Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Nevelés- és Művelődéstudományi Doktori Program
CIVIL TÁRSADALOM: ESZME ÉS VALÓSÁG
Készítette: Petrás Ede, I. évf. Kurzus: Művelődés és gazdaság Kurzusvezető: Dr. Koncz Gábor
D E B R E C E N 2005
TARTALOM
I. A civil társadalom múltja és jelene................................................................ 3 I. 1. A civil társadalom európai hagyománya........................................................................ 3 I. 2. Eszmetörténeti háttér...................................................................................................... 5 I. 3. Politikai háttér.................................................................................................................7 I. 4. A civil társadalom működése......................................................................................... 9 I. 5. A nonprofit szektor......................................................................................................... 10
II. Civil társadalom Magyarországon................................................................ 12 II. 1. Társadalomtörténeti háttér.............................................................................................12 II. 2. Civil társadalom és ellenzékiség................................................................................... 14 II. 3. A civil társadalom jelene............................................................................................... 16 II. 4. Civil társadalom és helyi cselekvés............................................................................... 17
Szakirodalom..................................................................................................... 20
2
I. A CIVIL TÁRSADALOM MÚLTJA ÉS JELENE I. 1. A civil társadalom európai hagyománya A demokráciának és a közéleti részvételnek komoly antik és nomád hagyományai vannak. A hatalom demokratikus legitimitásának és a civil társadalomnak a nyugati kultúrában betöltött fontos szerepe azonban nem ezekből fejlődött ki, hanem a korai középkor „sötét” századai során, szerves társadalmi fejlődés eredményeképpen született.1 A kor jellemzője Nyugat-Európában a korábbi állami keret szétesése, a központi hatalmat lehetővé tevő írásbeliség és pénzgazdálkodás visszaszorulása. A kialakult hatalmi űrt a megelőző antik időkhöz képest szervezetlen, kezdetleges viszonyok között élő, védtelenné vált helyi közösségek töltötték be. Fokozatosan megvalósult az államhatalom szétoszlása, Szűcs Jenő találó kifejezésével a „maradék állami szuverenitások szétosztása egy »alulról« képződő társadalmi képletben.” (Szűcs 1986:36). A korai középkor folyamán alulról felépülő új, hűbéri államszervezet különleges vonása a központi irányítás hiánya, a közigazgatás feladatát – bonyolult viszonyrendszere által – maga a társadalom látta el. Hűbérurain és vazallusain keresztül így minden egyén személyesen kötődött a társadalomhoz, és e személyes, emberi kapcsolat lehetővé tette az egyéni, a helyi és a csoportérdekek védelmét, csökkentette a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságot. Ezáltal – Bibó szavaival – „gazdagon tagolt, földjéhez, munkájához, munkájához, szakmájához, szabadságához erősen hozzákapcsolódó társadalom” jött létre (Bibó 1981c:354). E sajátos társadalmi képlet terméke a középkori nyugati városok közösségi autonómiája, mely megszüntette polgárai személyes függését az államhatalomtól. Az autonóm csoportok filozófiailag és jogilag legitimált, a gyakorlatban is széles körben elterjedt rendszere azonban távol állt az ideális, kiegyensúlyozott működéstől. A csoportoknak állandó küzdelmet kellett folytatniuk a hatalommal vagy más csoportokkal szemben kiváltságaik megszerzéséért, elismeréséért vagy éppen megtartásáért. Ha a helyi és közösségi autonómiák kiegyensúlyozott együttműködését tekintjük a fenti társadalmi modell kiteljesedésének, akkor meg kell állapítanunk, hogy az érett középkor nyugat-európai 1
A civil társadalom történeti hátterét Bibó István és Szűcs Jenő történelemfelfogásából kiindulva elemzem (Bibó 1981c, Szűcs 1986).
3
gyakorlata ennek csupán kezdetleges, konfliktusokkal teli első fázisa volt. A XIV. századra kialakult rendi parlamentarizmus a divergáló rendi érdekek miatt nem működött hatékonyan, ami fokozta a században kibontakozott gazdasági válságot és közrejátszott az államok szétaprózódásában. A kora újkori uralkodók hatalmuk növelése és a gazdaság megerősödése által akartak kilábalni a válságból. A kialakuló abszolút monarchia első ellenfele a területi és magánérdekekért fellépő nemesség volt, amellyel szemben a legfőbb szövetségesei a városok voltak. A XVIII. századra azonban a megerősödött városi polgárság is szembekerült az uralkodóval, és hosszú küzdelmet folytatott az állam feletti kontroll megszerzéséért. A polgári mozgalom fő jelszava a felvilágosodás volt, és politikai jogait olyan, a középkori jogi fakultásokon született tanok alapján követelte mint a természetjog, a társadalmi szerződés, a népszuverenitás, a hatalomátruházás vagy a hatalmak elválasztása (Szűcs 1986:16). E folyamatra reflektál Hegel, amikor különbséget tesz állam és társadalom között. A polgári mozgalom megerősödésében közrejátszott a folyamatos és gyors ütemű technikai és gazdasági fejlődés ill. a polgári életmódot a lelkiismeret számára is szentesítő protestáns etika. A polgárság küzdelmeinek eredményeképpen a XIX: századra kialakultak a mai értelemben vett polgári államok. A társadalom mind strukturálisan (osztályképződés) mind funkcionálisan (a formalizált magánszférák – pl. a gazdaság – kiválása) differenciálódott. A piaci kapitalimussal együttjáró elszegényedést és tömegesedést a társadalom mozgalmakkal, spontán önszerveződési formákkal igyekezett ellensúlyozni, így mind szélesebb tömegek nyertek beleszólást a politikai életbe. A XX. század az állami beavatkozás újbóli megerősödését és ezzel együtt a társadalom fokozódó védekezését hozta magával. Az általános választójog eredményeképpen létrejött tömegpártok már nem képviselik, hanem artikulálják választóik érdekeit. Ágh Attila az „állam és társadalom állóháborújának” nevezi azt a tendenciát (Ágh 1989:19), melynek során az állam fokozatosan ellenőrzése alá vonta a gazdasági szférát, majd a jóléti rendszer kiépítésével behatolt a társadalom tagjainak mindennapi életébe. Az állami szféra kiterjedésére és a globalizációs folyamatra a társadalom válasza a regionalizmus, a helyi autonómiák iránti növekvő érdeklődés és a közösségek, civil szervezetek reneszánszával válaszolt (Petrás 2005). A fenti helyzetet érzékletesen illusztrálja Tocqueville látnoki gondolata a demokráciában rejlő veszélyekről: A tudás és az egyenlőség az élet minden területére kiterjedő önkényt teremthet, mely „úgy alacsonyítaná le az embereket, hogy azok nem szenvednének miatta. [...] „Fölöttük pedig ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom, 4
[...mely...] gondoskodik biztonságukról, előre látja és kielégíti szükségleteiket, megkönnyíti örömeik megszerzését, elintézi főbb ügyeiket, irányítja iparukat, szabályozza örökösödésüket, elosztja örökségüket; miért nem akarja mindjárt a gondolkodás zűrzavarától és az élet gyötrelmétől is megszabadítani őket?” (Tocqueville 1993:971-73.) I. 2. Eszmetörténeti háttér A legtöbb filozófiai rendszerben megjelenik a civil társadalom fogalma. Bár az arisztotelészi koinónia politiké, a cicerói societas civilis, a kanti bürgerliche Gesellschaft vagy a rousseau-i état civil között jelentős különbségek vannak, de közös vonásuk, hogy állam és társadalom (más szóval: politika és moralitás) egy és ugyanaz (Kumar 1993:376). A két fogalom közötti különbségtétel a sajátos nyugat-európai társadalomfejlődés filozófiai reflexiója, így nem véletlen, hogy a középkori és az újkori gondolkodókhoz kötődik. Ágoston keresztény civitas-a a hatalmi viszonyoktól független entitás, mely csupán kényszerűségből vegyül el az evilági hatalmi létben. A középkori filozófiában népszerű gondolatot, mely szerint az egyén nem csak alattvaló, hanem a társadalmi közösség tagja is, Aquinói Tamás az amicitia (politikai szeretet) fogalmával írja le: Minden ember rendelkezik valamilyen közfunkcióval (legyen az földművelés, csizmakészítés vagy uralkodás), amelyet részben kényszer hatására, részben viszont önként, az amicitiától áthatva, a közösség szolgálatában lát el (Nagy 2002a:86). A szekularizált polgári mozgalmak kialakulásával az újkorban a civil társadalom eszméje elvesztette vallásos jellegét, s ezzel kialakult a civil társadalom máig érvényes szekularizált mivolta. Állam és társadalom viszonyával az újkorban Locke, Montesquieu és Hegel foglalkozott behatóan. Locke szerint a civil társadalom a szabad gazdasági szereplők együttműködése, míg Montesquieu civil társadalma az önigazgatás legitim testületeit jelenti, melyek közvetítenek az állam és a társadalom között. Az előbbi modell a civil társadalom angolszász, míg az utóbbi annak kontinentális felfogására gyakorolt meghatározó hatást (Honneth 1993). A filozófia történetében először Hegel tett kifejezett különbséget állam és társadalom között. Hegel polgári társadalma Locke és Montesquieu felfogásának ötvözete: tagjai a gazdasági szféra szereplői, akik viszont közös gazdasági érdekeik politikai érvényesítésére törekednek. A kontinentális modellből indult ki a XIX. század elején Tocqueville, aki az amerikai demokráciát tanulmányozva megállapította, hogy a nemzetek erejének alapja a községek autonómiája. A helyi társadalom a polgárok önkéntes társulásai, az „egyesülés 5
művészete” által képes megoldani az őt érintő problémákat. Tocqueville liberális republikanizmusa
erős
központi
hatalmat
kíván,
amely
viszont
közigazgatási
decentralizációval párosul. A helyi ügyekbe való felső beleszólás leneveli az embereket az önálló akaratról, gyengíti a közösségi szellemet és – demokratikus rendszerben – kiszolgáltatja a kisebbséget a többség önkényének (Tocqueville 1993:375). Az első világháború utáni társadalmi valóságra reflektált Gramsci, amikor a civil társadalomnak egy új, az angolszász és a kontinentális felfogástól egyaránt különböző modelljét írta le. Gramsci szerint a civil társadalom szférája mind a politikán, mind a gazdaságon kívül esik – lényege a kulturális nyilvánosság, a társadalom civil magjának értékés véleményalkotása (Honneth 1993:28). A civil társadalom szerinte átmeneti jelenség, csak addig van rá szükség, amíg se a politika, sem a gazdaság nem nyújt védelmet a tömegeknek. A huszadik század hetvenes éveitől kezdve a civil társadalom eszméje soha nem látott népszerűségnek örvend. Ennek oka kettős: egyrészt a közép-európai ellenzéki értelmiség ideológiája – e gondolatrendszer előfutára volt Bibó István, aki szerint a civil társadalom, a „szabadság kis körei” a nyugati fejlődés lényegi sajátossága, a demokrácia alapvető feltétele – közvetítő szféra, mely biztosítja az egyén szabadságát. A népszerűség másik oka a posztmodern, globalizált világhelyzet fokozatos kialakulása. Az elsők között ismerte fel az új világhelyzet és a civil szféra kapcsolatát Alain Touraine, aki szerint a posztindusztriális társadalomban új társadalmi paradigma alakul ki, melyben a társadalmi élet köztes szereplői válnak paradigmaalkotó tényezővé (Ágh 1989). A civil társadalomról máig folytatott élénk diskurzust a hetvenes évek lengyel ellenzéke kezdeményezte, mert a civil társadalomban olyan eszmét talált, mely ideológiai alapot és ideálképet nyújtott a pártállammal szembeni küzdelemben. A civil társadalom fogalma az angolul író, amerikai egyetemeken oktató emigráns közép-európai értelmiség írásain keresztül hamarosan az egész világon elterjedt. Nyelvezete és céljai mára beépültek mind a globális hatalmi rendszer, mind az azzal szemben álló különböző csoportosulások ideológiájába.2 A civil társadalommal foglalkozó mai irodalom John Keane tipológiája szerint három csoportba sorolható (Keane 2004:38). Az első csoportba tartoznak azok a – többségükben ázsiai – kutatók, akik a civil társadalmat csupán értelmezési keretnek tekintik a társadalmi és politikai erők ill. az intézmények közötti összefüggések elemzéséhez. A második csoport a pragmatikusoké, akik számára a civil társadalom elsősorban irányelv és
2
A globális civil társadalomról bővebben ld. Pianta 2004, Szabó 2004.
6
akcióterv, az ideális társadalmi berendezkedés eszköze. E szemléletnek jelentős hagyománya van a politikai gondolkodásban, ide sorolható Thomas Hobbes, Edmund Burke és Tom Paine felfogása, mai képviselői többek között Guillermo O’Donnell, Ernest Gellner, Karl Popper, Juan Linz és Alfred Stepan. A harmadik irányzat a civil társadalom „posztfundamentalista” értelmezése, amely – a pragmatikusokkal ellentétben – megkérdőjelezi annak erkölcsi felsőbbségét és egyedüli üdvözítő voltát. Az irányzat egyes képviselői (mint John Keane, Robert Putnam, Richard Rorty és Adam Seligman) kritikus vizsgálattal igyekeznek igazolni, hogy a civil társadalom a demokrácia szükséges feltétele (Keane 2004:55). Mások, így Jeffrey Alexander és Ralf Dahrendorf szerint a civil társadalom a szolidaritás, az egymásra való kölcsönös reagálás szférája (Vercseg 2004:6). A civil társadalom hazai irodalmának számos képviselője részletesen elemezte a fogalom nemzetközi és magyar ill. közép-európai vonatkozásait. Az alábbiakban néhány fontos gondolat ismertetésével vázoljuk fel e könyvtárakat megtöltő irodalom legfontosabb irányait. Molnár Miklós szerint a civil társadalom utópia, a filozófusok terve a társadalom megjavítására (Molnár 1993:75). Nagy Endre a fogalom dinamikus voltára hívja fel a figyelmet: Mivel az egyének csak akkor vállalnak önként és munkájukon felül közfunkciót, ha rá vannak kényszerítve, ezért a civil társadalom mindenkori fogalmába csak az tartozik bele, ami az aktuális társadalmi helyzetben veszélyeztetve van. Hegel és Polányi Mihály nyomán felismeri a civil társadalomban rejlő etikai mozzanatot, amennyiben az az elnyomással, a gyengék védelmében működik (Nagy 2003a:91). A. Gergely András felfogása szerint a civil társadalom szuverén jogi személyek politikai közössége. Számára a civil társadalom elsősorban lokális jelenség, mely az önrendelkező helyi közösségek érdekkifejezésében nyilvánul meg (A. Gergely 1993a:172). Dahrendorf és Alexander nyomán a civil társadalom szociális, közösségi funkcióját hangsúlyozza Miszlivetz Ferenc és Vercseg Ilona. Varga Csaba szerint a civil szféra térnyerésének oka a klasszikus képviseleti demokrácia válsága, és elsődleges célja a részvételi demokrácia megteremtése. I. 3. Politikai háttér A civil társadalom eszméje napjaink globális és lokális politikájának egyaránt kulcsfontosságú eleme. Egyes értelmezői számára a nyugati társadalmi rend természetes formája, melynek felsőbbrendűsége miatt el kell terjednie az egész világon. A civil 7
társadalom e felfogása ideológiai alapot nyújt a legfejlettebb országok irányította világrend fenntartásához (Gellner 2004: 136). A globális uralmi tényezőkkel esetlegesen szembenálló helyi államhatalmak szemében a civil társadalom ilyen felfogása bomlasztó, az ellenállási képességet csökkentő ideológia. A fenti szemlélettel éles ellentétben áll az egész világon gyorsan terjedő, alulról szerveződő civil mozgalom, melynek legfőbb célja az önvédelem, az emberi élet alapvető feltételeinek (élelem, biztonság, élhető környezet, kultúra) biztosítása. Ágh Attila szerint a társadalom tagjainak önkéntes mozgalma ezzel a mindenkori államhatalom kötelességét látja el, amennyiben a külpolitikai vagy gazdasági érdekekkel összefonódott állam ezt nem teljesíti (Ágh 1989:347). A globalizált világ jellemző folyamata, hogy a gyorsan változó, dezintegrálódó társadalmak más, távoli kultúrákból vesznek át identitást adó, integrációt erősítő elemeket. A nyugati fejlődésben kialakult civil társadalom így hasonló integráló tényezővé, a globalizációval szembeni védekezés formájává vált számos nem nyugati társadalomban, mint a keleti vallások és életbölcsesség térhódítása a szekularizálódott és gyökerét vesztett nyugati társadalmakban. E termékenyítő kulturális cserére kitűnő példa a civil társadalom szerepe a muzulmán világban. Az Iszlám szerint a politikai hatalom egyetlen közfeladata és egyben legitimitásának forrása a vallás érvényesülésének biztosítása. Ha ez a feltétel teljesül, akkor az alattvalók jólétét, biztonságát és együttműködését már biztosítják a társadalmi viszonyokat részletesen szabályozó vallási törvények (a Korán és a sariá) ill. az ezeket alkalmazó vallási vezetők.3 A muzulmán gondolkodóknak nincsenek különösebb illúzióik a politikát illetően. A világ talán első társadalomtudósa, a XIII. században élt Ibn Khaldún megállapítja, hogy az állam célja a az uralkodó osztály hatalmának fenntartása és az ezt megkérdőjelező törekvések elfojtása. Az alattvalók nem rendelkeznek politikai jogokkal, érdekeik érvényesítésére és a politika befolyásolására csak informális kapcsolataikon keresztül van lehetőségük. Akiknek nincsen megfelelő kapcsolatrendszerük, azok jogfosztottnak tekinthetők (Gellner 2004:28). Jól illusztrálja a fentieket a gyakorlatban a leghosszabb múltra visszatekintő és legstabilabb mai muzulmán kormányzati rendszerek egyike, Szaúd-Arábia. A teljhatalmú királynak minden kérdésben döntő szava van. Több tízezer fős tágabb családjának tagjai alkotják az állami elitet, betöltik a fontos és jövedelmező hivatalokat. A király az államot 3
A muzulmán vallásban nem létezik egyház és papság. A vallási vezetők olyan, a teológiában jártas, személyek, akik tudásuk, életmódjuk és megnyilatkozásaik révén a nagy tekintélynek örvendenek a hívők körében. Világi hatalommal csak addig és olyan mértékben bírnak, ameddig és amennyire erre tekintélyük feljogosítja őket.
8
érintő fontos kérdésekben konzultál a vallási és világi vezetők tanácsaival (az Ulémák Tanácsával és a Dívánnal). Ugyanakkor kiterjedt hatáskörrel rendelkeznek a földrajzi és törzsi rendszer szerinti helyi kormányzás szervei, melyeket a helyi vezetők irányítanak. A király elméletileg beleszólhatna a helyi döntésekbe, de a gyakorlatban ritkán van erre példa, mert hatalmának és anyagi érdekeinek biztosításán túl nem érdeklődik a helyi ügyek iránt (Benke 1997:53). A nyugati hatásra a muzulmán világban is létrejött civil mozgalom a szekularizált nyugati civil társadalommal ellentétben istenhívő, és gyakorta a szekularizáló, etatista állammal szemben lép fel (Keane 2004:30). Példa erre az 1979-es iráni forradalom, mely a társadalom létfeltételeit megsértő, az országot külső hatalmi és gazdasági érdekeknek kiszolgáltató politikai rendszer ellen irányult, mely legitimitását vesztette azáltal, hogy szembefordult az emberi lét alapvető feltételeit biztosító iszlám társadalmi tanítással (Benke 1997:55). I. 4. A civil társadalom működése A civil társadalom működése mindenekelőtt az emberek fejében, közéleti szerepvállalásában és a társadalmi szolidaritásban nyilvánul meg. Az alulról szerveződő csoportok azonban a polgári államban csak úgy válhatnak legitim, érdekérvényesítésre képes entitássá, ha jogi személyként, gazdálkodó szervezetként jelennek meg. A civil társadalom elsődleges megjelenési formái ezért napjainkban a civil szervezetek. Beke Pál a civil szervezetek nyolc típusát különbözteti meg: (1) klasszikus civil szervezetek, melyek valamilyen közösen észlelt hiány vagy probléma megoldására törekednek; (2) segítő szervezetek; (3) műkedvelő és hobby-egyesületek; (4) valamely oktatási intézmény végzettjeinek „baráti köre”, melynek feladata az intézmény érdekeiért való lobbitevékenység; (5) valamely erkölcsi alapkérdésben (pl. etnikai vagy vallási identitástudat) való egyetértésre alapuló szervezetek; (6) foglalkozási és megélhetési csoportok szervezetei (pl. szakmai egyesület); (7) valamely intézmény holdudvara, melynek keretében az intézményen belül külön csoportosulás munkálkodik (pl. tudományos műhely) és (8) valamely intézmény körül működő szatellit szevezet, melynek célja az intézmény működéséhez szükséges források előteremtése (pl. iskolai alapítvány) (Beke 2001:251). A civil szervezetek létének alapvető feltétele egyfelől a társadalmi környezet – a kölcsönös bizalom és a közügyekben való részvétel igénye, másfelől a működéshez szükséges anyagi háttér. Perlman és Gurin ezt úgy foglalja össze, hogy egy civil szervezet működéséhez 9
három dologra van szükség: (1) személyi hálózatra, mely képes mozgósítani a passzív többséget; (2) kontinuitásra és (3) pénzre (Perlman-Gurin 1993:18). A civil szervezetek talán legfontosabb működési területe a lokalitás, a helyi társadalmi cselekvés. Kiemelkedő szerepet játszanak a településfejlesztésben, a helyi közösségfejlesztésben és az önkormányzatokkal való lakossági együttműködésben. Ennek alapja egyrészt a részvételi demokrácia eszméje, másrészt a helyi érdekek mindenkori alávetettsége a többségi, külső törekvéseknek. Johan Galtung szerint egy helyi közösség csak akkor fejlődhet egységes egészként, ha a lakók többsége aktívan részt vesz valamilyen közösségi tevékenységben (Amdam 2000:3). A helyi önkéntes szervezetek működésének számos, az egész társadalomra kiható pozitív következménye van. A hatalom bizonyos fokú újraelosztása, az önkényes igazgatás korlátozása révén csökkentik az elidegenedést és a devianciákat; fokozzák a lakosság elégedettségét s ezáltal a társadalmi stabilitást; a közszereplés iskoláját nyújtják a jövendő politikusoknak és közéleti személyiségeknek; erősítik a helyi jelleget és identitást, mely értékés életmódbeli alternatívát nyújt a fogyasztói tömegtársadalommal szemben (Perlman-Gurin 1993:12). Napjaink civil mozgalmának egyik fontos irányzata a közösségfejlesztés, mely mára számos ország közösségfejlesztő egyesületének nemzetközi együttműködésének keretében zajlik. Kiinduló gondolata, hogy a hagyományos közösséggel ellentétben a modern közösségbe a tagok nem beleszületnek, hanem megkeresik, megszervezik és maguk tartják azt életben (Vercseg 2004:6). Minden közösség képes önszerveződésre, önfejlesztésre, melynek megvalósításában a közösségfejlesztő szakemberek katalizáló szerepet töltenek be. A nyugateurópai és az amerikai közösségfejlesztés elsősorban a társadalmi problémák kezelésére, a szegények és kirekesztettek integrálására irányul, célja a társadalomirányítás befolyásolása és a helyi lakosság (nagyváros esetén szomszédság) bevonása a cselekvésbe (Henderson 1997). Változatos eszköztárában szerepel az élelmiszerszövetkezetek, hitelszövetkezetek, közösségi vállalkozások létrehozása; szociális, kulturális, képzési és információs tevékenység folytatása; területfejlesztés a helyiek bevonásával; a helyi érdekek közvetítése és képviselete a helyi és a magasabb szintű politikában (Henderson 1993:41). I. 5. A nonprofit szektor A civil társadalom gazdasági intézményei a nonprofit szervezetek. Alapvető törekvésük a társadalom önsegélyezése, az állam által nem megoldott társadalmi problémák 10
kezelése. A különféle önsegélycsoportokat Szabó Máté háromféleképpen kategorizálja: Tevékenységük szerint léteznek (1) humán alternatívát kereső csoportok, melyek célja a lakóés munkahelyi környezet, a foglalkoztatottság, a kulturális, szabadidős és képzési lehetőségek javítása és (2) segítő csoportok, melyek a hátrányos helyzetűekért, diszkrimináltakért, sérültekért és betegekért tevékenykednek. Célcsoportjuk szerint vannak (1) magánjellegű csoportok, melyeknek tevékenysége önmagukra irányul és (2) társadalmi jellegű csoportok, melyek rajtuk kívül állókért munálkodnak. Működési területük szerint pedig léteznek társadalmi, gazdasági és politikai önszegélycsoportok (Szabó 1987:107). A nonprofit szervezetre mint gazdálkodási formára szigorú jogi követlmények vonatkoznak.
Az
egyes
államok
eltérő
jogi
gyakorlatának
közös
vonásai
az
intézményesültség, a profitszétosztás tilalma, a kormányzattól való intézményes elkülönülés, az önkéntesség, a közérdekűség és közhasznúság, a pártpolitikai és általában a hitéleti tevékenység kizárása (Pavluska 1999:33). Az 1990-es években elterjedt az a szemlélet, hogy a nonprofit szervezetek a gazdaság új, harmadik szektorát alkotják az állami és a piaci szektor mellett (Kuti 1998). A nonprofit szektor e szemlélet szerint akkor igazán fejlett és cselekvőképes, ha a nonprofit szervezetek egységes, ütőképes szövetségeket, lobbicsoportokat alkotnak. A civil társadalomhoz hasonlóan a nonprofit szektor mögött is többféle ideológia húzódik meg. A nonprofit szervezetek amellett, hogy a társadalom önsegélyezésének formái, egyben a jóléti állam lebontására irányuló neoliberális törekvések jelszavává is váltak. A jóléti szolgáltatások magánkézbe adása sokak számára vonzónak tűnik, viszont azzal a megkötéssel, hogy az egykor éppen az állam megnövekedett szociális kiadásai miatt többszörösére emelkedett adóterhekből a nonprofit szektor megfelelő mértékben részesüljön. Az állami finanszírozás kérdése azonban további problémákat vet fel. Egyfelől a legtöbb jóléti szolgáltatás nem eredményez közvetlen gazdasági hasznot, így a napjainkban elterjedt megtérülőségi alapon nehezen határozható meg az állami támogatás szükséges összege. A kérdés megoldása lehet az ún. hozzáadott társadalmi érték fogalma, mely által valamilyen szinten mérhetővé válnak a nonprofit tevékenységek hosszú távon megtérülő ráfordításai (Stevens 2000). Az állami finanszírozás további veszélye, hogy általa a nonprofit szektor elveszítheti rugalmasságát és önkéntes jellegét, továbbá összefonódhat az állami szférával. Kiutat jelenthet ebből, ha a nonprofit szervezetek egységesen lépnek fel az állammal szemben, és megszerzik a szektornak juttatott állami források egymás közötti elosztásának a jogát (Szabó 1987:109). 11
II. CIVIL TÁRSADALOM MAGYARORSZÁGON II. 1. Társadalomtörténeti háttér A tanulmány első felében felvázoltuk a civil társadalom nyugati hátterét és gyakorlatát, kitekintéssel a jelenség globális vonatkozásaira. A továbbiakban bemutatjuk a hazai civil mozgalmat és annak egy jellemző vonását, a helyi társadalmakkal való szoros összefonódást. A hazai civil társadalom elemzése előtt röviden szólnunk kell a nyugat-európaitól eltérő társadalomtörténeti háttérről.4 A középkori Magyarországot – Bibó István szavaival – „egyszerűbb szövedékben, vidékies jelleggel ugyan”, de nyugatias fejlődés jellemezte (Bibó 1981c:356). A nyugatról átvett struktúráknak (pl. feudális viszonyrendszer) általában volt már valamilyen társadalmi alapjuk, de jellemzően felülről vezették be őket, és az átalakulás a nyugati fejlődéshez képest jóval rövidebb idő alatt, sokszor felületesen és szervetlenül zajlott le. Példa erre a kereszténység felvétele – ám ennek felülről kezdeményezett, erőltetett volta szétzilálta az addigi társadalmi kapcsolatrendszert, s ezáltal az uralkodó hatalmi túlsúlyát erősítette a társadalommal szemben (Szűcs 1986:56). A XIII-XIV. század során a magyar társadalom közelebb került a korabeli nyugati helyzethez azáltal, hogy az addig erős központi intézményrendszer fokozatosan gyengült és gyorsan kialakultak a rendi szabadságok. Az ekkor kifejlődő magyar hűbériség (a familiaritás) lényege ugyanakkor a kölcsönös támogatás és érdekvédelem volt5, s nélkülözte a nyugati intézményességet és állandóságot, továbbá nem járt együtt földadománnyal (Szűcs 1986:62). A nyugatias társadalmi fejlődés folytatása volt Mátyás király politikája, majd a Dózsa-féle felkelés társadalomkritikája és követelései, melynek elfojtása már új fejezetet nyit a magyar társadalomtörténetben (Bibó 1981c:357). Az újkorban a magyar társadalom közeledése a nyugati mintához a visszájára fordult. Nyugat-Európa gazdasági fellendülése a keleti területeket, így Magyarországot is az 4
A témát máig érvényesen Bibó István és Szűcs Jenő dolgozta fel, ezért a hazai civil társadalom történeti hátterét az ő eredményeik alapján vázoljuk fel. 5 Mindez inkább az elmúlt évtizedek (sőt részben a jelen) kijárásos érdekérvényesítő technikáit ill. a muzulmán (ld. fentebb) és távol-keleti (ld. pl. Marsh 2003) társadalmi kapcsolatrendszert idézi mint a civil társadalom nyugati hagyományait.
12
élelmiszer- és nyersanyagszállító ill. késztermék-felvevő periféria szerepére kárhoztatta. Az erősen rétegzett és partikuláris érdekeiben általában megosztott földbirtokos nemesség közös céljává vált a birtoka és jobbágyai feletti hatalom megőrzése és további megerősítése, így partnerévé vált az országon kívüli uralkodóháznak a meglévő állapotok fenntartásában (Bibó 1981c:358). A nemesség a parasztság állami alávetéséért cserében lemondott államszerkezeti szerepéről, ami évszázadokon át kerékkötője volt a városok és a parasztság társadalmi fejlődésének (Szűcs 1986:83). A középkorban kialakult szabadságok a hódoltsági alföldi területeken – bár jelentős emberi és anyagi veszteség mellett – még másfél évszázadon át tovább éltek, s a hatalmi vákuum körülményei között sajátos parasztpolgári önigazgatás alakult ki. Ennek kereteit képezték az állattenyésztés konjunktúrájából hasznot húzó mezővárosok és az alulról szerveződő protestáns gyülekezetek, melyek egyházszervezeti függetlenséget biztosítottak és elősegítették a helyi szellemi elit kialakulását. A török kiűzésével e szabadság erősen csökkent, de teljesen sohasem szűnt meg, s nyomai máig megtalálhatóak az Alföld társadalmában (Beluszky 1992:53). A féloldalas fejlődés gazdasági, társadalmi és mentális torzulásokat eredményezett. Máig hatóan beidegződött a társadalomba az alattvalói tudat, az úr-szolga viszony és a közéletből való kiábrándultság. A XX. század törénelmi katasztrófái dezintegrációhoz, a társadalmi intézményrendszer felbomlásához vezettek. Ilyen előzményeket követően vette át a hatalmat 1949-ben a pártállami diktatúra. Az ország újból elveszítette néhány éve elnyert függetlenségét, a termelés szovjet mintájú átalakítása révén széles rétegek veszítették el gyökereiket és egzisztenciájukat, néhány év alatt szinte teljesen megszűnt a társadalmi integráció. A pártállam négy évtizede során lezajlott az ország ipari átalakulása, a korszak középső szakaszában kiugróan megnőtt a mobilitás, lezajlott a hagyományos paraszti és polgári társadalom felbomlása. Nem beszélhetünk azonban teljes modernizációról, mert a folyamatot felülről, erőltetett tempóval és a helyi adottságokra érzéketlenül irányították, továbbá nem rendelkezett önálló, az államtól független társadalmi bázissal. A tervezésnek és a források elosztásának központi monopóliuma leértékelte a lokalitást. Megszűntek a helyi érdekek érvényesítésének legális csatornái, a periférikus helyzetű települések (az ország településeinek túlnyomó többsége) csak gazdasági szervezeteiken és vezetőik informális kapcsolatrendszerén keresztül juthattak számottevőbb fejlesztési forrásokhoz (Nagy 2003b, Vági 1982).
13
A vesztes háborúk, a sikertelen forradalmak és a féloldalas modernizáció, párosulva a pártállam egyesülés-ellenes politikájával az 1970-es évekre a közösségi élet bomlásához vezetett. A regenerálódást, az új közösségek épülését akadályozta a rendszer hierarchikus struktúrája, a társadalom tudati állapota és a széles körben elfogadott értékrendszer hiánya (Hankiss 2004b:153-167). A közösségi élet leépülésének tünete volt az elmagányosodás, a széles tömegek visszahúzódása a magánszférába, a szociális érzékenység csökkenése. Széles körben elfogadott értékké vált a gátlástalan, akár mások rovására való gyarapodás és az önpusztító túlmunka. Megszűnt a hit az egyéni kezdeményezésben, az intézmények és erkölcsök tökéletesíthetőségében (Molnár 1993:83). Az 1970-80-as évek jellemző folyamata a társadalom infantilizációja (Hankiss 2004a). A pártállami rendszerben felnevelkedett tömegek gyermeki alázattal tekintettek az államra. Az érdekérvényesítés legitim csatornáinak, a döntésekbe való beleszólásnak és a tulajdonosi tudatnak a hiánya következtében az atomizálódott egyén úgy érezte, hogy élete az állam gondoskodásától függ. Hankiss szerint a gyermeki embernek nincsen önálló akarata, s bár képes „apró csínytevésekre, ravaszkodásra”, nem kérdőjelezi meg „atyai zsarnoka” hatalmát (Hankiss 2004a:320). A magyar társadalom történelmi tapasztalatának három fő összetevője az önrendelkezés nyugati és protestáns-alföldi hagyománya, a rendies viszonyrendszer beidegződése és az atyáskodó totális állam tapasztalata. A mai magyar civil mozgalom és még inkább a lokális közösségek működésének hátterében mindhárom elem hatása érvényesül. II. 2. Civil társadalom és ellenzékiség A pártállami diktatúra egyik fő célja volt a civil társadalom eltörlése. A négy évtizedes elnyomás ma is érezhető eredménye a civil társadalom meggyengülése és az önrendelkezés hagyományának radikális csökkenése (Petrás 2005:16). Az állam azonban minden hatalma ellenére sem tudta minden területen zökkenőmentesen működtetni a társadalom életét. Az állam által kisajátított funkciók egy részének ellátatlansága és a hiányzó közösségi élet igénye hívta életre az 1970-es évektől az ún. „második társadalmat” (Ágh 1989:27), mely alternatív gazdaságot és a nyilvánosságot teremtett. A második gazdaság elégítette ki azokat az alapvető társadalmi szükségleteket, amelyeket az állami szektor nem biztosított: megfelelő mennyiségű és minőségű fogyasztási javakat állított elő és kiépítette a sokhelyütt hiányzó kiskereskedelemi és szolgáltató hálózatot. A második nyilvánosság célja a
14
közélet és érdekképviselet hiányzó fórumainak megteremtése és egy, a társadalom számára elfogadható értékrend megteremtése volt. A második társadalomnak pozitív, hiánypótló szerepe mellett volt egy súlyos árnyoldala is: a megfáradt emberek tömegei, akiktől egyrészt az állam elvonta a fenntartásához szükséges költségeket, de ebből nem látta el a közfunkciókat. Így az egyénnek egyszerre két rendszert kellett működtetnie: a hivatalos államot és a létfeltételeit biztosító második társadalmat. A túlzott igénybevétel – bár látványos eredményei voltak – a társadalom tartalékainak feléléséhez, a megbetegedések és a halálozás növekvő arányához vezetett (Ágh 1989:29). A fent leírt társadalmi helyzetben vette át az ellenzéki értelmiség a civil társadalom eszméjét lengyel kollégáitól. A lengyel Szolidaritás mozgalom6 alapvető gondolata volt az önkorlátozás, a pártállammal való konfliktus kerülése, az erőszakmentesség, a széleskörű társadalmi részvétel és a demagógia mellőzése (Arató 1992). A civil társadalom több száz éves, szerteágazó jelentésű fogalma, mely a szabadpiaci gazdaságtól a kisközösségek szociális önsegélyezéséig számos törekvést magába tud foglalni, alkalmas jelszónak bizonyult a legkülönfélébb ellenzéki csoportosulások összefogására (Honneth 1993:26). Az 1980-as évek civil mozgalmának végcélja, minden erőszakmentessége ellenére a fennálló rendszer megdöntése, Staniszkis szavaival „az állami funkciók átvétele” (Nagy 199293:147) volt. A civil társadalom e felfogása erkölcsi és politikai utópia, inkább ideál és követelés mint valóság, lényegi eleme a hatalom elutasítása és a szellem hatalmának tudata (Bodó 2001:27, Keane 2004:25). A magyar ellenzéki mozgalom egy fontos jellemzőjében különbözött a lengyel Szolidaritástól: nem volt tömegbázisa, jobbára értelmiségiek vettek benne részt a széles tömegek tudta és érdeklődése nélkül. Ennek legfőbb oka a lengyeltől eltérő társadalmi tapasztalatokban keresendő. Az 1956-os forradalom bukása megmutatta, hogy a radikális kollektív cselekvés katasztrófához vezet, az 1968-as kádári reform tanulsága pedig az volt, hogy ezzel szemben az egyéni törekvések sikerrel járhatnak. A magyar civil mozgalom kiemelkedő fontosságú dokumentuma szamizdat kiadásban megjelent Társadalmi Szerződés (Kis-Kőszeg-Solt 1987), mely a pártállammal szembeni ellenzéki követeléseket tartalmazta: a függetlenedő és önszerveződő társadalom alkotmányos szabályozását, az állam felosztását az uralkodó párt és a társadalom között,
6
Legismertebb ideológusai: Adam Michnik, Jacek Kuroń, Jadwiga Staniszkis és Leszek Kołakowski.
15
továbbá a magántulajdonra és ipari demokráciára támaszkodó gazdaság megteremtését (Arató 1992:67). Az 1980-as évek civil ellenzéki mozgalmának győzelmét jelentette, amikor a változó külpolitikai helyzetben a parlament elfogadta az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. és a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvényt. Ugyanezek a törvények azonban kedvező feltételeket teremtettek a kialakuló politikai pártok számára, melyek felemelkedése a következő évtizedben a civil társadalom hanyatlásához vezetett. II. 3. A civil társadalom jelene Az 1989-es rendszerváltás lényegében jogi aktus volt, melyben az uralkodó párt megosztotta hatalmát a társadalmi mozgalmakkal. Ennek következtében az ellenzéki civil mozgalom radikális változáson ment keresztül. A mindaddig hatalomellenes, etikai jellegű mozgalmak rövid idő alatt párttá szerveződtek, melyek közül a két legnagyobbik az 1990-es választások útján megszerezte az ország feletti hatalmat. Addigi követléseikkel éles ellentétben kisajátították a törvénytervezetek nyilvános társadalmi vitáját, pártosították a független sajtót és megpróbálták alávetni a frissen megalakult települési önkormányzatokat (Arató 1992:72). A pártpolitikában részt venni nem tudó vagy nem kívánó értelmiségiek, korábbi ellenzéki vezetők többsége csalódottan kivonult a közéletből, így közéleti vezetők és eszmei példakép híján az átlagemberek felkészületlenül, magukra hagyatva szembesültek a rendszerváltozással járó munkanélküliségre és elszegényedésre (Nagy 1992-93:148). Mindez a létbizonytalanság érzetét, csalódottságot, a politikával és a közélettel szembeni szkepszist eredményezett a társadalom többségének körében (Hankiss 2002b:32). A fenti folyamatok a társadalom önszerveződési formáinak visszaszorulásához vezettek. Csökkent a nyilvános vita, „elszürkült” a tömegtájékoztatás és szoros kormányzati kontroll alá kerültek az önkormányzatok (Gergó 1996:194). A társadalomnak csak egy kis része aktív, az emberek többsége egyáltalán nem is érzékel közéleti szférát, csak az egyén egyoldalú, a pártállami korszakhoz hasonló függését az államtól. Molnár Miklós az ország „visszaállamosodásáról” beszél, és felhívja a figyelmet, hogy az 1980-as években egyre szélesedő civil mozgalom a rendszerváltás után újra a „szabadság kis köreire” szorult vissza (Molnár 1993:76). A mai magyar civil társadalom e kisebbségi jellege miatt sokszor értetlenséggel és – a költségvetési forrásokból való részesülése miatt – irigységgel övezve működik. 16
Tevékenységében – a korábbi politikai és környezetvédelmi célokkal szemben – jelentős helyet kap a szociális szerepvállalás, az állammal és az önkormányzatokkal való együttműködés. Ez a nyugatiasabb struktúra felveti a nyugati segítő szervezetek jellemző kérdéseit: a hatalommal való összefonódás és a finanszírozás problematikáját. A rendszerváltás utáni kormányok etatista beállítottsága tovább fokozza a segítő, nonprofit szervezetek örök kísértését a pártokba való beépülésre, mely komolyan veszélyezteti e szervezetek alulról való szerveződését, rugalmasságát és eredeti célkitűzéseit. A leépülő jóléti állam szívesen utal egyes szociális feladatokat a civil szféra hatáskörébe, de ennek célja elsősorban a kényszer, az állami kiadások csökkentésének igénye. Az állam e törekvésének megnyilvánulása a „maradványelv” – a civil szféra szociális tevékenységét az állam és az önkormányzatok nem a ráfordított munka vagy a nyújtott szolgáltatás értéke alapján támogatják, hanem a „fontosabb” kiadások után megmaradt forrásokat osztják szét közöttük (Csoba 1998:45). Ebből következően a magyar civil szervezetek jellegzetes, a rendszerváltás előtti gyakorlatban gyökerező stratégiája a társadalompolitika befolyásolására a „kikényszerítés”: Erejükön felül álló feladatot vállalnak, majd a kezdeti eredményekre és a megindult társadalmi folyamatra hivatkozva követelik az ekkor már jóval nehezebben megtagadható állami támogatást (Kuti 1998:145). A nonprofit szektor állami finanszírozásának további veszélyeire hívja fel a figyelmet Lantos Tamás, aki szerint az 1990-es években kiépült pályázati és ellenőrzési rendszer eredményeképpen a legtöbb nonprofit szervezet illegitim és illegális. Illegitim, mert nem azt teszi, amit a támogatottak elvárnak, hanem saját célkitűzéseinek és a mindenkori pályázati célkitűzéseknek ill. szponzori érdekeknek valamiféle ötvözetét valósítja meg; és illegális, mert nem azt teszi, amit anyagi támogatói elvárnak, hanem saját célkitűzései és a támogatottak elvárásai szerint igyekszik cselekedni (Lantos 2001b:23). II. 4. Civil társadalom és helyi cselekvés A szociális szerepvállalás mellett a magyar civil társadalom tevékenységének talán a legfontosabb területe a helyi cselekvés. Ennek oka a helyi társadalmak gyengesége, a települések kiszolgáltatottsága a központi hatalomnak. Az előző fejezetekben bemutatott sajátos magyar társadalomtörténeti fejlődés eredményeképpen a legtöbb helyi közösség képtelen önmaga demokratikus megszervezésére, a közös települési érdekek felismerésére és érvényesítésére. Mindez tovább erősíti a civil társadalomra a nemzetközi gyakorlatban is 17
jellemző szoros kapcsolatot a helyi közösségekkel. E kapcsolat látható megnyilvánulása, hogy számos településen, elsősorban a kisebb községekben az egész helyi társadalom a helyi civil és nonprofit szervezetek körül szerveződik meg (Kuti 1998:151). A. Gergely András a magyar települések lakosságát két csoportba sorolja közéleti aktivitásuk szerint: „civiltársadalmi öntudattal élő lakópolgárságra” és „a történelemmel együtt sodródó” népességre (A. Gergely 1993b:48). Bár a társadalom ilyen kettéosztása sematikus és sokszor igazságtalan, annyit mégis el kell fogadnunk, hogy a helyi közélet aktív résztvevői – a „lakópolgárok”, vagyis a helyi civil társadalom – a legtöbb településen a lakosságnak csupán kisebbségét képezik. Törekvéseikkel így sok esetben nemcsak a települést perifériának tekintő felsőbb (megyei, állami vagy nemzetek feletti) szervek állnak szemben, hanem a közéletileg passzív, csupán egyéni érdekeit követő helyi többség is. Az aktív helyi társadalmak kisebbségi mivolta miatt a hazai helyi cselekvésnek van egy fontos, lényegében antidemokratikus vonása: A helyi civil társadalom a vélt vagy valós helyi érdekeket a többségi lakosság tudta nélkül, esetenként kifejezett akarata ellenére igyekszik érvényesíteni. E helyzet szerves folytatása a magyar társadalom hagyományos patriarchális beidegződésének és a szocializmus informális, a legitim csatornákat mellőző érdekkijárási technikáinak (Nagy 2003b). A helyi cselekvés elméleti háttere a közösségfejlesztés és a település- vagy térségfejlesztés. A magyarországi közösségfejlesztők7 fő törekvése – a marginalizálódott rétegeket felkaroló nyugati kollégáikkal szemben – a helyi önszerveződés, a demokratikus részvétel elősegítése. A településfejlesztés államilag szervezett, mérnöki beállítottságú tudományát sokszor éri az a vád, hogy érzéketlen a helyi sajátosságok, a települések valódi érdekei iránt. A szerves helyi fejlődést szorgalmazó civil mozgalom így a település- vagy térségfejlesztés egész alternatív tudományát hozta létre. A helyi érdekű térségfejlesztés alapelvei Bánlaky Pál szerint (1) a komplexitás – a gazdasági, társadalmi és szellemi erőforrások együttes, egymáshoz kapcsolódó kiaknázása; (2) a kistérségben való gondolkodás – a közigazgatási gyakorlattal ellentétben itt a kistérség alulról szerveződő történelmi, kulturális és gazdasági egység; továbbá (3) az érintettek beleegyezésével történő fejlesztés (Bánlaky 1999:63). A civil településfejlesztők célja az önálló, érdekeit felismerő és védelmezni tudó lokalitás, mely a fejlődéshez saját anyagi, emberi, kulturális és közösségi erőforrásait használja fel, és képes megvédeni magát a káros
7
Tevékenységükről és elméleti hátterükről bővebben ld. a honlapjukat: www.adata.hu
18
környezeti és kulturális hatásoktól, melyek az államhatalom, a településen kívüli többségi társadalom és a globális hatalmi szervezet részéről fenyegetnek (Lantos 2001a:81). A helyi cselekvés lényeges eleme a településmenedzsment, a helyi társadalom (sok esetben az önkormányzat) kommunikációszervező tevékenysége, mely tudatosan igyekszik formálni mind a helyi lakosságnak, mind a kívülállóknak a településről alkotott képét. E kép, a település imázsa egyfelől nagy mértékben befolyásolja a helyiek közérzetét, kötődését és aktivitását, másfelől fontos tényezője a település tőkevonzó képességének és turisztikai lehetőségeinek (Szakál 1993). Az imázs ilymódon visszahat a valóságra, a kettő kölcsönösen gerjeszti egymást mind negatív, mind pozitív irányban (Povedák és Povedák 2003:56). Az önszerveződés és a helyi cselekvés hazai gyakolatának fontos jellemzője az informalitás. A demokratikus részvétel alacsony foka, a forráshiány és a társadalom patriarchális beidegződése megnöveli a döntési pozícióban lévő helyi elit súlyát a helyi társadalom formálásában. A hazai civil mozgalomnak így fontos eszközei a helyi cselekvésben a helyi székhelyű intézmények. Ezek vezetői rendelkeznek az intézmény működéséhez rendelkezésre álló külső források felett, és sok esetben az egész helyi életet befolyásoló döntési kompetenciával bírnak, melyeket egy részük a helyi közösség és a település érdekében használ fel. Így pl. az állami finanszírozással az oktatás céljából fenntartott iskola igazgatója az intézmény erőforrásait (tantermek, világítás, fűtés, presztízs stb.) felhasználhatja a helyi közösségi élet támogatására vagy a település fejlődését célzó gazdasági tevékenység befogadására. A jelenséget jól illusztrálják Mátyus Aliz megfigyelései Pusztafalu társadalmáról. E 200 főnél kevesebb lakosú, az országos településhálózatban erősen perifériális helyzetű kisközség az elmúlt évtizedek során – minden külső körülménynek ellentmondva – nagy arányban megőrizte ifjúságát és ápolta helyi hagyományait. Mátyus szerint ennek az az oka, hogy mindig volt egy olyan, döntési jogkörrel bíró csoport vagy személy, aki a falu közös érdekéért, az önfenntartáshoz szükséges együttműködésért lépett fel. A kollektivizálás előtti egyéni gazdálkodás korában ezt a helyi közéletet irányító tehetősebb gazdák képviselték. A termelőszövetkezet létrehozásával ez megszűnt, s megkezdődött a családokon belüli értékfelhalmozás. A helyi tanáccsal nem rendelkező faluban a közös érdek megfogalmazójává – a helyi származású elnököknek köszönhetően – a termelőszövetkezet vált, mely a település gazdasági fejlesztése mellett olyan közösségi beruházásokat is megszervezett – és profitjából támogatott – mint a közműfejlesztés. Az 1970-es években bekövetkezett összevonást követően a termelőszövetkezet egy nagyobb, kívülről irányított egység tagszervezete lett, így 19
már nem láthatta el korábbi közösségi funkcióját. A falu egyetlen helyi székhelyű „intézménye” a református lelkészség maradt. Az addig nem különösebben vallásos településen néhány év alatt jelentősen megnőtt a részvétel az istentiszteleteken, megnőtt a lelkész tekintélye, és az egyház vált a közösségi élet és a társadalmi munka központjává (Mátyus 1987:96). Pusztafalu példájából a civil társadalom helyi szerepvállalásának sajátos, a nyugatitól eltérő formája bontakozik ki, mely talán a decentralizált közigazgatás Tocqueville által leírt arisztokratikus változatához hasonlítható (Tocqueville 1993:729). A lakosság széles rétegeinek részvétele és összefogása hiányában a kis számú, de az egész település sorsát szem előtt tartó „lakópolgárság” veszi kezébe a helyi ügyeket, s nemritkán a legitim csatornák megkerülésével érvényesíti a helyi érdekeket.
SZAKIRODALOM Ágh A.: Az önszabályozó társadalom: a civil társadalom Nyugat- és Kelet-Európában. Budapest: Kossuth, 1989. Alexander, J. C. (ed.): Real Civil Societies: Dilemmas of Institutionalization. London: Sage, 1998. Amdam, J.: Confidence Building in Local Planning and Development: Some Experience from Norway. In: European Planning Studies. Vol. 8. No. 2. 2000. pp. 581-600. Arató A.: Civil társadalom Lengyelországban és Magyarországon. In: Politikatudományi Szemle. Vol. 1. No. 2. 1992. pp. 53-80. Bánlaky P.: Térségfejlesztés – ki mondja meg, hogy mit tegyünk? In: Bánlaky P. – Bokor B. – Tóth J.: A területés településfejlesztés társadalmi összefüggés-rendszere. Pécs: JPTE FEEFI, 1999. pp. 55-70. Beke P.: Méltóságkereső: önéletrajz és szakmatörténet. Budapest – Kaposvár: epl’2001 – Shark Print – VEL, 2001. Beluszky P.: Az „Alföld-szindróma” eredete (vázlat). In: Vég kiárusítás: Társadalomföldrajzi tanulmányok 1959-1992. Vol. 1. Budapest – Pécs: MTA RKK, 1992. pp. 39-59. Benke J.: Az arab országok története. Vol. 1. Pécs: Alexandra, 1997. Bibó I.: A békeszerződés és a magyar demokrácia. In: Tóth J. (ed.): Bibó István összegyűjtött munkái. Vol. 1. Genf: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981. pp. 184-201. Bibó I.: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Tóth J. (ed.): Bibó István összegyűjtött munkái. Vol. 1. Genf: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981b. pp. 202-251. Bibó I.: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme. In: Tóth J. (ed.): Bibó István összegyűjtött munkái. Vol. 2. Genf: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981c. pp. 351-362. Bibó I.: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. In: Tóth J. (ed.): Bibó István összegyűjtött munkái. Vol. 2. Genf: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981d. pp. 541-559. Bibó I.: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Tóth J. (ed.): Bibó István összegyűjtött munkái. Vol. 1. Genf: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981e. pp. 255-286. Bilecz E.: A magyar társadalmi mozgalmak fejlődéséről. In: Ifjúsági Szemle Vol. 7. No. 6. 1987. pp. 22-32. Bodó B.: Az önkormányzatok és a civil szféra. In: Boda E. (ed.): A civil szféra szerepe a közösségfejlesztésben: II. Civil Fórum 2000. Kolozsvár: Egri I. 2001. pp. 27-33. Bruszt L.: A centralizáció csapdája és a politikai rendszer reformalternatívái. In: Medvetánc. Vol. 8. No. 1. 1988. pp.171-195. Bruyn, S.: A Civil Republic. Bloomfield: Kumarian Press, 2005.
20
Csoba J.: „Civil a pályán...?!!” In: Idem (ed.): Civil a pályán: együttműködés az önkormányzatok és a civil szervezetek között. s. l. Helyi Társadalom Kutatócsoport, 1998. pp. 13-60. Dahrendorf, R.: After 1989 – Morals, Revolution and Civil Society. London: MacMillan, 1997. Etzioni, A.: The Active Society. New York, 1986. Frentzel-Zagorska, J.: Civil Society in Poland and Hungary. In: Soviet Studies. Vol. 42. No. 4. 1990. pp. 759777. Galimard, M. – Galimard, B.: Les sociétés civiles. Presses Universitaires de France, 1981. Gellner, E.: A szabadság feltételei: a civil társadalom és vetélytársai. Budapest: Typotex, 2004. A. Gergely A.: A „civil társadalom” hazai irodalmából. In: Politikatudományi Szemle. Vol. 2. No. 1. 1993a. pp. 171-182. A. Gergely A.: Urbanizált méhkas avagy a helyi társadalom. Budapest: MTA PTI – Akadémiai, 1993b. Gergely A.: Intézmények építése a helyi közösségekben. Budapest: Közösségfejlesztők Egyesülete, 1991. Gergó Zs.: Változatok a civil társadalomra. In: Beszteri B. – Hervainé Szabó Gy. (eds.): Térségfejlesztés és organikus társadalom: Tudományos konferencia. Veszprém: MTA Veszprémi Területi Bizottsága, 1996. pp. 188-197. Habermas, J.: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest: Gondolat, 1993. Hajnal I.: A rendi társadalom: a parasztság. In: Idem: Technika, művelődés: tanulmányok. Lect.: Glatz F. Budapest: MTA TTI, 1993. pp. 69-83. Hanák P.: Társadalom és politikai kultúra Magyarországon. Történelem és politikai kultúra Magyarországon. Történelem és közgondolkodás. Budapest: Kossuth, 1982. Hankiss E.: Az infantilizmusról. In: Idem: Társadalmi csapdák és diagnózisok. Budapest: Osiris, 2004a. pp. 301333. Hankiss E.: Fából vaskarikák: Szempontok közgondolkodásunk történetéhez 1975-2000. In: Idem: Új diagnózisok. Budapest: Osiris, 2002a. pp. 19-39. Hankiss E.: Közösségek válsága és hiánya. In: Idem: Társadalmi csapdák és diagnózisok. Budapest: Osiris, 2004b. pp. 147-170. Hankiss E.: Trabant a kertben: A magyar társadalom habitusának alakulásáról. In: Idem: Új diagnózisok. Budapest: Osiris, 2002b. pp. 19-39. Hankiss E.: Viselkedéskultúránk torzulásai. In: Idem: Társadalmi csapdák és diagnózisok. Budapest: Osiris, 2004c. pp. 103-135. Hegel, G. W. F.: A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata. Budapest: Akadémiai, 1971. Henderson, P.: Társadalomhoz tartozás és állampolgáriság Európában. Budapest: Közösségfejlesztők Egyesülete, 1997. Honneth, A.: Változatok a civil társadalomra. In: Világosság. Vol. 34. No. 7. 1993. pp. 26-30. Horváth J. et al.: Szomszédság a Nap utcában. Budapest: Templom J. 1996. Imre A.: A kistelepülési iskolák szerepe a települések népességmegtartó erejében. www.oki.hu 2005. január 13. Kása A.: Helyi arculatformálás: public relations és falusi turizmus. In: Pusztai B. (ed.): Megalkotott hagyományok és falusi turizmus: A pusztamérgesi eset. Szeged: JATE Press, 2003. pp. 59-61. Keane, J.: A civil társadalom: régi képzetek, új látomások. Budapest: Typotex, 2004. Kis J. – Kőszeg F. – Solt O.: Társadalmi szerződés. In: Beszélő 20. 1987. Kołakowski, L.: Obecność mitu: eseje. Paryż: Instytut Literacki, 1972 Konrád Gy.: Az autonómia kísértése. Párizs: Magyar Füzetek, 1980. Kumar, Kh.: Civil Society: an inquiry into the usefulness of an historical term. In: The British Journal of Sociology. Vol. 44. No. 3. 1993. pp. 375-395. Kuti É.: Hívjuk talán nonprofitnak...: A jótékonyság, a civil kezdeményezések és az állami keretekből kiszoruló jóléti szolgáltatások szektorrá szerveződése. Budapest: Nonprofit Kutatócsoport, 1998. Lantos T.: A fönntartható fejlődés alkalmazása vidéken: a vidékfejlesztés elvei. In: Boda E. (ed.): A civil szféra szerepe a közösségfejlesztésben: II. Civil Fórum 2000. Kolozsvár: Egri I. 2001a. pp. 74-87. Lantos T.: A non-profit mítosz. In: Boda E. (ed.): A civil szféra szerepe a közösségfejlesztésben: II. Civil Fórum 2000. Kolozsvár: Egri I. 2001b. pp. 21-26. Lavati K.: „Volt egyszer egy Boglárlelle”. In: Schadt Mária (ed.): Településszerkezet, társadalomszerkezet: rendszerváltás és helyi társadalom (Tanulmányok). Pécs: University Press, 2000. pp. 17-22. Linz, J. L. – Stepan, A.: Problems of Democratic Transition and Consolidation: Southern Europe, South America and Post-Communist Europe. Baltimore – London: The Johns Hopkins University Press, 1996. Locke, J.: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Budapest: Gondolat, 1986. Marsh, R. M.: Social Capital, Guanxi, and the Road to Democracy in Taiwan. Comparative Sociology. Vol. 2. No. 4. 2003. pp. 575-604.
21
Mátyus A.: Pusztafalu: próza, szociográfia, tanulmány. Budapest: Művelődéskutató Intézet, 1987. Michnik, A.: The New Evolutionism. In: Letters from Prison. Berkeley: University of California Press, 1988. Miszlivetz F.: A civil társadalom nyomvonalai az új európai térben. In: Csefkó F. – Horváth Cs. (eds.): Magyar és európai civil társadalom. Pécs: Friedrich Ébert Alapítvány, 1999. Molnár M.: A demokrácia hajnalodik Keleten: Civil társadalom és kommunizmus Kelet-Európában: Lengyelország és Magyarország. In: Politikai Szemle. Vol. 2. No. 2. 1993. pp. 74-90. Montesquieu, Ch. de S. de: A törvények szelleméről. Ford.: Csécsy Imre, Sebestyén Pál. Budapest: Osiris, 2000. Nagy J. E.: A civil társadalom történeti paradigmái. In: Uő.: Szociokalandozások: válogatott szociológiai tanulmányok. Szombathely: Savaria University Press, 2003a. pp. 79-93. Nagy J. E.: Növekedési pólus, legitimáció, notabilizáció. In: Uő.: Szociokalandozások: válogatott szociológiai tanulmányok. Szombathely: Savaria University Press, 2003b. pp. 249-281. Nagy, E. J.: The Place of Civil Society in M. Polányi’s Thought. In: Polanyiana. Vol. 2-3. No. 4-1. 1992-1993. pp. 142-165. Nagy É.: Vonzások és választások. a regionális identitás megjelenésének vizsgálata az észak-alföldi régió felsőfokú intézményeiben tanulók körében. MS. Debreceni Egyetem Nevelés- és Művelődéstudományi Doktori Program Archívuma, 2004. Nemes F. – Szelényi I.: A lakóhely mint közösség. Budapest: Akadémiai, 1967. Pavluska V.: A nonprofit szektor. Pécs: JPTE FEEFI, 1999. Perlman, R. – Gurin, A.: Közösségszervezés és társadalmi tervezés: Szemelvények Robert Perlman, Arnold Gurin Community organization and social planning c. könyvéből. (Lect.: Varga A. T.) Budapest: Közösségfejlesztők Egyesülete, 1993. Petrás E.: Lokalizáció: Globális alternatíva? MS. Debreceni Egyetem Nevelés- és Művelődéstudományi Doktori Program Archívuma, 2005. Péter Zs.: Interpretációk a helyi társadalomról. In: Pusztai B. (ed.): Megalkotott hagyományok és falusi turizmus: A pusztamérgesi eset. Szeged: JATE Press, 2003. pp. 47-52. Pianta, M.: A globális civil társadalom párhuzamos csúcstalálkozói. In: Anheier, H. – Glasius, M. – Kaldor, M.: Globális civil társadalom. Vol. 1. Budapest: Typotex, 2004. pp. 250-283. Popper, K.: A nyitott társadalom és ellenségei. Budapest: Balassi, 2001. Povedák K. – Povedák I.: A Pusztamérges-kép változása a sajtóban. In: Pusztai B. (ed.): Megalkotott hagyományok és falusi turizmus: A pusztamérgesi eset. Szeged: JATE Press, 2003. pp. 53-57. Putnam, R.: The Prosperous Community – Social Capital and Public Life. In: The American Prospect 13. 4. sz. 1993. pp. 27-40. Rorty, R.: Objectivity, Relativism and Truth: Philosophical Papers. Cambridge: University Press, 1991. Rothman, J.: Three Models of Community Organization. In: Zaltman, G. et al (eds.): Creating Social Change. New York: Holt, Rinehart and Winston, 1972. Seligman, A. R.: The Idea of Civil Society. New York – Toronto: Princeton University Press, 1992. Staniszkis, J.: Poland’s Self-Limited Revolution. Princeton: University Press, 1984. Stevens, A. et al.: Szomszédsági gazdaságfejlesztés. Budapest: Közösségfejlesztők Egyesülete, 2000. Szabó M.: Közösségek, önszerveződés, önsegély – elméleti és gyakorlati modellek az NSZK-ban. In: Valóság. Vol. 30. No. 10. 1987. pp. 105-111. Szabó M.: „Societas civilis” és „bürgerliche Gesellschaft”. In: Magyar Filozófiai Szemle. Vol. 24. No. 4. 1980. pp. 447-472. Szakál Gy.: Tájak, települések képe az emberek tudatában. In: COMITATUS – Önkormányzati Szemle 3. 5. sz. 1993. pp. 39-43. Szelényi I.: Socialist Entrepreneurs: Embourgoisement in Rural Hungary. Oxford: Polity Press, 1987. Szerepi A.: A civil vagy szociális gazdaság a nemzetközi kutatások tükrében. Kézirat, Debreceni Egyetem Nevelés- és Művelődéstudományi Doktori Program, 2005. Szűcs J.: Vázlat Európa három történeti régiójáról: helyünk Európában: nézetek és koncepciók a XX. századi Magyarországon. Budapest: Magvető, 1986. Tocqueville, A. de: Az amerikai demokrácia. Budapest: Európa, 1993. Touraine, A.: La société postindustrielle. Paris: Denoël, 1969. Vági G.: Versengés a fejlesztési forrásokért: Területi elosztás – társadalmi egyenlőtlenségek. Budapest: KJK, 1982. Varga Cs. et al: Válságtermék vagy kitörési pont – beszélgetés a civil szervezetekről. In: A Népszabadság kerekasztala. 1996. VI. 19. p. Vercseg I.: Közösségfejlesztő leckék kezdőknek és haladóknak. Budapest: Közösségfejlesztők Egyesülete, 2004. Zimmer, A. – Priller, E. (eds.): Future of Civil Society: Making Central European Nonprofit-Organisations Work. Wiesbaden: Verlag für Sozialwissenschaften, 2004.
22
