Bravermann: Labor and Monopoly Capital 4. fejezet Tudományos vezetés Fordította: Szépe András A klasszikus közgazdászok voltak az elsők, akik elméleti nézőpontból közelítették meg a munkaszervezés problémáját kapitalista termelési viszonyok között. Ezért őket tekinthetjük az első szervezési szakértőknek. Az ipari forradalom későbbi szakaszában olyan szerzők folytatták munkájukat, mint Andrew Ure és Charles Babbage. Köztük és a következő lépés, a szervezetelmélet késő kilencvenes és a korai húszas évekbeli átfogó megalkotása közt, több mint fél évszázados szakadék húzódik, mely időszakban a vállalatok méreteinek hatalmas növekedése zajlott le, megkezdődött a monopolisztikus iparszerkezet és a tudománytermelésben való céltudatos és módszeres alkalmazásának korszaka. A 19. század utolsó évtizedeiben Fredrick Winslow Taylor által kezdeményezett tudományos munkaszervezés elmélet ezen erők hatására nyert létjogosultságot. Logikailag, a taylorizmus a vezetési módszerek és a munkaszervezés, nem pedig a technológia fejlődéséhez járult hozzá, mely utóbbiban kis szerepet játszott. A tudományos munkaszervezés, úgyszólván, kísérlet a tudományos módszerek azon mindinkább komplex problémákra való alkalmazására, melyek a munka irányításában a gyorsan növekvő kapitalista vállalatoknál felmerülnek. Híján van az igazi tudomány jellemvonásaink, mert feltételezései semmi mást nem tükröznek, mint a tőkés szemléletét, mely a termelés feltételeire koncentrál. Az alkalmankénti ennek ellentmondó kijelentések ellenére, nem az ember, hanem a tőkés nézőpontjából indul ki, szemléletének lényege az ellenlábas munkaerő megszervezése a létező antagonisztikus társadalmi viszonyok között. Nem kísérli meg felfedni e körülmény okát, hanem elfogadja, mint megváltoztathatatlant, mint „természetes” adottságot. A munkát nem általában, hanem mint a tőke szükségleteihez alkalmazkodó, azt kiszolgáló munkát vizsgálja. Nem a tudomány képviselőjeként lép be a munkahelyre, hanem a tudomány álruhájába bújva a vezetés képviselőjeként. A taylorizmus alapelveinek átfogó és kimerítő ismertetése nélkülözhetetlen nézőpontunkból, nem az általánosan ismert dolgok -stopperóra, sürgetés stb.- miatt, hanem mert ezek mögött a közhelyek mögött egy olyan elmélet bújik meg, ami nem kevesebb, mint a termelés tőkés módjának világos megfogalmazása. Ám mielőtt elkezdeném ennek bemutatását, számos előzetes megjegyzés szükséges a Taylor-iskola szervezetelméletben betöltött szerepének tisztázásához. Lehetetlen túlbecsülni a tudományos munkaszervezés elméletének jelentőségét a modern vállalatok és a kapitalista társadalom minden olyan intézményének fejlődésében, mely munkafolyamatra épül. A közkeletű vélekedés, miszerint a taylorizmust „meghaladták” az ipari pszichológia és a „human relations” későbbi iskolái, melyek szerint az megbukott – Taylor amatőr és naiv emberről alkotott nézetei miatt, mert a munkások ellenállását váltotta ki, vagy mert Taylor és különböző követői szembeszálltak a munkásokkal és olykor vezetéssel is – esetleg mivel kiment a divatból, mert bizonyos taylori jellegzetességeket, mint a funkcionális felügyelők rendszeré vagy az ösztönző bérrendszer, sokkal kifinomultabb módszerek váltották fel: mindezen
állítások a munkaszervezés jelenlegi fejlődésének szerencsétlen félreolvasásai. Taylor a munkafolyamatok megszervezésének és felügyeletének alapjaival foglalkozott. Hugo Münstenbergnek, Elton Mayonak és más hasonló szerzőknek későbbi irányzatai elsősorban a munkásoknak a már zajló termelési folyamatba történő beillesztésével foglalkoztak, mely folyamatot a mérnökök előzetesen megterveztek. Taylor követői a mérnökök, a munkaszervezők és a felső vezetők között találhatók; míg Münstenberg és Mayo követői a személyzeti osztályon és az ipari pszichológiai, szociológiai iskoláiban. A taylori alapelvek magának a munkának a megszervezésére irányultak, míg a személyzeti osztályon és iskolákban az „emberi erő” kiválasztásával, képzésével, manipulációjával, megszelídítésével és munkafolyamatba illesztésével foglalkoznak. A taylorizmus uralkodik a termelés világában; az „ipari pszichológia” és a „human relations” gyakorlói képezik az emberi gépezet karbantartó brigádját. Hogy a taylorizmus ma nem létezik, mint önálló iskola, azért van, mert - eltekintve a név rossz hangzásától - többé nem egy konkrét csoport sajátja, mivel meghatározó tanításai minden munkafolyamat-szervezés alapját képezik. Úgy tűnik, csak a kapitalista korszakban kerül előtérbe, hogy a munka vizsgálata azok által vagy azok nevében történik, akik irányítják, semmint azok által, akik végzik. Nehezen védhető, hogy ez korábban is létezett volna. Kevés a közös Taylor és az őt megelőző vagy követő fiziológusok, illetve pszichológusok között, akik az ember képességeivel kapcsolatos tudás összegyűjtését kísérelték meg a tudományos érdeklődés szellemében. Azok a feljegyzések illetve becslések, amiket Taylor a termeléshez készített, végtelenül nyersek, és ezáltal olyan kritikusai, mint Georges Friedmann könnyen megtorpedózhatták különböző „kísérleteit” (ezek közül a legtöbbet egyáltalán nem kísérletnek, hanem erőteljes és túlzó szemléltetésnek szánta). Friedmann úgy kezeli a taylorizmust, mintha az „a munka tudománya” lenne, pedig valójában a mások által végzett munka irányításának tudománya kíván lenni kapitalista viszonyok között. Amit Taylor tenni akar az nem a „legjobb módszer” megalkotása az „általában vett” munka elvégzéséhez, ahogy azt Friedmann feltételezni látszik, hanem egy válasz arra a sajátos problémára, hogy miként vonjuk leginkább ellenőrzésünk alá az elidegenült munkát - ahogyan mondani szokták, a vásárolt és eladott munkaerőt. Taylor gondolatainak második megkülönböztethető sajátossága az ellenőrzésről alkotott koncepciója. Története során az ellenőrzés mindvégig központi sajátossága volt az irányításnak, de Taylornál példanélküli dimenziókat ért el. A munkaszervezeti ellenőrzés állomásai Taylor előtt magukban foglalták: a munkások összegyűjtését egy műhelybe és a napi munkaidő hosszának meghatározását; a munkások felügyeletét, a szorgalmas, intenzív és folyamatos igyekezet biztosítása érdekében; a munkavégzést megszakító szórakozás (beszélgetés, dohányzás, munkaterület elhagyása stb.) elleni szabályok kikényszerítését, termelési minimumok megalkotását; stb. Egy munkás akkor van a vezetés ellenőrzése alatt, ha alá van rendelve ezeknek a szabályoknak, vagy ezek bármilyen kiterjesztésének és variációjának. De Taylor az ellenőrzés koncepcióját egy teljesen új síkra helyezte, amikor azt állította, hogy a megfelelő vezetéshez szükségszerűen hozzátartozik a munka elvégzési módjának precíz előírása a munkások számára. Taylor előtt is általánosan feltételezték, hogy a vezetésnek megvan a joga a munka „ellenőrzésére”, de a gyakorlatban ez a jog általában csak a feladatok általános előírását jelentette, kevés közvetlen beavatkozással arra vonatkozóan, hogy a munkások miként végezzék
el őket. Taylor hozzájárulása ezen gyakorlat megváltoztatása és ellenkezőjére fordítása volt. A vezetés, ragaszkodott Taylor, csak egy korlátozott és frusztráló vállalkozás lehet, amíg bármely munkával kapcsolatos döntést a munkásokra hagy. „Rendszere” csupán egy eszköztár volt az irányítás részére, mely lehetővé tette minden munkatevékenység elvégzési módjának teljes ellenőrzését, a legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig. Mialatt idáig eljutott, messze nagyobb forradalmat hajtott végre a munkamegosztás terén, mint azt megelőzően bárki. A történet központi eleme az egynapi munka nagysága, amit Taylor „rendes munkaként” emleget. Erre vonatkozóan Taylor egy nyers fiziológiai értelmezést ad: mindaz a munka, amit a munkás egészségének veszélyeztetése nélkül el tud végezni, olyan sebességgel, amit egész aktív élete során fenn tud tartani. (Valójában a tevékenységnek ezt a szintjét szélsőségesen nagynak képzelte el, olyan sebességet meghatározva, amit csak a néhányan tudnak tartani, és ők is csak nagy megerőltetés árán.) Nem teljesen érthető, hogy a „rendes munkát” miért fiziológiai maximumként határozta meg. A „rendesség” fogalmának egy pontos meghatározásának kísérletében legalább annyi, ha nem több értelme lenne annak, ha úgy határoznánk meg a „rendes munkát”, hogy az a termeléshez hozzáadott szükséges *munkamennyiség, melynek értéke megegyezik a munkások fizetésével; ilyen feltételek mellett természetesen lehetetlen lenne profitot termelni. A „rendes munka” kifejezést ezért inherensen értelmetlennek kell tekintenünk, és olyan tartalommal megtölteni, amilyet a kereslet-kínálat viszonyban szereplő felek próbálnak adni neki. Taylor azt a maximumot vagy „optimumot” tűzi ki céljaként, ami egy napi erőfeszítéssel elérhető. „A dolgozók,” mondja első könyvében „leginkább azért nem tudnak a kívánatos mértékben alkalmazkodni a követelményekhez, mert megszokták a lassú munkatempót, hozzászoktak a lézengéshez, lógáshoz, 'helybenjárához'.” Minden későbbi alkalommal rendszerének leírását ugyanezzel kezdi, és ezt többszörösen kihangsúlyozza. A teljesítményvisszatartás okait két csoportba sorolja: „a lógás kialakulás két okra vezethető vissza. Először is minden ember igyekszik a dolgok könnyebb végét megfogni – ezt nevezhetjük természetes lógásnak. A másik ok jóval bonyolultabb: az emberek közötti viszonyból fakad, és eredményét szisztematikus lógásnak, teljesítmény visszatartásnak (soldiering) nevezhetjük”. Gyorsan igyekszik kijelenteni, hogy a másodikra kell koncentrálnunk: „Az emberek természetes lustasága komoly probléma, de a dolgozók és munkaadók sokkal többet szenvednek a teljesítmény visszatartástól, amely mindkét fél számára a legnagyobb >>baj<<. Olyan jelenségről van szó, amely a legtöbb szokásos vezetési séma sajátja, és amely a dolgozók legfontosabb érdekeikről alkotott véleményből fakad”. A teljesítmény visszatartás gyakoribb esete azonban az, amikor a résztvevők szándékosan el akarják titkolni munkaadóik elől, hogy milyen gyorsan lenne a munka elvégezhető. Ez a fajta magatartás annyira általános, hogy egy nagy szervezetben alig találunk olyan munkást – dolgozzon havi- vagy darabbérben, szerződéssel (akkordban), vagy bármilyen más szokásos bérezési formában-, aki ne töltené idejének jelentős részét annak tanulmányozásával, hogy milyen lassan tud dolgozni, illetve azzal, hogy vezetőjét jó munkatempójáról meggyőzze. Ennek oka egyszerűen az, hogy gyakorlatilag minden munkásnak van fogalma arról, hogy saját kategóriájában mi a maximális bér - akár órabérről akár darabbérről van szó.
Az, hogy a munkáért fizetett bér társadalmilag meghatározott a hasonló munkaerőt alkalmazó munkáltatók között, és nagyjából független a termelékenységtől, ismert volt Taylor számára. Munkások, akik kétszer vagy háromszor annyit termelnek, mint korábban, ezáltal nem kapják dupláját vagy tripláját fizetésüknek, de társaikkal szemben egy kicsi előnyük lehet, mely előny eltűnik, ha az ő termelési szintjük általánossá válik. Tehát a termékbe beépülő egynapi munkavégzés nagysága körüli küzdelem, nagyjából független a bér szintjétől, amit főleg a piaci, a társadalmi, és a történeti tényezők határoznak meg. A munkás ezt ismétlődő élményekből tanulja meg, akár óra-, akár darabbéres: „Tulajdonképpen mégis” állítja Taylor „a teljesítménymérés által teremtett feltételek között alakul ki igazán a teljesítmény-visszatartás. Ha a munkás a darabbér bevezetésekor úgy találja, hogy egy darab elkészítéséért mindössze a felét vagy harmadát fogja kapni annak, amit addig kapott, csak azért, mert korábban jól dolgozott és fokozta teljesítményét, elkeseredésében arra a következtetésre fog jutni, hogy bére akkor nem fog tovább csökkeni, ha teljesítmény-visszatartással azt megakadályozza.” Ehhez hozzá kell tenni, hogy még ahol a darabbér vagy a különböző ösztönző rendszerek lehetőséget is adnak a munkásnak fizetésének növelésére, ott sem szűnik meg, sőt erősödik a küzdelem, mert a termelési eredmények határozzák meg a fizetési normák nagyságának megállapítását és felülvizsgálatát. A következtetések a következőképpen foglalhatók össze: A munkások, akiket csak általános parancsok és fegyelem által irányítanak, nincsenek eléggé ellenőrzés alá vonva, mivel így megőrzik mozgásterüket az aktuális munkafolyamatot tekintve. Amíg ők maguk ellenőrzik magát a munkafolyamatot, meghiúsítják a potenciálisan bennük rejlő munkaerő kinyerésére tett erőfeszítéseket. A helyzet megváltoztatásához a munkafolyamatok feletti ellenőrzést a vezetőségnek kell átvennie, nemcsak formai értelemben, hanem a munkafolyamat minden egyes lépésének ellenőrzését és előírását, a véghezvitel módját is beleértve. A cél elérése érdekében, semmilyen szenvedés nem elég nagy, semmilyen erőfeszítés sem túlzott, mert az eredmény megér minden erőfeszítést és költséget. Miként Taylornak, a teljesítmény visszatartás általános gyakoriságába, sőt valójában elkerülhetetlenségébe vetett hitét már tapasztalhattuk, ő nem tanácsolja a munkások kezdeményezőképességébe vetett bizalmat. Az ilyen gyakorlatot, a felügyelet feladásához vezetőnek tartja: ”Tulajdonképpen az volt a gyakorlat – ami sok műhelyben ma is gyakorlat országunkban -, hogy a dolgozók vezetik az üzemet és nem a főnökök. A dolgozók együttesen pontosan megtervezték, hogy milyen gyorsan kell az egyes munkákat elvégezni. A baj forrását abban véli felfedezni, hogy „a vezetőség figyelmen kívül hagyja a munkásoktól elvárható, tényleges napi teljesítményt”. Ő tudta, hogy „habár ő a művezető, a hozzá beosztott munkások tudása és ügyessége összesen legalább tízszer volt több az ővénél.” Ez volt a probléma forrása és a tudományos munkaszervezés kiindulópontja. Taylor azzal töltötte életét, hogy az ellenőrzés alapelveit kidolgozza, és különböző feladatokra alkalmazza: mozgatható anyagok lapátolása, erdők kitermelése, golyós csapágyak ellenőrzése, de különösen a gépész szakma különböző területei stb. Hitte, hogy az ellenőrzés azon formái, amelyeket javasolt, nem csak egyszerű munkák esetében használhatók, hanem kivétel nélkül a munka sokkal komplexebb formáinál is. És valójában a módszerek ott voltak a gépgyártó műhelyekben, a kőműveseknél és azon fejlettebb kisipari műhelyek gyakorlatában, ahol Taylor és közvetlen követői a legnagyobb sikereiket érték el.
A kezdetektől az ipari forradalomig a munkafolyamat alapvető egysége a szakma, a mesterség volt. Minden szakmában a munkásról feltételezték, hogy a hagyományos tudásanyag birtokosa, és a módszerek, eljárások alkalmazását saját belátására bízták. Minden munkásban benne rejlett az anyagok és eljárások felhalmozott tudása, mely által a szakmában a termelés végbement. A fazekas, a tímár, a kovács, a takács, az asztalos, a pék, a molnár, a pohárkészítő, a suszter stb., mindegyikőjük a társadalmi munkamegosztás egy ágazatát reprezentálta, az adott ágazat technikáinak élő tárháza volt. A munkás testben és lélekben kombinálta a fogalmakat és a szakmára jellemző kézügyességet: a technika és az effajta megértés, miként sokszor megfigyelték, a tudomány elődje és leszármazottja. Minden szakma közül a legfontosabb és leginkább széles körben elterjedt mesterség a földművelés volt és maradt napjainkig. A földművelő család kombinálta mesterségét számos más mesterség tényleges gyakorlatával, beleértve a kovácsot, a kőművest, az ácsot, a hentest, a molnárt, a péket, stb. A hagyományos mesterségek esetében a megkövetelt tanoncság háromtól hét évig terjedt, és a földműves esetében ez értelemszerűen ennél is tovább tartott, magába foglalva gyermekkorának nagy részét, serdülőkorát, és felnőttkorának kezdetét. Az elsajátítandó tudásra, a megszerzendő kézügyességre és arra a tényre való tekintettel, hogy a mesterember mint szakember arra volt kötelezve, hogy tökéletesen elsajátítsa és a sajátos termelési problémák kezelésénél alkalmazza a szakterülethez tartozó tudást, a gyakornokság évei szükségesek voltak abban a tanulási folyamatban, mely a mesterré váláshoz elengedhetetlen bérmunkás években csúcsosodott ki. Ez igaz azokra a szakmákra, mint például a gépész, melyek a leginkább elterjedtek és a modern ipar számára legfontosabbak voltak Taylor idejében. Taylor idejében a gépészek az üzemi rajzolással kezdték a munkát, majd esztergályoztak, kallóztak, fúrtak, faragtak, tervrajzokat készítettek, földeltek, reszeltek, és egyéb gépi és kézi folyamatok végeztek a megfelelő fadarabon, hogy a kívánt és előre megrajzolt alakot kapják. A döntések sorozata, melyeket a munkafolyamat során meghoztak – ellentétben az olyan egyszerű munkával, mint a nyervastömb cipelés – természetesen kiterjedt. Egyedül az esztergapadnál, figyelmen kívül hagyva minden kiegészítő feladatot, mint a megfelelő fadarab kiválasztása, lemérése, a vágások bejelölése, tehát csak az esztergálás műveletét tekintve a lehetőségek tárháza hatalmas. Maga Taylor tizenkét változóval dolgozott, beleértve a fém keménységét, a szerszám anyagát, a forgács vastagságát, a vágószerszám alakját, a vágás során használt hűtőfolyadékot, a vágás mélységét, a szerszám két élezése közti idő tartamát, a szerszám vágószögét, a vágás merevségét vagy a munkadarab rugalmasságát, a munkadarab átmérőjét, a forgács nyomását a szerszám vágófelületére, és a gép húzó erejének sebességét, és előtolásának állandóságát. Mindegyik változó széleskörűen megválasztható, a hűtőanyag kiválasztásának és használatának kevés lehetőségétől egészen a vastagsággal, az alakkal, mélységgel, időtartammal, sebességgel, stb. kapcsolatos tényleges választások nagy számáig. Tizenkét változó, amelyek közül mindegyik nagy mennyiségű értéket vehet fel, a lehetséges kombinációk és sorrendek számát tekintve csillagászati értékeket eredményez, miként ezt Taylor hamarosan észlelte is. De a gépész ezen döntésein nem csak a pontosság és a termék minősége múlik, hanem a termelés sebessége is. Cseppet sem csüggedve, Taylor elhatározta, hogy a vezetés számára összegyűjt minden alapvető információt, amely hatással van a munkafolyamatra. 1880 őszén a Midvale-i Acél Üzemben egy 25 évig tartó kísérlet-sorozatba kezdett, mely 30,000 és 50,000 közötti vizsgálatot eredményezett, melynek során több mint 800,000 font vasat és acélt daraboltak fel a kísérlet céljára fenntartott 10 különféle gépen.
Az alapelvek, melyekre ez épült, ma alapvetők minden komolyabb munkaszervező vagy ipari mérnök számára, fontos, hogy részletesen megvizsgáljuk ezeket. És mivel – bár manapság ritkán ismerik el - Taylor tulajdonképpen az egyedüli, aki pontos meghatározását adja az alapelveknek, legjobb, ha a vizsgálatot Taylor saját megfogalmazásainak segítségével tesszük. Első alapelv „A vezetők.....magukra vállalják minden olyan tradicionális tudás összegyűjtését, melyet a múltban a munkások birtokoltak, majd osztályozzák, rendszerezik és törvényekbe, szabályokba, formulákba foglalják azt.....”. Ennek illusztrációját láttuk már az esztergályosok és a nyersvastömb rakodók esetében. A nagy különbség ezen tevékenységek és a róluk begyűjthető tudás között azt szemlélteti, hogy Taylor számára – miként a mai vezetők számára – nincs olyan feladat, amely vagy annyira egyszerű vagy annyira összetett, hogy ne lehetne ily módon tanulmányozni. Vagyis a vezetőség minden feladatra vonatkozóan képes legalább annyi információ összegyűjtésére, amennyi a feladatot rendszeresen végző munkás birtokában van. Ez véget vet annak a helyzetnek, melyben „a munkaadóknak az egyes munkák időtartamáról való tudása három forrásból származhat: saját tapasztalatukból, amely idővel elkopik; a beosztottak esetleges és rendszertelen megfigyeléseiből, illetve legfeljebb azokból a nyilvántartásokból, amelyek a munkák elvégzéséhez felhasznált legrövidebb időt mutatják. Ez képessé teszi a vezetést arra, hogy feltárja és kikényszerítse azokat a gyorsabb módszereket, amelyeket maguk a munkások mesterségük vagy feladataik gyakorlása közben megtanulnak vagy kitalálnak, és saját belátásuk szerint használnak. Egy ilyen kísérleti megközelítés új módszereket is alkot, amelyek csak a szisztematikus vizsgálódás segítségével szerkeszthetők meg. Ezt az első alapelvet úgy is hívhatnánk, mint a munkafolyamat elválasztása a munkások képességeitől. Ez a munkafolyamatot a szakmától, a hagyománytól és a munkás tudásától függetlenné alakítja, mely ettől kezdve egyáltalán nem a munkások hozzáértésének, hanem teljes mértékben a vezetőség által meghatározott gyakorlatoknak a függvénye. Második alapelv „Minden lehetséges agyi munkát távol kell tartani a műhelytől és a tervezési vagy a szervezési osztályon kell koncentrálni”. Mint azt Taylor jól felismerte, és különös hangsúllyal kezelte, ez az alapelv a kulcsa a tudományos munkaszervezésnek, így fontos, hogy részletesen megvizsgáljuk. Az embernek, mint azt láthattuk, az alapvető jellegzetessége, amely munkaképesség tekintetében az állat fölé helyezi, a megvalósítás megfeleltetése a létrehozandó dologról alkotott elképzeléseivel. De amint az emberi munka egyre inkább társadalmi mintsem egyéni jelenséggé válik, lehetséges lesz, hogy – ellentétben az állatokkal, ahol a mozgatóerő, az ösztön, elválaszthatatlan a cselekvéstől – elváljon az elképzelés a megvalósítástól. A munkafolyamat ilyenfajta elembertelenedése, amelyben a munkások a munka állati formájához közeli szintre alacsonyodnak le, értelmetlen és elképzelhetetlen egy termelő közösség önszerveződő és magáért való társadalmi munkája esetén, ugyanakkor elengedhetetlenné válik a bérmunka megszervezéséhez. Ha a munkások cselekedeteit a saját elképzeléseik irányítják, nem lehetséges, mint láthattuk, a tőke által megkívánt elméleti hatékonyság vagy munkairam kikényszerítése. A tőkés ezért az elejétől kezdve megtanulja kihasználni az emberi munkaerő ezen lehetőségét, és megtörni a munkafolyamat egységét. Erre az alapelvre sokkal inkább illene az elképzelés elválasztása a megvalósítástól
megnevezés, mint a megszokott szellemi és fizikai munka szétválasztása kifejezés (még ha ez hasonlóvá is válik a későbbiekben, és gyakran azonos a gyakorlatban). Ez azért van, mert a szellemi munka, a munka, amit elsősorban agyunkkal végzünk, az elképzelés elválasztása a megvalósítástól alapelvének szintén ki van téve: a szellemi munkát először elválasztják a fizikai munkától, és mint látni fogjuk, ugyanazon szabályok szerint szigorúan feldarabolják. Az alapelv első következménye, hogy a Taylor féle „munkatudományt” soha nem a munkás fejleszti, mindig a vezetés. Ez az elképzelés, amely kétségtelenül olyan „természetes” és vitathatatlan manapság, valójában erőteljesen vitatott volt Taylor idejében. Ez a tény jól mutatja, hogy kevesebb, mint egy évszázad alatt milyen messze haladtunk a munkafolyamatról alkotott fogalmak átalakításának útján, és hogy Taylor elvei, amelyeket szenvedélyesen képviselt, rövid idő alatt teljességgel átformálták az általános szemléletmódot. Taylor szembesült a kérdéssel miért kell a vezetésnek és nem magának a munkásnak tanulmányoznia a munkát; miért nem tudományos munkásság, mint tudományos vezetés? - újra meg újra, és minden leleményességét latba vetette, hogy válaszokat eszeljen ki, habár ezt nem mindig szokásos őszinteségével tette. A Tudományos vezetés alapelveiben, rámutat hogy a tudományos vezetés „régebbi rendszere” minden munkás számára szükségessé teszi azt, hogy szinte egymaga viselje a teljes felelősséget munkájának egészéért és minden apró részletéért, sőt gyakran a használt eszközökért is. Ráadásul a tényleges fizikai munka egészét is neki kell elvégeznie. Ugyanakkor a tudomány fejlődése sok szabály, formula, törvény kitalálásával jár. Ezek helyettesítik a munkás egyéni megítélését, de csak akkor lehet őket hatékonyan alkalmazni, ha egyúttal rendszeres nyilvántartásuk megoldott. A tudományos adatok gyakorlati hasznosításához egy olyan helyiségre is szükség van, ahol a könyvek, a nyilvántartások stb. megtalálhatók, ahol a tervező munkát végző személy íróasztala elhelyezhető. Mindazt a tervező munkát, amit a régi rendszerben a munkás végzett egyéni tapasztalatainak felhasználásával, az új rendszerben szükségszerűen a vezetőségnek kell végeznie a tudomány törvényeinek alkalmazásával; hiszen ha a munkás alkalmas is lenne a tudományos adatok létrehozására és alkalmazására, akkor is fizikailag lehetetlen lenne számára, hogy egyidejűleg a gépén és az íróasztal mellett is dolgozzon. Az is világos, hogy a legtöbb esetben egészen más típusú emberek szükségesek a munka előkészítéséhez, illetve konkrét végrehajtásához. A munkahely fizikai berendezésével kapcsolatos ellenvetések nyilvánvalóan kevéssé fontosak, és az akadályok tudatos túlbecsülését jelzik, melyek, még ha kellemetlenségként léteznek is, aligha leküzdhetetlenek. A szükséges „más típusú” emberre való hivatkozás, több mint hamis, mivel ezek a „más típusú” emberek aligha létezhettek, míg a munkamegosztás létre nem hozta őket. Taylor megértette, hogy a mesterség birtoklása a munkást a munka tudományos fejlődésének legjobb kiindulópontjává tette; a rendszerezés gyakran, de kezdetben mindenképp, annak a tudásnak az összegyűjtését jelenti, amelyet a munkások már birtokolnak. Ám Taylor megszállottan hitt az általa javasolt elképzelés ésszerűségében, nem állt meg ezen a ponton. A Képviselőház Különleges Bizottsága előtt tett tanúvallomásában, nyomás alatt, védekező pozícióba kényszerülve más érveket is előhozott: Tisztázni szeretném, Elnök úr, hogy a vezetés ilyenfajta munkavégzése a tudomány fejlődéséhez járul hozzá, míg a munkás számára egy tudomány
fejlesztése lehetetlen. Sok munkás van, akik rendelkeznek sok agyi kapacitással, akik intellektuálisan éppannyira alkalmasak egy tudomány fejlesztésére, mint a vezetés oldalán lévők. De bármilyen munka végzésének tudományát nem lehet a munkások által fejleszteni. Miért? Mert se idejük, se pénzük nincs erre. Bármilyen munka végzésével foglalkozó tudomány fejlődése mindig két ember munkáját igényli, egy emberét, aki épp végzi a tanulmányozandó munkát, és egy másik emberét, aki közelről figyeli a dolgozót, és közben tanulmányozza az idő és a mozgás adott munkához kapcsolódó problémáit. Nincs olyan munkás, akinek lenne pénze vagy ideje, hogy ilyenfajta kísérleteket végezzen. Ha magának dolgozik, senki sem fogja fizetni azért, hogy más mozgását tanulmányozza. A vezetésnek kell és illik fizetni ilyen munkákért. Ezért a munkás számára egy tudomány fejlesztése lehetetlenné válik. Nem azért mert intellektuálisan nem alkalmas, hanem mert se ideje, se pénze erre, és így belátja hogy a vezetés feladata ennek intézése. Taylor itt amellett érvel, hogy a munka rendszeres tanulmányozása és ennek minden gyümölcse a vezetéshez tartozik, ennek oka ugyanaz, mint a gépek, gyárépületek, stb. esetében; vagyis az, hogy munkaidőbe kerül az ilyen vizsgálat kivitelezése, és csak a tőke birtokosai rendelkeznek idővel. A munkaidő birtokosai, saját maguk nem tehetnek semmit munkaidejükkel, kivéve, hogy létfenntartási eszközökért cserébe eladják. Igaz, hogy a kapitalista viszonyok közti termelésnek ez a szabálya, és az ebben az ügyben Taylor által használt érvek kiválóan megmutatják hova vezet a tőke uralma: Nemcsak a tőke a tőkés, hanem maga a munka is a tőke részévé válik. Nem csak a termelő eszközök feletti ellenőrzést vesztik el a munkások, hanem saját munkájuk, és ennek elvégzési módja feletti ellenőrzést is el kell hogy veszítsék. Ez az irányitás azok kezébe kerül, akik „megtehetik” hogy tanulmányozzák a munkát, annak érdekében, hogy jobban ismerjék maguknál a munkásoknál a saját élettevékenységüket. De Taylor még nem fejezte be érvelését: „Ráadásul,” mondta a Bizottság előtt, „ha bármely munkás találna is egy új és gyorsabb munkavégzési módot, vagy ha kifejlesztene egy új módszert, belátható, hogy érdekében állna a fejlesztés önmagának való megtartása, más munkások elől való eltitkolása. Az az érdeke, amit a munkások mindig is tettek, hogy mestersége titkait megtartsa magának és barátainak. Ez a szakmai titok régi képzete. A munkás saját magának tartja meg tudását, a tudomány fejlesztése, mások tanítása, vagy a köztulajdonná tétel helyett”. A „céhtitkok” régi elképzeléséhez történő visszanyúlás mögött Taylor tartós és alapvető elképzelése áll, miszerint a munkamódszerek munkások által történő tökéletesítése kevés hasznot hoz a vezetés számára. Másutt tanúvallomásában társának, a kőművesek által használt módszerek tanulmányozásával hosszú éveket töltő Frank Gilbrethnek munkáját taglalva őszintén bevallja: nemcsak lehetséges a „kőművesség tudományának” fejlesztése munkások által, hanem ez kétségtelenül meg is történt: ”Nem csekély a gyanúm, hogy a Gilberth úr által kifejlesztett módszerek közül nem keveset maguk a munkások ajánlottak az elmúlt négyezer év során.” Mivel azonban a munkások birtokolta tudás nem hasznos a tőkének, Taylor megkezdi a tudományos munkaszervezésért kiáltó kívánalmainak listáját: „Először. A kőművesség tudományának fejlődése – a vezetés és nem a munkások által.” A munkások, magyarázza, nem alkalmaznak semmilyen eljárást vagy módszert, ami ártalmas rájuk vagy társaikra nézve. „Elképzelhető-e az vajon” mondja a nyersvastömb-pakoló munkára utalva „hogy a saját csoportjukból hét embert elküldenek, s csak a nyolcadikat tartják meg? Nem!” Végül, Taylor jobban értette a Babbage-alapelvet, mint bárki más az ő idejében, és ez
mindig legelső volt számításaiban. A munka tanulmányozásának célja, Taylor elképzelései szerint, soha nem az, hogy a munkás képességeit fokozzuk, vagy hogy a munkásokat nagyobb tudományos tudáshoz juttassuk, vagy hogy a technika előrehaladása által biztosítsuk, hogy a munkás is fejlődhessen. Sokkal inkább cél a munkás „olcsóbbá tétele”, képzésének csökkentésével és termelésének növelésével. Korai könyvében, az Üzemvezetésben, őszintén bevallja, hogy rendszerének „minden lehetősége” „csak akkor valósul meg, ha az üzemben szinte valamennyi gépet olyan munkások kezelnek, akik gyengébb képességűek és tudásúak, és ezért olcsóbbak, mint azok, akikre a régi rendszerben szükség volt. Tehát, a vezetés irányításának és a munkások olcsóbbá tételének érdekében, az elképzelést és a megvalósítást a munka különálló szféráivá kell tenni. Ezen cél érdekében a munkafolyamatok tanulmányozását a vezetés számára kell fenntartani és távol kell tőle tartani a munkásokat, akikhez az eredmények csak leegyszerűsített instrukciók által irányított egyszerű munkafeladatokként jutnak el. Ettől kezdve kötelességük gondolkodás és a technikai indoklás és adatok megértése nélkül követni ezeket. Harmadik alapelv A „régi típusú rendszer” alapvető lényege, miként Taylor írta, hogy „minden munkás a saját szakmájában képzettebbé válik, mint bárki a vezetők közül, és éppen ezért a munkavégzés részletkérdéseinek eldöntése a a munkásra tartozik.” Ezzel ellentétben: „A korszerű tudományos vezetés, talán legszembetűnőbb eleme a feladat elve. A vezetőség minden munkás munkáját legalább egy nappal előre megtervezi. Minden ember a legtöbb esetben teljes körű írásos utasítást kap, amely részletesen leírja az elvégzendő feladatot és a felhasználandó eszközöket...A feladat nem csak azt írja elő, hogy mit kell tenni, hanem azt is, hogy milyen módon és pontosan mennyi idő alatt. E feladatok előkészítése és végrehajtása a tudományos vezetés legfontosabb építőköve”. Ennél az alapelvnél, nem a műveleti utasítás írásbelisége a lényeges. Taylornak nem volt szüksége utasítási kártyára Schmidtnél, és sokszor nem is használt ilyet más esetekben sem. Az alapvető elem inkább a munkafolyamat minden elemének szisztematikus előzetes megtervezése és kiszámítása, amely munkafolyamat többé nem létezik folyamatként a munkás képzelete számára, hanem csak a speciális vezető testület számára. Tehát, ha az első alapelv a munkafolyamatokra vonatkozó tudás összegyűjtése és fejlesztése, a második pedig ennek a tudásnak a vezetőség kezébe történő koncentrálása – melynek velejárója az ilyen tudás hiánya a munkások közt – akkor a harmadik alapelv a tudás feletti monopólium arra való felhasználása, hogy ellenőrizzük a munkafolyamat minden egyes lépését és a megvalósítás módját. Mivel a tőkés ipari, hivatali, és piaci gyakorlatok ennek az alapelvnek megfelelően fejlődtek, így végül az elfogadott szokás és rutin részévé vált. Minél inkább így volt, annál inkább növekedett a folyamatok tudományos jellege és bonyolultsága, miközben a munkás nem vehetett részt ebben a növekedésben, s ez egyre nehezebbé tette a számára azon folyamat megértését, melyben működött. De a kezdetekben, miként Taylor azt jól látta, egy hirtelen lélektani törés volt szükséges. Láthattuk az egyszerű Schmidt-esetben az első munkás kiválasztására és az új munkakörülmények meghatározására alkalmazott eszközöket. A gépészüzem sokkal összetettebb esetében Taylor a felelősségnek ezt a részét a művezetőre hárítja. Alapvető, mondja a brigádvezetőkről, hogy „bátorítani és támogatni kell őket abban, hogy követeljék meg a munkásoktól a műveleti utasítások pontos betartását. Ez az elején nagyon
nehéz, hiszen a munkások hosszú éveken keresztül hozzászoktak ahhoz, hogy a feladataik részletkérdéseit saját elképzeléseik szerint oldják meg. Emellett a legtöbben a főnökkel is közeli barátságban vannak, és úgy gondolják, hogy maguk is értenek annyit a termeléshez, mint a vezetők.” Ezek az alapelvek képezik a modern munkaszervezés alapjait. Elméleti konstrukcióként és rendszeres gyakorlatként merültek fel abban a periódusban, melyben a képességekre alapozott munkafolyamatok tudományra alapozott munkafolyamatokká való átalakulása a legnagyobb sebességét érte el. Szerepe abban állt, hogy tudatossá és módszeressé formálja a tőkés termelés korábban öntudatlan folyamatait. Vagyis biztosította, hogy a mesterségek eltűnése által a munkás lesüllyedjen az általános és differenciálatlan munkaerő szintjére, alkalmazhatóvá váljon az egyszerű feladatok hosszú sorának elvégzésére, miközben a tudomány növekedésével a vezetés irányítása alá kerül.
