Bozóki András
Élet és Irodalom, 2003 szept. 5.
A láthatatlan légió „Sokan utálták persze a liberálisokat (…) de – sok tekintetben, talán elsősorban az új szabadságpárti publicisztika fénytörése miatt – a ’menő fej’ glamour, a témaadás, a stílusmeghatározás, a trend-setting mese nélkül az övék volt, minden sikeres újság és politikai szónok, ’közbeszélő’ máig őket utánozza minden ’oldalon’. (…) [A] nyugatos-radikális publicisztika a kilencszáztízes években soha nem volt olyan divatos, mint az új liberális vitairodalom a kilencszázkilencvenes években. (…) Az új rendszer históriai stílusmeghatározó közmondás-, toposz-, közhelykincse (továbbá reprezentatív tréfa- és anekdotakincse) innen származik. (…) Szűklátókörű és szakbarbár irodalomtörténészek észre sem veszik, amit minden épelméjű magyar olvasó tud, hogy legújabb irodalmunkra nagyobb hatással volt a Magyar Narancs, mint a kül- és belföldi poézis együttvéve.” Tamás Gáspár Miklós fenti sorait olvasva (A balközép cikkírás csődje. ÉS, 2003. aug. 8.), – a Magyar Narancs egykori alapító szerkesztőjeként – úgy érzem, mintha hájjal kenegetnének. Hogy ezt a jelenséget valaki észrevette, látja és érti – persze, ha valaki, TGM a legmagasabb fokon művelte ezt a fajta publicisztikát, már a rendszerváltás előtt, közben és azóta is – nagyra értékelem. Ebben az ügyben nekünk, egykori narancsosoknak talán meg sem kellene szólalnunk, csak megvárnunk, amíg az utókor sajtótörténészei „felfedeznek” bennünket. Mégis fontosnak tartom felidézni az 1989-92 közötti néhány évnek a hangulatát, amelyet a „beszélős” oknyomozás és heti politikai tényfeltárás (Vö. Kőszeg Ferenc, Solt Ottília, Révész Sándor, Mink András, Zolnay János és mások) mellett elsősorban valóban a „narancsos” irónia, gúny, vicc, tréfa alternatív-liberális hangütése határozott meg. A cikkben a Narancs induló éveiről írok, abban a reményben, hogy a végére talán TGM egyik-másik kérdésére – a balközép cikkírás „csődjének” okaira – is választ adhatok. Amit akkor átéltünk, mámorító érzés volt. Röviden: lubickoltunk a szabadságban. Miközben a nálunk tíz-tizenöt évvel idősebbek többsége – nagy meglepetésünkre – valamiért nem lelkesedett annyira a tárgyalásos, képviselő-visszahívásos, tüntetéses, népszavazásos, jogállami forradalomért, mi a Narancsban a rendszerváltás minden pillanatát élveztük. Számunkra 1989 tényleg klassz volt, tök jó: igazi forradalom. Volt egy új nemzedék, amely nem az ún. Nagy Generáció már-már megkeseredett, illúziókat vesztett állapotában érkezett el nyolcvankilenchez, hanem lelkesen és frissen egyszerre akarta bepótolni ’68-at és megalkotni ’89-et. Még politikai ellenfelünk, a kisgazdapárti képviselő, Ómolnár Miklós is így látta, amikor 1990-ben ezt mondta a Narancsnak: „Biztos vagyok benne, hogy még azok is, akik nem szeretik a Fideszt, egy kicsit irigyelnek benneteket. A fene egye meg, itt van egy nemzedék, itt van néhány taknyos kölyök, akik ennyi idősen, ilyen fiatalon üthetik bele az orrukat a politikába. Amikor az ember még nincs kilúgozva, nem adta el magát egyetlen ördögnek sem. (…) Akárhogy is, Petőfiék óta egyetlen generációnak sem volt hasonló esélye huszonéves korában.”1 A politikai rendszerváltással számunkra egyenértékű volt a kulturális felszabadulás. Úgy véltük, az országnak nemcsak politikai és gazdasági intézményeiben, hanem mentálisan, kulturálisan és zsigereiben is meg kell újulnia ahhoz, hogy ez végre egy élhető, lakható, szerethető hely legyen. Azt gondoltuk, hihetetlen szerencsénk van, mert részesei lehetünk egy olyan demokratikus történelmi fordulatnak, amelyben az előző nyolc évtizedben – voltaképp az egész huszadik században – egyetlen előttünk járó generációnak se lehetett. Kedvünkre „csinálhattuk a történelmet”, semmi sem tűnt lehetetlennek. Volt egy remek pártunk (az
1
induló Fidesz), volt egy új, szemtelen lapunk (a Narancs), tárgyaltunk Michnikkel, virággal mentünk Prágába, könyvekkel Erdélybe, utaztunk Litvániába, Hollandiába és Amerikába. Elveink liberálisak voltak – mi másak is lettek volna? – viselkedésünk viszont afféle hatvannyolcas, alternatív baloldali. Elég csak megnézni az induló Narancs dizájnját: a lap egészét meghatározó, anarchista beütésű vörös-fekete színkombinációt, a polgárpukkasztó, posztpunkos grafikát, Déri Miklós, Nagy Piroska, majd Pohárnok Gergely sajátos beállítású, fényű fotóit. Ugyancsak hatvannyolcas és anarchista hatásra a liberalizmusnak libertárius, alternatív színezetű, tekintélyellenes, ám egyúttal (a neoliberális korszellemnek megfelelve) radikálisan piacbarát változatát képviseltük. A közös nevezőt az egyéni szabadság és a pártállam-ellenesség jelentette. Elborzadtunk és a nyolcvankilences szabadságpárti civil eszmék „elárulásának” tekintettük, amikor úgy véltük, hogy az MDF-kormány vissza akarja adni az állam tekintélyét az első parlamenti ciklus idején. Lánczi András azt írja Konzervatív kiáltványában,2 hogy a baloldali liberálisokat a hedonizmus jellemzi, amit ő szembeállít az értékelvű konzervativizmussal. Ebben van valami igazság, ha a Narancsra gondolunk: mi valóban hedonistaként a szabadság love parade-ját élveztük. Messze nem voltunk annyira műveltek, mint a demokratikus ellenzék Lukácson, Márkuson, Bretteren és a frankfurtiakon iskolázott filozófusai. Ők Lukácstól Bibóig, Marxtól Rawls-ig jutottak, mi pedig egyszerre olvastunk mindenfélét: Bakunyint, Thoreau-t, Jászit, Bibót, Bookchint, Friedmant, Kornait és Hayeket. A lényeg az volt, hogy az olvasott szerző radikálisan szabadságpárti, továbbá lehetőleg tekintély- és államellenes legyen. Nekünk nem volt újdonság, hogy a leninizmus és a trockizmus se jobb a sztálinizmusnál, mert olvastuk Kropotkint, Orwellt, Szabó Ervint, Emma Goldmant, Alexander Berkmant, Cohn-Benditet és a kronstadti kiáltványt. Seres Lacinak egy lázadó frankfurti antikvárius – bizonyos Joschka Fischer – adta kezébe élete első Bakunyin-kötetét. A nyolcvanas években Sükösd Miklóssal elkezdtünk összeállítani egy anarchizmus antológiát abban a tudatban, hogy az úgyse fog sose megjelenni magyarul. De jött a rendszerváltás és 1991-ben – csodák csodájára – mégis megjelent.3 A Narancs alapító szerkesztői közül többen is – mint annyian mások – a felejthetetlen Szabó Miklós házi szemináriumaira jártunk. Tőle, valamint Faragó Bélától, Litván Györgytől, Ludassy Máriától, Vajda Mihálytól és éppen TGM-től megtanultuk, hogy ami reformálhatatlan, azt nem érdemes reformálgatni. A lengyelországi szükségállapot óta folyamatosan követtük a Beszélő cikkeit, ismertük a Hírmondót, az Égtájak Között-et és a Demokratát, látogattuk azt a Bence György, Sós Vilmos, Molnár Gusztáv és mások részvételével rendezett szemináriumot, amely a demokratikus átalakulás nyugati irodalmát elemezte – évekkel a rendszerváltás előtt. 1988ban felkerestük Krassó Györgyöt Londonban, lakása a forradalmi emigráns romantikus fészke volt: így élhetett Herzen és Bakunyin százhúsz évvel korábban. Nem utólagos megszépítése a történteknek, ha azt írom, hogy a nyolcvanas évek elejétől nem hittünk a rendszer reformálhatóságában. De arról álmodni se mertünk, hogy az ilyen vidáman és vértelenül megbukik. Politikailag hittünk az „új evolucionista”, önkorlátozó forradalmi magatartás lehetőségében, de kulturális értelemben fel sem merült bennünk, hogy korlátoznunk kellene önmagunkat. Számunkra ez az időszak nemcsak a rendszerváltás, de az önmegvalósítás pillanata volt. A Magyar Narancs 1989 októberében induló, alapító szerkesztősége a következőkből állt: Bojár Iván András, Bozóki András, Hegedűs István, Lovas Zoltán, Nagy Gábor, Novák Zsófia, Vágvölgyi B. András és Vig Monika. A politikai impulzusok mellett nagyon fontos volt számunkra – ha nem is mindig tudatosítottuk – a korszak hangulatának, vidámságának kulturális kifejezésére való törekvés. Úgy éreztük, véget ért a „magyar átok”. Az újság neve nemcsak Bacsó Péter Tanú c. filmjének „magyar narancsára” – a citromra – vezethető vissza, hanem a nyolcvanas évek lengyelországi karneváli-anarchikus, tiltakozó, szubkulturális mozgalmára, a Narancs Alternatívára4 is.
2
A lapkészítőket ért irodalmi és művészeti hatások között számos művet, kapcsolatot lehet említeni. Bojár Iván András, a szerkesztőség első vezetője, a korai Narancs egyik fontos alakja – aki ma az Octogon építészetkritikai csoport vezetője – képben volt a legfrissebb képzőművészeti trendekben, és Vig Monika mellett az ő kapcsolatai segítettek hozzá minket a francia baloldali-alternatív Libération lappal való átmeneti együttműködéshez. A harcos „Rockfront” címet viselő rovat vezetője, Marton László Távolodó rendszeresen és kifinomult ízléssel írt a progresszív rock legjobbjairól. A hazai együttesek közül az URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Balaton, Trabant és Bizottság dalait – és szövegeiket – persze mindannyian betéve fújtuk. Wahorn, fe Lugossy, Ef Zámbó, Menyhárt Jenő, Müller Péter Sziámi, Vig Mihály és Kistamás László mind a kedvenceink voltak – ők voltak nekünk a nyolcvanas évek hősei. Az 1991-ben főszerkesztővé választott Vágvölgyi B. András például rajongott a beat költőkért, az újhullámos filmekért, az Új Symposionért, Koestlerért, Ginsbergért, Makavejevért, és általában az új típusú, a sex, drug, and rock & roll hagyományában fogant gonzo újságírásért. Nem volt egyedül. Egyöntetű, nagyon erős népszerűséget élvezett körünkben Petri, Eörsi, Tandori és Esterházy. Meglehetősen jól ismertük a két világháború közötti magyar „urbánus” újságírást (1987-ben szerkesztettem a Szép Szó antológiát, majd később könyveket szerkesztettem Zsolt Béla és Ignotus Pál írásaiból), az emigráns újságírás „urbánus” ágát (a Széchenyi könyvtárban végigolvastuk az Irodalmi Újságot), így talán mi – Vágvölgyivel ketten – voltunk leginkább „felelősek” a lap urbánus hangütéséért. Talán azt a hamis látszatot keltettük, hogy a Fidesz és a mi nemzedékünk is épp olyan, mint a mi kedvenceink: Ignotus Pál, Faludy György, Fejtő Ferenc, Koestler Artur, valamint A Toll és a Szép Szó köre – bár Szabó Dezső nyelvi stílusát is nagyon szerettük (mint ahogy sokáig Csurka is tetszett). Számomra eufórikus élmény volt az idős Fejtő megjelenése – akit addig csak a könyvtárszobákból, a Szép Szó több mint ötven évvel korábbi, azóta megfakult lapjairól ismertem – a Magyar Narancs szerzői között. Ezzel az erővel akár József Attila is feltámadhatott volna. Kevésbé ugyan, de hatott ránk a nyolcvanas évek ’régi’ Mozgó Világja, valamint Élet és Irodalma. Utóbbi lap szerzői közül nekünk elsősorban Megyesi és Váncsa „jött be”. Mindezek fényében nem véletlen, hogy a Magyar Narancs politikai és kulturális lap lett, amelynek második, kulturális része éppoly fontos volt, mint az első. A kultúrrovatért kezdetben Vig Monika volt a felelős, Bojár és Marton mellé ide érkezett Bakács Tibor Settenkedő, Csontos Erika, Dárdai Zsuzsa, Szőnyei Tamás és később Turcsányi Sándor. 1990ben szerkesztőként is „leigazolt” hozzánk a már akkor is híres írónak számító Kukorelly Endre. Később többször írt a lap kulturális rovatába Balassa Péter, Beke László, Darvasi László, Eörsi István, Faludy György, Farkas Zsolt, Fáy Miklós, Kálmán C. György, Keresztury Tibor, Kornis Mihály, Mészöly Miklós, Nádasdy Ádám, Perneczky Géza, Podmaniczky Szilárd, Sajó László és Tandori Dezső – néhányan közülük rendszeres rovattal jelentkeztek. A kilencvenes évek elején pedig – a tágabban értelmezett kultúra-felfogás részeként – megjelent a lapban a kellőképpen formabontó és provokatív „életmód” rovat, amelyet az úttörő Bodor Ferenc, Csejdy András, Kozma György, Lábass Endre, Nagy Zsolt, Petri Lukács Ádám, S. Nagy Márta, Braun Róbert és Keszthelyi András után a „fénykorban” Csillag János, Bodoky Tamás, Kerényi György, Kovács Kristóf, Para-Kovács Imre, Pohly Ferenc, Sebők Marcell, Szilágyi Sisso Szilvia és Winkler Róbert neve fémjelzett. Sok olvasónk csak a politikai rész miatt olvasta a lapot, de egyre inkább olyanok is venni kezdték – főiskolások, egyetemisták – akik a kulturális rovat szabadelvűsége (szabadszájúsága) miatt – illetve a Nádori Péter által szerkesztett snoblesse oblige programajánló, szemléletformáló és „üzenős” rovata miatt kedvelték meg. A politika, a kultúra és az életmód mellett szükségképpen háttérbe szorult a gazdaság témaköre.5
3
Visszatekintve úgy látom, hogy bár a Narancs távoli szellemi elődje A Toll és a Szép Szó köre volt, ezeknél a felmenő „rokoni szálaknál” fontosabbak voltak a közeli „előfutárok”. Habár úgy tűnik, mintha az új szabadságpárti publicisztika a semmiből robbant volna be a közfigyelem előterébe, biztos vagyok abban, hogy a Magyar Narancs nem jött volna létre – vagy inkább: nyelvileg nem lett volna olyan, amilyen – Eörsi István, Esterházy Péter, Petri György, Tamás Gáspár Miklós és Tandori Dezső korábban megismert írásainak elementáris hatása nélkül. A fiatal újságíró-nemzedék a Kis Magyar Pornográfia sorain nőtt fel s az esztétikai provokáció élménye és igénye szervesen beépült az általa művelt, szabaddá váló politikai publicisztikába.6 Ami a politikai részt illeti, eleinte spontán módon szinkronban voltunk a Fidesz pártpolitikai vonalával – az alapítók közé tartozott Hegedűs István, a párt választmányának tagja, de többször írt a lapba Orbán Viktor, Kövér László, Fodor Gábor, Molnár Péter, Tirts Tamás és Rockenbauer Zoltán is – ám 1990-től jogilag, később pedig politikailag is szétváltunk a párttól. Bár már 1991-ben „elhidegültünk” a Fidesztől, a határkő 1992 kora ősze volt: ekkor alakult át a Narancs hetilappá, ekkor halt meg tragikus balesetben Vig Monika, és – noha régóta éreztük – ekkortól biztosan tudtuk, hogy a Lendvay utca meghatározó vezetői már nem nézik jó szemmel, hogy a párt színét és szimbólumát idéző című lapunk van.7 Ez viszont már egyre kevésbé zavart bennünket. A lap önálló politikai vonala megerősödött és a korai, 1988-89-es Fidesz szellemét idézte – nem véletlen, hogy a kilencvenes évek végén kormányra került jobboldali Fidesz-MPP igyekezett mindent megtenni a lap fennmaradásának ellehetetlenítéséért, így az újság 1998-99-ben átmenetileg, kényszerűségből MaNcs címen jelent meg. A politikai rovat munkatársai (Vágvölgyi, Such György, Lovas Zoltán, Tardos János, Bozóki András, később pedig Seres László, Nádori Péter, Makai József, Bojtár B. Endre, Bundula István, Császár László, Kovácsy Tibor, Krecz Tibor, Simó György, Sinkó Zoltán, Szilágyi Sándor) számára a legnagyobb kihívást – és a legnagyobb élményt – a „népnemzeti” ellenfelek pártkongresszusairól, illetve a parlamenti vitákról való tudósítás jelentette. Mint a felajzott vadász, ha végre megjelenik éjjel a nagyvad, úgy álltak lesben kollégáink egy-egy drámainak ígérkező MDF országos gyűlésen, a terem karzatán. A témául szolgáló „áldozatot” aztán leleplezték, elevenen ízekre szedték, nyelvileg és politikailag kipreparálták. A frissen megszületett beszámolókra egy emberként vetették rá magukat a szerkesztőség tagjai, hogy fékezhetetlennek tetsző, majd lassan elfúló röhögéssel nyugtázzák a legnagyobb poénokat. Mintha magunknak írtunk volna. Ma már nem tudom, hogy a poénok tényleg olyan szellemesek voltak-e, vagy csak az akkori politikai kontextusban számítottak annak. Csak egyetlen példa arra, hogyan látta a Narancs 1991-ben a legnagyobb kormánypárt (MDF) országos gyűlését, amelyet mongol mintára Nagy Népi Hurálnak nevezett. Tudósítóink szerint „a jól ismert kormánypárti vaker ment, plusz barna, szürke öltönyök és dipótasik villódzása, bőrnyakkendő-karnevál. Etelközi Patajka8 pepita kiskosztümje, Kulin9 nosztalgikus bubifrizurája. (…) Noha Antall megígérte, hogy 20 percet fog beszélni, csak 45 után tudta abbahagyni, és még akkor is szemmel láthatóan elvonási tünetei voltak. (…) Hosszan tartó, szűnni nem akaró, az idő múlásával viharossá fokozódó taps fogadta a személyes megszólítás okán jelentkező Csurka Istvánt. (…) A nemzet szumó-bajnoka most is rászolgált a népszerűségre.”10 És így tovább, megsemmisítően, hasábokon, lapokon, lapszámokon át. Viszonylag sokat elárul a korai Narancs beállítódásáról a magyarországi pápalátogatásra készített „Pápaszem” melléklet hangvétele – bár azzal a szerkesztőség nem minden tagja értett egyet – valamint a pápalátogatással egyidőben rendezett „Szabad, gondolkodó konferencia”. Ez utóbbit a Budapesti Anarchista Csoport, a Feminista Hálózat és a Magyar Narancs közösen szervezte, amelyen Dalos György, Eörsi István, Gelenczey Alirán, Hochberg Ágnes, Seres László, Sükösd Miklós, Szabó Miklós, Szalai Pál és Wank
4
Katalin tartott előadást. Noha a Narancs rendszeresen reklámozta az Anarchista Újságot és az anarcha-feminista, ökoanarchista eszméket, ezen elvek legfőbb reprezentánsát, Seres Lászlót csak második nekifutásra sikerült felvenni a szerkesztőség tagjai közé. Az ilyen döntések titkos szavazással születtek, és úgy tűnt, eleinte még a narancsos kollégák is túlságosan ódzkodtak Seres baloldali-anarchista radikalizmusától. A Magyar Narancs politikai írásainak újdonságához az is hozzájárult, hogy nagyban támaszkodott külföldön élő magyar szerzők cikkeire, illetve a velük készült interjúkra (Arató András, Borsody István, Böröcz József, Fejtő Ferenc, Hegedűs Zsuzsa, Orosz István, Sárközi Mátyás, Schöpflin György, Szántó András, Szelényi Iván), valamint Magyarországot jól ismerő, nem magyar szerzők írásaira (Federigo Argentieri, Charles Hebbert, Bill Lomax). Az e szerzőktől közölt írások akkoriban még igazi újdonságként hatottak, hiszen ők rendszerváltás előtt a hivatalos nyilvánosságban jórészt nem publikálhattak. A Narancs több szerzője és szerkesztője egyébként korábban maga is „disszidens” volt, s csak a nyolcvankilences fordulat hatására tért haza (Császár László, Gere Ádám, Kovács Kristóf, Kovácsy Tibor, Tardos János). Mellettük az egykori demokratikus ellenzékhez tartozó vagy velük szimpatizáló liberális és/vagy baloldali szerzők szerepeltek (Csákó Mihály, Csepeli György, Csizmadia Ervin, Dessewffy Tibor, Endreffy Zoltán, Fischer György, Gadó György, György Péter, Haraszti Miklós, Heiszler Vilmos, Kis János, Krasztev Péter, Lányi András, Ludassy Mária, Miszlivetz Ferenc, Petőcz György, Sneé Péter, Szabó Miklós, Szalai Erzsébet, TGM és Vajda Mihály). Azt hittük, hogy mi vagyunk a mainstream és a progresszió; hogy miénk az ország, s nem azoké, akik a szemünkben akkor politikailag és kulturálisan is kövületeknek tűntek. Néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy a 90-es évek közepén a posztantallista MDF és Fidesz-MPP Magyarországa, illetve a posztkádári-horni MSZP Magyarországa olykor egymást átfedő halmazai között ismét mi érezzük „disszidenseknek” magunkat. A politikai újságírás a kezdeti évek felszabadult, forradalmi bohémsága után fokozatosan professzionalizálódott, s a cikkeket a poénok helyett egyre inkább a tényfeltárás pontosságra, leleplezésre törő szándéka és célja hatotta át (Kóczián Péter, Weyer [Galotti] Balázs, Vajda Éva, Ószabó Attila, Mucsányi Mariann, Varró Szilvia, Gavra Gábor, Miklósi Gábor és sokan mások). A „megmondás” helyébe a „tényfeltúrás” lépett: ennek lett nagyobb becsülete. A „fiúk a pártkongresszuson” kedvelt topikját kiszorította „a fiúk egymás között”,11 vagy „a fiúk a bányában”12 tematikája. Az elvi vita, ironikus érvelés, és eszmei harc helyére az önmagukban is leleplező erejűnek gondolt tények kibányászása, a puzzle detektíves összerakása, a korrekt riport és a kőkemény investigative journalism lépett. Politikai és kulturális ellenfelünk, a demokrácia előtti úri-tekintélyelvű Magyarország újraéledése komolyan nem vett látszatból valósággá vált. A szabadságpárti publicisztika narancsos variánsa szétterjedt ugyan a média egészében, de ellenfeleinkről kiderült, hogy mégse madárijesztők – inkább ijesztőek. Ez az átalakulási-konszolidációs folyamat már a Vágvölgyi-Nádori páros regnálása idején elkezdődött, s ez folytatódott Makai József, majd a jelenlegi főszerkesztő, Bojtár B. Endre vezetése alatt. A Magyar Narancs az elmúlt évtizedben biztos lábakon álló,13 színvonalas, mértékadó baloldali liberális lappá vált – nota bene, az elején mi sokáig csak 1-2 számig láttunk előre pénzügyileg, ráadásul a szerkesztőség összevissza költözött a városban, mindig olcsóbb, szponzorálhatóbb helyet keresve – amely ma sajnos azt a furcsaságot is megengedheti magának, hogy héjaként támogassa Bush moral majority-re hajazó külpolitikáját.14 A Magyar Narancs úgy erősödött meg, hogy fiatal újságírók egész sorát nevelte ki. A kilencvenes évtizedben valahogy úgy működött, mint egy újságíró-iskola, versenyistálló, utánpótlás-nevelő egyesület. Minél többet adott ki magából, annál erősebb lett és fiatalabb maradt.15
5
Az egykori narancsos szellem hatása sokkal szélesebb és áttételesebb, mint ami belefér a „balközép publicisztika” fogalmába. De kevesebb is: kevésbé látható és egyáltalán nem egységes. Az egykori narancsos újságírók nagyobb részéből „világnézeti front” helyett „világérzeti” network lett. Létező, de láthatatlan légió. Nemcsak az egykori kiszesek vagy rajkosok, bibósok lobbija erős, de feltételezem, hogy a magyar médiában és környékén van egy narancsos „közérzületi kör” is, amelynek tagjait – dolgozzanak bárhol – a szabadságpárti publicisztika iskolája köti össze. E cikkben felsorolt sok-sok név (s a lista még bőven folytatható) ennek demonstrálására szolgál. Az egykori Narancs-alapítók mind elmentek a laptól, utódaik közül is sokakat elcsábítottak az induló internetes folyóiratok, a kereskedelmi tévécsatornák, az üzleti világ különböző (hazai és multinacionális) cégei, az egyetemek, illetve más napi- és hetilapok. A Magyar Hírlap, a Népszabadság, a Népszava, az Index, az Origo, a HVG, az Élet és Irodalom számos cikkét ott dolgozó volt narancsosok írják. Befutottak. És mellette megmaradt, megerősödött a Magyar Narancs is. Az egykori harcos balközép – vagy inkább alternatív, liberális és radikális – publicisztika lecsendesült, konszolidálódott. A mai töredezett, rétegzett, strukturált nyilvánosságban egyébként sokkal nehezebb egyértelmű, átütő hatást, nyelvi fordulatot elérni, mint a rendszerváltás morális politikája idején. Már nincs egyetlen közbeszéd. Egy balközép értelmiségi megteheti, hogy a Népszabadságból, a Narancsból, a HVG-ből, az ÉS-ből és a Klub Rádióból tájékozódik, míg egy jobbközép értelmiségi tájékozódhat a Magyar Nemzetből, a Heti Válaszból, a Hír TV-ből és az Info Rádióból. Mindenki megkapja a magáét. „Tetszettek volna forradalmat csinálni”? Tetszettünk. Csináltuk, átéltük, tudtuk, mertük, tettük. De a forradalom elmúlt. Így a labda most óhatatlanul azoknak a jobboldali radikálisoknak a térfelére került, akik újra akarják játszani a rendszerváltást, illetve verbálisan olyan „valódi”, „igazi”, „mély” forradalmat akarnak, amelynek elgondolásai sok esetben ellentétesek a nyolcvankilences szabadságeszményekkel és Magyarország európai uniós csatlakozásával. Akik legalább Trianonig – de lehet, hogy Mohácsig, vagy Koppányig – akarják „visszagombolni a mellényt”. Tény, hogy valamiért a jobboldal lett radikális, ezért hasznosíthatja sikerrel Lovas István a nyugat-európai baloldali globalizációkritikus mozgalmak agendáját. Nálunk most a jobboldal a dühös, a hídfoglaló, a polgári köröző, az elitváltó, az offenzív: a megkésett forradalmi. Ők lettek a „polgári” radikálisok. Mintha baloldali indíttatású, szociális, jogvédő, egyenlőségpárti, az egyoldalú globalizációt kritizáló, kizsákmányolás-ellenes radikalizmusra ebben az országban ma nem lenne semmi ok. Bizonyos fokig szükségszerű volt, hogy a mérsékeltebb, jobbközép publicisztika is megerősödik, amint a politikai jobboldal szellemi hátországa megfiatalodik. Nem lehetünk annyira önteltek, hogy azt higgyük, csak a mi oldalunkon áll a szürkeállomány. (Van egy párt, amely korábban ezt hitte, az SZDSZ, történetét ismerjük.) Természetes, normális és a demokrácia szempontjából még örvendetes is, hogy megjelenik egy fiatalabb, színvonalasabb jobbközép publicista garnitúra, mondjuk a Heti Válasz vagy a Hír Tv körül (igaz, utóbbinál a Kóczián a mi kutyánk kölyke!). Hiszen – ahogy Felkai Gábor mondja – egy demokráciában a politikai győzelem és vereség sohasem lehet totális. De az is lehet, hogy mi – „balközép publicisták” – elfáradtunk, ellustultunk, s a hőségben túl enerváltan mozgunk. A tévében már csak a villalakókat és a focimeccseket nézzük s két sör közt azt figyeljük, miként játszik az aktuális baloldali középpályás. Közben pedig a jobboldal virgonc, a Fidesz-világ ismét egyre népszerűbb. Úgy látszik, a puszta aktivitás is százalékpontokat hoz. TGM-nek igaza van, ha időben vészharangot kongat. Végül is miről szóltak az utóbbi időben közéleti vitáink? A köztársaság állapotáról, politika és morál kapcsolatáról, a demokrácia jogon túli megalapozásának problémáiról. Emellett Kertészről, Noltéról, Finkelsteinről, a Terror Házáról, továbbá arról, hogy ki relativizálja a holokausztot. Habár ezek mind fontos kérdések, akadnak, akik úgy érzik, hogy vitáink nem a lényeget érintik, olykor túlságosan „belterjesek”, vagy már megint a
6
„zsidókérdés” körül forognak. Mintha a társadalmi egyenlőség, a jogvédelem, a (szociál)liberalizmus csak ebben a kontextusban volna értelmezhető, pro vagy kontra. De nem kizárt, hogy a tisztánlátás és továbblépés érdekében a balközép publicisztikának ma éppen ezeket a kérdéseket kell napirendre tűznie.16 Bőven van még megvitatnivalónk huszadik századi történetünkön; olyan kérdéseket, amelyekről évtizedekig hallgattunk. A kisebbség problémái pedig demokráciákban mindig a többség problémái is. Talán éppen most kezdődött el nálunk az eddig elmaradt történészvita, a Historikerstreit, amelyet részben Kertész Imre Nobel-díja, Esterházy Javított kiadása, részben Nolte könyvének magyar kiadása, illetve az új évezredben a „terrorizmus elleni globális háború” politikája indított el. Vitáinkban ott van a totalitárius örökség, Auschwitz, a Gulág, Srebrenica, Guantanamo, Bagdad, New York, Seattle, Genova és Hága. Szerintem nincs szellemi blackout a balközépen sem. Csak éppen ezeket a vitákat nem a másik „oldallal”, hanem saját köreinkben folytatjuk le. Válságban van-e a balközép cikkírás? Bizonyos fokig igen. A nyolcvankilences nemzedék nyelvújítása, politikai hedonizmusa, happening-publicisztikája nem annyira mély szociális elkötelezettségből, hanem inkább a rendszerváltás kulturális öröméből, élményéből táplálkozott. A hatvannyolcas baloldalisághoz hasonlóan mindenekelőtt életformabaloldaliság, élmény-forradalmiság, libertárius életszemlélet határozta meg. Ezért amikor a rendszerváltó élmények elmúltak, helyükbe nem feltétlenül a világnézeti publicisztika újabb virágai léptek, hanem a tényfeltáró „pozitivista” újságírás és az új, piaci alapon álló – internetes és kereskedelmi – média „beüzemelése”. A mindennapok nyelvére lefordított gyakorlatias, „meritokratikus liberalizmus”: a megélhetés, az egyéni hajtás és boldogulás. A kilencvenes évek új, mohó kapitalizmusa – a „forradalmi önmegvalósítás” évei után – korhangulatként már a piaci érvényesülést, önmagunk megalkotását, piaci „megcsinálását”, vagyis az „eladható önmegvalósítást” ösztönözte. Miközben a médiában kialakult egy befolyásos „narancs-network”, a rendszerváltás utáni nyilvánosság szerkezete radikálisan átalakult. Ez a nyilvánosságszerkezet nem a makrotársadalmi kérdések, hanem a látványszerűen megragadható szubkulturális, identitáspolitikai kérdések megvitatásának kedvez. Ebben az új típusú, buborék-szerkezetű nyilvánosságban – ahol minden buborék a felszínre kerül, de ezek egymással nem érintkeznek – a „narancs-network” sikeresebben exponálhatja a fiatalok, a nők, a romák, a gyerekek, az idegenek, a rokkantak, a drogosok, a kulturális, társadalmi és szexuális kisebbségek érdekeit, az „európaiság” előnyeit, mint az általános szegénység, az alsó-középosztályi lecsúszás, a vidékiség, az agrárnyomor problémáját. Az új, részben posztindusztriális, külföldi befektetőktől függő, szolgáltatóipari társadalom kisebbségek láncolatából álló halmazok sokaságaként jelenik meg, s így az egyes kisebbségek problémái a nyugatias felzárkózás azonosítható gondjaiként értelmeződnek. Felmutatásukra politikailag „prekorrekt” társadalmunkban szükség is van. Ennek azonban megvan az a veszélye, hogy a „mindenkinek a maga baja” vizsgálata közben háttérbe szorulhat „az egészről” (a demokráciáról, a kapitalizmusról, a szabadságról) való átfogó gondolkodás, átfogó vita.17 A szabadságpárti cikkírás kinevette a múltat, a jelenben élt. Ujjongott, hogy „túléltük a huszadik századot”. A lenézett „össztársadalmi”, kollektivista nézőpont helyébe az egyéni szabadság individualista perspektíváját állította. Ami akkor előnyös volt, ma hátrányosnak tűnik. Mintha lefegyvereztük volna önmagunkat. Az „európázás” fogalmai önmagukban üresek, visszhangtalanok. A társadalom szerkezetéről, a hatalomról és az elnyomásról, a „nemzeti sorskérdésekről” ma – tisztelet a kivételnek – a jobboldal beszél. Mi talán úgy érezzük, megvan a nyelvünk, megvan a releváns diskurzusunk és kommunikációs terünk, amelyben kifejezhetjük ’89-ben megtalált önmagunkat. A jobbközép értelmiség azonban most építi fel politikai-kulturális identitását, most kezd újra magára találni a tavalyi jobboldali választási vereség után. A millenniumi, orbáni „új honfoglalásban” és a lelkes „polgári körözésben” megtalálta azt az élményt, identitást és hajtóerőt, amit nekünk az
7
egyre inkább múltba vesző nyolcvankilenc jelentett. A jobbközép most végzi el azt az elméleti alapozó munkát a konzervativizmus, a jobboldali radikalizmus és az antikommunizmus viszonyában, amelyek belső ellentmondásaival mindeddig nem nézett komolyan szembe. A balközép cikkírás akkor tud ismét megerősödni, ha belátja: a ’89-es szellemű vidám, szabadságpárti publicisztika hagyománya ma már önmagában nem elég. Az irónia nem elég. Hiszen stílusunk már győzött, a nyelvi fordulat bekövetkezett. A balközép nem tekinthet el társadalmi felelősségétől. A lényegről kell beszélnie. Nem fölényesen: pontosan és szépen.
Jegyzetek 1
Az Ómolnár Miklóssal készült interjút lásd, Magyar Narancs, 1990. november 8. Lánczi András: Konzervatív kiáltvány. Budapest, 2002. 3 Bozóki András – Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus. Budapest: Századvég 1991.; Lásd még: Bozóki András – Seres László – Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus ma. Budapest: T-Twins, 1994. 4 A Magyar Narancs 1990-es évfolyamában cikksorozatot közöltünk Bronislaw Misztaltól a lengyel Narancs Alternatíváról. 5 A gazdasági rovatot kezdetben Nagy Gábor (a HVG későbbi amerikai tudósítója) szerkesztette, majd Csaba Iván (akiből utóbb a CEU oktatója lett). Utóbb gyakran írt a rovatba Ambrus-Lakatos Loránd, Fölsz Attila, Gyulavári Antal, Jaksity György és Várhegyi Éva. 6 A narancsos publicisztika a kilencvenes évek közepe óta szerzői kötetekben is olvasható, lásd például Dessewffy Tibor, Kálmán C. György, Makai József, Para-Kovács Imre, Seres László, Vágvölgyi B. András, Winkler Róbert és Bozóki András publicisztikai köteteit. 7 Orbán Viktor már korábban javaslatot tett a lap nevének megváltoztatására. 8 Barsiné Pataky Etelkáról az MDF politikusáról van szó. 9 Kulin Ferencről az MDF politikusáról van szó. 10 Such György – Vágvölgyi B. András: Csótányok a homokozóban. Magyar Narancs, 1991. december 18. 11 Vö. Kóczián Péter – Weyer Balázs: Felelősök. Budapest, 1996. 12 Ószabó Attila – Vajda Éva: Fiúk a bányában. Budapest: Élet és Irodalom, 2000. 13 Ebben múlhatatlan érdemei vannak a Soros Alapítványnak és más támogatóknak. Egy időben a Postabank vette védőszárnyai alá a lapot. Ebből azonban egy ízben súlyos – a Narancs történetében páratlan és hagyományaihoz méltatlan – konfliktus is származott, amikor az egyik riportalany a Postabank vezetőin keresztül akadályozta meg egy cikk megjelenését. 14 Igaz, ennek is volt történeti előzménye: Szabó Miklós „hidegháborús”, Reagan-párti, de baloldali liberalizmusa a nyolcvanas években. 15 Igaz, közben át is alakult. A mai Narancs inkább hasonlít a HVG-re, mint egykori önmagára. De ez – hiszen a forradalom elmúlt – nem feltétlenül baj. 16 Egyébként ezt is a jobboldal tematizálja a Terror Háza megnyitásával és Ernst Nolte híres könyvének (A fasizmus korszaka) magyar nyelvű publikálásával. 17 Ilyesmit manapság a baloldalon már csak az (első éveiben még száraz, azóta viszont egyre érdekesebb) Eszmélet c. folyóirat vitáiban lehet fölfedezni. 2
8
