Bizarr történetek Első kötet

Bizarr történetek Első kötet

Bizarr történetek

Sorozatszerkesztő: Bizzarium Magazin

Bizarr történetek Első kötet

Bizzarrium Magazin 2014

Bizarr történetek Első kötet Kiadja: Bizzarrium Magazin Szerkesztette: Bizzarrium Magazin www.bizzariummagazin.blogspot.hu www.facebook.com/Bizzariummagazine1009 Olvasószerkesztő: Sereg Gitta Szaszkó Gabriella Műszaki szerkesztő, tördelés, tipográfia: Herschman Tamás

© Szerzők, 2014 Szerkesztés © Bizzarrium Magazim, 2014 Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.

Tartalom Czinkóczi Krisztina – L’umo Nero

7. oldal

G.A. Nael – Út-vesztő

16. oldal

G.A. Nael – Végső áldozat

20. oldal

Kékesi Veronika – Az alagsor

25. oldal

Kékesi Veronika – A sárkányfi

31. oldal

S.M. Kinda – A hinta

37. oldal

Rébb Terézia – Kebel leleplezés

42. oldal

Sütő Fanni – Whiskers úr különös sétája 51. oldal Szilágyi Heléna – Az istenek bábja

56. oldal

Szilágyi Heléna – Létjogosultság

64. oldal

Szemerédy András – A vérkő–dolog Mitkanszhanzkaribancban

69. oldal

Toronylakó – Itt járok köztetek

77. oldal

Toronylakó – Itt járok köztetek

84. oldal

Czinkóczi Krisztina L’uomo Nero A novellát a Paranormális rovat, Mumusok a világ minden tájáról – című cikke ihlette (10. Olaszország). Íróként mindig is vonzott a misztikum, mondák és mesék, szerettem mindezt emberközeli módon megragadni. A l’uomo nero című novellámban is arra törekedtem, hogy feltárjam ennek a láthatatlan, de közeli világnak az életünkre, társadalmunkra gyakorolt hatását. A mumusok és szörnyek élő megnyilvánulásai rejtett és természetfeletti részünknek, egyfajta sötét tükrök, és nem mindig tudjuk, melyik oldalán is vagyunk. Nagyanyám, mint a legtöbb olasz, borzasztóan vallásos volt. Szigorú és merev természetű, erős asszonyként ismerte mindenki. Ő mesélt nekem kiskoromban a gyerekek réméről, a l’uomo neróról. Nos, ami azt illeti, nem igazán mesélt, inkább rémisztgetett vele. Ma is előttem van, ahogy hét éves koromban ott ülünk annál a hatalmas, nehéz ebédlőasztalnál, amit a nagyi még Olaszországból hozott magával. A kortól szinte feketére színeződött, faragott bútor nekem akkor borzasztóan magasnak, szinte végeérhetetlennek tűnt. Egy nagypárna és még egy kisebb díszpárna került a fenekem alá, de így sem értem föl rendesen. Nagyanyám várakozón meredt rám. Sosem hajtotta le a fejét, még azért sem, hogy az unokájára nézzen. Én pedig sosem emeltem a tekintetem az arcáig, mert akkor beláttam alulról az orrlyukába. Mindig attól tartottam, hogy egyszer elnevetem magam az abszurd perspektívából látszódó, fekete lukakon és a kilógó szőrszálakon. Éreztem a kényszert, hogy nevessek, pedig tudtam, hogy azonnal rájönne, mitől van jókedvem, és tenne róla, hogy többet ne legyen.

7

Jobban jártam, ha nem vontam magamra a figyelmet, hanem engedelmesen tettem, amit tőlem várt. Ezek a következők voltak: a miatyánk és az asztali ima elmondása minden ebéd előtt, méghozzá olaszul – bár szinte semmit sem értettem belőle. A nagyi sosem tanított meg az anyanyelvére, csak megkövetelte, hogy ugyanúgy mondjam az imát, ahogyan ő. Ez nem jelentett nagy gondot, mert hamar ráéreztem a dallamos szövegre. Csakhogy a kellő áhítatot is elvárta hozzá, amiben ő mindig talált hibát, hogy aztán megbüntessen szentségtelenségemért. A következő két elvárás a hótiszta kéz, és az ebéd elfogyasztása volt. Arra is hamar rájöttem – úgy két-három pálcázás után –, hogy a tiszta kéz nála azt jelenti, hogy vörösre dörzsöltem a sikárkefével. Az ebéd elfogyasztásával azonban mindig meggyűlt a bajom: mindent meg kellett ennem az utolsó morzsáig, amit elém rakott. És itt nem kisgyereknek való adagokat kell elképzelni, hanem felnőtt férfiaknak járó, megpakolt tányérokat. Néha egészen jó étel került az asztalra, de utólag meggyőződésemmé vált, hogy ezeket az alkalmakat csak a véletlennek köszönhettem. A nagyi megveszekedetten hitte, hogy pazarolni Isten ellen való vétek, ezért sokszor olyasmit kellett ennem, amit mi otthon a kutyáknak adtunk. Mindenféle belsőségek – amiket én undorítónak találtam – és fás, féregrágta, fekete foltos zöldségek. Sokszor hagyományos olasz étel is, de a tészta valahogy mindig túlfőtt, takonyszerűen összetapadt. Hatalmas adagokat kaptam, hiszen csak úgy lehetek majd erős férfi, ha sokat eszem – ezt a százszor szent frázist sokat kellett hallgatnom. Pedig én rossz étvágyú gyerekként amúgy is tortúrának éltem meg minden étkezést. De ezekbe a vasárnapi ebédekbe szinte belebetegedtem. Mindig eljött az a pillanat, hogy esdeklőn a nagyi felé pislogtam, és nagyokat szuszogva kavargattam az ételt. Ezt az acélból gyúrt vénasszonyt persze soha nem hatotta meg, ahogy későbbi könyörgéseim sem. Megígértem én mindent, csak hogy ne kelljen még

8

egy falatot legyűrnöm összeszorult torkomon. Jó leszek, elmondok húsz miatyánkot, vagy harmincat is, virrasztok, bűnbánatot tartok… Semmi nem segített; az a könyörtelen, sötét szempár megfellebbezhetetlen ítéletként sütött rám az asztal túlsó feléről. Miután az ételre áldást kértünk, hálásan el is kell fogyasztanunk: Isten áldását nem lehet moslékba dobni. Ha már nagyon rimánkodtam, vagy dacosan, rosszulléttel küzdve hallgattam, nagyanyám előjött a l’uomo neróval. – Tudod, hogy itt van asztal alatt – mondta baljóslatúan. – Ne akard, hogy kopogjak neki! Nem kellet mondani, kiről van szó. Hallottam tőle eleget erről a szörnyről, aki talán Olaszországból jött át a nagyival – én legalábbis így képzeltem. A l’uomo nero egy igazi mumus, aki vastag kabátot visel a legnagyobb hőségben is, és fekete kalapot hord. Nagyon magas, és hos�szú keze van, hogy elkaphassa az engedetlen gyerekeket. Mindig ott van az asztal alatt, csak arra vár, hogy a szülők vagy nagyszülők kopogással jelezzenek neki: viheted. Akkor aztán előjön a sűrű árnyékok mögül, amelyekkel együtt ott bujkál a régi ebédlőasztal alatt, és felnyúl értem hosszú, karmos kezével… Ez mindig hatott, akármennyire is rosszul voltam már. Kön�nyezve, hányingerrel küzdve leerőszakoltam mindent, csak nehogy nagyanyám kopogjon az asztalon. Egyszer azonban olyan különösen gusztustalannak találtam az ételt – szétfőtt tészta, ízetlen, csomós szósszal és rágós marhagyomorral –, hogy miután majdnem a felét kínkeservesen megettem, nem bírtam tovább. Éreztem, ahogy a hányinger ezúttal feltartóztathatatlanul közelít. Tudtam, hogy semmilyen indokkal nem állhatok fel az asztaltól. Eleget próbáltam ezelőtt is rosszullétre hivatkozni – a mosdóba tehát nem juthattam el. Két választásom maradt: vagy az asztalra

9

hányok, vagy pedig alá. Oda, ahol a l’uomo nero várakozik a jelre, és bizonyára már ugrásra készen kuporog. Még a mocorgását is érezni véltem a lábfejemnél. Ha pedig lehajolok oda, ki tudja, mi történik. Bár a nagyanyámtól is épp eléggé féltem, a második variációval sokkal rémesebb lehetőségek tárultak elém, mint az, hogy alaposan megpálcáznak és megtépik a fülemet. Sok időm nem maradt latolgatni: nagyot csuklottam, és beterítettem hányással a fehér abroszt és az étel maradékát is, nem kímélve a metszett kristálypoharakat sem. Nagyanyám irtózatosat sikított – azelőtt sosem láttam, hogy bármi is így kihozta volna a sodrából. Levegő után kapkodva felpattant az asztaltól, és úgy meredt rám, mintha legalábbis készakarva tettem volna. Olaszul kiáltozott valamit, amiből csak a „pokol” és a „sátán” szavakat értettem. Rám meredve kihátrált a szobából. Hallottam, hogy a folyosón futni kezd, és még mindig eszeveszetten sikoltozik. Ma már tudom, sosem ötlött fel benne, hogy valóban rosszul lehetek az ételtől, és azt hitte, maga a sátán szállt meg engem. Akkor csak annyit értettem, hogy valami borzalmasat műveltem, olyan megbocsájthatatlan bűnt, hogy még csak meg sem büntetnek érte. Biztos, hogy elkárhozom. Pokolra jutok, amiért ezt műveltem, és rémséges ördögök sütögetnek tüzes vasvillával örökké, ahogyan nagyanyám mesélte. Minden ízemben remegve, ingatagon felálltam a padra. Ilyet persze sosem tettem volna máskor, de tudtam, hogyha az asztal alá teszem a lábam, a mumus rögtön elkap hosszú kezével, berak a vastag kabátja alá, és visz is egyenesen a pokolba. Ez lesz a büntetésem a nádpálca helyett. Így hát lassacskán a pad végéhez araszoltam, és akkorát ugrottam róla, amekkorát bírtam. Ahogy keményen a földnek csapódtam, mintha más zajt is hallottam volna. Az asztal alól jött. Sajgó bokámmal nem törődve azonnal felpattantam, és rohantam kifelé. Meg sem álltam a birtok végig, ott azonban kénytelen voltam

10

megtorpanni. A szüleim mindig kocsival hoztak el a vasárnapi ebédekre, és csak estefelé jöttek értem. A falu beláthatatlan messzeségben, a környék pedig ismeretlen és bizonyára veszélyes. A birtokra semmi pénzért nem tettem volna újra a lábam, de a kapun kívül már biztonságban voltam a nagyanyámtól. És itt asztalok sem voltak. Reszketve lerogytam a kapu mellé az árnyékba, és a könnyeimet törülgetve vártam. Úgy hiszem, elszundíthattam az idegi kimerültségtől, mert a következő, amire emlékszem, hogy apám rázogat. A nap már majdnem lement, a kocsink lámpái megnyugtatóan világítottak rám a kapuból. Anyám a karjába vett, és kérdezgetni kezdett, hogy mit keresek idekint. Ismét rám zuhant, hogy mit tettem. Azt még tapasztalatlanságomban is jól tudtam, hogy legjobb, ha ostobának tetetem magam, és úgy hárítok. – Rosszul lettem ebédnél, és aztán a nagyi nagyon furcsán kezdett viselkedni – habogtam. – Nem tudom, mi baja, megijedtem tőle. Apám gyanakvón nézett rám, de anyám megnyugtatóan ringatni kezdett. – Semmi baj, te beülsz szépen a kocsiba, és megvársz minket – mondta éneklő hangon, mintha még mindig kis pisis lennék. Egyáltalán nem bántam. Sőt, akkor mindennél jobban vágytam rá, hogy ne kelljen bátor nagyfiúnak lennem, hanem újra csak az ő kis babucijának. Engedelmesen beültem a kocsiba, és vártam. Iszonyúan sokáig voltak odabenn, és én közben elképzeltem, hogy nagyanyám elmeséli nekik, milyen szörnyen rossz fiú voltam. Úgy döntöttem, hogy továbbra is úgy teszek majd, mintha nem tudnám, miért haragudott meg rám. A józan eszem azt súgta, hogy nem lehet mégsem olyan nagy bűn, hogy kicsit sem szándékosan elhánytam magam. A másik, sötétebb felem viszont tudta, hogy volt választásom: az asztal alá is csinálhattam volna. De arra a hófehér, csipkeszegélyes terítőre és az ételre, amire áldást kértünk…

11

Visszaemlékeztem nagyanyám arckifejezésére, és ismét biztos voltam benne, hogy szentségtörést követtem el: gyávaságból szándékosan Isten áldására hánytam, és ezért el fogok kárhozni. Újra elfogott a remegés. A szüleim még jó darabig nem tértek vissza, és amikor megláttam közeledő alakjukat, már tudtam, hogy a baj nagyobb, mint képzeltem. Olyan kicsire húztam össze magam a hátsó ülésem, amennyire csak tudtam. Most aztán biztos odaadnak a l’uomo nerónak. Anyám súgott valamit apámnak, mielőtt kinyitották volna a kocsiajtót. – Figyelj, fiam! – kezdte apám furcsa hangon, amikor beültek. – A nagyi azért viselkedett furcsán, mert rosszul volt. Ő… Nos, ő nagyon rosszul lett. Tudod, hogy milyen gyenge volt már a szíve, és most… Ránéztem anyám hátraforduló, könnyes arcára, és megértettem, hogy apám mit akar mondani: a nagyi meghalt. Miattam. Azért, mert úgy felidegesítettem. Ezt persze ők nem tudták, és nekem eszem ágában sem volt elmondani. Az is éppen elég volt, hogy én bizonyos voltam benne. Rányomta a bélyegét egész további életemre. Sosem felejtettem el, hogy mit tettem, és hogy én öltem meg ezzel a nagyanyámat. Hos�szú ideig minden este rémálmaim voltak, és bár idővel kevesebbszer fordult elő, sosem hagytak el egészen. Azt semmiképpen sem mondhatnám, hogy javult a helyzet, inkább csak eltemetődött, de a mélyben továbbra is ott rohadt bennem az emlék. Hiába jártam ezentúl buzgón templomba, a gyónásoknál sosem bírtam magam rávenni, hogy megvalljam bűnömet. Hiszen benne van a bibliában, hogy tisztelt anyádat és apádat: a nagyanyámat még jobban kellett volna. Az a döntésem pedig, hogy az ételre hányjak… Az okozta az egészet. A gyávaságom, mert nem akartam vállalni a büntetésem: hogy elvisz a mumus. A pálcázást választottam helyette, de azt

12

nem tudtam, hogy nem lesz semelyik büntetés. Legalábbis nem azonnal, csak majd ha meghalok, de az rosszabb lesz bárminél. És mindörökké fog tartani. Hiába voltam szorgalmas a hittanórákon, és jártam később egyházi kollégiumba majd papneveldébe, belül mindig is tudtam, hogy nem tartozok oda. Hét éves korom óta nem, amikor elkárhoztam. Voltak ugyan barátaim, de nem ismertek igazán, számukra én jelentettem a jó fiú mintapéldáját. Ezt mutattam nekik, ezt vonták le a szorgalmamból, ájtatosságomból, engedelmességemből. Nem tudták, hogy ez nem szívemből-lelkemből eredezik, hanem a bűntudatomból és a félelmemből. Abból az átkozott, örök gyávaságból. Nem tudták, hogy igazából rossz fiú vagyok. A nagyi megmondta, mi történik a rossz kisfiúkkal. Álmaimban hallottam a hangját, ahogy a pokol borzalmait ecsetelte. Láttam, ahogy akkor este sikoltozva hátrál a szobából, arcán merő iszonyat. Aztán azt is, amit a valóságban sohasem: ahogy a felindultságtól halálra váltan a szívéhez kap. Hosszú ujjú keze a levegőbe markol, talán hogy kopogjon az asztalon, de már nem tud. Néha éreztem, hogy a bűntudatom nonszensz, beteges dolog, és ellehetetlenítette minden törekvésem a normális életre. Nincsenek szörnyek az asztal alatt, és a gyermekek nem tudnak elkárhozni. Legalábbis nem szabadna, hogy ilyesmi megtörténhessen, nem lenne igazságos. De ki mondta, hogy Isten igazságos? Rémálmaim után néha tisztán hallottam nagyanyám hangját a sötétből. Azt mondta, hogy nagyon rossz voltam, most már tényleg kopognia kell az asztalon. Néha a falakból szólt a hangja, máskor a csillárból. Én pedig olykor sikoltoztam, máskor pedig csak hallgattam őt, miközben bámultam a bútorok alól előkúszó árnyakat. A kollégiumban hamar híre ment, hogy szörnyű rémálmok üldöznek, és tudtam, nem sokáig tarthatom meg a titkom, ha ez így megy tovább. Őrültnek is nézhetnek, pedig én voltam csak igazán tisztában az igazsággal.

13

Egyre inkább a hatalmába kerített a kényszer, hogy megszabaduljak ettől a lidércnyomástól. Talán mégis jóvá lehetne tenni, elnyerhetném a megbocsátást. Az első szemeszter után otthagytam a papneveldét és remetének álltam. Penitenciákat róttam ki magamra, de a bűnt nem sikerült lemosnom. Hiszen gyáva, rokongyilkos szentséggyalázóként hogyan is tudnám önmagam feloldani alóla? Az ostorozással véresre szabdaltam a hátam, a ruhám alatt hordott tüskés öv előbb vérző, majd gennyedző sebeket okozott hosszas böjtöléstől befelé horpadó hasamon – de mindez hiába. A hangok és a rémálmok nem hagytak el. Amikor kidobáltam minden bútort, akkor a mező beteges-sárga, pöffedt virágtorzóiból hallottam őt. Hiába szakítottam ki gyökerestül ezeket a szörnyszülött virágokat, mindig újra megjelentek. A tépett szirmok susogtak, sugdolóztak a hátam mögött. Azt mondták, hogy rossz kisfiú voltam. Már az öngyilkosságra is gondoltam, de akkor egész biztos, hogy nem nyerhetnék feloldozást odaát: ők mind a pokolra kerülnek. Napokon át étlen-szomjan imádkoztam egy jelért. Bármilyenért. Hallucinációimban újra és újra láttam nagyanyám kezét, ahogy kopogni akar. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy ez a jel. Akkor már tudtam, hogy a birtokra kell mennem, ahol minden elkezdődött. A szüleim nem akartak odaköltözni nagyanyám örökségébe, de eladni sem bírták. Volt egy rövid időszak, amikor kiadták nagyszabású rendezvényekre, esküvőkre, de az emberek valahogy nem szívesen maradtak ott pár óránál többet. Az üzlet befuccsolt, a birtok pedig azóta is üresen állt. A ház kísértetkúriaként lapult az elhanyagolt gyümölcsösök és az elvadult kertek mélyén. Rám várt. És én el is mentem oda egy borús nyári alkonyon, hogy végig gyalogoljak a fűvel benőtt bekötőúton az ólomszínű viharfelhőktől terhes ég alatt. A hatalmas vaskapu lakatjához nem volt kulcsom – nemrég cserélték le egy újra –, de egyszerűen átmásztam a

14

kerítésen. Lassan mentem a derékig érő gazban, a rég elfonnyadt lugasokon át. Szinte vártam, hogy nagyanyám szikár alakja megjelenik a lépcsőfordulón, ahogy benyitok. De csak egy ottfeledett, megsárgult függöny lebbent a huzatban. Most, hogy rájöttem, mit kell tennem, már nem haboztam. Ezúttal nem akartam gyáva lenni. Ráébredtem végre, hogy ez a lehető legnagyobb bűn a világon, talán az egyetlen. Az előtérből egyenesen a félhomályos ebédlőbe mentem. A lehúzott spaletták fénycsíkjaiban por kavargott ezüstös szemcsékben. A letakart bútorok védőhuzatait néhol megrágták a molyok, de amúgy minden a helyén állt. A hatalmas, faragott ebédlőasztal is. Nem húztam le róla a leplet, csak megemeltem, hogy alá tudjak mászni. Mielőtt lehajoltam volna, hármat koppantottam a sötét asztallapon: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amikor a nehéz huzat ismét a helyére került, teljes lett a sötétség az asztal alatt. Akár egy koporsó belsejében. Türelmesen vártam, és közben az örök kárhozaton gondolkodtam. A bűnök mibenlétén, és a büntetéseken, melyek lemoshatják rólunk. A megbocsátáson és a feloldozáson. Az élet és Isten igazságosságán. Azon, hogy mi is a pokol valójában, és hogy odakerülhetünk-e már életünkben is. Valami megmoccant a sötétben. Mintha vastag szövet, talán kabát dörzsölődne a fához. Elmosolyodtam.

15

G. A. Nael Út-vesztő Út-vesztő: Kísértetjártautak Mindig imádtam a szellemes történeteket. Nag ykanállal eszem a horrort, a misztikus-vallási vonulatból. Amikor értesültem a pályázatról, azonnal az ehhez kapcsolódó cikkeket kezdtem olvasni, de sokáig nem ihletett meg semmi, míg rá nem találtam a kísértetjárta utakról szóló cikkre. A ködös angliai autópálya viszont az első pillanatban meg fogott. A műszerfal már mérföldek óta vacakolt. Először csak az egyik lámpa aludt ki, majd egy másik, aztán újra felgyulladt az előző, és a férfi mostanra kezdett megőrülni az összevissza villódzó ledektől. Arról nem is beszélve, hogy a köd is mind átláthatatlanabb lett. Pedig megnézte az időjárás-jelentést mielőtt elindult, és kifejezetten jó időt jósoltak, a késő őszt pedig nem lehetett változékonynak nevezni. A folyamatosan sűrűsödő tejfehér massza egyre jobban nyomasztotta, alig várta, hogy leforduljon az útról. Amúgy is gyűlölte az M6-ost, ha csak tehette, elkerülte. Ezt a részét pedig különösen… Ezúttal azonban nem volt más választása: késve tudott csak elindulni, pedig időre kellett Leylandbe érnie, mert állásinterjúra igyekezett, és ez volt a legrövidebb út. Bár nem szívesen autózott volna minden áldott nap majdnem két órát, a lehetőség kifejezetten érdekesnek ígérkezett, és nem igazán válogathatott az ajánlatok között, munka meg kellett… Félrekormányozta a kocsit, és a mobilja után nyúlt. Arra gondolt, hogy autómentőt hív, csakhogy azon a nyüves készüléken egy gramm térerő nem volt. Szerencsére a fűtés még működött.

16

Ráadásul ahhoz képest, hogy ez Anglia legforgalmasabb útja, már jó ideje nem találkozott egyetlen autóval sem – sem a szembe jövő sávban, sem a sajátjában. Erre csak most döbbent rá, hogy már percek óta ült az út szélén álló kocsiban, és egyetlen ködlámpát sem látott. Ezek szerint itt ragadt, a fenébe is, talán éppen csak pár méterre attól a helytől, ahol három évvel ezelőtt az történt… Baleset volt, senkit nem találták érte felelősnek. Rossz volt az idő, a látási viszonyok, de ő abban a balesetben elveszítette az egyetlen embert, akit valaha is szeretett, és ezt sosem fogja megbocsátani a kifaroló kamion sofőrjének. Az első évben még számolta a napokat, az évfordulón megkérte az egyik barátjukat, hogy hozza el őt ide. Már az ötlettől is idegenkedett, valamiért mégis szükségét érezte, mintha így elbúcsúzhatna tőle. És mikor ideértek, meggyőződésévé vált, hogy érzi párja jelenlétét, pedig vérbeli racionalistaként és materialistaként sosem hitt a szellemekben vagy a természetfelettiben. Akkor járt erre utoljára, azóta próbálta elfelejteni, próbált túllépni rajta, tudta, hogy ő is ezt akarná, bár így sem múlt el nap, hogy ne gondolt volna rá. Egyre jobban lehűlt a levegő, hiába ment a fűtés. Persze a hőmérsékletet jelző led nem világított, ahogy a többi sem. Arra gondolt, hogy biztos azért fázik egyre jobban, mert egyhelyben ül. Úgy döntött, kiszáll a kocsiból, hátha a mozgás segít. Meg azt is meg akarta nézni, hogy néhány méterrel odébb van-e térerő, hátha az a valami zavarja a telefont is, ami a kocsit megbolondította. Bár ez egyáltalán nem tűnt logikusnak, mivel látott már néhány furcsaságot, arra gondolt, egy próbát megér. Amint kinyitotta az ajtó, kirázta a hideg. Nulla fok körül lehetett a hőmérséklet, és a vékony őszi kabát nem védte meg a hirtelen lehűléstől. A tejfehér ködben szinte az orra hegyéig sem látott, mintha nem is ősz lenne, hanem máris tél.

17

Bezárta a kocsit – ugyan sehol nem látott egy teremtett lelket sem, azért sose lehet tudni –, és már épp indulni készült, mikor a háta mögül mintha hangokat hallott volna. Megfordult, igyekezett legyűrni rémületét. Nem szokott félni, gyerekkorában sem jutott soha eszébe, hogy nem létező szörnyektől rettegjen, akik a szekrényben vagy az ágy alatt bujkálnak, most mégis a zsigereiből tört elő az érzés, és szinte teljesen megbénította őt. – Van ott valaki? – kiáltotta a semmibe, ám a köd elnyelte a hangját. Néhány pillanat múlva azonban mintha újra hallott volna valamit. – Ki az? – kérdezte, növekvő görccsel a gyomrában. Talán mögötte is lerobbant egy kocsi, és lehet, hogy annak az autónak a sofőrje sem érzi magát sokkal jobban. – Hol voltál ilyen sokáig? – A hangtól a hideg ellenére is elöntötte a forróság és kiverte a víz. Ezer közül is felismerte volna a mély, férfias orgánumot, halott kedvese hangját. Még akkor is, ha valamiért furcsán, idegenül csengett, kicsit úgy, mint régen, reggelente, amikor a férfi a párnába morogta, hogy még nem akar felkelni… Az nem lehet, mantrázta magában, egyszerűen képtelenség. Nyilván hallucinál. Itt vesztegel az úton, a hidegben, ahol a baleset történt, megrohanták az emlékek, és ezért képzelődik. Aztán lassan, de egyre biztosabban egy alak körvonalai rajzolódtak ki a homályból, és ő teljesen megdermedt. Már a halvány kontúrokból is felismerte a férfit, de nem merte elhinni, hogy tényleg őt látja. Annyiszor vágyott rá, hogy újra láthassa! Csak egyetlenegyszer! A baleset után mindennap reménykedett, könyörgött, átkozódott, mire belenyugodott, hogy többé soha nem láthatja. És most, hogy mégis megtörtént, semmi mást nem érzett, csak jeges rémületet. Ösztönei azt diktálták, hogy meneküljön, de mozdulni képtelenül, villámsújtottan állt az autó mellett, ahogy a férfi felé lépdelt. Azt a sötétkék farmert és fekete pulóvert viselte, amit a baleset napján. Határozottan, ajkán azzal a végtelenül szexis kis félmosollyal

18

közeledett, amit ő annyira imádott. Kedvese körül mintha felszállt volna köd, és minden lépésével egyre melegebb lett a levegő is. – Hát szabad így megváratni az embert? – A férfi felemelte a kezét, ujjait végighúzta az arcán, az állán, és ő hidegnek, földöntúlinak érezte az érintést, mintha fagyos szél simogatta volna. – Ezt miattam? Mert tudod, hogy imádom, ha borostás vagy. – Mosolygott. Olyan igazi, szívből jövő mosollyal, ő mégis gyűlölte, rettegett tőle. – Jól áll neked ez az ing. Veszettül szexi vagy benne. Mikor vetted? Na mindegy is. Ugye most már velem maradsz? – A férfi átölelte, szorosan hozzásimult, de ő nem akart maradni. Tudta, ez egyet jelentene a halállal. És bár majdnem három éve vágyott erre az ölelésre, az érintésére, most csak élni akart, és ez felülírt minden mást. Megpróbált kiszabadulni az ölelő karok fogságából, de nem tudott megmozdulni, mintha valami sűrű, ragadós anyag venné körül. Szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. A férfi megcsókolta, és ő először ellenállt, míg lassacskán rájött, hogy nem tehet semmi, így végül megadta magát. Már nem volt ura a cselekedeteinek, mintha valami ismeretlen erő kényszerítené, hogy utat engedjen a hátborzongató, rémisztő, sosem kívánt csóknak… Az M6-os út mellett kocsijában holtan találtak eg y 32 éves férfit. Az orvosszakértő szerint a férfi meg fag yott, ami azért különös, mert azon a környéken a meteorológiai intézet jelentése alapján még az éjjel is plusz 15 fok körül volt a hőmérséklet. A nyomozók ug yanakkor nem találtak az autó meghibásodására utaló jelet. A hatóságok tovább folytatják a nyomozást, bár a rendhag yó körülmények miatt valószínűleg megoldatlanul fog ják lezárni ezt az üg yet… (részletes beszámoló a 4-5 oldalon)

19

G. A. Nael Végső Áldozat Végső áldozat: Temetési rítusok Amikor elkezdtem olvasni a temetési rítusokról szóló cikket, arra gondoltam, hog y ebből valami szellemtörténet lesz. De a drámai, romantikus történetek a g yengéim. És mi más is lehetne romantikusabb, mint ha valaki akár a halálba is követi azt, aki a leg fontosabb számára? Svæin újra a holttestre pillantott. A férfi szíve megtelt fájdalommal: ez az utolsó alkalom, hogy láthatja szeretett urát. A férfi fehér temetési köntösén aranyszínű minták tekeregtek, szakállát szépen megfésülték, hosszú haja két vastag fonatban pihent a vállán. Gærrar holtában is éppen olyan erőteljes és férfias benyomást keltett, mint életében. Svæin tíz napja minden éjjel kiszökött hozzá, mert itt nem kellett elrejtenie a könnyeit. Gærrar ideiglenes nyughelyén, az aprócska kunyhóban, ahol arra várt, hogy utolsó útjára vigyék, Svæin szabadjára engedhette az érzéseit. A hideg tél megőrizte a holttestet olyannak, mint amilyen a halála percében volt. Akkor is ő vigyázott rá, mert a jarl senki mást nem tűrt meg maga mellett, mióta visszatért a vesztes csatából. Utolsó szavaival Gærrar arra kérte őt, hogy legyen erős. De mi végre tenné? Hiszen neki itt már nincs helye nélküle. Odakint minden készen állt. A hajó feldíszítve, a máglya megrakva várta, hogy gazdáját a Túlvilágra vigye. Oh, hogy gyűlölte azt a némbert, aki átkísérheti őt, és vele lehet odaát! Az az ő helye, neki kellene ott lennie, az ágyban és a máglyán. De hát neki nem járt ez a lehetőség…

20

Hosszú, prémes köpenye sem tudta kívül tartani a hideget, de nem bánta. Az elmúlt éjszakákon mindvégig azt kívánta, bárcsak itt érné a halál, szeretett ura mellett. Szinte még gyermek volt, amikor hozzá került az apja adósságának fejében. A jarl már akkor is gazdagnak számított, a falu legelőkelőbbjei közé tartozott, mégis újabb és újabb veszélyes hadjáratokra indult, sokszor messzi földekre, a zsákmánnyal megtömött ládáknak pedig alig maradt helye a házban. Sosem titkolta, hogy a végső célja elfoglalni falu vezetőjének posztját. Emlékezett, amikor Gærrar kihívta az elődjét. Régóta folyt ez a harc köztük, évek óta tartott, hol csellel és praktikával, hol szemtől szemben vívták csatáikat. Az volt az utolsó küzdelmük. Svæin akkor jött rá, pontosan mit érez. Sok portyára elkísérte már az urát, de sosem aggódott még annyira az életéért, mint azon a vészterhes napon. A szokatlanul erős szél majd’ kicsavarta a fákat a földből, az eget sötét fellegek borították, a partot pedig olyan óriási hullámok ostromolták, mintha magát a falut kívánnák elnyelni. És amikor Gærrar az ellenség teteme fölött ránézett, Svæin úgy érezte, mintha a férfi tekintete azt kérdezné: Te büszke vag y a g yőzelmemre? Pedig csak egy szolga volt. Egy a sok közül. Bár Gærrar a kezdettől fogva kicsit másképp bánt vele, Svæin úgy vélte, csupán az apja iránti tiszteletből cselekszik így – hiszen valaha ő is jómódúnak számított. A győzelmet hosszas ünnepségsorozat követte. Az új jarl meg akarta adni a módját. Nemcsak erővel óhajtotta a maga oldalára állítani a falut, hanem valóban meg kívánta nyerni a népet. Már harmadik napja tartott a mulatozás, és Svæin nem bírta tovább. Gærrar úgy nézett rá, olyan éhesen és vágyakozva, hogy el kellett menekülnie. A házak között keresett menedéket, de a jarl utánament.

21

Gærrar úgy ölelte őt, ahogy Svæin nőt még sosem látta ölelni, és az első izzó, szenvedélytől fűtött csók után megkérdezte, hogy akarja-e. Pedig a jarl nem volt gyenge ember, ő harcos volt, aki elveszi, ami jár neki. Soha nem finomkodott sem a feleségeivel, sem az ágyasaival. Tőle mégis megkérdezte, és ő boldogan adta meg neki magát, hiszen hogyan is mondhatott volna nemet az urának? Utána eszébe jutott, miért is nem kereste senki a falu új vezérét. Gærrar nevetett, és azt mondta, mindenki túl részeg már ahhoz, hogy bármi is érdekelje őket. Eleinte csak titokban bújtak össze, amikor az egész háznép aludt. Bár Gærrar bármit megtehetett, nem akadt ember, aki szembe merészelt volna szállni vele, mégis azt mondta, nincs veszélyesebb fegyver egy sértett asszony bosszúvágyánál. És neki három asszonya volt. Aztán kiderült, s akkor már nem kellett türelmetlenül várniuk az órát, hogy egymáséi lehessenek. A feleségei ennek ellenére sem akartak válni, a jólétük és a gyermekeik jóléte többet ért, de Svæin tudta, hogy gyűlölik, amiért a férjük egy férfi oldalán találta meg a boldogságot. Tudta, drága mulatság lenne, ha Gærrar akarna válni, így végül belenyugodott, hogy az asszonyok maradnak, bár mindig belemart a féltékenység, mikor valamelyik az ura körül legyeskedett. Még akkor is, ha Gærrar már jó ideje nem nyúlt egyetlen nőhöz sem. De ő látta, hogy a feleségei megpróbálták visszacsábítani Gærrart, és soha nem volt büszkébb, mint amikor ura első asszonya a fejéhez vágta, hogy egy ilyen csodálatos férfi őmiatta nem örökíti tovább a magját. Pedig akkorra Gærrar már négy gyermeket nemzett, köztük három fiút. Bár vele tarthatott volna ezen az útján is, mint korábban már annyiszor tette, de Gærrar ezúttal nem vitte magával. Pedig ő nevelt belőle harcost, akinek az a dolga, hogy az ura mellett küzdjön. Gærrar akkor mégis azt mondta, hogy ő is csak gyarló ember, aki félti a számára legfontosabb életét, és ez az út veszé-

22

lyesebbnek ígérkezik, mint a többi, és lám, igaza lett. Gærrar sebesülten tért vissza a portyáról, és sem a gyógyító, sem az ima nem segített rajta. Mihez is kezdhetne nélküle? Hogy kérhette tőle, hogy maradjon ebben a világban? Hiszen ki tudja, mi lenne a sora? Gærrar elsőszülött fia veszi át az apja helyét, hacsak nem tart másvalaki is igényt a vezéri posztra, de Svæin nem hitte, hogy bárki ki merne kezdeni a családdal, és bár az új jarl valószínűleg megtartja a szolgákat, ha bosszút akar állni az anyja sérelmeiért, akkor rá a dicstelen halál vár. Persze találna férfit a faluban, aki a szárnyai alá venné, de gondolni sem tudott arra, hogy más is úgy érjen hozzá. Összerázkódott. Az ajtó rése alatt beszűrődött a hajnal fénye. Mennie kellett, ha nem akarta, hogy rajtakapják. Utolsó csókot lehelt Gærrar jéghideg ajkára, aztán kilépett a házból. Mikor megpillantotta a hajót, ami az urát várta, mindennél biztosabban tudta, mit kell tennie. Ott lesz Gærrar mellett. Az ott a máglyán az ő helye, nem azé a némberé, aki már évek óta nem érdekelte az urát. Nem veheti el tőle senki. Sem az emberek, sem az istenek. Egyenesen a hajó felé vette az irányt. Még minden csendes volt és mozdulatlan, de tudta, hogy nincs sok ideje hátra, mielőtt a falu népe felébred, és megkezdi a készülődést a szertartásra. Felmászott a hajóra. A karpereceit a tengerbe dobta, ellenőrizte, hogy megvan-e a kése, majd elrejtőzött a máglya alatt. Hallotta, ahogy felélénkül a falu, de még jó ideig nem történt körülötte semmi. Tudta, hogy nem fogják keresni, ki is tenné? Ő mindenki másnak csak egy szolga, a háznép meg biztosan örülni fog, hogy végre megszabadul tőle. Az elmúlt napokban is rendre eltűnt, és soha, senki nem járt utána. Bár a halotti ágy alatt némileg védve volt a jeges északi széltől, így is átfagyott, elgémberedtek az ujjai, és kezdett attól tartani, hogy nem tudja majd véghez vinni a tervét.

23

Egyre erősödött odakint a hangzavar. Megremegett, amikor Gærrar testét az ágyra fektették. Aztán hozták sorban a többi áldozatot, a nehéz tálakat súlyos koppanással helyezték a halott mellé. Aztán eljött Svæin számára a leggyűlöletesebb rész. Az az öntelt némber a Halál Angyala elé állt, és elmondta, hogy látja az urát, amint őt várja. Hát abban biztos lehet, hogy az ura egyáltalán nem őt várja! Svæint nem érdekelte, hogy ez mindig így zajlott, nem érdekelte, hogy másokat valóban várta-e odaát az uruk, az a némber az ő helyét bitorolta. Hallotta a tömeg zúgását, ahogy a Halál Angyala elvágta az ágyas torkát. Végül őt is odafektették a halott mellé. A vére lassan csepegni kezdett, pont mellé, és óh, most minden eddiginél jobban gyűlölte érte azt a nőt. Aztán lángra kapott mellette a máglya. Tudta, hogy a száraz fa gyorsan ég, ezért cselekednie kellett. Előhúzta a kését. – Érted, Gærrar! – súgta maga elé. A kést a mellkasa elé tartotta, és úgy járta át a testét a boldogság, ahogy a fegyver hegye a szívét. Nem maradt mása, csak a hite és a szerelme. Remélte, hogy az istenek kegyesek lesznek hozzá, hiszen tudta, nem a törvényeik szerint cselekszik. Az ő ajándékát nem áldotta meg a Halál Angyala. De bízott benne, hogy az istenek megengedik, hogy urával tartson a Túlvilágon, akármilyen helyet is szántak neki odaát. Bízott Odinban és Freyában.

24

Kékesi Veronika Az alagsor Az alagsort ez a cikk ihlette: Kórházi démonok A cikkről mindjárt eszembe jutott anyukám története - még tanuló nővér korából. Ő mesélte, hog y annak idején a hullaházon át kellett a laborba mennie eg y szövetmintával, és hog y mennyire félt. Persze, a folytatás az már az én fantáziám szüleménye, ahog y a főhős is teljesen saját karakter. Niki lúdbőröző karral, behúzott nyakkal sietett végig az épület ezen kihalt részén. Mintha önmagát védte volna, úgy szorította mellkasa elé a laborból kapott leleteket tartalmazó borítékot, és a szabályzatra fittyet hányva jóformán szaladt vissza az osztályra. Beteget kellett volna jelentenem – állapította meg magában, immár sokadszorra, pedig normális esetben egy alkalmat sem szalasztott volna el az értékes gyakorlati időből. Még akkor sem, ha a gyomortükrözésnek már a gondolata is elborzasztotta. És hiába készült fel rá lelkileg, hogy a vizsgálat nem lesz túl szívderítő látvány, arra már nem számított, hogy pont őt fogják leküldeni az így nyert szövetmintával a laborba. Bár gyerekkora óta nővér szeretett volna lenni, kezdett rájönni, hogy ez a szakma korántsem annyira romantikus, mint amilyennek a Vészhelyzetben látni. Amikor az egészségügyi szakközépbe beadta a jelentkezését, csak az járt a fejében, hogy ez milyen szép munka, és hány embernek segíthet majd általa… de azt már nehezen tudta kezelni, hogy a hullaházon át kellett eljutnia a laborba. Persze, eleget tett az utasításnak – nem mert ellentmondani az orvosnak, a félelmét pedig önmaga előtt is szégyellte –, tehát minden lelkierejét összeszedve beszállt a liftbe, és megnyomta az alagsorba irányító gombot.

25

Az odafelé út is elég borzalmas volt. Ha nincs tisztában azzal, hogy hová megy, akkor is a hideg futkosott volna a hátán. Bár az épület nagy hányadát renoválták, úgy tűnt, ezzel a résszel senki sem törődik. A falakon hiába látszott újnak a festék, a szürke járólapok, az ósdi ajtókeretek, a falon futó csövek látványa azt a benyomást keltette, hogy itt minden, minden nagyon régi. Mintha a lift nem csupán egy másik szintre, hanem egy teljesen más helyre és időbe vitte volna. Ide a természetes világosság nem jutott le, a neon rideg fénye pedig még barátságtalanabbá tette a folyosót. A lány ösztönösen próbált minél kisebb zajt csapni, mert folyton az a kellemetlen érzése volt, hogy lépteivel megzavar valamit… amit nem kellene. Niki nem nézett sem jobbra, sem balra, csak ment, amerre mondták, szedte a lábát, hogy minél rövidebb ideig kelljen az oldalt fémasztalokon sorakozó, letakart holttestek társaságában lennie – a teremben nemcsak a hidegtől koccantak össze a fogai, hanem a félelemtől is. A mintát és a papírokat gyorsan átadta, majd türelmetlenül várta, hogy az ott dolgozó fiatal férfi beírja a számítógépbe az adatokat, illetve kinyomtasson pár iratot. A lány el sem tudta képzelni, hogy képes valaki pont ott dolgozni… és ilyen természetes nyugalommal. Persze, a férfi nyilvánvalóan belebolondult volna, ha nem szokja meg a halottak közelségét… Amikor Niki kezébe kapta a borítékot, még köszönni is elfelejtett, és tekintetét a régies, szürke járólapra szegezve indult vissza, át a jéghideg hullaházon, míg kiért az elhagyatott folyosóra. Ám csak akkor jött rá, hogy eltévedt, miután a lift helyett egy másik ajtót talált. Niki gyomra görcsbe ugrott. Fogalma sem volt, hol van, mert eddig messzire elkerülte az épületnek ezt a részét. Ösztönösen kapott a telefonja után, de a zsebében csak néhány gyűrött papír zsebkendő és bent felejtett vattapamacs lapult. Persze, hiszen azt

26

az átkozott mobilt mindenkinek ott kellett hagyni az öltözőszekrényben! Ötlete sem maradt, mit csináljon… kezdjen kiabálni? De nem akart még szánalmasabbnak tűnni… Jobb esetben csak nevetnének rajta, de akár meg is büntethetnék… Miért, itt kit zavarnál meg? – gondolta keserű öngúnnyal. Megpróbálta visszaidézni, merre jött, és melyik irányban indult vis�szafelé, de képtelen volt megmondani, hol téveszthette el az utat. Az alagsor olyan nagy volt, és átláthatatlan az egymásba ágazó folyosóival, mint egy útvesztő… A lány amúgy sem tájékozódott túl jól, ám a jelenlegi helyzetben még jobban összezavarodtak az érzékei. Megállt pár másodpercre, vett egy nagy levegőt, és döntött: visszamegy a laborba – még ha ez azt is jelenti, hogy megint át kell sétálnia a hullák között –, és ciki, nem ciki, útbaigazítást kér. Bátorságot gyűjtött, és benyitott azon az ajtón, amelyiken kilépett – legalábbis bármire megesküdött volna, hogy onnan lépett ki –, de a küszöb túloldalán egy addig ismeretlen helyiséget látott. A szoba sötétbe borult, mert a plafonon égő neonlámpának pusztán az egyik csöve égett, de az is zümmögve ki-be kapcsolgatott. A villódzásban egy hatalmas tartály rajzolódott ki, rajta mérőórával. A tartály henger alakú testéből csövek ágaztak szét, mint egy polip karjai. Ez lehet a hőköz pont – állapította meg a lány, ezzel próbálva lecsillapítani heves szívverését. A helyiség másik oldalán egy újabb ajtó állt, aminek tejüvegén keresztül fény szűrődött át. Niki elgondolkodott – újabb folyosó lehet, vagy személyzeti szoba? Ha az utóbbi, az ott dolgozótól is lehet útbaigazítást kérni, ha pedig folyosó… akkor legfeljebb visszamegy, ahonnan jött. A lánynak mégis nehezére esett belépnie a helyiségbe. A villódzás nyomasztotta, és kezdte úgy érezni, mintha egy rossz horrorfilmbe csöppent volna. Amikor a rém a csukott ajtó mögött lapul, és csak arra vár, hogy rányissanak…

27

– Hát te? – A hirtelen kérdés Niki háta mögül jött, aki nem számítva társaságra, ijedten pördült meg. Egy alacsony, idős ápolónővel találta szembe magát, aki vastag szemüvege mögül érdeklődve méregette őt. Niki nem értette, hogy kerülhetett oda a nő ilyen észrevétlenül, amikor legalább az ajtónyitódást vagy a cipőkopogást hallania kellett volna… Bár az ajtó meglehetősen elterelte a figyelmét minden másról. – Én… én… csak… eltévedtem – hebegett a lány. Erősen kapkodta a levegőt, és a szíve is a torkában dobogott. Biztosra vette, hogy még életében nem ijedt meg ennyire, mint kiderült, voltaképp a semmitől. Az apró termetű idős nénit ugyanis semmiképp sem lehetett félelmetesnek nevezni. Egy kicsit emlékeztette Nikit a nagymamájára… akit nagyon szeretett és még kisgyerekként elveszített. – Semmi baj. Visszakísérjelek? – ajánlotta fel a nő, mire Niki bólintott, és a nyomába szegődött. – Most jársz itt először, ugye? – Igen. Még csak tanulok – válaszolta a lány készségesen. Kezdett megnyugodni, és az alagsort sem látta már olyan nyomasztónak, mint eddig. – Egyből gondoltam – mosolyodott el derűsen az asszony. – Melyik osztályon vagy gyakorlaton? – A belgyógyászaton. – Ó, Györgyi vezetése alatt? Hát akkor rendesen fel kell kötni nektek a gatyát – csóválta a fejét az ápolónő. – Tudod, amikor annak idején ő jött ide tanulni, akkor én voltam a főnővér. Már akkor is látszott, hogy sokra fogja vinni. Nagyon szigorú veletek? Niki felvonta szemöldökét: valóban Horváth Györgyi főnővér felügyelte a gyakorló nővéreket, de őt sem lehetett fiatalnak nevezni. Noha a korát senki sem merte firtatni, de az erősen őszülő haja és a szeme körüli apró szarkalábak alapján negyvennél jóval többnek saccolta. Akkor a kísérője hány éves lehet? – Eléggé – válaszolta végül az igazságnak megfelelően. – Ön mikor jött el az osztályról?

28

– Már lassan tíz éve. Nagyon szerettem csinálni, csak egy idő után nem bírtam az ottani munkát. Niki biccentett, bár fogalma sem volt, hogy a nő mit dolgozhat itt. Mondjuk a minták elemzése nem lehet túl megerőltető egy idős hölgy számára. Közben megpróbálta emlékezetébe vésni, merre mennek – és a lifthez érve megnyugodva tapasztalta, hogy ez az út már nem a hullák között vezetett idáig. – Nagyon szépen köszönöm, hogy elkísért, nem is tudom, mi lett volna, ha oda – biccentett a hullaházat elválasztó ajtó felé – még egyszer be kellett volna mennem… – Nincs mit. Emlékszem, az én térdem is legalább ennyire reszketett, amikor első alkalommal idejöttem – pillantott a nő Niki lábára, mire a lány ösztönösen próbált egyenesebben állni. – Aztán hozzáedződtem. Tudod, a mi szakmánkban muszáj. Na, menj utadra, biztos már keresnek. Györgyinek átadnál egy üzenetet? – Hát persze – biccentett Niki. – Mondd meg neki, hogy ne bánja, amiért nem tudott eljönni hozzám, nemsokára úgyis találkozunk. Ha annyit mondasz neki, hogy Irénke üzeni, tudni fogja, kiről van szó. Nem felejted el? – Dehogy – rázta a fejét a lány, és soha olyan örömmel nem szállt be a liftbe, mint akkor. A máskor ridegnek tűnő kórházi folyosót most kifejezetten barátságosnak látta az ablakokon beömlő napfényben. Az osztályra érve egyből a nővérszoba felé vette az irányt, hogy átadja a laborban kapott iratokat és az üzenetet. Ahogy visszagondolt az alagsori kalandjára, inkább tűnt komikusnak a helyzet, mint ijesztőnek. Te jó ég, hogy lehetett ilyen szerencsétlen, hogy pont ott téved el! – Elnézést, hogy ilyen későn… – kezdte, miután belépett, de amikor meglátta a fotelben kuporgó, könnyes szemmel maga elé meredő főnővért, megtorpant. Györgyi nővér volt a legkeményebb kezű oktatójuk, a lány el sem tudta képzelni, mi zaklathatta fel

29

ennyire. Aztán amikor a pultra kitett gyászszalagos keretű fotón ismerős arcot látott, kiejtette kezéből a papírokat. – Irénke? – bökte ki sápadtan. – Ó, te is ismerted? – pillantott fel a főnővér, de Niki csak tátogni tudott válaszképp. – Most hívott fel a lánya… ma hajnalban, álmában halt meg. Nagyon sok ember köszönheti neki az életét… és a szakmai tudását. Jól vagy? Niki nem felelt, csak leroskadt a földre, hiszen nem bírta tovább reszkető lába. Szótlanul, elkerekedett szemmel nézett a főnővérre – és képtelen volt neki átadni egykori oktatója utolsó üzenetét.

30

Kékesi Veronika A sárkányfi A sárkányfit ez a cikk ihlette: Sárkányok (szláv mitológia) A cikkbe eg yből beleszerettem, hiszen a sárkányos történetek mindig is a kedvenceim közé tartoztak. Viszont átlagos mesét nem akartam írni, íg y valamivel modernebb történetet találtam ki, a végeredmény pedig ez lett. – Marek! Marek, hallasz engem? – kérdezte a kisfiú édesanyja, mire ő még jobban meghúzta magát az ágy alatt, ahol eddig lapult. Hallotta, hogyne hallotta volna, de nem akart előjönni. Utálta, hogy megint őt hibáztatják, pedig tényleg nem tehetett semmiről. Jó, tényleg odasózott annak az undok Bozymirnek, de megérdemelte! A pimasz azzal merte csúfolni, hogy neki nincs apukája, amikor… Nos, Mareknek valóban nem volt. Pedig ő is vágyott rá! Bozymir meg azt állította, hogy mindenkinek kell, hogy legyen apukája. – Anyu szerint neked azért nincs, mert a te anyukád egy riherongy! – Bozymirnek ez a mondata jelentette az utolsó cseppet a pohárban. Igaz, Marek nem tudta, mit jelent a riherongy, de biztosra vette, hogy valami nagyon csúnyát, mert Bozymir úgy mondta ki, mintha ez végérvényesen bizonyítaná a feljebbvalóságát. Ám Marek érve hathatósabbnak bizonyult: a tőle kapott pofontól Bozymirnek eleredt az orra vére, és megszédülve lerogyott a földre. Marek pedig nem volt hajlandó beismerni bűnösségét. Nem bizony, hiába kérte, majd parancsolta a tanító néni, aztán az igazgatónő. Még akkor sem érezte bűnösnek magát, amikor édesanyja a nap végén érte jött, és ő kénytelen-kelletlen a csúnya beírással köszöntötte az ellenőrzőjében. Nem bánta meg tettét még akkor

31

sem, amikor az autóban ülve édesanyja dühtől összeszorított szájjal vezetett, és alig szólt hozzá. Otthon pedig kiborult a bili – Marek most kapott ki először igazán életében. A kisfiúnak nem is a dorgálás fájt, hanem az igazságtalanság. Anya miért bántja, amikor őt védte? Végül meg sem várta a szóáradat végét, hanem felpattant a székről, berohant a szobájába, bebújt az ágy alá, a takaró szélét pedig lehúzta, hogy ne látszódjon belőle semmi. – Gyere elő, kisfiam! – szólongatta őt anyuka belépve a szobába. Hangjából elpárolgott a düh, helyébe csendes szomorúság lépett. Ám Marek már megmakacsolta magát, hiába tudta, hogy nem vár rá több büntetés. Még a levegőt is halkabban vette, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. – Ha nem jössz, úgy is jó – ült le végül a nő a kiságy szélére –, akkor mesélek magamnak. Hol volt, hol nem volt, élt egy szegény ember. A szegény embernek volt három lánya, és a legkisebbiket Jaromirának hívták. – Mint téged, édesanyu? – bukott ki Marekből a kérdés, majd a szájára tapasztotta a kezét, remélve, hogy anyuka mégsem hallotta meg. A nő erre csak halkan, derűsen felnevetett, de nem leplezte le a kisfiú rejtekhelyét, csak folytatta a történetet. – Úgy bizony. Pont, mint engem. Egyik este a faluban mulatságot rendeztek, amire Jaromirát is meghívták. A lány elővette a legszebb ruháját, aranyhaját hullámokba rendezte, orcájára pirosítót tett… így szépségben bármelyik hercegnővel vetekedhetett. – És a hercegnők irigyek lettek rá? – szólt közbe ismét Marek, és kidugta fejét az ágytakaró alól. – Ugyan, dehogy! Abban a mulatságban senki sem volt gazdag vagy nemes. Egyszerű emberek mentek oda, csak tudod, a legtöbb lány szereti, ha szép lehet. És ahhoz nem mindenkinek kell sok pénz. – Jaromirának se kellett? – Nem, neki sem – magyarázta mosolyogva édesanyja. – A mulatság csodálatosan sikerült. Igaz, nem függtek kristály-

32

csillárok a plafonról, és nem játszott nagyzenekar, de a színes krepp-papír díszítés is megtette, és a két zenész is jó hangulatot varázsolt. Jaromirát sokan felkérték aznap éjjel. A szomszéd fiú, akivel még gyerekként is együtt fogócskáztak az udvaron, és együtt nőttek fel, aztán a falu szépfiúja, utána pedig egy régi, kedves ismerőse, akiről Jaromira tudta, hogy titokban szereti őt. Végül aztán… – A nő elkomorodott, mire Marek most már tényleg előbújt a rejtekéből. Látta, hogy anyuka szomorú, és nem szerette őt annak látni. Marek azt szerette, ha anyuka mosolyog, énekel neki… És igen, a meséket is szívesen hallgatta, de a hirtelen csendtől az lett az érzése, hogy ez a mese szomorú véget fog érni. – Végül? – tette anyuka térdére a kezét a kisfiú, és fejét oldalra biccentve érdeklődőn nézett édesanyjára. – Végül… – simított a nő az aranyszőke, göndör tincsekbe. – végül táncra kérte Jaromirát a titokzatos idegen, akit senki sem ismert, csak úgy beállított az éjszaka közepén. A férfi a mulatság alatt a hátát falnak vetve állt, és folyamatosan a lányt figyelte. Finom, úri öltözéket viselt, arcáról sugárzott az előkelőség. Ránézésre bizony ő volt a herceg. Jaromira legalábbis azt hitte. – Nem ő volt? – kérdezett vissza Marek. – De nem ám! Csakhogy Jaromira akkor még nem tudta. Nem látott a tökéletes külső és a hízelgés mögé. Magnar – így hívták a férfit – tudta, hogy kell csűrni-csavarni a szót. Olyan bókokat mondott, amiket a lány még életében nem hallott, pedig sokan udvaroltak neki előtte is. Végül Jaromira engedte, hogy Magnar hazakísérje. Persze, a nővéreivel előzőleg megegyeztek, hogy hajnalban együtt mennek haza… De Jaromirának meg sem fordult a fejében, hogy bajba kerülhet. – És bajba került? – Bizony ám! Gyalogszerrel vágtak át egy égbenyúló topolyafákkal szegélyezett úton, amikor Magnar megragadta a lány kezét.

33

Egy lélek sem járt arra, senki nem hallotta Jaromira rémült sikolyát, amikor az addig hercegnek hitt udvarlója egyszeriben sárkán�nyá változott. – Sárkánnyá? – Marek szája tátva maradt a csodálkozástól. – Nagyon ijesztő volt? – Igen, az. De… gyönyörű is. – Félelmetes és gyönyörű? – vonta össze a szemöldökét Marek, hiszen nem tudta összeegyeztetni a két fogalmat. – Igen. Aranyszín pikkelyein megcsillant a holdfény, kitárt szárnyaival felségesen nézett ki. Három feje egyikével Jaormira karját fogta – átváltozás előtt az volt a keze –, másik kettővel pedig fenyegetőn vicsorgott. – Nagyon fájt a lánynak? – simította meg Marek önkéntelenül is anyuka karját. – Nem – rázta a fejét az édesanyja. – A sárkány fogai nagyobbak voltak, mint Jaromira egy-egy ujja, és száz is nőtt a bestia szájában, mégsem tett kárt a lányban. Csak olyan erővel harapta, hogy ne tudjon elmenekülni, de bőrét nem sértette fel. – Jaromira erre mit csinált? – Egy darabig kiabált, sikoltozott, próbálta ellökni magától a sárkányt, de a szörnyeteg erősebbnek bizonyult. A középső fejével a lány fölé magasodott, és keserű füstöt lehelt az arcába, mire ő mély álomba merült. – Utána mi történt? – kérdezte Marek őszinte aggodalommal. – A sárkány elvitte őt a kastélyába. Jaromira már a hatalmas, hófehér-arany hálóban ébredt. Az ágy akkora volt, mint az otthoni szobája, az egész helyiség pedig a házuknál is nagyobb. A falakon drága és csodaszép aranykeretes festmények lógtak, a diószín padlót állatbőrök borították. A plafonról függő csillár kristály jégcsapjai ezerfelé szórták a fényt, Jaromirát egészen elvakította a pompa. A sárkány pedig emberi alakban ott ült egy medvebőrön a kandalló előtt, és őt nézte. Nem fenyege-

34

tőn, sokkal inkább kedvesen. Mintha a gyönyörűséges szoba legszebb éke lenne a lány. – Hűűű – kerekedett el Marek szeme, arca kipirult, ahogy maga elé képzelte a sárkány otthonát. – Igen, Jaromira is ennyire elcsodálkozott. Szóhoz sem jutott a döbbenettől. A sárkány pedig beszélni kezdett. Mézédes szavakkal könyörgött a lánynak. – Könyörgött? – Igen. Azt akarta, hogy maradjon vele. Mert a sárkánynak megvolt már mindene: pénze, kastélya, szolgái, hatalma. Csak egy szerető feleség hiányzott az életéből, és azt akarta, hogy Jaromira legyen az. Jaromira persze megijedt – de az élet, amit a sárkány kínált, annyival szebb és könnyebbnek tűnt, mint az eddigi, hogy nem tudott nemet mondani. Emellett a sárkány, legalábbis emberként, nagyon is szelíd volt és vonzó, Jaromira egészen el tudott feledkezni arról, hogy egy igazi fenevadhoz készül hozzákötni az életét. A lány hamarosan vis�szatért a falujába, immár vőlegénye oldalán. Hatalmas, hófehér autón robogtak végig az utcán, minden tekintet rájuk szegeződött, mindenki csodálta őket. Jaromirát, az egyszerű szegény lányt, aki megcsinálta a szerencséjét. Közben sem az édesapja, sem a nővérei nem tudták, hogy a lány kihez is ment hozzá igazából. Ami azt illeti, ő maga sem volt tisztában vele. Csak az érdekelte, hogy vőlegénye, majd később a férje dúsgazdag, szereti őt, és valódi kincsként bánik vele. Az viszont, hogy honnan szerezte a vagyonát, nem érdekelte. – Ez a Jaromira rossz volt? Azt mondják, az rossz, aki csak a pénzt nézi – jegyezte meg Marek, és közben elfészkelte magát anyuka ölében, aki erre szeretettel magához vonta a kisfiát. – Nem, nem volt rossz. Csak szerelmes. És buta. Buta, mert hinni akart abban, hogy a mesék valóra válhatnak, és minden megtörténhet. Ha pedig felvetődött benne a kérdés, hogy a sárkány hol szerezte azt a sok mindent, gyorsan másfelé terelte a gondolatait. – És honnan szerezte?

35

– Rabolta mind. Másoktól vette el erőszakkal és csalással. Ám Jaromira nem hitte, hogy a vele mindig olyan gyengéd férje képes lenne ilyenre. Pedig ez volt az igazság. Nem is tartott sokáig a szép élet. A sárkányt elfogták és tömlöcbe vetették. Jaromira egyedül maradt a kastélyban, rengeteg adóssággal, valamint még több haragossal. Akik eddig felnéztek rá, azok mind elfordultak tőle, még a családja is. Azt mondták, hogy ő is bűnös, pedig a lány nem tett semmit. Bár sokak szerint ez is bűnnek számít. – Micsoda? – Hagyta, hogy a sárkány rossz dolgokat tegyen. De… Jaromira tényleg nem akart ártani senkinek. Végül nem bírta tovább, és gyávább dolgot tett, mint addig egész életében. Magához vett néhány ékszert a sárkány kincseskamrájából, amit pénzzé tehetett, aztán egy szál ruhában elmenekült mindenki elől. Semmi mást nem vitt magával, csak az emlékeit… és a sárkány kisfiát a szíve alatt. – Óóó… És mi lett a lánnyal? – Senki sem tudja. Búcsú nélkül távozott mindenki életéből. Viszont egy biztos: az a kisfiú most is drágább neki, mint bármi más, amit a sárkánytól kapott. – Anyuka sóhajtott egyet, kitörölt egy apró könnycseppet a szeme sarkából, majd témát váltott. – Kicsi fiam, ne készítsek neked vacsorára tejbegrízt? – Málnalekvárral? – csillant fel Marek szeme. – Amivel csak szeretnéd – nevetett halkan a nő, majd adott egy puszit a fiúnak, mielőtt elengedte. – Akkor azzal! – pattant ki édesanyja öléből Marek, és az ajtóhoz rohant. Onnan azonban visszafordult, mert eszébe jutott valami. – Édesanyu… hogy hívják azt a sárkányfiút? – Mareknek, kicsikém. Pont, mint téged. – Azzal a nő is felkelt az ágyról, majd kisfia kezét fogva elindult a konyhába, hogy elkészítse a vacsorát.

36

S. M. Kinda A hinta A novella ihletője, a Hinta a világ végén című cikk azonnal megtetszett, már a címét is elég misztikusnak találtam ahhoz, hog y eg y történeten kezdjek gondolkodni. Majd elolvastam az egész írást, megnéztem a fényképeket és a videót, melyeken a kíváncsi hinta mintha tényleg a világ vége fölé hajolt volna. Arra gondoltam: „Vajon mi mindent láthat, mit élhetett már át ez a tárg y?” A válaszom minden bizonnyal távol állt a valóságtól - de megszületett belelő ez a novella. A Fél Föld végén, a Világ kezdetén magasodó fa dülöngélt. A hinta, mely ide-oda járt, mozgásra bírta őt. A benne ülő kislány messzire tekintett. Tán egy csillagot figyelt. – Nem kérsz vacsorát? – nő szólt a fakoronára épült házból. A kislány lába földet ért. Felmászott a létrán, be a házikóba. A fatányérban leves gőzölgött. A nő az ablakpárkányra könyökölt. Az égen néhol-néhol sárga pötty. Miért vannak ott? Miért nem zuhannak le? Miért nem mozdulnak meg? Minden olyan mozdulatlan. Csak a hinta lengedez. Minden olyan csöndes. És csak a hinta lengedez. – Miért a sötétséget nézed mindig? – szólalt meg a lány. Az arca csupa leves. – A másik oldalon ott a Nap és a fény. A nő csak pislogott. – A Nap kiégeti a szememet! Miért nem lehet csak sötét? A csillagok oly szépek és nyugodtak… Egyszerre semmi sem lehet sötét és fény! – fakadt ki. – A Fél Föld elején mégis süt a Nap, de a végén mindig éjszaka van! Miért nem lehet mindig éj? Most a lány pislogott. – Én nem szeretném elveszíteni a fényt. Sem az éjt. Miért ne lehetne a kettő együtt?

37

– Az embereknek nem tetszik ez így! – rázta a fejét a nő. – Egyszerre semmi sem sötét és fény! – ismételte önmagát. – Hiszen lehetetlent kérsz! – sírt a lány. – Nem is kértem semmit! – döbbent meg a nő. Furcsa ez a lány. A nő elment és sokáig vissza sem tért. Mások látták el a lányt. Aki mindig mellettük élt, fenn a fán. Mindig a hintában ült, és lába a semmi fölé nyúlt. Olyan kicsi és bölcs! Meddig marad még velük? Miért van ott velük? A nő sokszor lehunyta szemét. Bántotta őt a Nap. Csak a csillagok felé tekintett. Egyszerre minden sötét és fény. Így kell ennek lennie. Bárcsak mindig sötét lenne! Oly szépek a csillagok! A Fél Föld bezzeg túl kopár. Barna föld és szürke szikla. Újra a lánynál járt. A hintában ült, mely ide-oda járt. Meg sem állt. Mily szép látvány a mozgás! A Fél Föld miért ilyen nyugodt? A nő Fél Föld szélére guggolt. Odalenn minden sötét. A Fél Föld széle barna. Meg szürke. Vége sötétbe veszett. – Odalenn nincs semmi fény? – kérdezte a lányt. – Miért? Azt hittem, nem szereted a fényt. A nő bólintott. – Igazad van. Nem szeretem a fényt! Talán odalenn kellene élnem… – Odalenn nem tudnál élni – mondta a lány. A nő érezte, megkönnyebbült. Valóban nem akart odalenn élni. – Beülhetek egyszer a hintába? – kérdezte. Már régóta készült erre. Nagyon szerette azt a hintát. A lány meglepődött. Szemében különös fény csillogott. – Sosem kérdezték még tőlem! – kiáltotta. – Néha a gyerekek szemében látom a vágyat, de ők sem kérdezik meg. Örülök, hogy te megtetted. – Ezek szerint beleülhetek? – kérdezte örömmel a nő. A lány szomorúan ingatta a fejét.

38

– Sajnos még nem. Nem soká. Csak még nem vagyok elég bátor. – Nem értelek. – Nem baj. Csak ne felejtsd el, hogy egyszer kértél tőlem valamit, amit senki más nem mert. Szeretnek engem, de nem bíznak bennem. Talán eljön majd az idő, amikor mindenki tudja, hogy létezem, csak senki sem foglalkozik velem. A nő meglepődött és kételkedett a lány szavaiban. Így felelt: – Ilyen az, amikor valami egyszerre fény és sötét! A lány szomorúan mosolygott. – Nem, ilyen az, mikor semmi sem sötét és fény! – Ilyen nem létezik! – mondta ő és a lány csak tovább mosolygott. A hinta közben ide-oda járt. Mielőtt a nő elment, eszébe jutott valami. – Hamarosan elmész. Tudom. De meddig maradsz még? – Még a Fél Föld nem lesz egész! – hangzott a felelet. A nő nem értette. Mégis kérdés nélkül hazatért. Nem sokára úgyis megérti. Mert a lány hamarosan elmegy. Szomorú lesz akkor. De legalább történik valami. Az ég egyik felén a Nap világított, a másikon a sötét éj uralkodott. Minden csendes volt. És mozdulatlan. Végül a nő újra visszatért. És a lány a hintában ült. Mozdulatlanul. – Már nem szeretsz hintázni? – kérdezte a nő. – De igen – felelt a lány. – Csak téged vártalak. Ma ne készíts vacsorát, maradj itt mellettem. A nő bólintott. Mily szokatlan. Furcsa ez a lány. A lány lába földet ért. Majd a hinta elindult. Először lassan, majd egyre gyorsabban. A lányteste a mély fölé ért. Minden mozdulatlan. Csak a hinta mozog. – Mi történik? – pattant fel a nő. De elkésett. A lány zuhant-zuhant lefelé. Háttal a mélynek, kedves mosollyal arcán. A nő meg csak nézte, nézte őt, míg el nem tűnt a sötétben.

39

Minden mozdulatlan. Már a hinta sem lengedez. – Hová mentél, te lány? – kérdezte a nő. És… mi ez? Könnyek hulltak arcáról. A mélybe le. – Mi lehet ez a furcsa hang? Dübörgött és rázkódott a Fél Föld. Hegyek emelkedtek és völgyek süllyedtek. Minden mozgásba lendült. A Fél Föld végre egész ésa fák között szellő jár a fűvel borított talaj fölött, körös-körül minden zöld és kék. A folyók fenyvesek és színes rétek csilingelő utazói, tengerek és óceánok simogatják a partokat. Immár semmi sem mozdulatlan. A Nap hajnalban jő és átvonul az égen, majd következik a sárga-pettyes éj és a Hold vigyáz rájuk. Azután kezdődik elölről az egész. A nő a hintában ül, ami ide-oda jár. Lába néha a meleg, lüktető földet érinti. – Olyan, mint egy élő test – suttogja. – Szóltál valamit? – kérdezi az öregapó. Épp vacsorát főz neki. – Ne is foglalkozz velem! – kiált vissza és csak hintázik tovább és tovább. Néhány óra múlva gyermekek érkeznek hozzá. – Meddig maradsz a hintában? – kérdezi az egyik. – Amíg a világ a világ – feleli. Csak ül és ül a hintában, alatta puha fű és illatos virág. Hos�szú-hosszú haját fújja a szél. A nap már lemenőben. Árnyékok hosszú vonala veszi körbe őt: hamarosan megjelenik az éj a csillagokkal és az ezüst Holddal. Még éjjel sincs egész sötét! Hát mégis van egyszerre sötét és fény! Ő éjjel is a hintában ül, várja a hajnalt, nappal is ott marad az árnyékok között, és várja az éjt. A nő szemébe könnyek gyűlnek, pedig tudja, hogy ott van vele, velük, mindig. Csak már nem beszél. Hiányzik neki az a lány! A nőnek most már itt a helye, a hintában, ami előre és hátra jár. És vele együtt mozog a világ. Tovatűntek a régi, mozdulat-

40

lan napok és vele együtt minden emlék. Új időszak köszöntött rájuk. És ő csak ül és ül a hintában, míg a világ a világ. Hosszú haja leng a szélben, szeme az eget kémleli és hajtja előre magát, hogy mozogjon tovább minden – míg a világ a világ.

41

Rébb Terézia Kebel leleplezés Tulajdonképpen a honlap neve ihletett meg, és erre elküldtem rá az picit bizarrnak gondolt írásomat. De mivel az írásban többször is szerepel tükörjelenet, köthető lehet, a Mit is látunk a tükörben című cikkhez, hiszen a tükör szimbólum is, az önismereté, a léleké... Aranka öt éve dolgozik a kézzel készített játékokat gyártó üzem, babatest- részlegében. Öt végtelen hosszúnak tűnő éve gyártja a rongybabák törzsét, óránként tizenhat darabot, naponta legalább százhúsz baba elkészítéséhez. Ökrösszekér lassúságával döcög el az a nyolc óra, amit a műhelyben tölt, és tudja, milyen szélsebesen hasítaná a levegőeget valamely örömteli tevékenység művelése közben, akár egy szabad madár. A félórás étkezési szünetre nem érvényes ez az ökrösszekér szabály, mert az boldognak, boldogtalannak eszeveszett gyorsasággal telik el. Ebbe a félórába van ugyanis belesűrítve, az egész munkahelyi társadalmi élet, a híráramlás, az élettörténetek megosztása nyúlfarknyi epizódonként, a vélemények cseréje, az étkezés (a házi sütik cseréje), a névnapok megünneplése, a toalett tevékenységek (ebbe beleértendő a sminkigazítás, és a műköröm-restaurálás is), végül, sok esetben a dohányzás. Ugyanúgy zajlik ez minden nap, és egyformán indul minden reggel, mint a mai, kávéval, és dohányzóhelységből kiszűrődő cigarettafüsttel. Tíz perc van még a munkakezdésig, de Aranka már illedelmes, kék munkaköpenyben áll az üzemben, és máris rosszul érzi magát, erős hányingere van. Belenéz az ebédlő mosdója feletti tükörbe, szörnyülködik egy kicsit fakó, elnyűtt arca láttán, beesett, kékes árnyékú szemein,

42

aztán ellenőrzi frizuráját. A füleire omló fürtöket ujjaival lágyan megborzolja, végül két tenyerével megfogja, és egy egész picit jobbra rántja a konyakszín félhosszú hajat, amelyre kolléganői azt mondják, jobb, mint az eredeti. Elkezdődik a műszak. A kezdés előtti percben, mindenki villámgyorsan anyagot vételez, befűz és előkészít. Egyetlen előre tervezett, tudatos perc alatt százféle dologra tud figyelni az ember, s ehhez nem kell csupán átlagosnak lenni. Aranka megcsodálta ezt a hihetetlen gyorsaságot, mikor idejött, s évek alatt ő is felfejlődött ahhoz, hogy teljesítse a normát. Bár egy kívülálló inkább azt mondaná, degradálódott. Aranka tudja, hogy jelen van itt az a hétköznapi zsenialitás, amit nem éri meg elismerni, és az az óriási szabad elmekapacitás, amelyre sehol máshol a világon nincsen szükség már. Az itt dolgozó, többségében negyven és ötven feletti nő, a karrier hullámvasútjáról lemaradt, s nem kell máshova, csak a futószalag hű szolgálatára. Aranka tudja már, társadalmi pozíció nélkül, ő is csak egy ilyen középkorú nő. Teljesítette a feladatot, amire nemi szerepe szerint hivatott, s nem mutat már jól egyetlen olyan szerepben sem, ahol a nőiességével kell, hogy reprezentáljon. Pedig majdnem mindent tud már, amit embernek tudnia kell: vágyni, szeretni, félteni, szenvedni, s amit nem tud még, azt bőven van ideje megtanulni hosszú öregedése során. Erről árulkodnak arcának néhol finom, néhol mélyebb szarkalábai, amelyek talán ugyanazok, mint az agyban a kéregbarázdák, a mindennemű intelligencia rovátkái, csak épp ezen az érett arcon, érzelmek hagytak bejegyzéseket. Most például a legújabbat, nem elég, hogy nincs szükség rá, sem a világnak, sem a családjának, mindezek tetejébe, még beteg is. Pedig ezt a betegséget még sosem nevezte nevén. Mintha nem is akarna tudni róla. Csak a családanya, a középkorú nő sérelmeit sorolja Jolikának, akivel ketten képezik babatest részleg gyártósorának humán erőforrását, és ő persze hallgatja hősiesen.

43

Mint most éppen azt, hogy nem tartanak igényt, csak a robotgépnél sokkal olcsóbb emberi kezére, és szemére (amíg ezek működnek, addig nem kerülnek szemétre remélhetőleg), meg a feláldozott időre, amit sok kreativitással, zseniális ötletek kidolgozásával, egy nehéz élethelyzet frappáns megoldásával, tarka lepkés mesék idilljében múlathatott volna el. Régebben ezt tette legalábbis, igaz, ezt is önmegvalósítás helyett. Az átvirrasztott éjszakákat sehol sem jegyezték, mint extra túlórát. A Család elnevezésű cég iránti töretlen lojalitás nem érdemelt jutalmat, a hihetetlen szervezőkészség és az éjjel - nappal készenlét, véletlenül sem hozott magával előléptetést. Egy-egy több évtizedes intervallumú életszakasz, és sikeres start-cél teljesítést követően, milyen építő hatású lett volna egy jutalomút, közben talán kiderült volna róla, milyen sokoldalú, szórakozni, szabadnak lenni, életet élvezni is képes, de sosem volt ilyen. Soha. Vajon melyikük nem akarta? (Ekkor eszébe jut a férje, akivel öt éve nem találkozott személyesen, s ettől két mély árok képződik két szemöldöke között.) Itt akár beugorhatna egy kérdés Jolika részéről, hogy mi is volt kettőjükkel igazából, ami miatt itt kell dolgoznia most, de most Aranka inkább a nemszeretem munkára tereli kimondott, és kimondatlan gondolatait, mert soha nem akar szembesülni az igazsággal. Pedig az igazság, már nem is kopogtat, egyenesen dörömböl nála. Jolika, hála istennek lassan reagál, tökéletes passzív hallgatóság. Aranka pedig, hazudhat tovább önmagának, és ködösíthet kedvére. Gyűlöli ezt a mostani, ész és érzelem nélkül végzett rabszolgamunkát (de élvezi, hogy a gondolatai szabadon száguldoznak közben, hiszen itt elég, ha a „robotpilóta” irányít), és ahogy telik az idő, s közeledik az ebédszünet, berzenkedő egója lassan megadja magát, a végsőkig kitartó megváltoztathatatlannak. A jelenléti íven gyűlnek a bejegyzések, amelyek érkezését és távozását regisztrálják, ettől növekszik benne egyfajta büszkeség is, lám

44

ezt a napot, hetet, hónapot is kibírtam. (A jelenléti ív a hiteles, kézzelfogható szenvedési skála.) Azután, minden fizetésnapon hálát ad a sorsnak, hogy öt évvel ezelőtt, ötven évesen, alkalmazták őt ezen a helyen. Ezt az ellentmondást tudja legjobban kezelni élete számos ellentmondásos érzése közül. Akkor, öt éve, olyan hirtelen kellett munkába állnia. Addig csak a családja, férje és négy gyermeke jelentette számára a kerek, tökéletes világot. Pedagógusi hivatását kizárólag otthon gyakorolta. Nem is rosszul, mert négy sikeres embert nevelt. Huszonöt évig nem dolgozott, nem számítva a néhány kisiskolás korrepetálását, de csak abban az időszakban vállalta, amikor már nem volt szopós gyermeke. Ennek ellenére, soha nem szenvedtek hiányt semmiben. A férje jól keresett, nagy figyelmességgel gondoskodott róluk, eltartotta szép, nagy családját. Öt éve kirepült a fészekből a legkisebb gyermek is. (Összeköltözött egy egyetemi csoporttársával.) Aranka pedig kiöregedett az anyaszerepből. De a felismerés, hogy ugyanekkor a szerető társ szerepét is másnak osztották, az hidegzuhanyként érte. Arankát öt éve hagyta el a férje. A szép kertes ház az övé maradt. Elvégre a gyerekek otthona. S neki rendesen fel lett adva a lecke, hogy hogyan tartsa fenn. (Köztudomású, hogy a hajléktalan szinglik tudnak a legkevesebb pénzből megélni.) A férfi meg elment a fiatal barátnőjével. Most róla gondoskodik figyelmesen. Azóta varrja, tömködi itt a babákat. minden nap pontosan ugyanúgy, mint most. Előkészít egy csomó kiszabott erős vásznat, elvarrja a munkadarab bal oldalát, ezután fogja a tömőfát, és ügyesen megtölti a rongybabák testét töltő anyaggal, kenderkóccal, vagy habszivacs kockákkal, attól függően, hogy natúr vagy antiallergén széria megy aznap. A töltés nagyon fontos művelet, mert nem mindegy, hogy mennyi tömőanyagot használ fel, és nem mindegy, hogy hová, mennyi kerül, úgy értve, vállba. derékra, csípőre, és

45

persze a két kebel tájára, mert itt nem unisex babák készülnek ám, hanem nőnemű, nőies babák. A nőies nő nőiessége pedig nagyban függ attól, hogy a Teremtő hová, mennyit rakott az anyagból. Arankánál most jött el az a pont, ahol eltörik a mécses, és mivel ez minden reggel a keblek tömésének műveleténél történik meg, a figyelmes végtagos kolléganő, Joli, aki ismeri a forgatókönyvet, mert Arankánál ez megy az első kemó óta, már nyújtja is a csomag papírzsebkendőt. Aranka mindig büszke volt alakjára, különösen a melleire, amelyek miatt a négy felnevelt gyermek ellenére sem kell szégyenkeznie. Na, nem a csitri hamvas halmai ezek, nem a testét tudatosan ápoló harmincéves tökéletességei, hanem egy érett asszony, lágy, dús keblei, melyek telten ereszkednek alá, mint az érett gyümölcs, de elképesztően tökéletesek lehetnek annak, aki teljes valójában szemléli a nőt. Ezért fáj, hogy a melle lett beteg, a melle, amiről azt gondolta, a legjobban kedveli saját magán. Még élénken élnek emlékeiben a meghittség órái, amikor egész teste vágyta a szeretett férfit, s keble, ez az őszinte testrész láttatta is a vágyat, vonzotta a szemet, szította a szerelem tüzét, s az elalélt örömöknek örök emléke maradt hullámzása. De ez már mind a múlt, olyan rég volt. Mostanra mi marad? Egy potensnek látszó tömőfa, ideges kibe járása próbál kenderkócból élethű domborulatokat kreálni, látszólag sikerül, de hiányzik az élet, hiányzik az őszinteség belőle, nem a Teremtő alkotta, hanem Aranka, minden igazítás egy újabb hazugság, minden tömés inkább egy döfés saját magába, s minden adaggal gyűlölete halmai növekednek hegycsúccsá. Aranka már nem sír. Haragszik. A harag jót tesz a munkamorálnak. Gyorsan, és kíméletlenül döfköd. Nem is panaszkodik percek óta. Csak tölt. Azután a megtöltött babatörzseket szépen elvarrja. Az első tucatot máris a kolléganője elé rakja, aki felvarrja rájuk, az előre elkészített, kitömött végtagokat. A kész testeket azután átvi-

46

szik a fej-műhelybe, ahol felkerül rájuk, a kézzel festett porcelán babafej, a mindenféle színű és árnyalatú, gyönyörű hajjal koronázva, ami a háború előtti babák stílusát idézi. Egy különbség azért van, a mai modern, praktikusan gondolkodó szülő, természetesen vásárolhat hozzá, biztonsági tartalék gyanánt műanyag fejet is, hiszen a mai babáknak, a mai kislányok kezében, viszontagságos sorsuk van, nem babaházban élnek. Az összerakás után, a szépséges lánybabákat egyedi, változatos stílusú, sokféle ruhákba öltöztetik (kínosan kerülve az egyformaságot), csomagolják, mindezt a pakk-műhelyben dolgozó lányok, akikkel Aranka szintén nagyon jó kollegiális kapcsolatokat ápol, és készen is van a handmade product. Arankának elmesélték, hogy mielőtt idejött, fából készült teherautókat gyártottak nagy mennyiségben, de később a babákra lett igény. Vajon a játékkereslet,tükre a körülöttünk lévő, eleven világnak? Szegény Aranka, most képtelen a világ játékos dolgain elmélkedni. Homloka gyöngyözik konyakszín parókája alatt. Holnaptól megint nem dolgozik. Egy újabb kezeléssorozat vár rá. Reggel nyolcra a kórházban van jelenése. Az összes műhelyből együttérző tekintetek irányulnak feléje. Ő alig várja már, hogy távozást regisztrálhasson. Fiatal nő ül a hálószobatükör előtt. Selymes a bőre. Sötétbarna, frissen mosott haját fésüli. Kacéran mosolyog a tükörbe, ahonnan egy fiatal férfi az ágyon könyökölve nézi őt. Szeretkeznek. A nő szenvedéllyel adja oda magát, nagy, kerek keblei hullámoznak az aktus ütemére. A nő felébred álmából, keresi a férfit a nagy közös ágyban. Odabújna hozzá, de nem sikerül. Nem tud áthatolni egy láthatatlan falon. A férfi felkel az ágyból, rá sem néz, felöltözik. A nő hiába szólítja, ordít és dörömböl kétségbeesetten, az nem jut át a falon. A férfi szó nélkül elmegy. A nő újra a tükör előtt ül, most konyakszínű

47

a haja. A háta látszik csupán, rajta csábító csipkés fehérnemű. A melltartóját igazítja, a kosárnál bíbelődik valamivel, azután elégedetten nézi az eredményt. Leteszi a toalett asztalra a kezében lévő hosszúkás eszközt, egy tömőfa az, és mellette rengeteg kenderkóc. Szenvedélyesen szeretkezik megint, önfeledt és boldog, a szeretett férfi a keblét csókolja. De valami még sincs rendben, nincs kölcsönös, mélyen gyökerező kötődés, nincs összhang a testek hullámzásában, nem csillan fel az extázishoz vezető út, a férfi külsőleg a férje, szép férfiteste minden porcikája ismerős, de ahogy hajába markol, és felemeli a fejét saját kebléről, hogy a szemébe nézzen, a halál iszonyú csontarca mered rá. Aranka sikoltva ébred dermesztő rémálmából. A játéküzemben lassan kezdődik a munka. Kávéval, cigarettafüsttel, pont úgy, mint minden reggel. Valami mégis más. Egy sikítás hasít végig az ébredező üzemen. A raktár felől hallatszik. Mindenki ott tolong az ajtóban egy percen belül. Páran idegesen szaladgálnak. Az üzemorvos is megérkezik, a biztonságiakkal. Valaki szétnyírta, helyesebben felkoncolta a raktáron lévő babákat, kenderkóc és habszivacs töltelék hever szétszórva mindenütt. Aranka üldögél a raktár sarkában. Szelíden bámul az intézkedő biztonságiakra. Az üzemorvos megvizsgálja, s tisztának találja a tudatát. Aranka mosolyog. Az éjszakai álom valamit kikapcsolt benne. Tudta, hogy reggel hiába várják a kórházban. Tudta azt is, mit kell tennie. Bejött korán, jóval műszakkezdés előtt, felnyitotta az általa gyártott babák testét, és kiszedte belőlük a töltőanyagot. A munkatársai sajnálják, s a halk morajlásból tisztán kivehető néhány mondat, biztosan túl sok volt neki a kezelés, és a baba. A biztonsági őr kikíséri. A főnök ma feltűnően nagyvonalú, taxit is hívatott neki. Járása könnyed, tartása egyenes, ahogy most kivonul, egy igazán

48

feltűnő jelenség. A sokaság félreáll az útjából. Két szemöldöke közül eltűnt a gondránc, olyan sima a bőre, mint a babák porcelán homloka. Tekintetében a felfedezők tudatossága és a leleplezők dacossága. Semmi őrület, semmi spontán vagy mesterséges lila köd, sosem volt még ennyire észnél. Az éjjel, ezen a dermesztő, magányos éjszakán tért magához, és abban a tiszta pillanatban megfogadta, nem borítja le többé az öntudatlanság leplével, lelke ordítóan fontos feladatát. Jelen van attól kezdve, és ez most fáj még egy kicsit. De fájni kell neki, akkor gyógyul. Jelenléte, tiszta és zavartalan jelenléte, felszínre hozta elvetemedett szerelmét. Rettenetes éjszakát élt át, többszörös, több ezerszeres ego-gyilkosság volt, amit elkövetett, de végül ő került ki győztesen. Azután kora reggel, fekélytől szabadult érzését kitette a fényre, hadd váljon külön árnyékától, és szelídüljön szép lassan, kétdimenziós, romantikus emlékképpé. Aranka megáll az üzem közepén, mert végtagos kolléganőjét, Jolit pillantja meg, aki most éppen a főnökséggel beszélget. Drága Joli, azt hitte róla, hallgatni tud a legjobban, most őérte lobbizik, mentségeket keres neki, és olyan sok, komoly mentséget talál, hogy még ő maga is felmenti magát, ahogy elcsípi a beszélgetésből kihallatszó szavakat. Tökéletes válságtárgyaló ez a Joli, mit keres egy babaüzemben. Joli mögött felsorakozott az egész pakk-műhely, még itt marasztalják a történtek ellenére, pedig tényleg gyűlöli ezt a rabszolgamunkát, de ugyanakkor… Joli szemében aggodalom tükröződik, azért, mert nem ment el a kemóra. Aranka teljes bizonyossággal látja rajta, hogy milyen érzés munkál benne. Lám, a sok éven keresztül közösen gyártott babák ezrei, mennyire egy hullámhosszra hangolták őket. Később, ha a vihar, amit ő kavart kissé elcsitul, majd elmondja neki, hogy így döntött, mert úgy érezte, ez a jó döntés. S ha mégis

49

itt maradhat és túlél, ahogy bizton reméli, akkor felmerül egy igen fontos kérdés: vajon mit gyömöszöl ezek után az újonnan gyártott babák keblébe?

50

Sütő Fanni Whiskers úr sétája A macskák titkos élete című cikketek ihletett meg. Nag yon érdekesnek találtam, hog y a macskáknak is megvannak a saját kis rutinjaik. A londoni házi nénimnek is eg y igencsak öntörvényű cicája volt, aki az egész háztartást úg y kezelte, mint akik kizárólag az ő szolgálatára és szórakoztatására vannak ott. Ezeket próbáltam beleg yúrni a mesémbe. A pára-nehéz londoni reggel dorombolva dörgölőzött az ablakhoz, és a nap néhány kósza sugara megcsiklandozta Whiskers úr orrát. Mint az előkelőségek általában, Whiskers úr sem szerette, amikor valaki a jól megérdemelt pihenője alatt zargatja. Idegesen morrant egyet, majd a másik oldalara fordult. Sajnos azonban azok közé tartozott, akiknek ha egyszer megzavarják az álmát, már nem tud visszaszenderedni. Morcosan nyújtózkodott egyet, fenekét a szemtelen napnak fordítva, majd leporolta barna házikabátját. Gyorsan megmosakodott, reggel sose viszi ezt túlzásba, aztán komótosan elindult, hogy megnézze a szolgája elkészítette-e a reggelit. Whiskers úr nem szeretett veszekedni a személyzettel, de néha kénytelen volt emlékeztetni őket, hogy ki az úr a háznál. De ma reggel minden annak rendje s módja szerint folyt. Kedvenc tányérján várta kedvenc eledele. Hah, ezek szerint Sally csak megijedt, hogy tegnap olyan későn jött haza. Az édesapja, idősebb Tom Whiskers, Isten nyugosztalja, megtanította rá, hogy néha érzelmi terrort kell alkalmazni a szolgálóknál, igaz az apja az “alattvaló” szót használta, de hát nagyon feudális volt az öreg. Tegnap Sally az egyik barátnőjével fecserészett, ahelyett hogy időben felszolgálta volna a vacsorát. Mr. Whiskers nem szólt semmit, nem szidta le, csak rávillantotta a

51

leglesújtóbb pillantását, és az evés befejeztével szó nélkül elment. Tudta, hogy szeleburdi alkalmazottja ilyenkor mindig betegre aggódja magát, hiszen tisztában van a londoni éjszaka veszélyeivel. Szerencsére Mr. Whiskers nem volt túl bosszúálló természet így ennyi leckéztetéssel meg is elégedett. A ház ura miután elfogyasztotta a reggelijét, elégedetten még egyet nyújtózott, és elmélázott, hogy mivel töltse az időt ebédig. Szeretett például vadászni, mely nagyon előkelő időtöltést több nemzedék óta művelték családjában, nem is rosszul, de valahogy ebben a nyirkos-nyálkás időben nem volt kedve se futkorászni, se kifáradni. Az kéne meg, hogy összeszedjen valami kehességes nyavalyát, mint a múlt télen. Sally, az a hálátlan már majdnem megvette a krizantémot a sírjára. De őt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy kimúljon. Végül egy kis egészségügyi séta mellett döntött, nem túl fárasztó, de átmozgathatja elmacskásodott izmait. Kisurrant hát az ajtón, és nekivágott kedvenc utcáinak. Rosszallóan felnézett az égen terpeszkedő kövér esőfelhőkre, miközben pödörített egyet kackiás bajuszán. Szerette a környéket, Wimbledon vörös téglás házait és a zöld gyepeket. Szerette a megszokott útvonalát is, biztos pont volt ebben a változó világban. Az ismerős járdákon sétálva, úgy érezte ő a környék hercege, a negyed koronázatlan királya. Már csak egy királyné kéne az oldalára… persze Sally biztos féltékeny lenne, de majd talán egy nap belátja, hogy kettejük közt áthidalhatatlan szociális különbségek húzódnak. Ekkor hirtelen, mintha csak az ég küldte volna Whiskers úr imáit meghallgatván, egy feltűnően csinos hölgy jelent meg az utca szemközti oldalán. Karcsú testére a legfinomabb fehér bunda simult s szemében elegáns kacérság csillogott. Bizonyára külföldi, morfondírozott hősünk, hiszen az őslakos angol nők stílusérzékénél már csak a napsütötte órák száma elenyészőbb. Mintha megbabonázták volna, Whiskers úr egyik pillanatról a másikra a szép

52

ismeretlen előtt termett és a nevét tudakolta. Az egy hosszú oldalpillantást vetett rá majd kegyesen elárulta a nevét. – Kittie de Chateleynek hívnak – dorombolta a legdivatosabb párizsi akcentussal. – Micsoda elragadó név! Enchanté vagy hogy is mondják arra maguk felé… már ha jól sejtem francia, kegyed. – Jól sejti, Monsieur… – Whiskers. De szólítson csak Felixnek. – Nos Felix, igazán örülök, hogy elszórakoztatott ebben a pár percben, amíg vhárakoztam, de megjött a fuvarom. Egy szemtelenül piros sportautó állt meg előttük, és Kittie de Chatteley bepattant. Whiskers úron végigsepert a pánik, épp megtalálta álmai hölgyét, erre máris szem elől téveszti! – Várjon, láthatom még valamikor? – kiáltott a hölgyemény után kétségbeesetten. Mademosielle de Chatteley nem válaszolt, de egy kecses mozdulattal kidobott valamit az ablakon. A valami egy szórólap volt, ami pont Whiskers úr arcának közepén landolt. „Telehold néző mulatság a Zsákutcában ma este 20:30-tól. Exkluzív szórakozás. Belépés megfelelő öltözékben. Sztárvendég: Kittie de Chatteley és a Pláza cicák.” Nem csak gyönyörű, de még tehetséges is! Whiskers úr úgy érezte, megfogta az isten lábát. Dudorászva hazaballagott, elfogyasztotta az annak rendje s módja szerint kikészített ebédjét, majd jólesőt szunyókált. Épp időben ébredt, alaposan megmosakodott, kicsinosította magát és nekivágott. Ahogy kilépett az ajtón elsétált előtte egy tetőtől talpig feketébe öltözött lány, aki ráadásul rosszindulatúan rá is vicsorgott. Más elhűlt volna és meggondolja, hogy elindul-e, de Whiskers úr rettenthetetlen volt, mint Mel Gibson, és már alig várta a találkozót szíve hölgyével. Sokat hallott már a Zsákutcáról, nagyon felkapott szórakozóhely volt, de valahogy még sose vitte rá a lélek, hogy ilyen intenzíven vegyüljön a köznéppel. De egy hős szerelmes bármit megtesz

53

álmai asszonyával. Elképzelte, ahogy Miss Kittie elegáns ruhában jazz slágereket énekel búgó hangján, miközben frakkos pincérek szolgálják fel a Cuvéet meg a Cavignont meg a Rosét. A szomszéd asztalnál volt elnökök gyújtanak rá sistergős kubai szivarra és a konyhából homár és szarvasgomba illata áramlik ki kacéran. A valóság úgy csapta arcon, mint gyerek korában a becsapódó kertkapu. A Zsákutca ugyanis nem egy Michelin csillagos étterem volt, hanem egy koszos sikátorban megbúvó, ügyes PR-ú, kétes hírű night club, azaz egy olcsó lebuj. A lámpák fényében éjszakai pillangók táncoltak, és amikor meglátta a színpadon a nappal oly előkelőnek tűnő hölgyet majdnem lenyelte a nyelvét. Villámsebességgel farolt ki az ajtóból, még mielőtt a hostess ráveti magát, menthetetlenül beinvitálja és fogyasztásra kényszeríti. Minden balhé nélkül megúszta volna, ha nem találja szemben magát egy bulldogképű, rossz leheletű nehézfiúval, akinek a nagy iparkodásban nekiment, illetve annak kutyaláncot csörgető haverjával. – Hova, hova cicafiú? – kérdezte gúnyosan Mr. Szájszag. – Oh, én … csak otthon felejtettem valamit – hebegte Whiskers úr, miközen megpróbált elmanőverezni az útjában álló hústorony mellett. – Na csak ne ilyen kutyafutában! – hörögte a nehézfiú. – Remélem nem a pénztárcáját hagyta otthon, az pont jól jönne nekem, hogy pár tíz fontost Kittieke alsóneműjébe dugdossak. Szegény Whiskers úrnak nagyon megnyúlt a képe ilyen tiszteletlenség és közönségesség láttán. Hátralépett egyet, de legnagyobb megrökönyödésére Bulldogkép haverjának puhos pocakjának ütközött. Éreze, hogy nagy csihi-puhi van kinézőben, ahol az ő kékvérrel táplált izmainak nem sok haszna lesz. Már épp fohászkodásba kezdett és lepergett előtte életének filmje, amikor is gyerekkorának egyik képkockáján feltűnt kedvenc nagybácsija, a görög bevándorló Odüsszeusz Agyafurtosz illetve az ő kedvenc mondása: Többet ésszel, mint erővel.

54

– Nicsak, az nem egy sintér? – kérdezte oldalra nézve és áldotta az eszét, hogy legalább három szleng szinonimát megtanult a „rendőr” szóra az egyik viseltes előéletű unokaöccsétől. A két bandita zavartan kapkodta a fejét és ezt kihasználva Whiskers úr eliszkolt. “Szégyen a futás, de hasznosz” jutott eszébe Odüsszeusz bácsi egy másik örökérvényű mondása, és megfogadta, ha ezt ép bőrrel megússza, felkeresi az öreget és visz neki egy üveg ouzót. Hallotta az átrázott gengszterek velőtrázó üvöltését és a több összetettmondatból álló káromkodás folyamot. Szerencsére a londoni éjszaka nem csak fenyegető és sötét, hanem ápoló és eltakaró, ha épp arra van szükség. Már maga sem emlékszik hogyan, de Whiskers úr végül a saját küszöbe előtt találta magát. Remélte, hogy halkan besurranhat, és Sally elől eltitkolhatja a nagy lebőgést, de épp csak bedugta az orrát az ajtón, amikor az derült égből villámcsapásként elétoppant. – Hát hol kódorgott már megint az én drága, szeleburdi kiscicám? Hát szabad ezt csinálni a Gazdival?! Annyira aggódtam érted, hogy megint valaki csúnyán megtépi a szép kis bundádat! Na gyere, kapsz egy kis meleg tejecskét. Whiskers úr nagyot sóhajtott, és teljesen megalázva, fülét-farkát behúzva kullogott gazdája után a konyhába.

55

Szilágyi Heléna Az istenek bábja Ez a művem már évekkel ezelőtt elkészült, viszont amikor a földönkívüliekkel kapcsolatos Bizzarium cikkeket olvasgattam, nem is volt kérdés, hog y beküldöm-e. Egészen az őskorig nyúltam vissza, a maja és eg yiptomi istenábrázolásokhoz, az emberi létforma származásához… A „UFO vag y ember?” , valamint a „Fekete ruhás férfiak” c. bejeg yzések hasonló rejtélyekkel foglalkoztak, és ijesztő belegondolni, hog y talán ezek a teóriák igazak is lehetnek… Elsőnek hívnak. Ez nem azt jelenti, hogy több lennék másoknál, csak azt, hogy az első vagyok közülük. Szellemi vezető, s mint az, én vagyok az ész a hordában. Afféle polihisztorként tevénykedek, utat mutatok a sötétségben, elmém fénye beragyogja a környezetemet. Életem a barlangok falára örökítem, miként megírom törzsem történetét is, a szertartások menetét, táncokat és énekeket kreálok. Mindenhez értek, amiről a pórnépnek fogalma sincs. Egy nap is éppen saját nagyságom fényében fürdőztem a kedvenc fámon lóbálva a lábam, mikor egyik pillanatról a másikra sötétség lepte el az eget és egy fénycsóva suhant végig a horizonton. Ismertem már a villám jelenségét, bennem nem keltett akkora újdonságot, hiszen valahányszor zokog az égbolt, tüzes nyilát is ránk dobálja bosszúból. Valószínűleg az istenek ismét haragudtak ránk. Biztos népem korlátozottsága és lustasága böki a szemüket… Fel sem ülhettem, mikor egy buzgómócsing suhanc elkezdte rázni a fa törzsét. Rá is ripakodtam volna, de megelőzött a döbbenet. Az egész falun fejetlenség uralkodott el. Mű hiszti a vajából. Pánikoltak, akár egy árván maradt állatkölyök. Ahogy ezt megállapítottam, még egyet rázkódott a fa. Kénytelen voltam a pimasz

56

és tiszteletlen siheder szemébe nézni, hogy felfogja, észrevettem a csöppet sem észrevehetetlen jelzését. Majom. – Mi van már?! – förmedtem rá a lombok közül. – Néz – ordította. – Ott – Majd mutatóujjával a távolba bökött hevesen. – Ott! – Egyszer, ha lesz elég türelmem, megtanítalak titeket kifinomult stílusban társalogni – morogtam. Értetlen tekintettel bambult rám, egy kukkot nem értett a szavaimból. Hát persze, miért is értette volna? Mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy ezek a csimpánzlelkű lények túl primitívek ilyesmihez. Annyi stilisztikai és nyelvtani érzékük, no meg intelligenciájuk sincs, akár a vadaknak, amikre vadászunk. Egyetlen különbség köztük és a majmok között, hogy nekik már van beszédre képes torkuk és szájuk, csak még a módját nem találták meg, miként hasznosítsák. – Sámán! Ott – akaratoskodott a fiú. Nehézkesen leereszkedtem az ágak közül. Szemöldököm rögtön összeugrott, mihelyt talajt értem, mert a föld alattam csöppet sem volt nedves, sőt a fejem felett sem szemerkélt az eső. A villámon kívül semmi jel nem utalt viharra. Majd ahogy a becsapódás irányába kémleltem, eltátottam a szám. Olyat láttam, mint azelőtt soha. Vörös, játékos és meleg matéria ropogott a távolban, amely félelem ittas vonzalmat váltott ki belőlem. Lángolt, akár a Nap az égen és szikrázott, mintha egy mérges élőlény tekintete lenne. Hirtelen képek rohamozták meg az elmém, majd beugrott egy szó. A szó, ami pontosan ráillik eme csodára: – Tűz – motyogtam. A törzs tagjai rettegtek, egyenesen menekülni szerettek volna a jelenség elől, de én túlléptem ösztöneim sarkallásán és közelebb óvakodtam. Nem elpusztítani, hanem megóvni szerettem volna ezt a tünemény. Ám mire odaértem, a bokor elfeketedett és szárazon himbálózott a szélben.

57

Azon az éjjelen kértem az Isteneket, mutassák meg a csoda nyitját, küldjenek új jelet. Tudni akartam a tűz titkát. Barlangom falára felmázoltam az eseményeket, állatokat áldoztam fel ősszellemeink oltárán és imára kulcsoltam kezeim. Ez így folytatódott napokig, míg meg nem értettem az istenek üzenetét. Nem elég az állati, emberi vérre szomjaztak. Ezek a szőrös, egyszerű lények szívesen álltak a rendelkezésemre. Kiválasztottam a legvonzóbb nőstényt, majd kivájtam a szívét az urainknak, hátha meghallgatják óhajom. Áldozatom meghozta gyümölcsét. Másnap ismét tűzet lövellt az ég, hatalmasabbat, mint előtte és rájöttem, miként tarthatom életben. Etetem, ő cserébe meleget adott és biztonságot. Ám ha elkapatom, leharapja a kezem. Napokig csiholtuk a tüzet, mire magamtól is rájöttem, hogyan teremthetem újjá. A következő égi csoda nem váratott magára sokat. Újabb villám sújtott a völgyünkbe, ám a nyila most nem tűzet élesztett, hanem földrengést. Megzendült a táj és mozgott a talaj. Pár szerencsétlent elnyelt a föld, mások összerogytak, és jajveszékelve futkároztak. Felbolydult hangyaboly, agyatlan és hasztalan csürhe. A hullámzás meg sem állt a barlangunkig, ahol viszont hirtelenjében megtorpant. Csupán egy enyhe rezgéshullám száguldott végig a kőfalon, majd egy apró szikladarab tört le a hegyfokról. Pislogva néztem a nyomát, majd kíváncsian követtem az útját. Végiggurult a lejtőn, szélei lepattogtak, hogy végül akadály nélkül csúszhasson le egészen a kedvenc fán tövéhez. A termetemmel megegyező méretű kődarab neki vágódott a törzsnek, forgott saját tengely körül pár pillanatig, majd eldőlt. Megdelejezetten meredtem rá. Még semmi élettelent nem láttam, amely ennyire gyorsan kerül egyik pontból a másikba. Száguldott és túljutott minden akadályon. Szükségem volt rá. Éreztem, hogy még rengeteg hasznát vehetem ennek a csodának is. Nincs még egy ilyen lángelme, mint én, aki rájött volna, milyen fontos

58

jeleket küldenek nekünk isteneink! Újabb fantazmagóriák ragadtak el és máris tudtam, mivel állok szemben: – Kerék – mormoltam, majd rögvest nekiestem, hogy lemásoljam, újból kifaragjamAmilyen kíváncsi és önállótlan az emberi faj, alattvalóim mellém telepedtek és leutánozták mozdulataimat. Napokon belül mindenkinek lett már saját bejáratású kereke, kinek nagyobb, kinek kisebb. Persze nem tudták még hogyan kellene használni, ahogy én sem, de éreztem, már közel a megoldás. Megegyszerűsíthetik a költözködést és a zsákmány cipelését, könnyebb és gyorsabb mozgást téve lehetővé, ha egyszer összeáll a fejemben valami szerkezet terve… Újabb imákkal ostromoltam az eget, festettem, énekeltem és táncoltam egész éjjel, hiszen a tűz lángjai most már sebezhetetlenebbé és félelmetesebbé tettek a vadállatok szemében. Nem volt szükség a rejtőzködésre, nem zavart a fény hiánya, ezen túl mindkettő az irányításom alá került. Akkor aludtam, amikor akartam és akkor láttam, amikor csak arra vágytam. Éppen a második legszebb nőt próbáltam kivégezni az istenek kegyéért – aki mellesleg nem egyszer felkínálkozott nekem -, mikor a szikra ismét kipattant az égből és a derült ég ellenére lecsapott. Közelebb és nagyobbat, mint valaha. Embereim visítozva rohantak szerteszét, de én masszívan álltam a sarat. Elengedtem a lány nyakát, a kést kitettem kezeim közül és útnak eredtem. Félretoltam a lombokat és gallyakat, rendíthetetlenül robogtam a kráter felé. Ám meglepetésemre, sem tűz, sem lavina nem fogadott. Csak egy különös jármű – ezt a szót a mai napig nem értem, honnan tudtam – terpeszkedett a gödör közepén és apró, hatalmas szemű fénylények léptek ki belőle. A félelem ritka vendég volt szívemben, de most belefészkelte magát. Pár balgán érdeklődő, mellém somfordáló ősembert megragadtam a tarkójánál fogva és feléjük löktem. A lények nem bántották őket, sőt barátságosan fogadták a hordám tagjait és azok tolakodó

59

matatásait, nyögéseit. Ám az volt az érzésem, más valakit várnak. Engem. Nyilván. – Gyere közelebb, gyermekem – szólalt meg a magasabb alak, mikor észrevett. – Te vagy a kiválasztott. A fajod jövője. Megvontam a vállam és elégedetten bólogattam. Ezzel eddig is tisztában voltam, ám a megerősítés kinek nem esik jól? Rátartian kihúztam magam, majd elindultam feléjük. Ha észrevették szellemem feljebbvalóságát, akkor vannak elég értelmesek ahhoz, hogy megfelelő és szintünkhöz méltó eszmecserébe elegyedjünk. Mi több, elképzelhetőnek tartottam, hogy mindvégig ők voltak azok, akikhez fohászaimat küldtem. – Istenek… - dadogtam megilletődve. – Istenek? – zúgta meghökkenve a másik réstelen száján, majd ös�szenézett társával. Különös fény vibrált közöttük, majd a közös megegyezés után visszapillantottak rám. – Igen, az isteneid vagyunk – feleltek egyszerre. Lényem mélyén örvendeztem, de igyekeztem nem túlzásba vinni a rajongást. Körbevezettem őket a falumban, megmutattam nekik festményeimet, agyagedényeimet, pattintott szerszámaimat, fejlett kultúránk minden momentumát és bevezettem őket dicső vezetésem részleteibe. Panaszkodtam a nímandjaimra, akik csak a véremet szívják és képtelenek bármit is megtanulni. Hogy belefáradtam és elvesztettem a türelmemet a hosszú évek során. – Szép művek és becsülendő kultúra, de nem vagy túl türelmetlen a népeddel? – kérdezte a magasabb, megnyugtatóbb hangú. – Netalántán lusta? – tette hozzá a másik. Egyértelműen irigykedett, hogy halandóként is ekkora eredményeket értem el. – Gyermekeid merre vannak? – váltott témát a bölcsebb, mert látta, válaszra sem méltatom, ha efféle rágalmakkal jönnek. – Gyermekeim? Nincsenek – feleltem határozottan. – És van már arád? – Arám? Nincs.

60

– Miért? – Nem akarok se gyermeket, se feleséget. – Miért? – Mert nem ereszkedem le az állatok közé. Ezek nem méltóak hozzám! – Épp ezért kell gyermek, mert a gyermek egy lesz belőled – magyarázta a szimpatikusabb fénylény. – A tested és eszed egy darabkája. Többé nem lennél egyedül ebben a világban és hagynál magad után valamit. – Így is hagyok – jelentettem ki felháborodva. – De a magány meggyöngít, és nem leszel se fiatalabb, se erősebb az évek során. Kell, aki továbbra is irányítja ezeket a barmokat és kapcsolatba lép velünk, ha segítségre van szükségük. – Harminckét telet éltem meg ez idáig. Életem teljében vagyok! – makacskodtam. – Gőgös és önző. Ellátjuk minden jóval, mert magától nem jön rá az idiótája, cserébe ő… – fújtatott az alacsonyabb, ám a másik a vállára tette a kezét. – Mondtam, hogy feleslegesen jövünk ide. Egyik fülén be, a másikon ki. Egy felfuvalkodott hólyag! – fűzte hozzá dünnyögve. – Szerintem tökéletes – javította ki a társa, majd ismét felém fordult. – Élnek még hozzád hasonlók a hegyekben, ám az út túl veszélyes és hosszú, hogy rájuk találj. Hamarosan beköszönt az öröktél és ínséges idők járnak majd rátok. Ideje életre tanítanod a törzsedet. – Léteznek még olyanok, mint én? Nem vagyok egyedi? – A pofám majdnem leszakadt! Megszédülve hátráltam el, az idegen monológjának többi részét fel se fogtam. Egyéniségem semmivé foszlott és beolvadt a tucatemberek közé. Mocskosnak meg semmirekellőnek éreztem magam, amilyennek eddig őket is láttam. – Ők a testvéreid – vágta rá az istenség mentve a menthetőt. –, félistenek, akár csak te.

61

– Félistenek? – kaptam fel a tekintetem. - Tőletek származunk? Ez a hír teljesen felvillanyozott az előbbivel ellentétben. – Csak pár kiválasztottról van szó, de te különb vagy még tőlük is – hízelgett, modora még negédesebbé vált. – Ezért látogattunk meg. A többiek már eleget tettek a kéréseinknek, most rajtad a sor. Az a küldetésed, hogy továbbörökítsd az isteni vért, oszd meg a törzseddel és add át minden tudásodat nekik. Ne fukarkodj, mint eddig. A lustaság és a lemondás nem méltó egy félistenhez. Ezek az ösztönlények is idomíthatóak, egyesek még szerethetőek is. Tedd a feladatod és meglásd, meghódítjátok az egész bolygót. Ezzel a jó tanáccsal távoztak, sőt a lelkemre kötötték, hogy több termékeny nőstényt nem küldök a halálba, mert akkor nem lesznek ilyen kegyesek. Emellett rám hagyományozták a földművelés, állattenyésztés és sörfőzés tudományát. Az utóbbinak láttam a legnagyobb hasznát, valahogy segített pozitívan látni népem legagyalágyultabb tetteit és megfeledkezni szellemi nimbuszomról. Sörivás közben ugyanolyan esendő lettem, mint ők, ami degradáló volt és mégis ellazított. Egyszer el is bóbiskoltam tőle, álmomban meg egy fekete szárnyú tűzlénnyé váltam, aki embereket taszított egymás után a fortyogó lávába. Lucifernek hívtak, a fényhordozójának és mindenki rettegve visongott, valahányszor rám nézett. Felettem pedig röhögtek az istenek – akik megannyi más világ istenei is – és élvezettel figyelték, ahogy szép lassan elpusztítja magát az emberiség. Mert én voltam az emberiség vezetője, sőt én voltam maga az emberiség. Erőforrásaim, táplálékaim elfogytak, gyökereimtől elszakadtam, csak, mert kapzsi és hatalomra törő emberiségem keveredett az istenek vérével, ami szép lassan megfertőzte értelmével az egész fajt… Mikor felriadtam, az idegenek utolsó szavai visszhangoztak elmémben: „Hidd el, egy nap te leszel fajod Mefisztója, ám most menj és tedd, amire kértünk. Könnyebb és jobb életet élhettek, cserébe szaporodjatok, sokasodjatok, ameddig csak jól esik.”

62

Nem tudtam, ki vagy mi az a Mefisztó, esetleg Lucifer, de megértettem, mit várnak el tőlem. Ha nagy is az ára, nem akartam tudatlanságban élni és elmúlni anélkül, hogy semmit se hagyjak hátra magam mögött. Több tudást akartam és hatalmat. Tökéletességem és isteni származásom tudatában gyermeket kellett nemzenem, hogy én lehessek az egész emberiség vezetője. Sok utódra és sok követőre volt szükségem, hogy idővel a többi törzset is a saját igám alá hajtsam. Újra magamhoz vettem az italom, hogy elfoghatóvá váljék a gondolat. Végignéztem lebzselő és tudatlan törzsemen, a tettre kész szolgáimon és jót szórakoztam együgyű ténfergéseiken, pitiáner gondjaikon. Fogalmuk sem volt arról, hogy a sorsuk az én kezemben van. Végül megakadt a szemem azon a nőstényem, akit utoljára fel akartam áldozni. Ő megérezte tekintetemet, majd bárgyú kedvességgel pislogott vissza rám. Semelyik más élőlény nem örülne ennyire annak, aki egykor még meg akarta ölni. Ostoba, de legalább odaadó. Tovább latolgattam magamban. Széles csípő és dús keblek. Tökéletesebb gazdatestet nem is kívánhattam volna leendő utódaimnak. Még lehúztam két kupával a sárga nedűből, majd megindultam feléje. Azt hiszem, itt az ideje világuralomra törni.

63

Szilágyi Heléna Létjogosultság „Eg y keveset a halhatatlanságról” c. cikk fogott meg, illetve amikor megírtam a novellám, éppen eg y sci-fi regényt olvastam, amiben szintén felmerült a kérdés, hog y vajon az emberi elme leképezhető-e eg y számítógép alaplapjára vag y eg y kristály szerkezetébe úg y, hog y ug yanaz maradjon. Hol a lélek, mi a személyiség, létezhet-e halhatatlanság? A pszichológiai tanulmányaim és a barátaimmal folytatott eszmecserék sem adtak választ a kérdéseimre, íg y ebben a novellámban ezzel kapcsolatos érzéseimnek és kételyeimnek adtam hangot. Fény és sötétség. Űr meg tartalom. Ez mind együtt s különkülön – suttogja a hang itt belül, én pedig hallgatom. Ezt teszem, mert mást nem tehetek. Csöndre kárhoztattak. Én vagyok a csönd. Sötétbe zártak. Én vagyok az éj. Hozzám érnek, de nem érzem. Megérintenélek, de erre ez itt nem képes. Ez, vagyis én. Kerestem az okokat, kerestem a megfelelő indokokat, de mire megtaláltam őket, értelmetlenné váltak. Miért vagyok ilyen? Hogyan lettem ezzé? Most már nem számít. De lehet, hogy csak nekem tűnik így, ezért elmesélem ezt a történetet, hátha egyszer valaki újra életet és értelmet lehel belé, ha esetleg rám talál és kibogarássza a rengeteg adathalmazból, amit az elmém olyan régóta gyűjtöget. Talán még tanulságos is lehet. Régen hozzám szegezték a kérdést: Ki vagy te, s mivel bizonyítod a létjogosultságod? Nem tudtam felelni. Talán még most sem tudok. És ha jobban belegondolsz, ezt a talányt még te sem tudod megválaszolni.

64

Valamikor régen egy petesejt és egy spermium összeolvadt, majd osztódni kezdett. Fejlődésnek indult: lett keze, lába, lassanként szívdobogása. Hogy honnantól kezdve lettem ez én? Lettem-e egyáltalán…? Néhányan a fogantatás pillanatától mondanák egy embrióra, hogy lélekkel s minden emberi joggal bíró teremtmény, mások az idegrendszer kialakulásának időpontjára tennék ennek megvalósulását, míg a harmadik csoport pedig csak akkor bólintana rá erre, amikor a síró jövevény már napvilágot látott. Vagy később, amikor már látja benne a kommunikációs szándékot, azt a kedves kis mimikát, amelyet az emberiség mosolynak nevezett el. Igen, ez már egy közülünk! - hangzik a boldogító, ám igen rideg elismerés. Ennek ellenére nem zárulhat le ezzel a vita! Vajon ez az aprócska lény személyiség is? Vagy az csak a kamaszkor végén alakul ki belőle? Esetleg még a halál pillanatáig is alakul, így teljesen megmagyarázhatatlan-e jelenség? Egy elegáns vállrántás és egy fityisz kíséretében ugorjunk pár évtizedet, amikor is a huszonkettedik század végén találjuk magunkat. Egy laborban dolgoztam, ahol azzal a küldetéssel bíztak meg, hogy el kell teleportálnom egy a Földön nem létező vegyületért, még pedig egy idegen bolygóra (ekkora távokat csak így lehetett ekkor még megtenni). Mindig is ódzkodtam tőle, de a cél elméletileg szentesíti az eszközt, nemde? Milliárdnyi darabra zuhantam, jelekké konvertálódtam, majd a másodperc törtrésze alatt egy több száz fényévnyire található galaxisban találtam magam. Elvégeztem a feladatom, majd betápláltam a koordinátákat és szülőhazám planétájára kerültem ismét. Ám valaki megelőzött… Félretárcsáztak, véletlenül két helyre küldték el a kódjaimat. És én voltam a „másodszülött”. Az, aki helyesen megoldotta a küldetést, dicséretet is kapott, de mivel később tért vissza, mégis… egy személyazonosságból egy elég is, tőlem búcsúztak el. A dobogós hely nem volt elegendő a túléléshez… Hogyan magyarázhattam

65

volna meg, hogy én Én vagyok, mikor a másik egyed tetőtől-talpig egyezett velem és az emlékei, a temperamentuma, de főképp a genetikája is azonos volt az enyéimmel? Felesleges lettem. Egy felesleges anyagpocsékolás, egy véletlen redundancia Isten cirkuszában. Kivégeztek. Legközelebb huszonéves fejjel döbbentem rá önmagamra. Egy kedves barátnőm mesélt nekem az addigra eltűnt keleti kultúrákról és vallásokról, majd együtt eldöntöttük, hogy saját bőrön is megtapasztaljuk a buddhizmus pár csodáját. Egy reinkarnációs utazáson vettem részt, és - szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre - minden lejátszódott bennem újra. Láttam a balesetet, láttam a kivégzésemet. Pedig eltelt azóta kétszáz év – gondoltam –, mégis emlékeztem, pedig kettészakadt egy lélek, majd aztán újjászületett egy másik testben. És melyik voltam? Melyik vagyok? Létezik-e egyáltalán olyan, hogy lélek? Vagy az csak egy energiamassza, amit a genetika és az emlékek töltenek meg tartalommal? Talán a mozgatórugónk egy dimenziónális szellem, a teremtő egy darabja? Az egész életemet arra tettem fel, hogy ezeket kiderítsem… Mindhiába. Nem kaptam választ még akkor sem, amikor a genetikai állagunk hanyatlani kezdett, mert minden betegségre találtunk ellenszert és a darwini kiválasztódás már nem nyert teret az evolúció munkájában. Mindenki életben maradt, de csak gyógyszerekkel lehetet fenntartani az élet látszatát. A testünk gyengült, az elménk erősödött. Új testek kellettek, míg a számítástechnika pedig egyre fejlettebb és fejlettebb lett. Megoldás nyilvánvalóvá vált mindenki számára. Elménket szoftverekbe rejtették, testünk pedig fémből született újjá. Így nem csak fizikai manifesztációnk lett erősebb és maradandóbb, de az agyunk is. Ám olyan dolgoktól, mint a tapintás vagy a testi élvezetek, le kellett mondanunk. Oda a melegség, oda az érintés… Valahogy ez az emberi oldal kimaradt a tudományból, így szép lassan belőlünk is. Talán ha maradt

66

volna még egy kis időnk, ez a probléma is teret nyer… De ez már csak illúzió, mert az újdonsült gépszörnyetegek vérszemet kaptak az ölükbe hűlt halhatatlanságtól. Gyorsaság, sebezhetetlenség és a fájdalom teljes hiánya − nem a legmegfelelőbb gátló tényezők egy örökösen hatalomra áhítozó fajnak. Én pedig csak sodródtam a veszélyekkel és ellenségeskedéssel teli életfolyamban. Mire felfoghattam volna, hogy mibe is csöppentem, jött is a háború, a kegyetlen és pusztító. A gépek nem bírták mind a terhelést, sokakból egyszerűen kifogyott az üzemanyag, míg mások úgy megsérültek, hogy a mechanikusok és technikusok sem tudtak már segíteni rajtuk. Én nem voltam ilyen szerencsés: megsérültem a vállalatunkra nyitott sortűzben, de csak kívülről okozhattak kárt bennem, a vázrendszeremben. Ha nyomban megérkezik a segítség, örülhettem is volna, de nem így lett. Nem menekülhettem már el a bomba elől, amelyet arra az irodaházra dobtak, ahol én is dolgoztam. Mozgásképtelen állapotban zuhantam le az épület legfelső szintjéről egyenesen az óceánba. Az érzékelő rendszereim meghibásodtak a földbe csapódás következtében, így elszeparálódtam a külvilágtól, s magamra maradtam, akár egy kómába szenderült beteg. És azóta is magányos vagyok, miközben azon lamentálok, létezett-e valaha olyan, hogy lélek? Olyan, hogy Isten? Remélem, ha igen, akkor már rég eltávozott belőlem és valahol boldogan él egy másik univerzumban, mert ha valóban velem maradt, akkor az örökkévalóságig itt veszteglünk majd az óceán mélyén ragadva, vagy amíg a só úgy nem dönt, hogy szét nem marja ezt az ócska fémszerkezetet… Jogom van az élethez, így jogom van a halálhoz is, de még egy nyavalyás öngyilkossághoz is kevés vagyok. A külvilág pedig elhagyott. Nem tudom, hogy létezik-e még, fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mióta az afferens kötegeim feladták a küzdelmet.

67

Fény és sötétség. Űr meg tartalom. Ez mind együtt s különkülön – suttogja a hang itt belül, én pedig hallgatom. Ezt teszem, mert mást nem tehetek. Csöndre kárhoztattak. Én vagyok a csönd. Sötétbe zártak. Én vagyok az éj. Az örökké tartó éj.

68

Szemerédy András A vérkő–dolog Mitkanszhanzkaribancban Ez a különleges novella eg yenesen a tengeren túlról érkezett hozzánk. Szemerédy András neg yven éve él Kanadában, mi pedig nag y örömmel vettük, hog y őt is megihlette eg yik cikkünk (Véres alapkőletétel). Egrandt belépett a főzőműhelybe, ahol már verték a tűzhöz a kőkoloncokat. Nem értette senki, mitől, hogyan, de ha egy jó követ löktek be a tűzbe, a sárga úgynevezett „fém” izzadt, fröcskölt, lövellt ki magából; olvadt, aztán összeállt. Utána meg lehetett munkálni, jobb volt késnek, mint a kőkés, mert nem repedt el egy rossz mozdulattól, de meg volt a súlya, és ugyanúgy benne maradt a „svung” érzete. A fahusángnál messzemenően hatásosabb fegyver– és vadászszerszámnak bizonyult. Rekatrancs rakta a tüzet. Kellett a fém, mert a jobbusztdeai királyság úgy nézett ki, mozgósított. A hegy tetején a barlangba már hetek óta oda hordták a nyünyükét, a fennmaradó búzaszemeket őszről, meg a bort. A tüzes vizet. A szerelem forrását. A bölcselet eredetét. Az istenek folyadékállagú ajándékát. A csodát. Egrnadt vezette az altanácsot, egy külön csoportot, melynek hivatása kigondolni, mily módon és hogyan lenne a legkifizetődőbb és leghatásosabb védekezni az invázió ellen. Egrnadt elküldte néhány tanácstagját kiküldetésbe a távoli törzsekhez tanulmányi útra, kiszállási díjként kaptak fejenként egy kutyát és egy szüzet, űzni az időt a hosszú, unalmas úton, illetve eleségként, ha beáll a hideg évszak. Hatan a húszból már vissza is tértek. Ketten repülő gyíkokról beszéltek, de nem tudták megmondani, hol szerezhetőek be. Pedig jól hangzottak: a nyakukon ülni, átve-

69

tett lábbal, mint valami szűzlányon, és kergetni az ellenséget, hol belerúgva a fejükbe, hol csatabárddal levetni fejüket, úgy szőrén megrepülve, és néha a gyíkok egyszerűen felkapták az ellenséget a szájukkal, és belakmároztak velük. Kissé elszontyolította a társaságot, hogy állítólag az egész idei szállítmány készletet már elkapkodták két teljes hónappal a Kordavraincs Habakukk szent ünnepe előtt, minden gyerek megülhető repülő gyíkot kért szüleitől ünnepi ajándékba. No, ez az üzlet dugába dőlt. Most azon kezdtek izgulni, viszont, hogy bárcsak a jobbusztedaiaknak ne lenne ilyenjük, mert akkor fuccs, már lehet pakolni és belegyalogolni a Vondzsafrincs égő katlanú tányérjába, ami a környék legalattomosabb és legkiszámíthatatlanabb időközökben lávaömlést kapó tűzleves-fazékja vala. A Vondzsafrics átmérője több emberhossz volt, egyesek kétszáz emberhosszra tettek a becslést. Minden két hétben nőtt az átmerő, az esti legenda-meselések legújabb hírei szerint, de szkeptikus törzstagok szerint ez csak az elbeszélők öntudatát volt képes növelni, mert az átmerő emberi emlékezet szerint csökkent – mikor Csingramohant kétéves volt, meg két emberhossznál is tágabb volt, de mára már egy jobban táplált béka is át tudta volna ugrani. Persze ez új vitára adott lehetőséget: mekkorát ugrik egy béka, milyen színű a hasa, fiú-e vagy lány, valamint jártas-e az a bizonyos béka a fegyverforgatásban, szűzlány forgatásban és mellvédfaragásban is. Na, beérkezett a második pár elküldött ismeretszerző. Ezek szerint egy labirintust kell növeszteni a sövényből. Az ellenség, mint minden ekkori ember, intellektuálisan ki volt éhezve logikai feladványokra. Mindenki unt mindent, és egy pici változatosság is nagy szám volt. Tehát ha építenek egy sövény-labirintust, az ellenséges király hadserege bele fogja vetni magát,  és  nem talál ki, aki meg kitalál, négy megadott nyílás egyikén vagy másikán, azt könnyen le tudjak fejezni aranytomahawkkal felszerelten az erősebb törzstagok.

70

Na, ettől felvidult a társaság. De hamarosan kiderült, hogy a labirintus nem csak úgy keletkezik, nem is lehet összedobni, hanem hosszasan, évszázadokon keresztül kell növeszteni, nyírni, öntözni, növeszteni, nyírni, öntözni, és ez bizony eltart egy ideig. Megkérdezték a mérnöki egyesület vezetőjét és embereit, hogy egy évszázad hosszabb-e vagy kevesebb-e két fertályhold időnél, akik ettől hanyatt-homlok bemenekültek a kis kuckójukba, adtak, kivontak, osztottak, szoroztak és visszajöttek nagyon is orrlógatva. Na, felbukkant néhány nap múlva a harmadik pár küldött. Ezt a küldöttséget a törzsüket alapító eredeti őstörzstagok egyikének egyenes leszármazottja vezette. Őt nagy tiszteletben tartották, miután elismerte mindenki, hogy az illető erre a gondolatmenetre alapozva előjogokat és emiatt jelentősen nagy előnyöket szerzett magának, noha minden törzstag ugyanabból a törzstagi tősgyökérből származott, hisz a törzsalapító és honfoglaló ős csak egymaga volt, k. nejével és húsz szűz rabszolgalánnyal állig fegyverkezve, ahogy beállított a jobbusztedai királyság önkéntes száműzöttjeként erre a mezőre, melyet azon nyomban elnevezett Mezőkövesdnek, mert kövek csillantak ki itt-ott a mező dudvás muharából. Ez a törzstag elmondta, hogy az iszonyat messze eső, két félnap gyalogutat is túlszárnyaló kékes messzeségben alkonyuló Buvranc melletti faluban úgynevezett HÁZ-akat építenek, és a falujuk közepén áll egy NAGY HÁZ. Állítólag jó benne lenni, nem esik az eső, nem süt a nap éjszaka sem, és lehet jól aludni, enni és szüzek szirmait tiporni. Ott, a kaszni mögött rögtön! A kardfogú tigris nem jön be és a vámpír ember-madarak sem, hacsak nem tessékelték be őket. A malacok és kutyák viszont igen. Az egyetlen baj, és elég nagy baj, az a kaki. Ezzel már minden valamirevaló népszámnál magasabb törzstagú törzs tisztában volt: a kakikrízissel. De hagyjuk, most nem környezetvédelmi oktatáson vagyunk, hanem regéljük a vérkő egyik eredeti forrását.

71

Hogy hát, hogy néz ki egy ilyen HÁZ, a fűzfánfütyülő kutyalimatyánját. Hát, fohászkodott neki az ős és alapítványi törzstag eredeti és egyenes ági leszármazottja, az úgy van, hogy... izé... hogy is van ez, és odafordult kis barátjához, egy horgas orrú, nyeszlett vállú, alacsony kis göndör hajú, szeplős vöröshöz, akit apai ágon Zölderdőnek hívtak, anyai ágon Kuruc Bélánénak. No, az úgy megy, mondta Zölderdő, hogy fognak egy követ, lerakják, aztán odahoznak egy másik követ, és rárakják úgy, hogy ne essen le róla. Ez az egésznek az alapja, ezt a metódust folytatják az első lépéstől az utolsóig. Nem kell csinálni semmit, csak egy követ a másikra rakni, úgy, hogy ne essen le. Ezeket körbe lehet rakni, most már belelendülve mondta tovább a kis Zölderdő, csillogó szemekkel, csillogó, vizenyős szemeivel, úgy, hogy ne lehessen bemenni vagy kijönni. De akkor kell egy vagy két lyukat hagyni az úgynevezett FAL ban, ami olyan, mint egy barlang fala vagy, mint egy magas és meredek hegyoldal, aminek az a trükkje, hogy kis vastagságon túl, a másik oldalán is üresség áll fönn. Vagy lenn, ahogy vesszük. – Ez olyan mint a mi labirintus ötletünk volt. Ezen töprengeni kellett, mert ha tényleg olyan, akkor szintén kivitelezhetetlen. – Nem, nem olyan – rikkant föl Csevagcsavaszájú, – mert anyagilag csak össze kell hordani a követ, amit, ha van elég ember kőcipelésre, meg babéros szűzlány, aki odahordja a vizet, el lehet intézni egy-két perc alatt. Aztán fölrakni őket. Ez nem tart évszázadokig. Aztán az is van, hogy erősebb a fal, mint a sövény. Aztán az is, instállom, hogy hiába, mégiscsak impozánsabb, ha az ellenséget meglepjük egy levegőüreges barlangfallal, minthogy bokrokat ültessünk. – De a legnagyobb különbség – folytatta Csevagcsavaszájú. – az ideológiai: nem csalunk tőrbe senkit, kecsegtetve intellektuális csemegével, csak azért, hogy rögtön kardélre hányjuk őket. Nem, itt

72

nincs csalétek és kielégülés helyett büntető durvaság. Itt rögtön látják majd a jobbusztdeai vérszomjazók, hogy kikkel állnak szemben: vadóc, híresen hírhedt mindenre elvetevedemedett gazemberekkel, minkkel, aztán majd megnézhetik magukat az ütközet után. A HÁZ nemcsak, hogy mesterséges védelmet ad, hanem szilárdságával és rakottságával erős, megingathatatlan jellemet is előjelez. Itt, törzstársaim, olyasmiről van szó, ami egy nagy horderejű, szimbolikusan előrehaladó, progresszív morális hatású,és a jövőbemutató... – Jól van, jól van, ülj már le az igazándiság nyilát! Értjük, értünk. Csak akkor csináljuk meg most. Ettől Zölderdő zöldült el ijedtében, mert a mondókája alapja tiszta kitalálmány volt. A vezető alaptörzstaggal beszalonnáztak először a kutyából, aztán egy kis szalámit is csináltak a húsából, megfüstölték és eközben a szűzlányt ingerelték és viszont. Tehát mi lesz? Mi lesz, ha a kitalált és teljes hazugság kiderül, mint a ló lába a macskazsákból? De már késő volt, mindenki nekiállt követ hordani. A felelősebb lelkületűek és az együgyűek elmentek jó messzire kőért, néha ki kellett ásniuk az anyaföldből. Az okosabbak és ravaszabbak viszont helyben maradtak, és néha megragadtak egy, már odahozott követ, felkaptak és körbevitték a telepen, hogy lássák, és később majd emlékezzenek rá, hogy ők is milyen odaadóan védték a törzs érdekét, kemény munkával, kenyeny követ fölemelni, odébb vinni, és lerakni. Csúszott a kijelölt átadási céldátum, és a falak is mindig ös�szeomlottak. Na, kezdtek újfent gyülekezni a rémület fekete felhői a fiatal Zölderdő feje fölött. Tudta, hogyha nem tudnak FAL-at és HÁZat építeni, akkor mikor már a törzsükből mindenkit lemészárolt a király hadserege, akkor a földijei külön őt fogják kérdőre vonni, megnyúzni, és megenni a veséjét és agyát.

73

Már-már odajöttek hozzá a kőmívesek. Zölderdő felment a hegy tetején lévő barlangba, és kikérte nNInnI tanácsát. Az öreglánynak és a kutyájának, aki hűen ott csaholt és harapódzott a nő ölében, kettejüknek volt összesen, ha egy szemük. Kvártélyuk kosz és por, lerágott csontok és bűz. Eléggé felvitte a környék telekárait, ilyen befolyásos és szemfényvesztően megalapozott jólétű szomszéd jelenléte. Még akkor is, ha nem szemfényvesztése nem is annyira és olyan tökéletesen kizárólag metaforisztikus. nNInnI kijelentette: Zölderdő problémájával nem tud semmit kezdeni, de adott útravaló ajándékként Zölderdőnek egy veres tubákos szelencét. Szegény fiú, neki nemi életbeli gesztussal kellett fizetnie a jótanácsért. Már negyedik nap omlott össze a fal. Zölderdő aznap a mező egy szárazabb részén terült el, és szórakozottan, de henyélve nehéz gondok között, kavicsokat rakott egymásra. Mindig összeesett a kavicsból készült kártyavára, míg el nem ment a patakhoz inni, és mikor visszatért, undorodva tapasztalta, egy madár rápöttyintett kis építményére. Zölderdő össze akarta rombolni a teremtvényét, de ahogy tolta le a fölsőbb gömbölyű kavicsokat, amik alá befolyt a guanó, és elszigetelte azokat az őket tartó alsóbb kavicsoktól, rájött, hogy azok tapadtak, mint a mai értelemben vett ragasztó. Felkurjantott. Mindenkinek új ukázt adott ki: a kakijukat gyűjteni, és minden alsóbb sor köveire rákenni, frissen, mielőtt megszáradna, és arra rakni a követ. Később egy újabban felfedezett eljárás szerint porral keverték a kakit; így jobban tartotta a köveket. Fenn állt a fal jócskán. Jöttek a marcona katonák Jobbusztdea irányából. Utánuk rögtön a tisztek, és mögöttük az elmaradhatatlan szűzlányok. A törzs vezetői mindenkit betereltek gyorsan a HÁZ-ba, beállítottak egy követ a bejárat elé eltitkoland- és lezárták, majd bent ültek.

74

Megérkeztek az ellenséges katonák, körülszimatolták a terepet. Embert nem láttak, ételt nem találtak, csak láttak egy iszonyú büdös nagy halom követ. Ez minek van itt? Gondolták, csak úgy maguknak, aztán továbbhaladt a hadjárat, és nem lett semmi. Zölderdőt ünnepelték, ő viszont még annál is nagyobbra tartotta magát, mint a többiek; hisz a többiek nem tudhatták, hogy a HÁZ gondolata az egy halálravált, kimondhatatlanul ijedt ember utolsó fickándozó és szalma után kapkodó kétségbeesett ötlete volt, és lám, sikerült keresztülvinni az ötletet. Ám arra nem számított a törzs, hogy a hadjárat bevégezte után hazatérnek a jobbusztdeai királyság harcosai. Jöttek, mindenki bevágódott a HÁZ-ba. Döngették a falat kívülről az ellenség katonái. Aztán elkezdték lóbálni a falat, minden kilengésnél közelebb jutottak ahhoz, hogy a törzs népére ráestessék a falak köveit. De rosszul számították ki, mert ahelyett, hogy a kritikus legutolsó és legerősebb himbálás miatt beestek volna falak, ehelyett kiestek; igaz, a belső népség is nyomta őket kifelé. A királyi hadsereg legnagyobb részét, körülbelül hatvan embert, vagy agyonnyomtak a fal kövei, vagy gurulva eltaposták őket. Harminc katona megsérült, és egy, vagy több végtagjukat vesztették. A maradék húsz az iszonyú erős hadseregből meg egyszerűen, akár szégyellték, akár nem, elszaladt. A kőház erejének híre ment az egész környéken egész rövid idő alatt. Hogy úgy mondjam: egy Csepel–szigetnyi területen már mindenki hallott a Kő-Falról, maximum húsz éven a csata lejártán belül. Ezt a hadászati cselt később mindenki átvette, Kaszablankától Kínáig. Egy leleményes találmány segítségével rájöttek, hogy a kövek nem esnek le egymásról, ha laposak, és lapos oldalara fektetve rakják össze őket. Vagy ha port megvizeznek és téglát égetnek belőlük, mint Mezopotámiában.

75

Akadtak még hibák, tervezési hibák, földcsuszamlás, kőrepedés stb. stb. és ezek ellen malterral védekeztek, amit bekentek a kövek-téglák közé, és hagyták megszáradni, ami után megkövült a malter és erősen tartotta, amit kellett. De az utolsó, a legutolsó eljárás, amit csak akkor használtak, ha már semmi más nem segített, az mindig egy szűzlány földi porainak, még úgy véresen- nedvesen-húsosan a malterlöttybe keverése volt.

76

Toronylakó Itt járok köztetek Ehhez a történethez több személyes élményem kötődik, de erősen eltorzítottam, és kiszíneztem. Eg y barátomnak köszönhetem, hog y meg tudtam írni, mert rengeteg lelki erő kellett hozzá. Innen üzenném neki, hog y köszönöm! A démoni megszállás jelei, Démonok okozta homoszexualitás? Álmok kócos vándorának, aki lyukat lőtt a plafonba, hogy élvezhessem a napfényt. Figyelmeztetés: A történet a képzelet szüleménye, a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve! Lauren Overton egy átlag amerikai kisváros lelkészeként soha nem gondolta volna, hogy hivatása során összeakadhat egy olyan szokatlan dologgal, amiről azelőtt még csak nem is hallott. Hideg, téli nap volt. Az újság késett, a telefonvezetékeket sok helyen megszaggatta a szél, az utakat ritkán takarították, így akinek nem volt muszáj elhagyni a lakását, az inkább otthon maradt. A fiatal lelkészt épp ezért lepte meg, amikor Karlene Close, a helyi iskola irodalomtanára képes volt elgyalogolni a parókiáig anélkül, hogy bármit előzetesen megbeszéltek volna. Az asszony feldúlt volt, az arcán látszott, hogy teljesen átfagyott, ezért Lauren azonnal beinvitálta, és megkínálta egy csésze forró teával, amit hálásan el is fogadott. Amint átmelegedett, meglepő dolgokat mesélt, mély aggodalommal. – Ismeri a lányom, Danitát, igaz? – Persze – válaszolta a lelkész. – Lelkes ministráns, jó tanuló, és az énekkarban is szoktam látni. Miért ne ismerném? – Eddig azt hittem, mindent tudok a saját lányomról, de bevallom, tévedtem. Nem tudom, hol rontottam el...

77

Karlene mereven bámulta a parkettát, miközben a bögre gőzpamacsokat eregetett a hidegtől vörös arcába. Mélyen magába szívta a forró ital melegét, és folytatta. – Egy hete állandóan bezárkózik a szobájába, nem akar kijönni, és a leckét sem veszi elő. Mióta elkezdődött a szünet, ki sem mozdult, még a barátaihoz sem jár. Elhanyagolja a hitéletet, nem imádkozik, és állandóan azzal jön, hogy hagyjam békén, mert egyedül akar lenni. Éjszakánként felsír, fájdítja a gyomrát, enni sem akar. A pap bólintott, és megkérdezte. – Orvos látta már? – Igen, de nem talált nála semmi betegségre utaló jelet. A dolognak sajnos voltak olyan előzményei, ami miatt attól tartok, a lányomat egy démon kísérti. – Micsoda? – kérdezte Lauren hátrahőkölve. – Tisztában van vele, mit állít? – Igen, és ezt maga is be fogja látni! Bizonyítékom van rá! – mondta az asszony könnyes szemmel. A pap megnyugtatta, és odahozta a teáskannát, hogy ő se kelljen száraz torokkal végigcsinálja ezt a hosszúnak ígérkező beszélgetést. A kannába adagolt némi rumaromát, amivel az alkohol látszatát kelthette, hátha az asszony figyelmét is eltereli az idegességről, de ez a placebo-hatás most nem vált be, hiába csöpögtetett a teába. – Ismeretlen nyelven hallom beszélni, amikor az ajtajánál hallgatózok. Nem tudom, milyen nyelven, de biztos, hogy nem tanítják az iskolában. És ez még nem a legkomolyabb! – Talán japánul? Hittanórán felmerült, hogy sokan szeretik a japán animációs filmeket. – És az is, hogy milyen ártalmas a gyerekekre! Ki is köttettük azt a tévécsatornát, ahol az ilyen erkölcstelen műsorok mennek. – Internet? Az asszony meglepődött.

78

– Az interneten is lehet ezeket nézni? Ezért komoly büntetést fog kapni a kisasszony! Hát, hiába rágtam a fülét, hogy… Lauren leintette, és terelte a témát. – Mi a másik dolog? Az asszony kotorászni kezdett a táskájában, és egy ceruzarajzot szedett elő, amin egy kecskefejű alak pózolt vasvillával, a háttérben egy fordított pentagrammával. Az asszony alig merte megfogni a lap szélét amikor az asztallapra helyezte, de nem beszélt a rajzról. – Láttam, hogy egy másik lánnyal csókolózott! Hogy lehet ez? Én mindig jóra tanítottam, nem ilyenre! – bökött a rajzra, és szipogni kezdett. A keze újra eltűnt a táskában, és egy köteg zsebkendőt állt neki bontogatni. A lelkész eközben az alkotást vette szemügyre. – Ez nagyon ismerős. Szerintem pont ugyanez az ábrázolás van az egyik középiskolás hittankönyvben, de hagyja csak itt, majd utánanézek. Nem ártana Danita rajztehetségét fejleszteni, mert ez egész jól sikerült. – Hát, nem érti? – vágott közbe az asszony. – A lányom leszbikus lett! A homoszexualitás pedig démonok műve, hallottam a tévében! És azt mondják, ez ördögűzéssel gyógyítható! – Szerintem azt az adást kellene kikötni, amelyiken ezt hallotta, nem a rajzfilmcsatornát. Valaki nagyon okosnak képzeli magát. Az a szomorú, hogy ezt ön is elhitte, tanár létére. Az ördögűzés pedig megint egy olyan dolog, amiről megoszlik az egyház véleménye. Ha valóban szereti a lányát, inkább foglalkozzon vele többet, és fogadja el olyannak, amilyen. Előbb vagy utóbb úgyis kinövi. Tizenöt évesen sok butaságot csinál az ember, én például elloptam apám kocsiját, hogy moziba menjek. Ha akarja, reggel benézek hozzá, és elviszem az egyik barátomhoz. Készítse fel, mert hosszú nap vár majd rá.

79

Miután az asszony elment, Lauren feltett egy lemezt a magnójába, amin egy keresztény rockegyüttes számai voltak. Sokan állítottak olyat, hogy a rock a sátán zenéje, de a dal, ami boldogságot nyújtott a szívekben, nem lehetett a gonosz eszköze. A kellemes dallamok és a radiátorból áradó hő kölcsönös hatására váratlanul szenderült álomba. Az üzletsorban nem jártak vevők. A polcok telis-tele voltak új plazmatévékkel, de a helységet gyertyák világították. Lauren már ebből rájött, hogy álmodik, de amikor meglátta a sötét alakot az egyik polcnak dőlve, kezdett elbizonytalanodni. A magas férfi földig érő, fekete, csuklyás köpenyt hordott, és távirányítót tartott a kezében. Két tévé volt előtte, az egyiken „Lauren Overton” felirat díszelgett. A lelkész biccentett, és megállt a tévé előtt, de a csuklyás megcsóválta a fejét. – Még nem. Ezt még nem nézheted, nincs vége a felvételnek! Ismerős volt a hangja, de hirtelen nem tudta megmondani, kire hasonlít. Ahogy jobban szemügyre vette, feltűnt neki, hogy a köpenye alól egy DVD-t készít elő, „Danita Close” címmel. – A múlt heti adás – szólalt meg újra. – Azóta hallom a sírását. Ha segíteni akarsz neki, látnod kell. A férfi behelyezte a lemezt egy lejátszóba, és a másik tévén felvillantak a fények. A képernyőt sötét színek uralták. Egy kihalt parkolót mutatott, tujákkal, és gyér megvilágítással. Egy tinédzserlány sietős léptekkel vágott át a betonon, a léptei visszhangot vertek a házfalak oldalán. A tujafákhoz érve a lombok rejtekéből egy részeg férfi támolygott elő. A bal halántéka felett tenyérnyi foltban hiányzott a haja, a többi helyen rövidre volt nyírva, mintha valami régi műtét vagy baleset nyoma lett volna. A lány megijedt, és nagy ívben igyekezett kikerülni, de a férfi gyorsabb volt, és a földre teperte. A sikoltás hatására a házak oldalán fény gyúlt, de a férfi nem törődött vele.

80

Lerángatta a lányról a farmernadrágját, és közben a hajánál fogva tartotta. Amikor a saját derékszíját próbálta meglazítani, egy pillanatra elengedte, és a lány az arcába karmolt. A férfi felordított, és egy kést vett elő, de a lány pillanatnyi előnyhöz jutott, és elmenekült. A felvételnek vége szakadt, a képernyő elsötétült, Lauren pedig verejtékben fürödve, légszomjtól gyötörten felébredt. Másnap reggelre az útkarbantartó vállalat alaposan kitett magáért, és a legtöbb helyen elkotorta a hóakadályokat, de a fagy így is veszélyessé tette a közlekedést. Lauren ígéretéhez híven megjelent Karlene lányáért, hogy elvigye magával, de Danita vonakodva ült be a kocsiba, és olyan kicsire húzta össze magát a hátsó ülésen, amennyire csak tudta. Az anyja intett nekik, amikor kitolattak a kocsibejáróról, de a lány csak sóhajtott egyet. Mikor már elhagyták az utcát, beszélni kezdett. – Anya azt mondja, hogy egy ördögűzőhöz viszel, mert rossz voltam. – Nem, csak egy ismerősömhöz. Nagyon kedves hölgy, biztos hamar megkedvelitek egymást. – Hölgy? – kérdezte Danita meglepetten. – Talán még ismered is. Zofia Palmer, gyermekpszichológus. A suliban is szokott előadásokat tartani. – Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte meglepetten. – Édesanyád nem bízik a tudományban, ő inkább a túlbuzgó hívők közé tartozik. – De, hiszen maga lelkész, azt hittem, hogy nem hisznek az ilyesmiben! – Attól még bízhatok másokban, a hitem ebben nem akadályoz meg. Sok mindent másképp látok, mint a többiek. Zofiánál jó kezekben leszel, kicsit elbeszélgettek, és később érted megyek, hogy ne kelljen annyit gyalogolj ebben a hidegben.

81

Lauren elvitte Danitát Zofia házához, és bekísérte azzal kéréssel, hogy hívják fel, amikor befejezték a foglalkozást. Visszaült a kocsiba, indított, és rákanyarodott a főutcára. Délelőttönként nem sok autót lehetett látni, a lámpák sárgán villogtak, a fák tetejéről pedig foltokban potyogott le a rárakódott hóréteg a fagyos aszfaltra, amiket nem csak a lelkész, hanem a szembe jövő kamion is igyekezett kerülgetni. Az egyik hóbuckán áthajtva a belső tükör megbillent, és a hátsó ülésről az álomból ismert csuklyás nézett vissza rá. Laurennek nem volt ideje megijedni, mert a fickó megszólalt. – Fordulj le, jobbra! Index, kuplung, fék, kormány elteker, motorbőgés, robaj… A pap lekanyarodott egy mellékutcába, miközben a kamion kisodródott. A vezetőfülke leszakadt és oldalra borult, csúszás közben maga alá temetve néhány kukát, és egy lámpaoszlopot, majd megállt épp azon a helyen, ahol időközben Lauren kocsijának kellett volna lennie. A lelkész hátrafordult, de a sötét alakot csak a tükörből láthatta. Az arca kísértetiesen hasonlított a sajátjára, bár legalább ötven évvel tűnt öregebbnek. Amikor összeszedte a bátorságát, megkérdezte tőle. – Ki vagy te? A válasz beleivódott a tudatába, és mélyen átalakította a benne kialakult világképet. – Az egész hátralévő életedben erre a kérdésre akarsz majd választ találni? Csak menj, és tedd a dolgod! A tükör bepárásodott, és Laurenen magabiztosság lett úrrá. A sofőrnek segítségre van szüksége, és ő ott volt a balesetnél, a körülmények nem számítanak! Átvágott az aszfalton, felugrott az oldalra borult fülkére, és felnyitotta az ajtót. A sofőr fehér volt, mint a fal, vérzett az orra, de legalább némi segítséggel ki tudott mászni. Amikor kint volt,

82

megrogyott a térde, és leült a jéghideg úttestre, közben az egész testében reszketett. Lauren ekkor vette észre a kopasz foltot a férfi bal halántéka felett. – Atyám! – mondta majdnem sírva a kamionsofőr. – Vétkeztem! Bántottam valakit! – Sokkos állapotban vagy, majd később beszélünk róla. – De, nem érti? Ezért történt… mit csinál azzal a telefonnal? – Hívom a mentőket. Utána ráérsz meggyónni, nem úszod meg. Valaki úgy döntött, hogy téged is életben hagy.

83

Toronylakó A teremtés ára Régebben is foglalkoztam a halhatatlanság témájával eg y-eg y történetemben, és épp eg y posztapokaliptikus novellán törtem a fejem, ami teljesen illett az oldalon fellelt cikkekhez. Eg y keveset a halhatatlanságról; Tíz világvége, amit túléltünk Dél-Anglia a III. Világháború után A miniszerelnök-asszony tegnap bízott meg az új feladattal, és még csak néhány oldalnyi vázlatot sikerült összehozzak. Úgy érzem, a szakértőim cserben hagytak, és holnap eredményt kell felmutassak, különben csalódnak bennem is, ahogy az elődömben. A telekommunikáció évek óta romokban, és műholdak híján így is marad. Mintha a száműzöttek így akartak volna bosszút állni. Rosszabb is lehetne. Sugárzás nincs, a lakosság 96%-a túlélte a háborút, és viszonylag békés a helyzet, ha leszámítjuk a fejesek által kiépített diktatúrát. Na, de ehhez nekem tényleg semmi közöm. A nevem Lance William Fuller, és én vagyok Dél-Anglia közlekedési és kommunikációs minisztere. A feladatom az, hogy felkutassak egy olyan technológiát, amivel műholdak nélkül tudunk nagy távolságokra üzenetet küldeni. A rádiók és a mobiltelefon-hálózat egy része működőképes, de új adótornyokra lesz szükség, ha ezt a módszert akarjuk kihasználni, és a költségek majdnem elérik a műholdtelepítését, mivel a járulékos károk sajnos ezekre a létesítményekre is kiterjedtek. A régi, vezetékes telefonokról jobb, ha nem is beszélünk, mert teljesen elavultak, mint például az az

84

öreg vacak, amit csak porfogónak tartok az asztalomon, ki tudja, mióta. Még a drót is hiányzik belőle. Talán épp ezért kaptam kis híján szívinfarktust, amikor megszólalt. – Halló, tessék! – mondtam remegő hangon, akár egy kisiskolás, miután nagy nehezen felvettem a kagylót. – Mr. Fuller? – kérdezte egy férfi, némi akcentussal a hangjában. – Igen. Mondja, ki maga, és hogy tudott ezen elérni? – A nevem Stepan Platonov. Volna önnek egy ajánlatom. Hát, így kezdődött. Lényegében ezért ülök most a cellámban hazaárulásért, és várom a börtönőr bakancsának kopogását, hogy legalább a fejem kitisztuljon egy kissé. Holnap lehet, hogy villamosszékben végzem, akár az a nő, aki részt vett a transzhumán kísérletekben, aminek az lett az eredménye, hogy halhatatlanokat teremtettek. A kivégzést hivatalosan este kilenckor fogják végrehajtani, és az állami televízió az egész főbázison élőben fogja közvetíteni, ami nem hivatalosan azt jelenti, hogy az egész egy jól megszerkesztett felvétel lesz, és ő már órákkal az adás előtt meghal. Ha szerencsével jártam volna, és a miniszterelnök-asszony hallgatott volna rám, most az irodám kényelmes székében lógatnám a lábam, és a kávémat szürcsölném, ráadásul az a szerencsétlen tudós sem lenne a sorstársam. Biztos, hogy mindketten élveznénk a szabadságunk vagy így, vagy úgy. Jobb esetben én a miniszteri székemben, ő pedig a Marson. Soha nem akartam beleugatni a nagykutyák dolgába, de a baj egy remek lehetőség képében csapott le rám. Platonov azt ígérte, hogy segítenek helyreállítani a kommunikációt, cserébe beszéljem rá Olene Daniels elnök asszonyt, hogy adják át a Kettes Mars Kolónia követeinek Kristin Lundot, és az összes aktáról készítsenek másolatot, amit a halhatatlan humanoid fajról gyűjtöttek a háború utolsó szakaszában. Állítólag a kolónia összetűzésbe került

85

a száműzöttekkel, és ezért jött volna jól nekik minden fellelhető információ. Amikor ezt előadtam a bizottságnak, egy óra múlva itt találtam magam, és legfeljebb a svábbogaraknak magyarázhattam volna az alku előnyeiről. A halhatatlanokról nem sokat tudok. A köznyelvben elterjedt kifejezés: a javim valószínűleg vallási eredetű. Ha lehet hinni a hivatalos verziónak, képesek voltak valamilyen tértorzító tevékenységre, és a hatalmuk nagy része ebből származott. Rengeteg fanatikus mozgalom kezdett hódolni előttük még a háború első éveiben, de sokan földönkívülieknek hitték őket. Angyalok, Atlantisz képviselői, a megváltó hívei, stb: ezek voltak a fundamentalisták elképzelései. A feszültség előre tudható volt, és mit tettek a világhatalmisták? Nyilvánosságra hozták a fejlesztést, amivel megalkották őket. A hit és a kételkedés olyan mértékű gyűlöletet szított, hogy az emberek félni kezdtek, és a legtöbb javimet lemészárolták. A lázadások miatt az országok szétestek, az épp hatalmon lévők pedig szerencsére vonakodtak bevetni a tömegpusztító fegyvereket, mert azt se tudták volna, épp ki lő, mire. A jó hír az, hogy a háború hamar véget ért, a megmaradt halhatatlanokat űrhajóra rakták, és száműzték. A rossz hír pedig: a hajónak voltak fegyverei, és az összes, a Föld körül keringő műholdat lelőtte. Az emberiség értelmi szintje száz évvel ugrott vissza, és az irányítás megint az erősebbek kezébe került. Igaz, minek koptatom az agytekervényeimet feleslegesen? Hamarosan annyi intelligenciám lesz, mint egy marék száraz lepkének. Ennyit a diplomáimról. Csak nem akart jönni az a nyamvadt őr. Legalább azt megkérdezhettem volna tőle, hogy mennyi az idő? Mintha a nap huszonnégy órájában égnének a lámpák. Így soha nem fogom tudni, mennyi van még hátra a kivégzésemig...

86

Kialudtak a fények, és hatalmas robaj támadt. Alig kaptam levegőt a füsttől, amibe erős gázolajszag keveredett. Aztán valaki a szemembe világított, és azt kiabálta: – Greg! Merre vagy! Egy másik hang pedig válaszol rá. – Ezt jól eltoltátok! Megmondtam, hogy maradjatok a helyeteken, most a tank súlya miatt elvétettük a koordinátákat, és mind a két csoport rossz helyen kötött ki! Eszement egy banda! – De, értsd meg! Elvesztettük az egyik emberünket egy anomáliában! – Mi meg diplomáciai küldetésre indultunk, és miattatok hadüzenetnek fogják venni. Ki kellett volna hozzuk Lundot és Fullert a börtönből, mielőtt túl késő. Miért nem a terepjárót hoztátok? – Az nem volt rákötve a rendszerre, és ez volt a legközelebb. Visszajött az áram, én pedig hatalmasat csalódtam. Elaludtam volna, és a szabadulásomról álmodtam? Máskülönben hogy lenne egy T–34-es a börtön falai közt egy rakás barna-zöld egyenruhás fickóval? Az agyam eldobom. Ráadásul még a börtönőr is előkerült, talpig vakolatporban. Az egész egy kabaréra hasonlított. – Lundot ma hajnalban kivégezték. A saját szememmel láttam. Ha megengedik, leteszem a fegyvert, és már itt sem vagyok – mondta, és tényleg elment. Gondoltam, felhívom magamra a figyelmet, mielőtt utána mennének. – Én vagyok Fuller – szóltam nekik jó hangosan. – Ennyit a diplomáciáról – válaszolta az egyik egyenruhás, és közelebb lépett. – August professzor, a kolónia vezetője üdvözletét küldi. Legalább a saját szemével látta a térmanipuláló egyik leghasznosabb képességét a gyakorlatban, kár, hogy így alakultak a dolgok. Álljon hátrébb! A csapatból valaki egy hordozható plazmavágót vett elő, ami nagyon nem passzolt a második világháborús harckocsihoz, de

87

legalább a fröcsögő acélból áradó hőséget éreztem, amikor szétszabdalta vele a cellám ajtaját. Akkor már tudtam, hogy nem álmodom. Az egyenruháikon egy logó díszelgett „Mars 2” felirattal: egy ember és egy zászló sziluettje, feketével szedve, bordó alapon. Ezek szerint a barna-zöld ruhás fickók egyikével beszéltem néhány napja? Mindegy, akkor sem értettem, hogy kerültek ide. Ha nem álom, akkor talán megúsztam a saját kivégzésem. – Szálljatok be, megyünk haza! – mondta az egyik. Sorban bemásztunk a tankba, és hering módjára nyomorogtunk. Valaki egy személyi számítógépet vett elő, amihez foghatót nem láttam az utóbbi időben. Internet nélkül értéktelen vacaknak tűnt volna az összes. Aztán meghallottam egy idős férfi hangját a készülékből. – A T34-es katonai jármű! Tudjátok, hogy nem engedhetek fegyvert a kolóniára! Ott kellett volna hagynotok az E323-on, ahol találtátok. – De, professzor úr! – mondta az, aki az eszközzel foglalkozott. – Ha kell, itt hagyjuk a tornyot, viszont azonnal mennünk kell innen. Tudom, hogy veszélybe sodortuk a küldetést, de… – Mindent hallottam, nem kell magyarázkodnotok. Ha levágjuk a tornyot, rátok szakadhat az épület, ezért nem merek kockáztatni. Átküldelek titeket a Peremvidékre, onnan majd eléritek a kolóniát. Fullerre mindenképp szükségem van. Készítjük a térmanipulálót az átvitelre... Lance William Fuller a Területi Technológiai Korlátozás (TTK) megalkotója. Találmányával nagyban hozzájárult az E323-as bolygó peremvidékének függetlenségéhez. Később a peremvidéki menekültek, akik a Mars 3 kolóniát alapították, életnagyságú márványszobrot emeltek a tiszteletére. A szobor kezében tartott törött fogaskerék egyszerre jelképezi hadipari fejlesztések káros hatásait és az emberi törekvések hiábavalóságát az idő ellen.

88