Halloweeni történetek Második bizarr kötet

Halloweeni történetek Második bizarr kötet

Halloweeni történetek Második bizarr kötet

Bizzarium Magazin 2015

Halloweeni történetek Második bizarr kötet Kiadja: Bizzarrium Magazin Szerkesztette: Bizzarium Magazin www.bizzariummagazin.blogspot.hu www.facebook.com/Bizzariummagazine1009 Olvasószerkesztő: Kővári Bettina Sereg Gitta Szaszkó Gabriella Műszaki szerkesztő, tördelés, tipográfia: Herschman Tamás

© Szerzők, 2015 Szerkesztés © Bizzarrium Magazin, 2015 Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.

Tartalom Antal Zsolt: Holtjárók 6.o Fenyves Barbara: Éjszakai találkozó

13.o

Habony Gábor: Létezhetetlen

22.o

Hornyák Szabolcs: A stoppos

28.o

Kékesi Veronika: Felelsz vagy mersz?

36.o

Puskás Raymond: Telihold

43.o

Puskás Raymond: Tizenegy óra

47.o

S.M. Kinda: Anya

51.o

Sütő Fanni: Mint a kámfor

57.o

Szombathelyi Szilárd: Temetői történet

64.o

Szombathelyi Szilárd: Téves diagnózis

71.o

Takács Alexandra: Ne menj a közelébe!

80.o

Tessa R. Lambrick: Fogócska

90.o

Toronylakó: Emberek szemében

101.o

Török Dániel: Akác utca 67.

110.o

Antal Zsolt: Holtjárók Zsebeimben kutakodom a kulcsaim után. – Miért ilyenkor? – teszem fel a kérdést, miközben gyors egymásutánban veszem a levegőt. Érthető, hiszen futottam hazáig. A Telihold, az ablakokban pislákoló mécsesek, a borzalmasra faragott, arcomba vigyorgó kibelezett tökök, és a holtak szele, mind összetevői kínos rohanásomnak. Sötét temetőn átvezető kacskaringós útszakasz, amelyről sohasem értettem, hogy miképpen lehet egy külvárosi övezet összekötője a belvárossal. Szűk, egysávos autóút egyoldali járdával. Önmagában is rémisztő, nemhogy este. – Este – legyintek. Fél tizenegy van. Ilyenkor minden normális család a kandalló mellett társalog, olvas, vagy tévézik. Én persze nem, csajozni voltam. Szeretem őt! Olyan kedves lány és elképesztően jól néz ki. Ez a harmadik hétvégénk együtt, de azt hiszem, fülig szerelmes vagyok belé. Egy hét után feküdtünk le először, és mondhatom nem megbánós volt egyáltalán. – Végre! – szalad ki a számon e szó elméleti kalandtúrám közepette, hiszen jobb kezem beleakad egy csörgő fémkupacba a kabátom belső zsebében. Egy pillanat múlva pedig már kulcscsomó fityeg a kezemben. – A zárba kell még beletalálnom és benn is vagyok! – gondoltam megelégedéssel. Sikerült. Lenyomom a kilincset és belököm az ajtót. A várt kép fogad, félhomály és csend. Felkapcsolom az állólámpát, fél fényre hangolva a csúsztatható szabályzóval, és a nappali egyetlen foteljába hajítom seggemet. Mélázva bámulom a tökömet. No nem ami a lábaim közt hever, hanem az ablakomban esdeklőt. A szomszéd kissrác faragta egy ötösért cserébe. Nem volt olcsó, de megérte. Végre egy Halloween- i narancssárga arc, amely kedvesen mosolyog. 6

– De várjunk csak! Hirtelen egy látomás vonszolja át magát szemeim előtt. Hideg futkos hátamon és fotelomba süppeszt a borzongás, miközben egy valamire gondolok és az most nem Lori. Egy arc, melyet jól ismerek, de mégsem igazán. Az ötvenes férfi megfáradt, haláltusától szenvedő ábrázata. Egy férfié, ki mindennap meglátogatott. Pajti. Így neveztem el őt gyermekfejjel, aprócska kölyökként. Szüntelenül járt hozzám, mindegy hogy nyár volt, vagy tél. Pajti jött és csoszogott. Lakásunk bejárati ajtajától egészen a szobám ajtajáig. Ha becsukott állapotban találta ajtóm, akkor egy ideig állt előtte, majd megfordult és távozott. Ha pedig félig kitámasztva hagytam, akkor a küszöb reccsenése jelezte számomra, hogy Pajti bekukucskál az ajtó melletti résen. A legszörnyűbben az hatott rám, amikor a kitárt ajtón át közeledett felém, majd ágyam mellé állva szuszogott a fülembe és tekintetével pásztázott, mintha keresne valamit, vagy valakit. Talán helyet mellettem, nem tudom, de tény, hogy jó néhány éjszakán, úgy általában tizenegy után, takaróval a fejemen rettegtem. Összegömbölyödve, mint egy kiscica, füleltem a szobámban hallható neszekre. Ha már aludtam mire eljött, akkor megébredtem, de egyetlen estét sem hagyott ki. Vártam borzalmasan hörgő szuszogásának végét. A hang, mely most is torzul fülemben, mint egy gyötrelmektől haldokló ember utolsó lehelete. Vártam a nyugvásra, a csoszogó hang némaságba fulladására. Általában néhány örökké tartó perc után feladta és elindult kifelé. Néha visszatekintett még, olyankor a csoszogás is elhallgatott pár pillanatra, de aznap nem jött többet. Szörnyű álmaim voltak. Idővel megszoktam – ha lehet így mondani – Pajti jelenlétét. A félelmem megmaradt, a mai napig üldöz még, hiszen most is hallom a monoton, felém közeledő rémisztő csoszogást. Sssss… Ssss… Ssss… Ssss. Megcsörren a telefon. Úgy ugrom fel a fotelból, mintha kilőtt volna. Egyensúlyozom egy darabig, majd az íróasztalhoz érve fantázi7

ám újra működésbe lép. Mi van, ha Pajti hív? Az nem lehet, hiszen már legalább hét éve nem tudok róla semmit. Amióta anyától és apától elköltöztem, azóta nincs híre a szellememnek. Valószínűleg ott kísért továbbra is, és minden nap éjjelén megteszi ugyanazt az utat a bejárati ajtó, meg a szobám között – elmélkedem. Felemelem a kagylót és beleszólok: – Tessék, itt Laurens. Ekkor megint bevillan egy gondolat. – Miért nem a mobilon hívnak? – A vonal másik végéről azonnal megkapom a választ. – Szia! – Lori, Te vagy az? – Jólesik hallani barátnőm hangját. – Hiányoztál, gondoltam felhívlak. – Ne viccelj! – nevetek fel. – No jó, azért hívlak, mert a mobilod itt fekszik az ágyam melletti szekrényen. Esetleg szükséged lehet rá. – Basszus! Arra tényleg szükségem van. Korán indulok ki a reptérre… Na mindegy. Visszamehetnék érte? – Most? – Azonnal indulnék. – Várlak! – Mondja a lány és miközben leteszi a telefont felkacag. Ekkor újabb érthetetlen apróság ötlik tudatomba. Számkijelzős a vezetékesem, viszont nem Lori száma jelent meg a kijelzőn, hanem a körzetszámból ítélve, egy vonalas telefonnak a száma. A bódulattól megbénulva állok, és gondolatok százai suhannak át agyamon. Nem értek semmit, de mennem kell. Felkapom a kabátom, a bakancsomat nem, mert az rajtam maradt, és kilépek az ajtón. A lépcsőn megtorpanva megállapítom, hogy fagyos az idő, és a hó idén eléggé korán érkezett. Nyakamat behúzva, gyors léptekkel indulok el a szakadó hóesésben. Húsz percre van Lori lakása gyalog. Most tíz ötvenötöt mutat a karórám. Azt jelenti, hogy éjfélre itthon is vagyok. Hacsak Lori nem marasztal úgy, mint a múltkor. De az nem lehet. Nekem holnapra kipihentnek kell lennem. A francia csoport érkezésére 8

várunk már három hónapja, és nem engedhetem meg magamnak, hogy kialvatlanul fogadjam őket. – 1794… 1803…1756… – olvasom a mellettem elhaladó kövekbe vésett évszámokat. Összeszorul a gyomrom. – Megint itt vagyok. Észre sem vettem, mikor léptem át a borzalmak kapuján. Csak én hívom annak. A több száz éves temető első sírkövén túljutva ébred bennem a gondolat, hogy mily csodálat és rettegés ez, mi körülvesz engem e pillanatban. Atyáink múló emlékei röppennek szerte és szinte hipnózissal hasadnak bele ifjak tudatába, miközben formálják jövőnk jelenét. Ezer évek termékeny varázsa összpontosul ebben a néhány sírban, a holtak városában. A holtakéban, amelyen át vezet göröngyökkel tarkított utunk. – 1801… Kicsi Emanuelle, élt 1 évet; 1723… Szívünkben örökké megmaradsz; 1838… Szellemed holtamig kísért majd. Fúj, ez de morbid! Szaporábban lépkedek, de olvasok tovább… – 1762… Drága egyetlenem, jövök hamarosan! Szorít a torkom, érzem amint lépni is alig bírok a remegéstől, és minden idegszálam pattanásig feszül. Hátranézni nem merek, csak menetelek előre a sűrű hóesésben. Még néhány perc. Ennyi kell ahhoz, hogy átérjek az ódon temetőn. A düledező, omladozó hantok, fejfák, mohától zöldellő nyirkos sírkövek, és kripták földjén át. Beljebb merészkedek. Persze szigorúan csak a tekintetemmel. Egy ócska kandelláber tetejéről szórja halvány fényét egy lámpa. Úgy érzem, mintha megálltam volna, pedig megyek. Talán az idő múlása lassult le, vagy csak egy másik dimenzióba úsztam bele? A lámpa jobbján bokorral takart kripta. Mívesen faragott vízköpők ülnek a bejárata felett. – Jaj, mennyire szeretnék egy ilyet! Megsüllyedt oldalsó falain borostyán foglalja méltónak vélt helyét. Kétszárnyú kovácsoltvas kapuját rozsdás lánccal körbetekerve, lakat9

tal zárták le. A nyughelyet rég nem látogathatta senki. A kövek közül potyogó porladó anyag, a mohától burjánzó északi fal, melyet a lámpa fénye éppen megvilágít, az építményt szinte teljességgel körbeölelő bokrok és gaz, mind ezt bizonyítja. – Huh… vajon mi rejlik odabent? Jobb nem tudni róla. Talán nappal, többedmagammal, a kíváncsiságtól hajtva, de most biztosan nem! Haladok tovább. Egyébként nem értem, miért csinálom ezt. Márhogy miért bámulom a halottakat, vagyis a nyughelyeiket. Szedhetném lábaimat gyorsabban, hogy minél hamarabb túljussak a borzalmak városán. Közben még egy kandelláber következik. Kissé félrebillenve lógatja a csúcsára aggatott lámpást. Ennek a fénye még halványabb az előzőnél és csak egy követ világít meg. Megállok, de most valósan. Érzem, amint ereim dagadnak az erős nyomástól. Zúg a fülem és levegő után kapkodok. Lábaim nyoma egybeforrt a frissen hullott hóval, lényem pedig lebénulva mered egy cirádás betűkkel vésett feliratra… 1763… Lori, élt 21 évet… Ilyet még nem éreztem. Egész nyamvadt huszonnégy évem alatt, így nem bánt még el velem a sorsom. Remegek, mint a kocsonya, libabőrös vagyok és hányingerem van. Verejtékcseppek csordulnak a szemeimbe, le a halántékomon, közben pedig rettenetesen fázom. A semmiből libben elém, egészen közel hozzám. Gyönyörű testének meztelensége elragadó látvány. Formás alakja áttetszően vibrál előttem, én pedig felé nyújtom a kezem. Nem tudom megérinteni. Az elém vetült kép lenyűgözi elmémet. Bénult tudatom és testem csak őt akarja. A nő, ki szellemként jelent meg előttem nem más, mint Lori. Vadító alakja, fantasztikusan ívelt ajkai, mereven álló mellei és zölden szúró szemei, mind bizonyítják igazam. – Gyere velem! – suttogja. De az is lehet, hogy csak én hallom hangját. Megmozdulok. Felém nyújtja a kezét, én megmarkolom. Hihetetlen könnyűnek érzem testemet. Repülésem nem tart sokáig, 10

mert hamarosan egy síron, hanyatt fekve találom magam. Lori fölöttem térdel és hangosan felnyög. Kis idő múlva megint, majd ismét. Ekkor eszmélek rá, hogy szeretkezünk. Nagyon kívánom. Annyira, hogy az sem érdekel, ha meglátnak… És bizony látnak. Rothadó, bomlásnak induló testekből álló tömeg vesz minket körül, és mind egyet akarnak. A látványért tapossák egymás halott testét és közben hangtalanul vihognak. Némelyikükből fekete anyag csordogál cuppogva, talán vér, vagy mi fene, de nincs időm ezzel foglalkozni, hiszen Lori édes ízű csókja tapad hozzám és érzem, hogy hamarosan elélvezek. Őrülten vonaglani kezd, ettől feszülő combjai közt egyre hevesebben mozgok. Hátradől és kezeivel támasztva magát homorítva levegő után kapkod. Erősen zihál, én pedig nem bírom tovább visszatartani. Szédületes sebességgel áramlik belé több millió sejtem, mire Lori felsikít és olyan vadul kezd el ugrálni rajtam, hogy már fáj. Ő is élvez, látom rajta. Csodás szemei tükrözik kedvesen ringó szellemét, mely eddigi életem legszebb perceit okozta. Magányban ébredek. Sötét van és fogvacogtató hideg. Felemelem a fejem, hogy tisztán lássak. – Sejtettem! – motyogtam. – Hát ezért vacogom! Enyhén hóval borított testem egy síron fekszik, ruháim pedig tőlem távol. – Élek, vagy holt vagyok? – teszem fel a kérdést. A péniszemre nézve úgy gondolom élek, ezért felugrom és a ruháimat gyors egymásutánban felkapkodom a hóból. Felöltözve állok a járda melletti legszélső hant közelében, és azon tűnődöm éppen, hogy merre tovább. Hirtelen gyötrelmesen ugrik be egy látomás, miszerint Lori nem él. Azonnal futásnak eredek. Végig a temetőn a belváros felé. Át a villamos síneken, a hotel előtti gyorsforgalmin, fel a pihenőpark melletti lépcsőn. Nem álltam meg és nem is állíthatott volna meg semmi. Igazából gondolni sem mertem arra, hogy valami borzalom történt vele, de ha mégis, akkor…

11

Kopogok és szinte azonnal kinyílik az ajtó. A mellkasom fel-le pulzál a levegőhiánytól, úgymint az izgatottságtól. Egy gyönyörű mosoly fogad a bejáratban, Lori vidám arca. – Mm… Gyors voltál! – jegyzi meg. – Ha tudnád mennyire! – válaszolom. Kezembe nyomja mobilomat, majd puhán hozzám érinti ajkait. Hazafelé az jár a fejemben, hogy Lori milyen elképesztően gyönyörű. Ahogy állt az ajtóban… Huh… Azok a lábak! Megkérem a kezét! Igen! Miért ne? Kit érdekel, hogy három hete ismerem csak. – Szeretem! – kiáltom felszabadultan. – 1763 … Lori, élt 21 évet. Látom meg újra a roskadó, szürkébe burkolózó sírkövet. Űrt érzek lényemben, egy elmondhatatlan varázslatot, melyet e világ nyújtott nekem, a szellemek világa. Most már tudom, hogy csecsemőként miért sírtam fel annyiszor. Anya és apa a pocakom fájdalmaira gondolt, pedig az ok annál sokkal egyszerűbb volt. Nem értettem ki az a férfi, aki esténként apán és anyán kívül az ágyam fölé hajolt. Ő Pajti. Most már tudom…

12

Fenyves Barbara: Éjszakai találkozó Haloványan világított be a hold fénye a szobába. A férfi szeretett egyedül lenni az irodájában este, lekapcsolt villanyok mellett, élvezni, ahogy sötétség lengi körül és csupán egy aprócska fény jut be a helyiségbe. Lassú mozdulattal ült le az íróasztala mögé, kezét összekulcsolva tartotta rajta. Várt. A titkárnője szerint úton van a Gróf, mert beszélni akar vele. Vett egy mély levegőt, és óvatosan kifújta. Sosem volt az az izgulós fajta, az események váratlanságát ő kihívásnak tekintette, mintsem problémának, de a Gróf esetében minden más volt. A teste minden porcikája megfeszült, ahogy rágondolt, hogy kettesben maradnak az irodában. Szívesen felkapcsolta volna a villanyt, a sötét ezúttal fenyegetőnek tűnt, nem pedig egy élvezhető dolognak. A Gróf a sötétség szolgája, a kedvében kell járnia, nem akart az ellensége lenni. Neki senki sem akart. – Uram, a Gróf megérkezett – hangzott fel a titkárnője hangja a telefonban, mire ugrott egyet a férfi gyomra. Próbálta visszafogni kezének remegését, de nem ment. Végül vett még egy nagy levegőt és válaszolt. – Rendben, engedje be, kérem – válaszolta. Minden rendben lesz – gondolta magában és erősen hitt is benne. Már hallotta a lépteinek a hangját. Nem volt gyors, lassan, kimérten közelítette meg az irodáját, mint akinek tengernyi ideje van erre a beszélgetésre. A veríték gyöngyözött a férfi homlokán, amit sebesen le is törölt a zakójából előszedett zsebkendővel. Nem akarta, hogy a Gróf lássa, mennyire izgul a találkozás miatt. Nem jó értelemben. Végül kinyílt az ajtó, és belépett rajta az érkező. A szíve akaratlanul is hevesebben kezdett el verni, ahogy rápillantott. 13

Nem nézett ki ijesztően, egy cseppet sem. Magas és szikár termetű férfi jóképű arccal, amit mintha angyalok faragtak volna ki. Tökéletesebbet nem is sikerülhetett volna létrehozni. Sokan pletykálják, hogy plasztikai sebész munkája ez a gyönyörű arc, de ezek a rosszmájú emberek a homályba vesztek a koholmányukkal együtt. A Gróf csupán így született. A férfi felpattant a helyéről, hogy megadja a tiszteletet az előtte állónak. Lenézve magára sokkal nyomorultabbnak érezte magát kissé köpcös és alacsony termetével, a ruhájáról nem is beszélve. Amíg ő Armani öltönyt viselt méregdrága nyakkendővel, addig a Gróf öltözékét mesteremberek varrták csakis az ő kívánságára a világ legjobb anyagaival dolgozva. Nem volt kirívó az öltönye, mégis ordított róla az elegancia és luxus. De nem csak a ruhájáról, az egész férfiről. Precízen hátrafésült sötét haját is mintha mesterfodrászok csinálták volna ilyen tökéletesre. De mindenki tudja, hogy a Gróf nem él ilyenekkel. Persze a férfi nagyobb összegeket költött az ilyesmire, és mégis rendezetlennek érezte frizuráját. – Ü-üdvözlöm, Gróf – nyújtott kezet a vendégének, és átkozta magát, amiért már az elején megcsuklott a hangja. A Gróf arca akár a márvány, semmilyen érzelem nem tükröződött rajta, csupán áthatóan nézett a szinte átlátszó szemeivel, amitől a férfinak végigfutott a gerince mentén egy remegés. Csak nyugalom. Ez csupán egy üzleti megbeszélés lesz – próbált hatni a testére a nyugtató szavaival, de nem sikerült. – Én is örvendek, Phil – szólalt meg a bársonyosan mély hangján, amit a nők annyira imádtak. De persze nem csak ezt szerették benne. A vagyonát, a kinézetét. Csak az embert magát nem. A férfi nyelt egy nagyot, ahogy kiejtette a vendége a nevét. Nem szerette, ha a keresztnevén szólították, de neki kénytelen volt elnézni. Egy áramütésszerű érzés futott végig rajta, mikor kezet fogtak egymással. A Gróf markolása erős és határozott volt. 14

– Meg sem kínálsz egy jófajta whiskyvel? – Dehogynem. Máris adom – pattant ki máris az íróasztala mögül, hogy a sarokban lévő minibárhoz lépjen, ahol mindig akadt egy lehűtött, jó minőségű whisky. Phil keze remegett, mikor elővett két poharat, jégkockát rakott bele, majd ráöntötte a whiskyt. Ahogy megfordult, hogy odaadhassa, egy pillanatra ledermedt. A halovány fénynek hála a Gróf alakja nagyrészt árnyékba borult még félelmetesebb hatást keltve. Mintha maga a gonosz nézett volna rá várakozóan. – Tessék – nyújtotta át végül. A Gróf elvette, és rögtön belekortyolt. Phil érezte, ahogy a veríték végigcsorog a hátán. Várta, hogy reagáljon a vendége. De ő csak rezzenéstelen arccal bámulta a poharat. – Melyik évjárat, Phil? – nézett rá a halovány szemeivel, amik olyan hidegnek tűntek, hogy akár a sivatagot is befagyaszthatnák vele. – 1948-as skót whisky – válaszolt büszkén. A Gróf arcán semmiféle reakció nem volt látható. Egyszerűen ellazította a kezét és kicsúszott a pohár az ujjai közt. Egyenesen a földre zuhant, és hangosan csattant egyet, mikor a pohár apró darabokra tört a padlón. Phil szemei elkerekedtek, ahogy az eseményt nézte, nem mert megszólalni. – A komornyikomnak sem adok ilyen íztelen löttyöt – jegyezte meg, mire a férfi rögtön elszégyenülve lehajtotta a fejét. Pedig méregdrágán vette az italt, többe került, mint egy átlag háztartásnak az éves jövedelme. A legjobb volt a választék közül. – Remélem, a nadrágom tisztíttatását vállalod – nézett rá metszően, egyértelműen utalva arra, hogy nincs más választása. Phil hevesen bólogatott. – Persze. Természetesen, uram – hajtott fejet előtte, mintha csak a szolgálója lenne. Mintha tehetnék mást – jegyezte meg keserűen a gondolataiban. A Gróf ezek után kényelembe helyezte magát az íróasztal előtti széken, és várta, hogy a férfi mikor szedi össze magát. Végül 15

lerakta a poharát, nem akart belőle inni ezek után. Kihasználva az alkalmat, hogy a Gróf ezúttal nem látta, még a zsebkendőjével megtörölte a homlokát, majd visszahelyezkedett a saját helyére. Örült, hogy az íróasztal ott volt közöttük, de így sem tűnt el a gyomrából a görcs, és az izmai is megfeszülve maradtak a látogatónak hála. Óvatosan összekulcsolta a kezét az asztal felett és úgy nézett a Grófra, aki hanyagul, keresztbe tett lábakkal ült előtte és mégis több eleganciát sugárzott, mint ő. – Térjünk rá az üzletre. Értesüléseim szerint az egyik embered, akit mellesleg te ajánlottál, pénzt lopott tőlem. Mivel magyarázod ezt? – kérdezte, miközben tekintetével sakkban tartotta az övét. Nem engedte, hogy egy pillanatra is körülnézzen és kifogást találjon. Phil meglepődött, még nem hallott erről a hírről, de rögtön utána ijedtség járta át, ahogy rájött, ezzel magára vonhatja a Gróf haragját. – Én… Én erről semmit sem tudok erről. Ki lopott? – kérdezte remegő hangon. – Darius Seymour. Mond neked valamit a név? Phil teste megfeszült a név hallatán. Persze, hogy ismerte, hisz az unokatestvére volt. Pár hónapja megkereste, hogy szerezzen neki munkát. Azt mondta, bármit elvállal, és ő beajánlotta a Grófnak. Az alvilág urának mindig szüksége volt egy talpnyalóra, aki elvégzi a piszkos munkát helyette. Drogárulás, kurvák futtatása, fegyvercsempészet. Mindet ő intézte, de olyan precízen, hogy senki nem tudta volna vis�szavezetni a szálakat őhozzá. Ezért sem kapták el a rendőrök idestova húsz éve. És minden egyes bűnöző tisztában van vele, hogy érdemes a közelébe férkőzni, mert aki az ellensége lesz, megtapasztalhatja a fájdalom minden egyes szegmensét, ami csak létezik. – Az unokatestvérem. Mit tett Darius? – kérdezte izgatottsággal a hangjában. Tisztában volt vele, hogy a rokona forrófejű és eléggé megbízhatatlan egy alak, de ami munkát rábíznak, azt mindig megcsinálja. Épp ilyen emberek kellenek a Grófnak. Bárki jó, akivel megúszhatja, hogy bemocskolja a saját kezét. 16

– Rábíztam, hogy vigyen el egy nagyobb mennyiségű heroint egy kedves vevőhöz, aki már lassan nyolc éve nálunk vásárol. De mikor visszaért, azzal a magyarázattal állt elő, hogy kirabolták és elvették tőle a drogért szánt pénzt. Természetesen nem hittem el neki – mondta olyan hangnemben, mintha az időjárás-jelentést olvasta volna fel. Semmi érzelem, csak ridegség. Phil ismételten nyelt egy nagyot, és érezte, hogy meg kellene törölnie a homlokát. – Biztos vagyok benne, hogy Darius igazat mond, ő nem venné el a pénzt – magyarázkodott kétségbeesetten. Nem akarta, hogy az unokatestvérének bármi baja essen egy valószínűleges baleset miatt. – Mit szólnál egy szivarhoz? – kérdezte száznyolcvan fokos fordulatot véve a beszélgetésben. A férfi csak meglepetten pislogott rá, de nem tudott ellent mondani a szavának. Az árnyék félig eltakarta az arcát, amitől úgy tűnt, mintha valóban a sötétség teremtménye lenne. Phil megrázkódott ettől a gondolattól. Valahogy muszáj kihúznom Dariust a bajból, erre kell most törekednem – gondolta. – Természetesen – válaszolta kissé megkésve. Kihúzta az íróasztal legfelső fiókját, amiben első osztályú kubai szivarok hevertek egy aranyszegélyű dobozban. Már nyúlt is a szivarokért, mikor is megpillantotta a fegyverét mögötte. Nem volt messze tőle, el tudta volna érni, és tisztában volt vele, hogy nagyszerű célzó. Két másodperc lenne az egész. Egyszerűen kikapná onnan és már tüzelne is. Még ha meg is sebzi, a második lövéssel kivégezheti. Megnyalta a száját, a gondolat tetszett neki, de a teste nem akart engedelmeskedni. Felpillantott a Grófra, aki türelmesen várta, hogy odaadja neki a szivart. Végül a dobozt vette elő és rakta le az asztalra, de a fiókot nem tolta be egyelőre a helyére. – Tessék – nyújtotta át az asztal felett a kubai szivart. A Gróf le sem vette a szemét Philről, miközben a kezébe vette az ajándékot. Adott neki hozzá tüzet és szivarvágó kést is. Phil is rágyújtott, és 17

nem tudta így eltakarni a remegő kezét. Csak reménykedni tudott, hogy az előtte ülő nem vette észre. – Még sem vagy olyan reménytelen, mint hittem – szólalt meg, miután szívott egyet a szivarból. A férfi erre nyelt egy nagyot, és egyfajta megkönnyebbülés járta át a testét. Ezek szerint a Gróf még nem írta le őt, pedig félt, hogy a whisky után csak darabokban találják meg holnap. Ő is szívott a saját szivarjából. Élvezte, ahogy a nikotin a tüdejére telepszik, egyfajta megnyugtatás volt a testének. De tudta, csak akkor fog teljes mértékben lenyugodni, ha a Gróf nem lesz a közelében. – Na, szóval, Darius. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a rokonod megszűnt embernek lenni – jelentette ki ridegen, egy csepp érzelem nem tükröződött rajta. Phil szemei elkerekedtek, az ajkai enyhén elváltak. Olyan nemtörődömséggel és érzelemmentesen jelentette ki a Gróf a dolgot, mintha csak egy alattomos csótányt taposott volna el a konyhájában. A férfi nyelt egyet, nem tudott megszólalni. Az unokatestvére halott. Az az ember ölette meg, aki éppen előtte ült. – Miért mondja most ezt el nekem? – kérdezte riadt hangon, mire a Gróf ajkai lassan mosolyra húzódtak. De ezekben semmi boldogság nem tükröződött. Ez egy ragadozó mosolya, aki alig várja, hogy belekóstolhasson leendő áldozata húsába. – Megmondtam neki, hogy vagy fizesse ki a heroinért járó pénzt, vagy elveszem az életét – közölte nyugodt hangon, mintha nem is a férfi meggyilkolt unokatestvéréről beszélne. Phil érezte, ahogy a veríték már a szemeibe csurgott a homlokáról, de nem merte felemelni a kezét, hogy letörölje róla. Egyre csak a Grófot bámulta. – És ugyanezt ajánlom neked is. – Tessék? De-de… Nem én voltam… - dadogta esetlenül, mire a Gróf arcán egy újabb ördögi mosoly jelent meg, amitől kirázta a hideg Philt. – Az nekem édes mindegy. Valakinek fizetnie kell. Mert ha te nem fogsz, megkeresem a feleséged, ha ő sem, akkor pedig a lányodat. Beth a neve, ugye? – Phil szemei ismételten elkereked18

tek, és a gyomra görcsbe rándult, ahogy felidézte egyetlen kislánya angyali arcát és mosolyát. Még csak nyolc éves volt, de ő jelentette neki az életet. Csak Beth-t ne! – kiáltotta a tudatalattija. – Szóval, kifizeted? – Igen – ment bele végül. Nem volt más választása. – Men�nyi? – Tíz millió dollár – jelentette ki, mire a férfi elejtette a szivart a kezéből, és hitetlenül bámult az előtte ülőre. – De hisz az rengeteg! Lehetetlen, hogy összeszedjek annyi pénzt! – mondta rögtön kétségbeesetten, próbált a lelkére hatni, de nem hitte, hogy a Grófnak van olyanja. Fejben átgondolt minden eshetőséget, de a bankban lévő vagyona is jelenleg két millió dollár, ami még a felét sem rakja ki az összegnek. Kizárt volt, hogy összeszedjen ennyi pénzt. – Biztos benne? Ez az utolsó szava? – kérdezte gyanúsan komoly hangon, ahogy a szivart a hamutartó szélére helyezte és előrehajolt a széken. Az árnyék elhagyta az arca felét, így már teljesen láthatta. És megrémítette a fehér arcszín, a rideg tekintet és a ragadozóhoz méltó arckifejezése. Phil ismét átgondolta a helyzetét, de ugyanarra jutott. Már előre görcsben állt a gyomra, és a szíve az eddigiektől is hevesebben vert a mellkasában. – I-igen. Sajnálom, én… Én nem tudom megadni a pénzt. De kérem, hagyja a családom, ők nem… – dadogta esetlenül. Phil egy röpke pillanatra a fiókba nézett, amiben ott hevert a fegyvere. Nem is gondolkodott, csak két másodperc volt az egész, ahogy sebesen érte nyúlt, majd célzott és lőtt. A golyó eltalálta a Gróf mellkasát, aki a lökéstől legurult a székről. Phil zihálni kezdett, miközben a fegyver még mindig a kezében hevert, a cső vége füstölgött. Nyelt egy nagyot, és a szíve megtelt megkönnyebbüléssel. Nagyot sóhajtva dőlt hátra a széken, és élvezte, hogy végre vége van. Nem is volt olyan nehéz megtenni – gondolta. – Darius! – kiáltott fel hirtelen a Gróf. 19

A hangtól Phil majdnem leesett a székről. Megfeszült testtel hajolt előre a székben. A Gróf egész egyszerűen feltápászkodott a földről, leseperte magáról a port és visszahelyezkedett a székbe ugyanolyan pózban és ugyanolyan arckifejezéssel, mint volt. Értetlenül állt a dolog előtt, hisz meglőtte, látta a golyónak a nyomát az öltönyén és mégse történt semmi. Mi a fene? – értetlenkedett a gondolataiban. De a névtől, amit a Gróf mondott, még inkább meglepődött. Egyszer csak egy fekete alak jelent meg az ablakban, árnyékba borult a teste, a hold sem tudta megvilágítani. Felfeszítette az ablakot, hogy bemászhasson az irodába. Phil nem tudta mire vélni a dolgot. Az ablakon egy nagyon erős zár volt, amit lehetetlenség csak úgy szétfeszíteni. Mikor a fekete alak megállt a Gróf mellett, felismerte az unokatestvére arcát. – Darius? – kérdezte suttogva, ahogy felemelkedett lassan a helyéről. – Te-te élsz? Az unokatestvére még csak nem is reagált a szavaira, csak maga elé bámulva állt a helyén mozdulatlanul. De akkor Phil meglátott valamit. Hátratántorodott a falhoz, mikor észrevette, hogy a rokona szeme világoskék helyett izzó vörös lett, akár a véré. – Mit csinált vele? – kérdezte félelemtől remegő hangon. A Gróf szintén felemelkedett a helyéről, és megállt Darius mellett. Az arcán egy gunyoros, gonosz mosoly jelent meg, ahogy Philre nézett. – Megszűnt halandónak lenni. Ez történik minden olyan emberrel, aki nem engedelmeskedik nekem – mondta még mindig mosolyogva, de közben a hangja halálosan komoly és fenyegető volt. Phil a falhoz szorította a hátát, azt kívánta, bárcsak eggyé válna vele és eltűnhetne innen. Próbálta elhitetni magával, hogy csupán álmodik. – Darius, az ajtót, kérlek – parancsolta és tette a vörös szemű férfi vállára a kezét. Zokszó nélkül sétált az iroda ajtajához és zárta be. A zár kattanásának hangjától a félelem úrrá lett Philen. Nem 20

tudott moccanni tőle, a teste elzsibbadt, csak a közeledő Grófot látta a rideg tekintetével. Most végem lesz? – kérdezte magától, de választ nem kapott. – Mit fog velem csinálni? – suttogta halkan, alig hallhatóan. A Gróf erre vigyorogni kezdett, kilátszódott az összes foga, köztük a pengeéles szemfogai is, amin megcsillant a hold halovány fénye. Phil felordított, menekülni akart, de erős kéz szorult a torkára. Fuldokolni kezdett. – Megmutatok neked egy új világot, ember – mondta nagyon halkan, majd közelebb hajolt és fogait egyenesen Phil nyakába mélyesztette, épp ott, ahol az ütőere is van. Phil élesen felordított, vergődött, akár az antilop, mikor az oroszlán a húsába kóstol. Sosem érzett még ettől nagyobb fájdalmat, mindene égett. Hirtelen a Gróf abbahagyta, és távolabb húzódott tőle. Phil kába volt a fájdalomtól, de még élt. A Gróf a füléhez hajolt. – Amúgy, szólíts csak Drakulának – suttogta, majd folytatta ott, ahol abbahagyta.

21

Habony Gábor: Létezhetetlen „A személy nem létezik önmagában, csupán kapcsolatok hálójaként” Buddhista tanítás Mintha valami leszakadt volna odabenn, mintha elveszítette volna egy testrészét, mintha lelke egy darabja kiröppent volna az autó félig lehúzott ablakán, hogy önálló életre képtelenül megsemmisüljön valamely éteri fekete lyukban. Történt valami valakivel. Sejtelme sem volt, hogy mi és kivel, de a bizonyosság belefészkelte magát a gondolatai közé: valami történt valakivel. Utoljára akkor érzett ilyet, amikor nagyapja meghalt. Otthon ült és tévézett, a többi átlagos tizenhat éves lányhoz hasonlóan éppen unatkozással töltötte a délután egy részét, amikor a vonat kisiklott és beborította az állomás falát. Több száz sérült, valamivel kevesebb halott, köztük a nagyapja. Csak két nap múlva tudta meg, szülei nem tartották fontosnak, hogy előbb szóljanak, de ő akkor már mindent sejtett. Az a végtelen hiányérzet úgy csapott belé, mintha kést döftek volna a szívébe. Egyszerre okozott tompa sajgást a mellkasában és végtelen nélkülözést, mélységes hiányt lelkében. Aznap sokszor elbőgte magát, valójában már csak levezetéseként mindannak, amit abban az egyetlen pillanatban átélt. Valószínűleg ugyanabban a pillanatban, amikor a vagon az oldalára fordult és összegyűrődve elpusztította az egyetlen embert, aki akkoriban jelentett valamit számára. Anyjához és apjához sohasem kötődött igazán mélyen. Persze, kiskorában talán igen, mint minden gyerek, de azután rádöbbent, hogy már képtelen felnézni a szüleire. Ahogy kamaszodott, egyre kevésbé volt képes végighallgatni őket, ha néha mondani akartak 22

neki valamit. Azonban Nagyapa olyan volt, mint a legjobb barát és a legjobb apa egy személyben − még a haverok is kedvelték az öreget. Azon a végzetes napon feneketlen hiányérzet és veszteségtudat vágta mellbe. Ugyanaz, amitől az imént, az autóban bóbiskolva hirtelen összerándult és néhány pillanatra elakadt a lélegzete. Megpróbált erőt venni magán és remélte, hogy Jónás nem vett észre semmit. A fiú feszülten koncentrált a vezetésre, úgy tűnt, valóban nem fedezte fel a dolgot. Nagyjából három éve költöztek össze, bár nem igazán számolták a napokat. Próbáltak normális életet élni, megértették egymást, és a néhanapján felszínre törő feszültségektől eltekintve jól megvoltak. Az első év még veszekedések sorozatával telt, de azután lecsillapodtak, talán valamennyire meg is ismerték egymást vagy talán mégsem, és ezért voltak még együtt. Ki tudja? Kit érdekel? Nem, ebbe nem akart belegondolni. Egyáltalán nem akart belegondolni semmibe, ami összefügg a kapcsolataival, mert az csak oda vezetett volna, hogy felidézi a Fakulást, ahogy a Nagyapa halála utáni időszakot nevezte. Hiába: csak gondolnia kellett rá, és máris minden újra lejátszódott a fejében! Kifakult. Nem a ruhája, nem egyszerűen csak elsápadt, hanem… nem talált rá jobb szót; kifakult a létből. Legalábbis elkezdett fakulni. Ha egyedül maradt valahol, teste hamarosan áttetszővé vált, elveszítette színeit, és belül ürességet, emésztő űrt érzett. Akármennyit gondolkodott a dolgon, csak annyira jutott: valamiért egyedül képtelen a létezésre. A folyamat lassan zajlott le, több év alatt jutott el az igazi Fakulásig. Tinédzserkori depresszióként indult, de az ő kis személyes nihilje messzebbre ment a lelki hatásoknál. Olyan messzire, hogy a teste is elindult a nagybetűs Semmibe vezető úton. Lénye legmélyén üresedett ki, és kellett valaki, hogy léteztesse. Kezdett mániákusan ragaszkodni az élethez, a létezéshez, és 23

mint minden mániákus, végletek között csapongott. A lehető legnagyobb lendülettel vetette bele magát a társasági életbe, és csak azért járt iskolába, hogy addig is emberek között legyen. A délutánt mindig valamelyik barátnőjénél töltötte, estefelé pedig rettegve ment haza, arra számítva, hogy valamelyik éjjelen végleg megszűnik, megsemmisül. Sikerült valamiféle egyensúlyt kialakítania a létezés és a Fakulás között. Társaságban szilárdnak érezte magát, élőnek, ha nem is teljesnek a hiányérzet beköltözött lelkébe. Amikor egyedül maradt, vagy éjjel, amikor a szülei már elaludtak és nem tartották fenn lényét azáltal, hogy legalább tudomást vettek róla, kiment a fürdőszobába és csak bámulta magát a tükörben, nézte bőrének tompaságát, szemlélte saját, kifakulófélben lévő arcát. Amikor ezt először felfedezte, hónapokig tartó kétségbeesés öntötte el. Sejtelme sem volt, mi történik vele, nem tudta, hogyan fogalmazhatná meg és hová forduljon bajával. Hiába is nevezte volna meg: amikor volt valaki a közelében, a Fakulás megszűnt, így nem szolgálhatott bizonyítékkal. Félt, kétségbeesése mindig átcsapott rettegésbe, ha egyedül maradt és ismét fakulni kezdett. Idővel erőt vett magán, és elhatározta, hogy szembefordul a sorsával. Fogcsikorgatva leküzdötte a félelmeit, amelyek így kíváncsisággá változtak. Tanulmányozni kezdte önmagát, környezetét és a fakulást. Nem mintha így bármit is megtudott volna a dologról, de legalább könnyebben elviselte. Legalább könnyebben elfogadta, amikor végképp nem talált rá megoldást. Azután megismerkedett Ferivel. Volt már néhány kapcsolata, de azokat is csak arra használta, hogy ne kelljen a Fakulással foglalkoznia – Feri mellett nem kellett. Észre sem vette, amíg csapongó, hedonista életmódja miatt el nem veszítette a fiút. Amikor ráunt, egyszerűen kidobta, mint a többieket, és csak később jött rá, mekkorát hibázott. Lehet, hogy Feri szerelme csupán ifjonti fellángolás 24

volt, de valós érzelemként elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy amíg együtt jártak, ő egyáltalán nem fakult. Utólag, persze, már hiába átkozta magát. Rájött, hogyan tarthatja meg lénye teljességét akkor is, ha egyedül marad valahol. Valamilyen viszony kellett hozzá, valós érzelem, amelyet az ő irányában érez valaki. Olyan kapcsolat, amely él, létezik és ezáltal létezteti őt. Régóta sejtette már, hogy szüleiben nem tombol a szeretet, és ezúttal bizonyítékot talált erre. Azonban akkor már késő volt; nem sírhatta vissza a fiút. Megpróbálták, és ha gyengébben is, de a Fakulás megmaradt. Az elkövetkező néhány évben fakulása mértékéből mindig le tudta szűrni, mennyire üres az élete, mennyire nem számít senkinek, mennyire… létezhetetlen. Csak azóta érezte magát újra valóságosnak, majdnem teljesnek, mióta a főiskolán részt vett a cserediák–programban. Becca a legjobb barátja lett – a kontinens másik feléről jött lány valószínűleg többet is érzett, mint barátságot. Nem kerültek intim viszonyba, szóba sem jött a dolog, de tőle egyébként is távol állt az ilyesmi. Mióta Rebecca nála járt, és főképpen, miután ő is átment hozzá két hétre, a Fakulás csak egészen ritkán jött el újra. Természetes érzelmi ingadozás egy olyan lánytól, aki valószínűleg épp a nemi identitását kutatja valahol, nagyjából egy földrésszel arrébb. Végül Jónás hozott az életébe igazi stabilitást, szilárdságot a szó legteljesebb értelmében. Diploma után munka, munka mellett szórakozás, szórakozás közben pasizás, és végül Jónás, aki mellett meg kellett állnia. Muszáj volt megállnia; már kapcsolatuk első hetében teljesebbnek érezte magát, mint azelőtt. Attól tartott, hogy ismét csak múlandó érzelmet keltett, és mivel Becca akkor már léteztette őt valamennyire, fél évig szinte szó szerint távol tartotta magától a férfit. Találkoztak, de csak nyilvános helyeken, 25

hetente egyszer vagy kétszer. Amikor már hónapok óta nem tudta elkapni a Fakulás pillanatait, el kellett fogadnia, hogy komoly a dolog, vagy legalábbis újabb lehetőséget kapott a létezésre. Ránézett a fiúra, elmosolyodott, és amikor Jónás észrevette, kezét a kezére tette néhány másodpercig, majd újra a vezetés felé fordult. Ha ők ketten léteztették, és Jónás még itt ül mellette a maga teljes valójában, akkor Rebeccával történhetett valami. Valami szörnyű. *** Két nap telt el és szinte megőrült az aggodalomtól. Nem tudta teljesen elrejteni az érzéseit, ezért megemlítette Jónásnak, hogy rossz előérzet fogta el. A fiú megértően viselkedett, mint általában. Folyton a telefont figyelte, hátha megcsörren. Hátha Becca felhívja és elmondja, hogy milyen jól érezte magát a Los Angeles-i utazása során. Hetente-kéthetente beszéltek és megosztottak egymással mindent, ami történt velük. Ideális, tökéletes barátság: Rebecca volt az egyetlen ember a világon, akinek beszélt a Fakulásról. Azután, amikor a lány szülei felhívták, teljesen összeomlott. Becca meghalt, elütötte egy részeg sofőr, és az fájt a legjobban, hogy már két napja tudta. Az bántotta leginkább, hogy a hír egyáltalán nem érte meglepetésként. Csak a bizonytalanság miatt nem engedte meg magának, hogy előtörjenek a könnyei. Ám a bizonyossággal együtt ez is eljött, és Jónás így talált rá otthon, a falra szerelt telefon lelógó kagylója mellett a padlón ülve, kisírt szemmel. Mire a fiú hazaért, már nem maradt egy csepp könnye sem, és csak arra tudott gondolni, hogy elmond neki mindent. Mindent saját magáról, bármilyen hihetetlen is – mindent arról, hogy mennyire fontos számára Jónás jelenléte és szeretete.

26

*** Jónás kihúzta a régi, poros fadobozt az alsó polcról és belenézett. Jó ideje nem jutott eszébe, hogy ezt ott tartotta, de hirtelen bevillant, miért dugta el ennyire. A doboz az úgynevezett „Gyöngyi előtti”, avagy a házassága előtti idők emlékeit tartalmazta. Ennél jobban már csak a gyerekkori emlékeket dugta el, de azokat tavaly megtalálta és kidobta. Volt benne néhány bomlásra hajlamos tárgy, amelyek idővel be is hódoltak e hajlamuknak. Néhány dolgot szívesen megtartott volna, de inkább a dobozzal együtt elégette az egészet. Ezt a dobozt nem kellett elégetnie; főként fényképeket tartalmazott és néhány régi levelet. Kirándulások és barátságok, szerelmek emlékeit. Gimnazista osztályfényképeket, néhány fotót Szlovéniából és a kassai templom vízköpőiről. Mások hegyvidéki tájakat mutattak, valahol a Tisza forrásvidékén készültek. Mindezek között ott rejtőzködött három kép, amelyen csak ő szerepelt, a háttérben a Balatonnal. Tűnődve nézte ezeket, nehezen kapcsolt hozzájuk emlékeket. Mintha nem egyedül járt volna ott, hanem valakivel, akit azóta teljesen elfelejtett. Egy haverral talán, akivel időközben megszakadt a kapcsolat. Nem, soha nem utazott a haverjaival, még két közelebbi barátjával is csak ritkán – pedig velük még mindig tartotta a kapcsolatot. Az egyik barátnője lehetett. De akkor miért nem szerepel a képeken? A többiekről talált fotót a dobozban, csak arról nem, akivel a Balatonnál járt. Pedig egyre biztosabban emlékezett rá, hogy volt ott vele valaki. Visszapakolta az emlékképeket a dobozba, letörölgette a fedélről és a polcról a port, majd mindent visszatett a helyére, de végig ezen tűnődött. Még másnap is zaklatta a gondolat, hogy hogyan lehet ennyire elfelejteni valakit. 27

Hornyák Szabolcs: A stoppos Esik. Mintha dézsából öntenék. Az ablaktörlő teljes sebességgel működik, de így is alig győzi megtisztítani az ablakot. Halloween estéje van, és én megígértem a fiamnak, hogy elmegyek vele csokit gyűjteni. Erre az átkozott főnököm bent tartott túlórázni. Neki nincsen gyereke, nem tudja mit jelent, ha nem teljesítünk egy ígéretet. Jó sok időre elveszhet a bizalom, és én ezt nagyon nem akarom. Ezért most hajtok, mint egy őrült. A rövidebb úton megyek haza, nem az autópályát használom, ott most dugó van. Úgy döntöttem átvágok az erdőn, ilyenkor arra a forgalom szinte nulla. Most, hogy itt vezetek, nem tűnik a legjobb ötletnek. Mindegy, már nem fordulok vissza. Alig látni valamit. A reflektor éles késként hasítja ketté a sötétséget. Néha egy-egy állat szeme csillan meg a lámpa fényében. Remélem nem ugrik elém egy szarvas, még csak az hiányozna, hogy balesetem legyen. Egy villám cikázik át az égbolton. Bevilágítja körülöttem az erdőt. egyszerre gyönyörű, és félelmetes látvány. Hirtelen mennydörgés morajlik végig a tájon. Beleborsózik a hátam. Hiába, az ősi félelem kitörölhetetlen, az ember génjeiben lapul. A rádióban megszűnik az adás, csak statikus zörej hallatszik. Benyúlok a táskámba, a pendrive–ot keresem. Nem találom sehol. A francba, bent hagytam a munkahelyen a nagy rohanásban. Most ülhetek csendben az autóban, és hallgathatom a mennydörgést. Na meg az eső dobolását a kocsi tetején. Kezd leragadni a szemem, nagyon hosszú volt ez a nap, és fáradt vagyok. Le–le bukik a fejem. Újabb villám hasít bele a sötétségbe. Azután meg a dörgés. Felpattan a szemem. Ez jó közel volt. Valaki megy előttem az út szélén, rálépek a fékre, és lassítok. Még jó, hogy nem ütöttem el. Az alak felemeli a kezét. A mozdulaton látszik, hogy nem sok reményt fűz hozzá, hogy felvegyék. Elhaladok mellette. Teljesen szét van ázva. Nem szoktam 28

stopposokat felvenni, a mai világban sosem tudhatod. Mégis most valahogy úgy érzem meg kell állnom. Valószínűleg nem mostanában fog erre jönni valaki. Ezenkívül valami fura, bizsergető érzés kerít hatalmába. És jó lenne valakivel beszélgetni is, nehogy elaludjak. Beletaposok a fékbe, és félrehúzódom. A stoppos az autó mellé ér. Kinyitom neki az ajtót. Beül mellém. Lehajtja a kapucniját. Egy középkorú férfi fordul felém, és a kezét nyújtja. – Jó estét. Paul vagyok. Köszönöm, hogy felvett, már teljesen feladtam. Két autó ment el az imént, de egyik sem állt meg. – Üdvözlöm, én John vagyok. – viszonozom a kézfogását. A keze jéghideg. Biztos attól van, hogy sokat állt kint az esőben. Végigmérem. Megnyerő, szinte jóképű férfi. A szemei viszont furcsák, végtelen szomorúságot tükröznek. Mintha mindent látott volna a világban, és minden fájdalommal végződött volna. Egy verejtékcsepp gördült végig a hátamon. Nem tudom állni a tekintetét. – Merre tart? – Csak menjen, majd szólok, ha kirakhat. Sebességbe teszem az autót, és elindulok. – Mit csinál itt kint ebben a nagy esőben? – kérdezem. – Higgye el, én mindent megpróbáltam. – motyogja maga elé. Ekkor egy mennydörgés elmossa a szavait. – Bocsánat, nem értettem tisztán. – Nem fontos, most már úgyis mindegy – mondja komoran. – Tudok segíteni valamiben? – Már azzal is segített, hogy megállt. Maga volt már olyan helyzetben, mikor bármivel is próbálkozott, nem járt sikerrel? Az utasom felé fordulok. A kapucni újra a fejére húzva. Ő is felém fordul, mintha érezné, hogy nézem. Egy pillanatra csak sűrű sötétséget látok a kapucnija alatt. Egy újabb villám, és kirajzolódik az arca. Szörnyen sápadtnak tűnik, mintha nagyon beteg lenne. Találkozik a tekintetünk. Elkapom a szemem. Nem bírok azokba a 29

szemekbe nézni. Mintha magam látnám bennük. Úgy, ahogy nem szeretném. A teljes, és igaz valómban. Semmi álarc, semmi megjátszás. Csak a színtiszta ÉN. Inkább a vezetésre koncentrálok. – Persze voltam, mint általában mindenki – válaszoltam. – Én most arra gondolok, hogy nem adhatja fel. Amit csinál, azt el kell végezni, nincs más választás. – Mire akar kilyukadni? – kérdeztem kicsit félve. Most mire gondolhat? Mit kell neki elvégezni? Lehet, hogy ros�szul tettem amikor felvettem? – Semmi konkrétra, csak úgy általánosságban kérdezem. – Így még nem jártam. Maga most ilyen helyzetben van? – Én…. Mindent megtettem amit lehet. Próbáltam… Egy hatalmas dörgés fojtja bele a szót. Ránézek. Érdekes már meg is száradt, semmi sem vizes körülötte. Fura. Ilyen jó a kocsiban a fűtés? – És maga, mit keres itt ezen az estén? – kérdezi, kizökkentve a gondolatmenetemből. – Épp haza igyekszem. Megígértem a fiamnak, hogy elmegyek vele édességet gyűjteni, erre a főnököm tovább bent tartott, és most rövidítek. – Ez dicséretes. Nekem is van egy fiam. Ma este viszont én nem tudok vele lenni. – Az anyja neveli? – Nem. De nekem most más a feladatom. – Mi az, ha szabad kérdeznem? – Azt…. nem tudom. Már nem mehetek haza. Többé sajnos nem. Ez a pasi nem normális. Vigyáznom kell vele, nehogy felidegesítsem. Ki tudja mire képes. Még a végén itt halok meg. – Messze vagyunk még? – Csak hajtson, majd szólok időben. Az eső nem enyhül. Most kanyargós rész következik, teljesen az útra kell koncentrálnom. 30

Hirtelen egy jeges fuvallat fut végig a kocsiban. Megborzongok. Nem valami kellemes érzés. Engem néz. Mereven, Érzem, tudom. Belelát egészen az elmém legmélyére. Odakapom a fejem, de csak mered maga elé. Biztos a fáradság, csak az agyam játszik velem. Mégis, érzem valami nem stimmel az ürgével. Nem tudom mi lehet az, valahogy mégis minden szőrszálam az égnek áll. Szívesen megszabadulnék tőle, de nincs szívem kirakni a semmi közepén. Az nem én lennék. Hülye elvek, sosem tudtam átlépni rajtuk. Az asszony is mindig mondja, a jó szívem fog a sírba vinni. Csak ne ma legyen az a nap. Engem otthon várnak, dolgom van nekem is. Mintha tudná mi jár az eszembe, megszólal. – Mennyi idős a fia? – Nem rég múlt hat. És a magáé? – Az enyém nyolc. Látom nagyon ideges. Nyugodjon meg, ma vele fog édességet gyűjteni. Feltéve ha nem borulunk be az árokba – mondja torz mosollyal az arcán. Ennyire látszik, hogy ideges vagyok? Pedig próbálom tartani magam. Teljesen átlát rajtam. – Maga nem is tudja mennyire szerencsés ember. Gyönyörű, szerető feleség. Egy kedves fiú, akivel bármikor együtt lehet. Jó állás, egy nagy ház. Szinte maga a mennyország. – Honnan veszi ezeket? Ismerem valahonnan? – kérdezem. Ez egyre furcsább lesz. – Nyugi, csak kikövetkeztettem. Csak magára kell nézni. Drága autó, menő öltöny. Az arca kisimulva, a szemei boldogságtól csillognak. És ahogy a fiáról beszélt. A többi csak tipp. Úgy tűnik nyitott könyv vagyok a számára. – És mi a helyzet magával? – Velem? Nem is tudom. Nekem is szép életem volt. Szerető család, egy meghitt otthon. A melóm is jó volt, szerettem. Mondjuk sokat voltam távol a családtól, de ez valahogy közelebb hozott minket. És akkor….. nem is tudom. Történt valami, hogy mi azt 31

nem tudom. Nem emlékszem… csak …egyszerűen nem mehetek haza. Felé fordulok. Megint csak mered maga elé. Mi ez? Mintha… látszana a lehelete. Az nem lehet, hisz meleg van a kocsiban. A hőmérséklet huszonöt fokra van állítva. Elfordítja a fejét, és a szemembe néz. Mintha egy feneketlen kútba néznék. Nem is. Az űr legmélyére bámulnék. És a sötétség visszanéz rám. Nem bírom állni a tekintetét. Gyorsan újra az útra koncentrálok. Még mindig piszkosul zuhog. – ÁLLJ! – ordítja. Mi a fene. A szívem majdnem kiugrik a helyéről. Két lábbal taposok a fékbe. Az autó csikorogva megáll, ráadásul le is fullad. – Mi az, mi a baj? – kérdezem. Már csak a hátát látom, ahogy kiszáll a kocsiból. – Köszönöm a fuvart, legyen szép estéje – mondja. – Szívesen. Ez tényleg nem normális. Majdnem a szívbajt hozta rám. Még hallom, hogy mormol valamit maga elé. – Én… Mindent megpróbáltam. Indítok. Sietnem kell, vár a fiam. Még belenézek a tükörbe, vajon hova mehet itt? Látom áll az út szélén, és a távolodó autóm után néz. Egy hatalmas villám vakít el, rögtön egy dörgéssel kísérve. Ez közel lehetett. Visszanézek a tükörbe, nem látom sehol. Hova tűnhetett? Biztos volt ott egy bekötőút, csak nem vettem észre. Ezzel nyugtatom magam. Mindegy, most a hátralévő útra kell koncentrálnom, hogy épségben hazaérjek. Nagyon oda kell figyelnem, mert az eső nem enyhül. Az jár a fejemben vajon ki lehetett ez az ember, és mit keresett itt a semmi közepén. Jó kis történet, biztos bedobom a következő baráti vacsin. Szerintem nagy sikere lesz. Igazi halloween-es sztori. 32

Egy beláthatatlanul nagy, jobbos kanyar következik. Fények villódzását látom a távolban. Ez nem villám, az biztos. Hirtelen valaki lámpával kezd el villogni a kanyarban. Lassítok. Egy rendőr közeledik felém az út szélén. Int, hogy húzódjak félre. Mi a fene, mi történhetett itt? A járőr odaér a kocsim mellé. Leeresztem az ablakot! – Jó estét uram. – Jó estét. – Mi történt? – kérdezem. – Egy nagyon csúnya baleset. A viharban kidőlt egy fa. Pont egy kamion elé, ami felborult. A sofőrt most próbálják kivágni a roncsból. Valószínűleg nem élte túl. Hallja-e, magának nagy szerencséje van. Ha tíz perccel előbb jön erre, magának is baja eshetett volna. Már így is két autó beleütközött a felborult kamionba. Ebben a beláthatatlan kanyarban nem volt nehéz, sajnos ők sem jártak jobban, mint a kamionos. Két autó? A stoppos is két autót említett. – Adjon hálát az őrangyalának, hogy ma magával volt – mondja. – Igen, igen. Ha nem állok meg, és nem veszem fel Paul-t, akkor ki tudja. Akár én lehetnék a kettő autós közül az egyik. Úgy néz ki a jó szívem ma megmentett. El is mondom otthon a feleségemnek. – Nem tudom, hogy át tud-e menni. Elég nagy ott a felfordulás. – Jaj biztos úr, próbáljon meg valamit. A fiam nagyon vár otthon, megígértem neki, hogy elviszem édességet gyűjteni. Kérem. – Ebben az estben megpróbálok valamit – mondja mosolyogva. Az én gyerekem már nagy ehhez, régebben pedig mi is együtt mentünk. Félrefordul, és beszédbe elegyedik az adóvevőjén. Felhúzom az ablakot, hűvös van. Pár perc után kopognak az ablakon. 33

– Na csak most, csak magának. Átmehet, de csak lépésben. Húzódjon az út jobb szélére. – Nagyon köszönöm. Ez sokat jelent nekem. További szép estét. – Köszönöm. És vigyázzon magára. Aztán tele legyen az a zsák csokival, meg cukorkával. Elmosolyodok. Intek, és lassan elindulok. Az út jobb szélére húzódva araszolok. A villogás egyre erősebb lesz, ahogy fordulok be a kanyarba. És akkor meglátom. Olyan mint egy csatatér. A hordozható reflektorok bevilágítják az egész helyszínt. Rendőrök, tűzoltók és mentősök nyüzsögnek mindenfelé. Három roncs foglalta el, szinte az egész utat. Egy rendőr integetve mutatja merre menjek. Az esőcseppek végigcsorognak a sérült autókon. Őket nem zavarják a történtek. Mindegy, hogy a földre érkeznek-e, vagy esetleg a rommá tört Fordra, amely úgy mered ki a felborult kamion oldalából, mintha az égtől kérne segítséget. De itt már az sem segíthet. Az oldala kivágva, mellette fekete nylonnal letakart test hever. Egy véres kar kilóg, az egyik mentős észreveszi, és letakarja. A másik autó kicsit arrébb, egy fára van felcsavarodva. A szélvédő kitörve. A sofőrje méterekkel távolabb fekszik A mentősök teljes erővel dolgoznak még rajta, hátha meg tudják még menteni. A lába maga alá gyűrve, lehetetlen pozícióban. Tuti a medencéje is eltörött. Mégis a legrosszabb az arca. Igazából csak egy véres massza, felakadt szemekkel a közepén. És az eső csak esik tovább, mintha mi sem történt volna. Lassan a kamion fülkéje mellé érek. Itt még jobban lassítani kell, mert elég szűk a hely. Szinte teljesen elfoglalja az utat. Előtte a kidőlt fa. Villám csapott bele, attól dőlhetett ki. A féknyomokból látszik, hogy a sofőr mindent megpróbált az ütközés elkerülésének érdekében. Most ez kevésnek bizonyult. 34

A vezetőt már kivágták a kamionból. Egy mentős hordágyon feküdt letakarva, ő sem úszta meg. Egy szélroham futott végig az úton, és lesodorta a fekete leplet. Jeges markok szorítják meg a szívem. Olyan ismerős ez az arc. Mintha láttam volna már valahol. Igaz a rászáradt vértől nem látom tisztán. Egy pillanat. Az nem lehet, nem lehet ő. Azok szemek…. már sosem fogom tudni elfelejteni őket. Elfordítom a fejem, mert nem bírom nézni azt a tekintetet.

35

Kékesi Veronika: Felelsz vagy mersz? Kinga a száját beharapva nézett az üres sörösüvegre, ami áruló módon pont felé fordította a száját. – Felelsz vagy mersz? – kérdezte Gréti kihívón, és hátralibbentette a ribancos tűzoltójelmezhez passzoló vörös parókáját. Nem… Kinga egyiket sem akarta. Egyre az járt a fejében, mi a csudát is keres itt, amikor sem a házigazdával, sem a többi osztálytársával nem volt igazán jóban. Viszont amikor őt is meghívták, annyira megörült, hogy végre őt is észreveszik, szóval elfogadta a meghívást. Gréti újgazdag szülei épp elutaztak Halloween éjszakáján, és a lány úgy gondolta, a neves ünnepre jó ötlet lenne egy házibuli. Kinga sosem járt ilyen helyen, pedig úgy szeretett volna… Csak őt, a jelentéktelen duci lányt nem fogadták be a menő klikkek. Viszont most, hogy itt kuporgott macijelmezben a „felelsz vagy mersz?”-körben, és soros lévén mindenki őt figyelte, kezdte azt érezni, hogy mégiscsak rossz ötlet volt eljönni. – Na, mi lesz már? – türelmetlenkedett Lilla a kör túlsó végén. – Kinga, merj már! – biztatta őt a mellette ülő boszorkányruhás Zsuzsi. – Eddig senki sem mert, ő is nyuszi lesz! – legyintett Gréti, mire Kinga vett egy nagy levegőt. Úgy érezte, ha bizonyítani akar, akkor íme, itt a lehetőség. El sem tudta képzelni, mi lesz belőle, hiszen már a kérdések is elég cikisek voltak a félrészeg, meglehetősen aktív életet élő lányoktól (Hány faszt fogtál már? A pasidnak mekkora?), de összeszedte minden bátorságát és kibökte: – Merek! A kijelentést taps és örömujjongás követte, majd az előzőleg pörgető Daninak próbáltak egymás szavába vágva ötleteket adni. A fiú erre csak higgadtan felemelte a kezét, és helyes arcára rideg, ám elégedett mosoly ült ki. 36

– Menj a pincébe, és maradj lent tíz percig. – Oké – biccentett Kinga megnyugodva. Csak ennyi? Azt a tíz percet fél lábon is kibírja, addig sem kell ezekkel lenni! – De teljes sötétben. Nem kapcsolunk neked lámpát, nem viheted le a telefonodat… – És honnan fogom tudni, hogy lejárt az idő? – Nyugi, majd szólunk! – közölte Dani nagyvonalúan. – Rendben, de ne zárjatok be! – vonta össze a szemöldökét Kinga. Már rég nem félt a sötétben, de azért egy idegen ház pincéjében lenni… nem tűnt túl kecsegtetőnek. Pláne, miután Gréti valamelyik nap fennhangon panaszkodott arról, hogy a múltkor elöntötte a csatornalé a helyiséget, mert pár döglött patkány eltömte a vezetéket. Két napig fertőtlenítették az egészet. – Nem fogunk, ígérem. Viszont, ha előbb kijössz, akkor nagyon megbüntetünk! Kinga nem vette biztosra, hogy hitelt adhat a fiú szavának, de már nem akart megfutamodni. Végül is tényleg nem nehéz feladat. És a kérdésekkel ellentétben nem is megalázó. – Akkor gyerünk – pattant fel Gréti, és intett a lánynak, hogy menjen utána. Kingát vállveregetésekkel és biztató pillantásokkal engedték útjára, ő pedig felszegett fejjel követte a házigazdát. – Remélem, nem fogsz félni… Nagyon készültünk a Halloweenre! – Látom – felelte Kinga, gyors pillantást vetve az egész házat megtöltő töklámpás– és denevérfigurákra. – Ó, ne gondold, hogy beérjük ennyivel – kacsintott rá Gréti, és Kinga biztosra vette, hogy a mozdulat hatására a lány műszempilláiról egy diszkógömbre való piros csillám porzott le. Gréti szélesre tárta a boszorkányfejjel díszített ajtót, és villanyt gyújtva rámutatott a lefelé vezető lépcsőre: – Na, lódulj! – Igenis! – felelte Kinga kis grimasz kíséretében, de azért elindult lefelé. Nem tudta, hogy háborogjon–e a durva utasítgatás miatt, 37

vagy köszönje meg, hogy legalább nem vaksötétben kellett lebotorkálnia, így inkább csendben maradt. Ekkor látta, mit érthetett készülődésen Gréti: az alig öt négyzetméteres helyiség tele volt minden ocsmánysággal. A polcokról a befőttek közül művér csepegett, egy széken pedig Frankeinstein szörnyének élethű mása pihent. A legnagyobb befőttesüvegben szemgolyók úszkáltak valami zöld trutymóban, a falra pedig levágott fejeket akasztottak. Kingának alig maradt ideje szétnézni, amikor Gréti lekapcsolta a villanyt, az ajtó pedig nyikorogva bezárult. A lány fülelt, és kissé megnyugodva vette tudomásul, hogy tényleg nem hallott kulcscsörgést – tehát úgy tűnik, mégsem akarják bezárni. Tíz perc itt… nem vészes. Így sötétben látszott, hogy a szemgolyók zöldes fénnyel foszforeszkálnak, ami ha nem is világította be a helyiséget, de legalább támpontot adott. Kinga leült a lépcsőre, és karját maga köré fonva várt. Először kínosnak érezte a mackójelmezt a többiek kihívó ruhái láttán, de most plüssbe burkolózva is didergett. Szóval tíz perc… Mi van, ha nem szólnak? Vagy pont, hogy hamarabb szólnak, és elveszíti a játékot? Kinga számolni kezdett magában, de egy koppanás összezavarta. Mi a fenét művelnek ezek ott fent? A lány újrakezdte a számlálást, de a hang megismétlődött, mire ő fülelni kezdett felfelé. A szobában játszott zenét halk, monoton lüktetésként inkább csak érezni lehetett, mint hallani, a beszélgetésből pedig semmi sem szűrődött le. Harmadszorra viszont már felismerte, mit hitt koppanásnak: valaki bevágott egy ajtót. Kinga összeráncolta a szemöldökét. Szóval úgy akarják kikergetni innen, hogy megijesztik? Halloween ide vagy oda, nem fogja olyan könnyen adni magát! Nem tudta, hogy mit terveznek büntetésként, de édes mindegy, úgyis végigcsinálja a tíz percet. A gondolatmenetet a pinceajtó előtt eldübörgő rohanó léptek szakították félbe. 38

– Segítség, gyilkos! – A vérfagyasztó sikoly Grétitől származott. Kinga csak mosolyogva csóválta a fejét. Gyilkos, na persze! Ráadásul tök béna ijesztgetés, hiszen miért lenne akkora hülye, hogy a biztonságos pincéből kirohanjon a képzeletbeli gyilkos karmai közé? Különben meg ordítsanak csak, legfeljebb rájuk hívják a rendőrséget! A sikoly megismétlődött, de ezúttal már kórusban visongtak, páran még halálhörgést is imitáltak közben. Kinga sóhajtott egyet és hátradőlt. Bár tudná, mennyi idő telt el, így tuti megnyeri a játékot! Ám ekkor valami megmoccant – méghozzá a pincében. Nem látta, hogy micsoda, hiszen eddig az ajtó felé fordult, de erre csak visszakapta a fejét. A befőttesüvegben úszó szemek már alig világítottak, a szörny figura sziluettjét alig lehetett kivenni. Kinga nem tartotta kizártnak, hogy képzelődik, de mintha eddig keresztbe lett volna vetve a lába… A felfedezéstől végigfutott a hideg a gerincén, és az izmai megfeszültek, miközben próbálta nyugtatni magát. Hiszen alig volt ideje megfigyelni a tárgyakat, lehet, szóval minden bizonnyal csak rosszul emlékszik. A sikoltozás folytatódott, de Kinga semmi másra nem tudott figyelni, csak a széken ülő figurára. Ami… Úristen, lélegzik! Kinga behunyta a szemét, és megrázta a fejét, hátha attól kitisztul a látása. Ugyan, csak egy bábu… semmi más – biztatta magát, majd lassan felkelt a lépcsőről. Egy pár másodpercig hezitált, majd közelebb lépett a szörnyhöz. Beharapta ajkát, és óvatosan a figura felé nyúlt, de keze pár centire megállt a levegőben. Hiába tudta – legalábbis remélte –, hogy butaság, és nincs miért, de képtelen volt megtenni. Csak pár centi, és meglátod, nem lesz baj – ismételgette, de a tagjai nem engedelmeskedtek. Már azon volt, hogy visszaül a 39

lépcsőre, amikor a szörny tényleg megmozdult: gépies, szögletes mozdulattal nyúlt felé, és talán csak a sötét miatt tévesztette el. Kinga rekedten felsikoltott, és a fokokban megbotolva, érzése szerint csigalassan felevickélt a lépcsőn. Le sem nyomta a kilincset, hanem szinte betörte az ajtót, hogy az előszobába érve újabb szörnyűség fogadja. Vér. Mindenhol. Beborította a padlót, a falakat, és a giccses halloweeni dekorációról is csöpögött. – Mi…? – kapta a szája elé a kezét Kinga. Csak egy pillanatig hezitált: a kijárat felé vette az irányt. Ám ahogy feltépte az ajtót és kilépett, azonnal megtorpant: a tornác egyik gerendájáról Dani lógott. A nyakánál. Testét vér borította, feje pedig oldalra csuklott. – Ne… – Kinga csak ennyit tudott kinyögni, és tekintetét a fiúra szegezve hátrálni kezdett. Nem vette észre a küszöböt – amiben megakadva egyensúlyát vesztette, majd hátra zuhant. A produkciót tapsvihar és röhögés fogadta – Kinga ekkor vette csak észre, hogy a többiek az emeleten lapulnak, és többen kameráztak is a mobiljukkal. A legjobban pedig – Dani szórakozott. – Úristen, hogy bevetted! – kacagott Gréti, mialatt pár fiú odament Danihoz, hogy lesegítsék a kötélről. – De ezt hogy? – Kinga csak ennyit volt képes kinyögni. – Így – cipzárazta le a dzsekijét Dani, megmutatva a hónaljánál áthurkolt kötelet. Kinga erre még mindig a földön fekve párszor a művér áztatta padlónak koccantotta a tarkóját kínjában. Mégiscsak átverték… – És ott a pincében? – Én voltam! – jelentette ki egy büszke fiúhang, mire Kinga odafordult. Egy tizenkét–tizenhárom éves kölyök állt ott, a maszkot a hóna alatt szorongatva. – Na, jó munkát végeztem, szóval maradhatok? – Álmodik a nyomor! Te most szépen visszamész aludni! – mutatott Gréti az egyik szoba felé. 40

– De megígérted! – szontyolodott el a fiú, mire csak hangos röhögés érkezett feleletként. – Lódulj, fellőtték a pizsamát! – szólt rá a nővére, így a kölyök megszégyenülten felkullogott az emeletre, mialatt bosszúról motyogott az orra alatt. – Te pedig… – fordult Kingához, miután öccse eltűnt a színről – nem volt meg a tíz perced, szóval ezt mind feltakarítod! – mutatott végig a mocskon. – Alaposan ám! – tette hozzá Dani is barackot nyomva a lány macisapkás fejére. Mégsem kellett volna eljönnöm ide – állapította meg Kinga, majd megsemmisülten átvette a felmosó vödröt és a rongyot Grétitől. Legalább annyi szerencséje volt, hogy a falat lemosható festék borította, így nyomtalanul le tudta sikálni a szirupos folyadékot. – Khm… – Valaki megköszörülte a torkát Kinga háta mögött. Hátrafordult, és látta, hogy Gréti öccse az, ezúttal már pizsamában. – Felmosnád itt egy kicsit? – mutatott a pinceajtó előtti részre. – Hogyne… – morogta a lány, de azért pár gyors mozdulattal felszedte onnan a művért. A fiú erre bájosan rámosolygott, majd leszaladt a lépcsőn, valamit matatott, majd felszaladt. – A többieknek egy szót se! – Csak ennyit mondott, majd felviharzott a szobájába. Nem kellett sokáig találgatni, mi történt, hiszen a szintet lassan elöntötte a csatornaszag. – Te meg mit mű… – rontott ki Gréti, de orra elé kellett kapnia a kezét, mert mellbe vágta a bűz. – Én csak azt csinálom, amit mondtál! – védekezett Kinga. – Szerintem a pincéből jön… – Baszd meg! – káromkodta el magát a lány, majd a villanyt felkapcsolva lepillantott, de annyi elég volt, hogy öklendezve hátráljon. Kinga nem tudta megállni, átlesett Gréti válla fölött, és őt is gyomorszájon vágta a látvány. A helyiséget legalább három 41

lépcsőfok magasságig elöntötte a szennyvíz, de ami még rosszabb, a lé tetején még néhány döglött patkány is lebegett. – A kurva életbe! Már megint ez a rohadt csatorna! Miért nem bírják apáék megjavíttatni! Nem hiszem el! – Gréti szabályos hisztirohamára többen is előjöttek a szobából. Néhányan megpróbálták nyugtatni a lányt, de a többiek csak biztos távolból merték nézni az eseményeket. – Basszus, az él! – A megállapítás Zsuzsi szájából hangzott el, és a helyiség közepére mutatott. Kinga ekkor vette észre, hogy az állat valóban jó tempóban úszik a lépcső irányába. Gréti erre bevágta a pinceajtót, és elsőként rohamozta meg a kijáratot – a zár azonban beragadt. – Hogy a rohadt… – káromkodott Gréti, majd az ablakhoz ment – ám mielőtt hozzáérhetett volna a kilincshez, sikítva hátraugrott – hiszen az ott lógó töklámpás szeméből egy másik patkány bújt elő. Az általános pánik közepén csak Kinga állt mozdulatlanul kezében a művéráztatta felmosóronggyal, és a korlát mögött lapuló fiút nézte. Gréti öccse rávigyorgott, majd ajkával némán ezeket a szavakat formázta: – A java csak most jön!

42

Puskás Raymond: Telihold A nevetéstől már fájt a hasam, amikor kifordultam az ajtón. – Aztán a farkasokkal vigyázz! – mondta vidáman Zandy. – Attól, amiért telihold van, még nem jelenti azt, hogy a farkasok tanyájává vált Orotva – válaszoltam higgadtan. Ahogy elindultam a kapu felé láttam, ahogy két személy jön be rajta. Egy fiú és egy lány. Úgy 25 év körüliek lehettek. – Jó estét. – mondták vidáman. – Viszont látásra! – válaszoltam. Soha nem szerettem idegen emberekkel társalogni, pláne nem itthon a szülőfalumban. Kiléptem a kapun és vettem az irányt hazafele. Nem siettem, hisz a hideg ellenére szép idő volt, nagyon szerettem a teliholdat. Ahogy befordultam a nagy kanyaron, egyből megcsapott valami fura szag. Talán farkasok? Nem hinném, hogy ennyire bejönnének lakott területre. Biztos, hogy nem. És mi van, ha mégis? Nem tudtam magam eléggé lenyugtatni. Bennem égtek Zandy szavai. Lehet hogy ő viccnek szánta, és egy pillanatig én is, amíg a furcsa szag mellé meg nem hallottam a farkasüvöltést. Megijedtem. Felgyorsítottam a lépteimet, és próbáltam az út menti fák árnyékának a takarásában megtenni a hátralévő utat. De hiszen a farkasok úgy is megérzik az ember szagot. És mi van, ha nem is farkas volt? Nem tudtam magam teljesen megnyugtatni. Már az út felét megtettem, szinte futva és a borzalmas bűz egyre csak erősödött. Alig vártam, hogy végre otthon legyek. Kibírhatatlan volt. Kezdtem megbizonyosodni arról, hogy nem farkasoktól származik. Valami más. Valami borzalmasabb. Előre számoltam, hogy még hány kanyar van hátra. Három volt még. És ahogy az első kanyart bevettem, a földbe gyökerezett a lábam. Pár méterre előttem, az egyik út mellett álló óriási csúzli alakú fáról megláttam őt, ahogyan ott lóg a kötélen, és az ürességbe bámuló szemek egy pillanatra találkoznak az 43

enyémekkel. A félelem villámcsapásként járta át az egész testemet. Ordítani szerettem volna, de azon vettem észre magam, hogy egy hang sem jön ki a torkomon. Nem láttam teljesen az arcát, mert a hold fénye elvakította a szemem. A vállig érő vörös haja vízesésszerűen hullott alá és néha a szél hanyagul belekapott, ahogy ott lógott a semmiben. Remegő kézzel azonnal a telefont vettem elő és tárcsáztam. Zandy. Hogy miért ő? Nem tudom. Foglalt szám. Ez nem lehet igaz, itt állok a telihold fénye alatt egy fáról lelógó hullával, és ő ekkor kell beszélgessen? Hátra arcot vettem és futottam, ahogy bírtam. Nem érdekelt, a hideg, nem érdekeltek a farkasok, egyszerűen semmi sem érdekelt, csak hogy minél hamarébb érjem el Zandyék házát. Hogy miért oda futottam, miközben hamarébb hazaérhettem volna? Nem tudom, egyszerűen reflexszerűen cselekedtem. Már a nagykanyarban loholtam. Sajgott mind a két lábam. A tüdőm élesen szúrt, de nem érdekelt. És akkor megláttam a zöld kaput. Amilyen lendülettel berontottam a rajta, épp olyan sebességgel vágódtam el a jeges udvaron. Elhomályosult a kép. A fejem sajgott. Csak a teliholdat láttam táncolni magam előtt. – Zandy… egy hulla van… a fán… Zandy… Zan… Repültem. Egyre közelebb ahhoz a fához. Minden porcikámmal ellenállni akartam, de nem tudtam. Egy láthatatlan erő vitt. Még sosem láttam így Orotvát. Megvolt a falunak a maga csodálatos varázsa, amitől oly titokzatossá vált. Nem tudtam tovább gyönyörködni a látványban, mert megláttam a csúzlit. Vagyis a fát, a borzalmas gyümölcsével, ami ott csüngött az egyik ágán. És egyre csak közeledtem, közeledtem megállás nélkül. Már olyan közel voltam, hogy láttam a vörös hajat, a rávetülő hold fényében, és ekkor megláttam magam előtt a kék szemeket. – Hahó. Rajmi, mi történt veled? Jól vagy? Zandy állt előttem, és a kék szemeiben az ijedséget láttam. Válaszolni szerettem volna, de a félelem, és a felismerés pengeként hatolt belém. Nem lehet. Biztos csak álmodtam az egészet. 44

– Zandy láttalak, ahogy ott lógsz a fán. Ezért futottam vissza. Először nem ismertem meg a hullát, de most rájöttem, hogy te voltál – tört elő belőlem. – Ugyan már? – mondta. – Hogy én egy fáról? Biztos csak álmodtad. Nagyon beverhetted a fejed. Láttam rajta valami szokatlant. Mindig is őszinte volt velem, de most olyan zavartnak tűnt. Valahogy más volt, nem olyan mind fél órája. – Gyere be és nyugodj meg. Megnézzük a fejedet, nem lett komolyabb baj. Azzal meg fogta a kezem és próbált húzni a földről, de én nem tágítottam. Felpattantam és a szemébe néztem. – Zandy értsd már, meg hogy nem álmodtam! Ott egy hulla a fán, ami kísértetiesen hasonlít rád! – ordítottam szembe. Ziháltam. Apró verejték cseppeket éreztem a halántékomon végigfolyni. Kalapált a szívem. Azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Itt állok előtte, abban bízva, hogy segít majd, erre ő nem hisz nekem, és a fejemet akarja vizsgálgatni. Nem a fejemmel van a gond, hanem ezzel az estével. – Gyere már és bizonyosodj meg, hogy igazat beszélek. – mondtam, és a kapu felé vettem az irányt. De ő visszafogott. – Egyszer bemegyünk és megnyugszol, majd utána megnézzük, hogy mit láttál. – válaszolta. Ezzel próbál hitegetni? Ez most komoly? Valami nincs rendben, és én ennek az ügynek a végére fogok járni. Beleegyeztem, hogy bemegyek vele a házba. Amikor bementem megláttam az idegennek vélt alakokat, akiket nem rég láttam bejönni. Egy szemüveges fickó és egy hosszú hajú lány. Na meg Zandy testvére. Láttam rajtuk, hogy alig bírják visszatartani a nevetést. Nem értettem, hogy mi folyik itt. Amikor meglátták a vért a fejemen egyből a komolyság szele, csapta meg őket. – Szerintem mondjuk el neki, hogy mi történt, mert ez nem úgy sült el, ahogy elterveztük. – kezdte el Zandy, a többiek bólintottak. 45

Azzal hozzám fordult. – Az az igazság, hogy meg akartunk tréfálni téged. Tudtuk, hogy sok thrillert, mert horror regényt olvasol, így kieszeltük azt, hogy amíg itt vagy, addig Csabáék szépen elhelyeznek egy kitömött babát egy olyan fára, ami pont az utadba esik. Eredetileg az a baba az enyém, még kicsengetésre kaptam, és engem próbál rekonstruálni. Amikor ideértél, Szilvi azzal az ürüggyel, hogy kimegy tusolni, találkozott Csabáékkal és elhelyezték a bábut a kiszemelt fára. Viccnek szántuk, de rosszul sült el. Ezért kérünk tőled most bocsánatot, amiért ennyire megrémisztettünk. Én csak ültem ott és csak ámultam. Ez nem lehet igaz. Annyira élethű volt és mégis… Meglepettségemben elkezdtem kacagni. Azt hitték, hogy megbolondultam. Aztán mindenki nekifogott és követte a példámat. – Az a vörös paróka azért sok csúcs volt meg kell, hogy mondjam. – mondtam nekik nevetve. – De miért a házakhoz közel tettétek fel azt a bábut? Nem gondoltátok, hogy valaki meglátja és bedől neki úgy mind én? Erre mindenki elhallgatott és döbbenten nézett rám. – Rajmi! Miről beszélsz? Mi a nagykanyarnál tettük fel egy fenyőágra, és nem bent a házaknál. – mondta meglepetten Zandy. Libabőrös lettem, és egy pillanatig azt hittem, hogy elájulok… A kanyarban? Hisz ott én semmit nem láttam, valószínűleg elkerülte a figyelmemet, amiért a fák árnyékának a takarásában mentem hazafelé. De akkor… az a bűz… valódi volt? Kintről ismét farkasüvöltést halottam.

46

Puskás Raymond: Tizenegy óra Ahogy a fejemet felkaptam az asztalról bele nyílalt a fájdalom a nyakamba, mintha az imént egy erőteljes ütést mértek volna rá. Lassan kezdett kitisztulni a kép. Láttam, hogy a helyi kocsmában vagyok, körülvéve ismerős arcokkal. Általában a helyiek ide járnak, mivel ez az egyetlen kocsma a faluban, így majdnem minden este telt ház van. A zene dübörgött, néhányan énekeltek, és akadtak táncos lábú egyének is, akiken meglátszott, hogy elegendő alkoholt fogyasztottak ahhoz, hogy perdüljenek a ritmusra. Én a sarokban ültem, előttem egy tucat kiürült pohár hevert, és egy fél üveg sör társaságában néztem, ahogy zajlik a kocsma élet. Nem volt kedvem semmihez, hányingerem volt, szédültem, nagyon rosszul voltam. A számban éreztem a vodka keserű ízét, ami még jobban ingerelte a gyomromban lévő tartalom azonnali távozását onnan. Az órámra pillantottam ami 23:01–et mutatott. Megfordult a fejemben, hogy lassan hazaindulok, de ahogy megpróbáltam felállni, megmozdult alattam a talaj, ezért biztosabbnak éreztem ha egyelőre nyugton maradok. Már-már visszatettem volna a fejem a kényelmesnek tűnő asztalra, azzal az elhatározással, hogy alszom valamennyit, ezzel is javítva az állapotomon, amikor egyszer csak nagy robajjal kivágódott a kocsma ajtaja. Érezni lehetett, hogy a hideg levegő beáramlik, és lassan kitereli a bent lévő fülledt légkört. Mindenki odakapta a fejét kíváncsian figyelve az eseményeket. Én is hasonlóan cselekedtem. Nagy megdöbbenésemre amit akkor láttam azt hiszem sikerült abban a pillanatban kijózanodnom. A bejáraton talpig feketébe öltözött alakok rohantak be nagy csukjával takarva arcukat és mindegyik fel volt fegyverezve. Nem lőfegyverrel, hanem vágóeszközökkel: szablyával, nádvágóval, akadt akinél tőrök voltak mindkét kezében. 47

Az első gondolatom az volt, hogy csak egy rossz tréfa akar lenni, amivel ránk akarnak ijeszteni, de amikor az egyik csuklyás, amelyik legelsőnek rontott be, egy gyors suhintással a közelben ülő tag nyakába vágta a nádvágóját, a vészcsengő megszólalt a fejemben. Egyszerre kezdett el mindenki sikítani, elnyomva még a dübörgő zene hangját is. Egy pillanat alatt mozgalmassá vált az egész kocsma. Mindenki menekülni próbált, de a sötét alakok valóságos vérfürdőt rendeztek. Az egyetlen menekülő út az ajtó volt, amit elálltak a fegyveresek. Volt akik ellenszegültek és próbálták a harcot felvenni velük, de azok csúful megjárták. Az egyik ilyen lázadónak az alkarját vágta le egy termetes csuklyás, ami úgy hullt a földre, mintha száraz csapot törtek volna le a fáról. A vér abban a percben spriccelni kezdett a megmaradt csonka végtagból, elárasztva vele mindent ami az útjába került. De ez a kis vér semmi sem volt ahhoz, ami már akkor volt az egész helyiségben. Lényegében mindenkit lekaszaboltak. Egyszerűen nem volt menekvés, úgy hulltak az emberek, mint a búza aratáskor. A vér patakként folyt a padlón és érezni lehetett a halál könnyfacsaró bűzét. Mindezeket az asztal alól néztem végig. Amikor berontottak már sejtettem, hogy valami baj lesz, így bevágódtam az asztal alá, magam elé húzva a közelben álló széket, ezzel is próbáltam elrejteni a hollétemet. Tudom, hogy gyávaság amit tettem, de a hősködés itt nem sokat ért volna, pláne amilyen állapotban voltam. Egy ideig úgy tűnt, hogy sikeresen elbarikádoztam magam a támadók elől, de kiderült, hogy a szerencsém cserben hagyott. Az egyik csuklyás pont akkor látott meg, amikor az egyik lány nyakát szelte át a késével. Felém indult. Az arcát nem tudtam kivenni, mert a csuklya teljes egészében árnyékot vetett rá. Nem tudtam elképzelni, hogy miért teszik ezt a szörnyűséget pont nálunk, ebben a kis falusi kocsmában. Ahogy közeledett, a szívem hevesen vert, és az arcomon patakzottak a könnyek. 48

Észre sem vettem, hogy sírok, mert akkor tudatosult bennem, hogy talán ütött az utolsó órám. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy milyen lehet a halállal farkas szemet nézni, azzal a tudattal, hogy itt a vég. Mindig úgy hittem, hogy a halál váratlanul fog érni, minden előjel nélkül, mert így még mindig sokkal jobb, mint tudni azt, hogy pontosan mikor fog lecsapni. És most úgy néz ki, hogy a halál közeledik felém egy véres szablyával a kezében. Ösztönösen próbáltam hátrálni, de sarokba voltam szorítva. Nem volt menekülő útvonal és még esély sem, hogy élve kikerülök ebből a csapdából. Azért fohászkodtam, hogy gyors legyen és ne kelljen szenvedjek. Ha már ilyen csúf halálom lesz, bár ne úgy végezzem, mint egy állat. Az izgatottságtól és a könnyektől alig láttam már. A fejem sajgott, a szívem kalapált és riadtan a falhoz lapulva vártam, hogy mikor súlyt le. Nem volt már értelme annak, hogy az asztal alatt legyek,mert úgyis észrevett. Csak húzni akartam az időd. Rájöttem, hogy minden pillanat ami az élethez köt egy ajándék, és próbáltam minél több ideig magamnál tartani ezt az ajándékot. A gyilkos már egy lépésre volt tőlem. Megszűnt a világ körülöttem létezni. Legalább is számomra. Az egyetlen dolog amivel törődtem az a saját lelkem volt. Félelmetes volt, ahogy a kezében lévő szablyát magasra emelve készült lecsapni vele. Behunytam a szemem. Nem volt értelme ellenkezni. Lehajtottam a fejem,és alázatosan vártam a halált. Óriási ütést éreztem a nyakamon és elsötétült minden. Aztán azt még egy ütés követte, és még egy. Lassan kinyitottam a szemem és hangosan felkiáltottam. Alig hittem a szememnek. Homályosan láttam a kocsmát és hallottam, hogy mindenki rajtam röhög, miközben a csapos nyugodt lélekjelenléttel ütögeti a nyakam, hogy ébredjek fel. Nem hittem el, hogy csak egy rossz álom lett volna minden? Nem törődve a sajgó nyakammal és az azt ütögető csapossal, elkezdtem nevetni. 49

Ahogy kezdett kitisztulni a kép láttam, hogy egy páran elbizonytalanodnak az épelméjűségemmel kapcsolatban. De ezek az apróságok nem érdekeltek, örömemben megöleltem volna mindenkit. Élek és egy rossz álom megtanított arra, hogy értékeljük az életünket amíg csak lehet, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor jön el a vég. Nevetve feltápászkodtam és meglepve tapasztaltam, hogy nem szédülök és semmi bajom nincs. Eszembe jutott, hogy ideje lenne már hazamenni, biztos, hogy késő van. Ránéztem az órámra. 23:00 volt. Az arcomra fagyott a mosoly. Láttam, hogy megállt az óra. Elromlott pont 23 óránál. Biztos, hogy ez véletlen. Azzal nyugtattam magam, hogy egy rossz álom nem fogja befolyásolni a hangulatomat, és nem lesz úrrá rajtam. Ezekkel a gondolatokkal indultam meg az ajtó felé. Ekkor hirtelen minden megváltozott. Egyszerűen az nagy robajjal kivágódott. A földbe gyökerezett a lábam. Mindenki az ajtó felé nézett, ahonnan mosolyogva lépett be a halál. Az óra ekkor megindult és 23:01-et mutatva vidáman kattogott tovább…Tikk… Takk…

50

S.M. Kinda: Anya Természetellenes csönd ülte meg a házat. Nem hallatszott egyetlen gerenda roppanása sem, még az eső hangja is kiszorult. Az emeletre vezető lépcsőknél meglapuló két gyerek mindezt alig érzékelte: félelemtől robogó szívük a fülükben bömbölt. Majd egy váratlan pillanatban éles, rikácsoló csattogás kezdődött. Egy újabb vörös kavics zuhant a csempére. Anya szülni készült. Az idősebb kislány óvatosan kikémlelt a fal sarkánál, hogy szemügyre vegye a sötét lényt. Az a nappaliban lebegett, egy vörös szőnyeg fölött. Az óriási, árnyszerű, alaktalan halom maga volt az élő fenyegetés. – Mesi, menjünk inkább vissza! – Hanna megrángatta nővére karját, de ő a fejét ingatta. A házban a biztos halál vár rájuk, de ezt nem merte elmondani egyébként is rémült húgának. – Muszáj elszöknünk – suttogta gyorsan, türelmetlenül. Nem akarta, hogy az a förtelmes lény meghallja őket. – Nem akarsz újra Maci Babával aludni? Maci Baba Hanna alvós mackója volt, és többet sírt utána, mint a szüleiért. Az érv hatott, az ötéves kislány elszántan bólintott. Mesi tizenegy éves volt, de amióta ebben a házban élt,jóval idősebbnek érezte magát. Hogy pontosan mikor érkeztek oda, még csak megsaccolni sem tudta. Összefolytak a hetek és a hónapok, minden nap egyformának tűnt. Felnőttel itt még egyszer sem találkoztak. Mesi, mint a legidősebb, főzött és takarított is, bár arról fogalma sem volt, honnan került étel a hűtőbe és a kamrába. Anya csak gyerekeket gyűjtött maga köré, és akkor érezte jól magát, ha sokan voltak, ezért nagyjából húszan éltek azon a helyen. A gyerekek jöttek és mentek. Anya nagyjából hetente szült. Ők legalábbis így nevezték, amikor a gyerekszobák éjjeli sötétségére 51

emlékeztető lényből kiesett egy újabb lakó. Mindennek előjele is volt. Pár nappal az eset előtt vörös kavicsok hullottak belőle, amelyek végül szinte beborították a nappali fényes csempéit. Ilyenkor még Anya sírását vagy sikoltását is hallották. Egyébként nem kommunikált velük. Anya hetente szült – és előtte ennie kellett. Olyankor azokat a gyerekeket fogyasztotta el, akiket ő maga hozott erre a világra. Azon a napon is táplálkozott. Bogi vidám kislány volt, még akkor sem sírt, amikor megérkezett a házba. Mesi magára vállalta a feladatot, hogy az újonnan érkezetteket felvezeti az egyik üres szobába. Ott elmesélte nekik, hogy addig kell itt élniük, míg Anya meg nem eszi őket. Menekülésre nincs lehetőség, eddig bárki is próbálkozott meg vele, Anya fekete polipkarra emlékeztető csápjai elkapták őt. Az engedetleneket megette, ám az az étkezés sokáig tartott, ezt a fájdalmas sikolyokból tudták, amit a ház minden zugában tökéletesen lehetett hallani. Bogi mindezeket komolyan hallgatta végig, és az ijedtség legkisebb jele sem látszódott rajta. Bogit gyorsan, fájdalommentesen fogyasztotta el. A kislány arcátlila és zöld foltok borították: részeg apja tombolásának nyomai, amelyekről úgy beszélt, mint egy rajzfilm vicces jeleneteiről. Akkor is vidáman csevegett, ami merőben szokatlan volt ezen a helyen, és egy kicsit mindenkinek jobb kedve lett tőle. Majd megjelentek a fekete csápok az ajtó rése alatt, és egy pillanat alatt behálózták a lányt. A kislány először csak a többiek rémült pillantását vette észre, és csak azután az őt beborító sötét karokat. A vidámság azonnal eltűnt az arcáról, és valami különös beletörődés jelent meg rajta, amit azelőtt egyik gyerek sem látott a táplálékokon. Anya egy pillanat alatt lerántotta a nappaliba. Mindez szinte hangtalanul történt, csak az ajtó nyílása és csukódása törte meg a reszkető csöndet. Majd hamarosan jött az életben maradtak zokogása. Hanna 52

a nővéréhez bújva sírdogált, és még Mesinek is folytak a könnyei, de soha nem vallotta volna be, hogy valójában a megkönnyebbüléstől, amiért most sem ők kerültek sorra, hanem egy olyan lány, akit valójában egyáltalán nem kedvelt… Ekkor határozta el, hogy menniük kell, képtelen még egy napot ebben a házban tölteni. Újabb kavics hullott ki a szörnyetegből, és ez magához térítette Mesit a gondolataiból. Indulniuk kellett, bár nagy volt a tét. Mesi már sok olyan étkezésnek volt fültanúja, amikor Anya elkapott egy szökevényt. Azok a sikolyok minden pillanatban mellette voltak és belezúgtak a fülébe. Mégis, muszáj volt elmenekülnie. Nem tudta pontosan, mit jelent megőrülni, de biztos volt benne, hogy ez a sors vár rá, ha még egy napotitt kell töltenie az örökös félelemben, a többi sápadt, örökké síró gyerek között. Anya nappal aludt, ezért a legtöbben ekkor próbálkoztak a szökéssel. Éjjel kereste az áldozatait, bár egyszer sem mozdult el a nappaliból. Ám a csápjai tekeregtek, beférkőztek a bútorok mögé és alá, vagy a szekrényekbe… Ez utóbbiaktól idekerülésük óta Mesi különösen tartott. Őket is ott kapta el. Egyszerre két kavics hullott a csempére, ami újból magához térítette a lányt. Most kell megszökniük, mert Anya szül, és nincs ereje másra koncentrálni; mert éjszaka van, és eddig mindenkit nappal kapott el, ilyenkor nem olyan éber, nem is sejti, hogy bárki is menekülni próbálna… Mesi tudta, hogy van hiba a tervében, de ezen nem akart gondolkodni. Sőt, úgy érezte, hogy már képtelen gondolkodni, egyszerűen csak félni tud. – Gyere, futás! – súgta húgának, és a hátsó ajtó felé indult. Onnan a kertbe jutnak, ami tele van málnabokrokkal, az majd eltakarja őket… Az emelkedő kert tetején, a kapunál, ugyan láthatóvá válnak, de az már mindegy. Ha kilépnek rajta, megmenekültek, Mesi ebben biztos volt… Odáig még senki sem jutott, Anya nem hagyta nekik. 53

Csöndesen nyitotta ki az ajtót, csak kettejük zihálása hallatszott. Állandóan a háta mögé figyelt, nehogy megjelenjenek azok az átkozott, sötét karok. Mindene izzadságban úszott, és úgy reszketett, hogy alig bírta lenyomni a kilincset. Amikor végre becsukta maga mögött az ajtót, muszáj volt megállnia egy pillanatra. Hirtelen nagyon fáradt lett. Homlokát a hűvös fához érintette. Valahogy egyszerre volt megnyugtató és taszító érzés. – Mesi, menjünk már! – sürgette őt húga kétségbeesetten. Ő is úgy reszketett, mintha karácsonykor pólóban és rövidnadrágban a teraszon várná a Jézuskát. Mesinek nagyon tetszett ez a különös gondolat, ezért halkan felnevetett. Hanna ettől nagyon megijedt, úgyhogy gyorsan összeszedte magát. – Menjünk! – ragadta meg húga kezét, és bevonszolta őt a bokrok közé. A tüskék végigkarmolták őket, de ezt észre sem vették. Folyton maguk mögé kémleltek. A csápokat keresték Mesi ezeket a polipkarokat látta meg elsőként a lényből. Ezek jelentették a határt a normális élete, és e borzalmas rémálom között. Aznap éjjel a szüleik ismét elmentek valahová. Arra is emlékezett, hogy nagyon hideg volt náluk, mert már megint tönkrement a fűtés. Hanna megint sírdogált, és Maci Babát szorongatta, alig akart lefeküdni. Nem sokkal azután, hogy Mesinek sikerült ágyba parancsolnia, már kopogtatott is a szobája ajtaján. Ő úgy tett, mintha aludna. Elege volt abból, hogy húga szinte minden éjjel nála akart aludni, mert félt valamitől, ami elmondása szerint a szekrényében lakik. Hiába hagyta figyelmen kívül a kopogtatást, Hanna mégis benyitott. Akkor is reszketett. – Itt szeretnék aludni – suttogta halkan a kislány, miután Mesi felkapcsolta a kislámpáját. – Megint a szekrényszörny? – forgatta ő a szemét, és kikászálódott az ágyból. Már elege volt abból, hogy mindig neki kellett a húgára vigyáznia. 54

Hanna bólintott, és látszott rajta, hogy örül, amiért nővére érti a problémát. – Ezt dobta ki nekem – Hanna előrenyújtotta a tenyerét, amin egy vörös kavics feküdt. Mesi már számtalan ilyet látott a ház körül, biztos volt benne, hogy húga azok közül szedett föl egyet. – Gyere, megnézzük, mit akar – mondta végül lemondóan. Hiába, pontosan tudta, hogy a kislánynak szüksége van rá, másra nem számíthat. – A szekrényekben nincsenek szörnyek, Hanna – magyarázta fázósan összehúzva magát, mielőtt beléptek a szobába. – Azt hiszem, ezt már megbeszéltük. Itt a ruháid vannak… Kinyitotta a hercegnőkkel díszített szekrényke ajtaját, és életében először pillanthatta meg azokat a borzalmas csápokat… A következő pillanatban pedig Hannával együtt ott feküdtek a vörös szőnyegen, fejük fölött azzal a félelmetes lénnyel. Sokáig sikoltoztak és sírtak, legalábbis Hanna szerint, ő egyáltalán nem emlékezett rá. A dombocskán fölfelé egyre jobban elfáradtak. Mesi Bogira gondolt, és a többi gyerekre. Mi lesz velük, ha ő elmegy? Ki vigyáz az újonnan érkezőkre? Hannát megmenti, hiszen a húga, de a többiek egyedül vannak. Most, hogy belegondolt, ő és Hanna volt az egyetlen testvérpár. – Szerinted megmenekültünk? – kérdezte reszketeg hangon Hanna, és még erősebben szorította meg nővére kezét. – Ha észrevette volna, hogy eltűntünk, már elkapott volna – válaszolt Mesi, majd felemelte a földről a tekintetét, és legnagyobb meglepetésére már a kert tetején álltak. Úgy tűnt, a kapu vár rájuk, hívogatja őket, hogy a szabadságba lépjenek, ám ez mellett elárulta, hogy továbbra is rabok. – Sikerült – lehelte Mesi, és a kapuhoz rohant, ami nem volt bezárva, csak egy kis reteszt kellett eltolnia. Egy széles földútra jutott, ami olyan csábító volt, akár egy hatalmas kehely fagylalt, tejszínhabbal a tetején. 55

Mesinek még mindig a többi gyereken járt az esze. Milyen magányos lesz nélkülük! A szülei szinte soha nincsenek otthon, és neki mindig Hannára kell vigyáznia… – Akkor, megyünk Maci Babához? – Mesi igyekezett vidámnak és bizakodónak tűnni, hangja mégis reszketett a maradás utáni vágytól. Észre sem vette, hogy húga milyen csöndes. Amikor azonban ránézett, megpillantotta a kislányt körülfogó sötét csápokat. A döbbenettől szóhoz sem jutott. Hanna olyan mély beletörődéssel tekintett rá, mint amit Bogi arcán is látott, amikor elkapták őt a karok. – Miért nem akarsz haza menni? – kérdezte tőle a kislány. Az arcán fájdalmas őszinteséggel jelent meg a szomorúság, és Mesi legszívesebben becsukta volna a szemét, hogy ne is lássa. – Miért akarsz itt maradni… Anya? *** Lilla összegubózva feküdt a vörös szőnyegen és halkan sírt. Legszívesebben az édesanyja után kiáltott volna, de tudta jól, hogy csak kikapna érte. Anyja mindig borzalmasan kiabált, olykor még el is verte, ha felébresztette őt az éjszaka közepén, amikor különös hangokat hallott az ágya alól. Biztos volt benne, hogy ez csak egy rémálom lehet, és nem egy idegen házban van, és a fölötte lebegő lény sem létezik. Azok a borzalmas, fájdalomról árulkodó sikolyok sem lehettek igaziak. Hosszú idő múltán elcsendesedett a ház. Egy lány jelent meg mellette, és biztosan haladt a vörös kavicsokkal teleszórt csempén. – Szia, Mesi vagyok. Gyere, felvezetlek a szobádba. Minden rendben lesz, csak vigyázz, kerüld ki a vörös kavicsokat…

56

Sütő Fanni: Mint a kámfor… Az éjszaka vibrált a hangok és neszek kavalkádjától. Szerelmes párok suttogtak a park rejtett zugaiban, vámpírköpenyes kisfiúk riogatták a tündérnek és boszorkánynak öltözött kislányokat, akik vidáman sikongattak. Átlagos Halloween este volt. A kertek alatt elrobogott a külvárosi villamos, és három jelmezes lányt tett le az elhagyott megállóban. – Biztos, hogy jó helyen vagyunk? Nem tetszik ez a hely – kérdezte egérhangon Gwenda. Nehezen lehetett eldönteni minek öltözött, valami amorf fekete és lila színben játszó szőrmókra emlékeztetett. A bögyös viking operaénekesnőnek öltözött barátnője, Hilda összeráncolta tökéletesen szedett szemöldökét, és rámorrant. – Naná! Ne legyél már ilyen beszari! Tudom, mit csinálok és Tod egyértelmű üzenetet küldött, Google Maps koordinátákkal meg minden. Meg nem azért, te nem érzed ezt a lüktető energiát, tuti közel vagyunk. – Nem – vacogta Gwenda – Azt viszont érzem, hogy indokolatlanul hideg van, és mintha figyelne minket valaki. Vááá, azt hiszem, láttam egy parázsló szempárt abban a bokorban! – mutatott hadonászva az egyik cserjére, miközben majdnem kibökte a mellette álló magas, világoskék bőrű lány szemét. – Gina, csinálj már vele valamit, az idegeimre megy! – toppantott Hilda, miközben a térképet böngészte az iPhone-ján. – Rendben. Gwenda, Jibril szerelmére, milyen mumus vagy te? Szedd össze magad! Szegény apád sírva fakadna, ha látna. – Aput hagyd ki ebből – szipogta Gwenda. – Jól van hölgyek, függesszétek fel a csipogást, a csodálatos Hilda barátnőtök megtalálta az irányt. Csak átvágunk azon az ösvényen, sikátoron, dzsumbuj izén, és már ott is vagyunk! Azt hiszem, hallom is a dübörgő zenét. 57

– Csodás. Kolumbusz hozzád képest aszott datolyapálma… – morogta Gina. – Én be nem megyek oda! Nincs közvilágítás, akármi ólálkodhat a sötétben. Mi van, ha tele van patkányokkal vagy… szörnyekkel? – Emlékeztess már miért hoztuk magunkkal ezt a paraládát? – fordult Hilda Ginához, aki egy mozdulattal a vállára kapta a rúgkapáló Gwendát. – Na, ne rinyálj majd világítok a telómmal. Már alig várom, hogy találkozzam Toddal, láttam Facebookon a képeit, tavaly óta nagyon kigyúrta magát. Már akkor is elég jól elvoltunk, bár akkor még megvolt az a trampli barátnője… – Leteszlek, ha megígéred, hogy abbahagyod a sipákolást. – suttogta Gina Gwendának, aki mindent megígért, csak tegyék már le. Elindultak hát a sötét ösvényen, Hilda ment elől a telefonjával világítva az utat, őt követte Gwenda, aki idegesen pislogott jobbra–balra, és minden kis zajra összerezzent. – Mohamed tegyen téged valahová! – morrant rá Gina, amikor a lábára ugrott. – Hidd el, szívesebben lennék bátor és lánglelkű, mint te, de a jóslat… – Tudjuk… – fújta egyszerre a két másik lány. – Félelem a félelem szívében, szégyen a gyávaság, de hasznos, és a bujdosót elkerüli a halál –szavalta büszkén Gwenda. – Szerintem csak szánalomból mondta a szüleidnek az orákulum, hogy feltudják dolgozni, hogy a családi vállalkozás halára van ítélve veled – fordult hátra Hilda. – Hogy lehetsz ilyen?! Én igenis ijesztő tudok lenni, ha nagyon akarok. – Ijesztően idegesítő, igen – mondta Hilda. Gwenda lehajolt megkötni a cipőfűzőjét, hogy elrejtse az arcán legördülő könnycseppeket. Hirtelen, mintha egy hideg kéz csiklandozta volna meg a tarkóját. A lány felugrott, és szélsebesen a 58

többiek után futott. Csak akkor mert visszanézni, amikor már az ösvényén végén álló lámpa bűvkörébe ért. Az ágak között árnyak mozogtak, és egy csupa feketébe öltözött sápadt lány lépett ki az ösvény közepére. Amikor meglátta Gwendát, rákacsintott, és a szája elé tette az ujját. A mumus–lány szemét újra elfutották a könnyek, és sikolyra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Csak tátogott, mint egy kétségbeesett hal. Hirtelen halálfélelem lett úrrá rajta, a nyakához kapott, tapogatta, de kívülről teljesen normálisnak tűnt minden. Összeszedte a bátorságát és még egyszer a sikátorba nézett, de addigra az ismét teljesen üres volt. – Na, gyere már, parazsák! – kiabálta Hilda – Megtaláltuk a házat. – Te meg hová tűntél? – kérdezte Gina. Gwenda vadul mutogatni kezdett a sötét sikátor felé. – Miért kapálózol, megkukultál? – Nem, csak ellopták a hangomat. – köhögte Gwenda. – Persze. De örülhetsz, mert visszajött. – Komolyan beszélek, miért nem hisztek nekem? Láttam valakit! Egy fekete ruhás, hullasápadt lányt, aki ellopta a hangomat! – Aha, naná. Érdekes, hogy mindig csak veled történnek ilyenek. Jaj, erről eszembe jutott Kirke, az a sápatag vészvarjú. Gimiben hogy utálta mindenki, annyira fura volt! Nem is tudom mi lett vele, valószínűleg felvágta az ereit. Majd megkérdem Todot, ő bizti tudja! – Mit kérdez meg tőlem a kedvenc valkűröm? Nincs csajom, és szívesen elviszlek egy randira, ha ez lett volna a kérdés – jelent meg egy nagydarab tüsihajú srác az ajtóban, és felkapta Hildát. – Jó tudni – kuncogott Hilda. – Amúgy épp Kirkéről beszélgettünk, mert Gwenda behaluzott valami rémet. – Jaj, ne is mondd! Találkoztam vele valamelyik nap, ugyanolyan szörnyű, mint öt éve. Azt hiszem, New Orleansban volt 59

pár hónapig… biztos valami vudu továbbképzésen. Haha. Kérdezte lesz–e idén is „ter-fel” Halloween– party, mondtam neki naná, de téged nem hívlak meg. Milyen hülye fejet vágott, haha! Gyertek befelé szépségeim, még az októberi hideg megcsípi a kis formás seggetek! – mondta Tod, aztán rácsapott Hilda fenekére, aki kuncogva követte. – Ha hozzám érsz, eltöröm a kezed – morogta Gina, mielőtt Tod közelébe ért. – Jaj, de harapós vagy, drágaság. Szeretnéd inkább teljesíteni három kívánságomat? – Csak akkor, ha az első kívánságod a lassú fájdalmas halál. Gyere Gwenda, ne foglalkozz velük! Gwenda bekullogott Gina után, és fejcsóválva figyelte, ahogy Hilda Tod derekát átölelve eltűnik az emeleten. – Micsoda troll – mondta szemforgatva Gina, és kevert magának egy alkoholmentes Bloody Maryt. – Ha nem ez lenne az egyetlen éjszaka, amikor mindenféle álca és bűbáj nélkül járkálhatnánk az emberek közt, el se jönnék. Öreg vagyok én már a partykhoz. – Én meg túl fiatal – sóhajtott Gwenda. A medencében sellőlányok hűsöltek koktélokat kortyolgatva, miközben egy egyiptomi krokodilisten szórakoztatta őket egzotikus históriákkal. Lidércek táncoltak a tűz fényében, míg a zenét egy kopogó – és sikítószellemekből álló banda szolgáltatta. Gwenda a medence szélén üldögélt és sütőtökpitét csócsált miközben Gina a paradicsomlevét kortyolgatta. – Kirké nem sokról maradt le – jegyezte meg Gina. – Nekem nem tetszik, ahogy Tod viselkedett vele, nem látta a Csipkerózsikát? Sose lesz jó vége, ha egy boszorkányt kihagynak a buliból. – Kötve hiszem, hogy itt rajtad kívül bárki is néz Disneyt… De ne aggódj nem lesz semmi bajod. Megígértem a szüleidnek, hogy 60

vigyázok rád. Remélem, Hilda gyorsan végez Toddal, szeretnék már elhúzni innen. Mintha megérezte volna, hogy emlegetik, Tod lépett ki a nappaliból. Kezében egy üres sörösüveggel. – Rossz hírem van gyerekek, elfogyott a pia. Kicsit visszafoghatnátok magatokat. Keresnék lelkes önkénteseket, akik elmennek a Tescoba utánpótlásért. A bulizókon elégedetlen morajlás futott végig, de senki nem akarta feláldozni magát a köz oltárán. – Jó, majd én elmegyek – sóhajtott Gina – Gwenda, jössz? – N-nem, én ki nem megyek oda még egyszer – dadogta Gwenda – Itt szépen megvárlak. – Ahogy gondolod. Addig tartsd távol magad a bajtól. – Igyekszem. Amikor Gina elment, elégedett röhögés támadt ugyanis azt elfelejtették közölni, hogy a Tesco másfél mérföldnyire van. Gwendának egyre kevésbé tetszett ez a társaság, és próbált minél távolabb húzódni tőlük. Hideg köd szitált, de úgy látszik a többieket fűtötte a szabadság, szerelem meg az alkohol, és észre sem vették. Gwendának megint eszébe jutott az alak a sikátorból, és legszívesebben megint sírva fakadt volna. – Gyertek be, játszunk hét perc mennyországot – indítványozta Tod, mire a tömeg nagy éljenzések és pohárcsörömpölés közepette bevonult a nappaliba, Gwendát is magukkal sodorva. – Kezdjük veled! – mutatott rá Tod, és elkezdte befelé tuszkolni egy tisztítószeres szekrénybe. Gwenda megpróbál tiltakozni, de Tod erősebb volt. – Ehhez nem ketten kellenek? – kérdezte utolsó erejével a lány, mielőtt Tod rácsapta az ajtót. – De, de ne aggódj, mindjárt választunk neked párt. Nehogy ki gyere addig, mert elrontod a mókát! 61

Gwenda hallotta, ahogy egyre távolabbról sutyorognak és röhögcsélnek, és kezdte kényelmetlenül érezni magát a félhomályban, főleg hogy az egyre terpeszkedő sötétségben beindult a képzelete. Mintha csörömpölést hallott volna, aztán meg sikolyokat és egy hideg, kegyetlen kacajt és végül a nehéz, ijesztő csöndet. Tudta, hogy csak szórakoznak vele. Mindig is ilyenek voltak, kipécézték maguknak a leggyengébbet, aztán az ő kontójára mulattak. Valami megmozdult a szekrény sarkában. Gwenda nagyot nyelt, és megpróbálta még kisebbre ös�szehúzni magát. Apró lábak neszezését vélte érezni a kezén, de amikor odakapott, nem volt ott semmi. Egyre jobban úgy érezte, hogy elfeledkeztek róla, mint a macska, aki kiszórakozta magát, és ott hagyta a halálra rémült és félig megrágott egeret. A csend egyre mélyebb lett, és lassan begyűrűzött a lelkébe. Odakinn túl nagynak tűnt a nyugalom, és ez jobban megijesztette,mint a velőtrázó sikoly az előbb. A légzése egyre nehezebbé vált, a tér egyre szűkült, mintha a szekrény falai össze akarnák préselni. Teljesen elvesztette az időérzékét, nem tudta volna megmondani, hogy perceket vagy órákat töltött magányosan, amikor léptek közeledtét hallotta. Magányos, kemény léptek voltak, elbizonytalanodtak a szekrény előtt, de aztán az ajtó kinyílt, és Gwendát elvakította a spotlámpák fénye. Egy pillanatra kihagyott a szíve, de aztán ahogy a szeme újra hozzászokott a világossághoz, felismerte az alakban Ginát. – Félórája járkálok a házban, de egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Hová tűntek a többiek, és mi a fenéért gubbasztottál a szekrényben? – Hogy érted azt, hogy egy teremtett lélekkel sem találkoztál? – dadogta Gwenda. – Úgy, ahogy mondom – mondta Gina, és elővett az övéből egy görbe kést. – Nem tetszik ez nekem. 62

Gwenda nagyot nyelt. Még egyszer végigjárták a házat, de mindenkinek csak a hűlt helyét találták. Közben a hajnal lassan végigpermetezett a tájon, hideg szürkeségbe borítva mindent. – Menjünk haza – mondta végül Gina, feladva a keresést – talán jövőre előkerülnek.

63

Szombathelyi Szilárd: Temetői történet H.P.Lovecraftnek, aki meglátta a mélységet a sötétségben Öt éve vagyok ebben az elmegyógyintézetben. Öt éve, hogy biztonságban érzem magam. Most, így huszonhárom évesen már tudom, ezen őrülettel és tébollyal átitatott falak között akarom leélni az egész életem. Már nem vágyom a halált, a rémálmok melyek eleinte megkeserítették létezésem,mostanra szükséges velejárói lettek zaklatott éjszakáimnak. Mintha elmém így akarná kiokádni magából mindazt,amit tapasztalt, mintha így akarna szabadulni azoktól az emlékektől melyek kitörölhetetlenül befészkelték magukat a csontjaimba. Nem könnyű megélni, hogy egy világkép, a természetről, Istenről alkotott hit egy iszonytató éjjelen úgy omlik össze, akár egy kártyavár, melyet névtelen világok jeges fuvallata dönt romba. Gyermekkoromban nagyon szerettem a rémtörténeteket. Két barátommal,titokban,gyakran jártunk nyaranta a város szélén lévő elhagyatott temetőporladó, névtelen sírjaihoz sötétedés után, ahol egy elemlámpa segítségével rendszeresen irodalmi műveket olvastunk fel egymásnak. Mary Shelley-t, Poe-t vagy Bram Stoker Drakuláját és még számtalan más ismert vagy ismeretlen szerző műveit. Ezek a kellemes, hátborzongató felolvasó estek gyakran hajnalokba nyúltak. Ma már bánom szenvedélyes vonzódásom az ilyen jellegű dolgok iránt, amely ennyire tönkretett, de ami még elviselhetetlenebb, ami miatt egész hátralévő életemben a megbocsájtásért fogok könyörögni, hogy a két legjobb barátom életével fizetett különös hóbortunkért. És csak remélni tudom, hogy tényleg halottak. A rémtörténetek iránti vonzalmam magvait – azt hiszem – Arthur bácsikám ültette el elmémben, és normális, hétköznapi életem vége, 64

barátaim halála, értelmem hasadása szintén neki volt köszönhető. Bár ezek csak közvetve. Arthur anyám testvére volt és igen jó kapcsolatot ápoltam vele, egészen tizennyolc éves koromig, amikor is szegényt a sokadik infarktusa végleg legyőzte. Nagyon szerettem a meséit, a háborús történeteit, melyeket az első világháborúban élt meg. Sokat mesélt a bajtársairól, a közös élményeikről, a háború borzalmairól és a barátságok fontosságáról. Figyelmemet mégis az kötötte le a leginkább, mikor egyéb kalandjait említette, hiszen Arthur bejárta az egész világot és beszélt vagy féltucat nyelven, köztük latinul és mongolul. Utazásai gyakran a Földnek olyan eldugott és titokzatos szegleteibe vezették, ahol nem sok idegen fordult meg. De Arthurban volt valami varázslatos, a személyiségében volt valami mély titokzatossággal keveredő bizalmat ébresztő báj, ami miatt az emberek szinte azonnal megkedvelték és így olyan helyekre is bebocsájtást nyert, ahová másnak esélye sem lett volna. Közösen töltött estéinken olykor többet ivott a kelleténél,ilyenkor összefüggéstelen történeteket mesélt, melyek Norvégia zord, északi részén estek meg vele. Állandóan valami könyvet emlegetett – miközben dús szakállát borzolgatta–, amelyet az ottani tengerészektől vásárolt. Összefüggéstelen eseményeket mesélt, valami kövekről, amelyek lélegeztek,emberekről, akik kétszer haltak meg és helyekről ahol olyan dolgok tanulták meg a járást, amelyeknek minden törvény szerint,csak csúszniuk lett volna szabad. Ezekre a történetekre nem nagyon figyeltem, mivel összeszedetlenek és látszólag zavartak voltak. Mintha csak az alkohol mámoros kémiája szőtte volna őket. Ma már tudom: nem így volt. Bárcsak jobban figyeltem volna, bárcsak megláttam volna a szavainak fátyolos függönye mögött megbújó valóságot! Akkor talán nem lennék itt, és a két barátom nem várná a földbe temetve, az enyészet megváltó ölelését. Arthur bácsikámat elhamvasztották. Ő végrendelkezett így, ma már értem miért. A végső búcsú után néhány héttel került kezembe a könyve, melyet a hagyatékában találtam. Mivel gyermektelen 65

özvegy volt, egyetlen örököse anyám maradt és ő azt kérte, hogy kevés ingóságát, melyet mozdítani lehetett, hozzák az otthonunkba. Egy nagy papírdobozban akadtam rá furcsa könyveire, melyek számomra érthetetlen nyelven íródtak. Gondolhatják mennyire megdöbbentett az a tény, hogy egy általam ismeretlen nyelv súlyos szavai értelmes mondatokká állnak össze a fejemben, miközben az egyik vaskos, bőrborítású könyvét fellapoztam. Mintha egy rég nem használt, egyetemes nyelv lenne, elfeledett, ősi korokból, melyet azonban minden élő ért. Egyszerre rémített és izgatott a dolog. Egy fekete, súlyos könyv volt. A borítón lévő dombornyomatot az idő – és még ki tudja mi – gondosan simára csiszolta és már csak néhány karcolat látszott az eredeti mintázatból. Középen két lyuk volt látható a borító peremén, valószínűleg az eredeti fémcsat szegecseinek a nyoma volt. Megsárgult lapjai dohos, kellemetlen szagot ontottak magukból. Néha még most is érzem ezt a bűzt, rémálmaim gyötrő valóságában. Ma már, hála a felejtés megváltó könyörületének, nem emlékszem a sorai értelmére, arra azonban igen, hogy nem történetet mesélt el, mégis szavai megbabonáztak és a szövegolvasása közben a félelem úgy áradt szét a testem minden porcikájában, mint ahogy az őszi eső cseppjei kúsznak végig, titkos barlangok nyálkás kövei közt. Borzadtam tőlük, de kívántam őket. Tudtam, hogy ez a könyv olyan élményt fog nyújtani hármunknak a temetői felolvasások alkalmával, melyet soha nem felejtünk el. Nem tévedtem: soha nem fogom elfelejteni. A könyvet még azon a héten kivittem magammal a titkos találkánkra, amikor a birtokomba került. Ha jól emlékszem Poe valamelyik történetét hagytuk félbe, mert meggyőztem barátaimat, hogy ez az idegen könyv sokkal hatásosabb lesz. Már az első alkalommal annyira magával ragadott az élmény mindannyinkat, hogy arra eszméltünk, a reggel első sugarai már ott csüngnek a göcsörtös fák szomorkásan lógó ágain és a százéves sírok szürke, málló köveit 66

vörösre festik. Ahogy egymást követték a felolvasások úgy változott meg az elhagyatott temető varázsa. A fák és a buja növényzet egyre halványodott, a sírköveken a moha megbarnult és száraz lett. Maguk a sírkövek pedig, melyek félig megdőlve próbáltak kapaszkodni a temető, hullákkal teli, fekete földjébe, mintha egyenesebben álltak volna. Ezt persze utólag látom már, akkor, ott egyáltalán nem tűnt föl. Az utolsó estén mikor összejöttünk, a két barátom nagyon fáradt volt, mintha éveket öregedtek volna. Lelkesedésük csökkent kissé, fásultabbak lettek. Magamon is éreztem, hogy a sűrűbbé vált összejöveteleink engem is kimerítenek, hiszen mikor hajnalig maradtunk, a kimaradt alvást vagy csak részben vagy egyáltalán nem pótoltuk be. Még emlékszem, hogy az utolsó találkozásunkkor, azon a hűvös nyári estén, majdnem teli hold volt, melynek ezüst fénye a gazos, százéves fákkal benőtt temetőt vészjóslóan ijesztővé formálta. A sírok nehéz kőlapjai kusza összevisszaságban nyúltak a hold felé. Én csak olvastam hangosan a megsárgult papír súlyos szavait és perverz módon élveztem lelkem fortyogó izgalmát. Néha hangom elfulladt, mert még levegőt is elfelejtettem venni, annyira elmerültem a furcsa sorokban. De ekkor valami reccsent, mint mikor egy kőtömb dől le a puha földre és elreped. Ez kizökkentett. Lámpámat a hang irányába fordítottam, de csak gazt és a fák lógó ezüst indáit világítottam meg. Valami megmoccant bennem, valami idegen érzés. – Mi volt ez? – kérdezem a többieket. – Nem tudom – válaszolta egyikőjük. – De nem mindegy? Olvasd tovább! Barátom hangja, minta egy másik, távoli világból szólt volna, kongó üresség bujkált benne, de nem törődtem vele. Pedig kellett volna. Tovább olvastam,de kényelmetlenül kezdtem magam érezni, amit nagyon furcsálltam, hiszen korábban ilyen soha nem fordult elő. Ilyen idegen érzéssel még nem találkoztam. Néhány 67

perc múlva újra egy éles, reccsenő hang ütötte meg a fülemet. Ezt már nem hagyhattam figyelmen kívül, ez már komolyabban megrémített. Nem a szokásos rémület volt ez, amikor az ember fél, de ennek ellenére biztos abban, hogy nincs ott semmi. Azért ez mégis csak egy könyv volt, és akármilyen ijesztő is,ez csak szöveg, fikció, és az elme formálja egésszé, gondoltam akkor. – Valami van ott? – kérdeztem suttogva. A lámpám fényét újra a zaj irányába fordítottam, mely most egy másik irányból jött. A könyvemet magam mellé tettem és fölálltam. De ahogy a sírkőre támaszkodtam melyen eddig ütem, úgy éreztem mintha puha lenne. Puha… De mitől? Hiszen a csupasz kőlapon üldögéltem, nem volt rajta sem moha, sem falevél. Ahogy kiegyenesedtem, lámpám fényével végigpásztáztam a temető fekete, ezüstös homályát. Újabb nesz ütötte meg fülemet, mintha valami kúszna, vagy vonszolná magát tőlünk távol, a sötétség mélyén. Ez már sok volt. De semmi furcsát nem láttam a lámpa fényében, csak néma sírköveket, a kiszáradt, elhalt dús növényzetet, lógó ágakat… Ijedség hasított belém! Hogyhogy kiszáradt növényzet, órákkal ezelőtt még minden zöldellt, minden a nyár színeit és illatát hordozta, most meg minden száraz és halott. Ekkor hirtelen valami ocsmány, orrfacsaró bűzt hozott felénk a szél. – Menjünk! – mondtam suttogva, és éreztem, ahogy elcsuklik a hangom. Vártam, hogy a többiek feltápászkodjanak. Néhány másodpercig még a lámpám fényével kutattam, az után, amiből ez a szag áradt. Gondoltam, talán egy elhullott állat teteme hever valahol a bozótban. Azonban semmi ilyesmit nem láttam, ahogy a fénycsóva végighaladt a temető sötétjében,csillogósírkövek, lógó ágak, kiszáradt falevelek, melyek élettelenül kapaszkodnak ágaikba. De lámpám fénye egy pillanatra megcsillant valamin derékmagasságban, fénypászmáját azonnal visszairányítottam arra a területre. Egy bomló emberi tetemet pillantottam meg. Egyik szemét már kirágták a bogarak, a másik pedig vibrálva csillogott a fényben. A félelem 68

rozsdás acélja hasított az agyamba. Ez azonban már nem a megszokott félelem volt, amely kellemes izgatottsággal árad szét bennem, hanem a mélységes rettenet, amely ezer lándzsával döfi át elmém és tonnányi súlyával a földbe döngöl. Felsikoltottam! Azóta álmaimból riadok így fel, ilyen borzalmas hanggal, mikor újra látom, azt a félig szétrothadt, megcsúfolt emberi lényt, amint egy kiszáradt fatörzsbe kétségbeesetten próbál kapaszkodni, hogy két lábra álljon. – EL INNEN! – üvöltöttem a többieknek, és a lámpa fényét rájuk irányítottam. Azt hiszem ekkor bomlott meg az elmém. A borzalom és a félelem ekkor véste be magát örökre egész lényembe. Kitörölhetetlenül. A két barátom egymás mellett ült – a megszokott pozitúrájukban – ,keresztbe font karokkal, a széles, fekete, gránit sírlapon. Arcbőrük teljesen a koponyájukra feszült, szemgolyóik kiszáradtak, teljes fogsoruk kilátszott, ahogyan ajkaik szárazra aszottan szétfeszültek állkapcsaikon. Mint akikből kiszívták az életet. Puhán süppedtek a fekete gránit lapba, mely nedvesen csillogott,ahogy a fény rávetült. És a kő, az az átkozott gránitlap pedig mintha mozgott volna, mintha lélegzett volna… mintha helyet cserélt volna az élet a halállal! A kő élt. Eszeveszett rohanásba kezdtem, lámpámat elejtettem, úgy futottam az ezüsttemetőn keresztül, a már jól ismert ösvényen. Most már mindenfelől egyre élesedő zajok, recsegő és cuppogó hangok törtek felém. Undorító bűz ömlött szét, és valaha talán emberi hangszálak istentelen hörgése kelt életre a dús növényzet pokoli rejtekében. Valaminek neki szaladtam és fellöktem. Nem tudom mi volt az. Nem akarom tudni mi volt az! Puha, toccsanó hanggal zuhant rá egy félig földbe süppedt sírra. Valamiben megbotlottam, de egyensúlyomat Istennek hála nem vesztettem el, csak 69

rohantam, ahogy bírtam. A néhány órával azelőtt még burjánzó, sűrű, zöld lombú fák, most élettelenül, kiszáradva állták utam, és hullámzó, lélegző sírok figyelték őrült menekülésem. Zokogva, kimerülten, bomlott elmével zuhantam be otthonomba. Reszketve a szétáradó félelemtől, összegörnyedve feküdtem az előszobánk szőnyegén, mely mohón itta be patakzó könnyeimet. Majdnem három esztendőre és rengeteg gyógyszerre volt szükség ahhoz, hogy végre megszólaljak és remegő hangon, rettentő görcsök közepette el tudja mondani szegény szüleimnek, hogy mi is történt velem ott, akkor azon az éjszakán.

70

Szombathelyi Szilárd: Téves diagnózis Kinyitotta a szemét. Semmit nem látott. Mintha vak lett volna, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán felnyíltak a szemei, talán tényleg megvakult. A sötétség és a hideg szinte a csontjáig hatolt. Néhányszor erősen pislogott, hogy érezze az izmok mozgását. Igen a szeme nyitva van, most már biztos volt benne. De hol a fenében vagyok?, gondolta. Valamilyen kemény felületen feküdt, megpróbált megmozdulni, de nem sikerült, minden tagja elgémberedett, mintha nem lenne bennük élet. Megpróbálta megmozdítani az ujjait,először nem sikerült, de néhány próbálkozás után mégis megmozdultak. Aztán a karját, majd a lábfejét kényszerítette mozgásra. Ez jó jel. Életben volt és működött a teste, úgy ahogy. Nagyon hideg volt. Megpróbált felülni, de azt hitte szétrobban a mellkasa a belé nyilalló fájdalomtól. Elengedte magát. Várt. Hol vagyok? – gondolta megint. Próbálta felidézni az utolsó emlékeit. Néhány kollégájával ittak egy bárban. Hol is? Mikor? Nem messze az egyetemtől, egy kis mellékutcában, de hol is? Az Arnold Pubban,igen, ott. Sokat ivott, majd autóba ült. Részegen. Igen, valami rémlett, de az emlékek olyan lassan kúsztak elő, mintha sűrű mézből lettek volna. A gázra lépett a fék helyett, túlkésőn reagált. Ennyi sör és rövid után nem is csoda. Félrerántotta a kormányt – valami hirtelen megjelent előtte az úton –, de az autót megfogták az aszfaltból kiálló alacsony acéloszlopok. Mintha legalábbis hajót akarnának kikötni abba a parkolóba azokhoz a hengerekhez. És itt megszakadt a kép. Mikor volt ez? Ugyanúgy történhetett pár órája, vagy akár egy hete is. Teljesen elvesztette az időérzékét. Bár mostanra semmi jelét nem tapasztalta annak, hogy ivott, tehát biztosan nem néhány órája történt. Újra megpróbált felülni, ezúttal megmoccant a felsőteste, úgy érezte, mintha a 71

mellkasából szöges drótot akarnának kirángatni. Ahogy megpróbált felkönyökölni a karjai és a homloka nekiütődött valaminek. Visszaengedte magát. Jobb kezét felemelte, a bal pokolian fájt, és érezte, hogy néhány centi után – legalább is ennyinek tippelte – az ujjai hideg fémnek ütköznek. Páni félelem lett úrrá rajta. Egy koporsó, gondolta. Bassza meg, egy KOPORSÓ! Élve temették el. Hirtelen úgy érezte, hogy összenyomják a falak, a sötétség megsűrűsödött, mintha fekete kátránnyá változott volna, és most körbeöleli, összepréseli, megfolytja. Érezte, hogy a hideg levegővel együtt ezt a masszát is belélegzi. Milyen mélyen lehet? Mennyi föld van fölötte? Hogy történt ez? Az agya felpörgött, a félelme hajtotta a gondolatokat,a legrosszabb rémálma vált valóra. Kiáltani akart, de a sűrű levegőt alig tudta kipréselni a tüdejéből,mintha valóban kátrányt akarna kiokádni. Fészkelődni kezdett, a sarkaival és könyökével a falakat döngette, amennyire csak tudta. Minden mozdulat fájt, azt hitte darabokra szakad a teste. De várjunk csak! Lehiggadt. A koporsók nem fémből vannak, a falaknak pedig határozottan kongó hangja volt. Mintha a pokol kapuin dörömbölne valaki. Ez nem koporsó. Hullaházban vagyok! Azt hitték meghaltam. Újra mozgásba lendült. Vergődött, rúgkapált, amennyire csak az acélfalak engedték. Összenyomták, közeledtek. Nem látta őket, pedig csak néhány centire voltak az arcától. – SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! – üvöltötte. Azt hitte megsüketül a saját hangjától,de tovább ordított. – Segítség! Segítség! Végtelen idő telt el. A bal karja, izzott a fájdalomtól, a teste szinte fájt a hidegtől, legalább is úgy érezte, attól van. Egy lassan szétnyíló résen hirtelen fény szűrődött be, pattogott a tiszta acélfalakon. Ösztönösen a szeme elé emelte a kezét, alig tudta átpréselni a „mennyezet” és a mellkasa között. Végül becsukta a szemeit, ahogy a vastag fémajtó kinyílt és a neonlámpák fénye beömlött a hosszú rekeszbe. Érezte, hogy megmoccan alatta a tepsi és halkan, olajozottan végigcsúszik a síneken. 72

– Uram isten jól van? – hallatszott egy ijedt, kétségbeesett női hang. A férfi felült, de elvesztette az egyensúlyát és lefordult a keskeny fémtálcáról. Érezte, hogy kezek kapnak utána, de nem tudták megtartani. Felnyögött, ahogy padlót ért. Elvette a kezét az arca elől, és óvatosan kinyitotta a szemét. Szinte fájt, ahogy a pupillái összeszűkültek és próbálták kirekeszteni a fényt. Esetlen mozdulatokkal hátrálni kezdett, hátrébb csúszott a padlón, mint aki menekülni próbál, de a végtagjai nem engedelmeskednek neki. A háta nekiütközött egy acélajtónak. Combjait összeszorította, egyik kezével támaszkodott, félig embriópózban fészkelődött a hideg, csempézett padlón. Három alak bontakozott ki a fényből. Ketten fehér köpenyt viseltek a harmadik szürke anorákot, egy nő és két férfi állt előtte. Ők is össze voltak zavarodva, meg voltak rémülve,azt sem tudták mit mondjanak. Alig találták a szavakat. – Uram, jól van? – kérdezte az egyik fehér köpenyes. Fiatalos, már-már kisfiús hangja volt, mint aki nemrég pubertált. Ő volt az egyik ügyeletes orvos. A másik férfi a karbantartó volt. Őket tudta összeszedni a takarítónő, aki meghallotta, hogy az egyik zárt ajtó mögött valaki életre kelt és segítségért kiabál. A nő majdnem elájult, sikítva rohant ki, hogy segítséget szerezzen. – Életre kelt! Nem halt meg! – üvöltötte, ahogy felrohant a földszintre. – A 31–es nem halt meg, valaki jöjjön le, valaki segítsen. A földszinten belerohant a fiatal ügyeletes orvosba, aki a kávéautomata mellett álldogált és várta, hogy megteljen a műanyag pohár. Lefelé rohanva találkoztak az egyik éjszakás karbantartóval, aki a szervizfolyosóról nézett ki, hogy mi ez a lárma hajnali fél ötkor az alagsorban. – Uram fel tud állni?– kérdezte az orvos, devalamiért nem mert közelebb lépni a földön vonagló meztelen férfihoz. Valahogy egyikük sem mert oda lépni hozzá. Torz látványt nyújtott a hullatároló 73

lábánál vergődő alak, aki még mindig a sokk hatása alatt volt. A bőre szinte fehér volt és egész testében remegett a hidegtől. Hirtelen az előtte állókra üvöltött. – Maguk. MAGUK! Bezártak ide! A kurva életbe. A kibaszott kurva életbe! – üvöltötte. Szavai mintha fogazott pengék lettek volna, melyek a tüdejét nyírták, ahogy kimondta őket. De a félelme és a felháborodott dühe sokkal erősebb volt, mintsem hogy ezzel törődjön. – Bezártak oda… Az isten szerelmére… miért csinálták? – A hangja remegett, néha elcsuklott. – Élek! Miért csinálták? Az orvos levette a köpenyét és a férfira terítette. Mozdulatai már bátrabbak voltak. – Uram én… Én… – dadogta. – Nem is tudom, hogy mit mondjak. Én… Én… Mióta feküdt ott bent? – Honnan tudjam? HONNAN A FENÉBŐL TUDJAM? – a férfi elsírta magát. Nem gyűltek könnyek a szemébe, de a teste rázkódott, mintha valaki a hátát ütögette volna. Az orvos a takarító nőhöz fordult, aki még mindig reszketett. Fekete haja a vállára omlott, nem lehetett több negyvennél, de most az ijedségátformálta a vonásait, bőre megszürkült, mint akiből kiszállt az élet. Nagyon öregnek látszott. – Hívja fel a 221-et! Kérje Ester Tynem nővért és mondja neki, hogy azonnal jöjjön le ide! – mondta az orvos. A takarítónő eltűnt a csapóajtó mögött. A férfi ügyetlenül leszedte a bal nagylábujjáról a papír cetlit és félredobta, majd a nagy nehezen feltápászkodott a padlóról, belebújt a ráadott, fehér köpenybe és összehúzta maga előtt. Hunyorogva nézett az előtte álló orvosra. Fekete haja összekócolódott és egyetlen mozdulattal hátrasöpörte az elálló tincseket. – Maguk! Maguk bezártak engem ebbe – mondta, és az egyik fémajtóra csapott. Tenyere tompán csattant az acéllapon, de hallható volt, hogy az ajtó mögött fekszik valaki, túl hamar elnyelődött 74

az ütés hangja. Mintha megmoccant volna valami odabent. Csak egy pillanatnyi érzés volt csupán a férfiban. Amilyen gyorsan jött, úgy el is illant. – Doki, bassza meg! – üvöltötte. – Azt hittem, élve temettek el. – Kérem, nagyon kérem! – mondta az orvos. – Nyugodjon meg. Tévedés történt. Belátom. De nagyon kérem… – a hangja együtt érző volt. Látszott rajta, hogy meg van döbbenve ő is, ilyen esettel még nem találkozott. – Mi a neve uram? – kérdezte. – Edward Hays – nyögte a férfi. – Emlékszik valamire Edward? Mióta fek… – Nem tudom – szakította félbe Edward az orvost. Egész testében reszketett még mindig. Hirtelen egy kövér, szőkített hajú, középkorú nő lépett a hullaházba. Fehér köpenyét ugyan úgy összehúzta magán, akárcsak Edward. – Istenem – kezdte öblös hangján a nő,és végignézett a férfin. – Talán mennyünk fel az egyik rendelőbe – javasolta, majd újra végigmérte Edwardot. – Édes istenem. A földszinti rendelő már jóval barátságosabb volt, a levegőben enyhe vegyszerszag érződött,a hőmérséklet is legalább húsz fok lehetett. Odakint ősz volt, a kazánok már halkan duruzsoltak az alagsorban, a csövekben keringett a meleg víz, akárcsak a vér az erekben. Az orvos Edwardhoz lépett, az egyik kezében a sztetoszkópjának a fémtölcsére volt, a másik kezével pedig éppen a fülébe igazította az apró, fekete fülhallgatókat. Edward egyetlen mozdulattal félresöpörte az orvos kezét. – Hagyjon engem békén! – Meg kell vizsgálnom Edward – mondta és az asztalon lévő kartonért nyúlt, amit az imént hozott föl Tynem nővér. Ő most az ajtó mellett állt, láthatóan elmerülve a gondolatban, hogy tíz és 75

fél órával ezelőtt ezt a férfit betették a hullatárolóba, és kevesebb, mint négy óra múlva fel akarták boncolni,miközben életben van. A főnővért láthatóan nagyon felkavarta az eset. – Nem vizsgál meg doki. Jól vagyok. A bal alkarom fáj. De en�nyi. Hozzák ide a ruháimat. Az orvos kinyitotta a kartont és belenézett. – Maga autóbalesetet szenvedett. – kezdte. – Kábé tizenkét órával ezelőtt hozták be. Átrepült az autója szélvédőjén. Részeg volt. A kiérkező mentősök nem tudták kitapintani a pulzusát. Halottnak hitték. Emlékszik valamire? – Halottnak? – Igen. Sajnálom – mondta az orvos. – A kiérkező kollégák helyesen jártak el. Edward gúnyosan felnevetett és a betegágy szélére csapott, amin ült. – Helyesen jártak el? – Igen. A protokoll… – Leszarom a protokollt. Élve tettek be a hullaházba. ÉLVE! – kiáltotta. – Ez a helyes eljárás? Ez a protokoll? Újra maga körül érezte a sötétet, ahogy elnyeli őt, ahogy fojtogatja, a hideget, ami beivódik a sejtjeibe. Még most is remegett. És ő maga sem volt biztos benne, hogy a sokk miatt vagy talán valami más oka van. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valami megmoccant odalent, abban a rekeszben, amire rácsapott. – Nézze Edward… – kezdte az orvos, és a férfi felé lépett. Még egy kísérletet tett rá, hogy megvizsgálja. – A ruháimat akarom és a holmimat – mondta a férfi. A tekintete megkeményedett. – Hagyjon engem békén… – a ráadott köpeny mellzsebén lévő kis névtáblára nézett – Mr. Barnes. Beperelem a kórházat. A szart is kiperelem magukból. Barnes megállt és – a még mindig az ajtó mellett várakozó – nővérhez fordult. 76

– Miss Tynem kérem, hozza ide Mr. Hays holmiját – mondta megadóan. Tudta, hogy ez az egész ügy, nagyon sokba kerülhet a kórháznak. Nagyon sokba. Megfordult és kezében Edward kartonjával az ablak mellett lévő íróasztalhoz ült. – Mr. Hays kérem, gondolja át – mondta Barnes, miközben kinyitotta a dossziét, majd az asztalon lévő egyik műanyag irattartóban kezdett keresni valamit. Egy nyomtatványt húzott ki végül. – Ahogy már említettem, a kollégák helyesen jártak el. Én megértem önt, megértem mit érez. Edward felhorkant, mint aki félig nevet, félig köhög. A padlót bámulta, előredőlt, közben az ágy szélébe kapaszkodott. Barnes folytatta. – Engedje, hogy megvizsgáljam. Felesleges perelnie, biztos vagyok benne, hogy találunk más megoldást. – Biztos benne? – kérdezte Edward. Hangja remegett, de már higgadtabb volt. – MrBarnes… – Jeremy. – Tökmindegy. Jeremy… Ekkor belépett a nővér, kezében egy fekete zacskóval és a férfi ruháival. Cipő, zokni, egy kockás ing és egy sötétkék zakó, ami számos helyen fel volt hasadva, a hát része pedig csupa piszok volt. – A pólója nincs meg – mondta a nővér. – Talán azt le kellett vágni magáról – és az ágyra tette a cuccokat.– Az értéktárgyai – tette hozzá –, és a fekete zacskót is a ruhák mellé rakta. – Van valaki hozzátartozója Mr. Hays? Akarja, hogy felhívjunk valakit? – A hangja megtelt sajnálattal, olyan volt, mintha legszívesebben megölelné és megsimogatná a férfit, hogy az nyugodjon meg, már túl van a nehezén, nincs semmi baj. Edward egy pillanatra elgondolkodott. – Nem, köszönöm. – mondta. – Habár egy taxit hívhatna nekem. – Rendben – mondta a nővér, és súlyos léptekkel az íróasztal sarkán lévő telefonhoz lépett. 77

– Kitöltöm a papírjait – mondta az orvos. – Hogy a saját felelőségére elhagyja a kórházat. Még egyszer, kérem Mr. Hays, hagyja, hogy megvizsgáljam. Edward öltözködni kezdett. – Semmit nem írok alá Mr. Barnes. Az orvos abbahagyta a nyomtatvány kitöltését. A hüvelyk és mutatóujjával végigtörölte a szája sarkát, majd néhány percig törte valamin a fejét, miközben a nyitott kartont bámulta. – Mr. Hays kérem… Edward közben felöltözött. – Hagyjuk ezt! Amit megmondtam megmondtam. – Kiürítette a zacskót és eltette a holmiját. Tárca, kulcs, telefon – ami összetört –, óra –, felhúzta a csuklójára és rákapcsolta a fémcsatot. A füléhez tartotta, még működött. Hihetetlen, de ez van, az órán egyetlen karcolás sem esett. – Találkozunk a bíróságon – mondta Edward, és kilépett az ajtón. A küszöbről még visszafordult és az asztalnál ülő orvosra nézett. – Biztos, hogy mindenki halott odalent Mr. Barnes? – kérdezte szárazon. – Valami furcsa érzésem van, illetve volt. Mintha hangokat hallottam volna… Vagy nem is tudom. Nézzen utána. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy ez nem gyakori eset, hogy élve tesznek embereket a hullarekeszekbe… De akkor is. – Az orvos és a nővér a férfira meredt. – És… Nem is tudom, hogy mondjam… Talán a sokk, de mintha nem csak… Mintha nem élő ember mocorgott volna. Ha egyáltalán volt valami. Nézzenek utána – mondta, azzal becsapta maga mögött az ajtót. Az eset 1984 őszén történt velem, pontosan harminc éve. Bepereltem a kórházat és jelentős kártérítési összeget kaptam, melyet befektettem és azóta is abból élek. Akkoriban az egyik pennsylvaniai középiskolában tanítottam közgazdaságtant, de ma már ez is csak a múltam része. 78

Nem tudom mi történt volna, ha akkor Dr. Barnes megvizsgál. Biztosan nagyot nézett volna, esetleg elájul, a főnővérrel együtt. Ez fenekestül felforgatta volna a világképét az biztos. Megingatta volna a hitét – ahogy az enyémet megingatta. Ha hitt egyáltalán valamiben, ez nem derült ki számomra rövid ismeretségünk során. Én 1984-ben harmincöt éves voltam, és ma is pontosan úgy nézek ki, mint azon az őszön. Egyetlen percet sem öregedtem. Akkoriban nem is sejtettem, hogy a helyszínre kiérkező orvos helyesen állapította meg a halál beálltát, és én állítottam fel téves diagnózist saját magamról, mikor azt hittem; életben vagyok. Nem volt kön�nyű feldolgozni a helyzetet mikor világossá vált előttem. Valami történt velem, valahol útközben – az autóba szállás és az ébredés között –, nem tudom mi, de valami… hogy is mondjam: szokatlan. Máig nem sikerült rájönnöm, hogy a hullaházban az acélajtók mögül valóban hallottam–e bármit, de az biztos, hogy időnként érzékelek furcsa dolgokat, melyek nem e világhoz tartoznak, és néha bizony borzalmasak tudnak lenni. Bár lassan kezdem megszokni őket. Még ma is rettegéssel tölt el, ha eszembe jut az az acélkoporsó, ahogy ott fekszem a kátrányszerűen összesűrűsödött sötétben, és átjár a hideg. Az az átkozott, metsző hideg. Harminc éve nem sikerült felmelegednem, azóta fázom. Bennem maradt, a részemmé vált. Talán ez tart életben… vagyis…

79

Takács Alexandra: Ne menj a közelébe! Halloween ország fővárosában, Rémvárosban található a Rémvárosi Nagy Rémkert. Szörnyűségek, szörnyszülöttek otthona, ahol bárki eltölthet egy hátborzongató éjszakát, ha megfizeti. Itt olyat is találhat az ember, nem ember, amit máshol nem. Vegyük példának okáért a vérfarkast, a Nagy Rémkert legfőbb látványosságát. Senki ne akarja természetes élőhelyén megtekinteni! Káros az egészségre. Még ketrecben is nehezen kezelhető jószág. Rossz szokásai közé tartozik a gondozói felfalása. Fura madár ez… Illetve nem madár, de furának azért fura. Egy nagyra nőtt farkas, ami szeret két lábra állni. Mancsai majomszerűek, jól markol velük. Jaj annak, akit ezekkel megragad! Úgy rágja le a húst a csontjairól, mintha csak csöves kukoricát majszolna. Folyton enne, de nem azért, mert éhes. Csak úgy. Ehetnékje van. Ösztönösen megérzi a legapróbb félelmet is, ez hozza meg az étvágyát. Még a legbátrabb is érez némi félelmet a közelében, elég csak ránéznie erre a szörnyetegre. A vérfarkas állandóan vicsorog, morog, véreres, vörös szeme idegesen cikázik. Olyan, mintha folyton mérges lenne, pedig tud ő kezes bárány is lenni… Pont ezt nem gondolná róla senki. Ha egy csepp félelmet sem érez, azonnal megszelídül. Közeleg a napnyugta, ébred a város. Nagyrészt… Mialatt egy gonosz boszorkány a szomszéd lakásban a másik oldalára fordult, Whiti oda se nézve lecsapta az ébresztőóráját. Álmosan pislogva felült dohos ágyában, és a szemközti fal penészfoltját bámulva igyekezett magához térni. A fiatal férfi ásítva csoszogott végig az egérrágta szőnyegen a fürdőszoba felé, hogy munkaképes állapotba hozza magát. Egy gyors zuhany után a mosdó elé állt, hófehér haját rongyos törölközővel szárítgatta. Farkasszemet nézve saját tükörképével 80

azon töprengett, borotválkozzon-e. Néhány percig csak bámulta az érzelemmentes, halottkék szemeket, majd pókszerű ujjaival sután végigdörzsölte keskeny állát. Hófehér borostája halkan sercegett, de a férfi csak vállat vont és a fogkrémes tubus után nyúlt. Holtsápadt arcába teljesen beleolvadt serkenő szőrzete, minek bajlódjon vele? Fésülködés gyanánt kezével összetúrta a haját. Rövid, göndör fürtjei amúgy is arra kunkorodtak, amerre akartak, nem látta értelmét nagyobb erőszaknak. Munkaruháját szakadt szatyorba gyűrte, úgy indult útnak, reggeli nélkül, mint mindig. Mire átlépte lepukkant lakásának küszöbét, a szomszéd banya is felébredt. A vén satrafa hangosan morgott lepattogzott vasajtaja mögött. Whiti kilépett a düledező bérház ajtaján a friss, alkonyi levegőre. A Nap utolsó sugarai még küzdöttek, halványan derengtek az örök ősz birodalmának nedves tetőcserepei és kormos kéményei fölött. Az ablakokban leselkedő házi kísértetek tekintetétől kísérve Whiti unottan lépdelt végig a macskaköves utcákon, ahol a koboldok javában gyújtogatták az utcai töklámpásokat. A sikátorokban varangyok brekegtek és patkányok cincogtak, a közeli park bejáratánál panaszosan nyávogott egy fekete macska. Az égen vihogva repkedtek a korán kelő boszorkányok, majd egymásba ütközve pörlekedni kezdtek. A közeli rémkert bejáratánál álló ketrecben felvonyított egy farkas – ide tartott Whiti. A sötét égen felhők gyülekeztek, és lassan szemerkélni kezdett. A macskakövek repedései között összegyűlt piszkos víz patakokba gyűlve lassan lefolyt az utcákon, el a rémkerttől, el a rémségektől, mintha a természet is megijedt volna, és menekülni próbálna. Whiti még csak figyelemre se méltatta a rémkert bejáratánál dolgozó pénztáros koboldot, aki vicsorogva, morogva számolgatta az aprót üvegezett, meleg fényű gyertyákkal kivilágított fülkéjében. 81

A rémkertben tekergőző kacskaringós kis utat két oldalról töklámpások széltől remegő gyertyalángjai világították meg. Körülöttük denevérek repkedtek apró rovarokra vadászva. Jobbról, balról egymást érték a ketrecek. Hörgő zombik nyúlkáltak ki a rácsok között, hátha elérik az arra járókat. Kínjukban a fém rudakba haraptak, miközben azt képzelték, hogy emberi csontot rágnak. Hullatták is emiatt fogukat, állkapcsukat. A hátsó sarokban egy zombikölyök elüszkösödött ujjakkal játszadozott. Arrább vézna wendigók vörös szemei izzottak az árnyékban. Aki fülelt, hallhatta halk morgásukat és sűrű, forró nyáluk csöpögését, emberre éhes gyomruk korgását. A túloldalon magányos minotaurusz fujtatott, széles orrlyukaiból fehér pára távozott. Bambán nézelődött jobbra–balra, a saját fejét csapkodó troll, és a bolhás kutya módjára vakarózó jeti felé. A rémkert közepén a kanyargó út körbefutotta a Rém Nagy tavat, a Loch Ness–ből importált vízi szörny lakhelyét. Whiti itt megállt, leült a tó partján sorakozó nedves padok egyikére. Itt várta ki a munkaidő kezdetét a hosszú nyakú vízi szörnyet bámulva, ami alábukva kacsázni kezdett, hogy csak pikkelyes hullámok látszódjanak belőle. Sokáig lehetne sorolni a Rémvárosi Nagy Rémkert szörnyeit anélkül, hogy az élményt a maga teljességében átadnánk. Napnyugtakor nyit és pirkadatkor zár, a sötétséget csak a töklámpások fénye szorítja vissza, és az árnyékokra még így is vigyázni kell. Ki tudja, éppen mi szökött meg… Whiti nagyot sóhajtott és elnézett a tó túloldalán álló fehér épület felé. Ott bent szunyókált a rémkert legfőbb látványossága, a vérfarkas. Vad jószág volt ő, válogatás nélkül falt gondozót és látogatót. Az épület bejáratánál külön tábla figyelmeztetett arra, hogy a Rémvárosi Nagy Rémkert NEM vállal felelősséget a bent történtekért. Ami a vérfarkasnál történik, az a vérfarkasnál marad. 82

Whiti unott arccal állt fel, hogy az épülethez sétáljon. Itt dolgozott ő. A fiatal férfi többnyire egyedül gondozta a vérfarkast, mert más félt a közelébe menni. Néha napján kapott maga mellé valakit, de szerencsétlenek nem húzták sokáig. Hamar a vérfarkas ketrecében végezték. Páran azt suttogták, hogy talán Whiti lökte be őket kedvenc állatkája mellé, hogy ritka csemegével, élő emberhússal kedveskedjen neki. Hogy valóban így volt–e? Ki tudja… A vérfarkasnál történt, a vérfarkasnál maradt. A Rémvárosi Nagy Rémkert NEM vállalt érte felelősséget. Whiti a farzsebéből csilingelő kulcscsomót halászott elő, és kitárta a vérfarkas épületének óriási kétszárnyú ajtaját. A szénaszagú terem egyik végét rácsokkal leválasztották, mögötte puha, fészekszerű kazalban szürke szőrcsomó durmolt. A férfi beljebb lépett, a félhomályban lepakolt, majd töklámpást gyújtott. Az istállószagú terem kivilágosodott. Amíg a vérfarkas békésen durmolt, gondozója halkan tett–vett körülötte. Fellocsolta a poros betonpadlót, szénát hordott, kinyitotta a szörnyeteg ketrecét, belépett, kiganézott, vizet cserélt. A vérfarkas nagyot ásított, nyámmogva emelte fel bozontos fejét. Véreres szemét álmosan szegezte gondozójára. Amíg a gyanútlan Whiti a ketrec hátsó sarkában húgykövet sikált, a vérfarkas a háta mögött lassan, halkan két lábra állt. Közelebb osont a figyelmetlen férfihoz, majomszerű ujjait ökölbe szorította, majd ellazította, nagy, fekete karmain nedvesen csillogott a közeli töklámpás fénye. Gondozója fölé tornyosulva felmordult. Whiti meglepetten pillantott hátra. Eldobott mindent a kezéből és szembefordult a szörnyeteggel. – Felébredtél? – kérdezte szelíden, és megpaskolta a vérfarkas álomtól nyálas pofáját. – Pihenj még, nemsokára jönnek a látogatók. 83

Azzal a férfi visszafordult, hogy tovább súrolja a ketrec sarkár. A jámbor vérfarkas körbejárta kopár lakhelyét, megszemlélte a nyitva hagyott ajtót, és elment mellette. Meg se fordult a fejében, hogy megszökjön, és nagy vérengzésbe kezdjen. Szomorúan megbökdöste az üres, lavór méretű edényét, kortyolt egy keveset a frissen cserélt vízből, azután visszacammogott a gondozója mellé. Leült a téglafal tövébe, és figyelte, ahogy a férfi a sarkot sikálta, jólesően morgott, amikor Whiti futólag megpaskolta a pofáját vagy az oldalát. Az albínó dolga végeztével fellocsolta a sarkot, azután belevágta a kefét a kiürült vödörbe, és kisétált a ketrecből. A vérfarkas hűséges kutya módjára követte őt a ketrec nyitva hagyott ajtajáig. A szörnyeteg ott megállt, véreres szemeit le sem vette a férfiról. Whiti a hátul levő hűtőből nyögve emelte ki a nagy sertéscombot, amit a vérfarkasnak szánt. A vértől csöpögő végtagot a vállára dobva közeledett a csillogó szemű, csorgó nyálú szörny felé, ami még ezen inger hatására sem lépte át börtöne küszöbét. Jól nevelt házi kedvenc módjára félreállt, és a lavór méretű kajás tálig követte gondozóját. – Jó étvágyat! – nyögte Whiti, amikor megszabadult terhétől és hátralépett, hogy a vérfarkast a vacsorájához engedje. A szörny habozás nélkül vetette rá magát a sertéscombra. Két mancsával megragadta, és a fenekére huppanva mohón falni kezdte. Még azt sem vette észre, amikor a gondozója megpaskolta a hátát és magára hagyta. Whiti ezúttal azonban bezárta a ketrec ajtaját. A nap már teljesen lement, lassan megnyit a Rémvárosi Nagy Rémkert, hamarosan jönnek a látogatók. Miközben Whiti csendben sepregette a padlót, odakintről lépteket hallott. Az órájára pillantva felvonta hófehér szemöldökét. A Rémkert még negyed óráig zárva tartott. Ki a fene merészkedik ilyenkor a vérfarkas közelébe? 84

Az épület bejáratánál egy alacsony, sápadt fiú jelent meg, bizonytalanul pislogott be a vérfarkas ketrece felé. Gondozói egyenruhát viselt, ami a kérdések egy részére választ adott. Whiti szemöldök ráncolva kapta vállra a seprűt és a fiú felé sétált. Más gondozók ritkán jöttek a vérfarkas épületének közelébe. Féltek, hogy a szociopata albínó bevágja őket a kedvenc szörnyetegének éles karmai közé. – Hello! – köszönt bizonytalanul a srác, ahogy meglátta a férfit. – Hawe vagyok, az új gondozó. Azt mondták, ide kell jönnöm. Te vagy Whiti, ugye? A férfi bólintott. Ritkán kapott maga mellé embert, olyankor is minek? Szótlanul leemelte a válláról a seprűt, és átnyújtotta az újfiúnak. – Ne menj a vérfarkas közelébe! – morogta rekedten. Hawe megilletődve nézett az albínó után. A szíve a torkában dobogott, kollégái előzőleg óva intették Whititől, az őrült gondozótól, aki állítólag a munkatársait, és néha egy-egy látogatót kedvtelésből, csemege gyanánt bedobott a vadállatnak. Ne menjen a vérfarkas közelébe… Jó tanács. A fiú kíváncsian pislogott a vérfarkas felé. A szörnyeteg a ketrece hátsó végében véres húst falt, csontot roppantott, majd jóllakva elvonult a szénafészkébe durmolni. Whiti ráérősen sétált közelebb a szürke szőrcsomóhoz, hogy a ketrecen benyúlva megsimogassa. Hawe elsápadva nézte a jelenetet, arra várt, hogy a vérfarkas hirtelen megvadulva letépje az albínó karját. A szörnyeteg azonban békés maradt, lustán emelte meg bozontos fejét, hogy a gondozója ott is megvakarhassa. Az újfiú lemerevedett. A vérfarkas nyugtalanul pislogott, érezte, hogy valaki a közelben fél tőle. Whiti halkan csitítgatta, valamit motyogott neki, azután felnézett, Hawe felé pillantott, mintha azt kérdezné: „Mit csinálsz még itt? Nincs dolgod?” 85

Hawe ijedten kaparta össze magát, sarkon fordult és hozzáfogott, hogy felseperje az épület környékét. Konkrét utasítás helyett csak egy seprűt kapott. Meg hogy ne menjen a vérfarkas közelébe, amit amúgy se szívesen tett volna meg. Mit fog csinálni egész éjjel? Egyéb ötlet híján az újfiú körbejárta a vérfarkas épületét egyszer, kétszer, háromszor. Kezében a seprű lassan, ráérősen járt. Hová siessen? A Rémvárosi Nagy Rémkert lassan megtelt élettel. Megjelentek az első látogatók, elhangoztak az első kacajok és sikolyok. Sápadt emberek, szakadt élőholtak, csúcsos süvegű varázslók és felemás, csíkos zoknis boszorkányok lézengtek a nedves macskaköveken. A meleg fényű töklámpások árnyéktalan vámpírok fekete szemeiben tükröződtek vissza. Szabadéjszakás koboldok a termetükhöz képest óriási papírvödörből rántott békacombot majszoltak, és kárörvendően köszöntek rá dolgozó társaikra, akik minden töklámpásba belelestek, nem szorul-e lassan gyertyacserére. Hawe kíváncsian pislogott a mellette elrohanó hat ideges gondozó után. Még alig nyitott ki a rémkert, és már meglógott valami. Az újfiú hatodjára sétált el a vérfarkas épületének bejárata előtt, de odabent még mindig nem látott egyetlen látogatót sem. Csupán Whiti támasztotta karba tett kézzel az ajtófélfát. Az első órákban még senki sem kapott kedvet a vérfarkashoz, sok gyertya csonkig égett, mire az épület közelébe merészkedett az első varázsló. A közeli töklámpások száján kibuggyant a viasz, mintha a látványtól támadt volna kedvük hányni. Az üvöltéstől a rémkert minden lelke egyszerre rezzent össze. Hawe kezében megáll a lustán ringó seprű. Ijedt kíváncsisággal rohant a vérfarkas épületének bejáratához. Ha valaki nem ragadja meg a ruháját, beljebb is lép. – Ne menj a közelébe! – szólt rá Whiti erősen szorongatva a pólóját. 86

Az albínó férfi még mindig a félfát támasztotta, izmai megfeszültek, állkapcsát olyan erősen szorította össze, hogy a foga majd beleroppant. Pókszerű, fehér ujjai makacsul szorongatták az újfiú pólóját, hogy az nehogy beljebb lépjen. Újabb kíváncsi látogatók érkeztek, idegesen nevetgélve, félelemtől reszketve közelítették meg az őrjöngő vérfarkas ketrecét. Saját borzongásukat élvezve, a két gondozót levegőnek nézve lökdösték egymás, hátha valakit a vadállat karmai közé penderíthetnek extra műsorért. Hawe a gyér tömegen át, a bejáratból látta a magából kikelt vérfarkast. A szörnyeteg már nem szunyókált, az emberek félelme felzaklatta. Véreres, vörös szemei kigúvadtak, teljes testében reszketett a vérszomjtól, fekete karmos mancsaival a rácsokon átnyúlva kapadozott, hátha megragadhat és megehet valakit. Hol vérfagyasztóan üvöltött, hol idegesen morgott, vagy csak hegyes fogait csattogtatta a vihorászó tömeg felé. Agyarai közül habos nyál csorgott a padlóra, vagy ha épp megrázta magát, fröcskölt mindenfelé. Whiti szorosan zárt szemmel, reszkető tagokkal szenvedett együtt az őrületbe kergetett vérfarkassal, tehetetlenül támasztva az ajtófélfát még mindig az újfiú pólóját szorongatta, hogy ennyivel is kevesebb félelem szítsa a szerencsétlen szörnyeteg tébolyult dühét. Álmos koboldok vödrökkel és lapátokkal cammogtak fel–alá, hogy a töklámpások alatt összegyűlt viaszt felkaparják. Reménykedve pislogtak kelet felé, vagy a zsebórájukra, hátha eljött már a záróra, felkel a nap, és elfújhatják az összes gyertyát. Elhaltak a sikolyok és a kacajok, lassan elfogytak a vendégek, a csíkos zoknik és a csúcsos süvegek. Kifogytak a rántott békacombok a papírvödrökből is, árván hevertek a megtelt kukák mellett, csak a hajnali szél játszadozott velük. A vérfarkas épülete is kiürült, az utolsó látogatók mosolyogva, borzongva fordítottak hátat a végletekig kimerült, de még mindig kitartóan őrjöngő fenevadnak. 87

Whiti görcsös szorítása engedett, csontos ujjai közül kicsúszott az újfiú pólója. Az éjszakával együtt véget ért idegessége. Elcsitult a vérfarkas, nem ingerelte már több látogató. – Ne menj a közelébe! – krákogta Whiti megtörve a nyomasztó csendet, majd elindult a ketrec felé. – Téged miért nem akar bántani? – szólt Hawe a társa után. Egész éjjel ez a kérdés fúrta az oldalát, csak eddig félt megkérdezni. Whiti megtorpant, de nem fordult vissza. – Én nem félek tőle – vonta meg a vállát, és továbbsétált. A vérfarkas fáradtan esett össze ott, ahol éppen állt, kapkodó lélegzete felkavarta a padló porát. Hawe az éjjel látottaktól sokkosan bámult Whiti után, aki mint egy véres csata szánni való túlélőjét, úgy közelítette meg a kifulladt vérfarkast. Az albínó leguggolt a ketrec mellé, és a rácsokon benyúlva gyászos arccal simogatta meg a szörnyeteg zilált bundáját. Ennyi lenne? Félelem nélkül kell megközelíteni? – gondolta Hawe, aki mélyen megsajnálta a még mindig reszkető szürke szőrcsomót. – Ilyen állapotban ki félne tőle? Az újfiú mély szánalommal a szívében lépett előrébb azzal az elhatározással, hogy ő is megpróbál az állat közelébe férkőzni. Lassan, óvatosan, biztos, ami biztos… Csak bátran… Hawe és a rácsok között lassan csökkent a távolság, a fiú minden lépés után egyre magabiztosabban, elszántabban haladt előre, szemeit végig a vérfarkason tartotta. A szörny fáradtan hevert a padlón, egyenletesen szuszogott, remegése alábbhagyott. Hawe egészen a rácsokig sétált. Whiti meglepetten pillantott hátra, majd felállt, és az újfiú mögé lépett. Feszülten figyelte hol a kölyköt, hogy a vérfarkast. Hawe felemelte a kezét és a ketrec belseje felé nyúlt. 88

Csak egy szívdobbanás. Egy reszketeg, bizonytalan, ijedt szívdobbanás kellett, s a vérfarkas pillanatok alatt összekaparta minden megmaradt erejét, és újabb őrjöngésbe kezdett. Az újfiú eszeveszett kalapálással a mellében ugrott hátra, a szörnyeteg sebesen villanó karmai épp, hogy elkerülték. Félelem nélkül megközelíteni a vérfarkast nehezebb, mint gondolta. Whiti izmai megfeszültek, keze ökölbe szorult. Miért nem hallgat rá soha senki? Miért kell folyton felzaklatni a szegény vérfarkast? Olyan jó buli a szerencsétlen állatot szenvedtetni? Hawe–nek arra se maradt ideje, hogy megnyugodjon, fel se fogta igazán, hogy mi történt. Egy lökést érzett hátulról, azután csak ordított. Amíg tudott… Az albínó dühtől reszketve nézte végig, ahogy a társa előreesett a vérfarkas karjai közé. Karmok és agyarak villantak, vér fröcskölt, és zsigerek repkedtek mindenfelé. A szörnyeteg marcangolt, falt és morgott, vérvörös szemeiben dühös élvezet csillogott. A hajnali fénysugarak utat törtek maguknak, a Rémvárosi Nagy Rémkert lakói nappali vackaikba húzódtak. A Loch Nessből importált vízi szörny is alábukott a Rém Nagy tóban és a vérfarkas is megnyugodott, vértől szennyes pofáját nyalva, fáradtan morogva összekuporodott szalmafészkében, hogy erőt gyűjtsön a következő éjszakára. Whiti is elengedte magát, estig senki sem zavarja már az állatát. Nagyot sóhajtva nézett felmosó után, hogy a társa maradványait feltakarítsa, mielőtt még hazamenne. Egy felismerhetetlenre marcangolt csontos húsdarabot a vödörbe dobva, korábbi, hasonló sorsra jutott társaira gondolva morgott magában. – Én szóltam.

89

Tesse R. Lambrick: Fogócska – Ártatlan gyermek! Nicor az árnyékba húzódva figyelte a hercegnőruhás, tiarás, varázspálcás kislányt, aki egy lámpa alatt majszolta a halloweeni cukrot. A démon körbenézett, nem, mintha attól tartana, hogy valaki meglátja, de jobban szeretett közönség nélkül enni… Kilépett a sötétből és egyenesen a kislány felé lépkedett. Amaz hatalmas szemekkel bámult fel rá, ami nem csoda, tekintve, hogy míg a gyerek alig érte el az egy métert, ő maga jócskán túllépte a kettőt is. De nem ez volt az egyetlen, ami bámulásra késztette az embereket. Egy rendes démonhoz méltóan Nicornak is voltak szarvai, vöröslőn az ég felé meredtek, elütve a fekete, derékig érő hajától. Sárga szeme gonoszul villant, ahogy leguggolt a gyerek elé. – Finom a cukor, édesem? Az emberke még mindig megszeppenve bámulta, de lassan bólintott. Hmmm, milyen engedelmes! Nicor alig bírta megállni, hogy megnyalja az ajkait. – Hol vannak a szüleid, tündérke? Nagyon szép a jelmezed! Lágyan megérintette a puha anyagot a gyerek vállánál, észrevétlenül hozzáérve a bőréhez. Borzongás futott végig rajta, szinte érezte a vére ízét a szájában. Nicor imádta a Halloweent, minden évben ilyenkor jött a Földre, hogy feltöltse az energiakészleteit. Az édességtől eltelt és az alkoholmámorban úszó halandók tökéletesen kielégítették minden vágyát. Egy ilyen kis csöppség, mint itt előtte pedig… Nos, ő volt a desszert. A démon mindenfelé hullákat hagyott a városban maga után, kifejezetten élvezte nézni az emberi rendőröket, ahogy próbálják megállapítani, miféle állat szabadult el. Hát igen, Nicor 90

nem szokott finomkodni, agyarai úgy felszabadták az áldozatát, mintha legalábbis egy medve tépte volna szét őket. Figyelmét ismét a gyerekre irányította, aki megszeppenve állt előtte. – Hazakísérjelek, kicsim? – Nem vesztem el – felelte a kislány remegő hangon, ami meglepte a démont. Úgy tűnt, van a kiscsajban lélekjelenlét. Szerencsére Nicornak is vannak trükkök a tarsolyában. – És mit szólnál még több cukorhoz? Fogadjunk, hogy a kis társaid többet gyűjtöttek, mint te. A hirtelen tágra nyílt szempár elárulta Nicornak, hogy jó helyen jár. – Gyere, adok egy szatyornyi cukorkát, tuti, hogy te fogsz nyerni. – A gyerek felé nyújtotta a kezét, aki bizonytalanul bólintott és belecsúsztatta a tenyerét a démonéba. – Ügyes gyerek. Amint a sötétbe értek, felkapta a kislányt, a kezét a szájára tapasztotta, agyarát pedig belevájta a válla feletti lágy húsba. Felnyögött, ahogy az első vércseppek legurultak a torkán, jóleső borzongás futott végig a gerincén. Kicsit erősebben kellett tartania az embergyereket, aki kapálózni kezdett, de a nyakát nem akarta eltörni. Sokkal jobb volt élő vért szívni. Néhány perccel később a rúgkapálás abbamaradt, ő pedig zavartalanul, nyögdécselve vette magához az utolsó cseppet is. Mikor végzett, felemelte a fejét és a szemét lehunyva nyalta meg az ajkait. – Mmm… Mennyei! A kislányt az épület oldalának támasztva leültette, megigazította a ruháját és a fején a tiarát. – Valami hiányzik… – Kezét az álla alá téve töprengett, amikor bevillant neki. Megkereste a földön az elejtett varázspálcát és a gyerek kezébe rakta. Így ni! Nehogy már félmunkát csináljon. 91

Felnevetett és újult erővel lépett ki az utcára. Fekete kabátjába belekapott a szél, hollófekete haja a hátát verdeste. Ismét körbenézett, majd amikor meggyőződött róla, hogy senki sem látja, csettintett egyet az ujjával és a járda mellett egy ezüstszürke Jaguar F-Type típusú sportkocsi tűnt elő a semmiből. Imádta ezt a képességét, gyakran használta is. A sportkocsik pedig a gyengéi voltak. Átsétált az utcán és már épp beszállt volna az autóba, amikor sietős kopogásra lett figyelmes. Nem messze tőle egy dögös, szőke, nagymellű embernő lépett ki egy házból, mindössze egy nyuszijelmezt viselve. Nicor elmosolyodott, egy harapásnyi ideje még van az éjszakából. – Helló, cicus! Eljössz egy körre? – pörgette meg a nő előtt a kulcsokat, lehengerlő mosolyt villantva. A nő azonban unottan nézett végig rajta, és meg sem állva válaszolt. – Van pasim, bunkó! Nicor vigyora még szélesebb volt. Egyre jobban tetszett neki az emberek világa. Igazi, belevaló halandók születnek mostanában. Mindenesetre egy sértést sem hagyhat bosszú nélkül. Beszállt az autóba, majd egyet intett a nő felé, akinek kicsúszott a lába alól a talaj. Még Nicor is hallotta a reccsenést. Odagurult mellé a kocsival, és rávigyorgott. – Hű, csúnya nyílt törés. Szerintem nézesd meg egy orvossal! Még hallotta a lány fájdalmas sikolyát, mielőtt elhajtott volna az éjszakába. Nyolc év múlva Marcus Sanchez rendőrkapitány összevont szemöldökkel emelte fel a fejét a papírhalom mögül. Az ajtóban egy járőr állt, zavartan kopogott. Marcus intett neki, mire a férfi beljebb lépett. – Elnézést, uram, beszélhetnénk? 92

– Persze, Matt, jöjjön be! A rendőr bólintott, majd becsukta maga után az ajtót és leült Marcusszal szemben. Gondterhelt arcán milliónyi kérdés ült, homloka mély ráncokba szaladt. – Mi a probléma, Matt? – Uram, a holnap este… – Halloween lesz, igen. A férfi megrázta a fejét, Marcusnak pedig kezdett elfogyni a türelme. Ezer és egy dolga lenne, de mint főnöknek, meg kell hallgatnia a beosztottak problémáit. Már, ha végre hajlandóak lennének elmondani… – Nem csak az! Van ez az ügy… A Fenevad. Marcus lerakta a tollat, amivel az imént még írt, és nagy levegőt vett. Persze, hogyne tudná, miről van szó. Amióta három éve kinevezték, újra és újra szembekerül a Fenevad megoldatlan aktájával. Ami azt illeti, most is épp azt bújta. Az átkozott minden Halloweenkor lecsap, és egy tucat holttest marad utána az utcákon. – Tudja, én láttam. A kapitány szeme felcsillant. Előrébb hajolt a széken, a hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. – Mondjon el mindent! Matt bólintott, közben idegesen tördelte a kezeit. – Tudja, még sosem mondtam el senkinek. Bolondnak néznének, tudja? De tudja, én tényleg láttam! Marcusnak kezdett sok lenni az egy levegővétel alatt elhadart „tudja”. – Mit látott, Matt? Térjen a lényegre! – Ez nem ember! Nem állat, de még csak nem is evilági teremtmény! – A járőr hangja hisztérikusba csapott át, Marcus érezte, hogy le kell állítani a férfit. – Oké, nyugodjon meg és magyarázza el. Matt, ha tud valamit, ami elősegítheti a nyomozást, el kell mondania! 93

– Ez egy démon… - suttogta a férfi Marcus legnagyobb ámulatára. Igyekezett megfékezni magát, hogy fel ne nevessen, de a késztetés nagyon erős volt. – Rendben, azt hiszem, jobb lesz, ha most hazamegy és… – Nem! Hinnie kell nekem, kapitány! Óvakodjon tőle! Láttam! Vörös volt a szarva, a szemeiben a pokol tüze táncolt és a szemfogai… Marcus felemelkedett a székében, és a férfira parancsolt. – Tizedes, szedje össze magát! Egy gyilkos járkál odakint az utcán és nem érünk rá dajkamesékre! Kitessékelte a még mindig habogó járőrt az ajtón, majd becsukta utána az ajtót. Még csak az kéne, hogy elterjedjen ez a hülyeség az emberei között. Démon eg y fenéket! Marcus belepislantott a falon lógó tükörbe és szomorúan állapította meg, hogy arcát több napos borosta fedte, a szeme alatti karikák mélységére pedig már kifejezés sincs. – Ez az ügy kikészít! Még csak járőr volt, amikor először találkozott a Fenevaddal. Egy szörnyű gyilkossághoz riasztották, az áldozat egy nyolc éves kislány. Borzalmas volt, a gyerek arca még most is felrémlik előtte álmaiban. Igaz, akkor volt egy szemtanú, de a megbízhatósága megkérdőjelezhető volt. Marcusnak hirtelen bevillant valami. Odalépett az asztalához és fellapozta a Fenevad aktáját. Egy külön dossziéban gyűjtötték a tanúvallomásokat, téves riasztásokat, hamis fotókat… Hihetetlen, hogy az emberek mire nem képesek némi pénzjutalom fejében. Átlapozta a papírokat és megtalálta, amit keresett. Egy fiatal lány azt állította, hogy a Fenevad megpróbálta elcsábítani. – „A fickó be volt öltözve, de nag yon tuti jelmez volt. Igazán élethűre sikeredett, azok a szarvak... Na, mindeg y, szóval fel akart csípni a barom, én meg lekoptattam. Utána történt a balesetem, az a segg fej meg ahelyett, hog y mentőt 94

hívott volna, elhajtott a francba!” – Marcus hangosan olvasta fel a sorokat, újra és újra átfutva. Jelmez.. Szarvak… Élethű… Nem! Az agyára ment Matt meg az idióta elméletei! Ez a fickó elmebeteg, pszichopata állat, és létezik, nem holmi rémmeséből lépett elő! De véget fog vetni ennek egyszer és mindenkorra! Holnap, ha törik, ha szakad, elkapja a szemétládát! Nicor alig várta az éjszakát. Mikor végre lenyugodott a Nap és feljött a Hold, a halvány sarló fénye örömmel töltötte el nem létező szívét. Nosztalgikus hangulatban bukkant elő a rég nem látott kisvárosban. A Halloween ide köti, hiszen egy egész legendát építettek köré, nem teheti meg hát, hogy nem jelenik meg, amikor mindenki számít rá. Egyszer hallotta, úgy nevezik, a Fenevad. Magában elmosolyodott. Tetszett neki a becenév, igazán démoni. A szánalmas emberi rendőrök viszont rettegve suttogták maguk között, hangosan senki sem merte kimondani. Féltek, hogy éjszaka megjelenik náluk. Kivéve egyet. A fiatal halandó hím nem félt tőle. Vagy túl ostoba volt, hogy rettegje a nevét. Úgy tűnt, tisztelik maguk között, ez a példány lehetett a vezetőjük. Mindig szenvtelenül figyelte az eseményeket, átnézte a helyszíneket, kikérdezte a tanúkat. A démon mindig örömmel csodálta munkája utóhatásait, ez a férfi azonban újra és újra felbukkant körülötte. Lassan ideje lenne eltüntetni a képből, mielőtt túl közel ér hozzá. Nem, mintha gyanítaná, hogy kivel, illetve – javította ki magát gondolatban, – mivel van dolga. A gondolataiból egy magas sarkú cipő kopogása ébresztette. Kéjes mosolyra húzta a száját, amikor megpillantotta a cipő tulajdonosát. Rögtön felismerte a nőt, már találkozott vele korábban. Akkor futni 95

hagyta, pusztán egy emléket hagyott hátra maga után – még most is hallotta, ahogy a roppanó csont megadja magát Nicor erejének. A szőke lány még mindig szemrevaló teremtés volt, bár az azóta eltelt idő némiképp nyomot hagyott rajta. Nos, legalábbis az öltözködésén. A korábbi nyuszijelmez helyett most apácajelmezben feszített. Nicornak nevethetnékje támadt. Milyen átkozottul ironikus! Füttyentett a lánynak, aki hátrafordult, és riadt szemekkel nézett végig rajta. A démon látta, hogy felismeri, a félelem pedig apró tűszúrásokként árasztotta el a testét. – Szia szépségem! Emlékszel rám? A választ azonban nem várta meg, a nő mögé tüntette magát, megragadta és agyarait a nyakába vájta. A nő felsikított, de Nicor még szorosabban tartotta, majd hirtelen elszakította magát a vénától. Továbbra is erős kézzel tartotta a nőt, és bódultan mosolygott le rá. – Hihetetlen, hogy sosem unom meg! – Majd egy könnyed mozdulattal feltépte a torkát. Engedte, hogy az élettelen test kicsússzon a karjai közül, és mély levegőt vett. – Bemelegítésnek tökéletes. Most pedig… Újabb zajra lett figyelmes. Oldalra kapta a fejét, és alig hitte el, amit látott. Egy piros ruhás kislány sétált egyedül át az úton. A vigyora szétterült az arcán, ahogy elindult a gyerek felé. – Úgy tűnik, ma van a szerencsenapom! Markus ásítva nézett le az órájára. Már elmúlt éjfél is, és még mindig nem jelentettek egy gyilkosságot sem. Nagyokat pislogott, igyekezett minden erejével ébren maradni. Nem aludt túl sokat az elmúlt időszakban… Kipislantott a szolgálati autó ablakán. A Holdsarló már magasan járt, az utca pedig csendes, senki sem járt… Várjunk csak! A szemben lévő temetőnél mozgást látott. Gondolkodás nélkül kiugrott a kocsiból és a bejárat felé rohant. Beljebb 96

érve lelassított és előhúzta a fegyverét. Lehet, hogy csak pár idétlen tinédzser akar keménykedni, de felkészült a legrosszabbra. Lassan lépkedett előre, amerről a mozgást látta, majd elrejtőzött egy sírkő mögött. Óvatosan körülnézett, miközben kibiztosította a pisztolyát. Az halkan kattant, Marcus pedig imádkozott, hogy nehogy más is meghallja. – Nyomozó, nincs értelme bujkálni! Azt hiszem, a fogócskánk véget ért. A hang mély, érdes volt, és Marcus hallott valami idegen akcentust benne, amit magában egyszerűen csak túlviláginak azonosított. Feltartott fegyverrel lépett elő, és megdermedt. Egy két méter magas fickó állt előtte, szarvakkal, kísérteties fekete kabátban, sárga szeme metszőn világított az éjszakában. Azonban a kinézeténél is rémisztőbb volt, ahogy egy kislányt tartott maga előtt. Ujjai hosszú, sötét karmokban végződtek, amiket most egyenesen a gyerek torkának szegezett. Marcus legyűrte a félelmét, ami hirtelen elöntötte, és továbbra is mereven tartotta előre a pisztolyt. – Engedje el a gyereket! – A kislány felsírt, a férfi pedig felnevetett. Marcus figyelmét nem kerülte el a szájából kilógó szemfog. Démon! Ez az egy szó kattogott az agyában, és legszívesebben visszapörgette volna az időt arra a pillanatra, amikor Matt figyelmeztetni próbálta. Pislogott párat, de az ijesztő alak nem tűnt el, sőt, úgy tűnt, jól szórakozik az ő egyre növekvő rettegésén. – Nyugalom, nyomozó! Ha jól keveri a kártyáit, elengedem a kicsit. Először is tegye le a fegyvert. Marcus megrázta a fejét. Valahogy el kell távolítani a kislányt a szörny közeléből. Aztán beleengedi a tárat. Fogalma sem volt róla, hogy használ-e ellene, mindenesetre eltökélt szándéka volt kipróbálni. – Előbb engedje el. 97

– Hogy lelőjön? – nevetett fel a férfi. – Ugyan, minek néz engem? Egyszerű halandónak? Sokkal több vagyok magánál! Végszóra, a gyerek, mintha megérezte volna, hogy a fogva tartója figyelme lankadt, megharapta a démon kezét és elszaladt Marcus mögé. A zsaru hátra sem nézett, hova menekült, nem is lett volna ideje, mert amint szabaddá vált a célpont, tüzelt. A démon megtántorodott, ahogy egyre több golyó csapódott a testébe, majd térdre esett. Marcus újabb lövedékeket küldött az előzőek után, végül, már csak egy lépés távolságból egyenesen a homloka közepére célzott. Kilyukasztotta a koponyáját, utána pedig egy vékony vércsík indult el a démon orra irányába, majd az élettelen test oldalra dőlt. Marcus nem kapott levegőt. A sokk egy pillanat alatt elárasztotta, és csak bámulta a túlvilági teremtményt. Pislogott párat. Nem használt, a fickó ugyanolyan maradt, nem hullt le róla semmilyen maszk. – Ilyen nincs! – lehelte, és elfordult, hogy erősítést hívjon. Amint hátat fordított, a bizarr hang megszólalt mögötte. – Azt hitted, ilyen könnyű elintézni? Számodra elképzelhetetlen hatalommal rendelkezem, nem győzhetsz le holmi emberi fegyverrel! A démon rátámadt Marcusra, aki az utolsó pillanatban félreugrott. A következő ütést azonban nem tudta kivédeni, a férfi ökle nagyot csattant az állán. Megtántorodott, ellentámadásra azonban esélye sem volt, mert a démon ismét lesújtott. Marcus térdre rogyott, amit a fickó ki is használt, teljes erejéből mellkason rúgta. A zsaru néhány métert csúszott hátra a vizes fűben. Nekiütközött egy sírkőnek, ami megrepedt a háta mögött. Igyekezett magához térni, és fegyver után kutatott. Szerencséjére a közelében felejtettek egy ásót a földbe szúrva. A démon lassan közelített felé, ajkait gúnyos mosolyra húzta. Marcus eldöntötte, hogy letörli az ostoba vigyort a képéről. Közelebb kúszott az 98

ásóhoz, ám a másik észrevette, mire készül és rohanni kezdett felé. Marcus kivárt, míg a démon elég közel ér hozzá és csak az utolsó pillanatban emelte fel az ásót, ami így egyenesen a fickó mellkasába szúródott. Mindketten kikerekedett szemmel bámulták a szerszámot. Marcus egy határozott mozdulattal kirántotta az ásót, közben egy jobbegyenessel a földre küldte a szörnyet. A nyöszörgő lény fölé hajolt és megemelte a szerszámot. – Lehet, hogy egy fegyver nem terít le. De hé, mit szólsz ehhez? – Majd minden erejét összeszedve lesújtott, elválasztva a démon fejét a testétől. Lihegve támaszkodott rá a fanyélre, egy pillanatra sem vette le a szemét a tetemről. – Meghalt? – hallott egy vékonyka, rémült hangot maga mögött. Oda sem nézve felelt. – Azt… azt hiszem. – Mikor lett ennyire remegős a hangja? Apró lépteket hallott, majd egy kicsi kar átölelte. Utoljára megnézte a démon, és mikor még mindig nem moccant, hátrafordult és megsimogatta a kislány haját. – Jól vagy? Amaz boldogan bólintott és hozzábújt. – Köszönöm! Marcus lehunyta a szemét. Alig tudta elhinni, hogy vége… A következő pillanat azonban mindent megváltoztatott… A karjai között a kislány elkezdett mocorogni. Lenézett rá, a gyerek pedig felmosolygott. Az ajkai közül kikandikált két hegyes szemfog. Amikor Marcus közelebb hajolt, hogy megnézze, a gyerek szemmel láthatóan nőni kezdett. A zsaru rémülten lépett hátrébb tőle és elborzadva figyelte, ahogy a gyerek lassan átalakult az imént lefejezett démonná. Még mindig mosolygott, amikor közelebb lépett hozzá és a fülébe suttogott. 99

– Mondtam, halandó. A fogócskának vége. Nem kellett volna alábecsülnöd! Majd Nicor egy könnyed mozdulattal eltörte a férfi nyakát. A halott rendőr összecsuklott előtte, az arcán még mindig az a rémült kifejezés ült. – Nos, ez jó móka volt, de ideje új hobbi után nézni. – Lepillantott a nyomozóra és boldogan elmosolyodott. – Boldog Halloweent, haver!

100

Toronylakó: Emberek szemében – Szóval, újabb balesetet jött bejelenteni? Az előbbi kijelentés a rendőrfőnök szájából nagyon vészjóslóan csengett. Légió János hiába volt szelíd természetű, termete önmagában elég volt a kérdés nyomatékosításához. Ahogy előredőlt, a vállával kitakarta azt a kevés fényt is, ami a szobába világított. Freud Angelika azonban nem volt ijedős természetű. Bár, a hölgy elfért volna a rendőrfőnök hóna alatt, a szeme sem rebbent. – Igen. Az egyik alkalmazottamnak beszorult a lába, és megsérült. A rendőr hátradőlt a székében, engedve, hogy a napfény ismét betöltse a szobát, majd folytatta. – Ugye, tudja, hogy vizsgálatot indíthatok a cég ellen? A hölgy tekintete jéghideg maradt. – Igen, ahogy azt is, hogy nincs rá ideje. – Pontosan. Eddig is túl sok baj volt a teleppel. Két évig volt bezárva. És tudja, miért? Gyakorlatilag mindent átvettek: a csatornafedelektől kezdve a felső vezetékig. Találtunk trafókat az áramszolgáltatótól, akkumulátorokat a mezőgazdasági gépgyárból: még rajtuk volt a csomagolás. A tulajt egyszer figyelmeztettem, aztán megtaláltunk nála egy köztéri szobrot. A tulaj meg eltűnt. A telepet az adóhatóság lefoglalta, majd elárverezték. Alaposan utánanéztem magának, mielőtt megkötötték a szerződést, és mindent rendben találtam. Azóta... A rendőr egy darabig kotorászott a fiókban, majd elővett egy dossziét. – Vasszűz fémhulladék–kereskedelmi kft. Július 2–án egy aláhulló vasdarab miatt elpusztult a cég egyik őrkutyája. Július 27–én helytelen rakodás miatt bedőlt egy vasúti kocsi oldala. Ma augusztus 4.: emberi sérülés. Ez az egy, amivel foglalkozni kéne. 101

Váratlanul megcsörrent Angelika mobilja. A rendőrfőnök intett, hogy nyugodtan kimehet, de Angelikának láthatóan nem volt titkolnivalója, és felvette. A vonalban egy ideges férfihang jelentkezett. – Főnök! Istvánra az előbb majdnem ráesett egy fél Wartburg. Nem esett baja, csak nagyon megijedt. Hazaengedtem. – Értem. Pihenje ki magát, és ha szabadságra menne, elengedem. Angelika bontotta a vonalat, majd a rendőr megkérdezte: – Tapasztalt bárki rosszullétet vagy émelygést a cégnél? – Már maga is kezdi? Zeller amúgy is az idegeimre megy a Geiger-Müller számlálójával. Csak nem maga adta neki? – Zeller? A zöld hajú, punk srác? – Igen. Zoltán. A targoncásunk. Állandóan azzal a műszerrel lófrál, mintha ez lenne a dolga. János az órájára nézett, majd megrázta a fejét: – Sajnos, most nem tudom folytatni. Értekezletre kell mennem. Köszönöm, hogy bejelentette a balesetet, és annak különösen örülök, hogy személyesen fáradt be. Van programja délutánra? Angelika nem örült neki, hogy a rendőr lerázta, de igyekezett nem kimutatni. – Otthon vagyok a férjemmel és a lányommal. Miért? – Elbeszélgetnék magával a fémtelepről. Érdekelne, miért lett „Vasszűz” a neve. – Esetleg ugorjon be hozzánk egy kávéra. – Köszönöm. Nyugodtan beszélje meg a férjével, és ha belefér az idejébe, délután négy körül benéznék. Angelika becsukta maga mögött a folyosón, majd zavartan felhívta a férjét. – Szia, drágám! Azt hiszem, délután vendégünk lesz. Lehet, mégse volt jó ötlet megvenni a vastelepet.

102

Vasszűz fémhulladék–kereskedelmi kft. ezzel egy időben. – Ne már! Te tiszta hülye vagy! Dávid, a cég fiatal dolgozója próbálta lenyugtatni Istvánt, akinek még mindig remegett a lába. A ruhája földes volt, a kesztyűje pedig csupa rozsda. Úgy nézett ki, mintha tényleg egy autóroncs alól mászott volna elő, ráadásul tele volt indulattal. – Lehet, hogy elment az eszem, de az ösztöneim még mindig rendben vannak! Ez a bádogcsaj műve! Mondtam, hogy rossz ötlet kitenni az oszlopra! Ki tudja, kit öltek meg benne? Lehet, hogy el van átkozva! – De István! Ez képtelenség! Ez nem igazi vasszűz! Az egész rozsdamentes, lehet, hogy saválló is. Egy tartályból készítették, és a szögek is huzagoltak, mint amit a szögbelövőnél használnak. Díszlet. Lehet, hogy pont itt csinálták. – Már akkor fel kellett volna darabolni, amikor előkerült. A rakodógép is akkor borult a vagonba, amikor ezt akartam berakatni vele. – A főnök akarata ellenére? – Én vitettem oda Zellerrel. Mondok neked valamit, Dávid. Vagy a vascsaj, vagy én, de valaki megy innen. Azóta állandóan balhé van, mióta megtaláltuk. A főnök meg elmegy a fenébe a hülye ötleteivel. Kínzóeszközt cégérnek? Miért nem rögtön bitófát? Kötelet bárhonnan keríthettünk volna. Dávid láthatóan hiába próbálta csillapítani István haragját. – Jó. Mit akarsz? – Levenni a vasszüzet arról az oszlopról még ma este, és ráállni a lánctalpassal. Majd azt mondjuk a főnöknek, hogy ledőlt magától. Én majd csinálok másik cégért arra az oszlopra, hogy a főnököt kiengeszteljem. Vasból, mint az igaziak. Olyat hegesztek, hogy sírva fakad. De ennek mennie kell. Vagy én megyek. 103

– Mikor akarod csinálni? – Ma délután. Legyetek ötkor a kapu előtt! Hozom a kulcsokat és a lángvágót. János tartotta magát az ígéretéhez, és pontosan érkezett. Angelika, és a férje, Balázs a nappaliban fogadták a vendéget, mialatt a kislányuk a szobájában játszott. János civil ruhában jött, és csak egy dossziét hozott magával. Angelika bemutatta a férjének, majd hellyel kínálta. János nem húzta az időt, rögtön a tárgyra tért. – Tudják, nem kis fejtörést okozott ez a vastelep nekem, és a kollégáimnak. Mielőtt hozzákezdenénk, biztosítom önöket, hogy nem maguk, vagy a cég, hanem a telep, és a volt tulajdonos miatt vagyok itt. Tudom, hogy semmiféle kapcsolatban nem álltak vele, és nem is fogom önöket ezzel zaklatni, itt valami egészen másról van szó. Valami olyan dologról, amit rendőrként nem is képviselhetek. Magánemberként vagyok itt, ha úgy tetszik. Balázs nagyon furcsállta a rendőr hozzáállását. – Ezt nem értem. Milyen ügy lehet az, aminek egy rendőr nem járhat utána? – Természetfeletti. Valami nem kóser a telep körül. Angelika elfehéredett, és tátva maradt a szája. János folytatta: – Ezt találtam a legjobb megoldásnak, nem akartam ködösíteni. Az ügyben különösen számítok a hallgatásukra. Valószínűleg egy elátkozott relikviáról van szó. Sokáig azt hittem, hogy a vasszűz az. De tévedtem. Ezért is adtam azt a műszert a zöld hajú srácnak, akit maga Zellernek nevezett. – Mi? Egy elátkozott tárgy, ami még sugárzik is? – rémüldözött Angelika férje. – Nem úgy, ahogy maguk gondolják. Az nem egy szokványos Geiger-Müller számláló, csak úgy néz ki. Három mérőmutató van benne: vörös, kék és fekete. Mindegyik különböző tartományokat mér. Úgy állítottam be, hogy a vörösnél jelezzen. Zeller össze–vissza 104

furikázik a targoncával, amire felakasztotta a műszert. Távolról kiértékeltem az adatokat, de valami megakadályoz benne, hogy pontosan behatároljam a tárgyat. Olyan helyen jelez, ahol semmi nincs. Angelika kezéből kiesett a kávéskanál. – És mit vár tőlünk? – Csak annyit, hogy két napra zárják le a tele… János szavait egy robbanás szakította félbe. A távolban narancssárgára színeződtek az árnyak, és füst gomolygott. – Úristen! Ez a telepről jött! Hívom a tűzoltókat! – Majd én – mondta János, majd a mobiljáért nyúlt. – Dmitrij! Egy tűzoltócsapatot kérek a megfigyelőzónához! – mondta, majd Angelikához fordult. – Mi tudott ott ekkorát robbanni? – A lángvágóhoz használt acetilén. Gondolja, hogy valaki szándékosan? A sziréna a városközpontban lévő tűzoltóállomáson szólalt meg. János elnézést kért, és kirohant a házból, de a járőrkocsi helyett az utcát vette célba. Balázs utána szaladt, és szem elől tévesztette, de valamit látott repülni a holdfényben. Amikor visszatért a feleségéhez, egy fehér tollat tartott a kezében. – Fogalmam nincs, mi folyik itt, de azt hiszem, nem is akarom tudni. Ez a Légió János valami álnév. Hallottam, hogy a telefonban az a pasas Janusnak nevezte. A telepet narancssárgára festették a lángok. István és Dávid a telep közepén álltak, Istvánon egy karcolás sem volt. Ugyanez Dávidról már nem mondható el: a ruhája felszaggatva, az arca csupa vér. A hangja nagyon gyenge volt: – István! Merre vagy? – szólongatta. István megtaszította. – Nem látsz? Itt vagyok! Dávid megtántorodott, de újra megkérdezte: 105

– Merre vagy! – Itt vagyok, az orrod előtt. Megvakultál? Aztán egy ruhafoszlányt vett észre. A kapu mellett egy létra maradványai feküdtek, és egy leszakadt ember kar. Dávid felemelte a kart, és megnézte a rajta lévő órát. Istvánnak pont ugyanolyan órája volt. Aztán mindent megértett. Csendben a kapu felé vette az irányt, és kisétált a személybejáraton. István magára maradt a saját holttestével. Túl sokat nem látott belőle: egyetlen leszakadt emberi kar emlékeztetett az életére. Gondolatait egy tűzoltóautó szirénája szakította félbe. A jármű a kapu felé tartott, Istvánnak alig maradt ideje félreugrani előle. A tűzoltóautó elkapart az udvaron. Sár és forgácsdarabok repkedtek. Kis idő múlva abbahagyták a próbálkozást, és három tűzoltó szállt ki belőle. A jármű felett egy árny jelent meg. István nem hitt a saját szemének: egy angyal volt, római kori páncélban. Nekirepült a tűzoltóautónak, és kitolta a gödörből. A sárból egy kazán állt ki. István egy darabig szótlanul figyelt, majd közelebb merészkedett. Időközben a tűzoltók is szárnyat bontottak. Mindegyikük angyal volt. Láthatóan a római volt a vezérük. Kiabált velük. – Ez egy német tűzoltóautó! Már ezerszer megmondtam, hogy a bevetéshez mindig megfelelő felszerelést hozzatok! – Nem tudom, mi bajod van, itt is használnak ilyent. – Mi a bajom? A feliratok! Németül vannak! Szerinted nem tűnik fel senkinek? István soha az életben nem tudott németül, mégis a saját nyelvén tudta elolvasni őket. Valószínűleg tartotta, hogy a holtak minden nyelvet ismernek. – Ne haragudjatok, megmondanátok, mi folyik itt? – kérdezte tőlük. Amazok ránéztek, és az egyik tűzoltó válaszolt: 106

– Démontámadás. Átvette az irányítást a lángvágó felett, és felrobbantotta az acetiléntartályt. Elpusztult az álcatested, most derült ki, hogy angyal vagy. – Én? Egész életemben piáltam, meg a nőket hajkurásztam. Inkább a pokolban kéne lennem, nem? – Honnan tudjam? – válaszolta a tűzoltóruhás angyal. – Most születtél, ha úgy tetszik. És jól jönne a segítség, mert van itt egy démon, csak még nem tudjuk, hogy hol. István csodálkozó arcot vágott, majd megtapogatta a saját hátát, némi tollas felületben reménykedve. – Ne is keresd! – válaszolta a római páncélos. – Majd idővel fog kinőni. Gyere, keresünk valami fegyvert. István csak most vette jobban szemügyre az angyalokat: mindegyik oldalán valamilyen, láthatóan emberi fegyver lógott. A római oldalán egy rövid kard, a tűzoltóknak újabb fegyverük volt: fokos, szovjet revolver, török szablya: mindegyik legalább másfél évezreddel később készülhetett, bár mind újnak tűnt. István a tűzoltóautóhoz lépett, és egy baltát vett elő. Talált egy tűzálló ruhát, meg egy sisakot is. Amikor a gázálarcot próbálgatta, a római katona leintette. – Arra itt nem lesz szükséged. Az árnyékvilágban nem tudnak megmérgezni. Amúgy a nevem Janus, te azt hihetted, hogy a rendőrfőnök vagyok. – Én pedig István. Egyébként, mi az árnyékvilág? – A Föld, ahogy mi látjuk. Ha kilépsz a fizikai síkba, szükséged lesz egy álcatestre, mert amiben a lélekmagod volt, elpusztult. Most szabadultál ki belőle. – Mi ez a bűz? – Fintorgott az egyik tűzoltó. A tűzoltóautó által kikapart gödörben a kazánlemez repedezni kezdett, és kénszerű bűz áramlott belőle. Az ajtaja jól láthatóan le volt hegesztve, a repedések mentén most sárga füst gomolygott. Hasadt a fém, majd a kazánból egy tépett, öltönyruhás alak tört 107

elő. A bőre össze volt aszalódva, a fogai feketék voltak, a körmei beszakadva, az ujjai kicsavarodva, ennek ellenére István felismerte: – Ő volt a vastelep előző tulajdonosa! Két éve keressük! – Hrrrr… pont annyi ideje rekedtem a sötétben! Azóta próbálok innen kiszabadulni! – mondta a lény. Janus elé lépett, és egy műszert vett elő. – Ez egy kissé érdekes. A vörös mutató alig tér el a kéktől. Az emberek szoktak ilyent mutatni: ergo nem tudom, hogy te mi vagy. Az, hogy a kazán az árnyékvilágban is bezárva tartott, azt jelenti, hogy démoncsapda volt benne. Sokáig aludtál odabent… – VAAAA! MI EZ? – kérdezte eltorzult hangon. – MEGHALOK AZ ÉHSÉGTŐL! – Ez baj. István! Menj hátrébb! Bízd ezt ránk! A műszeren emelkedni kezdett a vörös mutató, miközben feltámadt a szél. Fémdarabkák cikáztak a levegőben, miközben húsba, tollba és ruhába vágtak. Janus felemelte a kardját, suhintott vele, mire megállt a szél, és csilingelő fémesőt zúdított rájuk, de legalább véget ért. Az egyik tűzoltóruhás eltűnt. Arrébb, egy rozsdás radiátoron egy véres sisak árválkodott. István megszorította a baltáját, és megkérdezte az egyik közel állót. – Hogy hívnak? – Dmitrij. És igen, meg tudnak. – Mi? – Meg akartad kérdezni, hogy az angyalok meg tudnak–e halni. Anyag és energia, ugyanúgy mint az ember, csak más síkon. Csak itt mást jelent a halál. – DÉMON! – ordította Janus. A napot és holdat nélkülöző égbolton vérvörös villámok cikáztak. A markológép árnyékvilág-béli másán az előbb látott démon 108

ült, amint éppen szárnyat növesztett, méghozzá fémből. Repülni nem tudott vele, de borotvaéles volt. A szája vértől fröcsögött. István megkérdezte Dmitrijtől: – Itt is működnek a fizika törv … – Nem. Bocs, hogy a szavadba vágok, gondolatolvasó vagyok. Nem működik a fizika, nem tudsz elektromágnest használni, csak, ha itt építetted. A tűzoltóautó is itt készült, és az a kazán is. Ligán kívüli démonvadászok műve lehet. Erősítés kell. Telefont vett elő, hiába, azon nem volt semmiféle kapcsolat. – Menj erősítésért! – utasította a másik tűzoltóruhást. Az angyal szárnyra kapott, de egy arrafelé repülő kocsiajtó lekapta az égboltról. Janus éktelen haragra gerjedt, amikor meglátta az emberét eszméletlenül a porban. – Álljatok hátrébb! – utasította a megmaradt társait. Dmitrij a földre rántotta Istvánt, és rászólt. – Fogd be a füled! István annyira a fülébe mélyesztette a mutatóujjait, amennyire a fájdalom engedte. Bár, Janus szavait nem hallotta, a mozgó szája és az arckifejezése mindent elárult, István pedig tudott szájról olvasni. Az árnyékvilágban mindent el tudott olvasni. A démon felüvöltött. Janus és közte egy új játékos lépett pályára: A halál. Egyetlen suhintás a kaszával elég volt. Bármi, aminek a megfelelő szavakkal tagadják a létét az árnyékvilágban, elpusztul. István a kórházi ágyon ébredt. A bal karja válltól lefelé hiányzott. A seb több hetes lehetett, a varratokat már kivették. A jobb karjából infúziós tű meredt elő. Az ágy mellett egy tűzoltósisak volt a földön, benne egy cetlivel, de az írást nem tudta elolvasni. Amint kiengedték a kórházból, felkeresett egy fordítóirodát, de hiába. A szöveget római titkosírással írták. Senki nem tudta megfejteni.

109

Török Dániel: Akác utca 67. Jack Adams egy igazi amerikai hős. 6 évig szolgált Irakban, tette a dolgát, azaz amit a hazája megkövetelt. Mindeközben felesége és két kislánya otthon várta. Azonban Jack nem úgy tért vissza, ahogy ő azt elképzelte. Egy nap, mikor a társaival épp a bázisra tartott a konvojjal, rajtuk ütött az ellenség és erős tűz alá vette őket. A férfi addig harcolt, amíg csak bírt, a végsőkig kitartott, ám egy rakéta épp a fedezékéül szolgáló terepjáróba csapódott. A robbanás óriási volt, a lökéshullám több, mint 5 méterre repítette Jacket, aki nem csak súlyos égési sérüléseket szenvedett, de mindkét lábát is elvesztette. Szerencsére túlélte a megpróbáltatásokat és hazatérhetett az otthonául szolgáló kisvárosba, Paradise Fallsba, ahol végre együtt lehetett a családjával. Azonban Jack megváltozott. Úgy érezte, Irakban maradt a méltósága és ő már csak egy tolószékbe kényszerített húsdarab. 1 év múlva el is vált, a gyerekeit vitte a felesége, ő pedig ott maradt az Akác utca 67 szám alatt egyedül. Napjai tévézéssel és rádióhallgatással teltek, a házból csak végszükség esetén merészkedett ki. A felesége által gondozott, csodaszép kert a rikító színű virágokkal, a csendben folyó kristálytiszta patakkal és a gyönyörű sziklakerttel lassan megszűnt létezni, a helyét átvette az áthatolhatatlan gaz. Lassan beköszöntött az ősz, de Jacket ez egyáltalán nem érdekelte. Ágyában feküdt és a televíziót bámulta, miközben pizzát majszolt. Az olasz eredetű ételt két napja rendelte Joe falatozójából, ami pár sarokra volt a Kék flamingó szállótól. Épp az utolsó szeletet tömte magába, mikor megszólalt a csengő. A zsírtól csöpögő, hússal megrakott tésztaszeletet visszadobta a dobozba és nagy nehezen átmászott ágyáról a tolószékébe. 5 percbe telt, míg elérte az ajtót, de vendége türelmes természet volt és megvárta Jacket a verandán. 110

– Jó napot! – köszöntötte Jacket szomszédja, Carl Lindlaub, aki fontos szerepet töltött be az Akác utca életében. Ő volt az ott lakók szószólója és kisebb–nagyobb ügyeket is intézett a szomszédjainak. – Szevasz Carl! Mi járatban? – Áh, csak gondoltam meglátogatlak, rég találkoztunk. – mondta nyájas mosollyal az arcán Carl. Jack tudta, hogy nem azért jött, hogy bájcsevegjenek, ez a barom biztos akar tőle valamit. – Süket duma! Bökd ki, mit akarsz, de gyorsan, mert lemaradok a kedvenc sorozatomról! – Igazad van Jack. Azért jöttem, hogy szóljak, egy hét múlva lesz a város napja és akkor rendeznénk meg a „Melyik a legszebb utca?˝-versenyt. A szomszédokkal együtt arra gondoltunk, hogy mi is nevezünk, de a te portád nem épp valami bizalomgerjesztő. Esetleg megkérhetnénk arra, hogy egy kicsit kipofozd a helyet? – Persze, meg a seggeteket ne nyaljam ki? Hagyjatok békén basszátok meg, így is van elég gondom! Szarok ebbe a kibaszott versenyetekbe! – kiabálta Jack és ezzel becsapta az ajtót Carl arca előtt. Mikor végzett a tévénézéssel, Jack kigurult a hátsó kertbe, ami korábban olyan volt, mint a földi paradicsom. De most inkább egy esőerdőre hasonlított. A nap épp készült nyugovóra térni, utolsó sugarai narancssárgára festették a horizontot. Jack ahogy az elé táruló látványt bámulta, sírni kezdett. Hiányzott neki a felesége és két lánya. Hiányzott neki az az élet, amikor még nem Irakban szolgált, hanem itthon volt azokkal az emberekkel, akik egykor a családját jelentették. A romos kertben saját félresiklott életét vélte felfedezni. Másnap reggel Jack épp a reggelihez készülődött, mikor megérezte azt a szagot, amelytől majdnem rosszul lett. Kezével eltakarta az orrát és elindult a bűz irányába. A nappaliban találta meg a szag forrását. Egy döglött kutya lógott le a plafonról, belső szervei 111

a padlón hevertek, vérével összekenték a falat. Jack megdermedt a látványtól, de mikor jobban megnézte a falat, elöntötte a düh. Az állat vérével ezt írták a tapétára: Nekünk fontos a győzelem. A férfi nem teketóriázott, azonnal hívta a rendőrséget. Pár perccel később már a ház előtt állt a járőr kocsi, a rend éber őre pedig Jackkel társalgott a tett színhelyén. –Tudom, hogy az a seggfej Carl és az elmebeteg szomszédok tették! – Uram, elhiszem hogy felzaklatta az ügy, de kétlem, hogy ebben benne lenne a keze Carlnak. Ő a város egyik mintapolgára és a szomszédjai sem tűnnek szektás őrülteknek. Szerintem néhány vicces kedvű huligán tehette ezt, rá is nézek Sam Parkerre és a haverjaira. Ők szoktak hasonló dolgokat művelni. – Elmegy maga a picsába! – fakadt ki Jack, majd elhajtotta a rendőrt. Késő este volt már, mikor Jack végzett a felkoncolt állat maradványainak eltakarításával, de a bűz nem távozott a házból. Emiatt nem is tudott sokáig aludni. Inkább gondolkozott. Majd felkapcsolta a villanyt, beült a tolószékébe és a konyhába gurult. Ott kinyitotta az edénytartó szekrényének alsó polcát és egy cipős dobozt húzott elő. Levette a fedelét és a szeme elé tárult az a látvány, amitől azonnal megnyugodott. Egy 45.-ös feküdt a dobozban, mellette a tár. Jack megtöltötte a fegyvert és az asztalhoz gurult. Az éjszaka további részét itt virrasztotta végig. Várt. Október 13., péntek. Nem épp egy szerencsés nap, gondolta Jack miután magához tért a konyhában. Ránézett a faliórára, délután fél négyet mutatott. Ideje reggelizni. Miután Jack végzett az evéssel, ölébe tette a fegyvert és visszament a szobájába. Bekapcsolta a tévét és elmélyült kedvenc sorozatában, hirtelen nem is foglalkoztatta az előző nap történt borzalom. Kora este azonban megszólalt a csengő. 112

Jack már gurult az ajtóhoz, mikor meglátta az utcára nyíló ablakból, hogy egy kisebb tömeg áll a háza előtt. A szomszédjai voltak, akik alapvetően jó emberek, de most mégis megijedt tőlük, ahogy ott álltak az alkonyatban. – Jack, nyisd ki az ajtót! Ideje újra beszélnünk! – hallatszott kintről. Carl volt az. – Francokat! Takarodjatok innen, vagy szitává lyuggatlak titeket, basszátok meg! – ordította Jack, miközben próbált visszagurulni a szobájába a fegyveréért. Kár volt letenni a tévé tetejére azt a kurva stukkert, gondolta a férfi. Homlokán kiduzzadtak az erek és ömlött róla az izzadság. Egyszerre volt dühös és rémült. – Te tudod – mondta mosolyogva Carl, majd egy tégla repült be az ablakon. A nehéz tárgy végigsúrolta Jack fejét, bal halántékáról lehorzsolódott a bőr. Nem volt veszélyes a seb, viszont Jack így is felborult tolószékévvel. Elvesztette az önuralmát, félt, sőt, retteget, de rendíthetetlenül kúszott a szobája felé. Ekkor záporozni kezdtek a téglák és a nagyobb kövek a házra, a legtöbb ablak betört. A falak úgy remegtek, mintha földrengés rázná meg a helyet. Jack beért a szobába, kétszer oldalba vágta a tévéállványt, mire az felborult, ahogy vele együtt a tévé is. A széttört készülék mellett ott feküdt a fegyver, Jack azonnal fel is kapta. Pont jókor, mert a szobája ablaka ekkor tört be és az egyik szomszédja már mászott is be rajta. Jack célzott, meghúzta a ravaszt és az illetéktelen behatoló arca véres masszává változott, ahogy belefúródott a golyó. Élettelen teste úgy zuhant be Jack ágyába, mint egy rongybaba. A lövést a ház előtt állók is meghallották, azonnal megrohamozták az épületet, kik az ablakon, kik az ajtón hatoltak be. Jack halotta, ahogy szomszédjai ellepik otthonát, nem is gondolkodhatott sokáig, felkapaszkodott a betört ablak párkányára és kimászott a kertbe. 113

Tompa puffanással esett be a nagyra nőtt gazba és kúszni kezdett a szúrós növények között, mint Irakban a homokban. Fegyverét jobb kezében tartotta és feszülten figyelt, kit kell legközelebb célba vennie. Ekkorra már a házát ellepték szomszédjai, de már a kertben is téblábolt néhány közülük. Jack az egyik bokorban húzódott menedékbe, de tudta, úgy is észre veszik. Nem tévedett. Egy sötét alak megpillantotta és ordítva szaladt felé, de Jack hasba lőtte a fickót, aki arccal előre belezuhant az egykor kis patakként folydogáló sártengerbe. Nem telt el sok idő, már az összes szomszéd kint volt a kertben és körbeállták a rejtekhelyéül szolgáló bokrot. De nem támadtak. Csendben nézték Jacket, majd kilépett a tömegből Carl. – Jack, Jack, Jack. Azt hittem megbeszélhetjük veled a dolgokat, de belátom, tévedtem. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok – mondta higgadtan Carl. Jack ráfogta fegyverét, ujja már a ravaszon volt, Carl megelőzte és olyan lendülettel rúgta fejbe, hogy Jack azonnal elájult. Jack már épp kezdett magához térni, mikor égető fájdalom mart mindkét csuklójába. Kinyitotta a szemét és nem akarta elhinni, ami a szeme elé tárult. Egy keresztre feszítették a szomszédjai, két kezét szöggel verték a fába. Alatta egy fa rakás állt, ismerősei pedig egy körbe rendeződve nézték Jack szenvedéseit. Carl épp előtte foglalt helyet, majd mikor észrevette, hogy Jack magához tért, beszélni kezdett. –Sajnáljuk Jack, hogy ezt kell tennünk veled, de muszáj megnyernünk a versenyt, te pedig az utunkban állsz. – Sajnáljuk Jack! – kántálta a tömeg. – Halálod nemes célt szolgál. Hamvaidból új erőre kaphat az egykor csodálatos kerted. Olyan lesz ez, mint mikor a főnix elég és később újjászületik hamvaiból. – Újjászületés! – kántálta a tömeg. – A mocskos kurva anyátokat! Mindőtöket megölöm, basszátok meg! – ordította Jack. Könnyek záporoztak szeméből, úrrá lett 114

rajta a félelem. Jobban fájt a lelke, mint a teste. Hiányzott neki a családja. – Égj, Jack, égj! – üvöltötte Carl, majd a tömeg előreadott neki egy kannát. Tartalmát a farakásra öntötte. – Égj, égj, égj! – kántálta a tömeg. Jack gyönyörű feleségére gondolt. A kék szemeire, a vállára boruló sötét hajára és két csodaszép lányára. Sosem látja őket többé. –Szeretünk, Jack!– mondta Carl. –Szeretünk, Jack!– kántálta a tömeg. Majd felpattant a láng Carl gyújtójából és a máglya égni kezdett. Jack üvöltött a fájdalomtól, húsát elszenesítette a tűz, minden pólusát átjárta a forróság. A szomszédjai élve elégették a saját kertjében. Szép napos őszi nap virradt az Akác utcára, a 67. szám előtt álló ház újra lett festve kékre, a kert pedig régi pompájában ragyogott. A kis patak halkan csordogált, a rikító színű virágokat méhek porozták és a sziklakertben aranyos madarak daloltak. Az utca lakói mind a verseny végeredményére vártak a polgármesteri hivatal előtt álló parkban. Egy öltönyös férfi tartotta a kezében a győztes utca nevét tartalmazó borítékot, miközben a színpadon állt. Megköszörülte a torkát, a mikrofonhoz hajolt és megszólalt. – A város legszebb utcája nem más, mint az Akác utca! A tömeg tapsolt, éljenzett, Carl pedig mosolygott és ezt suttogta: – Köszönjük, Jack.

115