Bevezetés a megismeréstudományba Pléh Csaba
Megjelent a Soros alapítvány HESP és a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium támogatásával ISBN 963 7546 96 0 (Test és lélek sorozat ISSN 14176793) TYPOTeX Kft. Elektronikus kiadó Budapest 1998
Elõszó Ez az elõadássorozat az 1994 tavaszán a Miskolci Egyetemen tartott elõadásaimat foglalja össze, kiegészítve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1995 õszén tartott elõadásaimmal. A kézirat sokszor szándékosan meg is õrzi az élõszó teremtette vonásokat. Ennek elõrebocsátásával együtt szeretném hangsúlyozni, hogy a maguk didaktikusságával és eklektikájával saját felfogásomat tükrözik e területrõl, melyet persze nem mondanék teljesen 'bejártnak' ezzel a jegyzettel. Természetesen sokaknak kell köszönetet mondanom. Elsõsorban Lendvai L. Ferenc professzornak, a miskolci Társadalom és Tudományfilozófiai Tanszék vezetõjének, aki oktatói meghívásommal lehetõvé tette nézeteim kifejtését, azt, hogy a hazai egyetemeken elsõként jelenjen meg egy integrált kurzus ebben a témában. Diákjaim sokat segítettek nézeteim tisztázásában, az órákon, s azokon túl is. Elsõ olvasóim, Kónya Anikó, Gyõri Miklós és Káldy Zsuzsa az Eötvös Loránd Tudományegyetemrõl, azt is mondhatnám, hogy többek voltak, mint elsõ olvasók, valóban segítettek az elõadásszövegek érthetõvé tételében is. Kundrák Pálné a tõle megszokott türelemmel és gondossággal segített abban, hogy zûrzavaros hangfelvételek sok-sok lépésben, ha nem is feltétlenül érthetõ, de legalább olvasható szövegekké váljanak. Votisky Zsuzsának, a Typotex Kiadó igazgatójának nemcsak azt köszönöm, hogy elvállalta egy száraz könyv kiadását, hanem azt is, hogy világos határidõkkel segítette, hogy abbahagyjam az állandó átírást. Az elõadássorozat megjelenését a Soros Alapítvány Felsõoktatás Támogatási Programja (HESP) mind anyagi, mind erkölcsi módszerekkel sokféleképpen támogatta, akárcsak a Mûvelõdési Minisztérium Felsõoktatási Tankönyvpályázata. A szöveg átfésülésében sokat segített néhány hét, amelyet a Netherlands Institute for Advanced Studies vendégeként Hollandiában tölthettem, valamint a Center for Advanced Studies (Stanford, CA) nyújtotta lehetõségek. Budakeszi, 1997. december.
1. elõadás A megismeréstudomány (kognitív tudomány) helye. Fogalmi kérdések Miután így áttekintettük az összes funkciót, melyek egyedül a testhez tartoznak, könnyû felismerni, hogy semmi nem marad bennünk, amit a lelkünknek kellene tulajdonítanunk, hacsak nem a gondolataink.
(Descartes: A lélek szenvedélyei. 42. Lap
Dékány András fordítása.)
A terep bejárása Elsõ feladatként próbáljuk meg körülírni azt, hogy mi is egyáltalán a megismeréstudomány vagy kognitív tudomány. Angolul Cognitive Science a neve. Bizonyos értelemben a francia elnevezés, amely egy másik nyelvszokást követ, jobban kifejezi, mirõl van szó. Sciences cognitives, mondja, vagyis kognitív tudományok. Nem olyan terület ez, mintha a növénytant és az állattant még kiegészítené a megismeréstudomány. Nem külön dominiuma van, hanem azt a dialógust próbálja meg létrehozni, amely a megismeréssel foglalkozó tudományokat összekapcsolja. Az 1.1 ábra ezt a metszetfelfogást mutatja. Kiindulásként ott van egyrészt az elméleti számítástudomány, aztán természetesen a matematika, majd a logika és a filozófia, ide beleértem a filozófia hagyományos ismeretelméleti fejezeteit, a mai elmefilozófiát, de a tudományfilozófiát is, mint a tudományos reprezentációk vizsgálatát. A logika és matematika, ezen belül az automataelmélet kiinduló adaléka e szempontból az, hogy a matematikai struktúrák létrehozását, mint egy elméleti automatát képzeli el, mely kisszámú axiómából és levezetési szabályból végtelen számú szerkezetet hoz létre, pl. végtelen számú tételt, vagy végtelen számú mondatot. A biológiával és a pszichológiával a megismerési szemlélet úgy érintkezik, mint a valóságos, s ugyanakkor nem emberalkotta világban (vagyis nem a gépi reprezentációk világában) a megismerést hordozó rendszerekkel. Ezeknek persze bizonyos átfedéseik akár a logikával is vannak, ez lenne az evolúciós episztemológia és az ismeretelméleti ambíciójú neurobiológia.
1.1 ábra A megismeréstudomány, mint számos tudományterület szemléleti metszete
Képzeljük el mindezt úgy, hogy abban az értelemben beszélhetünk megismeréstudományról, hogy a kognitív tudomány azoknak a problémáknak a vizsgálata, amelyek a legkülönbözõbb területen, mint az ismeret- vagy tudásreprezentációval, a tudásváltozással és a tudás formális jellemzésével kapcsolatos kérdések merülnek fel. Van egy átfedés, egy metszet, mely a hagyományosabb diszciplinák közül legközelebb talán a pszichológiához áll, abban a tág értelemben, ahogyan a múlt század végének német pszichológusai - akár a kísérletezõ Wundt és tábora, akár a fogalmi elemzésben erõsebb Brentano követõk -, a közelmúltban pedig Jean Piaget értelmezték a pszichológia interdiszciplináris hivatását. A francia terminológia, amikor többes számban beszél e tudományokról, tulajdonképpen azt a mozzanatot ragadja meg, hogy ebben az értelemben nem egységes diszciplína az egész kognitív vállalkozás. Nem biztos persze, hogy igazán szerencsés itt 'metszetrõl' beszélni, hiszen egy hozzáállást feltételez a kognitívizmus. Szerencsésebb talán az a megjelenítés, amit a kognitív tudomány egyik alakító kongresszuson bontottak ki, s melyet az 1.2 ábra mutat.
1.2 ábra A kognitív tudományi szemlélet, mint ami számos tudományban megjelenik
A nyelvész és tudománytörténész Smith például az alábbi definícióval vezeti be az általa szerkesztett tudománytörténeti kötetet: cognitive science, def a megismerés, s hasonló pszichológiai jelenségek rendszeres tudományos vizsgálata, mely jelenségekrõl az ad bizonyságot, ahogyan a tudás az intencionális viselkedésben szervezõdik, tárolódik és használódik. (Smith, 1990, 1. lap)
A megismeréstudomány 'definíciós' szándékú kongresszusának bevezetõjében pedig Donald Norman, akinek eredeti szakmai háttere a kognitív pszichológia, lelkes követendõ célként ad meg pszichológiai mozzanatokat, miközben a definícióban magában mintegy semlegesíti a megismeréstudományt: A megismeréstudomány kritikus mozzanata a megismerés megértésének keresése, legyen az valóságos vagy elvont, emberi vagy gépi. A cél az értelmes kognitív viselkedés megértése. Reményünk az, hogy mindez elvezet az emberi értelem, a tanítás és tanulás, az értelmi képességek jobb megértéséhez. (Norman, 1981, 1. lap)
E sokrétû indításnak belsõ megosztások felelnek meg. Sok olyan könyvet lehet olvasni, amelyek a megismeréstudományt elsõsorban a hagyományos filozófiai vizsgálódás egy új szemléletének tartják. Közelebbrõl a mentális élet, a tudásra vonatkozó kategóriák kategóriaelemzésének (pl. ilyen Leiber, 1991). Van olyan változat viszont, amely a megismeréstudományt elsõsorban a formális tudományokkal, az elméleti számítástudománnyal, a logikával és a matematikával hozza összefüggésbe, és elsõsorban az ismeretreprezentáció "puszta" formai kérdéseivel foglalkozik ezen a címen. Van aztán olyan próbálkozás vagy irányzat is, amely biológiai irányban bontakoztatja ki a megismeréstudományt: elsõsorban a neurobiológia, az etológia és az evolúciós elméletalkotás irányába próbálja eltolni, vagy mellérendelõ módon (Barkow, Cosmides és Tooby, 1992), vagy az egyik biológiai mozzanatot kiemelõ módon, például az idegkutatásra helyezve a hangsúlyt, ilyen például Patricia Churchland és Sejnowski könyve (1992). Magam eklektikus álláspontot fogok képviselni, már csak oktatási okokból is. Meggyõzõdésem is azonban, hogy itt egy életlen határokkal jellemezhetõ attitûdrõl vagy hozzáállásról van szó, amelyik nem azonosítható egyik rész-attitûddel sem és nem tolható el pusztán egyik irányba, amikor megismeréstudományról beszélünk. Az egyetemi rendszerben létrejött különbözõ megismeréstudományi központok szervezõdését az egy szervezetben lévõ sokféleség, az egység melletti divergencia is jellemzi. Vannak olyan helyek, ahol a megismeréstudományi központokban elsõsorban pszichológusok dolgoznak és õk az iránymutatók (például a California Egyetemen San Diegoban, vagy a Carnegie Mellon Egyetemen Pittsburghben), vannak olyan helyek, ahol elsõsorban komputeres emberek a hangadók, illetve más formális szakmák képviselõi (részben ilyen az MIT), máshol viszont a biológiai és az antropológiai szemlélet a vezérelv (például Santa Barbarában, s egyes párizsi központokban). Néha mindegyik ilyen központ a másikra mutogat, hogy ott nem jól, 'nem az igazi kognitív tudományt' csinálnák. Magyarországon lehetünk olyan bölcsek, már csak az elmaradottság s a viszonylag megkésett kialakulás okán is, hogy azt hangsúlyozzuk, maguknak a központoknak a léte a tünetértékû. Az, hogy ilyen központok vannak, kétségkívül azt is mutatja, hogy mennyire divat szó a kognitívizmus, de mögötte azt is látni kell, hogy itt valóban diszciplínák közi, s az egyes területeken túllépõ szemléletrõl van szó. Szinte nincs olyan hely a világon, ahol külön megismeréstudományi tanszék lenne vagy tanszékek. Ezek a központok sajátos vállalkozásként épülnek rá egy másik szervezetre, a meglévõ diszciplínák tényével számolnak. Gilbert Ryle (1974) hangsúlyozta neves kategóriaelemzésében, hogy az "egyetem" nem külön épület az egyetemi épületek sorában, hanem a tevékenység egy szervezõdési módja. Hasonlóképpen, a "kognitív tudomány" nem külön új tudomány, hanem az egyetem egyébként meglévõ szervezetére ráépülõ másik, további organizációs módja bizonyos kutatási és oktatási tevékenységeknek, a kongresszusoknak, és a diszciplínák közötti együttmûködéseknek. Az egyébként a pszichológián, biológián, logikán, számítástechnikán dolgozó emberek, akiknek különben megvan a saját identitásuk és a saját szakmájuk, összekapcsolódnak egymással a kognitív mozgalomban. Ami azt illeti, a kognitív tudományi szakkönyvek is ezt tükrözik: néhány átfogónak tartott munka mellett a legtöbb bevett gyûjteményes kötet (pl. Posner, 1989, Osherson, 1990) egymás mellé rendezve mutatja be a különbözõ érintkezõ területeket, egy közös szempontot kiemelve, de mégiscsak mellérendelõ módon vonultatja fel a látáskutatást, a nyelv kérdéskörét, a filozófiát és például a mesterséges intelligencia világát. A módszertani rendezõ tudományok visszatérõ ígérete
A kognitív tudományt értelmezhetjük abból a szempontból is, hogy milyen társadalmi igényeket kielégítõ vállalkozás. A modernizáció révén a 20. században sokszor élt az az
illúzió, hogy - egy kicsit módosítva Bruno Latour (1995) híres felosztási elképzeléseit (õ a társadalom és természet, politika és tudomány elválasztásának illúziójáról beszél) - szigorúan elválasztható egymástól tudomány és világnézet, vagy ha úgy tetszik tudomány és filozófia. Ez az elválasztás, mint a Latour elemezte elválasztások mindegyike, csak szándék volt azonban, sosem ment teljesen végbe. Mindig együtt jár vele az igény a "tudományos világnézet" filozofikus integrációjára. A kognitív tudomány ennek egyik változata, mely a gépek ihlette világképpel küzdve, ezt az ihletést vállalva vagy éppen megtagadva fedezi fel újra a filozófiát. Az elveszett integrációt keresve többször elõkerült az igény olyan szuper-diszciplínák létrejöttére, amelyek a természettudósok szemében kissé (nagyon?) diszkreditált filozófia szerepét vennék át. Elõsegítenék, hogy a tudós kilépjen saját területe provincializmusából úgy, hogy mégsem kell filozófussá válnia. Történetileg tekintve az utóbbi 15 évben létrejött megismeréstudományi mozgalom hasonló szándékú, mint a tudomány önreflexióját ígérõ, de az önreflexiót mégsem puszta filozófiává tevõ korábbi integratív próbálkozások, mint például a kibernetika vagy a rendszerelmélet. A kognitív tudomány több szempontból is hasonlít a kibernetikára vagy a szemiotikára: nem közös módszertant ígér, melyet mindenütt alkalmazni lehetne, hanem számos, egymástól függetlenül fejlõdõ területen mutat rá egy közös témára. (Ez felel meg az 1.2 ábra bemutatásának). Mindenütt a legtágabb értelemben modellálásként felfogott megismerési folyamatokat keresi. Ezzel természetesen foglalkozik az ismeretelmélet, a logika, a nyelvészet, a pszichológia, a biológia, s természetesen azok a gépiesek is, akik a gépekbõl kiindulva kutakodnak a megismerés határai iránt (a mesterséges intelligenciakutatás, vagy legtágabban a számítástechnika). A megismeréstudomány azonban van amiben más, mint tegyük fel a kibernetika volt. A kibernetika szinte leleplezõ igénnyel mindenütt a szabályozásra mutatott rá, akárcsak a szemiotika a jelekre. A megismeréstudomány inkább a teljességet szeretné tükörként s igényként a kutatók elé tárni, mint sajátos figyelmeztetést. A megismerés tapasztalati kutatásával foglalkozó fejlõdéslélektanász vagy a kísérleti pszichológus számára arra mutat rá, hogy a megismerési rendszereknek kell legyen egy formális jellemzésük is. Ismernünk kell például a logikát ahhoz, hogy tisztázzuk, milyen értelemben és milyen feltételek mellett s miféle logikát követ különbözõ életkorokban az emberi gondolkodás. A formális kutató, például az elméleti nyelvész számára a másik oldalról tekintve viszont, a kognitív szemlélet éppen tapasztalati megalapozás igényét hordozza, azt, hogy a kompetencia modellként értelmezett rendszernek mindig kell legyen valamilyen implementációja gépekben, emberekben vagy valamiféle biológiai rendszerekben. Egyszóval a megismeréstudomány nem elégszik meg azzal, hogy mindenütt felismerje a megismerést, mint hogy például a szemiotika felismerte a jelhasználatot. Azt tartja céljának, hogy mindegyik részdiszciplínát emlékeztesse a másikból származó adalékokra és feladatokra, arra, hogy - miként egyik legkiválóbb képviselõje, David Marr (1982, róla lásd Kovács, 1991) megfogalmazta a látáselméletben - minden megismerésnek különbözõ szintû elemzési feladatai vannak a tudós számára. Van egy formális szintû (ahogy Marr fogalmaz, egy komputációs szintû) elemzés. Részben ez felel meg a filozófus fogalmi elemzésének, de a nyelvész kompetencia modelljének vagy a matematikai és logikai struktúráknak is, melyekre megismerési rendszereink irányulnak. Dennett (1986, 1996) felfogásában az emberi megismerésrõl ez a laikus, naív elméletek szintje. A következõ szint a Marr által algoritmikusnak nevezett szint, ez felel meg a kísérleti pszichológia vagy a fejlõdéslélektan, vagy a fajok és szervezetek szintjén gondolkodó biológia szintjének, s végül van egy implementációs szint. A gépek világában, ez a tényleges
végrehajtás szintje, más területeken ez felel meg a neurofiziológiai mechanizmusoknak, a természetes szelekció zsákutcákkal teli tényleges menetének és így tovább.
A "kognitív" jelentésvilága Induljunk ki abból, hogy mi is egyáltalán a kognitív szó jelentése. Érdemes lexikailag visszatekinteni arra, hogy mik azok a dolgok, amiket a kanti antropológia közvetített (klasszikus képességlélektani forrásokból) az elméleti pszichológiába a lelki élet felépítésérõl. Õ persze nem nevezné feltétlenül pszichológiának e megkülönböztetéseket, a jelzõk viszont tõle származnak: a kognitív, az affektív, és a konatív területet határolja el. A kognitív és affektív oldal az akarati (konatív) oldallal, mint az aktív lény a passzívval állna szemben. A világ tükrözõdése áll szemben elhatározásaink, szándékaink, vágyaink realitásával. Mint Hilgard (1980) és Leary (1982) rámutattak, Kant maga komplex szerzõ e tekintetben. A mai kognitív mozgalom felõl tekintve az õ mondanivalója ugyanis az, hogy bár a hármasság fontos rendezõ elv, valójában minden lelki jelenségnek mindhárom mozzanata megvan. A pszichológiában a modern kognitív mozgalomban a megismerõ (kognitív) szféra felfutásáról van szó a hatvanas évek elejétõl, elsõsorban a viselkedéstanra (behaviorizmusra) adott válaszként. Az egész vállalkozás, amit kognitív tudománynak nevezünk, kezdetben javarészt egy kartéziánus emberkép kibontása, pontosabban a kartéziánus megismerõ ember egy új megragadása. Látni fogjuk, hogy ez mennyire kérdéses, és ugyanazok a kritikai mozzanatok vethetõk fel ezzel a kognitív szemlélettel kapcsolatban, mint amelyeket Gilbert Ryle (1974), Harkai Schiller Pál (1940) és mások a hagyományos kartéziánus világképpel kapcsolatban már felvetettek. A megismerés kifejezésnek egy szûk és egy tág értelmezése is megtalálható itt, mely még nem kötelez el a pszichológia, vagy a számítástechnika vagy más megközelítések elsõbbsége mellett. A kartéziánus emberkép (egyik) mai szûk értelmezése szerint minden megismerés tulajdonképpen szimbólummanipuláció. E felfogás képviselõi az önmagába zárt megismerõ rendszerbõl indulnak ki, legyen az akár az ember, akár a számítógép. Ugyanakkor feltételezésük szerint ezek oly módon önmagukba zárt rendszerek, hogy közben szimbólumok vannak bennük. Ezek a szimbólumok valamit reprezentálnak a külvilágból, mégis lehet õket magukban tekinteni, mert sajátos belsõ kapcsolódási törvényeik vannak. Ezt szoktuk az elme reprezentációs (s ugyanakkor szintaktikai) elméletének nevezni. A kognitív tudomány vagy vállalkozás döntõ tényezõje e koncepcióban nem a szemantikai mozzanat, hanem annak elemzése, hogy ezek a szimbólumok mintegy a rendszeren belül hogyan alakulnak át más szimbólumokká. Ezt szoktuk szimbólum manipulációs felfogásnak nevezni. A megismerésnek ez a felfogása, elõzetesen is fontos ezt hangsúlyozni, részben azért szûkkeblû, mert nem törõdik azzal, hogy a szimbólumok valójában hogyan is keletkeznek. Ebben az átfogó értelemben emlegetjük úgy, mint szintaktikai felfogást. Az elme úgy foglalkozik a jelekkel, hogy eközben nem lép ki a 'világba'. Johnson-Laird (1981) fogalmazta meg világosan, mit is jelent ez a szemléletváltás pozitív programként. (Hiszen manapság javarészt a gyengeségét emeljük ki.) A klasszikus ismeretelmélet és a pszichológia is az igazság kérdésével, s ennek keretében a megismeréssel is lényegében egy korrespondencia elmélet keretében foglalkozik: a világnak megfelelés érdekli. A mesterséges intelligencia megjelenésével azonban olyan alternatívák körvonalazódtak, amelyek az igazságot szintaktikusan fogják fel. Koherencia elméletek, melyek nem lépnek ki a világba, hanem a belsõ rendszer összhangja érdekli õket.
Nem érdektelen módon hasonlít ez a 19. század végi, akkor új kísérleti pszichológia hozzáállására. Az elsõ kísérleti pszichológusok a saját gondolati keretükben arra törekedtek, hogy az élményekrõl s azok kapcsolódási jellegzetességeirõl a tárgyi vonatkozások figyelembe vétele nélkül tudjunk meg valamit. A tárgyi vonatkozásokról szóló beszédet el is nevezték ingerhibának: a kísérleti személy élményei helyett a tárgyak világáról beszél. A társas világgal kapcsolatban a 'tiszta kognitív felfogásnak' csak azzal kellene foglalkoznia, hogy hogyan képezõdik le a fejünkben a szociális világ. Ehhez kapcsolódó nyilvánvaló tudományos probléma, hogy az önmagába zárt individuum fejében lévõ szimbólumok vagy egységek egy jó része más, hasonló rendszerekkel felvértezett egyedekre vonatkozik. Ezt szoktuk a reprezentáció kölcsönös tudás aspektusának nevezni: vélekedéseink vannak, melyek egy része arra vonatkozik, hogy másoknak is vélekedéseik vannak. Ebbõl a külsõ szociális világból a kölcsönös tudás sajátos problémái nélkül is mindenféle bonyodalmak származnak, amelyek korlátozzák az önmagába zárt megismerési rendszer mûködését. Hubert Dreyfus (1972, 1979) emelte ki ezt a mozzanatot. Nem szociálisnak nevezi ugyan, de érvelése mégis a társas élet 'redukálhatatlan' gazdagságán alapszik. Ha ezek az önmagukba zárt kognitív rendszerek modellálni próbálnák például azt a tudásunkat, amit akkor mozgósítunk, amikor megtanulunk viselkedni egy egyetemi órán, vagy egy étteremben és így tovább, akkor kombinatorikus robbanáshoz jutunk el. Ha minden olyan dolgot, mely szociális megkötések alapján korlátozza belsõ szimbolikus viselkedésünket (korlátozza abban az értelemben, hogy megadja, mi mivel járhat együtt), külön szabályokkal akarnánk leképezni, akkor egész fejünk mini-szabályocskákkal lenne teli ahhoz, hogy például rendelni tudjunk az étteremben. Mindebbõl egy fontos dolgot érdemes megjegyezni. A klasszikus, azaz a szûk értelemben vett kognitív felfogás egyik visszatérõ problémája a beillesztés a való világba Ezt szokták a gépies idiómában az illesztés, az interface kérdésének nevezni. A szociális és a perceptuális illesztéssel kezdeni kell valamit. A megismerés szûk felfogása szerint a kognitív szemlélet tulajdonképpen arra terjed ki, amit a hagyományos emberek "gondolkodásnak" neveznének. A megismerés nagyvonalú, tág szemléletében azonban, amely elsõsorban biológiai és pszichológiai felfogás, a reprezentáció keletkezésre is ki kell térnünk: a megismerés vizsgálatához tartozik minden, ami a bemenet és a kimenet között van. Ebben a tág szemléletben a megismerésbe (kognícióba) beletartozik az észlelés problémája is, ahogyan egyáltalán létrehozzuk, és Hernád István (1996) kifejezésével lehorgonyozzuk a reprezentációkat. Másrészt a kogníció tág szemléletébe a társas világ sajátos kérdésköre is beletartozik, ami persze nem szükségszerûen jelenti a megismerés társas keletkezésének elméletét. Látni fogjuk, hogy maga a társas mozzanat is beilleszthetõ elvileg egy individualista kartéziánus képbe, tételezhetünk társas tartalmú akár biológiai rendszereket is. S végül természetesen a megismerés szûk és tágabb felfogásának szembenállásához tartozik az a kognitív pszichológiában régóta elõtérben álló kérdés, hogy az érzelmek és a szándékok áthatják-e a megismerést, vagy a leképezések világa teljes emberi lényünktõl független-e?
A kognitív szemlélet önállósága Annak illusztrálására, hogy mit is ért(ett)ünk hagyományos kognitív szemléleten, a legjobb kiindulópont Haugeland (1996) dolgozata. A hetvenes években keletkezett munka szemlélete mindmáig érvényes mind a pszichológusok, mind a számítástechnikusok, mind a filozófusok hallgatólagos többségének felfogására, bár mindig az ezzel szakító alternatív felfogások a hangosabbak. Azt a koncepciót fejti ki, hogy az elmefilozófia, az elméleti számítástechnika és
a pszichológia kognitivista irányzatai mindannyian abban hisznek, hogy van értelme és haszna a megismerés semleges nyelven történõ jellemzésének, és fel lehet építeni egy olyan vagy megvalósult, vagy elméleti gépet, mely eltekint a lelkiállapotoktól és a megismerõ (gép, állat vagy személy) tényleges fizikai rendszerétõl. Mik a jellemzõi Haugeland szerint a kognitívizmusnak, a tudományok rendszerében elhelyezve azt? (1) A szimbólumrendszereket apriorisztikusan kezeli. Kiindulópontja a szimbólum fogalma, s ennek megfelelõen nem akarja a megismerés kutatását mint 'tudományos vállalkozást' a fizikára redukálni. (Mint ahogy azt a klasszikus fizikalizmus tette, mint a modern tudományok egységesítésének kitüntetett huszadik századi változata. Vö. az Altrichter, 1972 szerkesztette kötettel.) Hisz a reprezentációs megközelítésben, vagyis abban, hogy elménkben szimbólumok vannak, amelyek valamire utalnak. Késõbb megjelenik azután sok olyan kognitivista, aki végsõ soron csak-csak redukcionista, tudniillik a szimbólummanipuláció törvényeit visszavezethetõnek tartja az idegrendszer dinamikájára. Még õrájuk is igaz azonban, hogy a semleges nyelven készült jellemzésbõl indulnak ki, s ez irányítja a megfelelõ fizikai-fiziológiai rendszer keresését. (2) Eltekint a fizikai hordozóktól, amelyek a megismerést megvalósítják, a megismerést mint "tiszta megismerést" értelmezi. Ha klasszikus filozófiai párhuzamot keresünk, akkor jól látható, hogy egyrészt ez a vállalkozás anélkül, hogy akik megfogalmazták, megtették volna az összekapcsolást, nagyon sok párhuzamot mutat Platonnal és általában a racionalistákkal. Többek között a korai Husserllel is, aki a gondolati szervezõdés önmagában voltában hitt. Ugyanakkor közvetlen hátterét tekintve irányítója és támasza a megújított funkcionalizmus, az a hit, hogy a gondolati rendszerek és a fizikai rendszerek közt megvalósítási viszony van: egy gondolati rendszer többféle fizikai rendszerben is megvalósulhat. (3) Intencionális rendszereket tételez fel. A kognitív rendszerekhez valamire vonatkozást s intenciót rendelünk. Ezek a mozzanatok kvázi-nyelvi (nyelvszerû) szervezõdést eredményeznek, jelentenek. (a) A kognitív rendszerekben minden esemény példány (token) egy típushoz (type) sorolódik. Például egy adott mozdulat egy adott sakklépés esete, vagy egy szó kimondásának esete stb. Karl Bühler (1922, 1927) és a korai etológusok ismerték már ezt a mozzanatot, amikor az egyedi viselkedési lépéseket mint egy intencionális viselkedésosztály, például a támadás példáját értelmezték. (b) kompozícionálisak. A bonyolultabb típusok egyszerûbbekbõl állnak, miként a mondatok szavakból, vagy az összetett mondatok a tagmondatokból, s a komponált egységek jelentése levezethetõ az összetevõkbõl és a kombinációs szabályokból. (c) Interpretációs szemantikájuk van. A példányokat úgy értelmezzük, hogy megtaláljuk a nekik megfelelõ típusokat, azokat elemi összetevõikre bontjuk stb. Vegyük észre, s ez a kognitív mozgalom késõbbi történetében sok kritikai megjegyzést inspirál, hogy ez a felfogás a megismerést alapjában véve a nyelv modelljére építve képzeli el, és magát a nyelvet tekintve is a nyelv leíró funkciójából indul ki. Minden gondolkodás olyan,
mint a leírás: a gondolkodásban a tényállásokat tükrözõ kijelentések átalakítása történik meg egy belsõ nyelvben. Mindez egy tágabb magyarázat típusbéli elhelyezéshez is kapcsolódik Haugeland bemutatásában. A kognitív szemlélet eredendõen funkcionalista, ami fõként a test-lélek viszonyt illeti. Haugeland ezt elhelyezi a tudományos magyarázatok átfogóbb típusainak körében. Érvelése szerint három különbözõ magyarázat típus van a tudományokban. Fizikai példából kiindulva mutatja be ezeket. (1) Derivációs magyarázat. Differenciálegyenletek segítségével magyarázzuk például a fény terjedését. (2) Morfológiai magyarázat. A száloptika mûködését szerkezetre és 'képességekre' (diszpozíciókra) hivatkozva magyarázzuk. (3) Szisztémás magyarázat. Hogyan mûködik az autó? Ennek kifejtése során funkcionális összetevõkre hivatkozunk (motorra, kormányra, kerekekre), melyek mind meghatározott funkciót látnak el. A klasszikus megismeréskutatás sokat emlegetett funkcionalizmusa a szisztémás magyarázatoknak egy sajátos változata. Általános jellemzõje egy olyan semleges funkcionalizmus, amely azt hirdeti, hogy el lehet tekinteni attól, hogy pontosan milyen anyagi rendszer valósítja meg például az emlékezet funkcióját, csak fel kell tételeznünk, hogy az emberhez hasonlító kognitív rendszerekben kell legyen legalább két emlékezeti rendszer. Mindez a redukcionizmus kérdésével is kapcsolódik. Míg a derivációs magyarázatok kiiktatóan (eliminatívan) redukcionisták, a másik két magyarázat-osztály nem. Hiszen a fényterjedés törvényei például kellenek a száloptika magyarázatához, de ez nem teszi redundánssá a szál alaktanának szerepét. Hasonlóképpen, a robbanómotornak derivációs magyarázatát megadják a termodinamika és a gáztörvények, de ebbõl még nem jön létre az autó mint szisztéma. Ez a szisztéma bizony villanymotorral is mehetne. Az intencionális kognitív rendszereket megvalósító információfeldolgozó rendszerek elemzése szisztémás magyarázatot ad, mégpedig olyat, amely a jelentésre s a fent jellemzett kompozícionális szemantikára alapoz. Ez a szintek között redukcionizmus helyett megvalósítási, instanciációs viszonyt tételez fel közöttük. Az ÉS-kapu például egyrészrõl egy szemantikai viszony, más részrõl egy elektromos hálózat. Az ÉS viszonyt azonban számos hálózat megvalósíthatja. Maga a szemantikai viszony a klasszikus felfogásban nem redukálható derivációs módon a megvalósító rendszerre. Ez az információs semlegesség lenne a klasszikus kognitívizmus lényege. Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy összhangban van-e ez Ryle hagyományos funkcionalizmusával. Akik szerint nem, azok azt emelik ki, hogy a kognitívizmus többlete Ryle-hoz képest a mentalizmus, a belsõ modellek feltételezése, míg Ryle diszpozíciói teljességgel viselkedéses jellegûek lennének.
Tudástípusok és tudástaxonómiák
A kognitív szemlélet tehát a 'tudás tudománya'. Amikor bevezetésként azt tekintjük, hogy milyen tudásfajtákat különböztet meg, valójában túl is megyünk a taxonómián. A majd oly sokat emlegetett elfogadott álláspont vagy klasszikus szemlélet és az újító felfogások eltérése úgy is megfogalmazható ugyanis, mint annak eltérése, hogy milyen tudásfajtákat tételeznek fel központiakként, s melyekkel akarnak foglalkozni. A klasszikus szemlélet e szempontból úgy is megfogalmazható, mint amely szerint: Tudásunk egynemû, tudni mit és tudni hogyan jellegû, kijelentésszerûen szervezõdött tudás, mely forrásaitól és bizonyosságának szintjétõl eltekintve vizsgálható.
Tekintsük végig, milyen rejtett szembeállításokat tartalmaz ez a jellemzés! Tudás és hiedelem
A hagyományos kognitivista felfogás pszichológiai ihletésû, és egész szellemében a klasszikus empirizmust követi, amely megkérdõjelezett mindenféle arisztokratikusságot, különleges bejárást igénylõ tudásértelmezést. E gondolatmenetben nincsen eltérés a köznapi ember s a tudós gondolkodás között például. Ezért azután nem túl filozofikusan nemigen törõdik hiedelem (belief) és az igaz tudás (knowledge) megkülönböztetésével. A boszorkányokról és az elektronokról való tudásunk egyaránt mentális reprezentáció. Közhelyes elmondani, hogy az ismeretelmélet szempontjából ez nem ártatlan leegyszerûsítés. Nemcsak arról a definíciós kérdésrõl van itt szó, hogy a 'tudás igazolt vélekedés', hanem arról is, hogy maga a bizonyosságszerzés módja is elkülönít egymástól tudásfajtákat. Tudás ismertség és tudás leírás révén
A megkülönböztetés még Bertrand Russelltõl származik, a század elejérõl. (Magyarul lásd, Russell, 1968.) Eltérõ forrása van tudásunknak az észlelhetõ konkrét dolgokról (pl. a kutyákról) és az elvonatkoztatásokról (pl. az elektron fogalmáról). Ez az eredetileg ismeretelméleti jelentõségû elkülönítés sajátos további felhangokat kap, ha a tudás forrásainak általános kettõségeként értelmezzük. Ekkor az 'ismertség' és a 'leírás' szembeállítása annak a szembeállításává válik, hogy valami tudása szükségszerûen feltételezi-e annak létezését (érzéki alapú tudás) vagy sem (másodlagos tudás). Eltérõek a tudásaink például a csirkékrõl és a dinoszauruszokról. Csirkét látunk, a dinoszauruszt csak leírásokból ismerjük. Ez a kettõsség a kognitív tudományban a következõ miatt lesz érdekes. A kognitív szemlélet (szûk) klasszikus értelmezése a tudással elsõsorban mint leírással foglalkozik. Úgy lehet elképzelni, hogy a reprezentáció, az, hogy mi van a fejünkben, attól kezdve érdekli, amikortól kezelhetõ lesz a logikai leírások nyelvezete segítségével. Ami elõtte van, a kilépés a világba, a szimbólumok lehorgonyzása (a tudás ismertség révén különlegessége) nem érdekli a kognitív szemléletet. A klasszikus kognitív tudomány sok feszültsége abból származik, hogy csak a leírás világával törõdik. Mindehhez tartozik egy inkább tudásszociológiai mozzanat is. A mai világban kezd e kétféle tapasztalatszerzés hétköznapi értelme relativizálódni, és a határok köztük kezdenek elcsúszni. Ha az 'ismertséget' és a leírást úgy fogalmaznám át, hogy közvetlen és közvetett, akkor a következõ kérdések merülnek fel, amivel Russell még nem foglalkozik, de a mai világnak sokat kell foglalkoznia. Vajon a kép is lehet-e leírás abban az értelemben, hogy tudásunk
hogyan alapozódik meg? Vajon abszolút szembeállításról van-e itt szó, vagy számos dolgot ismerhetünk csak közvetve, de mégis úgy kezelve õket, mintha léteznének? Gondoljunk arra, hogyan nézzük a híradót és a játékfilmet ugyanabban a televízióban. Vajon amit a tévéhíradóban látunk, az közvetlen vagy közvetett tapasztalás-e? Eredetét tekintve a közvetett tapasztalásra hasonlít. Mégis, sokszor úgy kezeljük, mintha közvetlen tapasztalás lenne. Számos dolog, amely eredetét tekintve közvetett tapasztalás, magát nem úgy állítja be, mintha leírás lenne, hanem úgy, mintha közvetlen tudás lenne. Ezeket a hétköznapi életben úgy kezeljük, mintha közvetlen tapasztalások lennének, mint hogyha ugyanolyan bizonyító értéke lenne a hallomásból tudásnak, mint annak, hogy "megfogtam a vasat, és az tényleg forró". Ez igen érdekes problémákat vet fel az egész kettõsségnek a relativizálódásában. Kijelentések, képek és készségek
Egy másik nem is dichotómia, hanem hármasság, amely fontos ahhoz, hogy a megismerés szimbolikus és leíráscentrikus fajtáit szembeállítsuk az egyéb tudásokkal, a tudásfajtákat érinti. A fenti mozzanat ugyanis a tudás keletkezését érintette. Most viszont a tudás felépítésére kell gondolnunk, s e szempontból a propozicionális, a képi tudás és a készségjellegû tudás eltérésére. A leíráselméletek hagyományosan a propozicionális tudással foglalkoznak. A legtöbb mesterséges intelligenciarendszer és a legtöbb kognitív tudományi program is ezzel foglalkozik. Azok a tudások tartoznak ide, amelyek egyértelmûen visszaadhatók egy véges kijelentéslista segítségével. Az egyik kérdés az, hogy a fókára vonatkozó tudásomat kimeríti-e az a tizenkilenc különbözõ kijelentés, amit elõ tudok sorolni a fókáról, vagy még valami több is mondható a fókának a fejemben lévõ reprezentációjáról? Ez utóbbi az, amit képi tudásként szoktunk emlegetni. Mind filozófiájában, mind kísérleti pszichológiájában óriási viták vannak arról, hogy vajon azok az élményszerû, analóg reprezentációk, amiket legáltalánosabban képnek szoktunk nevezni, tényleg eltérnek-e a kijelentés formában jellemezhetõ tudásunktól? Van-e valami többlet, vagy pedig amit nem tudunk kimeríteni a kijelentésekkel, az csak a "kimondhatatlan" szubjektív szférájába tartozik. Lehet itt egy olyan szolipszista árnyék felfogást képviselni, mely azt mondja, hogy igaz, hogy a fejünkben vannak ugyan belsõ képek, de amit a képekrõl nem lehet visszaadni leírás segítségével, az nem lehet tudomány tárgya. Az a minõségek világába tartozik, ami a kimondhatatlan világa. A kognitív tudósok egyik tábora, a kísérleti pszichológusok egy jó része is azt képviseli, hogy ez nem így van. A képi jellegû tudás eltérõ a propozicionális (kijelentésszerû) tudástól, de nemcsak szubjektivitása miatt, hanem azért is, mert a képi jellegû tudás olyan analóg téri leképezéseket tartalmaz, melyeket nagyon nehéz visszaadni propozíciók sorával, legalábbis körülményes. Lehet, hogy az 1.3 ábrát vissza lehet adni kijelentésekkel. Elképzeled, hogy milyen egyszerû elrendezni, és ha az a feladat, hogy adjuk meg a jobb felsõ kitüremkedés helyét, akkor egy propozíciós listával ezt meg lehet adni. Megadunk valami olyasmit, hogy a fejszerû rész orrának a helyén, vagy az orra végén van egy hatalmas dudor.
1.3 ábra Egy nehezen leírható ábra
Tehát el tudjuk - vegyük észre a kifejezés furcsaságát - képzelni, hogy lehetne egy pontos kijelentéslistát adni, amely megadná a céltárgy helyét. De máris csaltam, olyan terminusokat használtam, amelyeket nagyon nehéz a propozíciók nyelvére fordítani. Ilyen csalás például az ártatlannak tûnõ orrának a helyén. Igazából ez olyan viszonykifejezéseket tartalmaz, melyek nem egykönnyen írhatóak le: például azért, mert elkerülhetetlenül utalást tartalmaznak az emberi testsémára. Egy szó, mint száz, visszatérve a kiindulóponthoz, izgalmas probléma, hogy vajon van-e külön képi tudás. Van aki hisz benne, van aki nem, és számos részletre kiterjedõ viták vannak. Van egy harmadik tudásfajta is azonban, amely biztosan van, csak sokan, filozófusok s pszichológusok egyaránt, nem szeretnék ezt tudásnak nevezni, éppen azért, mert számukra szoros értelemben tudás csak az, ami propozicionálisan jellemezhetõ. A harmadik típust a készségek alkotják. Mit jelent az, ha tudsz biciklizni, szemben azzal, amikor nem tudsz. Le lehet-e írni a biciklizni tudást egy véges propozíció listával? Valójában ez egy végtelen függvény viszony, amely bizonyos részekre bontható. Megint gondoljunk a funkcionalistára, mint az autónál. Biztos, hogy a biciklizni tudásban szerepel az egyensúlyozás, és a pedálnak történõ energia átadás. Az egyensúlyozási része azonban egy nyitott függvény viszony, amely minden lehetséges egyensúly kibillenésre egy válasz repertoárral reagál. Vagy mit is tudunk, ha tudunk síelni, vagy ha tudunk teniszezni? (Szándékosan olyan példákat mondok, amelyek nem biológiailag determinált mozgások. A járásra is igaz mindez, de ott lehet azt mondani, hogy semmiképpen nem tudás.) Ezek a készségek valahogy másképpen reprezentálódnak a valódi rendszereken, az emberi rendszerekben is, mint az a tudás, hogy az Eiffel torony nem a Margit-szigeten van, vagy hogy Magyarország legnagyobb városa Budapest. Ezek máshogy reprezentálódnak, mint a síelni, teniszezni, úszni, vagy biciklizni tudás. Tudatosíthatóságuk is egészen más: Polányi Mihály (1994) az emberi tudás rejtett, nem tudatos aspektusairól beszélve ezért hivatkozik oly sokat arra, hogy milyen nehéz megmondanunk, hogyan is járunk el, amikor például a kerékpárt egyensúlyozzuk. Visszatérõ kérdés, hogy vajon a kognitív tudománynak egyáltalán kell-e foglalkoznia a készségszintû tudásokkal. Ha túllép eredendõ lehorgonyzatlan funkcionalizmusán s biológiai beágyazást próbál teremteni, akkor kell foglalkozzon vele, hisz biológiai értelemben ezek nagyon fontos és nagyon alapvetõ rendszerek. Ki is terjeszthetõ azonban ennek a kérdésnek az érvénye. Mondhatjuk azt is, hogy sajátosan emberinek tekintett rendszereink, melyekre
hagyományosan teljesen jól illeszkedõnek képzeltük el a megismerés leíró s mondatszerû felfogását, még mondjuk a természetes nyelv is jellemezhetõ mint készség. A Ryle megfogalmazta tudni mit és tudni hogyan kettõsségben gondolkozva, korántsem triviális, hogy nyelvtani tudásunk például tudni mit jellegû-e, vagy valójában egy készség, mely tudni hogyan alapon megadja például minden mondatban, hogy melyik szereplõ az alany. A modern generatív nyelvészet, a kognitív kutatás egyik inspirátora, meglehetõsen kétértelmû itt. Amikor a nyelvi kompetencia nyitottságát hangsúlyozza, azt, hogy annak lényege egy képesség arra, hogy végtelen számú mondathoz szerkezetet rendeljünk, akkor a tudni hogyan értelmezés mellett áll ki. A nyelvtan tételes szervezõdésében azonban a tudni mit elvekre hasonlító propozicionális gondolkodást használ. Igazából azonban erre mondható, hogy ez már egy reflektált, metanyelvi tudást használ, míg az elsõdleges tudás rejtett készség, mely még azt sem feltételezi, hogy magukat az általa használt kategóriákat meg tudjuk fogalmazni. Az alany és az állítmány egyeztetésére például az is képes, aki nem tudja megfogalmazni, mi is az alany. Helyesen mondja azt, hogy A kutyák ugatnak és A macska nyávog, de nem biztos, hogy kijelentésekben magyarázatot tud adni saját készségérõl. A tudástípusok problémájával is érintkezik egy többször visszatérõ probléma, a qualia, vagy az érzetminõség kérdése. Még ha meg is maradunk a mellett, hogy mindaz, amivel a megismeréskutatónak foglalkoznia kell, redukálható a propozicionális tudásra, a kijelentések sorozata kimeríti azt, ami számunkra érdekes, akkor is felmerül, hogy visszaadnak-e bármit is a kijelentések azokból a minõségekbõl, amelyek a szubjektív élményekre jellemzõek. Ha tökéletes leírást adunk például a zöld tábláról, ebbõl a leírásból - mondják a fenomenológiai szempontból kiinduló kritikusok - még mindig hiányozni fog az élményminõség. Sokan az engedékenyek közül, például Hernád István is azt válaszolják erre, hogy igazából a kognitív vállalkozás itt véget ér. Lehet egy "emeletes rendszert" építeni, ahol megismerési modelljeinkkel egyre pontosabban jellemezzük azt, ami az emberi megismerésre is jellemzõ, de utána van egy pont, melyen nem tudunk továbblépni. Olyan rendszereket, amelyek emberhez hasonló módon éreznének, vagy emberhez hasonló módon élnék át a zöldet, a pirosat, és így tovább, sosem fogunk tudni létrehozni. Vagyis az érzetminõségek belsõ oldala lenne az a vonatkozás, ahol megáll a kognitív vállalkozás. Sokan mások viszont azt mondják, hogy ez nem így van, a minõség nem 'kísérõ árnyék', hanem szerves mozzanat a megismerésben. A pszichológia történetét ismerõ talán meglepve emeli fel fejét: ugyanazokat a vitákat folytatjuk a belsõ emberrõl, mint tettük volt a viselkedõ emberrõl. Akkor az volt a kérdés, hogy bármiféle belsõ mozzanat nemcsak árnyék-e, most pedig az, hogy az élményszerû belsõ nemcsak árnyék-e a belsõ információfeldolgozás algoritmizálható folyamataihoz képest. Deklaratív és a procedurális típusú tudások
Maga a kifejezéspár az elméleti számítástechnikából származik. Mit is jelent ez egy gépben? Minden számítógépes programnyelvben vannak olyan utasítások, amelyek ideális, az ember számára jól áttekinthetõ esetben a program nyelvén bizonyos dolgokat rögzítenek, bejelentenek. Például azt mondják, hogy ezentúl az I-vel jelölt változók egész számok. Minden I-vel kezdõdõ nevû változó egész szám lesz. Ezzel a gép tudja majd, hogy mekkora helyet adjon neki, ne keressen tizedespontot és így tovább. A D-vel jelölt olyan szám lesz, ahol valamiféle decimális, tizedespontot kell keresni. Az L-lel kezdõdõ névvel jelöltek pedig logikai változók lesznek, amelyeknek két értékük van, "0" és "1". A gép "tudja", hogy az nem számként értelmezendõ, hanem igazságértékként, ami utasítások kiindulása vagy eredménye lehet. Ugyanakkor megadunk bizonyos procedúrákat a továbbiakban, mondjuk azt, hogy
X=A+I ha L=1. X=A-I ha L=0. Itt az egyenlõségjel is procedurális értékû: azt jelenti, hogy add össze az A-t és I-t, és a korábbi A helyére ezt tedd oda, helyettesítsd be. Vagyis egy utasítást rövidít. A deklaratív és procedurális tudás eltérését, még mindig a gépeknél maradva, úgy is lehet jellemezni, hogy a deklaratív tudás bejelentés, a procedurális tudás viszont egy eljárás kijelölése, amelyet végre kell hajtani. Egy adott program felfogható úgy, mint deklarációk és eljárások összessége. De emögött kétféle tudás rejlik, az, hogy egyáltalán bizonyos dolgok deklarációként m-ködnek, mások pedig eljárási utasításként. Ahhoz, hogy az eljárási utasítás mûködjön, a gépnek valahol tárolnia kell azt, hogy tudja, mi az, hogy összeadás, tudja, hogy az egyenlõségjelet hogyan kell értelmezni, és így tovább. A procedurális tudás nyitott szabályalapú rendszer. Nyitott abban az értelemben, hogy bizonyos határok között bármilyen A-ra és bármilyen I-re el fogja végezni ezt a mûveletet, ha nem adtam meg felsõ korlátot, vagyis nemcsak bizonyos számokra. Szabályalapú is, mert mondjuk az összeadás szabályának ismeretén alapul. Olyan tudás, mely lassan változik, szemben az adott változó értékekkel, melyek sokkal labilisabbak. Olyan, mintha egyik egy háttértárból, a másik egy rövid lejáratú, gyorsan frissülõ tárból mûködne. Az intelligens gépi rendszerekben a kétféle tudás hangsúlya preferenciákat is jelentett: a deklaratív alapú rendszerek sok tényt tároltak, ennek megfelelõen lelassult keresési idõkkel. Amikor azonban a rendszer megtalálta a megfelelõ ismeretet, annak alkalmazása már automatikus volt. A procedurális alapú rendszerek viszont hajlékony eljárásokat használnak, ahol viszont minden konkrét alkalmazáshoz lassú feladatmegoldás járult. Ha eltávolodunk ezektõl a közvetlen gépi analógiáktól, akkor a következõt lehet mondani a deklaratív és a procedurális jellegû tudás kettõsségére. Vajon mi az eltérés az alábbi mondat megértése során annak a tudásnak a mozgísítása között, hogy a leleményes és az Odüsszeusz együtt egy jelzõs fõnévi csoportot alkotnak, s a mondat alanyát képezik (vö. nincs ragjuk), mely a kikapcsol ige révén egyben 'szemantikai' cselekvõ is, másrészrõl pedig annak a tudásnak a mozgísítása között, hogy akkoriban nem volt tévé. (Ami különben sajátos tényértékû tudás.) A leleményes Odüsszeusz kikapcsolta a televíziót
Az elsõ lenne a procedurális tudás, a második a deklaratív. E kettõsség keretében gondolkozva sokszor jutunk el oda, hogy talán nincs is olyan merev határ a kettõ között. Lehet, hogy - a nyelvi megértés példájánál maradva - az egyes mondattípusokra s az egyes szavakra vonatkozó tudás között nincs éles szakadék, s az utóbbit már még kisebb szakadék választja el a 'dolgokra' vonatkozó tudástól. Valójában a megkülönböztetés gyakorlati értéke és viszonylagossága érintkezik a propozicionális és készségszintû, illetve a tudni mit és tudni hogyan kettõsséggel. Az összes felsorolt szembeállításnál érdemes emlékezni rá, hogy korántsem bizonyos a szembeállítások súlya. Inkább a felvethetõ kérdések rendszerezésének heurisztikus eszközei ezek, s sok újabb elmélet éppen a kettõsség meghaladását tûzi ki céljául.
A kognitív szemlélet kialakulása
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan jött történetileg létre az a szemlélet, vagy hozzáállás, amit ma megismeréstudománynak nevezünk, vissza kell mennünk a második világháború idejére. Számos tudományt, a pszichológiát, részben a biológiát és bizonyos társadalomtudományokat (a nyelvészetet és az antropológiát is) jellemzi az ötvenes évek végén - a hatvanas évek elején egy sajátos fordulat, amit kognitív forradalomként vagy kognitív fordulatként szoktunk emlegetni. A második világháború idejére visszamenve tulajdonképpen ennek a fordulatnak az elõzményeit próbáljuk megkeresni. A háború katonai erõfeszítései voltak azok, amelyek elõször hoztak létre nagyon bonyolult gépi berendezések és emberek összekapcsolását igénylõ irányító rendszereket. Gondoljunk csak a modern, nagy sebességgel közlekedõ bombázó és vadászgépek vezetésére, vagy az ilyen repülõk elhárítására létrejött radar rendszerekre. Vagy gondoljunk azokra a távközlési problémákra, amelyek ekkor, a háború alatt bontakoztak ki legvilágosabban. Hogyan lehet az óceánon keresztül minél több üzenetet minél kevesebb költséggel, ezért tulajdonképpen minél kevesebb kommunikációs csatornán keresztül, ugyanakkor zavar és illetéktelen kiolvasás nélkül továbbítani, fogalmazódtak meg a kérdések. Ekkor, a második világháború alatt már létrejöttek azok az elsõsorban katonai kutató intézetek, amelyekben mindazok a problémák megfogalmazódtak, amelyek nyilvános, polgári problémákként majd az ötvenes évek végén jelennek meg, és mindazok a tudományos törekvések is, melyeket késõbb úgy jellemzünk, mint információelméletet és kibernetikát. Tulajdonképpen ez a két tudományos próbálkozás már a negyvenes évek katonai laboratóriumaiban létrejött. Információelmélet és kibernetika: Szimbólumfeldolgozás és szabályozás odakint és idebent
Az információelmélet 1949-ben fogalmazódott meg formálisan Shannon és Weaver (magyarul 1986) munkájában, mint "a kommunikáció matematikai elmélete". (Rényi Péter 1976-ban megjelent könyve is jó bevezetés.) Határozott törekvés volt ez arra, hogy az emberek és gépek teljesítményét lecsupaszítva, egy közös formai keretben tudjuk jellemezni. Kiinduló gondolatmenete az, hogy minden kommunikációs folyamat két kódoló közötti jel átvitelen alapszik mint az 1.4 ábra mutatja. A "kódolás" és "dekódolás" a két állomáson történik, melyek formális értelemben bármik lehetnek. Lehet adott esetben az ADÓ és a VEVÕ ember, de lehet távíróállomás is. õket valamilyen CSATORNA kapcsolja össze, amelyen JELEK áramlanak. Ezeket a jeleket idõnként valami ZAJ zavarja. Van azután egy KÓD, amelynek segítségével ezen a két állomáson egyáltalán a kódolási folyamat történik.
1.4 ábra Az információelmélet sémája a kommunikációs folyamatról (Shannon és Weaver nyomán)
Vegyük észre, hogy itt egy érdekes fogalmi lépéssorról van szó. Olyan elvont modellt kapunk itt, amely matematikai, formális jellemzést ad: az információ intuitív fogalmát megfelelteti a váratlanságnak, a bejósolhatatlanságnak. Nagyon fontos azonban, hogy ezt a technikai és formális modellt elsõ lépésben igazából az emberi kommunikáció motiválja. Vagyis kétlépéses gondolatmenetrõl van itt szó. Létrejön egy mûszaki és matematikai modell, amelyet azután az emberi kommunikációra alkalmazunk, ahogy azt a nyelvészetben pl. Roman Jakobson (1968), a pszichológiában pedig George Miller (1951) tette. Igazából ennek a mûszaki modellnek a metaforái (JEL, ZAJ, VEVÕ) és egész szemlélete az emberi kapcsolatból származik. Az emberi beszédbeli kommunikációból származnak még a szavak is. Vegyünk egyetlen szót, például a ZAJ-t. A ZAJ az információelméletben igen absztrakt jellemzést kap. A kommunikációs átvitel egyik alapvetõ kérdése lesz, hogy a VEVõ-nek egy beérkezõ véletlenszerû zûrzavarból meg kell tudnia állapítani, hogy mi a JEL, és mi a ZAJ. Ha egy ûrhajóval szeretnék rádiókapcsolatot fenntartani, akkor a végállomáson ki kell valahogy szûrnöm azokból a zajos anyagokból, hogy mi az, amit a szonda küldött, és mi az, ami egyszerûen elektromos viharok és egyebek következménye. Itt a zaj nem akusztikai értelemben zaj, hanem általános problémává válik: egy megkapott anyagból meg kell tudnom állapítani, hogy mi a JEL és mi a zûrzavar. Ezekbõl a megfontolásokból általános szabály alakul ki, ami szerint, a JEL ÉS A ZAJ ARÁNYA az átvételi kísérletek számának négyzetgyökével arányosan nõ. Ez azt jelenti, hogy ha tízszeresére szeretnénk növelni az átvétel jóságát, akkor százszor kell ugyanazt az üzenetet elküldenem. (Ismerünk ma már házi elektronikai rendszert, mely otthonunkba hozza ezt az elvet: a CD lejátszón ilyen: kétszeresen javított hangminõséghez négyszer kell lejátszani az anyagot.) A kiinduló fogalom, a ZAJ, úgy, ahogy azt a hétköznapokban használjuk, hogy csikorog a padló a lábam alatt és így tovább, elvont fogalommá válik. Utána pedig visszaalkalmazzuk adott esetben az emberi dolgokra is. De nem szabad elfelejtenünk, hogy itt a matematikai és mûszaki elmélet igazából az emberi kommunikáció többszereplõs felfogásából indult ki. A nyelvi funkciók elméletében a nyelvész Roman Jakobson ezt a matematikai felfogást alkalmazta vissza az emberre, amint azt az 1.5 ábra mutatja. Azt mondja például, hogy metanyelvi funkciónak nevezzük azt a funkciót, amikor a jelek a kódra magára irányulnak. Amikor megkérdezem, hogy mit jelent az a szó, hogy "kód", vagy mit jelent az a szó, hogy "zaj", vagy mit jelent az a kifejezés, hogy "vacog, mint a miskolci béka a kocsonyában". Ilyenkor jeleim nem valahova a külvilágra irányulnak, hanem magára a KÓD-ra. Amikor kifejezõ nyelvi funkcióról beszélünk, akkor a jelek a KÜLDÕ-re vonatkoznak, amikor irányító funkcióról, akkor a VEVÕ-re és így tovább.
1.5 ábra A nyelvi funkciók információ elmélet ihlette jellemzése Roman Jakobsonnál
Shannon és Weaver elmélete nemcsak mûszaki, hanem matematikai vagy formális elmélet is. Azt kell ezen a matematikai vagy formális elméleten érteni, hogy lecsupaszítva létrehozzák az információ szintaktikai fogalmát. Egy jel információ értékérõl nem abban az értelemben beszélnek, ahogy a hagyományos szemantika, legyen az akár konceptuális, akár használat elvû szemantika. Amikor a kacsa szó jelentése érdekel minket a hagyományos jelentéselméletben, akkor sok mindent mondhatunk. Mondhatjuk, hogy van valami belsõ kép a fejünkben a kacsáról, mondhatjuk, hogy osztályozásokkal rendelõdik a madarak s gerincesek alá, vagy hogy van valami szabály, mely sokféle nyelvi megjelenését irányítja. Ehelyett az információelmélet a következõket fogja mondani. A jelek hírértéke vagy információ értéke statisztikai fogalom. Azzal függ össze, hogy mekkora bizonytalanságot csökkentenek a használóban. A kacsa szó információértéke gyakoriságától, pontosabban bizonyos kontextusban mutatott gyakoriságától függ. Vegyünk egy nagyon egyszerû kódot, például a kettes számrendszert, amelyben két lehetséges jel jelenhet meg: 0 és 1. Vegyünk egy másik kódot, a tízes számrendszert. Üldögélek és kapok egy üzenetet egy tengeralattjárót figyelõ állomáson egy kettes számrendszerbeli, és egy tízes számrendszerbeli kódban, egy fizikailag azonos üzenetet: mondjuk megjelenik az, hogy 1. Nyilván akkor lesz ennek nagyobb információ értéke, ha a kódom tízes számrendszerbeli, mintha kettes számrendszerbeli, hiszen az elsõ esetben több alternatíva közül kiválasztva jelent meg éppen ez a jel. Az információ mennyisége (informálisan fogalmazva a formális fogalmat), a bizonytalanságcsökkentéssel arányos. Szemléletesen úgy lehet Shannonék információfogalmát illusztrálni, mintha a barkochba játékot játszanánk. Ha jól kérdezem, akkor, ha kettes számrendszerben van, egyetlen egy kérdéssel kitalálhatom az egyjegyû üzenetet: megkérdezem, hogy 0-e. Ha a válasz "nem", akkor 1. A tízes számrendszerben akkor járok el jól, ha elõször azt kérdem, hogy nagyobb-e 4-nél? Azt kapom, hogy nem. Utána azt kérdem, nagyobb-e 2-nél? Nem. Utolsó kérdés: nagyobb 0-nál? Azt mondod, igen. Ebbõl tudom, hogy 1. Három kérdésbõl tudom kitalálni (átlagosan 3,5-bõl). Ha emberre alkalmazzuk az információelméletet, nem biztos, hogy az ember mindig az optimális stratégiákat használja és annak alapján tesz becsléseket. Ha rögtön rákérdezel, akkor megvan az esélyed arra (1:10-hez), hogy egyetlen kérdésbõl megoldáshoz juss. Viszont ha nem jutottál megoldáshoz, például azt mondod, hogy 3, és erre a válasz az, hogy nem, akkor ebbõl nem tudtál meg semmit, nem tudsz tovább lépni. Egyet megtudtál azért: a 3-at kizártad. De még mindig kilenc esélyed van. A formális elmélet az optimális kódolóval foglalkozik, a racionális döntõvel, aki mindig szigorú döntési fák szerint járna el. Vegyük észre a
következõt. Ha az egyes jelek megjelenési valószínûségének esélyeitõl eltekintünk, akkor egy jelrendszerben formálisan jellemezhetõ az egy jel hordozta információmennyiség, mint statisztikai fogalom. Az egy jel hordozta információ mennyisége a lehetséges jelek számának kettes alapú logaritmusával jellemezhetõ - ha egyenlõ a jelek megjelenési esélye. Ezt az egységet nevezik õk bit-nek. (Binary digit, bináris egység.) Minél nagyobb a lehetséges jelek repertoárja, annál több információt hordoz egy jel. A legegyszerûbb esetre, a kettes számrendszerre fordítjuk át a többit is, hiszen az ebben szükséges döntések számával jellemezhetõ az információmennyiség. Ha a rendes alfabetikus ábéc� és a tízes számrendszer számjegyeit vesszük, akkor természetesen a betûk több információt hordoznak, mint a számok. Huszonegynéhány betû van, és tíz számjegy. Minél nagyobb a lehetséges jelek repertoárja, egy-egy egység annál nagyobb bizonytalanságot csökkent. További finomításokat igényel az, hogy a különbözõ elemek nem egyforma gyakorisággal jelennek meg. Képzeljük el a következõ két helyzetet, és most gondoljunk a kettes számrendszerre. Egy olyan kódolási helyzetben vagyunk, ahol csak 0 és 1 jöhet. Az egyik esetben ezek statisztikai megoszlása olyan, hogy 50 százalékos eséllyel jöhet 0, 50 százalékos eséllyel jöhet 1. Ez volt az az eset, amit eddig vizsgáltunk. A másik esetben azonban tíz esetben kilencszer, tehát az esetek 90 százalékában 1 jön, és az esetek 10 százalékában jön csak 0. Vajon melyik rendszerben hordoz egy-egy esemény több információt? Az információ mennyisége mindig akkor maximális, ha kiinduló pillanatban én semmit nem tudok, nem lehet semmit elvárni, vagyis azonos valószínûségûek a kimenetelek. Gondoljuk végig a 90 versus 10 százalékos esetet. Ha mint egy tökéletes kódoló, leképezem a világ valószínûségi rendjét, akkor az esetek 90 százalékában saccolni fogok, és azt mondom, hogy 1 jön. Tíz esetben kilencben nem fogok tévedni, mert tíz esetbõl csak egyszer fog 0 jönni. Tehát jól járok el, ha saccolok. Vagyis kisebb információmennyiséget hordoz a nem egyenlõ valószínûségû, nem egyenletes megoszlást mutató eset. Egy-egy esemény hordozta bizonytalanságcsökkentés egységnyi helyett kisebb lesz. Pontosan fogalmazva:
ahol p i az egyes jelekhez tartozó valószínûség. Azért negatív az összeg, mert az egynél kisebb p i valószínûségek logaritmusa természetesen negatív szám.
Ezekbõl a fogalmakból kiindulva, szoktuk magát az információt az entrópia fogalmával rokonítani. Ezzel egy fontos olyan mozzanathoz érkezünk, ahol az információ hétköznapi használata nagyon eltér ettõl a formális használattól. Az entrópia a rendszerek rendezetlenségének mértéke. Minél rendezetlenebb egy rendszer, annál nagyobb az entrópiája. Azt szoktuk mondani például az élõvilág fejlõdésével kapcsolatban, hogy az élõvilág egy úgynevezett negentrópia folyamatot mutat be, egy entrópiacsökkentõ folyamatot. Az élõvilág rendezettséget vitt bele a természet valószínûségekkel és véletlenszerûségekkel jellemezhetõ rendezetlenségébe. Ha ezt így tekintjük, akkor azt lehet mondani, hogy a nagy entrópiájú folyamatok több információt hordoznak. De ez meglehetõsen intuíció ellenes, mert mi úgy gondoljuk, hogy az élõ kutya több rendezettséget hordoz. Az élet teremtette rendezettséget mi általában úgy képzeljük el, mint a világ káoszába egy rendet és információt behozó folyamatot. Itt ellentét van e köznapi szóhasználat és a statisztikai információelmélet, a szigorú szintaktikai információelmélet
szóhasználata között: a shannoni szóhasználatban a rendezettség az információ csökkenéséhez vezet. Minél mintázottabb valami, annál kisebb a váratlanság lehetõsége, tehát annál kevesebb információt hordoz. Még egy fogalmat említenék csak, hogy érezhetõ legyen, milyen vonzereje és általános gondolati mintateremtõ funkciója volt az információelméletnek, a redundancia fogalmát. A szót mindenki ismeri. Illusztrálhatjuk azokkal a kifejezésekkel, melyek a nyelvfilozófus számára analitikusak, a beszédben meg komikusak, mint nedves víz, vagy híg levegõ és így tovább. Mostani szempontunkból azt lehet mondani, hogy azért, mert ezeknek a kifejezéseknek a két része, az alany és az állítmány között redundancia viszony van. Egyik ugyanazt mondja, mint a másik. Az információelmélet szigorúbb megfogalmazása szerint redundanciáról van szó minden olyan esetben, amikor a rendszer nem az átvihetõ maximális információmennyiséget viszi át. Tulajdonképpen az adott jelrendszer mellett lehetséges maximális és a ténylegesen átvitt információmennyiség viszonyának kérdése ez. Ennek kitüntetett esete, ahol a jelsorozat valamely részébõl, mondjuk az n-edik részébõl bizonyos pi valószínûséggel jóslást tehetek az n+1-edik részére. Hadd illusztráljam ezt egy példával, visszatérítve az egész problémát az emberi természetes nyelvhez. Itt a redundancia a jelek közötti szekvenciális összefüggések s ennek megfelelõ bejósolhatóság formájában jelenik meg. (1) mgldsnkbn (2) kbájaman (3) aaaee Képzeljük el, hogy az (1-3) jelsorozatok úgy jöttek létre, hogy egy természetes magyar nyelvi szövegbõl kihagytam minden magánhangzót (1). El tudjuk-e olvasni, hogy mi lehetett az, amit rontottam? megoldásunkban vagy megoldásainkban. Ez a példa arra, hogy a természetes nyelv, az írott természetes nyelv hallatlanul redundáns, mégpedig, mint már Shannonék rámutattak, mintegy 50% redundanciát mutat írott változatában. Végig lehetne a példákat nézni rendszeresen. Mi van akkor, ha nem az összes magánhangzót irtom ki, hanem randoman, véletlenszerûen irtok ki betûket. Akkor kisebb redundanciát kapunk (2). Azt is lehet látni, hogy a magyar nyelvben a magánhangzók a mássalhangzókhoz képest igen kevés információértékkel bírnak. Miért mondom ezt? Figyeljük meg, mi történik a (3) esetben. Lehet a megoldás például: Barna a kezed. De én itt arra gondoltam, hogy Alma a kertben. Vegyük észre, hogy a magánhangzókból nem tudom kitalálni az üzenetet, a mássalhangzókból viszont igen. Ebbõl egy egyszerû nyelvi felfogás mondhatja azt, hogy ezek szerint a mássalhangzók több információt hordoznak a nyelvben. A magánhangzóknak is nyilván van valami szerepük, például az, hogy kiejthetõvé teszik a szavakat. De a mássalhangzók sokkal több információt hordoznak. A redundancia itt azt jelenti, hogy az üzenetsor egy részének elhagyásából továbbra is következtetni tudok, ki tudom egészíteni az n-bõl az n+1-et. Vagy lineárisan jön ez, vagy egy mintázatból. Gondoljunk például az 1.6 ábrára. Ezt mindannyian háromszögnek látjuk, pedig hiányoznak az oldalak. Mondhatom azt is, hogy a jól formált, jól megalkotott alakzatok információelméleti értelemben redundánsak, töredékes részekbõl kiegészíthetõ az egész és így tovább.
1.6 ábra Virtuális háromszög. Úgynevezett Kanizsa háromszög A hiányzó csúcsok nélkül is háromszögnek látjuk. (Caetano Kanizsa nyomán)
Az ötvenes évekre, amikorra kialakul az információelmélet, mint formális elméletet, elsõként katonai célokra alkalmazzák. Az egyik kérdés az, hogyan lehet optimális megfejthetetlen kódokat létrehozni. Vagyis a titkosírás elméletének lesz ez egy formai vonatkozása. A másik probléma kifejezetten mûszaki. Az információelmélet olyan következményes fogalmai segítségével, mint például a csatornakapacitás: minden kommunikációs csatorna jellemezhetõ lesz abból a szempontból, hogy idõegység alatt hány bit mennyiséget képes átvinni. A telefonrendszerekben az átviteli sávszélesség, az hogy hány Herzes tartományban mûködik, fogja megadni annak határait, hogy mennyi információt képes átvinni. Ami a beszéd szempontjából 300 és 4000 Herz közötti tartomány, az információátvitel szempontjából bitekben lesz megfogalmazható. Nagyobb átviteli sávszélességû rendszerhez, ha a régi technikában gondolkozunk, vastagabb drótokra van szükség. Akkoriban, tehát a negyvenes évek katonai kutatásaiban az volt a probléma, hogy még nem voltak fejlett rádiótechnikai eszközök, így az átviteli kapacitásnövelés igen költséges volt. A kérdés az elsõ kognitív kutatók számára úgy merült fel, hogy hogyan lehet adott átvitelû sávszélességû rendszereken még több üzenetet továbbítani, ezeket még jobban kihasználni. Mûszaki megoldásokat alakítottak ki arra, hogy például egyetlen telefonvonalon hogy lehet egyszerre több beszélgetést továbbítani, úgy, hogy a beszélgetések nagy frekvenciával megszakadnak. Ez persze mûszaki megoldásokban nagyon ravasz trükköket igényel, hogy a másik végén a gép tudja, hogy melyik mihez tartozik, mert különben áthallás lesz. George Miller (1951), a kognitív pszichológia egyik úttörõ kísérletezõje kísérletileg is vizsgálni kezdte, melyek a megszakítás az emberi hallgató számára tûrhetõ paraméterei. A másodpercenként tízszeri megszakításnál visszatér a normális szintre.
Mindez csak illusztráció arra, hogy mi volt ennek a katonai, mûszaki, s egyéb jelentõsége. Az ötvenes évekre, amikor "nyilvánossá" vált ez az elmélet, egyre nagyobb inspiráló szerepe lett mind a természettudományokban, mind számos humán tudományban arra nézve, hogy egy megfogható matematikai modell segítségével általában jellemezni tudjuk a jelhasználat és a jelezés folyamatait. Puskin verseinek statisztikájától a telefonbeszélgetések jellemzéséig mindenre ugyanazt a formális matematikai modellt tudjuk ráhúzni. (A humán alkalmazásokra jó forrás Ivanov, könyve 1986.) Ennek a hatvanas évekre nagy jelentõsége lesz abban az általános gondolatban, hogy az információ fogalma és az általa képviselt formális megoldások képesek létrehozni egy tudományközi, az egyes szaktudományokon túllépõ új attitûdöt. Érdemes megemlíteni, hogy hasonló, szintén még a negyvenes években körvonalazódott elõfutára a kognitív szemléletnek a brit pszichológiában is kialakult. Kenneth Craik (1943) fogalmazta e keretben elõször meg a modellalkotás szerepét a pszichológiai folyamatok értelmezésében. Craik elemzése szerint a pszichológiai mûködések lényege a külsõ események belsõ szimbólumokká alakítása, ezeken végzett manipuláció, majd a visszafordítás a cselekvésbe. E folyamatban a modell fogalom kitüntetett jelentõségét az adja, hogy a modell olyan leképezés, amelynek belsõ relációs viszonyai azonosak a modellált dologéval. Ez érvényes mind a fejünkben lévõ modellek és a világ viszonyára, mind - s itt, mint Johnson-Laird (1983) is rámutat, Craik elõvételezi a mesterséges intelligencia kérdéskörét - az általunk tudósok által kialakított modellek és a leképezett dolog viszonyára. Visszatérve az információelmélet relevanciájára, pontosabban arra leszünk kíváncsiak a pszichológiában például, éppen a statisztikai információ fogalom segítségével, hogy melyek például azok az oldalai az emberi teljesítménynek, az információátvitelnek és megõrzésnek, amelyek nem az információmennyiségre nézve limitáltak. George Miller (1956) például a mágikus hetes számról szóló nevezetes dolgozatában azt tisztázza, hogy a közvetlen emlékezeti tárolás és a kategorizációs feladatokban következetesen alkalmazni tudott kategóriák száma a korlátozott, s nem az általuk hordozott információ mennyiség. Az információs szemlélet természetesen megváltoztatja felfogásunkat magáról a természetes nyelvrõl is. Számos olyan kutatás született, amelyek a szófelismerés, vagy a betûk észlelésének folyamatától kezdve egészen a mondattani szervezõdés és a feltételes információ átvitele, a Markov-láncok kérdéséig minden nyelvi folyamatban heurisztikus értéket tulajdonítanak az információs felfogásnak, amint azt Miller és Chomsky (1980) magyarul is olvasható összefoglalója mutatja. A dologhoz hozzátartozik persze, hogy ugyanõk mutatnak rá e felfogás korlátaira is. Mint Chomsky (magyarul 1995) igen határozott érveléssel rámutatott, az elemek közti átmenet valószínûségi függvényeivel operáló felfogás nem képes kezelni a mondattani kreativitást, illetve a hosszabbtávú összefüggéseket. A kibernetika legáltalánosabban a szabályozás tudománya élõ és nem élõ rendszerekben. Alapgondolata az, hogy a szabályozás, akárcsak az információ, olyan általános fogalom, amely ugyanúgy jellemzi a gõzgép mûködését, mint az emberi szervezetet, vagy akár az emberi gondolkodást. A kettõ, vagyis az információelmélet és a kibernetika köztudottan összefonódva fejlõdött ki. Valójában a Wiener körvonalazta kibernetikai gondolkodásmódban az információelmélet a szabályozás egyik oldalával, magukkal a jelekkel foglalkozik, a kibernetika azonban ennél tágabb dologgal. A legáltalánosabb illusztráló értékû fogalma ennek a gondolatrendszernek a homeosztát. A homeosztázis a szervezet belsõ háztartásának fogalmából indul ki. A múlt század közepén egy francia orvos, Claude Bernard volt az, aki az élettudományokba bevezette a belsõ környezet fogalmát, s ezzel megnyitotta az utat a késõbb Walter B. Cannon kifejtette homeosztázis, 'környezetfenntartás' fogalmához. Wiener ezt terjesztette ki a gépek világára is. A homeosztát
olyan rendszer, amely bizonyos paraméterek között próbálja tartani a rendszer állapotát. Az életfolyamatok szabályozásának kulcskérdése az, hogy mondjuk a vér sókoncentrációját az élõ szervezet egy bizonyos határérték sávon belül tartsa. Ezért iszunk vizet, ezért ürítünk vizeletet és így tovább, számos dolog biztosítja ezt a belsõ állandóságot. Mindannyian ismerjük, hogy milyen problémája van annak, akinél valahol meghibásodik a hasnyálmirigy és a mellékvese alkotta rendszer, amelyek a vér cukor tartalmát szabályozzák. Cukorbeteg lesz a személy, illetve alkalmilag sokunknak 'felmegy a vércukra'. Lényegében két hormon szabályozza, hogy egy bizonyos szinten belül maradjon állandóan a vércukor, az inzulin és az adrenalin. A homeosztát mint általánosított fogalom feltételezi, hogy van egy mérõeszköz, amely a rendszer állapotairól tudósít. Ez egy komparátorba, egy összehasonlító eszközbe vezet át: ha eltérést talál, akár plusz, akár mínusz irányba, akkor különbözõ beavatkozások jönnek létre. Ezek a beavatkozások csillapított értékkel egészen addig tartanak, míg a mérõ azt nem találja, hogy az érték a komparátornak megfelelõ értékhatárok között maradt: melegem van, levetem a pulóveremet; még mindig melegem van, levetem az ingemet is és így tovább. Vagy képzeljünk el egy gõzgépet, ez visszatérõ példája Wienernek. A vizet fel kell valahogyan hevítenem 100 fokra ahhoz, hogy a gõzgép mûködjön. A mérõ állandóan azt mutatja nekem, hogy ez még csak 80 fok, akkor még ráteszünk egy lapáttal a kazánra egészen addig, amíg el nem éri a 100 fokot. Ekkor a komparátornak kell kikapcsolnia a fûtést, ha a víz hõmérséklete elérte a 100 fokot, nehogy felrobbanjon a kazán. A kibernetikai gondolkodás alapvetõ gondolatmenetében a szabályozás és a visszajelentés fogalma, ugyanúgy, mint az információ fogalom, emberi és gépi rendszerekre egyaránt érvényes lesz. A kettõ egyébként úgy is összekapcsolható, hogy nincsen szabályozás információ nélkül, illetve a szabályozás finomságát a komparátorba visszajutó információ mennyisége szabja meg. Képzeljük el, hogy egy olyan hõmérõm van, amelyik 0 és 100 fok között összesen 5 fokozatot tud megkülönböztetni. Durva hõmérõ, olyan, mintha húszasával tudná csak mérni a fokokat, vagyis 2.5 bitnyi információt szállít. Nyilvánvaló, hogy sokkal kevésbé lesz finom a szabályozás, mintha tízesével mérné a fokokat (3.5 bit), vagy mintha egyesével (6.5 bit) mérné a fokokat, és így tovább. A szabályozás korlátait tulajdonképpen a rendszer által felhasznált információ mennyisége adja meg. A kibernetikai szemlélet és az információelmélet inspiratív hatása az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kiegészül maguknak a szabályozást végrehajtó gépeknek a létrejöttével, mint gyakorlatias inspirációval, illetve egy további absztrahálódásssal. Kialakulnak az olyan matematikai elméletek, melyek átfogó néven absztrakt matematikai fejezetek. Ilyenek az algebra, az automataelmélet, a formális nyelvek elmélete, a kiszámíthatóság elmélet és így tovább. Ezek a matematikai fejezetek az ötvenes években egyre elfogadottabbak és hatásosabbak lesznek, és hitelt adnak azoknak a törekvéseknek, amelyek azt szeretnék mondani, hogy magát az embert is kezelhetjük úgy, mint egy bonyolult információfeldolgozó és szabályozó rendszert. Miért olyan újdonság és kitüntetett dolog ez? Azért, mert az ekkoriban, elsõsorban Amerikában, de Angliában is még uralkodó viselkedéselvû gondolkodás, a behaviorista gondolkodásmód hajlott arra, hogy az embert "üres dobozként" kezelje, és legfeljebb a végtagjaival meg a nyelvével foglalkozzon, vagyis a nyílt viselkedésével. Jönnek azonban az információelméleti emberek és a matematikusok, és azt mondják, hogy még egy gõzgéphez kapcsolt szabályozó rendszert is lehet belsõ paraméterekkel jellemezni. Egy fûtõrendszer is leírható úgy, mint amiben bonyolult mûveletek vannak, összehasonlítás, beavatkozás stb. Ki lehet tehát terjeszteni a gépekre is egy
olyan felfogást, ahol a "fej" nem üres, hanem a környezetre vonatkozó modellek vannak benne. Váltás a modellálásban a külsõrõl a belsõ modellekre. A mentalizmus igézete
A kötõjeles területek burjánzása közepette a kognitívizmusnak van egy sajátos jellemzõje, mely érdekesen merül fel, ha összehasonlítjuk a kognitívizmust például a kibernetika annak idején volt ígéreteivel. A kibernetika a szabályozást állította elõtérbe. Reprezentatív modelljei, azok a gondolati minták, amelyekkel a fiatal nemzedék bevezetése megtörtént, a kibernetikai szemléletben mindig a külsõ, nyílt viselkedésre vonatkoztak. Arra, hogy milyen szervomechanizmusok segítségével igazodik egy kar, legyen az akár egy élõlény karja a perceptuális feltételekhez, a céltárgy helyéhez. Arra, hogyan változtatja meg viselkedését egy energiatermelõ rendszer külsõ feltételek megváltozásai esetén és így tovább. A kognitív tudományok viszont intimebb, belsõ szemléletre váltanak át. Ebbõl a szempontból a kor gyermekei. Míg a kibernetika még a viselkedéstanokkal oly mértékig összhangban levõ neopozitivista szemlélet, hogy úgy mondjam véghajtása volt, addig a kognitivista felfogás azoknak a szakmai, szaktudományos, tapasztalati és társadalmi fordulatoknak a keretébe illeszkedik, amelyek, többek közt éppen a kibernetika elindította gondolati átalakulás következtében is (újra) felfedezik, hogy élõlények viselkedése mindig ugyanolyan mértékben függvénye a belsõ paramétereknek, mint a külsõ ingerhelyzetnek. Azért hangsúlyozom azt, hogy újrafelfedezés, mert ezt már igen világosan látta a század elsõ évtizedeiben nemcsak az alaklélektani mozgalom és Kurt Lewin, hanem például John Holt teleologikus behaviorizmusa, amely az állati ösztönös viselkedés, például a vándorlás elemzésében igen korán kiemelte a belsõ programokhoz, ha úgy tetszik modellekhez való illesztés problémáját, vagy Karl Bühler jeltani biologisztikus felfogása a gyermeki fejlõdésrõl és a természetes nyelvrõl. A befelé fordulás, az "intimizálódás" kétféle dolgot jelent. Jelent a természettudományos szemlélet átalakulásának megfelelõ váltást, a modelláló lény elõtérbe helyezését. Ez határozottan megjelenik például az etológiában, de az 50-es évektõl kezdve megjelenik a különbözõ emlékezet-felfogásokban is. Vegyünk csak egy példát, amely nagyon szemléletesen illusztrálja mirõl van itt szó: a tanulás példáját. A hagyományos pszichológiai felfogás a tanulás elemzésekor a hangsúlyt a viselkedés megváltozására helyezte. Arra, hogy a külsõ körülmények, a viselkedés következményei hogyan hatnak vissza a viselkedés alakulására. Ezt szoktuk Thorndike nyomán természetesen az effektus törvényeként emlegetni. Az 50-es évek kibernetikus szemlélete az erre vonatkozó igen sok hagyományos pszichológiai felismerést könnyen be tudta illeszteni a visszajelentésen alapuló szabályozás problematikájába. Végig a nyílt viselkedés visszajelzésen alapuló igazodásának megváltozásáról lesz azonban szó. A tanulás lényege, ha formálisan tekintjük, egy hibaminimalizálási feladat. Érdekes módon az utóbbi évtized legavantgárdabb belsõ hangsúlyú tanulási koncepciói hasonló következtetésre jutnak. A konnekcionista neurális hálózatok tanulási teljesítményében szintén hibaminimalizálásról lesz szó, csakhogy ez a hibaminimalizálás már nem a valós viselkedésben történik, hanem konceptuális entitások, feltételezett elméleti neuronok szintjén. A tanulás egyik alapformájában, az úgynevezett tanárral való tanulásban a tanulás lényege egy hibajel hatására a kimenõ jelek olyan lépcsõzetes változtatása, ahol a hibajel hasonló módon minimumra csökkenne. A tanár nélküli tanulásnál, mely a perceptuális tanulás alapformájának felel meg, lényegében egy templát illesztés van, vagyis a tanuló absztrakt neuronhálózatának azt kell megtanulnia, hogy ugyanolyan izgalmi mintázatot eredményezzen,
mint a bemenet. A két hálózat összehasonlítása hibajel-minimalizálást eredményez. A minimalizálás itt nem a nyílt viselkedésre, hanem reprezentációk közötti eltérés minimalizálására vonatkozik. Az intim belsõ gondolkodásmódra való váltás azonban nemcsak a természettudományoknak megfelelõ átfordulást jelent a belsõ modellek irányába. Jelenti ugyanakkor a szó szoros értelmében vett mentalizmust is, annak újra feltámasztását. Valójában a kognitív tudományok egyik igen határozott és vezetõ irányzata a modern generatív nyelvészet a transzparens, áttetszõ rendszerek fogalmából indul ki, amikor új módon képzeli el a nyelv és minden megismerési rendszer reprezentációját. Ezek nemcsak abban az értelemben mentális belsõ modellek, hogy viselkedésünket irányítják, hanem abban a kartéziánus értelemben is, hogy az emberi elme számára közvetlenül áttekinthetõek, tiszták és világosak, intuíciónk számára megismerhetõek lennének. Az elõbbi gondolatmenetet követve ez a mentalizmus azért ígéretes, mert abban hisz, hogy az elvont leírás, az absztraktumok megismerése nem igényli a hagyományos tapasztalati tudományok módszertanát. Közvetlenül adottak bizonyos összefüggések, amelyek azonnal egy formális modell, komputációs jellemzés részév� válnak. Ez a mentalizmus sok szempontból természetesen illúzió. Korántsem biztos és valószínû sem tényszerûen (erre már Kant is gyanakodott), sem szociológiailag, hogy a megismerés számára saját tevékenységünk ténylegesen áttetszõ rendszer lenne. A tudományszociológiai példa egyszerû. Még a legfejlettebb mentalisztikus hagyományok területén, a generatív nyelvtan legkidolgozottabb fejezeteiben, mondjuk a mondattan modern elméletében is a kutatók igazából csak látszat intuícióra építenek. Egymással feleselgetve tisztázzák, hogy melyek azok a mondatok, amelyek modellálása valami speciálisat nyújt az éppen érvényes elmélet számára. Meglehetõsen kérdéses azonban, hogy ezek az intuíciók minden beszélõ számára teljesen áttetszõek lennének. Valójában sokszor az az ember érzése, hogy az igen erõs formális igényt tüntetik úgy fel, mintha az közvetlenül mentalisztikus intuíción alapulna. Információ és szabályozás a mindennapi életben
A harmadik mozzanatot a kognitív szemlélet keletkezésében a mindennapi élet változásai jelentik. Persze a mindennapi élet a fenti, egyre absztraktabbá váló tudományfejezetekbõl sem iktatódik ki. A ZAJ mérnöki fogalmában mindig jelen van a kiinduló valóságos zaj, és a szabályozás mögött ott áll a gõzgép, meg a röppályaszámítás. Bruno Latour (1994) általános megfogalmazásának megfelelõen a modernitás világában csak látszólag megy végbe a hétköznapok s a tudomány elválása, a kettõ mindig átfolyik egymásba. Hétköznapok és tudomány hibridizációja a szétválasztás állandó kiegészítõje itt is. Az ötvenes években még csak elméletileg, a hatvanas években gyakorlatilag is alapvetõen megváltozott az úgynevezett ipari társadalmakban az emberi munkavégzés jellege. Tudjuk, hogy milyen nagy jelentõsége volt az ipari forradalomnak, amikor az ember és az állat energiaadó szerepét felváltotta a gõzgép. A huszadik század közepén végbemenõ második ipari forradalomban pedig megjelennek azok a gépek, amelyek az információkezelésben társai, majd versenytársai lesznek az embernek. Egyáltalában a munkában egyre nagyobb szerepe lesz az információnak. Ráadásul megjelennek olyan munkák, ahol az ember részérõl is egyre inkább az információ kezelése kerül elõtérbe. Gondoljunk egy olyan egyszerû dologra a mindennapi életben, mint az ötvenes évek végén megjelenõ sugárhajtású utasszállító gépek vezetése. Itt már nem egyszerûen az a forradalmi újdonság, hogy nem az ember vagy az állat az energiaforrás, hogy az energiát is egy gép szolgáltatja, hanem az, hogy magának az embernek egy hallatlanul komplex rendszer, sok száz homeosztatikus visszajelzõ
kör viselkedését kell figyelemmel kísérnie és irányítania. Itt az ember és gép közötti kapcsolat új formái lépnek fel. Az ember ugyanolyan információkezeléseket végez, mint a gépben lévõ automaták. Megjelenik a robotpilóta, aki ugyanazt tudja csinálni, mint Kovács József, a MALÉV elsõosztályú kapitánya. Egy szó, mint száz, a mindennapi életben a termelés átalakulása is elõsegíti ezt az információs robbanást, vagyis annak a szemléletnek a megjelenését, hogy az ember is elsõsorban információkezelõ lény.
A két kognitív "forradalom": Kognitív pszichológia és kognitív tudomány Az emberi mozzanattal, az emberkép átalakulásával kapcsolatban érdemes rámutatni arra, hogy a kognitív jelzõ mintegy 1960 óta kibontakozó új karrierjében két (persze egymást átfedõ) szakaszt lehet elkülöníteni: a kognitív pszichológia és a kognitív tudomány kibontakozásának szakaszát. A kognitív pszichológia - mint a fentebbi történeti felvezetés is mutatta - tulajdonképpen az ötvenes évek pszichológiájában uralkodó viselkedéses (behaviorista) felfogás megszüntetve megõrzéseként jött létre, mint olyan irányzat, amely észreveszi, hogy a viselkedést nem pusztán az ingerhelyzet, hanem számos belsõ paraméter is befolyásolja. Ez az 'észrevevés' részben persze azt jelenti, hogy az "eszét vesztett" viselkedéselvû szemlélet után helyreállt a pszichológia klasszikus rendje: ismét a belsõ emberre helyezõdik a hangsúly. Csakhogy a belsõ embert ez az új pszichológia már nem tartja közvetlenül, a belsõ szem uralma révén megismerhetõnek, hanem csak közvetve, a viselkedés és a modellálás kerülõ útján keresztül. Számos szakmai kérdés konvergenciájaként jött létre ez az irányzat, melyek mindegyike egy közös mozzanat fel� mutatott: az ember környezetét modelláló lény s viselkedését a modellekre vonatkoztatva tudjuk értelmezni. Az 1.1 táblázat ezeket a konvergens mozzanatokat foglalja össze. Olyan mozzanatok ezek, amelyek a kognitív tudományt is jellemzõ történeti ihletések lesznek. A táblázat azt mutatja be, milyen irányzatok összességeként alakult ki az a klíma, az az intellektuális hangulat, ami a kognitívizmust átfogóan jellemzi. Terület behaviorizmus
Hatás, vonzás objektivitás, kimenet-bemenet
információelmélet ingerek jellemzése, számokkal kibernetika
szabályozás és döntés
matematika
struktúrák, formalizálás
számítástechnika
a gép mint analógia, folyamatábrák
nyelvészet
mentalizmus (kompetencia)
szabályok és struktúrák etológia
fajspecifikus modellálás, kiváltó ingerek
modern technika
információkezelés, kódolás
1.1 táblázat: A kognitív szemlélet mint modelláló gondolatrendszer alakítói
A kognitív pszichológia különbözõ formákban (klasszikus információfeldolgozó modelljétõl a kognitív pszichofiziológiáig és a konnekcionista elképzelésekig) máig él s igen aktív. (A mozgalomra s klasszikus mondandójára lásd Neisser, 1967, 1984, valamint Eysenck és Kneale, 1997.) Ha rosszindulatú módon, technikai paradigmája felõl indulunk ki: a billentyûket nyomogató ember igen rövid reakcióidõit vizsgálja, hogy - ez lenne a filozofikus, optimista célkijelölés - feltárja az ember mint modelláló lény jellemzõit. A kritikusok nem jogosulatlanul kérdezik persze, mit is modellál a valós emberi életbõl a gombnyomogatás, vagy akár a sakkozás, vajon nem olyan-e sok mindenben a klasszikus kognitív pszichológia, mint az állatlélektan. Nem azzal foglalkozik, mit csinál az ember vagy az állat - ez érdekelné a megismerés etológiáját -, hanem azt tekinti, hogy mire képes az ember, ha erõltetik, ha lehetõségei határaiig feszítik. Részleges válasz lehet persze erre a kritikára, hogy bizony a modern élet, az autóvezetés és az üzleti döntések világa erõlteti is az embert például a gyorsaság s a stratégikus gondolkodás irányába. Ez a szemlélet a pszichológiában gyorsan terjedt, s nagyétvágyú mindenevõvé vált. Nemcsak a társas élet kognitív kutatása jelent meg, nemcsak a szociálpszichológia vált egyre szimbolikusabbá, egyre inkább a reprezentációk tudományává, annak elemzésévé, hogy mit teszünk a fejünkben a társadalmilag releváns információval. Kiterjedt a kognitív szemlélet akár az érzelmek kutatására is, ahol a valódi érzelem, mint testi aktíváció s ennek okára vonatkozó értelmezés (kognitív interpretáció) együttese jelent meg. Más tudományokban is megjelent ez a kognitivizálódás. Az antropológiában s a szociológiában közvetlenül, öncímkézésben is: a társadalmat s a társadalmak eltérését is, mint modellálási problémát kezdik sokan felfogni. Az 1.2 táblázat mutat egy összefoglalást - ha nem is kimerítõ igénnyel - ezekrõl a szaktudományi kognitív irányzatokról. Terület
Vezértéma
Kulcsfogalmak
kognitív pszichológia
információfeldolgozás
reprezentáció kódolás, tárak
kognitív antropológia kultúrák mint modellek relativizmus, osztályozás kognitív szociológia
szociális reprezentáció
szabályok, besorolás
kognitív nyelvészet
nyelv és megismerés
metafora, koherencia
kognitív etológia
fajfüggõ modellálás
kiváltók, viselkedési modell
1.2 táblázat: Néhány szakma kognitív irányzatai
A kognitív pszichológia részben jelent(ett) csak egy kutatási területet, mely ismét helyreállította a pszichológia hagyományos tartalomjegyzékét. Visszahelyezte ugyanis jogaiba a megismerési folyamatok vizsgálatát. Szemléletet is jelent azonban, azt a hitet, mely szerint maga a modelláló tevékenység az ember lényegéhez, sõt egyáltalán, a magasabbrendû élet lényegéhez tartozik. Lehet, hogy a pszichológia objektív célja továbbra is a viselkedés szabályozásának magyarázata. Kiderült - vélik a kognitivisták -, hogy ebben a meghatározásban azonban sokkal döntõbb szerepe van annak, mi van a fejünkben, mintsem pusztán a fizikailag jellemezhetõ ingernek. Az inger, hangzik az újnak hirdetett, de mind a filozófia, mind a pszichológia történetébõl ismert gondolat, csak az interpretáción, a fejünkben lévõ modelleken keresztül határozza meg a viselkedést. Ez a gondolkodásmód eredményezi, hogy inger és viselkedés köz� egyre hipertrofizáltabb közvetítõ mozzanatok iktatódnak be: önálló életre kel a centrális képviselet, ami eredetileg csak átkapcsolás volt inger s válasz között. A kognitív pszichológia, amikor az egyén megismerési folyamatait állítja a középpontba, mintegy kényszerül is arra, hogy kapcsolatba kerüljön az 'ismeret' hagyományos kutatásával, vagyis az ismeretelmélettel és a logikával. Másrészt legfõbb inspirátorai, modelljei érvényességének ellenõrzõi és rémei egyszerre a megismerés feladatait maguknak (is) vindikáló gépek. Igazából a gépek és a filozófia - vagy ha tetszik, a gépek filozófiai diszkussziója - az a mozzanat, amely a hetvenes évek végétõl kibontakoztatja a második 'kognitív forradalmat', ami, úgy is fogalmazhatunk, még egy szinttel absztraktabb kérdéseket vet fel. Ideiglenesen már a pszichológus is eltekintetett attól, hogyan is valósítja meg az idegrendszer a megismerést, a kognitív tudomány viszont egyáltalán attól tekint el, hogy milyen lény csinálja ezt. A mesterséges intelligencia ígérete volt az, amely a sok tudományban a hatvanas évek elején végbement kognitív forradalmat a hetvenes évek második felére fokozatosan átlépteti a megismeréstudományi érdeklõdés irányába. Miért jött létre ez az újabb 'forradalom'? Nyilván vannak szociológiai okai. Egyre több keresztezett identitású fiatal dolgozik a mesterséges intelligencia, a mérnöki világ, a matematika, a filozófia, a pszichológia s az idegtudományok különbözõ kombinációiban. Identitásuk nem teljesen felel meg egyik területének sem. A pszichológusok egyre többet foglalkoznak formális kérdésekkel, a mesterséges intelligencia kutatók egy jó része pedig nem gyakorlati, hanem elméleti kérdéseket vet fel. Gépi intelligencia helyett az értelem természetére kíváncsi, melyben a gépek eszközök számára az emberre vonatkozó modellek explicitté tételéhez. Eközben számos mesterséges intelligencia kutató maga is naív pszichológussá válik, egyes esetekben, mint például Roger Schank (1975, 1986, Schank és Abelson, 1977), naív szociálpszichológussá. Mindebben, az absztrakció szeretetében s a megismerés elõtérbe kerülésében bizonyára vannak divat elemek. Bizonyára önáltató kép az, mely a világ helyett a világ képére helyezi a hangsúlyt, s amely a racionalitás ideálját terjesztené ki zsigeribb lényünkre is. Természetesen nincs még elég távlatunk ahhoz, hogy elválasszuk a társadalmilag is kondicionált divat mozzanatokat a valódi kognitív újdonságtól. Egy kétségtelen pozitívuma azonban biztosan van a kognitív tudomány mozgalmának. Újra
beemelte számos tudományba a filozofikus kérdéseket, s újra ráveszi a filozófusokat arra, hogy olvassanak természettudományt.
A gépek jelentõsége Természetesen megjelennek maguk a számítógépek a valós életben is, nemcsak az intellektuális modellek világában. Ezek eleinte hatalmas berendezések. A hatvanas években egy-egy olyan teljesítményû számítógép, mint a mai notebook, akkora helyet igényelt, mint egy egyetemi tanterem. Fizikai megvalósításukban ugyanis az elsõ gépek a korban rendelkezésre álló rádiótechnikai eszközöket alkalmazták, hatalmas elektroncsöveket. Egyegy bitnyi információ tárolásához, tehát egy igen-nem kérdés megválaszolásához elégséges információ tárolásához végeredményben akár egy egész elektroncsõ is kellhetett, aminek kétféle állapota volt. Ezek rettenetes nagyok voltak. Hiába voltak azonban olyan ijesztõen nagyok, gondolati inspirációt már nyújtottak. Az ötvenes évek elején jelentek meg elõször a polgári használatban, egyetemi és tudományos-kutatói használatban nagyteljesítményû számítógépek. Mi volt ezekre a számítógépekre jellemzõ, ami révén olyan inspiratívok lesznek a kognitív forradalomnak nevezett átalakulásban? A számítógépes gondolati modell gyõzelméhez Neumann Jánosnak volt alapvetõ a hozzájárulása. Neumann elõtt a következõ volt a helyzet. Az elsõ számítógépek igazából aritmetikai mûveletek gyorsítására és kiváltására jöttek létre. Nem volt még igazi különbség aközött, amit ma számológépnek és számítógépnek nevezünk. Induljunk ki a kézi szorzógépekbõl. Gondoljuk végig, mit is végeztünk ott a forgórész tekerésével. Valójában a szorzás mûveleteinek megfelelõ számú elforgatást végeztünk. A 3.224 forintos kabátot 16-tal be kellett szorozni, ehhez 16-szor megforgattuk a kereket. Ez a szó szoros értelmében ezt jelentette. Vegyük észre, hogy mi volt a baj ezekkel a gépekkel. Az elsõ elektronikus gépeknél ezt már nem kézzel végezzük, de az elv azonos maradt: beírtuk a szorzandót és a szorzót. Nem kellett ugyan a szorzásnak megfelelõ számú forgatást végezni, de minden alkalommal be kellett írni a mûveleteket magukat. Mi történik ma akkor, ha van egyszerû zsebkalkulátorunk? Benyomjuk ebben a sorrendben a jeleket: 3224, x, 16. Kijön valami. Utána, mivel ennyi pénzünk van, azt mondjuk, hogy ezt vonjuk le 59.000-bõl, és így tovább. Minden lépésnél egyenként meg kell adjuk a gép számára az utasításokat. Minden lépésnél újabb utasítást kell neki adni. Neumann korszakos felismerése az volt, hogy maguk az utasítások, például az, hogy "szorozzuk be", és így tovább, is kezelhetõk, mint adatok, és betehetõk a gép memóriájának egy másik rekeszébe. A forradalmi újítás a memória szerepével kapcsolatos: az a gondolat, hogy a gépekben a programokat is tárolni lehet. A gépet olyan utasításokkal kell vezérelni, amelyeket már valahogyan benne tároltunk, és amelyek ott a legnagyobb sebességgel, és a terv szerint elõre látott sorrendben hozzáférhetõek. Ezt a legegyszerûbben úgy érjük el, hogy a megtervezett számítási programhoz szükséges utasításokat magukat is bevezetjük a számtárolóba (a számítás megkezdése elõtt) és ott megõrizzük (a számítás tartamára). Neumann János: Az újabb matematikai gépek fejlõdése és kihasználása. 1965, 58-59
Egyszerû gépekben ezek a tárolandó programok még továbbra is aritmetikai utasítások, olyanok, hogy az egyes regiszterben talált számot szorozd meg 16-tal, vond ki a 2-es regiszterben talált számból, és akkor megkapod, hogy mennyivel tartozol az adóhivatalnak, vagy ehhez hasonlók. Vegyük észre, bármilyen egyszerû mûveletek is ezek, maga az utasítás tárolás óriási lépés. A gép szervezõdését úgy képzeljük el, hogy egy helyütt vannak az adatok, máshol van a program, de az utóbbi is mint egy adat: azt mondja meg, hogy a számokkal mit kell csinálni. Ezzel felszabadult az ember az alól a kényszer alól, hogy minden alkalommal meg kelljen mondania a gép számára, hogy pontosan mit csináljon. Mindez robbanásszerû fejlõdést indított el, s kialakította az elsõ architektúrákat. Az ötvenes évek közepére létrejöttek a különbözõ számítógépek irányítását most már egyre elvontabban megoldani képes programozási nyelvek. Olyan utasításrendszerek, amelyek már nemcsak aritmetikai mûveleteket, hanem logikai mûveleteket is tartalmaznak. Az alacsonyabb szintû nyelvek végül is a természetes nyelvekhez hasonlító utasítások segítségével aritmetikai és logikai mûveletek végzését adják meg, melyeket ciklusba lehet szervezni. Az 1.7 ábra egy nagyság szerinti számrendezés folyamatábráját mutatja. Ha pedig A számhoz például 12 számot adnom kell, mondjuk elsõ lépésként azt mondom, A=0. Második lépésként azt mondom, hogy A = A + B.
1.7 ábra Egy egyszerû szám-sorbarendezés folyamatábrája
Ehhez persze valamilyen regiszterben tárolnom kell B-t. Ráadásul ha B egy adattömb, melynek mozgó indexe van, akkor harmadik lépésként megnézem, hogy az I index nagyobb-e
például, mint 12. A negyedik lépés az lesz, hogy ha az index elérte a 12-t, akkor nyomtasd ki az A-t. Hogyha pedig nem, akkor menjél a 2. lépéshez. És ezzel egy olyan ciklust hoztunk létre, hogy amíg az I index értéke el nem éri a 12-t, addig a B regiszterben lévõ számokat a gép hozzáadja A-hoz. Tizenkét számot összegez. Ez jelentéktelennek tûnhet, de vegyük észre, hogy ebben is van egy logikai mûvelet, aminek igen és nem kimenet értéke lehet, valamint egyszerû aritmetikai mûveletek. Az egyre komplexebb programozási nyelvek majd sokkal egyszerûbb és könnyebben kezelhetõ formában engedik meg ugyanezt. Az, hogy az ötvenes évek közepén létrejönnek a tárolt programú számítógépek, lényeges analógiát is teremtett aközött, ahogyan az emberrõl gondolkozunk és aközött, ahogy ezekrõl az információkezelõ gépekrõl, a számítógéprõl gondolkozunk. Az ember is elképzelhetõ ugyanis úgy, kezdi hirdetni ez a felfogás, mint egy olyan rendszer, amely felvesz bizonyos információkat, ezeket a fejében tárolt programoknak megfelelõen átalakítja, értelmezi és ennek alapján irányítja viselkedését. Az "ember feje" is elképzelhetõ úgy, mint egy kettõs rendszer, amelyben adatok és mûveletek vannak. Tudjuk azt, hogy ki volt az utolsó magyar király, vagy mikor volt a mohácsi csata és ugyanakkor tudjuk például a magyar nyelvet, vagy tudjuk a logika szabályait. Az öröklötten adott és a tanulás során kialakult viselkedési szabályegyüttesek ezzel az analógiával úgy értelmezhetõk, mint az ember belsõ információfeldolgozó munkáját irányító sajátos programok. Mindezeknek a tényezõknek a hatása, vagyis a számítógép keltette technikai analógia, a mindennapi élet átalakulása, és ezeknek az elvont, formális matematikai fejezeteknek a hatása alakította ki számos tudományban a hatvanas évek elején a kognitív forradalomnak nevezett fordulatot. Nemcsak a pszichológiában, hanem igen sok helyen megjelent a gépek hatására ez az explicitségi igény, s vele együtt a digitális döntési algoritmusok gondolata. Az 1.8 ábra egy nagyon szociálisnak tûnõ rendszerre, a megszólításokra mutat be egy jellegzetes döntési fát. Miközben a rendszer explicit, óhatatlanul felmerül több triviális kérdés. Valóban minden döntést binárisra kell-e lebontani, s minden döntés "minden vagy semmi" jellegû-e. Nincsenek-e például fokozatai a hivatalosságnak vagy az ismerõsségnek? Továbbá, mindig szekvenciálisan mennek-e végbe a döntések? Ez a példa állatorvosi ló arra, hogy nem. Hiszen nyilván nem külön döntöm el, hogy valaki férfi-e és ismerõs-e. Miközben a teljesítmény algoritmusa leírható szekvenciálisan, a valóságos mûködésben a különbözõ információk feltehetõen egyszerre állnak rendelkezésre. A gépek hatására a digitalizáció és a szekvencialitás tûnik az egyetlen helyes algoritmizálásnak, de ez valójában gondolati csapda.
Kitérõ: A biológia és a kognitív fordulat Hadd éreztessem a tágabb rendszer példájaként, hogy mit jelentett a biológia számára a kognitív fordulat. Egyáltalán, ebben az egész átalakulásban, az információs szemlélet elõtérbe kerülésében hogyan vett részt a biológia. Az ötvenes évek közepének legnagyobb biológiai felfedezése, amely gyökeresen átalakította gondolkodásmódunkat az emberrõl, a kettõs spirál felfedezése
1.8 ábra Az amerikai megszólítási rendszer döntési fája (folyamatábrája) (Ervin-Tripp nyomán)
Watson és Crick tényleges fizikai modellt hozott létre a DNS, a genetikai anyag szerkezetérõl. Tudjuk jól, hogy a szerkezet kulcsmozzanata az, hogy két egymást kiegészítõ bázispár van a spirál két oldalán. A dolgozat azzal zárult, hogy ez a biokémiai szerkezet talán kapcsolatban van az emberi genetikai anyag önmegismétlõ képességével. Ezzel elindult egy közismert forradalom a biológiában. Számunkra az érdekes ebbõl, és ettõl van az egésznek köze a minket érdeklõ dolgokhoz, hogy ekkor a DNS információhordozó szerepét fedezik fel, s tágabban az információs mozzanat az egész biológia egyik kulcs elve lesz. Ezt az információs és szabályozási szemléletet a genetikától a viselkedésig igen áttekinthetõen mutatja be John Maynard Smith (1990) könyve. Magát a genetikai szabályozást is, mint egy információkezelési problémát kezdik el értelmezni: a genetikai anyag is kezelhetõ úgy, mint egy sajátos kód: õseink is üzeneteket küldenek számúnkra. Ezek az üzenetek sokkal lassabban változnak, mint a nyelvi üzenetek. A természetes kiválasztódás, egyáltalán a darwini értelemben vett szelekció is felfogható úgy mint szabályozási és információs folyamat, csak ennek a léptékei sokkal lassabbak, mint az egyéni élet során, a tanulás során bekövetkezõ információs változásokéi. A genetika "kemény oldala" átmegy egy információs váltáson: a genetikai kód feltörése lesz kulcskérdése. Attól kezdve, hogy Watson és Crick azonosítják azt az anyagot, amely felelõs az öröklött információ hordozásáért, nincs
még minden megoldva. Gondoljuk el, hogy azóta eltelt négy évtized, s mivel foglalkoznak azóta a genetikusok? Azzal, hogy pontosan megmondják, hogy ennek az anyagnak mely részei milyen információt hordoznak. Attól, hogy Watson és Crick rájöttek arra, hogy a DNS hordozza az információt, még nem ismerjük azt a "titkosírást", amin a természet fogalmaz számúnkra. Nem tudjuk megmondani, hogy a DNS fonálnak pontosan mely része felelõs azért, hogy barna vagy kékszemû leszel, mely része felelõs azért, ha cukorbeteg leszel. Tehát ez a felfedezés nem azt jelentette, hogy ezzel lezárult volna a genetika, hanem éppen azt, hogy ezzel indult meg a genetika új korszaka, ahol most már nagyon precíz kérdéseket lehet feltenni. Ugyanakkor van egy rejtettebb analógia is itt a kognitivista funkcionalizmussal. Felvethetõ ugyanis, hogy a genetikai mechanizmus biokémiája, a fizikai redukció feleslegess� teszi-e a gének szintjén történõ leírást. A többségi válasz szerint nem. Ez a funkcionális leírás adná meg a célfüggvényeket, ugyanúgy, ahogy a kognitív szemlélet funkcionalista- információs leírása elsõdleges, kiinduló jellemzés például a fiziológiai mechanizmusok kutatása számára. Van egy történeti ígéret is elrejtve itt a kognitív kutatás számára: a mendeli genetika a maga funkcionális fogalmaival egész jó mechanizmusokat adott, anélkül, hogy pontos képe lett volna a fizikai megvalósulásról. Évtizedekkel megelõzte annak kutatását. Volt egy másik oldal is, ahol a biológia átment egy jellegzetes kognitív forradalmon. A molekuláris genetikát ugyanis csak metaforikusan sorolhatjuk a minket foglalkoztató történethez: az információ és a szabályozás fogalma révén. Elsõsorban az etológiára kell gondolnunk. Az etológia már a harmincas években is létrejött Németországban, ez azonban csak az ötvenes évektõl vált az angolszász tudományos világnak is közkincsévé. Az ott domináló behavioristák alapgondolata ugyanis az állati és emberi viselkedés közötti folytonosság hirdetése volt. Ebben a koncepcióban (mely az emlõs viselkedés általános törvényeit hirdeti), nem sok hely marad a fajspecifikus viselkedés számára. Az ötvenes években azonban a behaviorizmus fellazulásával az etológia bekerült az angolszász tudomány vérkeringésébe is, mint az állati viselkedés fajspecifikus vonásainak tudománya. Mi köze van az etológiának a minket érdeklõ kognitív forradalomhoz? A biológusok elkezdik az állatokat is úgy értelmezni, mint nem puszta "üresfejû" viselkedõ lényeket, hanem mint a környezetet modelláló gépezetet. A hangya mást lát a világból, mint Kovács Lajos, a krokodil számára ugyanazon a vízparton más a fontos, mint a kacsa számára és így tovább. Nemcsak hogy veleszületett fajspecifikus viselkedésformákat kezd hirdetni az etológia, hanem a környezet jellegzetes, a fajra nézve specifikus modelljeinek kialakítását is. Az állati viselkedés irányítását is úgy fogja fel, hogy az állatok, különösen a viszonylag nagy aggyal rendelkezõ állatok, mint az emlõsök, úgy gondolhatók el, hogy agyuk egy sajátos belsõ térképet vagy modellt készít a környezetrõl, s a továbbiakban az állat viselkedését ez a modell irányítja. Vagyis a biológiában is egy sajátos "befeléfordulást" látunk (a puszta viselkedés leírással szemben), itt is egy modell- és információcentrikus váltás ment végbe. A folyamat és a váltás bemutatására Csányi (1995) jó eligazítást ad. Ami egyébként a modelleket illeti, mint még visszatérünk rá, a behavioristák egyik irányzata, Tolman és követõi a kognitív térkép fogalmának bevezetésével már a harmincas években felvetették ennek magyarázó értékét. õk azonban mindig kisebbség maradtak. A másik behaviorista tábor, Clark Hull követõi viszont az algebrai viselkedésmodelállás igényével, a tanulás matematikai modelljeinek hangsúlyozásával tekinthetõk a kognitív gondolkodásmód elõdeinek.
A mesterséges intelligencia igézete
Mindez még mind nem elég, hogy létrejöjjön a kognitív tudomány. Ez a kognitív forradalom számos szaktudományban új megoldásokat hoz létre és új, az információ, a szabályozás és a modellalkotás fogalmát elõtérbe állító fejezeteket helyez a középpontba. A számítógépek újabb generációjának kialakulásával - ezek az újabb generációk már egyre gyorsabbak voltak, egyre nagyobb memóriájuk volt, és fõként a programnyelvek révén egyre könnyebben voltak programozhatók logikai mûveletekre -, létrejött az ötvenes évek közepétõl mesterséges intelligencia ígérete, révülete, félreértése, nevezzük ahogy akarjuk. Ez az a hit, mellyel visszanyúl a tudomány a harmincas évekre, illetve az ötvenes évekre, egy kitûnõ angol matematikus, Alan Turing munkáira. Turing sok egyéb mellett a számítógépek matematikai elméletének kialakítója volt, abban az idõben, amikor megvalósult számítógépek még nem voltak. Egy elvont számítógépet hozott létre a harmincas években, ezt a gépet szoktuk Turing gépnek nevezni. Ez egy olyan matematikai modell, amely minden olyan feladatot, amely algoritmizálható, képes véges idõ alatt megoldani. Leegyszerûsíti az egész gondolatmenetet és azt mondja, ez egy olyan gép, aminek a közepén van egy szalag. Akkor még nem tudták, hogy mágnesszalagnak, vagy milyen szalagnak nevezzék, leginkább papírszalagnak tartották. Ez ebbõl a szempontból mindegy. Ezeken a papírszalagokon 0-k és 1-ek lehetnek, és a szalag balra és jobbra mozgatása segítségével az elméleti gép tulajdonképpen minden feladatot, ami egyáltalán kiszámítható, képes lesz kiszámítani. Ennek számos matematikai érdekessége van a kiszámíthatósági elméletben. A kognitívizmus kialakulása szempontjából két dolgot jelent ez. Annak a "logicista" gondolatnak a felerõsödését, hogy minden megismerés számítás, s hogy ennek megfelelõen egynemû. Turing neve egy másik szempontból is hozzákapcsolódik a kognitív forradalomhoz. Õ volt az, aki 1950-ben megfogalmazta az azóta Turing próbaként emlegetett eljárást. A Turing próba olyan a megismerés kutatásában mint a lakmuszpapír. Abban az értelemben is, hogy szándékolt funkciójában úgy mûködik, mint egy lakmuszpapír, mely eldönti, gondolkodik-e egy gép, és abban az értelemben is, hogy a megismeréssel foglalkozó kutatókat is szétválasztja különbözõ táborokba, a szerint, hogy ki milyen formájában hisz a Turing próbának. A Turing próba leegyszerûsítve annyit jelent, hogy ha egy gép képes lesz ugyanolyan reakciókat adni különbözõ kérdésekre, mint egy ember, akkor joggal mondhatjuk majd, hogy a gép gondolkodik. (A 7. fejezet részletezi majd ezt a kérdést.) Ez lenne a Turing próba leglazább, viselkedéses felfogása. Egy erõsebb felfogás azt mondaná, hogy akkor mondhatjuk, hogy gondolkodik, ha nemcsak ugyanúgy viselkedik mint az ember, hanem ezt ugyanúgy is teszi. Az azóta eltelt negyven év alatt azon vitatkoztak a megismerés kutatói, hogy hogyan kell ezt az ugyanúgy -ot érteni. Alapvetõ kérdés például, vajon a Turing teszthez hozzátartozik-e az, hogy a gépnek szándékai is legyenek, vagy a szándék olyan mozzanat, melyet nem lehet magyarázni. A Turing próba gondolatából a mesterséges intelligencia egyik (ún. erõs) koncepciója a következõképpen származott. Ha képesek leszünk arra, hogy gépeink emberi teljesítményeket utánozzanak, akkor ezzel nemcsak egy technikai bravúrt hajtunk végre. (Ma már nem is emlékszünk rá, de bizony technikai bravúr volt az is, amikortól a könyvelõ Mari néninek nem kellett állandóan a szorzógép forgatásával szoroznia, hanem a gép megcsinálta azt helyette.) De létrehozunk egy intellektuális bravúrt is. A gép feltehetõen ugyanúgy fog gondolkodni, mint az ember. Az elsõ nagy áttöréseket ezen a területen az ötvenes évek közepén két amerikai kutató tette, Allen Newell és Herbert Simon. (Magyarul Simon, 1982, Newell és Simon, 1982.) Az ötvenes évek közepére létrehoztak egy számítástechnikai rendszeren alapuló intelligens rendszert, amit GPS-nek, General Problem Solver-nek neveznek, Általános Problémamegoldónak. Ennek alapján nemcsak olyan könyvelési trükköket csináltak, melyek segítségével a rendszer nagyon szépen és gyorsan tud számolni, mint egy szuperkönyvelõ. Ez
senkit nem lep meg. Hanem az Általános Problémamegoldó egyik elsõ nagy teljesítménye, melyet 1958-ban publikáltak, az volt, amikor kimutatták, hogy megfelelõen programozva az akkor még meglehetõsen robusztus, csúnya, nehézkes számítógépek is képesek nemcsak megérteni matematikai feladatokat, hanem matematikai levezetéseket is tudnak készíteni. Russell és Whitehead híres Principia Matematicájának axiómáit és levezetési szabályait programozták bele a gépbe. Ezekbõl az axiómákból és a levezetési szabályokból a gép képes volt a könyv (s a matematika) érvényes tételeit levezetni. Sõt, új tételeket is levezetett, amirõl utána kézzel a matematikus bizonyította, hogy tényleg igazak. Sõt meglévõ bizonyítások mellett új, és elegánsabb bizonyításokat is létrehozott tételekre. Ez óriási áttörésnek számított, és az erõs mesterséges intelligenciában való hit eredetileg ehhez a cikkhez kapcsolódik. Gondoljuk el, milyen megdöbbentõ dolog volt, hogy egy rádiócsövekbõl álló szerkezet ugyanolyan teljesítményekre lesz képes, mint a híres õszhajú angol úr, Bertrand Russell. Természetesen akik szeretik az embert védeni a gépek uralmától, azok azonnal azt mondták: honnan tudjuk, hogy ez a gép gondolkodik, hisz csak azt tudja, amit "beletettünk". Ez azért nem ilyen egyszerû, mert mi nem tettük bele magukat a levezetéseket. Mi csak megadtuk a levezetési szabályzatot, a levezetéseket maga a gép végezte. Ekkor felmerül egy másik ellenvélekedés. Rendben, képes úgy csinálni, mintha gondolkodna, de honnan tudjuk, hogy a gépek valóban ('bensejükben') ugyanúgy is tesznek, mint az ember? A hatvanas évekre létrejöttek olyan mesterséges intelligenciarendszerek, melyek arról akarták meggyõzni az embereket, hogy a gépek ugyanúgy is tesznek, mint az ember. A leghíresebb ezek közül az Elissa volt. Ez a pszichiátriai "beszélgetõ" gép úgy tesz, mint hogyha egy jóakaratú, szeretetcentrikus doki bácsi lenne. A beteg vagy a kvázi beteg beír a gépnek valamit, s "társalgást" kezd vele. Páciens: Rettenetesen utálom az anyósomat. A gép: Mióta utálja az anyósát? P: Hát vagy tíz éve. G: Miért utálja az anyósát? P: Hát mert olyan zajosan mosogat. G: Miért mosogat olyan zajosan az anyósa?
Elsõ látásra úgy tûnik, mintha egy értelmes beszélgetés zajlana. Ez körülbelül a mai programnyelven egy tízsoros utasítás rendszerbõl jön létre. A rendszer azt csinálja tulajdonképpen, hogy a páciens által begépelt mondatokból kiveszi az állítmányt, és egyszerû kérdõszavakat tesz hozzá: miért, mióta és így tovább. Ezáltal mindig úgy tûnik, mintha egy megértõ, érdeklõdõ, melegszívû ember lenne. De nem ért ez semmit. Abszolút mechanikusan végzi azt, hogy "keresd meg az állítmányt". Ehhez persze már kell egy nagy emlékezet, hogy tudja, mik az igék, illetve egy kis trükk, az, hogy a szóvégekbõl eldönti, mik az igék. Társalgási illesztés is kell persze. A beteg azt mondta, hogy utá lom az anyósomat, a kérdésben ebbõl az lesz, hogy utálja, szóval ragozni kell. De ez is algoritmizált, elég könnyen megoldható feladat. Az erõs mesterséges intelligenciában hívõ ember azt mondaná erre, hogy kérem, ennél többet az a látszólag nagyon okos, megértõ, gondolkodó pszichológus sem tesz. Tehát ez a gép ugyanúgy tud gondolkodni, mint a terapeuta. Mindez sok mindent elmond a szokványos terapeutákról is. A szkeptikus szerint azonban az egész párbeszéd csak a harmadik személy, az olvasó szándéktulajdonító mechanizmusai révén tûnik koherensnek.
Maradjunk egyelõre annál, hogy a gép megjelenik, mint technikai analógia. Az embert is tekinthetjük úgy, mint egy adatokkal és programokkal jellemezhetõ számítógépet, de megjelenik úgy is, mint közvetlen fenyegetés, hogy majd a gépekkel modellálni fogjuk az embert. Nemcsak általában, nemcsak segíteni fog a gép sakkozni, meg repülõgépet vezetni, hanem átveszi az igazi akciót, a gondolkodást is. Azóta is tart a vita. Fontos megértenünk azonban, hogy a mesterséges intelligencia ígérete volt az, amely a sok tudományban a hatvanas évek fordulóján végbement kognitív forradalmat a hetvenes évek második felére fokozatosan átléptette a megismeréstudományi érdeklõdés irányába. A megismeréstudomány megjelenése nem azt fogja jelenteni, hogy a biológusok elhagyják a biológiát, a pszichológusok a pszichológiát. Csináljuk mi rendesen a saját dolgunkat, csak azzal az általános attitûddel, hogy azok a rendszerek, amikkel foglalkozunk, egyrészt mindig valamilyen értelemben modelláló rendszerek, amik a világ leképezésére jöttek létre, másrészt ezek a modelláló rendszerek bizonyos elvont módon jellemezhetõk. Zárójelbe lehet tenni a konkrét hordozó közeget, ugyanúgy, ahogy az információelmélet tette a jelhordozókkal. Zárójelbe tehetem, hogy egy 1 bit-es típusú rendszerben a 0-kat és az 1-eket tényleg a 0 és 1 képviseli, ahogy mi azt az ábécében írjuk, vagy krumplik és körték. Ha egy ablakban mindig vagy krumpli jelenik meg, vagy körte, az formájában ugyanaz a rendszer lesz, mintha 0-ákat és 1-eket írna. Hasonló módon, a megismeréstudományi kutatást az a hit mozgatja, hogy a gépekben és az emberben hasonló információkezelési folyamatok zajlanak, amelyek absztrakt nyelvezetben jellemezhetõek. El lehet tekinteni a hordozó közegtõl. Az már egy következõ lépés lesz a megismeréstudományi kutatásban, hogy hogyan hozzuk vissza mégis a hordozó közeget. Ez lesz a "nedves szakasz", amikor majd azt mondjuk, miképpen lehet, hogy mégsem mindegy, az agy gondolkodik-e vagy az "ész". Az embert mint élõlényt valahogy vissza kell hoznunk. Az eredeti lelkesedés mozgatóereje azonban ez az absztrakció volt, hogy el lehet tekinteni a rendszertõl. Ebben az értelemben mondható, hogyha valamit megtudunk az emberrõl, ha azt precízen tudjuk, akkor gépileg modellálni is tudjuk. Lehet, hogy ez nem meríti ki az embert, de ha meg tudom pontosan mondani, hogy mit is jelent a sakkozni tudás, akkor meg kell tudjam tanítani sakkozni a gépet is. Minderre az emberi gondolkodás mûvészetében, csodájában és egyebekben hívõ ember azt mondja, még nem Kaszparov-verõ a gép. Ez igaz. (Azóta már nem!) De az átlagos sakkozgatókat könnyen megveri. Az egyik kérdés az, hogy vajon elégséges szint-e ez. Aki nem szereti a gépeket, azt mondja, hogy ez nem elég. Aki viszont hisz abban, hogy az emberi viselkedésnek és gondolkodásnak vannak olyan mozzanatai, melyek algoritmizálhatók és ezek gépekkel visszaadhatók, az azt mondja, hogy igen, ezt lehet tudni, de azt, ami már mûvészet a sakkban, azt nem lehet visszaadni géppel. Az ember teljességét kétségtelenül nem lehet visszaadni a gépekkel, de sok mindent vissza lehet adni belõle. A másik szkeptikus viszont azt hangsúlyozza, ha ilyen jól megy a gépeknek a sakkozás, miért nem megy a sokkal egyszerûbb beszédmegértés vagy a látás. S ezzel a mesterséges intelligencia ígérete felveti azt a kérdést is, hogy mi a sajátosan emberi intellektuális folyamat.
Irodalom A szövegben említett szerzõk munkái megtalálhatók az irodalomjegyzékben. Néhány átfogóbb orientációra utalok csak a fejezetek végén.
A megismeréstudomány helyérõl és történetérõl: Baars, 1986, Gardner, 1985, Norman, 1981, Pléh, 1993, 1996, Smith, 1990. Az említett filozófusok hozzáférhetõ mûvei megtalálhatóak az irodalomban. Rosenthal, 1991 elhelyezi a kognitívizmust a filozófiatörténet klasszikus szövegeinek kontextusában, Richards, 1992 pedig a gépies gondolkodás egészének történeti összefüggésrendszerében. Általános olvasókönyvek, illetve kézikönyvek: Posner, 1989, Eysenck, 1990, Lycan, 1990, Osherson, 1990, Pléh, 1996b. A kognitív jelentésvilágáról Kant, Harkai Schiller Pál és Ryle jó források. Az információelméletrõl Shannon és Weaver, Miller és Chomsky. Az automataelméletrõl: Neumann, 1964, Penrose, 1993.
2. elõadás A kognitív kutatás klasszikus szemlélete Belsõ életünk - Fordítások végtelen sorozata
Paul Valéry: Füzetek. 110. Lap Somlyó György fordítása
A mai órán az úgynevezett klasszikus szemléletrõl fogok beszélni. Röviden még néhány szót a történeti beágyazásról. Nem igen tudunk még a magunk békaperspektívájából valódi történeti magyarázatot adni arra, hogy a "kognitív forradalom" során egy idõ után miért kezdték el az emberek magukat megismeréstudósnak, vagy kognitív tudósnak nevezni. Miért nem volt nekik elég a nyelvészet kognitív fordulata, a kognitív pszichológia, az ismeretelmélet vagy az antropológia kognitív irányzata s így tovább. Miért volt ebben szükségük még egy újabb fordulatra? A valóságban természetesen folyamatosság van itt. Nem arról van szó, hogy egy ideig volt egy kognitív forradalom a szaktudományokban, aztán jött a "még kognitívebb" forradalom. A személyek is folyamatosságot képeznek. Herbert Simon végül is 1955 óta folyamatosan ugyanazt csinálja mindmáig, csak egyre újabb neveket talál ki a dologra. Ha mégis valami sajátosat próbálunk keresni az átalakulás jellemzésére, ez a szakmai egymásrautaltság fokozottabb kifejezõdése. A korábbiakban jellemzett attitûdként felfogott kognitív tudomány valójában annak hangsúlyozása, hogy a megismerés értelmezéséhez az egyes szakmáknak valóban figyelniük kell egymásra. A "kognitív tudomány", ha van ilyen, a dialógus igényét elismerõ emberek tudománya. Mi is ennek a klasszikus szemlélete? Mára ez a szemlélet az állatorvosi ló abban az értelemben, hogy az utóbbi tíz év megismeréskutatói mind azt szeretnék bizonyítani, hogy õk túlléptek a hagyományos felfogáson. Magam sem képviselem már a hagyományos felfogást. Egy sokkal biológiaibb képet szeretnék hirdetni a megismerésrõl, de azért rajtam vannak még a hagyományos felfogás nyomai.
Architektúrák Ahhoz, hogy megértsük a hagyományos felfogás fogalmát, egy újabb idegen szót kell bevezetnem, az architektúrát. A hagyományos felfogás egyik legfontosabb jellemzõje az a koncepció, hogy szimbólumkezelõ gépekként lehet tekinteni mind az embereket, mind a mini számítógépeket, mind azokat a hatalmas számítógépeket is, amelyek segítségével mondjuk az idõjárást szeretnék bejósolni. Amikor a kognitív kutatásban architektúráról beszélünk, nem a fizikai megvalósulást értjük alatta. Kétségtelen, hogy az információfeldolgozó gépeknek van egy fizikai megvalósulásuk. Ezt szoktuk hardvernek nevezni, és van egy szimbolikus megvalósulásuk, ezt szoktuk szoftvernek nevezni. Az egyik a "kemény anyag", a másik a "lágy anyag". Négy évtized alatt természetesen a számítógépek mindkét oldala fejlõdött. A kérdés az, hogy ehhez a kettõsséghez képest hol van valójában az architektúra? Az architektúra annak az absztrakt jellemzése, hogy hogyan mûködik a gép. Nem azonos tehát a fizikai felépítéssel, de ebbõl az architektúrából bizonyos fizikai felépítések ha nem is következnek, de levezethetõek. Vagyis: nem szükségszerû az izomorfizmus vagy homológia a gép vagy az információfeldolgozó rendszer logikai építménye, logikai architektúrája és hardver megvalósulása (fizikai architektúrája) között, de azért ez többnyire így szokott lenni. Mit kell ezen érteni? Tehetünk egy kirándulást a filozófiai pszichológia történetébe is. A klasszikus viták az empirista és racionalista világkép között úgy is értelmezhetõek, mint a megismerés architektúráját illetõ viták. A mai felfogások is úgy gondolják, hogy vannak az emberi megismerésnek olyan oldalai, melyek igen lassan változnak, s vannak, amelyek eseményfüggõek, s ennek megfelelõen gyorsan változnak (Newell, 1989). Az elsõ felel meg az architektúrának, a második a megadott programoknak és adatoknak. Hasonlóképpen, mind az empiristák, mind a racionalisták feltételezték már, hogy van egy adott viszonylag rögzített tudás keret. Abban tértek el egymástól, hogy míg az empiristák ennek a keretnek a legszûkebbre korlátozását kívánták, addig a racionalisták minél inkább kiterjesztették volna az architektúra érvényességét az egyediségekre is. Volt azonban egy olyan közös architekturális feltevésük, mely mindmáig érvényes a legtöbb modellben: feltették, hogy maga a tudat valamiféle központi - ma azt mondanók - számítási felület, amelyen minden átélt élményünknek mintegy át kell haladnia. Ma ez a gondolat úgy jelenik meg, hogy minden gép, amivel a gyakorlati életben szokásosan találkozunk, úgynevezett szekvenciális gép, amelynek, ha egyszerre több összeadást kell végeznie, azt csak úgy tudja megtenni, ha azt mondja: várj, elõbb összeadom az elsõ kettõt, utána hozzáadom a harmadikat. A párhuzamos gépben viszont több összeadóegység van, és egyszerre tudja végezni a részfeladatokat. A hagyományos architektúrában egy központi aktív egység van, és a feldolgozás szekvenciális. Ehhez képest minden egyéb periréfia. Ahogy már Neumann János megfogalmazta "az öt fõ szerkezeti részt": 1. tároló 2. aritmetikai egység 3. vezérlõ egység 4. bemenõ egység 5. kimenõ egység Neumann János: Az újabb matematikai
gépek fejlõdése és kihasználása. Neumann, 1965, 61. lap.
A vezérlõ egység valahogyan elrendezi, milyen sorrendben végezze a dolgokat az aritmetikai egység, s így, mint Neumann is megfogalmazza, lényegében hasonló funkciókat lát el: õ az, aki szekvencializál. Az ilyen gépekre ma már persze lehet olyan programot írni, hogy úgy nézzen ki, mintha párhuzamosan végezné a számításokat. A felhasználó számára mondjuk egyszerre jelenik meg a képernyõn a két számítás eredménye. De ez kegyes "csalás": a gép nagyon gyors, s valójában egymás után végzi a számításokat, s a használó fel� mindez úgy jelenik meg, mintha egyidõben számítaná õket. Ezzel egy olyan számítási architektúrát valósítunk meg, ami eltér azoktól a kemény anyagbeli rendszerektõl, amit a gépi architektúra ad. Affinitás van, de nincs szükségszerû azonosság a hardver rendszere és a mûveleti architektúra között. A mai szemléletben ez különösen fontos lesz. Észrevesszük, hogy nemcsak fizikai és logikai architektúra térhet el egymástól, de a logikai architektúrák is megengednek az eredeti architektúrától eltérõ mûködésmódokat. Ennek felel meg a virtuális gép és az emuláció gondolata. Persze ha a gondolkodásmód forrásait keresem, kétségtelen, hogy az architektúra absztrakt fogalma a gépek tényleges felépítésébõl alakult ki. Felhasználta azonban azt a gondolkodásmódot, melyben - a klasszikus filozófiában - már pusztán az emberi megismerésre is feltételezõdött egy architekturális rendszer. Elsõként Zenon Pylyshyn (1980, 1984) fogalmazta meg az architektúra nem pusztán gépi, hanem kognitív fogalmát. Valójában az architektúra számára azért is fontos fogalom, mert ettõl szeretné elkülöníteni azt, ami nem az architektúrához tartozik, s így sajátosan a funkcionális kognitív modellálás témája. Pylyshyn (1980), hasonlóan Haugelandhoz (1996) és Fodorhoz (1996) átfogóan a mellett érvel, hogy a megismerés és a viselkedés leírásához két elemzési színt kell. A fizikai leírás adja meg a viselkedéshez vivõ oksági viszonyokat, míg a szimbolikus leírás azokat a reprezentációs viszonyokat tisztázza, hogy "mi mirõl szól". A nyelvi közlést, e klasszikus témát véve: a fizikai-oksági leírás foglalkozik a hangok akusztikai szerkezetével, a szimbolikus leírás pedig azzal, mit is mondott a személy. Pylyshyn ugyanakkor egy gépies funkcionalizmus és az elmemûködés szintaktikai-forma irányult felfogásának képviselõje is. Véleménye szerint "ha a komputáció (számítás) fogalmát elég általános szinten értelmezzük, akkor beláthatjuk, miszerint az a gondolat, hogy a mentális feldolgozás komputáció komoly empirikus hipotézis, s nem metafora" (Pylyshyn, 1984, 55. oldal). Ugyanakkor ebben az elképzelésben a gép fizikai állapotai és számítási állapotai között sok az egyhez megfeleltetés van. Egyazon számításnak sokféle fizikai állapot felelhet meg. Persze ahhoz, hogy a dolog mûködjön, minden a szemantikai, referenciális világban meglévõ eltérésnek meg kell feleljen egy belsõ "szintaktikai" különbség. Nézzük most már, mi is következik mindebbõl az architektúrára! Az architektúra az a keret rendszere a megismerést megvalósító számításoknak, mely nem az egyedi tudásokra vonatkozik, ennek megfelelõen áthatolhatatlan az egyedi ismereti aktusok számára. Végsõ soron olyan korlát rendszer ez, amely majd egyszer biológiai, evolúciós és fizikai megfogalmazást fog kapni. A kognitív kutatás pillanatnyi állapotában azonban egyszerûen a korlátok és keretek rendszere. Pszichológiailag, az akkori idõk kognitív pszichológiai zsargonjában fogalmazva, ami az architektúrához tartozik, az automatikus lefolyású, az a mûködés, ami viszont nem architekturális, az többlet komputációs erõforrásokat igényel,
például figyelmet s így tovább. Negatívan fogalmazva, egy mûködés akkor nem az architektúra következménye, ha áthatolható, ha az információs tényezõk, pusztán kognitív mozzanatok befolyásolni tudják. Pylyshyn (1980) rámutat arra is, hogy az így felfogott architektúra - hajlékony rendszer kettõsség nem teljesen idegen attól a fizikalisztikusan értelmezett kettõsségtõl sem, amit annak idején az alaklélektan, elsõsorban Wolfgang Köhler (1947) képviselt. A természeti folyamatok elemzése során, fejti ki Köhler, kétféle megkötés sorral kell számolnunk. Az egyik a gépek analógiájára felfogott szerkezeti megkötések rendszere, ami legvilágosabban a klasszikus mechanika világképében érvényesül. Ez a modellálás az erõk érvényesülésének korlátaival (a topográfiai megkötésekkel) foglalkozik. Ez felel meg Pylyshyn elemzésében az architektúrának. A másik hozzáállás Köhler elemzésében a dinamikus modell, mely a rendszert irányító erõk kölcsönhatásaival foglalkozik, azok egyensúlyával s egyensúlyhiányaival. Pylyshyn persze rámutat arra, hogy a kogníció tulajdonképpeni szintjének megfeleltethetõ dinamikus modell Köhlernél még túlzottan téri megvalósulás központú. Ma látnunk kell, hogy itt inkább egy nem hajlékony s egy funkcionálisan hajlékony rendszer kettõsségére kell gondolnunk. Pylyshyn egész architekturális gondolatmenete késõbb majd visszhangzik a modularitás koncepcióban is (l. 9. elõadás), egyrészt abban, hogy egyáltalán egy kettõs, rögzített (moduláris) és hajlékony (általános problémamegoldó) architektúrát sugall majd ez a felfogás a megismerésrõl, másrészt a moduláris résznek betudott veleszületett szervezõdés gondolatában. A nyolcvanas évek egyébként is az architekturális fogalomrendszer további kultivációjának korszaka. Elsõsorban Jerry Fodor és Zenon Pylyshyn (1988) voltak azok, akik a legélesebben és a legvilágosabban megfogalmazták a nyolcvanas években az architektúra absztrakt fogalmát a kognitív kutatás számára. Anderson (1983) is kifejtett egy határozott elképzelést. Ez inkább a számítási eljárásra, mintsem a módosíthatóság kérdésére összpontosított. Nem érdektelen, hogy korábbi elvi megfogalmazások után miért ilyen sokára vált az architektúra sokat vitatott és érdekes fogalommá. Valójában ennek oka az új architektúrák eljövetele volt. Akkor vették észre annak a jelentõségét, hogy egyáltalán van klasszikus architektúra is, amikor létrejöttek az alternatív architektúrák. Ráadásul elõtérbe került az, amire már Pylyshyn 1980-ban is utal: bár az architektúra nem azonos vele, de bizonyos affinitást mutat a számítás legáltalánosabb algoritmusaival. Olyan felfogásként fogalmazódik meg részleteiben a klasszikus architektúra mind a gépekrõl, mind az emberrõl, amelynek a következõ jellemzõi vannak. Egyetlen aktív egységet tételez fel (a gépek hardver rendszerében úgy szoktuk ezt hívni, hogy CPU, központi feldolgozó egység). Most elõször nézzük meg az architektúrát mai kognitív zsargonban, amit a 2.1 táblázat mutat, utána fordítsuk le, mit is jelent ez egy kartéziánus nyelvezetben. Ez a felfogás azt is sugallja, hogy egyáltalán: az embernek is architektúrája van, ami jelenti a fizikai elrendezést, de a viszonylag stabil számítási módokat is (Newell, 1989, Newell, Rosenbloom, és Laird, 1989, Pylyshyn, 1984). A megismerés jellemezhetõ szimbólumok soklépcsõs átkódolási folyamataként. Az (emberi) információfeldolgozás
szekvenciálisan, lineárisan mûködik. Megismerésünknek egyetlen aktív feldolgozó középpontja van. (Ez felel meg a hagyományos kartéziánus tudat egységének.) Feldolgozási kapacitásának egy közös korlátja van, ergo minden feladatot egyetlen közös nyelvre, s egy közös erõforrás megterhelésének problémájára fordítunk le. A feldolgozásban viszonylag kicsiny kapacitású operatív tárak és óriási kapacitású háttértárak mûködnek együtt. A háttértárakban vannak tudásaink, az operatív tárakban pedig az aktivált tudások és a beérkezõ anyagok.
2.1 táblázat A klasszikus kognitívizmus elképzelései a kognitív architektúráról
Valójában ezt az architektúrát úgy is szoktuk emlegetni a megismeréskutatásban, mint Neumann-típusú architektúrát. Nem mindenben jogosan, mint látni fogjuk. Neumann János sokkal okosabb és sokkal sokoldalúbb ember volt, semhogy egyetlen gépi megoldáshoz lecövekelte volna magát. Az az elképzelés, hogy a gépben és az emberben is egyetlen aktív egység van, ami a tényleges számításokat vagy a gondolkodást végzi, a kartéziánus emberképre lefordítva megfelel a tudat egységének. Descartes egyik kiindulópontja, hogy az emberi tudat oszthatatlan, indivizibilis. Amikor pedig valamilyen "helyet" keres a léleknek, ahol kitüntetett kapcsolat van test és lélek között, ez azért lesz a tobozmirigyben, mert tobozmirigybõl csak egy van, míg a többi agyi képletbõl kettõ. Valójában bármily ironikusnak tûnjék is ez, századunk gépei Descartes elképzelését folytatják. A tudat egysége és oszthatatlansága színpadi metafora az emberi tudatról, mely Descartes óta velünk él. A reflektor, ahogy majd a XIX. században megfogalmazzák, egyszerre egy színjátékban csak egy dologra világíthat, egyszerre egy dolgot tudunk csak gondolni. A kartéziánus emberképbõl örökölt osztatlan tudatfelfogás szerint az embernek "szûk keresztmetszetû tudata" van. Ez nagyon alapvetõ hit az egész klasszikus szemléletben, és ez architektúrára lefordítva ezt jelenti, hogy egyetlen aktív egység van a megismerésben. Történetileg is paradox ez a hit. A kartéziánus megismerésfelfogás legelhivatottabb modern képviselõi, Chomsky (1995) és követõi jól mutatják e paradoxont. Egyik oldalról képviselik az egységes kartéziánus színpad gondolatát. Ez felel meg Fodornál (1975) a gondolat nyelvének, melyen egységesen íródna minden az emberi megismerésben, vagyis a megismerés nyelvi modelljét adja ez. Másrészrõl egy feladatspecifikus, logikájában a párhuzamos feldolgozásnak megfelelõ moduláris innátizmust is hirdetnek. Ez Fodor (1983) és Chomsky másik arca, melyben a nyelv már "csak" egy partikuláris megismerõrendszer.
Mit jelent a második mozzanat, a szekvenciális feldolgozás? Ez a klasszikus architektúrában egy átfogó nyelvi torzítást jelent. Könnyû persze ezt leszólni, de igazából ez jelentette a mozgató erõt mind a gépek, mind a programozási nyelvek létrehozásában. Az ember teljesítményei közül a sorrendiség a nyelvre a legjellemzõbb, ezért jogos ezt nyelvi torzításként emlegetni. Annak révén, hogy a kommunikációra akusztikus csatornát használunk, mindig szükségszerûen linearizálnunk kell gondolatainkat, hisz egyszerre csak egy szót tudunk kimondani. Így történik ez triviálisan a mindennapi életünkben. A klasszikus architektúra ezt a "nyelvi torzítást" a gépek nyelvére, és egyáltalán az emberi megismerés egészére átviszi. Miért nevezem ezt torzításnak? Gondoljunk egy nagyon egyszerû példára, a vizuális feldolgozásra. Kardos Lajos, néhai professzorom mondta mindig: "Édes fiam, az érzékelés alapvetõ ténye az, hogy a dolgok egyszerre jelennek meg. Reggel fölkelek, kinyitom a szemem és elõttem a világ." Nem kell kikövetkeztetnem, hogy itt egy asztal, ott egy kisasszony, amott egy toll. Kinyitom a szemem, és egyszerre van ott minden. A percepció világában, különösen a látásban a szekvencialitással nagyon élesen szembenálló azonnaliság és egyidejûség élményünk van. Természetesen mondhatjuk azt, hogy mindez egy kísérleti pszichológiai és biológiai kérdés. Lehet, hogy a látvány kibontakozása is szekvenciális folyamat, s csak benyomás (vagy akár illúzió) az egyidejûség. Végül a klasszikus architektúra egy harmadik mozzanatáról, a háttértár problémájáról. Ez az, amit már elõvételeztünk amikor azt mondtuk, hogy Neumann zsenialitása az volt, hogy észrevette, a programokat tárolni is lehet. Ha ezt általánosítjuk, nemcsak számítógépekre gondolunk, akkor azt jelenti, hogy specifikus ismereteink, az, hogy hol jár a 2-es busz Miskolcon és hol jár a 2-es busz Budapesten, és így tovább, és az olyan szabályok, hogy hogyan kell többjegyût többjegyûvel szorozni, két külön rendszerben ugyan (az egyik felelne meg a tudni mit, a másik a tudni hogyan tárolásának), de mégiscsak egy háttértárban vannak tárolva a fejünkben. Ha a nyelv példájánál maradunk, az egyes szavak jelentései és azok a nyelvtani szabályok, hogy hogyan kell a szavakat egymás mell� tenni ahhoz, hogy mondatokat kapjunk, egyaránt valahol a fejünkben vannak tárolva. A klasszikus architektúra legtöbb elkötelezettje úgy képzeli el, hogy ez a háttértár két részre oszlik: egy szabálytárra és egy tétel-tárra. Ezt is sokszorosan meg lehet kérdõjelezni. Egy wittgensteniánus jogosan megkérdõjelezi, de megkérdõjelezi ezt a szótári alapú modern nyelvészet is. Ha minden szó használatát valójában egy szabály irányítja, akkor miért kell feltételeznünk, hogy a szavakra vonatkozó ismeretekre van egy külön tárunk, és van egy külön tárunk a nyelvtani szabályokra. Hisz mindegyik szabály. Lehet ezt mondani, s akkor a kettõt valahogy össze kell mosni. Ez az egyik legérdekesebb és legvitatottabb mozzanata a klasszikus architektúra harmadik oldalának. A gépi világban úgy jelenik meg e kettõsség, mint az 1. elõadásban említett deklaratív és procedurális tudás kettõssége, az egységesítés pedig viszonylagossá teszi ezt az elkülönítést. Azt mondtam, hogy Neumann János azért annál okosabb volt, hogy csak a klasszikus architektúrát találta volna ki. A számológép és az agy (1964) címû munkájában nemcsak párhuzamokat keres gépek és emberek között, hanem szembe is állítja õket egymással. Mégpedig azt mondja, hogy a legfontosabb különbségek biológiai eredetûek. Az emberi idegrendszer megbízhatatlan elemekbõl épül és megbízható rendszert épít fel. Minden idegsejt elromolhat, mégis, például a logika és a racionális gondolkodás, mint az egésznek a következménye, megmarad, sokkal robusztusabb, mert az idegrendszer kerülõutakat és statisztikai közelítést használ. A számítógépeknél viszont igazából azt szeretnénk, hogy mindegyik elem megbízható legyen. Olyan elektroncsöveket - akkor még csövek voltak -
szeretnénk a gépekbe tenni, melyek nem romolnak el. Persze megtörténhet, de mégis az ideálunk az, hogy mindegyik elem megbízható legyen. A biológiai rendszerek általános jellemzõje Neumann szerint, hogy a megbízhatatlanságból teremtenek megbízhatóságot. Ez tulajdonképpen egy mára világosan nagy jelentõségûvé vált mozzanattal, a párhuzamossággal kapcsolatos. E tekintetben Neumann szerint a természetes és a mesterséges rendszerek igencsak eltérnek egymástól. Azt várhatjuk, hogy egy hatékonyan megszervezett természetes automata (mint az emberi idegrendszer) minél több logikai (vagy információs) adat egyidejû felvételére és feldolgozására lesz berendezve, míg egy hatékonyan megszervezett nagy mesterséges automata (például egy nagy modern számológép) inkább egymás után látja majd el teendõit� Röviden: a nagy és hatékony természetes automaták valószínûleg nagy fokban párhuzamos mûködésûek, míg a nagy és hatékony mesterséges automaták inkább soros mûködésre rendezhetõk be. Neumann János: A számológép és az agy. 1964, 75. lap
Neumann János kétségkívül a gépi szekvenciális architektúrák atyja. Ez csak azzal a kivétellel igaz azonban, hogy éppen õ hangsúlyozta, hogy az emberi idegrendszer viszont nem ilyen. A virtuális gép és az architektúra
A konnekcionista kihívások és az architektúrák közötti viták vezetik be azután a technikailag már jóval korábban létezett virtuális gép fogalmát a kognitív kutatásba is. E koncepció szerint, melynek legjellegezetesebb kifejtõi Andy Clark (1996) és Daniel Dennett (1991) a megismerést mint számítást irányító (viszonylag) stabil kereteket tekintve is meg lehet engedni a többszintû építkezést. Van ugyan egy alapvetõ architektúránk, de ezen kialakulhatnak más számítási kereteket biztosító rendszerek, melyek szintén viszonylag állandóak az egyes megismerési aktusokhoz képest. Ugyanolyan kérdés ez, mint a gépek világában az, ahogyan a hagyományos szekvenciális architektúrájú Neumann-gépekkel meg lehet valósítani virtuális párhuzamos "architektúrákat", amelyek egyes feladatoknál úgy tesznek, mintha párhuzamosak lennének. Clark és Dennett gondolatmenete persze éppenséggel fordított: arra mutatnak rá, hogy a párhuzamosan mûködõ idegrendszer mégis meg tud valósítani a gondolkodás egységének illúzióját keltõ szekvenciális architektúrákat is. Végsõ soron asszociatív gépek vagyunk ugyan (Clark, 1995), melyek statisztikai tanulást és életlen halmaz elveket követnek. 'Gépeink' azonban egyrészt biológiailag elõprogramozottak, vagyis az elvárt környezetnek megfelelõ hálózat beállítások jobban mennek nekik, bizonyos dolgokat könnyebben alakítanak ki, másrészt fejlõdésük során 'látszólagos' (virtuális) klasszikus stabilitásra törõ (minden vagy semmi szervezõdésû) gépezeteket is megvalósítanak. Így alakul ki, komoly erõfeszítések (újraírások) révén az a teljesítmény, amit a klasszikus kognitívizmus még kiindulópontnak tekintett, a radikális konnekcionizmus viszont nem létezõnek tart. A részleteken sok a vita. Konceptuálisan viszont igen érdekes, hogy ebben az újabb fázisban mindegyik tábor elismeri és hangsúlyozza ezt a megtöbbszörözõdést: van egy kiinduló architektúra, de ezen, ennek számítási erõforrásait használva más, viszonylag állandó rendszerek is megvalósulnak. S ezek nem játékszerek. Dennett (1991) számára például ez a
virtualitás biztosítja a tudat vélelmezett és átélt egységét az értelmezések kavalkádja közepette.
A lineáris gép és a pszichológia Illusztrációként nézzük meg, hogyan jelenik meg a klasszikus architektúra a kognitív pszichológiában. A kognitív pszichológia kézzelfogható illusztrációja annak, hogy nemcsak az absztrakciók szintjén létezett és létezik a klasszikus architektúra, hanem áthatja a tényleges kísérleti tudományok szemléleti felfogását is. David Broadbent brit pszichológus 1958-ban jelenttette meg híressé vált könyvét, melynek az volt a címe, hogy Észlelés és kommunikáció. Ez mindmáig, közel negyven év után is jól képviseli a klasszikus architektúra pszichológiai alkalmazásainak a hangnemét. A tényleges kísérleti pszichológusok mindig ezzel a Broadbent modellel küzdenek, azt próbálják levetkõzni, ugyanúgy, ahogy a megismerés kutatás általános elméletalkotói a Fodor-Pylyshyn féle architektúra fogalommal küzdenek. Hogyan képzeli el az információfeldolgozást ez a klasszikus felfogás? Kiinduló fontos mozzanat - talán túl sokszor hangsúlyozom is - hogy ez a pszichológia magát az embert, mint információfeldolgozó lényt kezdi el értelmezni. Azok a kísérletek, melyekbõl Broadbent kiindul, elsõsorban saját és Colin Cherry mérnöki kiindulású kísérletei, valójában a második világháború alatt indultak, mint számos máig ható "komoly" technicizált dolog. Az alapvetõ kísérleti helyzet a következõ valós életbeli eseménysort képezte le. Megy a pilóta és jönnek szemben a németek a Csatorna fölött. Vajon képes-e az ember egyszerre irányítani a gépágyút a repülõn, az egyik fülén hallgatni a repülésirányítókat, a másik fülén pedig hallgatni mondjuk a hajóról jövõ üzeneteket is. Képes-e egyszerre két dolgot hallgatni és még ráadásul nézegetni a térképet is. Ez elég nehéz feladat. Kiderült, hogy nem vagyunk képesek erre. Az általános kísérleti tapasztalat azt mutatja, hogy - áttérve most már a békésebb világra, ahol ezt a koktélparti problémaként szoktuk emlegetni - egyszerre csak egyetlen szövegre vagyunk képesek figyelni. A sztereó fejhallgatót nem sztereó módon használják ezek a kísérletek. Például az egyik fülön egy bizonyos szöveget hallunk, a másikon egy másikat, s az egyiket azonnal utána kell mondani. Természetesen az ember vándorolni tud, egyszer ide figyel, egyszer oda. De most nem ez az érdekes számúnkra, hanem az utasítást szigorúan követõ személy. Ha mondjuk, amit a jobb fülemen hallok, azt utána kell mondanom, akkor a bal fülemen hallott szövegrõl csak azt tudom: férfi volt-e vagy nõ, hangosan beszélt-e vagy halkan, magas volt-e a hangja vagy mély. De még azt se tudom, hogy franciául beszélt-e vagy angolul. Semmit nem tudok a beszéd tartalmáról. A 2.1 ábra mutatja, hogy ez a felfogás az emberi megismerés menetét bizonyos feladatokat végzõ "dobozok" soraként képzeli el. Mindegyik egy kódolási lépést tesz, s eredményeit átadja egy újabb feldolgozónak. A kísérleti pszichológia vezetõ témája persze az, hogy hogyan is kapcsolódnak egymáshoz ezek a különbözõ "dobozok", és milyen az átalakítási függvény közöttük.
2.1 ábra Az emberi információfeldolgozás Broadbent-féle szakaszos lineáris modellje
A bemeneti oldalon párhuzamos üzenetek jönnek be a világból, egyszerre sok minden érkezhet. Nemcsak a kísérleti helyzetben, hanem a valóságos életben is: egyszerre hallgatjuk a rádiót, figyelünk a nagypapa történeteire a második világháborúból és nézzük, hogy a gyerek ki ne essen az ablakon. Az ábrán a három bemeneti szál ezt jelenti. Vannak bizonyos rendszerek, amelyek az érzékelõ felületekbõl kiindulva párhuzamosan kezelik az információsorokat. A klasszikus szemlélet egyik hibája pontosan az, hogy ezekkel nem foglalkozik. Nem foglalkozik azzal, hogy egyáltalán a percepció hogyan kezeli az elemi feldolgozást. Ezután következik egy nagyon rövid idejû tár, amely fizikai jegyek alapján tárolja az információt, az inger jelentésével nem foglalkozik. Az ember fejében van tehát egy elemi, kiinduló feldolgozási szakasz, ahol egyszerre párhuzamosan képes a dolgokat felfogni, itt azonban csak fizikai leképezés zajlik. Nagyon rövid idejû s ugyanakkor figyelem elõtti tárnak nevezzük ezt, mert a kísérleti munkákból kiderült, hogy a látás területén ennek idõi paramétere 800-1000 ms, a hallásban pedig 2 másodperc. Szervezõdése miatt nevezzük ikonikus illetve ekhoikus tárnak. A feltételezés szerint ugyanis az információt nyersen, elemezetlenül tárolná, mint afféle mechanikus rögzítõ. Ezt követné egy szekvenciális átmenet, amit az ábrán a szûkület mutat. A párhuzamos feldolgozást egy sorrendezett váltaná fel: minden információ egy közös munkaterületre kellene bekerüljön, mely egyszerre csak egy adatsorral foglalkozik, s korlátozott számú, hét körüli egységet képes magában tartani (Miller, 1956). Pszichológiailag ez felelne meg a rövid távú emlékezetnek, melyben már végbement egy átkódolás. A betûket például a híres Posner helyzet elképzelése szerint, amit a 2.2 ábra mutat, eleinte fizikai kódban tárolnánk, majd 1 másodperc után már a nevüknek megfelelõ kódban. Ennek megfelelõen a kis- és nagybetû különbség kezdetben fontos, utána már nem. Az I-nek megfelelõ mintákra gyorsabb a reakcióidõ, mint a II-re, ha a két inger közti idõi távolság kisebb, mint 600 ms, míg 800 ms felett már eltûnik a különbség. Ez a kísérleti helyzet arra is jó példa, hogy milyen közvetett módon következtet ez a felfogás a leképezés módjára az
emberi információfeldolgozásban, s hogyan kapcsol össze leképezési módokat idõi paraméterekkel. I. A
II. A
fizikai azonosság
A
a
név azonosság
2.2 ábra A Posner-helyzet alapvetõ elrendezése
A klasszikus kognitív pszichológiai modell rögzített paraméterû tárakat, illetve átkódolási szakaszokat tételezett fel. Ma már sokkal dinamikusabbak vagyunk. A rövidtávú emlékezetet például kitüntetett kérdésként, inkább a hosszútávú memória egy éppen aktivált részeként, semmint egy fix tárként képzeljük el. Fontos kiinduló modell azonban ez, a maga korlátozottságával és merevségével is. További fontos vonása, melyben a gépi architektúrával rokonítja a pszichológiát, hogy úgy képzeli el, hogy a feldolgozás során minden információ egy közös központi feldolgozásnak megfelelõ formába tevõdik át. S ezért a feldolgozás korlátai is közösek s egységesek lennének. Nézzünk egy példát a tisztázandó részletkérdésekre ezen az eredeti modellen belül is. Az általános modell szerint, amire nem figyelünk, tehát ami nem megy át a szekvenciális szûkületen, arról semmit nem tudunk, csak például azt, hogy férfi volt vagy nõ, aki beszélt; halkan beszélt vagy hangosan - tehát a fizikai jellemzõit. Ez nem teljesen igaz. Ha az egyik fülemen figyelem a szöveget, és utánamondom, s közben a másik fülemen egyszer csak az jelenik meg, hogy Tamás, ha éppen ez a nevem, ezt azonnal meghallom. Ezt a jelenséget saját név hatásnak nevezzük. Van itt egy ellentmondás. Ahhoz, hogy eldöntsem, hogy fel kell ismerjem, mert számomra fontos, hiszen a saját nevem, ahhoz már föl kellett ismernem, hogy mi volt az. A kísérletezõk több kiutat kínálnak (lásd Czigler, 1994). Talán kiút, ha azt mondjuk, hogy eltérõek a fejünkben, ebben a háttértárban az egyes szavaknak megfelelõ idegrendszeri mintázatok küszöbértékei, és a számúnkra biológiai, meg narcisztikus okokból nagyon fontos dolgok küszöbértékei alacsonyabbak. Egy másik, a kísérletezõk által sokat vizsgált lehetõség, hogy talán ismételten rövid mintákat veszünk a nem figyelt ingersorból is, s ha az relevánsnak tûnik (például az elsõ szótagja alapján), akkor kicsit tovább figyelünk rá. Tehát ahhoz, hogy meghalljam a saját nevemet, halványabb vagy rövidebb információ is elégséges lehet. Jellegzetes példa ez arra, hogy van itt még kutatnivaló, nem zárult le a dolog a hatvanas években.
Szimbólumfeldolgozás és egységesség A szimbólumfeldolgozás fogalma és a megismerési rendszerek egységességének hite a klasszikus architektúrában szorosan összekapcsolódtak. Az 1992-ben elhunyt Allen Newell utolsó munkája, A megismerés egységes elméletei címmel, e felfogás summázata. Mit kell ezen az egységességen és ezen belül a szimbólumfeldolgozáson érteni? Minden megismerési folyamat visszavezethetõ ugyanazokra a végsõ algoritmusokra. Megint csak a gép analógiája
ez. A gép központi feldolgozási egységében végsõ soron összesen kétféle mûvelet lehetséges: aritmetikai és logikai mûveletek vannak. Mindent vissza lehet vezetni ezekre. A logikai mûveletek bizonyos kijelentés függvények igazságának eldöntései. Az aritmetikai mûveletek meg, mint mindenki tudja, végsõ soron összeadások. Az egységesség elméletének egyik kifejtett formája a produkciós rendszerek elmélete. Maga a produkciós rendszer kifejezés Allen Newelltõl és Herbert Simontól származik. A produkció informálisan úgy értelmezhetõ, mint egy mintakeresõ akciós rendszer: minden megismerési feladat leírható úgy, hogy: Ha fennáll A mintázat, akkor X reakciót kell csinálni. Minden megismerési mûködésnek mintázatokból induló logikai implikációs szervezõdése van. A baloldalon persze nagyon sok minden állhat. Ez a "ha A" lehet például a következõ: ha 12 óra van, menj be a menzára. Vagy: "ha mindegyik szöge derékszög, és egyenlõek az oldalai, akkor négyzet". A mintázatkeresés gondolatában fontos észrevennünk azt is, s itt kapcsolódunk közvetlenebbül a szimbólumhasználó ember metaforájához, hogy a gépi gondolkodásmódnak megfelelõen mindez a sok bonyolult átalakítás annyit eredményez, hogy gondolkodásunk szimbólumból szimbólumot csinál. Az így elképzelt fizikai szimbólumrendszerek végsõ mûveletei igen kisszámúak, ahogy Newell (1980) maga felsorolja, tíz végsõ mûvelettel jellemezni tudjuk az emberi megismerésben és a gépi mûködésben elõforduló mindenféle megismerési mozzanatot. Olyan általános mûveletekre kell itt gondolni, mint MÁSOLJ OLVASS CSINÁLD RENDELJ HOZZÁ ÉRTÉKET ÍRD BE ÍRD ÁT
és így tovább. Észlelés és gondolkodás közös nevezõje
A klasszikus hit az volt, hogy igazából a perceptuális és a világot osztályozó feladataink is bekényszeríthetõk ebbe a modellbe. Például "ha fehér a föld, akkor esett a hó" és így tovább. A gondolkodásnak lenne egy semleges nyelve. Ez a semleges nyelv a gondolkodás szekvencialitásából, s nem mindig bevallott módon a természetes nyelvi rendszerekbõl származna. Nincs igazi helye ebben a koncepcióban a képzeletnek. Nemcsak abban az értelemben nincsen, hogy a képzelet, mint a szürrealisták hitték, átalakítaná a valóságot, nemcsak ebben a lázadó romantikus mûvészeti értelemben, hanem abban az értelemben sem, hogy becsukom a szemem, és elõttem van a János-hegy. Vagyis magát a képzetek világát is szeretné részekre bontani ez a felfogás. A klasszikus felfogás egységességével szemben sokan hiszünk abban, hogy vannak olyan folyamataink (ezek a szorosan vett észlelési folyamatok és a képzetalkotási folyamatok), amelyek nem kielégítõen jellemezhetõk propozíciók sokaságával. A szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód nehezen tud megküzdeni az analogikus jellegû képzetalkotásokkal és
leképezésekkel. De próbál megküzdeni vele. Nem véletlen, hogy a klasszikus architektúra megfogalmazóinak egyike, Pylyshyn (1989) bele is megy a képzelettel kapcsolatos vitákba, és vagy húsz éven keresztül Kosslynnal (1980, 1994, a vita egészérõl lásd Séra, 1984) azon vitatkozik, hogy vajon a propozicionális szemlélet, a mindent kijelentésekre visszavezetõ szemlélet mérvadó modellje lehet-e a képzeletnek. Pylyshyn nem triviális módon abban hisz, hogy igen. Nincs képzeleti leképezés, csak mondatok vannak a fejünkben is, akárcsak a papíron. Boole még a múlt században kognitív tudomány és mindenféle számítógépes modellálás elõtt, 1847 körül megfogalmazta a klasszikus architektúrát mindmáig irányító alapvetõ tézist, azt, hogy minden megismerés valójában számolás. "Számoláson" a modern halmazelméleti logika atyja persze többet értett, mint csak az aritmetikát. Ha a mai nyelvre lefordítjuk, Booletól származik az a hit, hogy minden megismerés valójában logikai és aritmetikai mûveletekre vezethetõ vissza. Nem véletlen, hogy ennek a koncepciónak egyik szellemes bírálója, Douglas Hofstadter híres könyve egyik külön cikkben is megjelent fejezetének azt a címet adja, hogy Hagyjuk el Boole álmát!, vagy a francia változatban: Lépjünk ki Boole álmából!. Ez az álomból való kilépés azt az új hitet jelenti a klasszikus architektúra bírálóinál, hogy nem igaz az, hogy minden megismerés számítás vagy számolás lenne. Visszatérve a klasszikus képre, azon, hogy a megismerés egységes, azt kell tehát érteni, hogy valójában minden megismerés mintafelismerõ és mintából akciókat kikövetkeztetõ "ha akkor" típusú szabályok segítségével jellemezhetõ. Természetesen abban az értelemben nem egységes a megismerés, hogy a szabályok tartalma sokféle lehet, de jellegük mindig ugyanaz. Mindegyik megismerési területünk egy következtetõ gépezet révén valósul meg. Az egyik gond ezzel az egységes elmélettel, hogy a tudásnak mennyire széles definíciót adunk. Van egy tág és egy szûk értelmezés. Tág értelemben tudás az is, amit perceptuális felismerésnek és perceptuális tudásnak nevezünk. Ezzel az egységes elmélet nem tud mit kezdeni. Mondhatnám a következõképpen. Az egységes elmélet számára mindegy, hogy szaglás, látás vagy hallomás révén jutottunk ahhoz az információhoz, hogy a szobában egy görény van. Az egységes elmélet onnan kezdve foglalkozik a megismeréssel, ahol leírások vannak. Az a kijelentés, hogy a szobában egy görény van, alapulhatott a szagon, a látványon, vagy azon, hogy mondta valaki nekem, hogy a szobában egy görény van, én meg örömmel újságolom a tanároknak, hogy a szobában egy görény van. Attól kezdve tud ez a "ha akkor" típusú kutató dolgozni az anyaggal, amikortól a tudásunk leírás formáját ölti. Megint csak a logikánál vagyunk és a nyelvfilozófiánál. A leírás elõtti állapottal nemigen tud mit kezdeni a rendszer, legfeljebb az érzékelésfiziológiához rendeli. Az alternatív felfogás(ok) lényeges mozzanata az lesz, hogy talán éppen az a fontos, ami a leírás elõtt van. Gyors és lassú, korai és kései a megismerésben
Hadd éreztessem egy bevett metaforikus szembeállítással, mennyire központi jelentõségû a sebesség kérdése. Herbert Simonnak tulajdonítják a következõ mondást: "Minden ami fontos az emberi megismerésben, az 100 millisecundumos határ után történik; ennyi idõ kell ugyanis ahhoz, hogy fölismerjük a nagymamát." A híres 100 millisecundumos elvként szoktunk erre hivatkozni. E szerint a megismerés számára minden a magasabb idõi sávokban, egy tized másodperc felett lenne érdekes. Ami alatta van, az még "nem kognitív". (Mellékesen megjegyezném persze, hogy számos gyakorlati szempontból s filozofikus szempontból is, mindkettõ igen rövid idõ.)
Mindez beleillik a klasszikus felfogás leíró elkötelezettségeibe: ennyi idõ után már leírások is létrejönnek, ennyi idõ után már van a reprezentációknak szemantikájuk. Az "új fiúk" azt mondják majd, hogy szinte minden, ami izgalmas az emberi megismerésben, a 100 msec-os határ alatt történik. Ez az elv azt mondaná, hogy az igazán érdekes kérdések azok, hogy mi minden történik azelõtt, hogy felismerném a nagymamát. A mai kutatás izgalmas kérdése, hogy akár a látásban (pl. arcok felismerése), akár a nyelvben (pl. szavak felismerése) mi biztosítja ezt a gyorsaságot. Mi történik a 100-200 ms-ig, ami ilyen gyors kiválasztást tesz lehetõvé? A klasszikus elmélet ezzel nem tud mit kezdeni. Szimbólumok: Szintaxis vagy szemantika
A klasszikus elméletnek az egységesség mellett alapvetõ fogalma a szimbólumfeldolgozás. Allen Newell a szimbólumfeldolgozó rendszerek listaszerû jellemzésében, amire még visszatérünk, azt hangsúlyozza, hogy egy szimbólumfeldolgozó rendszeren mi azt értjük, hogy a megismerés mindig jelek átalakítását jelenti. A jelek átalakítása jellegzetes "szintaktikai szabályok" szerint történik. Úgy fogjuk ezt emlegetni, mint az emberi elme "szintaktikai" elméletét. Azért teszem idézõjelbe a "szintaktikait", mert ezek nem a szó szoros értelmében vett mondattani szabályok. Azáltal szintaktikaiak, mert az elme a minta alapján következtet és nem a jelek tartalma alapján. Tehát megint csak a logikánál vagyunk. Ugyanaz a sajátosság ez, mint a korábban jellemzett "ha akkor" rendszer, az, hogy a megismerést egyáltalán szabályok jellemzik, és ezek a szabályok nem a dolgok tartalmára vannak tekintettel, hanem a formájára. Fodor úgy fogalmazza ezt meg, hogy a jelek alakja (shape) adja meg, hogy mit kell velük kezdeni. Az alakja határozza meg a vele kapcsolatos viselkedésünket. Vámos Tibor (1990) megfogalmazásában pedig: a megismerés mintázat (pattern) elvû felfogása lenne ez. Fontos, ehhez kapcsolódó jellemzõje a szimbólumfeldolgozó koncepciónak a kompozícionalitás. A komplex jelek jelentése valahogy az egyszerû jelek jelentésébõl vezethetõ le. Vegyük észre, hogy mind a kiterjesztett szintaktikai koncepció, mind a kompozícionalitás elve a nyelvre vonatkozó felismeréseinket teszi a megismerés általános elvévé. A kompozícionalitás olyasmiket jelent a hagyományos logikában Frege nyomán, hogy mondjuk a rohadt disznó jelentése az valamilyen halmaz metszeti szabályok szerint levezethetõ kell legyen a disznó, a rohadt és az a határozott névelõ jelentésébõl. A nyelvészetet izgatják azok a részletek, hogy egyes nyelvekben pontosan hogyan van ez a kombinatorika, de a logika hisz abban, hogy a rohadt disznó jelentése az elemek jelentésébõl le kell vezethetõ legyen, illetve azok a különleges esetek, amikor ez nem így van. A szintaktikai elme felfogásnak, különösen Fodor (1990) felfogásának sokat vitatott kérdése, hogy vajon az általa tételezett lingua mentis, a gondolat nyelve szintaktikai, vagy szemantikai jellegû-e. Fodor kétértelmû ebben. Fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy maga az "elme nyelve" koncepció is feltételezi azt, hogy a gondolatok, melyeknek ez formáját adná, két értelemben is szintaktikailag szervezõdtek: (i) szerkezeteket alkotnak, a jelek és a mûveletek struktúrafüggõek, a szerkezeteken érvényesülnek, nem pusztán jelek listáján (Fodor és Pylyshyn, 1988); (ii) szintaxisukból következik egy lehetséges propozicionális kalkulus. A gondolkodás logikai szervezõdését az elme szintaktikai elmélete biztosítja (Fodor, 1996a).
A vitatott kérdés tulajdonképpen az, hogy mennyire szervesen, vagy csak kényszerû függelékként illeszkedik ehhez a koncepcióhoz magának a reprezentációnak a gondolata, vagyis az a hit, hogy ebben a szimbólumfeldolgozó rendszerben maguk a szimbólumok, sõt, kapcsolataik, szerkezeteik is "valami helyett állnak". Hiszen a gépi példákban mindig szimbólumot értelmezünk szimbólummal, végtelen regresszus-szerûen alakítjuk õket egymásba. Fodor (1975) számára magának a végsõ mentális nyelvnek a feltételezése is ebbõl a nyelvbõl-nyelvre fordításból fakad. Azért kell feltennünk az idegrendszerbe "beégetett" belsõ nyelvet, hogy legyen egy biztos pontunk, melyet átlépni már nem tudunk. Ennek kategóriáit azonban nem biztos, hogy értelmezni tudjuk. Hatfield (1991) is úgy értelmezi Fodor felfogását, mint amely, lévén, hogy sajátos funkcionalizmusában nyelvek egymásra fordításáról beszél, a végtelen regresszus kivédésére kényszerûen tételezi fel a gondolati nyelvet. Fodor kettõs arculatú szerzõ. Mint jó Chomsky követõ, azt hangsúlyozza, hogy az elme nyelvének, s a mentális reprezentáció felfogásának is lényegében szintaktikainak (értsd tisztán formálisnak) kell lennie. A mentális mûveletek kizárólag a szimbólumok formájára hivatkozva mennek végbe. Olyan ez, mint a kulcs és a zár egymásba illeszkedése (Fodor, 1996a). Stich (1983) kissé� elhajló módon ebbõl azután odáig megy, hogy az elme reprezentációs felfogásából ki is hagyná a mentális tartalmakat. Fodor még nem. Õ úgy véli, hogy az elme szintaxisa együtt jár egy szemantikával. Crane (1990) egy meglehetõsen Fodor párti kritikában úgy állítja szembe e két nézetet, mint a tiszta szintaktikai és a reprezentációs felfogást. A mellett érvel, hogy igazából a gondolkodás szintaxisának feltevése maga is egy szemantikai gondolaton alapul, nevezetesen a gondolatok komponenciális felépítésén. Vagyis, hangzik az érv, félrevezetõ a gondolkodás tiszta szintaktikai szerkezetérõl beszélni, az természetétõl fogva reprezentációs. Reprezentáció
A szimbólumfeldolgozó koncepcióhoz hozzátartozik egy reprezentációs elv. Errõl részletsebben szól az 5. és 6. elõadás. A reprezentációs hit azt jelenti, hogy a jelek, a szimbólumok, valami helyett állnak a világból, valamire vonatkoznak. Nehéz megmondani, hogy fontos-e ez a vonatkozás, vagy csak egy hit, mely az ismeretelméleti realizmus miatt szükséges, de egyébként a rendszer boldogan meglenne a magába zárt szintaktikai jelvilág kombinatorikájával is. Ahogy három évtizeddel ezelõtt Nyíri Kristóf (1968) még pusztán Fodor nyelvfilozófiájára megfogalmazta: szemantika nélküli, tisztán szintaktikai felfogás ez, a szemantikát csak kiterjesztett szintaxisként vizsgálja. Vitatkoznak, de nem törõdnek vele igazán. Newell számára a szimbólumrendszerekrõl fontos azt is hangsúlyozni, hogy azok fizikai szimbólumrendszerek. Ez egy érdekes szókapcsolat. Egy régi szemantikus egyenesen kategória anomáliának, rossz kijelentésnek tartja. Hogy élhet meg ma ez a kombináció, hogy "fizikai szimbólum"? Fizikain Newell a következõket érti. Minden szimbólumfeldolgozó gépezetet valamilyen fizikai rendszernek kell megvalósítania. Legyen ez az IBM legújabb számítógépe, vagy egy Commodore számítógép, vagy legyen Kovács Attila agya. De mindenképpen egy fizikai rendszernek kell megvalósítania. Ugyanakkor Newell ezzel nem fogalmaz élesen, de másoknál, Fodornál ehhez egy további hit járul. Fizikai rendszernek kell megvalósítania, de annak részletei nem érdekesek. Ezt szoktuk komputer funkcionalizmusnak nevezni. Azon a szinten, ahol mi foglalkozunk a megismeréssel, nem izgat minket, hogy ez egy számítógép, vagy Kovács Attila agya. Az általános mechanizmusokat szeretnénk jellemezni, azt, ahogyan a jelek kombinálódnak, átalakulnak és
így tovább. Azt, ahogyan a kauzális hatások szemantikai implikációkkal járnak együtt. Megkérdezhetõ persze, hogy vajon ezek az emberek szükségszerûen úgy gondolják-e, hogy mindig kell legyen egy fizikai megvalósító rendszer? Én azt szoktam mondani, hogy igen, így gondolják. Ez nem teljesen igaz. Newell így gondolja, Fodor és Ned Block azonban megengedi a testetlen gondolkodást is ilyen értelemben. Én itt többnyire csalni szoktam, én mindig úgy teszek, mintha õk azt mondanák, hogy a fizikai rendszer részletei nem érdekesek, de mindig kell legyen fizikai rendszer, ami megvalósítja a gondolkodást. Ez nem szükségszerûen van így. A klasszikus architektúrában gondolkodó szimbólumkezelõknek egy része megengedi a platonisztikus testetlen ideák világát. Egységesség és egyetemesség
Az egyetemességnek egy másik értelmét szeretném még megvilágítani. Egységes elméletet hirdetnek õk a megismerésrõl. Tehát mindent valamilyen logikai modellben, mint leírásokat szeretnek kezelni. Ezt nevezik egységes elméletnek. Vajon van-e elkötelezettségünk a gondolkodás egyetemessége mellett is, abban az értelemben, hogy mi mindannyian, legyünk akár egyszerû, iskolázatlan etnikumhoz tartozóak, legyünk polinézek, vagy legyünk büszke miskolci egyetemisták, lényegében ugyanúgy gondolkodunk-e. A klasszikus felfogás legtöbb képviselõje univerzalisztikus is. Tehát nemcsak egységes, hanem egyetemes megismerési modellekben is hisz. Nemcsak abban, hogy a számítógépek, az ufólakók, a "kis zöldek" is egyféleképp, igazából ugyanúgy gondolkodnak, hanem mi emberek is lényegében mindig ugyanúgy gondolkodunk. Nem igaz az, hogy a logika például csak a huszadik századi iskolázott, rafinált és kissé parazitán nevelt emberek sajátja lenne. Épp a szimbólumkezelõ koncepciónak megfelelõen minden kultúrában ugyanaz a logika érvényes. Csak mi ezt nem vesszük észre, mert megakadunk a tartalomnál. Az egyik kultúrát e réven mágikusnak, meg elmaradottnak tartjuk, mert például ott mindenféle szertartásokat csinálnak azért, hogy jöjjön az esõ, meg számúnkra ismeretlen tárgyak elõtt hajlonganak. Erre azt mondaná egy univerzalista ember: de hát mi is így vagyunk ezzel. Ha idejönne egy bantu és nézné, hogy bizonyos helyen ki van téve egy piros, meg egy zöld, meg egy fehér csík, és akkor ott meghajolnak az emberek, ezt meg õ tartaná mágikus viselkedésnek. A mi viselkedésünket is lehet ugyanúgy mágikusnak tartani, ha egy külsõ szemlélõ szempontjából nézzük. Mindenesetre ennek a klasszikus elképzelésnek egy meglehetõsen határozott egyetemlegességi elkötelezettsége van, ami igazából pozitív vonás: szembenáll a posztmodern relativizmussal.
Irodalom Architektúrák: Newell mellett Pylyshyn és Anderson a klasszikus olvasmány, mai pedig Clark, 1996. A kognitív pszichológia szemléletét jól illusztrálja Eysenck és Keane, 1996 tankönyve. Az egységesség alapmunkája Newell, 1989, róla lásd Pléh, 1994. A megismerés szintaktikai felfogását Fodor, 1990, 1996a fejti ki tüzetesen, a vitákra pedig a szöveg utal.
3. elõadás
A szimbólumfeldolgozó gondolkodás néhány részlete Elképzelhetünk� egy olyan lélektant, amely szerint az igen komplex megismerõ folyamatok szimbólumok elemi manipulációiból épülnek fel. Fodor, 1996a 85. lap
Newell listája a klasszikus kognitív rendszerekre Induljunk ki Allen Newell egy listájából, melyben a szimbólumfeldolgozó koncepció egyik gondolatformáló mestere, visszatérõ örök mentora összefoglalja hitvallását. E definíciós értékûnek szánt dolgozatában megpróbálja felsorolni, hogy milyen tulajdonságokat tart alapvetõnek a fizikai szimbólumrendszerek koncepciójában. 13 tulajdonságot sorol fel, melyeket a 3.1 táblázat mutat. A környezetnek megfelelõen viselkedik Valós idõben mûködik Adaptív rendszereket alkot Tudást használ fel A hibát és a váratlan helyzeteket kezelni tudja Szimbólumokat használ Nyelvi szervezõdésû Öntudat jellemzi Tanulékony Fejlõdik Evolúciós eredetû Befér az emberi agyba Fizikai rendszer 3.1 táblázat Az emberi elme a szimbólumfeldolgozó koncepcióban érvényes jellemzõi Newell (1980) nyomán
Azonnal felvethetõ, hogy miért fizikai szimbólumrendszernek nevezi azt a felfogást, amit az emberi és a gépi megismerésrõl hirdet. Hiszen ha úgy tetszik, a szimbólumok eszmei, s nem anyagi, nem fizikai természetû dolgok. Nagyon alapvetõ hozzáállást tükröz itt a fizikai jelzõ; tulajdonképpen azt, hogy Newell és e táborban a legtöbben egy sajátos típusú funkcionalizmusban hisznek. Olyasmiben, hogy valójában minden szimbólumfeldolgozó rendszer, legyen az gép, ember vagy valamilyen absztrakció, egy fizikai megvalósulásban létezik. Láttuk már Haugeland koncepciója kapcsán, hogy az egész kognitív vállalkozás vagy mozgalom alapgondolata, hogy a fizikai rendszertõl eltekintve a gondolkodást mint szimbólumkezelést önmagában lehet vizsgálni. Ugyanakkor Newell és mások fontosnak tartják lehorgonyozni saját nézetrendszerüket abban a tekintetben, hogy a gondolkodásnak mindig kell legyen valamilyen fizikai hordozója. Ezzel körülbelül le is zárul spekulációjuk a fizikai hordozóról. Világnézeti elkötelezettség ez: nincs gondolkodás valamilyen anyagi megvalósító nélkül. Vannak olyan kisebbségi felfogások, például Ned Block említett koncepciója, amelyek határozottan azt mondják, hogy a számítógépes metafora és a szimbólumrendszer, a gondolkodást a szimbólum manipulációval azonosító koncepció igazából megengedi, hogy az embernek, vagy Istennek, vagy bárkinek tisztán szellemi gondolkozási folyamatai legyenek. E tekintetben a kognitívizmus ontológiailag nem elkötelezett. Ez egy kisebb tábor a szimbólumfeldolgozó felfogáson belül, mely egyenesen idealisztikus értelmezést is megenged. Azért térek többször vissza rájuk, mert jól mutatják a kognitívizmus egészében is meglévõ platonisztikus mozzanatot, amit a logikai forma s egyáltalán a forma önmagában való vizsgálatának gondolata képvisel. Nézzük a Newell felsorolta 13 tulajdonságot! Newell úgy nevezi õket, mint "a gondolkodás korlátait". Olyan feltételek, megszorítások ugyanis ezek, amelyeknek minden gondolkodó rendszernek eleget kell tennie. A jövõ, a késõbbi fejlõdés szempontjából nem érdektelen a megfogalmazás, az, hogy Newell megszorításoknak nevezi ezeket. Mintegy a tiszta megismerõrendszer földi korlátaiként jelennek meg. Az alternatív felfogások számára ezek az egykori 'korlátok' lesznek a legfontosabb kutatási témák. (1) A környezetnek megfelelõen viselkedik, és ebben az értelemben egyetemes. Vagyis minden Newell által értelmezett szimbólumfeldolgozó rendszer valójában tanulási gépezet, amely abban a tekintetben egyetemes, hogy mindig a környezet elvárásainak vagy érvényes esetlegességeinek (kontingenciáknak szoktuk ezeket nevezni) megfelelõen alakul. (2) Valós idõben kell mûködnie minden szimbólumfeldolgozó rendszernek. Tulajdonképpen a mesterséges intelligenciakutatásból tevõdik át ez a gondolat a pszichológiába és a megismerés filozófiai elemzésébe. Real time-nak nevezik ezt a valós idõkorlátot. Azt értik rajta, hogy nyilván sokféle olyan rendszert lehet létrehozni, amely például ki tudja számolni a többtagú kifejezések szorzatát. Mi azonban csak olyan rendszerekkel szeretnénk foglalkozni, amelyek viszonylag gyorsan teszik ezt. Ez a 'valós idõ' tulajdonképpen egy gyorsasági követelmény. A valós idõnek van egy további jelentése is, ez már ahhoz kapcsolódik, hogy hogyan szeretnénk gépekkel modellálni az emberi gondolkodást. Eszményi esetben (realisztikus modellálásnál) a valós idõ azt is jelenti, hogy a rendszer belsõ idõi viszonyai megfelelnek az emberi gondolkodás belsõ idõi viszonyainak. Ha egy embernek tovább tart kiszámolnia azt, hogy mennyi 26 ´ 17, mint kiszámolnia azt, hogy mennyi 10 ´ 10 akkor olyan szimbólum manipuláló rendszert szeretnénk létrehozni, mely valahogy tükrözi ezt a különbséget. Nem biztos, hogy abszolút idõben tükrözi, vagyis pont ugyanannyival fog rövidebb ideig tartani neki a 10 ´ 10 a 26 ´ 17-hez képest mint az embernek, de valahogyan tükröznie kell az
eltérést. (Ami persze azon alapul, hogy az egyik a mentális szorzótábláról leolvasott, a másik algoritmikusan kiszámolt érték.) Tehát valamiféle idõbeli leképezés kell legyen az emberi gondolkodás és a modelláló rendszer között. (3) Adaptív rendszereket képzel el ez a gondolkodásmód. Ez kicsit redundánsnak tûnik az elsõhöz képest, mely a környezetfüggõ egyetemesség volt. Mi lehet az eltérés az elsõ és a harmadik kritérium között? Mi a különbség egy környezetfüggõ és egy adaptív rendszer között, mivel több az adaptivitás, mint a környezetfüggés? A környezetfüggéssel egyszerûen azt deklaráltuk, hogy a rendszer leképezi a világ valószínûségi viszonyait, a harmadik mozzanat viszont azt állítja elõtérbe, hogy ez a leképezés állandóan módosul. Amikor azt mondtam az elsõ megszorításra, hogy minden szimbólumfeldolgozó rendszer egy tanuló gépezetet képzel el, igazából elnagyoltam a dolgot. Az (1) és a (3) együtt eredményez egy tanuló rendszert. (4) Tudást használ fel a rendszer. Amikor azt mondjuk egy szimbólumkezelõ rendszerrõl, hogy tudást használ, tulajdonképpen azt értjük ezen, hogy meglévõ ismeretei valahogyan befolyásolják a világ interpretációját. A "valahogyant" tekintve többféle felfogás él a modern kognitív tudományban. A tudás 'betolakodása' a világ értelmezésébe tulajdonképpen a szimbólumkezelõ klasszikus felfogást megkérdõjelezõ modernebb programok egyik legvitatottabb kérdése. 'Látni annyi, mint tudni', 'az észlelés olyan mint a gondolkodás' hangzanak a például Richard Gregory (1973), vagy Irving Rock (1983) munkáiból ismerõs jelszavak. Ezeknek azonban kétféle értelmezésük van. Lehet a tudást úgy használni, hogy kitágítom a tudás fogalmát és azt mondom, hogy a percepció és a tudás világa között teljesen átjárható határok vannak a tudástól az észlelés felé. Ismereteink, pillanatnyi szükségleteink és a kontextus lényegesen meghatározzák, hogy mit látunk, mit hallunk és "milyennek vesszük" a világot. A pszichológiában ezt a koncepciót, vagyis a tudás teljes átjárhatóságát a percepció felé szoktuk Új Szemléletnek nevezni. Ez az Új Szemlélet az ötvenes években volt új. Olyan kutatási hozzáállás volt a kísérleti pszichológiában, mely radikálisan szakított a 'lokális inger' doktrínájával, azzal az elvvel, hogy észlelésünk teljesen az egyedi ingerek függvénye. Az Új Szemlélet legjellegzetesebb programadója Jerome Bruner (1975) volt. A Marton Magda (1975) szerkesztette kötet máig érvényes összefoglalója ennek az irányzatnak. Az Új Szemlélet laboratóriumaiban mutatták ki például, hogy ha különbözõ gyakoriságú szavakat vetítünk az embereknek, általában igaz az, hogy a gyakoribb szavakat könnyebben ismerik fel, mint a ritkábbat. Vagy ha filozófusoknak olyan szavakat vetítünk, mint monas, realizmus, nominalizmus és így tovább, ezt könnyebben felismerik, mint az egy épülettel arrébb tanuló mérnökhallgatók. Ha az ebédre váró egyetemistáknak olyan szavakat vetítünk, hogy menza, tányér, kolbász és így tovább, elkezd korogni a gyomruk, könnyebben is felismerik, mint azt, hogy monas, meg realizmus és így tovább. Ez a felfogás tehát átjárhatónak tartja az észlelés világát a tudás világa felõl. Ha a filozófiatörténetre gondolunk, ez az empirizmusnak felel meg, ha nevekhez kapcsoljuk, például Locke-nak, Berkeleynek, Hume-nak. (Bruner egyébként ma is aktív kutató, de már nem ezt az Új Szemléletet képviseli, hanem a narratív metateóriát, amely szerint a gondolkodás világa s a személyiség is elbeszélõ mintázatokon keresztül konstruálódik meg. Nem érdektelen kérdés, hogy vajon egyenes út vezetett-e a tudás és az észlelés, s késõbbi munkáiban a fogalomképzés és az észlelés egymás számára átjárhatóságának elképzelésétõl az értelmezéstõl függõ elbeszélõi metaelméletekbe illesztõ teóriáig. Szerintem igen.)
A nyolcvanas évek egyik alternatívája, amit például Jerry Fodor (1996b) képvisel azt hirdeti, hogy a gondolkodás és az észlelés közti átjárhatóság nem igaz. A tudás és a percepció világa között merev, áthatolhatatlan falak vannak. A tudás nem járja át az észlelést. Ettõl azonban az észlelés még lehet látszólag gondolkodásszerû, tartalmazhat 'következtetéses' mozzanatokat. Legalapvetõbbként azt, hogy a látványt úgy értelmezzük, mint ami valami rajtunk kívülire vonatkozik. Ezek azonban nem gondolati, lassú következtetések, hanem igen gyors 'rövidrezárások', ahol a gyakorlás nem szünteti meg ezt a hatást. A 3.1 ábrán látható MüllerLyer illúzió például nem szûnik meg annak hatására, hogy ismerjük, találkoztunk vele tankönyvekben, hogy "tudjuk, hogy illúzió".
3.1 ábra Müller-Lyer illúzió
E két felfogásnak számos tudományelméleti implikációja is van. A perceptuális tanulás kísérletekre és a percepció áthatolhatóságára egyáltalán nem véletlenül hivatkozik sokat például Thomas Kuhn. A kuhniánus tudományfelfogás és az egész paradigma koncepció egyik vonzata az, hogy a természet tényeit is mindig az éppen rendelkezésre álló elméleteknek megfelelõen látjuk. Az értelmezés áthatja azt, hogy hogyan látjuk a dolgokat, mit látunk meg a világban. A merev elhatárolás, tehát az a koncepció, amely szerint nem igaz ez az áthatolhatóság vagy átjárhatóság, tulajdonképpen azt mondja a tudományelmélet felõl tekintve, hogy érdemes mégis szigorúan elválasztani a megfigyelés és az elmélet világát. Nem fogjuk vitájukat eldönteni. Látnunk kell azonban, hogy magában a kognitív tudományban vagy a kognitív hozzáállásban is megvan az az alapvetõ kettõsség, amely a modern tudományelméleteket is jellemzi. Fodor igen világosan meg is fogalmazta ezt az affinitást tudományelméleti relativizmus és az észlelés átjárhatóságának tézise között. Az a gondolat, hogy a kogníció átitatja az észlelést, összetartozik egy tudományfilozófiai
ideával (s történetileg is kötõdik hozzá), mely szerint elméleteink átfogóan megszabják megfigyeléseinket; azzal az antropológiai elképzeléssel, hogy értékeinket egészében kultúránk szabja meg; azzal a szociológiai gondolattal, hogy episztemológiai elkötelezettségeinket, ideértve különösen a tudományt, egészükben osztályhelyzetünk determinálja; s azzal a nyelvészeti ideával, hogy metafizikánkat minden részletre kiterjedõen meghatározza szintaxisunk. Mindezek az ideák egyfajta relativista holizmusra mutatnak: mivel az észlelést átitatja a kogníció, a megfigyelést az elmélet, az értékeket a kultúra, a tudományt a társadalmi osztály, s a metafizikát a nyelv, a tudományos elméletek racionalista kritikája � csak olyan elõfeltevések keretén belül fordulhat[nak] elõ, melyeket� a beszélõk történetesen osztanak. S ez a keret racionálisan nem kritizálható. A lényeg: gyûlölöm a relativizmust� Amit figyelmen kívül hagy, az röviden az emberi természet rögzített szerkezete� Nos, a kognitív pszichológiában az emberi természet rögzített szerkezetére vonatkozó állítás hagyományosan a kognitív mechanizmusok heterogén, valamint a kognitív architektúra merev jellegének hangoztatásában öltött formát� Ha vannak képességek és modulok, akkor nem minden befolyásol minden mást; nem minden plasztikus. (Fodor, 1996b, 205-206. lap) A két felfogás vitája nem érinti közvetlenül a Newell megfogalmazta 'tudást használ' elvet. Mindkét felfogás hisz ugyanis abban, hogy a szimbólumkezelõ rendszerek tudást használnak, eltérésük abban van, hogy a tudás áthatja-e már a legelsõ lépéseket is a feldolgozásban, vagy csak a már a percepció nyomán elõállott 'leírásokkal' operál. (5) A hiba, a váratlanság megoldható a rendszerben. Ez a kritérium azt jelenti, hogy a megismerõ rendszerek abban az értelemben is adaptívak, hogy valamilyen megoldást találnak azokra a helyzetekre is, melyekkel korábban még nem találkoztak. Ha korábban még nem voltam egy bizonyos típusú épületben, akkor is meg fogok találni a földszinten valamilyen liftnek vagy lépcsõnek tûnõ dolgot és így tovább. Ezek a rendszerek adaptívak abban az értelemben is, hogy minden váratlan helyzethez jól alkalmazkodnak. Hibatûrés ez, s azt jelenti, hogy ha a rendszer nem elégséges bemenetet kap, azzal is tud valamit kezdeni. Sokak szerint ez az (5) pont nagyzolás. Valójában a hagyományos szimbólumkezelõ rendszerek nem ilyenek voltak. Vágy vagy kívánalom volt ez bennük, de nem ment nekik jól a hibakezelés. A modernebb rendszerek, a maiak lennének olyanok, amelyek a hibát kezelni tudják. Képzeljük el a 3.2 ábrát.
3.2 ábra Rontott ingerbemenet
A rendszer akkor is fel fogja ismerni azt a szót, hogy kutya, s rajta a pacákat. Hiányos bemenet esetén is mûködnie kell. Miért vitakérdés, hogy a hagyományos szimbólumkezelõ
rendszerre tényleg igaz-e ez? Ha az egész emberi (és a gépi) megismerést lineáris keresõ rendszerként képzeljük el, egy ha akkor típusú rendszerként, annak a szabályai mindig egy olyan sémára épülnek, hogy ha egy bizonyos mintát találsz, akkor tedd ezt, és akkor. Ekkor ha azt a betûsort találod, hogy kutya, akkor keresd meg a KUTYA fogalmat, szólna a szabály. Ebben a rendszerben sok értelmezés szerint igazából a hibás vagy nem kielégítõ bemenetek esetén a rendszer leáll, nem tud mit kezdeni azzal, ha olyan zavart inputjai vannak, amelyek nem felelnek meg az írott nyelvben semminek, nem pontosan illeszkednek. (6) (7) Szimbólumokat használ és nyelvi szervezõdésû. Ezt a két kritériumot össze lehet kapcsolni. Többször hangsúlyoztam s még fogom is, hogy az a mód, ahogyan ez a koncepció feltételezi a szimbólumhasználatot és a nyelvi szervezõdést, valójában megfelel egy leíró nyelvfelfogásnak, tulajdonképpen annak a koncepciónak, ami a nyelvet elsõsorban a világról szóló igaz vagy nem igaz tényeket mondó kijelentések sokaságának képzeli el. Winograd (1981) jellemezte ebbõl a szempontból a kognitívizmust. (8) "Öntudata van minden szimbólumkezelõ rendszernek." Newell nem teszi ezt aposztrófok közé, én aposztrófok közé teszem. Mit kell ugyanis azon érteni, hogy öntudata van? Azt az 'egyszerû' dolgot, hogy saját magára is reflektálni tud. Ebben az értelemben hisznek a hagyományos szimbólumkezelõ emberek abban, hogy igazából a gépeknek is van öntudatuk. Saját mûködésükre reflektálni tudnak. Ez persze még nem beszámolóképes tudat, hanem csak azt eredményezi, hogy a saját mûködés eredményeit is mérlegelem, és ebbõl kiindulva át tudom alakítani a mûködési rendszert. Az öntudat például olyan egyszerû dolgot is jelenthet, hogy a rendszer átfogóan tanul a saját hibáiból. Ha van egy nagyon egyszerû szimbólumkezelõ rendszerem, ami bizonyos alkatrészeket osztályoz egy futószalagon, az "öntudat" komponensbe beépítem azt, hogy figyelje meg magáról, hogy milyen alkatrészekkel kapcsolatban hibázik sokat, s helyezi õket rossz dobozba. Ehhez persze kell egy 'külsõ létezõ', egy ellenõrzõ ágens, aki megmondja, hogy mi a jó vagy mi a rossz, s akkor az "öntudat" ennek megfelelõen át fogja alakítani a rendszert és azt mondja, hogy jobban oda kell figyelni mondjuk a piros alkatrészekre, mert azokat mindig eltévesztem. Nem ártatlan kérdés a (8) pont, vagyis az öntudat kérdése, például azért sem, mert felveti azt a kérdést, hogy honnan jön az "ellenõrzés". Vannak olyan újabb rendszerek, például KarmiloffSmith (1996) önfejlesztõ rendszere, melyek arra helyezik a hangsúlyt, hogy az emberi megismerés nemcsak a hibajelek hatására alakul át, hanem önszervezõ fejlõdése is van. Redundánsak kissé a kifejezések: tanulnak a szimbólumkezelõ rendszerek és fejlõdnek, mondja Newell. Az (1)-eshez és a (3)-ashoz képest redundáns a (9)-es és a (10)-es. Lehet persze a tanulásnak és fejlõdésnek olyan megfogalmazást adni, hogy ezek többet is jelentsenek, mint az adaptáció. Tanulásra csak akkor lehetne ilyen definíciót adni, ha figyelembe vennénk a valós idõi skálákat. Akkor ugyanis a tanulás egy sajátos sávban, az egyed életén belül bekövetkezõ adaptáció, szemben például s fõként a genetikai változással. Ehhez persze ki kell lépnünk a hagyományos kognitívizmus száraz modelljébõl, tekintetbe kell vennünk a megismerés hordozóit, megvalósítóit. Valójában vannak ilyen felfogások, már a kognitívizmus elõtt is. Ilyen Karl Bühler (1922) elképzelése, aki gyermeklélektani szintézisében a különbözõ szelekciós (és alkalmazkodási) szintek között helyezi el a tanulást. A szelekciós elv mindenütt azonos, de eltérõ idõi skálán és szelekciós mezõben megy végbe. Bühler (1922, VIII. lap) maga a következõképpen látja ezt. "Nekem a darwinizmusban a játéktér fogalma tûnik termékenynek. Darwin alapjában csak egy játékteret ismert, én háromra mutatok rá, s egymáshoz viszonyítva elhatárolom õket." Ez a három játéktér: az ösztön, a szokás (dresszúra) és az értelem tere."
Modernizáljuk kicsit Bühler koncepcióját. Az elkülönítés alapja, hogy min érvényesül a darwini szelekció: az egyének, a viselkedések vagy a gondolatok világában. A viselkedések szintjének felel meg a Thorndike (1898/1983) bevezette - s már általa is darwiniánus szelekciós terminológiával elemzett - próbálkozásos tanulás, a harmadiknak pedig például a gondolatok és képzetek kiválogatása, a Köhler (1921/1974) leírta belátásos tanulás. A tét a szokásalakulásnál már nem a puszta fennmaradás, hanem a testi mozgások kiválasztása. Míg az elsõben az idõi skála évmilliókat jelent, a másodikban az embernél például évtizedeket. Karl Popper szinte szó szerint átveszi ezt, mikor arról beszél, hogy "hipotéziseinket engedjük helyettünk elpusztulni: "Azt mondhatjuk, hogy a kritikai vagy racionális módszer abból áll, hogy magunk helyett hagyjuk hipotéziseinket meghalni: ez a testen kívüli evolúció egy esete" (Popper, 1972, 248. lap). Ugyanezt részletezi posztumusz könyvében (Popper, 1995). Vagyis a minket most érdeklõ tanulás e felfogásban az egyedek szintjén és életsávjában megjelenõ szelekció lenne. Bühler így folytatja a szintek összehasonlításával: "Ha maguk a mozgások is túl költségesek, vagy valamely okból nem kivitelezhetõek, akkor a kiválasztás tere átkerül a képzetekre és a gondolatokra." (Bühler, 1922, 435. lap). Ekkor, a papíron, modelleken, gondolatkísérleteken vagyis belül zajlik a kiválasztás, mely olcsóbb megoldás. Ebben az értelemben magasabb szint az értelem. A tanulás tehát e felfogásokban az adaptációs problémamegoldó mechanizmusok rendszerében közbülsõ helyet foglalna el a darwini mechanizmusok és az emberi gondolkodás között. Valójában nemcsak Popper követi ezt az utat a tanulás behatárolásánál, hanem egy igazán kognitív szerzõ, Daniel Dennett is. Darwinról szóló könyvében (Dennett, 1994) a darwini, a skinneri és a popperi lényeket írja le, mint a szervezetek, szokások és gondolatok közti válogatást, ahol a klasszikus értelemben vett tanulásnak természetesen a szokásokat válogató skinneri mûködési mód felel meg. Newell maga is, már említett utolsó munkájában, amikor (szinte) biológiai értelmezést ad az architektúra fogalmáról, annak rögzített s hajlékonyabb vonatkozásairól, az idõi skálán helyezi el a tanulást. Egy cselekvési idõskálát javasol s interpretál biológiailag, amit összefoglalóan a 3.2 táblázat mutat. Skála (s) Idõegység
Rendszer
Világ
107 106 105
hónapok hetek napok
104 103 102
órák hetek percek
feladat feladat feladat
101 10 10-1
10 sec 1 sec 100 ms
egység feladat KOGNITÍV mûvelet SÁV szándékos aktus
10-2 10-3 10-4
10 ms neurális háló 1 ms neuron 100 micros organella
SZOCIÁLIS SÁV RACIONÁLIS SÁV
BIOLÓGIAI SÁV
3.2 táblázat Az emberi cselekvés idõi skálája Allen Newell: Unified theories of cognition. Cambridge, Mass. Harvard University Press, 1990, 122. lap
A régi stílusú kognitívizmust ritkán érdekelték az abszolút idõk. Az volt a fontos, különösen a pszichológusok számára, hogy valami tovább tart-e, mint valami más. Az új kognitívizmus s ennek hatására Newell is szakított ezzel a hozzáállással, s a különbözõ mértékig rögzített rendszerekhez s a megismerés különbözõ aspektusaihoz különbözõ idõi nagyságrendeket rendel: így a rögzített architektúra idõi korlátai a 10-2 másodperctõl, mely az egyszerû aktusoknak felel meg az 1 másodpercig terjed (elemi teljesítmények, reakcióidõk), míg az architektúra változás 10 másodperctõl (tanulás, ismeretelsajátítás) a fejlõdésen keresztül (106) az egész élettartamig (109) tart. Az idõi skálának ezt a fogalmát Newell világos bioszociális értelmezéssel is felruházza. A biológiai sáv az idegsejtek és az ideghálózatok keretében fogalmazódik meg (10-2 másodperc nagyságrendig, hasonlóan Smolensky kétszintû modellálásának felfogásához), ezt követi a kognitív sáv (100 ms-tõl 10 sec-ig), aminek az egyszerû reakcióidõtõl egészen az elemi információelsajátításig vagyis a tanulásig tartó folyamatok felelnek meg, ezt követi a racionális sáv (102 és 104 másodperc között, jellegzetes problémamegoldási feladatok idõterjedelme), egészen a napokat és éveket átölelõ szociális sávig. Az idõskáláknak megfelelõ elrendezésben tehát a tanulás nála is egy középsõ sávba kerül. Csakhogy itt a már elkészült rendszerek idõi skálájáról van szó. Ebben a skálában a tanulás helye nem az evolúció és az intellektus között van, hanem az ideghálózatok és az életpálya között. (9) A rendszer tanul. (10) A rendszer fejlõdik. Vajon miben több a fejlõdés, mint puszta kumulatív tanulás, szokások összegzõdése? Valójában a fejlõdéslélektan egyik alapkérdését érinti itt a kognitívizmus: van-e minõségi változás a fejlõdésben? A köznapi válasz legalább Rousseau óta az, hogy van minõségi változás. Számos tudományos elmélet azonban rejtett elõfeltevéseiben nem tételez fel minõségi változásokat. Ilyen jellegzetesen a behaviorista felfogás az emberrõl, mely szokások farigcsáló puszta összegzõdéseként képzeli el a fejlõdést. S a gépi ihletésû kognitívizmus egy jó része is ilyen. Egyszerû képpel élve: úgy képzeli el, hogy egy rendszer tanul, de ezáltal maga a rendszer nem változik meg. A minõségi fejlõdés gondolata viszont azt jelenti, hogy a tanulás megváltoztathatja magát a tanulást végzõ software-eket is. A pszichológiában a svájci Jean Piaget (1988) fogalmazott meg egy mindmáig provokatív minõségi fejlõdéskoncepciót a pszichológiában. Többet mond Piaget fejlõdésfogalma, mint pusztán a tanulás vagy az adaptáció. Ugyanez érvényes egyszerûbb formában Freud felfogására is. Freudnál az emberi kötõdésnek vannak különbözõ fejlõdési szakaszai. Kezdetben a gyerek a szopás révén a száj világa iránt érdeklõdik, aztán a tisztaságra szoktatás révén a kimeneti oldal iránt, aztán a mama iránt és így tovább. Freud úgy képzeli el, hogy a fejlõdõ ember egész élményvilágát áthatják ezek az alapvetõ vezérelvek, hogy anakronisztikus mai kifejezést használjak, nem területspecifikusak. Tehát amikor valaki átlép az orális szakaszból az anális szakaszba, akkor az egész személyiségszervezõdése megváltozik, minden amit csinál.
Piaget hasonlóképpen gondolkozik, csak az intellektuális fejlõdésre nézve. A fejlõdésnek egymást követõ s minden lépésben a gyermek egész lényét átható szakaszai vannak. A megismerés fejlõdésének van egy, sok további részre felbontható szenzomotoros szakasza, melyre az itt és most világához kötõdõ, arról lassan leváló megismerés a jellemzõ. Ezt követi egy szimbolikus szakasza. Aztán van egy konkrét mûveleti, majd egy belsõvé vált mûveleti szakasz. A koncepció lényege az, hogy a váltás e szakaszok között, mondjuk a tíz hónapos csecsemõ és a kétéves gyermek közötti különbség nem egyetlen területen jelenik meg és nem kumulatív szokáshalmozódás. Nem arról van szó, hogy a tíz hónapos és a kétéves gyermek közt az lenne a különbség, hogy a gyermek egyre több egyedi dolgot megtanult, hanem másképp közelít a világhoz. A szenzomotoros gyermek közvetlen inger-válasz kapcsolatokban kezeli a világot, az okosabb gyerek, mondjuk a kétéves gyerek a világot már belsõleg is átalakítható szimbólumok keretében értelmezi. Nézzük meg egy nagyon egyszerû példán, mit jelent ez, hogy a fejlõdés több területen egyszerre jelenik meg. Piaget például azt mondja, hogy tíz hónap és két év között nem pusztán a nyelv, a beszéd jelenik meg a gyermek világában, hanem megjelenik az álom, a rajzolás, a szimbolikus játék is. Mindezek egyazon dolognak a mutatói. Annak, hogy a gyerek "felfedezi" azt, hogy a tárgyak helyett jelek állhatnak. Az álomkép, vagy a fantázia, vagy a firka ugyanúgy jel, mint a szó. Nem fogjuk most eldönteni, hogy helyes koncepció-e ez. Azt fontos megjegyezni, hogy a fejlõdés fogalma ebben a felfogásukban azt jelenti, hogy a tanulás során minden területet átható új forradalmi változások vannak, a fejlõdés minõségi változást s átfogó változást jelent. A legtöbb hagyományos szimbólumfeldolgozó szerzõ abban hitt volna, hogy a fejlõdés során - megint dobozt csinálunk az emberbõl - a gondolkodás vagy központi vezérlõ rendszer változásai az alapvetõek. A gyermek észlelése például azért változik meg, mert gondolkodásmódja is megváltozik. A nyelv kategóriái akkor és azért jelennek meg, amikor s mert a gondolkodás átalakul. Az elsõdleges a reprezentációs formák megváltozása, a nyelv csak ennek következménye. Olyan ez, mintha a központi vezérlõ egység szervezõ elvei változnának meg, ez felelne meg a gondolkodás megváltozásának. Ez a felfogás minden fejlõdési mozzanatot is e központi vezérlõ egység átalakulásának eredményeként képzel el. Ez kihat a többi dologra, például a percepcióra, érzelmekre és így tovább, de van valamilyen egységes mag, egy centrum, mely változik. A moduláris felfogás viszont eltérõ képet hirdet majd a fejlõdési variánsaiban is. Az egyes megismerési területek fejlõdésükben is egymástól függetlennek, nincsen egy központi mag, ráadásul a legtöbb moduláris értelmezés szerint a fejlõdés lényegében önfejlõdés. KarmiloffSmith (1996) kompromisszumos megoldásában viszont a fejlõdés kérdése úgy jelenik meg, hogy miközben a tudásterületek (pl. a fizikai világról való tudás, a nyelv, a rajzolás stb.) egymástól függetlenül fejlõdnek, egyes strukturális fejlõdési törvényeik (lásd a szakaszok Piaget-nál) mégis azonosak. (13) Fizikai rendszer. Többször említettem, hogy a szimbólumkezelõ felfogás hívei többnyire hisznek abban, hogy miközben (1)-(12)-ig in abstracto kezeljük a megismerést, ugyanakkor elkötelezettek vagyunk arra, hogy ezt egy fizikai rendszer valósítja meg. (11) Evolúciós eredetû. (12) Befér az agyba. Az evolúciós kifejezést kétféleképpen lehet itt érteni. Az egyik értelmezés az, hogy az emberi gondolkodás ténylegesen a földi élõ világ szelekciós evolúciós mechanizmusai révén alakult
ki. Ha ebben hiszünk, akkor szinte el vagyunk kötelezve, hogy ilyenféle szimbólumkezelõ rendszere csak az embernek lehet. Az evolúciót csak az általunk ismert nagy elbeszélésre alkalmazzuk. Bár, mint Dennett (1994) újabban igen provokatívan felhívja rá a figyelmet, ennek az elbeszélésnek is olyan esetlegességei vannak, hogy nem következik magából a földi evolúció beindulásából szükségszerûen a tudatos emberi gondolkodás megjelenése. Vagyis fennáll a lehetõség, hogy itt még az ismert világgal is fukarul bánjunk, ami a gondolkodás megjelenését illeti. Ha viszont elvontabban értelmezzük az evolúciót, azt mondjuk, hogy viselkedését minden szimbólumkezelõ rendszer szelektív nyomások révén alakította ki. Ha ezt megengedjük, mint elvont fogalmat, mondják sokan, akkor mondhatjuk azt, hogy lehetnek egészen más evolúciós rendszerek is. Visszatérõ probléma lesz ebbõl is kiindulva, hogy gondolkoznak-e a gépek. Nemcsak a gépek, de gondolkodnak-e a kicsi zöld marslakók? A szimbólumkezelõ koncepció az emberi és gépi gondolkodásról megengedi, hogy gondolkodjanak a marslakók. Szinte tudományszociológiai kényszerként mondják azt, hogy ha nem engedné meg ezt, akkor az egész vállalkozás üres lenne, akkor nem lehetne a megismerésrõl, a szimbólumkezelésrõl in abstracto beszélni. A kognitivisták valahogyan a lehetségesben kell éljenek: nem zárhatják ki, hogy vannak olyan lehetséges világok, amelyekben rajtunk kívül más gondolkodó lények is vannak. De egy részük, így maga Newell is hozzátenné ehhez, hogy csak akkor, ha ezek is valamiféle evolúciós nyomás alatt alakultak ki. (12) Mit kell azon érteni, hogy befér az agyba? Nem lehet annyira bonyolult és olyan komplexitású rendszereket kitalálni, amelyeket az emberi agy nem tudna megvalósítani. Sokan azt mondanák, hogy felejtsük el, ez nem tartozik a megismerés általános modellálásának problémakörébe. Azért még mielõtt elfelejtenénk, két megjegyzést hozzáfûznék. A megismeréskutatásban az utóbbi tizenöt év fejleményeinek jó része éppen azt mutatja, hogy sokak szerint ez a Newell és mások képviselte elvont szimbólumrendszer koncepció igen keveset törõdik e követelménnyel. Nemcsak a "befér" értelmében nem, hanem abban az értelemben sem, hogy megpróbálná a megismeréskutatást közvetlenül összekapcsolni az agykutatással. Számos új törekvés azt hirdeti, hogy össze kell kapcsolni ezt. Két példát mondok erre, melyek igen eltérõ filozófiai alapállásból fogalmazódtak meg. Az egyik Searle új felfogása. Searle (1992), aki a gépi redukcionizmus igen határozott ellenfele (Searle, 1990, 1996), kiáll amellett, tévedés volt azt hinni, hogy a megismerést lehet modellálni attól a hús-vér rendszertõl függetlenül és eltekintve, ami ezt megvalósítja. Vissza kell térni oda, hogy valójában mindaz, amit a megismerésrõl mondunk, nem egy elvont megismerõ rendszernek, hanem csakis az emberi agynak a mûködésérõl szól. Hadd mondjak egy gyakorlatiasabb példát, egy igencsak eltérõ intellektuális hozzáállást képviselõ táborból, a konnekcionistáktól. A százlépéses szabály problémája a "befér" szó konkrét jelentésére vonatkozik közvetlenül. Feldman és Ballard (1982) fogalmazta meg ezt elõször expliciten a nyolcvanas évek elején. A következõrõl van szó. Az emberi idegrendszer, jól tudjuk, neuronokból épül fel. Azt is tudjuk, már a múlt század közepe, Helmholtz munkássága óta, hogy a neuronok viszonylag lassú mûködésû rendszerek. A rostok vezetési sebessége 10-100 m/s. Egy idegsejt kisülésének latencia ideje nagyjából 5-10 msec között van. Ez meglehetõsen lassú számítási rendszert képez. Ugyanakkor az ember teljesítményeinek latenciaideje számos kognitívnak tûnõ feladatban (szófelismerés, tárgyfelismerés) 200-500 msec között van. A korábban már emlegetett "nagymama elvet" megfordítva mások majd azt mondják, hogy minden, ami érdekes, 100 msec alatt van, hiszen annyi idõ alatt már a nagymamát is felismerjük. A százlépéses szabály erre vonatkoztatva
mondja ki, hogy nem lehet olyan megismerési modelleket építeni, amelyek a ha Ž akkor rendszerben száznál több minta illesztõ lépést tartalmaznak. Hiszen ha mondjuk 2 ms-nek vesszük (nagyon gyorsnak) a sejt idejét, és 200 ms-nek, nagyon lassúnak a nagymama felismerését, akkor is száz lépést lehet feltételezni ahhoz, hogy ezt megcsináljuk. A gondot az okozza, hogy a szokásos kognitív modellek rendszerint több minimális (végsõ) feldolgozási lépést tételeznek fel. A százlépéses szabályból származó dilemmákat, vagyis hogy a feldolgozásnak idõben "bele kell férnie" az agy nyújtotta keretekbe, különbözõképpen oldják meg a modern próbálkozások. Az egyik s talán a legsikeresebb megoldás a párhuzamos feldolgozási feltételezés lesz. Igaz, hogy lineárisan egymás után rendelve csak száz lépést tudunk feltételezni, ugyanakkor semmi nem zárja ki, hogy feltegyük, miszerint egymással párhuzamos keresési utak mûködnek egyszerre. Például semmi nem zárja ki, hogy a szavak felismerése során egy lépéssor azzal foglalkozzon - vetített szavakra gondoljunk -, mi az elsõ betû, egy másik azzal, hogy mi a második betû, egy harmadik azzal, hogy mi az utolsó betû és így tovább, egymással párhuzamosított rendszerek találnak megoldást.
Gondok a szimbólum fogalmával és az illesztéssel Két kritikai mozzanatot szeretnék kiemelni és utána két további jellemzését adom majd a hagyományos szimbólumfeldolgozó gondolkodásmódnak. Ezek a kritikai mozzanatok még sokszor felmerülnek majd. Az egyik kritikai mozzanat magával a szimbólum fogalmával kapcsolatos, a (6)-os ponttal. Az utóbbi húsz év során világossá vált, hogy a szimbólumkezelõ gondolkodásmód - mint minden formai alapú rendszer - egyik alapvetõ problémája, hogy hogyan töltõdnek fel, hogyan telítõdnek valamiféle jelentéssel maguk a szimbólumok. A klasszikus kognitív felfogás igazából nem foglalkozik ezzel. Másként, naivabb köznapi ismeretelméletünkkel fogalmazva azt jelenti ez, hogy ha az emberi gondolkodást úgy képzelem el, mint ami egyik oldalról percepcióból áll, másik oldalról pedig az elvont gondolkodásból, ez a felfogás nem törõdik a percepció világával. Majd látni fogjuk éppen a Marr-féle (Marr, 1982) látáselméletbõl, hogy azért van, aki törõdik, s vannak olyan komputációs elméletek, melyek kiindulópontja az észlelés. Azt is mondhatnánk, hogy itt a "kinti modellálás" és a mesterséges intelligenciakutatás saját beépített preferenciáinak a leképezése folyik a megismeréskutatásra. Két kritikai mozzanatot szeretnék kiemelni és utána két további jellemzését adom majd a hagyományos szimbólumfeldolgozó gondolkodásmódnak. Ezek a kritikai mozzanatok még sokszor felmerülnek majd. Az egyik kritikai mozzanat magával a szimbólum fogalmával kapcsolatos, a (6)-os ponttal. Az utóbbi húsz év során világossá vált, hogy a szimbólumkezelõ gondolkodásmód - mint minden formai alapú rendszer - egyik alapvetõ problémája, hogy hogyan töltõdnek fel, hogyan telítõdnek valamiféle jelentéssel maguk a szimbólumok. A klasszikus kognitív felfogás igazából nem foglalkozik ezzel. Másként, naivabb köznapi ismeretelméletünkkel fogalmazva azt jelenti ez, hogy ha az emberi gondolkodást úgy képzelem el, mint ami egyik oldalról percepcióból áll, másik oldalról pedig az elvont gondolkodásból, ez a felfogás nem törõdik a percepció világával. Majd látni fogjuk éppen a Marr-féle (Marr, 1982) látáselméletbõl, hogy azért van, aki törõdik, s vannak olyan komputációs elméletek, melyek kiindulópontja az észlelés. Azt is mondhatnánk, hogy itt a "kinti modellálás" és a mesterséges intelligenciakutatás saját beépített preferenciáinak a leképezése folyik a megismeréskutatásra.
Ezzel nem kell egyetérteni, hiszen sokan mondják, hogy amikor a gép sakkozik, nincsenek igazi intenciói, tehát lehetne azt is mondani, hogy az embert inkább az intencionalitás választaná el a gépektõl. Mindenesetre vannak olyan mérnöki és biológiai típusú gondolatmenetek, amelyekben az egész úgy merül fel, hogy a hagyományos szimbólumfeldolgozó megközelítés egyik gondja és nehézsége az, hogy túlzottan csak a központi mozzanatok fel� tekint az egységesíthetõ gondolkodási mûveletek felõl, és nem végzi el az illesztést a világhoz. Hernád István (1996) koncepciójának különlegessége éppen az, hogy ezt a lehorgonyzást egy sajátos külön folyamatként képzeli el, miközben magát a szimbólumfeldolgozási koncepciót a maga területén érvényesülni hagyja. A másik gond az illesztés a szociális világhoz. Számos olyan gépi rendszert hoztak létre, amelyek - ha nem is hangzó anyag, de írott - szövegek alapján képesek bizonyos fokig megérteni szövegeket. Például: képesek kérdésekre válaszolni. A hetvenes évek elején, mikor ezeket az elsõ mûködõ rendszereket létrehozták, egyik triviális felismerés volt a következõ. Képzeljünk el egy pályaudvari információadó rendszert, ahol beírod, hogy Mikor megy délután vonat Pestre? Mire a nagyon intelligens gép megkérdezi, hogy Ma utazik? Mire én begépelem, hogy Vasárnap. Mire a gép visszakérdezi: Újra kérdezem: Ma utazik? Mi itt a probléma? Az emberi társalgás során minden olyan választ, amely tartalmilag egyértelmûsíti az igent és nemet, igennek és nemnek értelmezünk. Ha a valóságban péntek van és én azt mondom, hogy "vasárnap", akkor a válasz értelmezése az, hogy NEM MA. Ez egy könnyen algoritmizálható dolog is a gépek számára, hozzá lehet tenni a társalgás elemzõhöz. A probléma csak az, hogy tengernyi ilyen ismeretünk van, amelyek a társas élet konvencióiból származnak, s amelyeket megint csak nem képez le, vagy nem képez le helyesen a hagyományos szimbólumfeldolgozó megközelítés. Hubert Dreyfus (1972) felfogásában azért nem is képezheti le jól õket, mert egy kombinatorikai robbanás következne be, ha minden szociális tudásunkat explicit propozicionális tudássá akarnánk tenni. Ennek a kritikának a nem technikai oldala az a gondolat, hogy az ember számára a koherenciát nem ez a tengernyi kis szabály biztosítja, hanem az intencionális tulajdonítás. Az, hogy magunkat s a másikat is sajátos szándékokkal rendelkezõ lényekként képzeljük el. Hernád István említett koncepciója a megismerés szimbólumkezelõ felfogásáról három mozzanatban bírálja a Newell adta képet. Az egyik, hogy a hagyományos szimbólumkezelõ felfogás mûveleteiben szintaktikai jellegû. Vagyis a ha akkor típusú szabályok, mint láttuk, mindig a szimbólumok mintázatára hivatkoznak azok jelentése nélkül. A másik mozzanat, hogy ugyanakkor feltételezzük - ebben a 13 elemes listában ez nem szerepel - hogy a szimbólumoknak van valamilyen referenciájuk. De a rendszer nem tud mit kezdeni azzal, hogy hogyan nyerik el a jelentést. Végül a harmadik fontos jellemzõ a dekompozíció. Ez a megközelítés az emberi elmérõl a szimbólumok jelentésének dekomponálhatóságában hisz. A KUTYA jelentése a hagyományos taxonómikus logikának megfelelõen abból fog elõállni, hogy állat, emlõs, négylábú és így tovább, vagyis végsõ szemantikai primitívumokra vezethetõek vissza. Vannak végsõ jelek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak majd a percepció világához, de a bonyolultabb jelek jelentése ilyen szétszabdaló módon képzelhetõ el.
Komputációs elméletek
A kognitív szemlélet egyes területekre alkalmazása során kialakultak olyan explicit igényû felfogások is, amelyek arra törekszenek, hogy a lefedett terület és feladat pontos elemzésébõl induljanak ki. A kognitív kutatás platonisztikus vagy ha úgy tetszik objektivisztikus koncepcióját veszik kiindulásnak, s céljuk, hogy ezt összekapcsolják a legtágabban értelmezett mentalisztikus és információfeldolgozási felfogással. Információfeldolgozó rendszereket akarnak elemezni és létrehozni, de ehhez jellemezni kell, mi is az információ, amit feldolgoz a rendszer. Egyben kiutak is ezek a felfogások az illesztési dillemmákból. Meghatározott észlelési rendszereket akarnak elemezni, de úgy, hogy gondolkodásmódjuk megmarad a hagyományosnak tekinthetõ szimbólumkezelõ felfogás keretein belül. Maga a komputációs kifejezés ebben a keretben nem számítógépes elméletet jelent, hanem kiszámítási elméletet. Azokat az elméleteket értjük ezen az átfogó néven, amelyek komolyan veszik Boole és Turing álmát, tehát azt a reményt, hogy tényleg precízen meg lehet adni azokat a mûveleteket, amelyek az emberi megismerés mint szimbólumfeldolgozás valamely kiválasztott vagy kitüntetett oldalára vonatkoznak. Ez a felfogás komolyan veszi, hogy az emberi megismerés valamely területe algoritmizálható. Többnyire egy-egy területet szakítanak ki, s ebben az elvont értelemben már a moduláris felfogás fel� mozdítják el a kognitív kutatást. A két híres komputációs elmélet a látáselmélet és a generatív nyelvtan. Mindkettõ az MIT-n keletkezett. David Marr (1982) fogalmazta meg a látásra vonatkozóan a komputációs elméletet. Ezzel megmutatta, hogy a természettudomány, vagyis ebben az esetben a biológia, a neurofiziológia és a kísérleti pszichológia évszázada szaporodó egyedi kutatásainak hogyan lehet egy olyan átfogó értelmezést adni, ami egyszer majd elvileg lehetõv� teszi egy "látógép" kialakítását. Marr azt mondja, s itt az attitûdöt fontos megérteni, hogy hosszú idõ óta foglalkozunk kísérleti pszichológiával, mondjuk a színekrõl, a forma észlelésérõl tengernyi részeredmény halmozódott fel. A látásról évente ezernyi mérvadó közlemény jelenik meg, még sincs olyan látáselméletünk, amely révén mondjuk a vakokat segíteni tudnánk látni. (Ez egyébként nagyon komoly feladat, és azóta a Marr-követõk komolyan dolgoznak is azon, hogy hogyan lehet mondjuk veleszületett vakot segítõ látógépeket szerkeszteni.) A komputációs elmélet azt az általános jelszót érvényesíti, hogy "ha elakadtál, csinálj elméletet". Milyen is lenne egy elméleti látógép, ami az elmélet kiindulópontja. Tegyük félre, és ez fontos a komputációs elméletben, tegyük félre a jelenlegi számítástechnika korlátait. Ne érdekeljen az, hogy nem elég nagy a gép memóriája, hogy nem elég gyors. Ezek nem elméleti kérdések, hanem gyakorlati problémák. Ahhoz, hogy megadjuk a látás elméletét, háromszintû modellálásra van szükség. Komputációs, algoritmikus és implementációs szintnek nevezi Marr ezt a háromszintû modellálást. A kulcs a komputációs szint. Ez a feladat, a lefedendõ terület elvont jellemzése. A látás egy kérdését, a mélységlátást véve például egy olyan rendszerre van nyilván szükségünk, amely képes a két recehártyára érkezõ, néhány fokkal eltérõ képet összekombinálni, s a néhány fokos eltérésbõl a mélységre következtetni. A valóságban persze ennek jellemzése nem egy mondat, hanem száz oldalas elmélet. A részletes s explicit formában is olyan elmélet azonban, amely eltekint attól, hogy az emberi idegrendszerrõl van szó vagy egy géprõl. A feladat az, hogy kapcsoljuk össze a két képet. Mi az algoritmikus szint Marr elméletében? Tegyük félre a térlátást, s nézzünk egy egyszerû, könnyen illusztrálható példát a három szintre. Vegyük az összeadást. Komputációs szinten az összeadásnak olyan általános elvei fogalmazódnak meg, amiket középiskolai algebrában
tanulunk. Például az asszociativitás és a kommutativitás. (a+b)+c=a+(b+c); a+b=b+a. A komputációs szinten adott leírásból még nem következik azonban például az, hogy analóg vagy digitális folyamat-e az összeadás. Ez felelne meg az algoritmikus szintnek. Az analóg összeadó gép fizikai mennyiségek egymáshoz adásával oldaná meg az összeadást. A digitális rendszer az, ahogyan mi is számolunk. Az algoritmikus szinten eldöntöm, hogy az én összeadógépezetem, mely az összeadás tudást (a komputációs leírást) reprezentálja, milyen lépéseket fog használni, például analóg lesz vagy digitális. Ebbõl már egy csomó szabály következik. De még mindig nem azonos a megvalósítással. Az implementáció megvalósítást jelent. Az implementáció is a számítástechnikai zsargonhoz tartozó fogalom. Tegyük fel most, hogy analóg összeadórendszert akarok létrehozni. Az algoritmikus szinten az már eldõlt, hogy ennek hogyan kell mûködnie, hogy lineárisan mennyiségeket egymáshoz kell rendelnie. De az még nem dõlt el, hogy mi lesz, amit egymáshoz rendel: áramerõsség, feszültség, Herz vagy hosszúság. Az implementáció szintjén tudok egy analóg összeadógépet úgy is csinálni, hogy 12 V-hoz mindig hozzáadok 6 V-ot, és akkor kijön a 18 V, mert éppen 12+6-ot kell kiszámolnom. De úgy is, hogy a vízoszlop szintet megnövelem, vagy úgy is, hogy mondjuk a 12 Herzhez hozzáadok 6-ot, és akkor 18 Herz lesz az ingadozása valaminek. Egy algoritmust tehát különbözõ fizikai rendszerek tudnak megvalósítani. Ez lenne az implementáció szintje. Marr érvelése szerint ahhoz, hogy megértsük az emberi látást, elõször a feladatot kell tisztázni, azt, hogy mit is tesz az ember amikor lát. Ezt pontosan le kell írni, s ezért kitüntetett és alapvetõ jelentõségû a komputációs szint. Utána különbözõ algoritmusokat lehet megfogalmazni. Egyazon komputációt különbözõ algoritmusok valósíthatnak meg, és itt lehet lényegi eltérés az ember és a gép között. Miután megfogalmaztuk, hogy mit tud az ember, utána léphetünk olyan irányba, hogy mivel a mi gépeink korlátai ismertek, ezért ezt és ezt a típusú algoritmust fogjuk kiválasztani, és nem azt, mely megfelel az emberének. Összevethetjük ezt a különbséget valahogy a tudni mit és tudni hogyan problémájával. A komputációs szint nagyon sok analógiát mutat a tudni mit problémájával, az algoritmikus szint pedig a tudni hogyan-nal. Ez persze egy kicsit kifacsarása az eredeti filozófiai különbségtételnek, hiszen ahogy Ryle és mások használják a két tudásfajtát, azok között nem megvalósítási viszony van, hanem két különbözõ fajtájú tudásról van szó. Érdemes azonban rámutatni arra, hogy valóságos emberi rendszerekben lehet, hogy ez nem így van, hanem a tudni mit tudást különbözõ tudni hogyan-ok valósítják meg. Térjünk át a nyelv példájára. A tudni mit a nyelvben például annak a tudása, hogy meg tudom különböztetni - ha tudok például magyarul - a fõneveket és az igéket. A nyelvészet leírja ennek formális kritériumait. Ebbõl még nem következik, hogy amikor hat éves, vagy tíz éves, vagy húsz éves vagy, amikor megkérdezik tõled, hogy a tudás szó fõnév vagy ige, akkor mi alapján döntesz. Lehet, hogy azt, hogy az asztal fõnév, azt annak alapján döntöm el, hogy eszembe fog jutni róla egy tárgy, egy konkrét fizikai tárgy felel meg neki. Ez gyenge hipotézis, ez a referenciális alapú döntés. Gyenge eljárás, hiszen a tudás szónál nem segít, mégis lehet, hogy ezt használom. A nyelvészet, a komputációs leírás azt mondaná, hogy fõnév az, amihez tehetõ tárgyrag. Ez már kezelni képes a tudás szót is. Mit is jelent a nyelvre vonatkoztatva a háromszintû elemzés? Chomskynál (1995) a generatív nyelvtan fogalompárjai között kiinduló értékû a kompetencia és performancia szembeállítás. Ha ebbõl a szempontból nézzük, akkor azt lehet mondani, hogy a kompetencia elmélet olyan, mint egy komputációs elmélet, amely megadja, hogy milyen különbségeket kell tennie a rendszernek, milyen struktúrákat kell levezetnie. Ez az elméleti nyelvtan eszményi esetben expliciten bent van a nyelvtankönyvekben. Ha valamilyen gyakorlati célra használom a kompetencia elméletet, például szeretnék létrehozni egy fordítógépet, vagy egy
beszédelemzõt, akkor ezt a kompetencia elméletet át kell tennem valamiféle fordítási vagy elemzési algoritmusok nyelvére. A latin fordítónak például olyan algortimusokat adunk, hogy "Ha megkerested az igét, akkor keress egy fõnevet, ami alany esetben áll, utána keress egy melléknevet, ami azzal egyeztetve van" stb. Ez felelne meg Chomsky eredeti terminológiájában a performancia, kicsit rafináltabb szóhasználatban a performancia elmélet, a marri szóhasználatban pedig az algoritmusok szintjének. De hol van az algoritmusok után implementációs szint? Példánknál maradva, a fordítási algoritmus csak olyasmiket mond, hogy keresd meg a ragozott igét. De utána kell egy olyan szint is legyen, mely megmondja számúnkra azt, hogy melyek azok a végzõdések, amelyek igen gyanúsak arra, hogy valami ige vagy fõnév. És egész más lesz az implementáció akkor, ha jól tudunk már latinul, mintha még nem tudunk eléggé. Ha jól tudunk latinul, akkor az igéket meg tudjuk találni annak alapján, hogy nagy a szókincsünk, s a mentális szótárba mintegy a szó mell� van írva, hogy ige. Vagyis nem kell a szó végét nézegetni. Ha még nem tudunk jól latinul, addig egy olyan implementáció kell, ami a végzõdéseket nézi, mert nincs kellõen nagy mentális szótár. Nem tudjuk a szó töve alapján eldönteni, hogy az ige, vagy fõnév. Bizonyos értelemben ugyanez van az ember fejében is a nyelv reprezentációját tekintve. Ha magyarul tudunk, el tudjuk különíteni az igéket és a fõneveket egymástól, de egy további kérdéssor szintjén, az algoritmus szintjén és az implementáció szintjén felvetõdik, hogy ezt pontosabban hogyan tesszük. Azáltal, hogy eszünkbe jutnak konkrét tárgyak, vagy hogy a szóvégeket vizsgáljuk például. A nyelvészeti zsargonban: a kompetencia felel meg a komputációs szintnek, az absztrakt performancia az algoritmikusnak, végül az implementációs szint megfelelõjét amit performancia mechanizmusként szoktunk emlegetni.
Irodalom Szimbólumfeldolgozás: Pléh, 1996, Pylyshyn, Newell, Hernád. Percepció és megismerés közti átjárhatóság: Bruner és Fodor. Fejlõdéselméletek: Piaget és Karmiloff-Smith. Komputációs elméletekhez: Marr-ról Kovács Ilona dolgozata, a tudásfajták és a generatív nyelvtan kapcsolatáról Bence és Kis munkája, Pléh, 1980, Pap, 1968.
4. elõadás A szimbólumfeldolgozó felfogás inherens bírálata Nem tudok megbocsátani Descartes-nak: legszívesebben egész filozófiájában meglett volna Isten nélkül.
(Pascal: Gondolatok. 77. old. Pödör László fordítása)
Mi rossz a klasszikus kognitívizmusban? Számos kritika fogalmazódott meg a szimbólumfeldolgozó rendszerekrõl még a mai, kidolgozott megismeréstudományi alternatívák megjelenése elõtt. Ezek a fogalmi elemzést s a józan észt használó megfontolások mind a teljesség nevében szóló kiegészítések. Azt próbálják megadni, miért nem lehet teljes kép az emberrõl az eddigiekben vázolt; nem adnak azonban helyette egy másik átfogó képet. A 4.1 táblázat foglalja össze, hogy mind az inherens kezdeti kritikák, mind a kibontott új irányzatok mit helytelenítenek a hagyományos kognitívizmusban. Mi minden nem az emberi megismerés? A késõbbi fejezetek kifejtik majd a pozitív alternatívákat is most azonban nézzük csak magát a negatív programot. Nem komputáció Nem kategórizáció Nem propoziciók hálója Nem szimbólum manipuláció Nem pusztán reprezentáció Nem közegfüggetlen Nem statikus 41. táblázat Mi mindent helytelenítenek az új felfogások a klasszikus kognitivizmusból
Ha egészében tekintjük ezeket a kritikai gondolatokat, akkor a legtöbb bírálat illetve meghasonulás a nyelvi modellel és a kognitív szemlélet túlzott tudományközpontúságával kapcsolatos. Röviden fogalmazva, a klasszikus kognitívizmus az egyedi megismerõ lényt a tudós mintájára építi fel. A tudományt pedig alapvetõen a nyelv leíró modelljének megfelelõen mint kijelentések rendszerét fogja fel, amivel kapcsolatban az alapkérdés a verifikáció, az igazolás problémája. Az új szemléletek viszont fordított utat járnak. Éppenséggel a tudományt akarják levezetni az egyszerûbbé mondénabb, köznapibb megismerõ rendszerekbõl és ezekben a megismerõ rendszerekben a rejtett tudást, a tudni hogyant, valamint az alkalmazkodást és az életfunkciókat állítják elõtérbe. Vagyis a gondolatmenetben nem a megismerés lesz a tudomány egy alesete, hanem a tudomány a
megismerésé. Egyszerre jelent szakítást ez a dekontextualizált megismerés felfogással és a megismerés leíró nyelvi modelljével. Ha úgy tetszik, a Polányi Mihály (1992, 1994) megfogalmazta készségközpontú ismeretelmélet, a hallgatólagos mozzanat hangsúlyával egy biológiaibb megismerés felfogás került elõtérbe. Mindez a klasszikus empirista metateoretikus elkötelezettségek újra hangsúlyozását jelenti. A legtöbb alternatív felfogás továbbra is, sõt, új hangsúlyokkal azt képviseli, hogy alapvetõen folytonosság van a "köznapi" ember megismerõ munkája és a tudományok építkezése között. A megismerés nem pusztán komputáció tézisnek két formulája van: hagyjunk fel azzal a hittel, hogy a logikai algebra törvényei egyben a sajátosan emberi gondolkodás törvényei is (Hofstadter, 1979), illetve ismerjük el különleges kérdésként az érzetminõségeket. Az elsõ formulát illetõen abban a formában, ahogyan Turing s az egész (klasszikus) kognitív mozgalom gondolkodik, a halmazelméleti-logikai hit azt jelentette, s jelenti sokak számára mindmáig, hogy (1) minden intellektuális mûködésünk megragadható algoritmizálható, explicit eljárásokkal; (2) ezek egymásba ágyazottan bonthatóak le egyre kisebb lépésekre, s a végsõ szinten (a 'gépi nyelvezetben') egyszerû aritmetikai s logikai mûveleteknek fognak bizonyulni; (3) mindez kimeríti azt, amit az emberi megismerésrõl értelmesen mondani lehet. Az új felfogások lényegi gondolata, hogy az algoritmizálható logikai megközelítés nem meríti ki a gondolkodást például azért sem, mert a komputációs elemzés nem tud mit kezdeni az élmények problémájával. Hernád István (1994) a Turing-adekvátság s a lehetséges szimulációk problémájáról szólva a következõképpen fogalmazza meg ezt. A Turing-próba hagyományos szintjén a gép ugyanazt ugyanazokkal az algoritmusokkal végezheti mint az ember, de ettõl még semmit nem tudunk arról, hogy egyáltalán vannak-e élményei. Searle (1996) dolgozata, a nevezetes kínai szoba érvelés két alapvetõ kritikai mozzanatot egyesít, melyek másoknál (pl. Dreyfus, 1979 munkájában) elválnak egymástól. Az egyik az élmények, intencionalitás s gondolatiság kérdése. Viselkedhet egy rendszer úgy, mint amely pontosan ismeri a kínai nyelvet, de valójában eközben nem gondolja, amit mond. A pszichológia irányából tekintve nincsenek élményei, a nyelvi rendszert illetõen pedig szimbólumai csak a külsõ szemlélõ számára referálnak, nincs inherens intencionalitásuk. Másrészt inadekvát lenne a komputációs felfogás, mert nem tud mit kezdeni sem a szociális világhoz, sem az észlelés világához történõ illesztéssel. A második mozzanat, a kategorizáció arra vonatkozik, hogy a megismerés képes hajlékonyan alkalmazkodni új helyzetekhez. Bár kétségtelenül kategóriákban történik és állandóan elkerülhetetlenül kategorizációkat végez, ezt nem a hagyományos arisztoteliánus felfogásnak, a "minden vagy semmi" kategóriáknak, hanem sokkal inkább egy laza, prototípus elvû, ha úgy tetszik a Wittgenstein-féle családi hasonlóság fogalmát a megismerés kutatásba beemelõ felfogásnak megfelelõen teszi. Ráadásul a kategorizáció - ismét Hernád a releváns szerzõ itt nem másodlagos, konvención alapuló s leírásos szervezõdésû, hanem "nyelv elõtti". Az egyik alapkérdés a kategorizáció kutatásában ugyanis voltaképpen az, - s itt érintkezik mindez a leíró nyelvi modell kritikájával - hogy a "minden vagy semmi jellegû" besorolás csak a nyelv révén létezik-e? Az utóbbi évtizedekben számos állatkísérlet és modellálási próbálkozás mutatott rá arra, hogy a kategorizáció szigorú értelmezésének megfelelõ besoroláshoz, ahol az osztályba sorolással a megkülönböztetés csökken, nincsen szükség a nyelvre. Úgy lehetne ezt szemléletesen érzékeltetni, hogy az érzéki kontinuum mentén vannak sûrûsödési pontok. Ezek
felelnek meg például azoknak a hullámhosszoknak, amelyekre legjobban reagálnak az egyes színérzékeny anyagok, vagy ezek felelnek meg azoknak az akusztikus maximumoknak (a formánsoknak), amelyek a hangképzõ rendszer rezonátorai révén alakulnak ki. A spontán, automatikus, nyelvelõtti kategorizáció felfogása szerint ezek mindenképpen kiemelõdnek mint prototípusok kiindulópontjai. Hernád (1996) vizsgálatai arra mutatnak, hogy ez a típusú elemi kategorizáció alapját jelenti minden magasabb kognitív besorolásnak, és minden címkézés értelmében vett nyelvhasználat nélkül, vagyis a leíró nyelvi modell érvényén kívül is létezik. A kategorizáció ugyanakkor hajlékony is: nem merev, hanem alkalmazkodó besorolásokat használ. Érdemes emlékezni rá, hogy a rontott helyzetekben való helytállással kapcsolatban már láttuk, hogy ez valójában becsempészett mozzanat a klasszikus szemléletbe. Éppen ezért a hagyományos szimbólumfelfogó koncepció bírálata során sokan úgy gondolják, hogy mindez nem tartozik oda. Harmadik ellenvetés: a megismerés nem kijelentések hálózata. Furcsa tézis ez, mert olyasmit tagad, ami köznapilag éppen hogy nem triviális. A hagyományos felfogások közül jó néhány ennek tartja. Érvényes ez a filozofikus koncepciók közül Fodor (1996a) reprezentációs elméletére. Ebben a felfogásban a világról való minden tudásunk kijelentések formájában jelenik meg. De érvényes ez az olyan kísérleti pszichológiai ihletésû emlékezeti felfogásokra is, mint Walter Kintsch (1974) emlékezetmodellje, vagy a különbözõ propozíciós központú társas megértési modellek Schanké 1975, 1986) és így tovább. Triviálisan szembeállítható ezzel - s ez a szembeállítás már a hetvenes években megtörtént egyrészt a belsõ képek vagy képzetek világa. Ennek vitáira a reprezentáció fogalma kapcsán visszatérünk a 6. fejezetben. Negyedik ellenvetés: a megismerés nem szimbólum manipuláció . Alapvetõ mechanizmusai a szimbólumok alatti szinten találhatóak, ahogy azt majd a konnekcionisták kifejtik, s legalábbis meg kell engednünk a többszintû reprezentációt, ahol a szimbólumok szintje csak a felsõ szint. Valójóban ennek az ellenvetésnek egy része a kategorizáció új felfogásával is összefügg, amennyiben azt automatikusan kibontakozónak, másrészt a szimbólumoktól függetlenül is létrejövõnek állítja be (Hernád, 1996, Clark, 1996). Ötödik ellenvetés. A megismerés nem pusztán reprezentáció. Tudásunk a világról nem egyszerûen a világ tükre, ahogy a hagyományos ismeretelmélet bûvkörében a kognitív kutatás is hirdeti. Amit tudunk a világról, nem egyszerûen tükrözés, hanem jóval több. Amikor valamirõl valamit tudunk, az nemcsak tudni mit, hanem tudni hogyan jellegû tudás is. Itt lépnek be természetesen a Wittgenstein követõk is, amikor azt mondják, hogy a tudás mindig valamilyen cselekvési készenlét, de akár még a sokak által leírt és felfedezett készséget is elõhozhatjuk. A reprezentációval kapcsolatos kritikai mozzanat lényegi hangsúlya az, hogy ha szociálisan és biológiailag nézzük, a világot nem egyszerûen leképezzük, hanem "megkonstruáljuk", vagyis a reprezentációkat mindig felépítjük. A hagyományos reprezentációelmélet ennek egy "tükrözési", például a Locke-féle elvonásos absztrakciónak megfelelõ, természetszerû levezetettséget tulajdonít, ahol a képzetek az érzéki reprezentációból mintegy automatikusan jönnének létre. Ha nem szociológiai koncepcióból indulunk ki, akkor ez a "nem puszta reprezentáció" elv azt jelenti, mint például a Wittgenstein (1992) követõk számára is, hogy az emberi megismerés mindig valahogyan szabályok irányította (l. errõl Neumer, 1991). A szabályok pedig valóban játékszabályoké melyek változhatnak, ilyen értelemben lenne relatív minden megismerési folyamatunk, szemben a Fodor képviselte Gondolat Nyelve felfogással,
mely egy kész "edényrendszert" tételez fel a gondolkodás kiindulásaként, s ezzel a lényegi szabályokat változtathatatlannak tartja. A hatodik mozzanat - a megismerés nem közegfüggetlen - azt tagadja, hogy a megismerést helyesen modelláljuk a funkcionalista keretnek megfelelõen, vagyis mint megismerést, eltekintve annak fizikai hordozóitól. Az egyik megvilágító erejû kérdés itt az, hogy vajon mi a helyes modellje, kiindulópontja, mintája a megismeréskutatásnak. A tiszta megismerés ideálját, a hordozó közegtõl elszakított funkcionalista felfogást a testi mivolt újrafelfedezésével filozófusok is megkérdõjelezik. Searle (1992) újabb koncepciója a megismerés "nedves" modellálása mellett áll ki. A mellett, hogy a megismerési folyamatokat, igazából az emberi megismerést a valóságos testi létezõként mûködõ ember modellezésének keretében kell elõvezetnünk. Ez persze radikálisabb formában is megjelenik. A radikális formáké például a Churchland-féle neurofilozófia (1986, Churchland és Sejnowski, 1992) azt hangsúlyozzák, minden megismerési folyamattal kapcsolatos kutatás végsõ soron visszavezethetõ lesz az idegrendszer sajátos önszervezõdési törvényeire, a megismeréskutatás alapkérdései mintegy kimerülnek a helyes idegrendszeri modellálásban. Végül az utolsó kritikai mozzanat: a megismerést nem statikusan kell modellálni. Mondhatjuk erre, hogy a klasszikusok sem statikusak, beszélnek a tanulásról, fejlõdésrõl. Többrõl van szó, amikor azt kritizáljuk, hogy nem statikus. Valami olyasmirõl, hogy nem elég a megismeréshez egy kijelentéslogikai képpel közelíteni, hanem fel kell használni az igazi fizikai tudományok teljes vértezetét. Dinamikus probléma a megismerés, ahol nem egyszerûen szépítõ jelzõ akar lenni az, hogy dinamikus. Abban az értelemben az, hogy a megismerõ rendszerek állandó átalakulás folyamatában lennének értelmezhetõk. Autopoetikus, vagyis önszervezõ rendszerek. Azokat a rendszereket nevezzük autopoetikusnak, ahol nem arról van szó, hogy van egy bemenet, egy feltételrendszer, amelyik determinisztikusan megadja, hogy mi történjék, hanem a rendszer átalakulásai során maga a feltételrendszer is átalakul. Vagyis az olyan rendszereket szoktuk önszervezõnek, autopoetikusnak nevezni, amelyek a saját mûködésüket és fejlõdésüket determináló környezetet is alakítják. Nem misztikus fogalom ez. Világos például, hogy a Földön az élõvilág keletkezése is ilyen autopoetikus rendszerben ment végbe, és állandóan autopoetikus rendszerben is élünk. Nem arról van szó, hogy voltak bizonyos körülmények, amelyek fennálltak és akkor elkezdõdtek az amõbák mozgolódni a tengerben, hanem bizonyos körülmények révén létrejött egy kisebb milliárdnyi amõba telep, ez megváltoztatta a körülményeket is, és így tovább. A megismerésre kivetítve ez a felfogás azt hirdeti, hogy az emberi megismerés, meg egyáltalán minden megismerõ rendszer úgy fejlõdik, hogy átalakítja a saját fejlõdését meghatározó körülményeket. A kultúrában például egy új egyetem keletkezése is autopoetikus folyamat. Nem arról van szó, hogy kiinduló feltételek meghatároznák a rendszer kibontakozását, hanem az menet közben alakulva megváltoztatja a magát befolyásoló feltételeket is. Nyíri Kristóf (1992, 1994) írásbeliség elemzésében például, amikor õ az írásbeliségrõl beszél, jellegzetes autopoetikus meghatározottságra utal. Azáltal, hogy a rendszer, az emberi gondolkodás létrehozta az írást, megváltoztatta a gondolkodást is. Donald (1991) még említendõ emberréválási koncepciójában pedig úgy jelenik ez meg, hogy az írás megváltoztatná az emberi emlékezet szervezõdését, egy külsõ mezõt helyezve készenlétbe állandó vonatkoztatási pontként.
A dinamikus rendszer azoknak a bírálatoknak is a középpontja, amelyek szeretnének elszakadni a kognitív kutatás matematikai és számítástechnikai ihletésétõl. Roger Penrose (1993) könyve, A császár új elméje annak a dinamikus felfogásnak az egyik leghíresebb reprezentánsa, mely szerint a természettudományok differenciál-egyenlet rendszereit komolyan kell vennünk a megismerés modellálásában (is). Igazi mintáját a kognitív tudomány nem a számítástechnikában s az algebrában kell keresse, hanem a fizikában. Nem triviálisan érvényes, bár annak tûnik az a kritika, melyet eközben a propozicionális reprezentációról és a mesterséges intelligencia analitikus modelljérõl létrehoz. Ami az érvényességet illeti, Daniel Dennett (1994) például úgy gondolja, hogy Penrose téves érvelésekkel hozakodik elõ, és kritikája nem meggyõzõ. Abból, hogy az emberi elme nem érti, nem látja át saját algoritmusát, még nem következik, (mint Penrose hirdetné), hogy az elme nem is lehet algoritmus. Egy másik jellegzetesség ezen a téren a dinamikus önszervezõ folyamatok más, nem differenciálegyenletes felfogásainak elõtérbe állítása. A magyar irodalomban ezt képviseli elsõsorban Csányi (1988) és Kampis (1991) munkássága. Kampis azt hangsúlyozza, hogy a megismerés helyes modellálásában azt kell észrevennünk, hogy minden biológiai folyamat mintegy ellenne dolgozik a teljességgel reverzibilis s az idõ fogalmát ebben az értelemben nem ismerõ fizikai egyenletrendszereknek. Megismerési rendszereink a biológiai rendszerek sajátos dinamikáját követik, amelyekben az idõnek irányultsággal jellemzett "nyila van". Az irreverzibilis idõ lenne a kulcsmozzanat. Az életfolyamatokat, s a megismerést is valójában az irreverzibilitás különítené el a megfordítható fizikai folyamatoktól. Az "igazi" dinamika az irreverzibilitással lenne kapcsolatos. Kampis György eredetisége, hogy nem egyszerûen a megismerésre ad egy új természettudományos mintázatot, s illeszthetõ így bele a kognitív tudományban a biológiai alternatívát kínálók széles táborába, hanem egyben az életnek is új felfogását hirdeti. Valójában az általa kibontott megismerés koncepció nem egy átvett, meglévõ, már biztosnak tekintett életfelfogás kiterjesztése a megismerésre, hanem mindkettõ egyidejû megújítási kísérletérõl van szó. Ez az új felfogás az idõ irreverzibilitását helyezi gondolatmenetének elõterébe. Pontosan annak bírálatából indul ki, ami a ma hagyományosnak tekinthetõ 'dinamikus' felfogásokban a dinamizmus lényege (ha jól értem õket): vagyis hogy a világ differenciálegyenletrendszerek segítségével jellemezhetõ lenne, s ennek ráadásul relevanciája van a kognitív modellálásban is. Kampis számára ez merev, statikus világ, melyben az idõnek nincsen iránya, s ezzel áll szemben az élet. Nem véletlen, hogy kedvenc szellemi elõdje az idõ kérdésébõl vízválasztót létrehozó Bergson lesz. Kampis mikor elõdöket választ - a görögségbõl is, Hérakleitosz személyében - a kognitív kutatás mellett a természettudományban is szakítani akar az élettelen, kihûlt rendszerek zárt világával. Valóban konstrukcionista felfogást hirdet, ahol a folyamatok sosem érnek véget, s sosem bejósolhatóak egy zárt paraméterhalmazból. Egy optimista, nyitott világ tekint ránk. Olyan módon kell az idõi folyamatokat jellemezni, ahol már a kiinduló állapotok is egy függvénynek megfelelõen kerülnek bevezetésre, s így 'jövõre' irányultak. Kampis új felfogásában ebbõl egy olyan rendszer lesz, mely az átértelmezett dinamika lényegének azt tartja, hogy valóban új dolgok is létrejönnek a világban, a világ nem írható le egy nagy mindentudó szuperszámítógép állapotnyomonkövetõ metaforájával. Kampis kritikája a klasszikus kognitívizmus szimbólumfeldolgozó számítógépes felfogásával szemben az, hogy ez az elmélet valójában diszkretizált, de idõ nélküli rendszer. Ez az affinitás nem véletlen: a
világot úgy kezeli ez az elmélet, mint az ember készítette gépeket, mint ami invariáns, statikus, nemcsak igazi meglepetéseket nem tartalmaz, hanem igazi szereplõket sem. Ezzel kapcsolódik valójában ez a típusú dinamizmus ahhoz a kérdéshez, hol is van az ember a klasszikus kognitívizmus természettudományos szemléletében?
Természettudomány és ember a kognitív szemléletben Vannak ugyanis olyan alternatíva javaslatok is, amelyek szeretnék legalábbis részben felújítani a németes akadémikus hagyományban oly nyilvánvaló elkülönítést természet- és társadalomtudományok (vagy talán tudományok és humaniórák) között. Itt is sajátos kölcsönhatás van azonban a tudományról és a megismerésrõl alkotott képünk között. A relativisztikus tudományfilozófia fordulataival élõ alternatív koncepciók a természet vizsgálatának bizonytalansága és értelmezés függése mellett, ami az alternatív tudományos koncepciók lehetõségét állítja elõtérbe, az emberre vonatkoztatva egy hermeneutikus, a jelentésértelmezések sokaságát megengedõ felfogás lehetõségében. Filozofikusan Márkus György (1992) fogalmazta meg újabban igen határozottan ezt. A korábbi lelkes kognitivisták közül pedig Jerome Bruner (1997) fogalmazta meg ezt az alternatívaközpontú felfogást, összekapcsolva a posztmodern diverzitás és relativizmus igényt az evolúciós beágyazással Az emberi evolúció és az emberi történelem adott volta mellett, mi kognitív tudósok tévedünk, amikor egyetlen megismerési modellt, egyetlen elme modellt hangsúlyozunk. Bármelyiket is. S hasonló módon, jól tesszük, ha kerüljük azokat a jelentés elméleteket, amelyek kizárólag a természettudomány és az analitikus filozófia szükségleteihez kapcsolódnak. A jelen kognitív forradalma jól indult: azzal, hogy megmagyarázza, hogyan értenek meg dolgokat az emberek, ahelyett, hogy csak válaszolnának. Ideje, hogy erõteljesebben a megértés, a jelentésalkotás különbözõ módjaira összpontosítsunk� A kognitív tudomány az elme lehetséges használataira vonatkozó tudásunk tárháza kell legyen. (Bruner, 1997, 289. lap) Ki mennyire tudja teljesen leképezni vagy jellemezni az embert? Valójában tudomány és az emberkép egésze között meghúzódó régi feszültség rejlik e bírálatok egy része mögött. Ebben az átfogó kérdésben én is azt válaszolom - s ezt eléggé világnézeti meggyõzõdésem alapján válaszolom -, hogy a természeti hozzáállás nem meríti ki az embert. De ez nemcsak a kognitív tudomány problémája. Ha a hagyományos biológiát, fiziológiát vagy a kísérleti pszichológiát tekintjük, arra nézve is igaz, hogy mindaz, ami mérhetõ és kvantifikálható, megtudható az emberrõl. De ez nem válasz az emberi személyiség egyetlenségére és egyediségére, illetve az ember élményvilágának szubjektivitására. A természettudományos szemlélet nem tud válaszolni erre a két kérdésre. Attól válik ez világnézeti problémává, hogy magam például ugyanakkor hiszek abban, hogy ez a klasszikus kifejezésekkel "fizikalista" megközelítés kimeríti mindazt, ami tudományosan megismerhetõ lehet az emberrõl. A maradék persze ott van, s ez az, amit az irodalom, a személyes élmény és a filozófia mond az emberrõl. Vagyis magam elég hagyományos felfogású vagyok ezekben a kérdésekben. Gadamer (1988) igen világosan megfogalmazta, hogy az ember két világ polgára (Gadamer, 1988). Többféleképpen lehetünk azonban két világ polgárai. Abban az értelemben is, hogy az ember tekintheti magát a jelentések világa felõl, interpretáló hozzáállással is, mely kiegészíti a
determinisztikusat, s e kettõ az emberi lét egymásra redukálhatatlan oldalaként jelenik meg. Tekinthetem azonban a két világot abban a redukcionistább értelemben is, hogy e két világ egymásból levezethetõ lenne. Az értelemteli világ e szerint nem egy igazi új dimenzió lenne, hanem a természet rendjébõl fakadna. E dilemmát világosan vetette már fel fél évszázaddal ezelõtt az alaklélektanos Wolfgang Köhler (1938), s persze õ arra szavazott, hogy az értékek rendje levezethetõ a tények rendjébõl, az értelemteli világ a természet része. Mai példa erre a felfogásra pedig Daniel Dennett (1987, 1996a, b) gondolatmenete. Vigotszkij (1971) viszont, hogy egyet emeljek ki a szociális konstrukcionisták közül, azt képviselte, hogy a pszichológus számára kiindulópontot adó jelentésteli rend magyarázható ugyan, de nem a természetbõl, hanem az emberi történelembõl. Magam abban hiszek, hogy a kognitív tudomány alapvetõen természettudományos: kauzális modelleket keres az emberi megismerésre. Ugyanakkor a belsõ világ, a személyes értelem s a "többlet" kérdéseivel két értelemben is foglalkoznia kell. Egyrészt az embert nemcsak mint szintaktikai gépezetet, hanem mint értelemtulajdonító, szemantikai masinát is kezeli, melynek a Dennett (1987) értelmében vett intencionális hozzáállást is magyaráznia kell az oksági modellek keretében. Elnagyoltan fogalmazva: saját kauzális rendszerében kezelnie kell a hermeneutikát is. Ugyanakkor ez még nem meríti ki azt a bensõséges világot, amirõl Gadamer a két világ polgára kapcsán beszél. A "tervvisszafejtés" (reverse engineering), a kognitív tudományban Dennett és Hernád István (1994) által népszerûvé tett megközelítés nem meríti ki az embert. A maradék azonban már nem a tudomány világa. A 4.2 táblázat összefoglalásként mutatja az alternatívákat, mintegy kibontva a klasszikus felfogás rejtett elkötelezettségeit is. Természetesen nem arról van szó, hogy a jobb oldalon szereplõ nézeteket bárki is egyszerre hirdetné: még az "ellentábor" is megosztott. Klasszikus szemlélet
Megkérdõjelezés és finomítás
egységes
moduláris
szimbolikus
szubszimbolikus
propozicionális hálózat elvû szekvenciális
párhuzamos
atomisztikus
készség-szerû
explicit
implicit
logikus, deduktív
intuitív, élményelvû
egyéni
szociális
testetlen
testre vonatkozó
önmagában tekinthetõ
evolúciós
önmagában tekinthetõ
evolúciós
modellálható
kimeríthetetlen
gépies, automatikus
emberi, jelentés orientált
igazság orientált
vágy irányította
tudás független tudás áthatotta
Irodalom A kognitív válságirodalom igen kiterjedt. Néhány viszonylag gazdag és mértékletes kötet: Costal és Still, 1987, Johnsoné D.M. és Erneling, C.E. (1997, szerk.). Az érzetminõségek kérdéskörérõl részletes beszámolót adnak az átfogó kötetek. Újabb hasznos forrás Flanagan, 1992. A kategorizáció kérdésérõl Rosch és Lloyd, 1978, Pléh, 1989, valamint a Steven Harnad, 1987 szerkesztette kötetetek jó kiindulások. A képzelet vitákról lásd a 6. fejezet irodalmát. A szimbólummanipuláció megkérdõjelezésének klasszikusa McClelland, és Rumelhart, 1986 két kötete, valamint Hernád, 1996, és Clark, 1996 jellemzése, illetve a Pléh, 1997 szerkesztette kötet. A hermeneutikus alternatívákra Érdi, Kampis említett munkája valamint a Johnson és Erneling féle kötet jó kiindulópont.
5. elõadás A reprezentáció fogalma a kognitív tudományban Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló.
Kosztolányi Dezsõ: Zászló. Összes versei, 415. lap
A reprezentáció karrierje és jelentésköre A legkülönbözõbb területeken hallatlan karriert befutott fogalomról van szó, melynek ráadásul igen határozott, s a szakmaiaktól nem független köznapi jelentése is van. Durkheim
(1917) a szociológiát mint a társadalmi reprezentációk tudományát fogta fel közel egy évszázaddal ezelõtt, szembeállítva ezt az egyéni képzetek világával. Sok évtizeddel késõbb a kísérleti pszichológiában a reprezentációs szintek egymásutánja vált az információfeldolgozási keretben gondolkozó kognitív pszichológia legfõbb támpontjává. A Chomsky (1995) elindította generatív nyelvészetben pedig a nyelvi leírás alapkérdése a különbözõ reprezentációk rendszere (felszíni és mélyszerkezet, szemantikai és fonetikai interpretáció, amiket persze a generatív nyelvtan újabb szakaszaiban más elnevezések váltanak fel), s a nyelvhasználat kulcskérdése is a reprezentációk hozzárendelése a bemenethez és a kimenethez. Hasonló pályát fut be a kifejezés a fejlõdéskutatásban is, ahol ha visszagondolunk már Piaget korai munkáitól kezdve - a fejlõdés alapkérdése a reprezentációs formák egymásutánja lesz, ahogy például Bruner, Olver, és Greenfield (1966) munkájában megjelenik majd. Mielõtt rátérnénk arra, mi is lesz ebbõl a kognitív tudományban (nem válik-e a kognitív tudomány 'izéjévé'), néhány szót megérdemel a kifejezés eredete s köznapi karrierje is. Bruno Latour (1995) részletesen elemzi, hogyan alakult ki a 17. században kétféle " reprezentációs" szóhasználat. A minket érdeklõ mentalisztikus használathoz képest mind a kettõ külsõ: valós életbeli események között tételez fel reprezentációs viszonyt. Az egyik a kifejezés Hobbes-féle értelme: a politikai képviselet fogalma. Valakik helyettünk állnak, s képviselnek minket, a mi érdekeinket. A másik a Boyle elindította út. Ebben a természettudományos felfogásban viszont a laboratóriumi kísérlet jelenik meg úgy, mint ami a természeti jelenségeket képviseli. A mai hétköznapi szóhasználat sajátosságai sok mindenben ezt a hagyományt követik. Van a reprezentáció szónak egy diplomáciai jelentése: reprezentál az, aki jól kiöltözött, mert valamit, egy országot, egy családot képvisel, miként a politikai képviselet teszi Latour értelmezésében. Amikor viszont tárgyakról mondjuk azt, hogy reprezentatív, ezen azt értjük, hogy valami kiugrik, kiemelkedik, legjobb példánya valaminek, miként a kísérlet is egy tanulmányozott jelenségnek. E két köznapi jelentés nem teljesen idegen a kognitív tudományitól. A belsõ reprezentációk 'valami helyett állnak' és annak valamilyen sûrítményei. Van a szónak egy harmadik értelme is, amitõl el kell különítenünk a kognitív használatot, ugyanakkor félrevezetõen rokon vele, mert szintén a belvilágról szól. Valójában a leképezési viszony természetérõl is mond valamit. Mit is értünk a természettudományokban vagy például a neurológiában azon, ha azt mondjuk, hogy "a bal kéz agykérgi reprezentációja a jobb féltekében van". Leképezés ez, mint a geometriában. Az a reprezentáció fogalom, amirõl a kognitív tudomány beszél, és a pszichológia egy jó része is, valahol a három jelentés hibridje. Egyik oldala az, hogy a reprezentáció mindenféle külsõ dolog belsõ leképezése. Ez azonban mind fizikai megvalósulását tekintve, mind szervezõdésében sajátos leképezés. Az elsõ értelemben mondhatjuk azt, hogy a színek reprezentációja feltehetõen máshol van az agyban, mint a formák reprezentációja, és így tovább. A kognitív tudományban használt reprezentáció fogalom ugyanakkor a "reprezentatív" jelentést is megragadja. A leképezés ugyanis átalakított, kiemelõ. Szorosabb vagy szigorúbb értelemben valami specifikusabbat értünk rajta, a belsõ képviseleteknek egy sajátosabb formáját. A vér cukorszintje a szó tág értelmében reprezentál valamit a szervezet állapotából az agy számára, a kognitív vizsgálódásban azonban ezt nem nevezzük reprezentációnak. Hasonló módon, a hallóideg tüzelési frekvenciája reprezentálja a mélyebb hangok magasságát a külvilágból, de ezt nem nevezzük reprezentációnak a kognitív
értelmezésben. Elõzetes körülírásként reprezentációnak azt a leképezési formát nevezzük, amely a gondolkozás tárgyává válhat. Akkor beszélünk reprezentációról, mondjuk mi, amikor a belsõ képviseletek átalakíthatóvá, megfordíthatóvá, variálhatóvá válnak annak számára, aki ezekkel rendelkezik.
A reprezentáció fogalom kialakulása a kognitívizmusban Az ingerfüggetlenség elve
A modern kognitivista reprezentáció fogalom kialakulásában nagy szerepe volt annak a gondolatmenetnek, mely a belsõ világnak az ingerektõl való viszonylagos függetlenedését állította elõtérbe az ötvenes évek végétõl kezdve. Hogy mindez elöljáróban se nézzen ki ennyire absztraktul, mondok egy példát. Ha van egy házi kutyád és egy házi egered, akkor mi jogod van annak feltételezésére, hogy a kutya máshogy "gondolkozik" a pórázról, mint az egér? Amikor felemeled a pórázt vagy közelítsz a pórázhoz, a kutya változatos viselkedéseket fog produkálni. Amit te mint ember intencionálisan értelmezel: nyilván úgy, hogy "sétálni akar menni a kutya". Mindenféle belsõ dolgokat tulajdonítasz neki. Ha úgy tetszik, a reprezentáció feltételezésének kérdése egy másik oldalról annak a kérdése, hogy minek alapján van jogunk a Dennett (1987) értelmében vett intencionális hozzáállás felvételére valamivel kapcsolatban. Megtanítani azonban a házi fehéregeret is meg lehet arra, hogy egy bizonyos ingerre bizonyos módon reagáljon. Mégis mi a különbség a kettõ között? Miért gondoljuk, hogy a kutya fejében van reprezentációja a póráznak, míg az egér fejében nincsen reprezentációja? Tulajdonképpen azért, mert a kutya idõnként "furcsa" viselkedéseket is produkál. Nem közelítek a pórázhoz, mégis odamegy és megkeresi. Ennek alapján tulajdonítom neki azt a belsõ modellt, hogy valahogy leképezte az ingert és használni tudja ezt a leképezést. Senecának van egy megjegyzése az emlékezet különbségeirõl az ember és a ló között (Kardos Lajos egyik elõadásban utalt erre, évtizedekkel ezelõtt.) Az állat érzékeivel fogja fel a jelent, a múltra akkor emlékezik vissza, ha olyasmibe ütközik, ami érzékeit emlékezteti, például a ló emlékszik az útra, ha odaviszik az út elejére. Az istállóban már nyoma sincs benne az út képének, akármennyit tapodta. Seneca: Erkölcsi levelek. Kurcz Ágnes fordítása, 451. lap
Azt sugallja ez, legalábbis Kardos Lajos értelmezésében, hogy az ember és a ló emlékezete közt az a különbség, hogy bár mindkettõ tudja az utat és emlékszik hazafelé az útra, de a lónak amíg az istállóban álldogál, nemigen jut eszébe az út. Míg egy embernek, mikor otthon üldögél, nyugodtan eszébe juthat az az út, amin hazafelé vitte a ló. A reprezentáció fogalom ebben az értelemben tehát valamiféle ingerfüggetlenséget feltételez. Akkor beszélünk róla, ha az inger jelen nem létekor is irányítja a viselkedést, mégpedig részben úgy, mintha jelen lenne. Ha megpróbálom elmagyarázni, hogy hogyan alakult ki történetileg a reprezentációnak ez a felfogása, amit képviselni próbálok, akkor továbbra is a 5.1 ábrán látható általános
behaviorista modellbõl kell kiindulnunk, ahol van egy külsõ behatás, van valamilyen belsõ állapot és van egy újabb külsõ eredmény.
5.1 ábra A viselkedés meghatározottságának általános sémája
A klasszikus pszichológiában a pusztán a külsõ sávot felvevõ nézeteket szoktuk az ingerválasz felfogásnak tartani. A pszichológiai elméletalkotás egyik nagy kérdése, mekkora belsõ "munkát" tételezünk fel a két külsõ esemény között? Csöngetek a kutyának, nyálazni fog. Mit kell feltételeznem a fejében? A hagyományos viselkedéses tanuláselmélet szerint nagyon keveset kell itt posztulálnom, közvetlen átkapcsolást például.(Persze a konnekcionista szemlélet majd újra ezt fogja hirdetni!) A kognitív pszichológia keletkezésének egyik közvetett oka is az volt, hogy a kései behavioristák megõrizték ugyan a viselkedéses zsargont, azt hirdették, hogy mindent az ingerre és a válaszra vonatkoztatva kell megfogalmazni, ugyanakkor egyre bonyolultabb paraméterekkel jellemzett belsõ válaszokra volt szükségük. Nem egyszerûbb akkor közvetlenül beszélni a belsõ folyamatokról, a legtágabb értelemben vett reprezentációról? Ennek a beemelésnek jellegzetes példája volt a kanadai Donald Hebb (1975) felfogása. Hebb megkülönbözteti a reflexes viselkedést, mely közvetlenül a külsõ feltételek ellenõrzése alatt áll, és a közvetítõ reakciók, a reprezentációk irányította viselkedést. Ez utóbbi bizonyítékait adják magasabbrendû állatoknál a késleltetett reakciók megjelenése, a latens tanulás s hasonlók, mint az 1. elõadásban láttuk. A reprezentáció fogalma a hagyományos automataelméletben is megjelenik. Az 1950-es évek elején megfogalmazódott matematikai teóriára kell itt gondolni az elméleti automatákról. Az elméleti automaták olyan berendezések, amelyek egy külsõ inger következtében bizonyos belsõ állapotokba kerülnek, és ennek hatására bizonyos kimenetet, outputot hoznak létre. A klasszikus elképzelésben egy az egyhez megfelelés van az automata belsõ állapotai és a viselkedés, a kimenet között. Egy olyan automata, amelynek az a feladata, hogy aszerint osztályozza a tárgyakat, hogy azok asztalok vagy székek, kap valamilyen külsõ ingert, ennek megfelelõen egy meghatározott állapotba kerül, és ha ebbe az állapotba kerül, akkor mindig azt mondja, hogy asztal, ha amabba az állapotba kerül, akkor azt mondja, hogy szék. Ez a modell egy mintakeresõ vagy mintafelismerõ gondolkodásmódot s neki megfeleltetett egyértelmû viselkedést sugall az egész emberi megismerésre. Milyen problémák merültek fel ezzel a felfogással, és miért hisszük ma azt, hogy a belsõ világ és belsõ állapotrendszer viszonylag önállóvá tud válni, le tud 'válni' az ingerekrõl? Miért gondoljuk azt, hogy ez az utóbbi a definíciós jegye a reprezentáció fogalmának? Négy történeti érvet mondok el, melyek Karl Lashley, Noam Chomsky, Edward Tolman nevéhez és az etológia címszó alá sorolódnak. Karl Lashley és a viselkedés sorrendi szervezõdésének kérdése
A negyvenes évek végén, a nevezetes Hixon Szimpóziumon, ugyanakkor, amikor megfogalmazódott a behaviorista világképnek ez a szigorú automataelméleti értelmezése, Karl Lashley (1951), aki egyébként az egyik leghíresebb kísérletezõ és a viselkedéstan biológiai beágyazásán munkálkodó behaviorista volt, fogalmazta meg, hogy tulajdonképpen
nagyon nehéz viszonylag egyszerû emberi viselkedéseket úgy megmagyarázni, hogy nem tételezünk fel valamilyen önmagukban megálló, saját életet élõ belsõ reprezentációkat. Lashley dolgozatának a címe A sorrendiség problémája az emberi viselkedésben. Azok az egyszerû példák, amiket használ, többnyire a nyelvvel kapcsolatosak, s mindegyik azt hivatott illusztrálni, hogy az asszociatív lánc elméletek nem képesek jól számot adni a viselkedés sorrendi szervezõdésérõl. A szimultán és a sorrendezett mozzanatok közti átmenet megjelenik a megértésben is, például amikor a kétértelmû elemek egyértelmûsítõdnek. A mondatszerkezet határozza meg az azonos elemek (ár) eltérõ szerepét az (1) mondatban. (1) Az áram ára nagyobb, ha a folyó árad.
A másik példa a koartikuláció. Amikor beszélünk, szokványosan az, hogy hogyan ejtjük ki az éppen adott hangot vagy szótagot annak is függvénye, hogy mi következik késõbb. A híres magyar példa a (2). (2) in-t in-g in-a
Ugyanaz az n nagyon eltérõ lesz az eltérõ helyzetekben. Amikor azt mondjuk, hogy int visszahatás van, a t visszahat arra, vagy a g visszahat arra, hogy éppen hogyan ejtem az n-et. A viselkedés szervezõdésében ez a visszahatás anticipáció: a késõbbi hat a korábbira. Ez egy szigorúan oda-vissza típusú magyarázatban nehezen értelmezhetõ. Egy olyan magyarázatban, amely azt mondja, hogy egy olyan szó kiejtésekor, mint az int, valójában az egységek az idegrendszer számára az egyes hangok. Az i kiváltaná az n-et, az n kiváltja a t-t. De itt egy késõbb jövõ esemény fogja meghatározni a korábbit. Nagyon furcsa értelmeznünk ma, hogy azt, hogy a fejünkben van a szónak megfelelõ mintázat egyáltalán mint új felismerést kellett bevezetni. Egy szigorúan inger-válasz típusú szekvenciális gondolkodásmód számára az is probléma, hogy a fejünkben is szavak vannak. Egy talán még kézenfekvõbb példa a hibázások kérdése, mely szintén azt implikálja, hogy belsõ reprezentációt kell feltételeznünk. Ha folyamatosan beszélünk, gyakran hibázunk. A hibázások egy része anticipációs hiba, melynek révén egész szótagokat, illetve morfémákat szoktunk cserélni. Azt akarom például mondani, ez lesz a "szándékolt nyilatkozat", hogy a kérdés felvetése Kantnál, s ehelyett azt mondom, hogy a felelés kérdezése Kantnál. Ilyesmi absztrakt beszédben nagyon gyakran elõfordul, bármilyen furcsa is a példa. Az ilyen hiba arra utal, hogy a "terv" már korábban megvolt: ahhoz, hogy a késõbbi szegmentumot cseréljem a korábbira, a kettõnek együtt kellett aktívnak lennie. Lashley szerint ez is megkérdõjelezi a szigorúan szériális asszociatív láncszerû elképzelést az emberi viselkedésrõl, s többek közt a beszédrõl. Maga a lánc elképzelés a következõképpen nézne ki. Az egyik elem, egy bizonyos hang például kivált egy bizonyos reakciót, a következõ hangot. Annak kimondása lenne az inger az utána következõ hang kiváltására, az megint egyben inger lenne az utána következõ hang kiváltásához, s így tovább. Mindaz, amit tudunk az emberi idegrendszer vezetési sebességérõl is lehetetlenné teszi ezt a megoldást. Ez egy neurális érv. Nincs idõ arra, hogy az elõzõ hangból fakadó koartikulációs hatások megjelenjenek a beszédben, annyira gyorsan beszélünk. Nincs idõ arra, hogy valójában úgy szervezõdjék az emberi beszéd, de a
készségszintû viselkedés bármilyen formája, hogy az 5.2 ábrának megfelelõ visszajelentési láncok valósuljanak meg.
5.2. ábra A reflexlánc elképzelés a szériális viselkedésrõl
Ezért fel kell tételeznünk, hogy a bonyolultabb emberi motoros viselkedésekben minden készségnél, nemcsak a beszédnél, valójában központi mintázatok vannak. Annak idején, 1951-ben, amikor Lashley híres dolgozata megjelent, ez elégg� revelatív jellegû munka volt. Nyilván azért is, mert egy olyan ember írta, aki egyébként életét eltöltötte azzal, hogy arról beszéljen, hogy sokféle viselkedés leírható inger-válasz szekvenciák formájában, és így mint valamiféle egyszerû automata modellálható. A mondattan és a belsõ reprezentációk: Chomsky szerepe
Hogy lép be a képbe Chomsky? Chomsky (1957, 1959, 1995) volt az elsõ, aki Lashley dolgozatának következményeit levonta egyáltalán az emberrõl való gondolkodásra. Persze már jóval korábban is tudtuk azt, hogy az embernek van belsõ világa. A kognitív tudomány gondolati fejlõdésében azonban a hivatkozások az ember intuitíven érzett belsõ világára sosem voltak érvényesek. Mindig az volt a szempont, hogy milyen problémák megoldásához vagy elemzéséhez van feltétlenül szükségünk egy belsõ világ feltételezésére, anélkül, hogy bárhogyan is hivatkoznánk arra, hogy te is, én is "tudjuk" azt, hogy belsõ világunk van. Az egész kognitív gondolatmenet voltaképpen egy dologiasított "gépemberbõl" indul ki, azt mondja, hogy az ember bizonyos értelemben gép. Nem lehet azonban bizonyos egyszerû típusú gép. Akkor talán legyen mégis másik gép. A végén az érvelés sokaknál persze eljut oda, hogy ezek szerint az ember mégsem gép, illetve hogy nincsen olyan gépünk, amihez az emberi teljesítményekre szükség lenne. Mindez tehát egy hosszú következtetési lánc végeként jelenik meg. Chomsky ebben a gondolatmenetben az emberi nyelvrõl gondolkozva jutott arra a következtetésre, elõször is hogy egyáltalán van nyelvtan, pontosabban mondattan, amely nincsen tekintettel a szemantikára. Fel kell tételeznünk, hogy az emberek beszédét egy rejtett szabályrendszer irányítja. A késõbbi, "érett" Chomsky gondolkodásában itt arról van szó, hogy a rejtett szabályrendszer meghatároz bizonyos lehetõségeket, de nem magyarázza meg nekünk, hogy pontosan hogyan is beszélünk például. Ezt szoktuk úgy nevezni, mint a kompetenciaperformancia kettõssége. Most azonban egy korábbi Chomskyról van szó. Az ötvenes években Chomsky igazából a matematikai modellálás megoldatlan problémái felõl közelít a nyelvhez (Miller és Chomsky, 1980 ad errõl jó összefoglalót). Induljunk ki magyarított példáiból. Vegyünk egy mondatot: Tegnap a fiú k a kertbe reggel a nagymama nélkül, egyedül mentek ki. Senki számára nem jelent ez problémát. Ha viszont azt mondjuk, hogy Tegnap a fiú a kertbe reggel a nagymama nélkül egyedül �. - akkor a végén az lesz, hogy: ment ki. Ez senki számára nem jelent meglepetést. A korabeli nyelvészeti modellálás számára ugyanakkor ez nagy probléma volt. A problémát úgy emlegették, mint a megszakított összetevõk kérdését. Hiszen a fiúk alakban levõ többesszám és a mentek alakban levõ
többesszám között viszonylag nagy távolság lehet, akárcsak a fiú és a ment között. Nagyon nehéz lenne kombinatorikai robbanás veszélye nélkül egy olyan modellt feltételezni, amely pusztán balról jobbra, lineárisan határozná meg, hogy az egyik szó után mi jön. Ehelyett, mondja Chomsky, azt kell feltételeznünk, hogy a megszakított összetevõk kezelésére is egy olyan koncepciónk kell legyen, ahol a mondat tényleges produkcióját valamilyen belsõ modell irányítja. Magyarán: elõbb megvan a terv a mondatról, és utána mondom ki a mondatot. A tervnek megfelelõen - a terv ugyanis meglehetõsen absztrakt dolog - már triviális az, hogy egyeztetési viszony van az alany és az állítmány többes száma között. Ötven évvel Chomsky elõtt Wilhelm Wundt (lásd modern fordítását Blumenthal, 1970 kötetében), a kísérleti pszichológia "atyja" is elmondta ezt. Wundt úgy fogalmazta meg, hogy a szintaxis olyan tervrajz, amely azt mondja meg, hogy hogyan lehet az egyidejû világból átmenni az egymás utáni világba, a szimultánból a szukcesszívbe, illetve fordítva. Wundt úgy vélte, hogy egy mondatnak eredetileg van egy szimultán a fejünkben egyidejûleg létezõ terve, s amikor beszélünk, ezt a tervet bontakoztatjuk ki, a megértésnél viszont fordítva járnánk el. Vagyis, mind a neuropszichológiában, mind a nyelvészetben a nyelvi szekvenciális szervezõdés problémájának kitüntetett jelentõsége volt abban, hogy egyáltalán a reprezentáció fogalma elõtérbe került. A reprezentáció megjelenése a korai etológiában
A harmadik, a reprezentáció fogalmához vezetõ kezdemény az etológiából, az állati viselkedés természetes körülmények között folyó tanulmányozásából származott. Mit mondanak õk egyáltalán, ami számunkra a reprezentáció fogalma szempontjából érdekes és izgalmas lesz? Azt mondják, hogy fajspecifikus viselkedések, valamint kiváltó ingerek vannak. Ebbõl mintegy következik, hogy az állat idegrendszerében belsõ modellek vannak. A fajspecifikus viselkedés azt jelenti, hogy egy meghatározott fajba tartozó darázs amikor meglátja a virágozni kezdõ fákat itt a domboldalon, máshogy viselkedik, mint egy másik fajba tartozó darázs. Az ember máshogy viselkedik, amikor bizonyos ingereket lát. Minden faj, hangzott egy kicsit durván az eredeti Jakob von Uexküll megfogalmazta program, minden faj egy belsõ térképet alakít ki a környezetérõl. Számomra a virágzó domboldal egészen mást jelent, mint egy darázs számára. Ennek vannak triviális oldalai. Ha egy faj nem lát színeket, akkor annak számára egész más a zöld domboldal, mint annak, aki lát színeket. De vannak nem triviális oldalai is. Az állat életmódjában fontos mozzanatok jelentik a környezetbõl a visszatérõ, állandóan irányító elemeket. A kiváltó ingerek fogalma azt jelenti, hogy egy állatfaj, amikor valamilyen környezeti eseményre reagál, akkor ezeket a reakciókat kitüntetett ingerek irányítják, nemcsak úgy "általában" a környezet ingerei. Az asztal egy darázs számára nem ugyanolyan értékû kiváltó inger, mint egy egyetemista számára, aki azon fog írogatni és így tovább. Azt, hogy kiváltó ingerek vannak, legvilágosabban a szupernormális ingerlés jelenségébõl tudjuk (Tinbergen 1976). Ha például egy enyhén pettyes tojást tojó fajnál megnöveljük a pettyek méretét, a madár a nagyobb (s a természetben nem elõforduló) pettyeket mutató tojást preferálja. A szupernormális ingerlési helyzetben mi kísérletileg "felnagyítjuk" a kiváltó inger jellemzõit, hogy tisztázzuk, mi is abból a kritikus mozzanat. A belsõ térkép: Edward Tolman és követõi
A negyedik mozzanat a belsõ modellek "õstörténetében" Tolman-tõl, egy amerikai kísérleti pszichológustól származik. A belsõ térkép, a kognitív térkép fogalma ez, mely elõször a harmincas években fogalmazódott meg. Akkoriban nem aratott osztatatlan sikert. Valójában abból a szempontból osztotta meg az állati tanulás kutatóit, hogy vajon az állat inkább helyeket tanul-e, amikor a labirintusban tájékozódik, mint Tolman hirdette, vagy inkább
specifikus válaszokat, mint Hull (1943, 1952) követõi hirdették, vagyis eredeti felmerülésekor a fogalom megmaradt a behavioristák kissé szûklátókörû kérdéskörében, a labirintus tanulás partikuláris kérdéseinek egyik magyarázó elmélete volt. A hetvenes években, a kognitív mozgalom keretében felújulva viszont sokkal általánosabban értelmezõdött, s vezérelvvé vált mind az etológiában (Csányi, 1994), mind különbözõ változataiban a kísérleti pszichológiában (Kardos, 1988), mind a neurobiológiában (O'Keefe és Nadel, 1978). Milyen kísérleti tényekre alapozta egyáltalán maga Tolman ezt a fogalmat, és mit értett rajta? Képzeljük el, hogy egy patkányt megtanítunk arra, hogy egy útvesztõben tájékozódjék. Kétféle módon lehet elképzelni a patkány viselkedését: Úgy tanul, hogy megy: kettõt balraegyet jobbra, kettõt balra-egyet jobbra. Nem számol természetesen, de azt tanulja meg, hogy szekvenciálisan, annak folyományaként, hogy mit csinált elõbb, mit kell most csinálnia. Egyes helyekhez kapcsol fordulásokat, azt, hogy merre kell menni, meg a múlthoz, hogy ha elõbb arra mentem, most amarra kell. Ez lenne az egyszerûbb modell, a viselkedéslánc modell, Hull már említett modellje. Ehelyett Tolman a következõt találta. A patkány megtanulta az útvesztõt, de utána is nyugtalan. Minden olyan helyen nyugtalan, ahol a céltól el kell fordulnia. Ezt abból látjuk, hogy át akar mászni a falon. Miért? Nyilván azért, mert miközben elfordul a céltól, "tudja", hogy a cél amarra van. Idézõjelbe teszem a "tudja" szót, ki tudja, hogyan lehet, milyen értelemben használni a patkányra azt a szót, hogy "tudja". Mindenesetre, mondta Tolman, mindez arra utal, hogy az állat egy belsõ térképet alakított ki a tereprõl. Nem egyszerûen azt tanulta meg, hogy hol merre kell fordulni, hanem azt, hogy mi hol van. Ez a belsõ térkép irányítja a viselkedését, azokat a pici részleteket, hogy éppen merre fordul.
A reprezentáció körülírása (nem igazi definíciója) Ez volt néhány motiváció arra, hogy az ötvenes években, a régi világban, miért kellett bevezetni valahogyan a pszichológiába és a megismeréskutatásba a reprezentáció fogalmát. Elõzetes meghatározási próbálkozásom során, azt mondtam, hogy két véglet között határoljuk el ma a reprezentáció fogalmát. Azt mondjuk, hogy nem minden belsõ leképezés reprezentáció, ugyanakkor a reprezentációk az ember vagy az állat életében nem egyszerûen csak kiemelkedõ eseményekre vonatkoznak. A reprezentáció fogalma iránt az ötvenes években jelenik meg az igény. Ezután a hatvanas évek második felében kialakult egy határozott elképzelés arról, hogy tudásunk hogyan is képzõdik a fejünkben, milyen belsõ szervezõdése van. Számos kísérleti pszichológiai, elsõsorban az emlékezeti tárolás kutatásából származó érvet vonultattak fel a mellett, amit most az uralkodó szemléletként jellemzek. Ennek lényege a reprezentációk kijelentéshálózatként felfogása az embernél. A filozófus jól látja, hogy ez az uralkodó szemlélet milyen rokonságot mutat a harmincas évek logikai pozitivista filozófiai felfogásával. Az ötven évvel korábbi filozófiai felfogás a tudományos elméleteket fogta fel kijelentések rendszereként. Az új felfogás minden megismerést ilyennek tûntet fel. Az 5.1 táblázat mutatja, milyen kibontakozó rendet alkotva képzelhetõk el az eltérõ viselkedésirányító rendszerek. A táblázat tekinthetõ egyszerre logikai rendszerezésnek az egyszerûbbtõl a bonyolultabbig, de valamiféle filogenetikai vázlatnak is. Lefelé haladva a
táblázat soraiban megnõ az ingerfüggetlenség, s növekszik a belsõ szervezõdés, s a szervezet teremtette múltbeli kontextusok szerepe. Szevezõdési elv
Jelleg
Folyamat
Hajlékonyság Determináltság
Organizáció
S-R
egyedi hatás
nyílt válasz
fix
determinált
biológiai
Emlékek
epizodikus múlt
hatás nyoma
hajlékony
valószínûség
képzet
modell
hajlékony
determinált és leváló
Propozíció, séma, kép
elmélet rávitel
eállítandó
is - is
elmélet
"Reprezentáció" a múlt rendje
Rendszer
átfogó kontextus
5.1 táblázat Az eltérõ bonyolultságú reprezentációs rendszerek, illetve a különbözõ reprezentációs fogalmak
Az elsõ sor felel meg annak, amit pl. az idegfiziológus vagy az anatómus reprezentáción ért. A második sor felel meg a epizodikus emlékezeti szervezõdéssel megnyíló múltbeli hatásoknak. Ezek a hatások azonban, bármennyire is átívelik az egész életet, egymás között korlátozott a szemantikai interakciójuk, nem a jelentés, csak a kontingencia alapján hatnak egymásra. Ilyenek az egyszerû konnekcionista hálózatokkal modellálható teljesítmények, s ez felel meg Donald (1991) koncepciójában az epizodikus emlékezeten alapuló kultúrának és információszervezõdésnek, amiben hasonlítanánk a fõemlõsökre. A harmadik sorban szerepel minden, amit a legszorosabban reprezentációnak szoktunk tartani, s amire nézve a reprezentációs viták is zajlanak. Vagyis a propozicionális, a képi, s a séma jellegû szervezõdés. Jellemzõje, hogy ezek a rendszerek már szemantikai alapon koherens, tágabb kontextusú szervezõdéseket teremtenek. Ehhez a rendszerhez szükséges Donald felfogásában a nyelv. Végül az utolsó sorban szerepelnek azok az újabban hangsúlyozott metareprezentációk, amelyek mintegy tudományos elméletszerûen épülnek rá a többi reprezentációra és befolyásolják azt. Donald koncepciójában ennek feltétele az írásbeliség, amely sajátos külsõ tudásszervezési sávokat hoz létre. Az 5.2 táblázat azt mutatja, hogy képzeli el Donald az ehhez hasonló leképezési és szervezõdési rendszerek változásait az emberréválás után.
Faj Idõ
Kultúra
Változások
5m
elválás a majomtól
epizodikus
4m
Australopithecus
áll, közös táplálék munkamegosztás, család sok gyerek, hosszú szoptatás
2m
Homo habilis
kõbalta, nagy agy, aszimmetria
1.5 m
Homo erectus
mimetikus
agy növekedés, eszköz, tûz, tábor, Afrika elhagyása
0.3 m
Homo sapiens
mitikus kultúra
agyi asszociatív változások, gége leszáll
0.05 m
mai ember
0.01 m
modern ember
nyelv teoretikus
külsõ tárak, rögzítés
5.2 táblázat Donald (1991) felfogása az emberréválás során megvalósuló különbözõ lépések s a feltételezett különbözõ kultúrák illetve reprezentációs formák kapcsolatáról
A koncepciónak a reprezentációs alakulását érintõ mozzanata az, hogy a kultúra s a neki megfelelõ "tudatosság" a mimetikus kultúra formájában megelõzné a nyelvet. A nyelv persze a tudatosság egy újabb fokozata lenne, sokkal kifinomultabb artikulációkat tesz lehetõvé, mint a lényegében pantomimszerû mimetikus kultúra. A hangzó nyelv reflektívebb és tagolt artikulációt lehetõvé tevõ kultúraátadás, de maga a kultúra mint hagyományozás és 'élménymegosztás', szemben az epizodikus világgal, s a személyek magukra hagyásával, már megelõzte volna ezt. Az 5.3 táblázat kifelé, az emberalkotta világra nézve mutatja, milyen kulturális változásokat és forradalmakat posztulál ez a felfogás a reprezentációs formák kibontakozása közepette.
Kultúra neve
Faj
Korszak
Emlékezeti típus
Átadás
Epizodikus
fõemlõsök
5m
epizodikus események
nincs
Mimetikus
h. erectus
1.5 m
testtel reprezentált
lejátszás, utánzás
Mitikus
h. sap.
50 e
nyelvi, szemantikus
mítoszok, tudás
Modern
modern ember
10 e
külsõ tárak
rögzített tudás
5.3 táblázat A kultúrák típusai Donald elméletében
Kommunikáció és reprezentáció, mint a metatudományok keretei
Tanulságos módon Guttenplan (1994) kézikönyve a reprezentáció fogalom jelelméleti értelmezésébõl indul ki. A reprezentáció a jelviszony kérdése, s alapvetõ mozzanata a Peirce (magyarul 1975) elindította osztályozás a jelek különbözõ alapfajtáiról, aszerint, hogy milyen viszony van a jel és a jelölt dolog között. A klasszikus retorika gondolatmeneteibõl, Quintilianus megfogalmazásából indít: "jel az, amikor valami valami helyett áll valaki számára" (lásd errõl Bühler, 1934). "Aliquid stat pro aliquo". Modernebb átfogalmazásban: "A jel vagy helyettesítõ (representament) az, ami valamit valaki számára valamely tekintetben vagy minõségben helyettesít." (Peirce, 1975, 22. lap). Ez a koncepció mindegyik mozzanatában alapvetõ fontosságú. A "valami" adja meg, hogy a jelnek egy testtel bíró dolognak kell lennie. (Akárcsak a fizikai szimbólumrendszerek koncepciójában.) A "valaki számára" adja meg azt, hogy ahhoz, hogy jelviszonyról beszéljünk, ahogy Peirce (1975) fogalmaz, kell legyen egy interpretáns, egy értelmezõ. Jelek, ha éppenséggel a wittgensteiniánus terminológia tetszik, csak szociálisan léteznek, robinsoni nyelvhasználat nincsen. Most azonban a harmadik mozzanata a releváns számúnkra. A jel valamire utal, ennek azonban többféle módja lehet. Az utalás mindenképpen csak részleges, a jel a tárgyat csak valamilyen értelemben helyettesíti. Peirce-tõl (1975) származik a nevezetes hármas felosztás: vannak ikon, index és szimbólum típusú jelek. Azt szoktuk mondani, hogy elkülönítésük alapja a motiváltság, illetve az összekapcsolás jellege. Az indexikus jelek valaminek a fennállására utalnak (pl. a szõke hajszál arra, hogy egy szõke nõ járt férjünknél), az ikonikus jelek hasonlóság révén vonatkoznak a jeltárgyra, s a szimbolikus jelek puszta konvenció, puszta szabály révén. Meglehetõsen közismert, hogy ez a szimbólumfogalom milyen nagy szerepet töltött be, milyen nagy karriert játszott a Morris (1975) megfogalmazta viselkedéselvû szemiotikában, hogyan vált a jelek által irányított viselkedés kritikus kérdésévé. Megjelentek olyan elképzelések is, pl. Osgood reprezentációs meditációs elméletében, ahol maga a reprezentáció kifejezés abban az értelemben játszik kulcsszerepet, hogy viselkedéstöredékek képviselnek teljesebb viselkedéseket. Vagyis a képviselet nem a szenzoros, hanem a viselkedési oldalon jelenik meg (Osgood, Suci, és Tannenbaum, 1957, az elméletrõl lásd Czigler és Pléh, 1973). A hatvanas években azután a háromféle jelviszony gondolata igen nagy szerepet játszott az amerikai kognitív pszichológia fejlõdéslélektani megfogalmazásában. Az eredeti Peirce féle hármasságot Jerome Bruner (Bruner, Oliver és Greenfield, 1966, Bruner, 1974) vezette be a fejlõdéslélektani diszkusszióba. Azt hangsúlyozta vele, hogy a gyermek fejlõdésében a megismerés mindig sajátos jelviszonyok keretében mutat ugrásszerû új minõségi vonásokat. A kezdeti hasonlóságon alapuló ikonikus jelhasználatot felváltják az indexikus elemek, majd a természetes nyelv szimbólumai. Az érett gondolkodás szimbólum determinálta folyamat. Nem érdektelen ebbõl a szempontból felfigyelni arra, hogy a kognitív vállalkozás meglehetõsen megosztott a nyelv problémájában s a tekintetben, hogy hogyan jött létre a nyelvi jellegû reprezentációs keret. Elsõdleges volt-e a kommunikáció, vagy éppen a reprezentáció? Valójában mindez az európai gondolkodási hagyomány régi filozofikus megoszlása. Szokványosan, mind az emberréválás, mind a mai szocializáció kereteiben, de éppenséggel az információelméleti, valamint részben a szemiotikai metatudományok keretében is úgy szoktuk érezni, hogy a jelek és a kommunikáció elõtérbe helyezése ugyanazt
jelenti. Nyelvrõl, miként jelekrõl sem beszélhetünk kommunikáció nélkül. A 70-es évek közepén, kifejezetten a nyelvre vonatkozva vált nyilvánvalóvá, John Searle (1972) és Noam Chomsky (1975) híres vitájában a beszédaktusok jellegérõl, hogy itt koránt sincs egyetértés. Chomsky nagyon határozottan kiállt a mellett, hogy nem minden nyelvhasználatnak van s kell közvetlen pragmatikus kommunikációs szerepe legyen. Igen sokszor beszélünk úgy, hogy ez valójában csak megjelenítõ szerepû, senkinek és semmiért nem szól. Searle természetesen a praktikus, pragmatikus oldalt védte ezzel szemben, azt, hogy nyelv nem is létezhet a használat kontextusán kívül, csakis a társakon, a másokon, partnereken keresztül való, ha úgy tetszik a jel a jel-befogadót is állandóan implikálja logikailag ebben a tradícióban. Ez a kettõsség azóta meglehetõsen kitágult formában is megfogalmazásra került Chomsky mellett a megismeréstudomány olyan tágabb elméletíróinál is, mint Jerry Fodor (1990). Határozottan körvonalazódott a nyelv mint reprezentációs eszköz doktrínája. E felfogás szerint a nyelv elsõdleges funkciója nem a kommunikáció lenne, hanem valamiféle belsõ 'gondolati edényrendszer' kialakítása (Fodor, 1975 egyik megfogalmazásában ez a "gondolat nyelve" koncepció). A kommunikáció ehhez képest másodlagos és ráépült funkció lenne. Érinti ez a vita a nyelv keletkezésére vonatkozó részben szaktudományos, részben spekulatív megfontolásokat is. Kialakultak ugyanis olyan felfogások is, amelyek azt állítják elõtérbe, hogy tulajdonképpen az emberi nyelv kialakulásakor a reprezentációs funkció akár évmilliókkal is megelõzhette a kommunikációs funkciót. Az általunk ismert szekvenciális nyelv, amely természetesen a hangképzõ rendszerek és a nekik megfelelõ idegrendszeri struktúrák hosszú fejlõdését feltételezné, csak másodlagos fejlemény lenne, és ezt jócskán megelõzhette az a közös képviseleti rendszer, amely látványok, hangok és mozdulatok világát tudja egymásra leképezni. Ha úgy tetszik egy wittgensteini privát nyelv, egy reprezentációs belvilág elõzi meg Fodornál mint logikai feltétel, a spekuláló antropológusoknál (Wilkins és Wakefield, 1995) pedig mint empirikus feltétel a tényleges jelhasználatot. Ez a felfogás radikálisan szemben áll azzal a hagyományosabbnak érzett gondolatmenettel, mely szerint a nyelv formálja az emberi gondolkodást, a társak világában válunk magunkká és így tovább. A kognitív szemlélet megosztottságai itt egy hagyományosabb kérdés új artikulációját fogalmazzák meg. Itt a hagyományos kérdés természetesen az, hogy van-e gondolkodás nyelv nélkül, szükséges-e a nyelv a gondolkodás kialakulásához, vagy fordítva, a gondolkodás hozza létre, vagy legalább is alapozza meg s tölti fel valamiféle tartalommal (ahogy Hernád István, 1996 fogalmazná, horgonyozza le valahová) a nyelvet.
Leírások és képek A klasszikus kognitivisták uralkodó szemlélete szerint a reprezentációk valójában leírások a környezet kijelentések formájába tehetõ jellemzései. Nagyon radikális és szépen kidolgozott modelljei jöttek létre ennek mind a számítástechnikában, mind a pszichológiában. A számítástechnika itt egy nagyon fontos inspirátor, hiszen ha bármit tudunk, hangzott a korai mesterséges intelligenciakutatás ígérete, akkor azt le tudjuk írni egyedi programozói "mondatokként", amik úgy szólnak, hogy tedd ezt, tedd azt, tedd amazt, olvass, adj össze, hasonlíts össze, tárolj, nyomtass s hasonlók. Legfeljebb a lista nagyon hosszú lesz. Nem 12.400 mondatból, mármint programozói mondatból fog állni, hanem 124.000-bõl, de akkor is végesen algoritmizálható. Boole álma ez, konkrét megvalósulásában. Pszichológiailag pedig ez a leíró reprezentációs felfogás azt jelentette, hogy minden tudásunk tulajdonképpen olyan, mintha kijelentés függvényként lenne a fejünkben. Érezni, hogy itt valami probléma van. Hiszen amiket én motivációként mondtam, tehát hogy miért jött létre egyáltalán a
reprezentáció fogalma, s miért uralkodott el a kognitív kutatásban, azok mind az elvi kérdésekre vonatkoztak és részben biológiai megfontolásokra alapoztak. A gépi modell révén jött létre ez az ugrás és ez a váltás, amikor a reprezentáció egyáltalán való igényét egy konkrét reprezentációs modellhez kötik. Mit jelent például a pszichológiában ez a váltás? Ha azt az egyedi perceptuális tudást akarom jellemezni, ami e teremben érvényes, hogy például "Zsolt Tamás mögött ül", akkor ez végül is valamiféle kijelentésfüggvénybe lesz átírható, ahol mondjuk a predikátum az, hogy MÖGÖTT ÜL, és az elsõ argumentum az, hogy Zsolt, a második argumentum az, hogy Tamás. Pontosan itt két kijelentésrõl van szó: K1: ÜL [A=ZSOLT L=K2] K2: MÖGÖTT [FIGURA: ZSOLT, HÁTTÉR: TAMÁS]. Az emberi emlékezetet és sok minden egyebet ilyen kijelentés hálóval vagy kijelentések sokaságából elõálló hálózatokként fogjuk jellemezni. Minden tudásunk leírható lesz, mint leírás. Persze filozofikusan felvethetõ erre egy problematikus reakció. Maga az, hogy "leírás", elég kérdéses dolog az emberi gondolkodás egészére vonatkoztatva. Miért lenne minden leírás? Mi a dolgokkal cselekszünk, ezek a leképezések nemcsak a tudásért vannak, már az emberréválás kezdetein sem, hanem például azért, hogy irányítsák a baltakészítést, meg a hagyományozást. Kissé túlburjánzott ez a felfogás, mely a reprezentáció problémát elválasztja a gyakorlati haszontól. A hatvanas évek második felétõl kezdve a reprezentáció kérdése a kognitív tudományban és a pszichológiában is úgy jelent meg, hogy nemigen kérdõjelezzük meg, miért leírások a reprezentációk, s miért nem cselekvés áll elõterükben. Nem így vetõdik fel, hanem továbbra is a leképezés problémáján belül maradva azt kérdezzük meg, hogy igaze, hogy minden visszaadható lenne kijelentésekben? Igaz-e, hogy minden emberi belsõ tudásunk jellemezhetõ így, ha egy elég hosszú mondatlistát vagy kijelentéslistát veszünk? Késõbbi kérdés, hogy egyáltalán van-e a fejünkben kijelentés, nem csak külsõ, kommunikatív esetben jogos-e kijelentésrõl beszélni? Ezt éppenséggel a képek vagy kijelentések vitája során fejti majd ki Ned Block (1983). Block rámutat arra, hogy jogosnak tûnik a kritika a képek, a valóságban látott képek fejbe való bevetítése felett. Ez valamiféle befelé dologiasításnak tûnik. Csakhogy ez a kritika a propozíciókkal kapcsolatban is felvethetõ: a kijelentésekrõl ugyanúgy elmondható, hogy csak a kommunikációban, vagyis kívül léteznek a szó szoros értelmében. Érdemes megemlíteni, hogy mind a képi, mind a propozíciós elmélet azt jelenti, hogy belsõ világunkról gondolkodva a saját magunk által kialakított külsõ tudáshordozókat, a szószerint vett képeket és a kijelentéseket vetítjük be, használjuk belsõ életünk jellemzésére. Az 5.3 ábra Eysenck és Keane tankönyve nyomán mutatja be, hogyan képzelhetõ el a különbözõ külsõ és belsõ reprezentációk kapcsolata egymással. Valójában a külsõ világban, a kultúrában talált képek és mondatok megfelelõjeként jelenik meg a mentális képek és a belsõ kijelentések gondolata. Bár eredetileg szorosnak képzelik el a hasonlóságot, s végül is a két tábor a megismerés szenzualista és logicista metateóriájának felel meg, az utóbbi néhány évtized sokkal komplexebb képet alakított ki. Ami a belsõ képeket illeti, észrevettük például, hogy ezek jóval kevésbé szenzoros kópia jellegûek, mint korábban hittük. Sok bennük a konstruált mozzanat, s a képek is grammatikát vagy legalábbis valamiféle rendszert követnek. Az ilyen átalakulások következményei például az olyan analóg, de mégis konvenció követõ reprezentációk, mint a mentális modell fogalma (Johnson-Laird, 1983). Ez a folyamat érdekes módon nemcsak a belsõ képekre nézve ment végbe: a külsõ analóg reprezentációk leegyszerûsített kópia képét is felváltotta a konvenció és szabály fogalmára (is) építõ felfogás. A "festett képek" világára nézve ez a fordulat azonban jóval korábban végbement, mint Gombrich (1970) vagy a Horányi Özséb (1982) szerkesztette kitûnõ kötet is mutatja.
5.3 ábra A különbözõ külsõ és belsõ reprezentációk hierarchikus rendje Eysenck és Keane (1996) nyomán
De most az érvelés érdekében tegyük fel, hogy vannak a fejünkben is kijelentések, és nemcsak a kommunikáció való világában. Az ekkor felmerülõ vitát úgy szoktuk jellemezni vagy leírni, mint az analóg versus propozicionális tudás vitája. Két szélsõséges álláspont fogalmazódott itt meg. Az egyik szerint, ez lenne a propozicionális, az uralkodó felfogás, minden amit tudunk, kijelentések formájában van a fejünkben. Még az is, hogy tudom azt, hogy a narancs sárga, a kiwi pedig zöld. Ez a tudás is igazából egy kijelentés kell legyen. Vagyis az "élményszerû", perceptuális dolgokra vonatkozó tudásaink is kijelentések kell legyenek. Az analóg felfogás szerint nem így van. A világról való tudásunk egy jó része "képekben" jelenik meg. Nem olyan képek ezek, mint a Tractatus képei Wittgensteinnél, hanem valóban képek, funkcionális tulajdonságaikban olyanok, mint a fényképek. A vita elsõsorban a vizuális tudást érinti, de érinthetne mást is, csak mást nagyon nehéz kutatni. Nagyon nehéz azt kutatni, hogy mit jelent az, hogy "ismered a görögdinnye ízét"? Azt viszont viszonylag könnyebb kutatni, hogy amikor ismered a miskolci egyetemi kampuszt, akkor valójában ez egy hosszú kijelentéssor, ami ilyesmikbõl áll, hogy a hatos kollégium az ötös mögött van, az ötös a négyes mögött van, elõttük a menza, a fõépület mindettõl balra van és így tovább, mindez egy hosszú kijelentéssor. A másik alternatíva szerint ez a tudás szemléletes belsõ térkép. Vagyis a kérdés az, hogy szemléletes képek is hozzájárulnak-e a tudásunkhoz, vagy minden tudásunk jellemezhetõ kijelentéslistákkal. Nézzünk néhány pszichológiai kísérlet típust, melyekkel megpróbáltak dönteni az álláspontok között. Hogyan lehet az ilyesmit összehasonlítani? Már a hatvanas években megjelent egy elmélet, Allen Paivio (1971) kanadai pszichológus elmélete, amely úgy vonult be a köztudatba, mint a kettõs kódolási elmélet. Paivio azt mondta, hogy tényleges kísérleti tapasztalatok szerint tudásunk kettõs, van egy nyelvi, absztrakt és egy képi tudásunk. Olyan kísérletekbõl tudjuk ezt például, ha ténylegesen kijelentéseket adunk az embereknek, hogy képzeljenek el olyan mondatokat, mint: Az elefánt eltévedt az erdõben.
A bálna szivarozik. A nagypapa meggyújtotta a csûrt.
Két csoportot alkotunk a kísérletben. Az egyik csoportnak azt mondjuk, hogy próbálja elképzelni azt a jelenetet, ahogy a nagypapa felgyújtja a csûrt. Csukja be a szemét, próbálja elképzelni. Akik elképzelik, utána jobban emlékeznek magára a mondatra. A kettõs kódolási felfogásnak az a kritikus mozzanata vagy érdekessége, hogy magukra a nyelvi dolgokra is jobban emlékszünk, ha képileg támogatva jegyezzük meg õket. Nagy egyéni különbségek vannak ugyanis ebben. A kísérleti pszichológusok nagy témája az, hogy kit mennyire segítenek a képek, és kit nem, de ezt most feledjük el, nem ez a kritikus mozzanat a számunkra.
5.4 ábra Téri alakzatok a képzeleti kép tanulmányozására (Shepard és Metzler, 1971 nyomán)
Milyen kísérleti helyzeteket lehet teremteni, ahol dönteni lehet arról, hogy milyen is a világról alkotott leképezés a fejünkben? Képzeljük el a következõt. Az 5.4 ábrán (Shepard és Metzler, 1971 kísérlete) látható alakzatokat adunk: a személy feladata, hogy a bal oldali ábra után látott jobb oldaliról, mely térben el van forgatva, döntse el, hogy azonos-e az elsõvel. Az 5.5 ábra egy egyszerûbb változatot mutat, betûkre (Shepard és Cooper, 1982 kísérlete). A feladat itt is az, hogy a különbözõ szögekben elforgatott ábráról döntse el, hogy azonos-e az eredetivel. Az 5.6 ábrának megfelelõ görbét fogunk kapni. Miért szól ez az analóg képviselet mellett? Az eredmény mintha azt sugallná, hogy az emlékezetemben egy képet, amit egy bizonyos téri orientációval tettem el, összehasonlítom egy most látott képpel. Tehát mintegy a fejemben ez "ugyanúgy van", mint ahogy vetítve van, a koordinátákkal együtt tettem el. Ezen is, mint minden kísérleten, sokat lehet vitatkozni. Shepard (lásd Shepard és Chipman, 1970) megfogalmazásai persze igen körültekintõek. Õ nem valamiféle triviális izomorfiára gondol belsõ reprezentációk és a valóság között, hanem úgynevezett másodlagos izomorfizmusra: a reprezentációk közötti viszony és a valóságos tárgyak közötti viszony között van izomorfia.
5.5 ábra Betûalakzatok a képzeleti kép tanulmányozására (Shepard és Cooper, 1983 kísérlete)
5.7. ábra
5.6. ábra Elforgatott betûalakzatok felismerési ideje az elforgatási szög függvényében
A másik kísérlet típus a különbözõ térképkísérletek. Képzeljük el az 5.7 ábrának megfelelõ képet. Az emberek nézegetnek egy szigetrõl szóló térképet, ahol különbözõ kitüntetett objektumok vannak. Miután sokáig nézegették, utána elveszik a képet és mentális feladatokat adnak nekik. Fejben kell koncentrálniuk a képre. Azt mondják például, hogy: Emlékszik a szigetre? Gondoljon arra, hogy hol van a térképen az erdõ. Megvan? No kérem szépen, akkor most tessék arra gondolni, hogy hol van az öböl. Vagy: Tessék arra gondolni, hogy hol van a ház. És nyomja le a gombot, amikor megtalálta a fejében. Ha az utakat megfelelõen rendezzük el, akkor tovább tart váltani, ami megint csak
A mentális utak vizsgálatához használt "térkép ábra" (Kosslyn nyomán)
azt implikálja az "analóg emberek" számára, hogy itt képszerû reprezentációról van szó.
A harmadik kísérlet típus. Képzeljük el a következõ dolgot (5.8 ábra). Csukd be a szemedet, és képzelj el egy egeret. Most állíts mellé a fejedben egy nyuszit. Hány bajsza van a nyuszinak? A másik kísérleti csoport a következõ feladatot kapja: Képzelj el egy elefántot. Képzelj el mellé egy nyuszit. Ezután ugyanolyan részleteket kérdezünk. Ha igaz az egész analóg elmélet, akkor sokkal részletesebben fogod látni a nyuszit, ha az az egér mellett áll, mintha az elefánt mellett. Tehát a mentális perspektívád meghatározza a kép "fókuszáltságát". Ilyen szó szerint értik a pszichológusok azt, hogy képi a reprezentáció.
5.8 ábra
Mi a probléma mindezzel? A konklúzió nagyon szépen hangzik: a fejünkben részben képek vannak, részben mondatok, leírások és képek, mintegy kétféle az ember. Ezek a kutatások felvetik egyébként azt az általánosabb kérdést is, hogy miért fontosak nekünk, amikor kognitív tudományt tanulunk, a kísérleti pszichológia evidenciái? Ez az egyik típusú evidencia, mely állandóan megkérdõjelezi azt a típusú gépies gondolkodást, amely a gépben is minden tudást leírásként reprezentál. Van ezeknek a kísérleteknek egy állandóan visszatérõ témája és sugallata, nevezetesen, hogy maguknak a gépeknek nincsenek képeik, ott csak kijelentések vannak. Mikor képeik lesznek a gépeknek, akkor emberek lesznek. Szóval ez ugyanaz a kérdés, mint a "perceptuális felfektetés", amit Hubert Dreyfus (1973, 1979) nagyon sokat hangsúlyoz: hogy a gépek nem látnak, miközben sakkoznak és így tovább. Vagyis hallani, látni sokkal nehezebb a gépnek, mint sakkozni, meg gondolkozni. Analóg probléma ez, csak most a belsõ reprezentációra, az emlékezetre és egyebekre vetítve.
De vajon milyen értelemben képek tényleg ezek a képek? Mindannyian jártunk sokszor a Keleti pályaudvaron. Képzeljük el, hány ablaka is van a pályaudvarnak, vagy a saját kollégiumunknak kívülrõl nézvést. Ha a belsõ kép tényleg olyan, mint egy fénykép, akkor le kellene tudnom számlálni, csak sokáig tartana. De nem tudom megszámlálni, mint az már a filozófiai kép-vitákban is sokszor felmerült. Pylyshyn azt mondja, hogy a leíró típusú absztrakt tudás áthatja az úgynevezett képi, analóg tudás világát is. Nem igaz az, hogy az embernek olyan térképei lennének, amelyek elhalványodott fényképek. Az én tanárom, Kardos Lajos (1988) még azt mondta, pontosan ugyanezt, hogy a különbség a patkány és az ember között az, hogy a patkánynak elhalványult fényképei vannak, az embernek nem. Az ember mindig "fogalmilag átgyúrva" reprezentálja a szemléletes dolgokat is. Tán semmitmondó, hogy itt igazából egy kompromisszum felfogás valószínûleg az érvényes. Nem igaz az, hogy a Keleti pályaudvarról meglévõ belsõ képünk pusztán egy leírás sorozat lenne, miközben nem is fényképszerû. Ebben az egész nagy vitában az analóg és propozicionális reprezentációról azt mondja a szekvenciális és propozicionális felfogás, hogy az "eredetileg megfigyelt kép" a következõt jelenti. Megfigyelni annyi, hogy letapogatom és átteszem kijelentésekbe. Nézek egy csoportfényképet. Ahogy letapogatom, részrõl részre haladok, amit úgy nevezünk, hogy megfigyeljük. Az ellentábor számára ez azt jelenti, hogy áttettem kijelentésbe. Megfigyelem a Jánoshegyi-kilátó ablakait, mert például árbecslést szeretnék készíteni, hogy mennyiért fogom megcsinálni az üvegezést. Ha megszámlálom, akkor az már egy szekvenciális kijelentés típusú szervezõdés. A vita tárgya tehát úgy is fogalmazható, hogy nem olyan ártatlan szó az, hogy "megfigyeltem". Ha megfigyeltem, mondják, akkor úgy letapogattam is, mintha mondatok sora lenne. Minden egyes perceptuális eseményt áttettem egy kijelentéssé.
Irodalom A belsõ képviselet gondolatának keletkezésérõl Kardos, 1988, Csányi, 1995 jó források, az említett konkrétumok mellett. Chomsky, 1995 a résztvevõ szenvedélyektõl sem mentes jellemzését adja a reprezentáció "felfedezésérõl". Az antropológiai és biológiai beágyazásra Donald, 1991 és Jackendoff, 1992. A képzelet vitáról: Eysenck és Keane, 1996 tankönyve, valamint a Séra László és Komlósi Annamária, 1983, valamint a Séra László, Kovács Ilona és Komlósi Annamária, 1990 szerkesztette szöveggyûjtemények részletesen bemutatják nemcsak a vitát, hanem a kísérleti anyagokat is. Pléh, 1989 gyûjteményének II. kötete is számos írást tartalmaz. Séra, 1984 megfontolt szakirodalmi összefoglaló. Horányi, 1982 gyûjteménye jó forrás a külsõ kép fogalom átalakulására.
6. elõadás A reprezentáció "szigorúbb" fogalma
A pszichikai jelenségeket akként tudjuk definiálni, hogy kimondjuk, ezek olyan jelenségek, amelyek intencionálisan egy tárgyat foglalnak magukba. Franz Brentano: Pszichológia empirikus szempontból, (1984, 161. old)
Piaget a reprezentációról és a kötöttségekrõl való leválásró Jean Piaget nevét mindannyian ismerjük, mint a modern fejlõdéslélektan évtizedeken át volt fõ mozgatóját. Elhunyt ugyan már tíz éve, mégis olyan, mintha velünk lenne, annyiféle máig vitatott elméletet képvisel ugyanis. Piagetnek nagyon határozott felfogása van az emberi megismerés természetérõl és az emberrel foglalkozó tudományok szervezõdésérõl is. Olyan õ - ha szabad ilyen fellengzõs kifejezést használni -, mintha egy protokognitív tudós lenne. Nagyon aktív és agilis korszakában, az ötvenes években, amikor még nem volt kognitív tudománynak nevezett diszciplína, õ már felfedezte a nyelvészet, biológia, logika, tudománytörténet, s természetesen a pszichológia együttmûködésének szükségességét. Létre is hozott Genfben egy ilyen tematikájú centrumot, s úgy nevezte a saját megközelítését, hogy genetikus episztemológia. Piaget genetikus episztemológiája két értelemben is elõfutára az egész kognitív tudományi vállalkozásnak. Az egyik a fejlõdés gondolat és a fejlõdési magyarázat elõtérbe emelése. Piaget (1970b) úgy gondolta, hogy a hagyományos filozófiai ismeretelmélet alapkérdéseire, a kanti dilemmákra igazi választ tud adni háromféle fejlõdési hozzáállás. Az elsõ az alapvetõ. Hogyan bontakoznak ki a tudásformák a gyermeknél? Ha megértjük azt, hogy miben különbözik az egyéves és a négyéves gyerek gondolkodásmódja, akkor sok mindent tudunk arról, hogy egyáltalán mi az, hogy "tudás" és "megismerés". A másik fejlõdési elv a tudományok történetével kapcsolatos. Ha megértjük azt, hogy például hogyan alakult ki az arisztoteliánus fizikához képest a galileánus fizika, és ehhez képest mondjuk az einsteini fizika, tehát ha rekonstruáljuk a tudományok történetét, észre fogjuk venni, hogy a gyermeki gondolkodás fejlõdése részben ennek megismétlése lesz. A harmadik támpont az evolúció, a törzsfejlõdés, mely szinten homológiákat mutatna a gyermek fejlõdésével, illetve magyarázó elveket adna annak megértéséhez. Piaget általános biologizmusa mindmáig jól ismert és elismert modell lehet a kognitív kutatás számára. A megismerési folyamatokat Piaget a biológiai önszabályozás szerveinek tartja. Az is közismert (Piaget, 1990, 1993), hogy ebben egy biológiai eredetû dialektikus triásszal él: az alkalmazkodás (adaptáció) általánosan úgy képzelendõ el, mint az asszimiláció, a saját meglévõ rendszerünkhöz történõ igazítás, és az akkomodáció, a sémáknak a környezethez illesztése közötti egyensúlyozás. A közös elveken túl eltérések is vannak. Az alapvetõ különbség "a biológiai és a kognitív szervezõdés között az, hogy a gondolkodás általánosabb formái, melyek tartalmuktól elválhatnak, éppen e révén a kognitív csere vagy személyközi szabályozás formái, ugyanakkor, amikor a minden élõ szervezõdésre közös mûködésbõl származnak" (Piaget, 1967, 413. lap). Vagyis a természeti eredetû nyelv és logika mint a külsõ szabályozás, a külsõ reprezentáció eszköze újra belép a képbe: a szociális összehangolás megvalósítójává válik.
Vitatottabb persze Piaget átfogó konstrukcionizmusa. A szokványos oroszos és amerikai felfogás Piaget szemléletét túlzottan determináltnak és biologistának tartotta, ahol a gyermek önfejlõdése lenne a vezérelv, s a szociális környezet nem játszana elég nagy szerepet. Szóval szerintük Piaget éppenséggel nem eléggé konstrukcionista. A kognitív kutatás Chomskyt követõ irányzata viszont sokszor felveti, hogy nem ért egyet azzal, amint Piaget minden szervezõdésünket úgy képzeli el, mint konstrukciót a személy (a megismerõ alany) erõfeszítései révén. Piaget ennek visszatérõen olyan jellemzést ad, hogy ezzel az ismeretelmélet kanti programját valósítja meg, mikor megmutatja, hogy a megismerés a kereteket adó sémák és az adatok közötti kölcsönhatás eredménye. "Tartalom nélkül üres a gondolat, fogalom nélkül vak a szemlélet" (Kant, 1995, 106. oldal). A híres Chomsky-Piaget vitában (Piatelli-Palmarini, 1979) megfogalmazódott már, hogy a modern szelekcionisták viszont túlzásnak tartják Piaget konstrukcionizmusát. Ezek a kognitív viták még visszatérnek késõbb, a modularitással kapcsolatos fejezetben is. Megemlítem azonban, hogy Piaget más szempontból is vitatott szerzõ. A gyermeki fejlõdés és a tudománytörténet közötti párhuzamokat néha magyarázatként állítja be. Különösen sokat vitatott azután elképzelése az egyedi élet során szerzett fenotípusok "visszahatásában". Piaget (1988) nem naiv lamarckiánus, õ a fenokópiának nevezett folyamatban hisz. Ennek lényege, hogy az egyéni élet során érvényesülõ adaptációk jó környezetet teremtenek a mutációkhoz. A neodarwini doktrína az, hogy fajok és egyáltalán biológiai létezõk csak a mutációk közötti válogatás révén fejlõdnek. Piaget viszont úgy gondolja, hogy az, hogy éppen milyen élõ környezetben élt például a csiga, a fenokópia befolyásolni fogja, hogy mely mutánsoknak lesz nagyobb a túlélési esélyük. Ez a vitatható tézis valójában folytonosságot teremt a biológiai evolúció és a kulturális tanulás rendszere között. Ezzel a nevezetes Baldwin (1896) hatás egyik változatát fogalmazza meg. Ennek a James Mark Baldwin amerikai fejlõdéspszichológus és filozófus megfogalmazta gondolatnak a lényege, hogy a tanulás, s ezzel a kultúra, hogy Daniel Dennett (1994) metaforikus kifejezését alkalmazzam, ha nem is ad égi fogantyúkat a fejlõdéshez, de ad földi darukat. Térjünk vissza ahhoz, hogy mitõl genetikus episztemológia ez. Piaget úgy gondolja, hogy egész elmélete egy kanti ciklicitást sugall az emberi megismerés fejlõdésérõl, legyen az a gyerek, vagy a tudomány fejlõdése. A már említett akkomodáció, asszimiláció és adaptáció fogalmakkal próbálja visszaadni azt a ciklicitást, amit már Kant is hangsúlyozott. Kant is úgy képzelte el, hogy az emberi megismerés kettõs rendszerben mûködik. Vannak a beérkezõ érvek, adatok, és vannak a fejünkben levõ sémák a kiindulópontban. Ha modernen értelmezzük Kantot, az a priori kategóriák valójában a genetikailag adott értelmezõ rendszerekként tekinthetõek, ahogy azt például Lorenz nyomán Chomsky (1995) is teszi. Az adatokat az értelmezõ rendszerek hatályuk alá vonják. Nincs közvetlen nyers érzetadat, ahhoz mindig kell egy meglévõ séma. Ezt érti Piaget asszimiláción. Amit kapunk a világból, azt hozzáidomítjuk ahhoz, ami a fejünkben már van. Az akkomodáción viszont azt érti, hogy ami a fejünkben van, idomul ahhoz, amit a világból kaptunk. A kettõ együtt alkotja az alkalmazkodás ciklikus biológiai folyamatát, az adaptáció folyamatát. Hogyan kapcsolódik mindez a reprezentáció problémájához? Piaget elképzelése szerint a gyermek gondolkodásának fejlõdésében óriási változások vannak a különbözõ életkorok között. Ennek sem a kései, sem a korai oldalairól most nem fogok beszélni. A számunkra kritikus mozzanat az, hogy Piaget szerint 16-18 hónapos korában a gyermek egy elég különös s átható fejlõdésen megy át. Ennek a változásnak a kulcsszava nála a reprezentáció. Mit is kell ezen érteni? Az újszülött és az élet elsõ évében levõ gyerek Piaget felfogása szerint az érzékszervi intelligencia világába tartozik. Ennek fejlõdése során nagy teljesítmény a tárgyak
állandóságának és a környezet stabilitásának a kialakulása. Mindenesetre ennek a fejlõdésnek a végpontjaként alakul ki (konstruálódik meg) a stabil világ. Piaget persze, ma már tudjuk, sokszor alulbecsülte a csecsemõk tudását. Most azonban nem ez a fontos a számunkra, hanem az átmenet ez után. Piaget egyrészt úgy véli, hogy magának a nyelvnek a megjelenésében a mozgató erõt a gondolati fejlõdés jelenti, s különösen a cselekvésnek a saját cselekvésbõl kiinduló tagolása. A gondolkodás megelõzi a beszédet és � a beszéd szerepe arra korlátozódik, hogy a szimbólumtevékenység egyensúlyi állapotba jusson elmélyültebb sematizáció és rugalmasabb absztrakció révén (Piaget, 1990, 66. lap).
Ráadásul a beszéd nem önmagában jelenik meg. Piaget szerint ezzel együtt jár számos egyéb dolog. A játék, szimbolikus játék, az álom és egyéb olyan tevékenységek, amelyek mind a következõre utalnak. A képzetek a tárgyakról eddig nem váltak a gondolkodás saját tárgyaivá. A hónapos kor azért kritikus a reprezentáció megjelenése szempontjából, mert ekkor lesznek képesek ezek a belsõ dolgok elválni a külsõ ingerfeltételektõl. Ekkortól kezdve tud a gyermek a szobában is az útra gondolni és nemcsak akkor, amikor az úton megy. Vagyis van egy általánosabb fordulat, egy dekontextualizáció. A fejlõdéspszichológia részkérdése, hogy ez a fordulat miért jön létre. Az igazi emberi nyelvhasználat e keretben Piaget szerint nem az "itt és mostról", nem a jelenlevõrõl szóló beszéd, hanem a múltról s a tervezett jövõrõl szóló beszéd. Ha a gyerek elkezd beszélni várt, jelen nem lévõ és hasonló eseményekrõl, akkor beszélhetünk igazából arról, hogy a fejében reprezentációk vannak. Ugyanígy a szimbolikus játék is a reprezentáció szimptómája, megjelenési jegye. Itt a gyerek megint csak olyasmiket jelenít meg, amikor a széken elkezd lovagolni és azt mondja, hogy tütû - és mi úgy értelmezzük felnõttek, hogy autónak tekinti. Megint arról van szó, hogy egy jelen nem lévõ dolgot jelöl a szék. Ez egy óriási fordulat. Ugyanilyen fordulat lenne az igazi álom megjelenése és hasonlók. Fogadjuk el, hogy a Piaget-féle felfogás szerint az igazi reprezentációt a puszta leképezéstõl a manipulálhatóság, az átalakíthatóság és a közvetlen környezetfüggéstõl való leszakadás különbözteti meg. A Chomskyval folytatott híres vitája során ezt a koncepciót így fogalmazta meg. A szimbolikus vagy szemiotikai funkció a második év során jelenik meg, s szerintem igen nagy szerepet játszik problémánkban. [A probléma az, hogy hogyan tér át a gyermek a cselekvések logikájáról a konceptuális logikára. P.Cs.] Ennek egyik sajátos esete a nyelv, de csak egy sajátos esete, mely különösen fontos, ezt nem tagadom, de a szimbolikus funkció összes megnyilvánulásai között egy korlátozott eset. Chomsky talán azt mondaná, hogy itt szemantikáról van szó, s a szemantika kevésbé érdekes, mint a szintaxis a mi problémánk szempontjából. Én azonban úgy vélem, hogy itt van egy szintaxis, egy logikai szintaxis persze, hiszen itt sémák összehangolásáról, koordinálásáról van szó, olyan koordinálásról, mely a végsõ formálódó logikában alapvetõ szerepet játszik� Hipotézisem a következõ: A nyelvet alakító elõfeltételek egy tágabb halmaz részei, melyet az érzékszervi-mozgásos intelligencia különbözõ szakaszai készítenek elõ. Ezek közül hatot lehet elkülöníteni, melyek jellegzetesen eltérnek egymást követõ teljesítményeikben, de elég, ha
nagyjából az érzékszervi-mozgásos logikát jellemzem, s aztán a szimbolikus funkció megjelenését. Ekkor lép fel a nyelv is és hasznot húz mindabból, amit az érzékszervi- mozgásos logika már elsajátított, valamint a szimbolikus funkcióból, ahogy tág értelemben ezt értelmezem, hiszen a nyelv ennek csak egy sajátos esete. Úgy vélem tehát, hogy alapunk van feltételezni az érzékszervi-mozgásos intelligencia és a nyelv alakulásának egyidejûségét és rokonságát� Másként fogalmazva� a nyelv az intelligencia terméke, s nem az intelligencia a nyelv terméke. (Piaget, 1979, 248-250. lap).
"Régi elmélet" ez, még a szimbolikus funkció általános feltételezése is, mely igazából a harmincas években jött létre. Ma azonban újra felfedeztük jelentõségét az egész reprezentáció elmélet szempontjából. A mai kognitív fejlõdés elméletek is Piaget meghaladásával küzdenek. Legjelentõsebb talán e téren Karmiloff-Smith (1992, 1996) felfogása, mely, mint a 9. elõadásban még visszatérünk rá, a feladatspecifikus innátizmust megpróbálja összeegyeztetni a Piagetiánus világképpel. Karmiloff-Smith egy sajátos általános felfogást is képvisel a különbözõ területek fejlõdési függetlenségét tekintve. Eltérõen Piaget-tõl úgy gondolja, hogy nincsen egyetlen általános kognitív mechanizmus (az intellektus Piaget-nél), melynek kibontakozása minden terület, például a látás, a nyelv, a számok világa vagy a társas világ terén megmagyarázná a fejlõdést. E területek mind a modulok önfejlõdésének megfelelõen alakulnak. Ugyanakkor mindegyikben megjelenik egy sajátos funkció, a reprezentációik újraírásának funkciója. A gyermek kezdetben minden megismerési területen a tényleges teljesítményeket lehetõvé tevõ "praktikus eljárásmódokat" sajátítja el. Az óvodáskorban megtanulja az eredményeket egymáshoz viszonyítani, s ezáltal újraírni, átalakítani, reflektívvé tenni a teljesítmény elérését. Így lesz az automatikus beszélésbõl reflektív grammatika például. Karmiloff-Smith igyekszik hangsúlyozni, hogy a különbözõ területek között csak analógia van. Amikor konkrét példáit nézzük azonban az újraírásra, nehéz elnyomnunk azt az érzést, hogy tulajdonképpen visszatér a nyelvnek a megismerésre vagy egyáltalán az emberi kognitív teljesítményekre gyakorolt hatásának a téziséhez. Az újraírások lényege ugyanis a nem nyelvi területeken mindig az, hogy egy nyelvi rendszert, jeleket "vetítünk rá" a kognitív teljesítményekre.
Az információtól a reprezentációig: Fred Dretske és Kardos Lajos Van két másik elmélet is, amelyek szintén abba az irányba mutatnak, hogy a reprezentáció a bármiféle leképezésektõl az elszakadási, vagy leszakadási képesség értelmében különböztethetõ meg. Fred Dretske (1988) elmélete az egyik. õ az információ és reprezentáció koncepcióját azt mondhatnók, megpróbálja valamiféle idegfiziológiai kontextusba helyezni. Grice (1997) jelentés elméletére támaszkodva Dretske is megkülönbözteti a természetes jelentést vagy indikációt, mely megfelel a hagyományos információ fogalomnak. Itt természeti események jellegük, az oksági kapcsolatok révén képviselnek más természeti eseményeket, míg a hiedelmek s egyéb bonyolultabb intencionális rendszerek (Grice nem természetes jelentése) úgy képviselnek, hogy tudnak tévesen képviselni is. Az indikációról a
reprezentációra való átmenet kulcsa Dretske felfogásában is a relatív önállósulás: a téves képviselet lehetõsége. (Hatfield, 1991 elemzése érdekes adalék ehhez az átmenethez.) A reprezentációs funkciók lépésenként alakulnának ki a törzsfejlõdés során, s ebben kitüntetett szerepe van annak, amikor létrejönnek olyan idegrendszeri képzõdmények, amelyek azt a "benyomást keltik" a szervezet számára, hogy egy tényállás fennáll, miközben az nem szükségszerûen áll fenn. Az okilag keletkezett mûködés információhordozó szerepre tesz szert. Gondoljunk például az utóképre. Az utóképek minden kísérleti tapasztalat szerint a magasabbrendû gerinces idegrendszerben is vannak. Az emlõsöknél bizonyára vannak. Az utókép azt jelenti, hogy akkor is "látok" valamit, amikor az már nincs jelen. De ez azt a benyomást kelti bennem, mintha jelen lenne. Dretske felfogása szerint a puszta információfeldolgozó idegrendszerrel szemben az a döntõ változás, amikor megjelennek olyan képzetek vagy képletek - nevezzük ezeket képleteknek - az idegrendszerben, amelyek azt a "benyomást keltik", mint hogyha az esemény, ami kiváltotta õket, még fennállna, de valójában nem áll fenn. Ekkor egy "lavina" kezdõdik el az idegrendszer evolúciós fejlõdésében. Maga az, amit mi gondolatoknak, gondolatok átalakításának és a reprezentáció önállósodó életének szoktunk nevezni, ezekbõl az egyszerû funkciókból alakulna ki. A hetvenes években egy magyar összehasonlító pszichológus, Kardos Lajos (1976) igen hasonló felfogást alakított ki. Az õ értelmezésében is a döntõ mozzanat valójában a lelki élet keletkezésében az információhordozó funkció önállósulása. a környezet minden mozzanatához� egy az egyhez viszonylatban hozzárendelõdik egy meghatározott idegrendszeri történés� nevezzük ezt reprezentatív idegrendszeri történésnek. Az egy az egyhez viszonylat kritériuma: egyenlõ környezeti mozzanatokhoz egyenlõ, különbözõkhöz különbözõ reprezentatív idegrendszeri történés rendelõdik hozzá. Kardos, 1976, 111. lap
Kardos számára nagyon fontos ebben a folyamatban, hogy a kezdetben oksági jelzõ funkcióból lesz a "puszta" információ. Az átmenet a jelzõ funkcióról az információs funkcióra - a fejlõdés ugrópontja. Amikor ugyanis ez az átmenet bekövetkezik, az állati életben megjelenik a lelki, a pszichikus jelenség. Az állat, amikor a fenti módon információt kap a környezetérõl - érzékel. Kardos, 1976, 116. lap
Vagyis Kardos számára az egész lelki élet kulcsa az információ és ennek megfelelõen a reprezentációs funkció keletkezése.
A naiv elméletek, a népi pszichológia és a reprezentáció
A Reprezentációs Elme Elmélet (RTM) megjelenése
A klasszikus kognitív mozgalom egy sajátos változata a Representational Theory of Mind, az Elme Reprezentációs Elmélete néven vált közismertté (Fodor, 1996a). Az elmélet egyik mozzanata a logika kérdéséhez illeszkedik. A mentális világ kétféle 'láncolatba' illeszkedik. Az egyik az egyedi élmények oksági láncolata. Egy bizonyos látvány azt a gondolatot kelti bennem, hogy kutyát látok. A másik a reprezentációk logikai implikációs rendszere: ha kutyát láttam, akkor például állatot láttam. A két rendszer között valamiféle izomorfizmus van. Mentális életünk beleilleszkedik a természeti okság rendjébe, de a logikai következmények rendjébe is. Az egyik az a világ, amit Haugeland (1996) értelmében a funkcionális és derivációs magyarázatok kezelnének, a másik, amit a szisztémás elemzés. Piaget (1967) úgy fogalmazta meg ezt az izomorfizmust, hogy "a tudatállapotok és a megfelelõ fiziológiai folyamatok paralelizmusa lényegében az oksági és a tágabb értelemben vett implikációs rendszerek izomorfizmusán alapszik" (206. lap), illetve "a jelentések implikatív rendszerei és a kauzális anyagi rendszerek izomorfak" (208. lap). Hasonló izomorfizmust hirdet a reprezentációs felfogás is. Fodor elképzelése szerint kétféle hálózatot kell feltételeznünk. A mentális állapotok okságilag levezetett hálózatát (közben azonban tudjuk, hogy a mentális állapotoknak maguknak lényege a propozíciók és az azokra vonatkozó attitûdök sokasága), a másik oldalon pedig a propozíciók közötti következtetési (logikai) viszonyok hálózatát. "A két hálózat - az oksági és a következtetési - között részleges izomorfizmus állítható fel. Ilyen izomorfizmus mellett egy propozicionális attitûd oksági szerepe a tárgyát alkotó propozóció szemantikai szerepét tükrözi" (Fodor, 1996a, 74. oldal). A kauzális és az implikációs rendszer kapcsolata olyasmi, amibe már Descartes is belezavarodott. Hiedelmeinket, szóval hogy most éppen azt hisszük, hogy süt a nap a domboldalon, nyilván valami okozza a külvilágból. Van egy oki rendszer, amelyik elvezet a hiedelmekhez. Descartes számára ez úgy jelent meg mint probléma, hogy elválasztotta a testet és a lelket, s utána kapcsolatot kellett a kettõ közt keresnie. A mai kognitívizmusban ez úgy jelenik meg, hogy bár mi feltételeztük, hogy van egy önmagába zárt eleve létezõ gondolkodásrendszer - ez lenne az elme nyelve és az egész reprezentációs elmélet - ennek azért nyitottnak kell lennie a külvilágra. Az implikációs rendszer viszont azt jelenti, hogy ha bizonyos dolgokat okoznak külvilágbeli események, akkor abból más hiedelmek következnek. Tehát ha külvilágbeli események azt a hiedelmemet okozzák, hogy ketten bementek a szobába, abból már a meglévõ masinériám révén következik az a másik hiedelmem, hogy valaki bement a szobába. Abban az értelemben szintaktikai elmélet ez az emberi gondolkodásról, hogy feltételezi, hogy valamiféle logikai forma is eleve adott, nem levezetendõ kiindulópont az emberi gondolkodásban. Fodor radikális szerzõ abban az értelemben, hogy a reprezentációkat magukat oki tényezõvé is teszi. A mentális rend maga okká válik, a gondolat okilag lesz más gondolatok forrása. Ez a reprezentációs elmélet tágabb kitekintéseket is tartalmaz. Az egyik a reprezentációk keletkezésére vonatkozik. Fodor szerint az emberi elme úgy mûködik, hogy az érzéki felületekre beérkezõ eseményeket a központi idegrendszer valamilyen specializált részei még nem szimbolikus algoritmusok szerint feldolgozzák (ezek lennének a modulok, lásd a 9. elõadást), hogy azután mintegy utolsó lépésként egy elõre megadott (ha tetszik innát, ha tetszik túltanult) rendszer szerint ezekbõl reprezentációkat készítsenek, amelyek formailag leírások. Minden amit gondolunk, vágyunk, akarunk, s minden amire emlékezünk,
tulajdonképpen propozíciók, kijelentések s ehhez kapcsolódó attitûdök sokaságaként képzelhetõ el. Megszûnik azonban ezzel a szimbólumfeldolgozó modell tiszta kognitív torzítása, az a torzítás, mely legalább Kantnak (1981) a lelki jelenségek hármas tagozódásának doktrínája által kísért. Kant a kogníció, az affekció és a konáció hármasában gondolkozott, s ennek megfelelõen elválasztotta az érzelmet és a cselekvést a megismeréstõl. Fodor koncepciójában viszont a propozíciókhoz jellegzetes attitûdök társulnak. Egy általam dédelgetett kijelentésben hihetek (vagyis vélhetem azt, hogy ez valamit leír a valóságból), kezelhetem úgy, mint ami egy múltbeli eseményre vonatkozik, vagyis attitûdöm lehet az, hogy ez egy velem korábban történt dolgot ír le, de kezelhetem úgy is, mint ami egy olyan tényállást tükröz, amit szeretnék, ha bekövetkezne, vagyis amire vágyom. Minden tudásunk végül is propozíciók sorával írható le. De a propozíciók mellett van valami más is, hiszen mi állandóan olyasmiket mondunk, hogy: Tudom, hogy süt a nap. Azt hiszem, hogy süt a nap. Emlékszem rá, hogy sütött a nap. Szeretném, ha sütne a nap. Vagyis az életben állandóan propozíciók mellett különbözõ hiper predikátumok állnak: tudom, szeretem, tisztelem és így tovább. Tudom, hogy p és hasonló szerkezetek a kommunikált nyelvben is vannak, de a rejtett, belsõ nyelvben különösen. A propozíciók a valóságos nyelvben többnyire modális kontextusokban jelennek meg. Hogyan kezeli egy ilyen gondolat nyelvébõl kiinduló mentalista felfogás, mint ez az elme reprezentációs elmélete ezeket a tudom, szeretem, hiszem stb.-ket? Az úgynevezett vélekedés-vágy pszichológia feltételezésével. Azt hirdeti, hogy a fejünkben levõ tudások minõsítettek. Meg tudom különböztetni azt, hogy Látom, hogy Odüsszeusz hajózik a tengeren, attól, hogy Tudom, hogy Odüsszeusz hajózik a tengeren. Pedig a propozíció mindkét esetben ugyanaz, a propozicionális mag: Odüsszeusz hajózik a tengeren. Olyan gondolkodásmóddal jövünk a világra - hirdeti ez az elme reprezentációs elmélete -, hogy minden dolgot kijelentéseknek megfelelõen szeretünk elrendezni és eltenni, és ezekhez intencionális indikátorokat rendelünk hozzá. Hogy hogyan is értékeljük ezt: ez lenne a fejünk adaléka. Ezt a reprezentációs elmefelfogást emlegeti úgy Fodor s a kognitív mozgalom, mint vélekedés-vágy pszichológiát. Hiedelmeink azok a propozicionális tartalmak, amiket a szimbólummanipulációs, a nyelv leíró modelljét átvevõ felfogás kezel. A vágyak világa pedig megfelelne némileg (Fodor ezt persze nem szeretné bevallani) a cselekvési nyelvfelfogásból, például a beszédaktus elméletbõl átvett szándék mozzanatoknak.
Az intencionalitás kérdése Ezek a propozicionális attitûdök részben megfelelnek Brentano (1874) különbözõ intencionalitási formáinak. Brentano is úgy képzelte el az emberi lélek felépítését, mint ahol a lelki jelenség egy sajátos vektor: az egyik dimenziója a tartalom, a másik az aktus, az a mód, ahogy kezelem ezt a tartalmat és vonatkoztatom valamire, ahogyan intencionalitást, valamire vonatkozást rendelek hozzá. Minden pszichikai közös jellemvonása abban található, amit sajnálatos módon gyakran olyan félreérthetõ kifejezéssel tudatnak neveznek, vagyis egyfajta szubjektív magatartásban egyfajta, mint mondják intencionális viszonyban, mely valamire irányul, ami talán valójában nem létezik,
ám belsõleg tárgyként adott. Nincs hallás valami meghallott, hívés valami elhitt, remény valami reménylett nélkül, nincs törekvés a törekvés célja nélkül� Franz Brentano: Az erkölcsi ismeret eredete. Mezei Balázs fordítása, 55, lap
Brentano (1874) háromféle intencionális viszonyt különít el: a képzetalkotást (ez a legalapvetõbb, ugyanakkor nem tartalmaz létre vonatkozó állásfoglalást), az ítélést, mely létezõnek vagy nem létezõnek állít be valamit, és az érzést (valójában szeretetrõl és gyûlöletrõl beszél itt. A kognitív szemlélet alakulása szempontjából az elsõ kettõ kitüntetett jelentõségû: a reprezentáció mellett, a mellett, hogy valami a tudat számára megjelenik, fontos mozzanat az is, hogy azt igaznak vagy hamisnak, létezõnek, kívánatosnak stb. tartjuk. Valójában a mai reprezentációs tudatelmélet a maga kijelentés alapú szervezõdésével és a vélekedés és a vágy egymásra épülésével úgy is tekinthetõ, mint e kettõsség egységes modellbe foglalása. Brentano a különbözõ mentális folyamatok közül a reprezentációs mozzanatot tartja középpontinak. Brentanonál mindez az intencionális viszonyok szempontjából fogalmazódik meg: a megjelenítési [reprezentációs, P.Cs.] eljárás képezi alapját nemcsak az ítéletalkotásnak, hanem éppen úgy a vágyakozásnak is, mint minden más pszichikai aktusnak. Semmit sem lehet megítélni, de semmit sem lehet kívánni se, és semmitõl se lehet félni vagy rettegni, ha azt nem jelenítjük meg. (Brentano, 1874/1983, 160. old.).
Maga az intencionalitás természete nem triviális dolog, nem volt az már a középkorban sem, hiszen azt érintette, hol is vannak az elvont jelentések? A Brentano filológiának nemcsak szövegbéli kérdése, hogy hogyan is értelmezze az intencionális tárgyak létezését. Ráadásul Brentano eredeti kifejezése, az Inexistenz, mint Richardson (1982) rámutat, úgy is fordítható és értelmezhetõ is, mint a "nem létezés doktrínája", s e szerint az intencionalitás tézise a nem létezõ dolgokról szóló beszédre vonatkozna. Kicsit rendszeresebben tekintve, arról van itt szó, hogy Brentano téziseinek van egy ontológiai és egy pszichológiai értelmezése, amint már Chisholm (1967, 202. lap) is elõsorolta azt. Az intencionalitás ontológiai tézisének kifejezése szerint az 'intencionális' egy az elmén belüli létezésmódra utal; az intencionalitás pszichológiai tézisének kifejezésekor viszont az 'intencionálist' az elmén kívül is létezhetõ tárgyakra irányulás leírására használjuk.
A kognitív tudományban Brentano intencionalitás fogalmának pszichológiai értelmezése a releváns. Úgy is mondhatnók, hogy az az értelmezés, mely nála magánál is késõbbi munkásságában az intencionalitás kizárólagos értelmezésév, vált (Brentano, 1982, Osborn, 1949, Gilson, 1955, az egész kérdésrõl, lásd Mezei Balázs, 1994 kitûnõ összefoglalóját). A pszichológiai értelmezés szerint létezõ dolgok esetén négy elemû viszonyról van szó.
EGO
TARTALOM belül
AKTUS
TÁRGY kívül
Nem létezõ dolgok, például az unikornis vagy az aranyhegy esetén a viszonyrendszer három elemûvé egyszerûsödik: EGO
AKTUS belül
TARTALOM kívül
Absztraktumoknál, pl. négyzetgyök 2 esetén az bonyolítja a dolgot, hogy a TARTALOM és a TÁRGY azonossá válik, s ugyan rajtunk kívül létezik, de nem a tárgyak világában. EGO
AKTUS belül
TARTALOM / TÁRGY ?kívül?
A Brentano képviselte tudatelméleti vizsgálódás valahogyan lenézett, a múlthoz tartozó dolog volt közel egy évszázadon át, szemben saját kora kísérleti pszichológiájával. Ha ebbõl a perspektívából tekintjük, akkor az a gondolati keret, amelyben a mai tudatelmélet megfogalmazza többek között az intencionalitás kérdéseit is, a tudományos attitûdök és a büszkeség egy évszázada tartó érlelõdését mutatja. Ma a fogalmi elemzés az analitikus filozófia vagy hatvan évnyi hódítása után nem idegen, s ha úgy tetszik, a kognitív tudomány Frege mellett Brentano örökségének felújításában is kulcsszerepet játszik. A filozófiai és köznapi szóhasználatban egyébként egyaránt két értelme van az intencionalitás és az intentio(n), intenció kifejezéseknek. A köznapi vagy bevettebb szóhasználat szerint az intenció valami jövõre irányuló szándékot jelent. Tágabb terjedelmû, de ugyanakkor szûkebb körben használatos a kifejezés filozófiai értelme, a valamire vonatkozás. A Magyar Értelmezõ Kéziszótár (596. lap) a következõ meghatározást adja: intenció fn 1. Szándék, cél(zat), elképzelés. ~ ink szerint. 2. Lélt. A tudatnak valamely tárgyra irányulása. [nk: lat] A mai filozófiai segédletek mind figyelmeztetnek e kettõsségre, kezdve Chisholm (1967) klasszikus összefoglalójával, s arra, hogy az intencionalitást mint filozófiai terminust ne keverjük össze a jövõre irányuló szándékkal (pl. Guttenplan, 1994). John Searle, aki a Guttenplan kötetben az egyes számú intencionalitás címszót írta (merthogy kettõ van), nem marad meg a figyelmeztetésnél: el is magyarázza, hogy mi a két jelentés viszonya: "a hétköznapi értelemben vett intenció pusztán az intencionalitás egyik formája, a hiedelem, a vágy, a remény, a félelem és egyebek mellett" (Searle, in Guttenplan, 1994, 380. oldal). Daniel Dennett, a kifejezésrendszer egyik mai felújítója az Intencionális rendszerek (Dennett, 1987, 17. lap) címû programadó írásában megfogalmazza a szóhasználati dilemmát: Korábban az "intencionális" kifejezést nagybetûvel írtam minden olyan alkalommal, amikor Brentano intencionalitás fogalmát kívántam használni, azért, hogy elkülönítsem ezt a szakkifejezést egy unokatestvérétõl, ami például olyan kifejezésekben jelenik meg, mint az
ideggyógyásznál - intencionális tremor, azaz kézremegés szándékos mozgáskezdeményezésnél. A Brentano bevezette szakkifejezés sokkal bevettebb mint korábban, minden használója belenyugszik az összekeverés lehetõségébe, így némi habozás után úgy döntöttem, hogy felhagyok tipográfiai kilengésemmel. A beavatatlan olvasót azonban figyelmeztetem, hogy az "intencionális" itteni használata nem azonos a hétköznapi szóhasználatban megjelenõ intencionális kifejezéssel.
Történetileg, mint Chisholm (1967) is rámutat, a sajátosabb jelentés, a VONATKOZÁS, IRÁNYULÁS volt az elsõdleges. A középkori kifejezés az intendere igébõl származik, mely megfeszítést jelent, s ennek megfelelõen, ahogy a Webster Szótár mondja, a lélek, a figyelem valamire való feszült irányulását is jelenteni kezdte. Konkrétabb metaforával pedig a középkori jelentés az íj megfeszítésébõl származik, s a "valamire irányulás" a nyílvesszõ valamire irányításának felel meg a megfeszített íj mellett. Vagyis az igen elvont filozófiai értelmû kifejezés, mint oly sokszor, itt is igencsak konkrét metaforából származik. Az európai filozófia (és a pszichológia) történetében az intencionalitás fogalmának központi jelentõsége ciklikusan alakult, s kapcsolata más kérdésekkel, elsõsorban az állati viselkedés célszerûségével csak századunkban, s leginkább az utóbbi évtizedben vált világossá. Brentano a skolasztikus hagyományt újította fel, melynek alapkérdése a nem létezõk és az absztraktumok referenciája volt. Instrumentalizmus és realizmus
Fodor sajátos módon egyszerre platonista és kartéziánus. Számára a szolipszizmus, mint kutatási stratégia alapvetõ a kognitív tudományban (Fodor, 1980). Igazából a fejünkben szunnyadó fogalmak vannak, melyek azután leülepszenek a tapasztalat hatására, konkrétan lehorgonyozódnak. A gondolat nyelvén a következõt érti Fodor ebben a koncepcióban (1975). Az emberi kommunikációban végtelen regresszus van, és végtelen regresszus van akkor is, amikor a gépekrõl beszélünk. Az emberi kommunikációban ez könnyen értelmezhetõ. Ha tudsz angolul, mit jelent az, hogy megértesz egy mondatot? Többnyire a tudás azt jelenti, hogy le tudod fordítani magyarra az angol mondatokat. Attól válik számodra értelmessé, hogy egy másik rendszerbe átteszed. A végtelen regresszus lényege, hogy akkor hogyan érted meg a magyar mondatokat? Mibe teszed át? Hasonló módon, ha egy számítógépbe beleírunk egy program utasítást, akkor tudjuk, hogy ott öt-hat lépésben nagyon sok dolog történik. A gép a magasszintû programnyelven írott utasítást elõször lefordítja egy, aztán egy még alacsonyabbszintû nyelvre, a végén azután van benne egy gépi kód, mely egy végsõ mintegy beleégetett nyelv. Minden, amire lefordítódnak az utasításaim továbbra is egy nyelv, melyben szimbólumok vannak, és a szimbólumoknak szintaxisuk van. Hol van itt a gondolat nyelve? Olyan ez, mint Leibniz elképzelése az egyetemes kalkulusról. Úgy gondolja Fodor, hogy akár az emberre, akár a gépekre gondolunk, végsõ érvelésünkben fel kell tételezni, hogy van egy "beégetett", beépített végsõ nyelv a rendszerben, például a fejünkben. Ezt nevezi a gondolat nyelvének. A gondolat formáját, amibe a gondolatot belehelyezzük. Hogy kapcsolódik ez az elme reprezentációs elméletéhez?
Miért realista ez az elmélet? Fodor elmélete azt is hirdeti, hogy nemcsak így rendezzük a világot, hanem mind e kijelentések, mind az attitûdök ténylegesen léteznek a fejünkben, s ráadásul a másiknak is tulajdonítjuk õket. Tehát ez olyan értelemben velünkszületett rendszer, hogy amikor valaki csinál valamit, mondjuk becsukja az ajtót, akkor nem tudok segíteni azon, hogy úgy értelmezzem, hogy Kovács Lajos becsukta az ajtót, és egyben egy értelmezést teszek hozzá, hogy miért, felteszem, hogy valami szándék irányította ezt. Mert fázik, mert zaj van kint és így tovább. Az embereket meg is lehet kérdezni errõl, mindez egy attribúciós, vagyis egy szándéktulajdonítási rendszernek a kiindulópontja is. Nemcsak hogy mindannyian fel vagyunk vértezve ezzel, hanem azzal is, hogy egymásnak állandóan ezt tulajdonítjuk. Úgy gondoljuk, hogy Kovács Lajos azért csinálja amit csinál, mert azt hiszi, hogy "x tény áll fenn" és egyébként bizonyos vágyai vannak. Azért száll fel a buszra, mert azt hiszi, hogy a busz hazaviszi és így tovább. Az egész hétköznapi élet értelmezésének egy általános masinériája, elmélete lesz ily módon az elme reprezentációs elmélete. Van még néhány kiegészítõ vonása e felfogásnak Ez a vágy és vélekedés típusú gondolkodásmód a filozófia történetébõl nemcsak Brentanora, hanem a lokúció-illokúció elkülönítésre is emlékeztet a beszédaktus elméletben (Austin, 1989). Valójában Fodor felfogása egy sajátos válasz arra a kihívásra, amit a cselekvésközpontú nyelvfelfogás vezetett be vagy újított fel, szemben a szimbólumfeldolgozó koncepcióban is uralkodó leíró felfogással. Ezzel a vágy-hiedelem kettõsség rendszerrel tulajdonképpen ugyanazt próbálja kezelni, amit Austin és Searle (1969, 1979) úgy fogalmazott meg, hogy van egy kijelentés szerkezet, és a kijelentéseknek bizonyos cselekvés értékük. Csak Fodornál nem a kommunikáción, az emberek közti viszonyokon, hanem a fejen belüli viszonyokon van a hangsúly. A Fodor képviselte "realizmussal" szokványosan Daniel Dennett instrumentalizmusát szoktuk szembeállítani (lásd Kiss Szabolcs, 1996). A szembeállítás persze nem triviális: Dennet mint naturalista beállítottságú szerzõ a szó elvont értelemben természetesen realista. Az alábbi módon értelmezi saját vélt instrumentalizmusa és a naiv pszichológia kategóriáinak viszonyát: A naiv pszichológia tehát abban az értelemben instrumentalista, ahogy a legvadabb realisták is megengednék: az embereknek tényleg vannak vélekedéseik és vágyaik a népi pszichológia által képviselt változatában ugyanúgy, ahogy tényleg van súlypontjuk, és a Földnek van Egyenlítõje. Újra konstruálhatnám instrumentalizmusomat úgy, mint olyan realizmust, amely bizonyos elvont viszonytulajdonságokra vonatkozik: olyan tulajdonságokra, melyek egy szervezetet vagy egy mûtárgyat bizonyos meghatározott módon hoznak kapcsolatba környezetével. Dennett, 1987, 52-53., 30. old.
Dennettnél (1987, 1996b) hozzáállások szintjeirõl van szó. A fizikai hozzáállás felel meg a természettudományok végsõ redukciójának, annak a szintnek, mely nem sokat segít a viselkedésben való eligazodásban. tervezeti hozzáállás a gépezet mûködésének megfelelõ szint, az a szint, amely például a humán esetben az agyfiziológia szintje lenne. Az intencionális hozzáállás pedig annak a szintnek felel meg, amit a gépezet elkészítõjének szándéka képvisel, az élõk esetén pedig a természetes kiválasztódás funkcionalitása. Az intencionális gondolkodásnak ebben a felújításában két mozzanatról van szó, s Dennett mindkettõben összekapcsolja Brentano hagyományát az állati viselkedés célszerûségének kutatásával. Intencionalitásunk végsõ soron természeti, evolúciós eredetû, hangzik az
általános tézis. Másrészt, magát az intencionalitást mint egy evolúciósan beváló gondolkodásmódot is használjuk: nemcsak viselkedésünknek magának van intencionalitása, hanem a rendszeres viselkedésérõl való gondolkodásunk is állandóan intencionalitást tulajdonít ezeknek. Közismert, hogy hogyan használja fel ezt a második, a tulajdonítási szintet Dennett a magunkról alkotott absztrakciók, pl. az Én és a tudat fogalmának kezelésére is, mint a 11. elõadásban még szó lesz róla. Elméletem szerint a self nem valami régi matematikai pont, hanem egy olyan absztrakció, melyet milliónyi attribúció és értelmezés határoz meg (beleértve az önattribúciókat és az önértelmezéseket is), melyek az élõ test (azért visszajön a test, P.Cs., Dennett szemiotikai materializmusnak nevezi saját elméletét) életrajzát alkotják, s melyeknek Narratív Gravitációs Központja. (Dennett, 1991, 426-427. lap)
Mitõl instrumentális elmélet Dennetté? Fõleg attól, hogy õ azt mondja, hogy nem az a kérdés hogy a Zsoltnak tényleg vannak-e szándékai, hanem az az érdekes, hogy nekem jó túlélési esélyt ad, ha úgy teszek, mintha feltételezném, hogy Zsoltnak szándékai vannak. A szándékok realitása ebben a gondolati keretben nem közvetlenül merül fel. A szándéktételezés hipotézis, amivel bizonyos élõlények egyre bonyolultabb módon élnek, és ez az attitûd megkönnyíti a túlélést. Ha egy csecsemõre gondolunk, embercsecsemõre, a csecsemõ számára jó túlélési stratégia az, hogyha a mama különbözõ arckifejezéseinek szándékos jelentést tulajdonít, hogy "hú, biztos azért vág ilyen csúnya képet, mert valamit rosszul csináltam", vagy "biztos azért, mert jól csináltam". Ez a tulajdonítás egy evolúciósan kialakult stratégia lenne. Úgy néz ki, mintha elszakadtunk volna a reprezentáció fogalmától, pedig ez nem így van. Ezek az instrumentális felfogású emberek is úgy gondolják, hogy az embergyereknél is, és a felnõtt világában is egy kettõs világképpel élünk: hiedelmeket, ehhez kapcsolódó vágyakat és szándékokat tulajdonítunk egymásnak. Valójában, amit hiedelmekként aposztrofálunk ebben a felfogásban, ez felelne meg annak, amit reprezentációként fogunk fel másutt. A reprezentáció nem egyszerûen meglét vagy nem meglét kérdése, hanem értelmezési és tulajdonítási probléma. Mach mint elõfutár
Dennett tehát abban az értelemben instrumentalista, hogy felteszi: a szándékot és az intencionális rendszert aktívan feltételezzük egymásnál, egy sajátos hozzáállást veszünk fel. Ebben a "lágy szemléletû" intecionalitásban Dennett nem áll egyedül. Igen hasonlóan gondolkozott, csak éppen nem az intencionalitás kör, szervezte mondandóját a századforduló filozófiai pszichológiájában Ernst Mach is. Dennett két szempontból is hasonlít Machra. Már Mach (1897, 1927) az Én csupán viszonylagos állandóságát, s súlypontszerû absztrakt mivoltát hangsúlyozza. Az absztrakciók, melyek oly fontosak mind az intencionalitás elmélet, Brentano, mind a korban új logika számára, Machnál hipotetikus értelmezést kapnak. Vagyis az Én nem egy kiinduló lényeg, hanem viszonylagos, megkonstruált állandóság. (Érdekes módon már Frege is súlypontról, meg az Egyenlítõrõl beszél, amikor a pszichologizmust bírálja az Aritmetika alapjaiban, s példát keres arra, hogyan is lehet valami elvont létmódban.) Másrészt Machnak is (igényeiben) világos evolúciós magyarázata van. Én
fogalmunknak s hasonló absztrakcióinknak története van, mégpedig funkcionális története. Ami Dennettnél az evolúciósan beváló hozzáállás, az Machnál ökonómia és hipotézisek világa. Mach alaposabb elemzésének igénye nélkül nézzünk néhány példát a hasonlóságokra. Mach az intencionális hozzáállás kérdését is felveszi, mégpedig - mint erre Gergely György felhívta a figyelmemet, a mai álláspontok közül a szimulációs felfogást képviselve: mások viselkedését magunkból kiindulva értelmezzük szándékok eredményének. gondolatban bejósoljuk az emberek viselkedését azzal, hogy testükhöz kapcsolva a mienkéhez hasonló érzékleteket, érzéseket, és akaratokat tételezünk fel náluk (Mach, 1910, 207. oldal), s ezeket a tulajdonításokat "tudattalanul minden gyermek végrehajtja." (uott., p. 208).
Az Én hírhedett és sokat tárgyalt (Nyíri, 1994) dekonstrukciója során Mach is egy evolúciós értelmezést ad az Én integratív szerepérõl. Maga az Én is egy evolúciós füzér, a személy mivolt (az intencionális ágens feltevése) puszta szimbolikus hipotézis, nem valami esszenciális dolog�. Vagyis készek vagyunk arra, hogy magunkat, s minden gondolatunkat az egyetemes evolúció termékének és alanyának tekintsük. (uott, 235. old.) Úgy érezzük, hogy az élet igazi gyöngyszemei az állandóan változó tudattartalomban rejlenek, s hogy a személy pusztán egy semleges szimbolikus fonál, melyre ezek fel vannak fûzve. (uott., 234-235. old.) Az Én élményeink emlékeibõl s az általuk provokált asszociációkból áll. (uott., 46. old.)
Mach valójában két szempontból érdekes az intencionalitás naturális kezelésének történetét keresve. Az egyik a strukturális szempont. Úgy tûnik, az evolúciós elmélethez fordulva, egy évszázaddal elválasztva is nagyon hasonló felépítésû javaslatok keletkeznek. Másrészt kettejüknek, Machnak és Dennettnek, még tágabban pedig Dennettnek s a századelõ természetelvû pszichológiájának van egy közvetítõje: Karl Popper. Popper (1972, 1995, lásd róla Pléh, 1995b) az, aki Dennett fel, közvetíti az absztrakciók realitásának központi voltát, mind az episztemológiai és pszichológiai kérdések, így az intencionalitás egységes evolúciós keretben való kezelésének igényét.
Reprezentációk és fejlõdés
A reprezentációs elméletek, összekapcsolódva az intencionalitás kérdésével valójában a kognitív tudomány naturalisztikus megalapozásának programjaihoz kapcsolódnak, s így szervesen illeszkednek az egyedfejlõdés illetve az evolúció problémájához. Ennek teljes áttekintése helyett néhány illusztrációt mutatok be. Etológiai adalékok a naiv elméletek keletkezésérõl
Az utóbbi 15 év etológusai számára központi kérdés a csimpánzokkal folyó megfigyelésekben és kísérletekben a reprezentáció problémája. Kétféle értelemben. Az egyik értelem az, hogy van-e hagyomány emberszabásúaknál, tényleg át tudják-e adni egymás számára a szokásokat. Az embert ugyanis sok egyéb mellett az különbözteti meg a csimpánztól, hogy A ember át tudja adni B fejébe a saját reprezentációját. Nagy kérdés az, hogy a csimpánz át tud-e adni, vagy pedig csak mindketten küzdenek a környezettel. Nagyon sok vita folyik ma is arról, érvényesek-e azok az elsõ megfigyelések, hogy a majmok a szokásokat átvennék. Voltak megfigyelések majmoknál, melyek efféle hagyományozásra utaltak. Sok újabb értelmezés szerint itt nem a hagyomány kezdeteirõl, hanem puszta társas facilitációról van szó (Csányi, 1995). Hogy kapcsolódik mindez a reprezentáció elmélethez? Donald (1991) elemzésében már láttuk az elõzõ elõadásban, hogyan tekinthetõ a hagyományozás és a reprezentációk átvétele egy sajátos forradalomnak az emberréválás során. Van egy másik kísérleti helyzet típus, ahol az állati reprezentációkról beszélni szoktunk, ezek a hazugság és becsapás problémái. Vajon tudnak-e majmok s háziállatok, kutyák és macskák hazudni? Valószínû, hogy igen. Csányi Vilmos például azt mondja erre, hogy ez azért van, mert az ember 12-15 ezer év alatt olyan kutyákat válogatott ki szelektív tenyésztéssel, akik nagyon hasonlók hozzá: intencionális értelmezõk. Ez persze az elvi kérdést nem változtatja meg. A lényegi mozzanat az, hogy az etológia egyik visszatérõ témája, hogy a hazugság lenne a magasabb szintû reprezentáció kritériuma. Azért, mert nem konkrétan az itt és most helyzetre reflektál, hanem egy másik helyzetre. Tehát a hazugság, ha szabad ilyen filozófiai fellengzõsséget használni, a lehetséges világok szférájába vezet el. Amikor hazudunk, lehetséges világokat mozgósítunk fejünkben. Ugyanez, tehát az igazság-hamisság problémája felmerül az ember-gyerekkel kapcsolatos etológiai és fejlõdéslélektani megfigyelésekben is. Ezeket szoktuk naiv tudatelméletnek nevezni. Mikortól képesek a gyerekek becsapós játékokat játszani, mikortól képesek úgy sírni, hogy semmi bajuk, azért, hogy odafigyeljenek rájuk, és mikortól képesek olyan kijelentéseket mondani, melyek félrevezetik a környezetet, illetve mikortól képesek feltételezni, hogy a másik vélekedései eltérhetnek az övéktõl. Azért szoktuk ezt naiv tudatelméletnek nevezni, mert feltételezi nemcsak azt, hogy van egy MÁSIK hanem azt is, hogy a MÁSIK fejében is van egy E-rendszer, egy elmeértelmezõ E-rendszer, amely a jelzéseket mint jelzéseket képes interpretálni. Egy olyan fejlõdési képet kapunk itt, mely szerint nem egyszerûen az az érdekes, hogy például a nyelvi rendszer, a grammatika alapjai vagy egyéb kognitív rendszerek veleszületettek-e a gyerekkel, hanem maga a szándék tulajdonítás és a viselkedések kommunikatív értékkel való felruházása veleszületett stratégia lenne. Akik abban hisznek, hogy ennek van valamiféle evolúciós története, azok azt próbálják kutatni, hogy például a fõemlõsök abba az irányba mutatnak, hogy a bonyolult szociális szervezõdésû állatoknál is megjelennek már a szándéktulajdonítás elõfokai. A tudatelmélet képviselõi úgy gondolják, hogy ennek a fejlõdésnek van valamiféle funkcionális magyarázata, beillesztése. A társas mozzanatot az egyén, ha tetszik szolipszista önkibontakozó rendszerébe helyezi ez a felfogás. Voltaképpen az a meggyõzõdés irányítja õket, hogy a társas világban is vannak kiinduló rögzített rendszerek. Olyan sémák, melyek révén egyáltalán társakat tételezünk s azokat szándékokkal s egyebekkel ruházunk fel. Ha úgy tetszik, maga az intencionális hozzáállás
annak különbözõ rangú intencionalitásaival, úgy ahogy azt Dennett (1987) posztulálja, a fejlõdéskutatások szerint egy lágy, instrumentális rendszer, hipotézis, eredetét tekintve egy önkibontakozó biológiai rendszer (Leslie, 1987, Gergely, 1994, Gergely, Nádasdy, Csibra és Bíró, 1995, Perner, 1991). Az adott társas interakciók szempontjából a priori társas értelmezési sémákat tételeznek. Ezek adják meg a társas élet egyáltalán való értelmezési kereteit. Ezek egyszerre önmagukba zártak s szociálisak. Önmagukba zártak, mert nem az adott személy egyedi tapasztalatai hozzák létre õket, hanem evolúciósan választódtak ki. Tartalmuk azonban szociális: arról szólnak, hogy szándékokkal s tervekkel rendelkezõ, értelmesen kalkuláló s jeleket kibocsátó lények vesznek körül. Ez az elvárásrendszer az, amit Dennett (1987) az intencionális hozzáállásnak nevez. Kibontakozásában persze számos lépés van: míg a gyermekek már igen korán képesek egy ágens cselekedeteként értelmezni bizonyos ingerkonfigurációkat, ugyanakkor a hamis vélekedés tulajdonítása, annak felismerése, hogy a másiknak eltérhet a modellje a helyzetrõl az enyémtõl, jóval késõbbi teljesítmény, 3 és 4 év között alakul ki. Kezdetben a gyermek naiv tudatelmélete vágycentrikus, s késõbb válik csak kidolgozott vélekedés- vágy elméletté.
Az intencionális kérdéskör egy mai természettudományos keretben A reprezentációs rendszerek fejlõdése a mai fejlõdéskutatás egyik alaptémája. A részadatok ismertetése helyett összefoglalásként szeretném vázolni, mik szerintem ma a naturalista igényû megközelítés kulcsmozzanatai az intencionalitás kérdésével kapcsolatban, s hogyan függ ez össze a reprezentáció fogalmával. Hogyan is lehet logikailag rekonstruálni azt, ahogyan az intencionalitás kérdésköre és az állati viselkedés elemzése kapcsolatba kerülnek. Úgy képzelem el, hogy a célszerûség, a célracionalitás és az intencionalitás szempontjából mintegy evolúciós fokozatok tételezhetõek fel. Az egyes kutatások többnyire csak valamelyiket vizsgálták, mára azonban, nem utolsósorban Dennett munkáinak szószerinti naturalista értelmezése révén állnak már az állatoktól a kulturális absztrakciókhoz vezetõ híd pillérei. 0. Az élõvilág célszerûségei (reflexek, tropizmus) a kutató számára evolúciós magyarázatot kapnak. A látszólagos célszerûség nem mond ellent az okságnak és a fizikalizmusnak. 1. Az állati viselkedés ekvivalencia viszonyai. Magasabbrendû állatoknál megjelenik az állat viselkedésében a cél szempontjából vett racionalitás. Az állat az azonos célhoz vezetõ utakat egyenértékûnek kezeli például, vagy a pedálnyomás lehetséges módozatai is egyenértékûek számára. Ez felel meg a Kardos és Barkóczi (1953, Kardos, 1988) által leírt aequiterminális célszerûségnek. Az állat viselkedését a tárgyak irányítják, ebben az értelemben van "vonatkozási" intencionalitása, de nem tulajdonít szándékokat. Társas viselkedését a motivációs folyamatoknak megfelelõ ekvivalenciák szervezik, de ebben sem tételezhetünk fel szándéktulajdonítást. 2. Szándék és célracionalitás tulajdonítása megjelenik már az észlelésben is, mind mások, mind a tárgyaknak tulajdonított "racionális viselkedés" elvárásának megfelelõen.
Gergely, Nádasdy, Csibra, és Bíró (1995) kísérletei kimutatták, hogy a szándékattribúció embergyermekeknél igen korán megjelenik az észlelésben, s természetesen egymás értelmezésében is. Mindez kialakít egy Dennett értelmében vett elsõrendû intencionális rendszert: szándékokat tulajdonítunk az ágenseknek. Sajátos kérdés, amit a szerzõk újabban felvetettek, hogy vajon a cél tulajdonítás, a teleológiai hozzáállás megelõzi-e az intencionális hozzáállás felvételét. Természetesen a kutatás igazi izgalmas kérdése nem egy puszta tény megállapítása, hanem annak elemzése, hogyan bontakozik ki ez az embergyermeknél (pl. egy elõprogramozott rendszer-e), s vannak-e elõfokai fõemlõsöknél. 3. A reprezentáció és a valóság elválasztása: vélekedés tulajdonítás a tudatelméletben. Számos eredmény utal arra, hogy az embergyermek három-négy éves kora közt egy további változáson megy át (Perner, 1991). Naiv pszichológiája kifinomultabbá válik: a másikat nemcsak szándékokkal rendelkezõ lénynek tekinti, hanem olyan intencionális rendszernek, amelynek vélekedései vannak a világról. Ez a fordulat jelenik meg a nevezetes hamis vélekedés próbákban, ez teszi lehetõvé a leválást a pillanatnyi helyzetekrõl, s a második szándékú szimbolikus kommunikációkat (Leslie, 1987). Itt jelenik meg a nem létezõrõl és a nem igazról való gondolkodás, s már tényleg közeledünk Brentanohoz. Mindezt egy tagolt naiv tudatelmélet megjelenésének tartjuk (Gergely, 1994, Kiss, 1996). Máshonnan tekintve ez a másod- és harmadlagos intencionális rendszerek megjelenését eredményezi Dennett értelmében. Nemcsak szándékot tulajdonítok, hanem felteszem, hogy a partner is ezt teszi, és modellje van arról is, hogy én ezt teszem. Nem véletlen, hogy ez a kérdés, vagyis a magasabbrendû intencionális rendszerek kialakulása oly mértékig hasonlít Grice (1997) kommunikáció szervezõ és jelentéstulajdonító elveihez. 4. Az intencionális hozzáállás szabad és hajlékony alkalmazása Az emberek másodlagos célokra kezdik szabadon használni az intencionális attitûdöt. Sokszor ugyan úgy tûnik, rabjai ennek, amikor antropomorfak, de valójában józanabbak. Intencionális természetfölötti ágenseket alakítanak ki, hogy rendezni tudják a világot, majd így értelmezik a maguk alkotta gépezeteket is. De ezt az attitûdöt alkalmazzák állataikkal is. *
A reprezentációs elméletekkel kapcsolatban persze számos kétely is megfogalmazódik. Az 5. elõadásban már láttuk azt a kérdést, hogy mi minden fakad abból, hogy képek és készségek is vannak. Egy további kihívó kérdés lesz azonban az, hogy a radikális kapcsolatelvû felfogás majd véglegesen szakítani próbál ezzel a reprezentációs elmélettel.
Irodalom Piaget számos munkája hozzáférhetõ. Fodor felfogása is olvasható magyarul is. Dennett úgyszintén. Kiss Szabolcs és Gergely György írásai kiváló orientációt adnak az egész kérdéskörhöz. Perner könyve jó eligazítás a fejlõdési irodalomban, s a reprezentáció és
intencionalitás összekapcsolásában, akárcsak Karmiloff-Smith kötete s magyarul is olvasható cikke.
7. elõadás Gondolkodnak-e a gépek? Modellen tehát minden olyan fizikai vagy kémiai rendszert értünk, melynek hasonló viszonyszerkezete van, mint annak a folyamatnak, melyet utánoz. `Viszonyszerkezeten' � azt a tényt értem, hogy egy mûködõ fizikai modell, mely ugyanúgy mûködik, mint az a folyamat, mellyel párhuzamos. Alaphipotézisem az, hogy a gondolat modellálja a valóságot, s lényege �. a szimbolizmus, mely jórészt ugyanolyan, mint ami ismerõs számunkra a gondolkodást és a számítást segítõ mechanikus eszközöknél
Craik: A magyarázat természete. 1943, 5. fejezet
A tárgyak szerepe az emberi gondolkodásban Egyszerû és könnyû témának tûnik az, hogy gondolkodnak-e és milyen értelemben a gépek. Elhangzanak érvek e mellett és ez ellen most már négy évtizede. Elõadásom elején történeti kifejtést fogok alkalmazni, míg az óra második felében a kritikai mozzanatokat fogom tüzetesebben jellemezni. Mielõtt egyáltalán ezt a kérdést, hogy gondolkodnak-e a gépek felvetnénk, egy tágabb kérdést is vizsgálnunk kell. Az, hogy mi a viszony az ember és a gépek között, nemcsak a gondolkodás szempontjából merül fel a modern európai szellem történetében. Állandóan visszatérõ téma az, hogy tekinthetõ-e a gép az ember modelljének. Oly mértékig visszatérõ téma, hogy a 17. századtól kialakuló sajátos dualisztikus emberképet, amit kartéziánus emberképként szoktunk jellemezni, Gilbert Ryle (1974) meglehetõsen vitriolosan úgy nevezi, mint a "szellem a gépben", vagy "a gépben lakozó kísértet" képe az emberrõl. Descartes számára, amikor az emberi szervezet mûködésérõl beszélt, természetesnek tûnt, hogy az élõ szervezet olyan, mint a Versaillesi-i szökõkutak, az óramûvek vagy egyáltalán a mechanika századának diadalmas gépezetei. Ehhez azonban hozzátette, hogy ez nem így van a lélekkel. A gépi test nem gondolkodik, ez a lélek dolga. Miután így áttekintettük az összes funkciót, melyek egyedül a testhez tartoznak, könnyû felismerni, hogy semmi nem marad bennünk, amit a lelkünknek kellene tulajdonítanunk, hacsak nem a gondolataink. Descartes: A lélek szenvedélyei. 42. lap Dékány András fordítása
Ha közvetlenebb témánkat tekintjük, ez sajátos állásfoglalás is. A gondolkodás nem modellálható gépiesen. Az, ami az emberben nem gép, lenne maga a gondolkodás, minden egyéb viszont gép. Nem fogom most visszaidézni azt, hogy miért is hibás ez, csak egyetlen egy jelzõvel utalnék rá. Ez a típusú gépi gondolkodás megfeledkezik arról, hogy a biológiai szervezõdés kissé más, kicsit opportunusabb, alkalomszerûbb, lágyabb, véletlenszerûbb és egyáltalán természet által formáltabb az ember teremtette gépekhez képest. A 7.1 táblázat mutatja, hogy általában milyen hármas lehetõséggel használjuk fel az újkori gondolkodásban a gépeket az emberre nézve. Ezek kombinációja azt a lehetõséget is felveti ugyanis, hogy a gépekkel jellegükben azonosak vagyunk. Koncepció
Determináció iránya
Példa (tudományos, köznapi)
Gépi determinista
Tárgyak alakítják életünket
Idõmérés a csillagászatban Órák és köznapi pontosság
Metaforikus
Gépek alakítják metaforáinkat
Idegrendszer mint óra, telefonközpont Emlékezetünk rekeszei
Instrumentális
A tárgyak magát a gondolkodást képviselik
Ködkamra és elemi részek Kézírás, nyomtatás, logarléc
7.1 táblázat Három egymást kiegészítõ felfogás a tárgyak szerepérõl a gondolkodásban
Általában igaz a 17. századtól kezdve is, hogy annak ellenére, hogy mindig érezzük, hogy valami baj van akkor, ha az embert gépekkel modelláljuk, minden olyan korszakban, amikor valamilyen új gép jelenik meg a technika fejlõdésével, fellép az a csábítás, hogy a gépet átfordítsuk az ember modelljévé. Nézzünk egy másik, jóval késõbbi, 20. századi példát. A telefónia megjelenésével, különösen Puskás Tivadar találmányának köszönhetõen, a telefonközpontok megjelenésével jelentek meg olyan felfogások az emberi idegrendszer mûködésérõl, amelyek az idegrendszert tulajdonképpen telefonhálózatként, és az idegrendszer magasabb szintjeit, fõként az agymûködést egy átkapcsoló telefonközpontként fogják fel. Ez nem a mesterséges intelligenciakutatás és a mai gondolkodás privilégiuma, így volt már a húszas években is. A húszas évektõl kezdve megfogalmazódott a pszichológiában meg a filozófiában, az alaklélektanban ennek egy radikális ellentételezése. Az emberi élmények nem atomisztikus szervezõdésébõl kiindulva az alaklélektan sajátos biológiai és filozófiai doktrínát is megfogalmaz. A biológiai doktrína - ez most a gépi gondolkodás szempontjából számúnkra érdekes - leghíresebb megfogalmazója Wolfgang Köhler (1938, 1947), aki azt mondja, hogy tulajdonképpen a természet és az ember mûködésének tudományos modellálásában alapvetõen kétféle gondolkodási mód él velünk. Ha posztmodern idiómában fogalmaznánk, azt mondhatnánk, két metanarratívája van a a természetrõl való gondolkodásnak. Az egyik a topografikus gondolkodás, a másik pedig a dinamikus gondolkodás, mint az 1. elõadásban már láttuk. A probléma Köhler szerint, - most már visszavetítem az ember megértésére - azokban a modellekben, amelyek az idegrendszer mûködését mint telefonközpontot képzelik el, voltaképpen az, hogy nem veszik észre, hogy az
élõ szervezet saját biokémiájával nem egyszerûen egy topografikus modellt alkot, hanem egy erõteljes dinamikus modellt is, ahol idõbeli folyamatok s energiaátadások vannak. Amikor az információ problémáját gépekkel kezeljük, ezzel csak egy újabb lépést teszünk, de megmaradunk a topografikus szemléletben. Vagyis a mai kognitívizmus néhány alapgondja hosszú folyamatba illeszkedik bele a gépek metaforikus felhasználásában. Amikor az ember információkezelõ tulajdonságait elkezdjük egy éppen aktuális gép módjára értelmezni, ez csak látszólag a semmibõl létrejövõ újdonság az ötvenes évek közepétõl. Valójában egy három évszázados hagyományba illeszkedik, amely sok mindent megpróbált gépekkel leképezni. Ebben a három évszázados hagyományban mindaz a dilemma, amit a mesterséges intelligenciával és az emberi gondolkodás gépi modellálásával kapcsolatban felvetünk, már korábban megjelenik, a nem gondolkodási jellegû emberi funkciók gépi modellálásánál is. Nevezetesen, hogy az élõlények modellálásában nem lehet pusztán a mechanikából kiindulni. Karl Poppernek (1972) van egy híres cikke, amelynek az a címe, hogy Órák és felhõk. Popper azt mondja, hogy tulajdonképpen a természet modellálásában kétféle szemlélet él bennünk. Az egyik az órásmester szemlélete, a 17-18. századi mechanika szemlélete, amely a természetet úgy tekinti, mint egy mindent tudó órásmester által létrehozott óramû gépezetet, ahol a viszonyok determinisztikusak. Mit értünk azon, hogy determinisztikusak? Ha egy fogaskerék jól illeszkedik egy másikkal, akkor ennek az elmozdulása egyértelmûen meghatározza a másik elmozdulását. És a szerkezet tervrajzának megértésével vagy átlátásával az egészet megértettük. Ki kell nyitnunk az órát, és megértenünk, hogy a különbözõ fogaskerekek hogy kapcsolódnak egymáshoz, mindez a rugóhoz és a másik végén a mutatóhoz, és megértettük, mi is történik. A természetrõl való gondolkodásnak van azonban egy másik módja is, ezt nevezi õ "felhõk" metaforának. Milyen is egy felhõ? Ha légballonnal, vagy ha repülõgéppel haladunk és belemegyünk egy felhõbe, az elsõ furcsa dolog amit látunk, hogy nincs éles határa. Nem olyan ez, mint mikor beugrunk a vízbe, s vagy kint vagyunk a szárazon, vagy bent vagyunk a vízben. A felhõ határai bizonytalanok. A felhõt mint egységet tulajdonképpen vízmolekulák állandó dinamikus kölcsönhatása tartja fenn. Egy felhõ mozgásának, eltûnésének, az esõ keletkezésének megértése nem ugyanazt a gondolkodásmódot igényli, mint ahogy egy fogaskerék elfordul és a másikat elfordítja. A természetrõl gondolkodva tehát, mondja Popper, világosan látnunk kell, hogy többnyire hajlunk arra, hogy mindent az órák analógiájára értelmezzünk. Pedig a valóságos viszonyok többnyire inkább a felhõre emlékeztetnek. Amikor a 20. század ötvenes éveinek közepén élesen és határozottan felmerül az a kérdés, hogy gondolkodnak-e a gépek, az erre adott pozitív válaszok óráknak és topografikus szervezõdésû telefonközpontoknak értelmezik a gondolkodást, amikor gépekkel próbálják utánozni. Világosan éreznünk kell, hogy itt tulajdonképpen a kartéziánus hagyomány kiterjesztésérõl van szó, és a dilemma ugyanaz, mint Descartes-tól kezdve: ha az emberben minden egyéb, ami nem a gondolkodás, gép, akkor mi akadályozza meg, hogy ne csináljunk jobb gépeket, melyek a gondolkodást is gépként fogják kezelni? De vajon helyes-e egyáltalán ilyen óramûszerû gépként hozzáállni a dolgokhoz? A sokat emlegetett szimbólumkezelõ felfogás és az egész kognitivista fordulat csak annyiban tesznek meg egy kritikus új lépést, hogy az embert virtuális gépként kezelik. Nem az érdekli õket, hogy az ideghálózatok ténylegesen hogyan gépek, hogy az agyban folyó mûködések milyen értelemben mechanikai rendszerek, hanem azt hirdetik, hogy a gondolkodással lehet úgy foglalkozni, hogy eltekintünk annak szubsztrátumától. A 7.2 táblázat azt mutatja, hogyan is jelenik meg a számítógépek értelmezésében a fentebb bemutatott hármas viszony gépek és az emberrõl gondolkodás között.
Koncepció
Determináció iránya
Példa (tudományos, köznapi)
A számítógép átalakítja életünket
Tomográfia, látáskutatás, ûrhajózás Gépírás, helyfoglalás, számlák
Metaforikus
A számítógép alakítja metaforáinkat
Idegrendszer s elme mint komputer Pontok vagyunk egy hálózatban
Instrumentális
A komputer magát a gondolkodást képviseli
Erõs mesterséges intelligencia Szövegszerkesztõ, WEB keresés
Gépi determinista
7.2 táblázat A három a tárgyak szerepére vonatkozó felfogás a számítógép szerepére alkalmazva
Az információkezelõ gépek újdonsága Miután ezt a lépést megtettük, utána fogjuk definiálni, hogy minden gondolkodás tulajdonképpen szimbólumkezelõ folyamat. Ha ezt megtettük, akkor felvethetjük a kérdést: de hát akkor az ember tulajdonképpen milyen értelemben is lehet virtuális vagy szimbolikus gépezet vagy gép maga az ember is? Az elsõ radikális felfogást, illetve az ahhoz vezetõ eljárást ezen a téren a modern matematika és komputációelméleti számítás teória nagyja, Allen Turing (1937) fogalmazta meg. Turingnak több szempontból van jelentõsége a minket érdeklõ problémákban. Természetes nyelvre, a mi "fogyasztásunkra" átfogalmazva egyik alapvetõ matematikai tételét, Turing tézise körülbelül az, hogy minden olyan probléma eldönthetõ, amelyre létrehozható egy mûködõ véges algoritmus. Ez a Church-Turing tézis lesz az általános motiválója annak a törekvésnek, amit Hofstadter nyomán úgy jellemeztem, mint Boole álma. Vagyis annak a hitnek, hogy a fizikailag ténylegesen létrejövõ számítógépek megjelenésével Boole álma átfordítható arra a tézisre, hogy minden olyan emberi teljesítmény, amely algoritmikusan leírható, az azután gépekkel szimulálható lesz. Ezt a naiv, használó, praktikus emberek fordítják így át, már nem Turing maga. Az algoritmus fogalmán informálisan valami olyasmit értünk, hogy véges elemi lépésekre lefordítható minden nagyon komplex folyamat, ahol a végsõ lépések tulajdonképpen elemi, aritmetikai és logikai mûveletek lesznek. Érdekes tudománytörténeti folyamatról van itt szó. Ezek a tézisek azelõtt fogalmazódnak meg, mielõtt létrejöttek volna azok a számítógépek, amelyek valójában mindent elemi aritmetikai és logikai mûveletekként próbálnak megoldani. Turing elsõ dolgozata errõl a témáról 1937-ben jelent meg. Akkor még sehol nincsenek számítógépek. Ha hegeliánusok lennénk azt mondanánk, hogy ez mutatja a "gondolat erejét", a szellem erejét az anyag felett, vagyis azt, hogy szellemi, intellektuális értelemben mindannak, amirõl itt a számítástechnika
és a megismeréskutatás kapcsolatában beszélünk, a szellemi alapjai hamarabb jöttek létre, mint azok a fizikai gépek, melyek megvalósítják ezeket a számításokat. Vagyis a 7.2 táblázatra gondolva, itt legalábbis kérdéses a "gép meghatározza a tudatot" elv érvényessége. Azokat a fizikai gépeket, például a Neumann János elindította tényleges számítógépek létrehozását ezek az elméleti tézisek irányították. Turingnak tehát három adaléka van a minket érintõ dolgokban. Az egyik egy általános tétel, amely majd programatikusan úgy hangzik, hogy legyen a feladatunk, hogy minden dologról mutassuk ki, hogy algoritmizálható. Ha algoritmizálható, akkor már jól állunk vele. Azokat a dolgokat, amelyek nem algoritmizálhatóak, a sugallat az, hogy igazából tudományosan vizsgálni nem lehet. Ha szabad profánnak lennem, ez a tézis azt is implikálja, hogy minden, ami nem tartozik az algoritmizálhatóság hatálya alá, arról nincs is mit beszélni. Kicsit olyan sugallatú ez, mint az ifjú Wittgenstein utolsó megjegyzése: Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. (Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. 6.54.7, 1989, 90. oldal) Turing másik adaléka az elméleti Turing-gép és az absztrakt algebrai automataelmélet kidolgozása. A Turing-gép tulajdonképpen egy olyan gép osztály, amely az algoritmizálható mûveleteket véges lépésszámmal ténylegesen meg tudja oldani. A Turing- gép mint matematikai fogalom nem azonos egy valódi fizikailag létezõ géppel. A benne található objektumok, az, hogy van egy leolvasó s van egy szalag, még annak elõtte fogalmazódnak meg, hogy valóságos mágnesszalagok meg lyukszalagok és egyebek lettek volna. Megint csak: a szellemi progresszió jóval megelõzi a tényleges gépeket. Szóval nem kell igazán elkeserednünk azt illetõen, mennyire meghatározza gondolkodásunkat a gépek világa. A Turing-gépekre számos tézis vonatkozik. Tulajdonképpen egy általános elméleti számítógéposztály ez, amely képes arra, hogy bármilyen algoritmizálható feladatnál ténylegesen eredményeket produkáljon. Õsképe vagy archetípusa lesz a ténylegesen megvalósuló számítógépeknek. Fontos megértenünk, hogy az általánosított Turing-gép gondolatmenetének kiinduló mozzanata az, hogy létre lehet hozni egy ilyen gépet. A szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód majd ezt konkretizálja, amikor mindent ugyanúgy próbál kezelni, függetlenül attól, hogy a feladat a látásból, az algebrából, a sakkozásból, a zenébõl vagy honnan is származik. Végül is ugyanazokra az elemi, végsõ mûveletekre lehet lefordítani a feladatot. Mindenki, aki valóságos házi használatú számítógépekkel találkozik, jól azonosítani tudja, hogy ezeknek a végsõ mûveleteknek, mint Newell (1980) leírja õket, hogyan feleltethetõ meg az, amit mi összevissza csinálunk a gépekkel, hogy törlünk, elmentünk stb. Turing próbája és az ellenpróbák
A harmadik gondolat, amelyet Turingtól örököltünk a Turing próba fogalma. Különbözõképpen lehet megfogalmazni, de a legegyszerûbb dialógikus formában megtenni ezt, hiszen õ maga is így állítja be. Képzeljük el, hogy egy személynek azt kell eldöntenie, hogy írott formában két társalgó partnere közül melyik a férfi s melyik a nõ. Képzeljük el továbbá, hogy az egyik gép, a másik ember, s azt kell eldönteni, melyik a gép. A szigorú Turing próba következõ lenne. Ha egy emberi döntnök nem tudja megkülönböztetni, hogy melyik párbeszéd származik a géptõl, és melyik származik az embertõl, akkor joggal mondhatjuk, hogy "a gép gondolkodik". Turing optimista volt e kérdésben: "Véleményem szerint mintegy 50 éven belül körülbelül 109 tárolási kapacitású számológépeket lehet úgy programozni, hogy az imitációs játékot olyan jól játsszák, hogy az átlagos kérdezõnek nem lesz 70 százaléknál több esélye ahhoz, hogy úgy perces kérdezés után a helyes azonosításhoz jusson." (Turing, 1964, 134. lap)
Az egész mesterséges intelligencia koncepciót bíráló Searle-i érvelés ugyanezt használja, mikor a kínai szoba gondolatkísérletben szintén társalgási helyzetet teremt. (Searle,1996) Természetesen Turing próbájának a megfordítása a kínai szoba probléma. El tudom képzelni azt, hogy évtizedeken keresztül levelezek egy kínai barátommal kínai nyelven, és csak harminc év múlva tudom meg, hogy az valójában egy gép volt, aki mindig tökéletesen pontosan válaszolt a leveleimre. Searle szerint abból, hogy adekvátan reagál, még semmit nem tudok arra nézve, hogy gondolkodik-e egyáltalán, ha szabad mindezt ilyen kartéziánus dolgokra visszafordítani. Turing maga is elõre látta az ellenvetéseket. Hosszú listát ad meg, hogy mi minden ellenvetést lehet arra mondani, hogy gondolkodást tulajdonítsunk egy olyan rendszernek, amely történetesen az embernek megfelelõen viselkedik, mégpedig nem akármilyen feladatokban, hanem olyan feladatokban, melyeket szokásosan gondolkodási feladatnak tartunk. Van köztük számos morális ellenvetés is. Ha egy gépet felemelünk az ember rangjára azon az alapon, hogy ugyanúgy viselkedik, akkor hol van az ember Isten teremtette különlegessége? Turing persze ironikus is itt: ha félünk a gépek gondolkodásától, vajon "Hogyan vélekednek a keresztények arról a muzulmán nézetrõl, hogy az asszonyoknak nincs lelkük?" (uott., 135. lap). Nézzük inkább a technikai ellenvetéseket. Az elsõ: el tudunk képzelni olyan gépeket, amelyek bizonyos esetekben az emberrel adekvát módon viselkednek, más esetekben nem. Képzeljünk el mondjuk egy olyan gépet, mely bizonyos példákra jól válaszol, jól ki tudja számítani a szorzást, más példákra nem válaszol jól. Turing viszont- ellenvetése erre az, hogy az ember is ilyen. Attól, hogy tudok szorozni, lehet, hogy a 12×30-at most egyszer rosszul számolom ki. Ezzel nem vonjuk kétségbe, hogy tudok szorozni. Tehát az, hogy a gép néha elakad, néha jól csinálja, néha rosszul, nem igazi érv. Ennél sokkal súlyosabb érv a második, az érzésekre való támaszkodás, mely a késõbbi filozófiai terminológiában a már többször emlegetett qualia kérdésben is visszatér. Lehet, hogy a gép megtanul szonettet írni, és ír egész jó kis szonetteket. Felmerül a kérdés, hogy amikor írta a szonettet, nem voltak meg azok az érzései, nem élte át azokat az érzéseket, amelyek a mûvészetet létrehozzák. Ismét ironikus Turing, azt mondja, hogy de hát mivel ha egy emberi költõ olyan dolgokat ír egy szonettban, hogy valójában az egész világ egy nagy sáros gömb, honnan tudjuk, hogy az ember tényleg átélte ezt? Kicsit piszkálgatja azt, hogy a mûvésznél sem olyan biztos az, hogy mi is annak az értelme, hogy "átéli", amit ír. Évtizedek múlva Dennett (1996a) gondolatmenete is hasonló: a mûvész szándékának ismerete legalábbis nem segít. Ezt most nem fogjuk eldönteni. Logikailag kicsit eltérõbb érv, egy olyan érv, amely a késõbbi valódi szimbólumkezelõ rendszerekkel kapcsolatban nagyon sokszor felmerül, hogy nem igaz az, hogy minden emberi viselkedés szabálykövetõ. Márpedig gondoljunk erre az egész Turing tézisre. A gépek olyan dolgokkal tudnak foglalkozni, amelyek algoritmizálhatók, s az algoritmizálható, aminek magasabb szinten valami szabály feleltethetõ meg. Az emberi viselkedést azonban nem lehet szabályok segítségével kimeríteni. Nos, a kognitív tudósok következõ nemzedéke, a konnekcionisták majd boldogan állítják ezt saját érvelésük középpontjába: valójában semmirõl sem biztos, hogy szabálykövetõ lenne. A kezdeményezéssel kapcsolatos ellenérv a következõ. Ezek a gépek, amelyeket gondolkodónak neveznénk, nem kezdeményezõek. Nincs bennük váratlanság, újdonság. "Automaták" a szó hagyományos, nem matematikai értelmében. Váratlanságokat nem tud létrehozni, sosem kezdeményez, míg az ember kezdeményezõ lény lenne, és viselkedésének váratlan mozzanatai is vannak. Ezzel szemben Turing viszont ellenérvként csak olyasmikkel
küszködik, hogy tényleg olyan kezdeményezõ-e az ember. Az 1950-ben írt dolgozat idején a pszichológiában egy egyértelmûen determinisztikus behaviorista viselkedéselvû felfogás uralkodik. Turing nem pszichológus, de ahogy elemzi a gondolkodást, hogy a majdani gépek mikor gondolkodnának, vagy hogyan gondolkodnának, az tulajdonképpen ezt a viselkedéselvû emberképet tükrözi. Ha viselkedéselvû determinált lény az ember, akkor bizony ezen a szinten tudnának gondolkozni a gépek. Végül az utolsó probléma a tanulás. Itt nagyon profetikus volt Turing. Azt mondta, hogy ezek a gépek csak azt csinálják, amit megmondtak nekik. Ez azóta is így van. Ha mi megmondtuk nekik deklaratívan, hogy ha baloldalt 12, a plussz és a 7 jeleket látod, akkor jobb oldalra 19-et kell írni, akkor ezt meg fogja tudni csinálni. Vagy ha megmondtuk nekik, hogy ha a piros gomb zöldre vált a lift ajtajánál, akkor ki kell nyitni az ajtót, akkor ezt is tudni fogja. De késõbb a valóságos mesterséges intelligencia probléma majd úgy fog felmerülni, hogy a tudás nem a gépben van, hanem a programozó fejében. A gép valójában csak azt hajtja végre, amit a programozó beletett. Azért mondom, hogy profetikus itt Turing, mert ez az ellenvetés majd három évtized múlva kardinális jelentõségûvé válik. A hagyományos mesterséges intelligenciakutatás, a szimbólumkezelõ felfogás gondjaiból az egyik kiút éppen a tanuló programok megjelenése lesz. Turing azt mondja, hogy elvileg az intelligencia mércéje, hogy a gép maga tanulja-e a dolgokat. A mai rendszerek egy jó része ezt szeretné magáról hirdetni. Nem instruált rendszerek, melyeket nem utasítottunk közvetlenül valamire, azt fogják csinálni, amit kiemeltek (kitanultak) a környezetbõl. Ilyenek például a különbözõ konnekcionista rendszerek. Azzal a képességgel már kiindulásként felruházzuk a rendszert, hogy bizonyos fizikai tulajdonságokat felismer, de nem mondjuk meg neki, hogy mi tartozik a tárgyosztályokhoz. Elkezdi a tulajdonságok alapján szortírozni a dolgokat, s egy kicsit felhõszerûen, nem óramûszerûen osztályba sorolja. Nem fogja megcímkézni, de szét fogja õket választani egyszerûen a valóságbeli együttjárások alapján. Ez pedig egy nagy különbség, vagyis: itt mi nem mondtunk semmit a rendszernek, az mégis osztályokat alakít ki. Persze mindig lehet vitatkozni, hogy mondtunk-e elõre valamit többet is. Hisz egy tanulógépnek, amely a tudást anélkül sajátítja el, hogy mi megmondanánk neki a tartalmakat, meg kell adnunk azért, hogy mik a tanulás szabályai. Ez az a paradoxon amelyet a klasszikus újkori filozófia már úgy fogalmazott meg, hogy semmi sincsen az értelemben, ami nem lett volna az értelemben, kivéve magát az értelmet. Turing tulajdonképpen még a valóságos gépek létezése elõtt megadja az alaphangot arra nézve, hogy mit kell, mit lehet érteni azon, hogy gondolkodik-e egy gép. Az ellenvetéseket is elõre látja. S végül is a kínai szobával, a minõséggel vagy intencionalitással való érvelések mind elõvételezõdnek már Turingnál. Tudja, hogy ezeket lehet majd ellenne vetni. Neumann János a gépek gondolkodásáról
Hogyan látta szintén a kezdetekor, az elsõ gépi rendszerek megjelenésével párhuzamosan amiben neki nagy szerepe volt - Neumann János azt a problémát, hogy milyen értelemben lehet gondolkodás és gépek kapcsolatáról beszélni. Neumann - s ezt nagyon fontos látnunk Turingtól eltérõen egy másik kérdésre helyezi a hangsúlyt. Ha szabad mai zsargonnal élnem, olyan, mintha Turing azzal foglalkozna, hogy milyen szoftverekre, milyen programrendszerekre lehet azt mondani majd, hogy gondolkoznak. Neumann viszont azzal foglalkozik, hogy milyen eltérés van az emberi idegrendszer mint hardver, mint nyersanyag és az elképzelhetõ fizikai gondolkodó gépek nyersanyaga között. Neumann számára nem a "milyen jogon nevezhetjük a gépet gondolkodónak" az alapkérdés, hanem a "hogyan lehetséges az, hogy eltérõ hordozók ugyanazt a terméket állítják elõ". Vagyis az, hogy nagyon
eltérõ technikai elveken mûködõ eszközök egyaránt képesek lesznek számolni, sakkozni - ha akarjuk gondolkozni. Öt elvet sorol fel, amelyekben szembeállítja egymással az akkor elsõként megjelent számítógépek és az emberi idegrendszer mûködésének különbségét. Ma is fontos ezt hangsúlyozni, mert a "gondolkodnak-e a gépek" probléma új generációs megközelítései, a nyolcvanas-kilencvenes évek megközelítései ebben az értelemben ismét Neumannhoz térnek vissza. Észreveszik, hogy a kérdés kulcsa talán az, hogy magát az embert mint szervezetet rossz gépnek képzeltük el. Nem olyan gép ez ugyanis, mint ahogy feltételezések alapján sugalltuk. A filozofikus érvelésekben is megjelenik ez, mindazokban az érvelésekben, amelyek azt mondják, hogy a hagyományos Turing, Simon és egyéb típusú megközelítéssel az a baj, hogy eltekint az információhordozó közegtõl. Mi a különbség Neumann (1964) szerint a számítógépek és az ember között? (1) Az elsõ különbség az elemek nagyságára vonatkozik. Az emberi idegrendszer végsõ egységei jóval kisebbek, mint a számítógépek végsõ egységei. Igaz ez vajon ma is? Nem feltétlenül. Akkor igaz volt. A természettudomány nagyon fixnek és biztosnak tûnõ összehasonlító téziseit a technika fejlõdése megkérdõjelezheti. Abban az idõben arról volt szó, hogy egy-egy egység a számítógépben egy néhány centis elektroncsõ volt, míg a neuron igen kicsiny. A csipek persze megkérdõjelezik ezt, de mindenesetre Neumann még azt hitte, hogy az idegrendszer fölényének vagy különlegességének az az oka, hogy ennek kicsik az elemei, szemben a gépéivel. (2) Ez az elv máig igaz. Az idegrendszer elemeinek a neuronok mûködése bonyolultabb, mint a fizikai gondolkodó rendszerek végsõ elemeinek. Az elektroncsõnek, de bármilyen késõbbi egységnek a digitális gépekben, két állapota lehet, egy plusz és egy mínusz állapota, éppen ezért nevezzük õket digitális felépítésû számítógépeknek. A neuronok nem ennyire egyszerûek, bár kétségtelenül van analógia. Éppen az volt Neumann János óriási szerepe, hogy ezt az analógiát újra hangsúlyozta, McCulloch és Pitts (1943) nyomán, vagyis hogy a neuronok szintén a minden vagy semmi törvényének engedelmeskednek. (Errõl a felfedezésrõl lásd Érdi, 1985.) Elvont értelemben a digitális számítógép és az idegrendszer közti analógia feltételezése helytálló. Persze a részletek bonyolultak. Az, hogy egy sejt ki foge sülni, maga is komplex számítások eredménye. Ezt már Neumann nagyon jól látja. Õ úgy fogalmazza meg, hogy a neuron mûködése kontextus függõ, és a neuronnak valamiféle összegzést kell végeznie. Ez nagyon sok munka, de az evolúció erre alakította ki. (3) A Neumann hangsúlyozta harmadik eltérés, hogy az idegrendszer igen gyakran követ párhuzamos feldolgozási elveket. Ez majd a konnekcionizmusnál nagyon fontos lesz, s jó emlékezni rá, hogy ezt az eltérést már Neumann is látta. (Nekem Geier János hívta fel erre a figyelmemet.) (4) Továbbá, míg a gépek determinisztikusak, az idegrendszer statisztikus. Többé kevésbé saccokkal mûködik. Persze tudunk olyan gépeket csinálni, amelyek statisztikusak lesznek a szoftver szintjén. De ez nem így van a hardver szintjén. Azt akarjuk, hogy a hardver, a gép "vasanyaga" determinisztikus legyen, és ne statisztikus. (5) Végül az utolsó eltérés: a gépekben többnyire digitális szervezõ elvek mûködnek. Ez a "digitális" megfelel ennek a determinisztikus gondolatmenetnek, számok, ideális esetben bináris számok sorozatával jellemezhetõ minden mûködés. Az idegrendszerben feltehetõen vannak analóg folyamatok is. Neumann egész gondolatmenetének és elemzéseinek állandó problémája, hogy vajon az emberi idegrendszerben hol vannak analóg folyamatok. Az egyik
érdekes megoldás, amit õ erre használt, az "analógan kódolt digitális elv". Ez tudjuk, hogy tényleg mûködik sok helyen az idegrendszerben. Mit is jelent ez? Képzeljük el - és ez a hallásnál tényleg így van -, tudjuk, hogy a hangmagasság élménye a frekvencia függvénye. De hát az idegrendszerben a rostoknak minden vagy semmi kisülése van. Hogyan lehet ez? Nos, a kisülések frekvenciája le tudja képezni bizonyos határok között, az alsó sávokban a hangfrekvenciát. Ez tulajdonképpen a digitálisan kódolt analóg elv egyik megjelenése.
Erõs és gyenge MI A Neumann elindította gondolatrendszer valóságos érvényesítésénél két sokat emlegetett felfogás alakult ki a gépek és az emberi gondolkodás viszonyának elemzésére. Az egyiket szoktuk erõs, a másikat gyenge mesterséges intelligencia hipotézisnek nevezni. Az erõs mesterséges intelligencia hipotézis szerint a szimbólumkezelés kimeríti az emberi gondolkozást. Feladatunk az, hogy hozzunk létre olyan gépezeteket, amelyek az emberhez mérhetõ teljesítményekre képesek, és utána az erre felállított program elvei valójában magyarázzák és kimerítik az emberi gondolkodást. Természetesen egy kitérõt kellene arra tenni, hogy maga egyáltalán a mesterséges ingelligenciakutatás hogyan is alakult vagy bontakozott ki ebben az idõben, a hatvanas évektõl kezdve. A mesterséges intelligenciakutatásnak, mely természetesen a magasszintû logikai és listakezelõ programnyelvek révén vált lehetõvé, önmagán belül is van két fõ világa (Dehn és Schank, 1982). Létezik egy technikai, és egy elméleti mesterséges intelligenciakutatás. A technikai mesterséges intelligenciakutatás kimenete a robotika, a gyártó automaták és így tovább. Ezek a technikai rendszerek nem feltétlenül azzal törõdnek, hogy "utánozzák" az embert. Az emberi végteljesítményt akarják helyettesíteni. A hegesztõgép nem azt szeretné, hogy ugyanúgy gondolkozzon a gép, mint a japán hegesztõ, hanem hogy az ajtó rendesen illeszkedjen az autóba. Tehát sokkal praktikusabb megoldásai vannak. Mûszakilag elemzi a feladatokat és nem emberileg. Mindaz, amirõl most beszélek, tehát az erõs és gyenge mesterséges intelligencia hipotézis, az elméleti mesterséges intelligenciakutatásra, a másodikra vonatkozik. Az erõst már valahogy jellemeztük. Mit gondol a gyenge mesterséges intelligenciakutatás hipotézise? Úgy véli, hogy modellálnunk kell az embert, ezzel segítjük az emberi teljesítmény megértését, de nem feltétlenül ugyanúgy végzi majd a gép a feladatmegoldást, mint az ember. Az erõs mesterséges intelligencia érveléssel szemben számos erõteljes kritika fogalmazódott meg. Öt különbözõ ellenérvet lehet elõhozni a mai irodalomból az eredeti Turing-féle felvetés kritikájára, tehát arra, hogy a gépek egyáltalában gondolkodhatnak-e. A kínai szoba példa alapja tulajdonképpen a szemantikai probléma. Ez az elsõ számú ellenvetés. Searle (1996) részletesen elemzi azt, hogy minden hagyományos mesterséges intelligencia felfogás szigorúan szintaktikai abban az értelemben, hogy jelek átalakítását végzi úgy, hogy abban a jelek jelentését nem veszi tekintetbe. És egyáltalán, a jelentés problémája ebbõl a gondolkodásmódból véglegesen kimaradt. Egy védelmet azért hadd mondjak el. Miközben kétségtelenül jogos a szemantikai hiány emlegetése, célkitûzéseikben az erõs mesterséges intelligencia hipotézis képviselõi, különösen a szimbólum manipuláló rendszerekkel operáló felfogás úgy gondolta, hogy õk egy szemantikailag telített rendszerrel foglalkoznak, csak nem használják fel a jelentést. Maga a fizikai szimbólumrendszer koncepció, ahogy azt Newell (1980) kifejti, mindig azt mondja, hogy a szimbólumok valami helyett állnak. Csak láttuk már, hogy nem tudja betölteni, hogy mi helyett. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy Nyíri Kristóf (1968) már jóval a mesterséges intelligencia kritikák elõtt, a korai generatív
nyelvtan "szemantikájára" megfogalmazta ezt az ellenvetést. Kiemelte, hogy Katz és Fodor (1970) ismertetõjegyes szemantikája valójában csak a szintaktikai elemzés finomítása, ebben az értelemben tehát szintaxis. A következõ alapvetõ filozofikus ellenvetés az intencionalitással kapcsolatos, ami részben átfedi, vagy valahogyan kapcsolatba is hozható a szemantikai ellenérvvel. Ha egy program tényleg képes válaszolni arra a kérdésre, hogy ki Magyarország jelenlegi királya, akkor valóban arról van-e szó, hogy õ ezt gondolja is, hogy intenciói vannak, mind a szó szándék, mind a valamire vonatkozás értelmében? Nem, mondja ez az ellenérv. Az intenciók és a vonatkozások világa csak az én fejemben, a felhasználó fejében létezik. Valójában tengernyi dolgot tulajdonítunk a gépnek, de a gép csak számításokat végez. A számításokban semmiféle intencionalitás nincs. Emlékeztek rá, ezt a bárgyú és egyszerû kis programocskával, az Elissa programmal kapcsolatban már emlegettem. Egy párbeszédet látunk a gép és a beteg között arról, hogy mióta szeretné a világ másik felén látni a rokonait? - és így tovább. Mire a páciens azt mondja, hogy már két hete. Úgy tûnik, hogy értelmes a társalgás, pedig valójában az értelem, a koherencia és az intencionalitás csak a mi fejünkben van, egy valódi nyelvi értelemben, tehát egy humán értelemben. Azt mondaná ez az ellenvetés (pl. Dreyfus. 1972), hogy minden mesterséges intelligenciarendszer csak az emberi gondolkodás automatizált aspektusait képes tükrözni, az összes többi az csak illúzió, beleolvasás vagy belelátás. Elválaszt tehát az intencionalitás e felfogás szerint, ugyanúgy, ahogyan Brentano gondolta volt, csak most nem a természettõl, hanem a magunk teremtette gépezetektõl. Ez az elválasztási igény egy redukálhatatlan mentalizmust takar. Gépeknek márpedig nincsen eredeti intencionalitásuk, csak származtatott, ezért azután gondolkodni sem tudnak. Jellegzetes és tanulságos, hogy azok, akik az intencionalitás természeti gyökereit keresik, elsõsorban Daniel Dennett (1987/1998) e kérdésben is nagyvonalúak: megengedik, hogy intencionalitást rendeljünk a gépekhez. Elég sikeresen tudjuk e komputereket intencionális rendszerekként kezelni, s ez független azoktól a megfontolásoktól, hogy milyen anyagból épültek, mi az eredetük, mi a helyük az erkölcsi ágensek közösségében (vagy éppen nincs is helyük ott), van-e tudatuk vagy öntudatuk, s hogy mûveleteik determináltak vagy determinálatlanok-e. A stratégia alkalmazása mellett szóló döntés pragmatikus, s nem intrinzikusan (magától fogva) jó vagy rossz. Mindig megvan az a lehetõség, hogy az ember megtagadja, hogy az intencionális nézõpontot alkalmazza a számítógéppel szemben, s aztán mattot is kap tõle. Kényünk kedvünk szerint váltogathatjuk a nézõpontokat anélkül, hogy következetlenségekbe vagy embertelenségekbe bonyolódnánk. (Dennett, 1987/1998)
Dennett azt is megfogalmazza, mi is e tekintetben vitája Searle-lel: bár egyetértünk [Searle-lel] abban, hogy a számítógép szintaktikai gépezet s így csak közelíteni képes egy szemantikai gépezet teljesítményét, szerinte a szerves világban megvalósult agy olyan mechanizmus, mely valahogyan kikerüli a számítógépeknek ezt a korlátját. 1980-as cikkét így fejezi be: "Bármi legyen is az, amivel az agy intencionalitást hoz létre, ez nem állhat egy program megvalósításából, mivel nincs olyan program, amely önmagában elegendõ lenne az intencionalitáshoz.". Searle s én egyetértünk abban, hogy az agyak gépezetek, szerinte azonban
nagyon sajátos gépezetek: "Tud egy gép gondolkodni?" Nézetem szerint csak egy gép tud gondolkodni, méghozzá valójában csak nagyon különleges fajtájú gépek, vagyis az agy és olyan gépek, amelyek ugyanazokkal az oki hatóerõkkel rendelkeznek, mint az agy (Searle, 1996, 151. lap). Számomra az agynak ezek a szellemként megidézett oki erõi adják azt az alkímiát, mely ellen retorikus kérdésemben figyelmeztettem. Egy gép pusztán egy gépezet, s semmi nincs az altípusok konstrukciójában vagy anyagában, mely lehetõvé tenné, hogy a gép túllépjen a mechanizmus korlátain, s kiizzadjon egy "valódi szemantikát", túlmenve puszta szintaktikai õrölgetésein. Dennett, 1987, 69-70. old.
A harmadik és a negyedik ellenérv is tulajdonképpen Dreyfustól (1972) származik. Turing már kimondta, mint egy lehetséges ellenvetést, hogy nem minden fogalmazható át szabályokba amit az ember csinál, vagy a szabályok számát nagyon meg kell növelnünk. Dreyfus számos vicces példát sorol fel a mellett, hogy mi minden kell ahhoz, ha egy mesterséges intelligenciarendszer szeretné megérteni azt, hogy miért úgy viselkedünk egy étteremben, ahogy viselkedünk. Konkrét mesterséges intelligencia példákból indul ki, Schank már említett munkáiból. A rendszert például az étterem fajták révén állandóan újra bõvítenünk kell. Úgy lehetne megfogalmazni, hogy a mesterséges intelligencia rendszerek nem tudnak mit kezdeni a világ nyitottságával, a világ nyitottsága révén állandóan foltozgatnunk kell õket. Olyan ez, mint hogyha egy olyan tudományelméletünk lenne, ami állandóan újabb és újabb kiegészítõ elvek felvételét lehetõvé teszi. Nem érdektelen, hogy hasonló ellenérvek nemcsak a MI rendszerekkel, hanem humán kutatásokkal kapcsolatban is felhozhatók. A modern társalgás kutatás egyik vezetõ iránya, az etnometodológusok például (Sacks, Schegloff s mások) számos szabállyal jellemzik a kérdésválasz szekvenciákat. Olyan szabályokkal, mint viszontkérdés csak akkor megengedett, ha a válasz releváns az eredeti kérdés megválaszolására (pl. Jössz a buliba? Hánykor lesz? de: Jössz a buliba? Mikor volt a mohácsi vész?). Goffman (1981) híres kritikája Dreyfusék elemzéséhez hasonlóan rámutat arra, hogy itt az ember fejét tömjük egyre burjánzó szabályokkal tele (vö. elõbb a gépet) ahelyett, hogy a társas viselkedés konstruktív-konstruált jellegét vennénk észre. Ez azért tanulságos, mert rámutat: a Dreyfus-féle kritika nemcsak a gépekrõl szól, hanem azt érinti, hogy mennyire lehet explicit maga az ember szociális viselkedésének leírása. A negyedik érv, ami szintén elõtérbe kerül Dreyfuséknál is, hogy a mesterséges intelligencia rendszerek többnyire egy dologgal foglalkoznak. Például sakkoznak. Például megértenek tõzsdei híreket, például számolni tudnak. Míg az ember egyszerre több dolgot tud. Ezt én nem tartom igazán súlyos érvnek. Mégpedig azért nem, mert igazából tudjuk eközben, hogy a rendszer ugyanazokat az erõforrásokat és ugyanazokat az elveket használja fel. Az egységes megismerés koncepciójából indul ki, csak valamilyen gazdaságossági okból most mi ezt, vagy azt, vagy amazt dolgozzuk ki, vagy dolgozzuk fel. Végül az ötödik ellenérv a hagyományos erõs mesterséges intelligenciafelfogással szemben a percepció világával kapcsolatos. Herbert Simon maga is (1982) hangsúlyozta már ezt. Ezek a
rendszerek nem tudnak mit kezdeni a fénnyel, a hangokkal, egyáltalán azzal, hogy az ember a környezetnek kiszolgáltatott komputációs rendszer. A gépek kényelmes urak. Nekik elõkészített, feldolgozott, megemésztett input kell. Lehet, hogy az, ahogy mi felvesszük a fényt és csinálunk vele valamit az agyunkban, sokkal bonyolultabb dolog, mint a sakkozás.
A Turing próba szintjei Az erõs és gyenge Mi vitáját, mivel itt igazából világnézeti hangsúlyok is szerepelnek, nemigen tudjuk feloldani. Közelíthetünk azonban úgy is a kérdéshez, hogy megnézzük, hogyan változik meg a Turing probléma a kognitív kutatás újabb, biológiailag és fiziológiailag interpretált korszakában. Tulajdonképpen Hernád Istvántól (1994) származik egy sajátos elméleti igényünk megfogalmazása annak, hogy a Turing próbát kicsit általánosítva milyen különbözõ Turing adekvátságokat lehet elképzelni információkezelõ rendszerek és emberek között. (1) Viselkedéses adekvátság. A gép ugyanazt teszi meg, mint az ember. Ha az ember azt mondja, hogy 6×2=12, a gép is ugyanazt fogja mondani. Ez felel meg e gyenge MI álláspontjának. (2) Ugyanolyan lépésekkel teszi, ugyanolyan algoritmussal. Ez már érdekesebb kérdés, hiszen ehhez tökéletesen meg kellene ismernünk az embert. Kérdés, hogy a számítástól eltérõ esetekben menni fog-e ez. Ez felelne meg az erõs MI programjának. (3) Ugyanolyan fizikai rendszerben valósítja meg. Ez azt jelentené, hogy sikerült létrehoznunk nemcsak a mesterséges életet, hanem hogy az ugyanolyan elveken alapul, mint mi. Képzeljünk el tehát olyan számítógépet, amely szilikon chipek helyett ugyanazt csinálja mint az ember, és ráadásul mindent: beszél, megérti, és ráadásul agyból van. Hernád logikája szerint még e háromból se következne a negyedik. (4) Ugyanúgy érez. Qualia tekintetében is egyenértékû. Hernád szerint a tudomány célja legfeljebb az elsõ három lehet. A negyedik a nem megismerhetõ világába tartozik. Ha lenne olyan gépünk, ami ugyanúgy számol mint mi, ráadásul ugyanolyan agyból áll, akkor se tudnánk eldönteni, hogy ugyanúgy érez-e, mint mi. Sõt, azt sem, hogy valóban érez-e. Nem könnyû kérdés, mert én magam azt mondanám erre, hogyha hármas van, akkor abból következik a négyes, ha nem is logikailag vagy ismeretelméletileg, de a természettudós kissé laza szóhasználatában. Van aki azt mondaná, hogy a kettes is csak akkor lehet igaz, ha a négyes is igaz. Van aki azt mondja, hogy "pontosan ugyanúgy csinálni a dolgokat" csak akkor képes egy gép, ha már érez. Hernád felfogása vagy rendszerezése szerint azonban ezek egymásra épülõ megfeleltetések. A kérdés az, hogy amikor gépekkel próbálunk embert modellálni, egyáltalán meddig tudunk eljutni. Nem biztos, hogy ezek nem korrelatívak. Érdemes ezzel kapcsolatban a kínai szobára visszatérni, és ezzel zárnám az elõadást. Én a kínai szobát is azért érzem fiktív példának, mert úgy gondolom, hogy az emberi nyelv használatát nemcsak grammatikai szabályok határozzák meg, hanem számos pragmatikai szabály, számos közös ismeret is, amely a múlthoz, illetve bizonyos társas konvenciók
követéséhez tartozik. A példa azért fiktív, mert nem hiszem, hogy valóban lehet órákon keresztül társalogni, vagy éveken keresztül levelezni, úgy, hogy nem gondoljuk, amit írunk. "Gondoljukon" most azt értem, hogy nem élünk ugyanabban a feltételezett emberi társas világban, mint a másik. Nem hiszem, hogy lehet csinálni olyan gépet, ami igazán be tudná csapni az embert, anélkül, hogy õ már ember lenne. Nehezen tudom elképzelni, hogy nem derülne ki, hogy a másik nem tudja mirõl beszélünk.
Irodalom A MI kérdéskörérõl Lábos és Mérõ még mindig jó kiindulások. E mellett Nyíri, 1989, 1992 és a Pléh, 1996 szerkesztette szöveggyûjtemény használható.
8. elõadás A konnekcionista alternatíva Minden, amit kimerítõen és egyértelmûen szavakba lehet foglalni - alkalmas véges neurális hálózattal ipso facto realizálható is.
Neumann János: Az automaták általános és logikai elmélete. In: Szalai, 1964, 86. oldal
Térjünk vissza újfent a kiinduló mozzanathoz: van egy klasszikus képünk és gépünk a megismerés kutatásáról. Induljunk ki megint abból a hagyományos felfogásból, hogy a megismerés egységes, hordozó független és szigorúan szekvenciális feldolgozó jellegû. Több irányzat kérdõjelezi meg ezt a feldolgozói rendszer szempontjából: a modularitás az egységességet kérdõjelezi meg, a konnekcionizmus meg a szimbólumfeldolgozást. A modularitás, mint a 9. elõadás is mutatja, azért sem ártatlan kérdés, mert ugyanaz a Fodor, aki a modularitás felfogás legerõteljesebb képviselõje, ugyanakkor az elme reprezentációs elméletének és ezzel valahol az egységes szimbólumfeldolgozó rendszer gondolatának is képviselõje lesz. Valójában pontosan azért hangsúlyozza újra szimbólumfeldogozó elkötelezettségeit, mert míg a nyolcvanas évek elején a fõ ellenfélnek az általános megismerés elmélete tûnt számára (Fodor, 1983), addig egy fél évtized múlva már világossá vált, hogy a legnagyobb veszélyt a konnekcionisták jelentik, akik magát a szimbólumfeldolgozást kérdõjelezik meg (Fodor és Pylyshyn, 1988). A szimbólumfeldolgozó szemléletet a modularitás nem kérdõjelezi meg, hiszen valahogyan a feladatspecifikus rendszerek kimenetében mindenütt megjelenik a szimbólumok világa. A konnekcionista gondolkodásmód az emberi megismerésrõl, miközben megkérdõjelezi a szimbólum központúságot, egyben megkérdõjelezi a hordozó függetlenséget is. A konnekcionisták, miközben igencsak gépi emberek, elméleteikben azt hirdetik, hogy modelljeik neurálisak kell legyenek. A megismerés kutatásának metaforát, mintázatot kell
váltania, s e mintázatváltásban fel kell adnia két elvet. Az egyik elv az, hogy mindig szimbólumfeldolgozó a gondolkodás, a másik elv, hogy ezt kezelni lehet, eltekintve azoktól a hordozóközegektõl, amelyekre épül.
Semmi más csak kapcsolatok: A konnekcionista szemlélet jellemzõi A szemlélet lényege az, hogy tulajdonképpen nem szabad elszakadnunk az idegrendszer elvont vizsgálatától akkor, amikor az emberi megismerést szeretnénk a megismeréstudományban modellálni. Feltételezhetünk, mondja ez a felfogás, egy olyan elvont képet, amely szerint minden emberi teljesítmény, legyen az biciklizés, olvasás vagy egyetemi órán jegyzetelés és így tovább, úgy képzelhetõ el, mint "elméleti neuronok" tevékenységének összessége. A neuronok itt absztrakt értelemben értendõk, és a neuronok közötti kapcsolatok fogják minden tudásunkat képviselni. Önmagukban buta egységek az elméleti neuronok, de a magukban buta egységek között finom hálózat alakul ki kapcsolatképzési elvek segítségével. A konnekcionista hálózat fogja megmondani, hogy az egyes csomópontoknál nincs semmi tartalom. A tudásunk semmi másban nem jelenik meg, mint ezeknek a hálózatoknak egyre bonyolultabb szerteágazásában. Ha gráfként képzeljük el ezeket a hálózatokat, mégpedig irányított gráfként, a gráf csomópontjaiban semmi ismeret nincsen, a tudás tulajdonképpen a gráf éleinek egymáshoz kapcsolódásában rejlik. Ez az egymáshoz kapcsolódás pedig hagyományos elveket követ. Hagyományost úgy értem, mint a 19. század végi - 20. század eleji idegtudományi gondolkodásban már kialakult elveket (Sherrington, 1906): két folyamat van, ingerület és gátlás, és amikor e két folyamatnál az idegrendszeri kapcsolatok módosulnak, a kapcsolatokhoz súlyozási függvények járulnak (Hebb, 1949, 1975). A radikális konnekcionista felfogás
A konnekcionizmus a nyolcvanas évek közepén fogalmazódott meg radikális elméletként. Azóta persze számos változáson ment keresztül, mindhárom összetevõjét illetõen: vannak alaposabb neurális értelmezései, létrejöttek valóban párhuzamos mûködésû gépi architektúrák, s számos pszichológiai folyamatra, beleértve a fejlõdés részleteit, kidolgoztak konnekcionista modelleket, melyek egy része nem is oly radikális. Létrejöttek különbözõ hibrid modellek. A konnekcionizmus jelentõségének igazi megértéséhez azonban a radikális modellbõl kell kiindulni. Ennek egyik alapvetõ válfaja a PDP, a Parallel Distributed Processing. (Rumelhart és McClelland, 1986), McClelland (1988) nyomán sorolom fel e modell mint komputációs eljárás legfontosabb általános tulajdonságait. (a) A modell egységekbõl és azok kapcsolataiból áll. Az egységek (az elméleti neuronok) környezetüktõl összegzett aktivációt kapnak bemenetként. A kapcsolatok pozitív vagy negatív elõjelû, súlyozott, módosítható "drótok" az egységek között. (b) A különbözõ feladatokat eltérõ hálózatok (hálózatrészek) valósítják meg. Mindegyikre jellemzõ azonban a párhuzamos mûködés. A modellben nincsen elvszerû különbség alulrólfelfelé s felülrõl-lefelé való hatások között, a hálózatokra teljes összekötöttség jellemzõ. Ezt a 8.1 ábra mutatja az olvasott szavak felismerésére.
8.1 ábra A szófelismerés konnekcionista modellje (Rumelhart és McClelland nyomán)
(c) "A reprezentációk a konnekcionista modellekben aktivitási mintázatok a hálózat egységein" (McClelland, 1988, 109. lap). Az aktivitási mintázat a súlyozások szerint automatikusan tovaterjed, nincsen külön központi feldolgozó, teremfelügyelõ, aki szabályozná terjedését. (d) A feldolgozás, s így a megértés is, valójában az aktiváció idõbeli kibontakozása. Ahogy Andy Clark (1996) megfogalmazza, például a nyelvi megértést illetõen ebben a modellben nincs külön nyelvtani és tudásbeli összetevõ: minden hatás egynemû. (e) A tanulás a kapcsolatok erõsségének folyamatos módosulása. Tanulás és ingerfeldolgozás (megértés) között folyamatosság van, minden újabb feldolgozási esemény módosít a hálózaton. (f) A hagyományos értelemben vett tudást és ismeretet a kapcsolatmintázat képviseli. Semmi sincs, csak elemek (egységek) és ezek kapcsolatai.
Ennek a radikális felfogásnak egy kicsit narratívabb jellemzését is lehet adni, szembeállítva a szimbolikus feldolgozás architektúrájával és metaforájával. Ebben már nemcsak mint komputációs modellt tekintjük, hanem úgy is, mint jellegzetes felfogást az agy-megismerésszámítás hármasságról (Érdi, 1997). (1) Idegrendszerszerû modellálás. A konnekcionista felfogás nyíltan olyan modelleket szeretne kialakítani a megismerésrõl, amelyek az idegrendszer mûködésébõl merítik analógiájukat vagy irányító metaforájukat. Ennek megfelelõen a feldolgozás egysége náluk nem a szimbólum, hanem a neuronokra emlékeztetõ (elméleti idegrendszer) egységek puszta izgalmi mintázata. Ennek két fontos következménye van.
Az egyik, hogy a radikális konnekcionista felfogás a "semmi egyéb mint" típusú redukcionista elméletképzés egyik alesete, már ami a szigorú vagy szélsõséges konnekcionista felfogást illeti. Tudásunk nem más, mint neurális hálózatok izgalmi mintázata. A másik következmény, hogy éppen a redukcionizmusnak megfelelõen a konnekcionizmus "nem áttetszõ" típusú megismerés modellálást valósít meg. Andy Clark (1994, 1996) állította e tekintetben világosan szembe egymással az áttetszõ (transzparens) és a nem áttetszõ kognitív modelleket. Áttetszõek azok a modellek, amelyek hétköznapi (népi) pszichológiák terminusainak megfelelõen kezelik a megismerés világát, vagyis a Fodor (1996) hirdette s más formában Dennett (1987) által is képviselt vélekedés-vágy koncepciónak megfelelõen. E felfogás szerint fejünkben s társaink fejében is bizonyos vélekedések vannak (Pisti azt hiszi, hogy esik az esõ) s ehhez kapcsolódó vágyak illetve propozicionális attitûdök, amelyeknek megfelelõen irányítják vélekedéseink a cselekvéseinket (Mivel Pisti azt hiszi, hogy esik az esõ, ezért esernyõt vesz vagy Mivel azt hiszi, hogy esik az esõ, ezért nem megy el otthonról, stb.-stb.). A kognitív modellálás ezzel kapcsolatos legfontosabb filozófiai implikációja a konnekcionizmus irányából: vajon a hálózatok keretében történõ elemzés valóban redukálja-e a népi pszichológia terminusait, vagyis eliminálja-e a pszichológiai szintet, ahogy azt a neurofilozófia eliminatív materializmusa hirdeti (Churchland, 1986, Churchland és Churchland, 1990), vagy van-e egy elidegeníthetetlen s redukálhatatlan pszichológiai szint, ahogy azt például Fodor képviseli? Paul Churchland (1995) lényegében egy olyan "vektorkoncepciót" fejt ki, mely a pszichoneurális redukció klasszikus koncepcióját kapcsolja össze a hálózati modellezéssel, fõleg a rekurrens hálózatok és az idõnek a hálózatokban játszott szerepére helyezve a hangsúlyt. Röviden: a konnekcionizmus filozófiai értelmezése igencsak él és virul. (2) Minden tudásunk csomópontok izgalmával, s köztük levõ facilitációs és gátló kapcsolatokkal írható le. A konnekcionista felfogás e tekintetben a hálózatelméletek egy fajtája lesz, mint azt fentebb McClelland önjellemzése is mutatta. (3) A hálózatok címkézetlennek. A hagyományos szemantikus emlékezeti hálózatfelfogásokkal szemben (vö. Kintsch 1974) egy lecsupaszított modellel van itt dolgunk. A hagyományos emlékezeti hálózatokban (innen származik a szemantikus elnevezésük) a kapcsolatoknak logikai címkéi voltak. A PULI és a KUTYA közötti nyíl "címkézett" az aláfölérendelésre nézve; a KUTYA és az UGAT közötti nyíl "címkézett" az alany viszonyra vagy a predikátumra nézve. A SÖTÉT és a VILÁGOS közötti viszony címkézett az ellentétre nézve és így tovább. Ezzel szemben a konnekcionista hálózatok nem tételeznek fel efféle címkézettséget. A címkézettség ugyanis azt jelentené, hogy az emberi elmében a szemantikai viszonyoknak valamiféle önálló szintje van, márpedig a konnekcionista elképzelés szerint semmiféle külön önálló szintek nincsenek, pusztán kapcsolatok. Maga a szintek gondolata idegen a konnekcionizmustól, mert az szabályközpontú felfogást sugallna. (4) Nincsenek szimbólumok és szabályok. A szabályok és a szimbólumok világa legfeljebb az emberi megismerõ rendszer teljesítményének külsõ jellemzésére használható. Beszélhetünk például a társas életet irányító szabályokról, vagy a többes szám képzést irányító szabályokról, de ezek csak az egyedi megismerõ rendszert kívülrõl irányító korlátozások, melyek megfelelõ visszajelzésen keresztül beállítják majd a rendszer paramétereit, de nem válnak a rendszer sajátjaivá. Hasonló módon, a szimbólumoknak az az értelme, ahogy azt az elme reprezentációs elmélete hirdeti, a konnekcionizmusban hiányzik. A szimbólumok csak egy másik rátekintésben, megint csak kívülrõl, a teljesítményt és az eredményeket tekintve használhatóak, belülrõl, a rendszer belsõ nézõpontjából nem.
(5) Párhuzamos aktiválás és versengés jellemzi a rendszert. Ha például egy szó, mondjuk a TÉR szó felismerését vizsgáljuk, mint a 8.2 ábrán, akkor párhuzamos aktiválásokat kapunk. A vízszintes és a függõleges vonalak mint ismertetõ jegyek a T betûnél bizonyos mértékig (az elõzetes tapasztalat alapján beállott súlyozásnak megfelelõen) facilitálják mindazoknak a betûknek az aktiválását, amelyekben szerepelnek ezek. Például az E, É, F aktiválását is és így tovább. Aktiválják azután mindazokat a szavakat, amelyek megfelelõ betûkkel kezdõdnek (TÉR, TÁV, TAN, TOL). Ezek viszont visszafelé aktiválják azokat a betûket, melyben szerepelnének és így tovább. A különbözõ szavak mint végsõ elemek a gátló s facilitáló kapcsolatok összegzése alapján kerülnek egy meghatározott izgalmi állapotba. Gátló kapcsolatok is vannak, melyek révén például a T-ben levõ függõleges és vízszintes egyenes vonal gátolja a különbözõ görbevonalú betûk, például az O vagy a G aktiválását. A párhuzamos aktiválásnak megfelelõen valójában egy szó felismerése során nem egyszerre egyetlen elem vagy reprezentáció fel� konvergálunk, hanem azt a szót fogjuk felismerni, amelyik abban az értelemben a "nyerõ" lesz, hogy ez a legaktívabb. Ugyanez igaz minden tevékenységre, mint a 8.3 ábra mutatja a mondatmegértésre.
8.2 ábra A TÉR szó felismerése egy konnekcionista modellben (Rumelhart és McClelland alapján Pléh, 1997 nyomán)
(6) A tudás a hálózat egy részének aktivált állapota. Vagyis a tudás nem valamiféle külön megismerési szinthez tartozna, hanem puszta aktiválás. Az önmagában értelmetlen s jelentéstelen elemek aktiválása eredményezné. (7) Minden reprezentáció kicsiny építõ kövekbõl áll össze. Az asztal fogalmának például nem egyetlen csomópont izgalma felel meg, hanem számos kisebb csomópont, mely közül az egyik a lapját, a másik a lábait, a harmadik a funkcióját képviseli. Hasonló módon a pohár reprezentációja sem egy helyen található, hanem az üvegszerûségnek, a henger alakú formának, az átlátszóságnak megfelelõ "ismertetõjegyek", mind külön mozzanatai a reprezentációnak. Ebbõl az is következik, hogy a rendszer elégtelen bemenet esetén például az összes, a fogalomhoz tartozó jegyhalmazból csak egyesek aktiválásáig jut el, s ennek megfelelõen részleges aktivációk is jellemezni fogják mûködését. Ez tulajdonképpen a konnekcionista felfogásokat a laza, életlen határú és belül mintázott kategorizációs,
reprezentációs felfogásokkal (például a prototípus elmélettel) rokonítja. Ezt a mozzanatot nevezzük mikroreprezentációnak (Clark, 1996). (8) A tanulás a hálózat súlyviszonyainak beállítása. A tanulás tulajdonképpen különbözõ tanuló rendszer szabályoknak megfelelõen (a konnekcionista irodalom számos ilyen szabályt ismer, a leghíresebb közöttük a Hebb szabály) a súlyok beállításából áll. Vannak olyan súlybeállító algoritmusok, amelyek automatikusan emelnek ki együttjárásokat az izgalmi mintázatból. Ezek felelnének meg a perceptuális tanulás elveinek (a konnekcionista zsargon ezeket úgy nevezi: tanulás tanár nélkül, lásd Rácz, 1997), míg a másik felfogás a súlybeállítás visszajelentéses kontroll alatti mûködését jelenti, s a tanárral való tanulás algoritmusainak feleltethetõ meg (Geier, 1997).
8.3 ábra A párhuzamos aktiválás a mondatmegértés folyamatában
(9) A sémák a konnekcionista rendszerben együtt aktivált hálózatrészek. A kognitív mozgalomban oly központi séma probléma valójában úgy "oldódik fel" a konnekcionista gondolkodásban, hogy a sémák nem egyebek, mint a korábbi tapasztalatból fakadó gyakori együttjárási mintázatok. Nincsenek különösebb ugrások vagy határok bármilyen fogalom reprezentációja, az asztal vagy pohár reprezentációja és egy speciális társas séma, például egy történet séma között. Nem véletlen, hogy David Rumelhart (1975, 1980), aki korábban a sémaelméletek egyik leghatározottabb képviselõje és a szabály alapú sémaképzés, a történetnyelvtani gondolkodásmód kialakítója volt, a konnekcionista mozgalom egyik legfontosabb pszichológiai képviselõjévé vált. Rumelhart számára ugyanis a konnekcionista gondolkodásmód többek között tulajdonképpen annak bevallását fogja jelenteni, hogy a saját maga által is hangsúlyozott szabályalapú sémaszervezõdés valójában valószínûségi elveken alapuló sémakiemelést jelent, amely egyszerû elemekbõl álló "buta" hálózatokban is megvalósítható. (10) "Neurális", pszichológiai és számítástechnikai modellálás új szövetsége. A konnekcionizmus, miközben neurális ihletéssel beszél, továbbra is egy gépi gondolkodásmódot valósít meg a pszichológiában. Csak a gépeknek sokkal primitívebb sajátosságokkal jellemzett s nem áttetszõ feldolgozást tulajdonít, mint a klasszikus mintázatkeresõ szimbólumfeldolgozó felfogás. Igazából a bizonyosság és a pszichológiai érték modellek igazolásának igénye náluk is úgy jelenik meg, hogy ha létre tudunk hozni
olyan számítógépes modellt, ami ilyen kevés paraméterrel és ilyen kevés tudással felruházva, például csak egy sajátos súlybeállító függvénnyel mûködve képes eljutni mondjuk a gyermek igeragozási teljesítményének szintjére, akkor igazoltuk azt, hogy a "pszichológiai teljesítményt" valóban megfelelõen jellemeztük a feltételezett redukcionista (neurális ihletés) modellel. A konnekcionizmus tehát egy automatikusan, mechanikusan mûködõ megismerési rendszert képzel el, amelyben tudatos szelekció, kontroll, vagy cenzor nincsen. A feltételezett elméleti idegsejtek között kialakult izgalmi kapcsolatok határozzák meg mindig élményünket és viselkedésünket. E mellett egy fontos tulajdonsága, a párhuzamosság állandóan feltételezi, hogy a megismerés során különbözõ sávok egyszerre mûködnek. A konnekcionista szerint nincsen egy külön szûkítõ rendszer, hanem a beérkezõ ingerek párhuzamossága fennmarad a gondolat világában is.
A konnekcionizmus elõfutárai és párhuzamai: Kis kitérõ Nézzük meg elõször, hogy milyen távolabbi és közvetlen párhuzamai vannak ennek a gondolatrendszernek. Maga a konnekcionizmus kifejezés és a konnekcionista gondolatmenet régóta él. Pavlov, Thorndike és Guthrie nevét tudom említeni, akik a hagyományos pszichológiában már ezt a kifejezést használták. Pavlov is úgy képzelte el, hogy minden emberi gondolkodási és megismerési folyamat tulajdonképpen az idegrendszerben végbemenõ izgalmi illetve gátlási folyamatok közötti kapcsolatok létrehozásából fakad. Kapcsolatelvûség a magasabb idegmûködés lényege: idõleges kapcsolatok kialakítása. Minden tanulás kapcsolatteremtés lenne két olyan dolog közt, ami között nem volt kapcsolat. Így gondolta már a filozófusok közül Hume és a két Mill (James és John Stuart) is: kapcsolatteremtés a bonyolult képzetek levezetésének kulcsa. A konnekcionizmus megjelenése a nyolcvanas években az asszociációs felfogás öntudatos újramegjelenését jelenti, akkor, amikor a klasszikus kognitivizmus a reprezentációk természetére nézve végleges gyõztesnek tûnt. Ez azonban olyan újramegjelenés, amely egy fontos szempontból eltér mind a klasszikus asszociációs elméletektõl, mind a behavioristáktól és a korai neurális modellálók - McCulloch és Pitts (1943) - felfogásától. Nem egyedi elemek közötti asszociációkat vizsgál, hanem hálózatokban gondolkozik. Ezt a hálózatos gondolkodást részben a modern idegtudománytól veszi át, részben azonban a fogalmi okokból, a klasszikus kognitivizmushoz kötõdésük miatt meghaladni kívánt szemantikai, szimbólumfeldolgozó felfogásoktól. A konnekcionizmus lényegi újdonsága, hogy a tízes-harmincas években a protokonnekcionisták csak a tanulás alapelvének tartották mindezt, s egyedi kapcsolatokra összpontosítottak. Az újdonság az lesz, hogy a mostani, a modern konnekcionisták a különbözõ reprezentációs elméletekre reflektálva azt mondják, hogy a reprezentáció, a mentális képviselet, az, hogy milyen gondolatok vannak a fejünkben a tyúkólról és így tovább, az sem más, mint egy kapcsolathálózat. Minden tudás kapcsolatokban létezik, bizonyos hálózatrészek közötti kapcsolatokban. Ebben, tehát ahogy a kapcsolat a reprezentáció elméletév� is válhat, természetesen sokat segített a konnekcionisták számára mindaz, ami a hetvenes évektõl a kísérleti pszichológiában meg a kognitív kutatásban (pl. a nyelvészetben, antropológiában) mint interpretált hálózatelmélet megjelent. Interpretálton azt
értettük, hogy a nyilaknak ezekben a gráfokban valamilyen értelmük volt. Alhalmaz, rész stb. A konnekcionisták ezt a tudásreprezentációs elméletet összekapcsolják a tudás módosulásával, de ennek révén elhagyják a címkéket. Egy másik történeti elõzmény, vagy elõfutár a párhuzamosság problémájával kapcsolatos. Már a harmincas évek pszichológiájában megjelentek olyan gondolatok, hogy az emberi magasabb idegrendszer mûködésére nem biztos, hogy igaz az, hogy a funkciók szigorúan lokalizáltak. Ennek szélsõséges értelme, hogy a tudás egy helyen kellene legyen. Alternatívája a megosztott reprezentáció. Ezt a harmincas években a sokszor emlegetett Karl Lashley (1929) már elterjesztette. Õ volt az úgynevezett tömegakció elvének képviselõje. Azt mondta, hogyha a patkányok agyát megfelelõ kanalazással irtjuk, be lehet bizonyítani, miszerint az, hogy milyen okos marad a patkány, attól függ, hogy mekkora agykérge maradt. Ezt szoktuk a tömeghatás elvének nevezni. A lokalizáció ellenes felfogás eleve feltételezte, hogy az emberi idegrendszer nem úgy képzelhetõ el, mint ahol egy bizonyos rész bizonyos dolgokhoz kötõdik, hanem minden funkció, mondjuk a beszéd, sok-sok dolog együttesen, és ezek között mindenféle átfedések vannak. Ez átfordítva a modern kognitív szemlélet nyelvére, a konnekcionisták számára vállalt múltként azt fogja sugallni a párhuzamosságban hívõ embereknek, hogy valójában az idegrendszerben mindig nagyon sok helyütt folyik ugyanannak a dolognak a kódolása, a leképezése, reprezentációja, és ezek bonyolult hálózata képezi azt, amit mondjuk az asztalról való tudásnak neveznek.
A konnekcionisták neurális metaforája: A százlépéses szabály példája A konnekcionisták igénye az elméleti neurális modellálásra összekapcsolódik azzal a törekvéssel, hogy számítási modelljeiket ne lehorgonyzatlan, testetlen lényekhez kapcsolják. A korai konnekcionista írásokban ennek jellegzetes példája a százlépéses szabály. Ennek segítségével összekapcsolódik az igény az új számítási architektúrára, a neuronokról beszélésre, és a pszichológiai folyamatok egyik kitüntetett vonásának, gyorsaságuknak értelmezésére. A legtöbb érdekes emberi tudásjellegû feladat, például felismerés, igazságról döntés, 100 millisecundumos nagyságrendekben, 100 és 800 millisecundum között mozog. Ugyanakkor a neuronok latencia ideje néhány millisecundum. A százlépéses szabály (Feldman. és Ballard, 1982) azt mondja ki, hogy nem lehet olyan elméleti modelleket elõállítani az emberi felismerés és megismerés mechanizmusáról, amelyek szekvenciálisan egymás mögé rendelve száznál több lépést feltételeznének, mert nincs rá idõ. Tudjuk az egyik határt, hogy hiszünk abban, hogy idegsejtek valósítják meg a teljesítményt. Ez egy nagy átlépés, vegyük észre. A százlépéses szabály volt az egyik legfontosabb belsõ kritérium vagy elv, amelynek segítségével motiválni szerették volna, hogy miért is jobb a párhuzamos elrendezés.
Szabályok nélkül: Egy példa Nincs szabály, s inherensen nincs logika, hirdeti a radikális konnekcionista. Ezek elég durva feltételezések. Mit is jelent az, hogy szabály nincs? A szigorú, szélsõséges konnekcionista
szerint az emberi viselkedést illúzió úgy jellemezni, mintha szabályok irányítanák azt. Szabályok csak a kutató fejében léteznek. Az a mentalista hozzáállás, amit Chomskyék és az egész chomskyánus megismeréstudomány és a szimbólumfeldolgozó hozzáállás "ha akkor" típusú modellje képvisel, a Newell-Simon-féle értelemben mintázatfelismerõ szabályok világa helytelen. De helytelen lenne az a gondolkodásmód is, mely mondjuk azt tételezi fel, hogy a ablak-ablakot, kenyér-kenyeret és a ló-lovat tágyragképzések alternatív, a szó szerkezetétõl függõ szabályokon alapulnának. Rumelhart és McClelland (1986, 1987) a nyolcvanas évek végén egy hallatlanul provokatív cikket írt az angol rendhagyó múlt idõ megtanulásáról. A dolgozat valójában szimuláción alapult, de évtizedek valódi gyermekekkel folytatott kutatásait értelmezte újra. A valódi gyerekek azt mutatják nekünk, hogy érdekes módon kezdetben jól tudják a rendhagyót, aztán rosszul tudják, és úgy hat éves korig tart, amíg jól fogják tudni megint. Bizonyos hibák a gyermeknyelvben nem újítások, mint kihunyom a szemem, ablakcsukó (redõny), lótaxi (bérkocsi), hanem azt mutatják, hogy a rendszer lépcsõzetesen bontakozik ki a gyermeknél. A rendszer elsajátításának lépcsõzetessége mellett a hibák a többségi felfogás szerint azt is alátámasztják, hogy egyáltalán rendszert sajátít el a gyermek. Az ilyen folyamatok legérzékenyebb tükre az alaktan. Itt ugyanis a gyermeknek egyszerre kell figyelembe vennie tartalmi megfontolásokat (pl. a többesszámot vagy a múlt idõt mint szemantikai kategóriát) s a tõtípus formai jegyeit. A kenyért, majomot, lót típusú, mindannyiunk által hallott hibás alakokkal kapcsolatban két fontos törvényszerûséget tártak fel a longitudinális megfigyelést és kísérletezést egyaránt használó kutatások. (A magyarban elsõsorban a fõnévi rendszert vizsgálták ebbõl a szempontból, vö. MacWhinney, 1976, 1978, Lõrik, 1982.) (i) A gyakori alakokat a gyermek elõször szószerint tanulja meg. Ezért eleinte a rendhagyó gyakori alak helyesen szerepel. Ezt követi a túláltalánosítás: a rendhagyó gyakori alak is a szabályos mintájára képzõdik, s csak késõbb, 5-6 éves kor körülre stabilizálódik mindkét helyes forma. Joan Bybee és Dan Slobin (1982) és mások adatai alapján például az angol múlt idejû alakok használata az 8.1 táblázatnak megfelelõen alakul, vagyis a II. szakaszban a teljesítmény romlik. Ez azonban éppen a szabályosítás megjelenésének tünete.
I.szakasz (2 év)
II. szakasz (3-4 év)
III. szakasz (5-6 év)
gyenge igék (szabályos)
javuló learned
jó climbed
jó hired etc.
erõs igék (szab.talan)
jó came, went
rossz comed, goed
jó came, went
8.1 táblázat Az angol múlt idõ használat alakulása
(ii) A különbözõ általánosítottságú szabályokat a gyermek jellegzetes sorrendben sajátítja el: elõször a legtágabb érvényességi körû szabályokat, legvégül a legszûkebb érvényességi körûeket használja helyesen. Ezt Jean Berko (1958) amerikai nyelvpszichológus által elõször 1958-ban bevezetett módszerrel lehet könnyen kimutatni. Annak eldöntésére, hogy például a pipa-pipát alak használata mögött valóban szabály rejlik-e vagy csak szokás, mesterséges szavak ragozott alakjait képeztetjük a gyermekkel, képzeletbeli tárgyakat használva (pl. a piga egy fúrószerû különleges szerkezet, ennek többesszámát vagy tárgyragos alakját kérjük, MacWhinney, 1978). Az, hogy a gyermek a mûszavakat is az éppen érvényes rendszerének megfelelõen képezi, annak bizonyítéka, hogy tényleg szabályokat tanul. Rumelhart és McClelland párhuzamos asszociatív modellje megkérdõjelezi ezt az értelmezést. Õk azt hirdetik, hogy a szabálykövetés csak látszólagos. A gyermekek valójában sok egyedi példa alapján asszociálnak, s nem a szabályt követik. Igazából a szimulációk során ki lehet alakítani a gyermekeknél megfigyeltekhez hasonló teljesítményváltozásokat úgy, hogy a szabályt közben nem emelik be a rendszerbe. Pusztán azt veszik figyelembe, hogy különbözõ az erõs (rendhagyó) és a gyenge (szabályos) igék gyakorisága, eltérõ s kezdetben a hálózat ennek megfelelõen több rendhagyó alakkal találkozik. Erre persze lehet azt mondani, hogy mindez csak akkor probléma, ha a szabályt belsõ, mentális realitásnak tételezzük fel. Ez igen érdekes konceptuális kérdéseket vet fel. Vajon amit nyelvi szabálynak nevezünk, hol is létezik? A radikális konnekcionista azt mondaná, hogy csak a tudós, a nyelvtaníró, a filozófus vagy valakinek a fejében. A hálózatokban nincsen szabály, ott egyszerûen statisztikai igazodás van a hallott nyelv gyakorisági törvényszerûségeihez. A szabályt imitáló teljesítmény nem egy tudatos szabály eredménye, hanem egy automatikus kapcsolaterõsítés függvény következtében jön létre. Tehát ez a felfogás olyan értelemben egységes az emberi megismerésrõl, hogy nem tételezi fel, hogy van két világunk, melyeket az asszociáció és a szabály irányítana. Csak asszociáció van, a szabály pedig csak látszat. A "nincsen szabály" probléma itt alapvetõ gondot jelent mindmáig. Ebben a tekintetben igazi alternatíva a konnekcionizmus a megismeréskutatásban. McClelland és Rumelhart modelljét azóta számos finomítás és vita követte. (Újabb fejleményekrõl lásd a Lima, Corrigan és Iverson, 1994, szerkesztette kötetet.) Már a nyolcvanas évek végén is sokan kritizálták e megoldást, eleinte fõleg a számítási megoldások és az alapvetõ elképzelés szempontjából (l. róluk Csibra, 1997). Fodornak s Pylyshynnek (1988) volt egy nagyon erõteljes szakmai kritikája, azzal szemben, hogy lehet-e olyan rendszert tényleg létrehozni, amiben nincs szabály. Kritikusak azzal a problémával, igaz-e, hogy a rendszerben logika sincs. Egy szigorúan címkézetlen hálózati rendszerben, mondják, nem lehet megkülönböztetni azt, hogy valami A-ról eszembe jut B, vagy pedig A része B-nek, vagy A okozza B-t, és így tovább. Semmi más nincs, mint két csomópont közötti izgalmi kapcsolat megnövekedett, mindegyik visszavezethetõ az A B-re. Ez elmossa a különbséget az oki kapcsolat és a szemantikai kapcsolat között. "Ez (tudniillik a konnekcionista modell) csak arra képes, hogy felépítse a redundanciák belsõ modelljét, azáltal, hogy megváltoztatja a mentális állapotok közötti átmenetek valószínûségeit" (Fodor és Pylyshyn, 1988, 49-50). Ahhoz, hogy számot tudjunk adni a lelki jelenségek szisztematikusságáról, struktúraérzékeny mentális folyamatokat is fel kell tételeznünk. A konnekcionizmus alapvetõ tévedése, mondják a klasszikus modellben hívõ szerzõk, párhuzamos minden asszociácionizmus tévedésével, kezdve az elme klasszikus asszociácionista értelmezéseitõl. Az asszociációknak, mivel
érzéketlenek a struktúrára, nehéz dolguk van, amikor a gondolkodás szemantikai koherenciáját próbálják meg visszaadni. Nem egyszerûbb, ha feladjuk ezek magyarázó erejét s belsõ szervezõdéssel vagy struktúrával váltjuk fel õket? Engedékenyebb fogalmazásmódú kritikájukban Lachter és Bever szintén arra a következtetésre jutnak, hogy a konnekcionista magyarázatok jellege asszociatív (Lachter és Bever 1988). A párhuzamos építkezés és a különbözõ szinteken érvényesülõ asszociációk miatt azonban szerintük óriási mennyiségû elemi szokást tesznek lehetõvé. A szokások (értsd, kapcsolatok) azonban sosem válnak szabályokká. Ugyanakkor "Az is nyilvánvaló, hogy bizonyos viselkedések szokások" (Lachter és Bever 1988, 243-244). A konnekcionizmus ennek az (alacsonyabb) viselkedési szintnek a leírása lehet. A szokásokat és a szabályokat azonban továbbra is meg kell különböztetni egymástól. E viták közepette alakultak ki azután a különbözõ kettõs modellek is, melyek viszont valahogyan kombinálják a két megoldást: feltesznek szabályt és kapcsolatot is, illetve szimbolikus és szimbólum alatti szervezõdést.
Kettõs modellek A radikális konnekcionizmus elindította viták több kettõs megoldás születéséhez vezettek. A kettõs megoldások egy része feltesz egy külsõ vagy egy belsõ eredetû, nem transzparens rendet, s egy erre koherenciát és logikát ráépítõ másodlagos mechanizmust. Ilyen például Andy Clark (1996) felfogása. Ezek a kettõsségek nem teljesen újak. Ismerte ezt a kettõsséget már a klasszikus asszociációs felfogás is, amikor (korai változataiban) szembeállította egymással a társítást s logikai rendet, mint maga John Locke is tette már volt. Egy másik mellérendelõ kettõsség a szabály fogalma köré szervezi mondandóját. A konnekcionistákat Steven Pinker (1991, Pinker és Prince, 1988, 1994) elmarasztalja, mert nem képesek kiiktatni megoldásaikból a rejtett szabályt. Saját javaslata viszont az lesz, hogy a nyelvben megnyilvánuló szabályozottságát leghelyesebb talán úgy elképzelni, mint ahol a szabálykövetõ, a szimbólummanipulációs paradigmába illeszkedõ folyamatok kiegészülnek a nem szabályokat, hanem asszociatív kontingenciákat követõ valószínûségi folyamatokkal. Az elsõ a szabályos, a második a rendhagyó vagy ritka, kivételes elemek mentális reprezentációjának alapja lenne. Pinker (1991, 1994, Pinker és Prince, 1994) a múlt idõ reprezentációjának modellálásából kiindulva egy konkrét példán mutatja be, hogy kétféle rendszer van szerinte az emberi idegrendszerben is, nemcsak a kutatói modellekben. Van egy asszociatív rendszer, és egy szabályrendszer. Több módon próbálja ezt alátámasztani. Például a szabályos alakoknál (learned-learn) asszociatív elõfeszítés van a ragozott és a tõ alak között, s a szófelismerést sem az egyedi szóalak (learned) hanem a LEARN összes formájának gyakorisága befolyásolja. Rendhagyó alakoknál viszont nem ez a helyzet: ott úgy tûnik, hogy a go és a went egymástól külön tárolódnak. Gyermekeknél és afáziásoknál is kimutatható ez a szétválás. Ha olyan gyerekeket keresünk, akiknek úgynevezett specifikus nyelvi sérülésük van, amire a nyelvtani tudás alacsony volta jellemzõ, itt furcsa dolgokat találunk a szabályos és szabálytalan múlt idõnél. Hagyományos felfogásunk szerint egy elmaradott nyelvi fejlõdésû gyereknek a rendhagyó alakot nem szabadna tudnia. Ott kellene gondja legyen, hogy hó-havat, míg azt jobban kellene tudnia, hogy kabát-kabátot. Szokásosan ezt gondolnók,
pontosan azért, mert amikor mi idegen nyelvet tanulunk, a rendhagyó igék mindig nehezebbek. Nem így van azonban. A rendhagyó a megkésett beszédfejlõdésû gyermeknek ugyanolyan könnyû, mint a szabályos, mert mindegyiket csak asszociatívan sajátítja el, mintegy "bemagolja" (Pinker, 1991). Ugyanolyan eséllyel tanulja meg azt, hogy kabátkabátot és hó-havat. Az a gyermek, akinél sajátosan a nyelvtanépítés sérült, úgy mûködik, mint egy hálózatépítõ konnekcionista gépezet, míg a szokvány gyerek, az egészséges gyerek máshogy mûködik: neki külön rendszerben képezõdnek le a szabályos alakok (a nyelvtani rendszerben) s a rendhagyóak (az asszociatív rendszerben). Sõt, van egy kettõs disszociáció is, az ellentett forma is létezik Pinker feltételezése szerint. Az úgynevezett Williams szindrómás gyerekek viszont az összes szabályos alakot jól tudják, a rendhagyókat viszont nem, tíz év felett is "szabályossá teszik" ezeket. Ezeknek a gyerekeknek ugyanis az asszociatív emlékezeti rendszere gyenge. A nyelvi szabályhasználó rendszere ugyanakkor ép. Ezért nagyon kevés szót tudnak, de nagyon jól tudják a nyelvtant. A Clark (1996) javasolta megoldás azokra a felfogásokra támaszkodik, amelyek a klasszikus kognitívizmusban bírált nyelvszerûséget kiegészítik a percepció világához illesztéssel. Ebben az értelemben sokelvû s a modularitáshoz közelítõ felfogás ez. Hernád István (1996) felfogásában a gondolkodás zömét jól jellemzi a szabályokkal dolgozó szimbólumfeldolgozó klasszikus kognitívizmus, ugyanakkor a valóságba való kilépés, a tényleges reprezentáció feladatát viszont a konnekcionista hálózatok biztosítják. A konnekcionista hálózat biológiai kilépést ad a világba, míg a reprezentációs elmélet biztosítja a szigorú rendet az így feltöltött szimbólumok rendezésére. A Paul Smolensky (1996) megfogalmazta rendszer vált általánosan a legbefolyásosabbá, s persze a legváltozatosabban értelmezett� is. A szimbolikus és a szubszimbolikus modellek és elemzési szintek eltérésével döntõ újdonságként azt mutatja meg, milyen fontos az áttetszõ és nem áttetszõ rendszerek elkülönítése. A szubszimbolikus szinten 'manipulált' dolgok nincsenek kapcsolatban a lefedett terület szemantikájával. E szint mûködése, miközben maga nem 'gondolkodás' és reprezentáció, létrehozná azt. Smolensky felfogása szerint a szimbolikus megközelítés nem zárja ki azt, hogy mögötte (akárcsak Hernád lehorgonyzásainál) olyan feldolgozási szintek következzenek, melyek önmagukban nem szimbolikusak. Itt még nem is szükségszerûen jelent újdonságot e felfogás. Az újdonság Smolensky felfogásában a következõ. A szimbolikus szintre jellemzõ, hogy a terület szemantikája és a szimbólumátalakítás során manipulált objektumok izomorfak egymással. Például a különbözõ fõnevekkel jelölt kategóriaviszonyokkal kapcsolatos átalakításokat végez a rendszer, melynek során mondjuk megállapítja, hogy Ha a ponty hal, akkor a ponty vízben él. Ezt a szimbólumok közötti alá- fölérendelési viszonyok (hal ponty; hal vízben él) révén képes megtenni. A leképezett területen, a gerincesek világában, s a naiv taxonómiában ugyanígy ezekrõl van szó, csak a metanyelv és tárgynyelv eltérését kell figyelembe venni, és mondjuk HAL és PONTY-ról mint fogalmakról s nem mint szavakról kell beszélni. Nem ez a helyzet a szubszimbolikus szinten. A szubszimbolikus szinten 'manipulált' dolgok nincsenek kapcsolatban a lefedett terület szemantikájával. Amikor például arról beszélünk, hogy a 2 és a 3, meg a 4, az 5 és a 6 eltérései hogyan írhatók le a számok vizuális jegyeivel, például úgy, hogy a 4-ben két függõleges és egy vízszintes vonal van, az 5-ben egy vízszintes és egy függõleges vonal stb-stb., akkor ez a leírási szint nem lesz kapcsolatban a számok szemantikájával, azzal, hogy 2 + 3 = 5 és így tovább. Ezen az "alacsonyabb", szubszimbolikus szinten nem õrzõdik meg a reprezentációs felfogás szintaxisa (mely egy szemantikailag
értelmezett szintaxis, mint a 6. elõadásban láttuk), továbbra is szimbólumátalakítási szabályokról van azonban szó. A szubszimbolikus szint mûködése, miközben maga nem 'gondolkodás' és reprezentáció, létrehozná a gondolkodást. Smolensky (1996) kettõs felfogásának egyik értelmezése azt mondaná ki, hogy a szimbólumok szintjén és a hálózatok szintjén történõ leírás viszonya olyan, mint a szabály és jelrendszer és az implementáció viszonya. Nézzük ugyanezt máshonnan. Ryle (1949/1974) óta a viselkedés redukciós elemzésének központi mozzanata a diszpozíció fogalmának bevezetése. De õ sem tisztázta, mennyiben redukciós fogalom ez, s az általa használt analógiák révén azóta is visszatérõ kérdés a következõ. Ryle szerint az, hogy valaki tud angolul vagy ilyen és ilyen érzései vannak, és így tovább, ezek diszpozíciós fogalmak, olyanok, mint hogy az üveg törékeny. Az analógiából fakadó kérdés a következõ. Azzal, hogy az üveg törékenységének fogalmát ma vissza tudjuk vezetni a kristályszerkezetre, vajon kiiktatjuk-e ezzel a fogalmat, nincs szükségünk továbbá arra a fogalomra, hogy törékeny. De ez nem így van, igenis eléggé szükségünk van rá. Smolensky - egyik értelmezésében - a kétféle modellálás koncepciójával egy olyan felfogást képvisel, hogy az ideghálózatok, és ezek az ostoba, semmirõl nem tudó, csak statisztikai elveket követõ tanulási gépek, tulajdonképpen megvalósító rendszerek, de nem zárják ki, hogy van egy másik szint, ahol a gondolkodás él (l. errõl Marton és Grõbler, 1997). Kiegészíti ezt egy másik kettõsség is, mely sok szempontból hasonlít hozzá. Kétféle tudás eltérésérõl van itt szó. Az egyik az intuitív tudás. Funkciójában olyan ez, mint a Polányi (1992, 1994) hangsúlyozta hallgatólagos tudás, felépítése azonban nem ugyanolyan: nem készség szervezõdésû, hanem inkább az információs mozzanatokra van kihegyezve. Mindenesetre az információs oldalt tekintve nem transzparens a terület szimbolikus leírására nézve, szemantikailag nem izomorf azzal, hanem mikrojegyeket használó tudásrendszer (Clark, 1996). A másik végleten helyezkedne el a kulturális tudás világa. Ez többé- kevésbé transzparens, vagyis áttekinthetõ a személy számára, átvitt értelemben viszont 'fent van', a személyek egyéni rendszere felett, a személy által azonban tudatosítható. Ide tartoznának például olyan szabályok, melyek az algebrai rendszerek axiomatikáját adják vagy az explicit nyelvtani szabályok. Ezeket a szabályokat valahol valaki expliciten megfogalmazhatja, mégpedig a lefedett terület 'logikájának' megfelelõ kifejezésekben. Ezek a szociális konvenciók mintegy irányítanák az egyén hálózatait, beállítják azokat, olyan interiorizációs mechanizmusoknak megfelelõen, mint amilyeneket például Vigotszkij (1971) hangsúlyozott. A hármas modellek lehetõsége
Valójában számos érv szól a mellett, hogy nincs a radikális konnekcionistáknak igazuk. Lehet a mellett érvelni, hogy az emberi gondolkodás egy hármas rendszerben mûködik, mégpedig ez a hármasság nemcsak a leírás hármassága, hanem a mentális valóság� is lenne. E szerint mûködne fejünkben egy konnekcionista rendszer, egy szimbólumrendszer és van egy interpretáló rendszer. Alapvetõ nyersanyagában az emberi idegrendszer mûködését tekintve igazuk van a konnekcionistáknak. Az emberi megismerés önmagukban értelmetlen hálózatra épül. Ezek a hálózatok azonban valamilyen emergens tulajdonságként létrehozzák azt a szimbólumfeldolgozó és propozicionális rendszert, amirõl például Fodor beszél. Eközben azonban maga a konnekcionista hálózatszervezés asszociatív elve nem tûnik el, az nemcsak a szubszimbolikus szintre jellemzõ. Szavaink s mondataink is alkotnak számunkra meglepõ automatikus kapcsolatokat, miközben van áttetszõ következtetéses logikai viszonyrendszerük is. De még ez sem elég, mert az emberi gondolkodásban nemcsak mondatok vannak, hanem mindig értelmezzük is gondolatainkat. E két elsõ szint közül egyik se tud mit kezdeni a
hermeneutikai problémával (Gadamer, 1988, Érdi, 1991, Dennett, 1996a). Ha azt mondom, hogy Ma nem késett a vonat. Mari nagyon elszomorodott, akkor mindannyian mindenféle hermeneutikai értelmezést rendelünk a két mondathoz. Úristen, tán megjött a férje idõ elõtt, vagy mit is jelent ez? Miért mondta ezt a két mondatot egymás után? Ez se nem a propozíciók, se nem a hálózatok világára tartozik, valamilyen másik világra, valamilyen külön értelmezõ és rendteremtõ világra. Szerintem mindaz, amit Én-nek meg egyebeknek tartunk, ehhez a harmadik szinthez tartozik és a teljes kimerítõ jellemzést az emberi megismerésrõl mindhárom szinten fel kell tételezni. Tulajdonképpen a Smolensky elindította gondolkodásmód a kettõs modellálást illetõen kétféle gondolatmenetet kapcsol lazán össze. Az egyik, az implementációs értelmezés szerint a szimbólumfeldolgozó rendszer úgy értelmezhetõ, mint a hálózati mûködés sajátos mintázata. "Végsõ soron" nincsen más, csak hálózatok, ez a "végsõ soron" azonban olyan, mint hogy "végsõ soron" nincsenek, csak elemi részek a természet világában. Hasonlóképpen a megismerés modellálásában is mintázatként kell értelmeznünk a reprezentációs szimbólumfeldolgozó szintet, ahogy azt maga az általános funkcionalista gondolatmenet is hirdeti. A másik oldalról nézve azt is jelenti ez, hogy a 'mintázatok', a magasabb szint olyan környezetet teremt, amely meghatározza a hálózat kibontakozásának feltételeit. A szimbólumfeldolgozó gondolatmenet kritikusai, a konnekcionisták végeredményben nem képesek a szabályt kiiktatni az intellektuális megoldások világából. Véleményem szerint fel kell tételeznünk egy asszociatív-valószínûségi rendszert, mely nemcsak szubszimbolikus szinten (bár ott nyilvánvaló az uralma), hanem az interpretálható szimbólumok szintjén is a puszta együtt- elõfordulásokat képezi le. Ez az a rendszer, ahol akkor is eszünkbe jut, különösen ha fáradtak vagyunk s nem figyelünk, a marha szóról a tarka és a Mara, ha nem akarjuk, hogy eszünkbe jusson, mert ezek hasonló hangzásúak, illetve asszociálódtak egymáshoz. Ezek az asszociatív rendszerek meglehetõsen kaotikusan mûködnek, de sokszor igen hasznosak, és segítik a gondolkodást. Egy erre ráépülõ s ezt felülbíráló szint lenne a gondolat nyelvének szintje. Az a szint, ahol a szimbólumokat propozíciókba rendezzük, s ezek a kijelentések mint (bizonyos szempontokból) attitûdök tárgyát képezõ "javaslatok" léteznek a világ, az elmúlt világ vagy a képzelt s a vágyott világ rendjére nézve. A gondolkodás szintaxisa irányítja ezt, jellemzõ rá a logika, s ezt jól tudja kezelni a szintaktikai reprezentációs elmélet. A "vágyakat", a propozicionális attitûdöket, melyek szintén ennek a rendszernek a részei, e rendszer nem kezeli. Ugyanúgy, mint ahogy a reprezentációt sem, azt sem, hogy mit is kezdünk mint érdek befolyásolta emberi lények magukkal a propozíciókkal. A vágyak világa sajátos koherenciateremtõ erõ a propozíciók világában, hiszen nemcsak az elementarisztikus asszociatív rendszer zûrzavaros, a propozíciók tömkelege is zûrzavaros. Ebben a rendteremtésben nemcsak a konstruktív szándékok, a vágyak formáló ereje játszik szerepet, hanem egy további kognitív tényezõ is. A koherencia igénye. Úgy tûnik, hogy a szimbólumközpontú felfogást és az ennek megfeleltetett ember- és gép-képet csak akkor tudjuk valóban adekvátan összefüggésbe hozni azzal a sok mindennel, amit az emberrõl, a társadalomról és a gépek nehézségeirõl tudunk, ha feltételezünk az egyedi kijelentéseken túlmenõ másodlagos konstruktív koherenciateremtõ mozzanatot. Ez a vágyak és intenciók világával együtt egy újabb felületet alkotna (Dennett, 1996a, Pléh, 1996a). Eszerint tehát a káposzta is jóllakik, de a kecske is megmarad. Joggal bíráljuk a leíró nyelvszemléleten alapuló szimbólum- manipulációs emberkép s gépies logika
egyedülállóságát mind alulról (a percepció és a hálózatok világát tekintve, a konnekcionista metateóriának megfelelõen), mind felülrõl (a kultúra és a koherencia felõl). Ez azonban nem olyan bírálat, mely jogosan kiiktatná a szimbólumalkotó és szimbólumhasználó emberkép középponti szerepét. Csak megmutatja a reprezentáció teremtésének igazi problémáját (persze nem oldja meg) s azt, hogy egy telített, értelmezett reprezentációkkal felruházott, szigorúan propozicionális rendszernek további mozzanatokra van szüksége ahhoz, hogy tényleg élõvé váljon.
Irodalom A konnekcionizmus klasszikus kifejtésére McClelland és Rumelhart két kötete mellett, Elman, 1990, a Pléh, 1997 kötet jó forrás. A kettõsmodellekre, Clark, 1996 a jó kiindulópont, Smolensky, 1996 mellett. A szabály vitákra Pinker említett munkái mellett Elman" Bates, Johnson, Karmiloff-Smith, Parisi, és Plunket 1996 kötete a jó forrás, mely egyben a konnekcionista fejlõdéselmélet új forrása is lesz. A neurális értelmezéseket a fejezet elhanyagolta. Kiindulás lehet Kovács Ilona, Gulyás Attila és Fiser József írása Pléh, 1997 kötetében.
9. elõadás A modulok parlamentje Kis emberkék parlamentjével van dolgunk, akik mindegyikének, ahogy az a valódi parlamentekben is történik, egyetlen gondolata van� Egy lélek helyett a frenológia közel negyvenet ad, s ezek mindegyike önmagában oly titokzatos, mint az általában vett lélek élete.
Lange: A materializmus története. III., 124. lap
A modul kifejezés sokféle értelme A hetvenes évek végétõl különbözõ alternatív modellek jöttek létre a kognitív tudományban a ma már hagyományosnak tekinthetõ szimbólumfeldolgozó felfogással összehasonlítva. Az egyik ilyen alternatíva, amit a modularitás felfogás néven szoktunk emlegetni, feladatspecifikus részekre bontja a megismerés komplex feladatkörét. Ha úgy tetszik, szakít az egységesség és egynemûség elvével. S szakít azzal a Helmholtz örökségekeként a klasszikus kognitívizmusra is jellemzõ attitûddel, amely folytonosságot lát az észlelés és a gondolkodás között (Gregory, 1973, Rock, 1983), s mindkettõben a következtetéses
mozzanatokat helyezi elõtérbe. A modularitás elválasztja a kettõt: a gyors folyamatokra (például észlelési) csak kevés és biológiailag rögzített következtetés lenne jellemzõ, míg a lassabbakra (például a gondolkodásiakra) a következtetések dominanciája. Maga a szó elég közismert és elég sokrétû. Lényege tulajdonképpen az, hogy ha egy mûködõ rendszert úgy képzelünk el, mint ami egymástól elválasztható, önmagában funkcionáló részekbõl áll, akkor azt elemenként rekonstruálni tudjuk, meg tudjuk javítani egyenként a részeit, ki tudjuk cserélni õket, az egyik a másikkal helyettesíthetõ lesz. Valójában három eltérõ jelentése van a kifejezésnek a mai kultúrában, melyeket alább vázolok. a) A modul technikai fogalma. Megjelenik ez mûszaki eszközökben, amikor azt mondjuk, hogy egy számítógép vagy egy televízió akkor moduláris felépítésû, ha egyes alkatrészeit, egyes kapcsolási egységeit mint egységeket kivehetünk és kicserélhetünk. Ebben a modulfogalomban is benne van már a másik kettõnek egy nagyon fontos alapvonása: egy-egy modulon belül viszonylag sûrûbb az információáramlás, mint a modulok között, és a modulok csak kimenetük és bemenetük tekintetében érintkeznek a készülék egészével, ezért cserélhetõk ki. A technikai modul fogalom lényege: cserélhetõ részek, amelyek önmagukba zárva végeznek valamit a gépezet teljes funkciójából. Egy kicsit absztraktabb, de még mindig egy gyakorlati technikai kérdéssel kapcsolatos a modularitásnak az a folyamatirányítási értelme, amikor például moduláris programozásról beszélünk, értve ezen azt, hogy egy komplex programozási feladatot bizonyos részekre bontunk fel. Ha egy könyvelési programot akarunk készíteni, valaki foglalkozik az összeadó modullal, egy másik az adatbevivõ rutinokkal, harmadik a bevétel és kiadás összevetésével és így tovább. b) Neurofiziológiai elmélet. Ilyen elméletként elõször és leghatásosabban Szentágothai (1979) és Mountcastle (1974) munkáiban jelent meg annak az idegrendszer felépítésére vonatkozó korábbi felismerésnek az általánosításaként, mely szerint az agykéreg anatómiailag oszlopos szerkezetû, másrészt a magasabb idegrendszer felépítésére és mûködésére jellemzõ a vonás felismerõ rendszerek megléte. Az oszlopok, ha például a látórendszer példáját vesszük, az egyes retinális receptív mezõkbõl kéregi receptív mezõkké való "alakulás" kitüntetett területei. Egy-egy, néhány tízezer sejtbõl álló oszlop úgy tételezõdött e felfogásban, mint ahol a különbözõ rétegek között rendkívül intenzív neurális hálózatképzés van, az oszlopok viszont csak kimenetükben érintkeznek a többi oszloppal. Egy-egy oszlop egy-egy vonásdetektornak felelne meg például. Az oszlopok sok-sok, sok száz vagy efféle nagyobb funkcionális egységet, modult alkotnának. Míg az oszlopok például egy-egy vonás felismeréséért lennének felelõsek, egy-egy modul viszont például általában a vonásfelismerésért, vagy a színfelismerésért, vagy a mozgásdetekcióért és így tovább (lásd Szentágothai és Arbib 1974). Egy még kifejtettebb koncepcióban pedig lényegében a modulok az oszlopoknak felelnek meg, egy-egy ilyen feldolgozó egységben néhány ezer sejt van, és a modulok száma néhány millió. Ezek azután egymással dinamikus és hajlékony kapcsolatokat létesítenének. Ez utóbbi mozzanat felelne meg a véletlenszerû tanulásnak és a dinamikus fogalomképzésnek a tapasztalás hatására (Szentágothai, 1979). Egy funkcionálisabb, s nem a morfológiából kiinduló felfogásban a modulok száma még mindig elég nagy, de ezek az egyes, fenomenológiailag is elkülöníthetõ érzéki minõségekért válnak felelõssé. A látás terén például e szerint lennének olyan modulok, amelyek a mozgás, lennének olyanok, amelyek a forma, lennének olyanok, amelyek a szín, s olyanok, amelyek a mélységért felelõsek és így tovább (lásd McKay, 1978; Marr, 1984; Kovács, 1989).
Ez a neuróbiológiai felfogás tehát olyan, mintha egy kivonásos absztrakció elméletet valósítana meg az emberi idegrendszer. Vannak részei, amelyek specifikus függõlegesekre, és vannak amelyek általában a függõlegesre érzékenyek, még magasabb szintû rendszerek pedig például általában a geometrikus leképezésért. A legátfogóbb feldolgozási szinteket nevezi ez a fiziológiai felfogás moduloknak. c) A nyelvfelépítés és a nyelvi feldolgozás elve. Ez a moduláris koncepció valójában Noam Chomsky elsõ munkái (magyarul 1995) óta hangoztatott elméletének, a szintaxis autonómiája felfogásnak általánosítása lenne. E szerint egy nyelvtan egymástól elkülönülõ, sokféle alrendszerbõl épülne fel. Ezek az alrendszerek finomabbak, mint a hagyományos nyelvtan alrendszerei (a fonetika, fonológia, alaktan, mondattan és jelentéstan), de lényegileg azt fejeznék ki, hogy e komponensek egymással csak az eredményeik szintjén vannak kölcsönhatásban. A nyelvfeldolgozási koncepciók ennek az általánosításai. d) Általánosított kognitív felfogás az emberi elme felépítésérõl és mûködésérõl. E felfogás szerint az emberi elme valójában feladatspecifikus rendszerek sokaságaként képzelendõ el. Az egységes (unified abban az értelemben, ahogy ezt a szót Newell 1989 használja) elméletek helyett a megismerést akkor modelláljuk helyesen, ha feladatspecifikus és általános rendszerek kettõsségében gondolkozunk. Jerry Fodor játszott kitüntetett szerepet abban, hogy a nyelvi modularitás elvét összekapcsolta a moduláris neurofiziológiai feldolgozásra vonatkozó adatokkal, s mindezt a megismerés területspecifikus (vagy ha teszik, feladatspecifikus) filozófiai dekompozíciójává bontotta ki.
A kognitív modulfogalom logikája és története Hosszú történeti kontextusba beleilleszkedve jelenik meg tulajdonképpen 1983-ban Fodor könyve, amely megpróbálta filozófiailag és ugyanakkor idegtudományilag értelmezni a modularitást. Olyan dekompozíciót eredményez ez, mint amire a mottó is utal a képességek parlamentjével, mint a 9.1 ábra érzékelteti. Képzeljünk el egy olyan felfogást, mely azt hirdeti, hogy mindaz, amirõl eddig mint szimbólumfeldolgozásról, kijelentések formájában történõ reprezentációról és így tovább beszéltünk, az emberi elmének csak egy része. Ízlés kérdése, s lehet is azon meditálni, hogy ezt a másik részt jogos-e elmének nevezni, de mindenesetre a másik rész olyan, ahol valójában elemi dolgok folynak. Az elme efféle megosztása két részre azt jelenti Fodor számára, hogy a bal oldal lenne a moduláris rész, mely az észlelésnek felel meg, a jobb oldal pedig a kijelentés logikai rész.
9.1. ábra A moduláris elme felépítés Fodor (1983) koncepciójában Harnish nyomán
Mik a meghatározó, különbségtevõ jegyei a két résznek az emberi elme felépítésében? A modulokat Fodor bemeneti rendszereknek nevezi, amin a következõt érti. A 19. század elejétõl, a modern idegkutatás kezdeteitõl tudjuk azt, hogy bizonyos érzékleti rendszerek specifikus feladatokra szelektálódtak ki, az a dolguk, azt csinálják. Johannes Müller nevû német fiziológus fogalmazta meg 1826-ban ennek az elvét, úgy szoktuk nevezni, hogy a specifikus érzékleti energiák törvénye. Hétköznapi nyelvre fordítva ez azt jelenti, hogy ha fülön csapnak, akkor csöng a fülünk, hogyha szemen vágnak, akkor mindenféle cifrákat látunk stb. Bármilyen inger ér, ha valahogyan hat egy érzéki feldolgozó rendszerre, akkor csak az annak megfelelõ élményeket tudjuk átélni. Azóta is az érzékszervek és az idegrendszer fiziológiájának alapkérdése, hogy honnan ered ez a specializálódás, miközben maguk az idegek meglehetõsen egynemûek. Vajon csak a felvevõ felületeken van ez meg, vagy a rendszer alacsonyabb szintjein? Ez az, amit a kognitív szemléletben Pylyshyn (1984) nyomán transzducerekként emlegetünk, vagy pedig az egész rendszerben megvan-e ez a specifikusság, beleértve a közvetítõ pályákat és a központot is? Természetesen az utóbbi felfogás valójában az agyi plaszticitást kérdését is érinti: vajon milyen életkorig és kiterjedtséggel lehet módosítani a felsõbb érzéki feldolgozó rendszerek szerepét, mi minek a szerepét veheti át (Julesz és Kovács, 1995 kötete, illetve Kovács, 1996 dolgozata tanulságosan mutatja be ezt a kérdést, amint ma áll.) Müller maga egyébként nyitva hagyta, hol érvényes ez a specialitás. Mi köze van a bemeneti rendszereknek a modulok fogalmához? Fodor szerint tulajdonképpen az érzékleti vagy feldolgozási specifikusság tényeibõl kiindulva tágítani lehet a bemeneti rendszer fogalmát, túl a transzducereken és feltételezhetjük, hogy az emberi megismerés bizonyos elemi feladatait is ilyen önmagukba zárt, önállóan mûködõ, nagyon gyors feldolgozó rendszerek valósítják meg. Tehát nemcsak annak eldöntését, hogy valami piros vagy fekete, mozog vagy nem mozog, hanem például annak eldöntését is, hogy valami fõnév vagy ige, vagy hogy ember vagy nem ember. A kognitív modularitás közvetlen kontextusa
Nézzük meg, hogy hogyan alakult ki az efféle munkamegosztás fogalma vagy koncepciója. Fodor (1983) egyébként valójában azt szeretné, hogy az emberi gondolkodás általános
problémamegoldó része háttérbe szorulna. Azt szeretné kimutatni, hogy egyre bonyolultabb és egyre különlegesebb dolgokról is igaz az, hogy a moduláris elvnek megfelelõen mûködnek. Mi volt az a közvetlen kontextus, amelyben létrejött ez a felfogás? A hatvanas évek elejének világa, mint láttuk, olyan világ volt, amikor számos területen, matematikában, az akkor születõ számítástechnikában, pszichológiában, etológiában egyaránt felismertük, hogy az állati és emberi idegrendszer sokkal bonyolultabb dolgot csinál, mintsem egyszerûen ingerekre válaszol. A 9.2 ábra az inger-reakciós séma ekkor megjelenõ kognitív kiterjesztését mutatja. A nyílnak megfelelõ helyen egyre bonyolultabb modelleket fogunk feltételezni az állati idegrendszerben is, és az embernél különösen. Úgy is mondhatjuk, hogy a reflex belsõ átkapcsoló része egyre bonyolultabb lesz.
9.2 ábra Az inger-reakciós séma kiterjesztése a kognitív forradalom során
Ennek a lázadásnak a behaviorista felfogással szemben kezdetben kart-karba öltve két sajátos formája volt. Az egyik a nyelvészeti lázadás, a másik pedig amirõl már megint csak többször beszéltem, az úgynevezett Új Szemlélet a percepció kutatásában. Mindkét szemlélet azt hirdette, kart-karba öltve, hogy az inger és a válasz között valami bonyolult átalakító rendszer van: az, amit ma úgy szoktunk nevezni, hogy modellálás. Egyik közös gondolatuk az volt, hogy a nyelvben és a percepcióban is jelentõsek az egészre vonatkozó és felülrõl lefelé érvényesülõ hatások. Ahogy Jerome Bruner (1973) fogalmaz tanulmánykötete címében is: Túlmegyünk az adott információn. Az Új Szemlélet típusú kutatások mutatták ki azt, hogy a gyakoriság, az elvárás, a motiváció és így tovább befolyásolják azt, ahogyan a világot látjuk. Az Új Szemlélet, ha úgy tetszik, az éhes disznó makkal álmodik elv részletes tudományos kidolgozása. A nyelvészeti és nyelvközpontú felfogás ugyanebben az idõben a nyelvpszichológiában és hasonló konkrét területen is állandóan azt hangsúlyozza, hogy a mondat vagy a szövegösszefüggés befolyásolja a felismerési rendszer mûködését. Hogyha erõs zajban hallgatunk olyan mondatokat, mint Délelõttönként a domboldalra süt a Nap, míg a másik esetben olyan szósalátákat, mint a Nap, domboldal, délelõtt, süt, és mindkettõt erõteljes búgás kíséri, kíváncsiak vagyunk arra, hogy hány szót ismernek fel az emberek az egyikbõl és a másikból. Kiderül, hogy ha rendes mondatokat hallgatnak, akkor sokkal több szót ismernek fel belõle. Ezek felülrõl-lefelé hatások. A mentális szórendszer és a nyelvtan befolyásolja a beérkezõ hang felismerését (Miller és Isard, 1963). Tehát az alapgondolat az volt a nyelvészeti felfogásban is, hogy a mondatnak, mint kontexusnak, mint magasabb egységnek, mint szervezõ erõnek, amely a fejünkben lévõ szórendszer és a nyelvtan segítségével mûködik, valamiféle meghatározó ereje van a perceptuális folyamatokra nézve. Hasonló affinitást jelentett a két felfogás között az a gondolatmenet is, hogy maga az inger, ami olyan definiálatlan, nyilvánvaló kiinduló fogalomnak tûnt az eredeti behaviorista felfogásban az ötvenes évek végén, maga is nagyon komplex fogalomnak bizonyult. Nehéz megmondani puszta fizikalista felfogás segítségével, hogy mi is az, hogy inger. A belsõ rendszer modell határozza meg azt is, hogy mi az inger. A klaszszikus etológiai példák
olyanok, hogy a domboldal egészen máshogy néz ki egy méhecske, egy mezei nyúl és egy ragadozó madár számára. A saját biológiailag releváns, kidolgozott modelláló rendszerük határozza meg, hogy melyiknek mi lesz a fontos. A kognitív mozgalom elsõ évtizedét jellemzi az a közös felismerés, hogy az inger komplex és szervezetfüggõ fogalom. Az ingernek alapvetõen nem lehet nominális definícióját adni, csak arra a feldolgozó rendszerre vonatkoztatva érvényes, amelybe bekerült (Gibson, 1960). A hetvenes évek fordulójára elhidegült egymástól e két koncepció. Ha technikailag akarunk fogalmazni, egyszerûen a felülrõl lefelé és strukturális hatások érvényesülésének pontosabb tisztázása közben váltak el útjaik. Érzelmi hangsúllyal pedig, ahogy Fodor (1983) a maga határozott módján úgy nevezett el, a nyelvi indítású kutatók az Új Szemlélet folytatóit mint a kognitív ellenforradalom képviselõit jellemzi. A beszédmegértés kutatásában és a gyermeknyelvben, mint azon a két területen, ahol a legrokonabbnak tûnt a két szemlélet eredetileg, a hatvanas évek végén - hetvenes évek elején létrejött egy olyan szemléleti változás, amely egyre inkább azt kezdte mondani, hogy a nyelvre, mint modelláló rendszerre külön nem is igen van szükség. Nem véletlen, hogy az Új Szemlélet egyik legjelentõsebb korai képviselõje, Jerome Bruner (1974) ekkoriban a gyermeknyelvre vonatkoztatva annak a mozgalomnak a vezetõje lesz, mely nem tételez fel speciálisan nyelvi rendszereket, a nyelv kibontakozását a gondolkodás, cselekvés és szociális kapcsolatok egészére vezeti vissza. A nyelvfeldolgozásban is megjelentek ezek az elképzelések, például Walter Kintsch (1972) vagy Roger Schank (1975) koncepciói, amelyek a nyelvi megértés folyamatát, legyen az akár emberi, legyen az akár gépi, a mentális rendszerekhez való illesztésként képzelik el, s nem tulajdonítanak központi szerepet a formai tényezõknek és a mondattannak. Ezen elképzelés szerint valójában amikor az ember megért valamit, akkor az általános megismerési sémáinak megfelelõen csinálja. Ennek a kognitív ellenforradalomnak egyik leghíresebb képviselõje Roger Schank (1975, 1986, Schank és Abelson, 1977). Schank a nyelvi feldolgozás általa konceptuális függõségi hálónak és forgatókönyv szempontú elméletnek nevezett felfogását dolgozta ki. Illusztráljuk a forgatókönyv elméletet, mely sok vita tárgya a mesterséges intelligencia lehetõségeivel kapcsolatban is. Schank észrevette, hogy ha számítógépeket megtanít olyan mondatok értelmezésére, mint Józsi betörte az ablakot, vagy A kalapács betörte az ablakot, ettõl még nem leszünk boldogok, bár ez (a fogalmi függési háló felállítása) is nagy teljesítmény. Hiszen egy olyan mondatsor, hogy Vili bejött a vendéglõbe. Rendelt egy marhasültet, aztán belovagolt a konyhába és a fülénél fogva kicibálta a szakácsot, nem lesz még ugyanúgy fura a gépnek, mint nekünk. A történet megértéséhez aktiválnunk kell valamilyen elvárási rendszert. Furcsa ahhoz képest, hogy a vendéglõben mit szoktak csinálni. Rendelni szoktak, fogyasztani és így tovább, és vannak bizonyos elvárt szereplõk: pincérek, szakácsok. Vegyünk egy nem fura történetet: Józsi bement az étterembe. Rendelt egy menüt. A leves hideg volt. Koncentráljunk erre a mondatra, hogy A leves hideg volt. Mi jogosítja fel a beszélõt arra, hogy határozott fõnévi csoportot használjon? Hogy A leves-nek nevezze? Hogy vezettük be ide a levest? Volt szó már levesrõl? Nem volt szó, a fejünkben van szó róla, a konceptuális vagy fogalmi elvárás rendszerünkben. Ezt az elvárást nevezi Schank forgatókönyvnek. Az elvárásrendszer alapján, ha valaki egyszer azt hallja, hogy étterem és menü, akkor a leves az már elvárás, szokványos dolog (nálunk). Miért nevezik ezt az irányt gúnyosan kognitív ellenforradalomnak? Mert a nyelvi megértés kutatásában a hangsúlyt nem a forma, a szerkezet megtalálására, hanem a szemantikai és tudásbeli reprezentációra helyezi, továbbá az egész folyamatot a tudás által irányítottnak képzeli el. Másik ellenforradalmi tevékenységünkkel jobban meg tudom talán világítani ezt. A
Chomsky követõk, Chomsky egész innátista felfogásának megfelelõen ekkoriban újra hangsúlyozzák a nyelvi tevékenységben, hogy egymástól független, sõt rendezett összetevõk vannak. Ilyen rendszert mutat a 9.3 ábra.
9.3 ábra A moduláris felfogás a nyelvi megértésre alkalmazva (Forster, 1979 nyomán)
Fodor koncepciójának tágabb történeti beágyazása: Fodor és a frenológia
Fodor maga egy vállalt történeti hagyomány folytatójának tekinti a modularitás koncepciót, mégpedig Francis Gall, a 18. század végén-19. század elején élt anatómus sajátos képességlélektanának felújításának. Gall volt az, aki az elme elemi képességekre bontását anatómiailag értelmezte. Eközben arra a következtetésre jutott, hogy képességeink eltéréseit valójában a csontos koponya dudorai mutatják meg. Fodor természetesen Gall hagyományának ezt az utóbbi mozzanatát nem vállalja. Fodor értelmezésében Gall a kétféle képességlélektani hagyomány egyik tradíciójának klasszikus alakja. E két hagyományt Fodor horizontális és vertikális képességlélektannak nevezi. A horizontális szerint az emberi elme nagy képességek mûködésére lenne bontható. Ilyenek lennének mondjuk az emlékezés, az észlelés és így tovább. Az ezzel szembeállított vertikális képességlélektan viszont kicsiny, feladat- vagy területspecifikus képességeket képzel el. Úgy véli, hogy a zenei emlékezet, az arcokra való emlékezés és a dallamokra emlékezés három egészen különálló végsõ képesség. Fodor szerint a modularitás koncepció annyiban modern folytatója Gall gondolatrendszerének, mert ez is feltételezi, hogy meghatározott számú elemi feldolgozó rendszer van, melyekbõl összeáll az emberi elme komplexitása. Ezzel a múlttal Fodor természetesen egy olyan elkötelezettséget is vállal, ami egyáltalán nem meglepõ a racionalista hagyomány képviselõjétõl. Nevezetesen a modularitás koncepció az újkori filozófia vitáiban nem az empirista hagyomány továbbvivõje, hanem egyértelmûen a sokféle minõséget, a néha önmagukat magyarázni feltételezõ minõséget hirdetõ racionalista képességlélektanok folytatója. Érdekes módon azonban, a kibontott modularitás koncepció úgy is értelmezhetõ, mint egy 19. századi tradicionális (empirista hajlandóságú) neurológia folytatása is. Arra az architektúrára és az annak megfelelõ neurológiára gondolok, amelyet Helmholtz képviselt. Az õ felfogásában az emberi észlelési rendszerek mûködése két tényezõ függvénye.
Vannak feladatspecifikus részek (ebben követné Müllert és az egész specifikus energiák törvényét), ezek azonban csak az elemi minõségekre korlátozódnak. A látásnál például a színre, a világosságra, a hallásnál az elemi hangokra, de már a térlátásért (talán a formalátásért), a melódia élményéért vagy a beszédészlelésért a tapasztalat függõ, induktív általánosításokat használó "általános megismerési rendszer" lenne a felelõs. A Fodor vázolta moduláris elmefelépítésben (9.1 ábra) is megvan ez a kettõsség: a specifikus, feladatra orientált tartalomfüggõ igen gyors rendszerek, s az általános, a propozíciós reprezentációkkal dolgozó gondolatrendszerek szembeállítása révén. Fodor modulkoncepciójának felépítése
Térjünk vissza valamivel részletesebben a kognitív modularitás koncepciójára ! A nyelvészetben, nyelvfilozófiában és egyáltalán a megismerés filozófiájában központi jelentõségre szert tett Fodor-féle modul koncepció a klasszikus kognitívizmus kétféle, elementarisztikus, szimbólum alatti, és kognitív séma elvû meghaladását egyaránt elveti. E kétféle meghaladás, a hálózatelvû meghaladás (gondoljunk legszélsõségesebb formájában a konnekcionizmusra) és a sémaelvû meghaladás (például a forgatókönyv elmélet) helyett egyszerre szeretné megõrizni a szimbólumfeldolgozó rendszer és a propozicionális gondolkodás szintjét, megóvni az elme modellálásának egész problémáját a "naiv" fiziologizálástól, s ugyanakkor helyére tenni, háttérbe szorítani az általános megismerés modelljeit és a központi feldolgozó rendszert, megadni a helyét a dekompoziciónak is. Fodor (1983, 1996b) koncepciója mint láttuk, kettéosztja az emberi megismerést. A megismerésnek vannak feladatspecifikus, és ilyen értelemben a képességlélektan gondolkodásmódját követõ, sokféle minõséget képviselõ rendszerei, s vannak - ez lenne a propozicionális reprezentáció világa - általános rendszerei is. A megismerésrõl gondolkozva tulajdonképpen három különbözõ szintet különíthetünk el: -A transzducerek szintje, ez felelne meg a közvetlen érzéki átalakítóknak. Régen receptor rendszernek hívták õket. -A modulok szintje, ezek feladatra specializált, de már "kognitív" feldolgozást végzõ rendszerek. E kettõ együtt BEMENETI RENDSZEREKET alkot, amit az "alacsonyszintû feldolgozás" és ugyanakkor a feladatspecifikus feldolgozás megfelelõjének tekinthetünk. - Általános problémamegoldó - ez az a központi feldolgozó, amely a bemeneti rendszerek által produkált leírásokat tovább elemzi, kontextualizálja és következtetéseket végez. Mik a jellemzõi Fodor felfogásában a \ref{bemeneti rendszereknek}bemeneti rendszereknek? 1. Területspecifikus. Ez a Johannes Müller-féle specifikus érzékszervi energiák törvényének modernizációja. Látásunk például csak elektromágneses hullámokkal foglalkozik, s azon belül is csak bizonyosokkal. 2. Kötelezõ determinisztikus feldolgozást végez. Anyanyelvemen a hallott dolgokat akkor is szónak hallom, ha tartalmát ignorálom, vagy nem is értem. 3. Korlátozott hozzáférésû. Más feldolgozó rendszerek és az általános tudás számára a modulban folyó feldolgozás nem hozzáférhetõ, csak a feldolgozás kimenete az. Például a szó jelentése nem befolyásolhatja mondattani szerepének feldolgozását.
4. Gyors. A moduláris feldolgozás, szemben a nagy keresést igénylõ, tudáson alapuló feldolgozással Fodor elképzelésében igen gyors. Ez a tulajdonság a kötelezõ feldolgozással együtt eredményezi azt a furcsa szóhasználatot, hogy Fodor szerint a moduláris feldolgozás "reflexszerû", ebben az értelemben automatikus. 5. Enkapszulált. Vagyis a modulok önmagukba zártak. Tudásunk nem képes beléjük hatolni, ilyen értelemben nem intelligens rendszereket képeznek. 6. Lapos komputáció. A moduláris feldolgozó rendszer nem végez következtetéseket, végsõ kimenetében egyedi propozíciókhoz juthat csak el. A gyorsaságért a moduláris feldolgozás butasággal fizet. Valójában a páratlan számozású jegyek a definíciós értékûek, a párosak szerintem nem annyira meghatározóak Fodor számára. Nézzük végig, hogy mit is kell értenünk ezeken a tulajdonságokon! Területspecifitás (1). Valójában a modulok olyan megismerési egységek lennének, amelyek "bizonyos dolgokkal" foglalkoznak. Például a nyelvvel, a térrel, a végtagok mozgatásával és így tovább. Kérdés ezen belül, hogy mennyire részletesen bontsuk õket. Ez igazából nem eldöntött az egész rendszerben. Ha a "nyelvvel" foglalkozna egy modul, akkor a magyar nyelv az egyetlen modul lenne. Fodor azonban felbontja a nyelvet részmodulokra és azt mondja, hogy az emberi természetes nyelv feldolgozó rendszerének vannak olyan részei, amelyek a szókinccsel, vannak olyanok, amelyek a mondattannal, vannak olyanok, amelyek a pragmatikával foglalkoznak, és ezek egymástól szigorúan elválasztott rendszerek. Tehát nem szükségszerû az, hogy a modulok "nagyok" legyenek. A látás terén biztos, hogy sokféle modult kell feltételeznünk. Kötelezõ, determinisztikus feldolgozást végeznek (2). Ezen azt kell érteni, hogy ha olyan lény vagyok, akinek van színlátása, akkor nem tudok segíteni azon, hogy amikor kinyitom a szemem nemcsak, hogy elõttem van a világ, de színeket is látok, akkor is, ha erre nincsen szükségem az adott helyzetben. A látás automatikus, kényszerû rendszerében nem tudok segíteni azon, hogy ha színlátó lény vagyok, akkor lássam a színeket. Hasonló a nyelv is. Ha tudok magyarul és hoznak nekem valamilyen halandzsa szöveget, nem tudok segíteni azon, hogy a jégszekrény szót felismerjem a halandzsa szövegben is (pl. Ruskalin samilagdlan vacmrog a jégszekrény zör kureta.) A rendszer tehát mindenképp elvégzi a feladatokat. A determinisztikus jelzõ azt jelenti, hogy számításaink mindig valamilyen eredményre jutna, még akkor is, ha ez késõbb rossznak bizonyul. Például ha kétértelmû ábrákra gondolunk, a moduláris felfogás szerint mindig valamilyen értelmezést adunk a bemenetnek: valaminek kell látnunk, vagy kacsának, vagy nyúlnak. Nem tudjuk "semmilyennek" látni, vagy egyszerre kettõnek. Korlátozott hozzáférés (3). Az egyes modulok egymással csak a kimenet szintjén érintkeznek. Ha már annyit beszélünk a számítógéprõl, hadd használjak itt is egy számítógépes analógiát. Ez a felfogás olyan metaforát sugall, mintha az emberi elme egy olyan gépezet lenne, amely nagyszámú pici mikrochippel rendelkezik, és nem egyetlen eggyel. Az egyik chip azzal foglalkozik, hogy szavakat ismer fel, a másik éneket, a harmadik szagokat és így tovább. Tehát sok-sok ilyen chipem van, és ezek a chipek egymás számára kimeneteket-bemeneteket adnak, de nem tudnak állandóan beleszólni abba, hogy mit csinál vagy csináljon éppen a másik. Vagyis ez egy "anarchisztikus demokratikus rendszer": feldolgozások parlamentje. Mindenki bizonyos feladatokra specializálódott, de utána nincs
alku. Van persze egy vitatható fõnök (az Általános Problémamegoldó Rendszer), de a fõnök nem tud beleszólni, hogy a gyerekek mit csináljanak. A GPS, a General Problem Solver csak attól és addig fõnök, hogy mindegyik gyerektõl megkapja az eredményeket, és akkor elkezd gondolkodni, hogy "mi is van itt egészében". De nem tud beleszólni a részletekbe, nem tudja megmondani, hogy miféle feldolgozást végezzenek. Gyorsak és ezáltal reflexszerûek (4). Furcsa egy Fodor-szerû behaviorizmus ellennes szerzõtõl azt a szót hallani, hogy egy számára fontos dolog "reflexszerû". Ebben a gyorsaság nagyon fontos kritérium. Az emberi percepció gyorsaságát eltérõen magyarázza a moduláris és a tapasztalati alapú felfogás. Az Új Szemlélet felfogása szerint azért vagyunk olyan nagyon gyorsak, mert mindent állandóan felhasználunk az észlelés feladatában (Bruner, 1974). Ha egy év alatt kialakult bennem egy olyan elvárás, hogy a miskolci elõadóteremben egy domboldal van elõttem, akkor anélkül, hogy kinyitnám a szemem, már látom a domboldalt, mondaná a régi - új szemlélet, és villámgyorsan felismerem a fákat a domboldalon, mert elvárom õket. A modularista felfogás viszont azt mondaná, hogy ez túl lassú mechanizmus. Az általános tudástárban való keresés nagyon lassú, ennél sokkal gyorsabbak az automatikusan mûködõ modulok, amelyek viszont érzéketlennek a tudásháttérre. A Fodortól független pszichológusok és neurobiológusok azt mondanák, hogy kontinuum van itt. Tengernyi dolog van a felnõtt életében is, ami eredetileg kontrollált, tudatos folyamat volt, lassú, és fokozatosan automatizálódott. Fodor számára viszont azok a dolgok az érdekesek, amelyek szerinte eleve velünk születetten automatikusak. Számára a moduláris feldolgozás koncepciója összekapcsolódik az innátista világképpel. Természetesen õ a nyelv és a nyelvi feldolgozás bizonyos vonatkozásait is ilyennek tartja. A gyorsaság szempontjából azt is el lehet mondani, hogy a moduláris koncepció szemben áll a klasszikus felfogás 100 millisecundumos elvével, mely szerint csak az érdekes, ami e határ felett történik. A moduláris felfogásban a gyors s nem is szükségszerûen tudatosodó folyamatok középponti jelentõségûek, s mindenképpen eltérnek a hagyományos kognitívizmus lassú folyamataitól. Az enkapszuláltság, az önmagába zártság (5) azt jelenti, hogy a moduláris felfogás egy "buta rendszert" tételez fel. Ugyanazt a témát ragozza tovább Fodor a lapos komputációval. Minden, ami a kezdeti feldolgozáshoz tartozik, abban az értelemben buta, hogy nem fér hozzá a tudáshoz, de a butasága révén rendkívül gyors. Ha nem fodoriánus lenne a fejünk, akkor ha valamirõl szó van, az mindent áthatna. A fodoriánus felfogás szerint ez nem így van, idõnként a dolgokat úgy látjuk, amilyenek. A tapasztalati hatások kezelése a moduláris elméletben
Mit is kell ezen a butaságon és enkapszuláltságon érteni? Három jellegzetességét szeretném bemutatni a fodoriánus modell koncepciónak ahhoz, hogy megértsük, hogy mit is jelentenek a fontos definiáló jegyek, a korlátozott hozzáférés és az önmagába zártság. Fodor keretében kell legyen egy nyers, még nem gazdagított képviselet a világról, ez adja meg azt az alapot, melyre visszatérhetünk, ha félreértelmeztünk valamit. Fodor értelmezése ezt általánosabban fogalmazza meg. Szerinte tulajdonképpen arról van szó, hogy ezeknek az önmagukba zárt moduláris rendszereknek nem pusztán a gyorsasága teremt elõnyt, hanem az is, hogy megkérdõjelezhetetlen evidenciákat adnak az ember számára. "Azt nagyon akarjuk, hogy megfigyeléseink adekvátak legyenek akkor, amikor elméleteink tévesek, mert akkor megfigyeléseink korrigálhatják elméleteinket" (Fodor, 1990, 222. lap). Természetesen mint filozófus mindenki megkérdõjelezheti, hogy mi is az a piros, de a piros és a proton - ez Fodor (1984) két saját példája -, mint a valóság értelmezésének két kategóriája
között továbbra is hallatlanul nagy különbségek lesznek. A proton elméletfüggõ, a piros pedig nem. Van egy megfigyelési nyelvezet, melynek belsõ rendszere az evolúció révén alakult ki (ahogy pl. Sperber, 1994 is felhívja rá, éppenséggel Fodor figyelmét), s ennek megfelelõen rögzített referenciájú. Azt, hogy hogyan értelmezõdik a disztális inger, már nem a percepció gyors világában kell kezelnünk. Az a felfogás, mely Gregory (1973) Fodor (1985) által is idézett munkájában még a következtetés tágan értelmezett fogalmának keretében rokonítja az észlelést és a gondolkodást mára finomodott Fodornál: az észlelésre csak automatikus következtetések jellemzõk, például amelynek révén a retinaképet háromdimenziós tárgyak vetületeként értelmezzük. Fodor (1990) végignézi, milyen érvek szólnak a totálisan tudás alapú és az enkapszulált rendszer mellett. Lényegében mind a háttérinformáció elérése, mind a bizonyosság kikövetkeztetése (Lehet-e ez a sárga csíkos dolog itt és most tigris?) nagyon költségessé s lassúvá is teheti a sokféle háttérinformáció felhasználását, miközben az önmagába zárt, kevés információt használó mechanizmusok gyorsak, s ha tévednek, ezt óvatosan teszik. Ez azonban, maga a feldolgozási idõ, Fodor is érzi, nem igazán meggyõzõ érv: csak lehetõséget ad a moduláris rendszer keletkezésére, de nem végsõ bizonyíték létezése mellett. "Lehet, hogy a természet egy kognitíven áthatolható észlelési rendszerrel ruházott fel minket; ha azonban ezt tette, ebben semmi sincsen, ami kedves az episztemológus szívének" (Fodor, 1990, 222. lap). Mindez az ismeretelmélet s a tudományfilozófia területére viszi át Fodornak a perceptuális tanulási hatásokkal kapcsolatos érvelését. Fodor (1984, 1988) számára az enkapszuláltság, a tapasztalat számára nem áthatolható moduláris feldolgozás azt jelenti e téren, hogy a megfigyelési nyelvet nem lehet tetszés szerint váltogatni. A megfigyelési s az elméleti nyelvezet eltérõ rögzítettségû. Goodmannek (1978), Kuhnnak (1984) s követõiknek, akik e kettõt összemossák, nincsen igazuk. Vissza kell térnünk a talán kissé avitt elképzeléshez, melyben a megfigyelés maga nem elméletfüggõ. Bár Fodor nem használja e szalonképtelen kifejezést, ez annyit jelent, hogy fel kell tennünk, vannak 'nyers érzetadatok'. ("Az ilyen következtetéseknek az egyetlen nem levezetett kontingens forrása az észlelés. � Ha ez empirizmus, éljünk vele a legjobban" (Fodor, 1990, 224. lap) - mondja a notórius racionalista.) A moduláris hangsúlyú feldolgozás elméletének fontos polémikus oldala a pszichológia irányába, hogy megkísérli a lehetetlent, azt, hogy kimagyarázza, irrelevánssá, másodlagossá tegye mindazokat a hatásokat, amelyeket évtizedek alatt a pszichológia a kontextus, a gyakoriság, az elvárás és hasonló tényezõk feldolgozást segítõ szerepérõl hirdetett. Fodornak három alapvetõ eszköze van erre. A) Annak bizonyítása, hogy minden kontextuális hatás utólagos. A gyakorisági és egyéb hatások valójában nem az érzékenységet befolyásolják, hanem pusztán a döntési kritériumokat. Másként, ahogy a klasszikus irodalomban Broadbent (1974) fogalmazott, válaszhajlamról van itt szó. A dolgokat az elvárások hatására nem "másként látjuk", pusztán utólag "másként értelmezzük". B) Bõvítjük a moduláris feldolgozást. Ennek egyik eszköze, mint Fodor (1990) maga is kifejti, hogy a hagyományos új szemléletszerû felfogásban (s már Helmholtz híres tudattalan következtetések elméletében is) nagy szerepet játszott, s játszik mai kognitív felfogásunkban is a következtetés fogalma. Megtehetjük azt is ennek elismerésére, hogy azt mondjuk, tulajdonképpen a helyesen értelmezett bemeneti feldolgozó rendszerek esetén algoritmikus,
automatikus s nem tudásalapú következtetéseink vannak. Ezt úgy kell érteni Fodor szerint, hogy ha bemenet "kanonikus" leírású, megfelelõ, akkor ebbõl automatikusan, a modulon belül jutunk el például egy retinát ingerlõ tárgy új reprezentációjáig, vagy ha megfelelõ, kanonikusan leképezett a nyelvi bemenet, ebbõl automatikusan jutunk el valamilyen szándék feltételezéséhez a beszélõnél. Tehát tulajdonképpen visszacsempésszük azt, amit a tudásalapú szerzõk következtetési komponensnek tartanak, csak a következtetések egy jó részét elsõdlegesnek, gyorsnak, algoritmizálhatónak deklaráljuk és betesszük a modulba. Ugyanez igaz az asszociatív folyamatokra. Fodor már koncepciójának eredeti kifejtésében (Fodor 1983) is a következõ eljárást alkalmazza. Kétségtelen, mondja, hogy a lexikai hozzáférés, a szavak megtalálása fejünkben kiterjedt asszociatív hatásokat mutat. Ezeket azonban nem szabad másodlagos következtetési folyamatokként deklarálnunk, s nem a világról szóló tudás valamilyen hatásaként kell értelmeznünk, amikor a nyelvi megértést modelláljuk. Egyszerûen tegyünk úgy, hogy azt mondjuk, az asszociatív tényezõk valójában a mentális lexikon felépítéséhez tartoznak, s ezért ami asszociatív, egy ostoba, de automatikus rendszer révén fog mûködni. Az asszociációhoz nem kell jelentés, jelentésbeli összefüggések sem, csak kontiguitás, s hasonló automatikusan megvalósítható tényezõk. C) Más ökológiai és kísérleti ideálok. Amikor a moduláris elméletet konkrét dolgokra alkalmazzák, képviselõi világossá teszik, hogy eltérõ helyzeteket tartanak az emberi feldolgozásra nézve legkritikusabbnak és legérdekesebbnek. Az új szemlélet és a kognitív ellenforradalmárok (beleértve ide azután a konnekcionistákat is) azt a helyzetet tartják legjellemzõbbnek, mikor a perceptuális rendszer zavart, nem eszményi ingerhelyzetekben vizsgáljuk. A modularisták viszont az ideális vételi körülmények között érvényesülõ dolgokat tartják olyannak, ahol a perceptuális rendszer valódi kapacitásai egyértelmûen és világosan feltárhatóak. Számukra az eszményi inger feltételek a rendszer jó jellemzése. Fodor (1984, 1990) több dolgozatában azt elemzi, hogy nagyon sok kutatás foglalkozott például azzal, hogy a híres Müller-Lyer féle illúziót, melynél a befelé és kifelé irányuló nyilak révén rövidebbnek, illetve hosszabbnak látjuk az objektíven ugyanolyan hosszú vonalakat. Ha naponta több órát ennek nézegetésével töltünk el, akkor a torzítás lecsökken. Fodor problémája a következõ: ugyanakkor ha a következõ oldalra lapozol a könyvben, mely beszámol ezekrõl a gyakorlási hatásokról, az illúzió továbbra is ott van. Hiába 'tudjuk', hogy elemzõ attitûd hatására csökkennie kellene, magának ennek a tudásnak a hatására nem csökken. Vagyis valójában azok a perceptuális tanulási hatás kísérletek, amelyek arról szólnak, hogy mi minden milyen mértékben tudja a látszólag elementáris és ellenõrizhetetlen dolgokat befolyásolni, ki is mutatják nagy gyakorlás hatására a módosítást, de a szó szoros értelmében vett tudás hatását nem. Az észlelési rendszer igazból áthatolhatatlan lenne e felfogás szerint. Nézzünk egy nem Fodortól származó példát ezekre az áthatolhatatlansági jelenségekre (részletesebb értelmezésükre lásd Rock, 1983, Pléh, 1998). A példák Gaetano Kanizsától (1979), a Trieszti Egyetem nemrég elhunyt vizuális kutató professzorától származnak. Kanizsa demonstrációinak egyik típusa a lokális hatások elsõbbségét bizonyítja. Egymást fedõ ábráknál, mint a 9.4 ábra, ahol egy sakktáblán a tábla mintázatát megszakítja egy fedõ kör, akkor nem azt látjuk, hogy a sakktábla felett egy korong van, hanem a korong körül egy kereszt alakzatot látunk. Hiába "tudjuk", hogy itt egy sakktáblára van ráhelyezve két pötty, a tagolódást a lokális tényezõk határozzák meg.
9.4 ábra A lokális hatások révén nem a sakktáblára helyezett pöttyöt, hanem egy keresztet látunk a pötty körül (Kanizsa, 1979 nyomán)
Vagyis a bevezetésként említett kétféle hozzáállás szentségtelen szövetsége, a tudás és a struktúra meghatározta belsõ adalékok elmélete közötti szövetség felbomlásához vezetõ egyik mozzanat az, hogy a tudásunk, meglévõ belsõ reprezentációnk sokszor nem befolyásolja, vagy nem eléggé, nem jó, nem veridikus irányba befolyásolja a percepciót. Errõl sok speciális vita keletkezett, melyek egy részében a kulcskérdés már az idõ, s nem pusztán a befolyásolás megléte vagy hiánya: mikor befolyásolja az észlelést a tudás, mennyire komplex, mennyire gazdag az ezt megelõzõ "korai" észlelési szakasz (Julesz, 1991, 1995). Dennett és Kinsbourne (1992) híres cikkükben azt mondják, hogy kétféle mód lehet arra nézve, hogy az elvárások és az érdekek befolyásolják a percepciót. Az egyiket sztálini kirakatpernek, a másikat orwelliánus torzításnak nevezik. Mindkét esetben arról van szó, hogy valamit láttam a világban, és rövid idõvel késõbb kérdések hatására nem egyszerûen máshogy számolok be róla, hanem az emlékem megváltozott. Dennették példája az, hogy képzeljük el, hogy egy parkban sétálunk és egy nõ arra fut szabadidõ ruhában. Utána azt kérdezik, hogy volt-e szemüvege a nõnek. A téves tanúvallomások nagyon is gyakori problémájával érintkezik ez. Sokszor, mivel ügyes rávezetõ kérdések vannak, azt fogjuk mondani, hogy volt szemüvege, pedig nem is volt. A kérdés, hogy ez egy utólagos rekonstrukció-e, így válaszolok, sztálini módon (mert ezt várják tõlem, mint a híres perekben a párt, de közben tudom, mi is volt a valóság), vagy utólag ilyennek is látom orwelli módon. A két helyzetet a 9.5 ábra két része mutatja. Dennették érvelésének kulcspontja egyébként, hogy igen nehéz empirikusan elkülöníteni a két helyzetet.
9.5 ábra A sztálini és az orwelli torzítások sémája Dennett és Kinsbourne (1992) nyomán
Hogy kapcsolódik ez a korlátozott hozzáférés, önmagába zártság és egyéb problémákhoz? Fodor úgy véli, hogy igazából minden perceptuális tanulási hatás utólagos. Sztálini minden elvárási és vágybeli betolakodás, mert másodlagos folyamat. Lehet, hogy igen gyors, de mindenképpen másodlagos. Legfeljebb arról lehet szó, hogy nagyon nagy gyakorlás hatására megváltoztatom a kritériumaimat. Van egy olyan kettõs rendszer az ember fejében, amely a perceptuális ítéletek és döntések során az inger és a döntési kritériumunk függvényében hozza meg ítéletét. Ha gyakran látunk dolgokat, lejjebb szállítjuk a döntési kritériumunkat. Ha Miskolcon vagyok, akkor lejjebb szállítom a kritériumomat arra nézve, hogy egy adott zajt villamosnak ítéljek meg, mert itt van villamos, Veszprémben viszont nincs villamos. Ott magasabb kritériumot fogok használni, igazából, szigorúbb leszek annak megítélésében, hogy hallottam-e villamost vagy sem.
A moduláris felfogás változatai és gondjai A modularitás mint architekturális és filozofikus koncepció nem mindenben van szoros összefüggésben az egyes területeken, például a látáskutatásban, vagy a Fodor szívéhez közelebb álló nyelvi megértés kutatásban használt modul fogalommal. Az elméleti igény, hogy sokféle minõséget tükrözzünk, nincs teljesen harmóniában azzal a másik elméleti törekvésével a filozofikus modul koncepciónak, hogy egy egységes gondolati nyelv, a propozicionális rendszer kell az a közvetítõ mezõ legyen, ahol minden gondolatunk lefordítódik a gondolkodás nyelvére. A modularitást hirdetõ Fodor gondolatmenete szeretné minél messzebb terjeszteni az önmagukba zárt feladatspecifikus rendszerek, a bemeneti rendszerek érvényét és csökkenteni az általános problémamegoldó rendszer, az általában vett megismerés jelentõségét. A késõbb, közel egy évtized múlva a konnekcionistákkal küzdõ Fodor viszont egyre fontosabbnak tartja (Fodor és Pylyshyn 1988, Fodor, 1996a), hogy újra hangsúlyozza a mentális nyelv jelentõségét, és azt, hogy gondolkodásunknak egységes propozicionális szintaxisa van, mely egységes és egynemû. Nehéz motivált határt szabni e két cél között. Valójában empirikus kérdéssé válik, hogy a 9.1 ábra terminusaiban, hogyan is történik az átmenet a bemeneti rendszerek és a gondolat nyelve között, az átmenetet képviselõ nyilaknak megfelelõ formába öntés már a bemeneti rendszerben történik-e, vagy az után? Specifikus empirikus kérdés például, hogy még ezen a gondolatrendszeren belül maradva is, hány modult tételezzünk fel? Mi szab határt a feldolgozási moduloknak? Ha feltételezzük, hogy a modulok önmagukba zártak, akkor a kísérleti eredmények megmondják, hogy meddig tart egy modul. Addig tartana, amíg egy másik feltételezett és már stabilan megállapított modul eredményei csak utólagosan, az idõk tanulsága szerint kimenetében, lassan tudják befolyásolni az elsõ számításának eredményeit. Egy másik empirikus kérdés a modularitás koncepció viszonya a tényleges fiziologizálással. Fodor antiredukcionista. Sokszor küzd és vitatkozik például a szûk lokalizációs elméletekkel (pl. Fodor 1996a), mikor azon gúnyolódik, hogy igen ritkán találunk egy-egy szûken körülírt területre, például a mentális szótár terén egy szemantikai mezõre (pl. bútornevek) vonatkozó speciális sérülést. Ugyanakkor a modul koncepció egész anatómiai inspirációja - gondoljunk csak az õs-keresésre, Gall piedesztálra állítására - meglehetõsen arra predesztinálná, hogy lokalizációs felfogást hirdessen. Kiutat jelenthet ebbõl, ha az anatómiai felfogás helyett a modulnak valamilyen mintázatcentrikus, mégpedig ingermintázat-centrikus meghatározottságát keressük. Nem az idegrendszer, hanem az adná meg a modulok érvényességi körét, hogy például gyors mechanikai nyomásváltozásokra érzékeny (ez felelne meg a hallásnak), vagy az emberi akciókkal, a fizikai tárgyak esésével foglalkozik, s hasonlók. Vagyis a modulokban ezen értelmezés szerint a területspecificitás lenne a lényeges. Ez az értelmezés mind a fejlõdés kutatásban, mind az etológiai ihletésû modul fogalom használatában kezd elõtérbe kerülni. Úgy is lehetne ezt a fiziologizálási gondot fogalmazni, hogy nem világos, hol van a határ a bemeneti rendszer tág fogalmán belül a Fodor számára oly fontos perceptuális modulok, amelyek a hiedelemrögzülés, a lehorgonyzás feladatát biztosítják a reprezentációs elmeelméletnek, s a szó szoros értelmében vett közvetlenül fiziológiailag már feltárt transzducerek között. A legtöbb fiziológus azt mondaná, hogy itt nincsenek éles határok. Fodor viszont, miközben egy közös fogalomban egyesíti õket és a transzducerek logikáját viszi át a modulra,
antiredukcionista hozzáállása révén szeretne valahol megmenekülni saját maga elkötelezésétõl. Modularitás és fejlõdés: A modularizáció lehetõsége
Fodor s követõinek alapvetõ hozzáállása kartéziánus innátizmust tételez fel: a moduláris rendszerek nemcsak tapasztalat számára áthatolhatatlanok, de kezdettõl velünk vannak, vagy legalábbis szervezõdésük velünkszületetten meghatározott. Itt megint csak a kiindulópontnak tekintett egyszerû transzducer rendszerek analógiája kísért: miként a színlátás, így minden moduláris rendszer is az idegrendszer szervezõdésével adott. Sok egyedi megkérdõjelezés mellett és nyomán Annett Karmiloff-Smith (1992) elég sokatmondó címû könyvében Túl a modularitáson, szisztematikusan kérdõjelezõdik meg Fodor felfogása. Karmiloff-Smith szembeállít egymással két nézetet. Az egyik lenne a modularitás, a másik pedig a modularizáció. A szigorúan vett fodoriánus modularitás koncepció, mondja Karmiloff-Smith, úgy véli, hogy a területspecifikus rendszerek eleve velünk vannak. Kiindulásként ott vannak a fejünkben, ugyanúgy, ahogy a szín és a forma látása és így tovább. A modularizációs felfogás viszont azt mondja, hogy csak bizonyos preferenciáink, irányulásaink, diszpozícióink vannak meg kiindulásként, s ezek a gyakorlás révén, persze meglehetõsen korán, egy-két éves korra megszilárdulva válnak szigorúan véve önmagukba zárt modulokká. Milyen kísérleti érveket lehet felsorolni e mellett az alternatív felfogás mellett, mely persze egy tágabb újító mozgalomnak is része, annak a mozgalomnak, amely a megismerés statikus felfogása helyett annak dinamikáját állítja elõtérbe? A kísérleti érvelés lényege az önmagába zártság, az enkapszuláltság körül forog. Karmiloff-Smith nem kérdõjelezi meg, hogy vannak feladat- és területspecifikus rendszerek, csak azt mondja, hogy a feladatspecifikus rendszerek a fejlõdés kezdetekor még nyitottak a többi rendszer felé. Az egyik érve e mellett a koragyermekkori idegrendszeri plaszticitás. Ez is a mellett szólna, hogy a szûkebb specializáció a fejlõdés eredménye, s nem kiindulópontja. Ami az elõkészítettség és a saját élettapasztalatok viszonyát illeti, Karmiloff-Smith számos etológiai megfigyelésre is támaszkodik. Etológiai kutatásokból régóta tudjuk, hogy mondjuk a madarak úgy jönnek a világra, hogy bizonyos csipogó, mozgó, ritmikus hangot adó mozgó társakat tanulnak meg követni. Azt is tudjuk, vagy úgy gondoltuk, hogy azért itt nincsen egy specifikus elõképük a csirkérõl vagy a kacsáról, megtanulják Lorenzet is követni, ha õt látják. Az újabb kutatások, elsõsorban Mark Johnson és John Morton (1991) kutatásai azt mutatják, hogy mindez sajátos kompromisszumot teremt a plaszticitás és a veleszületett rendszer között. Mind például a madarak imprintingjénél, mind az emberi arcpreferenciánál kettõs rendszert tételeznek fel: egy a fajtársak felismerésére specifikus, korai, a legelsõ idõktõl mûködõ kéregalatti mûködésekben megnyilvánuló, s egy korán, de mégiscsak az egyedi élet során kialakuló kérgi irányítású rendszert. Az embergyerek úgy jön a világra, hogy van bizonyos elvárásrendszere arra nézve, hogy hogyan néz ki egy ember feje. Mondjuk az embergyereknél ez azt jelenti, hogy, mint Johnson és Morton (1991, 135. lap) megmutatják, némi spekulációval egy hét lépéses preferenciarendszerben leírható, hogy miért az emberi arcot preferálja a gyermek. Olyan elemi preferenciák együttesérõl van itt szó, mint szimmetria preferencia, vertikális és horizontális mintázat együttese, amibõl egész jól elõáll a szemek és a köztük lévõ orr. Karmiloff-Smith elemzésében a modularizáció azt jelenti, hogy kezdeti preferenciáink az elvárt környezet hatásával kapcsolatos interakciókban vezetnek véglegesen területspecifikus önmagukba zárt feldolgozási rendszerekhez. Ugyanakkor a prediszpozíciók
területspecifikusak, szemben Piaget általános megismerési elveivel. Piaget-tól KarmiloffSmith ugyanakkor átveszi azonban azt a gondolatot, hogy a fejlõdéstannak konstruktivistának kell lennie: a fejlõdés során valami új létrejön, nem egyszerûen egy meglévõ rendszer bontakozik ki. A fejlõdésnek két alapvetõ mechanizmusa van Karmiloff-Smith felfogásában. A korai fejlõdés elsõsorban adat irányította, környezetfüggõ leképezés. A fejlõdés kibontakozását kétféle innát mechanizmus irányítja. Az egyik az elõre specifikált mechanizmusok világa, ahol a környezet csak bizonyos paraméter értékek beállítójának szerepét játssza. Ilyenek lehetnek például a fizikai környezet alapvetõ mintázataival kapcsolatos dolgok. A másik innát mechanizmus nem specifikált, valójában csak arra vonatkozik, hogy mire kell figyelni a környezetben, például, hogy oda kell fordulni a hangforrás irányába és így tovább. A korai fejlõdés ezeknek az innát mechanizmusoknak az elvárt környezet alapján történõ kibontakoztatása lenne. A fejlõdés másik és sajátos mechanizmusa az implicit rendszerek explicitt� alakítása. Ez lenne mintegy a "rendezés igénybõl" fakadó belsõ meghajtottságú rendszer, ahol egy újraírási folyamat révén bontakozna ki a gyermek megismerõ tevékenységeinek egy új, beszámolóképes tudata. A nyelvre vonatkozóan mindez azt jelenti, hogy a gyermek nem egyetemes nyelvtannal, hanem sajátos hipotézis rendszerrel indul. Jean Mandler (1992) konceptuális primitívumoknak nevezi ezeket. Ilyenek például a mozgás, az út, a támasz és az ágens fogalmának kérdése. A Gleitman és Landau (1994) kötetében összefogott kutatások pedig azt hangsúlyozzák, hogy a korai szóelsajátításban is egy jellegzetes hipotézis rendszerrel állunk szemben, amely például a fõneveket preferálja (vagyis ha semmi nem mond ellent neki, egy új szót fõnévnek tart), aztán azt, hogy a nevek a tárgyak egészére, majd pedig egy közepes kategória szintre (a kutyára és nem az állatra, vagy a tacskóra) referálnak, hogy a nevek kölcsönösen kizárják egymást és így tovább. A gyermekkel, mint fizikussal kapcsolatos fejezet mutatja meg legjobban, hogy miben tér el Karmiloff-Smith felfogása attól az általánosan "divatos" elképzeléstõl, mely minél hamarabb elméletalkotónak képzeli a gyermeket. Spelke (1988) és mások kimutatták, hogy például a szelektív habituációt és a preferenciális nézéstechnikát használva sokkal korábban, mint ahogy Piaget gondolta, a gyermek már kis "fizikusnak" tekinthetõ. Határozott elképzelései vannak a gravitációról, a zártság, a merevség, a tárgyak kohéziójának szerepérõl, a távhatás hiányáról és így tovább. Karmiloff-Smith azt hangsúlyozza, hogy ez csak egy sajátos predikciórendszer. Nem teória még, sem tudományelméleti, sem Piaget-i értelemben. Teóriává majd akkor válik, amikor a gyermek elkezd reflektálni saját preferenciáira. Karmiloff- Smith elmélete a legkidolgozottabb változat arra, hogy maga a modul fogalom nem triviálisan veleszületett feldolgozási szervezõdéseket jelent. Még ha el is fogadjuk a területspecifikus szervezõdést, és azt a kétszintû modellt, amelyben az elsõ szakaszokat nem befolyásolja a gyakoriság és elvárás, akkor is nyitva marad, hogy vajon honnan származik maga a specificitás és bezártság. Valóban egy evolúciós kész adomány-e vagy az egyedfejlõdés során alakul ki? Ezzel a modularitás kérdésköre a kognitívizmus fejlõdési és biológiai értelmezéseinek kérdésével kapcsolódik össze, azzal az igénnyel, hogy megszabaduljunk az interpretálatlan megismerési modellektõl.
Irodalom Fodor (1983) könyve és cikkei mellett a Garfield (1989) szerkesztette kötet jó bevezetést nyújt a modularitás klasszikus felfogásába s az ezzel kapcsolatos vitákba. Karmiloff-Smith (1992) könyve és cikke (1996) bemutatja az alternatívákat a fejlõdést illetõen. A biológiai mérlegeléshez kiindulópont lehet Szentágothai, a mai etológiai értelmezésekhez pedig a Hirshfeld és Gelman, 1994 szerkesztette kötet, mely egyben a modularitás antropológiai alkalmazásait is bemutatja.
10. elõadás Biológiai alternatívák Mai agyunkban a logikus gondolatok és következtetések lefolyása olyan ösztönök pörlekedésének és harcának felel meg, amelyek egyenként, önmagukban mind nagyon logikátlanok és jogosulatlanok; mi rendszerint csak e harc eredményeirõl értesülünk.
Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány, 111. A logikus gondolkodás eredete. In: Nietzsche, 1972, 185-186, Szabó Ede fordítása
A terep bejárása Tudománytörténetileg tekintve a megismerés kutatásában klasszikusan már az ötvenes évektõl kezdve a biológiai típusú gondolkodáshoz kapcsolódás három attitûdje jelenik meg: a fiziologizálás, a hagyományos darwini evolucionizmus és a funkcionalizmus attitûdje. A harmadik kitüntetett annyiban, hogy ez volt az, ami a modern kognitív mozgalmat a leginkább jellemezte évtizedeken át. De a másik kettõ is létezik már az ötvenes évek óta. Elsõsorban Ernst Mayr (1982, 1997) mutatta meg világosan a biológiai gondolkodás történetét elemezve, hogy miféle logikai viszony van a fiziologizálás és az evolucionista gondolkodásmód között. Mondjunk egy egyszerû példát, amely nyilvánvaló, nem a megismerés kutatásával kapcsolatos, hanem sokkal elemibb biológiai funkciókkal. A légzés példáját. Egy laboratóriumi fiziológus számára nagyon érdekes probléma, hogy az emlõsállatoknak éppen mely idegrendszeri részei felelõsek a légzési teljesítményért. Ezt a végrehajtó mechanizmust szintén tanulmányozhatjuk. Ez végrehajtó szintû elemzés, és hogy úgy mondjam idõben rövidléptékû. Az evolúciós perspektíva ugyanerre a dologra egy másik távlatot ad. Hogyan jött létre ez a kettõs légzés szabályozás. Milyen elõnye van a szárazföldi állatok életében annak, hogy kétféle szabályozás, automatikus és akaratlagos szabályozás alatt áll a légzés? Mindig megvan ez a kétféle léptékû perspektíva, amikor a biológiában
magyarázatot keresünk. S ez lesz érvényes arra, amikor a megismeréskutatás elkezdi biológiailag "lehorgonyozni'' saját elméleteit. Fiziologizálás
A megismerés kutatásában ez a következõket jelenti. Természetesen a klasszikus fiziologizálás az többé-kevésbé, bár nem feltétlenül filozófiai doktrínáit tekintve az azonosság elméletbõl indul ki. Egy durván körvonalazódott azonosságelméletre kell itt gondolni, amely még csak nem is mérlegeli, hogy típus vagy példány azonosságra gondol-e. Ha kiterjesztem például a lokalizációs gondolatot a megismerésre, ez azt a hitet jelenti, hogy minden megismerési folyamat megértésének kulcsa lesz majd, ha egy helyhez tudjuk kötni. Ha megtalálom azt a helyet, miként elõször a múlt században Broca, amely sérült az agyvérzést szenvedett embernél, aki elvesztette beszédképességét, akkor elmondhatom, hogy ez a rész felelõs a beszédmozgásokért. Ezt a klasszikus fiziologizálást az a hit irányítja, hogy minden funkcióra meg lehet találni valamilyen részt, mely az agyban ezért felelõs. Továbbra is megmarad azonban, még ezen a fiziologizáláson belül is, hogy ez a rész hogyan felelõs. Ez az, amit korábban úgy emlegettünk, hogy nagymama-sejt módon, vagy hálózat módon. Ez a kérdés továbbra is megmarad. Hiszen ezek nagyon nagy részek, tehát úgy kell elképzelni, hogy ha találunk az agyban egy pici részt, ami sérült az agyvérzés hatására, az sok-millió elhalt sejtet jelent. Ez a sok-millió elhalt sejt vajon hogy felelõs normális körülmények között azért a funkcióért, amiért felelõs. Ezzel párhuzamosan él folyamatosan és terjeszkedik a megismerés kutatására az a pszichofiziológiai szemlélet is, mely pragmatikusan Georg Elias Müller (1896) négy axómáját követi. Meglehetõsen tartós érvényû praktikus elvrendszer ez test és lélek viszonyának elemzésére. 1. A tudat minden állapotát valamilyen anyagi folyamat alapozza meg. 2. Az érzékleti minõségek azonosságának, hasonlóságának vagy különbözõségének megfeleltethetõ a pszichofizikai folyamat minõségének azonossága, hasonlósága és különbözõsége és viszont. 3. Ha egy érzéklet változásai azonos irányba mutatnak, akkor azonos irányúak a pszichofizikai változások is és fordítva. (Pl. erõsebb élménynek intenzívebb idegrendszeri tevékenység felel meg.) 4. Az érzéklet miden kvalitatív változásának megfelel a pszichofizikai folyamat valamely kvalitatív változása és viszont. G. E. Müller: A pszichofizika négy axiómája. 1896/1983,154-155. lap. Nagy János fordítása A funkcionalizmus
Errõl persze már volt szó, de nem a biológiai tartalma felõl nézve. Magának a funkcionalizmus szónak, erre is érdemes emlékeznünk, a társadalomtudományok történetében sokféle jelentése van. A nyelvészetben, pszichológiában, szociológiában, irodalomban sok mindent értünk rajta. A modern filozófiai diskurzusban egy kicsit más ennek az értelme. Ha elõzményét akarjuk tekinteni, a modern funkcionalista felfogásnak Arisztotelésznél (új kiadás 1988) találjuk meg. A modern funkcionalista pszichológia és a test-lélek viszony funkcionalista felfogása igazából Arisztotelészre vezeti magát vissza. A test és lélek viszonyát
tekintve ez csak annyit köt ki, hogy a gondolkodó rendszer mögött kell legyen egy fizikai rendszer. E fizikai rendszer és a gondolkodó rendszer viszonya azonban többé-kevésbé olyan, mint a számítógépekben a hardver és a szoftver viszonya, ugyanazt a gondolkodó rendszert többféle fizikai rendszer meg tudja valósítani. Amikor én a nagymamára gondolok, vagy amikor én a hamburgerre gondolok, biztos, hogy kell valami diszkrét folyamat történjen az idegrendszeremben. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy amikor én gondolok a hamburgerre, és amikor a Tamás a hamburgerre gondol, ugyanaz történik mindkettõnk agyában, bár a gondolat ugyanaz. Sõt az sem biztos, hogy magam is mindig amikor a hamburgerre gondolok, mindig ugyanabban az agy állapotban vagyok. A típusazonosság elve azt jelentené - típusazonosság a hagyományos szigorú azonossági felfogás -, hogy mindig ugyanannak kell történnie, hogy azonosságról beszélhessünk. A lehetséges világok szemantikája felõl értelmezve ez azt jelenti, hogy vannak olyan kifejezések minden nyelvben, amelyek úgynevezett merev deszignátorok, amelyek Kripke (1980) értelmezésében minden lehetséges világban ugyanazt jelentik. Például az, hogy a víz az H2O az minden lehetséges világban így van. A kérdés most visszafordítva a test-lélek problémára az, hogy vajon a gondolataink mögött álló fizikai folyamatok ilyen merev deszignátor viszonyban vannak-e a gondolatokkal? A funkcionalisták jó része nem soviniszta, s úgy véli, hogy ez nem így van. Ezzel a langyos funkcionalizmussal, mint afféle szemérmes materializmussal többféle probléma van. Az egyik az, hogy sokszor üressé válik, és bármiféle állásfoglalást vagy álláspontot megenged, s egyáltalán, elkötelezetlen abban, hogy milyen viszony lehet fizikai hordozó események és gondolkodás között. A másik probléma, hogy nem tud mit kezdeni az érzetminõségek problémájával. Ezt éppenséggel Ned Block (1980), a funkcionalizmus egyik alapképviselõje maga is felveti már igen korán. Az érzetminõség, amit a Turing adekvátságok kapcsán láttunk, sokak szerint felnagyított vagy mesterséges probléma, de mindenesetre a funkcionalisták számára nagy gond, hogyan tudják ezt beilleszteni rendszerükbe. Az uralkodó szemlélet az utóbbi huszonöt év megismeréstudományában ez a típusú funkcionalizmus volt. Hiszen ha nem hinnénk ebben a funkcionalizmusban, akkor mindazok a törekvések, hogy valamiféle mesterséges gondolkodó rendszereket hozzunk létre, eleve kudarcra lennének ítélve, megoldhatatlannak stb.-stb. Megjelent azonban, épp a langyosságra adott reakcióként is, ismét a radikális redukcionizmus. Neurofilozófiának nevezzük ezt. A Churchland-szerzõpáros a leghatározottabban képviseli ezt a neurofilozófiai álláspontot. Azt értik neurofilozófián hogy valójában vissza kell térni az eliminatív materializmus, a kiiktató materializmus álláspontjára. A hagyományos kognitív tudomány, elsõsorban mondjuk a fodoriánus reprezentációelmélet azt mondja, hogy van egy naív pszichológiánk, ahogy kezeljük a világon a dolgot, ahogy kezeljük egymást, hogy egymás viselkedését úgy értelmezzük, hogy azok bizonyos tudásokon - ezeket nevezi Fodor hiedelmeknek - és bizonyos szándékokon alapulnak. A hagyományos kognitív szemlélet valahogy úgy gondolja, hogy a naív pszichológiára nézve a természettudományos kutatás valamiféle illusztrációt ad, hogyan kell haladjunk annak redukciója felé, de nem ad igazi magyarázatot. A naív pszichológia nem lesz sohasem kiiktatható. A Churchland-féle eliminatv materializmus viszont azt mondja, hogy a modern neurobiológia majd úgy fog fejlõdni, és minden jel erre mutat, a legjobb irányba haladunk, ahol ezeket a mentalista fogalmakat, mint számnév, hiedelem, hermeneutika, úgy fogjuk kiiktatni a tudományból, mint ahogy kiiktattuk a boszorkányokat, meg a flogisztonokat. A boszorkányságot ma már meg tudjuk magyarázni tudományos okokkal, mindenféle dolgot tudunk mondani bizonyos fiatal lányok szexuális vonzerejérõl és az irigy falusiak elfojtott vágyairól. De ettõl még nem lesz igaz az, hogy
tényleg boszorkányok, vagyis megszállott lények voltak. Az eliminatív materializmus azt mondja, hogy az egész mentalisztikus kifejezéseket használó kognitív tudományi vállalkozás is majd így fog járni. Nem lesz szükség majd hiedelem, szándék, tudás és hasonló fogalmakra. Ha igazán ki fog bontakozni ezt a szörnyû komplexitású rendszert, mármint az emberi idegrendszert jellemzõ szaktudományos elemzés, akkor végetvethetünk tulajdonképpen ezeknek a próbálkozásoknak. Tehát ez nem egyszerûen kriticista materializmus, hanem határozottan negatív program az emberi megismerés kutatására. Nagyon kevés pozitív dolgot tud. Nagyon kevés példát tudnak erre az eliminációra felsorolni. Egy híres példájuk mondjuk a színelmélettel kapcsolatos (Churchland, 1986), de az triviális és nagyon sokan azt mondanák, hogy a színelmélet nem kritikus mozzanata a kognitív kutatásnak. Ott azt lehet megmutatni, hogy valóban a recehártyában ma már ki tudunk mutatni három különbözõ vegyianyagot, amely három különbözõ alapszínre érzékeny, és ki tudjuk mutatni, hogy ez a három szín három különbözõ idegrendszeri csatornán kódolódik. Azonosítani lehet, hogy a színeink variábilitása valójában egy fizikai rendszer terméke, s izomorfia van a színek tartalmi, élménybeli hasonlósága és a színérzékeny anyagokra reagálás között. Ettõl persze még messze vagyunk a többi szemantikai rendszer hasonló redukciójától. Tehát valójában õk a percepció elemi átvivõ rendszereire tudnak megmutatni ilyen eliminatív megoldásokat, de más dolgokra nemigen. Az evolúció lehetõségei
Mit is jelentett, vagy mit jelent a megismerés kutatásában az evolucionista hozzáállás? Az evolucionista hozzáállás azt mondja, hogy minden bonyolult emberi modelláló tevékenységnek meg lehet találni valamilyen õsét, adaptációs módon magyarázható biológiai formáját. Egy egyértelmû evolucionista például azt mondja, hogy mondjuk az, hogy az emberek olyan könnyen alakítanak ki szóban is megnevezhetõ kategóriákat, s a legprimitívebb kultúrák is jellemezhetõk azzal, hogy taxonómia-rendszereket hoznak létre, egyik lehetõségként arra vezethetõ vissza, hogy a társas szabályozásban és csoport életben nagyon fontos volt, de fontos például a csimpánzoknál is a csoporthoz tartozás és a rokonsági viszonyok, és az erõviszonyok nyilvántartása. A fajtársak, vagy az egy csoportba tartozó, és nem egy csoportba tartozó társak közötti megkülönböztetés mint alapvetõ kategorizáció lenne az alapja az egész, a modern embert is oly mértékig jellemzõ kategorizációs teljesítménynek. (Ez persze éppenséggel egy igen elterjedt szociológiai nézet is Durkheim követõinél.) A példát azért említem, mert rámutat, hogy magán a megismerésre alkalmazott biológiai gondolkodáson belül is vannak alternatívák. Ugyanezekre a funkciókra, a kategorizáció különlegességére megfogalmazódott olyan felfogás is, amely éppenséggel olyan moduláris rendszernek tartja ezt, amely nem az emberek, hanem az állat és növényvilág osztályozására jött volna létre. Esszencialisztikus, oly nehezen legyõzhetõ "lényegekbõl" kiinduló természete a táplálkozás és az ellenségekkel kapcsolatos szabályozás szigorú minden-vagy-semmi jellegének felelne meg igazából (Atran, 1998). A nyelv kialakulásával kapcsolatban beszéltem az úgynevezett adaptációs és exaptációs magyarázatok vitájában hogy még világosabban megfogalmazódnak a választóvonalak olyan táborok között, melyek in principio egyaránt biologistának vallják magukat. Az adaptációs magyarázat egy hagyományos, rendszeresített darwini magyarázat kell legyen. Minden emberi tulajdonságnak van valamilyen túlélési elõnye. Például ha az emberelõdök elkezdtek beszélni és modern értelemben, vagyis mai értelemben - úgy értem, hogy amióta embernek nevezzük - emberi értelemben vett tanult nyelvet használtak, vagyis aminek fonetikája van, amiben grammatika van s aminek szemantikája van, akkor meg kell találnunk, hogy mi elõnye volt ennek. Az, aki jobban beszél, az több gyereket tudott nemzeni, vagy jobban el
tudta ejteni a mamutot? A hagyományos biologista fõleg a mamutra szokta helyezni a hangsúlyt. Azt mondja, hogy ha meg tudjuk beszélni, hogy "ott a mamut, te fogod a farkát és én a fejét", az egyedek közötti viselkedéses koordináció szempontjából elõnyös az, hogy beszélni tudnak. A chomskyánusok azt mondják, hogy ez nem ilyen egyszerû, mert ahhoz, hogy a mamutot megbeszéljük, nem biztos, hogy olyan finom grammatikai szabályokra van szükség, mint ahogy azt a mai természetes nyelvben találjuk. Az exaptációs felfogás a következõt mondja ehelyett. Vannak olyan tulajdonságai az élõlényeknek, amelyek evolúciós melléktermékként jöttek létre. Ezt az exaptáció fogalmat egyébként Gould vezette be és terjesztette el. Példája a templomok boltív díszítése: az ívsávokra, melyek a statika kényszerei révén alakultak ki, festeni kezdtek. új funkcióra tettek szert azok, de ez csak egy melléktermék. Ha úgy tekintjük az analógiát, a statika, tehát az, hogy valaminek, az oszlopoknak tartania kell a tetõt, az adaptív módon meghatározta, hogy az ívsávnak úgy kell kinézni. De azt nem határozta meg, hogy erre egyáltalán festeni kell. Az egy evolúciós melléktermék, egy lehetõséget teremtett. Gould és Chomsky is például úgy gondolja, hogy az emberi nyelv egy ilyen melléktermékként jött létre. Nemcsak az emberi nyelv, számos emberi gondolkodásmód, egyáltalán a reprezentációk evolúciós melléktermékként jöttek létre. Nem irányult rájuk közvetlen szelekciós nyomás. Mások, Pinker és Bloom (1991) azt mondják, hogy ez nem úgy van, igenis volt evolúciós nyomás, és nem is annyira a csoportkoordinációt, hanem inkább a csábítás trükkjeit hangsúlyozzák. Azok az emberõsök, akik jobban tudtak beszélni, azok jobban tudtak érvelni, jobban meg tudták hódítani a nõstényeket, s több sikerük volt a csoportvitákban, például azzal, hogy minõsíteni tudták kijelentéseiket. Azt hiszem, hogy, úgy érzem, hogy s így tovább. Az evolúció hagyományos magyarázó értékében a megismeréskutatásban általánosan felmerül ez a két alternatíva. Ehhez a dinamikusabb koncepcióhoz, a neurobiológiához való szorosabb kötéshez tartoznak mindazok a koncepciók is, amelyek új módon s újra felfedezik a darwini szelekciós elmélet relevanciáját a megismerés modellálásában. Nem teljesen új gondolat ez persze, már olyan klasszikusok mint Thorndike is észrevették, hogy szelekció nemcsak a faj morfológiai és magatartási jegyei tekintetében, hanem az egyéni élet során is folyik. Ez Thorndike híres próba-szerencse tanulás koncepciója. A szervezet különbözõ véletlen válaszokat, viselkedéstöredékeket próbál ki egy helyzetben. Az, amely a helyzet megoldásához, például a táplálék eléréséhez vezet, megerõsítõdik (ez az effektus törvénye), és ezzel a repertoár szerves rögzült részévé válik. Vagyis a tanulás alapelve, hogy az két szakaszból áll. Van egy variáció generáló rész, és ezt követi egy válogatás. Ezt az evolúciós gondolkodást terjesztette ki Karl Bühler (1922), aki szerint valójában fejlõdésünk három különbözõ szelekciós mezõben zajlik. Az egyik a darwini értelemben vett szelekció a fajfejlõdést eredményezi, ahol a tét a túlélés, és a viselkedést illetõen ez hozza létre az ösztönös viselkedésformákat. A másik szint felelne meg a Thorndike-féle, az egyéni élet során érvényesülõ magatartási szelekciónak. Ez a szokásalakulás szintje, ahol a tét a kipróbált szokások fennmaradása. A harmadik szint lenne az intellektus, ahol továbbra is lenne egy változat generáló és egy szelektáló szakasz, de mindkettõ, a generálás és a szelektálás is mentálisan, fejben, a végrehajtás elõtt, s ezáltal sokkal gazdaságosabban menne végbe. Ezeket a megfontolásokat viszi tovább Karl Popper (1972, 1995) evolúciós ismeretelmélete. Sõt, valójában arról van szó, hogy a mai kognitív kutatás egyik iránya a Quine (1969) megfogalmazta naturalizált ismeretelmélet megvalósítására törekszik. Arra, hogy minden megismerési teljesítményünket tüzetes darwini magyarázattal értelmezze. A kognitív szemlélet ebben az értelmezésben minden kérdésben interpretált kell legyen, s magyarázati igényeiben mintegy átlép az evolúciós pszichológia területére (Barkow, Cosmides és Tooby, 1992). Ennek igazi kibontakozásával itt nem foglalkozom. Néhány részfejezetben, például a reprezentáció kapcsán láttuk már e gondolatrendszer mûködését, s azt a jellemzõjét, hogy a fejlõdéskutatással is szorosan
összekapcsolja darwini igényeit. Kitérnék azonban egy nem kézenfekvõ kiterjesztésére is a darwiniánus magyarázatoknak, arra, amikor a darwini metateória a "konceptuális idegrendszer" modellálásán keresztül válik a kognitív kutatás részév� és inspirálójává.
A neurális darwinizmus mint új út A klasszikus törekvés a darwini felfogás belsõvé tételére újul meg az utóbbi évtizedekben Changeux (1983, Changeux és Dehaene, 1989, 1989), valamint Edelman (1987, 1990) munkáiban. Az Edelman által neurális darwinizmusnak nevezett elmélet szerint a minket érdeklõ szempontból egyrészt a megismerési mintázatok kibontakozásának fejlõdési kulcsa az idegrendszer egyedfejlõdése, másrészt ebben az egyedfejlõdésben tulajdonképpen különbözõ neurális hálózati minták közti versengés és szelekció megy végbe: az idegrendszer egyedfejlõdése különbözõ lehetséges koncepciók (fogalmak) hálózati elõképeit hozza létre. A perceptuális tanulás elveinek megfelelõen a szelekció azután úgy érvényesülne, hogy amelyikkel ezek közül ténylegesen találkozunk, az mintegy felerõsítõdik, míg a többi degenerálódik. A fogalmak elõképei az idegrendszer hálózatszervezõdésében bontakoznának ki, s a tanulás csak az ezek közötti szelekciót jelentené. úgy szoktuk fogalmazni - PiatelliPalmarini (1996) tanulmánya az innátista modern nyelvészettel összekapcsolva mutatja meg -, hogy ez a szomatikus, testi szelekcis koncepció az instrukciós elmélettel szembeállított szelekciós tanulásfelfogások idegrendszeri megvalósítója. Az elmélet egy mondatban úgy jellemezhetõ, hogy a darwiniánus szelekció problémáját nemcsak az egyedek kiválasztására, hanem egy-egy ember idegrendszerén belüli kiválasztási folyamatokra is érvényesíti. Ezért szokták a saját elméletüket õk úgy is nevezni, hogy szomatikus darwinizmus. Ahhoz, hogy megértsük, mirõl van itt tulajdonképpen szó, a tanulás és a viselkedésváltozás kétféle koncepcióját kell elõvennünk. Az egyiket úgy szoktuk nevezni, hogy instrukcionista, a másikat mint szelekciós paradigmát. Az instrukciósat más jelzõvel konstrukciósnak is nevezzük. Minden tudásunk, legalábbis ami változó tudás, amely az egyéni élet során jön létre, az instrukciós paradigma szerint külsõ behatások eredményeként jön létre. Ez a hagyományos empirista doktrína. Az instrukciós felfogás szerint az ember fejlõdése során az új képzõdmények a semmibõl jönnek létre. Vagyunk a nemtudás állapotában, és eljutunk a tudás állapotába, és ezzel teljesen új reprezentációk épülnek ki bennünk. összekapcsolunk dolgokat, létrehozunk valamit. Azért instrukciós, mert külsõ irányítást képzel el a fejlõdésben, s azt, hogy a nem tudásból alakul ki a tudás. A szelekciós felfogás szerint viszont ez nem így van. Ez azt hirdeti, hogy el kell választanunk egymástól a képzõdmények generálását és kiválasztását. Gondoljuk végig, hogy is van ez Darwinnál? Mi hozza létre az élõlények variábilitását? A környezeti kiválasztás? Nem, a kiterjesztett elméletben egy másik mechanizmus, a mutáció. Véletlen esemény hozza létre. A természet ezután szelektál. De nem ugyanaz a mechanizmus hozza létre a változatosságot és az új reprezentációt, amely eldönti, hogy mi is marad. A szelekciós gondolkodás ezt terjeszti ki az emberi megismerés és tanulás fejlõdésére is. Ketté kell választanunk a generálás és a választás pólusát itt is. Annak a gondolatnak, hogy egy-egy ember fején belül is szelekciós rendszerek lehetnek, megvan a maga tisztességes múltja nemcsak a pszichológiában, nemcsak a biológiában, hanem a filozófiában is. Magát ezt a két szót, amely kulcsjelentõségû lesz a neurális darwinizmus megértésében, Edelman vezette be, de nem az idegrendszer kutatásába, hanem
az immunológiába. Edelman kimutatta, hogy valójában az immunrendszer mûködése a hagyományos instrukciós felfogással szemben, ahol a külsõ hatások kialakítanák az immunreakció lehetõségét, szelekciós elméletben értelmezhetõ (l. errõl Piatelli-Palmarini, 1996). A következõ ennek a lényege: a genetikai kód meghatározza minden élõlénynél azt, hogy miféle antitest repertoárja van. Mi mind úgy jövünk a világra, hogy milliós nagyságrendû különbözõ lehetséges külsõ ártó hatásra rendelkezünk immun reakciókkal. Olyan lenne ez, mint egy platonisztikus immunrendszer. De akkor haladjunk tovább a platoni analógián. Platon szerint a fogalmak szunnyadnak bennünk, s szükség van valamilyen tapasztalatra, hogy aktiváljuk õket. Ugyan benne van a rabszolga fejében is a háromszög fogalma, de ahhoz mutogatni kell neki háromszögeket, hogy az aktiválódjék. Az immunrendszernél ugyanez van. Az immun tanulás során az antitest repertoárból kiválasztás megy végbe. Fel fognak erõsödni azok, amelyekkel találkozunk, és szunnyadóak maradnak azok, amelyekkel nem találkozunk. Tehát ez a hatás-reakció ciklus megvan, de most már szelekciós ciklus, nem ez hozza létre az antitestet. A neurális darwinisták szerint a megismerésben, Edelman és Changeux is ezt hangsúlyozza, hogy az idegrendszer epigenezisét kell megmagyaráznunk. Azt, hogy egy szervezeten belül hogyan bontakozik ki az idegrendszer a maga komplex struktúrájában. Tudjuk jól, hogy itt magasabbrendû állatoknál sok százmillió sejt közötti kapcsolatoknak kell kialakulniuk. Az idegrendszer epigenezisét kutatva az elsõ kérdés az, hogy mi dönti el az állati idegrendszer kialakulása során, hogy mely sejtek melyekkel fognak egyáltalán összekapcsolódni? Az idegrendszer embrionális fejlõdése az nem úgy képzelendõ el, hogy van egy A sejt, az kialakult és akkor abból kinõ a B sejt. A sok százmillió sejt egyidõben fejlõdik. Viszonylag távol vannak egymástól, néhány mikronnyi távolságra. Mikor azonban az állat már világra jön, ezek már összekapcsolódnak. Edelman és Changeux ki is számították, hogy az egész emberi genetikai állomány sem lenne elég ahhoz, hogy egyenként meghatározza, hogy melyik sejt melyik sejttel kapcsolódjon össze. Márpedig ez nagyon fontos. Ne gondoljunk egy nagyobb teljesítményre, csak arra, hogy elég fontos dolog az, hogy azok a sejtek, amelyek a recehártyából jönnek azok a megfelelõ oldalra és helyekre menjenek. Különbözõ átkapcsolókon keresztül elõször a thalamuszba. Az idegrendszerben pályák vannak és központok. A központok valójában azok a helyek, ahol sok a sejttest. A pálya meg az, ahol sok a rost. No de mi biztosítja azt, hogy mi hova kötõdjön? Ez egy korábban fel sem merült kérdés. Azt hittük, hogy azért, mert a genetika megadja. Nem elég a genetika, nem tudja meghatározni. Edelman és Changeux egy ravasz megoldást találnak erre. Megoldásuk a következõ. Az emberi idegrendszer epigenezisében két fázis van. Van egy úgynevezett elsõdleges háló alakulási fázis, és utána egy konceptus kiemelõ fázis. Tulajdonképpen a genetikai szabályozás bizonyos vonzódást elõsegítõ "ragasztóanyagokat" határoz meg. Az emberi idegrendszer kialakulása során úgy kell elképzelni, hogy ezek nagyságrendje olyan, mint mondjuk az átvivõ anyagok nagyságrendje, egy néhány tucatról lesz szó. Ezek az attraktor ragasztók olyan anyagok, amelyek az elsõdlegesen kialakuló idegrendszeri szerv telepek között meghatározzák, hogy mely sejt hogy úgy mondjam ,,vonzza'' a másikat. Ez a "vonzás" annyit jelent, hogy a kapcsolódást az dönti el, hogy a neki megfelelõ puhító anyag, ragasztó van-e ott azon a felületen vagy sem. Ha az van, akkor beépül és létrejönnek ezek az elõzetes hálók vagy elsõdleges háló. Nemcsak attraktorok vannak persze, hanem a növekedési hormonok is, amelyek meghatározzák, hogy az axon elkezd elindulni és jön erre vagy arra. Kulcskérdés az attraktorok idõzítése, hogy pont amikor az axon odaér, akkor kezdjen el egy bizonyos attraktor termelõdni. A növekedési faktorok és az attraktorok idõzítését határozná meg egész bonyolult módon a genetika. Nagyon sok genetikai információ, de mégsem olyan sok, mint
ami megszámozva a sok százmillió sejtnél meg tudná adni, hogy melyik melyikhez kell kapcsolódjon. Tehát itt az idõzítésen lehet tulajdonképpen a hangsúly. Ezen nagyon sokat vitatkoznak, hogy lehet-e finom idõzítést feltenni az elsõdleges hálózatok alakulásában. A 10.1 ábra felsõ és középsõ része mutatja a növekedés az attraktorok hatására bekövetkezõ kapcsolat alakulást.
10.1 ábra Az idegrendszer embriogenezisének szakaszai (Changeux, 1983 nyomán)
Ez azonban nem elég. Ezen túl még az embrionális életben vannak olyan részei az idegrendszernek, amelyek saját aktivitással elkezdik bejáratni ezeket a hálókat. S a bejáratás révén most már funkcionális részhálózatok fognak létrejönni. Amikorra az állat világra jön, nemcsak az elsõdleges hálók alakultak ki, tehát nemcsak az, hogy a szemébõl a megfelelõ helyre mennek a rostok, hanem már az agykéreg magasabb részeiben, a sok-sok százmillió sejt sok-sok lehetséges kapcsolatot alkot egymással. és itt jön a szelekció. Az önálló élet elkezdése után ingerek érik az állatot. A szelekció, melynek eredményét az ábra alsó része mutatja, a következõt fogja jelenteni.
Képzeljük el, hogy a gyerek fejében az a kapcsolatháló, amely megfelel mondjuk a trombita, vagy a zebra fogalmának, már létrejött. De õ soha nem fog zebrát átélni, ha nem lát valóságos zebrákat. S az elsõ néhány életév során szerzett perceptuális tapasztalatok révén azok a hálózatrészek, amelyeknek meg fognak felelni élmények felerõsödnek, a többiek degenerálódnak. Ezért nevezi ezt az elméletet Edelman úgy, hogy degeneratív elmélet az idegrendszer fejlõdésérõl, mert valójában az egyéni élet során a valóságos érzéki tapasztalatok hatására tulajdonképpen az megy végbe, hogy a sok millió lehetséges kapcsolatból, amivel nem találkozunk, az leromlik, az degenerálódik. Ezért nevezik õk szelekciós és neurális darwinista elméletnek, mert azt mondják, nagyon hasonló kettõsség van az egyén életében, mint a törzsfejlõdés során. Az embrionális életben létrejönnek az összes lehetséges hálózatok, és ezután a késõbbi élet során, ebbõl kiválogatódnak azok, amelyeknek megfelelõ tapasztalataik adódnak. Ha ezt vissza akarnánk kapcsolni mindahhoz, amit a konnekcionisták mondanak az õ saját hálózataikról, akkor azt lehetne mondani, hogy a konnekcionista hálózatképzés valójában azt a felerõsödési mechanizmust tanulmányozza, amelyek révén bizonyos részek, bizonyos lehetséges hálózati részek kiemelõdnek és nagyobb hangsúlyt kapnak. Persze nem örül ennek Edelman, mert azért a konnekcionista felfogás az igazából a hálókat nulláról indítja, de az nem szükségszerû vonása. A neurális darwinizmus úgy értelmezhetõ a kognitív keretben kétféle értelemben is, mint egy nagyon határozott javaslat a megismerés biológiájának kibontására. Az egyik, hogy az emberi gondolkodás elemzéséhez nagyon közelrõl kapcsolatba kell kerülnünk a biológia alapproblémáival, hogy egyáltalán hogyan alakulhattak ki morfológiai szervezõdések az idegrendszerben, s ezek a morfológiai szervezõdések lesznek az alapjai a bonyolult fogalmi és egyéb teljesítményeknek. Szóval ez egy elég redukcionista elmélet. Ugyannakor, éppen azáltal, hogy a tanulás új mechanizmusait állítja elõtérbe, a pusztán deklaratív innátizmus igazi mechanizmus szintû felváltását ígéri.
Irodalom Churchland, Paul (1986), Changeux, J.-P., 1983, Edelman, 1987, 1990 és Crick, 1994 kitûnõ és provokatív neurobiológiai elméleteket fejtenek ki. Jakab Zoltán, 1994 és Kovács Ilona, 1991 magyarul adnak betekintést érdekes elméletekbe. A Tudomány, 1992. novemberi, tematikus szám az emberi agyról számos megközelítést mutat be. Varela, Thompson, és Rosch. E., 1992 könyve tágabb mint agyfiziológia. Az átfogó test-lélek egység felfogás újrakifejtése, a mai kognitív korban.
11. elõadás A tudat kérdése a kognitív tudományban A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán elõfeltétele, hogy sértetlenül õrizzük meg énünket. Hogy az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon,
ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. õk a tükrünk, az emlékezetünk.
Milan Kundera: Azonosság Fordította N. Kiss Zsuzsa
A tudat változó fogalmai A modern filozófiában, pszichológiában egyaránt elvileg és a deklarációk szintjén többnyire szakítottunk a lélek valamiféle lélekzsák koncepciójával. Azzal, hogy az emberi elme az valami külön hordozó, egy zacskó, amiben gondolatok vannak. Azért mondom, hogy több lépésben, mert aztán sokan ebbõl kiindulva késõbb szakítottak azzal a koncepcióval is, hogy halhatatlan lélek ugyan nincsen, vagy legalábbis a tudomány szempontjából nem érdemes feltételeznünk, hogy van, de azért helyette van tudat, vagy van én, vagy van személyiség meg mindenféle. Ha fogalmi elemzést végzünk a pszichológia fogalmainak alakulásáról, sokszor azt találjuk, hogy miközben a tudomány nevében kiiktatjuk a lélek fogalmát, ezt olyan dolgokkal helyettesítjük, melyek konceptuálisan ugyanezt a funkciót látják el. A természettudományos és pozitivista hozzáállású emberek a tudat kérdésében is többnyire azt az álláspontot képviselik, hogy a reifikált, dologiasított külön entitásnak tételezett tudat helyett tudatosságról beszélnek, a tudati minõségeket hangsúlyozzák. Azt mondják, hogy bizonyos mentális folyamatok lehetnek tudatosak és lehetnek nem tudatosak. Tulajdonság ez, mely nem kötelez el egy hordozó, egy külön magasabb belsõ szféra mellett. Nem olyan különbség van a tudatos és nem tudatos folyamatok között, mint amilyen különbség például az állatok és a növények között van Isten édenkertjében. A hagyományos felfogás vissza-visszatér a legkülönbözõbb kritikák után és ellenére. A mai ironikus kognitív tudósok úgy szokták nevezni, mint a tudat kartéziánus színpad felfogása. A tudat e szerint valami olyasmi, mintha mentális életünkben lenne egy hatalmas nézõtér, ez lenne például az ember emlékezete, és lenne egy színpad. Amikor egy élmény tudatossá válik, az olyan, mintha fellépne a színpadra. Reflektorfénybe kerül, élesebb� válik, kiemelkedik a háttérbõl, aztán lelép a színpadról. Ez egy mozgalmas színpad, nincsenek elõre kijelölt színészei. Descartes maga persze még nem használta ezt a színpad metaforát. Az utóbbi évtized kognitív filozófusai úgy emelik ki ezt a színpad metaforát a kartéziánus világképbõl, ahogy Ryle (1974) a gépben lakozó szellemet. A színpad azért is érdekes számúnkra, mert ha színpad van, akkor feltételezetten kell legyen nézõ is, és egy szerzõ is. Irónikus értelmezésben azt lehet mondani, hogy a tudatosság mint minõsége bizonyos mentális jelenségeknek annyit jelent, hogy valakik a színpadra lépnek, de közben kell legyen egy integratív funkció, a szerzõ. Legyen ez a szerzõ például az "én", vagy valaki, aki irányítja, hogy éppen ki lép a színpadra és az mit fog csinálni a színpadon.
A készségek és a tudat
A kognitív pszichológusok és a kognitív kutatók jó része az angolszász terminológiában a tudatot (consciousness) helyettesíti és sokszor felváltja az awareness, a beszámolóképességi értelemben vett tudatossággal. Ha így leszûkítjük a tudatosság problémáját, akkor körülbelül úgy fogalmazható meg, hogy tudunk-e magasabb szervezettségû, bonyolult dolgokat végezni úgy, hogy közben nem vagyunk képesek beszámolni róluk. Gondoljunk a következõre. Kezdjük az egyszerû készség példával. Amikor arra kérlek, hogy a baloldali ablakot találd el a krétával, majd arra kérlek, hogy a jobboldali ablakot találd el a krétával, ezt könnyedén meg tudod csinálni. Ez egy struktúrafüggõ mozgásszervezés, hiszen ahhoz, hogy ezt pontosan meg tudd tenni, figyelembe kell venned nemcsak tested és az ablak viszonyát, hanem azt is, éppen hol van a kréta, éppen hol áll a kezed, most így van vagy úgy van, és így tovább. De vajon meg tudod-e mondani, hogy mit csináltál? Mit tudsz mondani? Az intencióidról fogsz beszámolni, hogy "A jobboldali ablakot akartam megdobni". De mondd meg pontosan mit csináltál a kezeddel. Beszámolóképes tudatában vagy annak, hogy a hüvelykujjad és így tovább milyen forgásokat végzett ahhoz? Polányi Mihály (1992, 1994) híres példája a kerékpározásról arra is utal, hogy itt nemcsak nem tudunk beszámolni, hanem ráadásul rosszul számolunk be. Piaget-nek (1974) van egy munkája tudatosítás címmel, ahol õ gyerekeknél, meg felnõtteknél is kimutatja, hogy egy érdekes a perifériáktól a centrum fel� haladó szekvenciája van a tudatosíthatóságnak. Az ember tudásaival és cselekvéseivel kapcsolatban rendszerint a céloknak van közvetlenül tudatában. Azt tudja, hogy mit akar csinálni. Föl akart ugrani a villamosra, de arról nem tud beszámolni, hogy ehhez bal lábával megtámaszkodott, a jobb lábát feltette stb.-stb. A kívül levõ dologról könnyen be tudunk számolni, a belsõrõl kevésbé. De nemcsak a mozgásokkal, hanem a nyelvtannal kapcsolatban is látunk ilyeneket. Sok finomsága van már a szavak jelentésének is, amelyet nagyon határozottan és világosan használni tudunk, de nem tudunk pontosan számot adni arról, hogy mi az a szabály, ami irányít minket. Vagy mi irányítja a kétféle ragozás használatát a magyar nyelvben? Számot adni nehéz róla, de készségszinten tudjuk, mit kell tennünk. Vagyis számos tudásunk van, melyeket nehéz lenne explicitté tenni. Tudnánk találni példákat arra, hogy nem mindig tudjuk megfogalmazni igazából, amit tudunk. Az utóbbi húsz év kognitív tudományában, s ebbe beleértem a biológiát és a pszichológiát is, sok vita folyik arról, hogy a tulajdonságként felfogott tudatosságnak igazából van-e valamilyen funkcionális szerepe az emberi megismerés szervezõdésében. A tudat epifenomenalizmusának kérdése nem újdonság és nem új találmánya a kognitívizmusnak. Vajon a tudatosság mint minõség csak egy árnyék-e, amely kíséri az egyébként zajló mentális folyamatokat, vagy oki szerepe is van? Mindmáig két attitûd létezik itt, némi kombinációs törekvéssel. Az egyik attitûd szerint igen határozott oki szerepe van, sõt, a beszámolhatóság értelemben felfogott tudatosság a legtöbb emberi folyamat végbemenésének alapfeltétele. Két területen szoktuk ezt vitatni, a tanulásban és az észlelésben. A tanulás terén a kognitív mozgalom keletkezésében a hatvanas évek végén konstruktív szerepe volt annak a nagyon határozott felismerésnek vagy tézisnek, hogy felnõtt tanulás csak tudatossággal kísérve lehetséges. Ezt az elvet számos kísérleti anyagra alapozva William Brewer (1974, ennek jelentõségérõl lásd Leahey, 1987) fogalmazta meg. Brewer áttekintette a hetvenes évek elején rendelkezésre álló egyszerû tanuláselméleti irodalmat, és a következõt mutatta ki. Mindannyian tudjuk, még a riasztó behaviorista emberképbõl, hogy a határozott behaviorista emberkép szerint az ember ugyanúgy, mint egy kutya, vagy egy macska, tökéletesen
kondicionálható automatizmus, reflexszerû viselkedések alakíthatók ki nála. Brewer viszont a mellett érvel, hogy felnõtt emberi kísérleti személyeknél valójában a tanulás csak akkor lép fel, ha a személy képes volt a szó klasszikus értelmében számot adni arról, mi is történt vele. Brewer elemzései szerint ha gondosan kikérdezzük az embereket a kondicionálási kísérletek során, akkor kiderül, hogy valójában a személyek csak akkor húzzák el kezüket például a büntetésre figyelmeztetõ hangra, ha már rájöttek, hogy mirõl van szó, hogy mik a kontingenciák. A tanulásnak valójában a felismerés, vagy tudatosítás, vagy ha akarom, a verbális megfogalmazás a feltétele. A Brewer típusú kísérletezõk szerint itt valójában mindig arról van szó, hogy ha a kondicionálás végbemegy, akkor a személy tulajdonképpen tudatosítja magában azt a mozgást. Ezt a hétköznapi életbõl is ismerjük.
Tudatosság és integráció: Konstruktív elméletek A tudatosság kapcsolata az integrációval a viselkedésben már megfogalmazódott modern formában a hasított agy kísérletek értelmezése során is. A egységet, hangzott egy meglehetõsen kartéziánus értelmezés, valahol a motoros viselkedéses integráció biztosítja. A modern neurobiológia is alátámasztaná azt a képet, hogy a tudatosságnak egyetlen egységes színpada van, de ezt hozzákapcsolná a bal félteke kontroll szerepéhez, s így, a nyelven keresztül a szociális jelentések világához is (Popper, 1995). Van azonban egy részben a neuropszichológiához is tapadó koncepció is, amely a tudatosságot valamiféle integratív ablaknak tartja, de ugyanakkor el akar szakadni a kartéziánus egységesítés doktrínájától. A kísérleti pszichológiában ezt úgy szoktuk mondani, hogy a munkaemlékezet tervezõ szerepe felelne meg a tudatosságnak (Baddeley, 1997), az állandó mozgó ablak, ami a jövõre irányulva megnöveli viselkedésünk ingerfüggetlennedését. Az ablaknak ugyanakkor vannak, és ez lesz az érdekes számunkra, idõi paraméterei is. Libet (1989) amerikai idegsebész egyéb célból végzett m-tétek közben érdekes idõi paradoxonokat tárt fel a tudatosítás tekintetében. Képzeljük el a következõt. Ingereljük a személy egyik karját mûtét közben, s bizonyos idõi eltolódásokkal a másik karjának megfelelõ kérgi érzõ területet. A következõ érdekes paradoxont találták. A közvetlen agyi ingerlést a személyek mintegy antedatálják. Ez arra utal, hogy a tudatosodás tekintetében egy 2--500 millisecundumos ablak van, ezen belül antedatálja a tudatosodás az eseményeket. Ahhoz képest, amikor történik egy agyi esemény, ezt úgy éljük meg, mintha az a világban korábban történt volna. Hasonló hatásokat a szándékos mozgás tervezésénél is kimutatott Libet. Filozófiai elemzésekben (Dennett, 1991, Dennett és Kinsbourne, 1992) olyan értelmezés bontakozik ki ebbõl, amely szerint az élményeket valamiféle narratív szekvenciába helyezzük el. Ez lesz a tudat narratív elméletének a kiindulópontja. Ez a narratív relativizmus tehát nemcsak a posztmodern dekonstrukcionizmusban jelenik meg, hanem a mûtõasztal tanúsága szerint mi az idegrendszeri eseményekbõl állandóan megpróbálunk konstruálni valamilyen idõi szekvenciát. Ennek sajátos törvényei vannak, amik kicsit eltérnek az egyszerû fizikai okságtól. Ezek az emberek persze eléggé materialisták, õk nem hiszik azt, hogy külön van egy szerzõ, egy Isten a fejünkben, hanem mindenféle kerülõ magyarázatokat akarnak adni arra, hogy mi ennek az elõnye, mi lehet a haszna és így tovább, majd késõbb, még visszatérve rá, meg fogjuk látni.
Az eddig elmondottak valamiféle motivációi annak, hogy a természettudományos hozzáállású kognitív kutatók számára miféle választásokat érint a tudat és a tudatosság problémája a mai világban. Emlékeztetésként érdemes eszünkben tartani, hogy a hagyományos gépi gondolkodásmódban, a klasszikus kognitívizmusban mi feleltethetõ meg a tudat problémájának. Azért használom a "megfeleltethetõ" óvatos kifejezést, mert igazából e korszak képviselõi még kevéssé törõdtek expliciten a tudat kérdésével. Végeredményben azonban az egész centrális processzor gondolata az, hogy az emberi elme számítási építményében a perifériák és a tárak mellett egyetlen központi feldolgozó egység van, többékevésbé megfeleltetõdött a tudat mint számítási terület kérdésének. A korlátozott kapacitású központi feldolgozási egység a perifériás dolgok párhuzamos feldolgozásával szemben szekvenciális feldolgozású, mert idõben egyszerre csak egy dolgot tud csinálni, megfelel a szûk tudat fénycsóvának. Hogyan kérdõjelezõdik meg ma ez a modell? Úgy is lehetne mondani, hogy mily módon válik problematikussá ha a számítás felõl nézzük, az egész tudatosság azonosítása az egyetlen közös nevezõt teremtõ központi kapacitáskorláttal? Két szakítást érdemes kiemelni. Az egyik a konnekcionizmus. A konnekcionista felfogás sok egyéb mellett szakít a központi teremfelügyelõ doktrínájával. Szabadjon megint saját példámból kiindulva a szófelismerés példáját ismét elõhoznom. Egy klasszikus elmélet, Lindsay és Norman (1977) úgynevezett pandemonium elmélete szerint egy olyan bonyolult teljesítményt, mint az olvasás, sok kis démon valósít meg. A kognitív szerzõknél a "démonelmélet" a 11.1 ábrán látható elrendezését követi.
11.1 ábra A pándémoni elmélet a betûfelismerésrõl (Lindsay és Norman nyomán)
A bal oldalon látható kis démonok az ismertetõjegyekért felelõsek. A kognitív démonok egyegy betûre várnak, míg a jobb oldali döntési démon a teremfelügyelõ: õ választ a javasolt alternatívák közül. Mire szolgál ez az egész példa? A konnekcionisták nem így gondolják ugyanezt a folyamatot. Mint a 8.1 és a 8.2 ábrák mutatták, õk úgy gondolják, hogy egyszerûen automatikus rétegek vannak, náluk nincs külön döntési démon, teremfelügyelõ, automatikusan bontakoznak ki a folyamatok. Ez azt is jelenti, hogy például ha odáig tartok az asztal szó olvasásában, hogy ASZ, akkor az ASZTAL és az ASZFALT meg az ASZOTT ugyanolyan aktívak lesznek. A szófelismerésben nincsen egy tudatos fõnök, aki azt mondja, hogy ja, ez az ASZTAL lesz, hanem a különbözõ izgalmak összegzõdése révén éppenséggel az ASZTAL lesz a legizgatottabb. Hogy kapcsolódik mindez a tudat problémájához? A konnekcionisták azáltal kérdõjelezik meg ezt a színház, teremfelügyelõ, az egységes ÉN-nek megfelelõ központi tudatosság metaforáját, hogy azt mondják, hogy mindez egy automatikus mechanizmussal is megoldható. De valahogyan kezdeniük kell valamit azzal, hogy mégis csak az a benyomásunk, hogy általában egyszerre egy dologra gondolunk. Ha olvasunk, ritkán tévesztünk szavakat és hasonló. Azt mondják ennek magyarázatára, hogy a párhuzamos, szerteágazó izgalmakat
megvalósító idegrendszeren mint egy parallel hálózaton egy virtuális szekvenciális számítás is elindul. Az idegrendszer mint párhuzamos felépítésû, automatikus rendszer szekvenciálisnak t-nõ folyamatokat is meg tud valósítani, ami megfelelne az élményszerû szinten zajló tudatosságnak. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti ugyanakkor, hogy az emberi megismerés modellálásában valamiféle kétszintû hozzáállást kell követnünk. A "fõzés fizikáját" adja meg a szélsõséges, merev konnekcionista rendszer, a fõzés receptjeinek" felelne meg a szimbólumfeldolgozó, szekvenciális és virtuálisan egy központi élmény szekvenciát megengedõ rendszer. A másik érdekes koncepció, amely a mai világban újra próbálja értelmezni a tudat problémáját, tõle származik igazából a kartéziánus színpad metafora elõtérbe állítása, Daniel Dennett� (1991). Dennett tulajdonképpen egy erõteljes narratív, elbeszélõ koncepciót képvisel az emberi tudatról. Nincsen biztos, megrendíthetetlen Én vagy tudatosság, mint fix kiindulópont. Az ember -- pontosabban az agy -- állandóan többféle párhuzamos történeteket gyárt a saját maga számára a vele történt eseményekrõl. Az ÉN és a tudat fogalma, és ez a kép Dennettõl származik, tulajdonképpen azoknak a különbözõ narratív értelmezéseknek a virtuális súlypontja, amelyek segítségével élményeinket állandóan rendezni szeretnénk. Elméletem szerint a self nem valami régi matematikai pont, hanem egy olyan absztrakció, melyet milliónyi attribúció és értelmezés határoz meg (beleértve az önattribúciókat és az önértelmezéseket is), melyek az élõ test (azért visszajön a test, P. Cs., Dennett szemiotikai materializmusnak nevezi saját elméletét) életrajzát alkotják, s melyeknek Narratív Gravitációs Központja. (Dennett, 1991, 426--427. lap)
Fordítsuk le ezt a filozofikus beszédmódot hétköznapi nyelvre. Attól van az az illúziónk, hogy van valamilyen stabil énünk, tudatunk, ami kör� élményeink szervezõdnek, hogy állandóan történeteket mondunk magunknak arról, hogy mi is történt velünk. Ez a kép hasonlít egy wittgensteiniánus szociális kiindulású ÉN vagy tudatfelfogáshoz. Az integráció, az autonómia, és egy központi ÉN tételezése valójában a történetmondás és az attribúció kör� szervezõdõ illúzió. Dennett saját kifejezésrendszerét alkalmazva: abból ered a hiba, hogy azt az intencionalitást, amely csak a teljes rendszerhez rendelhetõ, hozzárendeljük annak egy részéhez is. Dennett mindezt sokkal szélsõségesebben értelmezi, mint azt hajlamosak vagyunk elképzelni. Nemcsak arról van szó, hogy amikor egy utcai balesetet láttam, vagy egy nagy szerelmi élmény történt velem tegnap este a házibulin, ezek valami szép kerek kis történetekbe állnak össze a fejünkben, és ezáltal valamilyen értelmes, szociálisan megkonstruált ÉN és tudatosság fogalom jön létre. Mindez jóval kisebb idõi skálákon is érvényesül. Dennett és Kinsbourne (1992) a 2--400 millisecundumos idõi paradoxonokat és idõi ablakokat úgy értelmezi, mint valamiféle történetkonstruáló dolognak megfelelõ rendezést. Amit nem tudunk áttenni egy történetté, mondaná Dennett, az idegen marad énünktõl. A Én, a tudat vagy a Self "csak" egy konstrukció ugyan, de nem fikció: magunk által és a magunk számára készített konstrukció, melynek érvényét evolúciós beválása biztosítja.
Ernst Mach (1927) felfogásában hasonló módon az én, a tudat és hasonló absztrakciók mint ökonomikus, evolúciósan beváló hipotézisek jelentek meg. Az Én hírhedett és sokat tárgyalt (Nyíri, 1994) dekonstrukciója során Mach is egy evolúciós értelmezést adott már az Én integratív szerepérõl, mint a 6. elõadásban már láttuk. Úgy érezzük, hogy az élet igazi gyöngyszemei az állandóan változó tudattartalomban rejlenek, s hogy a személy pusztán egy semleges szimbolikus fonál, melyre ezek fel vannak fûzve. (Mach, 1910, 234--235. old.)
Az Én élményeink emlékeibõl s az általuk provokált asszociációkból áll. (uott., 46. old.)
Mach és sok klasszikus filozófus, akár már Condillac számára is azonban még a testvázlat s az ehhez kapcsolódó érzések adták meg a self magját, a visszatérést valami bizonyossághoz, referencia ponthoz az élmények zûrzvarában, ha nem is visszatérést egyenest a lélekhez. Ma a visszatérés útját a történetek világa adja, s nem a puszta testi referencia. Az egyes okságilag s teleologikusan értelmezett esemény atomok normális idõi feltételek és körülmények között egy további nyugvó (relaxációs) pontot keresnek: egy olyan rendet, melyben egymáshoz is kapcsolódnak. Ez felel meg a kommunikáció világában a koherenciának, s ez lesz a belsõ világban a történetek világa. A belsõ koherencia a magunk számára gyártott történetek koherenciája. Az egyedi események közt az ismétlõdõ szereplõk révén gyártunk hosszú oksági láncokat. Képzetáramlásunkban ugyanakkor nincsen egy kitüntetett narratívum. Számos történetet kreálunk ugyanarra az eseménysorra. A tudat s a tudatos ágens illúziója onnan származik, hogy ezek közül egyeseket a szokvány idõi rendben (megszokott ingerlési körülmények között) gyakrabban élünk meg mint végleges változatokat. Hogyan egyeztethetõ össze mindez egy olyan elmélettel, melynek központi mozzanata az intencionális ágensek tételezése? Dennett megvédi magát. Ami a makroszinten ágens s intenció lehet, az a mikroszinten nem ágens s intenció, hanem puszta automatizmus. A szövegszerkesztõ analógiáját használva azt mondja: nincs egyetlen végsõ kézirat, csak számos nyersfogalmazványunk (multiple drafts) létezik élményeinkre. Dennett (1996a) egy provokatív munkájában elhelyezi attitûdjét a hermeneutikához s a humán tudományi narratív modellekhez képest is. Azt mutatja meg, hogy az emberi dolgok értelmezésénél ugyanazt a hermeneutikai attitûdöt használjuk, legyen szó akár a szövegekrõl, akár személyek értelmezésérõl (szándék tulajdonítás), akár tárgyak funkcióinak értelmezésérõl, akár a felépítés megértésérõl a biológiai evolúcióban. Mindegyik esetben igaz, hogy vannak triviálisan értelmezhetõ esetek, ahol az eredeti terv, szándék, funkció áttetszõ, a másik végponton pedig vannak olyanok, melyek valójában leváltak eredeti funckióikról. Mindháromra érvényes az a diktum, hogy amikor a funkciót értelmezzük, legjobb, ha eltekintünk a szerzõ szándékától, a tervtõl, s a fosszilis anyagtól. A funkciót magában vizsgáljuk, ha tetszik hermeneutikusan, de ez igaz mind a természeti, mind az emberalkotta mesterséges tárgyakra.
A narratív modell végsõ kicsengésében, miután zárójelbe tette az Ént, posztmodern fricskákhoz jut el: lágy tényezõkkel helyettesíti a kemény esszencialista stabilitást, s ezzel ironikusan nyitott világnézeti összképet hirdet. Örök nagy történeteink akár örökkévalóságot is megengednek, a lazaságban kritériumunk csak egy van -- nem tehetünk fel stabil szubsztanciákat. Tulajdonképpen ironikus fordulathoz vezet ez Dennett munkásságában. Észreveszi, hogy mindaz amit mond, végsõ hangsúlyaiban olyan mint a posztmodern irodalomfelfogás. A naturális redukció visszavezet a szövegekhez. De nem engedheti meg magának, hogy ilyen embereket idézzen. Ezért a következõ trükköt találja. Keres egy a posztmodern irodalomtudományon kissé gúnyolódó regényt. Ebben a regényben Robyn egy efféle irodalmár, s így Dennett úgy tudja Robyn segítségével megemlíteni a modern gurukat, hogy nem õ hivatkozik rájuk, hanem Robyn. Robyn [egy Dennett kiszemelte a posztmodern irodalmárkodást gúnyoló könyv hõse] szerint (pontosabban a gondolkodását e kérdésekben befolyásoló szerzõk szerint) nincs olyasmi, mint a "Self", amin a kapitalizmus és a klasszikus regény alapul. Vagyis nincs egy olyan véges egyedi lélek vagy lényeg, mely a személy azonosságát alkotná. Pusztán egy alanyi helyzet van szövegek végtelen hálójában - a hatalom, a szex, a család, a tudomány, a költészet stb. - diskurzusaiban. S hasonlóképpen nincsen szerzõ sem, vagyis olyasvalaki, aki ex nihilo hoz létre egy szépirodalmi mûvet� Jacques Derrida híres szavaival "il n'y a pas de hors-texte", semmi sincs szövegen kívül. Nincsen eredet csak produkció, s self-ünket nyelvünkben produkáljuk. Nem "az vagy, amit eszel", hanem "az vagy, amit mondasz", "az vagy, ami mond téged", ez Robyn filozófiájának axiómája, amit, ha el kellene nevezni, "szemiotikai materializmusnak" nevezhetnénk. Robyn s én hasonlóan gondolkodunk -- s természetesen mindketten saját beszámolónk szerint kitalált szereplõk vagyunk. Dennett, 1991, 410-411. old.
Irodalom Jó olvasókönyv a tudat pszichológiájáról Barkóczi és Séra, Rosenthal. Dennett gondolatmenete a tudatról fõleg 1991-es könyvében található meg.
Irodalomjegyzék (A fejezetek végén található utalások a legfontosabb irodalomra utalnak az adott témából. Itt viszont a teljes hivatkozott irodalomjegyzéket megadom.) ÁDÁM GYÖRGY (1987): A megismerés csapdái. Budapest: Magvetõ ALTRICHTER, FERENC (szerk. 1972): A bécsi kör filozófiája. Budapest: Gondolat ARISZTOTELÉSZ (1988): Lélekfilozófiai írások. Budapest: Magyar Helikon.
ASHBY, R. (1972): Bevezetés a kibernetikába. Budapest: Akadémiai Kiadó ATRAN, B. (1998): Universals in folk taxonomies. Behavioral and Brain Sciences, 21. AUSTIN, J. (1989): A tetten ért szó. Bp.: Akadémiai. BAARS, J. L. (1986, szerk.): The Cognitive Revolution in Psychology. New York: The Guilford Press BADDELEY, A. (1997): Human memory. Theory and practice. 2nd edition. Hove: Psychology Press BALDWIN, J. M. (1896): A new factor in evolution. American Naturalist, 30, 441-451, 536553 BARKÓCZI ILONA és SÉRA LÁSZLÓ (1985, szerk.): A tudat pszichológiai kérdései. Budapest: Tankönyvkiadó BARKOW, J. H., COSMIDES, L., and TOOBY, J. (szerk., 1992): The adapted mind. New York: Oxford University Press BARNA GYÖRGY (1987): Neurodinamikai modellek. Fizikai Szemle, 37, 350-358 BERKO, J. (1958): The child's learning of English morphology. Word, 14, 150-177 BLOCK, N. (1980): Readings in the philosophy of psychology. Cambridge: Harvard University Press BLOCK, N. (1983): Mental pictures in cognitive science. Philosophical Review, 93, 499-542 BLOOR, D. (1982): Durkheim and Mauss revisited: Classification and the sociology of knowledge. Studies in the History and Philosophy of Science, 13, 267-297 BLOOR, D. (1983): Wittgenstein: A social theory of knowledge. New York: Columbia University Press BLUMENTHAL, A. (1970, szerk.): Language and psychology: Historical aspects of psycholinguistics. New York: Wiley BODEN, M. A. (1987): Artificial intelligence and natural man. Second edition. New York: Basic Books BODOR PÉTER és PLÉH CSABA (1994): A Fodorian guide to Switzerland: Jung and Piaget combined. Behavior and Brain Sciences, 17, 709-710 BRENTANO, F. (1874/1983): Psychologie vom empirischen Standpunkt, Lipcse: Meiner. Magyarul egy fejezete: Brentano, F. 1983. A pszichikai és fizikai jelenségek közötti különbségrõl. In: Pléh Cs. szerk.), Pszichológiatörténeti szöveggyûjtemény, I. Kötet, Budapest, Tankönyvkiadó, 157-163. BRENTANO, F. (1982): Deskriptive Psychologie. Hamburg: Meiner. BRENTANO, F. (1994): Az erkölcsi ismeret eredete. Budapest: Kossuth BRENTANO, F. (1995): Descriptive psychology. London: Routledge BRENTANO, F. (1994): Az erkölcsi ismeret eredete. Budapest: Kossuth BREWER, W. F. (1974): There is no convincing evidence for operant or classical conditioning in normal, adult human beings. In: Weimer, W. és Palermo, D. (szerk.): Cognition and the symbolic processes. Hillsdale, New Jersey: Erlbaum BROADBENT, D. (1958): Perception and communication. London: Pergamon BROADBENT, D. (1975): A szógyakoriság hatása és a válaszhajlam. In: Marton L. Magda (szerk., 1974): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Bp.: Gondolat, 171-195 BRUNER, J. (1973): Beyond the information given. New York: Norton BRUNER, J. (1975): A perceptuális készenlétrõl. In: Marton L. Magda (szerk., 1974): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Budapest: Gondolat, 125-170 BRUNER, J. (1997): Will cognitive revolutions ever stop? In: Johnson, D. M. és Erneling, C. E. (1997, szerk.) BRUNER, J. S., OLVER, R. R. és GREENFIELD, P. M. (1966): Studies in Cognitive Growth. New York: Wiley BÜHLER, K. (1922): Die geistige Entwicklung der Kindes. Jena: Fischer. III. kiadás
BÜHLER, K. (1927): Die Krise der Psychologie. Lipcse: Bart. Magyarul egy fejezete. In: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyûjtemény I. Budapest: Tankönyvkiadó, 1983. A pszichológia egysége, 390-404 BÜHLER, K. (1934): Sprachtheorie. Jéna: Fischer BYBEE, J. L. és SLOBIN, D. I. (1982): Rules and schemas in the development and use of the English past tense. Language, 58, 265-289 CHANGEUX, J. P. (1983): L'homme neuronal. Paris: Fayard CHANGEUX, J. P. és DEHAENE, S. (1989): Neuronal models of cognitive functions. , 63109 CHERRY, C. (1957): On human communication. New York: Wiley CHISHOLM, R. (1967): Intentionality. In: P. Edwards ed. The Encyclopedia of Philosophy. Vol. 3 and 4, New York: MacMillan, 201-204 CHOMSKY, N. (1957): Syntactic structures. Hága: Mouton. CHOMSKY, N. (1959) Review of B. F. Skinner's Verbal Behavior. Language, 35, 26-58 CHOMSKY, N. (1975): Reflections on language. New York: Pantheon Books CHOMSKY, N. (1980): Rules and representations. New York: Columbia University Press CHOMSKY, N. (1995): Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Budapest: Osiris-Századvég CHURCHLAND, P. (1986a): Neurophilosophy. Cambridge, Mass.: MIT Press CHURCHLAND, P. (1986b): Some reductive strategies in cognitive neurobiology. Mind, 124, 289-309 CHURCHLAND, P. M. (1995): The engine of reason, the seat of the soul. A philosophical journey into the brain. Cambridge, Mass.: MIT Press CHURCHLAND, P. és CHURCHLAND, P. S. (1990): Gondolkodó gépek? Tudomány, 6, No. 3, 16-21 CHURCHLAND, PATRICIA S. és SEJNOWSKI, T. J. (1992): The computational brain. Cambridge, Mass.: MIT Press CLARK, A. (1994): Associative engines. Cambridge, Mass.: MIT Press CLARK, A. (1996): A megismerés építõkövei. Budapest: Osiris CLARK, C. és KARMILOFF-SMITH, A. (1993): The cognizer innards. Mind and Language, 8, 487-568 COSTAL, A. és STILL, A. (1987, szerk.): Cognitive psychology in question. Brighton: The Harvester Press CRAIK, W. (1943): The nature of explanation. Cambridge: Cambridge University Press CRANE, T. (1990): The language of thought: No syntax without semantics. Mind and Language, 5, 187-212 CRICK, F. (1994): The astonishing hypothesis. The scientific search for the soul. New York: Simon and Schuster CSÁNYI VILMOS (1988): Evolúciós rendszerek. Budapest: Gondolat CSÁNYI VILMOS (1994): Viselkedés, gondolkodás, társadalom: etológiai megközelítés. Budapest: Akadémiai Kiadó CSÁNYI VILMOS (1995): Etológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó CSIBRA GERGELY (1997): Kognitív ellenforradalom vagy tudományos forradalom? In: Pléh Csaba, 1997, szerk., 327-346 CZIGLER ISTVÁN (1994): Figyelem. Budapest: Scientia Humana CZIGLER ISTVÁN és PLÉH CSABA (1973): Mediáció és jelentés. Magyar Pszichológiai Szemle, 30, 88-108 DAWKINS, J. (1995): Folyam az édenkertbõl. Budapest: Kulturtrade DEHN, N. és SCHANK, R. (1982): Artificial and human intelligence. In: Sternberg, R. J. (szerk.): Handbook of human intelligence. Cambridge, Mass.: Cambridge University Press, 352-391. magyarul In: Pléh, 1989
DENNETT, D. (1987): The intentional stance. Cambridge: MIT Press. Magyar kiadása: Az intencionalitás filozófiája. Megjelenik az Osiris kiadónál, 1998-ban DENNETT, D. (1991): Consciousness explained. Boston: Little Brown DENNETT, D. (1994): Darwin's dangerous idea. New York: Simon and Schuster. Magyarul 1998-ban jelenik meg a Typotex Kiadónál. DENNETT, D. (1996a): Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése. Holmi, 8, 251265 DENNETT, D. (1996b). Micsoda elmék. Bp: Kulturtrade DENNETT, D. (1996c): Igazhívõk: Az intencionális stratégia és sikerének forrásai. In: Pléh, 1996, szerk., 152-168 DENNETT, D. és KINSBOURNE, M. (1992): Time and the observer: The where and when of consciousness in the brain. Behavioral and Brain Sciences, 15, 183-247 DESCARTES, R. (1994): A lélek szenvedélyei. Szeged: Ictus DONALD, M. (1991): Origins of the modern mind: Three stages in the evolution of culture and cognition. Cambridge, Mass.: Harvard University Press DRETSKE, F. (1981): Knowledge and the flow of information. Cambridge, Mass.: MIT Press DRETSKE, F. (1988): Explaining behavior: Reasons in the world of causes. Cambridge, Mass.: MIT Press DREYFUS, H. (1972): What computers can't do: A critique of artificial intelligence. New York: Harper. 2. kiadás San Francisco: Freeman, 1979 DURKHEIM, E. (1917): A szociológia módszere. Budapest: Franklin Társulat EDELMAN, G. (1987): Neural Darwinism. New York: Basic Books EDELMAN, G. (1990): The remembered present: A biological theory of consciousness. New York: Basic Books ELMAN, J. L. (1990): Finding structure in time. Cognitive Science, 14, 179-211 ELMAN, J. L., BATES, E. A., JOHNSON, M. H., KARMILOFF-SMITH, A., PARISI, D. és PLUNKETT, K. (1996): Rethinking innateness: A connectionist perspective on development. Cambridge, Mass.: MIT Press ÉRDI PÉTER (1985): Egy analógia nyomában: Neumann János a számítógéprõl és az agyról. Világosság, 31, 81-85 ÉRDI PÉTER (1991): Posztmodern természet(?)tudomány. BUKSZ, 3, 454-460 ÉRDI PÉTER (1997): Az agy-tudat-számítógép legendáról. In: Pléh, 1997, szerk., 57-74 EYSENCK, M. W. (1990, szerk.): The Blackwell Dictionary of Cognitive Psychology. Oxford: Blackwell EYSENCK, M. és KEANE, M. (1996): Kognitív pszichológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó FELDMAN, J. A. és BALLARD, D. (1982): Connectionists models and their properties. Cognitive Science, 6, 205-254 FISER JÓZSEF (1997): A komplexitás kérdésének szerepe a párhuzamos konnekcionista rendszerekben. In: Pléh, 1997, szerk., 195-231 FLANAGAN, O. (1992): Consciousness reconsidered. Cambridge, Mass.: MIT Press FLAVELL, J. H. (1995): Young Children's Knowledge about Thinking. Chicago, Ill.: Society for Research in Child Development FODOR, J. (1975): The language of thought. Cambridge, Mass.: Harvard University Press. FODOR, J. (1980): Methodological solipsism considered as a research strategy in cognitive psychology. Behavioral and Brain Sciences, 3, 63-110 FODOR, J. (1983): The Modularity of Mind. Cambridge, Mass.: MIT Press FODOR, J. A. (1984): Observation reconsidered. Philosophy of Science, 51, 23-43 FODOR, J. A. (1988): A reply to Churchland's `Perceptual plasticity and theoretical neutrality'. Philosophy of Science, 55, 188-198
FODOR, J. (1990): A theory of content and other essays. Cambridge, Mass.: MIT Press FODOR, J. (1996a): Fodor kalauza a mentális reprezentációhoz: Az intelligens nagynéni segédlete. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Budapest: Osiris FODOR, J. (1996b): Összefoglalás Az elme modularitásá-hoz. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Budapest: Osiris FODOR, J. és PYLYSHYN, Z. (1988): Connectionism and cognitive architecture. Cognition, 38, 3-71 FORSTER, K. I. (1979): Levels of processing and the structure of the language processor. In: W. E. Cooper & E. C. T. Walker, (szerk.): Sentence processing: Psycholinguistic studies presented to Merrill Garrett. Cambridge, MA.: MIT Press. FREGE, G. (1980): Logika, szemantika, matematika. Budapest: Gondolat GADAMER, H. G. (1988): Két világ polgára. In: Michalski, K. (szerk.): A modern tudományok emberképe. Budapest: Gondolat, 232-244. GARDNER. H. (1985): The mind's new science: A history of the cognitive revolution. New York: Basic Books GEIER JÁNOS (1997): A belsõ reprezentáció tanulása hátrafel� terjedéssel. In: Pléh, 1997, szerk., 77-114 GERGELY GYÖRGY (1994): Az önfelismeréstõl a tudatelméletig. Pszichológia, 14, 123141 GERGELY GYÖRGY, NÁDASDY, Z., CSIBRA, G. and BÍRÓ S. (1995): Taking the intentional stance at 12 months of age. Cognition, 56, 165-193 GESZTI TAMS (1989): Agymodellek fizikus módra. Fizikai Szemle, 39, 41-45 GILSON, L. (1955): La psychologie descriptive selon Franz Brentano. Paris: Vrin GLEITMAN, L. és LANDAU, B. (1994, szerk.): The acquisition of the lexicon. Cambridge, Mass. MIT Press GOFFMAN, E. (1981): A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest: Gondolat GOMBRICH, E. (1970): Mûvészet és illúzió. Budapest: Gondolat GOODMAN, N. (1978): Ways of Worldmaking. Indianapolis: Hackett GOULD, S. J. (1990): A panda hüvelykujja. Budapest: Európa GOULD, S. J. (1996): Full house. Cambridge, Mass.: Harvard University Press GREENWOOD, J. P. (1991, szerk.): The future of folk psychology. Cambridge: Cambridge University Press GREGORY, R. (1973): Az értelmes szem. Budapest: Gondolat GRICE, E. (1997): Jelentés és A társalgás logikája. In: Pléh Csaba, Siklaki István és Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Budapest: Osiris GULYÁS ATTILA (1997): Neurobiológiai pontosítások: A hippokampusz. In: Pléh, 1997, szerk., 163-193 GUTTENPLAN, S. (1994): A companion to the philosophy of mind. Oxford: Blackwell HARKAI SCHILLER PÁL (1940): A lélektan feladata. Budapest: M. T. A. HARNAD, S. (1987, szerk.): Categorial perception. Cambridge: Cambridge University Press HARNAD, S. (1994.): Levels of functional equivalence in reverse bioengineering: The Darwinian Turing test for artificial life. Artificial Life, 1(3) HATFIELD, G. (1991): Representation in perception and cognition: Connectionist affordances. In: Ramsey, W., Stich, S. P. és Rumelhart, D. E. (eds.): Philosophy and connectionist theory. Hillsdale, NJ: Erlbaum HAUGELAND, J. (1996): A kognitívizmus jellege és kézenfekvõ volta. In: Pléh Csaba, szerk, 1996. HEBB, D. O. (1949): The organization of behavior. New York: Wiley HEBB, D. O. (1975): A pszichológia alapkérdései. Budapest: Gondolat
HERNÁD ISTVÁN (1994): Neokonstruktivizmus: A kognitív tudományok egységesítõ korlátja. Pszichológia, 14, 289-304 HERNÁD ISTVÁN (1996): A szimbólum-lehorgonyzás problémája. In. Pléh Csaba, 1996, szerk. HILGARD, E. (1980): The trilogy of mind: Cognition, affection, and conation. Journal of the History of the Behavioral Sciences, 16, 107-117 HIRSHFELD, L. A. és GELMAN, S. A. (1994, szerk.): Mapping the Mind. Domain Specificity in Cognition and Culture. Cambridge, Mass.: Cambridge University Press HINTON, G. E. (1992): Hogyan tanulnak az idegi hálózatok? Tudomány, 8, No. 11, 98-106 HOFSTADTER, D. (1979): Gödel, Escher, Bach. New York: Basic Books HOFSTADTER, D. (1987): Cognition, subcognition. Sortir du rêve de Boole. Le Débat, 1987, No. 47, 26-44 HORÁNYI ÖZSÉB (szerk., 1982): A sokarcú kép. Budapest: MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont HORÁNYI ÖZSÉB és SZÉPE GYÖRGY (1975, szerk.): A jel tudománya. Budapest: Gondolat HULL, C. L. (1943): Principles of behavior. New York: Appleton HULL, C. L. (1952): A behavior system. New Haven: Yale University Press HUSSERL, E. (1901): Logische Untersuchungen. II. kötet. Halle IVANOV, V. V. (1986): Páros és páratlan. Budapest: Kozmosz Könyvek JACKENDOFF, R. (1992): Languages of the mind: Essays on mental representation. Cambridge: MIT Press JAKAB ZOLTÁN: Az agy és az elme modelljeirõl. Café Bábel, No. 8, 43-54 JAKOBSON, R. (1968): Hang, jel, vers. Budapest. Gondolat JOHNSON, D. M. és ERNELING, C. E. (1997, szerk.): The future of the cognitive revolution. New York: Oxford University Press JOHNSON, M. H. és MORTON, J. (1991): Biology and cognitive development: The case of face recognition. Oxford: Blackwell JOHNSON LAIRD, P. (1981): Mental models in cognitive science. In: Norman, 1981, szerk. JOHNSON LAIRD, P. (1983): Mental models. Cambridge: Cambridge University Press JULESZ, B. (1991): Early vision and focal attention. Reviews of Modern Physics, 63, 735-752 JULESZ, B. (1995): Dialogues on Perception. Cambridge, Mass.: MIT Press JULESZ, B. és KOVÁCS I. (szerk., 1995): Cortical plasticity KANIZSA, G. (1979): Organization in vision. New York: Praeger KAMPIS GYÖRGY (1991): Self-modifyig systems in biology and cognitive science. Oxford: Pergamon Press KANT, I. (1981): Az ítélõerõ kritikája. Budapest: Akadémiai KANT, I. (1995): A tiszta ész kritikája. Budapest: Ictus KARDOS LAJOS (1976): A neuropszichikus információ eredete. Budapest: Akadémiai KARDOS LAJOS (1988): Az állati emlékezet. Budapest: Akadémiai KARDOS LAJOS és BARKÓCZI ILONA (1953): ,,Aequiterminális'' viselkedésrészletek jelentõsége az állati tanulásban. MTA Biológiai Osztályának Közleményei, 2, 95-114 KARMILOFF-SMITH, A. (1992): Beyond Modularity: A Developmental Perspective on Cognitive Science. Cambridge, Mass.: MIT Press KARMILOFF-SMITH, A. (1996): Túl a modularitáson: A kognitív tudomány fejlõdéselméleti megközelítése. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Budapest: Osiris KATZ, J. és FODOR J. (1964): The structure of a semantic theory. Language, 39, 170-210 KINTSCH, N. (1974): The representation of meaning in memory. Hillsdale: Erlbaum KISS SZABOLCS (1996): Az "elmélet" elmélet és a szimulációs megközelítés szerepe a gyermeki tudatelmélet magyarázatában. Pszichológia, 16, 383-396
KOSSLYN, S. M. (1980): Image and the mind. Cambridge, Mass.: Harvard University Press KOSSLYN, S. M. (1994): The resolution of the imagery debate. Cambridge, Mass.: Harvard University Press KOSZTOLÁNYI DEZSÕ (1997): Összes versei. Budapest: Osiris KOVÁCS ILONA (1991): Egy tudományos vízió. Pszichológia, 11, 77-126 KOVÁCS ILONA (1997): Mesterséges és természetes 'unitok'. A PDP és a sejtszintû idegrendszeri realitás. In: Pléh, 1997, szerk., 297-324 KÖHLER, W. (1921/1974): Intelligencia-vizsgálatok emberszabású majmokon. In. Kardos Lajos (szerk.): Alaklélektan. Budapest: Gondolat KÖHLER, W. (1938): The Place of Value in a World of Facts. New York: Liveright KÖHLER, W. (1947): Gestalt Psychology. New York: Liveright KRIPKE, S. (1980): Naming and necessity. Cambridge, Mass.: Harvard University Press KUHN, TH. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Bp.: Gondolat LÁBOS ELEMÉR (1978): Mesterséges és természetes értelem. Budapest: Magvetõ LANGE, F. A. (1881): History of Materialism. I-III. London: Trübner LASHLEY, K. S. (1929): Brain mechanisms and intelligence. Chicago: University of Chicago Press LASHLEY, K. (1951): The problem of serial order in behavior. In: Jeffres, L. A. (szerk.): Cerebral mechanisms in behavior. New York: Wiley LATOUR, B. (1995): We have never been modern. Cambridge: Harvester Press LEAHEY, T. H. (1987): A history of psychology. 2nd edition. Englewood Cliffs: Prentice Hall LEARY, D. E. (1982): Immanuel Kant and the development of modern psychology. In: Woodward, W. R. and Ash, M. G. (ed. s, 1982): The problematic science: Psychology in Nineteenth Century Thought. New York: Praeger, 17-42 LEIBER, J. (1991): An invitation to cognitive science. Cambridge, Mass.: Blackwell LESLIE, A. (1987): Pretense and representation: The origins of the "theory of mind". Psychological Review, 94, 412-426 LIBET, B. (1989): The timing of subjective experience. Behavioral and Brain Sciences, 12, 183-185 LIMA, S. D., CORRIGAN, R. L. és IVERSON, G. K. (1994, szerk.): The reality of linguistic rules. Amsterdam: Benjamins LINDSAY, P. H. és NORMAN, D. (1977): Human information processing: An introduction to psychology. 2nd edition. New York: Academic Press LÕRIK JÓZSEF (1984): Adalékok a többváltozatú névszótövek gyermeki elsajátításához. Gyógypedagógiai Szemle, 95-101. LYCAN, W. G. (1990, szerk.): Mind and cognition: A reader. Cambridge, Mass.: Basil Blackwell MACH, E. (1897): Contributions to the analysis of sensations. Trans. C. M. Williams. Chicago, Ill.: Open Court MACH, E. (1910): Popular scientific lectures. 4th edition. Translated by Thomas J. McCormack Chicago, Ill.: Open Court, 1910 MACH, E. (1927): Az érzetek elemzése. Budapest: Franklin MACH, E. (1976). Knowledge and error. Sketches on the psychology of enquiry. Transl.: Thomas J. McCormack and Paul Folkes. Dordrecht: D. Reidel MAYR, E. (1982). The Growth of Biological thought. Cambridge, Mass.: Harvard University Press MORGAN, C. L. (1894). Introduction to Comparative Psychology. London MACWHINNEY, B. (1976): Hungarian research on the acquisition of morphology and syntax. Journal of Child Language, 3, 397-410.
MACWHINNEY, B. (1978): The acquisition of morphophonology. Monographs for the Soc. Res. Child Dev. Ser. No. 174 MANDLER, J. M. (1992): How to build a baby: II. Conceptual primitives. Psychological Review, 99, 587-604. MÁRKUS GYÖRGY (1992): Kultúra és modernitás. Budapest: T-Twins Kiadó MARR, D. (1982): Vision. San Francisco:. Freeman MARTON, L. MAGDA (szerk.,1975): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Budapest: Gondolat MARTON PÉTER és GRÕBLER TAMÁS (1997): A kétszintû modellezés két útja. In: Pléh, 1997, szerk., 135-160 MAYNARD SMITH, J. (1990): Kulcskérdések a biológiában. Budapest: Gondolat MAYR, E. (1982): The growth of biological thought. Cambridge: Belknap Press MAYR, E. (1997): This is Biology: The Science of the Living World. Cambridge: Belknap Press MCCLELLAND, J. (1988): Connectionist models and psychological evidence. Journal of Memory and Language, 27, 107-123 MCCLELLAND, J. L. RUMELHART, D. E. (1986): Parallel distributed processing. Vol. 2. Cambridge, Mass.: MIT Press MCCLELLAND, J. L. és TARABAN, R. (1989). Sentence comprehension: A Parallel Distributed processing approach. Language and Cognitive Processes, 4, 287-335. MCCULLOCH, W. S. és PITTS, V. (1943): A logical calculus of the ideas immanent in nervous activity. Bulletin of Mathematical Biophysics, 5, 115-133 MÉREI FERENC (szerk., 1985): Piaget emlékkötet. Pszichológiai M-hely. 4. Budapest: Akadémiai Kiadó MÕRÕ LÁSZLÓ (1989): Észjárások. Budapest: Akadémiai Kiadó MEZEI BALÁZS (1994): Pszichologista volt-e Franz Brentano? In: Brentano, 1994, 5-38 MIIKKULAINEN, R. (1993) Subsymbolic Natural Language Processing: An Integrated Model of Scripts, Lexicon, Memory. Cambridge, Mass.: MIT Press MILLER, G. A. (1951): Language and communication. New York: McGraw Hill MILLER, G. A. (1956): The magical number seven, plus or minus two. Psychological Review, 63, 81-97 MILLER, G. A. és CHOMSKY, N. (1980): A nyelvhasználók véges modelljei. In: Pléh Csaba (szerk.): Szöveggyûjtemény a pszicholingvisztika tanulmányozásához. Budapest: Tankönyvkiadó MILLER, G. A., GALANTER, E. és PRIBRAM, K. H. (1960): Plans and the structure of behavior. New York: Holt MILLER, G. A. és ISARD, S. (1963): Some perceptual consequences of linguistic rules. Journal of Verbal learning and Verbal Behaviour, 2, 217-228. MORRIS, C. (1975): A jelelmélet megalapozása és A jelelmélet alapvonalai. In: Horányi és Szépe György (szerk.): A jel tudománya. Bp.: Gondolat, 43-105. MÜLLER, G. E. (1896): Zur Psychophysik der Gesichtsempfindungen. Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane, 10, 1-82. Magyarul in Pléh, 1983 MÜLLER, R. A. (1996): Innateness, autonomy, universality? Neurobiological approaches to language. Behavioral and Brain Sciences, 19, 611-675 NEISSER, U. (1967): Cognitive psychology. New York: Appleton NEISSER, U. (1984): Megismerés és valóság. Budapest: Gondolat NEUMANN JÁNOS (1964): A számológép és az agy. Budapest: Gondolat. 2. kiadás: 1972. Szalai Sándor fordítása. NEUMANN JÁNOS (1965): Válogatott elõadások és tanulmányok. Budapest: Közgazdasági. Augusztinovics Mária fordítása
NEUMER KATALIN (1991): Határutak. Ludwig Wittgenstein késõi filozófiájáról. Budapest: MTA Filozófiai Intézete NEWELL, A. (1980): Physical symbol systems. Cognitive Science, 4, 251-283 NEWELL, A. (1989): Unified theories of cognition. Cambridge: Harvard University Press NEWELL, A. ROSENBLOOM, P. S. és LAIRD, J. E. (1989): Symbolic architectures for cognition. In Posner, 1989 NEWELL, A. és SIMON, H. (1982): A tapasztalati számítógéptudomány - szimbólumok és keresés. In: A rendszerelmélet mint társadalmi igény. Budapest: Akadémiai, 227-256 NIETZSCHE, F. (1972): Válogatott írásai. Budapest: Gondolat NORMAN, D. A. (1981): Twelve issues for cognitive science. In: Norman, 1981, szerk. NORMAN, D. A. (1981, ed.): Perspectives on cognitive science. Hillsdale: Lawrence Erlbaum NYÍRI KRISTÓF (1968): Szemantika nélkül. Általános Nyelvészeti Tanulmányok VII, 189205 NYÍRI KRISTÓF (1983): Wittgenstein. Budapest: Kossuth NYÍRI KRISTÓF (1986): Európa szélén. Budapest: Kossuth NYÍRI KRISTÓF (1989): Keresztút. Budapest: Kelenföld. NYÍRI KRISTÓF (1992): Tradition and individuality. Dordrecht: Kluwer NYÍRI KRISTÓF (1994): A hagyomány filozófiája. Budapest: T-Twins O'KEEFE, J. és NADEL, L. (1978): The hippocampus as a cognitive map. Oxford: Clarendon Press OSBORN, A. D. (1949): Edmund Husserl and his Logical Investigations 2nd Edition. Cambridge, Mass.: Edwards Brothers OSGOOD, C. E., SUCI, G. és TANNENBAUM, P. (1957): The measurement of meaning. Urbana: Univeristy of Illinois Press OSHERSON, N. ET AL. (1990, szerk.): An invitation to cognitive science. Cambridge, Mass.: MIT Press PAIVIO, A. (1971): Imagery and verbal processes. New York: Holt PASCAL, B. (1977): Gondolatok. Budapest: Gondolat PAULHAN, H. (1929): La double fonction du langage. Párizs: Alcan PEIRCE, C. S. (1975): A jelek felosztása. In: Horányi és Szépe (szerk.): A jel tudománya. Bp.: Gondolat, 1941 PENROSE, R. (1993): A császár új elméje. Budapest: Akadémiai PERNER, J. (1991): Understanding the representational mind. Cambridge, Mass.: MIT Press PÉTER ÁGNES (1986): Neurológia, neuropszichológia. Budapest: Tankönyvkiadó PIAGET, J. (1967): A pszichológiai tények magyarázata és a pszichofiziológiai paralelizmus In: Piaget, J.-Fraisse, P. és Reuchlin, M. (szerk.): A kísérleti pszichológia módszerei. Budapest: Akadémiai, 167-209 PIAGET, J. (1968): Sagesse et illusions de la philosophie. Paris: Presses Universitaires de France PIAGET, J. (1970a): Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat PIAGET, J. (1970b): Epistémologie des sciences de l'homme. Párizs: Gallimard PIAGET, J. (1974): La prise de conscience. Párizs: Presses Universitaires de France PIAGET, J. (1978): Szimbólumképzés a gyermekkorban. Budapest: Gondolat PIAGET, J. (1988): A viselkedés mint a fejlõdés hajtóereje. Bp: Akadémiai PIAGET, J. (1990): Hat tanulmány. Budapest: Piaget Alapítvány PIAGET, J. (1993): Az értelem pszichológiája. Budapest: Akadémiai PIAGET, J. és INHELDER, B. (1967): A gyermek logikájától az ifjú logikájáig. Budapest: Akadémiai PIATELLI-PALMARINI (szerk, 1979.): Théories du langage - Théories de l'aprentissage. Le
débat entre Jean Piaget et Noam Chomsky. Párizs: Seuil PIATELLI-PALMARINI, M. (1996): Evolúció, szelekció és megismerés. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Budapest: Osiris PINKER, S. (1991): Rules of language. Science, 253, 530-535 PINKER, S. (1994): The language instinct. New York: Morrow PINKER, S. és BLOOM, P. (1990): Natural language and natural selection. Behavioral and Brain Sciences, 13, 707-784 PINKER, S. és MEHLER, J. (szerk., 1988): Connections and symbols. Cambridge: MIT Press, 1988. PINKER, S. és PRINCE, A. (1988): On language and connectionism. Cognition, 28, 73-193 PINKER, S. és PRINCE, A. (1994): Regular and irregular morphology and the psychological status of rules of grammar. In: Lima, S. D., Corrigan, R. L. és Iverson, G. K. (szerk.): The reality of linguistic rules. Amsterdam: Benjamins, 321-350 PINKER, S. és BLOOM, P. (1990): Natural language and natural selection. Behavioral and Brain Sciences, 13, 707-784 PLÉH CSABA (1983, szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyûjtemény I., II., III. Budapest: Tankönyvkiadó PLÉH CSABA (1984): Karl Bühler nyelvelmélete és a mai pszicholingvisztika. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XV., 237-256 PLÉH CSABA (1986): Az elme modularitása. Magyar Filozófiai Szemle 30, 211-216 PLÉH CSABA (1989, szerk.): Gondolkodáslélektan. I.-II. Szöveggyûjtemény. Budapest: Tankönyvkiadó, 1989 PLÉH CSABA (1990): A számítógép és a pszichológia. Világosság, 31, 527-541 PLÉH CSABA (1991): Szükséglet vagy divat? A megismeréstudományról. BUKSZ, 3, 227235 PLÉH CSABA (1992): Az asszociáció reneszánsza a kognitív pszichológiában. Janus, IX-2, 12-22 PLÉH CSABA (1994): A megismerés egységes elmélete - kései szintézis. Magyar Pszichológiai Szemle, 50, 99-111 PLÉH CSABA (1995a): A szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód és a szimbólumfogalom változatai/változásai. In: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor (szerk.): "Jelbeszéd az életünk": A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest: Osiris-Századvég, 149-171 PLÉH CSABA (1995b): Popper és a pszichológia. Replika, 17-18, 67-86 PLÉH CSABA (szerk., 1996): Kognitív tudomány. Budapest: Osiris, 1996, 437 lap PLÉH CSABA (1996a): A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 8,1996, 265-282 PLÉH CSABA (1996b): Szociális modellek és a megismeréskutatás. Pszichológia 16, 1996, 209-235 PLÉH CSABA (1996c): The computer as an inspiring and limiting factor in the conceptual development of psychology. Appraisal, 1996, 1:3-17 PLÉH CSABA (1997, szerk.): A megismeréskutatás egy új útja: A párhuzamos feldolgozás. Budapest: Typotex PLÉH CSABA (1998): A `tiszta megismerés', az érdek és a tudás viszonya. Világosság PLÉ CSABA és LÁNYI GUSZTÁV (1984): A "kognitív forradalom" és a magyar pszichológia. Valóság, 27, No.7, 12-28 POLÁNYI MIHÁLY (1992): Filozófiai írásai. I-II. Budapest: Atlantisz POLÁNYI MIHÁLY (1994): Személyes tudás. I-II. Budapest: Atlantisz POPPER, K. R. (1972): Objective knowledge: An evolutionary approach. Oxford: Clarendon Press POPPER, K. R. (1995): Knowledge and the body-mind problem. London: Routledge
POSNER, M. (1975): Az absztrakció és a felismerés folyamata. In: Marton, L. Magda (szerk.): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Budapest: Gondolat POSNER, M. (1989, szerk.): Foundations of cognitive science. Cambridge, Mass.: MIT Press PUTNAM, H. (1975): Mind, language and reality. Cambridge: Cambridge University Press PYLYSHYN, Z. W. (1980): Computation and cognition: issues in the foundations of cognitive science. The Behavioral and Brain Sciences, 3, 11-169 PYLYSHYN, Z. W. (1984): Computation and cognition. Cambridge, Mass.: MIT Press. PYLYSHYN, Z. W. (1989): Amit a lelki szem mond a lelki agynak: A mentális képek kritikája. In: Pléh Csaba (szerk.): Gondolkodáslélektani szöveggyûjtemény. Budapest: Tankönyvkiadó, 66-101 QUINE, W. V. (1969): Ontological Relativity and Other Essays. New York: Columbia University Press RÁCZ JÁNOS (1997): Tanulás tanár nélkül, versengõ tanulás. In: Pléh, 1997, szerk., 115-133 RAMSEY, W., STICH, S. P. és RUMELHART, D. E. (eds.): Philosophy and connectionst theory. Hillsdale, NJ: Erlbaum RÉNYI PÉTER (1976): Napló az információelméletrõl. Budapest: Gondolat RICHARDS, G. (1992): Mental machinery: The origins and consequences of psychological ideas. Baltimore: Johns Hopkins University Press ROCK, I. (1983): The Logic of Perception. Cambridge, Mass.: MIT Press ROSCH. E. (1992): The embodied mind. Cambridge, Mass.: MIT Press ROSCH, E. és LLOYD, B. B. (1978, szerk.): Principles of categorization. Hillsdale: Erlbaum ROSENTHAL, M. (1991, szerk.): The nature of mind. Oxford: Oxford University Press RUMELHART, D. E. (1975): Notes on a schema for stories. In D. G. Bobrow and A. N. Collins (eds.): Representation and Understanding. New York: Academic Press, 211-236 RUMELHART, D. E. (1980): Schemata. The building blocks of cognition. In: Spiro, P., Bruce, B. és Brewer, W. (szerk.): Theoretical issues in reading comprehension. Hillsdale: Erlbaum RUMELHART, D. E. és MCCLELLAND, J. (1986): Learning the past tenses of English verbs. In: Rumelhart, D. E. és McClelland, J. L. (1986): Parallel distributed processing. Vol. 1. Cambridge, Mass.: MIT Press RUMELHART, D. E. és MCCLELLAND, J. L. (szerk., 1986): Parallel distributed processing: Explorations in the microstructure of cognition. Vol. I. Cambridge, Mass.: MIT Press RUMELHART, D. E. és MCCLELLAND, J. L. (1987): Learning the past tenses of English verbs: Implicit rules or parallel distributed processing? In: MacWhinney, B. (ed.): Mechanisms of language acquisition. Hillsdale: Erlbaum RUSSELL, B. (1968): Filozófiai fejlõdésem. Budapest: Gondolat RYLE, G. (1974): A szellem fogalma. Budapest: Gondolat SCHANK, R. (1975): The structure of episodes in memory. In: D. G. Bobrow és A. N. Collins (szerk.): Representation and understanding. New York: Academic Press, 237-272 SCHANK, R. (1986): A magyarázatról. Elsõ próbálkozás. Filozófiai Figyelõ, 8, No. 3-4, 6579 SCHANK, R. és ABELSON, R. P. (1977): Scripts, plans, goals, and understanding. Hillsdale: Erlbaum SEARLE, J. (1969): Speech acts. London: Cambridge University Press SEARLE, J. (1972): Chomsky's revolution in linguistics. The New York Review of Books, június 29, 16-24 SEARLE, J. (1979): Az illokuciós aktusok szerkezete. In: Pléh Csaba és Terestyéni Tamás (szerk.): Beszédaktus, kommunikáció, interakció. Bp.: MRT Tömegkommunikációs Kutató SEARLE, J. (1990): Számítógépprogram lenne az emberi elme? Tudomány, 6, No.3, 110-15
SEARLE, J. (1992): The rediscovery of the mind. Cambridge, Mass.: MIT Press SEARLE, J. (1996): Az elme, az agy, és a programok világa. In: Pléh Csaba, szerk: Kognitív tudomány. Budapest: Osiris SÉRA LÁSZLÓ (1983): A képzelet pere a kognitív pszichológiában. In: Séra László és Komlósi Annamária (1983, szerk.): Perceptuális tanulás és képzelet. Budapest: Tankönyvkiadó SÉRA LÁSZLÓ és KOMLÓSI ANNAMÁRIA (1983, szerk.): Perceptuális tanulás és képzelet. Budapest: Tankönyvkiadó SÉRA LÁSZLÓ, KOVÁCS ILONA és KOMLÓSI ANNAMÁRIA (1990, szerk.): A képzelet. Budapest: Tankönyvkiadó SHANNON, C. E. és WEAVER, W. (1986): A kommunikáció matematikai elmélete. Az információelmélet születése és távlatai. Budapest: Országos M-szaki Könyvtár SHEPARD, R. és CHIPMAN, S. (1970): Second-order isomorphism of internal representations. Cognitive Psychology, 1, 1-17 SHEPARD, R. és COOPER, L. (1982): Mental images and their transformations. Cambridge, Mass.: MIT Press SHEPARD, R. és METZLER, J. (1971): Mental rotation of three dimensional objects. Science, 171, 701-703 SHERRINGTON, C. S. (1906): The Integrative Action of the Nervous System. New Haven: Yale University Press SIMON, H. (1982): Korlátozott racionalitás. Budapest: Közgazdasági SMITH, J. C. (szerk., 1990): Historical foundations of cognitive science. Dodrecht: Kluwer SPELKE, E. (1988): The origin of physical knowledge. In: Weiskrantz, L. (szerk.): Thought without Language. New York: Oxford University Press SPERBER, D. (1994): The modularity of thought and the epidemiology of representations. In: Hirshfeld, L. A. és Gelman, S. A. (szerk.): Mapping the Mind. Domain Specificity in Cognition and Culture. Cambridge, Mass.: Cambridge University Press, 39-67 STICH, S. (1983): From folk psychology to cognitive science. Cambridge: MIT Press SZALAI SÁNDOR (szerk., 1965): A kibernetika klasszikusai. Budapest: Gondolat SZENTÁGOTHAI JÁNOS (1979): Egységes agyelmélet. Utópia vagy realitás? Magyar Tudomány, 601-616 THORNDIKE, E. L. (1898/1983): Animal intelligence. Psychological Review, Monograph Supplements, 2, No. 4 Magyarul: In: Pléh Csaba 1983, szerk. TINBERGEN, N. (1976): Az ösztönrõl. Budapest. Gondolat TOLMAN, E. C. (1932): Purposive behavior in animals and men. New York: Century TURING, M. A. (1937): On computable numbers, with an application to the Entscheidungsproblem. Proceedings of the London Mathematical Society, 42, 230-265 TURING, M. A. (1950/1964): Számítógépek és gondolkodás. In: Szalai Sándor (szerk.): A kibernetika klasszikusai. Budapest: Gondolat, 1964, 120-160 VALÉRY, P. (1997): Füzetek. Budapest: Európa. Somlyó György fordítása. VÁMOS TIBOR (1990): Computer epistemology. Singapore: World Scientific Publishers VARELA, E., THOMPSON, E. és ROSCH. E. (1992): The embodied mind. Cambridge, Mass. VIGOTSZKIJ, SZ. L. (1967): Gondolkodás és beszéd. Budapest: Akadémiai VIGOTSZKIJ, SZ. L. (1971): A magasabb pszichikus funkciók fejlõdése. Budapest: Gondolat WIENER, N. (1974): Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat WILKINS, W. K. és WAKEFIELD, J. (1995): Brain evolution and neurolinguistic preconditions. Behavior and Brain Sciences, 18, 161-226 WINOGRAD, T. (1981): What does it mean to understand language? In: Norman, D. (szerk.:) Perspectives in cognitive science. Hillsdale: Erlbaum
WITTGENSTEIN, L. (1989): Logikai-filozófiai értekezés. Budapest: Akadémiai. Fordította Márkus György. Második, javított kiadás WITTGENSTEIN, L. (1992): Filozófiai vizsgálódások. Budapest: Atlantisz ZÉTÉNYI TAMÁS és KOÓS TIBOR (1997): Mesterséges és természetes hálózatok: A plaszticitás és a szemdominancia oszlopok. In: Pléh, 1997, szerk., 233-258
