Onder Csaba A Darwin-napló

2008 / Nyár

Fogadó az Igazi Utazóhoz

Onder Csaba A Darwin-napló

„Az igazi utazó — botanikus” „Patagónia - végtelen, tehát bármi elképzelhetô” Charles Darwin, 1832

2007. december 20. Nyíregyháza

Lemegyek a Babóba szétnézni. A Babó egy könyvesbolt és antikvárium, two in one, ahogy egy angol utazó mondaná, az egyetlen ebben a városban. Még zöld mázas rakott kályhájuk is van. Akár barátságos és otthonos is lehetne, de valami miatt néha mégsem az. Két könyvet keresek, James Cook kapitány útikönyvét és Charles Darwinét, az Egy természettudós utazásait. Hatvan év választja el egymástól a két útleírást, alig egy hónapja még egymás mellett szorongtak egy félreesô polcon. A Cook-könyv nincs itt. Hm. Vagy megvették (de ezt kétlem), vagy arrébb rendezték (ezt is kétlem), de hát akkor hol van? Gyenge hasonlat lenne, ha keresgélésemet a Babó pincéjében (vagy inkább gödrében) bármiféle világkörüli felfedezôúthoz hasonlítanám, mondjuk „Tízezer mérföld a tenger alatt”, vagy „Nyolcvan nap alatt a föld körül”, meg ilyenek, de hát a helyzet mégis csak ez: így vagy úgy, de egy könyvesboltban is lehet kalandtúrákat tenni. De ettôl most eltekintenék. Cook nincs meg, és én nem is keresem tovább, mindjárt itt a Karácsony, gyorsan kell valami szórakoztató. A Darwin-könyv szerencsére megvan, és meg is veszem gyorsan. Hogy ez miért lesz szórakoztató, még nem tudom. Pusztán megérzés. Persze még arról sincs ekkor tudomásom, hogy hamarosan afféle naplót írok majd, Darwin apropóján, útikönyvét kommentálva, vele utazva, El és vissza, hogy a hely szellemében Zsákos Bilbó nagysikerû könyvét idézzem. Mindenesetre a Darwin-könyv jó régi könyv, 1953-as, poros, sárgult és szakadozott, borzasztóan helyre téve egy ideologikus elôszóval és formás jegyzetekkel, amelyeket persze még a boltban átfutok. A fordító nevét sem most, sem késôbb nem találom — remélem, azért túlélte a Rákosi-korszakot. 2008. január 14. Kora reggel, Nyíregyháza

Ma Bódog napja van. Ez jó elôjel. Úgy döntöttem, hogy naplót fogok írni. Gyorsan meg is írom az elsô bekezdést, visszadátumozva az egészet december 20-ára. Nem könnyû naplót írni. A napló rendre és fegyelemre szoktat. Ezt azért nem egyszerû megszokni. Egyelôre azonban bizakodó vagyok és boldog. Minden bizonnyal tévedni fogok, sokat, már az eleje sem bizonyos, de nagyjából így volt. A minap írt Ésik Sándor, hogy elvállalja. Fel kell hívnom, hogy megbeszéljük a részleteket. Még január elején felkértem három embert, hogy tegyenek utazásokat és sétákat Nyíregyházán: a köztereken, az utcákon, a sóstói állatparkban — aztán csináljanak valamit. Készül A Vörös Postakocsi nyári száma. 2008. január 14. Este, még mindig Nyíregyháza

Felkerestem Ésik Sándort. A belváros peremén van az irodája, a helyi pueblo indiánok sziklába vájt építményei között. Szóval van neki egy Világjáró sorozata, amolyan magányos utazó világkörüli kalandjai, kis képek végtelen sora, amely különféle nyíregyházi lapokban jelent meg, hol itt, hol ott, gondolom, nem jószántából vándorolva

28

Onder Csaba: A Darwin-napló

ide és oda. Ez a hányattatás azért elgondolkodtató. A nyíregyházi olvasó kisvárosi olvasó, lelke poros akácosok közt verdes, vagy valami ilyesmi. Szóval van ez a sorozat, amely tehát maga is folyvást úton van, és gondolom, vele együtt a sorozat olvasói is lapról lapra úton vannak. Nem emiatt, mármint a lapok tengerén való hánykolódásban rejlô megejtô metafora miatt kerestem meg, habár önmagában ez is elegendô indokul szolgálhatott volna, és nem is amiatt, hogy akkor utazzék most A Vörös Postakocsin, hanem leginkább a kalapja miatt. Van neki egy arcképe, a sorozat minden darabja elôtt ott van, szakállas pasas, sárga szalmakalap alatt mosolyog, láthatóan élvezi az életet, és mindent tud a rejtelmes szigetekrôl. Ésik Sándor a mi kis Hemingwayünk itt, Nyíregyházán. Baktatok fel hozzá a sziklákon, már vár, kalap sehol, és szivarok se, meg whiskey se, csak puritán egyszerûség. Mindig zavarba ejtô olyasvalakivel találkozni, akivel eladdig még sohasem találkoztunk, de valami miatt már régtôl fogva ismerôs. Sorozatát olvasva sohasem tudtam elképzelni, hogyan csinálja. Hiszen az egész olybá tûnt, mintha folyvást úton lenne, akár csak egy 19. századi utazó, aki mindig más és más városokból és földrészekrôl küldi telegráfon írásait otthon maradt olvasóinak. Utazni persze sokféleképpen lehet. Verne Gyula eleinte ki se tette a lábát Párizsból, regényeinek hôsei viszont az egész ismert és nem ismert világokat, a tengermélyeket, a végtelen pampákat és a holdat is bejárták. Paganell, a Grant kapitány gyermekei ügyefogyott földrajztudósa tökéletesen tájékozódik Ausztráliában, ahol korábban sohasem járt: könyvekbôl és útleírásokból már mindent ismer, s a valóságban csak képzeletét kell egyeztetnie a tényekkel. Ésik azt mondja, hogy egy képre, egy mozzanatra összpontosít, aztán szépen, sorra minden eszébe jut. Valahogy úgy, ahogyan most én írok róla. Arra kértem, hogy sorozatának mintájára tegyen egy körutazást Nyíregyházán. Az ötletet egyébként a sóstói Állatpark konstrukciója adja, ahol mini földkörüli kirándulás tehetô az állatvilág apropóján. Gyönyörû illúzió. Várom, mit ír. Feltehetôleg nem azt, amit szeretnék, de pont olyat, ami nagyon jó lesz. Végül is ettôl izgalmas ez az egész. 2008. január 15. Nyíregyháza—Nyárliget

Murakami Haruki egy korai regényét olvasom: Birkakergetô nagy kaland. Tényleg vannak benne birkák, fôként egy különös, megnevezhetetlen fajú, hátán vörös csillagot viselô egyed. Kommunista birka? Lehet, hogy a fôhôs is birka, aki majd birkákat kerget, és lehet hogy az olvasó is az (mármint én), hogy ilyesmiket olvas? Most leginkább a vörös csillag érdekel, hogy ennek mi köze lesz Karl Marxhoz? Lehet hogy semmi, amivel így tipikus murakamis megoldása lesz a regénynek. Mégsem vált korunkban meghaladottá a metafizika? A fôhôs egyébként eljár egy közeli állatkertbe. A japánok közismerten kedvelik az állatokat, köztük a bálnákat is. A helyi állatkert akváriumában azonban nincs bálna, mivel túl nagy lenne oda és talán már meg is ették a derék japánusok, mindegy, szóval valami miatt csak a bálna „fall(osz)a” van kiállítva: a regényhôs azt nézegeti idônként. Ez azért érdekes. (Feladat: holnap megnézni a neten, hol lehet bálnafall(osz)okat megtekinteni.) A hôs persze éppen elvált és magányos. Saját maga lényegét pillantaná meg eme bálnaizében? A kasztrált cet saját sorvadozó identitására emlékezteti? Lehet hogy ez is csak egy metafora, mint minden más ebben a regényben? Persze a japánok szeretik megenni a bálnákat, és lehet, hogy csak ennyit hagytak belôle. Elmondásuk szerint kísérleti céllal vadásszák ôket, gondolom megnézik, hogy minden rendben van e bennük, és ha már úgy alakult, akkor szépen mehet az egész szusinak. 29

Fogadó az Igazi Utazóhoz 2008. január 16. Újra Nyíregyházán

Hetek óta Darwin naplóját olvasgatom. Meglepôen jó. Egy szót sem ír azonban útitársairól, környezetérôl, vagy magáról. Semmi személyes önreflexió. Egyedül a leírásokat megszakító történetek során lép ki szerepébôl: ezek viszont érdekesek. Mondjuk Rosas tábornok. Darwin leírása alapján teljesen olyan, mintha egy Marquez regényhôst kevernénk bele egy brazil szappanoperába. („Rózsás tábornok és csapata”, „Rúzsa Sándor a lovát ugratja” stb.) Új egyed. Ilyen tábornokok csak arrafelé lehettek. Utána néztem Rosas tábornoknak egy dél-amerikáról szóló tudományos monográfiában, amely nagyon száraz volt, szörnyen tudós, és meglehetôsen ideologikus. Ráadásul a szerzô Darwinra hivatkozva nem is azt írta, amit Darwin mondott. Nézegetem a Babóban vett 1953-as Darwin-kiadásomat. Ebben az évben hal meg Sztálin, Rákosi végre megbukik, és jön Nagy Imre. Végre Darwint is ki lehet adni újra, kicsit persze korrigálva és helyre téve a mestert, aki utazása idején egyébként még csak 23-24 éves. Olvasom a híreket, megint zöld aktivisták balhéztak japán bálnavadászokkal, a kreacionisták a darwini evolúciós tanok ellen hadakoznak az USA-ban, de a Legfelsôbb Bíróság határt szab az alternatív teremtéstörténetek terjedésének stb. Evolúció vagy Isten? Ebbe inkább most nem mennék bele. A létbe, meg az idôbe. Petôfi egyébként azt írja Úti leveleiben, hogy az élet költészete nem az idôtôl függ, hanem az egyéntôl. 2008. január 17. Nyíregyháza—Sóstógyógyfürdô

Kimentem ma az állatparkba, hogy a nyári szám Útirány rovatáról („Séta a parkban”) beszéljek az igazgatóval. Gajdos Laci — ahogy errefelé hívják. Számtalanszor láttam már, de élôben még sohase. Mokány kis ember, bajusz, kis pocak, élénk és szúrós szemek. Valami miatt gyermekkorom olyannyira kedvelt tömör kis gumilabdája jutott róla az eszembe, amit kiválóan lehetett pattintgatni, de lényegében folyvást elszállt és eltûnt. Öntörvényû és makacs kis játék volt, ha meg nem pattintgattam, csak ôrizgettem a zsebemben, akkor ugyan sokáig megmaradt, de így semmi értelme nem volt. Miközben beszélgetünk, az asztalán lévô fura követ nézegetem. Valójában csak nagydarab kavics, amelyre egy zebrás szalvéta van dekupázsolva — hálás gyerekek ajándéka az igazgató bácsinak. A zebrákat egyébként különösen kedvelem, nagyon érdekes állatok, mert elvileg lovak volnának, de ilyen vicces a kinézetük. Állítólag a zebra nagy identitásproblémája éppen az, hogy ô most valójában fehér alapon fekete csíkos, vagy fekete alapon fehér csíkos állat? A természettudósok véleménye megoszlik arról, hogy miért ilyen csíkosak. Az egyik teória szerint talán azért, hogy nagy tömegben nyargalászva ezzel zavarják össze az oroszlánokat, akik egyedekre vadászva így végül is nehezebben tudnak kiválasztani közülük egyet, mert csak végtelen fekete-fehér csíkos tömeget látnak. Mindez nyilván nem egyedi találmányuk, például ott vannak bizonyos tengeri halrajok, akik ugyanezt a trükköt alkalmazzák. És persze mondjuk Victor Vasarely is megbolondítja az emberi szemet zebrás képével, elvégre a mûértô is csak egy ragadozó. Széchenyi Zsigmond, legkitûnôbb vadász-íróink egyike, a zebrákról nem ír túl sokat könyveiben. Elmondása szerint leginkább csaléteknek használták ôket az oroszlánvadászathoz. Képzeljünk el egy agyonlôtt, egy nagy fára fellógatott pocakos kis zebrát, amint élettelenül csüng alá, csemegeként csábítva az oroszlánt, aki nem jön, a vadász meg méla lesben. Ál30


lítólag egyszer, egy afrikai szafarin úgy lôttek keresztül dumdumgolyóval egy zebrát, hogy az, hatalmas lyukkal az oldalában, még pár másodpercig állva maradt a szavannán. Állítólag jól át lehetet látni rajta. 2008. január 18. Nyírfalu

Charles Dawin ôfelsége Beagle nevû hajóján kelt útra 1831. december 27-én Devenportból. A tízágyús brigg kapitánya Robert FitzRoy volt. A beagle a könyv szómagyarázata szerint vizsla. Nekünk is van egy beaglenk, úgy hívják, hogy Nyuszi. Azért neveztük el így, mert nagyon félôs volt, és mert nagy fülei voltak. Nem éppen egy vizslához illô vagy kopóhoz méltó elnevezés, tudom, de hát a neveknek fura hatalma van. Darwin körbevizslatja a világot, a mi kutyánk pedig nem vizslat semmit, legfeljebb a kert némely pontját. Állítólag le lehet szoktatni az ásásról, de fogalmam sincs hogyan. A kertünk ôsz óta kész Verdun. Pedig rengeteg könyvet elolvastam már a beaglekrôl. A beagle egyébként nem vizsla-fajta, habár tényleg nagyon szeret vizslatni. Keverék vadászkutya, az elegáns, vörösbe öltözött vidéki angol arisztokrácia kedvenc rókaûzô kopója. Festôi látványt nyújt egy ilyen falka, ahogyan rohannak, farkuk a magasban, hegyük fehér, hogy jól látszódjék távolról is a magas fûben és cserjésben. Azt leszámítva, hogy az angolok mire is használják, mármint szerencsétlen kis rókák, Karakok és Vukok ûzésére, nagyon kedves állat. Egyébként roppant makacs és öntörvényû, ezzel együtt is manapság az egyik legnépszerûbb kutyafajta Magyarországon, így Nyíregyházán is. Rengeteg a „biglis” errefelé is, csaknem mindet ismerjük a Friedmann—telepen. Kedvencünk Frodó volt, de már jó ideje nem találkoztunk. A kutyások egyébként fura társaság: kedves emberek, akik kutyáik révén ismerkednek, legfeltûnôbb jellemzôjük pedig, hogy szóba állnak egymással és más emberfajtákkal is. A kutyások kutyáik alapján azonosítják a másik embert: a tulajdonos neve, fogalakozása, társadalmi státusza nem számít. Mondják, hogy mindenki magához illô kutyát választ, mint ahogyan azt is, hogy kutya és gazdája egy idô után egymáshoz kezd hasonlítani. Ez szentül igaz. Egyébként van egy igazi nyulunk is, egy hófehér törpenyúl, bent lakik a szobában, és igazi kutya természete van: állandóan szimatol és futkorászik, mindent megvizslat, és amit jónak talál, azt meg is rágja. Neki csak a füle hegye fekete. A neve egyébként valami oknál fogva Tequila, amit Tekilának ejtünk. A nyulak, a kutyákkal ellentétben, nem hallgatnak a nevükre, úgyhogy hiába ordibálunk, hogy ne rágd meg Tekila! Úgyis megrágja. Azt hiszem, Darwin jól választott a Beaglevel: más hajón nem is utazhatta volna körbe a világot. 2008. január 19. Egy ház a Nyír mentén

Egyébként semmi kedvem nem volt ehhez a naplóhoz. Kábé húsz éve már, hogy nem írtam naplót. Amit akkor írtam, azt sem olvastam soha újra. Viszont érdekes. Nem azért mert rendszerességre szoktat, hanem leginkább azért, mert rengeteg minden jut az eszembe, amit úgy írok le, ahogyan akarom. Egyébként pedig fû, fa, virág naplót ír manapság, elképesztô mennyiségû blogger van, aki nap—nap után teszi közzé megjegyzéseit és reflexióit magáról és a világról. A régi szép idôkben a naplónak még csak egy írója és egy olvasója volt, s e kettô rendszerint egybe esett. A napló titokzatos dolog volt, regényes, és intim. Persze, imádunk kukkolni, mások naplóiban vizslatni. Egykori filozófiaprofesszorom, Vajda Mihály mondta, hogy ez az egész 31

Fogadó az Igazi Utazóhoz naplóírás teljesen mihaszna dolog: Nem elegendô valamit megélni, minek azt még megírni és el is olvasni? Mostanság az Alföldben írja naplóját, nyilván megváltozott valami miatt a véleménye, én mindenesetre élvezem olvasni. Az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikere egyébként éppen egy napló-regény volt: majd kétszáz évvel annak fénykora után, egy fiatal londoni szingli, Bridget Jones alakjában ismét feltámadt poraiból. Ma, mint egykor az új Héloise, Pamela, vagy az ifjú Werther, mindenki Bridget akar lenni. A szingli szó néhány éve, éppen eme regénnyel csaknem egy idôben jött nálunk divatba. Bridget ha nem is utálja a beagleket, a gazdáikat annál inkább: megveti a rókavadászatot és a sznob arisztokratákat. Bridget Tony Blair és a Labour feltétlen híve. Bridget egy dolgozó nô, fajának tipikus egyede, csakúgy, mint egykor a Büszkeség és balítélet Lizije, vagy a mi Fannink, aki tulajdonképpen Kármán József volt. 2008. január 20. Egyház a Nyír Fa mellett

A beagle a basset hound rokona. A basset hundot leginkább Colombo felügyelô révén ismerhettük meg a nyolcvanas években (vö. Winkler Róbert Összes Mûvei: A Kutyákról). Végtelenül hosszú, lelógó fülû, mindig bús képû és végtelenül lusta kutya. Nem is értem, hogyan lehetnek rokonok? 2008. január 21. Einhaus am Nier

Ésik már el is küldte beígért írását. A törpék országában a címe. Nagyon mókás, és persze teljesen más, mint amire számítottam. A koncepciónkba azonban így is tökéletesen beleillik. Az igazi utazó botanikus — írja Darwin a naplójában, és ha ezt az utazók különféle fajairól alkotott, nem hivatalos rendszertani meghatározásnak tekintjük, akkor eszerint Ésik Sándor igazi utazó. Engem valami miatt nem érdekelnek a növények, így a botanika sem. Szeretem ôket, meg minden, de ez más, mint egy elhivatott esetében. Nincs kapcsolatom velük, nem értem a nyelvüket (nem vagyok egy Simon mágus), és néha locsolni is elfelejtem azt, ami éppen van. Ezért lehet kedvencem a kaktusz. De nem akarok tovább mentegetôzni: Darwin mélyen igazságtalan, nem veszem magamra, amit mond, miért ne lehetnék igazi utazó magam is? 2008. január 22. Kloster am Nier

Tavaly nyár elején a fôiskola könyvtárából kipakoltak egy csomó könyvet, többek között olyan angol nyelvû könyveket, amelyeket az európai katonai bázisokról, elsôsorban a németországiakból kivonuló amerikai csapatok ajándékoztak Magyarországnak még a kilencvenes években, és amelyekbôl Nyíregyházára is jutott jócskán. Az amerikaiak csak a tankokat vitték haza a tengeren túlra: a hamburger és a könyv maradt. Lehetett tehát turkálni, habár nem nagy örömmel: ajándékot így elherdálni. Elhoztam néhányat, el is ajándékoztam ôket. Csak egyet tartottam meg, Alan Moorehead: Darwin and the Beagle címû könyvét. (Harper&Row, New York-Evanston, 1969 — még most is kitûnô állapotban) Egyébként meg sem néztem elôször, hogy mi is ez pontosan, csak a címben lévô beagle-re koncentráltam, gondoltam, jó lesz szakirodalomnak Nyuszi kutyánkhoz, aki tudvalevôleg maga is beagle. Elolvasva Darwin útleírását, most ezt olvasom: nagyjából az van benne, ami a Darwin naplóból hiányzik: térképek, rengeteg színes és fekete-fehér illusztráció, és ren32


geteg személyes dolog, amit Darwin nem írt meg. Moorehead könyvének fejezetei a Darwin könyv fejezeteivel, az utazás állomásaival feleltethetôek meg. Újra utazza és végig kommentálja az expedíciót. Nagyon szórakoztató belegondolni, mennyire mihaszna dolog elutazni valahová, megírni, hogy aztán valaki késôbb útinaplónk alapján végigjárja mindezt, ráadásul újból megírja azt, amit már magunk is megírtunk. Egy utazás történetének története, amelyrôl most én is egy történetet írok. Hm. Az 1969-ben megjelent könyvet egyébként, a benne lévô book card alapján mindösszesen hárman kölcsönözték ki az ambergi katonai bázison. Elôször 1977. december 1-én Don Bock, majd 1978. augusztus 1-én Daniel W. Wright, és végül 1980. február 1-én Jerry Moore. 2008. január 23. Nireinshauze

Darwin naplója egyébként meglepôen olvasmányos. Különösen szimpatikus volt az a megjegyzése egy hosszas geológiai leírás elôtt, amelyben azt a javaslatot tette olvasójának, hogyha ez most nem érdekli, nyugodtan lapozzon tovább. Nyugodtan lapoztam tehát tovább, mert tényleg nem érdekelt, pedig általában nem szoktam. Vagy elolvasok valamit, vagy nem. Méltánytalannak érzem egy könyvvel szemben, hogy átlapozzam bizonyos érdektelennek gondolt részeit. Persze nem állítom, hogy soha nem tettem ilyet, régen minden bizonnyal volt ilyen, de nem emlékszem, hogy mi is volt ez. Talán nem is akarok emlékezni. Egyszer megtettem azt egy regénnyel, amit egyébként szintén nem szoktam, kivéve persze bizonyos tanulmányokkal meg ilyenekkel, hogy vastagon aláhúztam benne részeket, kihúztam belôle mondatokat, ceruzával téve láthatatlanná idegesítônek és feleslegesnek ítélt szavakat. Persze ezt már akkor tettem, amikor harmadszorra sem bírtam végigolvasni a szerzô egyébként nagy sikernek örvendô új regényét. Azt hiszem, kerestem a választ arra, hogy miért is nem bírom én ezt elolvasni. Ezért firkálgattam össze, és ez, azt hiszem, akkor jót tett és megnyugtatott — habár a könyvet ezek után sem bírtam végigolvasni. Persze ahhoz meg nem volt szívem, hogy elajándékozzam, vagy kidobjam, akár csak egy könyvtári selejtezés során Moorehead könyvét a nyíregyházi könyvtárosok, pedig vastag regény, és sok helyet foglal a polcon, ráadásul már a címe is brutális méreteket sejtet: A Lempriére-lexikon. 2008. január 24. The Land of the Tirpaks

Darwin könyvei — például a Taxidermia. Bárhova utazom, elôtte mindig kigondolom, mit viszek magammal olvasni. Valójában a kiválasztott könyvvel jelölöm meg az utazást az emlékezet számára. Minden úthoz egy könyv kapcsolódik, és minden könyvhöz egy út. Tavaly ôsszel egy kedves barátom Bécsbe hívott. A Harry Potter and the Deathly Hallows-t vittem, ekkor magyarul még nem volt meg, de nem bírtam ki, kénytelen voltam ezt olvasni, pedig nem tudok jól angolul, arra meg lusta voltam, hogy szótárazzak meg ilyenek. Bécsbôl leginkább ez maradt meg: a horcruxok, Harry Potter széttört varázspálcája és a Kaisergruft a Habsburg dinasztia hatalmas fémkoporsóival. Kész taxidermia.

33

Fogadó az Igazi Utazóhoz 2008. január 25. Hajnal, valahol Nyíregyházán

Azt álmodtam, hogy Nyuszikába halálos parancsszavakat tápláltak, azt hiszem, négyet. Bármelyik szó kimondására az egyébként ártatlan, lógófülû, bús szemû kutyus vérengzô fenevaddá változik. Nem lehet tudni, mely ez a négy szó. Akármelyik lehet. Csend és simogatás, félelem és reszketés. Nyuszikát el kell altatni. Álmomban próbálgatom a szavakat, és figyelem a kutyát. Nyuszi nem ért semmit. A szavakat persze nem tudom kimondani, csak magamban mondom. 2008. január 25. Niregi Hazai

Patagónai végtelen, tehát bármi elképzelhetô — írja Darwin. Darwin nem volt költô, ez a meglátása viszont romantikus lélekre vall. Nagyjából ebben az idôben, persze néhány évvel kicsit késôbb, de életkorilag egy Darwinnal megegyezô korú magyar fiatalember szintén arról igyekszik meggyôzni olvasóit, hogy a beláthatóság nem feltétlenül jelent ürességet és unalmat. Éppen a végeláthatatlan messzeség csábíthatja az utazót, vagy éppen az otthon ülô író képzeletét szárnyalásra. A magyar alföld pusztasága csaknem olyan, mint Patagónia végtelen fûtengere. Zrínyi Miklós, a költô és a hadvezér, egy helyütt azt jegyzi meg, hogy Brazíliában volna jó, de hogy miért, azt inkább nem írom ide. (Eléggé elkeserítô.) Darwin szerint Brazília egyébként nem is olyan jó hely: az emberek gorombák és nem oly kedvesek az utazóval, mint egyebütt a világon, mondjuk Tahitin. És egyébként is, a rabszolgaság már meghaladott eszme. Csokonai Vitéz Mihály egy könyvnyi anyagot írogat össze, vagy ahogyan ekkoriban mondanák, excerpál a Kanári szigetekrôl. Ki tudja, miért érdekelte Csokonait annyira a Kanári szigetek, gondolom, míg ezzel foglalatoskodott, addig is ott lehetett képzeletben, Debrecen helyett. Az elôbb említett ifjú író pedig, miután bejárja az egész Kárpát-medencét, képzetét, ahogyan ô mondaná, szárnyalásra nem a Kárpátok ekkoriban oly divatos fenyvesekkel vadregényes tája, hanem az Alföld tenger sík vidéke viszi, mert ott, végül is, bármi elképzelhetô. 2008. január 26. Früh Morgen, Karl Marx Stadt am Ganges

Most nézem, hogy Moorehead valójában történész, és van egy csomó háborús könyve is. Az ambergi amerikai bázis derék katonái talán tévedésbôl vették ki ezt a könyvet háromszor egymás után, hogy aztán sohase. Moorhead elôzô könyve 1966ban jelent meg és Cook kapitány útjáról szólt. The Fatal Impact. Nagyon jó kis cím. Talán azt hihették, hogy Darwin egy nagy hadvezér volt, aki Beaglenél aratott fényes gyôzelmet a poroszok felett, vagy valami ilyesmi. Ez a két történet, úgy tûnik, nagyon összetartozik. Vissza kellene menni a Babóba, a Cook-könyv hátha megvan mégis, valahol. 2008. január 26. Éjszaka, Rió de Zsanejró

Haruki birkás könyve: a kaland vége. Minden könyve egyforma, de ezzel nagyjából mindenki így van. Számomra ô az elmúlt év nagy felfedezettje. A hôs végül megtalálta a birkát, aminek egy vörös csillag volt a hátán. A többit nem mondom el.

34

2008. január 27. Moskau am Ganges


Tegnap elolvastam egy korai Bulgakov darabot, a Bíbor szigetet, 1923-ból, a kádban ücsörögve. Verne Gyula regényparódia egy moszkvai bolsevik színházban. Rég röhögtem ennyit. A darab szerint a darabot még a fôpróbán betiltja Szavva Lukics, a moszkvai fôcenzor, mielôtt sietve a Krímbe utazna nyaralni. A valóságban a Bíbor szigetet szintén betiltották. Ez egy szimpla diktatúrában felér a halhatatlansággal és a biztos sikerrel. Csoda, hogy Bulgakov valahogyan túlélte ezt az egészet. A darabban egyébként minden benne van, amit egy kommunista diktatúráról tudni érdemes. Szatirikus természetrajz, ál-vulkánnal, ál-angol tengerészekkel, ál-vörösbôrû bennszülöttekkel, igazi ármánnyal és igazi szerelemmel, ahogy kell. Ma egyébként Tasnádi Csaba direktornál jártam. Gondoltam, felvetem neki, mi lenne, ha a VidorHappy Art fesztiválon „A Bíbor Sziget” címmel egy Vörös Postakocsis irodalmi felolvasó estet szerveznénk közösen, írókkal, költôkkel, delnôkkel és egy hatalmas bálnával a készülô Korzó bálványozására. Mielôtt bármit is elôadhattam volna mindebbôl, felvetette (nem szó szerint idézve), hogy mi lenne, ha irodalmi felolvasó estet szerveznénk közösen, írókkal, költôkkel, delnôkkel és egy hatalmas bálnával a készülô Korzó bálványozására. A direktorokról eleddig leginkább csak regényes és szatirikus elképzeléseim voltak, az Ikszek, a Színházi regény, vagy most a Bíbor sziget Gennagyija. Tasnádi is egy regényes figura, amolyan romantikus hôs, de ezt csak elképzelni lehet. Ma este elkezdtem miatta újraolvasni a Svejket. Azt mondta, hogy gyerekkorukban az öccse, a késôbb híressé vált magyar szatíraszerzô, egyszer ôt „rendezte”: ô volt Svejk, a derék katona a háborúban és a színpadon. Svejk a mi kis bíbor szigetünk halhatatlan hôse: mindent tud, amit minden k. u. k. örökösnek tudni érdemes. 2008. január 28. Tahiti vagy Sidney

Átlapoztam Moorehead könyvét, beleolvasgattam és megnézegettem a képeket: tényleg az van, amit gondoltam: a személyes mozzanatok szöveges és képi visszaírása és kontextualizálása. Egy lapot (231—232.) viszont csúnyán kitéptek az amcsi katonák. Vagy a Papeete harbour (Tahiti) tetszett meg nekik, vagy Conrad Martens vízfestménye, amely a sidney-i kikötôt ábrázolta. Valamiféle egzotikus vágyódás a tenger iránt a hideg és ködös Németországban? Ki tudja. A maorikat ábrázoló képek nekem jobban tetszenek, a new zeelandiak különösen szépen tetoválták magukat. Igen, ez az utazás egy nagy mítosz kezdete. A nyugati civilizáció csapása önmagára. Ja, és van kép Rosas tábornokról is (122. oldal), szép ember volt, hideg és kegyetlen szemekkel, éles orral, hullámos fürtökkel és barkóval, ahogy annak lennie kell. A képaláírás nagyon vicces, az egyik talpnyalója („one of his buffoons”) szerint: ’when the general laughs, he spares neither mad man nor sound…’ Brr.

2008. január 28. Este, Hotel Tokió, Nyíregyháza

Murakami egyébként a macskákat kedvelheti. Minden hôsének van macskája. Legjobb magyarul megjelent regénye a Kafka a tengerparton. Ebben a macskák egyenesen fôszerepet játszanak, hiszen az egyik fôhôs tud velük beszélgetni. Igazi metafizikus lények. De ezt azt hiszem, már mondtam. Charles Darwin számos fajt fedez fel útja során. Igazi egzotikus és metafizikus lényeket. Ezek közül a legérde35

Fogadó az Igazi Utazóhoz kesebb, amit nem ô fedez fel, a kacsacsôrû emlôs. Miért nincs a Nyíregyházi Állatparkban kacsacsôrû emlôs (vagy gorilla)? 2008. január 29. Cut One Housea

Darwin és a kacsacsôrû emlôs találkozása. Darwin útja során amit lehet begyûjt, lelô, kitöm, lerajzol. Az általa elejtett kacsacsôrû emlôs szerinte nem mutat olyan jól kitömve, amin nem csodálkozom. Különösen a csôre veszít varázsából. Amikor az elsô példány Európába került, állítólag azt hitték, hogy közönséges hamisítvány, az emberi képzelet csúf tréfája, meg ilyenek. Hogyan is létezhetne ilyen állat, amely emlôs is, meg madár is, tojást rak, majd megszoptatja kicsinyét, ráadásul szôrös és kacsacsôre van? Volt is nagy bonyodalom, rendszertanilag, hogy hová is lehetne besorolni akkor ezt a valamit. Umberto Eco ennek apropóján egy egész könyvet írt Kant és a kacsacsôrû emlôs címmel az európai metafizikai gondolkodás csôdjérôl. Mert ugye szeretünk mindent szépen rendszerezni, elhelyezni kis dobozkákba, aztán jön valami váratlan, oda nem illô fordulat, és borul az egész rendszer, vagyis az, amit a világról gondolunk, hogy nem is úgy van, ahogyan. Kolumbusz e tekintetben nyugodtan halhatott meg, fogalma sem volt arról, hogy mit is fedezett fel, hogy végeredményében a föld tényleg gömbölyû, meg ilyenek, pedig ez volt a prekoncepciója. Ha létezhet a kacsacsôrû emlôs, akkor ezen a bolygón valóban bármi megtörténhet. A képzelet és az evolúció, akárcsak Isten, végtelen, csakúgy mint Patagónia sztyeppéi.

2008. január 30. Szerda, Boston, 21 óra 15 perc

Végre szerda. Ma megint lesz doktor House, M. D. Egy éve úgy döntöttem, hogy teljesen unalmas és szenvedélymentes életemet feldobom, és sorozatfüggô leszek. Azóta nagyon sok ismerôsöm van és életem izgalmas fordulatokat vett. 2008. január 30. Davenport, 11 óra

FitzRoy kapitány csak három évvel volt idôsebb Charlesnál. Charlesnak ekkor még nincs szép hosszú, télapós ôsz szakálla, és nem is fénylôen kopasz, mint késôbbi képein. FitzRoy arisztokrata és mélyen vallásos. Charles liberális és nemrég szerzett bachelort Cambridgben mûvészetekbôl. Szép kis páros, gyönyörû metafora: a Biblia és a Fajok eredete, kreacionisták és darwinisták egy hajóban. Fitz Roy pár pillanatig méregette magának Darwint, majd szótlanul rábólintott. Elsô tanácsaként, 50 angol fontért, pisztolyokat vetetett vele, amiket, Darwin elmondása szerint, maga sohasem kényszerült használni öt évig tartó közös utazásuk során. 2008. január 30. 23 óra 59 perc, Nyíregyháza

Vége a januárnak! Végre befejezhetem a naplóírást! Elég volt ennyi. Most már elárulhatom: elôre megfontolt szándékkal tettem, de egyébként képtelen lennék rá. Attól tartottam, hogy a „Séta a parkban” címû projektre felkért szerzôim közül vagy ki fog esni valaki, vagy nem azt írják meg, amit én, helyettük, legszívesebben, megírtam volna. Végtelenül önzô és gyanakvó szerkesztô vagyok. Na mindegy. Gyakorlatilag tavasz van. Gyönyörûen süt a nap, kellemes az idô. Elmentem sétálni. Hamarosan elutazunk Podolin mellé. Három éve ilyenkor Frank Schätzin Raj címû 36


ökotrhillerét vittem magammal Jahodnára. Míg a többiek síeltek, én olvastam. A síelés nagyon veszélyes sport. A snowboard különösen. Mivel a kellô sportolás után már csak hason fekve tudtam olvasni, sokszor és gyakran szenderültem álomba. Azt álmodtam, hogy olvasok. Egy regényt, amely az emberi civilizáció önpusztításáról szól. És arról, ahogyan a föld, Gaia, vagy hívjuk bárhogyan is, de összefog az ember ellen. Minden természeti csapás valójában a föld bosszúja, amely végsô soron nem a földet, hanem a rajta élôsködô embert pusztítja el. Nagyon lehangoló és közhelyes ez a zárlat: global warming, Charles Darwin és a The Fatal Impact, kótyagos szürkebálnák Vancouvernél, és januári tavasz Nyíregyházán. Legfeljebb majd kihúzom a végsô változatból. 2008. január 31. Még mindig Nyíregyházán

Jaj, elnéztem, ma van vége a januárnak! Sûrûn havazik. A tegnapi poétikus és filozofikus zárlat egyébként is elhibázott lett volna. Mindegy. Igyekszem Podolinra koncentrálni meg a hóra. Le kellene néznem a Babóba, kéne valami szórakoztató olvasmány, mondjuk Krúdytól a Podolini kísértetek, azt hiszem, ez még hiányzik, vagy esetleg a Kísértet Lublón Mikszáthtól. Ólubló éppen Podolin mellett van, a tér képet nézegetem, micsoda egybeesés, még három nap, ’s végre, oh, Charles, utazunk!

37

Onder Csaba A Darwin-napló

Recommend Documents