SARLÓ CSABA
VÁLOGATÁS A NAPLÓKBÓL Városmajor, 2002. március 7. Szavaztunk február elején a Szellemi Búvárok Egyesületében, s 17 szavazatot kapott, a legtöbbet, ez a téma: A megbolondult sót hogyan lehet rendbe tenni? Két kiváló szemináriumi dolgozat is születetett belőle, s ezeken felül magam is rögzítettem, hogy mit gondolok a témáról. 0. Bevezetés Aki megbolondult, tanítványként bolondult meg – a textus szerint (Mt 5,13). Ha nem is kész, de legalább potenciális tanítványként, aki már csatlakozott egy olyan közösséghez, amely tanulni akarja, amit Jézus tanít, s igyekszik is azt életében megvalósítani. De tanítványnak lenni hosszú folyamat, amelynek eleje és forrása az őszinte szándék – azonosulni Jézussal. Aztán a forrásból erecske lesz, azaz egyre több valósul meg ebből a szándékból. Az erecskéből patakocska lesz, és így tovább. A megbolondulásnál ennek a folyamatnak a megakadásáról van szó, amikor is a patakocska egy mélyedésben megáll, mert a forrás (Jézussal azonosulni) nem szolgál többé. Nem akarja a tanítvány tovább tanulni Jézust, nem akarja többé a tanítvány odaigazítani az életét Jézushoz: a tanítvány megbolondul. Látni való, hogy kérdésünket időben és logikailag megelőzi egy korábbi és nagyon fontos kérdés:mitől s hogyan bolondult meg a sónak mondott tanítvány? De ez sem a legelső kérdés ebben a sorban, hanem az, hogy miként lett valaki tanítvány, miként lett valaki só. Úgy lesz valaki tanítvány, hogy elkapja a gépszíj. Úgy bolondul meg, hogy rájön: nem ilyen lovat akartam. Úgy lehet őt rendbe tenni, hogy csoda történik. De abban az utcában, amelyikben én járok, ez ideig még nem történt őt rendbe tenni tudó csoda, ezért aztán én visszamennék az első kérdésre: Hogyan lesz valaki tanítvány? 1. Tanítvánnyá levés Találkozik a tanítóval. S a tanító tanítja őt, aki pedig próbálja megérteni tanítóját. De a tanító nemcsak azért kerül ilyen helyzetbe, mert több esze van mint a tanítványnak, hanem mert a tanítvány valami miatt őszintén értékeli azt az embert, akinek a tanítását hajlandó hallgatni: bizalommal van iránta. A tanító nem veri őt át: elmondja neki és társainak a nyolc boldogságot, s a végit is: Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket. S a tanítvány ennek ellenére megmarad mellette. Azért marad meg, mert megérti az eszével s a szívével, hogy mi fán terem az Isten Országa, s hogy mitől lehet egy ember, ő is, boldog. Ettől kezdve nem akar másért élni, mint ezért az Országért. Ezért tartozik bele abba a csapatba, amelyet Jézus a Föld sójának mond. A hagyomány arról értesít bennünket, hogy Jézus 13 tagú csoportjából 11 vértanú lett. Jézus tehát eléggé hatásos tanító volt. Ennek több oka van. Az egyik: Jézus nem volt akárki. A másik: kereső emberekkel találkozott. Ezt Jézus mondta hasonlattal is: a tanítványt mondta jó földnek, amely százszoros termést hoz. Jézus nyelvében a tanítvány nemcsak só, hanem jó föld is: Ismét tanítani kezdett a parton... ha nyomorúságot vagy üldözést kell elszenvedniök az ige miatt, azonnal eltántorodnak. Mások pedig olyanok, mint akiknél a tövisek közé hullott a mag: az élet gondja, a gazdagság csábítása megfojtja az igét, másoknál pedig jó földbe hullott a mag.. és százszoros termést hoz (Mk 4, 17-19).A hatásos tanító és a jó föld találkozásán fordul, hogy valakit elkap-e a gépszíj. Ennyit arról, hogy miként lesz valaki tanítvány. 2. A megbolondulás Most pedig lássuk, hogy mitől bolondul meg a tanítvány. Aki meggondolja magát és másfelé megy, a Jézustól mondottak miatt teszi azt: rájön, hogy nem akar ilyen áron boldog lenni. Ha jó föld volt, hiszen tanítvány volt, és mégis másfelé ment, nem feltétlenül gondolja
magát mindenestül árulónak, júdásnak. A megmaradók se képzeljék őt feltétlenül ilyennek. Inkább eltévedőnek, mert jó szándékkal is meg lehet bolondulni. Megzavarhatja őt pl. vallásának hagyománya, s a hagyományokat őrző erők: hátba mégsem úgy kell érteni a dolgokat, ahogy Jézus mondja, hátha mégis Kaifásnak van igaza. Az egész világ őrült lenne, s csak ők a normálisok?! Hátha éppen ők állítják feje-tetejére a világot... és így tovább. Az a tanítvány, aki jó föld volt, a megbolondulás után is megőrizheti emberi tisztességét. Nem hazudik önmagának. Lelkiismeretében megindokolja, hogy miért ment el - nem hazudva önmagának. (Akik hazudnak önmaguknak, sohasem térnek vissza – erről nagyon sok esettanulmányt írhatnék a Bokor történetéből.) Az ilyen tanítvány még visszatérhet. Főleg akkor, ha lelkiismeretének terhe le is betegíti őt. De csak ő teheti rendbe sajátmagát; ő, ha tanítójának jézusian tiszták voltak és maradtak szándékai, és végig reménykedik a tanítvány visszatérésében. (Én most tanítói-tanítványi pályám egy esetét írtam le: amikor a tanítvány visszatért; közel három évtized után.) 3. Rendbejövés rendbetevés helyett Jézusnak nem voltak illúziói vallásának vezetőiről: tudta róluk, hogy prófétagyilkosok. Ennek ellenére sem mondta, hogy hagyjuk őket ott. Mást mondott: egy ióta vagy egy vessző sem veszhet el a törvényből. Nem felbontani jöttem a törvényt, hanem teljesíteni és tökéletessé tenni. Megmaradt népének vallásában. Hagyta, hogy kivégezzék őt és tanítványait. Sok mindent csinált, életét is feláldozta, de új vallást nem alapított. Aki azért bolondul meg, mert egyházát félti Jézustól s az ő eszméitől, visszatalálhat, ha megtapasztalja, hogy Jézustól nem kell félteni semmit, ami szent. A fent említett esetben a tanítónak mindössze annyi szerepe volt a megbolondulás rendbetevésében, hogy megőrizte szavahihetőségét. Újra tanítvánnyá lehetett, mert jó földből való volt. Nem őt tették rendbe, hanem a megbolondult tanítvány tette rendbe saját magát. 4. Ki a tanítvány? Végezetül még egy különbségtevés. Miben különbözik a vallásos ember, a hívő ember a tanítványtól? Nem tanítvány, akinek nincsen közössége. Nem találkozott Jézussal, aki nem tesz tanítvánnyá másokat. Ettől még lehet nagyon rendes, istenszerető és emberszerető. Csak éppen kivonja magát abból a munkából, amelynek az emberi történelemben – úgy gondolom – egyértelmű és legvilágosabb megfogalmazója Jézus: Ha nem teszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem (Jn 10, 37). Mélyen meg volt győződve róla, hogy Isten munkáját csinálja, ehhez gyűjtötte a tanítványt. Át kell formálni a világot. Láthatóan, nemcsak lélekben. Úgy, hogy észre vegyenek minket. Hogy üssenek érte. Kik? Az urak. Kaifás és Pilátus. Főpapok, írástudók és vének. A vallásos meg a hívő elhitetheti magával, hogy ő csendben és észrevétlenül teszi az Isten dolgát. A tanítvány nem! Az színre lép. Hogyan? Népet, csoportot gyújt a jézusi szándéknak. Ugyanúgy, ahogy Jézus tette. S rendre ugyanolyan következményekkel. Esetleg kisebb méretűekkel, mert verébre nem érdemes ágyúval lőni. De lőnek rá azok, akik megfeszítették Jézust. Városmajor, 2002. március 8. DIALÓGUSAZ ISTENROL - Szerinted mi indította Istent arra, hogy teremtsen? Tudta, hogy létezni jó. Jobb, mint nem létezni. Azt akarta, hogy rajta kívül más is részesüljön ebben a jóban. - De tisztában kellett lennie azzal, hogy ez a jó számunkra csak nem közönséges arányú szenvedések ágyában lehetséges. Hogy olyan szenvedéseket kell a léttel együtt ránk zúdítania, hogy nem kevesek és nem ritkán szívesen visszaadnák és szándékuk szerint vissza is adják Neki létünket.
Tisztában kellett lennie vele. De olyan jónak gondolta a létezést, hogy szenvedést is vállalt azért, hogy legyünk. - Szerinted az Isten szenvedőképes? Nem mond ez ellent abszolútum-fogalmadnak? Az abszolútumnak mindene megvan, semmi sem hiányzik neki. Mitől nem boldog? Hogyan tud szenvedést vállalni? Nézd, én úgy gondolom, hogy az Abszolútum maga az időtlen létteljesség. De azt is gondolom, hogy Isten – ha létét rámatricázom a teremtett világra - egyidős az általa teremtett világgal. Az időtlenség nem időszakasz. Nem rövid és nem hosszú és nem is végtelen időszakasz. Nem is végtelen, mert végtelen idő, potenciálisan végtelen idő, tehát a mindig továbbfolytatódó csak akkor volna lehetséges, ha az időbeli folyamatnak volna egy kezdőpontja. Isten életének nem lehet kezdőpontja, mert felmerülne a kérdés, hogy mi volt a kezdet előtt, és mi indította útjára a kezdetet. Nincs tehát értelme egy olyan állításnak, hogy Isten évmilliókig gondolkodott azon, hogy teremtsen vagy ne teremtsen, mert amíg nincs teremtett valóság, addig nincs idő. Csak az látszik értelmesnek, hogy az időtlen Isten életében megjelenik az idő. Mégpedig annak következtében, hogy létrehoz egy változó, az Isten által kigondolt cél felé fejlődő világot, amellyel szükségképpen kapcsolatban marad. Azért szükségképpen, mert ez a kapcsolatban maradás a teremtés fogalmával együtt jár. E kapcsolat feltételezett, de meg nem engedett megszűntével a teremtett világ a semmibe hullanék. E kapcsolat erejében az Isten életében megjelenik az idő, és vele együtt megjelenik a szenvedés. - Miért szenved? Honnan tudod, hogy szenved? Hátha nagyúrként játszik csak. Tudja, hogy szenvedsz. De ettől nem búbánatos. Úgy van velünk, mint az orvos a kísérleti patkányokkal. Azt hiszem, hogy nem így van velünk. Azt hiszem, hogy szíve van. Résztvevő, együtt érző. - Miből gondolod? Abból, hogy van lelkiismereted. Hogy a patkányt is csak azért szenvedteted, hogy az embernek ne kelljen, ill. kevesebbet kelljen szenvednie. Azt gondolom, hogy az általunk ismert teremtés legmagasabb rendű létezőjébe, az emberbe önmagát rajzolta bele. A mű az alkotóra utal. Egyetlen ember sem kívánja, hogy éheztessék vagy megöljék őt. Az ellenkezőt kívánja, s a kívánság teljesülésének feltétele az erkölcsi törvény vállalása: szolgálni, megetetni, megbocsátani. Egy gonosz Isten, egy erkölcstelen Isten – a fogalom maga is ellentmondás – nem teremtette volna meg erkölcsi lényként teremtésének koronáját. Istennek szíve van. Istennek fáj az ember szenvedése. Városmajor, 2002. március 10. DIALÓGUS AZ EMBERRŐL. - A mai teológiai irodalomban sűrűn hallunk az "antropológiai fordulatról". Mit jelent ez? Azt,hogy a teológiában nem az Istenből kell kiindulnunk, akit nem látunk, hanem az emberből, akit látunk. Konkrétabban: ha megrajzoljuk,hogy milyen az ember, ebből következtethetünk arra, hogy milyen az Isten. - Ennek az volna az alapja, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert? Igen. A Teremtés könyve ezekkel a szavakkal fejezi ki ezt a gondolatot, hogy minden alkotás visszautal alkotójára. S ez az emberiség közmeggyőződésének mondható. Nehéz volna akár csak egyetlen kivételt is találni e "törvény", e tényállás alól. Olyan hipotézis ez, amely legalábbis nem bizonyítható tévesnek. - Miben látod az emberben az istenképiséget,az istenhasonlóságot? Egyetlen szóval kifejezve: a szeretetben látom. - Hogyan jutsz erre az eredményre? Leírtam a Merre menjek 1. fejezetében is, a KIO 9. numerusában is. - Mi ennek a lényege? Azaz, hogyan jutsz el erre az eredményre?
Sajátos kiindulással vizsgálom a tapasztalható létezők világát és benne az embert. - Miben áll ez a sajátos kiindulás? Egy magam felfedezte kategória rendszer alkalmazásában. - Az emberi gondolkodás eddigelé két legteljesebb kategória rendszerét Arisztotelész és Hegel alkotta meg. Te melyiknek a vonalán mozogsz? Azt hiszem, egyikén sem. HegeI azért vetette el Arisztotelészt, mert a szubsztanciát és járulékokat túlságosan statikusnak találta ahhoz, hogy a változó világ lényegét meg lehessen ragadni velük. Én meg túl absztraktnak tartom a hegeli tézis-antitézis-szintézis fejlődéskategóriákat, és azt kérdezem, hogy mi ennek a változásnak, fejlődésnek az iránya. A létmegnyilvánulások alapkategóriáit keresem. - Melyek ezek az alapkategóriák? Elsorolom: szerzés, vevés, alakítás, adás és kapás. - A kategóriarendszer mindig teljességre törekszik. Ezekbe a kategóriákba be tudsz sorolni minden létmegnyilvánulást? Igen. - Hogyan igazolod azt, hogy ez az öt kategória van: éppen ezek és nem mások, éppen ennyi és nem több és nem kevesebb? Gyakorlati nyilvánvalóvá tevéssel. Felszólítom a kételkedőt, hogy mondjon bármiféle létmegnyilvánulást, főleg olyat, amiről úgy gondolja, hogy nem tudom az öt kategória valamelyikébe belerakni. Ha bele tudom rakni, ha nem tiltakozik a belerakás ellen, ha nem érzi önkényesnek a belerakást, akkor magáévá teheti kategóriáimat. Legalábbis feltételesen, ti. amíg nem talál olyan létmegnyilvánulásokat, amelyek nem sorolhatók ebbe az öt kategóriába. - S milyen kép alakul ki az emberről e kategóriák segítségével? Megpróbálom tömören felvázolni. Az ember olyan lény, akinek a./ határtalan a tudatba szerző képessége – vágyik a valóság tudatba szerzésére, a valóság adekvát megismerésére, az igazra, b./ határtalan a birtokba szerző képessége – vágyik a valóságból fejlődően egyre többet és többet birtokba szerezni - vágyik a praktikai értelmű jóra, c./ vágyik a keze ügyébe eső valóság alakítására, akár önmagán kívül, akár önmagában (haja, hangja, mozdulata stb.) találja azt, vágyik a szépre, d./ vágyik arra, hogy amije van, akár magán kívül levő dolgokat, akár önmagát odaadja valakinek – vágyódik az etikai jóra, mert szereti azt, ill. azokat a személyeket, akinek-akiknek oda akarja adni birtokait és önmagát, ej vágyik arra, hogy valaki-valakik megajándékozzák őt birtokaikkal, önmagukkal, azaz kapni vágyik... s adás-, ill. kapás-vágya sem ismer határokat. Bármiféle kívülről jövő korlátozást – akármelyik kategóriában – emberméltósága sérelmének lát. Hát tömören ennyi az egész. - S ezekben áll az ember istenképisége, istenhasonlósága? Az öt kategórián belül található emberi megnyilvánulások mindegyike jellemző Istenre is? Nyilvánvalónak látszik, hogy nem. A szerzés kategóriája ellene mond a mindent tudásnak és mindent birtoklásnak, ami nélkül aligha rajzolható meg az Abszolútum fogalma. A vevés kategóriája pedig ezen felül ellenkezik még az isteni abszolútummal is. De az alakítás, adás és kapás kategóriái érvényesek Isten életére is. - A maga teremtetlen mivoltában? A maga teremtői életalakításában? Mind a kettőben? Mind a kettőben. - Kit alakít, mit ad és mit kap az Isten a maga teremtetlen világában, önmagában? Azt gondolom, hogy valamikor nagyon természetes volt az emberiség számára, hogy az Isten Apa is, Anya is. A mezopotámiai kultúrkörökben is így lehetett. Minden bizonnyal ez
magyarázza a Teremtés könyvében a többes számot: "Teremtsünk embert..." s talán még az "Elohim" nevet is, amely többes szám. - Úgy gondolod, hogy az emberiség valamikor már tudott a Szentháromságról? Azt hiszem, hogy az emberiség valamikor családi életet élőnek gondolta az Istent. Az evangéliumokban, s különösen a negyedikben reánk hagyományozott jézusi anyag a mindent adás és mindent kapás kölcsönviszonyát rajzolja meg Isten időtlen életében az Atya és a Fiú között. Jóval szerényebb a Szentlélek időtlen szerepének a rajza, aki az Atya és a Fiú között fennálló kölcsönös adás- és kapásvonatkozásokkal látszik azonosnak. - Az ember annyiban képe és hasonlatossága az Istennek, amennyiben kimutatható benne az adás és kapás határt nem ismerő vágya? Közelebbről igen. De istenképiségünkhöz hozzátartozik a szerzés, sőt a vevés képessége is. - Hogyan? Hát nem azt mondottad, hogy ezek a vonások ellenkeznek Isten mindent birtoklásával és szentségével? De azt mondottam. S mégis azt állítom, amit állítok. - Milyen alapon? Azon az alapon, hogy szerzés és vevés képessége nélkül az ember nem lehetne képmása annak az Istennek, aki szabadon, azaz senkitől nem determináltan éli a maga adás- és kapásvonatkozásokban fennálló életét. Ha az ember csak adó- és kapóképességet kapott volna, determinált lenne, nem tudna szabadon adni, ill. kapni, helyesebben elfogadni. - Azt akarod mondani, hogy a szerzés és vevés képessége menti meg az embert a determináltságtól, ez a két képesség teszi szabaddá? Nem egészen. Ha csak szerző- és vevőképességet kapott volna, ugyanúgy determinált lenne, mintha csak adó- és kapóképességet kapott volna. - Attól lenne szabad az ember, hogy kapott egyfelől adó-kapó, másfelől szerző-vevő képességet?Miért? Azt hiszem, hogy ez nyilvánvalóvá tehető. Ez a két képesség gondolkodásbeli, cselekvésbeli és érzületi feszültséget teremt az emberen belül: mi határozzon meg, a szerzés-vevés? Az adás-kapás? - Ennek a feszültségnek a következtében szabad és nem determinált az ember? Igen, ennek a feszültségnek az erejében képes dönteni. - Miről? Arról, hogy szerezzen-e, adjon-e? Nem. A vevést ugyan elkerülhetjük, de a szerzést nem. A szerzés jelenti a munkát és a létfenntartást. Ha nem dolgozom, elpusztulok. Döntenem arról kell, hogy a szerzést életem csúcsértékének tekintem, vagy pedig eszközértéknek. Ez utóbbi esetben a megszerzetteket felhasználom adásra - párom, gyermekem és mások javára. - Miben áll tehát akkor az ember szabadsága? Abban, hogy vonzza őt a minél többet magamnak megszerezni akarás célkitűzése. Olyannyira vonzza, hogy hajlamos erőszakkal is elvenni a másét (és ez a vevés!). Ugyanakkor vonzza őt e praktikai jó mellett az etikai jó is: az adás. Ez teszi lehetővé az ember számára a választási szabadságot. - S mi dönti el, hogy melyik vonzást nőtteti a másik vonzás fölibe? Mondhatnám: maga az ember dönti el. De mondom pontosabban is: a lelkiismeretére figyelés vagy nem figyelés. - Mikor figyelek, és mikor nem figyelek a lelkiismeretemre? Ha az etikai jó határozza meg az életemet, akkor figyelek. Ha a praktikai jó, akkor nem figyelek. - Nem gondolod, hogy önkényesen állapítod meg, hogy melyik magatartás a figyelés és melyik a nemfigyelés?
Nem. Itt semmi helye az önkénynek. Hogy mi az etikai jó, az objektíve nyilvánvaló. A szerzés-vevés végső értékké tevése elpusztítja az emberi életet. Az adás-kapás végső értékké tevése szaporítja és gazdagítja. - Honnan van az emberben ez az egy irányban választást szorgalmazó lelkiismeret? A megfelelő görög szó (süneidésis) együttlátásról, a latin megfelelő (conscientia) össztudásról beszél. Az embert a maga képére és hasonlatosságára megteremtő Isten rakta bele az emberi személyiségbe ezt az iránytűt, amely megmondja neki, hogy merre menjen, és merre ne menjen. Ha az iránytű irányában megy, tudja és érzi, eszével tudja, benső békét élvezve érzi, hogy azt teszi, amit tennie kell. Ha eltér attól, tudja és érzi az eszével, belső nyugtalanságával és félelmével, hogy rossz úton jár. - Ha az emberiség történetét nézem, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Isten egy kicsit hatékonyabb iránytűt is szerkeszthetett volna az ember számára. Úgy tapasztalom a múltra s jelenre vonatkozóan egyaránt, hogy az embert nem nagyon izgatja, hogy mit mutat neki az iránytűje, legfeljebb zavarja egy kicsit a közérzetét a figyelembe nem vett iránytű, s kiváló eszközei vannak a belső zavar ellensúlyozására ... a lelkiismeret szavának értelmi nevetségessé tételétől kezdve, a szerzett javak által biztosított mámorok különböző fajáig menően. Nem hiszem, hogy Isten rosszul számított. Úgy gondolom, hogy nem keverhette másképpen az emberi természet koktélját, s következésképpen nem tehette erősebbé a szóban forgó iránytű hívó erejét. - Miért? Ki parancsol az Istennek? A maga természete, s az általa szabadon megteremtett dolgok olyan-amilyen volta. No meg teremtő munkájának célja. - Most egy kicsit sokat mondtál egyszerre. Hármat is. Vegyük sorjába. Kezdem Isten természetével: meg akarja az embert ajándékozni a maga életének boldogságával. Ehhez szabaddá kell tennie őt. A teremtmény csak egy természetén belüli feszültség alapján rendelkezhetik választási szabadsággal. Ha a szerzés-vevés vonzóerejének a foka nem éri el az ötven százalékot, akkor az az ember, aki az adás-kapás vonalát választja, nem rendelkezik azzal a szabadsággal, amely kell ahhoz, hogy választása méltóvá tehesse őt a részvételre Isten életében. - Abból, amit az ember a maga történelme folytán produkált, hajlamos volnék azt gondolni, hogy a szerzés-vevés vonzóereje ötven százaléknál jóval nagyobb az emberben. Ebben nagyon igazad lehet. De én (nem) azt állítottam, hogy a különböző korokban és különböző helyeken élő egyes konkrét emberekben milyen, vagy hány százalékot mutató a szerzés-vevési vonzerő. Városmajor, 2002. március 11. Néhány napja levelet kaptam drótpostán:... újév táján hallottam tőled: az embernek nincs szüksége védelemre. Szerintem szüksége van az embernek védelemre... Hogyan vélekedsz ezekről? Milyen szövegösszefüggésben lehet igaz ez a mondatom? Nincs szükségem a NATO-ra. Tényleg. Káin botja zuhanása óta van karhatalom, s ez szövetkezik, s lesz belőle: Központi hatalmak, Berlin-Róma tengely, Varsói Szerződés és NATO - csak az én életemben. Eredmény: százmilliónál biztosan több halott. Nincs szükségem hadseregre, honvédelemre. Nincs szükségem bűnüldöző hatalomra sem, mert igyekszem nem ártani az embereknek. Soha nem kerültem még szembe az emberi együttélés törvénytől védett szabályaival (Btk.). Nincs szükségem rendőrségre. Sérelem ért ugyan, de komoly sérelmet csak az államtól és az egyházi hierarchiától szenvedtem - ezektől a kiemelten védő-óvó hatóságoktól.
Az Újszövetségnek nincs is szava a védelemre: csak a bosszúállás (ekdikésis) - ami az ember számára tilos (Róm 12,19). Isten megmenti az embert, de nem hadseregek és rendőrség által. Nem védelemre van szükségem, hanem tiszteletre, megbecsülésre, szeretetre. Ezek az Ország magatartásai, a védelem pedig - a karhatalomé. ,,A kapcsolatkereső/osztozó megközelítések", melyekről említést teszel, nem a védelem, hanem a szeretet derivátumai-származékai. Nézd meg az Értelmező Kézi Szótár ide vonatkozó anyagát! Senkit sem tudok megvédeni, nincs is hatalmam rá. Csak szeretni van hatalmam (görögül: ex-ousia = ez folyik lényegemből). Szeretni kell: kapcsolatkeresésekkel és osztozással, osztozással, osztozással, ami nélkül a szeretet alig több, mint duma. Hát ennyi. Ölel - Gyurka bácsi Városmajor, 2002. március 12. Kedves Gyurka bácsi! Nem tudok megbirkózni az alábbi mondat második felével. Tudnál-e nekem segíteni? Ha igen, drótpostázd, kérlek! Fáradozásodat köszönve ölellek: Bandi. Eine solche Sicht der Identität des Christentums in dialogischer und dynamischer Vielfalt ermöglicht es wohl besser als die traditionellen statisch-harmonistischen Modelle, Tolerierung des Fremden mit eigenen Ansprüchen zu vermitteln. (Sajnos a tágabb szövegösszefüggés nem igazít el.) Bandikám! Nagy nemzet ez a német! Egyébként ez a mondat arról beszél, hogy mi fán terem (Identität) a kereszténység. Ezt kitalálni két egymástól különböző módszercsoporttal (Sicht) lehet. Az elsőt már a korábbi mondataiban körvonalazta, itt csak azt tudjuk meg róla, hogy dialógikus és dinamikus sokféleségű. A második módszercsoportot a (csúnya) hagyományos, statikus (nem dinamikus, miként az első módszercsoport) és a dolgokat harmóniába hozni nem tudó, azt csak hiábavalóan megkísérlő modellek alkotják. Pihenjünk meg! A szerző a két egymástól különböző megközelítés-csoportból egyértelműen az elsőt választja. Ugyan miért? Azért mert az ezen fajtájú megközelítések képesek a másság tolerálását eszközölni (nem németek számára:ezek tudják tolerálni a másságot). Még közöl mellékesen valamit velünk e mondat (tisztességes mondattani beágyazás nélkül): azt, hogy a másságot sokan képviselik ám, és ezen sokak mindegyikének magukra jellemző igényeik vannak. Ezek után fordítás németről magyarra: /A mondat világos értelmét az képes meglátni, aki tudja a cikk, a könyv (egyik) alapvető mondanivalóját. Na mit? Hát azt, hogy a kereszténység lényege mi volna más, mint a másság elviselése./ Nézhetjük a kereszténységet dinamikusan meg statikusan. Az elsőt választom, mert csak az képes elviselni a másság faksznijait. fordítás németről németre magyar nyelven: A kereszténység azonosságának ez a látása a maga dialógikus és dinamikus sokféleségében sokkal inkább lehetővé teszi, mint a hagyományos statikus-harmonisztikus modellek, a másság tolerálást a maga sajátos igényeivel. Imádság, amellyel megjutalmazza magát a fordító: Istenem dicsőítelek téged, mert kifürkészhetetlen bölcsességeddel nem németnek teremtettél. Így amit mondani tudok - okosat, butát -, el tudom mondani, és embertársaim megértenek. Csak úgy. Mert beszélek. Minden tolmács nélkül. De azért a németet is szeretem - az "összes sajátos igényeivel együtt"? Nehezen. Amen. Hogy ezt a mondatot nem értetted meg, bizonyítja, hogy a pilisvörösvári svábok is asszimilálhatók. Nehezen. De kivárjuk türelmesen, mert ilyen a befogadó nemzet. Meg még milyen? Nagyképű, mint ez a levél is. Ölel Gy. b.
Városmajor, 2002. március 15. Kedves Ilona, Marosvásárhelyen! Örülök, hogy írtál, s elmondtad, hol laksz, mivel foglalkozol, s a kovásznai plébános és mások most is haragszanak rád ott mondott tavaly áprilisi beszédem miatt, s hogy várnád a Maghoz tartozók leveleit. Az ember akkor ír, amikor mondanivalója van. Nekem most van, mert írtál. S láthatom belőle, hogy mítoszról, természetgyógyászatról az erdélyiek szívesen hallanak, még fizetnek is érte. Nem így van az evangéliummal, azért nem fizetnek, azzal inkább haragosokat szerzünk. Már Jézus is így volt ezzel. Városmajor, 2002. március 25. Tegnap este harmatosan, lázat leszorító gyógyszerekkel megtömve,... de büszkén mentem ki Pista kocsijával Adyligetre - virágvasárnapi liturgiára. Harminc fölött volt a hívők száma, ami nem megvetendő arányú jelenlét az én miséimen. Ha majd nagy leszek, biztosan még többen leszünk! Sajnos, nem sajnos, a 9. évtizedben már összemegy az ember, s nem nagyobb lesz. Ismerős volt mindenki. Új csak a két gitáros-énekes hölgy volt, akiket Szabó János csábítgatott ide - sikerrel. Énekkel indult a liturgia, majd köszöntöttem őket. Még egyet énekeltek a gitárosok, én meg elimádkoztam a virágvasárnapi hivatalos misekezdeti könyörgést, s már indult is a passió. Gyakorlattal rendelkező testvérek csinálták; összeszokott gárda: a dévai színjátszó csoport. Szép volt. Jó ágy a prédikációnak. Mi tagadás, nem készültem. Délelőtt mondtam ugyan már egy prédikációt Bokorportán, ahol Julit és Pityut megkereszteltem, de az nem illett ide. Egész délután rágtam a tollat, de annak csak annyi eredménye volt, hogy betettem a táskámba három segédszöveget; ezek: Az apostol Petőfitől, az Ének Kaifásról Nagy Katalintól, és a Szonettkoszorú Kovács Gábortól. A hallott passió-szöveg után meg kellett szólalnom, s azt mondtam, hogy rosszul vagyok tőle. A 90-es évek közepén Salzburg egyetemén voltam hivatalos egy konferencián, s elmondtam ott egy hazai egyházi történetet. Egyik nyugati társelőadónőm azt mondta rá, hogy őt fizikai rosszullét környékezi az ilyen történetek hallatán. Történetemben a Kaifás-utódok már nem öltek meg senkit, csak hazudtak és hazudtak rendületlenül, s nem is jószántukból, csak pártunk és kormányunk szíves akaratából, és ezt tévedhetetlenségük teljes öntudatával és glóriájával kellett tenniök. Elvállalták s végigjátszották a szégyenletes szerepet. Ha jól emlékszem, ekkor szedhettem elő Petőfit: Bőszülten hagyta el a nép / A templomot, (Az isten és a béke házát) / S vadállatként rohant az ifjúhoz, Kit tennap még atyjának nevezett, S reáparancsolt: holnap ilyen tájig Ha itt látják, tüstént agyonverik. Beszélt az ifjú, a mint tőle telt, / Beszélt oly lelkesen, mint még soha. Hiába. Ahol pap emelt szót, / Ott az igazság megfeszíttetik. A magyar irodalomnak alig van Jézus-képe. Oly értelemben sincs, mint Papini vagy Mauriac jézus-életrajza; talán csak Kodolányi Én vagyok c. regénye volna ilyesféle, de az túlságosan regény és kevéssé tűnik nekem hitelesnek. Még kevésbé van irodalmunknak Jézustól ihletett figurája. A világirodalomban sincs sok olyan, mint Kazantzákisz regénye: Akinek meg kell halnia. Az Apostol eszméi, sorsa viszont nagyon Jézusra emlékezteti az olvasót. Az irodalmi kritika kezdettől fogva inkább habalygós félnótásnak hajlamos minősíteni Szilvesztert, Az Apostol hősét. Ugyanakkor kétezer év teológiája a felismerhetetlenségig mesébe-misztériumba rejti Jézus alakját, hogy ne kelljen párhuzamot vonnia Szilveszter és Jézus között, s ne kelljen hasonló ítéletre jutnia, ami az őrültséget illeti. Pedig - ismétlem - Szilveszter és Jézus, eszméik és sorsuk okán, - nem sokban különböznek egymástól.
Mindezt nem mondtam ott el virágvasárnap, s nem tudom visszaidézni miket mondtam, csak azt tudom, hogy teljes átéléssel adtam elő Nagy Katalin versét: ÉNEK KAIFÁSRÓL - VIRÁGVASÁRNAP TÖVIBEN Ajánlom a mindenkori és mindenhoni királyoknak, helytartóknak, hasonlóknak. .. Ezen a héten meghal valaki / nem azért mert Istenfia meghal akkor is ha csak Máriáé / Kaifás akarja így Kis hülye ez az ácslegény / azt hiszi békén sétálgathat föl alá pedig hamar ide jönnek azok a légiók / Kaifás tudja jól. Nem kell jönniök Pilátus alhatik / virraszt ébren az oltárleghűbb szövetségese a trónnak / s a tökmagsipka lehet bárki fején Ácslegény ne gyűjtsön tanítványokat / és senki se higgye hogy ácsok meg halászok is érthetik Isten álmait az országról / amikor az főpapi szakma Ácslegény imádkozzék zsoltárokat a béke ügyét pedig bízza hadvezérekre ellenséget szeretéssel se idétlenkedjék / mert nem tréfálnak ám a papok Ácslegény becsülje meg a gazdag ifjút / cserélje le még idején szövegét s építsen templomokat, különben az ő / talpa alatt is elfújhat a szél. Mert kezdetben vala Kaifás / és nincs és nem is lehet más folytatás s az ács nyomán gondolkodókat mi várja más / mint leköpés és máglyahalál A máglyalépcsőnél az ácslegény / testét nyújtja majd keresztre feszítve megbocsátó békecsókra / a megkötözöttnek Kaifás Hogy megtanulja végre minden iskolás / tudni kell érteni s olvasni az Írást hogy nincs ebben az istenverte világban más / csak Kaifás és Kaifás és Kaifás... Tényleg nincs? Amíg vannak Szilveszterek és Jézusok, addig nincs. Amikor meg már nincsenek Petőfik, Szilveszterek és Jézusok, akkor már nem is érdemes élni. Akkor már meghalt az Isten, s egészen elembertelenedik majd az emberi történelem. Csak hárman ülnek már a történelem asztalánál: a Mammon, a Király meg a Főpap, ez a sátáni Szentháromság. S azt csinálnak, amit akarnak. Megpróbálják közös erővel, örökre száműzni Jézust a történelemből. De nem sikerül nekik. Nem, mert a történelem arra lett, hogy a Jézusok mondják meg, hogy mi ennek az egész emberi történetnek célja és értelme. Városmajor, 2002. március 31. Március 19-én délután a Hamvas Béla körben adtam elő. Az Ezredfordulói tájékozódás ötödik elmét mondtam el: Őrült volt-e Jézus? A hallgatóságból már négy személy felkeresett a lakásomon, kettő már csoportba is akar jönni. Nagyobb volt a hatása, mint egy TV-vagy rádiószereplésnek. Amikor Szatmári Botond kérdésére elmondtam, hogy sejtésem szerint Pál egész misztikus Jézusértelmezése Arábiában tanult gnózis és semmi köze sincs Jézus tanításához, akkor az egyik hallgató megkérdezte, hogy ezek után mit csináljon húsvéttal és húsvétkor. Semmit sem tudok húsvétkor Jézusról mondani, ha nem engesztelte ki irántunk halálával a ránk engesztelhetetlenül haragvó Istent? Ha vérével nem mosta le rólunk az ősbűn szennyét, s nem nyitotta meg végre számunkra a százezer esztendőkig zárva maradt mennynek a kapuját? Azt hiszem, legalább három dolgot tudok mégis mondani. Az első az, hogy megszabadultam egy olyan Istentől, aki félmillió esztendővel ezelőtt történt évai gyümölcs-szakításért még kétezer éve is haragudott, s többek között rám is, aki millió és milliárd embertársammal ott
sem voltunk a kertben, nem is tudnánk az egész gyümölcsszakítási történetről, ha kb. háromezer éve le nem írja a Teremtés könyve. Megszabadulok egy szörnyeteg Istentől, aki bűnösnek nyilvánít engem már akkor, amikor még meg sem születtem. Megszabadít egy szörnyeteg Istentől, aki fia véres halála ellenében hajlandó csak kiengesztelődni velem s akárkivel, s nem pokolra vágni minket. A második, amit mondani tudok, hogy bemutatom Jézus alakját, akivel tervezhet a Kaifás olyan gyalázatot, amilyen csak egy főpaptól telik ki, de Jézus rendületlenül bízik őt szerető Atyjában, akármit is csinál vele a főpap. Hűséges marad Istenéhez akkor is, ha a főpap Isten nevében és Isten nagyobb dicsőségére sérti őt, és viszi a halálba. S végül beszélek az Isten gondolatait képviselőknek örök diadaláról. Arról, hogy hazudhatik a főpap annyit, amennyit akar, szaggathatja képmutatóan ruháját úgy, ahogy akarja, összesen azért tudunk róla, hogy a világon volt, mert ezeket az aljasságokat elkövette Jézussal. Ezzel szemben Jézus diadalmasan felkel sírjából, s ő a történelem legélőbb, és legmegbecsültebb embere, és senki sem mérkőzhetik vele. S ha művész lennék, őt festeném, őt vésném, őt verselném, őt dalolnám, őt muzsikálnám, hogy méltó húsvéti éneket énekeljek neki. De mindez nem vagyok, s így csak ideírom a magyar irodalom legkülönb Jézust interpretáló versének szerzőjét és címét, Sinka István: Virágballada; no meg pár sorát: Amikor hát jött a hajnal: / a hét gonosz kondás / kikereste a sár alól s így lett Virág András / televényföldje a fának / s ágya száz új ibolyának
Városmajor, 2002. április 9. A városmajori templomba mentem nagyszombati liturgiára. Szavam sem lehet a rendezés ellen. Elsötétített templomon keresztül vonult ki a papság - száz főnyi, minden korú és nemű, beöltözött asszisztenciával. Jó tíz percet eltöltöttek a templomon kívül tűzcsiholással, a templom közönsége pedig ezalatt a mély csendben és sötétben imádkozhatott. Majd következett a Krisztus VilágosságaIstennek legyen hála gyertyás körmenet visszafelé a templomba. Aztán következett az Exsultet, Szent Ágoston húsvéti öröméneke: Mert semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad. Ó milyen csodálatra méltó atyai jóságod hozzánk! Ó kimondhatatlan szeretet és jóság, hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte...Mért nem kímélte? Haragudott engesztelhetetlenül...Mindaddig,amíg vért nem látott. Méltó vért... amely képes lehetett őt kiengesztelni. És a többi. Lehetetlen eltávolítani ezt a jézustalanságot. Aztán jöttek az olvasmányok. A fáraó szívének megkeményítéséről, s hogy Isten a megkeményítés mellett még miképpen dögleszti bele a fáraó harcikocsijait és harcosait a Vörös-tengerbe. Sehol egy bosszankodó gesztus. Ellenkezőleg a padok sűrűn telítettek. Nagyon sokan állnak. Fiatalokkal van tele zsúfolásig a templom. Jó arcúakkal. Értelmesekkel. Diplomát, egyetemet nézek ki ezekből az arcokból. Mért vannak ezek itt? Mert egyetértenek Ágostonnal meg a Kivonulás könyve istenképével? Mert nem értenek egyet, s mégis itt vannak? Rosszak ezek a kérdezési kategóriáim, s itt létüknek semmi köze sincs - értéshez, nem-értéshez? Vaktában tapogatódzom. Ha ez a néhány száz fiatalember értené azt a Jézust, akit jó félszázada megismertem, meg tudnám velük mozdítani az országot. Újra lehetne kezdeni velük, mint tanítványokkal a három jézusi esztendőt. Nyoma sincs az újrakezdésnek.
Eltöltöttek ott két órát, s aztán hazamentek, s nem történt semmi. Énekelhetünk Exsultet-et meg az ellenkezőjét, s keményítheti maga az Isten a fáraó szívét, vagy azt már még sem teszi - mindegy. Tökéletesen mindegy. Valami egészen más van e néhány száz értelmes fiatalnak a szívében. S ezt az egészen mást legitimálja, szanktifikálja, igazolja, jóváhagyja ez a két óra. Mi ez az egészen más? Ha kimondom, vaktában lövöldözésnek tetszik. Ha nem mondom ki, szódiaré, amit idáig csináltam. Úgy tetszik, hogy akinek mindegy, hogy ilyen az Isten vagy amolyan, az a másik, a nem-jézusi táborhoz tartozik. Jézus ezt a másikat a Mammon táborának mondta. A Mammon valamikor szeges ostorral dolgozott a rabszolgák hátán. Ma a Mammonnak kesztyű van a kezén, s legfőbb szövetségese a vallás. Támasza és igazolója. A vallás is - prodzsekt. Kell hozzá forrás meg költségvetés. Jézusnak nem volt se egyik, se másik. Prédikációt, gyógyítást, mindent - ingyen végzett: Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! Az adófizető polgárok pénzén fenntartott üzem - a vallás. Közhasznú. Minta rendőrség vagy az Apeh. Városmajor, 2002. április 11. Mire kell nekem az Isten?... Mondok egy másik példát is, amiben nem segített. 18 éves koromba letettem a fogadalmat a piaristáknál a szegénységre, az engedelmességre s a tisztaságra. A szegénységgel nem volt semmi bajom, mert a háború végén szenteltek pappá, s elindult az infláció, s 45-ben megszabadultunk minden birtokunktól, s szegények lettünk mi is, nem mint a templom egerei, hanem mint az egész magyar társadalom. Az engedelmességgel sem volt bajom, mert Mindszenthynek hívták a magyar prímást, az pedig nálamnál is jobban tudta, hogy nem az a dolgunk, hogy az ateista kommunistáknak engedelmeskedjünk. Ha tehát én nem engedelmeskedtem nekik, akkor engedelmes voltam a Jóistennel szemben. A Vatikán keleti politikája még odébb volt, amelynek értelmében engedelmeskedünk kellett az elvtársaknak, s ha nem engedelmeskedünk nekik, akkor engedetlenek vagyunk a Jóistennel szemben. Ezt már nem ettem meg, s így lettem engedetlen, s kerültem az egyházjog szerint szembe a fogadalmaimmal. De a harmadikkal volt bajom, a tisztasággal, mert attól, hogy letettem a fogadalmat, attól még maradtam férfi, s ennek következtében folyton meggyónni valóim akadtak. S ezen sem tudott a Jóisten segíteni, mert ha egyszer férfinak teremtett, ezen már nem változtatott, s én folytonosan beleütköztem abba, amire fogadalmat tettem, s gyónnom kellett menni. Jó sok idő telt bele, amíg megértettem, hogy Isten Országa megépítésére nem kell tisztasági fogadalmat tenni. Azt felépíthetik családapák és családanyák, akár nyolc vagy kétannyi gyerekkel is. S bizony nagy kitérő az egyház életében a hiedelem, aminek én is foglya lettem: ha valami szépet akarsz csinálni Isten kedvéért, akkor kezdd azzal, hogy szerzetes leszel, s leteszed a fogadalmakat. Jézus már csak igazán akarta az Isten Országát, s még se tétette le a tanítványokkal a tisztasági fogadalmat, hanem egy feleséges fiatal embert bízott meg azzal, hogy feltámadása után az tartsa össze a tanítványok kicsiny csapatát. Városmajor, 2002. április 14. Visszatérünk Máté Hegyibeszédére. Hét szentbeszédben már kivégeztük Máté 5. fejezetének összes, azaz 48 versét. Semmiféle vallási cselekményről nem volt szó bennük. Csak arról, hogy azoké az Isten Országa, akik nem esküdöznek, nem sértegetnek, nem zavarják el feleségüket, nem verekednek, odatartják másik arcukat is, s nem a haverjaikat szeretik, hanem az ellenségeiket. Ilyen bevezetés mellett Máté Jézusa most már rátérhet a
vallási cselekményekre is, bár jobb volna talán, ha megkímélne bennünket tőle, mert Jézus ezeknek a vallási cselekményeknek élére ír egy éppenséggel nem hízelgő szót, amelyet kizárólag Jézus ajkára adva találunk az Újszövetségben. Melyikkel? A klasszikus görög jól ismeri e szót: hüpokrités, ami annyit jelent ott, mint a színész. Jézusnál valami egyebet jelent. Az okon jelent egyebet, hogy a görög színházban a színészek maszkot viseltek: szerepük szerint keserves (tragikus) vagy vidám (komikus) maszkot. S ennek folytán Jézusnál ez a hüpokrités szó maszkot viselőt, hüpokritát, alakoskodót, képmutatót, álszentet, szenteskedőt jelöl. A hatodik fejezet első verse a színház világába vezet minket. Vigyázzatok, hogy meg ne bámuljanak titeket!- mondja jézus. A színház görög neve: theatron, mely a magyarrá lett teátrum szóból mindannyiunk számára ismerős. A theatron főnevet pedig a theaó igéből képezzük, s ennek az igének jelentése: nézni, bámulni. De mit nézni, és mit bámulni? Nem mit, hanem minket! Mért akarnának megbámulni bennünket? Valami derék cselekedetünk miatt, s Jézus azt kívánja tőlünk, hogy ne bámultassuk meg magunkat e derék cselekedetünk miatt. Mi ez a derék cselekedet? Megmondom. Azzal a szóval mondom, amely Jézus tudatában volt, s amit ki is mondott tanítványai füle hallatára - de zsidóul mondta ki: CEDÁKA. S mit jelent ez magyarul? Hát ezt nem olyan egyszerű megmondani. S hogy tényleg nem olyan egyszerű, annak igazolására bemutatom a magyar nyelv több mint félezer esztendős és nem sok eredményű törekvését, hogy visszaadja ennek a cedákának pontos tartalmát. A legkorábbi dátum: 1466, a legkésőbbi: 1978; s köztük eltelt több, mint 500 év. 1466 (Huszita biblia): tü igazságtokat ne tegyétek emberek előtt 1541 (Sylvester János); tü alamozsnát ne aggyátok embereknek előtte. 1590 (Károli Gáspár); alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt 1624 (Káldi György): igazságtokat ne cselekedjétek az emberek előtt 1951 (Békés-Dallos); ne az emberek kedvékért tegyétek a jót 1973 (Szent István Társulat); a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek 1975 (Ökumenikus): a jó cselekedeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok 1978 (Csia); Igazságos tetteiteket ne az emberek előtt műveljétek. E fordítások tükrében kapunk valami választ arra, hogy mi ez a cedáka; kicsit sokat és sokfélét is: az igazság, az alamizsna, a jó, az igazságos tett, a jó cselekedet. Hogyan birkóztak meg ezzel a szóval, akik nálunk korábban kezdték a lefordítását. A görögök ezt mondták: dikaiosüné. A rómaiak ezt: iustitia. A latinból lett nyelvek mind ezt formázzák: justice, giustitiza. A germán nyelvek a Gerechtigkeit s a rightesness szavakat mondják, s ezzel valójában a latin nyomában járnak - valami igazat keresnek. Van orosz szentírásom is. Ott az alamizsna jelentésű milosztyina szót találtam, ami a mi miloszt-malaszt szláv jövevényszavunknak felel meg. Mindebből sokkal okosabbak nem lettünk, de annyit azért megtudtunk, hogy életünk valami derék dolgát, magatartását jelentheti ez a cedáka, s ennek ellenére Jézus bizony azt kívánja tőlünk, hogy ne nagyon mutogassuk, mert nem vagyunk mi színészek, akik abból élnek, hogy mutogatják a teljesítményüket. Egyéb forrásokból, a zsidó írásbeliség egészéből viszont jól tudhatjuk hogy mi ez a cedáka. Az embernek az a magatartása, amely iránt a zsidó szentkönyvek, írások a legnagyobb elismeréssel vannak. Olyan mint a görögöknél a kalokagathia, azaz az, hogy az ember nemcsak szép (kalos), hanem jó (agathos) is. De azért a zsidó cedáka más, mint a görög kalokagathia, bár ennek is két vonása van. Az egyik az aktív vonás: az a caddik ember ez a cedáka főnév melléknévi alakja -, aki teszi az Isten akaratát. A másik a passzív vonás: akinek sikerül az Isten akaratát teljesítenie, az az ember tetszik az Istennek. Ezt azért mondom passzív vonásnak, mert ebben már nekem nem kell tennem semmit, csak elszenvedem, hogy tetszem az Istennek, mert ilyenkor már az Isten az aktív, aki megelégedéssel állapítja meg, hogy a magatartásom igen kiváló: neki tetsző.
Furcsa egy vallási mozgalom volt ez a jézusi kezdemény a Tizenkettővel. Kellett hozzá egy kis kamra, belső szobácska meg egy kulcs, amivel a kamrát, szobácskát be lehetett magunk után zárni, s már meg is teremtettük az imádságos élet infrastruktúráját. Nem kellett se Taizébe utazni, se más felé, hogy rátaláljunk az Istenre. Az infrastruktúra eleve adott volt, ha már egyszer lakott az ember valahol. Az imádkozónak az Istent kell megtalálni. Az Isten pedig rejtőzködik, a rejtekben van, a bezárt kamra mélyén, ahol sötét van. De nincs ebből semmi baj, mert Isten kiválóan lát a sötétben is, tudja, hogy te, aki oda zárkóztál be imádkozni, ott vagy, s imádkozol hozzá, s ő rendezni tudja a számlát, meg tud jutalmazni téged. Atyád, aki lát a rejtekben, megfog fizetni neked! Akár alamizsnálkodol a rejtekben, akár imádkozol, akár böjtölsz a rejtekben. De csak akkor, ha a rejtekben teszed e vallási gyakorlatokat. Ha kürtöltetsz alamizsnálkodásod elébe, akkor nem. Ha a terekre mégy ki magad mutogatva imádkozni, akkor nem. Ha keserves arcot vágsz, amikor böjtbe fogsz, akkor nem. Mért? Ilyenkor mi van? Akkor megkaptad már jutalmadat. Kiktől? Azoktól, akik számára rendezted ezt az alamizsnálkodási, imádkozási vagy böjtölési shaw-t. Az emberektől. De Istennél nincs mit keresned. Neki semmit sem tettél, meg sem tud fizetni érte. Istentől üres kezekkel távozol. Mivel fizet az Isten? Avagy miféle jutalmat, bért fizet? Fizet-e egyáltalán? Jutalmaz-e egyáltalán? S nem inkább ingyen ajándékoz... a kiváltságoltaknak, a szeretett gyermekeinek? Nincsenek nem kiváltságolt, nincsenek nem szeretett gyermekei. Nincsenek megkegyajándékozott gyermekei. Nincsenek, mert Isten megüti teremtményeinek szintjét. Teremtményeiét? Igen. Az édesapákét és anyákét, akik nem tesznek különbséget gyermekeik között. Ő sem. Marad tehát a kérdés: mivel s hogyan fizet az Isten? Mi az a jutalom, az a bér, amelyet kifizet nekünk? A bért, a jutalmat megtapasztaljuk minden jótettünk, minden imánk, minden önmegtagadásunk után. Valami jó érzést tölt el bennünket. Azt tettük, amit Isten akart, kívánt tőlünk. Azt tettük, aminek fejében kedvesebbek lettünk Isten szemében. Jézus e kérdésre válaszolva nagy szavakat használt. Azoknak mondta, akik üldözést szenvedtek Isten Országáért: Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges lesz a mennyekben. Maga az Isten Országa a jutalma annak, ha van belső szobám meg kulcsom. Az a jutalmam, hogy jó nekem. Hogy nem cserélem el semmivel sem azt, ami így osztályrészül jut nekem. Amit Péter mondott a színeváltozás hegyén: jó nekünk itt lennünk. Sokkal jobb, mint az országon kívül. Összehasonlíthatatlanul.
Városmajor, 2002. április 15. Az imádkozás és meghallgatás - ma erről szól az ének meg a prédikáció. Imádkozhatott a fáraó, hogy álljon csak merőlegesen a két vízoszlop, nem hallgatta meg imádságát semmiféle Isten, s lezúdult a két vízoszlop, s megdöglesztette a harcikocsik lovait s embereit nem is akárki, hanem a Kivonulás könyvének Istene, aki pedig kinyilatkoztatott Isten volna. Imádkozhattak Koppány sámánjai Hadúrhoz is, a magyarok Istenéhez. A Jézus, Jézus-t kiáltó keresztény seregei Istvánnak legyilkolták az utolsó lázadót is, Koppány testét négyfelé vágva, hogy jusson belőle ne csak Veszprémnek, Esztergomnak, Alba Regiának, de Alba Juliának is 800 kilométerre keletnek, a Maros partján, hogy annak ura, a Gyula is tanulhasson belőle: nem lesz Isten, aki meghallgassa őt, ha egyszer szembe kerül István, a király, vasas németjeivel. Akkor az volt a NATO, meg az Európa Közösség,meg a nemzetközi valuta alap; a Koppány útja meg a kis magyar út, amely rendre elbukik, mert Bismarck, a vaskancellár megmondta, hogy Isten az erősebb hadseregekkel menetel.
A kismagyar utakat Isten nem hallgatja meg. Urak, főpapok, nádor bizony megetetik Dózsa vitézeit vezérük sült húsával, s leszoktatják a jobbágyokat arról, hogy Istenhez fohászkodjanak uraik gazságaival szemben. Majd a francia forradalom, majd a marxi forradalom hallgatja meg s orvosolja úgy, ahogy tudja fájdalmaikat, de szigorúan kikapcsolva a meghallgatási játékból az Istent, mert ezek a forradalmak ateista, Istent nem ismerő forradalmak. Dózsáé még nem. Dózsa még ismert Istent, a ceglédi Lőrinc pap ott volt táborában. A kismagyar utak pedig mind elbuknak. Thököly Nikomédiában, Rákóczi Rodostóban, Kossuth Lajos Torinoban végzik, mert Windischgrätz-cel, Paskievich-csel nem lehet kukoricázni. Az utolsó félszázadban is az tesz jó lóra, aki előbb Moszkvára, s 13 éve pedig New-Yorkra tesz. Aki okoskodik, elbukik, s van-e olyan buzgó bazilikai vagy másutt imádkozás, amely segíthet rajta?Aligha. Nincs. Akkor meg mit idétlenkedünk az imádkozás és meghallgatás szókapcsolattal? Mikor működik az? Az ellenőrizhetetlenségben. Elvesztjük esernyőnket, felajánlunk valamit Szent Antalnak, s vagy megkerül az esernyő vagy nem. Ha megkerül, Isten meghallgatta imádságunkat. A nagymama, a nagypapa már öreg, elmúltak talán 80 évesek is. Ha betegek, imádkoznak értük az unokák, hogy ne haljanak meg. Aztán előbb-utóbb mind meghalnak, egyikük sem halhatatlan. Ha viszont most még nem halnak meg - akkor Isten meghallgatta imádságunkat. Ha nem hallgatja meg, akkor azt mondjuk, hogy szegénynek az volt a jobb, hogy nem hallgatta meg kérésünket az Isten, mert már csak szenvedés volt szegény öregnek az élete. Csiki-csuki malom - jár ez mindenképpen. Hogy merek én így beszélni, amikor a régi templomok falai tele vannak aggatva fogadalmi táblácskákkal, amelyeken hívők köszönik meg Istennek, hogy meghallgatta imádságaikat?Az elmondottak alapján merek így beszélni, amiket még senki sem cáfolt meg. Ezen az alapon, meg azon az alapon, amit a Hegyibeszéd ma felolvasott szakaszában mondott jézus. Mit mondott? Tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek, mielőtt még kérnétek tőle. Mi következik ebből? Az, hogy felesleges kérnünk őt?Nem az, mert az ember arra tartja magának az Istent, hogy elmondhassa minden baját. Nagyon embertelen lenne az életünk, meg még Jézus is, ha az előző mondat így folytatódnék: felesleges tehát elmondanotok, amit ő legalább olyan jól tud, mint ti. Jézus nem embertelen, de emberséges, s ezért ezt is mondja: Kérjetek és adatik nektek. Keressetek és találtok. Zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, az mind kap. Aki keres, talál. Aki zörget annak megnyitnak. Ki az közületek, aki ha kenyeret kér a fia, követ ad neki? Ha ti tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle. Ez már beszéd! Szabad az út: kérhetek és meghallgathatnak. Hurrá, magyarok és nem-magyarok! Hozzá is fogok a kéréshez. Legyen már nekem is legalább havi félmillió forint jövedelmem, mint azoknak, akik tízmilliós kocsikkal repesztgetnek, amikor - nincsen dugó. Ezt keresem, ezért zörgetek. S ezt nem kapom meg, ezt nem találom, ez az ajtó nem nyílik meg, mert nem ez az a jó, amit a szüleim adnak nekem, és mert nem ez az a jó, amit mennyei Atyám ad nekem. Biztosan nem ezt kell kérnem. Hogyan kérhetnék olyasmit az Istentől, amit nem tud megadni minden gyermekének? Isten csak az egy dénárt tudja biztosítani gyermekeinek, bár azt mindegyiknek. Ugyanígy hiába kérem Istentől, hogy mindenki az én lábamat mossa, mert az ő kertjében annyi láb található, hogy az én két kezem is szükséges ahhoz, hogy minden láb meg legyen mosva. Azt sem kérhetem, hogy az én hadseregem legyen a legerősebb, és minden ellenségemet
megtaníthassam kesztyűbe dudálni, mert Istennek egy ócska csúzlija sincs mások lelövésére, nemhogy NATO-kompatiblis hadi repülőgépei volnának. Azt sem kérhetem Istentől, ha van bőr a képemen, hogy igazítsa már el azt, hogy én legyek a világ legegészségesebb embere, s hogy száz évet érjek, s a többi... mert mi címen? Hogy kérhetnék Istentől olyasmit,amit nem tud biztosítani mindenkinek? Rettenetes nagy butaság kell ahhoz, hogy Istent próbáljam megfűzni, hogy segítsen már nekem kiváltságosnak lennem. Amikor Isten maga a kiváltságot nem ismerés, bár a vallások állandóan arról beszélnek, hogy Isten valakit kiválasztott anyja méhétől, másokat meg nem. Anyám mind a hetünket kiválasztotta arra, hogy szentek legyünk az Isten előtt. Alighanem így van ezzel az Úristen is. Engem sem arra teremtett, hogy legyen csak belőlem egy nagy tróger. Ha így állnak a dolgok, mondjátok már meg nekem, hogy miről beszélgessek imádkozásaimban az én teremtő Istenemmel? Mit kérjek, mit keresek, mért zörgessek, mit kapjak, mit találjak, mit nyissanak meg nekem? Ha eleve lehetetlen a protekció az ő világában, akkor miért strapáljam magam? Nagy urakhoz csak protekcióért megyünk! Ez igaz! Csak az nem igaz, hogy az Isten nagy urak közé tartoznék.
Városmajor, 2002. április 21. Február 3-án Máté Hegyibeszédének első 12 verse volt a textus ebben a mostani A-évben, s azóta minden vasárnap este ebben a Hegyibeszédben araszolgatok valamivel előbbre Adyligeten. … Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák, és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok nem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott a szíved is. Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak, stb.. … Rousseau vagy Csokonai számára aligha álmot rablók Jézusnak a Hegyibeszédben olvasható szavai. Mért nem olvasták, s ha olvasták mért nem hallották meg e szavakat? Csak azért, mert a gazdag egyház propagálta, vagy inkább nem is propagálta őket. Idézek gyermekkorom, az 1927-es Szent István Társulati Biblia magyarázataiból, ahogyan e jézusi megállapításokat interpretálták: A vagyonszerzés nincs megtiltva, miként máshol a gazdagság sincs. Aki a földi vagyont jól használja, azt az erény és üdvösség eszközévé teheti. A tétlen bizakodás nem keresztény erény, hanem mohamedán fatalizmus. A testi szükségletekért a pogányok szoktak túlságosan aggódni. Csokonai az egyházak Hegyibeszéd-magyarázata helyett inkább Rousseaura, s jelszavára (Térjünk vissza a természethez.!) figyelt, s arra az eredményre jutott Rousseauval együtt, hogy az emberiség alapbaja az, hogy a termőföld birtokká vált. Mert amíg birtokká nem vált, addig a létfenntartás feltétele az elégség volt. Hát ez meg micsoda? Amennyi volt, annak elégnek kellett lennie. Most meg minimálbér van, ami Ausztriában százezer Ft-nál is jóval több, nálunk 50 000 Erdélyben 25 000, Kárpátalján 10 000, Oroszországban, Csecsen-földön s Afganisztánban még annyi sem. S mindenütt egyaránt kevés, s nem elég, több kellene, hiszen másoknak nem ennyi jut, hanem több, mint nekem. Ha másnak sem jutna több, bizony elég volna, ami van; még a fele is elég volna.
Csokonai számára ez a birtoknélküliség vagy közös birtoklás azért természetes, mert Rousseau nyomán elhitte, hogy az emberiségnek ez ősi, kezdeti állapota volt. Kezdetben nem úgy volt, ahogyan most van. A feleséget sem kell elzargatni, ha meguntuk, mert kezdetben nem úgy volt, hogy váló levelet adtunk neki - mondta Jézus. Szeretni vagy legalább elviselni kell tudni. Lehet, hogyha felesége lett volna, nem ezt mondta volna, hanem azt, hogy nézzétek, én is kibírom a magamét, ő is kibír engem. De hát nem volt neki, s így nem mondhatta. Rousseau és Csokonai történeti érvre hivatkoznak a magántulajdon ellenében. Mire hivatkozik Jézus? Mint a világ legtermészetesebb dolgára. Hogyan hivatkozhatik erre, amikor a normál keresztény embernek a haja is égnek áll a közbirtokosságtól, hát még a nem kereszténynek? Csakúgy, hogy tapasztalta, hogy csak így tud élni. A tapasztalata folytán. Tudta és tapasztalta, hogy nem az teszi boldoggá, hogy kincseket gyűjt, amelyeket elemészt a moly s a rozsda, hanem gyógyít és tanít, azaz teszi azt, amit Isten akaratának meglátott, aminek folytán istennektetsző lett, az Atya szerelmes fia. És tudta, mert megtapasztalta, hogy nem látott hiányt semmiben. Sem ő, sem a tanítványok. Mindig kikerült, ami kellett? Mért? Mert a barátaik is tudták, hogy méltó a munkás a maga táplálékára. Ha húsvéti bárány kell, akkor találkoznak egy korsóvivő emberrel,s az elkészíti nekik a húsvéti bárányt. Aki közösségben van valakivel, megtapasztalja, hogy csak közbirtokosság alapján lehet élni. Ennek megannyi bizonyítéka a millió és millió fel nem bomló házasság, amelyeknek titka, hogy a miénk nevezet még nem üle el, hanem hatályban van, s nem váltotta le az enyim s a tied, mert ezek csak a válóperes tárgyalás során kerülnek elő. A földi kincset gyűjtő, a profit-orientált foglalatosságok együtt járnak a többet birtokolni akarással. A mennyei kincset gyűjteni akaró, a nem profit-orientált foglalatosságok pedig együtt járnak a Csokonai-féle elégséggel: amennyi van, az elég. Jézus szavainak a világában pedig azzal járnak együtt, hogy az aggodalmaskodás teljesesen fölösleges: ha ma jóllaktam, nem érdemes avval foglakozni, hogy holnap is jóllakom-e majd. A holnap majd aggódik magáért. Nekem nem kell. Most már csak annyi lenne a dolgunk, hogy nem földi kincset, hanem mennyei kincset gyűjtő foglalkozásokat keressünk magunknak. Nagyon sok ilyen van. Ismérveik: nem fizetnek érte sokat: egészségügy, oktatásügy, mindenféle szociális feladat: pl. a haldoklókat összeszedni Kalkutta utcáin, terein, stb. Másikismérv: egész embert kívánnak, ha lehetne még többet is. Csak azért nem lehet, mert általában van családunk is: asszony, férj, gyermek, akik igényelnek minket. De mindenképpen ismérve ezeknek a mennyei kincseket gyűjtő foglalkozásoknak az elégség; az, hogy gond és aggodalom a mindennapiért csak annyi legyen, hogy elmondjuk mindennap a Miatyánkot: mindennapi kenyerűnket add meg nekünk ma! Jézus életében két dolog egybekapcsolódott. A feladat, a mennyei kincs meglátása, és a tanítványgyűjtés. Ő ez utóbbit - velünk ellentétben - nem tudta elképzelni összejáró közösségi alapon. Nem tudta a tanítványságot elképzeli pl. így: minden pénteken este nyolctól féltizenegyig. Vagy négyhetenként háromtól nyolcig. Csak reggeltől estig és estétől reggelig tudta elgondolni; három esztendőn keresztül, ha Kaifás, a főpap ennyire ad lehetőséget. Gyenge volt Jézus fantáziája? Ezért nem tudta elképzelni?Aligha! De ez már egy másik prédikáció témája. Nem. Egy egész lelkigyakorlaté. Ebben a nem összejáró életformában megszűnik a kenyérgond. Gyermekkoromban nem volt kenyérgondom: szüleim gondoskodtak rólam. Utána meg a piaristák gondoskodtak rólam. Utána meg a Rákosi bácsi és a Kádár János gondoskodtak rólam. De maradjunk a
piaristáknál. A házfőnök gondoskodott mindenről, s én élhettem nyugodtan a magyaróráknak, mint Jézus és tanítványok a hirdetésnek és a gyógyításnak. Úgy érzem, nagyot mehetne előre a világ, ha az egyház elhinné, hogy a nők nem arra lettek teremtve, hogy megrontsák a szegény férfiakat, s a férfiak sem. arra, hogy megrontsák azokat a nőket, akik istenszolgálatnak akarják életüket, ám hét gyermeket szülve, nevelve. Ha a szerzetté válásnak nem lenne akadálya házas állapotunk. Akár Rousseau, akár Csokonai, akár Jézus alapján - kérdezem - meg tudjátok mondani, hogy mire való a magántulajdon, s hogy kinek és miért kell az, ha nem akarunk többet birtokolni, mint testvéreink..., ha nem akarjuk Isten helyett a Mammont imádni?Ez a mai kérdésem. Városmajor, 2002. május 2. A mai napra ezt a témát szavazta meg a Szellemi Búvárok szemináriuma: HOGYAN SZERESSEM ELLENSÉGEIMET! Mt 5,43-46: Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? Lk6,27- 28.35: Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket. Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas! A Jézustól tanított szeretet nem az a rokonszenvféle, amelynek alapján férjet-feleséget választunk magunknak. A szeretet az Isten természetes magatartása összes teremtményei iránt, melyet belerakott minden emberbe is: tisztességesen viselkedni a másikkal szemben. Mért is nem jelent ma gondot számomra ez a jó 50 esztendővel ezelőtt engem is meghökkentő parancs? Mert már nincsenek ellenségeim? Vannak. Vesztenének, ha tudnának egy vizes pohárba. De én megszűntem ellenséget tartani. Nem akarok háborút viselni. Kiknek bocsátottam meg menet közben? Mindenekelőtt a kisantantnak: a szlovákoknak, a románoknak a szerbeknek-horvátoknak. Az csak bosszant, hogy a tótokat meg az oláhokat nem nevezhetem úgy, ahogy ezer esztendőn keresztül neveztük őket, magyar nevükön, de ettől már nem lesznek ellenséggé számomra. Nem óhajtok egyetlenegyet sem megölni közülük azért, mert elvették hazám kétharmadát, s elszakították tőlem magyar testvéreim jó egyharmadát. Úgy szűntek meg ellenségeim lenni, hogy elfogadtam, amit csináltak velem, tettek velünk. Hogyan tűrhetem? Ha jézus tanítványa akarok lenni, tűrnöm kell őket s amit tesznek. Ha fegyverrel vissza akarom szerezni a területet s a népet, akkor késznek kell lennem megölni őket. Nem vagyok kész megölni őket. Elviselem, ha piszkoskodnak velük, velem, amikor meglátogatom őket. Tudom, hogy mi is szenvedtettük őket, amikor még tehettük - az erősebb s a szerencsésebb jogán. Nem téma számomra, hogy ők csinálják-e ezt a másikat szenvedtetést piszkosabban vagy mink. Tudom, hogyha találkozom velük, értésükre kell adnom, hogy testvérük vagyok Jézus Krisztusban. S azt is, hogy tudom, hogy ok is Jézust akarják szeretni. Tudom, hogy ők is hallják ugyanazt a lelkiismereti hangot, amelyet én hallok. Tudom, hogy ők is tudják, hogy engem, minket,
magyarokat, szeretniök kell. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy legalább rólam elhiggyék, hogy testvérük vagyok jézusban. Hogy egyértelmű legyen számukra, hogy nem akarom fegyverrel visszaszerezni a Csallóközt meg a Székelyföldet, meg Délvidéket s a Pártiumot, bár úgy sajog miattuk a szívem, hogy el se mondhatom, s ha arra járok, nem tudom megállni, hogy mondjam magamban a verset: E rab föld mind az én hazám. De csak magamban mondom, s tudom, hogy akkor vagyok keresztény, ha teljes lélekkel azon dolgozom, hogy a Bokornak legyen román, tót, szerb, horvát ága is. Ez az ellenséget felszámolás az ő vonatkozásukban csak annyit jelent, hogy bocsássak meg nekik mindent, amit ellenünk tesznek - a mi múltbeli és ellenük elkövetett bűneinkre is gondolva. Meg azt, hogy ügyeskedjek annak érdekében, hogy igaz keresztényi barátságokat köthessek velük: Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, meg ahol járok. S legalább a magyaroknak mondjam el, hogy egész keresztény munkánk csak akkor ér valamit, ha más nemzethez tartozókat is le tudunk ültetni körünkben. Kiknek nem akarom még a megfizetni valókat megfizetni? A kommunistáknak. Nem sorolom fel: mit köszönhetek nekik. Nagyon bánt a szégyentelenségük. Még ha korábban meggyőződésből is vettek részt a nemzetirtásban..., akkor is illenék pardont mondani. Ha meg puszta félelemből, vagy érvényesülni akarásból, akkor meg még inkább. Aki nem tud pardont mondani, nem is ácsingózik barátságomra. Nyitott vagyok mindegyikük felé, aki hajlandó felebarátjának fogadni minden magyart, aki lemond az osztályharc nevű embertaposásról. Egyetlen megtaposóm sem keresett még meg, pedig egyetlen jó szóért baráti jobbom nyújtottam volna neki. Valakit, akit rám építettek, megkerestem, s mivel ismertem kényszer-szerepét, barátságomat kínáltam fel. Nem fogadta el: Nem tudod, kinek kínálod barátságodat- mondotta. Kinek nem akarok még megfizetni. Azoknak a magas rangú egyházi férfiaknak, akik a kommunisták parancsára bántak el velem. Ők a legkitartóbbak az osztályharcban. Rómától elrendelt rehabilitálásom ellenére sem mondanak félszóval sem pardont. Nincs módom közeledni hozzájuk: változatlanul bűnösnek tartanak ma is. Ha nincs Róma, még az adyligeti, Balaton melletti óbudavári kicsi templomocskákban sem misézhetnék. Akik leginkább vallják, hogy miképpen mi is megbocsátunk az ellenük vétkezőknek, a legtehetetlenebbek a kiengesztelődésben. Mit várnék tőlük?Csak ennyit: Megértesz minket, hogy nem volt másra erőnk? Ezt a mondatot vártam. Sajnos, eddigelé hiába. Más ellenséget nem kellett felszámolnom. Csak ellenszenveimen kell úrrá lennem. De Isten úgy teremtett meg minket, hogy van, aki rokonszenves nekünk, s van, aki kevéssé az. Így hát elég, ha e tekintetben ügyeskedem, bár olyan ügyes, mint Liziői Kis Teréz volt, nem vagyok. Ő milyen volt? Egyik nővértársát nagyon nem bírta. Elszégyellte magát emiatt Teréz, s elhatározta, hogy mindig mond majd valami kedveset ennek a nővérnek. Egy idő után a nővér leszólította Kis Terézt: Mondja már tisztelendő nővér, mit eszik annyira rajtam? Városmajor, 2002. május 3. HOVA ÉS KIHEZ MENJEN AZ ISTEN LÁNYA? Elfogyott a pamut a Jóisten kezében, másik motringot vett ki fonalaskosarából, aztán folytatta volna: Hol is hagytam el?- gondolkodott erősen. Ja igen, a királyoknál meg a papoknál. Tudod, nemcsak az van, hogy parancsolgatnak s engedelmeskedtetnek. Hanem hogy persze össze is vesznek egymással. Az egyik királya másikkal. A másik pap az egyikkel. Mért
teszik? Hát csak azért, mert egymást is engedelmeskedtetni akarják, ha már egyszer az isten kegyelméből vagy mi a jójából lettek királyok meg papok. Légy a hűbéresem, fizess nekem adót! - mondták régebben. Csatlakozzál ehhez meg ehhez a szövetséghez vagy szerződéshez mondják újabban, de ez ugyanazt jelenti, amit a régi szöveg. Figyelsz-e rám? - Figyelek Anyám, erősen - mondta az istenlánya. - Jó, akkor mondom tovább. Tudod, ezek a királyok nemcsak veszekednek, de verekednek is egymással. Annyira az engedelmeskedtetés-srófra jár az eszük, hogy mind csak parancsolni akarna, aztán egyik se enged a másiknak, s jön a verekedés. Jaj, leányom, olyan éretlenek. A papok is csak ezt csinálják. Itt van most ez a szerencsétlen kis rigai ortodox pátriárka is! Ha a konstantinápolyinak engedelmeskedik, megharagszik rá a moszkvai pátriárka. Ha a moszkvainak, akkor meg a konstantinápolyi. Aztán - folytatta a Jóisten - még engem is belekevernek gyerekes éretlenkedésükbe. Azt mondják, nem maguk miatt tökéletlenkednek ám, hanem az én kedvemért nem engedhetnek ők a negyvennyolcból. Nem engedhetnek, mert mindegyikük - akár a pap, akár a király - az én helytartómnak, megbízottamnak, meg még mimnek nem képzeli, meg állítja magát. Így aztán nemcsak hogy verekednek, hanem az én megbízásomból, kívánságomra meg örömömre és nagyobb dicsőségemre verekednek. Ekkor végre megszólalt az istenlánya: - Anyám, ezek a királyok meg papok olyan buták, hogy ezt el is hiszik Rólad, vagy csak hazudják ezt a népeknek? Hazudják, hogy azok jobban engedelmeskedjenek nekik? - Kérdezte az istenlánya. Melyik micsodás - válaszolta neki a Jóisten. Látom lányom, forog az eszed. Tudod, van közöttük olyan, amelyik ilyen buta. Van, aki meg csak hazudja. De akár buta, akár hazudós, mindenképpen belekevernek minket szamárkodásaikba, pusztító és véres verekedéseikbe. A legborzasztóbb pedig az egészben az, hogy amelyikük nagyobbat tud ütni, azt gondolja, hogy ez bizonyítja is már, hogy igaza van. Tetejébe még hálaadó istentiszteletet is tart, mert hát a tömeggyilkosságból épülő győzelmet - mi sem természetesebb, hogy én adtam neki. Persze nemcsak az egyik oldalon az én érdemem a sikeres vérengzés és országpusztítás. A másikon is az. Akit pedig legyőztek, nagyon bizakodik bennem, hogy én, mint igazságos isten, mindent megteszek majd annak érdekében, hogy a másik táborban levő gyermekeimet legyilkolják, s így ő busásan megfizethessen az elszenvedett vereségért. - Keserves história ez, lányom. A bátyád próbálta megmagyarázni a Tizenkettőnek, hogy mindebből aztán összesen és semmi sem igaz. Semmi, mert "ez a véres Isten nincsen". De mire az a tizenkét fiú ebből valamit megértett volna, addigra a királyok s a papok közakarattal már keresztre is feszítették bátyádat. Ami pedig utána lett, arról már jobb, ha nem is beszélek. A kard, a kereszt meg az Isten... - ezt a hármat egy szuszra engedik ki szájukon a Jézust nagy buzgón emlegető apostolutódok, meg apostoli királyok. Olykor magam is csodálkozom magamon. Hogyan is teremthettem ezeket az okos - s még ők mondanak titeket tyúkeszűeknek - férfiakat. Városmajor, 2002. május 4. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Azzal az ítélettel fognak titeket megítélni, amellyel ti ítéltek. Azzal a mértékkel mérnek majd nektek, amellyel ti mértek. Miért nézed a szálkát testvéred szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor testvérednek: Hadd vegyem ki a szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd testvéred szeméből a szálkát (Mt 7, 1-5).
Sokszor rám pirítottak már: Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél! Sohse tartottam még ilyenkor bűnbánatot. Ember vagyok, s embernek lenni annyit jelent, hogy alany mellé állítmányt rakok: a kutya ugat, a macska nyávog, a cigaretta büdös, a virág illatos. Ha magyar vagyok, ennyi is elég: Az ég - kék. Ha másmilyen nyelven beszélek, még a kopulát is oda kell raknom. The heaven - is - blue. A magyarban nincs szükség rá, nem kell kitennem a kopulát, a kötést (Az ég - van - kék), amely összeköti az ítélet alanyát és állítmányát. Anélkül is világos, hogy az égről állítom, hogy kék; s már is kész - egy logikai ítélet. Aki ilyeneket nem gyárt, értelmileg súlyosan fogyatékos, értelmileg emberalatti. De hát Jézus nyilvánvalóan nem azt akarta mondani, hogy nem szabad kijelentő mondatokat mondanunk. Persze, hogy nem azt akarta mondani. Hanem mit nem szabad? Azt, hogy nem szabad olyan kijelentő mondatokat, olyan logikai ítéleteket formálnom, amelyek megállapítják, hogy Jézus tanítványait üldözik, mégpedig csupáncsak azért, mert e tanítványok Istennek akarnak tetszeni? Nem szabad megállapítanom, hogy e legkülönbeket gyalázzák és üldözik, s minden rosszat hazudnak ellenük? Nem szabad azt a véleményt megkockáztatni, hogy vannak megbolondult tanítványok, akik nem akarnak sózni? Vannak lámpások, akik nem akarnak lámpatartóra kerülni stb. stb.? Hogy vannak üldözők és prófétagyilkosok? Mindezeket nem volna szabad mondani? A jézusi tanítás egésze egyetlen felkiáltójel, melyet felszólító mondatok végére írunk: ilyen és ilyen légy, és ilyen és ilyen ne légy! Ha én arról beszélek, hogy valakik az elmúlt 45 esztendő alatt nem álltak helyt, hogy eladtak hazát, egyházat, Istent, akkor Jézus nevében senki sem piríthat vagy éppenséggel döröghet rám: Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess! Mert Jézus bizony nem az ellen szólt, amit egész élete során folyton és minden nap ő maga is megtett, és minden bűntudat nélkül tett meg. S tőlünk is kívánt, mert Példát adtam nektek, hogy ahogyan én tettem nektek, ti is úgy tegyetek! Ítéletek szerkesztésével tudjuk csak betölteni tanítói tisztünket, amelyre rendelve lettünk mindannyian, akiket meghívott tanítványainak. Valami egészen másról van itt szó. Szerencsére ez a szóban forgó kitétel is a Q-ból való. S így megtalálható Lukácsnál is, aki hozza azt, ami megvilágítja ennek a kijelentésnek a Jézustól szándékolt értelmét: Ne ítéljetek, és akkor nem ítélnek meg titeket sem. NE KÁRHOZTASSATOK, AKKOR NEM ÉRHET TITEKET SEM KÁRHOZTATÁS! Adjatok felmentést, és titeket is felmentenek. Adjatok s nektek is adni fognak, igaz mértékkel... mert amely mértékkel ti mértek, nektek is azzal mérnek vissza (Lk 6,37-38). Más az ítélet, és más a kárhoztatás. Az ítélet az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember tiszte és méltósága. Ha látjátok, hogy nyugaton felhő támad, mindjárt mondjátok: Zápor jön, s úgy is lesz. Ha déli szél fúj, azt mondjátok: Hőség lesz, s megjön az is. Képmutatók! A föld és az ég jeleiből tudtok következtetni, miért nem ismeritek fel a mostani időt? Miért nem ítélitek meg magatoktól, hogy mi az istennektetsző? Attól vagyok az Isten gyermeke, hogy meg tudom mondani, hogy mi tetszik neki és mi nem. Attól vagyok az Isten gyereke, hogy tudok ítélni, ítéletet mondani az Isten eszével és szívével - csak figyeljek jól oda, reá, Istenemre. Ez az ítélni tudás az isteninek egyik eleme bennem. És a kárhoztatni tudás a sátáni bennem. Mi különbözteti meg az ítéletet a kárhoztatástóI? A szeretet, a megbocsátás szándéka, a lukácsi szöveg szerint a felmentés gesztusa és magatartása. Az, amit Jézus mondott annak, aki bele akarta vonni őt örökösödési perébe: Ki tett engem bíróvá köztetek? A bíró kárhoztat, - a nem-bíró csak ítél. Nem bírónak rendelt bennünket az Isten embertársaink körében. Hanem minek? Megértőnek. Olyan mértékkel mérőnek, amilyennel szeretnők, hogy nekünk is mérnének. Mit jelent ez? Azt, hogy nincs
ítéletvégrehajtás! Ha így élsz, tönkre mész! - ezt mondhatom. De nem teszem a tönkre fejedet, hogy a bárdommal levágjam a nyakadról. Az ítélet lehet rosszalló véleménynyilvánítás. A kárhoztatás szankciókiszabást jelent, végrehajtást, kárt, ártalmat. Annál is veszedelmesebb volna ez a kárhoztatás, mert emberek vagyunk, s nem istenek. Ennek a tényállásnak egyik velejárója: Más szemében ő a szálkát megleli, de a gerendát magáéban feledi (Petőfi, Szeget szeggel) .A cserkész viszont másokkal szemben gyöngéd, magával szemben szigorú - mondja a cserkész-tízparancsolat. Alighanem Jézus nem tartotta cserkésznek az embert, hanem csak embernek, s az ember inkább magával szemben gyengéd, s mindenki mással szemben szigorú. S ha így állnak a dolgok, akkor jónak látszik, hogy minden beavatkozásnak- szemoperációnak saját magunk legyünk elsődleges szenvedő alanyai, s szomszédunk szálkájának kivevését pedig nyugodtan késleltethetjük. Budavári, 2002. május 5. Néked
ajánljuk,
Szűzanyánk, a legszebb hónap alkonyát. .. Minek nevezzelek? - kérdezte Juliskájától Petőfi. Kérdezte, mert ő is tudta: "nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót". A szeretetről akart beszélni, és rábízta magát a poézisre. A költészetnek - mert művészet - még van eshetősége, hogy felszínre hozhatóvá és hallhatóvá tegyen valamit az emberi szív mélyeiből. Még ha nem is vagyunk művészek. Aki nem tud imádkozni, használjon; szamárvezetőt: Isten meghitt barátainak a szavait. Van a Máriát-szeretésnek is egy Minek nevezzelek?-je - a lorettói litánia. S felém kandikál a Máriát tisztelő múltból, Prohászkától egy könyvcím, egy invokáció: SZÉP SZERETET ANYJA. Legyen ma estére ez az ihletőm! Melegedjék fel általa a szívem! 1. Szép Ami van, az mind egy, másoktól megkülönböztethető; ami van, annak mindnek alakja, körvonala van. A dolgok alakja - a szép. Az alakítás termi a szépséget. Ami van, mind azért van, hogy szép legyen. Aki van, mind azért is van, hogy szépet teremjen. Ha nem is születtünk mindannyian művésznek, de mindannyian művészi munkára lettünk. Magunkat alakítani - ezért és erre lettünk. Nem lehetünk olyan csúnyák, hogy át ne ragyogjon akár púpon, akár rácson, bénaságon is a szépségünk - ha van. S nem lehetünk olyan szépek, hogy a magunkból ki nem formált szeretetnek a hiánya torzóvá ne tegyen minket. Mária, nem tudom, milyen volt arcod és alakod. De mivel tudtad, hogy csak szolgáló lehetsz, olyan széppé kellett formálnod magad, hogy nem tudok megfeledkezni Rólad, s e pillanatban szeretnék trubadúrod lenni, azaz trovatare-ként, "kitalálóként" kitalálni és lábaidhoz rakni egy poémát, amelyet Te csaltál ki a szívemből. 2. Szeretet Amikor még nem volt idő, akkor még csak ölelés volt. Az ölelés volt maga a lét. Kezdetben volt a Szeretet: az Atya Fiút ölelt, és a Fiú Atyát ölelt. Kezdetben csak Te voltál, időtlen Nász, örök Szeretet. Mindaz, ami nem szeretet, későbbi. Kezdődött. Kezdet nélküli csak a Szeretet. Téged, Mária, meglátogatott. Úgy, ahogyan közülünk senki mást. Az örök Szeretet testetlen Lelke borult Reád. Be is borított isteni öleléssel, amelyben testnélküli a nász. Amikor Lukács ezt végiggondolta, trubadúr lett belőle is: a történetíró dalra fakadt. Te pedig megélted azt, amit ő csak végiggondolt. Milyen lehetett az a Magnificat, amely Téged tett költővé és muzsikussá, s olyan magadat-faragó művésszé, hogy hiába múlnak az ezer évek, nem akarunk elfeledni?
3. Anya Aki jól ölel, anyává lesz. Szül akkor is, ha férfi: Fiacskáim, akiket fájdalommal szülök újra, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus - búgja anyahangon - egy férfi, Szent Pál. Csak ölelésből fakad élet. Atya és Fiú nászából lett az Istenbe meghívott ember. Belőlük születtünk. Belőlük születtünk újjá is. A Lelkükből. De mindenekelőtt a Fiúból, aki nem is tejével, hanem húsával-vérével táplál minket. Amikor az Atya Fiút ölelt, már látott minket, mert a Fiúban szólított létre és öröklétre minket. Isten elég önmagának - ez filozófus beszéd. Az ölelés, a szeretet gyermeket akar - ez a kinyilatkoztatás hangja. Isten olyan valaki, aki embert akar - mert a szeretet nem lehet nem termékeny. A primitíveknél az Isten Atya és Anya egy személyben. Kinyilatkoztatásunk - férfiképű. A Lélek nem-nélküli, s a másik két személy hímnemű nevet visel: Atya és Fiú. Sok a férfi elem és hiányzik a női. De csak az elnevezésben. A Fiú belesimul az Atyaéletébe, s így a Szentháromságban a nő-elvet, az alkalmazkodó nőiesség magatartását képviseli. A megtestesült Fiú új életre szül bennünket, s így az idő világában reácsodálkozhatunk anyaságára. Csak az elnevezés akadályozott meg abban, hogy rácsodálkozunk a Fiú nővonásaira. Sok volt a férfi-elem, s a mérleg borult. Hiányérzetünk volt. Fel kellett magasztalnunk a nőiséget és az anyaságot is. Nem lehetett elég a férfi- és az apa-kép. Apa, anya és gyermek ez az, amire az emberi szív rácsodálkozik. A Mária-kultusz szükségképpeni. Még a mértéke is. Kielégületlen maradt az emberi szív a csak férfivilágnak rajzolt szentháromságban. A hüperdúlia és az olykor a hüperdúliát is meghaladó túlzások, istenítések is szükségképpenik voltak. Maradnak is, amíg istenképünk magára nem ölti a női és anyai szeretet vonásait is. Mária, Tebenned éltük meg, s éljük meg még ma is istenképünknek ezt a hiányzó vonását. 4. Szépség és szeretet A szépségből születik a szeretet? Igen, mert a szépség indítja önátadásra a másikat Vagy fordítva igaz? A szeretetből születik a szépség? Így is igaz, mert csak a szeretet tud olyan széppé tenni, hogy kiváltsa a másikból az önátadást. Szépség és szeretet együtt járnak. Felcserélhetők, mint a legegyetemesebb létállítmányok: egy, igaz, jó - ezeket elmondhatom mindenről, ami csak létezik. Ugyanígy állíthatom Istenről- s a hozzája tartozókról is -, hogy szép is és szeret is. A Szentháromság - műalkotás. A magát formáló Örök Szeretet remeke. A Lélek alkotó keze-munkája nyomán készült. Az örökisteni nász ténye ez a műremek. Szeretetből fakadó örök szépség... és a szépségből fakadó örök szeretet. Még muzsikus sem vállalkozott reá, hogy megszólaltassa ezt a titkok titkát. Pedig ez az isteni valóságba beleírt műremek - ez a kezdet: innen forrásozik mindaz, ami van. A teremtett világ minden szépsége csak kép és lenyomat. A legkülönb ezekből maga az ember. Olyan szép lehet, hogy kiválthatja belőlünk a teljes önátadást. Kinek embernek adhatom így oda önmagamat? Annak, aki participálja (részesedik belőle) az Istent. Annak, aki a szeretetet a Szeretetből és a szépséget a szeretet szépségéből meríti. 5. Mária Mária, szép vagy, mert átölelt az Isten. Szép vagy, mert részesedtél az örök szeretetből. Szép vagy, mert szolgálni akartál. Szép vagy, mert belekapcsolódtál a Szépség örök forrásába. Mária, szeretet vagy, mert átölelt az Isten, mert részesedtél az örök szeretetből, mert szolgálni akartál, mert belekapcsolódtál a szeretet örök forrásába. Mária, anya lettél, mert átölelt az Isten, mert részesedtél az örök szeretetből, mert szolgálni akartál, és mert belekapcsolódtál az anyaság örök forrásába.
Mária, rád akarunk aggatni mindent, ami emberre aggatható. S mi nem aggatható reá arra az emberre, aki az Istenből való? Az a kiválasztás, amely Téged ért, feljogosít minket erre a magasztalásra, megmagasításra. Isten kezdte el a megmagasításodat, mi csak folytatjuk. Időnként sokat mondunk? Nem baj, majd javítjuk. Másképpen ugyan, de megint csak sokat fogunk mondani. Mert nem mondhatunk le róla, hogy istenivé ne projiciáljuk az emberből azt is, ami női; azt is, ami anyai. S Te mégis csak Istenanya vagy, és participálod a magad nőiességében és anyaságodban az istenit úgy, mint senki más. Ezért magasztalunk - Szép Szeretet Anyja. Városmajor, 2002. május 26. Nekünk azonban meg kell értenünk, mire gondolt Jézus azzal, hogy Istennél lehetséges, ami az embereknél lehetetlen. Kijelentése csak akkor lehet harmóniában az egész történettel, ha azt akarja vele elmondani, hogy az ember önmagától képtelen arra, hogy ne akarjon vagyonhoz jutni; s még inkább képtelen önmagától arra, hogy meglevő vagyonától megváljék. De az Isten elég erős arra, hogy elindítson bennünket arrafelé, hogy ne akarjunk vagyonhoz jutni; sőt még arra is, hogy vagyonunktól megváljunk. Minden olyan értelmezés, amely ennek ellenére van; amely arra gondol, hogy bemehet Isten Országába az, akinek gondja a "többi mind", aki "esztelen" - ellentmondás és lerontása mindannak, amit a Messiás ez alkalommal is és egész tanításában egyértelműen hirdetett. Sem a képességileg gazdag, aki törekszik a gazdagságra, sem a tényleges, aki birtokában van annak - egyik sem juthat be. De az Isten elég erős reá, hogy mást keressek, hogy mással törődjem. Elég erős reá, hogy ne akarjak gazdag lenni; és elég erős arra is, hogy eladjam vagyonomat, ha gazdag vagyok. Budavári, 2002. május 27. Drága barátaim! Tudni - nem tudunk semmit. Tudni csak azt tudjuk, amiről ez az urna beszél. Miről beszél? Bizony por és hamu vagyunk. De ha idehívtatok elbúcsúztatni Miska papát, mert több mint ötven esztendővel ezelőtt tanára voltam Debrecenben egy diáknak, a család egy már régebben elhunyt tagjának, tehetek egy vallomást. Nem arról, amit tudok. Csak arról, amit remélek. Három pontja van a reményemnek. Az első az, hogy van folytatás. Mért remélek ebben? Nem lenne jobb megsemmisülnöm? Nem lenne jobb öntudatomnak mindörökre kialudnia? Én erre a kérdésre nemmel válaszolok. Azért válaszolok nemmel, mert engem érdekel az ideát is meg az odaát is. Én hiszek az Isten Országában. Én nem hiszem, hogy Isten azért teremtette az embert, amit látok az emberiség eddigi történetéből. Én hiszek abban, hogy lehet úgy is élni, hogy megbecsüljük és szeretjük egymást. Csak hagyjuk abba az egymást gyilkolást, s az új május befedi a romokat, s beköti a sebeket. Én akarom látni a történelem végét, s akarom látni azt is, ami túl van a történelmen. Én akarom látni az Istent, hogy milyen ő, s milyen az odaáti világ. Azt képzelem, hogy elmondhatatlanul gyönyörű. A héten Erdélyben jártam. Móricz Zsigmond azt írta róla, hogy tündérkert. Májusban igazán az. Akarom látni az eredetit. Milyen lehet az, ha már ilyen a másolat is. Ha már ilyen gyönyörű a Meszes-kapu Zilah előtt s a Meszes majd a Rézhegység - Zilah után, amikor Kraszna felé lecsurgunk Csucsának, hogy elérjük barátainkat, akikkel Váradnál találkozunk. Szeretném látni az eredetit..., amely tündérkertebb és erdélyebb még Erdélynél is. Hát ezért remélek először. Másodszor meg azért remélek, mert nem félek az Istentől. Huha, én most aztán nagyot mondtam! Megmagyarázom. A félelem és a szeretet kizárja egymást. Én szeretem az Istent. Belém nevelték, hogy féljek tőle. De döntenem kellett: vagy félek tőle, vagy szeretem. Berzsenyi Dánieltől tanultam:
Bizton tekintem mély sírom éjjelét!/ Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád: ott is elszórt/ Csontjaimat kezeid takarják. Én azt hiszem, hogy az Isten apám és anyám egy személyben. Javítok: anyám és apám egy személyben. Azért teszem előre, hogy anyám, mert az anyáknak nincsenek feltételeik. Mintha azok minden gyereküket szeretnék. Legalább is erről beszél a közmondás: szereti, mint anya a hülye gyerekét. Harmadszor meg azért remélek, mert nem szeretem az értelmetlenséget. A történelem eddigi menete olyan értelmetlen: hullahegyek, meg a gyönyörű tájak csatatérré rondítása. Én hiszek a háború nélküli világban. Én azt gondolom, hogy az ember szeretheti embertársát, ha nem felejti el, hogy ő nem akárki, hanem az Isten gyereke. Van Adynak egy álomszép verse. Az a címe, hogy Gyáva Barla diák. Elmondom. Hadverő nem volt Barla diák, / Én jámbor, görögös, kopottas ősöm. Elmaradt Töhötöm seregétől / Ama véres őszön. Áthágta a Meszest a sereg,/ Üszkös falvak küldtek utána átkot S nem kereste a seregben senki / Kis Barla diákot. Ő ott maradt a dúlt falvak között, / Virágos kunyhó épült a romokra S kizöldült a megsebzett vidéknek / Minden véres bokra. Zúgva nyargalt a hősi sereg/ A reszkető, bérces Erdélyen által, Barla maradt, rótt, szántott, álmodott / Egy kis szláv leánnyal. Valami szebbet és mást akarok látni, mint amit idáig láthattam. Szeretném azt a világot is látni, amely különb annál, amit idáig csináltunk. S abban reménykedem, hogy az Istenben meglátom ennek a különb világnak a zálogát, s módja lesz Istennek megmutatnia azt az emberi jövendőt, amelyben szeretjük és megbecsüljük egymást. Befejezésül még mondok egy verset. Ez a Címe. Testamentum, s Juhász Gyula írta: Szeretnék néha visszajönni még, / Ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyű a föld ízét, / A csillagot fönn és a felleget. Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk, / Könnyek vizét és a Tisza vizét, Költők dalát és esték bánatát: / Szeretnék néha visszajönni még. Ó, én senkit se háborítanék, / Szelíd kísértet volnék én nagyon, Csak megnézném, hogy kék-e még az ég, / És van-e még magyar dal Váradon? Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, / Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? / Szeretnék néha visszajönni még! És nézni fájón. Léván, Szigeten, / Szakolcán és Makón a hold alatt, Vén hárs alatt az ifjú szerelem / Még mindig boldog-e és balgatag? És nézni: édesanya alszik-e, / S álmában megcsókolni a szívét, S érezni, most is rám gondol szíve: Szeretnék néha visszajönni még! Barátaim, Testvéreim! Nyúl Mihály odaátra költözése kapcsán elmondtam vallomásom. Körötökben - én, mint jelöltje az odaátra költözésnek. Előttetek, mint akik szintén jelöltjei vagytok az odaátra költözésnek. Olyasmit akartam mondani, ami megbékélt jó barátaivá tesz titeket majdani és elkerülhetetlen és mindnyájunk átköltözésének. Az átköltözésünk barátaivá. Mert én most hitet tettem nektek arról, hogy az Isten szeretett gyermekei vagytok mind, és arról, hogy az ő akaratából egy-két évet, évtizedet eljátszogatunk idelent és ideát, de utána mindannyiunkat vár, és örökre magához ölel majd Ő odaát... ami miatt érdemes ezt az egy-két évtizedet olyan szépen és jól megcsinálnunk, ahogyan csak telik tőlünk. Amen. Budavári, 2002. május 31. Egy ügyű emberként áll előttünk Jézus az evangéliumok lapjain. Házát, szakmáját feladja, s mint tanító 12 fiatalemberrel, mint tanítványokkal életközösségre lép. Egyiküknek sincs külön munkaviszonya, mindegyikük
felhagy a magáéval, mint Jézus az ácsmesterséggel. Abból élnek, amit szolgálataik fejében kapnak: "Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, és igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga bérére (Máté szerint: táplálékára 10,10). Ne járjatok házról-házra. Ha bementek egy városba, és befogadnak titeket, azt egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok a betegeket, akiket ott találtok, és mondjátok nekik: Egészen közel van már az Isten Országa" (Lk 10,7-8). Három éven keresztül - amíg Kaifás, a főpap, elviseli - éli velük ezt az életformát járva Izrael országát KafarnaumtóI Jeruzsálemig. A Mennyek országa, az Isten országa egy szóval az Isten ügyét szolgálja ez az életállapot és ez a szolgáltatójellegű életpálya. Mit ígért Jézus azoknak, akik csatlakoztak hozzá? Egy előkelő ember kérdezi meg tőle, hogy mit kell tennie, hogy örökölje az örök életet. Válasz: Add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, aztán jöjj,és kövess engem! Csakhogy az előkelő ember nyilvánvalóan igen gazdag, és Jézus válaszát hallva szomorúan távozik. Ezután következik a hasonlat a tevéről és a tűről, majd a tanítványok megrökönyödése, s végül Péter kérdése: Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz tehát a jutalmunk?Jézus biztosítja őket, hogy százszor annyit fognak visszakapni,mint amennyit elhagytak: senki sincs... aki ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket és szántóföldeket - üldöztetésekkel együtt, az eljövendő világban pedig az örök életet. Kétféle dolgot lehetett elhagyni Jézus korában: házakat és földeket ez az egyik, s a családot ez a másik. A jutalom ezért háromféle: a/ az elhagyottakat százszorosan kapom vissza most, ebben a világban b/ üldöztetésekben lesz részem most ebben a világban c/ ráadásként pedig az eljövendő világban megkapom az örök életet. Napjainkban, a választások után s a kormányváltás jelenében bőségesen van részünk ígérgetésekben, melyektől a jézusi ígéret több tekintetben különbözik. a/ Ezek százalékokat ígérnek, Jézus pedig a száz százalék százszorosát ígéri. b/ Ezek az ellenfeleiknek ígérik,hogy lecsapnak rájuk a törvény szigorával, Jézus az őt követőknek, barátainak, saját párthíveinek helyezi kilátásba az üldöztetést. c/ Ezek érdektelennek mutatják magukat az örök élet tárgyában, Jézus programjában ígéretrendszerében meg ez is ott van. Fontos megjegyzés: Jézusnál az örök élet nem egyetlen ígérettárgy. Fontosabb megjegyzés: Jézusnál az örök élet nem elsődleges ígérettárgy. Legfontosabb megjegyzés:Jézusnál előbb megtapasztaljuk földi életünkben, hogy százannyit kapunk, mint amennyit odaadtunk, s csak ezt követően kapjuk meg az örök élet jutalmát. Ezek után már szembesülhetünk kérdésünkkel. Azzal is, hogy akarunk-e egyáltalán jézusi emberek lenni. Megállapíthatjuk, hogy ez a törekvés az elmúlt kétezer esztendőben a keresztényekre általában nem volt jellemző. Helyette viszont kifejeztük csodálatunkat Jézus és édesanyja iránt. Elláttuk őt azzal a címkével, hogy a világ megváltója: mert eltörölte az eredetei bűnt, amiről Jézus sosem beszélt. S mert kiengesztelte a Mennyei Atyát s haragját, aminek Jézus csak ellenkezőjéről tudott: arról, ti. hogy nem haragszik, hanem napját az Atya felkelti jókra és gonoszokra. Máriáról pedig azt, hogy társmegváltó, ha éppen ez dogmaként nem is fogalmazódott meg, bár a Lorettói litánia magasztalásai valójában erről beszélnek. Ezzel szemben pedig eszünk ágába sem jutott, hogy mindenünket elhagyjuk. Éppen ellenkezőleg, mindent megtettünk azért, hogy amiket birtoklunk, azt megkétszerezzük és megsokszorozzuk. E célból igyekeztünk erős hadseregeket szervezni, s ha a vezérek sűrűn emlegették Jézus nevét, akkor még szentté is avattuk őket, mint Jézus legigazabb követőit: a sikeres tömeggyilkosokat, mint (a keresztre feszítetten) meggyilkolt Jézusnak a követőit!!! Összefoglalva: az elmúlt kétezer esztendőben a világ rendjét hagytuk a Jézus előtti állapotban. Az előkelő embereket nem szólítottuk fel vagyonuk eladására, ellenkezőleg
igyekeztünk nagyjából mindannyian előkelő és gazdag emberré válni. Jézusnak pedig kiosztottuk azt a szerepet, hogy miután mindent úgy csináltunk tovább mint a Jézus előtti emberiség, bennünket kegyesen eljutasson egyházának szentségei révén a mennyországba. Elgondolható, hogy a jelen évezredben tudunk valami mást csinálni, mint a korábbi kettőben? Vagy csak az, hogy a múltunkat diffamáló szemlélet képviselői megússzák Golgota nélkül, bolondok házába sem zárják, csupán búra alá teszik, ahonnan kivonják a levegőt, s ily módon hallhatatlanná teszik őket? Ami pedig az ilyen kérdést feltevők zárt, kicsiny köreit illeti, nem kellene-e bevallanunk magunknak, hogy mi sem vagyunk sem többek, sem jobbak, mint elődeink. Jézusért lelkesedni tudunk, de követni semmiképpen sem akarjuk. Igazoló példa. Az elmúlt napokban történt. Egy egészen kicsiny egyházközségben történt. Tudták, hogy késő délután misét mondok. Előtte egy órával hatan eljöttek a templomba. Énekeltek a Hozsannából, elmondták a Lorettói litániát, s megint énekeltek a Hozsannából, majd húsz perc múlva hazamentek. Fél óra eltelte után elkezdtem a szentmisét, amelyen a kántoron kívül egy személy jelent meg. Ismerik a szövegemet. Litániát akarnak mondani, nem az én prédikációmat hallgatni: Újgazdagok, az előkelők barátai.
