Dávid Csaba * A kráter

Dávid Csaba * A kráter A robbanás 15 óra 12 perckor történt, egy napfényes, meleg, szeptemberi napon. Péntek délután volt, a villamosok és az autóbuszok tömöttek, a hidakra csak lassan, nehezen, akadozva kúszott fel az autófolyam. A belváros utcáin szinte kézzel lehetett tapintani a kékes, bűzös füstréteget, amely a levegőben hömpölygőit. Az iskolákból kitódultak a gyerekek, az óvodások pedig városszerte repesve várták, hogy megérkezzenek a szüleik és hazavigyék őket. Egy televíziós közvetítőkocsi megállt a Szentháromság tér sarkán, és a kamerákat, kábeleket kezdték behordani a Mátyástemplomba, az esti hangverseny közvetítésére. A Duna-partra nyíló, valamelyik pesti mellékutcában toronydaru magasodott, és vakolattal teli tartályt emelt be egy hatalmas épülettömb udvarára. A Lánchídon már percek óta állt a forgalom, mert a budai pillér közelében két kocsi ütközött és eltorlaszolta mindkét sávot. Budai K. Bertalan megtörölte a homlokát. A kora szeptemberi napfény szinte égetett, a kocsi lehúzott ablakán át forró levegő tódult befelé. Budai biztatta önmagát: még tíz-tizenöt perc és megérkezik Kaposvárra, ahol végre leteheti a kocsit, és az édesanyjánál iszik egy jó, hideg fröccsöt. Már jóval Dombóvár után jár, elég még egyszer beletaposnia a gázba... A robbanást követő lökéshullám hatását még Szentendrén, Szigetszentmiklóson és Maglódon is érezték. A Dunán keletkező szökőár elszakította az Árpád hidat és a Lánchidat. Az Erzsébet híd megrongálódott. A Margit híd nyomtalanul eltűnt. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

1

Az iszonyú nyomással fölvágódó, rémületes víztömeg a Rózsadomb és a Várhegy oldalában, a Lipótvárosban és a Kossuth téren egész házsorokat döntött romba. Még a körút távolabbi szakaszain vagy a Bécsi út elején is vastag hordalékréteg hevert. A Margit-szigetből csupán kis, alig kiemelkedő zátony maradt az északi csücsök helyén, az Árpád híd romjai alatt. *** Az utasok zsibongva mutogatnak az ablakon át, ki ezt, ki azt tartja a látványból fölfedezésre méltónak. Aztán lassanként elcsendesülnek, hiszen egy óra még az út, amíg Győrből megérkeznek a bázisra. Az idegenvezető is hallgat, a hegyek között kanyargó úton igazán nincs mit magyarázni. Az autóbusz előtt az ugyancsak zárt honvédségi gépkocsi, tetején a tüzelésre kész, forgó géppuskaállás. Átjutnak az övezet különleges sorompóin, és ismét egyhangúan kanyarog velük az út, erdők, elhagyatott domboldalak között. - Drágám, ez egy igazi magyar farm? - kérdezi a férjétől egy szőke nő. - Igen, drágám - válaszol a férfi, bólogat, és közben a térdére terített, kis térképen próbál eligazodni. - Itt éltek a csikósok. - Csikós a keresztanyád! - mérgelődik magában Budai K. Bertalan, és lopva hátrapillant. - Bocsássanak meg, hogy közbeszólok, ez egy falu, a neve Pilisszentkereszt volt! - szól hátra és igyekszik udvariasan mosolyogni. - Ó, Pil... - akad meg a nő. - És árulja el, kedves uram, milyenek voltak a csikósok? - Asszonyom, itt nem éltek csikósok! Ez hegyvidék. A csikósok lovat őriztek, innen jóval keletebbre, a sík vidékeken. - Aha... - bólogat a férfi, megint a térképet böngészve - ott volt a puszta, ugye? - Hát, mondjuk... - bizonytalanodik el Budai, aztán visszafordul, és bosszúsan nézi az egykori Pilisszentkereszt üres házait. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

2

Minek kell örökké közbeszólnia? Úgysem értik meg, nem is érdekli őket igazán... Korholja önmagát és életében ezredszer fogadkozik, hogy többé nem akar megmagyarázni az idegeneknek semmit. A kihalt, üres országúton akadály nélkül, gyorsan halad az autóbusz. A hatalmas ablakokon át jól látni mindenfelé, a szemet csak alig-alig zavarja az üveg furcsa színe. Mintha a táj a kelleténél egy kissé zöldebb volna: az elszíneződést az ablaküveg különleges, sugárvédő bevonata teszi. Budai erősebbre állítja a fotel fölé szerelt elszívót és rágyújt. A füst szinte egyenes vonalban szalad a halkan surrogó elszívófej felé. A körülötte ülők meg sem érezhetik a jó, büdös, magyar cigarettát. De hiába büdös, ha egyszer a dohányos szenvedélye összefonódik valami különös, nosztalgikus érzéssel. Budai is sok pénzt áldoz arra, hogy néha egy-egy csomag, úgynevezett „robbanás előtti” cigarettához jusson. Egyre drágább, azt mondják, nemsokára végképp eltűnik, hiszen a fertőzés nélkül maradt raktárak kiürülnek. Ha már eddig is ki nem ürültek. És mégis, valahol mindig lehet efféle cigarettát vásárolni... bár az is lehet, hogy hamisítvány! Elmosolyodik. Ezt is megértük... Hamisítják a magyar népcigarettákat, amelyeket régen minden ócska kocsmában kapni lehetett, az aluljárókban pedig papírdobozból, néhány forinttal olcsóbban árulták kétes külsejű alakok. Finomabb ízlésű vagy jó készítményekhez szokott emberek úgy tartották, hogy szárított patkányfarok, ebszőr és egyéb varázslatos anyagok teszik ezeket a cigarettákat ilyen büdössé és mégis népszerűvé. Nagyot szív a füstből, amely forró késhez hasonlóan szalad végig a légcsövén. Ehhez a csomaghoz Graz mellett jutott, két napja. Mert Grazba csábította egy hír, közvetlenül az elutazás előtt. A grazi intézet szép, vasrácsos kerítésén túl igazán megnyugtató a park, tiszta és ápolt az épület is. Csak hát, mint minden olyan hely, ahol árvák nevelkednek, különös hangulatot áraszt. Az ilyen helyeken mintha a falak is ridegebbek volnának... vagy csak az ember véli így, mivel tudja, hogy mire szolgál az épület? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

3

A fiúcska valóban hatéves volt, jól is beszélt magyarul, akár az intézet összes lakója. Hiszen majdnem kivétel nélkül magyar az egész személyzet is, a nevelők, tanárok, a kisebbek mellett dolgozó dadák, az orvosok. Budai természetesnek vette, hogy a gyermek pontos születését nem tudják. Igen sok olyan gyermek került az efféle intézményekbe, akikről semmiféle igazolvány, anyakönyvi bejegyzés vagy bármilyen, adatokat tartalmazó papír sem maradt. Ha a nagyobbak meg tudták mondani, melyik napon kaptak a szüleiktől ajándékot „Isten éltessen” kíséretében, azt a dátumot legtöbbször elfogadták születésnapnak. Sokuknak amúgy is csak rövid ideig kell a dátum: azok a gyermekek, akiket az egyes körzetből mentettek ki, állítólag néhány évesen már kopaszodnak. A fiúcska tehát hatéves volt, de amint Budai K. Bertalan meglátta, azonnal tudta, hogy nem ő az. Régi ismerőse, az intézet egyik pszichológusa hiába bizonygatta neki, hogy két év sokat jelent, hát még ha az a két év ennyi traumával, sokkhatással, szenvedéssel teli! Nem, Budai pontosan tudta, hogy milyennek kell lennie a kicsi fiúnak, aki akkor négyéves volt, és a nyári szünidő után a harmadik vagy negyedik napját töltötte az óvodában. - Berci, ebben a dologban te ugyanolyan mániákus vagy, mint minden szülő! Én magam is így volnék, hidd el, hogy megértelek mosolygott a barátja. - Te a szemed sem hunyod le, és máris ugyanúgy látod a kis Bercit, ugyanabban a vászonnadrágban, mert aznap nagyon meleg volt, ugyanabban a trikóban, amelynek a mellén egy piros-fekete Miki egér virított... - Medvebocs, sárga és barna színnel festve - rázta meg a fejét Budai, és érezte, hogy égni kezd a szeme. - Hát akkor, medvebocs... de ezt csak te látod! Te az akkori kisfiadat látod, akinek az életén iszonyúan végigszáguldott ez a két év... - folytatta a pszichológus, foglalkozásához képest kissé érzéketlenül. - Bocsásson meg, uram, ez már Budapest? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

4

Budai K. Bertalan fölrezzent, és először azt sem tudta, hol van. Nagyot szívott a cigarettából, miközben érezte, hogy a háta mögött ülő nő a vállára teszi a kezét. - Mit óhajt, hölgyem? - kérdezte zavartan. - De furcsa illata van ennek a cigarettának! - mosolygott a nő, aki előrehajolva megérezte az égetett patkányfarok bűzét. Budai pedig ugyanebben a pillanatban a nő parfümjének illatát érezte meg. Kissé éles, hideg illat volt, de nem kellemetlen. Budai elnyomta a cigarettáját, közben lopva a nő férjére pillantott. A férfi arca ismerősnek rémlett, de nem tudta, honnan. - Észre sem vettem, hogy már itt vagyunk - mentegetőzött, miután kinézett az ablakon, majd ismét visszafordult a nő felé. A férj közben lelkesen hallgatta az idegenvezető szavait. - Igen, asszonyom, ez már Budapest - bólintott Budai. - ...és balra az úgynevezett Aquincumot látjuk, ezt kétezer éve a rómaiak alapították, a nyolcvanas években pedig lakótelep épült ide, mint láthatják, a nagyméretű, paneles építkezések egyik utolsó példája - hallatszott a hangszóróból. - Aquincum? - mélázott a szőke asszony, még mindig előrehajolva, hogy Budai jól hallhassa a szavait. - Vagyis rómaiak, tehát nem magyarok laktak itt? A férfi érezte, hogy fölszalad a vérnyomása ekkora marhaság hallatán, és hátrafordult, hogy a nő arcába nevessen, de amaz olyan kedvesen és várakozóan mosolygott, hogy Budai elállt a gúnyolódó szándéktól. - De igen, asszonyom, magyarok laktak itt. Például én is. - Gondoltam, hogy maga budapesti... volt... - tette hozzá a nő a „volt” szót, némi bocsánatkérő hangsúllyal. A férfinak váratlanul olyan érzése támadt, hogy ez a nő valószínűleg sokkal értelmesebb, mint naivul föltett, butácska kérdéseiből hihetné. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

5

- Azt hiszi, csak voltam? - Értem, lélekben ön most is budapesti - és megsimogatta a férfi vállát, aztán visszahúzta a kezét, és férje meg a hangszóró felé fordult. Az autóbusz elhaladt a vasúti híd alatt és lassított. Jobbra már a Kaszásdűlő nevű lakótelep látszott. Az idegenvezető most nagy odaadással magyarázott: - Kérem, hölgyeim és uraim, nézzenek jobbra! Itt is egy lakótelepet látnak. Igyekszünk önöknek teljes képet adni az egykori budapesti életről. Felhívom a figyelmüket, hogy jelenleg az úgynevezett reggeli csúcsforgalom képe tárul az önök szeme elé! Az egykori helyiérdekű vasút megállójában emberek várnak a vonatra, amely rövidesen beviszi őket munkahelyükre, a belvárosba! A busz megállt. Budai is óvatlanul kibámult az ablakon. Áll a kis kápolna, amelyet a környék lakói egykor úgy hívtak, hogy a „vágányok közti kápolna”, de amelyet már a nyolcvanas években inkább az „úttestek közötti kápolna” néven kellett volna emlegetni, mellette áll a „taxi” feliratú tábla, jobbra pedig, a síneken túl emberek ácsorognak a HÉV megállójában. Az autóbusz utasai elismerően felzúgnak. - Marhák! - korholja a többieket Budai gondolatban. Hiszen jól tudják ők is a tájékoztatókból, hogy a megállóban műanyag bábuk állnak, aktatáskával a kezében az a férfi, aki egy kisgyerek kezét fogja, ugyancsak műanyag. A gyermek is az. - Nem kell érzékenykedni - morfondíroz tovább. Az emberek szeretik a látványosságot. A busz angol, holland, amerikai vagy francia utasai számára mindez vidámpark. Hátulról, a vasúti híd alól lassan begördül a HÉV szerelvénye, megáll a járdasziget előtt, és eltakarja a mozdulatlanul kitartó utasbábukat. Budai mélyet sóhajt. Hiába tudja, hogy pontos program szerint, elektronikával irányítva, önmagától érkezik a vonat, amikor aztán a busz továbbhalad, a szerelvény hátramenetben visszamegy a IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

6

híd alá, és a következő autóbusz érkeztekor indul el ismét, a turisták legnagyobb megelégedésére. Hiába tudja mindezt... a sóhaj szakadozottan árad belőle. Átvillan a fején, hogy milyen jó volna, ha az angol nő megint kérdezne tőle valamit. Az autóbusz továbbhajt a kihalt Szentendrei úton, aztán jobbra kanyarodik, a Kiscelli úton át nekivág a domboldalnak. A Dunapartot és a belső részeket gondosan elkerülve tart hegyen-völgyön át, a Szabadság-hegy irányába. - Mintha csak a túlzsúfolt belbudai utakat akarnánk elkerülni morfondíroz Budai K. Bertalan. - Istenem, a Mártírok útja, ahol csúcsforgalom idején szürke volt a levegő és az ottlakó gyermekek vérében több volt az ólom, mint régen az öreg nyomdászokéban... Na, most bezzeg egy szemernyi kipufogógáz sem szennyez semmit! A Szabadság-hegy tetején elkanyarodnak egy honvédségi őrház előtt, feltűnik a zárt terület kerítése, a szálloda és egyéb épületek. Behajtanak a fertőtlenítő alagútba. Alul-felül mossa a gép az egész autóbuszt, különleges alakú kefék végigdörzsölik a gumikat is. Az alagút kijáratánál érzékeny műszerek lesik a sugárfertőzés mértékét. - A múlt héten az egyik busznak kétszer kellett átmennie a fertőtlenítő alagúton - meséli hátul egy jól értesült utas. Végre kiszállhatnak. Hordárok kapkodják a csomagokat, Budaihoz egy feltűnően magas, legalább száznyolcvanöt centiméteresre nőtt, vékony, keskeny arcú férfi közelít, ugyancsak aranygombos formaruhában. - Szabad a csomagját? - kérdezi egész jó angolsággal. - Köszönöm, csak ez a kézitáskám van - emeli Budai az aktatáskánál alig nagyobb holmit. A langaléta érte nyúl. - Akkor ezt fölviszem, ha megengedi! - és már-már kirántja a férfi kezéből a táskát. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

7

Budai ránéz az összeszűkült szemű arcra, kis bajuszkát visel. Nem jó arc. - Köszönöm, majd magam! - mondja ingerülten. - De én szívesen, egyenest a szobájába... - a hosszú kissé elbizonytalanodik. Budai otthagyja, de annyit azért még észrevesz, hogy a túlbuzgó londiner más utashoz nem lép. Csak az ő táskáját akarta fölvinni. Budai vállat von, átlép az érzékelőkkel fölszerelt ajtón, amely mellett fehér köpenyes férfi ül és figyel. - A négyszáztízes az öné, uram - szól a portás magyarul. Mosolyog és nyújtja a kulcsot. - Köszönöm - Budai nem tudja elrejteni a meglepetését. - Üdvözlöm, uram - mosolyog a portás továbbra is. - Látogatóba érkezett? - Dolgozni jöttem. De látogatóba is, hiszen budapesti vagyok. Vagyis... voltam. - Akkor még inkább isten hozta, uram. Én is budapesti vagyok válik a portás hirtelen közlékennyé -, a Mikó utca sarkán laktam. - Vagyis a Vérmezőnél - teszi hozzá bólogatva Budai. - Igen, az ablakaim a Várra néztek... néznek - helyesbít a portás, aztán újabb vendég felé fordul. - Bocsásson meg, nagy a forgalom szól vissza még. Budai elgondolkodva leül az udvaron, a bokrok közé állított kis asztalkák mellé. Légkondicionált kert, a növényzet ápolt, és minden virít, csak az üvegtetőn át áradó, zöldes fény árulkodik arról, hogy mégsem egészen természetes a környezet. Vajon amikor a szálloda kertjét építették, a termőföldet is kicserélték, nehogy sugárfertőzéssel legyen dolguk? - Érdekes, hogy nem találjuk a megfelelő igeidőt - töpreng a férfi. - Budapesti vagyok? Vagy voltam? Nem tudunk mit kezdeni a IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

8

dologgal. A portás sem tud mit kezdeni a saját ablakaival, amelyek a Várra néztek... pedig most is ugyanoda nyílnak azok az ablakok... Átballag a fedett kert egyik sarkába, ahol pultra könyökölve söröznek néhányan. Egy kövér, hófehér bőrű, vörösesszőke nő és két társa, mindketten vörösesfehér bőrűek és kopaszok, éppen most veszik kézbe az elegáns, finoman készített koktélos poharat, látszik a vékony citromkarika, amint libeg az italban. A két férfi és a nő bizonyára családi kiránduláson járnak a világszenzációnak számító budapesti bázison. Budai azon töpreng, hogy megiszik egy vodkát tonikkal, bár jó lenne, ha nem bűzlene messzire a lehelete, amikor a bemutatkozó látogatásra megy az intézetbe. - Látjuk még ma? - kérdezi váratlanul egy hang angolul. Az autóbuszból ismert, szőke nő az. Férje már az egyik liftnél várakozik. - Talán a vacsoránál, asszonyom - válaszolja Budai, mire a nő mosolyogva búcsút int, és visszasiet a férjéhez. - Kissé telt, de nagyon csinos - morog a férfi a bajusza alatt, és már tudja, hogy igenis azonnal megiszik egy vodkát tonikkal. A nő harmincéves lehet, puha a mozgása. Amint a lift felé lépked az előcsarnokon át, vékony ruháján átvilágít a szemből áradó fény. Csinos, valóban. Jó alakú a lába, kissé széles a csípője. Tíz év múlva már bizonyosan elhízott libához fog hasonlítani, de most... - Vigyázz, nem akárki ez a nő! A férje híres sugárbiológus! A váratlan szöveg magyarul hangzik. Budai odanéz. A férfi, aki megszólította, teljesen kopasz. Szakálla sincs, csak a bajusza helyén árválkodik egy kevés, szőke vagy őszes szál. Budai K. Bertalan csak nézi, nem válaszol, de érzi, hogy a másik még valamit mondani akar. A kopasz melegen, bugyborékolva elneveti magát: - Budai K. Bertalan, negyedik dé! Tavaly múlt huszonöt éve, igaz? Ejnye, Berci! Nem tudtad, hogy „o tempora, o mores”! IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

9

- Marha Szőcs! - kiált fel Budai, a németül és angolul fecsegő vendégek odanéznek egy pillanatra. - Ne haragudj ... - teszi hozzá Budai halkabban. - Megbolondultál? Miért haragudjam? Ez volt a csúfnevem! válaszol a másik széles mosollyal, aztán átölelik egymást. - Berci, Berci! Budainak az jár a fejében, hogy szegény marha Szőcs most már inkább csak kopasz Szőcs lehetne, ha ez az elnevezés manapság nem volna halálosan sértő. - Hogy kerülsz tájékozatlanságával.

ide?

-

kérdezi

az

újonnan

jött

ember

- Ahogyan te is! - koccintanak, Szőcs poharában sör van. Tegnap tudtam meg, hogy jössz! - Tudtad, hogy jövök? - Persze! Mit gondolsz, hányan vagyunk? Alig egy tucatnyian... Fogalmad sincs, mennyire számon tartjuk egymást! - Az egykori osztálytársak? - A fenét, pajtás! A budaiak! A budapestiek! Én már fél éve itt vagyok, és ez alatt az idő alatt huszonhét budaival találkoztam. De most egy kétszeres budaival találkozom! Egészségedre, te budai Budai! - iszik, aztán még egy sört kér. - Ez az egész olyan iszonyú... - kezdi Budai, de Szőcs a szavába vág. - Az hát! De nem csak ez... Ha tudnád... - legyint. ugyan senkim sem volt, jóval korábban eltemettem elváltam a feleségemtől, a testvéröcsém pedig már Amerikában él vidáman és egészségesen... De mégis... furcsa így egyedül maradni, hogy a barátaid, a városod...

Nézd, nekem a szüleimet, tíz éve DélTudod, olyan kollégáid, a

- Tudom - mordul Budai, és nagyot húz a poharából.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

- Ne haragudj - visszakozik Szőcs -, neked, ha jól emlékszem... gyereked, ugye...? Ne haragudj... - Dehogyis. Gyere, igyunk még egyet, én hívlak meg. Szőcs az órájára néz, aztán bólint. - Ihatunk még egyet, aztán nemsokára mennünk kell. Budai leteszi a poharát és felnéz a magasba. - Én hülye... az előbb még inni sem akartam, nehogy megérezzék a leheletemen! Most meg... - Mindenki iszik - legyint marha Szőcs. - Persze, senki sem alkoholista, ne félj, nem kerültél mocskos iszákosok társaságába. De mindenki döntöget. Nem lehet itt másként kibírni. - Máshol meg egyáltalán nem lehet kibírni. Én legalábbis nem bírtam - válaszolja Budai. - Én sem. Mondom, fél éve vagyok itt - meséli Szőcs. - Azelőtt sokfelé próbálkoztam. Előbb egy francia tervezőirodában dolgoztam, aztán egy hónapig Egerben. Ott volt a legrosszabb... tudod, elmész a Kazamatába, iszod a borodat, és közben azon töprengsz, hogy hiszen beülhetnél a kocsidba és másfél óra alatt Budán lehetnél... - Te, Bandi, itt most mit csinálsz? - Építészeti és műemléki szaktanácsadó vagyok. Tudod, Budán születtem, a Városmajorban nőttem fel, a disszertációmat a középkori budai polgárházakról írtam, és meglehetős fénykép- és dokumentumgyűjteményem van a hetvenes és nyolcvanas évek Budapestjéről. - Az most óriási érték, igaz? - Semmit sem ér - és Szőcs a Budai döbbent csodálkozását látva magyarázni kezdi: - Tudod, legutóbb, nyolcvanhét óta a Rózsadombon laktam, a Duna felé néző lejtőn. Az most a legveszélyesebb zóna, az egyes. Ott a lakásom, az egész archívum, a jegyzeteim, a képeim... De eddig még nem kaptam engedélyt arra, hogy elhozhassam. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

- Téged ott ért a... - Budai elhallgat, és önkéntelenül Szőcs kopasz fejére pillant. - Nem, nem. Külföldön voltam tanulmányúton. Említettem az előbb, hogy egy franciaországi tervezőirodában dolgoztam. Csak több mint egy évvel a robbanás után tértem haza. - Ezt nem tudtam... - morogta Budai. - Régen nem találkoztunk, Berci! - Szőcs elnevette magát, kicsit fájdalmasan, kicsit gúnyosan. - A hajam és a szakállam már korábban kihullott. Volt egy kis, jóindulatú agydaganatom, hét vagy nyolc éve. Az akkori kezeléstől lettem ilyen kopasz. No, gyere, igyunk még egyet, aztán nekivághatunk! *** A robbanás után csak lassan vált felmérhetővé a pusztulás mértéke, kiterjedése. Különleges állapotot hirdettek ki. A csonka parlament - néhány tucatnyi hivatalnok és az életben maradt százegynéhány képviselő - Pécsre költözött. A bénulásból, amelyet az elképesztő méretű tragédia okozott, csak nagyon lassan tért magához az ország többi része is. Heteken, sőt mondhatni hónapokon át folyt a túlélők kimentése. Meglepően gyorsan, napok alatt alakították ki azokat a különleges jogi kereteket, amelyeknek köszönhetően szinte minden európai ország hadereje részt vett a mentésben, de tömegével érkeztek a nemzetközi szervezetek is, felszereléssel, járművekkel és szakszemélyzettel. Helikopteren és másféle, általában katonai célú szállítóeszközökön körülbelül százötvenezer embert vittek ideiglenes lakóhelyre, kórházakba, sátortáborokba és más elkülönítő helyekre. A robbanás és a szökőár áldozatai között tíz- és tízezren szenvedtek törést, súlyos zúzódásokat. Ezek a sérültek mind az úgynevezett egyes körzetből kerültek ki. Hosszú heteken át tartott a kettes körzetből az evakuálás: majdnem egymilliónyi embert kellett elszállítani. Vonatokon, autóbuszokon sodródtak az emberek táborokba, sebtiben felépített menhelyekre, miután a fertőtlenítőállomásokon mindannyiuknak át kellett mennie. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

Pécs környékén nemzetközi segítséggel hónapok alatt építettek fel több ezer lakást, irodaházakat. Magyarország új fővárosa egy év alatt hatalmassá fejlődött: Szekszárd és Szigetvár, Siklós és Mohács szinte már elővárosokként tapadtak az új Pécshez. Itt talált lakhelyet és munkát az egykori budapestiek töredéke. Szerteszóródtak az országban mindenütt, természetesen jutott bőven a menekülteket befogadni kész országoknak is. Nemcsak a Budapestről kitelepített tömegeknek kellett más lakhely és életlehetőség után nézniük. Az egykori főváros közvetlen vonzáskörzetében élő települések lakossága ugyancsak elköltözött. A közvetlen környéken ugyanis megtiltották a mezőgazdasági tevékenységet. Viszonylag közel, vagyis Kecskeméten, Székesfehérvárott, Esztergomban és Hatvanban sokan igyekeztek megragadni. Az olyan kisebb helyek, mint Monor, Szentendre, Cegléd vagy Bicske kezdetben a bábeli iszonyat képét mutatták: tíz- és tízezren akartak ott helyet találni, mint az egyre növekvő, egymás hátára kapaszkodó méhcsalád, csak hogy Budapestjük közelében maradhassanak. Hogy ott lehessenek, és bármely pillanatban, az első megcsillanó lehetőség láttán visszatérhessenek, akár gyalogszerrel. Mert a rémületes állapotnak egyszer véget kell érnie, és akkor visszatérnek. így hitték, mert így akarták hinni. Még hónapokkal később is elképesztő jelenetek zajlottak, szinte háborúskodás folyt, amikor a rendőrség és a honvédség időközben kialakított különleges egységei kényszerrel szállították az embereket távolabbi lakóhelyekre. Az egykori főváros belső részét teljesen zárt és szigorúan tiltott körzetté nyilvánították. Ugyancsak tiltott szakasszá vált a Duna és közvetlen partvidéke Budapesttől kezdve egészen Paks magasságáig. A folyó vizét fertőtleníteni kellett. A partvidék, különösen a Csepel-sziget és környéke nagyon megszenvedte a történteket. A robbanás pontjától lefelé ugyanis nemcsak a szökőár pusztított, hanem az utána hetekre beálló teljes víztelenség is. Ez mindaddig tartott, amíg a folyó lassan föl nem töltötte az idővel hatalmas tóvá alakuló krátert. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

Budai K. Bertalan mindezeket sajtójelentésekből és tudományos felmérésekből tudta. Ideutazása előtt még egyszer átnézte a hozzáférhető anyagot, és hosszasan nézegette a fényképeket is, hogy lehetőleg minél kisebb legyen a megrázkódtatás, amikor mindazt, ami Budapest közepéből megmaradt, saját szemével meglátja. A kutatóintézetbe a nagy, központi hallból ugyanolyan zöldes üveglapokkal borított folyosó vezetett, mint mindenfelé, a Szabadsághegy tetején és nyugati lejtőin terpeszkedő, különös telepen. - Ez is marhaság - kopogtatta Szőcs az üvegfalat. - Tudod, ugye, hogy védőöltözet nélkül kilépni tilos! Én pedig lefogadom, hogy már alig van sugárzás! Hiszen, ha veszélyes dózisban sugározna a környezet, azt hiszed, engedélyeznék, hogy ennyi bámész turista érkezzék? - Tudom, hogy már hetente több százan jönnek - morogta Budai. - Képzeld el, milyen jó üzlet ez valakinek! - Szőcs kissé lassú lett a sörtől és persze kissé makacs is. - Lefogadom, hogy alig-alig mérhető valamiféle sugáradag odakint! Az intézet bejárata előtt az üvegfolyosó villaszerűén elágazott. A jobb oldali folyosó végén egyenruhás, fegyveres őr. - Az mi? - érdeklődött Budai. - Honvédség - Szőcs egy kicsit megkapaszkodott, az üvegfalnak támaszkodott és mélyet lélegzett. - Gyere, szedjük össze magunkat, nehogy megszóljanak. Azonosító kártyáikat egymás után a gépbe helyezték, és várták, hogy megnyíljon a bejárat. - Hogy megöregedtünk... - morfondírozott közben Budai, és végigmérte kissé kapatos, egykori osztálytársát. Szőcs volt a legjobb latinos. Talán rajzolgattak a pad alatt, vagy egyéb effélével voltak elfoglalva, amikor Budait felszólították, hogy folytassa a Cicero-beszéd fordítását. Budai gyenge latinos volt, és nagyon belegabalyodott az „ó, idők, ó, erkölcsök!” fordításába. Gondosan elolvasta, hogy „o, tempora, o, mores!” aztán összekeverte IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

a „mors” és a „mores” szavakat. Így csúszott ki a száján, hogy „ó, idők, ó, halál”, amin először Szőcs kezdett hangosan röhögni, aztán az egész osztály. - Marha Szőcs! - dühöngött akkor Budai -, ha nem röhögsz, talán észre sem veszik... Megnyílt az ajtó, beléptek. Az intézet halljában is kifüggesztve az oly jól ismert ábra: Budapest térképe, ráfestve a különböző színű, koncentrikus körök, amelyek az egyes és kettes körzetet jelölték. Ott, ahol a Margitszigetnek kellene látszania, nagy, feketével satírozott kör. Északon majdnem az Árpád híd vonaláig, délen az Országház magasságáig ér, keleten a Váci út, nyugat felől a Rózsadomb határolja. Majdnem teljesen szabályos kör: a kráter... - Isten hozott! - nyújtotta a kezét egy őszes, kövér férfi. - Tudod, Berci, régi jó magyar szokás szerint mindannyian, akik itt dolgozunk, tegeződünk. Ráadásul mindenki magyar - mutatott körbe a hallban, ahol rajtuk kívül senki sem volt. Szőcs is elballagott valamerre, a saját dolgozószobájába. A hallból csillag alakban kis folyosók, illetve szobák nyíltak, az igazgató nyilván az ott dolgozó munkatársakra gondolt. - Furcsa, hogy hangsúlyoznod kell, miszerint itt mindenki magyar. Pedig végül is Budapesten volnánk, vagy mi! - szólt Budai. Iván Iván, az igazgató bevezette a titkárságra, és bemutatta a kék szemű titkárnőnek, akit Tündének hívtak. Aztán leültek az igazgató irodájában. A helyiség természetesen tágas volt. Világos is, egyik oldalról jó három-négy méter szélességben üvegfal határolta, a jól ismert, zöldes árnyalatú sugárvédő bevonattal. Mögötte Budapest... Budai K. Bertalan odaállt és nézte a látképet. - Hát nem olyan, mint egy képeslap? - harsogta a háta mögött az igazgató. - Igen, akár egy képeslap... - mondta Budai, és nyelt egyet. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

- ...Jó, jó, öregem, ne haragudj - mondta Iván Iván békítőleg. Nézd, Berci, nem titok, hogy én nem vagyok budapesti. Mielőtt ez az egész történt, alig két-három alkalommal jártam a fővárosban, egyegy napig... - Akkor téged nem az érzelmeid vezettek ide. - Nem. És nem is az érzelmeim miatt bízták rám ennek az intézetnek a vezetését. Konyakot töltött, koccintottak. - Mindenképpen arra kérlek, hogy vigyázz magadra - folytatta a kövér igazgató. - Különleges területen mozgunk, te is tudod. Vigyázz magadra, nem csak a sugárveszély miatt. - Politikailag érted? - kérdezte Budai, és letette az üres poharat. - Nem, a politikai vonatkozásokat testületileg szoktuk megbeszélni. De neked különleges kutatói státusod van, tudom, hogy több ízben be fogsz menni „oda”... - a fejével biccentett, jelezve, hogy mit ért az „oda” szó alatt -, és egy kiürített, lakhatatlanná nyilvánított várost nem lehet eléggé őrizni. - A rablóbandák, ugye? Ahogyan a tájékoztatókban írják... bólintott Budai. Az igazgató komoly arcot vágott. - Rablók, mások... egyszóval, hiába a katonai védelem, sokféle dolog megtörténhet. Budai végigjárta kollégái közül azokat, akik bent voltak, aztán visszasétált a szálló felé, és fölment a szobájába. Szétrakodott, és közben azon töprengett, hogy milyen fontos információk létezhetnek az úgynevezett bandákról. És ki őrzi ezeket az információkat? Egyszer csak kopogtak az ajtón. Kinyitotta, egy szobapincér jött be tálcával a kezében, a tálcán egy üveg pezsgő és két pohár. - Uram! - Ez tévedés - mosolygott Budai zavartan -, én nem rendeltem pezsgőt! IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

- A tábornok küldi önnek - súgta a szobapincér, és felhajtotta a tálca egyik sarkán a nagy damasztszalvétát. Egy pisztoly hevert alatta. - Értem... - mondta Budai, bár kissé meglepődött. Azt tudta, hogy a helyszínen fegyvert is kap, de még mindig nem értette, miért kell ilyen titokzatos módon... mindegy, ha már lúd, legyen kövér! Köszönöm! - mondta fennhangon, és amikor a férfi kilépett az ajtón, utánaszólt: - Várjon, kérem! Pénzt adott át, mire a szobapincérnek öltözött férfi halványan elmosolyodott, meghajolt, és elsietett a lift irányába. Budai megvizsgálta a pisztolyt. Életében sohasem volt még katona, fegyverrel bánni és célba lőni is csak néhány hete tanult meg. Körülnézett a szobában, aztán úgy döntött, az lesz a legjobb, ha magánál tartja. Ha ilyen konspiratív körülmények között kellett eljuttatni hozzá a fegyvert, akkor elképzelhető, hogy bárki, bármikor házkutatást is tarthat a szobájában. Közben jócskán bealkonyodott. Budai a zöldes ablakhoz állt, és nézte az ismerős tájat. Ugyanaz a különös fényjáték látszott, amelyet régen annyiszor megfigyelt a nyugodt estéken: a nap lebukóban, a város nagy része sötétben, de itt, elöl, a kép közepén a várbeli Nagyboldogasszony-templom, közönségesebb nevén Mátyás-templom fehér, kőcsipkés tornya világít, mert a napfény még eléri. A sötétszürke háttér előtt a fehér kőtorony, akár egy világító tű. - Érdekes, hogy a légnyomás ezt nem döntötte le - morfondírozott Budai. A Vár másik, összeomlott.

magas

templomtornya,

a

Mária

Magdolna

Meglehetősen gyorsan sötét lett, hiába, szeptember másodika van már. - Szeptember másodika - ébredt föl Budaiban az egykori történész. - Buda felszabadítása a török alól, 1686-ban. Hány éve is már? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

A sötétbe boruló város rémületes, mozdulatlan képet nyújtott. Ilyenkor sorban felgyulladtak az utcák lámpasorai... az utcákon emberek ballagtak a kora őszi estében, bevásárlószatyorral siettek haza, hogy megnézzék az esti tévéműsort, vagy a gyereküket kérdezgessék, hogy mi történt első nap az iskolában, esetleg arra gondoltak, hogy másnap ismét korán kell kelniük... Látszott egy-egy közelebbi utca kanyarulatánál a kanyarodó gépkocsi elővillanó lámpája, de akár odalent, a messzi Duna-parton a fényes gyöngysorként araszoló kettes villamos is... Most az egész mozdulatlan és fekete. Égni kezdett a szeme, aztán kicsordult egy könnycsepp és végigszaladt az arcán. Pontosan két éve és két hete, hogy kicsi Bercivel a Várban, az Esztergomi rondellán állt, és a tűzijátékot nézték. Berci egyfolytában kérdezősködött, ő pedig válaszolt, hogy miért világít sárgán a pálmaágat utánzó rakéta, hogy miért remegnek a távoli lámpák... Milyen jó volna hangosan, hosszasan zokogni, hátha a sírás enyhülést hoz, de csak némán csorognak a könnyei, törölgeti az arcát, rángatózik a mellkasa... Hirtelen elakad a lélegzete. Megdörzsöli a szemét, megrázza a fejét: valahol a Várhegy oldalában vagy a Vérmező környékéről tűz fénye villan. Igen, igen, azon a tájon lehet... Kinyitni! Kit érdekel a sugárfertőzés? Hátha az üveg színes akadálya nélkül tisztábban látná! De hiába, az ablakot lecsavarozott fémfoglalat tartja, az üvegtábla pedig olyan vastag, hogy még betörni sem kis feladat... De ott valahol, körülbelül a Várhegy alatt igenis tűz ég! A város többi része pedig sötét, fekete és mozdulatlan. Halott. *** Budai K. Bertalan bevált ébresztőjét és hanyatt feküdt.

szokása

szerint

beállította

órája

Tankok dübörögtek és az aszfalt arcába nyomták lánctalpuk idegen mintáját. Ágyúztak. Aztán feketesapkás alakok ugráltak elő a lőtornyokból, és azt kiabálták, hogy „Szuez, Szuez!”, közben édesapja IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

az újságokat, röplapokat és leveleket égette, mert vattakabátban, géppisztollyal már az első emeleten jártak az éjjeli emberek. A ház melletti sikátorba egy tank farolt be, éjjel két órakor, és lőtt egyet, a szemben lévő ház erkélye mellett beomlott a fal, később újrarakták, de a vöröses tégla még évek múlva is virított... Ő is fölébredt, de csak félig, közben édesanyja próbálja ráadni a kabátot, hogy leszaladhassanak a pincébe, és kétségbeesve mondogatja, hogy „fiam, ébredj fel, fiam, ébredj”... Hirtelen felült. Elmúlt a húsz perc, jelzett az óra. A húszperces alvás teljesen tisztává tette a fejét. Ismét fölvette a zakóját, még egyszer kinézett a zöldes ablakon át a vaksötét város felé, aztán lesietett az első emeletre, az egyik étterembe. Sarokasztalnál ült a szőke, angol nő és a férje. A nő integetett, majd a férfi fölállt és Budai elé lépett. - Uram, a feleségem kívánsága, hogy ön velünk vacsorázzék. - Megtisztelő a meghívás. Kiderült, hogy a Promt házaspár különös, belső becenévrendszert alakított ki. Az asszony keresztneve Rita, de a férje csilingelőnek, csengettyűnek vagy csingilinginek szólítja, felváltva. Budainak az angol gügyögésről magyarra fordult az agya, és eszébe jutott, hogy Promt úr a nejét ennyi erővel akár nagyharangnak is szólíthatná. De az asszonyról legalább megtudta, hogy Rita, aki viszont a férjét kizárólag „Pocikám”-nak becézte, és ez zavaró. Hiszen ő nem fordulhat úgy a pasashoz, hogy „Kedves Mister Pocak”... így hát maradt a száraz, hivatalos „Promt úr”.,. - Ön valóban sugárbiológus? Az egyik kollégámtól hallottam... - Ön is itt dolgozik? Milyen nagyszerű! - szólt közbe az asszony, aki ezúttal sokkal kihívóbban öltözött, mint délelőtt, az autóbuszon, ám sokkal hidegebben és tartózkodóbban beszélt. - Igen, asszonyom, dolgozni jöttem. De föltételezem, hogy önök sem egyszerű, kíváncsiskodó turisták. - Valóban - bólintott Promt. - Egyébként a kollégája tévedett, nem vagyok sugárbiológus, csupán egyszerű, mezei fizikus. Egyébként az IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

International Security Found megbízott igazgatója, tehát jelenleg is hivatalosan, a szervezet megbízásából ellenőrzöm ennek a különleges, veszélyes zónának a sorsát, biztonsági rendszerét. - Hát ezért volt olyan ismerős az arca már az autóbuszban gondolta Budai. Az ISF rövidítésű szervezetet harminchét állam hozza létre már másfél éve. Jogilag az ENSZ mellé rendelve működött, ám alapítói nem csak erős anyagi alapokat biztosítottak neki. Olyan jogkörrel ruházták fel a Nemzetközi Biztonsági Alapot, amelyet ez gyakorlatilag ellenvetés nélkül érvényesíthetett. Budai tudta, hogy ha például „Pocikám” budapesti tapasztalatai alapján kijelentené: elégtelen a biztonsági rendszer, és a körzet veszélyt jelent a világ számára, akkor először hermetikusan lezárnak mindent és leállítanak mindennemű tevékenységet, és csak ezután kezdenék el azt vizsgálni, hogy vajon a megbízott igazgató jelentése fedi-e a valóságot, és intézkedése indokolt-e. Iszonyatos jogkör, hiszen a feltételezések szerint nincs az a politikai vagy kereskedelmi szerződés, amelynek hatálya erősebb lenne az ISF döntésénél... bár, szerencsére, ezt eddig még senki sem próbálta ki. Mindenesetre a megrémült nemzetközi közvélemény, a zöld és más színű pártok s ki tudja, hányféle más szervezet és testület nyomására a budapesti esemény után létrehozták ezt a nagyhatalmú képződményt. Azóta már - kissé túl későn - többfelé firtatni kezdték, vajon nem túl nagy hatalom összpontosul-e így, különösen, hogy a létrehozó harminchét ország összetételében sokan találtak kifogásolnivalót. - És ön, az ISF igazgatója, biztosítás nélkül utazik? Testőrök nélkül? - csodálkozott Budai. - Hogy még Győrben mi volt, az nem érdekes - mosolygott a nemzetközi igazgató. - De magának is tudnia kell, hogy amióta fölszálltunk a különleges autóbuszra, minden lépésünket ellenőrzik! - Komolyan, szívem? - kérdezte Rita asszony. - Már csak a sugárveszély miatt is - bólogatott a férfi. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

20

- Pocika, valóban figyelnek minket? - Drágám, ez az övezet, ahol most vagyunk, a világ legveszélyesebb vidéke. Nemcsak a különös természetű másodlagos sugárzás miatt az, hanem azért is, mert elhagyatott, lakatlan. Az szinte elképzelhetetlen, hogy mi minden történhet egy majdnem kétszáz négyzetkilométeres területen! Ráadásul ez a körzet valamikor egy forgalmas nagyváros területe volt... de hát ezt nem kell önnek magyaráznom, Budai úr, hiszen ön is budapesti volt! Budai K. Bertalan hallotta a nemzetközi igazgató hangjában, hogy számára egyértelmű a „volt”, ma már nincs Budapest és nincsenek lakosai. Egy másodpercre ideges lüktetést érzett a halántékában. - Ön, Mister Promt, bizonyára azokra a sajtóban megjelenő hírekre gondol, amelyek szerint csavargók vagy más, ellenőrizhetetlen alakok hatoltak át a katonai kordonon. - Budai szavaira Promt kutatóan fölemelte a pillantását, a magyar férfi pedig gondosan megtoldotta a kérdést: - Vagy esetleg olyanokra gondol, akik ki sem költöztek az övezetből? Az angol elkapta a tekintetét, majd intett a pincérnek, aki az asztalhoz lépett, és gyakorlott mozdulattal ismét megtöltötte a poharakat az Egri Bikavér feliratú palackból. - Vajon ez is hamisítvány?- töprengett Budai gondolatban, és automatikusan a büdös, magyar cigarettáért nyúlt. Pontosan nem tudta, hogy a termesztési tilalmat nem terjesztették-e ki már a hevesi szőlőkre is. Elképzelhető... nemsokára a szegedi paprikára is kimondják majd, hogy fertőzött talajon terem, tehát tilos. Promt, a mezei fizikus megemelte a poharát, ittak. - Nézze, Budai úr - folytatta, némi atyai leereszkedéssel a hangjában -, pontos tudomásunk van arról, hogy amikor a mentési és evakuálási műveletek folytak, több száz, esetleg több ezer ember elkerülte a kitelepítést. Ezek nem a sajtó által gyártott kacsák. És IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

21

azt is tudjuk, hogy további néhány ezer fő már az első hónapokban visszaszivárgott a lezárt területre. A két férfi szeme megint találkozott, egyáltalán nem barátságos pillantást vetettek egymásra. Rita asszony finom érzékkel ekkor tette fel kissé csicsergő kérdését: - És ezek az emberek nem félnek a sugárzástól? - Hetven-nyolcvan százalékuk azóta már elpusztult - bólogatott a nemzetközi igazgató. - De aki még ott él, meg beszivárog, az bőven elég veszélyt jelent az egész világra nézve! - Gondolja? - nevetett Budai. - Hirtelen előjönnek, akadály nélkül végigutazzák Európát és széthordanak valamilyen betegséget, akár az AIDS-fertőzött örömlányok? - A veszély, uram, nagyobb, mint képzeli! - zárkózott el Promt a magyarázattól. - Nahát, ezek a magyarok! - sóhajtott Rita asszony. - Miért művelnek ilyesmit? Budai igyekezett a poharába mélyülni. Ha most fölnézne, a szőke nő megrémülhetne attól a vad dühtől, amely az ő szemében parázslik, Promt pedig azonnal tisztában lehetne mindennel. - Ugyan, szívecském, csingilingim... - hallatszott az angol igazgató hangja. - Ne ítélj el senkit! Emlékezz vissza, hogy körülbelül egy évtizede a mi angoljaink mit műveltek a stadionok lelátóin! Egész Európa félt tőlük! - Arra gondolsz, amikor legázolták a szurkolókat? Meg amikor tömegverekedések voltak? - A nő váratlanul fölkacagott. - Nem szép tőled, Pocikám, hogy arra emlékeztetsz, milyen öreg vagyok már! Budai közben visszanyerte rámosolyogni a másikra.

az

önuralmát

és

képes

volt

- Gondolja, Mr. Promt, hogy a lezárt körzetbe visszaszivárgó magyarok dolgát hasonlítani lehet a nyolcvanas évek angol focihuligánjainak cirkuszaihoz? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

22

- Ne érezze magát sértve, kedves Budai úr! - ezúttal a vöröses pasas ismét elmosolyodott. - Szó sincs arról, hogy a magyarokkal szemben rosszindulat vezérelne! Csupán érzékeltetni akartam Ritával a jelenség veszélyét! És ez egy nemzet korlátain túlmutat! Az asztalhoz lépett egy tüntetően finom eleganciával öltözött férfi és meghajolt. - Hölgyem! Uraim! Bocsássanak meg, hogy zavarom önöket, a nevem Pankistow, ennek a szállónak vagyok a tulajdonosa. Érdeklődöm, hogy mindennel elégedettek-e, van-e bármiféle kívánságuk? Pankistow majdnem tökéletesen elsajátított oxfordi angolsággal beszélt. Fekete volt a haja, zsíros és barna a bőre, a kinézete szerint lehetett volna dél-amerikai keverék, neve után ítélve pedig görög fegyvercsempészek leszármazottja. Az újságokból azonban mindenki tudta, így Budai is meg a Promt házaspár is, hogy „a magát ázsiai származásúnak nevező amerikai állampolgár” alig másfél éve szerezte meg a különleges szálloda építésére szóló koncessziót. A szálló egy hónapja üzemelt a zöldes üvegburok alatt. - Köszönjük, kedves Pankistow, minden rendben - biccentett a nemzetközi igazgató. - Kérem, foglaljon helyet - invitálta az asszony, a tulajdonos pedig némi szabadkozás után leült, és Budaihoz fordult. - Promt urat ismerem, önről csak annyit tudok, hogy a magyar kormány megbízásából érkezett. - Jól tudja. - Milyenek a kilátásaink? - kérdezte nagyon komolyan Rita asszony. - Megtámadhatnak bennünket ezek a... visszaszivárgók? - Meglepően jól ismeri a szakkifejezéseket, asszonyom! - bókolt a fekete-zsíros Pankistow. - Valóban beszivárgásról van szó, bár a bennszülöttek szeretik hazatelepülőnek vagy visszatérőnek feltüntetni a csirkefogókat. Egyébként a magyar katonák mindent megtesznek a biztonságunk érdekében. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

23

- Valóban megbízható a magyar hadsereg? - csicseregte a nő. - Nem én vagyok a honvédség parancsnoka - vont vállat Budai, és továbbgurította a labdát: - Ami a biztonságot illeti, annak Promt úr a legfőbb szakértője, nem én! - De csak sugárzási kérdésekben! - tiltakozott az angol. - Hát igen... - Pankistow gondterhelten és súlyosan bólogatott. - A sugárzás... elképesztő összegekbe kerül, hogy biztonságot nyújtsunk a vendégeinknek! Képzeljék, nemcsak az ivóvizet, de a mosáshoz, fürdéshez szükséges vizet is Alsó-Ausztriából hozatjuk! És a víz olyasmi, amiből bizony nagyon sokat használ egy szálloda... - Tudom, nagy a felelősség... ugyanakkor ez a hely bizonyos civilizációs küldetést is teljesít! Tudja, kedves Pankistow - Promt ismét átcsúszott az atyai, oktató hangnembe - ez az ország a robbanás előtti években szabadult meg a kommunizmus nyűgétől, alighogy fellélegzett és máris... ez a tragédia nagyon visszavetette itt náluk a civilizációt! - ismételten Budai felé fordult: - Egyetért velem? - Engedje meg, hogy így fogalmazzak - vágott közbe Pankistow magabiztosan -, egy jól vezetett szálloda nemcsak a vendégnek, hanem a kultúrának is szállóhelye! A lapos mondatot körülbelül úgy mondta ki, mint Arkhimédész a vízbe merülő testek szabályát. Rita asszony mindenesetre összecsapta a kezét örömében és javasolta, hogy erre igyanak. Promt kínálni kezdte a szállodást, amit ez visszautasított, de a szakértő és a házigazda mozdulatával vette kézbe a palackot, hogy megnézze. - Önök egri bikavért isznak? Hm... igen, ez egy kiváló minőség, külön az én rendelésemre palackozzák... - Mondja, kedves Pankistow, mi lesz, ha itt egyszer megszűnik a sugárveszély? Akkor majd épít ön szállodát bent, a városban is? A zsíros Budaira nézett. A palackot nyugodt mozdulattal helyezte vissza, az asztal közepére. Akár egy alapkövet vagy egy kereskedelmi szabályt. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

24

- Kedves Mister Budai! Én a magyar kormánytól, persze, nemzetközi garanciák birtokában tíz évre koncessziót nyertem arra, hogy a sugárfertőzött, lezárt terület határán szállodát üzemeltethessek. Hogy azután, amikor ismét lakható lesz a város, hogy akkor mi lesz? Nem tudom. Az még nagyon távoli kérdés... - Távoli bizony! - Promt mosolygott és egészen lekicsinylően tette hozzá: - Tudniillik még a legkisebb sugárfertőzés is csak évtizedek alatt csökken annyira, hogy... - Mondja, járt már lent, a városban? - vágott közbe Budai, nem is törődve az ISF igazgatójával, egyenest Pankistow szemébe nézve. - Én? Persze, a különleges turistabusszal! Egyébként?! Nem vagyok én, kérem, öngyilkosjelölt! *** Budai átballagott az előcsarnokon és beült az egyik drink bárba. A nemzetközi biztonsági igazgatót üsse meg a guta, ott, ahol van, a csinos, szőke feleségével meg a szállodaigazgatóval együtt. Sohasem volt képes igazán, a lelke mélyéből becsülni az olyan embereket, akiknek a számára a világon minden csakis üzletet jelent. Ezt a Pankistow nevű, kideríthetetlen és gusztustalan alakot semmi más nem jellemzi, mint a pénze és az üzleti szimata, aki röviddel a rémületes robbanás után megszimatolja és kihasználja a lehetőséget. Így aztán olcsón juthatott a koncesszióhoz. Hiába elismerésre méltó ez a mindenáron pénzcsináló lendület, Budai képtelen volt fejet hajtani előtte. Már a második vodkáját itta, amikor a pincér névjegyet hozott, és az asztalára helyezte. „Büchler Ádám - 712. szolgálati szoba.” A névjegy hátán pedig kézzel: „A Mikó utcai portás szívesen látja egy kis beszélgetésre”. A keskenyebbik folyosón átballagott egy hátsó lifthez, aztán föl, a hetedik emeletre. A folyosó ablakán át lepillantott a fekete sötétségben bujkáló városra. A közelben árván pislákolt néhány utca lámpasora: ezeket is azért állították helyre, illetve azért IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

25

üzemeltették, hogy a turisták este is részesüljenek valamilyen látványosságban. Budai kopogott a 712-es ajtón. Bent lehalkították a zenét, és Büchler megjelent az ajtóban. - Isten hozta, Budai úr, fáradjon beljebb! Kis előtérből, fürdőszobából, teakonyhából és egy szobából állt az úgynevezett szolgálati lakosztály. Hetedik emeleti lévén, nagyon is hetedrendűnek számított. Följebb, a tizennegyedik-huszadik emelet a gazdag turistáké: ott ugyanis még szélesebb a panoráma. A kis lakosztály szegényes berendezésén látszott, hogy lakója nemcsak néhány napra költözött be. A beépített szekrényen, lehajtható asztalon és heverőn kívül volt valami nagyon is figyelemre méltó: az ablakra merőleges, nagyobbik falon némileg amatőr kézzel és itt-ott aránytalanságokkal egy házilag rajzolt poszter volt felragasztva. Látszott, hogy nem sorozatkészítmény. Egy budai látkép, valamilyen park fái, hinta, gyerekek, háttérben a Déli pályaudvar. - Ha nem sértem meg, előkelő ital helyett fröccsel szolgálok! Méghozzá olyan fröccsel, amilyent még akkoriban lehetett inni, a jó kis belbudai borozókban! - mondta Büchler különösebb hangsúly nélkül. - Belbudai borozókban, amelyek egyre ritkábbak voltak... mosolyodott el Budai K. Bertalan, és közben a falra ragasztott hatalmas posztert nézte. - Örvendek, hogy azt nézegeti - szólt a házigazda, amikor észrevette a vendég érdeklődését -, erre vagyok a legbüszkébb. Ha ma vagy holnap meghalnék, ez a poszter lenne az életem műve! Tudja, találtam a fényképet, soha semmi közöm nem volt hozzá, azt sem tudom, miféle gyerekek játszanak ott, miféle nők üldögélnek azon a padon... csak annyi fontos, hogy a kép a Vérmezőn készült. - Persze! Az ott az aszfaltozott sétány, amely pályaudvartól az Attila útig, vagyis a Korlát utcáig... - ...a Korlát utcáig vezet! - bólogatott hevesen Büchler. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

a

Déli

26

- És itt, ez a rész - Budai mutatta a poszteren - még az én gyerekkoromban „japánkert” néven volt ismert, mindenféle dísznövényt ültettek oda. Később, a hetvenes évek végétől nyaranként az emberek úgy napoztak itt, a füvön, mintha strand volna... - ...és mindezt egy tenyérnyi nagyságú, fekete-fehér fényképen találtam! - szólt Büchler, ezúttal valóban nem leplezve büszkeségét. Képzelje, az elmúlt jó három hónapban megtanultam, hogyan lehet egy kis fényképet mértani módszerekkel fölnagyítani, aztán... aztán az egyes mezőket átrajzoltam és felragasztottam. Amíg ezt magyarázta, elkészítette a két fröccsöt. Budai meglepetésére a bort egy régi, vesszőfonatos demizsonból töltötte. - Nem hamisítvány, hanem egy távoli rokonom házi bora. - Mennyire távoli? - kérdezte Budai viccelődve, és, persze egy kevés gyanakvással. - Egyik nagybátyám feleségének a... - a szállodaportás elhallgatott, aztán röviden, szárazon fölnevetett. - Értem már! Távoli a rokon, legyen csak nyugodt! A Hegyalján él, a szőlő is ottani, határozottan sugárzás- és amerikamentes! Hallgattak. Mindketten ittak és közben egykori, savanyú szagú, kis borozókra gondoltak, ahová beugrott az ember egy-két fröccsre. Ha nem volt szerencséje, akkor mindenki csak az előző napi labdarúgómeccsről beszélt. Ha szerencséje volt, a fociszakértő tömegben akadt politikus, irodalomtörténész, régész és hittérítő. Legalábbis régen, a robbanás előtt öt-tíz évvel... - Ez hárslevelű - próbálgatta Budai a bort és a saját emlékeit. - Az bizony, hárslevelű. Na, egészségére! - Mondja, Büchler, maga egyedül él? Büchler megitta a fröccsöt, aztán letette a poharat. - Kedves Budai úr, majdnem mindennapos dolog ugyan, hogy ezen a telepen vagy hogy is nevezzem, szóval, hogy itt magyarok találkoznak! De az, hogy beszélgetnek is, nem mindennapos. Én IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

27

szállodaportás vagyok, tehát a vendégkönyvből tulajdonképpen minden magyarról tudok, aki érkezik. És én is fölteszem néha a kérdést önmagamnak: mi olyan különös ebben? Végül is Budapesten vagyunk, uram, itt a bejáratnál, körülbelül ott, ahol a fertőtlenítő alagút áll, itt húzódik Budapest közigazgatási határa! És az a határ most is itt van, Budapest most is létezik! Olyan, amilyen, de van! Érti? Budai érezte, hogy hosszú, fárasztó a nap és az ital is dolgozik. Hiszen ő az ivást már érkezés után, délben elkezdte. Büchler tovább beszélt. Mint mindenki, aki azon a rémületes napon távol volt, ő is részletesen elmondta, hol járt éppen, miért is nem volt Budapesten, hogyan tudta meg a hírt... Mintha védekeznie, magyarázkodnia kellene, miért is nem pusztult el kedves városával együtt... Amikor vissza akart térni, őt is megállította a sebtiben felsorakoztatott katonai kordon. Aztán ő is igyekezett megtudni valamit a lakásáról, a munkahelyéről, az ismerőseiről. - Nem részletezem... Amikor rájöttem, hogy normálisan nem juthatok át, elhatároztam, hogy átcsúszom. Végül is ott nőttem fel, ott éltem évtizedeken át, ismerem én ezt a várost, akár a tenyeremet! Meg aztán, láthatja, Budai úr - futólag a poszter felé intett fél kézzel - nekem fontosak az emlékek! Úgy alakult az életem, hogy rokonom nincs, családom nincs, nőkkel is csak ideig-óráig tartó viszonyt folytattam... - Akkor magának könnyebb. - Lehet. Nem tudom - vont vállat a portás és újabb fröccsöt készített mindkettőjüknek. - Nézze, tudom én, hogy aki a szüleit, a gyerekét, asszonyát veszítette, annak sokkal rosszabb. Csakhogy ez engem nem vigasztal! Ide nézzen! Kihúzott egy fiókot és kivett belőle egy körülbelül gyufásdoboz nagyságú kavicsot. Három ujja közé fogva fölemelte és úgy mutatta, mint más a Hoggarty-gyémántot mutatná.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

28

- Ezt a Vérmezőről hoztam! Ez a préselt lomb meg a Horváthkertből való, ezt a rózsafüzért a Szent Imre templomból hoztam el, tudja, a Feneketlen-tónál van. Nem vagyok hívő, de arra jártam, sehol senki, tárva-nyitva a kapu, bementem... A holmikat visszarakosgatta a fiókba és becsukta. Ivott. - Sok ügyeskedésébe kerülhetett, amíg ide becsempészte ezeket a holmikat - jegyezte meg Budai K. Bertalan -, hiszen minden beérkezéskor ellenőrzik a személyt is, a csomagokat is. - Nem olyan nagy dolog - mosolygott Büchler. - Egyébként ezek nem is az igazi emlékeim, csak pótlékok. Az igaziak... - nagyot sóhajtott és ismét fenékig itta a fröccsét, majd azonnal újat is töltött magának - az igaziak ott vannak, a Mikó utca sarkán! Képzelje, például a polcomon áll a Latinovits Zoli könyve, saját kezű dedikációval! „Ádámnak szeretettel - Zoli”! Mielőtt portás lettem... mielőtt ez az egész történt, vagyis a robbanás előtt színházi ügyelő voltam, uram! Harminc éven át! Jól ismertem szegény Zolit! Harminc évre visszamenőleg meg tudom mutatni magának a sajtókritikákat, amiket kivágtam és albumba ragasztottam. Van egy tőröm, tudja, amolyan színpadi tőr, aminek a pengéje becsúszik a nyélbe... Azzal még Ajtay Bandi bácsi hadonászott... őrzök egy aranyozott cirádákkal díszített oszlopfőt a Blaha Lujza téri Nemzetinek a nézőteréről... akkor érettségiztem, amikor lebontották azt az épületet... Legyintett és koccintásra nyújtotta a poharát. - Igyunk inkább... - de hiába legyintett, mégis újra kezdte - tudja, egy egész élet! Ha a lakásomba hívhatnám, azt mondaná, hogy kedves Büchler, ez csupa mütyür... De nekem mind emlék! Az ötvenedik születésnapomat azzal töltöttem, hogy leltárt készítettem az emléktárgyaimról... - Az előbb említette, hogy megpróbált áthatolni a kordonon - szólt közbe Budai, mert attól félt, hogy Büchler úr felsorolja az emlékleltár ezerkétszáz pontját. - Meg is próbáltam! Büchlert nem olyan fából faragták, uram! És később sikerült is... egy este nekivágtam, szépen átsétáltam a IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

29

katonák vonalán. Érd felől, gyalog, egyenest a Kelenföldi pályaudvarig. Mögötte lakott egy régi cimborám, aki éveken át volt világosító nálunk, a színházban. Odaértem, a ház üres, az ajtó felszakítva, minden kirabolva, szétdúlva... De a fészerben megtaláltam a biciklijét. Azzal kerekeztem végig a vaksötét városon, a Mikó utcáig. - És? Mit talált? - Amikor a ház kapujához értem, valakik rám támadtak. - Rablók? - Budai is hosszasan ivott a fröccsből. Érezte, hogy lassanként elnehezül a feje. - Nem tudom, de bizonyosan rablók... a sötétben még azt sem láttam, hányan voltak! Mint az őrült, érti... mint az őrült, otthagytam a biciklit és rohantam. Nem szégyellem, de hát én nem tudok verekedni! Elfutottam, csak a Vérmezőn mertem megállni, mert szúrt az oldalam. Akkor vettem föl emlékül ezt a kavicsot, amit az előbb mutattam. - És nem félt a sugárzástól? Büchler letette a poharat és vállat vont. - Én nem tudom, miféle sugárzás lehet ott. Öt hónapja történt ez, hogy ott bent jártam, és egyelőre... - alulról kopogott a lehajtható asztallapon - látja, egyelőre semmi. Különben is, kíváncsi voltam a városra, a lakásomra, a Mikó utcára... A sokféle holmira... Nézd... észrevétlenül és akaratlanul tért át a tegezésre - nekem van például olyan csészém, amit még a dédanyám használt, megvan még az egész készlet... vagyis... egyszer egy nő, istenem, de szép lány volt... szóval, nagyon szerettük egymást, ez még hetvennyolcban történt, szóval reggel korábban fölkelt. Házias akart lenni, tudod, kiment a konyhába mosogatni. A csörömpölésre ébredtem, kimegyek, hát a dédanyám készletéből ott hever az egyik csésze, darabokban. Nekiestem a nőnek, csépeltem... - Megverted? A csésze miatt?

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

30

- Én, öregem? Ütöttem, mint szódás a lovát! Nekem ne legyen házias a dédanyám készletére! Ne akarjon beédelegni hozzám, hogy aztán összetörje a százéves emléket, érted? Elvertem... pedig nagyon szép lány volt és nagyon szerettük egymást... Erről jut eszembe, én vagyok az idősebb, szevasz! Mindkettőjük szeme fénylett már és lazán, bizonytalanul fogták a poharat. Később elénekelték, hogy „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok”, aztán jött az „Édesanyám sok szép szava” és egymás után a nóták. Büchler kissé tántorogva fölállt és az ablakra mutatott, amely zöldesen verte vissza a belső lámpafényt, hiszen odakint csak a fekete éjszaka virított. - Látod? Látod, Berci? Ott a Mikó utca... az Attila út... arra az Alagút, de közben a Roham utca... csak egy rövidke séta, érted, Bercikém? És máris a Horváth kertben vagyok meg a Zöldfában, ahol a hatvanas években először voltam szerelmes... Bercikém, szerelmes, tudod te, mi az? Budai bólogatott és már majdnem bizonygatni kezdte, hogy tudja, amikor a sötétben megvillant valami. Megint azon a tájon, ahol a Várat vagy a Városmajort lehetett sejteni. - Ádám, oda nézz! Te is látod azt a tüzet? - Tüzet, persze, te... - bókolt pityókosan az ügyelőből lett portás. Mennyi mindent látok én ilyenkor, késő este... a sötétben, ha azt te tudnád... - Pedig ott tűz ég... - morogta Budai. * ** Az intézet halljában ültek, a nagy, alacsony asztal körül. Iván Iván mellett most teljes szépségében a titkárnő, akit előző délután Budai K. Bertalan csak egy villanásnyira látott a titkárságon: szomorú arcú, kerek fejű lány jegyzetfüzettel. Az asztal körül a többiek. Szőcs Bandin kívül még egy régi ismerőse akadt, Budai rövid töprengés után ráismert: Hatossy Baba, magas, csontos nő, akivel négy-öt éve ismerkedett össze egy társaságban, csakhogy a nő IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

31

akkor még szénfekete hajú volt. Most ugyanolyan csontos, szelíd mosollyal ült a fotelban, szürke, zárt ruhában és... hófehér hajjal. - Pedig nem lehet több negyven évesnél... - töprengett Budai, miközben nagyobb adag szódavizet töltött magának. - Kolléganők és kollégák - kezdte Iván Iván -, örömmel közlöm, hogy eddigi munkánk némi elismerést hozott... - Pénz áll a házhoz? - morgott közbe a marha Szőcs, aki ugyancsak előnyben részesítette a gyöngyöző szódavizet. - A fenét - az igazgató lapos, de egyetértő pillantással díjazta Szőcs közbeszólását. - Illusztris vendégünk lesz, de erről majd később. Egyszóval, megdicsértek, hogy jól irányítjuk azokat a rekonstrukciós munkákat, amelyek a látogatók fogadása érdekében szükségesek... - Vagyis szépen építjük a „Budapest mégis él” című, hamis és hazug díszletet! - szólt közbe egy alacsony, kövérkés alak, aki ugyancsak harminc-valahány éves volt, de őszült is, kopaszodott is. Árfalvi Zsoltnak hívták és Budai kapásból fogadni mert volna, hogy magányában ő is sokat iszik. - Igen, Zsoltikám, építjük a díszletet - nyugtázta ezt a közbeszólást is Iván Iván -, de ezt most hagyjuk. Mindannyian tudjuk, hogy erre a tevékenységünkre szükség van. Ez az, ami elsősorban igazolja a külvilág számára az intézet létét. Fújt egyet, aztán a pohárért nyúlt. - Ez is szódavizet iszik - kuncogott magában Budai. - Úgy látszik, majdnem mindannyian másnaposak vagyunk. Persze Hatossy Babát kivéve... - Röviden arról kell most beszélnünk, hogy miként folytassuk tovább a valódi munkánkat. Tudjátok, hogy ez a bizalmas jellegű és egyáltalán nem a nemzetközi ellenőrök szeme elé való munka! Hogy áll a város területén a bujkálás... ahogyan ők nevezik, a beszivárgás...

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

32

- A visszaköltözés, ahogyan a visszaköltözők nevezik! - jegyezte meg az ősz hajú Hatossy Baba élesen. - Igen - bólintott Iván Iván. - A nemzetköziek, vagyis például az ISF ugyanezt ellenőrzik, csakhogy egészen más céllal. Nemsokára idejön egy Promt nevű pasas, az ISF igazgatója. Ez a jutalmunk a jó munkáért. Zsoltikám, készen vagy az anyaggal? Kávét ittak, ezt Tünde, a titkárnő hordta körbe. Szőcs Bandi mereven visszautasította és újabb szódavizet döntött le a torkán. - Én csak tegnap érkeztem, mint tudjátok - szólalt meg Budai. Ezért kérdezem, mit tudtok az esti tüzekről? - Majdnem minden este látjuk, hol itt, hol ott. Aki tüzet rak, az nem rejtőzködik - válaszolta Árfalvi Zsolt, Hatossy Baba pedig hozzátette: - Vagyis szó sincs arról, hogy csupa csőlakó szökne át a kordonon! Sőt lehet, hogy szervezett a betele... - Jó, jó, Baba drága, várj egy kicsit - vágta el élesen az igazgató, mert az ajtójelzett és belépett rajta Promt úr. Sorban kezet fogtak, Árfalvi angolra váltott: - Értesüléseink szerint ön alapvető és mélyreható információkra kíváncsi. Tehát: mindeddig egyetlen tudományos igényű vizsgálat sem derített fényt arra, hogy milyen eredetű robbanás történt két évvel ezelőtt. Ez a mi munkánkat is jelentősen megnehezíti. A másodlagos sugárzás ereje ugyanis rohamosan csökken, az elsődleges pusztítás mértéke viszont arra mutat, hogy a robbanóanyag vagy robbanótöltet... - Bocsássanak meg! - vágott közbe Promt. A hangja ellentmondást nem tűrő volt, a jobb kezét is fölemelte egy pillanatra, mintha tilalomtáblát tartana. - Kötelességem megkérni önöket, hogy továbbra is tartózkodjanak mindennemű politikai találgatástól! Árfalvi lendületben volt és igen élesen válaszolt: - Tisztelt Promt úr, nem tudom, mi a politika abban, ha a robbanás természetéről beszélünk! Enélkül ugyanis képtelenség további megállapításokat... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

33

- Ismétlem - Promt is megemelte a hangját -, hogy ettől tartózkodniuk kell! Önök is tudják, hogy az államok egy moratóriumot írtak alá, amelyhez az önök kormánya is csatlakozott! És ez a moratórium határozatlan időre kimondja, hogy a robbanás okával, a robbanóanyag vagy szerkezet mibenlétével és azzal, hogy kinek vagy milyen szervezetnek állt módjában és érdekében azt elhelyezni... - ...hogy ezt nem vizsgálja senki és semmiféle találgatást sem tesz közzé, mert azzal csak a nemzetközi enyhülést mérgesítené el! Iván Iván kissé kijött a sodrából, és némileg gúnyos, némileg dühös hangon vette át a szót a nemzetközi igazgatótól. A moratórium vonatkozó mondatát szó szerint idézte, hiszen ezerszer elolvasta ő is, munkatársai is. És ezerszer elrágódott rajta. - Tudjuk és tiszteletben tartjuk a moratórium minden egyes szavát - folytatta kissé nyugodtabban, Promtnak célozva a mondandóját -, és nem fogjuk megszegni! - Ennek végtelenül örvendek! - biccentett merev, diplomatikus udvariassággal az angol. - Jelentésemben ezt is a szövetkező államok elé fogom tárni! - Mindenben betartjuk a nemzetközi megállapodásokat! - ismételte Iván Iván, aztán Árfalvihoz fordult. - Zsoltikám, ennek értelmében folytasd. Budai közben azon töprengett, hogy a jelek szerint Iván, az igazgató keményen képvisel bizonyos elveket, és ez egyáltalán nem baj. A folytonos, álmos jovialitás, amit kifelé mutat, úgy látszik csak takaró. - Nos... akkor... - Árfalvi Zsolt kissé elvesztette a fonalat és nehezére esett, hogy előkészített mondandója nagyobb részét átugorja. - A robbanás... a robbanás ereje legújabb számításaink szerint... egy pillanat, akkor a megatonnákat is kihagyom... szóval, a kráter, amely mint tudjuk, egy csúcsával lefelé fordított kúphoz hasonlít... - Most mérgében ezzel a Promttal gúnyolódik - súgta Szőcs Budainak. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

34

- ...a kúp csúcsa, azaz a robbanás pontja a Duna medrében, körülbelül az egykori Margit híd középső pillére előtt helyezkedett el. Ennyit akartam mondani, a továbbiakban kolléganőmé a szó. Hatossy Babának könnyebb dolga volt, mert nem kellett a sokat vitatott és agyonhallgatott kiindulóponttal foglalkoznia. Baba a térképhez lépett és Promt kedvéért megmutatta, hol található a Szabadság-hegyi telep, a sugárvédő burkolattal ellátott épületek csoportja: a szálloda, parkoló, irodaépületek, a honvédség épületei. Budai is csodálkozva látta, milyen hatalmas területet ölel fel ez a zárt terület: a János-hegyi kilátótól kezdve a Zugliget felső része, a Béla király út és a Mátyás király út közé eső területek, a Normafalejtő és a Széchenyi-hegy védettebb, nyugati lejtői mind ide tartoztak. Hatossy Baba a térkép mellett maradt. - A kráter szélein az első pillanatokban több emelet magas földés törmelékhányás keletkezett, amely azonban alig néhány hét alatt nagyobbrészt el is tűnt. Ennek az a magyarázata, hogy a kráter lassanként megtelt a Duna vizével, az így képződött majdnem kör alakú tó hullámverése alámosta a partokat, és ezek beomlottak. Az erózió annál is gyorsabban és hatásosabban ment végbe, hogy a víz betódult a megrongált gyűjtőcsatornákba, valamint nagy területeken egyszerűen alámosta az utcákat és épületeket. A kráter ennek köszönhetően mostanra már elérte a majdnem két kilométeres átmérőt. Szinte utcáról utcára mutatta, hogy hol mi történt. Inkább szánta ezt a részletes magyarázatot saját kollégáinak, az egykor budapesti lakos magyaroknak, mint a kissé zavartan hallgató, karót nyelt Promtnak. - A Margit hídnak tehát nyoma veszett. Hozzáteszem, hogy időközben eltűnt a Lánchíd is, amelyet a robbanás után fellépő, iszonyú szökőár sodort el, majd az említett, gyors erózió következtében a két parton lévő hídfőt is elnyelte a víz. Iván Iván igazgató mellett a kerek arcú titkárnő hirtelen felzokogott. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

35

- Tündike...! - korholta szelíden az igazgató, és a nő vállára tette a kezét. - Tündike... Senki sem mert fölnézni, többen az asztal lapját vizsgálták, marha Szőcs úgy pörgette ujjai között az üres ásványvizes üveget, mintha bűvésznek készülne. - Bocsánatot kérek... - szipogott Tündike és lopva Budaira pillantott, míg a szemét törölte. Promt meglepődött, most először érezte, hogy olyan helyzetbe csöppent, amely a jelenlévők számára egyáltalán nem csupán tudományos, geológiai vagy szervezési probléma. - Tudja, Promt úr, mindannyiunkkal megesik, hogy kiborulunk fordult Iván Iván magyarázattal az angol igazgató felé. - A titkárnő vőlegénye rendőr volt, és éppen a Margit híd és Lánchíd közötti Duna-parton, a pesti oldalon volt szolgálatban a robbanás idején. Az édesanyja pedig a Fő utcában lakott... Egy pillanatra ő is a térképhez lépett és megmutatta, hol volt a Fő utca. A többiek mozgolódtak, krákogtak, rágyújtottak. - Folytasd, Baba - ült vissza Iván Iván a helyére. Az ősz hajú fiatalasszony rezzenéstelen arccal ismét a térkép felé fordult. - A kráter széle jelenleg tehát körülbelül a következő: Gül Baba utca, Mártírok útja, Batthyány tér, a Kossuth tér egy része, Visegrádi utca, Szent István park. Megfigyeléseink szerint az erózió lelassult. Kialakult az a menedékes partszakasz, amely már jobban képes ellenállni a tó hullámverésének és a víznyomásnak. Persze további meglepetésekre még bőven számíthatunk, mindenekelőtt a metró vonala mentén, ugyanis egyelőre képtelenség felmérni, hogy az alagutakba behatoló víz mit művelt. - Egy ellenőrző körutunk során - szólt közbe Árfalvi -, amelyet a honvédséggel közösen végeztünk, kiderült, hogy a Deák tér teljesen beomlott, iszonyatos képet mutat. Nyilvánvaló, hogy ez az alagútrendszert feltöltő víz műve és ilyesmire másutt is számíthatunk. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

36

Csend lett. Az intézet munkatársai majdnem minden részletet, amely elhangzott, már pontosan ismertek. De akárhányszor újra hallották, mindig elfogta őket a halk, bénító döbbenet. A csendben egészen furcsán, mondhatni pimaszul hangzott Promt kérdése: - És mi a helyzet az emberekkel? A kérdést mindenki pontosan értette. Iván Iván látott hozzá, hogy elterelő választ adjon. - Mint azt ön is tudja, a robbanáskor, a szökőár és az omlások következtében, valamint más, járulékos balesetekben több százezer ember halt meg. A közvetlen sugárfertőzés... - Tisztelt igazgató úr - jelezte Promt -, ezeket az adatokat én is tudom. Azt is tudom, hogy azóta is egyfolytában tart a beszivárgás. Arra volnék kíváncsi, hogy ebben a kérdésben mi a helyzet jelenleg? - Intézetünk azért kezdte meg a munkáját, hogy mindezt földerítsük - folytatta Iván Iván a kitérőkkel tűzdelt választ. - Ön is tudja, hogy tevékenységünk egyik, kis része bizonyos funkciók helyreállítása, mert szükség van a turisztikai érdeklődés fenntartására. Lényegében azonban a város területén élő emberekkel és a lezárt terület biztonságával foglalkozunk. Kutatásaink eredményeit rendszeresen átadjuk a magyar rendőri és katonai szerveknek, valamint a Külügyminisztérium útján a nemzetközi szerveknek is. - Röviden élőszóban is szeretném felhívni a figyelmüket arra, amit írásban már több ízben közöltünk: semmiféle nyilvános vagy titkos beszivárgást nem tűrhetünk - mondta Promt, olyan hangon, mint aki egy számára érdektelen, de kötelező leckét mond fel. Hangsúlyozom, betelepülésről szó sem lehet! A körzet a világra nézve veszélyt jelent. - Mister Promt - szólalt meg váratlanul Hatossy Baba -, miféle veszélyt jelenthet egy olyan lezárt körzet, amelyből sem emberi tömegek, sem árucikkek nem vándorolnak szerte a nagyvilágba? Miféle veszélyt jelenthet mondjuk Párizsra vagy Londonra nézve az, ha az egykori Budapest területén emberek húzzák meg magukat? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

37

- Asszonyom - fordult Prompt az ősz hajú nő felé, aztán körbehordozta a tekintetét a jelenlévőkön, végül az igazgatóra nézett, aki fapofával, de láthatólag nagyon feszülten ült a fotelban. Hölgyeim és uraim, én nem vagyok politikus és nem akarok önökkel politikai vitába mélyedni... - Miért politikai kérdés a Budapestre visszatelepülök ügye? - szólt közbe Iván Iván igazgató. Amilyen közönyös arccal, egészen lesüllyedve ült, szinte gubbasztott a fotelban, olyan élesen és támadóan hangzott a kérdése. Promt összeszorította a száját. Budai nézte a jelenetet és az esti beszélgetés jutott eszébe, a nemzetközi biztonsági igazgató nevetséges szavai: „Tudod, szívecském, ez olyan, mint azok az angolok egy évtizede, akik szétverték a stadionokat...” Vajon mindez csak azt jelenti, hogy Promt úr bármennyire is fizikus és bármennyire is az ISF megbízott igazgatója, végül is nagyon de nagyon buta, korlátolt ember? - Kénytelen vagyok tájékoztatni önöket egy tervezetről, amelynek részletei sincsenek még kidolgozva, de már több nemzetközi fórumon szóba került - szólalt meg végül Promt. - Fő vonalaiban ez a tervezet azt irányozza elő, hogy növekvő veszély esetén a kijelölt körzet számára bevezetik a nemzetközi, katonai ellenőrzést, sőt esetleg a területet nemzetközi szerződés erejével kiveszik a magyar kormány hatásköre alól! Promt ezeket a szavakat is közömbös leckeként mondta el, mégis olyan volt a hatásuk, mintha pisztolylövés dörrent volna a teremben. Ránéztek, aztán egymásra, mintha segítségül hívná egyikük a másikat, mintha azt kérdeznék egymástól, jól hallottak-e? - Tudom, hogy megdöbbentő ez az információ - folytatta az angol igazgató -, de készüljenek föl arra, hogy efféle tervezet előbb-utóbb megjelenhet. Több olyan ország van, amely igencsak támogatja az ilyen törekvéseket. Jelszavuk: a világ biztonsága mindenekelőtt! - Mi pedig le vagyunk szarva! - mondotta Árfalvi hangosan és nagyon tiszta angolsággal. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

38

Promt úgy tett, mintha nem hallotta volna. Iván Iván a szokottnál energikusabban, keményebben játszotta most igazgatói szerepét. Kiegyenesedett ültében: - A tájékoztatást köszönjük. Remélem - fordult saját emberei felé -, senkinek sincs további kérdése! Mindannyian értették, hogy az igazgatójuk fölöslegesnek tartaná, ha ők most felháborodásuknak adnának hangot, vagy részletkérdésekben vitatkozni akarnának az angol vendéggel. Hallgattak. Promt fölemelte a kezét és halkan még hozzátette az előbbiekhez: - Kérem, hölgyeim és uraim, kérem, igazgató úr, ezt, amit most mondtam, tekintsék félig-meddig privát információnak! Búcsút vett tőlük és eltávozott. Tündike szolgálatkészen kísérte a kijáratig, aztán visszaült a nagy asztalhoz, továbbra is jegyzetfüzettel és tollal a kezében, mintha egyfolytában diktálásra várna. Budai nézte, amint a kerek arcú, nagyon kék szemű nő leül. Alacsony növésű, huszonhat-huszonnyolc éves lehet. A meglepő az benne, hogy a mozgása kissé darabos ugyan, mégis van benne valami, ami nagyon vonzó. Valami, amit a férfi csak úgy tudott meghatározni, hogy alapvető nőiesség vagy inkább alapvető, minden pillanatban izgató szexualitás áradt belőle. A titkárnő észrevette a férfi pillantását és megadó, ugyanakkor csábító pillantással viszonozta. - Vajon miféle országok támogathatják ezt a csodálatos tervet? kezdte a dühöngést Árfalvi, amint maguk maradtak, Promt nélkül. - Találgathatsz, én kapásból felsorolok neked néhányat - morgott Szőcs Bandi és újabb ásványvizes üveget nyitott ki. - Ha ezt a halálos sivatagnak kinevezett várost valaki szeretné kivenni a kormány kezéből, vagyis egyszerűen birtokba akarja venni - morfondírozott Hatossy Baba -, akkor ez a sivatag nem is olyan halálos... - És nem is olyan sivatag... - bólogatott valaki. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

39

- Gyerekek! - szólalt meg némi hallgatás után Iván Iván igazgató. Most nem süllyedt a fotel mélyébe, és nem is egyenesedett ki ültében, mint aki karót nyelt, hanem gondterhelten, ugyanakkor a beosztottjai iránti bizalom mozdulatával előrehajolt és az asztalra könyökölt. - Gyerekek, amit most mondok, az utasítás, kezeljétek nagyon bizalmasan, jó? Mostantól kezdve még nagyobb figyelemmel készítsétek a felméréseiteket és vizsgálataitokat. Minden, hangsúlyozom, minden adatot és megfigyelést titkosan tessék kezelni, és nekem átadni. A nemzetközieknek csak közös konzultáció után adható ki bármilyen adat. - Ez eddig is így volt... - morgott Szőcs. - Igen, de most még szigorúbban így legyen! Szétszéledtek a szobáikba, Árfalvi oldalba bökte Budait. - Gyere, igyunk valamit! Árfalvi szobájában a polcokon és az íróasztalon rémületes halomban álltak a papírok, feljegyzések, vázlatok, közlemények, ami csak elképzelhető volt a furcsa intézetben. Az alacsony, fekete és mindenütt szőrös, borostás férfi szeme vidáman, bizalomgerjesztőén csillogott. Az íróasztalából konyakosüveget húzott elő, töltött két pohárba. Ittak, Árfalvi ismét telitöltötte a poharakat és eltette az üveget. - Éreztem, hogy készül valami efféle... - kezdte és Budaira nézett. - Újabban túl sokat írt a külföldi sajtó arról, hogy huligánok, csatornatöltelékek, ki tudja, mifélék lepik el a lezárt budapesti körzetet. - Igen, én is olvastam. - Figyeld meg, nincs nap, hogy riporter vagy tudósító ne érkezne ide valahonnan, főként a fontosabb angol, német és francia lapoktól! Újból slágertéma lett Budapest, miután több mint egy éven át alig törődött velünk a világ közvéleménye. Most egyszerre csak ismét jönnek, szinte naponta, beülnek a különleges városnéző turistabuszba, a zöld üvegen át csinálnak néhány felvételt, megnézik a krátert, este játszanak egyet a szálló rulettasztalánál, isznak IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

40

három whiskyt a bárban, aztán megírják helyszíni jelentéseiket arról, hogy a magyarok micsoda veszélyt jelentenek a világra. - Pontosabban arról - bólogatott Budai -, hogy a magyar honvédség képtelen biztosítani a hermetikus elzárást. - Te mikor akarsz „oda” bemenni? - Még ma. Te is jössz? - Igen, bemegyek - válaszolta Árfalvi. - Tudod, hogy az igazgatón kívül csak kettőnknek van erre engedélyünk. - Azaz ketten vagyunk „különlegesek”... - nevetett Budai. - Egy órakor, jó? - A hallban találkozunk - bólintott Budai. - Addig eszem valamit. *** Átballagott az előcsarnokon, egyenesen a lift felé tartott, de aztán gondolt egyet és a lombok között a sarokban álló, kis ivó felé ment. Kért egy vodkát és éppen fel akarta hajtani, amikor valaki megfogta a kezét. - Egyedül iszik, Mister Budai? Rita asszony, Promt felesége mosolygott rá. Nyakig zárt, vékony anyagból készült vörös ruha volt rajta. Az anyag azonban igen vékony szövésű, a férfi megint jól látta, hogy áttetsző... sőt ezúttal erősen testhez tapadó a szőke szépség öltözéke. Rendelt egy vodkát a nőnek is, aztán leültek az egyik bokor melletti padra. - Bocsánat, meg sem kérdeztem, hogy iszik-e vodkát - mondta Budai hanyagul és a kezébe nyomta a pohárkát. - Mit tegyek... lassanként megszokom a barbár ország barbár szokásait és italait - kacagott Rita és ezúttal nyilvánvaló volt, hogy ártatlanul viccelődik, nem sérteni akar. - Egész délelőtt a városnéző buszon ültem - mondta nyújtózkodva -, most pedig fél órája már magát keresem. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

41

Ittak, az angol nő szeme egy pillanatra fönnakadt, de a köhécselést megúszta. - És hogy tetszett? - A kráter csodálatos! Tudja, sohasem hittem volna, hogy ilyen látványban lesz részem! A tó kerek és a szélén mindenütt házak emelkednek, tükröződnek a vízben, olyan az egész, mintha Velencében volna, csak modernebb! És... és persze szomorúbb - tette hozzá. - Ezért az utolsó néhány szóért cserébe megbocsátom a többit nevetett Budai. Tudta, hogy nem szabad haragudnia, nem szabad megsértődnie, de kedve sem volt hozzá. A nő nyújtotta az üres poharat. A férfi átvette, aztán váratlan ötlettel a nő combjára tette a kezét. - Iszik még egyet? - Nem - Rita egészen közel hajolt hozzá, de még így is alig lehetett hallani a hangját. - Négyszáztízes szolgálati lakás, ugye? Azzal felállt és húzta maga után Budait, akinek alig volt ideje letenni a két pohárkát a bárpultra. - Hát ez az, amit most nem kellene - gondolta, miközben az asszony után lépett a liftbe és megnyomta a negyedik emelet gombját. Rita határozottan lépett a szobába, mintha mindig is itt lakott volna. Amint Budai becsukta az ajtót, a nő, anélkül hogy körülnézett volna, ledobta magáról a ruhát. - Töltsek? - kérdezte Budai kissé zavartan, és az érintetlenül ott várakozó pezsgőspalackot vette kézbe. - Ne akarj most inni, amikor itt vagyok - válaszolta Rita és kinyújtotta a kezét. - Gyere, látod, hogy csak ez a nyaklánc van rajtam! IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

42

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Budai óriási megkönnyebbüléssel nyúlt a kagylóért, hogy időt nyerjen, és a nőtől kissé távolabb, egyedül vethesse le a zakóját, amelyet bal oldalt erősen meghúzott a pisztoly. - Tessék! - Kétszázhetes? - szólt egy női hang a kagylóba. - Nem, tévedés... - és letette a kagylót, aztán levette a zakóját és a heverőtől jó távol, a kis asztalkára dobta. A következő pillanatban Rita asszony már mellette volt és vetkőztette. Lágy volt minden mozdulata, lágy volt a teste és minden pillanatot nagyon élvezett, egyfolytában „darling”-ot kiabált közben, aztán hosszan, de halkan nyávogott, mint egy kiscica. - Te... te... te, Mister Budai! - mondta utána hálásan. Egy órával később, amikor Budai belépett az intézet előcsarnokába, a kerek arcú és nagyon kék szemű titkárnő fogadta. - Jó volt? - kérdezte, a férfival szemben állva. - Mi volt jó? Tündike nézett rá, egészen pontosan szinte ráakasztotta a férfi arcára két hatalmas, kék szemét. - Ugye, nem a kétszázhetes? - kérdezte, majd sarkon fordult és beszaladt a titkárságra. Budai úgy állt egy pillanatig, mint akit viccesen megfricskáztak, de a fricska túl erősre sikeredett, és most vérzik az orra. Mi ez? Miért teszteli őt a titkárnő, méghozzá ilyen merészen és támadóan? Tehát ő telefonált... ellenőrizni akarta, hogy a férfi a szobájában van-e? De kétszázhetest kérdezett, tehát nem beszélgetni akart... csak jelezni, hogy van, hogy létezik... ? Tehát megfigyeli őt, és azt is tudta, hogy ő a szőke, angol nővel volt... Ezen töprengett, amíg Árfalvival kettesben a honvédségi folyosón a bejárat felé ballagott. Az őrnek megmutatták a különleges kutatói megbízást igazoló kártyát, a katona az azonosító jeleket leolvastatta a számítógéppel, majd szalutált és kinyitotta előttük az ajtót. A IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

43

biztonsági bejárat zsilipes rendszerű volt. A külső fémajtó becsukódott mögöttük, de a kétméternyire lévő másik még nem nyílt ki. Jó fél percet várakozniuk kellett, mire azon is átmehettek. Egy ezredes várta őket és elvezette az öltözőbe, ahol a sugárvédő öltözéket fölvehettek. Árfalvi gyakorlott mozdulatokkal húzta magára a furcsa kombinezont. Budainak valamivel lassabban ment. Kollégája már a sisakot is a hóna alá vette és indult az oldalt várakozó terepjáróhoz. Budai és az ezredes kettesben maradtak. A tiszt gyorsan és halkan megkérdezte: - Megkapta a tábornok ajándékát? - Nálam is van - bólintott Budai. - Holnap mehet egyedül, tizenegykor várom - morogta az ezredes a bajusza alatt. Búcsút intett nekik, ők ketten beszálltak a terepjáróba, amelynek kormányánál egy tizedes, mellette egy őrmester ült. - Egy gépkocsivezető és egy biztosító - magyarázta még az ezredes. - Árfalvi úr már tudja, hogy ez a rendszabály. És vigyázzanak „odabennt”! A gépkocsi délnek kanyarodott és a Mártonhegy táján száguldott végig, egészen a Németvölgyi útig. A katonai egység kapujánál csak lassított, az őrmester előre mondta rádión az azonosító jelet, és a kapuberendezést máris megnyitották. A Németvölgyi útról a Böszörményi útra kanyarodtak, aztán a Déli pályaudvarnál végre lassított a gépkocsivezető, majd a Vérmező szélénél megállt. Budai K. Bertalan szinte lélegzethez sem jutott, csak; a szemét kapkodta jobbra-balra. A részleteket még nem vette észre, egyszerűen csak bámulta a várost, amelyben két éve járt utoljára, hiszen a robbanás napján délelőtt ült kocsiba; egy óra tájban már Székesfehérvárott ebédelt... Annyi mégis feltűnt neki - miközben a kihalt utcákon száguldott a terepjáró, hiszen semmiféle közlekedési szabály sem korlátozta -, hogy nagyon sok a szemét. A szél helyenként egész torlaszokat emelt, másutt az úton szétterülve hevert a falevél, törmelék és IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

44

nagyon sok műanyag. A villamossínek a rozsdától világítottak... már ahol a por és piszok alól elővillantak.

vörösen

A Déli aluljáróból kutyaüvöltés hallatszott, aztán előrohant három-négy lompos jószág. Az egyik szájában valamilyen zsákmány, a többi űzte. Eltűntek a Vérmező lombjai között. A Krisztina-templom felé hajtottak. Már majdnem odaértek, amikor az őrmester rászólt a tizedesre: - Kapcsold ki a motort! A hirtelen támadt csendben a kocsi külsején elhelyezett mikrofonok csak csendet közvetítettek, majd lassanként zeneszó szüremlett elő. - Zongora... - morogta Árfalvi. - Méghozzá Chopin - figyelt fel Budai is. - Valamelyik keringő lehet... - Ott! - mordult az őrmester és a templom oldala mögül elővillanó alakra mutatott. Egy férfi, csupa szőr az arca, bozontos a szakálla, bajusza és hosszú a haja... és egyáltalán nem ősz. A vállán sporttáska, a kezében nagy, hordozható rádió, abból áradt a zene. A templom mögül lépett ki, majd észrevette a honvédségi gépkocsit, meglepetten megállt, nézett egy kis ideig, aztán sietség nélkül sarkon fordult és eltűnt. - Utána hajtsak? - kérdezte a tizedes, az őrmester pedig hátranézett kérdően a két kutatóra. - Hagyja - legyintett Árfalvi. - Hetek alatt úgyis elpusztul a nyomorult! Bizonyosan nem régóta kószál a városban, ha még a haja sem hullott ki! Továbbhajtottak, a gépkocsi behatolt az Alagútba. Amint közeledtek a túlsó vége felé, egyre nagyobbakat zökkent a terepjáró, fel-felzúgott a motor, és a vezetőnek rángatnia kellett a kormányt, kapcsolnia egyre kisebb sebességekre. Az Alagút ugyanis nem szakadt be, de teli volt a szökőár behordta törmelékkel. Mire a Clark IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

45

Ádám térhez értek, már legalább másfél méternyi bukdácsolt a terepjáró, az egykori, eredeti utcaszint fölött.

magasan

- Úristen! - szaladt ki Budai száján az elképedés a döbbenet hatására. A gépkocsi nagyokat ugrott és zötykölődött, miközben mindannyian arrafelé néztek, ahol a folyó hullámzott és a szétszakadt, összeomlott Lánchíd maradványai hevertek a parton. Az egyik oroszlán ledőlt. Ennél többet Budai nem tudott megfigyelni, mert a kocsi ráhajtott a Hunyadi János útra, és a ház sarka eltakarta a látványt. - Fényképen már láttam... de ez... ez iszonyatos... - Nehogy azt hidd, hogy nekem nem megdöbbentő! - mondta Árfalvi kissé furcsa hangon, érezhető volt, hogy összeszorult a torka. - Pedig én már másodszor járok ezen az útvonalon! - Én negyedszer, uraim - fordult hátra az őrmester -, amikor először itt voltunk, azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek! - Kérem, őrmester úr - eredt meg hirtelen a gépkocsivezető tizedes nyelve - jelenteni kellene, hogy az Alagút megint rosszabb! - Jól van, jelentjük. Tudják, uraim - magyarázta az őrmester -, egyszer már egy szakasz védőöltözetben itt járt, és elegyengették a törmelékhalmot. Másként még ezzel a terepjáróval sem tudtunk volna átjönni, legfeljebb lánctalpas járművel! - Az esők kicsit megbontották - morogta a tizedes, és lassan hajtott fölfelé a kanyargó Hunyadi János úton. Balra, a magasban megvillantak a Halászbástya fehér falai. Az utat kétoldalt erősen fölverte a gaz, a repedéseken és a falak tövében is mindenütt burjánzott a növényzet. Tulajdonképpen mindenből valami meghatározhatatlan szomorúság áradt, bár a szeptember elején szokásos meleg, ragyogó napsütés terült szét a vidéken. De ha egy várost elhagynak a lakói és megáll benne az élet, akkor az arra járó egészen másfajta magányba téved, mintha erdőt vagy hegyvidéket járna egyedül. Az elhagyott városból hiányzik IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

46

valami, míg a hegy, völgy és mező ember nélkül saját eredeti, természetes állapotát nyeri vissza. A város természetes élete zajból, fölvert porból és állandó nyüzsgésből áll, a város akkor él, ha minden talpalatnyi földön, minden tenyérnyi falrészleten ott az ember nyoma. Akár mocskoló és illetlen, de emberi nyomok, élő nyomok... A nyitva felejtett ablaknak az az értelme, ha mellette a többi csukva van, a tisztára söpört járda értéke a másik, piszkosan hagyott utcasarok mellett látható és a zöldellő park is csak azért szép igazán, mert körülötte kövek tengere szürkül. A véletlenül állva maradt oszlopnak az autóbusz megállójában semmi értelme, ha nem jár arra tizenöt percenként egy kék, pöfögő autóbusz, a járda repedésében magasra törő disznóparaj is csak szomorúan hirdeti az emberek nélküli tájban a vegetáció sivár győzelmét. - Emlékszel gyerekkorunk olvasmányára, A dzsungel könyvére? kérdette váratlanul Árfalvi. - Ott szerepelnek olyan városok, amelyeket elhagytak, és elfoglalta őket a dzsungel. Behajtottak a Szentháromság térre. - Uraim, kérem a sisakot fölvenni, és túl messzire ne menjenek szól hátra ismét az őrmester. Budai kihallja hangjából, hogy a kérés félig-meddig parancsoló hangsúlyú, hiszen ők ketten ugyan utasíthatják az őrmestert, hogy merre hajtson a gépkocsi, de végül is ő a kocsiparancsnok, ő felel azért, hogy visszaérkezzenek épségben a telepre. Fölcsavarozzák a sugárvédő burkolatot és kiszállnak. Ettől kezdve nem tudnak beszélgetni, mert nem kaptak rádióval ellátott fölszerelést. A tizedes a kocsiban marad, az őrmester velük együtt kiszáll, és kibiztosítja a géppisztolyát. Budai rábámul a Mátyás-templom előtt árván, kitárt ajtóval álló televíziós közvetítőkocsira. Bent szétvert kezelőpult, itt-ott kábelek lógnak ki. A robbanás utáni zűrzavarban hívatlan látogatók bizonyára minden olyasmit igyekeztek sebtiben kiszedni a közvetítőkocsiból, amit használhatónak véltek. De mire használták a beépített monitorokat vagy a kapcsolók és potméterek tömkelegét? Hiszen akár néhány nappal később kitelepítették őket... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

47

Ki tudja, mi történhetett itt. Miközben a kocsi belsejét gondosan elpusztították és szétverték, a templom nyitott kapujában nagy, három lábon áll egy kamera, látszólag teljesen sértetlenül. Budai és Árfalvi egymás mellett belép a templomba. A szél már telihordta az épületet szeméttel, száraz falevéllel, homokkal, papírdarabokkal. Az oszlopok között madarak röpködnek. Lépteik zajára egy hatalmas, koszos macska megugrik, és elégedetlenül bújik a padok alá. Árfalvi mozdulatlanul áll. Budai K. Bertalan visszagondol neveltetésére, és keresztet vet. Igaz, hogy lepusztult a templom, de azért még templom. Miközben szétnéz a sötét, szeméttel teli csarnokban, a madarak zavartalanul élik életüket. Kilépnek, és kézjelekkel egymás tudtára adják, ki merre megy. Budai szemügyre veszi a Szentháromság-szobrot, aztán a tér túlsó sarkára ér és fölnéz a toronyra. Különös, hogy nem dőlt össze... persze, a légnyomás erejét bizonyára csökkentette a domboldalban álló épületek sokasága. Elindult a kis utcán a nyugati bástyafal felé. A sisak ablakán át a szeme sarkában látta, hogy az őrmester nyugtalanul utánalép és kérdő mozdulatot tesz. Megnyugtatólag intett vissza neki, és elballagott, ki a Bástyasétányra. Megállt, rákönyökölt a mellvédre. Ott lent az óvoda. Nézte a bástyafalak alatti óvoda kertjét, amelyet ugyancsak elárasztott a gaz, a gyom; a színesre festett autógumik, a kicsi házikó és a homokozó már alig látszik. Hiába, két év nagy idő, ha emberi kéz és láb nem hagy nyomot sehol... Érezte, hogy folyik szeméből a könny, a szája sarkába folyik, sós az íze... megtörölni sem tudja. Ahhoz a sisakot kellene levenni... Itt, a falak tövében ballagtak, a Lovas úton, a kicsi fiú rövidnadrágban és a trikóban, amelyre egy medvebocs volt festve. - Apa, mikor jössz értem?

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

48

- Ma nem én jövök érted, mert elutazom, meglátogatom nagyanyót. Anya jön érted. Ebédelsz, aztán alusztok, és utána érted jön anya, jó? - Jó, és apa, mikor jössz haza? - Késő este lesz, mire hazaérek, te már aludni fogsz! - Megvárhatlak? - Hát, nem hiszem, hogy anya megengedi... bár, holnap szombat, vagyis nem kell oviba menned! - Akkor megvárlak, jó, apa? Az óvoda persze nem dőlt össze, nem sérült meg az épület, hiszen légnyomástól, törmelékesőtől, minden effélétől megóvta a Várhegy. Vagyis kimentették őket... hiszen a mamák és papák nem jöttek a gyerekekért... kicsi Berci anyja is ott hever, valahol a kráter mélyén, mert a robbanás pillanatában talán éppen a metróban ült. Ott hever? Vagy csak az atomjai? Tehát az óvodásokat kimentették... és kicsi Bercinek élnie kell valahol. Nemsokára betölti a hatodik évét. Megrázkódott és visszafordult, ismét átballagott a téren, az őrmester csatlakozott melléje, kimentek a Halászbástyára. Árfalvi a fényképezőgépével bajlódott, Budai pedig úgy érezte, mindjárt összeesik. Itt-ott kövek lazultak ki a vadul növekvő akác és más növények gyökereitől. A csupa üveg Hilton most nem volt csillogó, a falak több helyütt sérültek és nagyon piszkosak. Egy gépkocsi nyilván fejvesztett menekülés következtében beszaladt a Halászbástya oszlopos folyosójára, most két oszlop törmeléke között ott rozsdásodott. És persze por, szemét. De ezek apróságok, érdektelen semmiségek voltak Budai számára is, mert az oszlopok mögött várta a látkép. Hiába látott róla tucatnyi fényképet, és a kiképzés idején hiába mutatták meg a nemrég készült filmfelvételeket is. Enyhén balra, tehát a Halászbástya magasságától valamivel északabbra a kráter. Hogy majdnem pontosan kerek alakú, az nem IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

49

látszott innen, de azt jól lehetett érzékelni, hogy sokkal, sokkal nagyobb a víztükör, mint amennyit a Dunából régen látni lehetett. A csendes, napsütéses, kora őszi időben nyugodtnak látszott a folyó vagy tó... hogyan is kellene nevezni? Amint szeme balra a Margit-hidat és a mögötte lombokkal sötétlő Margitszigetet kereste, csak vizet talált. A túlsó parton, valahol a Szent István parkon túli házak földszintjét mosta a víz. A Lánchíd pesti hídfője áll, pillére úgy mered a víz fölé, akár egy bolondos, kétágú csonka torony. Amikor a szökőár szétszakította a hidat, a másik, budai pillért elsodorta, a pestinek csak a koronáját vitte le. A legkülönösebb, mert a Halászbástyáról jól látszik, a kráter szemben lévő partja: a Kossuth tér épületei tükröződnek a vízben, előttük az Országház maradványa: itt-ott kiemelkedő romok és a félig beszakadt kupola. Közvetlenül előttük a Víziváros, mintha valahol egy adriai szigeten épült városka volna. A hirtelen, szakadékosan lezuhanó domboldal házai alatt hullámzik a „tenger”... A sisakon át ugyan nem hallanak, de a villanás mindhármuk figyelmét fölkelti, és döbbenten nézik: az Országház maradéka lassan megindul és a kupola belezuhan a vízbe, a helyén csak karéjban álló oszlopcsonkok maradnak. Látszik, de nem hallatszik a hatalmas csobbanás, bár a látvány hatására a sisakon át is szinte hallják a zúgást. A víztükrön többméteres, hatalmas hullám fut végig, és körös-körül, ahol a partnak csapódik, további épületek omlanak össze, aláázott és alámosott partszakaszok suvadnak a vízbe. Budai összeszedi magát, és miközben a döbbenettől a levegőt kapkodja, rápillant a másik kettőre. Az üvegburán át is látja, hogy az őrmester szeme vörös, Árfalvi arcán pedig folyik a könny. Amikor a terepjáróban végre levehetik a sisakot, az őrmester néhány szóval elmondja a tizedesnek, mit láttak. A katona nem szól, csak amikor átérnek a Bécsi kapu alatt és lassanként gurulnak lefelé, akkor mordul egyet: - Sohasem jártam a Parlamentben. Azt mondják, szép volt... - Kapcsolja erősebbre a szellőzést - kéri Budai és rágyújt. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

50

Az őrmester is szívesen veszi a büdös, magyar cigarettát, aztán a füstözönben váltanak még néhány szót, de nehezen oldódik a hangulat, és inkább elhallgatnak. Nézik mindazt, ami a szemük elé tárul. A Széna térnél alig valamivel tudnak továbbhajtani, a kanyar után már a víz nyaldossa a kövezetet. A tizedes hümmög, aztán hátraszól: - Megpróbáljuk! Lassan, óvatosan hajt, egy helyütt azonban zökken a kocsi. A talaj annyira aláázott és beszakadozott, hogy nem mehetnek tovább. Nehézkesen visszafordulnak. Amikor ismét áthajtanak a Széna téren, egy másik, ugyancsak zárt terepjáró közeledik az ellenkező irányból. Az őrmester jelentkezik a rádión és megadja a kódot, aztán továbbhajtanak. Budai még látja, hogy a másik kocsi megáll, egy katona védőöltözetben kiszáll és egy betonoszlophoz lép, kulccsal kinyitja a betonba épített rácsot. - Ez az R-csoport kocsija - fordul hátra az őrmester. - A különböző pontokon elhelyezett sugárzásmérők kazettáit cserélik ilyenkor. - A mérési eredmények hova kerülnek? - kérdezi Budai. - A Honvédség dolgozza fel, de az összesített adatokat mi is megkapjuk - feleli Árfalvi. - Aztán a feldolgozott anyagot elviszik a fővárosba. - Milyen furcsa Budapest közepén azt hallani, hogy innen valamit elvisznek a fővárosba... A telepre visszatérve ismét Árfalvi szobájába mentek, és az alacsony, szőrös ember ismét elővette az italosüveget. - Látod, ez az egyetlen olyan hely az országban, ahol senkinek sincs erkölcsi joga, hogy kifogásolja, ha magas beosztású emberek isznak a munkahelyükön. Budai leült az egyik fotelba, kinyújtotta a lábát, és szinte úgy ült, mintha alváshoz készülődne. Hiába minden előkészület, hiába a sok IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

51

előzetes információ... az első látogatás a pusztuló városban, ez az első félóra a kráter szélén teljesen kikészítette. Megitta az Árfalvi által töltött konyakot, és hallgatott. A másik szinte kötelességszerűen mesélni kezdett. - Tudod, az elődöd... vagy hogy is mondjam, szóval egy ugyancsak különleges kutatói státusban itt dolgozó ember, Tóth Jóska két hete lett öngyilkos. Nem tudom, előtte mit csinált és hogyan élt... sokszor járt lent, már azt is tervezgette, miféle berendezésekkel lehetne a víz alá hatolni. Tudod, ő találta ki, hogy távirányított villamosok meg egyéb járművek szaladgáljanak ott, ahol a gazdag turisták autóbuszból bámulják a várost... - Te, Zsolt! Valóban senki sem ereszkedett le még a víz alá, a kráter mélyére? - Nem. - Nem akadt rá vállalkozó? Árfalvi vállat vont. - Hatossy Baba szívesen lemenne... de ahhoz bizonyos berendezések vagy valami víz alatti jármű, isten tudja, miféle gép kellene. Csak külföldi támogatásból lehetne beszerezni. Csakhogy ilyesmire egy fillért sem kapunk, nehogy azzal foglalkozhassunk, mi is volt a robbanás oka! - Tudom, a moratórium... - morogta Budai, aztán kinyújtotta a poharát. - Zsolti, tölts még egyet! - Akár kettőt is, öregem! Aki a krátert először látja, mint te az előbb, annak mindent el lehet nézni... - töltött, ittak, aztán Árfalvi váratlanul hangosan elnevette magát. - Meg utána is lehet nézni! Persze, utánunk is néznek... tudod, ugye? - Mondd csak, Zsolt! Miféle szerzet ez a titkárnő? - Tündike? Nem tudom... - merengett el a másik. - Állítólag Szőcs Bandit már megkörnyékezte, az igazgatót ugyancsak. Nem tudom. Ha kellemes és mulandó élményre vágyódsz, azt hiszem, nála jó helyen kopogtatsz. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

52

Budai két ujja között billegtette a poharat, és azon járt az esze, hogy Árfalvi vagy nem érti, miért jutott neki eszébe a titkárnő, vagy úgy tesz, mintha nem értené. Bármelyik esetről van szó, mindenképpen ügyelnie kell. Lehet, hogy téved... de az az ellenőrző telefon, azután pedig a kérdőrevonás, amivel ma délben Tünde nekitámadt, kétségessé teszi a titkárnő személyét. Mert ha ilyen elvakultan fut a férfiak után, az ugyanannyira veszélyes, mintha megbízásból kutatna utánuk. Töprengéséből Árfalvi azzal riasztotta fel, hogy eléje tett egy rakás listát és egyéb papírt. - Nézd csak, Berci, ez azoknak a listája, akik az elmúlt két hét alatt turistaként érkeztek ide. Érdemes átnézni a neveket is, az állampolgárságot is... Hát még ha figyelembe veszed, hogy egy ilyen két-három napos ittlét annyiba kerül, mint a mi egész havi illetményünk! Márpedig te is tudod, hogy azt a pénzt, amit mi, különleges megbízottak kapunk, igencsak megirigyelhetik még a kormány tagjai is! - Igen - morogta Budai, és csak úgy tessék-lássék, fél szemmel nézegette a listákat. - Jó üzletember ez a Pankistow. - Pankistow? A szálloda tulajdonosa? Ismerem, nagyon előzékeny ember - bólogatott Árfalvi. - De a koncessziója arra szól, hogy ezt a... hogy úgy mondjam, sugárvédett szállodát működtesse. - Ugyancsak magas befektetési és üzemeltetési költségekkel, ezt ne felejtsd - lendült Árfalvi heves magyarázatba. - Hiszen a száz kilométeres körzetből semmit sem szerezhet be, még a vizet is távolabbról kell hozatnia. Ezért bizonyos pénzügyi kiváltságokat élvez. - Ha tehát Budapest lakhatóvá válna, akkor a nagy üzletnek vége - szólalt meg Budai. Árfalvi döbbenten nézett rá. - Nem érted? Ha kiderülne, hogy valójában nincs sugárveszély, akkor Pankistow tönkremegy! Akkor a csodálatos monopolhelyzet IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

53

megszűnik, ezernyi, felszámolható költségről kiderül, hogy fölösleges, és Pankistow úrnak csak ugyanolyan „közönséges” luxusszállodája lesz, amilyen a normális életű Budapesten akár tucatnyi is működhet! - Vagyis... - Árfalvi nehezen találta a szavakat - szerinted ez azt jelenti, hogy neki érdeke... hogy minél tovább sugárveszélyes zónának minősítsék a várost? - Pontosan. - De hát sugárveszély van! A mérési eredmények mind-mind azt igazolják, hogy a háttérsugárzás többszörösen átlépi az egészségre ártalmas minimum szintjét. - Te, Zsolt! És ahhoz a pasashoz, akit ma a Krisztina-templom mellett láttunk, ahhoz mit szólsz? Árfalvi vállat vont. - Hallgatja még néhány napig a rádióját vagy magnóját, aztán szép lassan meghal. Sok ilyen járkál a városban. - És ezek szerinted mind-mind öngyilkosjelöltek? - Dehogy, csak hülyék... engem egyébként sem érdekelnek az ilyen összefüggések. - Árfalvi ismét töltött. - Nézd, pajtás, én fölveszem ezt a magas fizetést, rendesen végzem a munkámat, vagyis részletes dokumentációt készítek Budapest jelenlegi állapotáról, rögzítem a változásokat, ha olyan embert látok, mint ez a mai is, följegyzem. És kész! Tőlem ne várjon senki többet, mint amire szerződtem! Megitták az újabb pohárka konyakot, és Budai úgy döntött, hogy témát vált. - Te, Zsolt, van olyan magyar lapod, amelyik a rádióműsort részletesen közli? - Van... várj csak... Kossuth Rádió, Pécs, ez az... tessék!

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

54

- Arra vagyok kíváncsi, hogy ha nem magnó volt, akkor milyen adót hallgatott az a szakállas legény. - Budai föllapozta a megfelelő oldalt. - Hánykor is jártunk ott? - Körülbelül 14.40 és 15 jegyzetfüzetét. - Miért érdekel?

óra

között

-

nézte

Árfalvi

a

- Aha... - Budai még nem válaszolt, hanem a rádióműsort böngészte, aztán rábökött az ujjával: - Megvan! 14.20-tól 15 óráig „Válogatás Chopin legszebb keringői-ből”! Vagyis az a pasas a Kossuthot hallgatta! - Lehet - Árfalvi megint vállat vont. - Nem tudom, miért fontos ez neked. De ha nagyon érdekel Chopin, gyere el hozzám valamelyik este! Nagyszerű Chopin-lemez gyűjteményem van! *** Budai K. Bertalan érezte, hogy ez a nap, az első látogatás a kráternél, nagyon kimerítette. Másnap délelőttig azonban, amikor az ezredes várja a honvédségi bázison, még nagyon sok az idő. Így hát egyenest átballagott Árfalvi szobájából a saját, új keletű irodájába, körülnézett, aztán néhány dossziét és más papírt úgy helyezett el az asztalon, hogy legközelebb, ha benéz, észrevegye: nyúlt-e hozzájuk valaki. Átballagott az előcsarnokon és minden erejét összeszedve arra koncentrált, nehogy körülnézzen. Nehogy azzal törődjék, hogy valaki figyeli-e... Nehéz egy ennyire új, eleddig idegen szerepbe beletanulni. Életében sohasem járt fegyverrel, életében sohasem törődött azzal, hogy figyelik-e vagy sem, pontosabban nem kellett attól tartania, hogy különböző, ellentétes érdekek és - esetleg - megfigyelők kereszttüzébe kerül. Rájött, hogy nem szabad mániákussá válnia, nem szabad túlságosan sokat foglalkoznia azzal, hogy ki és miért figyeli. Elég, ha nem felejti el, hogy bizalmas feladatot kell végrehajtania, és közben akadályokra is számíthat. Ezért döntött úgy, hogy ezúttal elengedi magát, nehogy eluralkodjék rajta az óvatoskodás. Ha a titkárnő figyeli őt, hát hadd figyelje... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

55

Amikor az emeleten kiszállt a liftből, ismét csak nagyon vigyázott, nehogy körülnézzen. Belépett a szobája ajtaján, becsukta, aztán úgy, ahogyan volt, ruhástul az ágyra feküdt. Az órát ezúttal este kilencre állította be. Kell egy kis idő, hogy kipihenje magát, és senki se lássa gyűröttnek. Hanyatt feküdt. Lecsukta ugyan a szemét, de mégsem tudott elaludni. Nem a lehetséges veszélyek jártak a fejében, hanem a kráter. A kráter Budapest közepén... Felült, lámpát gyújtott, és kinyitotta a pezsgőt, amely előző nap óta állt érintetlenül, kétoldalt egy-egy pohárral. - Rosszul csináltam, hogy hozzá sem nyúltam? - kérdezte önmagától gondolatban, aztán töltött egy pohárral, megitta, és a többit betette a hűtőszekrénybe, az ajtó polcára. Csak ekkor vette észre, hogy bent, a polcokon sörök, üdítők és konyakosüvegek hevernek, bontatlanul. Visszaült az ágy szélére, rágyújtott, aztán elnyomta a cigarettát. Ismét hanyatt feküdt. Budapest közepén, egy sörözőben találkoztak. Budai széles ismeretségi köre tudta, hogy a fiatalember végre megkapta a soványka ösztöndíjat a bolognai egyetemre, de amint beköszöntött a nyári szünet, immár harmadévesként, azonnal hazautazott. Bologna szép és vonzó volt, megtalálta ott a helyét is, jó baráti köre is kialakult, de nem volt pénze. Hazajött és fűnek-fának leadta a hírt: munkát keres, nyári szünidőre valót, bármilyet, csakhogy bevásárolhasson ruhát és egyéb holmit, mielőtt ősszel visszautazik az egyetemre. Először egy ismerősnél akadt egy kis könyvtárrendezés, de az csak három napra szólt. Aztán telefonon keresték: - Kiss Aladár vagyok, remek tolmácsmunkát ajánlok önnek. Ha jól tudom, Budai elvtárs, maga olasz szakos, ugye?

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

56

- Igen, olasz és angol - mondta Budai, és gondolatban már elrendezte, hogy aki még ilyen telefonbeszélgetésben is, a hetvenes évek közepén is elvtársaz, az csakis magas helyről beszélhet. Magas helyeken pedig jól fizetik a tolmácsmunkát. - Hová menjek? - Azt ajánlom, találkozzunk délben egy órakor! - válaszolta a Kiss Aladár nevű hang ellentmondást nem tűrően, majd közölte, melyik sörözőben, s hogy mi lesz az ő ismertetőjele. Budai gyanútlanul válaszolt: - Rendben van! Én farmerban és fehér, felirat nélküli trikóban leszek... - Meg fogom ismerni magát, Budai elvtárs - nevetett a hang, furcsa ízzel. Valami nem tetszett a dologban. Miért egy sörözőben találkoznak? „Legfeljebb fel akar ültetni a pasas” - gondolta Budai, de a szeme előtt már valamiféle komolyabb, állami delegáció lebegett, és azt számolgatta, hogy az ilyesmiért egy kísérőtolmács bizony napi több száz forintot is megkaphat... Amikor bement a sörözőbe, egy asztal mellől vékony ember intett feléje. - Ide, Budai elvtárs! Az ember azok közé tartozott, akiknek semmilyen arcuk sincs. Amint Budai leült, az illető közölte, hogy szó sincs tolmácsolásról, ő belügyes. Budai hátán csurgott az izzadtság. A Kiss Aladár nevű vajon mi volt a valódi neve? - közölte, hogy „mindent” tudnak. Ezen Budainak ijedelme ellenére mosolyognia kellett, mert sokszor hallotta édesapjától, hogy mindig ezzel kezdik. - Mindent tudunk, Bolognából is, úgyhogy ne mosolyogjon! Jobb, ha mindent elmond! Azt javaslom, fiatalember, ha továbbra is tanulni akar ott, az olaszoknál... szép város, ugye? Na, figyeljen ide, maga néha, érti, néha találkozik velem és elmeséli, hogy azok a magyar diákok, akik ott tanulnak, miről beszélgetnek, mit művelnek... miféle olaszokkal találkoznak... Van jó néhány magyar állampolgár, aki Bolognában lakik... könnyű összeismerkedni velük, tudja... és nem kell tennie semmit, csak néha elmesélni... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

57

- Nem. Vakon és elszántan mondta ki a szót. Abban a pillanatban mindegy volt, hogy mi lesz a következménye. A Kiss Aladár nevű elmosolyodott: - Persze, persze... maga most azt hiszi, hogy ez kémkedés... - Besúgás. - Budai elvtárs, ugye jó lenne, ha utána, szóval, az egyetem után valami rendes álláshoz juthatna itthon? Tudom, hogy maga nem fog kint maradni, magának öreg szülei vannak... itt a menyasszonya is... tényleg - derült fel az arctalan pasas - nem szeretné, hogy a menyasszonya is kapjon útlevelet? Hogy meglátogassa magát ott, Bolognában? Szóval... nem? Maga tudja... Villámlott a szeme, aztán előhúzott a zsebéből egy papírt, amelyen az állt, hogy „a mai napon folytatott beszélgetés államtitkot képez és ha elárulom” meg egyéb dolgok. Budai szó nélkül aláírta... csak hagyják már abba ezt az álsörözgetést ketten. Legfeljebb többé nem kapja meg a kiutazási engedélyt. Vagy megvonják az ösztöndíját, nem baj. Túléli... - Ha mégis meggondolná magát... írja fel a telefonszámomat. - Nem. Hirtelen fölébredt és ijedten kiugrott az ágyból. Mire valók az ilyen emlékezős álmok? Az órája még nem jelzett, csak öt perc múlva lesz kilenc... és hol vannak ezek a Kiss Aladár nevű, arctalan alakok? Elmúltak a hetvenes és nyolcvanas évekkel... vagy valahol most is léteznek? Vállat vont, és éppen arra gondolt, hogy zuhanyoznia kellene, mielőtt lemegy vacsorázni, amikor finom, gyenge zörejt hallott az ajtó felől. Az elalvás előtt égve hagyott kislámpa fényénél, óvatosan az előszobaajtóhoz lépett, majd lassan előhúzta a revolverét. Valaki kulcsot próbált a zárba. Budai lázasan töprengett, hogy mi lesz a legcélszerűbb, ha egy hívatlan látogató kinyitja az ajtaját, ekkor azonban meglehetősen nagy hangon beszélgető társaság IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

58

hallatszott a folyosón, és a kulcspróbálgató félbehagyta... Budai ekkor az ajtónál termett, fölrántotta és kinézett. Sehol senki, csak jó húsz lépéssel arrébb, a lift felől közeledett két férfi és két nő, azok vitatkoztak valamin. A közelükben, bőröndöt cipelve lépkedett egy nagyon magas és vékony londiner. Keskeny arca és bajusza volt. Budai kilépett a folyosóra, megnézte a szemközt és az ő ajtaja mellett nyíló ajtókat, de mindegyik egyformán zárva volt. Visszament, zuhanyozott, aztán a telefonért nyúlt, végül mégsem tárcsázott. Elővette az intézet belső tájékoztatóját, és tanulmányozni kezdte, hogy ki lakik kollégái közül a negyedik emeleten. Majdnem mindenki itt lakott... de hát nagy a szálloda, nagy az emelet is, legalább huszonöt lakosztály... Megcsörrent a telefon. Rita asszony kereste. - Jó estét - morogta Budai, és már azon töprengett, hogy illendően kibújik minden ajánlat elől. Se ideje, se kedve az öreg férj tüzes asszonykáját szórakoztatni. - Drágám, csak egy órácskám van, de úgy szeretnék találkozni veled! Legalább beszélgetünk, jó? Fölfedeztem egy kedves kis kávézót... Mindent gyorsan elmondott és letette a kagylót. Budai úgy gondolta, hogy így már más, egy rövidke beszélgetést megér... Gyorsan megírta a rövid levélkét, amelyet már délután megfogalmazott magában: „Kedves Tünde! Szenteljen nekem egy negyedórát! Este tizenegykor várom egy italra a recepció melletti kertben, a drinkbárban. Reménykedve - Budai K. Bertalan” Borítékba tette, ráírta a lány nevét és szobaszámát, aztán lesietett. Szerencséje volt, a recepció környékén éppen alig járt valaki, és ezúttal is Büchler volt szolgálatban. - Ádám, ezt a levelet minél előbb küldesd föl a címzettnek - adta át a Mikó utcai portásnak a borítékot. - Nőügy... - tette hozzá, kissé zavartan mosolyogva. Megvárta, amíg Büchler is cinkosan IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

59

elmosolyodik, ekkor cigarettát vett elő. A portás gépiesen nyúlt az öngyújtóért, Budai közel hajolt hozzá, hogy elérje a kis lángot, közben így szólt: - Azt a nőt, akivel majd itt találkozom tizenegy órakor, jól figyeld meg, kérlek! - Meglesz! - mosolygott Büchler - és később nyilván az fog érdekelni, hogy ki mással találkozik, ugye? - Persze! - bólintott Budai. - Nem szeretem, ha egyszerre sokan vagyunk egy lány körül. - Megértelek... Budai tovább-ballagott, ahogyan a telefonban Promt felesége magyarázta. Elég sokat kellett bolyongania a földszinten nyíló folyosók, üzletházak és egyéb helyiségek labirintusában, amíg végre egy kis mellékfolyosó végén feliratot látott: Kávézó a Vén Budai Hársfákhoz. Elnevette magát. Hát ezért volt úgy oda Rita asszony, hogy különleges helyet talált, mert a kávézó hosszú, idegen számára kiolvashatatlan nevében ott a „Budai” szó... És persze ezért nem tudta kimondani a telefonban, csak elmagyarázni, hogy hányas folyosón, merrefelé kell keresnie. Rémületes helynek találta. Az ajtó minden nyitásra bekapcsolt egy elektronikus szerkezetet, amely eljátszotta az egykori operett jól ismert betétszámát: „A vén budai hársfák békésen suttognak, elcsitul a lombokon a szél...” De alighogy véget ért, valaki fizetett és kiment a helyiségből, mire ismét felhangzott a vén budai hársfák, aztán megint, megint és megint... Rita asszony ragyogva üldögélt az egyik sarokasztalkánál. Ezúttal égszínkék ruha volt rajta, amelyről a férfi nem tudta megállapítani, hogy milyen stílusú és milyen alkalomra készült, végül megállapodott önmagával abban, hogy átmenet a japán császárné ünnepi kimonója és egy túlságosan bőre szabott, századeleji fürdőruha között. Amint a férfit meglátta, a szőkeség megrázta a fejét, kissé fölemelkedett és csókra nyújtotta az arcát. Ekkor derült ki, hogy a ruha valamivel vékonyabb a pókhálónál, és Rita a legkevésbé sem igyekezett túl sok fehérneműt venni alája. - Darling, már úgy vártalak... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

60

- Parancsol? - állt meg az asztalnál az egyetlen pincér, egyúttal a kis kávézó tulajdonosa. Kerek, vörös arcú és bajuszos volt, angol kiejtése pedig annyira mucsai, hogy az már-már túlzás. Ugyanebben a pillanatban valaki kiment, vagy bejött a helyiségbe, mert ismét énekelni kezdett az ajtó: a vén budai hársfák békésen suttognak... - Legalább végigjátszana a dallamot! - szólt Budai magyarul, mire a tulaj nagyot kacagott, és széttárta a kezét, félig a tanácstalanságát jelezve, félig rámutatva az asztalkáknál üldögélő vendégekre: Uram, ezeknek? Franciák ezek kérem, meg németek, úgysem értenék! - De hogy jutott eszébe ilyesmi? És egyáltalán, hogy kerül ide maga, egy ilyen berendezéssel? - kérdezte Budai. A kávézónak nevezett, félhomályos helyiségben ugyanis fából készült, sötétre pácolt népies stílusú asztalkák, faragott támlájú székek és a falakon körbefutó, ugyancsak barnára pácolt polcok álltak, a polcokon sok-sok tulipán-alakzatú, fűrészelt díszítés és korsók: mintha csak azt akarták volna ábrázolni a maguk hamis, utánzásból álló színeivel és formáival, hogy „íme, a magyar népi művészet”! - Uram, ez adódott! Az a zseni, a nagy szállodának a tulajdonosa, az a Pánkisztú úr azt mondta, hogy legyen egy ilyen magyaros, és én kibéreltem... mit hozhatok? - Mondd, édes - bújt hozzá Rita, amikor a tulaj eldöcögött az asztaluktól -, ha ti, magyarok találkoztok, mindig ilyen hosszasan beszélgettek? - Nem mindig, csak ha Budapesten találkozunk - válaszolta Budai, és nagyon ügyelt, nehogy bármivel is megsértse a szőke nőt. De mondd csak, te mindig ilyen csinos vagy, ha vörös ruhát veszel, mint délben és ha kéket, mint most? A bók jól sikerült, bár meglehetősen értelmetlen volt. Az asszony érezte, hogy tetszik, s ezt Budai meg is erősítette azzal, hogy az IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

61

asztal alatt, a végtelenül vékony ruhán át megsimogatta a nő combját. - Promt kérésére öltöztem így - mondta Rita asszony, pimaszul mosolyogva -, tudod, nemsokára találkozunk és valami fejesekkel fogunk vacsorázni. De addig van egy percnyi időnk... - A férjed? - Tárgyalásokba mélyedt - válaszolta és megsimogatta a férfi arcát -, de nem annyira, hogy fölvihess a szobádba! - Hála istennek - gondolta Budai. Koccintottak, aztán hangosan megszólalt: - Tudod, ez a dallam, amit az ajtó játszik, egy régi, budapesti dal. És nekem az jut róla eszembe, hogy szívesen sétálnék veled alkonyatkor a budai várban. - Az nagyon romantikus lehet... - Csakhogy - sóhajtott Budai - ez sohasem lesz lehetséges. A fizikusok szerint addigra, mire ott sétálhatnánk, egészen... elhallgatott. Ha sikerült Rita asszonyt ráharaptatni, akkor fejezze be ő. - Igen... - suttogta az asszony -, addigra én már öreg leszek. Tudod, hány éves leszek akkor? - Mikor? Hiszen száz év múlva már nem is fogunk élni! Budai legyintett, és felkapta arckifejezéssel belehörpöljön.

a

poharát,

hogy

keserű

- Ugyan... akkor én már harmincöt vagy harminchat éves leszek - incselkedett Rita asszony. Budai kezdett bosszankodni. A beszélgetésük lassan olyanná válik, mint az egykori vicc, ha a hajó vízkiszorítása ennyi, a sebessége meg annyi, akkor hány éves a kapitány... - Te fiatal vagy - fogta meg az asszony kezét -, de én nem akarok harminc évet várni arra, hogy veled sétálhassak a várban!

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

62

- Pocika szerint akár néhány év múlva... - az asszony elharapta a mondatot, Budai megijedt, hátha Rita rájött a cselre. De a szőke nő ködösen pillantott rá: - Mondd, nincs neked feleséged? - Senkim sincs - válaszolta megkönnyebbülve a férfi. Aztán még egy keveset igyekezett a nő ruhájával foglalkozni meg azzal, hogy milyen jó lenne, ha most, rögtön lefeküdhetnének. - Csakhogy - sóhajtotta - neked nincs időd... - Majd lesz - súgta Rita asszony. - Holnap valahova elutazik a férjem, és csak holnapután jön meg! Amint elment, telefonálok neked, jó? A férfi érezte, hogy valahol határt kell szabnia, egy bizonyos ponton nem szabad túlmennie. Bármilyen hasznos is lehet, ha Promt feleségétől megtud egyet-mást, nem szabad a végletekig bolondítania az asszonyt. Rita az asztalon áthajolva suttogott neki és a férfi fülét, arcát, száját csókolgatta. Ha Budai még délben is úgy érezte és úgy látta, hogy ez a nő egyszerűen csak „kirándulni” akar, mert szellemtelen, buta, nagyképű és öreg a férje, most tudomásul kellett vennie, hogy Rita részéről itt valami többről van szó. - Nem szabad ezt csinálnom - gondolta, miközben igyekezett kissé távolabb tartani magától az asszony elfogódott és odaadó mozdulatait. - Nem szabad, hiszen csak koloncot veszek a nyakamba. Tisztességtelen... a cél nem szentesít minden eszközt... - Igazán nincsen senkid? - kérdezte ismét a nő. - Rita drága, ne felejtsd, hogy vár a férjed - figyelmeztette Budai. - Holnap telefonálok - búcsúzott tőle az asszony, és ellibegett, ki a zenélő ajtón. - Mondja, uram, nem kellene néha dallamot cserélnie? - kérdezte Budai, amikor intésére az asztalhoz lépett a tulaj. - Játszhatná az ajtója azt is, hogy „Legyen a Horváth-kertben” vagy azt, hogy „Fizetek, főúr, volt egy feketém...” IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

63

- Milyen igaza van uraságodnak! - hajlongott a kövér férfi a dús borravaló hatására. Budai ismét végigballagott a folyosókon, elhaladt a szálloda halljában a recepció előtt. Szeme sarkából látta, hogy Büchler, a portás egy vendéggel foglalkozik ugyan, de látja őt és tudomásul veszi, hogy figyelnie kell. Nyolc perc múlva tizenegy. Budai leült az egyik padra a kert szélén, ahonnan ő láthatta, ki közeledik a liftek felől, ugyanakkor Büchler is látja majd azt, akivel ő találkozik. - Tudnom kell, hogy miféle nő - mondogatta makacsul Budai és a délben történt ellenőrző telefonra meg utána a lány váratlan, éles támadására gondolt. Aztán eszébe jutott, hogy kilenc óra előtt, ébredéskor valaki kulcsot próbálgatott az ő ajtaja zárjába... És újból végiggondolta mindazt, amit előkészítésként mondtak neki, még Pécsett. Mindannak, amit akkor megtudott és megtanult, súlyos igazolása volt az a titokzatoskodó módszer, ahogyan érkezés után a fegyvert átadták. „Az ellenőrzés miatt...” - Titokzatoskodnak - ismételte Budai gondolatban, és érezte, hogy ez a megfelelő szó. Túlhajtják az egészet... ízetlen kémtörténetekben olvasott eleddig ilyesmit. El is húzta a száját, miközben egyre a hallban járkáló embereket nézte. A forgalom meglehetősen nagy volt, hiszen Pankistow szállodájában egyszerre legalább kétszáz-háromszáz érdeklődő turista lakik, számos magyar és nemzetközi szervezett kiküldöttjei, munkatársai, egy tucatnyi újságíró és filmes... nagyon elegáns nők és hamupipőkének látszó alkalmazottak, üzletemberek és politikusok, akik inkább hasonlítanak jól fésült maffiózókhoz, mint normális emberhez. Budai érezte, hogy undorodik ettől az egész környezettől. Sohasem kedvelte a túlságos csillogásba és túlságos formalitásokba süllyedő világot, az üzlet és pénz, a titkos tárgyalások és fényképezőgépes mosolyok világát. Undorodik... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

64

Ekkor jutott eszébe, hogy mit ismételgettek állandóan kiképzés közben: ne az érzelmeid alapján ítéld meg a helyzeteket, hanem próbáld átgondolni mások fejével is, a szemben álló felek szemszögéből. Erre mindig vállat vont: ő történész és nyelvészettel is sokat foglalkozott, nem kell meggyőzniük arról, hogy semmit sem szabad csupán érzelmi szemszögből megítélni. Nyilvánvaló, hogy másféle, esetleg kedvezőtlen megvilágításból és szempontból is át kell tekinteni... Felugrott és a liftek felé sietett. Húsz perccel múlt tizenegy, a különös viselkedésű Tündike nincs sehol. De hiszen azzal, hogy írásban közölte vele, miszerint tizenegy órakor várja a kertben, azzal arról biztosította, hogy ekkor nem lesz a szobájában! Ezt aztán igazán baklövésnek lehet nevezni! Elképesztően mérges lett önmagára. Mindegyik lift foglalt volt, aztán az egyik lámpái jelezték, hogy végre lefelé jön, Budai odaállt az ajtó elé. Az ajtó kinyílt, és a kis, kék szemű titkárnő lépett ki belőle. *** Ugyanazon az úton hajtottak ki a telepről és ugyanazon a sorompós bejáraton léptek be a zárt körzetbe. Budai K. Bertalan magába merülve ült. Kissé kialvatlan volt, nagyon zavart és nagyon dühös. Csak fél szemmel figyelte a környéket. Ezúttal egy hadnagy vezette a terepjárót, sokkal lassabban és nyugodtabban, mint előző délután a fiatal katona. Budai csak annyit tudott a hadnagyról, hogy az ezredes közvetlen munkatársa, és a jelek szerint tökéletesen megbízható. Máskülönben nem ő vezetné a gépkocsit ezen a mai napon. Ahogy gondolataiba merülve ült a merev arcú, szótlan tiszt mellett, észrevette, milyen sok az utcákon az állat. Macskák, kutyák, néhol egész falkában, a terepjáró közeledtére általában különösebb riadalom nélkül, inkább csak némi kelletlenséggel húzódtak távolabb, vagy vették be magukat egy szeméthalom, egy törmelékkel borított kapualj vagy egy kerítés mögé. Valahol, még a Felső Krisztinavárosban egy kertben nagy, sötét folt villant, úgy IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

65

látszott, elvadult disznó lehet. Vagy egyenest egy beszabadult vaddisznó... Budai dühe annak szólt, hogy amikor a megbeszélés szerint tizenegy órakor, az odakinti, csodálatos napsütésben gyönyörködve megjelent a honvédségi bázison, az ezredes, ígérete szerint, bevitte egy szigorúan zárt irodahelyiségbe, és a sugárzási adatokról kezdett beszélni. Éppen elővette volna a legfrissebb jelentéseket, amelyeket még nem dolgoztak fel és még Iván Iván intézetének sem adták át, amikor telefonon elhívták. - Látja... - csapta le az ezredes dühösen a készüléket -, még ebben a helyzetben is így megy! Ez a legfontosabb! - dühöngött, aztán magyarázatul hozzáfűzte: - valami nagyon magas rangú érkezett Pécsről, és oda kell mennem, az értekezletre. Ahelyett, hogy magával kettesben a munkámat végezhetném, amiért itt vagyok! Valami dossziét kapott fel, aztán hívta a hadnagyot és elrohant. Pedig amit elmondhatott volna, az nagyon érdekelte Budait. - Ha a Széna térnél tesz ki... - szólt a hadnagynak, az azonban elkanyarodott és a Városmajor felé hajtott. - Az nem jó - szólt -, ott rendszeresen járnak az R-csoport gépjárművei, nekem pedig meg kell majd várnom magát. - Kinézett már egy megfelelő pontot? - kérdezte Budai, miközben hóna alá vette a sisakot. A tiszt körülpillantott, aztán megállította a terepjárót. - Itt leszek tizenkilenc értesítenem kell az ezredest.

órakor.

Húsz

óráig

várom,

utána

Budai fölcsavarozta a sugárvédő sisakot és kiszállt. Mielőtt becsukta volna az ajtót, visszaintett a hadnagynak. A merev arcon valami átsuhant, és a tiszt olyan kézmozdulatot tett, a szája is úgy mozdult, hogy Budai szinte a sisakon át is hallotta: „vigyázzon magára!” Elindult a Szilágyi Erzsébet fasor mentén. Kissé furcsállta, hogy a hadnagy találkozási pontnak éppen egy útkereszteződés közepét IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

66

jelölte meg. Visszanézett, a gépkocsi ekkor fordult meg, gázt adott és eltűnt a kanyarulatban. Budai ekkor rájött, hogy miért egy nyílt, jól belátható helyet jelölt meg a másik: ő is könnyebben észreveheti, de őt is jobban fogja látni a hadnagy. És ha veszély támadna, több irányba is menekülhetnek. - Miféle veszély? - vállat vont, aztán körülnézett és szép lassan megoldozta a sisak csavarjait. Ha van sugárzás, ha nincs... Különben sem bizonyos, hogy érdemes süketen, egy átlátszó, állítólag sugárvédő műanyag burokban bóklásznia. Hogy mitől véd igazán a furcsa búra, azt nem tudja, de azt már az előző nap tapasztalta, hogy a külső hangoktól nagyon is megvédi, vagyis... idegesíti. Levette és az övére akasztotta, hogy ne akadályozza a járásban. Meleg levegő csapta meg, az őszi vidéken régebben megszokott illatok, közben hallotta, hogy a Városmajor lombjai zúgnak az enyhe szellő hatására, valahol egy kutya vonyít, egyébként csend van. - Úristen - sóhajtott -, én utoljára Győrben vettem szabad levegőt, mielőtt abba az átkozott autóbuszba szálltam! Hiszen a buszban, aztán a szállodában, az intézetben, a folyosókon, mindenütt tökéletesen és hermetikusan zár a légtér, szűrőkön át érkezik a kondicionált és - úgymond - sugármentesített levegő, nehogy mindenki fertőzést kapjon. Olyan sugárfertőzést, amilyent csak a legelső napon, a robbanás napján észleltek. És ugyanúgy szűrt volt a levegő a terepjáróban, valami kevés szűrés után jutott a sisakba is... Úgy érezte most magát, mint jó néhány évvel ezelőtt, amikor egy vidám társasággal valahová a Vértesbe, egy kis, komfort nélküli kunyhóba mentek szilveszterezni, és neki begyulladt az egyik zápfoga. Se fogorvos, se telefon, a legközelebbi rendelőintézet tizenvalahány kilométer a havon át, miközben a jó, melegre fűtött házikóban folyik a vidámság... Az egyik barátja, egy gyógyszerész előhúzott valamilyen tablettát, amely a szavai szerint „döbbenetes” erejű fájdalomcsillapító, de inni nem szabad melléje. Budaiban akkor már jó néhány konyak lötyögött, hiszen először ő is úgy képzelte, IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

67

hogy a kezdődő fogfájást elnyomhatja egy kis alkoholos bódulattal... Bevette a „döbbenetes” tablettát: lesz, ami lesz! Most itt ácsorog a Szilágyi Erzsébet fasorban, a sugárveszélyesnek nyilvánított és lezárt körzetben. Minden hivatalos jelentésben és közzétett feldolgozásban a veszélyt hangsúlyozták. Közben pedig emberek költöznek vissza, és élnek... Élnek? Embernek egyelőre semmi nyoma. Az őszi, de erős napsütés olyan békés tájra világított! Hallatszott a madarak hangja, néha enyhe szél lebbent. Valahol valami csattant, mint amikor ledöntenek egy súlyos, kemény tárgyat. Ember vagy állat okozta? Ösztönösen az úttest kellős közepén lépkedett, hogy semmi váratlan ne érhesse rejtekből. Végül is nem ellenséges frontvonalon jár, ahol lövöldöző alakok elől kellene fedezékbe vonulnia. Az úttesten bizonyára jártak néha, mert a lerakódott és vastagra hízott szemét, rothadó lomb és egyéb maradványok között fölfedezhető volt egy valamennyire kitaposott ösvény. Egy sarok mögül kutya rohant elő vicsorítva, csak rúgásokkal tudta távol tartani. Végül telibe találta, és az állat vonyítva eloldalgott. Budai átvágott az úton, és a bokrok között megfelelően vastag ágat keresett, levágta és megtisztította a lomboktól. így baktatott tovább mindaddig, amíg az egyik kert sarkánál megmozdult valami. Budai megállt. Egy férfi. Budai közeledett néhány lépést, és átvette a botot a bal kezébe, hogy szükség esetén jobbjával nyúlhasson a fegyver után. Ismét megállt és várt, mert látta, hogy a férfi mellett megjelenik egy másik is. Álltak egymás mellett, de látszott, hogy semmire sem készülnek. Budai, bal kezében a bottal, még tett néhány lépést, már csak tíztizenkét lépésnyire volt a másik kettőtől. Ismét megállt, és a két karját kissé fölemelve széttárta. - A magyar kormány megbízottja vagyok! IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

68

Azok hallgattak egy kicsit, aztán az egyik, aki először volt látható, megszólalt: - Jelszó? - Nincs semmilyen jelszó. Nem tudok jelszót. Kutató vagyok. A másik kettő bizalmatlansága oszlófélben volt. - A misére jött? - Misére? Nem... - Jöjjön! - nevette el magát a férfi. - Ez lett volna a jelszó! Budai még közelebb lépett, már szinte karnyújtásnyira álltak egymástól. A nevetős férfi már szinte kezet nyújtott, de a másik visszatartotta. - Várj. Fegyvere van? - Ez a bot, kutyák ellen - hazudta Budai. - Rádiója? Budai elmosolyodott. - Egyszóval, maguk attól félnek, hogy nyakukra hozom a rendőrséget vagy katonaságot? Nyugodjanak meg, erről szó sincs. Két, meglehetősen megtermett kutya rohant elő ugatva, aztán körülszagolták Budait és megnyugodtak. A két őrszem ezt, úgy látszik, kielégítő tesztnek találta, mert most a másik, a szigorúbbik is megenyhült. - Értse meg, uram, okunk van rá, hogy így vizsgáztassuk. - Vizsgáztassanak nyugodtan - válaszolta Budai, és elővette a cigarettáját. - Rágyújtanak? - Nem dohányzunk. A két kutya nyugtalanul szimatolni kezdett, amint Budai beleszívott a cigarettájába, de ő most már nem törődött velük.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

69

- Nyughass, Morzsa! - mordult a vidámabbik. - Tudja, szükség van ezekre a jószágokra. Nagyon elszaporodtak a vadon kószáló állatok, de az sem árt, ha az emberek közeledtét jelzik a kutyák. - Gondolom, maguk őrszemek, és nem kettesben élnek, hanem egy nagyobb csoport vagy közösség tagjai, igaz? A szigorúbbik bizalmatlanul rápillantott. - Mondtam, hogy a kormány megbízásából jöttem - ismételte Budai és elővette a „különleges kutatói” igazolványt, rajta címer, pecsét és a kódszám. - Nézze - szólalt meg a bizalmatlan -, láttunk már olyat, hogy a rendőrség meg a katonák... magyar katonák! Erőszakkal elhurcoltak embereket! - Nézzenek körül, nincs velem senki, egyedül jöttem! Más bizonysággal nem szolgálhatok. - És miért jött? - Én is budapesti vagyok. Pontosabban budai. A Várhegy oldalában laktam. A megbízatásom a budapestiek érdekét szolgálja, nem a külföldiekét. Szoktak rádiót hallgatni? - Nem nagyon. Minek? Elég a dolgunk így is. Meg kell termelnünk a saját élelmünket, a gyerekeket írni-olvasni tanítjuk, a folyamatos őrködés is nagyon lefoglalja az időnket. Gépeink nincsenek, hiszen üzemanyagot úgysem tudnánk szerezni. - Maguk itt-maradtak, vagy visszajöttek? - Van köztünk ilyen is, olyan is. Legtöbbünk már egy éve itt él, de van, aki el sem mozdult. Bujkálva várta ki, amíg lezajlott a kitelepítési hullám. - De a külsejükről látom, hogy megmaradtak civilizált embernek. - Persze! - most a szigorúbbik kacagott fel, dühös árnyalattal a hangjában. - Tudjuk, hogy azokról, akik a városban élnek, odakint azt híresztelik, hogy vademberek! Nem, uram, nem! Vannak IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

70

rablóbandák meg mindenféle mocskos szerzet is, de... a rendes közösségben élők ugyanolyan civilizált emberek, mint régen! Végül elvezették Budait egy kerthez, amelynek a kerítése nem is látszott a magasra növő, sűrű növényzettől. Bent padok voltak körbeállítva. A jó, meleg napsütésben ide telepedtek le. Lassanként mások is megjelentek, láthatóan a közösség tagjai, férfiak, nők és Budai legnagyobb meglepetésére sok gyermek is. Többen kíváncsian nézegették a ruháját és az övére csatolt sisakot. - Ez úgynevezett sugárvédő öltözet - magyarázta Budai. Bizonyosan tudják, hogy a világ meggyőződése szerint Budapest borzasztóan sugárszennyezett, ezért zárták le és ezért akarják mindenképpen megakadályozni, hogy itt normális élet legyen, hogy a lakosság visszaköltözzék. - De hiszen láthatja - magyarázta most már egyre lendületesebben az a férfi, aki kezdettől bizalmatlanabb volt -, hogy szó sincs sugárveszélyről! - Uram, én elektromérnök vagyok - folytatta egy fekete hajú, középkorú férfi, aztán hirtelen ötlettel fölkelt a padról, közelebb lépett és kezet nyújtott. - Egyébként Rumbach Józsefnek hívnak. - Budai K. Bertalan - állt fel Budai is és kezet fogtak. Budai mosolyogva ült vissza, ez volt az első pillanat, amely igazán egy élő városban lakó, civilizált emberek közötti, szokásos eseménynek felelt meg: nem távolról méregetik egymást, mint a macskaléptű angolszász cowboyok a kalandfilmekben, hanem ha találkoztak, kezet nyújtanak és bemutatkoznak. - Szóval foglalkozásom következtében értek egy keveset ezekhez a dolgokhoz! - mondta Rumbach, folytatva az előbbi mondatot. - És az intézetemből akkoriban kihoztam egy dozimétert, érti, egy sugárzásmérőt. Minden megvolt hozzá, ami kell, működött is, aztán három hónap múlva elromlott valami. Sajnos, ahhoz már nincsen műszerem, hogy meg tudjam állapítani, mi a hiba. Nem működik, és kész. Bocsánat, megkínálna egy cigarettával?

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

71

Budai nyújtotta a cigarettásdobozt, de közben látta, hogy a többiek igen rosszallóan nézik Rumbachot. - Jól van, na - mondta az elektromérnök, miközben mélyet szívott a cigarettából -, ne bámuljatok annyira! Tudja, nálunk szokássá vált az, hogy nem cigarettázunk. Egyszer elfogyott, szerezni nem tudtunk, és az atya javaslatára szükségből így csináltunk erényt: mindenki leszokott. Én persze... - Atya? Miféle atya? - szólt közbe Budai. - A közösség vezetője - mondta az őrszem, aki kezdettől fogva szívélyesebbnek mutatkozott. - Megismeri, nemsokára ő is ideérkezik. - Nos? - fordult Budai az elektromérnökhöz. - A sugárzásmérő tehát eleinte működött. - Persze - bólogatott szaporán Rumbach. - Hogy az első két-három nap alatt mi volt, azt nem tudom. Négy nappal a robbanás után betörtem a saját intézetembe, és megindítottam a sugárzásmérő berendezéseit. Akkor, vagyis a negyedik napon körülbelül olyan magas volt a szennyezés, mint azon a hírhedt május elsején, emlékszik? Amikor a csernobili dolgot eltitkolták előlünk! - Tudom, nyolcvanhat vagy nyolcvanhét... - bizonytalanodott el Budai. - Mindegy, szóval majdnem tíz éve... - Rumbach mélyet szívott a cigarettából - olyan magas volt, érti, Budai úr! Ez azt jelenti ugyan, hogy igenis, ártalmas az egészségre és amikor eltitkolták előttünk, bűnt követtek el. No de ezért, még nem kell hidegre tenni egy várost! - És azóta? Az elmúlt két év alatt? - Néhány hét alatt az én méréseim szerint a normálisra csökkent az érték, vagyis nem magasabb, mint manapság bárhol a világon a háttérsugárzás. De most nem tudom, mert amióta elromlott... Elhallgattak, a helybeliek nyilván azt várták, hogy mit mond a jövevény. Budai meglóbálta a sugárvédő sisakot. Ha nem kellene ügyelnie arra, hogy ugyanolyan felszereléssel, tehát „védett” IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

72

állapotban térjen vissza a telepre, most messzire elhajítaná, vagy odaadná a gyermekeknek, hadd játsszanak vele! - Rumbach úr, hol állt az a mérőberendezés? - Itt, a második emeleten - mutatott az elektromérnök a hátuk mögé, a kert túlsó oldalára. Budai körülnézett, lóbálását.

elgondolkodott,

és

abbahagyta

a

sisak

- Erre, amit mondott, azt válaszolnák sokan, hogy ez bizony csak egyetlen műszer mérési adata, és az sem bizonyos, hogy az ön műszere megbízható volt, még mielőtt elromlott. - Ugyan kérem, Rumbach nagyon rendes ember - vágott közbe egy loboncos hajú, égő szemű nő. - Igaz - bólogatott a mérnök -, mondhatják és lehet, hogy így is van. - Azonkívül... - Budai rápillantott a loboncos nőre és szinte bocsánatkérő mosollyal folytatta - azonkívül azt is mondhatják, hogy a robbanás helyszínétől ezt a területet leárnyékolja a Várhegy, a Rózsadomb, a Városmajor és a sok ház, amely a két pont között épen maradt. - Ezt is mondhatják, és ebben valóban igazuk van. - Mit akar bizonyítani? - kérdezte egy fiatalabb férfi, aki a heves, loboncos hajú nő mellé ült le néhány perccel korábban. - Értsék meg - Budai most megemelte kissé a hangját, de csak Rumbachra nézett, miközben beszélt -, én az igazságot akarom! Tudni akarom, hogy a város élhet-e, vagy sem? Mert ha élhet, akkor meg kell védenünk azoktól, akik halálra ítélték! - Nagyon helyes, Isten áldása fogja kísérni a működését, ha tiszta szándékkal végzi a dolgát - szólalt meg egy hang Budai háta mögött. Budai hátrafordult. Föltételezte, hogy ez lehet az atya, akiről a többiek beszéltek, de csak egy farmernadrágba és szürke pulóverbe öltözött, sovány, kopaszodó alakot látott. Fölállt. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

73

- Ön kicsoda, uram? - Bálint atya vagyok. Foglalj csak helyet, fiam, és ne haragudj, ha tegezlek. Én mindenkivel tegeződöm. Hallottam a beszélgetésetek utolsó néhány mondatát. Nem hiszem, hogy csakis a sugárzás léte vagy nem léte az, ami körül minden megfordul. - De mégis - tette föl a kérdést Budai - szerinted, Bálint atya, meddig élhettek itt? - Ameddig az egész város be nem települ - szólt közbe megint a loboncos hajú nő. Közben a kert végéből gőgicsélés, majd sírás hallatszott, és Budai látta, hogy valahonnan, talán az épületből egy fiatal nő szalad a hang irányába. - Márta csecsemője - mosolygott Bálint atya, amint észrevette, hogy Budai szeme a hang irányába ugrik. - Kicsit sírós gyermek, alig fél éve kereszteltem. Nos... tudom, hogy a hivatalos kifejezés szerint minket beszivárgóknak tartanak, mi azonban ezt a szót nem használjuk. Mi azt mondjuk, hogy hazatérő. Itt éltünk, itt élt korábban is mindenki, akit ebben a közösségben látsz. Tehát itt mindenki hazatérő, nem látják okát, hogy máshová költözzenek. - Látja, a Márta kisfia - intett most a beszédesebbik férfi a két őrszem körül - Márta és a férje másfél éve vannak itt, a gyermeket itt hordta ki, itt szülte meg... És a kicsi épen született! - Békén hagyják önöket? - kérdezte Budai. - A katonák? - kérdezte vissza Bálint atya. - Mostanában már igen. Még néhány hónapja a közelből elhurcoltak néhány családot, akik aztán szép lassan visszaszöktek. Ebben a pillanatban valamiféle elektronikus berendezés csipogni kezdett. Váratlan feszültség telepedett az arcokra, néhány férfi, köztük az a kettő, aki Budait fogadta, szó nélkül fölállt és elsietett. A nők is eltűntek, Budai látta, hogy a gyerekeket szedik össze és terelik az egyik épület felé. - Mi történt? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

74

- Valaki közeledik, ezt jelzik a berendezéseink - válaszolta Rumbach, aztán vidáman a pap felé hunyorított. - Tudod, Bálint, rágyújtottam, Budai úrtól kaptam egy cigarettát. - Juliék haragudtak rád, ugye? - nevetett Bálint atya. - Sokan vannak, tudod, fiam, akik nem képesek mértéket tartani. Elhatároztuk, hogy leszokik mindenki a dohányzásról, úgyis alig-alig juthatnánk cigarettához. Ha aztán Jóska - mutatott Rumbach felé néha szerez egy szálat és elszívja, úgy néznek rá, mint aki máris megérett a pokol tüzére. - Hogy értitek azt, hogy a berendezések jeleznek? Van elektromos riasztótok? - Kénytelennek voltunk némi kis kezdetleges riasztóláncot fölszerelni. Telepekről működik, mert áramunk, tudod, fiam, nincsen. A szakembereink megcsinálták, de még így is kell az állandó őrködés. Nincs törvény, nincs közrend... - Hányan laktok ezen a telepen, vagy hogy is mondjam... - Mi közösségnek nevezzük - válaszolt a pap. - Körülbelül másfél százan vagyunk, tizenhét család, számos egyedülálló meg aztán árvák... - Árvák... - szaladt ki Budai száján. Bálint atya ránézett és a férfi érezte, hogy az okos, tapasztalt szem kiolvasta az ő arcából mindazt, amit a szó jelentett. - Hány éves? - Hat lenne, fiú. - Egyetlen hatéves kislányunk van, a többi mind nagyobb, a legkisebb árva fiú is tizenegy éves, Lacinak hívják - mondta a pap. - Nem, nem... Az én kicsi fiam Berci volt. Csend lett. A csendben érezhető volt, hogy senki sem érzi magát feszélyezettnek, senki sincs zavarban: megszokták az elmúlt idő alatt az effélét, és tudták, hogy legjobb, ha az ember nem támad neki IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

75

a másiknak ezernyi kérdéssel. Később az atya felállt, és búcsút vett Budaitól azzal, hogy dolga van. Visszatértek a férfiak. A jelzőberendezést valószínűleg egy vaddisznó vagy más, nagyobb testű állat zavarhatta meg, mert sehol a környéken nem láttak embert. - Szoktatok tüzet rakni? - Rumbach értetlen pillantását látva Budai magyarázni kezdte: - Valahol ezen a tájon esténként hatalmas máglya lobog. Lehet, hogy kissé lejjebb, a Vérmezőnél, nem tudom pontosan. - Mi csak kályhában szoktunk tüzet rakni - nevetett a mérnök. De különféle emberek vannak - suhant át az egyik férfi arcán valami kis árnyék. - A rablókra gondolnak? Mire vadásznak a rablók, élelemre? - Inkább vízre - válaszolta a férfi. - Itt, a domb aljában kutat ástunk és egészen jó vízre bukkantunk. Nagy szükségünk is van rá, hiszen a vezetékrendszer tönkrement. - Petróleumlámpával világítunk, tudod - folytatta Rumbach - az elemlámpákkal is takarékoskodunk, mert ami elemet szerzünk, az kell az elektronikus jelzőkhöz, a rádiókhoz... - De aki vízért jön, annak szívesen adunk - vágott közbe a loboncos asszony -, vannak a környéken, akik naponta jönnek! Hogyne adnánk! De aki fegyverrel jön és követelőzik...! Budai nehéznek érezte a revolvert. Felálltak, búcsúzkodtak, indultak a szokásos, délutáni misére. Budai félrehúzta Rumbachot: - Örülök, hogy megismertelek! Ha sikerülne idejuttatnom néhány műszert, vállalnád, hogy rendszeresen ellenőrzöd a sugárzás mértékét? - Örömmel, akár több, távoli ponton is. *** Már a Vérmezőnél járt, amikor ráébredt, hogy kérnie kellett volna legalább egy pohár vizet a „Bálint atya telepén”, ahogyan IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

76

elnevezte gondolatban a kis közösséget. Erősen sütött a nap, délután három óra múlt, még van majdnem négy órányi ideje. De a szomjúság egyre jobban gyötörte. Nekivágott a domboldalnak. Bármennyire félt is a szembesüléstől, meg kell tennie. El kell mennie addig a házig, és be kell lépnie abba a lakásba. Tudja, hogy ha nem dúlták fel és nem fosztották ki, akkor a kisebbik szobában ott áll a Berci rácsos ágya, amelynek külső oldaláról már leszerelték a rácsot, hogy a gyermek kényelmesen ki- és bemászhasson. Éppen akkoriban tervezték, hogy valamilyen normális heverőt vesznek neki, bármennyire fölment is a bútorok ára. És az ágyacskában ott hever a takaró, fehér alapon kicsi, piros szíves mintával, a párnán pedig Maci hever, a Maci nevű maci, amely alvás közben a kicsi fiú elmaradhatatlan társa volt. A nagyobbik szobában a kettejük heverője, oldalt az asztal és a két fotel meg a könyvespolc. Kint, a konyhában bizonyosan ott az asztalon a két éve mosatlan kávéscsésze, mellette a Berci kakaóscsészéje, amelynek az alján szokás szerint aznap reggel is otthagyott egy ujjnyi kakaót. - Miért érzékenykedsz? - szólt önmagára hangosan. - Jusson eszedbe inkább az, hogy a konyhában, a hűtőszekrényben ott áll egy palack bontatlan ásványvíz! Ezen aztán gunyorosan elmosolyodott. Ha nem fosztották ki a lakást, akkor csakugyan ott van minden, a két éve meleg, zárt hűtőszekrény is, nyilván rémületes penész borított be mindent... de az ásványvíz légmentesen zárva volt. Vajon milyen lehet egy két éve melegben tartott ásványvíz? - Mindegy, akkor is víz - lihegte ismét hangosan, aztán ütést érzett a fején, és hasra esett. Az utolsó másodpercben kezét a zakója alá kapta, és megfogta a fegyvert. Mozdulni még nem mert, de a szeme sarkából látta, hogy a kövön, közvetlenül az arca mellett megjelenik egy pár, bakancsba bújtatott láb. Ebben a pillanatban kirántotta a kezét és lőtt, aztán felugrott és körbenézett. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

77

Vele szemben, sápadtan a rémülettől, a falnak tántorodva egy torzonborz alak állt, Budai rászegezte a fegyvert, mire az gyámoltalanul fölemelte a kezét. Más nem látszott a közelben, csak néhány madár csapdosott a lövés hangjától megriadva. Egy pillantás a torzonborz alakra: rozzant iszákos, talán már az utolsó stádiumban. Budai még mindig nem szólt, figyelt egy ideig, végül eltette a fegyvert, és fölemelte a földről a botot. Ezzel az alakkal szemben még az is elég. Sok is. - Miért akartál leütni? Az alak remegett, de ez a remegés talán inkább volt már elvonási tünet, mint az ijedtség jele. Budai megemelte a husángot. - Elve... elvetted a piámat... rohadj meg... - motyogta a rozzant alkoholista. - Rohadj meg, ér... érted... te... a piámat... Budai tanácstalan volt. Mit csináljon? Az első pillanatban annak örült, hogy nem ölte meg a támadót, hiszen még soha életében nem lőtt emberre. De most már azt is szégyellte volna, ha éppen csak megsebesíti ezt a visszataszító emberroncsot, aki lesből vágta fejbe; most is ott hevert a lábánál egy darab léc... Rávágjon a husánggal? Minek? Ismét megemelte a kezében tartott husángot: - Tűnj el! A zavart, motyogó alak megmozdult, aztán váratlanul állati hangon ordítani kezdett és nekitámadt. Budai először kemény, döfő mozdulattal igyekezett visszatartani, de ez semmit sem ért, a nyomorult ismét támadott. Ekkor hátralépett, és erősen rávágott az alkoholista kezére, azt elöntötte a vér, az alak ordított, és a másik kezével fogta vérző kezét. Hátrálni kezdett, a fal mellé kuporodott és vinnyogott. Budai nézte egy percig. Mit tegyen vele? Normális körülmények között az ember ilyenkor rendőrt, mentőt hív, esetleg elvonszolja a nyomorultat egy elsősegélyhelyig.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

78

Elfordult és ment tovább. Ha el akarja végezni mindazt, amiért jött, amit helyette úgysem tesz meg más, akkor hagynia kell, hogy a szétivott, delíriumban szenvedő emberroncs élje a maga sorsát. Majd a közelgő őszi éjszakák egyikén szépen meg fog fagyni. És az a közösség, a Bálint atyáék társasága mit tenne vele? Megállt, hátrafordult. Éppen jókor. A véres kezű, szakadt alak feltápászkodott, és meglepő gyorsasággal utánaeredt. Amint Budai szembefordult vele, megtorpant. - Nem fogunk órákon át kergetőzni - bosszankodott Budai és közelebb lépett. Rájött, hogy mit kell tennie, és érezte, hogy semmi aggálya sincs már a nyomorulttal szemben. Még közelebb lépett, és meglendítette a husángot. Az alak lábát célozta meg, amaz megrándult az ütésre, de nem mozdult. Budai ismét csapott, az volt az érzése, hogy a bot is eltörik. A torzonborz emberroncs ájultan elterült. - Úristen... - morfondírozott Budai, miközben továbbment. - Hát így leszünk állattá, ez az alkoholista is meg én is? Amint megszűnnek működni a civilizáció intézményei, őskori megoldások válnak érvényessé? Persze az is lehet, hogy csak én vagyok ügyetlen, tapasztalatlan... - válaszolt saját magának. - Hiszen a pasas leütött! Ha jobban eltalál, ki tudja, mi történik... Vagy ha én profi vagyok, akkor egyszerűen lelövöm talán? Akkor jobb, ha nem vagyok profi - zárta le magában a dolgot. Visszanézett még egyszer, de már senkit sem látott. Elhatározta, hogy nem szabad a gondolataiba mélyednie, állandóan figyelnie kell, résen lennie, mert ennél veszélyesebb dolgok is megeshetnek. Közeledett ahhoz az utcához. A sarkon megállt, végül befordult és elment a házig. Messziről látta, hogy külsőre legalábbis minden épnek látszik, a kapu csukva van, de ha zárva is, az sem baj. Megvannak a kulcsai... Megállt a kapu előtt néhány lépésnyire. Körülnézett. A kulcsot akarta előhalászni a sugárvédő kombinezon alól, amikor vékony hang ütötte meg a fülét: IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

79

- Bácsi! Körülnézett ismét, de a sarkon, a kapualjakban, az árnyékos zugokban, sehol nem látott senkit. - Bácsi, édesanya rosszul van! Végre rájött, hogy a hang magasabbról jön. Fölnézett, és a velük szemben lévő ház második emeletén, az egyik ablakban egy fejet látott, valószínűleg kislány szólongatta. - Bácsi, gyere fel! Anya rosszul van! - Várj, megyek! Átment az úttesten, a kapu nyitva. Nekivágott a lépcsőknek. A lépcsőház tágas volt, természetesen nagyon piszkos és félhomályos. Az a fajta kétemeletes budai lakóház, amelyet valamikor az első világháború idején építettek, és látszott rajta, hogy egykor szebb napokat élt meg. Az ötvenes években aztán kiebrudalták a régi lakosokat, vagy csak éppen megfosztották őket minden lehetőségtől, az épületre pedig egyetlen fillért sem áldozott senki. Hulló vakolat, kitépett és a fal mellett foszladozó vezetékek, rozoga vaskorlát, amelynek az ember nekidőlni sem mer... Mindez nem az utolsó két év, nem a robbanás után pusztuló Budapest képe volt. Ez fél évszázad aljas nyomora. Iszonyú macskabűz áradt a lépcsőházban, Budai sietett fölfelé, és azon gondolkodott, vajon melyik ajtón kellene belépnie, amikor észrevette, hogy az egyik, magas, kétszárnyú, barna lakásajtó félig nyitva áll, és egy vékony leányka fogja a kilincsét. - Szia! - mondta Budai lihegve. Megállt a leányka előtt. Az ráemelte a szemét. Barna szeme volt, kócos és piszkos barna haja, de a ruháján látszott, hogy még nemrég rendben tartották. - Édesanya nagyon rosszul van - mondta ismét a leányka. Tegnap óta nem is mozdul. És nem válaszol, ha szólok neki. Én azt hiszem, hogy meghalt. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

80

Budai úgy érezte, hogy egy tüzessé forrósított vaskéz benyúl a gyomrához és megfogja, megcsavarja. Persze, ez az ő felnőtt reakciója, a kislány teljesen normális hangon és magától értetődően közli vele: „én azt hiszem, hogy meghalt”. - Hol van édesanyád? - kérdezte a férfi összeszorult torokkal. - Gyere! - mondta a leányka és természetes mozdulattal megfogta a felnőtt kezét. Bevezette a sötét, hosszú előszobán át egy másik szobába, amelynek ablakai az utcára nyíltak. Minden régi volt és barna, de ebben a szobában... egyszerre látta Budai a két sarkot: az egyikben egy vidám színekkel ékeskedő gyerekágy, fölötte a falon színes képek, mesealakok, polcon játékok... a másikban egy heverőn, pokróccal gondosan betakarva egy nő. Odalépett és azonnal látta, hogy a kislány igazat mondott. Az asszony arca szelíd volt, és teljesen merev. A szeme lehunyva, de az álla leesett. Budai felesége orvosnő volt. A családi összetűzéseik, veszekedéseik egyik oka éppen az volt, hogy az asszony állandóan a saját munkájáról, a kórházról, a betegekről és halottakról mesélt, amit Budai nehezen viselt el. Mégis, az együtt eltöltött hét év alatt sok minden megragadt a fejében. Megfogta megemelni.

az

asszony

csuklóját,

de

nem

tudta

rendesen

- Tehát hullamerevség - gondolta. - Mióta fekszik így édesanya? - Reggel, amikor felébredtem, már ilyen volt - mondta a leányka, aztán hozzátette - tudod, nagyon éhes vagyok. - És este, amikor elaludtál? - Akkor már nem jött oda hozzám - mutatta a másik sarokban álló ágyacskát - mert, tudod, ha lefekszem, akkor anya mindig odajön, és megcsókol és azt mondja, hogy adjon Isten jó éjszakát. De tegnap este azt mondta, hogy nem tud fölkelni, és én jöttem ide IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

81

hozzá, és megpusziltam és azt mondtam, hogy adjon Isten jó éjszakát, tudod, és anya is mondta, és akkor betakartam őt és lefeküdtem... Budai ismét körülnézett a szobában, aztán rájött, hogy most egyszerre többféle teendője is támadt. - Hogy hívnak? - Magdinak. Leült az egyik székre, hogy az arcuk egy magasságban legyen. - Én Berci vagyok. Mondd, Magdi, édesanya nem írt valamit? Vagy... vagy nem mondott neked valamit? - De azt mondta, hogy szeret, és hogy nemsokára apához megy. - Apához? Apa hol van? - Anya mindig azt mondta, hogy eltemettük, mert a robbanás után meghalt. Berci, mi az a robbanás? - Majd elmondom... Magdi, anya nem írt semmit? - De igen, egy levelet, oda tette a könyvespolcra! Budai ösztönösen odanézett, ahová a kislány mutatott, de nem látott semmit, csak az üres könyvespolcot. - De ott nincsen semmilyen levél! - Mert eldugtam, nehogy a rossz emberek megtalálják - mondta a leányka, és a ruhájából előhúzta a meglehetősen összegyűrt papírlapot. - Elolvashatom? A leányka szótlanul átadta. Budai kinyitotta és egy kissé kisimította. „Kedves jótét lélek, aki ezt olvasni fogod! A nevem Barna Dezsőné, született Joó Magdolna. A férjem a robbanás után, szeptember 17-én halt meg, a ház kertjében saját kezűleg temettem el. Én valószínűleg tüdőgyulladásban fogok meghalni, volt már életemben, tudom, hogy most is azt kaptam meg, augusztus 28-án. Semmi lehetőségem, hogy orvoshoz, gyógyszerhez jussak. A IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

82

kislányom, Magdi majd átadja ezt a levelet. Kérlek, temess az uram mellé, köszönettel - Barna Dezsőné.” A papír alján pedig két sorban a leányka adatai. Amíg Budai átfutotta a levelet, Magdi közelről, nagy bizalommal nézett az arcába. - Elolvastad? - Igen. Tudod, Magdi, édesanya azt írja benne, hogy temessük édesapád mellé, ide, a kertbe. Budai már olvasás közben rájött, hogy ha a testet el kell temetnie, ezt csakis a leányka szeme láttára teheti, vagyis semmi értelme, hogy köntörfalazzon. Különben is, mellébeszélni... ennek a kislánynak? Aki azzal fogadta, hogy „Én azt hiszem, hogy meghalt!”, és aki valószínűleg elképesztő dolgokat látott és élt át. Ismét elolvasta a papír alján szereplő adatokat. Magdi most nyáron múlt hatéves. - Berci, nagyon éhes és szomjas vagyok! - Majd megpróbálunk valahol vizet szerezni, jó? A merev testet becsavarta a lepedőbe, aztán a karjára vette, és elindult lefelé. Nehezen mozgott, de úgy gondolta, hogy ha a holttestet a vállára venné, mint egy darab fát, az sértő, sőt undorító lenne. A leányka mellette ment. - Berci! Anya miért nyújtja ki a lábát? - Majd elmondom, jó? - Tudom - szájalt Magdi -, anya is mindig azt mondja, hogy majd ha nagy leszek, elmagyarázza. - Én nem azt mondtam, hogy ha nagy leszel - lihegett Budai -, csak ebben a pillanatban nem tudom elmondani. - Később elmondod? Amikor már eltemettük anyát? A kertben a földre fektette a lepedőbe csavart testet és szerszámok után nézett. Nem volt nehéz találnia, látszott, hogy a naposabb részeken zöldséget termesztettek, talán Magdi édesanyja... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

83

és az ásó, lapát, kapa, gereblye ott hevert az egyik szögletbe támasztva. A kis halom mellett kezdett ásni. A halom fejébe lécből összeszegezett kereszt volt tűzve névvel és dátummal. Budai először megijedt, mert köveket talált, aztán negyedóra múlva megkönnyebbülve tapasztalta, hogy puha a föld. Így is jó másfél órájába került, amíg a gödröt kiásta. Sikerült kimélyítenie annyira, hogy jóval térdmagasság fölött legyen a földszint. A leányka egy ideig nézte, aztán leült a fal napsütötte sarkába és elbillent a feje. A férfi örült, hogy a leányka alszik, a testet a gödör mélyére hengerítette és kezdte ráhányni a földet. Az „igazi” temetések legrosszabb pillanata ez, persze olyankor a súlyos hangulatot fokozza, hogy a koporsón döndülnek a göröngyök. Ezekben a pillanatokban szokott egyik-másik hozzátartozó hosszasan, vontatottan vagy szaggatottan felzokogni... jó, hogy a leányka alszik... Lapátolás közben igyekezett imát mormolni az elhunyt lelki üdvéért, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy Magdi ott guggol a gödör szélén, és egy piros, műanyag játék lapáttal ő is szórja a földet. Észre sem vette, mikor ébredt föl a gyermek, és mióta segít neki. Hallgattak mindaddig, amíg többé-kevésbé ki nem alakították a sírhalmot. Akkor elővette a filctollat, és a keresztre fölírta a férj neve alá az asszonyét is. - Magdi, édesanya imádkozni is tanított téged? - Igen - válaszolta a leányka és azonnal mondani kezdte: Miatyánk, aki a mennyekben vagy... Végigmondta, Budai némán állt mellette, és azon töprengett, hogy mit kezdjen a leánykával. Aztán megfogta a kezét: - Gyere, elhozzuk föntről néhány holmidat, aztán ivóvizet keresünk, jó? A lépcsőházban visszafelé Magdi rámutatott egy zsírkrétás ákombákomra: IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

84

- Tudod, Berci, ezt a Marci rajzolta ide, a Kevély Marci, aki mindig meghúzta a hajamat az oviban. Anya mondta is, hogy ha egyszer megint óvodába megyünk, akkor majd szól a Marci mamájának is, meg Erzsi néninek is. De olyan régen nem voltunk már óvodában... - Erzsi néni volt az óvó néni? Ezek szerint ugyanabba az óvodába járt a leányka, ahová a kicsi Berci, az is lehet, hogy egy csoportba tartoztak, ezt azonban nem szabad megkérdezni tőle. Még az sincs kizárva, hogy Magdi édesanyja és az ő felesége ismerték egymást, találkoztak a szülői értekezleteken. A leányka fölkarolta a mackóját, Budai pedig apai emlékeit igyekezett föleleveníteni, és némi fehérneműt, ezt-azt gyömöszölt egy nejlonzsákba, aztán a sisak mellé, az övére akasztotta, és elindultak ismét lefelé. - Nagyon szomjas vagyok... - mondta megint a leányka és ásított hozzá. Bizonyára kimerült az éhségtől, szomjúságtól... Átballagtak az úttesten, be a szemközti ház kapuján, föl az első emeletre. Budai most már csak a leánykával törődött, és a lakásajtót úgy nyitotta ki, mintha egy néhány napos útról térne haza. Semmi csodálkozás, semmi elérzékenyülés. Különben is a legfontosabb, hogy végre ivóvízhez jussanak. Az ajtónyitáskor azonnal tudta, hogy nem törtek be és nem fosztották ki a lakást. Bizonyára akadt a közvetlen környéken is jó néhány, kívánatosabb lakásajtó. Magdi a kezét szorította. Beléptek, a kisebbik szobában ott állt a Berci rácsos ágya, külső oldalán a „kijárat”, bent a takaró, piros szívek a fehér alapon, az ágy sarkában Maci. A konyhában az asztalon ott a két éve mosatlan kávéscsésze, mellette a pöttyös kakaósbögre. Borzasztóan áporodott levegő ülte meg a lakást, minden poros, a csészékben vastag penésztelep. De mindez Budait alig érdekelte, a megszokott mozdulattal fölrántotta a halott IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

85

hűtőszekrény ajtaját. A zöldesfekete penésztenyészettől el sem borzadt, csak kivette az ajtó polcáról az ásványvizes palackot. Magdi félájultan ült a konyhaszéken. A férfi egy konyhatörlővel igyekezett megtörölgetni a penészes kupakot, aztán fölnyitotta. Csak egy aranyszegélyű talpas pezsgőspoharat talált viszonylag tisztának, abba löttyintette a vizet és a leányka szájához tartotta. A kicsi félig kinyitotta a szemét, aztán ösztönösen nagyokat kortyolt. - Még kérek... - suttogta, és a férfi ismét töltött. Amikor úgy látta, hogy a leányka már nem iszik többet, a pohárban lévő néhány kortyot megitta, és óvatosan töltött önmagának is még egy keveset. A szétszakadt műanyag dugó helyett a fiókban a szokott helyen talált egy régi, borosüvegből származó parafadugót, azzal zárta le a palackot, és ugyancsak az övén himbálózó nejlonzacskóba tette. Egy pillanatig átvillant rajta, hogy körül kellene néznie a lakásban, esetleg valamiféle emléket magához vennie, de Magdi már féloldalra billent, és csúszott le a székről. Budai az órájára nézett. Hat óra húsz, héttől pedig a hadnagy várja a gépkocsival. Addig biztonságba kellene helyeznie a leánykát. Tudta, hogy nincs más megoldás, el kell vinnie Magdit „Bálint atya telepére”. Ölbe vette, aztán fél kézzel becsukta a lakásajtót és leballagott a lépcsőn. Amikor az utcára lépett, a napsütésben a leányka felriadt, körülnézett, és Budai érezte, hogy kis teste megrándul. - Édesanya? A férfi megállt, szemben azzal a kapuval, amelyen belül ott a kert és a két sírhalom. - Anya most apa mellett alszik - mondta Budai. - Tudod, eltemettük, és imádkoztunk érte. Fogd erősen a nyakamat! Magához ölelte a sovány gyermeket, az nem szólt, csak erősen szorította a férfi nyakát, aztán hirtelen rángatózni kezdett. Hangot alig adott ki, némán zokogott, a férfi érezte, hogy alig egy-két könnycsepp éri a nyakát. A hatéves leányka némán és szárazon zokogott, rángatózott, miközben ő nagy léptekkel elindult, hogy IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

86

mielőbb elérjen arra a helyre, ahol biztonságban tudhatja majd a kicsit. Végre érezte, hogy a leányka könnyei folynak és vékonyan, de egyre gyengülő hangon ismételgeti: - Anya, anya, anya... Végül a halkuló sírás is megszűnt, és a férfi érezte, hogy a kis test elernyed. Magdi elaludt. *** - A Szarvas téren és a Kálvin téren felállított mérőállomásainkat összetörték - újságolta az ezredes. Majdnem éjfél felé járt már az idő. Budai egy szendvicset majszolt és egy hatalmas bádogbögréből gyümölcslevet ivott hozzá. Nagyon jólesett volna végre egy nagy pohár konyak vagy más rövidital, de úgy látszik, a honvédség telepén, pontosabban az ezredes irodájában ez nem volt szokás. Kivétel... mert ahogy Szőcs és Árfalvi újságolták neki, mindenki iszik, hogy a szörnyű lelki nyomást kibírja valahogyan. - Nem értem ezeket a görbéket - mutatott Budai az asztalon kiteregetett papírokra. Egy-egy mérőállomás sugárszennyezési adatait ábrázolták piros vonalakkal, amelyek olyanok voltak, mintha meg-megújuló lázrohamokat ábrázolnának. - Pedig egyszerű - lépett az asztalhoz az ezredes, és mutogatni kezdte a görbék vonalát. - Ez a négyes számú állomás összesítése augusztus folyamán, egészen a tegnapelőtti állapotig. A sugárszennyezettség fokozatosan csökken, látja, aztán augusztus 27én váratlanul megint magasra szökik, és nagyon lassan csökken, itt még alig észrevehető... Mire azonban tegnap ismét odament az Regység ellenőrző kocsija, hogy a kazettát kicserélje és az adatokat elhozza, az állomást szétverve találták, a műszerek egy része eltűnt, másik része apró darabokra zúzva hevert szanaszét. - És mi az összefüggés a kettő között? - Nem tudom - vont vállat az ezredes. - Az a gyanúm, hogy semmi. Egészen mást jelent a sugárszennyezettség időnkénti megugrása, és egészen mást az állomás szétverése. Ez utóbbit IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

87

valamiféle szervezett erő műveli. Túlságosan egyszerű volna ugyanis azt feltételezni, hogy egyszerűen vandál alakok szórakozásból nekiesnek a vasbeton köpenybe ültetett acélrácsnak, és nagy erőfeszítéssel szétverik. Nem zárható ki, hogy csupán vandalizmus, de nekem valami azt súgja, hogy célzatos, mondhatnám tervezett pusztításról van szó. Budai újabb szendvicsért nyúlt, és azon töprengett, meg kérdezze-e a magas rangú tiszttől, hol kaphatna egy pohár konyakot. Igyekezett minél kényelmesebben ülni, mert fájt mindkét karja, főként pedig a dereka. A délutáni sírásás megviselte, amíg pedig az alvó leánykát ölben elcipelte a Bálint atya közösségéhez, megmerevedett mindkét karja. - Van összefüggés a különböző állomásoknál mért szennyezésnövekedés között? - Nincs, legalábbis időbeli összefüggés semmi - mondta az ezredes. - A négyes állomás, amelyet most a Kálvin téren szétverve találtak, mint láthatja, augusztus 27-én jelzett hatalmas növekedést. A hetes számú a Szarvas téren, amelyet ugyancsak tegnap találtak szétverve, július óta nem mutatott semmilyen sugárszennyezést, nézze a görbét! A hetes jelzőállomás piros vonala egész augusztusban egyenletes volt, még a szeptember első napjaira szóló adatok is, mintha valaki a grafikonra vízszintesen, vonalzóval rajzolt volna egy piros jelet. Egy másik papíron, amely a kettes állomás adatait mutatta, augusztus 7én ugrott meg váratlanul a jel, és onnan kezdve nagyon lassan ereszkedett lefelé. A tizennégyes állomás görbéje volt a legérdekesebb: ugyancsak augusztus 7-én meredeken felugrott, majd két nappal később visszazuhant a korábbi szintre, és onnan kezdve nem mutatott változást. - Ezek hol vannak? - kérdezte Budai a kettes és tizennégyes görbéjére mutatva. - Egymás közelében, a Szent István körúton, majdnem a Nyugati pályaudvarnál, illetve a Deák tér közelében. A számozás ugyanis a telepítés sorrendjében történt - válaszolta az ezredes. - Gondolom, IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

88

magának is az tűnt fel, hogy az egyetlen hely a tizennégyes, ahol a váratlan fölfutás után ugyanolyan váratlanul visszazuhan a görbe... - Nem csak ez. Nézze, ezredes úr: mindkét állomáson ugyanazon a napon nőtt meg a szennyezettség. - Budai úr, holnap ismét találkoznunk kell, ugyanis holnapra készül el a térképes részleg azzal, hogy az elmúlt két hónap adatait a tegnapi és a mai napon begyűjtött adatokkal együtt fölvigye a város térképére - mondta az ezredes, aki Budai legnagyobb csodálatára most is friss volt. - Így nemcsak időben, hanem térben is látni fogjuk, hogy mi a helyzet. És még valami: holnap érkezik Kallatár István, aki fizikus, és egyfolytában ezekkel a dolgokkal foglalkozik. Talán tud olyasmit mondani, ami nekünk még véletlenül sem juthat az eszünkbe. Tudja, én ugyan a különleges elhárítás még különlegesebb tisztje vagyok, de eredeti képzettségem térképész és statisztikus. Ahogy ön is, tudom, hogy milyen bizalmas munkatársunk ugyan, de eredetileg... - elmosolyodott és nem fejezte be. - Eredetileg egy humán hólyag... - biccentett Budai némi öngúnnyal, aztán fölállt és az ezredes szemébe nézett. - Ezredes úr, ne vegye rossz néven a személyes hangot, de csodálom önt. Ugyanolyan frissen és rugalmasan jár-kel és magyaráz nekem most ránézett az órájára - éjfél után tíz perccel, mint reggel. Én meg olyan összetörtnek érzem magam, hogy... - Budai úr, én nem temettem, mint ön - emelte fel az ujját az ezredes, emlékeztetve a nap eseményeire. - Ne mondja, hogy délután békésen szunyókált egyet, úgysem hiszem el! - Nem, valóban nem - a tiszt elkomolyodott -, de nálam másról van szó. Elhallgatott, nézte egy pillanatig Budait, aztán egy szekrényhez lépett. - Most veszi elő az italt - gondolta Budai, de csalódott. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

89

Az ezredes egy dossziéból fényképet vett elő, és megmutatta. A képen egy asszony és öt gyermek, akár az orgonasípok, a legkisebb talán öt-hat, a legnagyobbik, egy lány legalább tizennyolc évesnek látszott. - Ez volt a családom - mondta az ezredes, továbbra is ugyanolyan szárazon, mintha a kettes mérőállomás adatairól beszélne. - Azon a napon megbeszélésünk szerint feleségem és az öt gyermek valamivel három óra után a szigetre ment, a szökőkúthoz. Nekem fél négyre kellett volna odaérnem, addig ők ott sétálnak, nyugodtan várnak, mert lehet, hogy késni fogok... - idézte fel azt az egykori napot rezzenéstelen arccal. - A munkatársaimmal voltam, fontos megbeszélést tartottunk. A robbanás különös hangjára rohantunk ki az irodaépület teraszára, láttam a magasba emelkedő áradatot, hullott ránk a por. Pontosan tudtam, hogy ők hatan is ott hullanak alá az égből. Budai döbbenten nézte a férfit. A hangja hatásszünetet sem tartott. Folytatta szárazon.

sem

remegett,

- Mindenki azzal törődik, hogy ha ott lett volna, ha máshol lett volna... én viszont azóta is azzal törődöm, hogy senki sem tehetett róla, az én családom sem. Biztosan tudom, hogy ott voltak, a feleségem mindig nagyon betartotta az időpontokat, tehát valahol a Margitszigeten, a szökőkút táján jártak mindannyian. De azt, hogy például alkoholba meneküljek, nem engedhetem meg magamnak. Budai úr, ne vegye ezt célzásnak, tudom, hogy másokhoz hasonlóan ön is iszogat... gondolom, tisztában van azzal, hogy egymásról keresztinformációkat kell szereznünk és én hivatalból tudom, hogy ön mit csinál. Én viszont, ameddig még van erőm, szeretnék minél többet megtudni arról, ami történt, és arról, ami történik a városban. Ez a dolgom. Ismét a szekrényhez lépett, elzárta a képet, aztán kezet nyújtott Budainak. - Holnap reggel várom! - Tudja, hogy amint átérek a szállóba, iszom egyet. - Tudom. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

90

- És mégis megbízik bennem? - Ön nem arra szerződött, hogy antialkoholista lesz! visszafordult, és ismét elmosolyodott. - Nehogy félreértsen! Senkit sem hibáztatok! Ráadásul önt külön becsülöm azokért a cikkeiért, amelyeket évekkel ezelőtt olvastam... sokat tudtam meg a város történetéről a maga írásaiból. Jó éjszakát, uram. Budai átballagott a folyosón és miközben az ezredes utolsó szavain rágódott, egyenest a kert sarkában, a recepció közelében álló drink bárhoz lépett. Dupla italt kért, leöntötte, aztán ismét kért. - Jelenthetik az ezredesnek, hogy mennyit ittam - mérgelődött gondolatban, aztán a bárpult melletti állványon kirakott újságokra esett a pillantása. Az egyik, angol nyelvű lap címoldalon közölte aktuális budapesti beszámolóját: Magyarok az évfordulón! Budai kivette a lapot a többi közül és beleolvasott. A cikket természetesen kiküldött tudósító írta a zárt körzetből és beszámolt arról, hogy a robbanás második évfordulója alkalmából a beszivárgók nacionalista pártot alapítottak. - Honnan tudnak erről, méghozzá ilyen hamar? - félretette a lapot, megitta az italt és fizetett. A recepción idegen portás volt szolgálatban, nem a Mikó utcai Büchler. Budai a kulcsával együtt jókora paksamétát is kapott, újságok, levelek halmazát. Az egyik levél Iván Iván üzenete volt: szeretné látni Budait az intézetben, és a zárt körzetben tett látogatásáról írásbeli jelentést is vár. Egy másik levél természetesen - Rita asszonytól származott, amelyben a férfi szemére hányta, hogy egész nap vágyakozva kereste őt, de hiába, és most nagyon szeretné, ha meglátogatná, mert Promt úr csak másnap délelőtt tér vissza. „Egyedül alszom, de ha bekopognál, nem aludnék tovább! Akár éjjel is, de várlak!” Már kilépett a liftből és a szobája ajtaja felé tartott, amikor a következő borítékot felbontotta. Ezt Tünde írta, a titkárnő. „Sokat gondolkodtam. Beszélnünk kellene.” A rövid levél hatására Budai IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

91

megállt, mély lélegzetet vett. Érezte az odalent hamarjában megivott két dupla konyak hatását. Kissé megszédült, de tudta, hogy a feje hamarosan kitisztul, az az ólmos fáradtság, amely az egész nap után elfogta, már megszűnőben volt. Fölnézett a levélkéből és végigpásztázta a folyosót. Ha most néhány lépéssel továbbmegy, a saját szobaajtaján túl néhány ajtónyival ott a titkárnő lakosztálya, ugyanolyan, úgynevezett szolgálati lakosztály, akár az övé. Élete legfurcsább éjszakáját töltötte ott... De most nem kopog be. Oda sem... Belépett a saját szobájába, telefonon rendelt valami vacsorát, és nekilátott, hogy átnézze az újságokat. Egy perc múlva ismét telefonált a recepcióra, és minél gyorsabban, még a vacsora előttre hatalmas kávéadagot kért. - Bocsásson meg, uram - hallatszott a kagylóban -, de egy kis információval szeretném zavarni. - Hallgatom - szólt a kagylóba Budai, a szemét, halántékát dörzsölgetve közben. Az idegen portás angolul beszélt, és csak annyit akart közölni, hogy bár a rendelt vacsora tíz percen belül ott lesz a négyszáztízesben, felhívja a tisztelt úr figyelmét, miszerint a második emeleti, úgynevezett „Budavár-teremben” különlegesen jó hangulatú vacsora kezdődött alig fél órája, amelyre Pankistow úr és a vacsora védnökségét vállaló „Justice for Hungary” nevű szervezet képviselői szeretettel várják. - Kérem, bocsásson meg, hogy csak most szólok, de már délután ötkor eljuttattuk minden szoba számára a meghívót, akik a listán szerepeltek, az ön számát is több ízben tárcsáztuk, de ön nem volt elérhető. - Köszönöm, majd meglátom. Mindenesetre a kávét is, a vacsorát is várom a szobámba! Leült, kinyújtotta a lábát, és kezdte szétteregetni a napi-és hetilapokat. Semmi kedve buta politikusok díszvacsorájára menni, különösen nem most, hogy a hosszú, nehéz nap után végre lazíthat. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

92

Az egyik, kettéhajtott napilapból kiesett a meghívó, amelyről a portás beszélt. Angol és magyar nyelven készült, koronás címer díszítette, a két felirat pedig, a Justice for Hungary és az Igazságot Magyarországnak piros-fehér-zöld betűkből állt. A többi szöveg aranyszínű. - Na, ugye... - morgott Budai - igazságot Magyarországnak, méghozzá aranybetűkkel! Kopogtak, a szobapincér meghozta a kávét és a vacsorát. Budai azonnal a kávéhoz látott, bár az aranybetűs, nemzetiszínű meghívó elolvasása után már a méregtől is frissebbnek érezte magát. Mintha csak egész délután aludt volna. Megitta a kávét, aztán a hűtőszekrényből elővett egy üveg konyakot és töltött magának. - Ez lesz az én díszvacsorám - mondta hangosan és leült a tálca mellé. Tudta: az Igazságot Magyarországnak nevű szervezetet nemrég hozták létre pénzemberek, politikusok és más, közéleti személyiségek, magyarok és külföldiek. Alapító nyilatkozatukat Budai még indulás előtt olvasta: „Az országot ért szörnyű megpróbáltatás fölött érzett megindultságunkban úgy döntöttünk...” A szöveg kissé homályos volt, túl sokat emlegette az igazságot és az „igazi magyar” erényeket, de nem hagyott kétséget afelől, hogy aljas, nemzetközi ármánykodás eredménye volt a robbanás, amelynek az „internacionalista erők” aknamunkája következtében „Szent István megtépázott koronáját új Trianon szakadékába” kellene taszítania... így az alapító nyilatkozat. Ha Budainak akkoriban, a szöveg olvastán maradt volna némi kétsége a homályos megfogalmazásokat illetően, hát most, kora este a Vérmezőn az is eloszlott volna. Miután a leánykát elhelyezte Bálint atya telepén, nekivágott a fasornak, és a megbeszélt utcakereszteződésnél rátalált a terepjáró gépkocsira. A hadnagy megkönnyebbült: - Tíz perc múlva nyolc óra - mondta üdvözlés helyett -, már arra készültem, hogy riadóztatnom kell az ezredest, mert maga elveszett. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

93

Budai néhány szóban elmondta, mi történt, miért ért oda csak az utolsó pillanatban, aztán elindultak, előbb azonban a hadnagy jelentette rádión, hogy minden rendben, indulnak vissza a telepre. Amikor a Vérmező közelébe értek, hatalmas tűz visszfényét pillantották meg. - Ilyen tüzet már első este is láttam a szálloda ablakából - mondta Budai. - Álljon meg, hadnagy úr, hadd nézzem meg, mi történik ott. - Várjon, inkább magával megyek. Biztonságosabb lesz. - De láthatta, hogy én megszegem az előírásokat, sisak nélkül közlekedem! És nem is vagyok hajlandó föltenni, mert nem hallok semmit! - mondta Budai. - Budai úr, ezt csak én tudom és az ezredes tudhat róla. Másnak tilos elárulnia. Egyébként - közben a hadnagy leadta rádión a hívójelet - én sem hiszek ebben a sisakhordásban. - Aztán a szabadság-hegyi telep jelzésére beleszólt a mikrofonba: - Ezredes úr, engedélyt kérünk, hogy kiszállhassunk és megnézzük, mi történik a Vérmezőn a máglya körül! - Rendben van - hallatszott a rádióból -, de kapcsolja ki az adókészüléket! Huszonhárom óráig vagy megérkeznek a telepre, vagy kiadom a teljes riadókészültséget! Egyébként... vigyázzanak magukra! - Értettem, az adót kikapcsolom. Erre azért volt szükség, nehogy használni tudja bárki illetéktelen a rádiót, amíg ők ketten távol vannak. Visszakapcsolni ezt a készüléket ugyanis csak a kódszám ismeretében lehetséges. Beálltak egy mellékutcába, ahol szétdúlt garázsajtót találtak. - A fegyverét tartsa kéznél! - szólt a hadnagy Budainak. A fák között közelítették meg a tisztást, ahonnan messzire áradt a tűz fénye és valamiféle kiáltozás, moraj. Budai igen jól ismerte a környéket, a parkon is szinte naponta járt keresztül egykor, ezért aztán meglepetéssel látta, hogy középen, ahol ő csak egy meglehetősen nagy, füves területre emlékezett, több méter magas domb áll. A hadnagy mellé lépett és egészen halkan kérdezte: IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

94

- Mi az a magaslat? Eddig nem volt itt... - Tömegsír - válaszolta a hadnagy -, tavalyelőtt, szeptember második felében ásta a honvédség. Becslések szerint körülbelül kétezer holttestet hordtak ide... Amint megkerülték a dombot, Budai önkéntelenül keresztet vetett. A túlsó oldalán már nagyon lassan, óvatosan kellett haladniuk. A domb tövében hatalmas máglya lobogott, körülötte a sötétben tömeg, talán száz-százötven ember. A magasra csapó lángok világában, valamilyen asztalon vagy nagyobb kövön állt a szónok. - ...és azokat, akik visszajönnek szeretett városukba, beszivárgóknak nevezik! Márpedig Budapest a magyaroké, és ha a magyarok saját fővarosukban akarnak lakni, az nem a világ dolga, hanem a mi dolgunk! Itthon akarunk élni! - Úgy van! - kiáltotta egy hang, nyilván egy előtapsoló. A tömeg mozgolódott és helyeslően körülnézett és újabb rohamra indult:

morajlott.

A

szónok

- Ismétlem, Budapest a magyaroké! Minket nem érdekel, hogy a gyávák és a megalkuvók Pécsre menekültek, ez a mi fővárosunk, amelyet sem a zsidók, sem a poklok kapui nem fognak megdönteni! Ekkor már nem is volt szükség az előtapsolóra, a tűz köré gyűlt tömeg skandálni kezdte a jelszót, a szónok még néhány mondatot bedobott, amelyekben a színmagyar, a tősgyökeresség és más efféle igazságok hemzsegtek. - Helyben vagyunk - gondolta Budai. - A város ugyan halódik, de ezek itt már megtalálták a bűnbakot. - És ezért itt, ezen a szent helyen - mutatott a szónok a háta mögött magasodó tömegsírra - minden este meggyújtjuk a máglyát! Azok emlékére, akik itt nyugosznak! És annak jeléül, hogy nem menekülünk el! Nem rejtőzködünk! Tudja meg a világ, hogy él magyar, áll Buda még!

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

95

A költői idézet kissé mulatságosan hatott, Budai gondolatban folytatta is Kisfaludyt: „él magyar, áll Buda még, a múlt csak példa legyen most...”, de a tömegnek nem voltak efféle stilisztikai aggályai. Az már nem is volt mulatságos, ahogy válaszként ismét, még lelkesebben és elszántabban kezdték skandálni jelszavaikat, majd esküt tettek, hogy felépítik a színmagyar fővárost, és sohasem feledkeznek el a sírdomb melletti máglyáról. Valamiféle szervezett rend szerint hozzá is láttak, hogy táplálják a tüzet. Budai azt figyelte, vajon mit égetnek? A környékbeli házakból kihordott bútorokat-e? Aztán úgy látta, hogy bizony élőfát vetnek a lángok közé. Vagyis... irtják a Vérmezőt? - Jöjjön, mielőtt még minket vetnek a tűzre - bökte oldalba a hadnagy. Szótlanul indultak vissza, a mellékutcába, ahol a gépkocsit elrejtették. Amikor a sarokra értek, a hadnagy visszafogta Budait és elővette a fegyverét. Budai utánozta, mert valami mozgást érzett a homályban, valaki járt a terepjáró körül. - Katonai jármű - hallatszott egy férfihang a sötétből. - Vajon mit keresnek itt? - Menjünk, hátha megint razziát rendeznek - szólt egy nő. Budai váratlanul kilépett a sötétből, hogy a holdfényben jól láthassák. - Te vagy az, Feri? Ijedt csend volt a válasz, aztán látta, hogy a férfi és a nő bátortalanul előlép a gépkocsi árnyékából. - Ki az? - kérdezte a férfi bizonytalan hangon. - Budai K. Bertalan vagyok, te pedig Zakariás Feri, ha nem tévedek! A férfi közelebb lépett, aztán felszabadult sóhajjal szólalt meg: - Berci? - de nem mozdult még. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

96

- Én hát, ne félj! Hadnagy úr, jöjjön - szólt Budai, mire a hadnagy is kilépett a sötétből, sőt elővette a zseblámpáját, és egy percre megvillantotta a fényét. Erre a nő gyorsan a férfi mellé lépett és megfogta a kezét, szinte belekapaszkodott. Hallatszott, amint a férfi füléhez hajolva ezt súgja: - Feri, ezeknél pisztoly van... Budai eltette a fegyvert, a hadnagy még nem. - Ne féljetek, Feri, hivatalosan megbízásából járjuk a várost!

vagyunk

itt,

a

kormány

Ismét csend lett, de Budai jól ismerte Zakariás Ferit, a hallgatás most nem volt feszült: Feri mérlegelt valamit. Hirtelen megszólalt: - Gyertek! Előresietett, a nő kézenfogva vele ment, néhány lépésnyire egy ugyancsak törmelékkel és omladékkal félig eltorlaszolt kapun léptek be. A férfi visszanézett, megvárta, amíg azok ketten is belépnek, ekkor hátraszólt: - Hadnagy, most használja a lámpáját, mert mi már ismerjük a járást, de maguk megbotlanak. A hadnagy világított, körülfuttatta a fénycsóvát a lépcsőházon, aztán a földet pásztázta. Leszakadt kőtömbök, faágak és más szanaszét heverő holmi között lépkedtek, félemeletnyit kellett fölfelé menniük. Budainak feltűnt, hogy itt már tiszta a lépcső. Teljesen normális félemeleti folyosóra értek, be az ajtón, ahol a házigazda gyertyát gyújtott és hellyel kínálta őket. A fiatalasszony üveget és poharakat tett az asztalra, benézett egy ajtón át a szomszéd szobába, aztán ő is az asztalhoz ült, a férfi mellé húzódva. - Furcsán festesz ebben a ruhában - kezdte a beszélgetést Zakariás Feri. - Te pedig furcsán festesz szakállasan - válaszolta Budai K. Bertalan, aztán magyarázva fordult a hadnagy felé. - Képzelje, mi IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

97

ketten munkatársak voltunk, egy helyen dolgoztunk. Két éve nem láttuk egymást. Zakariás Feri töltött. A hadnagy a szolgálatra hivatkozva eltolta magától a pohárkát, erre Budai sem tartotta célszerűnek, hogy igyék. A házigazda vállat vont, koccintott az asszonnyal, aztán a két egyenruhás vendég felé emelintette a pohárkát és ivott. - Nincs mitől félnetek - szólt Budai -, mi ketten a város állapotát, az itt lakók helyzetét és az ezzel kapcsolatos dolgokat mérjük fel. Az előbb éppen a Vérmezőn gyűlésező tűzrakókat vagy hogy is nevezzem őket... szóval azt néztük, mit művelnek. - Én meg azt hittem, hogy kitelepíteni jöttek - rázkódott meg a fiatalasszony. - Mert hallottuk, hogy csinálnak ilyesmit. - Mi nem - ingatta a fejét a hadnagy -, és úgy tudom, hogy efféle akciókra már nem is kerül sor. - Bocsánat - kapott észbe Zakariás Feri -, szívem, ez Budai K. Bertalan, akiről régente sokat hallhattál tőlem, ő pedig Mimi, akiről viszont te hallhattál sokat - fordult Budaihoz. A hadnagy is bemutatkozott. Budai kérdezősködni kezdett: - Hogy kerülsz ide, Feri? Hogy kerültök ide? Ha jól emlékszem, valahol a városon kívül laktatok, nem? Zakariás Feri élénk, mindig jókedvű kolléga volt, akiről azt is tudták, hogy súlyos magánéleti gondjai vannak. Volt egy felesége Budai homályosan emlékezett rá, hogy nagyszájú, elviselhetetlen asszony, aztán, valamikor a robbanás előtt egy-két évvel, elváltak. Feri akkoriban már hosszú ideje egy fiatalasszonnyal járt, aki ugyancsak elvált és van egy kisfia. Ez volt Mimi. Budai még arra is emlékezett, hogy a kollégája és a nő mindig munka után találkozott. Presszóban, vendéglőben üldögéltek, nem volt annyi pénzük, hogy közös lakást béreljenek, különösen mert a Mimi fiát is magukhoz akarták venni. Talán egy vagy két hónapig lakott Zakariás Feri a nő szüleinél, akik aztán hamarosan kiutálták a vőjelöltet. - Az úgy történt - mosolygott a házigazda -, hogy éppen Mimit látogattam meg Szentendrén. Tudod, Berci, akkoriban mi titokban IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

98

találkozgattunk, mert Mimi szülei egészen nevetséges dolgokat műveltek, a házuk közelébe sem mehettem! Vele úgy bántak, mintha tizenhat éves kislány volna! Aljas és undorító... - Ne, kérlek, Feri! - szólt közbe a nő, és a férfi kezére tette a kezét. - Jó, szívem, erről többet nem mesélek - mondta nyugtatólag a fekete bajuszos-szakállas. - A lényeg az, hogy így maradtam életben. Néhány nappal később találkoztam egy öreg nagynénémmel, akinek férje, mindenkije meghalt a robbanás idején, ő pedig engedelmesen elköltözött a hatóságok felszólítására valahova Szombathelyre, az öccséhez, vagyis a nagybátyámhoz. Rám bízta a kulcsot, én meg birtokba vettem a lakást - mutatott körül a szobában -, és később idecsempésztem Mimit meg a fiát, aki most a szomszéd szobában alszik. Tizenkét éves. - Nyugodtan élünk, szeretjük egymást, apám-anyám pedig bottal ütheti a nyomunkat - tette hozzá Mimi, kis vállvonással fűszerezve a mondatot. - De maga, Mimi - szólt most a hadnagy -, aki ennyire félt a saját szüleitől, most nem fél? - Nem - mosolygott a nő és Zakariás Ferire emelte a szemét. Hiszen a társammal és a kicsi fiammal vagyok! - És hogyan tudtok itt élni? - folytatta Budai a kérdezősködést. Nincs víz, nincs közbiztonság, munka, semmi. Zakariás Feri ismét töltött, ezúttal Mimi is ivott egy keveset, miközben tárgyilagosan bólogatott. - Igen, a vízzel elég sok a gondunk. - Ezért növesztettem szakállat - nevetett a férfi. - Ahol nagyon takarékoskodni kell a vízzel, ott az ember elsőként a napi borotválkozásról mond le. - Hetente legalább egyszer jön lajtoskocsi, mi gyümölcsöt meg ilyesmit adunk a vízért - magyarázta az asszony. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

99

- Lajtoskocsi? - csodálkozott a hadnagy. - A honvédség ilyet is szervez? - Dehogy a honvédség - legyintett Zakariás Feri. - Bárcsak megtenné! Ez magánkezdeményezés... tudod, Berci, bizonyos tevékenységek szinte önmaguktól megszerveződtek. Látod, még a villanyt a legkönnyebb nélkülözni. - Vagyis úgy éltek, mint régen a falusiak? Amikor a nap világít, akkor végeztek el mindent? - Nem egészen. Ha nappal járod a várost, sokkal kihaltabbnak látod, mint amilyen valójában. Egyrészt a tavalyi katonai és rendőri razziák, az erőszakos kitelepítések mindig nappal folytak, másrészt a sötétség a tisztességtelen alakok ellen is megvéd. Megszoktuk, hogy nappal alszunk, vagy behúzódva, rejtekben végezzük a munkáinkat. Én például ilyenkor tartom Gábornak, Mimi fiának a nyelvórákat. - Meg nappal műveljük a kertet - tette hozzá az asszony. - Tudod, itt a ház mögött meglehetősen nagy kert van, ahol zöldséget termesztünk, van egy almafánk meg egy barackfánk magyarázta Zakariás Feri. - Az élelmünk nagy része pedig konzerv, ami a feltört raktárakból, boltokból származik. - Sokat hallottam rablókról - szólt ismét Budai. - Mi még nem találkoztunk velük, majdnem másfél év alatt. Békésen megvagyunk Zakariás Feri az asszony felé fordult, megfogták egymás kezét. Budai és a hadnagy érezte, hogy akármilyen szűkös és furcsa is ez az élet, amit itt folytatnak, a férfi és a nő valóban meleg egyetértésben él. - Amikor a múltkor misére mentünk, akkor meséltek valami rablótámadásról - mondta Mimi. - Misére mentetek? - kérdezte Budai, és az volt az érzése, hogy valóban egészen más világban élnek ezek ketten, mint amit ő eddig megfigyelt. - Magyarázd el nekem ezt az egészet, Feri! Második IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

napja járom Budát, elhagyatottságot, törvényenkívüliséget, züllést látok mindenfelé... - Berci, jól láttad - bólogatott a másik -, hiszen őrült volna, aki azt állítja, hogy itt normális élet folyik! Valóban nincs közrend, közbiztonság, és ezt mindenki azzal oldja meg, hogy visszahúzódik, bezárkózik! Csoportokban élünk, ebben a házban is minden második lakásban lakik valaki. Télen igyekeztünk még jobban összehúzódni, mert kevés a tüzelőanyag! - Mert nem mindenki volt képes téglából tűzhelyet építeni, mint Feri - Mimi szeme ragyogott, ahogyan ezt mondta. - És ha ti a kormány megbízásából végzitek a felmérést, akkor tudassátok, akivel kell, hogy iszonyú hibát követnek el! Akármi is történt, és akárhogy elpusztult ez a város, nem lehet csak úgy lezárni és a sorsára hagyni! Néha tudunk rádiót hallgatni, amikor van elemünk. Nagy ritkán pedig újságokhoz jutunk! Ezekből a híradásokból mind az derül ki, hogy leírták ezt a várost. Tudom, hogy minket, akik csak azért is itt lakunk, hivatalosan beszivárgóknak neveznek! Az előbb említetted, hogy a Vérmezőn jártatok, tudom, mit láttatok, mit hallottatok! Tegnap este én is meglestem őket... - Féltem is, amíg vissza nem jött Feri - szólt közbe a nő, és megint a férfi karjára tette a kezét. - ...persze hogy visszataszító, amit beszélnek! De itt élnek és senki sem foglalkozik velük, senki sem beszél hozzájuk másként, senki sem szervezi őket lakossággá! Jön hát valami felelőtlen álpolitikus, és a szájukba adja azokat az aljas jelszavakat! Ha még egy doboz cigarettát, vagy fejenként egy kanna vizet is hozott nekik ajándékba, akkor már testestül-lelkestül az övéi lesznek, és mindent megtesznek, amit csak kíván tőlük! Elhagyatottak, érted? Ugyanúgy elhagyatottak, mint a robbanás előtt, amikor munkanélküliekké váltak, miközben azt magyarázta nekik minden kibic, hogy vállalkozniuk kellene! Korábban egy párt szónokolt az ő nevükben, később több párt csinálta ugyanezt! De ők magányosak voltak!

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

- Megismétlem az alapvető kérdésemet - makacskodott Budai, mert sehogyan sem tudta helyére tenni a sok apró részletet. Ferikém, milyen itt az élet? Egyáltalán, miféle élet folyik itt? Zakariás Feri megsodorta a bajuszát. Budai emlékezett rá, ez is régi, megszokott mozdulat volt. Elmosolyodott megint, és a fekete bajuszos-szakállas kollégája mellett ülő nőre nézett. Mimi, a szőke Mimi, akiről annyit hallott Feritől, nyugodtan, valamiféle biztonságérzetet sugározva ült a társa mellett. - Milyen az élet? - mosolygott Zakariás, és egy pillanatra olyan volt az arca, mint aki nagyon, nagyon messzire néz. - Emlékezz vissza, Berci, milyen volt itt az élet azelőtt! A gyerekeink megfulladtak az ólomvegyületeket árasztó autóktól, mégis csak az számított igazán embernek, akinek kocsija volt, aki még a sarki közértbe is az autóján ment! Mi két éven át úgy éltünk, mint valami hülye, középkori Rómeó és Júlia! Mindketten harmincon túl, önálló, kereső, felnőtt választópolgárok... akiknek csak annyi választásuk volt, hogy hétfőn ebben a presszóban ültünk le egy fél órára beszélgetni, kedden meg a másikban! Dolgoztunk, féltünk attól, hogy mikor szűnik meg a munkahelyünk, de az, hogy legyen egy kis hely, egy egészen kis sarok ezen a világon, amit a magunkénak mondhatunk, az elérhetetlen álom volt a számunkra! - Igen, de ez rólatok szól, nem a városról! - Gondolod? Azt hiszed, csak mi ketten voltunk így? Azt hiszed, csak Mimi meg én voltunk Budapest lázárai? Ismertük a budai utcákat, akár a tenyerünket, de nem azért, mert szerettünk ott sétálni, hanem azért, mert kénytelenek voltunk állandóan az utcán sétálni! Még mindig nem érted, mit akarok mondani? - Dehogynem - bólintott Budai. - A kettőtök életéről beszélsz. - Nem. Mást akarok mondani - Zakariás Feri most halkan, kissé elgondolkozva folytatta. - Ez a város embertelen volt. Nem a benne lakók városa volt, nem úgy működött, hogy a lakóinak jó legyen. Természetesnek tartom, hogy annak az életformának, amit az aszfalt, az autó, a mondvacsinált előírások, a pénz pöffeszkedése kényszerített ránk, annak pusztulnia kellett! IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

- Vagyis éppen jókor jött a robbanás? - Nem, ilyet nem mondanék - ingatta a fejét a férfi, ismét hevesebben. - De ez az egész tragédia nem csak arról szól, hogy házak, utcák omlottak be. Ez a város teli volt kétségbeesett emberrel, gyűlölködéssel, legfőképpen pedig teli volt kicsinyes, gonosz pénzimádattal! Most mindez, persze kényszerűségből, megszűnt... itt, az övezeten belül jószerivel semmi értéke a pénznek, közben kisebb-nagyobb csoportok szerveződnek, segítenek egymáson... Budai érezte, hogy türelmetlenség árad el rajta. Elégedetlen arckifejezéssel szólalt meg: - Ne haragudj, Feri, de amit mondasz, olyan... olyan biblikusan hangzik! Szodoma és Gomorra, amelyet az Úr haragja elpusztít, hogy a romokon új, erkölcsös élet virulhasson! - Ne gúnyolódj! - ingatta a fejét a másik. - Nem ezt mondtam, csupán azt, hogy a város pusztulásával sok rossz is elpusztult. De ismétlem, nagyon rosszul teszi az ország, ha valóban hagyja egészen elpusztulni, kiürülni, kőkorszaki szintre süllyedni. Felhajtotta a maradék italt a poharából. Az asszony már nyúlt az üvegért, hogy újra töltsön, de Zakariás Feri lágy mozdulattal elhárította. Budaira nézett: - Nem tudom, Berci, jártál-e már a kráternél? Én egyszer elmentem oda, és órákon át üldögéltem a vízparton, a Vár alatt. Van a túlsó oldalon egy nagyon furcsa látvány: a robbanás egy toronydarut feldobott két épület tetejére - kézzel a levegőbe rajzolta, hogyan fekszik a toronydaru -, és az egyik vége kiáll, hosszú drótkötélen egy nagy tartály lóg róla. Az a teher, amit éppen beemeltek volna valahová, amikor a robbanás jött. - Igen, én már láttam - szólt a hadnagy. Budai bosszankodva hallgatott, mert előző nap nem vette észre ezt a részletet. - Ha szél támad - folytatta Zakariás Feri -, ez a tartály elkezd ideoda himbálózni, mint egy óra ingája. Én kora tavasszal jártam ott, IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

elég erős szél volt, ingott a tartály, a mozgástól kilazult és kiomlott egy darab fal, a hatalmas vastömeg egy jó méternyivel lejjebb zökkent. Minden tovább pusztul. Entrópia... fogadom, hogy jövő tavaszra még egy emelettel lejjebb rágja magát... ez Budapest ingaórája, érted? Amikor beültek a terepjáróba és a hadnagy bekapcsolta a rádiót, hogy bejelentkezzék, már háromnegyed tizenegy volt. Budainak egyre a kollégája által festett kép járt a fejében: Budapest órája, amint ketyeg és növeli a romhalmazt. Húsz perccel később kihámozta magát a sugárvédő kombinezonból, és részletesen beszámolt az ezredesnek mindarról, amit tapasztalt, amit átélt. Egyedül ezt a költői képet nem mondta el... Mire a sajtó felületes átvizsgálásával és közben a vacsorával végzett, már éjjel egy óra múlt. Ismét fontolóra vette a leveleket. Semmi kedve nem volt, hogy mély, lelkizéssel teli beszélgetést kezdjen egy nővel, arra pedig, hogy Iván Ivánnak a kívánt jelentést megírja, túl fáradt volt. Ideje különben is lesz elég... majd reggel... Mindene sajgott. Töltött még egy nagy pohár konyakot, megitta és elnyúlt az ágyon. *** A legtöbb lap megemlékezett az évfordulóról. A magyar újságok többnyire gyászkerettel jelentek meg, és kivétel nélkül az egykori fővárossal foglalkoztak, persze mindegyik úgy, ahogy azt pártállása diktálta. Az egyik vezércikk címe így hangzott: „Mikor térhetünk vissza?” ezzel szemben egy másik arról zengett, milyen hathatós támogatást kap az ország külföldről. Az egyik lap nagy riportban számolt be azokról, akik új lakóhelyükön, az ország különböző pontjain kialakították - úgymond - a megfelelő, reális életmódot, és az, hogy valamikor budapestiek voltak, számukra már csak emlék. Egy színes lap írásából megtudhatták az olvasók, hogy a szegedi Alsóváros egyik új lakónegyedét Pestnek nevezik, az iskolában pedig a gyerekek naponta összeverekednek, mert egyik részük „pesti” a másik pedig „vidéki”. A hazafiasabb hangvételű lapok régi IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

fényképeket közöltek a városról, amelyeken sértetlenül áll a Margit híd, a Lánchíd vagy az Országház. Egy hetilap címoldalán az elpusztult város képére kereszt rajzolva, alatta pedig a címkiemelés: „Budapest, a megfeszített város.” A napilapok beszámoltak arról is, hogy egyre élénkebben működik a Justice for Hungary nevű szervezet, akadt olyan is, amelyik az este, a szabadság-hegyi telepen tartott díszvacsoráról is tudott. A legtöbb lap elítélte a szélsőséges hangvételt, de akadt egy olyan is, amelyik teljes mellszélességgel fölvállalta a butaságot, és vezető anyagában azt tárgyalta, valóban zsidó internacionalisták műve volt-e a szörnyű robbanás. Később ennek a lapnak a felelős szerkesztőjét bíróság elé citálták, nem azért, mert a cikk uszító és alkotmányellenes volt, hanem azért, mert a nemzetközi moratórium értelmében tilos a robbanás okát kutatni. Apróbb, kevésbé harsány, kevésbé politikai színek sem hiányoztak. Az egyik népszerű lapban „Pesti vagyok!” címmel jelent meg egy közismert öregúr cikke. Az öregről mindenki tudta, hogy pályája az ötvenes évek ávójától a kilencvenes évek elején dívó kft.őrületig terjedt, vagyis korábban gumibottal, később pénzzel osztogatta a saját, egyszemélyes igazságát, ezenkívül kártyás és alkoholista. Cikkében azokat ostorozta, akik nem voltak igazán pestiek, és most mégis jogot formálnak arra, hogy sirassák az elpusztult fővárost. - Mindig tudtam, hogy Budapest egy rohadt, ocsmány szemétdomb! - morgott Szőcs, aki ezúttal már korán reggel feltöltött állapotban érkezett az intézetbe. - De hogy ennyi barom lakott benne, azt azért nem hittem volna! Pedig ha valaki, hát én ismerem is, meg szeretem is ezt a hülye Budapestet! Tündike szomorú szemmel tapadt alkalmat, hogy négyszemközt legyenek.

Budaira,

és

kereste

az

- Vártalak! - súgta. - De ha még nem tudsz mit mondani, hát nem baj... várok még.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

Budai nem válaszolt, túlhajtottnak érezte a nő szavait, különben sem rendezte még önmagában annak a furcsa éjszakának a benyomásait. - Budapest valóban undorító tudott lenni - szólalt meg Hatossy Baba. - Elhihetitek, hogy én gyakran a pokolba kívántam az egész zajos, mocskos förgeteget, hiszen jó hangulatú kisvárosban nőttem fel. De most már csak arra emlékszem, ami Budapestben szép volt. - A Lánchíd, a Lánchíd... - énekelte Szőcs, aztán támadóan kérdezte az ősz hajú fiatalasszonytól: - Mi volt szép Budapestben? - Az, hogy élt - vágta vissza Hatossy Baba. - Halottakról vagy jót, vagy semmit - morgott Árfalvi, majd felcsattant: - Tündike, borzasztóan rossz kávét csináltál! Talán szerelmes vagy? A kék szemű titkárnő megmerevedett, aztán lecsapta a kezében tartott jegyzettömböt, és arcát a kezébe temetve kirohant. Hatossy Baba kelletlen pillantást vetett Árfalvira. - Elefánt az élet porcelánboltjában... - Figyelem, hölgyeim és uraim, ez most jött az MTI-től! lobogtatott egy telexpapírt Iván Iván igazgató, és szuszogva leült az asztalhoz. „Tegnap az ISF, a Nemzetközi Biztonsági Alap soros ülésére visszaérkezett a budapesti zárt körzetből Promt megbízott igazgató, és előterjesztette jelentését. A jelentés értelmében az igazgató minden tekintetben kielégítőnek tartotta a Budapesten foganatosított intézkedéseket, hangsúlyozva, hogy az úgynevezett beszivárgás a legkevésbé sem figyelmet érdemlő kérdés.” - Nocsak! - Budai nem állhatta meg, hogy föl ne kiáltson, de a többiek is hasonlóképpen reagáltak. - Várjatok, várjatok... - intette a társaságot Iván Iván, és tovább olvasta a telex szövegét: „Az igazgatói jelentést a testület nem fogadta el. Meg nem erősített értesülések szerint a testület több tagja felszólalt, és elsősorban a beszivárgók ügyét firtatva kétségbe vonták Promt megbízott igazgató állításait. Az ülésen először hangzott el hivatalos formában az a javaslat, hogy terjesszenek az IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

ENSZ elé egy kellőképpen dokumentált tervezetet, amely szerint a sugárszennyezett területet olyan nemzetközi ellenőrzés alá kell helyezni, amely kizárja a területen folyó betelepülést. A tervezet szerint a körzet sorsáról a magyar kormány egyedül nem dönthetne. A Magyar Köztársaság külügyminisztériuma fontolóra veszi, hogy ez ügyben minden érdekelt állam külképviseletéhez tiltakozó jegyzéket juttasson.” - Fontolóra veszi... - dörögte marha Szőcs és legyintett: - Fontolva haladunk a semmibe! - És közben Budapest ingaórája jár... - morogta önmaga elé Budai. - Mit mondasz, Bercikém?”- kérdezte Iván Iván. - Semmi, csak egy költői mondat jutott eszembe. - Azzal pedig nem sokra megyünk - ingatta a fejét az igazgató, és igyekezett nagyon kedvesen Budaira mosolyogni. - Bercikém, nem azért vagyunk itt, hogy verseket faragjunk! Megírtad a jelentésedet? Budai felugrott. Önmaga számára is váratlanul elöntötte a méreg. - Hát szóval azért vagyunk itt, hogy jelentéseket írogassunk? Nem érted, mi történik? Odabent emberek élnek, és mi arról vitatkozunk, hogy beszivárgónak tartsuk-e őket, ahogy a külföld akarja, vagy szebb nevet adjunk nekik! Váratlanul, ahogy kezdte, félbe is szakította a mondókáját. Leült, csak azért, hogy amit még mondani akar, ne állva, ne támadó, felháborodott pózban mondja el. - Nagyon kimerített a benti látogatás. Ne felejtsétek el, hogy én most először láttam a pusztuló várost. - Jó neked... én még arra sem kaptam engedélyt, hogy bemenjek zsörtölődött Szőcs, aki láthatólag magához tért korábbi, erősen alkoholos állapotából. - Azonnal megírom neked a jelentést, aztán pedig kérek két szabadnapot. Holnapután visszatérek - mondta Budai. Az igazgató kissé hidegen nézett rá, de bólintott. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

*** Budai kissé törődötten szállt ki Pécsett a vonatból. Szemerkélt az eső. Nem volt hideg, és a meteorológusok is azzal vigasztalták az embereket, hogy nincs még itt az esős, hűvös, őszi idő, ő mindenesetre rossz néven vette, hogy nem ragyog a nap. Felhívta a megadott telefonszámot, bejelentkezett, mire a tábornok egy presszót jelölt meg. Délután két órakor ott találkoznak. Elballagott egy szállodáig, aztán rájött, hogy a város központjában nehéz lesz helyet kapnia. Lógó orral lépett ismét az esős utcára. Taxiba ült, és egy távolabbi, nemrég épült szállodához vitette magát. A hotelben lezuhanyozott, aztán a portán érdeklődött, hol ebédelhet. - Uram, ajánlhatom a saját helyiségeinket! - büszkélkedett a portás. - Nemrég nyílt az emeleten egy igazi osztrák söröző, de ha önnek jobban megfelel, a pincében magyaros vendéglő is működik! Budai ösztönösen a pince felé indult, amikor meghallotta, hogy így ebédidőben is játszik odalent valami cigányzenekar, ezért kilépett az üvegajtón és megint taxiba ült. - Vigyen a belvárosba, valami csöndes vendéglőbe! Végül megállapodott egy helyen. Korábban még sohasem járt itt az volt az érzése, hogy nemrég alakíthatták át, azelőtt bizonyára tejcsarnok vagy kerületi sóhivatal működött benne. Nagy, boltíves ablakok nyíltak az utcára, bent nem túlságosan kényelmetlen székek és közepes nagyságú asztalok. - Méghozzá tonettszékek... - állapította meg, amikor végre kiválasztotta az egyik sarokasztalt. - Egészen olyan, mint a századfordulón... Eszébe jutott, hogy még néhány év, és ismét századforduló lesz, a meghatározás tehát már nem pontos. A pincér azonban szolgálatkész és pontos volt, és Budai belemerült az evésbe. A sok snack, grill és egyéb „kímélő” után jólesett, hogy egészen régimódi IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

húslevest kapott zöldséggel, cérna vékonyságú laskával és omlósra főtt húsdarabokkal. Ha evés közben kipillantott az utcára, vegyes, furcsa forgatagot látott. Jól öltözött, sőt tüntetően elegáns emberek vegyültek el egészen kopott alakokkal. Az ország minden részének életét erősen befolyásolta a két évvel korábbi tragédia és annak legkülönfélébb következményei. Budapest középső részének pusztulása és a város kiürítése nemcsak tömegpusztítást, majd tömeges népvándorlást és lakásínséget jelentett, hanem egyúttal száz és százezer ember munkahelye is elpusztult. A többi város és hirtelen felduzzadt lakosságú helység a két év alatt alig tudott összesen feleannyi munkahelyet teremteni, mint amennyi az elpusztult fővárossal megszűnt. Sok volt a koldus, aki természetesen mindenekelőtt az új fővárosban, Pécsett igyekezett kéregetni, és hol másutt, ha nem éppen a fényes belvárosban, amely részben kormányzati negyeddé vált. Rendőrjárőr lépegetett végig a vendéglő előtti járdaszakaszon. Budai szeme megakadt a pisztolytáskájukon, és azon kezdett el töprengeni, jól döntött-e? Mielőtt ugyanis felszállt a szabadság-hegyi szálloda csarnokában a különleges autóbuszra, úgy döntött, hogy a fegyverét nem viszi el az ezredesnek. Nem is beszélt vele, megbízatása szerint pedig úgy kellett eljárnia, mint bármelyik más turistának: át a detektorokkal megrakott kapukon, ahol a szolgálatot teljesítő személyzetnek természetesen fogalma sem volt arról, hogy ő kicsoda. így hát fegyvert sem vihetett át. Némi töprengés után felnyitott egy gyümölcsleves dobozt, a tartalmát kiöntötte, kimosta és szárazra törölte, aztán belehelyezte a fegyvert, és úgy állította vissza a polcra, a többi doboz közé, hogy semmiben se különbözzék tőlük. Aztán egy másik dobozt is felnyitott, egy keveset kiöntött belőle és így, nyitva az ajtó polcára állította. Ha valaki csak felületesen benéz a hűtőbe... azaz, ha valaki csak felületesen kutat a szobában, akkor nem találja meg a fegyvert. De ha gondosabban nekilát...

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

10

Ha a betörő nagyon megszomjazik és sok gyümölcslevet akar inni, akkor baj van - nevetett magában, a Karinthy-humoreszk betörőfogó találmányára gondolva, amely arra alapul, hogy betörés után a betörő lábat akar mosni. Ha azonban nincs kedve lábat mosni, akkor a találmány semmit sem ér. Amikor a fegyverügyet így letudta, már éppen azon töprengett, mit kezdjen azzal a rövid órácskával, ami még hátramaradt az autóbusz indulásáig. Kopogtak, és meglepetésére Hatossy Baba lépett be az ajtón. - Régóta szeretnék már beszélni veled - kezdte az ősz hajú fiatalasszony -, de állandóan közbejött valami. Vagy te nem voltál itt, vagy én... vagy én voltam rosszul. Budai kérdően nézett rá, Baba legyintett. - Nem fontos, tudod, a szívem rendetlenkedik sokat. Dekompenzált... de az előbb, bent az intézetben, amikor felcsattantál és két szabadnapot kértél Iván Ivántól, úgy gondoltam, végre beszélnünk kell, mielőtt elutazol. Budai figyelmesen nézte és hallgatta Hatossy Babát, aztán cigarettát vett elő, majd ugyanazzal a mozdulattal el is tette. Ha Baba néha rosszul van, ha gyenge a szíve, akkor megkíméli a füsttől. - Baba, te geológus vagy. Ezek szerint a kráterről akarsz... bocsáss meg, a kráterről tudsz valamit mondani? A nő elmosolyodott. Ugyanilyen ártatlan, meleg mosolya volt régebben is, de most az ősz haj annyira megváltoztatta az arcát, hogy a mosoly még melegebbnek látszott. Megváltozott valahogy az egész nő is, az alakja, a mozdulatai. Sohasem volt szép, mindig volt benne valami férfias darabosság, de most az ősz haj széppé, mondhatni bölccsé tette. - Hogy megőszültél... - szaladt ki Budai száján. Hatossy Baba ráemelte a szemét, és ismét mosolyra rándult a szája, de ez keserű, lemondó színű volt. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

- Berci, nekem is mindenkim elpusztult. A férjemet a fölülről hulló törmelék temette maga alá, a kislányom meg... - megrándult az arca - olyan sérülést kapott, hogy hetekig szenvedett, de nem tudták megmenteni. Akkor őszültem meg. - Ne haragudj! - Budai most rosszul érezte magát. Miért is kell olyasmit kiejtenie a száján, ami felszakítja a sebeket? Hogy miért? Ha egyszer vannak sebek, méghozzá efféle, érzésből, keserűségből és visszafordíthatatlanságból szőtt sebek, akkor lehet-e egyáltalán olyasmit mondani, ami teljesen ártalmatlan? Ami nem gyökerezik valamilyen módon a múltban? Ami nem azt fogja bizonyítani, hogy a fájdalom él, és legfeljebb csitul, de nem múlik? - Berci, Berci, nem te vagy a hibás - szedte össze magát az ősz hajú fiatalasszony, és fölszegte a fejét. - Én tehetek róla, hogyha eszembe jut... no, mindegy. Egyébként nehogy azt hidd, hogy valamiféle sugárbetegségben halt meg a kicsi, nem! Ide figyelj! Te jártál odalent, és én rájöttem, hogy levetted a sisakodat! Beszélgettél olyanokkal, akik ott élnek. - Ez fegyelmi vétségnek számít - bólintott Budai -, és nem szeretném, ha azzal vádolnának, hogy bomlasztok, hogy rossz példát adok, hogy... - Vagyis ne szóljak erről senkinek - vágott közbe Hatossy Baba, aztán az eddigitől egészen eltérő hangon folytatta. - Berci, sokkal fontosabbat akarok mondani. Van egy elméletem. Ugye, olyasmit tapasztaltál, hogy hónapok, sőt akár majdnem két éve egyfolytában élnek ott emberek és semmi bajuk sincsen? Budai most részletesen elismételte Hatossy Babának mindazt, amit Bálint atya telepén Rumbach József elektromérnöktől hallott. Hogy a robbanás után néhány nappal is legfeljebb olyan értékeket mért a műszere, amilyeneket egykor, a csernobili katasztrófa idején lehetett regisztrálni Budapesten. És hogy utána rohamosan csökkent a sugárzás. Az asszony figyelmesen hallgatta, aztán így szólt: IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

- Berci, tudom, hogy a fizikához nem sokat értesz. De azt azért te is tudod, ugye, hogy bármilyen kis mértékű és bármilyen természetű egy nukleáris robbanás, utána van sugárzás, és ez a sugárzás nagyon-nagyon hosszú ideig hat, káros, pusztító. Tudod, ugye? - Persze. Baba drága, azt akarod mondani, hogy szerinted bizonyosan nem nukleáris fegyver vagy egyéb töltet okozta a robbanást? Hát erről nem nehéz meggyőznöd engem. Különben is, hogyan és miért került volna mélyen a Duna fenekére egy efféle szerkezet? - Méghozzá milyen mélyen! Az eddigi, távolból végzett mérések és a megfigyelések szerint a kráter oldala körülbelül harminc fokos a vízszinteshez képest - mutatta az asszony a levegőben, hogy ez milyen hajlású tölcsért jelent. - El tudod képzelni, hogy az eredetileg körülbelül másfél kilométeres átmérőjű kráternek eszerint milyen mély a középpontja? Budai nézte a levegőbe képzeletben felvázolt rajzot. - Hát... - nem volt képes számolni, tudta, hogy ehhez valamiféle szögfüggvényes számolás vagy becslés kellene... - hát, legalább harminc-negyven méter mély a középpontnál. Hatossy Baba megint elmosolyodott. Ugyanaz a meleg mosoly: az embernek nem támad olyan érzése, hogy kinevetik. - Berci, tudod, eredetileg milyen mély volt a Duna Budapestnél, mondjuk ott, a Margit hídnál? - Öt-hat méter. - Mondjuk. A becslésed egyébként nem jó, az a bizonyos legmélyebb pont, ha a tölcsér oldalait egyenesen meghosszabbítjuk a középpontig, körülbelül nyolcvanszáz méter! Iszonyatos mélység! - Tényleg iszonyú mélység... - döbbent meg Budai. Aztán felderült az arca. - Te, Baba! Ennél jobb bizonyíték nem is kell! Hiszen ki és hogyan vitte volna le oda azt a bizonyos bombát vagy mit, igaz? - Persze! De attól még a kérdés kérdés marad. Viszont az én elméletem szerint valamilyen geológiai robbanás történt. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

- Vulkanikus erők? - Nézd, a Duna... várj csak, hogyan is kezdjem! Emlékszel arra a sok vitára, ami az egykor tervezett Bős-Nagymaros körül volt? Budai elnevette magát. - Hiszen amikor egy hűvös tavaszi vasárnapon Nagymarosra mentünk tüntetni a vízlépcső ellen, akkor ismertelek meg! Ma is emlékszem, hogy valaki messziről rád mutatott: itt a harcos környezetvédő földtanos! Hatossy Baba most rendreutasítóan nyugtázta témához.

nem Budai

mosolygott, hanem szinte szavait, aztán visszatért a

- Akkoriban hallhattad, hogy beszéltünk egy bizonyos repedésről, amely körülbelül a Dunakanyartól Paksig húzódik és többé-kevésbé éppen a Duna vonala alatt. Budai előtt kezdett megvilágosodni a dolog. - És ennek a bizonyos törésvonalnak az egyik pontján... - Bizony! - bólogatott Hatossy Baba, ezúttal a szokottnál élénkebben reagálva. - Ennek a törésvonalnak a pontján történt! Valahol, olyan véletlenek összejátszása következtében, amelyeket semmiféle emberi tevékenység nem befolyásolt! Vagyis, amikor arról pletykálnak úton-útfélen, hogy titkos szervezetek, hogy idegen hadak, hogy ez vagy az a nukleáris kísérlet, akkor alaptalan butaságokat beszélnek! Mindenki! Budai kővé meredten ült egy pillanatig. Megrázta a fejét, aztán kényszeredetten elmosolyodott. - Baba, ha én most tiltakozom, azt ne vedd buta akadékoskodásnak. Hogyan bizonyítod mindezt? Az elején volt valami sugárzás! - Drága Berci, a vulkanikus tevékenységek közben a föld felszínére törő kőzetek lehetnek radioaktívak! - Innen eredne az itt-ott kezdetben mért, állítólagos sugárzás? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

- Például innen. És innen ered az is, ha utána, a különböző helyeken nem mérnek semmiféle sugárzást, mert nincs! - De számosan meghaltak sugárbetegségben! - Az első néhány százezer halottról semmit sem tudunk pontosan, csak azt, hogy meghaltak. Azt sem tudjuk, hogy mely pontokon és mekkora sugárdózist jeleztek a műszerek, hiszen műszer, ember, följegyzés, minden elpusztult! Azt sem tudjuk, hogy a robbanás előtti hetekben milyen rezgéseket, milyen jeleket lehetett mérni, amelyek így, utólag vizsgálva bizonyítanák az elméletemet. Budai megint elővette a cigarettát, az asszony észrevette és legyintett: - Gyújts rá, Berci, nyugodtan! - Te, Baba, ha igazad van - szívta mélyre a füstöt a férfi -, akkor ennek nagyon fontos következményei lehetnek. - Azért akartam elmondani neked, hátha nem találkozunk ... vagy hátha te tudsz beszélni olyanokkal, akik... - Hatossy Baba elbizonytalanodott. - Nézd, Berci, ismételten kértem, hogy adjanak berendezést és engedélyt, hogy leszállhassak a kráter vizébe, hogy megvizsgáljam a medret, abból sok minden kiderülne... A beszélgetést végül félbe kellett hagyniuk, mert Budainak indulnia kellett az ellenőrző kapuhoz. Most, amint a vendéglőből kibámult az esős, vizes pécsi utcára, olyan világosnak és logikusnak érezte mindazt, amit Hatossy Baba mondott, hiszen egybevágott azzal, amit ő maga tapasztalt. Szinte nevetséges a kapkodó, vak sietség, ahogyan két éve elintézték az egészet, hallgatási tilalmat fogadott az egész világ, annyira féltek egymástól... - Én meg ebben a különleges kutatói státusban titokzatoskodom, mint valami szuperügynök - gúnyolódott önmagával Budai és rágyújtott. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

Érezte, hogy egyre inkább elege van, fölöslegesnek és kínosnak érzi a folytonos konspirálást. - Uram, második fogásként ajánlhatnék egy kis sültet - lépett az asztalához a pincér. - Kitűnő borjúhúsunk van, esetleg... - Köszönöm, de inkább hozzon még egy ilyen húslevest, jó? Amikor a meglepett pincér a második gőzölgő tálat is eléje tette, Budai azonnal rájött, hogy képtelen megenni még egy adagot. Kimert néhány kanálnyit a tányérra, de már sem zöldséget, sem omlós húsdarabokat nem vett hozzá. Milyen jó lenne most ezt a tálat odatenni mondjuk Zakariás Feriék asztalára, vagy a kicsi Magdit megetetni vele... Az eső elállt, a felhők ritkultak az égen. Budai ráérősen sétált a megadott presszó felé, és közben azon töprengett, hogy vajon az utcán megismerné-e a tábornokot? Hiszen sohasem találkoztak még személyesen, de a tábornok bizonyosan pontosan tud róla mindent, mielőtt elindult az irodájából, hogy vele találkozzék, még egyszer megnézte a fényképét is, esetleg újraolvasta a Szabadság-hegyen figyelő ezredes jelentését arról, hogy Budai mennyit iszik és kivel találkozik... Pontosan, szinte óraütésre belépett a presszó ajtaján, és körülnézett, üres asztalt keresve. Nem voltak sokan, az ablak melletti sarokban egy fiatalokból, talán egyetemi hallgatókból álló társaság sörözgetett, és elég nagy hangon vitatkoztak valamiről. Bent, a homályosabb részen egy asztalkánál fiatal pár összebújva, egy másiknál két férfi, akikről messziről lerítt, hogy úgynevezett vállalkozók. Egyikük nagy köteg papírpénzt számolgatott, a másik öntelt vigyorral szemlélte a felszolgálólányt. A két férfi bizonyára régiségkereskedőnek nevezi magát, vagy csúszópénzért építkezésekre kőműves-segédeket toboroz. Átellenben, ugyancsak egy sarokasztalnál, feltűnően csinos nő üldögélt, talán kuncsaftra várva. - Csak nem ő a tábornok? - gondolta Budai némi öngúnnyal, mert igazán vonzó volt a nő, aztán észrevette, hogy a fal mellett egy idősebb férfi újságot tart a kezében és őt figyeli. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

Odalépett és biccentett, mire a férfi helyet mutatott. Budai a betanult jelszóval kezdte: - Bocsánat, hogy nem tudtam előbb jönni. - Örülök, hogy itt van, mi hír a nagynénémről? - kérdezte vissza az idősebb férfi, és letette az újságot. Budai leült. Meglepve vette észre, hogy egy nyitott üveg fehér bor és ásványvíz áll az asztalon, két pohárral. - Tölthetek? - kérdezte az idősebb úr fesztelenül, majd miközben fröccsöt kevert, rámosolygott Budaira: - Ebéd után jólesik egy korty fröccs, igaz? - Egészségére, tá... - Kedves öcsém! - vágott közbe halkan, de nagyon intenzíven a tábornok, nehogy Budai befejezhesse a megszólítást, poharát fölemelte és mélyen belefúrta tekintetét a fiatalabb férfi arcába: Tóni bátyádat mindig boldoggá teszed, ha koccinthat veled! - Egészségére, Tóni bátyám! Ittak egy kortyot és letették a poharat. Közben majdnem az egész helyiséget betöltötte az ablaknál ülő fiatal társaság hangja. - Akkor mondd meg nekem, hogy miért nem írják meg az igazat? Miért nem beszélnek az igazi okokról? - csattogott az egyik, szemüveges fiatalember, és valamilyen napilapot lobogtatott a kezében. - Mert nem tudják, Coloskám, nem tudják! - válaszolta a vele szemben ülő, kövérkés fiú, a mellette ülő szőke, ugyancsak szemüveges lány pedig ujját a levegőbe emelve magyarázott: - Biztos, hogy nem az oroszok voltak, érted? Biztos, hogy nem! - Egyáltalán, mi okozta? Lehetett neutronbomba, ugye? Annak hamar elmúlik a sugárzása, igaz, Laja? - érdeklődött most a szemüveges fiatalember.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

A Laja nevű, alacsony, vöröses hajú fiú erre a fizikáról, a hasadóanyagokról és a nukleáris technikáról kezdett beszélni: bizonyára ő volt a fiatal társaság természettudományos kútfeje. - Tudja, Tóni bátyám, az a szörnyű, hogy ott... ott nálunk is ugyanilyen beszélgetések folynak. Semmivel sem mélyebbek, semmivel sem konkrétabbak! Mintha ugyanúgy semmi információnk nem volna. A tábornok egészen másként nézett ki, mint ahogyan Budai elképzelte. Miután az ezredes a szabadság-hegyi telepen olyan volt, amilyen, Budai úgy vélte, a tábornoknak még szigorúbbnak, még szikárabbnak, még inkább „titkosnak” kell lennie. Ugyanakkor az az idősebb férfi, aki most itt ül vele szemben és fröccsöspoharat tart a kezében, a legkevésbé sem volt szikár. Köpcös termetű, de nem elhízott, sőt nem is kövér. Vékony szálú, fekete, rövidre nyírt haja a halántékán már őszült, rövid angolbajszába ugyancsak ősz szálak vegyültek. Látszott, hogy mindennap gondosan borotválkozik, tiszta az inge, de csokornyakkendője kicsit elferdülve áll. Budai meglepve látta azt is, hogy ez „igazi” csokornyakkendő, látszott, hogy tulajdonosa reggelenként megköti, ahelyett hogy előre gyártott masnikat fűzne a nyaka köré. A tábornok szeme mélyen, értelmesen csillogott, látszott, hogy figyeléshez van szokva, mégsem volt vizslató a tekintete. Nagy orra volt és görbe, rövid szárú pipája. Mozgásában és beszédében semmivel sem éreztette magas rangját. Budai egyre inkább úgy érezte, hogy bizalmat érez az idős férfi iránt. Elmosolyodott. - Ne haragudjék, tá... kedves Tóni bátyám, de megboldogult édesapám is mindig ilyen csokornyakkendőt hordott. Én is megtanultam tőle, hogyan kell megkötni. - Hm... - enyhe mosoly futott át a tábornok arcán, aztán anélkül, hogy szigorúvá vált volna az arckifejezése, lehalkított hangon kérdezte: - Mit látott? - Nyomort. Nincs vizük, nincs világításuk, néha egy kis petróleumhoz jutnak. Alig van élelmük. Nincs közbiztonság, nincs IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

egészségügyi ellátás. Magam temettem el egy ház kertjében egy fiatal nőt, aki tüdőgyulladásba halt bele. - Igen... mindez nyilvánvaló - bólogatott a tábornok. Hangjából inkább szomorúság hallatszott ki vagy talán aggódás, semmint a magas rangú hivatalnok szárazsága. - Nincsenek megbízható és rendszeres információik. Még mindig abban a rettegésben élnek, hogy jön a katonaság vagy a rendőrség, és kitelepíti őket. Erőszakkal. Egy kicsit bizonytalan volt, jó-e, ha élesen fogalmaz. A tábornok valahová messzire nézett, Budai egy pillanatra elhallgatott, aztán úgy érezte, nyugodtan folytathatja. - Egyetlen dolgot tud mindenki: azt, hogy nem tudja senki, mitől robbant fel a város. És naponta tapasztalják, hogy a sokat emlegetett halálos sugárszennyezés körül valami nincs rendben. Láttam olyan csecsemőt, akit az édesanyja ott hordott ki. Láttam gyermekeket, akiknek szemmel láthatóan csak az a bajuk, hogy nem kapnak eléggé változatos táplálékot... - A későbbiek során még sok minden kiderülhet - morogta a tábornok, aztán a bejárat felé pillantott, ahol két férfi lépett be. Egy kis ideig nézte őket a szeme sarkából, majd Budai meglepetésére mosolyogni kezdett, mintha nőkről, vagy sportról beszélgetnének. Kérlek, kedves öcsém, tölts még egy fröccsöt. Olyan jólesik. Budai töltött, észrevette, hogy az újonnan belépők miatt váltott egy pillanatra hangot a tábornok. De ha ennyire óvatos, akkor miért nem védett, biztonságos irodájában beszélgetnek? Miért egy presszót választott az öreg? Megint a titokzatoskodás, a krimijáték, amelyből annyira elege van... A két férfi elvonult a helyiség legvégébe, és az egyik kis asztalnál leültek, a pincérlány pedig libegve lépkedett az asztalukhoz. - Hogy miféle robbanás volt... - ivott a tábornok egy kortyot nem gondolja, hogy mindez már-már teljesen mindegy? Hiszen maga a város robbant fel... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

Budai kérdően, értetlenül nézett az enyhén őszülő férfira. Mit akar ezzel a lapos megállapítással? A tábornok észrevette Budai tanácstalan pillantását, szélesen mosolyogva körülnézett, aztán kissé közelebb hajolt. Mosolya megváltozott. Az előbbi annak szólt, ha valaki éppen őket nézné, most viszont halvány, majdnem bocsánatkérő lett az arckifejezése. - Akármi robbant is a Duna medrében, a város élete robbant szét, méghozzá ezzel a lezárással, kiürítéssel, ezzel a... - elhallgatott egy pillanatra, mintha a megfelelő szót keresné - a túlságosan szolgalelkűen és formálisan végrehajtott, vak evakuálással. Megszívta a pipáját, aztán folytatta: - Mindezt tudom. Én tudom - tette hozzá. - Mit kellene tenni? - Ha őszintén... - Csak őszintén! Brosúraszöveget eleget hallok én is - mosolygott megint a tábornok, és Budai érezte, hogy árad az idős férfiból valami, ami bizalmat gerjeszt. - Táb... szóval, meg kell szervezni a közigazgatást, a közellátást és az egészségügyet. Tudomásul kell venni, hogy a kráter körül, a városban igenis élnek emberek. Ez a „status quo”, és... és mindezt... - És mindezt mi ketten nem tudjuk végbevinni - vágott közbe a tábornok. Kormányhivatalokra, nyilvános szervezetekre, honvédségre, effélékre ne is gondoljon. - De miért? - Mert csak szerencsétlenkedni tudnak. Ezt olvasta? Az asztalon heverő, összehajtott újságra mutatott, amely - sok más napilaphoz hasonlóan - nagy hangon és nagy terjedelemmel elemezte az ISF javaslatát arról, hogy vegyék ki a magyar kormány kezéből a terület ellenőrzését. - Igen, ismerem - bólintott Budai. - De a Külügyminisztérium nyilván tiltakozni fog! Vagy nem?

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

11

- Dehogynem! - a tábornok pipája kialudt, nekilátott, hogy kissé erősebben megnyomkodja, összetömörítse a dohányt, és újabb gyufát vett ki a dobozból, közben körülfutott a szeme a helyiségen. Intett a pincérnőnek, mire az kelletlenül az asztalhoz jött. A tábornok fizetett, és amikor a nő ellibegett az asztaltól, magyarázatul Budaihoz fordult: - Túl sokáig nem jó egy helyen üldögélni. Majd néhány perc múlva elmegyünk, de azért még mondja el, mi van a sugárzási adatokkal. - Érzésem szerint hamisak. - A honvédség adatai? - Igen. A tábornok egy villanásnyira Budaira szúrt a szemével, aztán kivette a szájából a pipát, amely időközben ismét kialudt, és komótosan a hamutartóba veregette a maradék, félig égett dohányt. - Ezt bizonyítania kell. - Azt hiszem, nemsokára bizonyítani is tudom - bólintott Budai, és érezte, hogy ez végre olyan lépés lenne, amely igazolja őt. Igazolja azt az elhatározását, hogy kötélnek állt, hogy aláírta a titkos, bizalmas szerződést, hogy olyasmibe vágott bele, ami idegen tőle, olyan jellegű megbízatást vállalt, amelytől mindig is idegenkedett. A tábornok egy kis kártyát vett elő és ráírt valamit. - Magának van itt a városban egy unokatestvére, igaz? Talán harmincnyolc éves, pontosan nem emlékszem. Budai elhűlve nézett rá. - Szeretném, ha ma estére meghívná - folytatta a tábornok zavartalanul -, este nyolckor szívesen látom magukat. - Ildikónak férje is van... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

- Persze, mindkettőjüket hozza el! Akkor még vidámabb lesz a társaság. Nyolckor várom magukat - felállt az asztaltól, kezet nyújtott és közben még egyszer megismételte: - Várom magukat, mindhármukat. A kijárat felé indultak. Budai útközben még egyszer a sarokasztalnál árválkodó, feltűnően csinos nőre pillantott. A nő időközben, úgy látszik, kiszemelte magának a fiatal társaságból a Colosnak becézett fiút, mert éppen kínálkozóan visszamosolygott rá. Az ajtóban Budai előreengedte a tábornokot, aki köszönés nélkül kilépett és elindult jobbfelé, ő pedig az ellenkező irányba ballagott. Néhány méternyi út után megállt, zsebében hosszasan kotort cigarettáért, aztán körülményesen rágyújtott. Igyekezett megállapítani, hogy figyeli-e, követi-e valaki. Továbblépkedett és úgy tett, mint aki csak a melegen áradó, őszi napfénnyel törődik. Ez végül is annyira sikerült, hogy mire két mellékutcányival továbbhaladt, már el is felejtette az oly undorító és unalmas konspirációs hangulatot. Besétált a Csontváry-múzeumba és leült a Mária kútja elé. Nézte a képet, amelyet annyira szeretett: a kecsesen hajló alakokat, az arcokat, amelyek mind-mind a nézőt nézik és azt mondják: „Látod, mi itt vagyunk, tiszták vagyunk és azzal törődünk, hogy az életet adó kútról elvigyünk egy-egy korsónyi vizet oda, a kis házakba...” Évekkel korábban sikerült egy egészen jó minőségű nyomatot vásárolnia és boldogan kitette a falra. Berci három-három és fél éves lehetett, amikor játék közben, egy vad pillanatában leverte a képet a falról, amely úgy esett az ágy sarkára, hogy közepén kilyukadt, éppen a Kisjézust tartó Mária alakja szakadt szét. - A kedvenc képem! - kiáltotta akkor Budai mérgesen, és nagyot húzott a kicsi fiú fenekére. Kicsi Berci sírni kezdett, nem is az ütéstől, csak megijedt az apja mérges, bosszús arcától. - Na, tessék... - morogta dühösen, amint érezte, hogy végigfolyik arcán a könny. Hány színes nyomatot adna most érte, hogy visszavonhassa azt az ütést? Miért kellett akkor megütnie? Máskor, IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

amikor egyetértésben játszottak, magához ölelte a gyermeket és azt mondogatta neki: te, te fokhagyma fenekű! Olyankor a kicsi fiú kihúzta magát és behajlította a karját, ahogyan a televízióban az izompacsirtáktól látta: - Apa, én erős vagyok! - Erős... most ott az óvoda, a gazzal benőtt kertben a színesre mázolt autógumik, a homokozó, amelyben az óvónői tilalom ellenére becsempészett kisautók enyésztek el... Minden megvan, csak a kicsi fiú nincs, akinek a szétszakadt kép miatt ő a fokhagymafenekére ütött... Apa a felnőttek fölösleges játékait űzi, megtanult célba lőni, figyeli, hogy figyelik-e, csőre töltött fegyvere van, csak azért, hogy oda visszamehessen, hátha megtalálja... mit is? Mit tudhat meg még? A képek mind szétszakadnak, éppen a közepükön, aztán semmi sem marad belőlük. - Apa, én erős vagyok! Rángatózott a rekeszizma, összeszorított szájjal igyekezett fékezni a zokogást, hangtalanul rángatózott. Aztán kihúzta magát és mélyen szívta a levegőt, hogy a rángatózások megszűnjenek, közben a könnyein át látta, hogy a Mária-kép alakjai nem is őt nézik. Rendbe szedte az arcvonásait és kisétált a múzeumból. A nap még enyhén sütött, és Budai megint igyekezett átadni magát az őszi melegnek. Első útja valamilyen presszóba vagy kocsmába fog vezetni, és iszik egyet. Másként nem lehet fájdalomcsillapítót szedni az emlékekre. Amint elindult a múzeum előtti járdán, észrevette, hogy az a feltűnően csinos nő, aki a presszóban a sarokban ült, sikeresen vadászott: éppen előtte andalgott végig az utcán a magas, fürtös fiatalemberbe csimpaszkodva. *** A csengetésre Dániel nyitott ajtót, felkiáltott, majd szokása szerint átkarolta Budait és fölemelte. - Gyere, sógor, száz éve nem láttalak! - Nem száz, csak egy fél... - nyögte Budai - eressz el, Dániel, mert megfulladok! IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

- Akkor igyál! - harsogta a másik, és előhúzott egy demizsont. Töltött három pohárba, koccintottak. - Igyál, Berci, jóféle mecseki, mint mindig! Sugármentes és adómentes! - Berci, mi van veled? Ildikó letette a poharat, és várakozva nézett az unokatestvérére. A szája szögletében mindig mosoly bujkált, sötét haja egy kissé a homlokába hullott, bármennyire gondosan fésülte is. Ha elgondolkodott, az arcára enyhe mélabú ült ki, de már a következő pillanatban nevetett és ilyenkor a jobb oldali szemfoga, amely kissé előrenőtt kivillant. Ettől azonban a mosolya inkább huncutnak látszott. Gyermekkoruk óta nagyon szerették egymást, s amikor felnőttkorba léptek, egymással beszélték meg a nagy titkokat, az első randevúkon történteket, első szerelmi csalódásaikat. Az ismerősök és távolabbi rokonok nem is igen voltak tisztában azzal, hogy Berci és Ildikó testvérek-e vagy csupán unokatestvérek. - Mi volna velem? - nevetett Budai. - Ha nem kapok hirtelen egy falás zsíros kenyeret, meghalok a Dániel szörnyű borától! - Zsíros kenyér nincs - szájalt Ildikó -, mert se zsírunk, se kenyerünk! Gyere! Bevezették a kis, egyszobás lakás konyhájába, ahol az asztal már megterítve várta őket. Dániel meggyújtotta a gázt és egy perc múlva sercegni kezdett a hús. - Amikor telefonáltál, hogy jössz, Ildikó leszaladt a boltba, vásárolt egy kis tarját, én pedig megcsináltam frissensültnek - a nagy hajú, nagy szakállú Dániel máris eléjük tette a forró hússzeletet a közös tányérra, s apró darabokra vagdosta. Budai a villájára szúrt egy darabot és a középen álló, kis, salátástálkába mártotta, aztán bekapta. - Dániel, Dániel, a világon a legjobban te csinálod a frissensültet is, hozzá a paprikás bort is! Dániel specialitása volt, hogy csípős, őrölt pirospaprikát elkevert egy kis fehérborral, hogy sűrű folyadék legyen, kevéske sóval ízesítette, és ebbe a fűszerbe mártogatták a flekkenszerűen készült IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

húsdarabkákat. Mire az első szelettel végeztek, már készen volt a következő. Budai különösen azt szerette az ilyen, Dániel-féle uzsonnákban és vacsorákban, hogy nem külön-külön evett a társaság, hanem mindenki együtt. - Mesélj már, Berci! - kérte Ildikó. - Hiszen édesanyád temetése óta nem is láttalak! - Tényleg, a karod vagy a fejed fáj még? - érdeklődött Dániel, miközben az újabb szelet húst vagdosta a közös tányéron. - Hála istennek, úgy érzem, nyomtalanul elmúlt - felelte Budai teli szájjal. Aztán lenyelte a falatot és kortyolt hozzá egy kevéske bort. - Azt hiszem, ez az egyetlen olyan dolog, ami azon a napon történt és nyomtalanul elmúlt. - Pedig hogy meg voltam rémülve - emlékezett az unokatestvére , az első pillanatban nem is nagyon érdekelt, hogy mi történt Budapesten, csak az, hogy mi van veled. Budai azon a szeptemberi napon már majdnem behajtott Kaposvárra és minden gondja az volt, hogy végre leparkolhasson az édesanyja lakása előtt, bezárhassa a kocsit és egy nagy pohár hideg vizet vagy kevéske borral készült fröccsöt igyék. A város határában valami ámokfutó száguldott vele szemben, ide-oda imbolygott a középső záróvonalon, ő igyekezett lassítani, el is kapta a kormányt, mégis ütköztek. A másik továbbszáguldott és a következő kanyarban fordult az árokba. Kiderült természetesen, hogy részegen vezette a kocsiját. Budai rozzant Wartburgja megpördült és az ellentétes oldalon szépen kigurult az út szélére, majd gyengén nekiütközött egy kőoszlopnak. Neki csak annyi baja történt, hogy eltört a bal karja és agyrázkódást kapott. A múló rémületet az keltette mindenkiben, hogy felhasadt a fejbőre, ömlött belőle a vér. Ildikó is csak ennyit tudott meg: Bercinek fejsérülése van, eszméletlen állapotban szállították kórházba. Később, már felépülése után, Budai sokszor viccelődött, hogy azon a napon és még hosszú ideig ő volt az utolsó „normális” baleseti sérült az országban. Utána már elkezdődött a budapesti sérültek végeláthatatlan sora... - Bátyó - nézett rá kutatóan Ildikó -, van valami hír... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

Elhallgatott, a kérdést nem fejezte be. Budai nemet intett, de az unokatestvére már kérdés közben rájött, hogy nem kellene kérdeznie. Ismerte jól a férfit: az első szava az lett volna már belépéskor, hogy „a keresztfiad csókoltat”... Vagyis kicsi Berciről semmi hír. Dániel megköszörülte a torkát, töltött, aztán elmélyült az utolsó hússzelet sütésébe. Ildikó felugrott és kiment, amikor visszatért, látszott a szemén, hogy sírt. - Ne bolondozz, Dániel! - Budai igyekezett oldottan és vidáman megszólalni. - Nem tudok én annyit enni! - Egyél csak! - kapcsolódott vissza a beszélgetésbe az asszony. Ki tudja, ezzel-e vagy sem, ott... hol is? Mit csinálsz most, bátyó, hol élsz? - Ott hagytuk abba - tette Dániel az utolsó szelet húst a tányérra , hogy a temetés után azt mesélted, megpróbálsz valamilyen iskolában elhelyezkedni. Szólíthatlak tanár úrnak? - Itt az idő, most, vagy soha - emelte föl Budai a poharát kirukkolok nektek mindennel! - Berci, feszültségben tartod az embert, hát illik ez? - nevetett Ildikó. Budai rágyújtott. Jól érezte magát, mint mindig, az unokatestvére és a szőrmók Dániel társaságában. Biztonság és megértés sugárzott belőlük. - Gyerekek, titkos ügynök vagyok a kormány által közvetlenül felügyelt, különleges egységnél. Félig civil, félig a honvédség részese. - Mi a csuda? - csodálkozott Dániel. - Ha valamit, hát ezt sohasem gondoltam volna rólad. Budai vállat vont. - Nézd, megkerestek, felkínálták, és lehetőségem nyílt arra, hogy így mindenhová eljussak, érted? A zárt körzetbe éppúgy, mint a különféle titkos vagy félig titkos irattárakba, a nyilvántartások listáihoz... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

- ...és mindenütt kicsi keresztfiamat kerested - tette hozzá Ildikó halkan, megsimogatva a Budai kezét. - Értem. - No már most - folytatta a férfi -, arra kérlek titeket, hogy öltözzetek át, nemsokára elviszlek valahová. Nem csalás, nem ámítás, a legfőbb főnököm kívánsága, hogy hárman látogassuk meg, mert akkor vidám társaságnak látszunk. Hogy mi értelme van ennek az óriási titkolózásnak, nem tudom. Ne is kérdezzétek. Azok ketten egymásra néztek, aztán Budaira. - Ne... - Ildikó összeborzadt, mint aki fázik. - Nem szeretem az ilyesmit... - Berci, jó öreg titkos sógor, meghibbantál! - nevetett Dániel. Miféle kémtörténetből csöppentél ide? Hová akarsz minket elvinni? Budai előhúzta a cédulát, amit a tábornok írt és megmutatta: Ide! - Ez a Mecsek oldalában van... elegáns környék - morgott Dániel. - Úgy számítottam, hogy negyed nyolcra hívunk egy taxit. - Ne, fiúk, felejtsétek el ezt az egészet! - tiltakozott az asszony és nekiállt mosogatni. Már könyékig az edények között turkálva visszaszólt: - Berci, ha tényleg ilyen a munkád és menned kell, akkor menj, de én nem vagyok filmszínésznő vagy újságíró, vagy mi, hogy ilyen zűrös dolgokba belemásszam! Negyedórával később már készülődtek. Dániel a kissé kopott melegítő helyett farmert húzott, aztán tiszta inget vett és éppen a dzsekijébe bújt, amikor a felesége a fürdőszobában felkacagott. - Hogy én mekkora bolond vagyok! Mindig hagyom magam, hogy a férjem meg az unokatestvérem rábeszéljen mindenféle sötét ügyre! A haját igazgatta a tükörben és megint felkacagott. Budainak nem volt nehéz meggyőznie, hiszen Ildikó mindig szívesen hallgatott rá. A férfi éppen azért, mert tudta, milyen bizalommal van iránta az unokatestvére, most kissé zavarban volt. Dániel eléje állt:

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

- Öreg sógor, ha frakkban kellene mennünk, hát közlöm veled, hogy frakkom nincs. Vagy így, vagy sehogy. Budai legyintett, mintegy kérve Dánielt, hogy most inkább ne viccelődjék. Fáradtnak érezte magát. Nem tudta eldönteni, hogy jól tette-e, amikor komolyan vette a tábornok szavait. Bármelyik szavát... Ildikó bezárkózott a fürdőszobába. Dániel még az előszobatükörben ellenőrizte az inge gallérját, Budai az ajtófélfának dőlt a konyhaajtóban és nézte a nagy, szőrös medvét, akinek mindig meleg volt a pillantása és mindig tudott jókedvű, megnyugtató lenni. - Tudod, Dani... amikor a baleset után magamhoz tértem a kórházban, először nagy nehezen megértettem, hol vagyok, aztán a nővér elmondta, hogy mi történt velem, aztán... aztán a te arcodra emlékszem, ahogyan fölém hajoltál. - És az első mondatod az volt, hogy kicsi Bercinek ne mondjuk meg, mi történt veled. - Te meg egy szót sem szóltál, csak bólogattál... - Megszólalni sem tudtam, öreg! - Tudom... aztán múltak a napok és lassan eljutott hozzám is mindannak a híre, ami Budapesten történt... vagy inkább, ami Budapesttel történt - javította ki magát Budai, és újabb cigarettát húzott elő. - Tudod, azóta csak sodródom. Dániel szeme rávillant, aztán visszafordult a tükör felé. Nem a saját inge gallérját igazgatta már, csak nem akarta Budait megzavarni azzal, hogy közelről a képébe bámul. - Igen, Berci... hosszú ideig nem tudtuk később, hogy mi van veled, hol vagy, de amikor jó fél éve a temetésen találkoztunk, ott a kaposvári temetőben, látszott, hogy nem vagy ugyanaz. Mesterségesen tartottad magad egy bizonyos hangulathoz. Azt hittem, édesanyád halála, a temetés... hiszen érthető. - Dehogy érthető... ha egy nyolcvan felé közeledő asszony meghal, az a világ legtermészetesebb dolga. De ha egy négyéves IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

gyermeket elnyel a föld... a történelem... minek is nevezzem ezt az egészet? Ma már tökéletesen megértem azokat a zsidó szülőket, akik negyvenötben belerokkantak... nem is, nem jó ez a meghatározás rázta Budai a fejét - inkább beleszáradtak abba a tudatba, hogy valamikor volt egy gyermekük... - Vagy több! - emelte föl Dániel az ujját. - Vagy több... - ismételte gépiesen Budai. Hosszabb szünet után Dániel meleg, fénylő szemmel ismét a sógorára nézett. - Valamit mesélni kezdtél, hogy... hogy sodródtál... - Persze - eszmélt föl Budai a fáradt és kissé céltalan merengésből. - Nem tudom, mikor cselekedtem jól. Azelőtt pontosan tudtam, mit kell tennem, bár a döntéseim néha károsak voltak... jó tíz éve, amikor bebizonyítottam a munkásőrből lett főnökömnek, hogy szakmailag hülyeség, amit akar, ráadásul nyilvánosan... - Emlékszem, akkor rúgtak ki, egy héttel korábban, mielőtt megismertelek - mosolygott Dániel -, és arra is emlékszem, hogy semmiféle rémületet, bizonytalanságot nem láttam benned. - Biztos voltam a dolgomban. Jól tettem, hogy kiálltam az igazam mellett, még ha kirúgás lett is a vége. - És ez imponált nekem. - De ez megszűnt, érted? - nézett föl Budai a nála majdnem fél fejjel magasabb Dánielre. A szakállas medve két kezét a másik vállára tette és a szemébe nézett. - Berci! Az előbb azt mondtad, hogy egyéb sem járt a fejedben, különösen, amikor ezt a furcsa megbízatást vállaltad, csak az, hogy a kicsi fiad nyomára juss. Igazat beszéltél? - Dániel várt egy percig, amíg Budai mintegy a szemével igent intett, akkor hozzátette: Nahát! Erről van szó! Akkor most mit gyötröd magad?

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

- Fiúk, nekem valakik azt mondták az előbb, hogy negyed nyolckor taxit kell hívni, mert kémkedni megyünk! Most pedig hét óra tizennyolc! - kacagta teli az előszobát Ildikó. Dániel a telefonhoz lépett, közben ő is ránevetett a feleségére: - De azért, ha Bercinek segíteni akarunk, vigyázz, hogy milyen szavakat használsz! - Jó, jó, még itthon vagyunk, nem? - Még igen - kacagott a férje -, és te nagyon csinos vagy. Tárcsázott, közben kapott a feleségétől egy cuppanós csókot, Budai pedig arra gondolt, amire majdnem tíz év óta, az unokatestvére esküvője óta mindig, minden ilyen jelenet közben: milyen jó lett volna, ha neki is sikerül így élnie a feleségével. Hogy melyikükben volt a hiba? Pontosan tudta, hogy mindkettejükben, ahogyan Ildikó és Dániel esetében mindkettőjük érdeme ez az állandóan mosolyra és egymás támogatására kész viszony. *** A tábornok nappalija nagyon egyszerűen, mégis szépen volt berendezve. Meglehetősen nagy szoba, legalább hat-hét lépés széles és kétszer olyan hosszú. A kert felé nyíló hosszanti oldalán két hatalmas ablak, középen pedig egy kis, félköríves zárt erkély, amely ugyancsak csupa üveg, bár most minden ablakot egy barna-óarany mintás, nehéz függöny takart. A másik három falon, egy-egy ajtót kivéve, csupa könyvespolc. Első pillantásra látszott, hogy a körülbelül tízezer kötetes könyvtár nem hivatali, nem méterszámra összevásárolt sorozatokból áll, hanem valaki évek hosszú során át gondosan vásárolta, gyűjtötte a köteteket. Itt-ott egy-egy sorozat vagy lexikon, másutt elegáns kötésű albumok és egyéb drága könyvek, többnyire azonban messziről látszott, hogy olvasták, forgatták, használták a húsz-, harminc-, sőt hatvanéves darabokat. Ha nem lettek volna mindhárman a kelleténél sokkalta feszélyezettebbek, Budai a legszívesebben megkérdezte volna a tábornokot, hogy mióta gyűjti a könyvtárat, egyáltalán, a teljes gyűjteményt saját maga szerezte apránként, vagy volt valami egyéb IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

12

előzménye is annak, hogy ilyen tekintélyes, és láthatóan válogatott mennyiség gyűlt össze? Csakhogy efféle kérdésekről szó sem lehetett. Budai érezte a saját viselkedésében a feszültséget, továbbra is zavarban volt attól, hogy unokatestvérét és annak férjét belevonta valamibe, amiről neki sincsenek tiszta fogalmai. Majdnem mozdulatlanul, mindenesetre szó nélkül ültek mindhárman a helyiség közepén álló fotelokban. Ezeken és a kis dohányzóasztalon kívül csak egy íróasztal és egy karszék a könyvespolc árnyékában, az egyik ablaknál. Ez volt a szép könyvtárszoba összes berendezése. A tábornok egy szomszédos helyiségből kis tálalóasztalkát tolt a fotelok mellé. Az asztalkán néhány üveg, különféle ital, poharak és egy tálcán előre gyártott, büféből vagy élelmiszerboltból származó szalámis zsemlék. - Asszonyom, uraim - ült le az idős úr -, ezzel házigazdái tevékenységemet be is fejeztem. Kérem, szolgálják ki magukat, töltsenek, vegyenek a zsemléből. Tudom, látom önökön, hogy kínosan érzik magukat. Mégis; kérem, próbáljanak meg feloldódni. - Tábornok úr - Budai elhatározta, hogy egyenest a közepébe vág a dolognak -, ne haragudjék, de mindannyiunkat kellemetlenül érintett az, hogy ön mindent tud rólunk, még a sógorom nevét és foglalkozását is kinyomoztatta! - Mielőtt olyan képet alakítanának ki, hogy itt valami szörnyűséges, titkosszolgálati módszerek működnek - emelte föl, a jobb kezét a tábornok -, hadd mondjak el valamit. Önnek, kedves Dániel - fordult a nagydarab, szakállas férfi felé - körülbelül egy hónapja kemény csatája volt az egyik városgazdálkodási szervvel, igaz? - Igen - bólintott Dániel engedelmesen -, arról volt szó, hogy ügyetlenül, sőt; merem állítani, felelőtlenül összevissza szervezték meg egy lakótelep ellátását, a szociális tevékenységeket... pedig kivételesen pénzük is volt hozzá. - Majd a főváros polgármesterének megbízásából ön átvette az egészet, és rövidesen rendet csinált... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

- Megszerveztem a dolgokat úgy, ahogyan kell - vont vállat a szakállas medve. - Kevéssel később, úgy két hete; ezzel kapcsolatban az egyik képeslapban nagy terjedelmű riportot közöltek, régebbi és új fényképekkel, igaz? - El is tettem emlékbe! - bólintott erre Ildikó. - Én is, asszonyom - biccentett a tábornok kedvesen az asszony felé, aztán fölállt, az íróasztalról elhozta a kérdéses lapot és eléjük tette. - Budai úr, ön talán nem látta ezt a cikket, a sógora önt is említi egy helyütt. És ott van az a családi fénykép... Hárman nevetve hajolnak össze, talán egy hat-hét évvel korábbi nyaralás alkalmával készült fényképen: Ildikó tettetett szigorral fenyegeti a férjét és az unokatestvérét. - Ennyi a titok - mosolygott a tábornok -, hiszen az ön nevét és fényképét jól ismertem, Budai úr. Nem volt nehéz itt is fölismernem, az pedig már magától értetődik, hogy ma estére szerettem volna, ha együtt jönnek! Hiszen önnek kiváló, ötletes és jó szervezőkészségű sógora van, akinek a véleményére, esetleg a képességeire szükségünk lehet. - Lehet, hogy fegyelmi vétséget követek el azzal, amit most mondok, tábornok úr - szólalt meg Budai -, de előre bejelentem, hogy ha afféle bizalmas szolgálatra akarja rávenni Dánielt, mint amire én leszerződtem, hát én tiltakozom. - Én is - mondta kissé szárazon Ildikó. - Szó sincs róla - mondta komolyan a tábornok. - Asszonyom, tölthetek valamit? Úgy látszik, önök nem akarják átvenni még ebben az apróságban sem a házigazda szerepét. A hangulat alig észrevehetően megoldódott egy kissé. Nem volt ugyan fesztelen, de legalább elkezdtek beszélgetni. Koccintottak, aztán a házigazda félbehagyta a bajlódást a pipájával és megint az íróasztalához ment. Ezúttal egy meglehetősen nagy térképet vett elő, amely az iskolai térképek mintájára alul-felül léccel volt ellátva. A IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

könyvespolcból kiálló szegre akasztotta úgy, hogy a fotelokban ülve is jól lássák. - Budapest jelenlegi állapota - mondta; és visszaült a helyére. Budai úr nagyon jól ismeri, de talán önöknek sem újdonság. Budai közelebb lépett; és aprólékosabban szemügyre vette a nagyon pontos térképet, miközben a tábornok tovább beszélt. - Délután a maga kedves bátyjával, vagyis unokatestvérével beszélgettünk arról, hogy milyen a helyzet az elpusztult városban. A bátyja igen érdekes és megszívlelendő dolgokat mondott... - Bocsánat, tábornok úr - szólt közbe Budai -, a jelzés ezen a ponton már nem érvényes. - Hol? - Itt, a Kossuth térnél - mutatta Budai a térképen. - Magam láttam néhány napja, amint a Parlament maradéka összeomlott. - Úristen! - állt meg Ildikó keze a levegőben, amint éppen a poharáért nyúlt. - Berci, komolyan beszélsz? - Akármilyen fényképeket vagy filmfelvételeket láttatok, mégsem lehet fogalmatok sem arról, milyen iszonyatos látvány az a halott város, közepén a kráterrel - ült vissza Budai a helyére, és ezúttal már egészen szabadon és fesztelenül töltött magának egy pohár konyakot és megitta. - Az ön unokabátyja - folytatta halkan a tábornok - azt javasolta nekem délután, hogy igyekezzünk megszervezni a város életét, hiszen ott emberek élnek. Eleddig, tudják önök is, honvédségi részvétellel folyt az erőszakos kitelepítés. Annyira sikerült jutnunk, bár csak hallgatólagosan, hogy a rendőrség és a honvédség különleges alakulatai csupán a lezárt övezet határát őrzik, hogy a visszatelepülést megakadályozzák. Erre kötelez minket számos nemzetközi megállapodás. Azt azonban nem várhatjuk, hogy a hivatalos szervek ennél többet tegyenek. - Ha jól értem, ez az egész helyzet csak akkor változik meg, ha bebizonyosodik, hogy valóban nincs sugárveszély? - kérdezte Budai. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

- Igen. Ezért lényeges az ön állítása, miszerint a honvédség adatai hamisak. - Ki hamisítja meg őket? - kérdezte Dániel, aki a fotelba süppedve minden szóra nagyon figyelt. - Meggyőződésem, hogy maguk a műszerek adnak helytelen adatokat. Az állomásokról néhány naponta gyűjtik be a kazettákat magyarázta Budai. - A járőrkocsikban két, tiszti rangú katona ül, az ezredes, aki felügyeli őket, nyilvántartást vezet. Ebből kiderül, hogy egyetlen hónap alatt huszonhét ember végzett ilyen szolgálatot. Az adatokat ezután egy nyolc-tíz emberből álló együttes táplálja számítógépbe, illetve ábrázolja grafikonon, ugyancsak ők készítik a térképeket is. Ha a kazettán rögzített adatokat változtatná meg valaki, ahhoz nem csak különleges berendezésre volna szükség, de túlságosan sokan lennének a beavatottak is. Sokkal egyszerűbb, ha a kazetta eleve magasabb sugárértékeket rögzít, mint amilyenek valójában léteznek a város területén. - És ez hogy képzelhető el? Ne haragudjatok, ne haragudjon, tábornok úr - szólt közbe Ildikó -, de én irodalomtanár vagyok, mindezt nem értem. - Nagyon egyszerű, szívem - dörmögte Dániel; és a felesége karjára tette a kezét -, a mérőműszer közelében valamilyen sugárzó holmit kell elhelyezni. - Ön is erre gondolt? - nézett a tábornok Budaira. - Erre! Az egyik állomás ugyanis egy nap hirtelen megnövekedett adatokat rögzített, majd néhány nap múlva ismét a korábbi, egészen minimális szintet mérte. - Vagyis egy kóbor kutya fölkapta a kis szelencét vagy üvegcsét, vagy mi a csudát, amiben az izotóp volt, és elvitte - nevetett Dániel. Ildikó nem nevetett. Most látta át egészében, hogy miért olyan fontos, hamisak-e az adatok, vagy sem? - De hát ez gazemberség! Valaki azt akarja, hogy...

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

Elhallgatott, aztán az unokatestvérére mondaná: Berci, kezdelek megérteni.

nézett,

mintha

azt

- Kedves vendégeim, engedjék meg, hogy egy kicsit siettessem a beszélgetésünket. - A tábornok pipája most kiválóan szelelt, hatalmas, kék füstgomoly szállt a mennyezet felé, amint megszívta. Arca ugyanolyan volt, mind eddig, meg-megvillant egy kis mosoly, a szavai ritmusa sem változott. Budainak mégis az az érzése támadt, hogy valamilyen indulat színezi az öregúr mondandóját. - Említettem már, hogy nyílt, hivatalos megoldásokra hiába számítunk. Budai úr pedig ecsetelte, milyen elhagyatottságban élnek azok, akik visszaszöktek és makacsul Budapesten akarnak élni. Ki kell találnunk, miként biztosíthatunk számukra gyógyszert, valamelyes orvosi ellátást, jó ivóvizet, megfelelő tájékoztatást. Kedves Dániel, arra gondoltam... Kint, az utcán lövés dörrent. A tábornok úgy ugrott fel, mint akit rugó lök ki a székből, egy ugrással a szomszéd szobába vezető ajtónál termett, s a villanykapcsolót elfordította. A középen lógó, hatalmas csillár kialudt, csak egyetlen, kis olvasólámpa maradt égve, valahol a könyvespolcon. A gyenge fény miatt szomorú félhomályba burkolózott az előbb még jó hangulatú, meleg könyvtárszoba. Ildikó egészen megrettenve ült, remegett, Dániel melléje guggolt és a kezét fogta. - Úristen, mi ez, mi történik itt, miféle világ ez? - suttogta az asszony és hol a férjére, hol az unokatestvérére nézett, támaszt, vigaszt keresve. Budai az ablakhoz lépett és igyekezett óvatosan kinézni a vastag takarófüggöny résén. Nem látott semmit, így visszafordult a szoba belseje felé. Megint hatalmába kerítette a zavaró, rossz érzés: miért engedelmeskedett? Miért egyezett bele abba, hogy Ildikót és Dánielt idehozza? - Budai úr, jöjjön csak! - hallatszott a tábornok hangja a nyitott ajtóból. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

A másik helyiségből fény áradt, és miközben Budai közeledett, a tábornok ismét meggyújtotta a nagy csillárt is. Az ajtón belépve egy jóval kisebb szobába kerültek, ahol egy egyenruhás katonai rendész és egy civil férfi közrefogva tartott egy félájult nőt. - Megsebesült? - kérdezte Budai. - Nem, uram, csak leütöttem - mondta szenvtelenül a civil mindjárt magához tér...Kissé túl nagyot ütöttem. - Nézze csak meg jobban - szólt a tábornok. Budai közelebb lépett, aztán meglepetten felkiáltott. - De hiszen... - Igen - mondta az öregúr és megfogta Budai karját, mintegy jelezve, hogy most nem kell többet mondania. - Hogyan történt? - Jelentem, tábornok úr - vette át a szót a katonai rendész -, felfigyeltem rá, hogy ez a nő a vendégek taxija után érkezett, ugyancsak taxival. Fizetett, kiszállt és már egy órája itt sétál, a ház körül. Megelégeltem és odaléptem hozzá, hogy megkérdezzem, kire vár, mire vár, de mire megszólaltam volna, pisztolyt rántott elő és lőtt... - Én viszont már a háta mögött voltam és leütöttem - folytatta a civil. A pisztoly már az asztalon hevert. Átkutatták a még alélt nő ruháját. Végül az egyik zsebéből előkerült egy jegy, a repülőjegyekhez hasonló kivitelű. - A Győr és Budapest között közlekedő különleges autóbuszra szól. - Budai jól ismerte a jegyet, hiszen ő maga is ilyennel utazott. De erre a buszra csak útlevéllel lehet fölszállni. Nincs nála efféle? - Nincs - mondta a civil, miután ismét gondosan átkutatta a nő ruházatát. - Tábornok úr, mi legyen? - Semmi. Vigyék el a legközelebbi rendőrőrsre, és tegyenek ellene följelentést tiltott fegyverviselés és fegyverhasználat miatt. A jegyzőkönyvbe diktáljanak valami más utcanevet. Köszönöm, uraim. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

Azok ketten kivonszolták a nőt, a tábornok és Budai megfordult, hogy visszalépjenek a könyvtárszobába. Az ajtóban ott állt Ildikó és a férje. Budai észrevette, hogy unokatestvére szemében valami új, kemény villanás jelent meg. Ismerte jól az asszonyt: ez a villanás azt jelenti, hogy valahol, a lelke mélyén Ildikó rejtett makacsságot táplál, s ez előbb-utóbb olyan döntéssé érik benne, amit aztán tűzönvízen keresztülvisz. Hirtelen megjelent előtte a tíz évvel korábbi Ildikó, amikor anyja - Budai nagynénje - a fejét ingatta: - Kislányom, kislányom, ez a Dániel...? Ez a Dániel? Te magad mondod, hogy az apja szerb, az anyja zsidó... hogy képzeled? Csak azt ne várd, hogy nekem tetszeni fog... Akkor villant így Ildikó szeme. Az öregasszony pedig hamarosan úgy megszerette a vejét, mintha a saját fia lett volna. De most miféle döntés készülődik az amúgy mosolygós, szelíd Ildikó lelkében? - Tehát fölismerte, Budai úr - szólt a tábornok és visszaült a fotelba, mintha mi sem történt volna. - Fölismertem, tábornok úr és bosszús vagyok. Budai elmondta, hogy miután a presszóból távoztak, ő elballagott a Csontváry-képeket megnézni, és amikor kilépett a múzeumból, a feltűnően csinos nő, akit a presszóban megfigyelt, éppen ott ballagott, a fiatalemberrel ölelkezve. - És ez volt az a nő? - kérdezte Dániel. - Valami nyomorult, ideges kezdő vagy amatőr lehet - a tábornok az este folyamán másodszor nyúlt a poharáért, eddig alig egy kortyot ivott. - Hiszen másként nem kezdett volna lövöldözni! Újabban majdnem naponta látnak a ház körül gyanús alakokat, de a legtöbbjüket csak lefényképezik. - De ki ez, és miért...? - kérdezte Ildikó. Az öregúr vállat vont. Visszatért a félbeszakadt témához és lassanként Budai ismét megérezte, hogy a tábornok szavait valami fűti. Valami, ami több és más, mint egy különleges feladattal IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

megbízott és ennek érdekében tábornokká is kinevezett szakember ügyszeretete. Az idős férfi most már nem szórakozott a pipájával. Halkan, folyamatosan beszélt, időnként kortyolt az előtte álló borospohárból. Igyekezett többféle szempontból megvilágítani azt a bonyolult helyzetet, amelynek különböző részleteit már ismerték. Beszélt arról, hogy a magyar szervek és hivatalok még mindig teljesen bénultak, hiszen nincs olyan területe az országnak, amelyet súlyosan ne érintett volna az egykori főváros tragédiája. A legtöbb központi szerv tehetetlen, és képtelen megtalálni a módját, hogy a sérült országot valamiféle kimozdulás felé irányítsa. A legnagyobb fejetlenség természetesen a zárt környezettel kapcsolatos. Még mindig egy katasztrófa utáni mentési lehetőségek módját keresik, pedig múlik az idő. - Olyan ez, mintha egy gépkocsitelep diszpécsere képtelen volna a rendes járműforgalmat megszervezni és egyfolytában csak riadókocsikat küldözgetne - mondta, és ismét ivott egy kis korty bort. Azzal folytatta, hogy informális megoldások alkalmazásával elő kell segíteni, hogy Budapest élete normalizálódjék. Az embereket nem lehet rávenni arra, hogy visszaköltözzenek, erre egyelőre tilos felszólítani őket, de hagyni kell, hogy aki ott akar élni, az találjon rá módot. Ő maga kezeskedik azért, hogy többé semmilyen kitelepítési akciót ne folytasson se a honvédség, se a rendőrség. Még akkor se, ha külföldről, nemzetközi fórumról érkezik felhívás arra,, hogy szigorítsanak. - Ön az ezredesnek leadott beszámolójában írt például egy telepről, ahol egy pappal az élen megszervezték az életet - mondta az öregúr Budainak. - Látja, azok az emberek már tesznek valamit. Tudom, hogy másféle telepek is létrejöttek. Az intézet, amelynek ön a látszat kedvéért a kutatója, hivatalosan az ott élők felmérésével, a helyzet állandó regisztrálásával meg effélékkel foglalkozik. Sajnos, a személyi összetétele olyan, hogy igazán hathatós segítséget nem nyújthat. Pedig ez lenne az igazi feladata. Nincs befolyásom ezen a téren. Az ezredes nagyon megbízható és nagyon tisztességes ember, IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

de formalista és csak saját magával van elfoglalva. Érthető, hiszen világéletében katona volt. Sokáig beszélt még, olyan terveket adott elő, amelyek a másik három számára majdnem szédítőeknek látszottak: a pusztulóban lévő város fokozatos betelepítéséről, arról, hogy miként lehetne megszervezni mindent, ami egy város rejtett életéhez szükséges. - A többi nem izgat, értsék meg. Az, hogy Budai úr az ezredes és még néhány megbízható ember segítségével hogyan fogja bizonyítani az adatok hamisságát, az szakmai kérdés. Más az, hogy miként segíthető elő a normális élet. - Tábornok úr - szólt közbe végre Budai -, nekem úgy rémlik, hogy van egynéhány olyan erő vagy szervezet, vagy micsoda, amelynek nem tetszik, ha betelepülnek. Mindent elkövetnek azért, hogy a város halott övezet maradjon. Amíg ezeknek a nyomára nem jutunk... - Többnyire már a nyomukra jutottunk - legyintett a tábornok -, hiszen jó néhányan dolgoznak ezen a területen. - Budapesten? - kérdezte Ildikó, akinek mostanra végleg eltűnt a mosoly az arcáról. - Nem, hanem az irányításom alatt - válaszolta az öregúr. - De ismétlem, ez rutinmunka, kialakult módszerei és eszközei vannak. Az új és különleges feladat a város újjászervezése. Hogy élő város legyen Budapest, még ha sérült is. Ne egy halott épületegyüttes sorsáról akarjon dönteni a világ, ha egyáltalán a világ döntése lesz a mérvadó! Értik? Egy terület sohasem azé, aki meghal érte, hanem azé, aki ott él és ott gyermeket nevel! - De addig, amíg a sugárzás hamisítását nem... - Dániel szokásához képest gyorsan kezdett hozzá és kissé belegabalyodott vagyis, amíg a csalás nem bizonyított... - Ha bizonyítjuk, akkor is hosszú időbe telik, amíg nyilvánosan és hivatalosan rehabilitálható területté nyilvánítják az övezetet! Ne feledje, kedves Dániel, hogy létezik az ISF, a Nemzetközi Biztonsági Alap, létezik mindaz a nemzetközi kötelezettség, amely a biztonságra IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

hivatkozva számos korlátozást vár el a magyar kormánytól. Akkor is, ha a sugárfertőzés mondvacsinált ürügy volt! Lezáratni a területet, ez egy pillanat műve volt, evakuálni a lakosságot, ez is alig néhány hónap! De visszaállítani a terület egykori, normális státuszát? Ez évekbe fog telni! - És addig? - Addig, akár titokban, nekünk kell arról gondoskodnunk, hogy az ott élők ne süllyedjenek kőkorszaki szintre! Hogy a kráter körül ne valami öntörvényű rablófészek alakuljon ki! És a jól szervezett tevékenységnek még a hivatalos Magyarország előtt is titokban kell folynia! Másként politikai érdek, rövidlátás, szolgalelkűség megakadályozza! És jöhet egy új garnitúra, amely csak azt látja üdvözítőnek, ha ismét katonákkal evakuáltatja az ott élőket! Budainak most már semmi kétsége sem volt afelől, hogy valódi tűz lobog a tábornok szavaiban. Az előadás, amelyet nekik tartott, és amelynek egyik-másik részlete szinte megfoghatatlan távlatokba csúszott, nem egy katona előadása volt. Nem a bizalmas ügyekkel foglalkozó, magas rangú tiszt előadása. Ki ez az ember? Az utolsó mondatokat már úgy mondta, hogy ültében kissé előredőlt. Kialudt pipáját szorította egyre jobban, ujjai elfehéredtek. Egy percnyi szünet után Budai megjegyezte: - Tábornok úr, folytatom! Holnap visszatérek az övezetbe. Az öreg férfi ránézett, gondolatoktól visszatér a teendőkhöz.

látszott, hogy a távolba röppenő közvetlen, mondhatni szolgálati

- Igen, Budai úr, de előtte még jelentkeznie kell az irodámban, hogy hivatalosan is találkozzunk. Ott ilyesmikről nem ejtünk egy szót sem! Ön pedig, kedves Dániel - fordult komoly arckifejezéssel a szőrmók férfi felé - remélem, kiötöl valamiféle rendszert, valamilyen megoldást. - De hát... én... én alig ismerem Budapestet!

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

13

- Majd megismeri - mosolyodott el az öreg, aztán Ildikóra nézett. Remélem, asszonyom, ön ebben a férje segítségére lesz! Ildikó nem szólt. Komoran nézett önmaga elé, aztán megrázta a fejét: nemet intett. *** A táj ugyanaz. A táj mindig változik és mégis ugyanaz. Folyamatosan változik, ezért nem vesszük észre. Es az ember is ugyanaz, mert saját magában sem veszi észre a változást. Legfeljebb a zökkenők figyelmeztetnek a mozgásra. Az autóbusz szinte surran az úton a pilisi dombok között a halálra ítélt város felé, de közben egyet-egyet zökken, s ahol repedezett az úttest, még zötyög is. Hiába a legfinomabb rugózás, a puha védelem. A zötyögés pedig idővel elaltat, az alvás ellenőrizhetetlenül viszi az alvót úttalan utakon olyan tájakra, ahol a képeknek nincs határuk, nem zárja őket keret, és a dimenziókra fittyet hányva olvadnak egymásba, teremnek egymásból, egyik a másik közepéből növekszik, vagy éppen fejre állva fordul színtelen hangokká. Budai szeretne benyitni egy szobába, hogy azoknak, akik odabent ülnek, elmondjon valamit. A felesége ül ott, az bizonyos. Neki pedig felmondtak, a hirtelen támadt piac és a még hirtelenebbül támadt kisszerűség az ok, de az asszony a soron következő filmet nézi a tévében, vagy a soron következő tejeskávéra gondol, amit reggel fog meginni ... ...miért zavarsz állandóan? Csak a te gondjaidról beszélhetünk, és az, hogy ma egy beteg elsírta magát, mert mániákusan azt hiszi, hogy rákja van, pedig csak reumás, az téged nem is érdekel... ...hagyjatok békén! Ildikó unokahúgom és a férje, Dániel már hónapok óta nem is mernek meglátogatni minket! Ha Budapesten járnak, presszóban találkozom velük, mintha nem volna lakásom, ahol beszélgessünk, mert amikor utoljára itt voltak, olyan csúnya cirkuszt csináltál! Mindenki elkerül minket, a barátaim sem jönnek, hiszen ők nem kötelesek elviselni a hisztériádat, Kérész Ferivel a IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

múltkor úgy viselkedtél, hogy szinte reszketve menekült, még jó, hogy nekem visszaköszön, mert azt sem csodálnám, ha... ...mindig mindenért én vagyok a hibás... ...jó, jó, hagyjuk, holnap délelőtt lemegyek Kaposvárra, mert édesanyám beteg, csak késő este érek vissza... ...na persze, autókázol egy kicsit, én meg viseljem a háztartás gondját, rohanjak délután a gyerekért, miközben te valahol az idődet múlatod, nem is tudhatom, hogy merre jársz, biztosan nő van a dologban, más, rendes férfiak itthon a... ...hiszen az előbb mondtam, Kaposvárra, ne kezdjük újra...

hogy

anyámhoz

látogatok

Csend. Az autóbusz megállt, Budai megdörzsölte a szemét és kinézett a zöldes árnyalatú üvegen át. Miért álltak meg, talán már itt a turistáknak szánt látványosság, a Kaszásdűlő táján a HÉVszerelvényből csinált szellemvasút? Nem, még Békásmegyerig sem értek el. Az autóbusz előtt megállt a honvédségi terepjáró, a kocsi tetejére szerelt gyorstüzelő vészjóslóan elfordul az egyik facsoport felé, miközben a kocsi parancsnoka rádión közli az autóbusz vezetőjével, hogy óvatosan hajtson utánuk. A facsoportnál valami gyanús mozgást észleltek, szerencsére nem tüzelnek oda. Továbbhajtanak. A busz idegen ajkú utasai felajzottan nézelődnek, akad olyan is, aki föltételezi, hogy az egész különleges autóút, az elöl hajtó fegyveres őrség, minden-minden csak jól szervezett látványosság. A magyarok csináltak ilyesmit korábban is, akkor az autóbuszokat betyároknak öltözött lovasok támadták meg, és karikás ostort pattogtattak. Budai igyekszik minél kényelmesebben ülni és lehetőleg szundítani. Védettebb már lelkileg, eszébe sem jut, hogy a wonderful urak és ach-schön asszonyságok szavait helyreigazítsa. Gondoljon mindenki azt, amit akar. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

Sikerül egészen tunya hangulatba ringatnia magát, és igazán csak akkor tér magához, amikor az autóbusz már a fertőtlenítő alagúton is áthaladt. Lehet kiszállni. Gyorsan fölveszi a portán a kulcsot és siet a szobájába. Becsukja az ajtót, aztán egyenest a hűtőszekrényhez lép, fölnyitja és a gyümölcsleves dobozokat kezdi kipakolni. Mindegyik érintetlen, lötyög bennük a barack, szűrt alma és egyéb. Fegyver sehol. - A stukkerodat keresed? Budai megfordul. A fürdőszobából Iván Iván lép elő, kezében a pisztoly. Budai elsápad és fölemeli a kezét. Az igazgató arca komor, de leereszti a fegyver csövét, és az asztalra teszi, majd leül. Budai is leereszti a karját, de nem mozdul. Hallgatnak, aztán Iván Iván ideges feszültséggel a hangjában hozzákezd: - Valami azt súgta, hogy figyeljelek! Nagyon sajnálom, Berci! Én ezt a kis kutatót úgy vettem át és úgy alakítottam ki, hogy biztosítottak: sem a honvédség, sem a belügyi szervek, sem másféle testület nem teszi be a lábát! Nemzetközileg ellenőrzött területen vagyunk és működésünket csak teljesen nyíltan, tisztán tudományos eszközökkel folytathatjuk! Én ezért vagyok felelős. Arról nem volt szó, hogy az intézet állományában titkosügynökök dolgozzanak, arról pedig még kevésbé volt szó - Iván Iván idegességében egyre jobban megemelte a hangját -, hogy valaki közöttünk fegyverrel grasszáljon! Miközben az igazgató egyre idegesebb lett és kiabált, Budai teljesen megnyugodott. Ha csak erről van szó, akkor nincs túlságosan nagy baj. Tudta, hogy támadnia kell. - Hogy mertél a szobámban kutatni? - Kötelességem volt. - Igen? - Budai igyekezett nagyon halkan, magabiztosan és élesen beszélni. - Furcsa kutatóintézeti igazgató az, akinek kötelessége a házkutatás! Ki bízott meg vele? Ki engedett be ide? - Berci, értsd meg, hogy az intézet lehetőségeit kockáztatod... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

Budai egyre jobban megnyugodott. Miközben beszélt, közelebb lépett az asztalhoz, amelyen a fegyver feküdt. Ugyanakkor Iván Iván teljesen a mély fotelba süppedve ült, valódi kétségbeeséssel. Egészen bizonyosnak látszott, hogy őszintén beszél. Budainak most már csak attól kellett tartania, amitől általában a fegyverhez nem szokott, rémült emberek esetében: hogy ijedtükben, vaktában lövöldözni kezdenek. - Kedves igazgatóm, a gondjaidat megértem - óvatosan ismét közelebb lépett az asztalhoz -, de nem ez a dolog elintézési módja. Felháborító, hogy kutatni kezdtél... - villámgyors mozdulattal elkapta a fegyvert az asztalról és Iván Ivánra irányította. Az igazgató jószerivel föl sem fogta, hogy mi történik. Budai közben megvizsgálta a fegyvert és elmosolyodott. - Tudod - kezdte egészen lágyan -, ha nincsen csőre töltve, akkor hiába fogod valakire, úgysem tudsz vele lőni. - De én... de mit akarsz, Berci... én nem... Budai hideg arckifejezést öltött, és csőre töltötte a pisztolyt, mert számított rá, hogy az undorító, fémes csattanás megteszi a hatását. Ismét az igazgatóra szegezte a csövet. - Látod, kedves Iván, most már lehet lőni vele. Iván Iván izzadni kezdett, és látszott, hogy ültében remeg. - Berci... Berci... - Ki bízott meg azzal, hogy a szobámban kutass? - Senki... ne haragudj rám... kötelességemnek éreztem, hogy... - Hogyan jöttél be? Milyen kulccsal? - Igazgatói jogomnál fogva... elkértem a szobaasszonytól a... - Ki tud még erről? Iván Iván olyan nyílt döbbenettel nézett Budaira, hogy nyilvánvaló volt: senki más nem tud róla. Budai eltette a pisztolyt. Leült az igazgatóval szemben és rágyújtott. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

- Ide hallgass, öreg! Hiszek neked. Nem tehetek mást, elhiszem, amit mondtál, nem akarlak kikészíteni. - Kis szünetet tartott, hogy Iván Iván rágódhasson a szavain. - A szobaasszonyt biztosítod, a te dolgod, hogy miként... biztosítod, hogy valamilyen munkatársi viccről vagy egyéb ilyesmiről volt szó. Én pedig figyelni fogok, és ha bárkinek, érted, bárkinek beszélsz, hát ígérem, hogy kikészítelek! - De... könyörgök... - az igazgató halálsápadt volt. - Nem - mosolygott Budai -, nem arról van szó, hogy lelőlek! De most már tudod, hogy könnyen elintézhetem a visszahívásodat! Na, gyere, most nevetgélve megbeszéljük ezt a vicces betörést és te visszaadod a kulcsot a szobaasszonynak! Kiléptek a folyosóra, Budai bezárta az ajtót, közben mosolyogva oldalba bökte Iván Ivánt. - Nevetgélj, öreg, mert bokán rúglak! Amikor végre az intézet bejáratához közeledtek, még egyszer megállította a másikat. - Figyelj rám! Én egy ideig még az intézet kutatója vagyok, te pedig az igazgatóm vagy, ezt ne felejtsd! - Értem, értem... Hatossy Baba ragyogott az örömtől. - Összeszerelték a gépet és megkaptuk az engedélyeket! Holnap leszállok! Iván Iván viselkedése lassan vált normálissá, Budai látta, hogy a férfi erőlködik, néha egy-egy oldalpillantást vet rá. - Jól van, Baba kedves, Szőcs Bandi és Árfalvi Zsolt menjen veled. - Na végre, én is beléphetek - morgott Szőcs. - Én is mennék, ha elmondjátok, miről van szó! - jelezte Budai.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

- Ahogy óhaj... - az igazgató meglátva Budai vészjósló pillantását, elharapta a szót. - Rendben van, Berci, engedélyezem, hogy négyen menjetek. Hatossy Baba felvillanyozva magyarázta a készülődés okát. Engedélyt kaptak arra, hogy a kutatók közül valaki leszálljon a kráter mélyébe és megfigyeléseket folytasson. Mivel elsősorban a partszakaszon még föllelhető veszélyes pontok, csatornaalagutak és más, erősen alámosott, tehát omlásveszélyes területek földerítése a lényeg, ezért Hatossy Baba fog először leszállni, hiszen ő ezeknek a dolgoknak a szakértője. - Meg kell vizsgálni a mederben heverő roncsok helyzetét is kezdte Árfalvi Zsolt -, hiszen a dunai hajózás már két éve szünetel, mert nem tudjuk, mi van a víz alatt. - Az majd újabb lemerülések kérdése - szólt közbe Iván Iván. - Ha valóban olyan mély, a kráter, mint feltételezzük - Hatossy Baba elsősorban Árfalvihoz beszélt -, akkor a roncsok is olyan mélyen vannak, hogy nyugodtan lehet majd hajózni. - Ha a sugárfertőzés csökkenése lehetővé teszi! - emelte föl az ujját Iván Iván, és automatikusan ismét Budaira nézett. - Ha egyáltalán van még sugárzás - morgott Szőcs. - Túlságosan sok a „ha” - mondta Árfalvi, -, majd holnap okosabbak leszünk. - Te, Zsolt - bökte meg Budai, amint kettesben haladtak Árfalvi szobája felé az intézet folyosóján -, át kellene néznünk a sugárzási adatokat és elemeznünk azokat az értelmezhetetlen ugrásokat! Nagyon fontos lenne, hogy... Az alacsony ember rövid karjaival hadonászni kezdett. - Berci, nem tudok kettészakadni! Most ezt a holnapi vizsgálatot kell előkészíteni, átgondolni! Most ez a feladatom!

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

- Hosszú ideje ezt készíted elő Hatossy Babával együtt! - morgott Budai. - A sugárzási adatok pedig közvetlen kapcsolatban állnak azzal a kérdéssel, hogy mikor lesz ismét lakható a város! - Nem tudok egyszerre több dologgal foglalkozni! Különben is, hogy mikor lesz lakható... az távoli kérdés, nem is a mi kompetenciánk! Majd, Berci, majd! Budai elégedetlen érzéssel lépett a szobájába. Természetesen az íróasztalán minden össze volt keverve, nyilvánvaló, hogy Iván Iván itt kezdte a kutatást. Vállat vont, aztán rendezgetni kezdte a dossziékat, kimutatásokat és grafikonokat. Az ezredestől kapott térképet fölragasztotta egy szekrényajtóra, hogy jobban láthassa. A szigorúan zárt körzetet többé-kevésbé egymástól egyenlő távolságra vették körül a mérőállomások, míg némelyikük benyúlt a legbelső körbe, a romokban heverő városrészbe. Ilyen állomás volt a Széna téri és a Szent István körúti, vagy éppen az Alagút Duna felőli szájánál álló 3as mérőhely. - Az én feltételezésem a helytálló - morogta önmagának Budai, amikor ennek a pontnak az adatait végignézte. A 3-as állomás feleakkora távolságra sincs a robbanás, illetve a kráter központjától, mint a Kálvin téri 4-es. Amott augusztus 27-étől kezdve mégis erősen megnövekedett a mért sugárzás, amíg aztán néhány napja szét nem verték. Az alagúti ponton viszont hónapok óta teljesen normális a sugárszint, semmi változást sem mutat. - Mindaddig, amíg valaki oda nem csempészi a kis, sugárzó szelencét... Felhívta a recepciót, és kérte, hogy adják meg Promt úr lakosztályának telefonszámát. A portás azonban közölte, hogy Promt úr előző nap elköltözött. - Ez azt jelenti, hogy a felesége, Mrs. Promt is eltávozott? - Igen, uram, a házaspár együtt távozott - válaszolta a portás kissé indignált hangon. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

Budai csalódottan tette le a kagylót. Tulajdonképpen örült volna, ha az asszony még ott unatkozik a szállodában, és megbeszélheti vele, hogy a négyszáztízes szolgálati lakásban találkozhatnak. Váratlanul úgy érezte, hiányzik neki Rita asszony, aki egy ideig csivitelne, aztán levetkőzne és a végén halk, vékony hangon nyávogna, mint egy kiscica... - Nana... - szólt önmagára, hogy elhessegesse a fölösleges képeket. - Így nem jutunk semmire! Különben is, ami a nőügyeit illeti, még mindig függőben van a titkárnővel folytatott beszélgetés. Hiszen azzal váltak el akkor, hajnalban, hogy bőven akad megbeszélnivalójuk, a lány is gondolkodik és ő is. Azt az alig egy, héttel korábbi éjszakát különben sem tudná elfelejteni. Úgy érezte, soha még ilyen furcsa találkozása nem volt. Valami kezdettől fogva zavarta a kerek arcú, kék szemű lányban. Az a furcsa, támadó hang, amivel számon kérte, hogy a férfi az angol nővel volt... Azon a késő estén, amikor a lány végre megjelent a liftajtóban, ő már azt hitte, hogy Tünde valakinek a megbízásából nyomoz utána. A lány enyhe illatfelhőbe burkoltan egyenest az ő nyakába ugrott és szájon csókolta, aztán visszarántotta ugyanabba a felvonófülkébe, amelyikkel megérkezett. - El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy megvártál lihegte -, és nagyon szeretnék beszélgetni veled, de semmi kedvem egy presszóba vagy drinkbárba beülni. Meghívlak egy italra a saját szobámba. - Ez aztán a határozottság! - szaladt ki Budai száján, aztán hallgatva mentek a lány szobájáig, amely az ő szobájától három vagy négy ajtónyira nyílt. Tünde előrement, lámpát gyújtott. A bútorzat ugyanolyan, csak minden éppen fordítva: a bejárattól jobbra nyílt a fürdőszoba, a szobában ugyanolyan heverő, csak az ellentétes oldalon. És ugyanaz az enyhén zöldes, sugárzásvédő ablaküveg. Persze volt egy hatalmas különbség: Tünde lakásában rend volt, a dohányzóasztalkán egy kis IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

csipketerítő, a hűtőszekrény tetején ugyancsak tisztaság, papírterítő és elmosott poharak. Az ágy fölötti polc pedig nem volt olyan üres, mint a férfi szobájában, hanem néhány könyv és folyóirat állt rajta: Nagy László összes versei, egy színházi évkönyv, egy kézikönyv, amely utasításokat közölt a horoszkóp felállításához, divatfolyóiratok és egyebek. - Foglalj helyet - mondta Tünde igazán háziasszony módon, aztán poharakat és italt vett elő. - Kérlek, tölts, te vagy a férfi. Koccintottak. A lány mélyen Budai szemébe nézett, és amíg ivott, addig is a férfin tartotta a szemét. Aztán letette a poharat, és átült annak a fotelnak a karfájára, amelyben Budai ült. Megint mélyen a férfi szemébe nézett, a vállára hajtotta a fejét és lágy hangon megszólalt. - Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra? Budai önkéntelenül a könyvespolc felé pillantott, ahol hangsúlyosan állt a Nagy László-kötet. De mit akar ez a lány, hogy ezzel az egykor oly népszerű versidézettel kezdi? A következő másodpercben a titkárnő felugrott és az ablak előtt kezdett sétálni, majd Budaival szembe fordult: - Szeretlek! A férfi úgy érezte magát, mintha egy színházi próbán ülne, amelyen a színésznő egy érzelmes, meghitt jelenetet most először próbál, és ezért kissé kemény a ritmusa, kissé még darabos az egész. A jelenet megerősítette abban, hogy Tünde nem őszinte. Játszik. Valamit titkolni akar előtte, csakhogy rosszul csinálja. A következő másodpercben azonban rájött, hogy téved. Ha egy nő el akar csábítani egy férfit, hogy nyugodtan nyomozhasson utána, hogy kifigyelhesse, hogy elterelje a figyelmét, akkor könnyedén és simán képes a dolgot véghezvinni. Tulajdonképpen talán nincs is a világon olyan nő - hát ha még ráadásul csinos is -, aki erre ne volna képes. De ehelyett egy merev, hajlékonyságra képtelen szerepet eljátszani? Úgy tenni a könnyed, vonzó elcsábítás helyett, mintha IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

nehezére esnék a dolog, akár egy Orsolya-rendi matematikatanárnőnek? Nem, ehhez igazán komoly, nagy színésznőnek kellene lennie. És ez az alacsony, kerek arcú, kék szemű lány most valóban szögletesen viselkedik. - Tudom, hogy meglep, amit mondok, de úgy vedd, hogy nagyon őszintén beszélek - folytatta a lány, aztán arrébb lépett és felült az íróasztalára. így még távolabb került a férfitól, aki nem mozdult a fotelból. Várt, figyelt. A meglepő stílusú bevezetés valóban kíváncsivá tette. Tünde a lábát lóbálta, aztán leugrott, az asztalhoz lépett, töltött magának, és pohárral a kezében ismét visszaült az íróasztal tetejére. - Azt már tudod rólam, hogy a vőlegényem rendőr volt és a Duna-parton teljesített szolgálatot a robbanás napján. És azt is tudod, hogy anyám a Fő utcában lakott. Én felváltva hol anyámnál aludtam, hol meg Jánosnál, a vőlegényemnél. Augusztusban két vagy három napra János elutazott valahová, én pedig anyámnál laktam. Anyámnak nem volt nagy nyugdíja, az egyik szobáját kiadta valamelyik utazási irodának. Akkor éppen egy szegedi nőgyógyász lakott ott két napon át. Továbbképzésre vagy mire érkezett Budapestre. Szép, jó alakú férfi volt, világosbarna haja csigákba göndörödött. - Aha, itt van a kutya elásva - gondolta Budai -, mert a vőlegényéről csak az a fontos, hogy rendőr volt, ez a nőgyógyász pedig máris szívdöglesztő férfiszépség, részletesen, leírva... - És amikor délután hazaérkezett, rám nézett és így szólt: „Magának olyan szomorú a tekintete!” Ez meglepett és nagyon jólesett, hogy valaki észreveszi. Amikor anyám elaludt, este tíz körül egyszerűen bementem a nőgyógyász szobájába. Kiderült egyébként, hogy az ő neve is János. Nem részletezem. Soha még senkivel nem volt olyan jó, mint vele. Egész éjjel szeretkeztünk. Másnap reggel, az akkori munkahelyemen a főnököm meg is jegyezte: „Milyen sápadt ma, Tündike, rosszul aludt?” És másnap este is bementem a János szobájába és megismételtük. Aztán ő visszautazott Szegedre, a rendőr János pedig megérkezett... én egy héten keresztül mindent elkövettem, hogy elkerüljük egymást, hogy csak telefonon IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

14

beszéljünk. Végül mégis fölmentem hozzá, de olyan undok voltam, olyan rémesen viselkedtem vele, mint még soha. János mégis elsiklott a szúrós szavaim, a gonoszkodásaim fölött. Félelmetesen igyekeztem, hogy végre megelégelje, de nem, délutántól hajnali kettőig kedves volt, szelíden szólt hozzám, akkor értettem meg igazán, hogy szeret, hogy mennyire szeret! Végül azt mondtam, hogy nincs kedvem semmire! Akkor már én kívántam volna, hogy végre lefeküdjünk, de undorodtam saját magamtól, attól, hogy a nőgyógyász Jánossal két éjszakát is töltöttem, meg attól, hogy az én Jánosommal olyan undok voltam. Akkor azt mondta, nem baj, majd pótoljuk, azzal elaludt. Én nem bírtam, csak néztem őt, ahogy alszik, és arra gondoltam, milyen kedves volt hozzám mindig, most is, hogy én csak gyötröm őt... Aztán... aztán másnap jött a robbanás. - És téged azóta kísért a két János... - bólintott Budai, aki még mindig nem döntötte el, hogy komolyan vegye-e a titkárnő váratlan vallomását, vagy nevessen rajta. - Téged pedig azóta szeretlek, hogy legelső délután beléptél a titkárságra. A legelső perctől kezdve tudom, hogy te kellesz nekem, és tőled akarok gyereket! Huszonnyolc éves vagyok, legfőbb ideje, hogy gyerekem szülessen. Te legyél az apja! Budai szinte levegőt sem kapott. Az agya lázasan ismételgette, hogy meneküljön innen, mert ez a nő vagy mániákus, vagy a tragédia úgy megviselte, hogy beszámíthatatlan, de az összes sejtje, a bőre, az izmai, minden porcikája ismét érezte azt az áradó nőiséget, amit a titkárnő láttán már korábban is érzett. A történet, amit a lány kéretlenül elmesélt, mindennapi, említésre sem méltó lett volna, ha... ha nem az a vége, ami. Hiszen Budapesten nyilván naponta sok-sok ezren megcsalták egymást, vagy összevesztek és másnap kibékültek volna, szakítottak és másnap ismét egymásra találtak volna. Csak a robbanás tett visszavonhatatlanná mindent. Ahogyan visszavonhatatlanná tette az ő kicsi Bercijének a sorsát is. De hogy jön most ez ide?

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

Fenékig ürítette a jó ideje kezében tartott poharat, aztán hátrahanyatlott a fotelban. A következő pillanatban Tünde ott termett előtte, a lábához ült és onnan nézett föl rá. A szeméből folyt a könny. - Berci, tudom, hogy mindez, ahogyan letámadtalak azzal, hogy szeretlek... ahogyan elmondtam neked ezt az egészet... lehet, hogy azt gondolod, hogy rossz lotyó vagyok ... nem tudom, mit gondolsz. Lehet, hogy mindjárt felállsz és itthagysz. Ha akarod, tedd meg. De egyet kérek: hidd el, hogy igazat beszéltem! Most egészen más volt a hangja, egészen más a testtartása, az arckifejezése. Úgy látszik, megszabadult valamitől, kilökte magából azt, amit eleve ki akart lökni. Budai letette a poharat és keze ösztönös engedelmeskedve megsimogatta a lány arcát.

mozdulatának

- Most más vagy, mint az előbb. - Tudom - mosolygott a lány a könnyein át -, mert eddig pontosan tudtam, hogy mit akarok mondani, de most már nem tudom. Szó szót követett. Budai érezte, hogy jólesik beszélgetnie, jólesik egy nő kezét fogva érzelmekről, szándékokról szóló, néha bonyolult mondatokat hallania és ilyesmiket mondania. Hosszú ideig beszélgettek, és természetesen kiderült, hogy Tünde ugyanúgy, mint mindenki más, otthonra vágyik. Amikor arról kezdett beszélni, hogy milyen is lehetne kettejük közös élete, Budai meglepve tapasztalta, hogy a lány számos dolgot pontosan úgy képzel el, ahogyan ő maga. Továbbra is a földön ült, Budai lábánál, aztán egyszer csak feltérdelt, hogy az arcuk egy magasságban legyen, és szájon csókolta a férfit, aki átölelte, aztán elkezdte vetkőztetni. Tünde nem tiltakozott, nem fogta le a férfi kezét, hanem mélyen a szemébe nézett és halkan megszólalt. - Ne! Most ne! Én nem flörtölök veled, hanem szeretlek és gyereket akarok tőled. Gondolkodj te is, és ha döntöttél... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

Végül is kölcsönösen abban állapodtak meg, hogy gondolkodnak. Elbúcsúztak és Budai átballagott a saját szobájába aludni. Nem érzett elégedetlenséget, sőt kíváncsi volt önmagára is, a lányra is, hogy mi lesz, ha ismét leülnek beszélgetni. Egy nappal később, amikor a levelet kapta a titkárnőtől, olyan fáradt volt, hogy nem is hederített rá. De most... Nem csak a furcsa, csupán beszélgetésből álló éjszaka izgatta, nem csak arra volt kíváncsi, vajon most mit mond Tünde. Sokkal egyszerűbb érzések is foglalkoztatták. A lány testét képzelte el, a mindig farmernadrágban és fekete pulóverben megbúvó karja, lába, dereka, melle érdekelte. Csapot-papot hagyott és átment a titkárságra. Amint belépett, a lány elmosolyodott, felugrott és eléje sietett. - De jó, hogy most jöttél! Az előbb ment el az igazgató! Átölelte a férfit és megcsókolta, aztán gyengén eltaszította magától. - Menj ki a porta melletti drinkbárba, azonnal ott leszek én is. Valóban, a férfi után két perccel megjelent. Ittak egy-egy kortyot, aztán Tünde kézen fogva a liftek felé húzta Budait. Amikor az emeleten kiszálltak, szinte magyarázó hangsúllyal fordult feléje: - Van egy szabad délutánunk, igaz? Holnap elmentek a kráterhez, és én úgy féltelek! Kinyitotta a szobája ajtaját, majd amint becsukta az ajtót belülről, azonnal elszállt a határozottsága. Megállt, bizonytalanul körülnézett, mint aki nem tudja, miért is lépett be a szobába. Budai várt. Élt a gyanúperrel, hogy megint valami éles, váratlan fordulat következik. Ezúttal tévedett. Tünde ránézett és szinte bűnbánóan megszólalt: - Berci, én tényleg szeretlek. A férfi erre átölelte. Mindketten úgy érezték, hogy ezzel az öleléssel nemcsak egymást találták meg, hanem sikerült végre legyőzniük valamit, ami IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

állandóan körülöttük van, ami őket is, sok-sokezernyi embert is kifordított magából. Mintha fölibe kerekedtek volna annak az odalent fodros víztükörrel ásító kráternek. Nem beszéltek. A lány kedves, háziasszonyos mozdulatokkal vetette meg az ágyat. Mert azt úgy illik, vetett ágyban... Nem beszéltek. Hosszasan, némán bódultak egymásba, aztán mindketten elégedetten hallgatták a másik pihegését. Később a lány fölkelt, italt töltött és odavitte az ágyhoz. - Fiam lesz, tudom - mondta olyan komolyan, hogy Budainak már-már megint nevethetnékje támadt. - És akkor Berci lesz a neve. - Nem - olvadt el a férfi jókedve. - Miért? A te nevedet fogja hordani! - Nem! - ismételte Budai, felhajtotta az italt, aztán elmesélte a lánynak kicsi Berci történetét. - Ne haragudj... - szólt a lány és kék szeme megtelt könnyel. - Ne haragudj, ezt nem tudtam. A te történeted sokkal szomorúbb, mint az enyém. - Ne versenyezzünk, hogy kié szomorúbb. Végre itt vagyunk, ketten és megfoghatjuk egymás kezét - a férfi meg is fogta a lány kezét és úgy beszélt tovább. Érezte, hogy bármilyen furcsán kezdődött is, most meghitt nyugalmat érez. Annyi futó viszony után, annyi vak kapkodás után lehet, hogy valódi szerelmet talált. Megsimogatta a lány kezét és elmosolyodott. - Tudod, úgy érzem, mintha elrúgtam volna magam a parttól és most úszom... talán a másik part felé. - Ki viszi át, fogában tartva, a szerelmet a túlsó partra... - idézte ismét Tünde, aztán elmélyülő hangon hozzátette: - Berci, vigyük át mi ketten, jó? *** Meglehetősen hosszú kocsisor kanyargott végig a Budai által már jól ismert útvonalon. A konvoj parancsnoka az a hadnagy volt, IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

akivel kettesben meglesték a Vérmezőn a máglya mellett gyűlésezőket. Minden kocsi vezetője egyúttal a fegyveres védelmet biztosította, két terepjáróban a négy kutató, másik kettőben a műszaki személyzet, leghátul lánctalpas, emelődaru-szerű szerkezet, amely a kis búvárhajót a víz alá engedi és onnan felhúzza. A kis szerkezet Budait egy nagyméretű hűtőszekrényre emlékeztette, amelynek ajtaja átlátszó. Tulajdonképpen alig-alig alkalmas egyébre, mint hogy valaki beleüljön, és az ajtón át figyelje a víz alatti világot. Egy olasz cég készítette, a lehetséges legszigorúbb sugárvédelmi előírások szerint. Marha Szőcs egész úton azon viccelődött, hogy a szerkezettel akár egy atommáglya belsejébe is biztonsággal lehetne leszállni, de a Duna medrében a krátert és annak oldalfalait szegény Hatossy Baba alig láthatja majd. Budai tudta, érezte, hogy a vég nélküli gúnyolódással Szőcs a saját izgalmát, feszültségét leplezi. És azt is érezte, hogy Szőcs nem fogja betartani az utasításokat, hanem el fog kószálni, fel fogja keresni az Apostol utcai lakását... abban a reményben, hogy a lakás ép, hogy nem fosztották ki, hogy megtalálja a tízéves munkával gyűjtött archívumát, hogy a legfontosabb tanulmányokat, képeket és saját feljegyzéseit el tudja onnan szállítani. - És persze megtalálja a konyhában azt az üveg konyakot, amelyet még elutazása előtt rejtett el rosszabb napokra - gúnyolódott gondolatban Budai. Aztán leintette saját magát: végül is semmit sem vethet egykori osztálytársa szemére. Ahogyan a gépkocsisor végighaladt a Vérmező mellett és a Széna térnél lekanyarodott a part felé, Szőcs abbahagyta a viccelődést és szinte depressziós némaságba süllyedt. Mint az inga, úgy járt a feje jobbra-balra, hogy a terepjáró mindkét oldalán lásson. Egyetlen morgás, egyetlen szitok vagy sóhaj sem hagyta el a száját. Hajnalban esett az eső és egyelőre még felhők borították az égboltot, de már meg-megcsillant a nap. A szűrőszerkezeten át hűvös levegő hatolt a gépkocsik belsejébe.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

- Éjszaka erősen lehűlhetett a levegő - szólalt meg Árfalvi, aki a kocsiból már majdnem érdektelenül szemlélte a rettenetes, elhagyatott tájat. - Igen, ősz van, bármilyen szép is az idő - szólt közbe az őrmester, aki a volánnál ült. - Szent István után vége a nyárnak - mondta Budai -, és Szent István már három hete volt! A Batthyány tér közelébe igyekeztek, ahol az előzetes vizsgálatok és tapasztalatok szerint akad egy olyan partszakasz, amely elég biztonságot nyújt, hogy a lánctalpas daruskocsi megkapaszkodjék és eléggé messzire érjen a víz fölé a teleszkópos emelőkar. A területet természetesen mindenfelé törmelékkel, romokkal vegyes, vastag iszapréteg borította. Azt azonban Budai is csak most vette észre, hogy az épületeknek azok a falai, amelyek a kráter felé néznek, ugyancsak furcsa iszappal vannak födve. A robbanás a hordalékot olyan erővel csapta a falakhoz, hogy azokon jobban megtapadt ez a rémületes, zöldesszürke borítás, mintha vakológéppel lőtték volna fel. Már azokon a falakon látszott ez, amelyek egyáltalán állva maradtak, és vak, kitört, elsodort ablakokkal meredtek a furcsa tó vizére. Budai nagyon nevetségesnek találta, ahogyan a katonák és kutatótársai mind-mind fejükre csavarozzák a sugárvédő sisakokat, előírás szerint. Az ezredes kérésére ő sem tehetett másként. Amikor kiszállt a gépkocsiból, szemben vele ott állt már az ugyancsak beöltözött hadnagy. Egymásra néztek az átlátszó burán keresztül, és mindketten egy röpke mosolyt fojtottak el. A csoport munkához látott. A hadnagy, a műszakiak néhány tagja és Baba kapott rádióval ellátott sisakot, hogy folyamatosan értekezni tudjanak egymással. Árfalvi feljegyzéseibe merült, vagy a fényképezőgépét kattogtatta, gondosan dokumentálva úgy a környék kinézetét, mint az előkészítő munkálatokat. Szőcs álldogált egy darabig, lement a vízpartra a szanaszét heverő betondarabok és autóroncsok között, és hosszasan nézte a vizet, a szinte elérhetetlen messzeségben, a túloldalon álló, romos IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

épületeket. Innen, a víztükör magasságából úgy látszott, hogy a tó túlsó oldalán, szinte a vízből áll ki a Nyugati pályaudvar csarnoka is, a körülötte még meglévő házak is. Budai ugyanúgy, megbabonázva és kétségbeesve nézte a látványt, akár az első alkalommal. Eszébe jutott Zakariás Feri és keresni kezdte a pesti oldalon „Budapest óráját”. Hosszas szemlélődés után vette észre, hogy a Roosevelt tér tájékán valóban a házak tetején hever az óriásdaru és lóg rajta egy tartály. Az „inga” most mozdulatlan volt. Budai megérintette Szőcs vállát, az felriadt, és elindultak a Mártírok útja felé. Szakadozott, aláázott, vizes volt a talaj, még az utcakövek között is csillogott a víz. - Nem is a mi városunk ez, annyira más lett - futott át Budai agyán a gondolat. Romok között lépkedtek, körülbelül az egykori Kapás utca mentén. Jobbról negyvenötven méteres rommező, azon túl a kráter vize, balról az egykor ismerős házak. A partszakasz jobb kéz felé enyhén továbbkanyarodik, a majdnem tökéletes vonalú körívet csak a Rózsadomb látványa töri meg, akár egy kis félsziget. A Mechwart ligetnél már mindketten izzadtak, nehezen vették a levegőt, Budai már nyúlt is a csavarhoz, hogy megszabaduljon a sisaktól, aztán meggondolta magát. Megígérte... És iszákos osztálytársa, marha Szőcs vajon megbízható-e annyira, hogy képes tartani a száját? Nem tudott dönteni. Megígérte az ezredesnek, hogy nem árulja el, nem bomlaszt. Bár Pécsett a tábornok azt mondta, hogy az ezredes tisztességes ember, de rémületesen formalista. Ránézett Szőcsre, akinek a bura alatt eltorzult az arca, aztán vad mozdulattal a csavarhoz nyúlt, és lerántotta fejéről a sisakot. A szája mozgott, de Budai nem hallotta a hangját, mégis tudta, hogy a kopasz építész káromkodik és valami olyasmit hörög, hogy „hát legföljebb megdöglöm...” Nyugodt mozdulattal ő is levette a burát, a másik ránézett. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

- Téged sem érdekel? Mert engem nem! Hallani akarom, mit beszél ez a rohadt város! Ez az átkozott, elpusztult, rohadt város! Szőcs halkan sziszegte a szavakat, aztán leült egy félig összelapított autóroncsra és nézte a Mechwart ligetet. Az őszi melegben még csak alig-alig sárgultak a lombok, a park szinte dzsungellé változott. - Látod, Berci - szólalt meg hirtelen Szőcs egészen más hangon - a víz közel jött, a park gyakorlatilag egy tópartjára került és úgy virít, mint soha azelőtt! - Pszt! Budai a kollégája vállára tette a kezét és a fák közé mutatott. A tisztáson egy lány táncolt. Valószínűtlenül vékony a teste, mintha egy régi divatlap rajza elevenedett volna meg. Hosszú, rosszul szabott, bő, fehér ruhában volt, nyakába vetve egy ugyancsak hosszú, narancssárga sál vagy kendő, amelynek lelógó végét bal kezébe fogta, és lágy, elnyúló léptekkel táncolt. A mozgásán látszott, hogy képzett táncos, nem figyelt semmire, csak libegett ide-oda, kitárt karral a nap felé fordult, a sál lángnyelvként úszott utána. Mozgás közben egy másodpercre megállt, észrevette a két férfit, aztán táncolt tovább, mintha ott sem volnának. Elindultak feléje. A lány abbahagyta a táncot, hátrált. Nem menekült, csak látszott a viselkedésén, hogy ha fenyegetően közelítenének, futásra veszi a dolgot. Talán tízlépésnyire közeledtek, amikor Budai megállt. - Milyen tánc ez? - Napköszöntő! - Táncoljon még! - Majd holnap. Mindig reggel táncolok, amikor a budai Vár mögül már idesüt a nap. Olyankor érvényes. - Mi érvényes? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

- Hát nem érti? - a lány mosolygott. - Feljött a nap! Köszönteni kell, hogy jöjjön minden reggel! Hogy világítson a halott városnak! Egy pillanatig még állt, aztán sarkon fordult, és eltűnt a fák között. A következő pillanatban felhangzott Szőcs zokogása. A férfi csak állt mozdulatlanul, és hangosan zihált, közben a parkról lassan elfordította a szemét és a nagy víztükröt nézte. Budai cigarettát vett elő és némán rágyújtott. Nem vigasztalta Szőcsöt, hagyta, hogy önmagában küszködjék. Mindenkinek meg kell birkóznia azzal, ami megrohanja a pusztulás láttán. Az építész végül megnyugodott és Budaihoz lépett. - Berci, menj a dolgodra. Én is megyek az Apostol utcába. Kezet fogtak, Szőcs nekivágott, Budai nézte még egy ideig, aztán az ellenkező irányba fordult, a Széna tér felé. A tér közelébe érve gépkocsi zaját hallotta. Behúzódott egy betört kirakatú, szétdúlt bolthelyiségbe és onnan figyelte, amint az Regység járőrkocsija odahajt a betonoszlophoz, kiszáll a védőruhás tiszt és kinyitja a vasrácsot, kazettát cserél. Továbbsietett, nagy léptekkel igyekezett a Vérmező felé. Amikor a fák közé ért, óvatosabb lett, elővette a fegyverét is és lassan, folyvást körbe-körbe figyelve igyekezett a középen emelkedő sírdomb irányába. Emberi hangokat hallott, megállt egy vastagabb törzsű fa mellett. - Azt ne szedd le, az nem jó - hallatszott egy férfi hangja, gyermekhang válaszolt rá valamit. Budai végül megpillantotta a csoportot: egy férfi, egy nő, egy fiatal, tizenhat-tizennyolc év körüli fiú és egy kisebb fiú gyűjtögetett valamit. Halkan beszélgetve, szünet nélkül hajladozva vonultak el a tisztáson, a domb tövében, Budaitól húszhuszonöt lépésnyire. Egy család, amint gyógyfüvet vagy valamilyen termést szedeget. A tábornok attól tart, hogy kőkorszaki állapotok állandósulnak a városban? Pedig bizony ez a gyűjtögetés már effélét jelez... egy család télire készülődik... Milyen szép, rózsaszínű álomkép lehetne, IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

elképzelni, hogy Budapest ilyen lombokkal dús város, mint ez alatt a két év alatt lett! - Nono... - intette le Budai a saját, kissé felelőtlen álmodozását. Kegyetlen túlzás efféle zöld álmokat szövögetni egy pusztuló városban, több százezer ember sírja fölött! Körüljárta a középen emelkedő tömegsír dombját, látta a tetején az oszlopot, amelyre kis táblát erősítettek és keresztet festettek, de úgy döntött, hogy nem mászik föl, bár lentről a szöveget és a dátumot nem tudta elolvasni. A több méter magas halom tetejéről ő ugyan alig-alig látna többet, őt viszont messziről észrevennék. Továbblépdelt és körüljárta a halom tövében feketéllő, üszkös romhalmazt is. Enyhén füstölgött még a közepe, nyilván előző este is akkora tüzet raktak, hogy a mélyén lévő parazsat még a kevéske hajnali eső sem oltotta el végleg. A múltkori megfigyelése helyesnek bizonyult: valamivel távolabb kivágott fák tönkjei hirdették, hogy élő fákat vágnak ki és vetnek tűzre. De az üszkös maradványok között léc, deszka, faragott és félig elégett fadíszek is látszottak. Tűzre vetik tehát, ami akad, bútort, ajtófélfát, kivágott fákat. Leguggolt és egy ággal turkálni kezdett a tűzhely maradványai között, mert egy megpörkölődött papírdarabot látott meg. Az ág végével széthúzta a hamut, arrébb tolt néhány félig elszenesedett gallyat. Alattuk egy egész halom könyv heverhetett, mert látszott még egy-egy tábla, néhol a pernyecsomó alakja is őrizte a könyvek alakját, ám az első érintésre fölismerhetetlen halmazzá hullott szét. A tűz és a hajnali, gyenge eső olvashatatlanná tette a még megmaradt lapokat. Budainak különben sem volt kedve vizsgálódni, vajon miféle könyveket égettek az este. Elég az, hogy könyveket, méghozzá nagy mennyiségben. Szó sincs arról, hogy egy rossz árjegyzéket vagy egy amúgy is fölösleges telefonkönyvet használtak volna gyújtósnak. Még guggolva körülnézett, mert úgy érezte, túlságosan sokáig és túlságosan elmerülten vizsgálta a tűz maradványait. Senkit sem látott, így aztán felállt és ballagott tovább a park fái között. Amikor az Alagúthoz ért, hirtelen irányt váltott. Nem jó besétálni a hosszú IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

15

csőbe, amelynek mindkét végéről megláthatják, nincs hova rejtőznie, ráadásul az R-egység járőrkocsija is erre szokott közlekedni, hiszen a 3-as mérőállomás éppen ott, a félig elpusztult Clark Ádám téren található. Nekivágott a domboldalnak, lassan, nézelődve sétált végig a falak és fák oltalmában. Baloldalt magasodott a Királyi Palota, azaz a Széchényi Könyvtár szárnya. Ezt tudomása szerint kimenekítették és lezárták, mindenesetre az ablakok ezen a nyugati oldalon épek voltak, hiszen a légnyomás sem taszította be őket. És zárva minden. Lehet, hogy a sebtiben fölszerelt riasztó- és védőrendszer jól működött, és senkinek sem sikerült behatolnia? Vagy inkább nem is próbálkozott senki? Hiszen az egykori könyvtárban mit keresett volna? Hacsak nem tűzre való könyvet... Elérkezett a Déli Nagy Rondelláig, amikor nagyon pici csöppekben ismét hullani kezdett az eső, aztán el is állt. Váratlanul kitisztult az ég és a szeptemberi nap megint meleget adott. Budai már kanyarodni akart, hogy a Várkert felé leballagjon a partra. Úgy tervezte, hogy a víz mentén egészen a Batthyány térig gyalogol, ahol azóta föltehetően vége felé közeledik a Hatossy Baba merülési kísérlete. - Árfalvi hétezer följegyzést és milliónyi fényképet csinálhatott ennyi idő alatt - mormogta, aztán leült egy kőre. - Légvonalban számítva legalább három kilométert gyalogoltam, a valóságban meg legalább ötöt! Miután így megnyugtatta önmagát, cigarettát vett elő, mert úgy gondolta, megérdemli, hogy ülve szívja végig. Kinyújtotta a lábát és nézelődött. Aztán önmagára mérgesen távolabb húzódott néhány méternyivel egy bokor mellé, és egy fatörzsnek támasztotta a hátát. Így nem veszik észre olyan messziről. - Jellemző, hogy mi az, ami elkerüli a figyelmemet - gondolta és a cigarettát szívta tovább. - Legalább a füstöt széthordja a szél...

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

Tőle alig harminc lépésnyire ugyanis az egykori, fűvel bevetett és parkosított területen, közvetlenül a rondella előtt veteményeskertet pillantott meg. Világosan látszott, hogy gondozzák, némelyik tövön paprika piroslott, mellette egyéb növény, talán káposzta. Ezért húzódott Budai rejtekbe, és bosszantotta, hogy nem vette észre a nyomokat már jóval előbb. Valahol, a közeli házakban tehát laknak. Talán az eső után kisütő napfény hatására, talán azért, mert ő nem zavarta meg a csendes, elhagyatott környéket, egyszer csak gyerekzaj ütötte meg a fülét. Hosszú ideig figyelt, amíg megállapította, hogy az Attila út felőli lejtőn körülbelül melyik ház udvaráról szűrődik oda a zsivaj. A fegyverét ugyan készenlétbe helyezte, de a zsebében tartotta. Nagy nekikészülődéssel vágott át az úton, a veteményeskert mellett, meglepetésére azonban a találkozás olyan természetesen zajlott le, mint a legnormálisabb időben és a lehető legnormálisabb faluban. Az udvaron asszonyok és férfiak vegyesen. Valaki éppen favágáshoz készülődött, mások - főként az asszonyok - valamiféle befőzéssel foglalatoskodtak, két férfi nyakig maszatosan téglákat cipelt. Az udvar másik részében pedig vagy hét-nyolc gyermek hancúrozott, általában tíz év körüliek. Amikor Budai belépett és köszönt egyik-másik fölnézett a munkából és visszaköszönt, vagy intett. Volt, aki abbahagyta a tevékenységét és jól meg is nézte a belépőt, aztán cigarettát vett elő és komótosan rágyújtott. Egy férfi eléje jött és kezet nyújtott. - Isten hozta - aztán jól megnézte Budai öltözékét, a szokás szerint derékszíjra akasztott sugárvédő sisakot -, honvédségi az úr? - Nem, kormánymegbízott vagyok. - Szerintem egyidősek vagyunk, úgyhogy isten hozott - ismételte a másik a köszöntést és végre elengedte Budai kezét. - Meglepő, hogy nem gépkocsin jöttél, mert azt hallottuk volna. - Ti nem szoktatok őröket állítani? A férfi vállat vont. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

- Az elején mi is csináltuk, aztán rájöttünk, hogy semmi értelme. Mi az, amiért megtámadnának minket? Mit jelent az, hogy te a kormány megbízásából jársz itt? Szerveződik valami? - egymás után, szünet nélkül ontotta a kérdéseket. - Azért járok gyalog, mert pontosan tudni akarom, mi történik a városban. Most először esik meg velem, hogy egy közösség úgy fogad, mintha európai emberek volnánk. - Haha, ez jó - nevetett a másik. - Nézd, mit csináljunk? Igazoltassunk? Állítsunk őrszemet oda, a Buzogánytorony erkélyére és az majd kürtszóval jelzi, ha közeledik valaki? Ahhoz, hogy eszeveszett őrültektől megvédjük magunkat, elegen vagyunk. Ha meg valami hadsereg támadna ránk, úgysem tudnánk mit kezdeni... - Más telepeken meséltek fegyveres rablókról is - mondta Budai, amikor leültek az udvar egyik sarkába, miközben a legtöbben sietség nélkül végezték a munkájukat. - Nem tudom, lehet... talán az első hónapokban, tudod? De amikor a fosztogatási hullám alábbhagyott és kiürült a város... megvonta ismét a vállát - nézd, a nagyvárosi söpredék csak sok ember között, a normális, nagyvárosi forgalomban érzi jól magát, itt az égvilágon semmi keresnivalója! - Ti itt szervezetben éltek? - Igen - mondta a férfi, és minden fenntartás nélkül magyarázni kezdett. - Most én vagyok a hetes, ugyanis hetente mást választunk ügyeletesnek, aki nem vesz részt a munkában, hanem felügyel. Én állítom az éjszakai őröket is, mert éjszakánként azért mi is őrséget szervezünk. De nappal... láthatod! Megszerveztük a munkákat, hogy legyen félelmünk, tüzelőnk és ivóvizünk. - Én arra vagyok a legbüszkébb, hogy megszerveztük az iskolát a gyerekeknek! - szólt közbe egy másik, idősebb férfi. Kiderült, hogy ő a telep orvosa. Budai hamarosan magyarázatot kapott arra is, miért volt csend, aztán miért támadt hirtelen a gyerekzsivaj. Szeptember van, tehát elkezdődött az iskola, és a IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

foglalkozások után ebédszünetre kibocsátott kis hadsereg támasztott váratlanul lármát. - Az ebédszünet azt jelenti, hogy itt minden közösen megy? Az étkezés is? - Szó sincs róla - ingatta a fejét a „hetes” férfi. - Közös a konyha, mert így egyszerűbb megoldani, de minden család elviszi a saját lakásába az ételt, és ott eszik. Nem kolhoz ez, hanem kényszerű, kis falu, érted? - Meg is őrülnénk, ha kétszázvalahányan napirend szerint, állandóan együtt volnánk! Még mit nem! - nevetett az orvos. - Nézd, tudom, hogy kívülről elég nehéz mindezt átgondolni, de képzeld magad a helyünkbe - folytatta a magyarázatot az ügyeletes férfi. - Most kivételes időszak van, ősz, nagyon sok munkát kell elvégezni, és ezeket könnyebb együtt. Szó szerint vedd, hogy most van a betakarítás. Egyébként mindenki éli a saját életét vagy a saját családi életét. - Hetente egyszer tartunk gyűlést, mert muszáj megbeszélni bizonyos dolgokat - vette át a szót az orvos. - Ilyenkor tárgyaljuk meg azt is, hogy ami közös kötelesség, azt a következő héten ki végzi, sőt ilyenkor hozunk olyan döntéseket is, amelyek szabályozzák az életünket. Budai másodszor érezte már úgy, hogy túlságosan ideális mindaz, amit a saját életükről mesélnek. Először a Bálint atya telepén fogta el a gyanú, hogy talán nem is olyan szép a társadalmon kívüli kis közösség élete, mint ahogyan azt néhány szóban lefestik. - És nincs semmi baj? - kérdezte. - Dehogy nincs! Elképesztő mennyiségű nyugtatót kell néha rendelnem, mert a magányosság és bezártság letaglózza az embereket... - Pszichostimuláns készítményeket? - szólt közbe Budai, hogy megcsillogtassa egy kicsit ebbéli tájékozottságát. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

- Igen - válaszolta az orvos -, aztán meg elég nagy gond az alkohol, különösen a téli estéken a legtöbben igyekeznek bódultra inni magukat. Ha pedig felüti a fejét egy hasmenés vagy más efféle, akkor eluralkodik a rémület. - Gyógyszere van? Honnan? - Az elején természetesen kipakoltuk az egyik közeli gyógyszertárat, mielőtt mások fosztják ki - nevetett a „hetes” férfi. De azóta megszerveztük a rendszeres ellátást. Tudod, a járőröző katonák általában kétnaponta cserélik a közelben, a Szarvas téren a mérőállomás kazettáját. Ha mondjuk hétfőn szólunk, hogy valamire nagyon szükségünk van, gyakran már szerdán megkapjuk a következő járőrtől. Most Budain volt a sor, hogy hangosan fölkacagjon. - A járőröző... egyszóval, az R-egység gépkocsijai látják el a telepet gyógyszerrel? - Meg akkumulátorral, hogy világítani és rádiózni tudjunk, napilapokkal, hogy az időnkénti konzervszállítmányokról ne is beszéljek - bólogatott az ügyeletes férfi. A forgalom közben megnőtt az udvaron. Budai észrevette, hogy felnőttek és gyerekek ételhordókkal, lábosokkal mennek az egyik földszinti helyiség felé. Aztán viszik az ebédet szanaszét, az udvar különböző kijáratai, lépcsőházbejárói felé. Egy idősebb nő egy tányérral és kanállal közeledett feléjük. - Jenő, megkínálom a vendégét egy tál étellel - mondta a „hetesnek” és Budai felé nyújtotta a tányért. - Csak így, tálca nélkül, uram! Jó étvágyat! Az udvar elcsendesedett, egy emeleti ablakból írógép csattogása hallatszott, amire a két helybeli föl sem figyelt. - Ezek szerint - szólalt meg Budai evés közben - nektek semmiféle gondotok sincs azzal a bizonyos sugárfertőzéssel? - Nézd - kezdte az ügyeletes férfi kedvenc szavával a mondatot -, akinek gondja volt vele, aki félt tőle, az elment. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

- A mérőállomás a Szarvas téren - biccentett az orvos hónapokon át semmit sem mutatott. - De azt tudjátok, hogy szétverték, ugye? Ki lehetett az? - Nem mindegy? - vont vállat a „hetes”. - Egyébként, meddig akarnak mérni, mérni, mérni? Jó melegen sütött a nap, amint Budai gondolatokba merülten tovább ballagott. Ismét elhaladt a Nagy Rondella előtt és a meredek parkon át mászott le az Alagút felé. A beszélgetésük további részében azért egyre jobban elővillant az elhagyatottság, keserűség. Letelt a második év. Ennyi idő nem csupán arra volt elég, hogy ez a csapat is megszervezze az élete menetét, hogy érvényesítse mindazt a képességet, amit az egymásrautaltság kifejlesztett bennük. Arra is elég volt, hogy lassanként elhatalmasodjék rajtuk a reménytelenség. A tavaszon, vagyis a második tél után öt vagy hat család költözött el, akiknek mindegy volt már, hogy hol, az ország melyik tájékán élnek tovább, csak el a halaira ítélt körzetből. Az orvos szerint, ha még egy telet ugyanúgy kell végigcsinálniuk, csak az öregek maradnak, ők is legföljebb a gyorsabb halál reményében. Budai megállt egy pillanatra a Duna felé ereszkedő oldalban, ahová egykor a földből előkerült, több száz éves török síremlékeket állították a régészek. Az orvostól tudta meg azt is, hogy a kis telep itt jelölte ki maga számára a temetőt. A turbán alakú faragvánnyal díszített sírkövek között jó harminc-harmincöt fakereszt is látszott, a nevek alatt friss, néhány hónapos, talán egy évvel korábbi dátumok. - Micsoda költői együttlét a halálban - morogta Budai. - A város most ugyanolyan kipusztult, mint a török idők után, és miközben a külső világ csillog, zörög, fejlődik és lassanként az új ezredforduló tűzijátékaira készülődik, ez a város sötétségbe süllyedve, rommal, piszokkal és pusztulással gazdagon várva várja, hogy végre történjék valami... De mi történhet? Ott a kráter - a fák és épületek között éppen megcsillant az erősödő szélben hullámzó tó -, azt nem lehet eltüntetni. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

Sietnie kell, Hatossy Babáék már valószínűleg végeztek. És valami azt súgta, hogy mielőtt visszaindul a konvoj a Szabadsághegy tetejére, előbb még Szőcs után kell nézni. Marha Szőcs most bizonyára őrült ütemben rakosgatja, válogatja az archívumát, hiszen nem tudja, mikor kap ismét engedélyt, hogy a zárt körzetbe léphessen. Budai leért a Clark Ádám térig, az utolsó pillanatban fékezte saját lépteit, nehogy óvatlanul vágjon át az Alagút szája előtt. Megállt, kifújta magát. Előbb végig kell néznie az Alagutat, hogy üres-e. Lassan felkapaszkodott az ember magasságú törmelékhalomra, amikor nyögést és egy guruló kő zaját hallotta. A hang az Alagútból jött. Visszahúzódott és megtapogatta a fegyverét. Néhány perc múlva a törmeléken át bukdácsolva egy férfialak jelent meg, kezében kopott, fekete diplomatatáska. Tájékozatlanul körülnézett, aztán megtörülte a homlokát, végül a közelben álló betonoszlopra lett figyelmes. Ennek a teteje is acélráccsal födve, Budai tudta, hogy a 3as számú mérőállomás az. Az aktatáskás férfi fáradt léptekkel az oszlop mellé ment, megnézte, szinte beledugta az orrát a rács rúdjai közé, aztán ismét körülnézett. Budai váratlanul örömet és izgalmat érzett: hát itt a dolog nyitja! A férfi kinyitotta a táskát és egy konzervdobozszerű holmit vett elő, aztán az oszlop közelében két kő közé állította. Amikor Budai rákiáltott, úgy rezzent össze, mint a tetten ért gyermek. A táskát még a kezében fogta, úgy nézett a hang irányába. - Gyorsabban, Büchler, tedd föl a kezed! Budai úgy tartotta a pisztolyt, hogy a másik jól láthassa. A szállodaportás végre kapcsolt, fölemelte mindkét kezét, baljában a táskával, amelynek kipattant a zárja és kinyílt, úgy lebegett a magasra tartott kézben, mint egy groteszk zászló. - Dobd el a táskát! IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

Hátulról közelítette meg, tarkójának nyomta a revolver csövét és átkutatta, de egy kis kulcscsomón kívül semmit sem talált Büchler zsebében. Eltávolodott tőle két lépésnyit. A szállodaportás lehajtott fejjel állt, kezét még mindig engedelmesen magasra emelve. - Tedd vissza azt a csomagot a táskába! Amikor ez is megvolt, Budai utasítására Büchler a táskát elvitte egy jó harminc lépésnyire heverő autóroncshoz és a kitört ablakon át bedobta az ülés alá. Budai a revolvert még mindig ráfogta, Büchler sápadt volt, továbbra sem nézett föl. Utasításra, még mindig feltartott kézzel elmászott a sikló mögé. - Oda ülj le! - mordult Budai és egy kőre mutatott. A portás engedelmesen leült, keze továbbra is a levegőben. Budai néhány lépéssel följebb mászott, hogy némileg takarva legyen és ugyancsak leült, Büchlerrel szemben. Bal kézzel cigarettát halászott elő és rágyújtott. Aztán zsebre dugta a revolvert. - Engedd le a kezed. Büchler ránézett, most először, aztán lassan leeresztette a két karját, de nem tudott mit kezdeni velük. - Kitől kaptad azt a kis dobozt? - Pankistow úrtól. - Tudod, mi van benne? - Sejtem. Méreg. - Tudod, miért tetettem veled a roncsautóba? Büchler nagy szemmel nézett Budaira. - Azért, nehogy megtalálja valaki. - Nem azért! - Budai hangja felcsattant. - Azért, te hülye, hogy a fémtest valamelyest árnyékoljon! Nem méreg van abban a kis csomagban, hanem valamiféle sugárzó szer! Pankistow neked mérget IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

mondott... és te, te hülye, elhitted! Miért kellene a honvédségi mérőállomás közvetlen közelébe mérget vinned? Elhallgatott és mélyet szívott a cigarettájából. Tudta, hogy fölösleges kiabálnia, egyáltalán semmi értelme, hogy szavakkal támadjon Büchlerre. - Szóval, Pankistow-tól kaptad. A szállodaportás bólintott. - És ő mondta el azt is, hová kell vinned? Újabb bólintás. - Hányadszor csinálod? Büchler csodálkozva nézett Budaira. - Hogyhogy hányadszor? Budai dühösen érezte, hogy elfogy a türelme és ismét kiabálni fog. Hogy önmagát megnyugtassa, előkapta a fegyvert és megint Büchlerre fogta. - Először... soha még... Berci... kérlek, ne, én nem tudom, mi ez az egész! Berci, esküszöm, hogy először, nem is gondoltam, hogy ilyen szörnyű... Izzadni kezdett, remegett. Budai végre rájött, hogy teljesen fölösleges ráfognia a revolvert, amint teljesen fölösleges dühöngenie is. Ismét elővette a cigarettacsomagot és dobott egy szálat Büchlernek, aztán odaült a sápadt szállodaportás mellé és tüzet adott neki. Várt egy kicsit. - Na, Ádám! Mi történt? A másik idegesen, mélyeket rápillantott a mellette ülőre.

szívott

a

cigarettából,

aztán

- Tudod, amikor fröccsöztünk... nem hittem volna... - Ne is törődj vele - legyintett Budai. - Szóval, amikor megbíztál, hogy figyeljem azt a lányt... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

- Akiről azt hittem, utánam kémkedik - bólintott Budai. - Na persze... én meg azt hittem, fontos neked, és arra vagy kíváncsi, más pasasokkal fut-e a nő... - vállat vont - végül is kitanultam ezt a hülye szállodaportási mesterséget, persze hogy csak ez jutott eszembe! - Fogd rövidre - mondta Budai, ezúttal baráti, kérő hangon. - A följegyzéseimet... mellesleg, egészen ártatlan dolgok, az a nő csak az intézetetek igazgatójával találkozott meg azokkal, akik mind ott dolgoznak, nálatok... szóval, a följegyzéseimet betettem a te fakkodba, a négyszáztízeshez, így került a tulajdonos kezébe. Behívott, fenyegetőzött, aztán megkérdezte, miért nem akarok belátogatni az övezetbe, hiszen tudja jól, hogy itt laktam. És ő ezt megkönnyíti nekem, ha akarom. Meg persze, hogy nem lesz következménye annak, hogy én a vendégeket megfigyelem. Érted... keményen a földhöz vágta a csikket és keserű, dühös mozdulattal rátaposott. - Ádám, te igazán nem tudtad, mi van abban a rohadt dobozkában? - Berci... vedd elő a pisztolyod és lőj agyon! Én el akartam hinni azt a dajkamesét, amit Pankistow beadott nekem. Nem érdekelt az igazság, el akartam jönni, fényes nappal, az egykori lakásomhoz, és Pankistow ezt lehetővé tette! Ítélj el, lőj agyon, ha akarsz! Én... én egy gyáva ember vagyok. - Hülye vagy te, nem gyáva! - mordult Budai, de a durva mondat közben fél karral átölelte Büchlert. - Hát nem érted, Ádám, hogy így hamisítják meg a mérési eredményeket, és egyfolytában bizonyítani tudják, hogy Budapest légköre megbízhatatlan! Hogy ebben a városban a halál az úr... Hogy fenn kell tartani a zárt övezetet! És te ebben segédkezel! Te, aki szeretnél a Mikó utcai lakásod ablakán át kinézni a várfalakra! - Ne... ne kínozz... - a szállodaportás lehajtotta megint a fejét, és olyan tanácstalan volt, akár egy kisgyerek. - Berci, áttettek a vonalon, lemásztam idáig és még nem is voltam otthon! Előbb meg IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

16

akartam szabadulni ettől a kötelességtől! - intett fejével a távolban heverő autóroncs felé, amelybe Budai a táskát bedobatta, vele. - Azt, hogy szabadulni igyekeztél, jól tetted. Én nem vagyok sem fizikus, sem biológus, de az a gyanúm, hogy egy sugárzó test, egy kis adag... mit tudom én, micsoda! Ami elég erős ahhoz, hogy hetekre megbolondítson egy ilyen műszert, az nem tesz jót neked se, ha sokáig a zsebedben hordod... Büchler arca megrándult. Most magasra emelte a fejét, a tekintetét. - Legfeljebb szép lassan meghalok a Mikó utcában, az évtizedes bóvlijaim között! Budai felkelt, járt néhány lépést, mert nem akarta elősegíteni, hogy a színházi ügyelőből lett szállodaportás érzelmeskedni kezdjen. Különben is, van még egy nagyon fontos dolog. - Ki és hogyan segített át a vonalon? Miért volt erre szükséged? Hiszen magad mesélted, hogy egyszer már... - Kelenföld felől, Berci! De ebben az állásban nincs arra negyvennyolc órám, hogy gyalogosan megkerüljem fél Budát! Nem szabadulhattam! - Jó, jó... ki és hogyan segített át? - Tudod, hogy a szálloda úgynevezett nemzetközi területe a kettes, zárt övezet határán van! - Tudom - bólintott Budai türelmetlenül és az órájára nézett. - Hát... - tárta szét a karját Büchler - ennyi! - Ne viccelődj velem, Ádám! Kisétáltál a kiskapun és nekivágtál az útnak? Azt kérdeztem, ki segített át? Csak nem a tulaj személyesen? - Nem. Egy magyar... biztosan nem ismered. - A vén budai hársfás? Vagyis az a hólyag, aki azt a kávézót üzemelteti? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

- Nem, azt ismerem én is, az egy nagyszájú senki. De ezt eddig alig láttam, talán egyszer. Magas, vékony, akár egy kosárlabdázó! Az arca keskeny, kis szeme és kis bajusza van... állítólag londiner a szállóban, de ismétlem, én eddig csak egyszer láttam. Budai ismét az órájára nézett. - Ádám - kinyújtotta a kezét -, én tudom, hogy te nem gazember vagy, hanem csak hülye! Isten veled! Büchler tétován felállt. - Berci... mit tegyek? - Menj haza, a Mikó utcába! Kezdj el élni! A kulcsod megvan! Nekivágott a Duna-partnak, úgy ahogyan tervezte. Büchler csináljon, amit akar, neki sietnie kell. A portás úgysem fog visszamenni a szállodába, hiszen akkor a mindenható tulaj elé kellene állnia, és valamiféle mesével kellene előhozakodnia. De az is lehet, hogy megérti, olyasmibe keveredett, ami túlságosan veszélyes, talán rájön arra, hogy Pankistow úr nem szereti a tanúkat. És Büchler elég gyáva ahhoz, hogy ne vállalja az efféle kockázatot. Vagyis elég gyáva ahhoz, hogy inkább a városban maradjon. De vajon elég bátor-e ahhoz, hogy a városban maradjon? - Mindegy! - vont vállat Budai, amint megállt egy pillanatra és visszanézett. Az Alagút bejárata előtt még ott állt Büchler, a kezét fölemelte tétován és intett, ő pedig visszaintett neki, mintha csak jó, baráti beszélgetés után búcsúzkodnának. - Végül is nem verhetem bilincsbe, hogy magammal vigyem... Viszonylag gyorsan ért a Batthyány tér közelébe, és már éppen a sisakjához nyúlt, hogy előírás szerint beöltözzék, amikor észrevette, hogy se daruskocsi, se konvoj. Az omladékos terület, ahol reggel letáboroztak, majdnem teljesen üres volt. Egyetlen terepjáró állt ott, mellette a hadnagy és egy katona, mindketten sisak nélkül. Amint észrevették, a hadnagy kézbe vette a rádiót és jelentett. - Mi történt? - kérdezte Budai, amint odaért. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

- Ismerkedjenek meg - szólt a hadnagy -, ha már sisak nélkül látjuk egymást mindhárman! Budai kezet fogott a katonával, és nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: - Ezek szerint a Szarvas tér mögött maga szokta leadni a gyógyszereket? - Én is. - Sokan vannak? - Majdnem mindenki - szólt közbe a hadnagy. - Az ezredes? A katona csóválta a fejét, és olyan szemet meresztett, mintha csak elképesztő és titkolnivaló dolgot hallana. - Jó, nem kérdezősködöm - mosolyodott el Budai -, de mi történt? - Magára vártunk. A többiek már visszatértek. - Szőcs úr is? - kérdezte Budai. A katona elhallgatott és várakozóan a hadnagyra nézett. Amaz a fejét rázta. - Nem, ő hiányzik. Az igazat megvallva, feltételeztem, hogy maguk együtt vannak. Budai úgy erezte, hogy hirtelen nagyon hideg, szinte jeges szél csapja meg. Összeborzadt. - Menjünk az Apostol utcába! A hadnagy Budai arckifejezését látva azonnal utasította a katonát. Beugrottak a kocsiba, rádión át ismét bejelentkezett az ezredesnél, miközben már zötyögtek is a Rózsadomb felé. - Jól összejön ez a mai nap - morogta a hadnagy és a fejét csóválta. - Miért? Nem sikerült a lemerülés? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

- De igen... - aztán hátranézett -, de Hatossy asszony rosszul lett. Szívrohamot kapott. Megérkeztek az Apostol utcába, megálltak a ház előtt. A gépkocsivezető honvéd elővette a fegyverét és kiállt a kocsi mellé, Budai és a hadnagy körül-körülnézve belépett a kertbe, aztán be a lépcsőházba. Első pillantásra is jól látszott, hogy a környéket végigfosztogatták. Feltépett ajtók, az egyik földszinti lakásban tűz nyomai. Papírhulladék, könyvek, összetört bútorok hevertek a lépcsőházban. - Az emeleten lakott - szólt Budai és előresietett. - Bandi! Szőcs ajtaja is kitárva, a betört lépcsőházablakon át befújt a szél és kavarta a szemetet, száraz faleveleket. - Bandi! Fegyverüket előretartva léptek a lakásba. Iszonyatos felfordulás: már az előszoba padlóját is elborították a fényképek, szétszórt jegyzetek, albumok. Mindenütt vastag por és macskapiszok. A konyhaablak leszakítva. A szobában félig összetört könyvespolc, előtte féloldalra billent íróasztal, amelynek az egyik lábát kirúgták, vagy kitörték, fiókjai a földre borítva. Az íróasztal mögött, a szék támlájára támasztott fejjel ült Szőcs. Mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel meredt a mennyezetre. A két férfi megállt, pisztolyukat eltették, aztán Budai lassan megkerülte az íróasztalt, a szék mellé lépett és nézte a merev arcot. - O tempora, o mores... A halott Szőcs jobb keze egy papírlapon feküdt. Budai lassan kihúzta és elolvasta: „Berci, ne haragudjatok, nem bírom.” A másik oldalról odalépett a hadnagy is, elolvasta a búcsúlevelet, aztán a merev halott másik kezére mutatott. A félig nyitott tenyérben egy letört tetejű ampulla hevert. Két ujjával a hadnagy kiemelte a tenyérből az üvegcsét, a fény felé tartotta, összehúzott szemmel vizsgálta a jelzést, aztán visszatette. - Cián. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

Budai bólintott. *** Meghallgatták a magnófelvételt, amely a búvárkészülék telefonvonaláról készült. Hatossy Baba - Árfalvi beszámolója szerint - már a lemerülés előtt nagyon izgatott volt, és állandóan a torkát tapogatta. Egyszer egészen elsápadt és lejjebb csúszott a keze, szinte masszírozta a mellcsontját. - Vagyis akkor már érezte a mellcsont alatti szúró fájdalmat szólt közbe Budai. - Igen, lehet - tárta szét a karját Árfalvi -, de egyre csak azt hajtogatta, hogy nagyon izgatott. A magnófelvétel Budai számára unalmas volt. Tíz percen át a beépített műszerekről olvasott adatokat diktálta az ősz hajú fiatalasszony, valamint a mederre vonatkozó, különféle szakkifejezéseket sorolt. A hangjába időnként nyögés vegyült, közben vidámságot tettetve közölte, hogy a kráter fala, vagyis a meder az ő feltételezéseit igazolja, aztán elhallgatott. - Csak nincs valami baj? Baba, válaszolj! - hallatszott a felvételről Árfalvi hangja. - Baba, mi történt? Rossz a vonal, hadnagy úr, szóljon nekik, hogy elromlott a vonal. - A vonal jó - hallatszott most egy műszaki hangja, aztán kis szünet után a hadnagy: - Merülésnek vége, mielőbb húzzátok felszínre! Amikor kettesben maradtak, az ezredes szokásos kimért, nyugodt mozdulataival elővett egy napilapot és Budai elé tette. - Ugye, ma még nem látott újságot? - Nem. - A negyedik oldalon nézze meg! Budai rápillantott a fényképpel ellátott cikkre, és úgy érezte, mintha egy vödörnyi jeges vízzel nyakon öntenek. Fölnézett az ezredesre, aki merev arccal ült. Aztán visszatért az újsághoz és végigolvasta a tudósítást. A szája kiszáradt. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

A fényképen az általa jól ismert könyvtárszobában, az íróasztal előtt feküdt a tábornok, és merev, nyugodt arccal a mennyezetet nézte. A tudósítás szerint a gyilkos lövedék a nyakán találta el és azonnal végzett vele. A nyomozás folyik, az ügy érdekében további részleteket nem közöltek. Alatta rövid nekrológ arról a férfiról, aki még a második világháború után Erdélyből települt át Magyarországra, számos nyelven beszélt és eredeti képesítése szerint filozófiával foglalkozott. Álnéven írt számos könyvet, némelyiküket Budai is jól ismerte. Az utóbbi években igen magas rangban szolgált - írta a cikk, a pontos részleteket mellőzve - és különféle, nagyon bizalmas jellegű feladatok végzését irányította. - Ez borzasztó - mondta Budai és tekintetét ismét az ezredesre emelte. - A tábornokot megölték...! Iszonyú... - Az - bólintott a másik. - És a legborzasztóbb benne, hogy igazam volt, amikor tiltakoztam! Még az elején... Szokása ellenére most felkelt a székről és továbbra is kimért, merev léptekkel és merev arccal, de sétálni kezdett a szobában fel s alá. Közben időnként Budaira pillantva beszélt. - A robbanás utáni hónapokat legfelsőbb helyen azzal töltötték, hogy részben átalakították az elhárítást! Ez helyes volt, mert a teljesen új helyzetben olyan feladatokat kellett megoldani, amilyenekkel még soha, sehol a világon senki sem szembesült. Akkor alakították ki ezt a különleges részleget is, a tábornok vezetésével. Én tiltakoztam, mert bizonyos szakmai szempontokat mellőztek! De a tábornok ötlete volt, hogy a kihalt városban végzendő munkára nem képzett titkosszolgálati egyéneket kell alkalmazni, hanem civileket, privát személyeket! Szerinte fontosabb volt a város ismerete, az egyéni, amatőr megközelítés, mint a katonai tapasztalattal rendelkező szakemberek tudása! Az ő személyes döntése alapján vették fel magukat is. Orvos, biológus, történész, nyelvtanár, gépészmérnök, mit tudom én, még kicsoda... És maguk...

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

- Kaptunk egy rövid, néhány hetes kiképzést - szólt közbe Budai, eleresztve a füle mellett az „amatőr”, „civil” és „privát” szavak sértő hangsúlyát. Ezeket ugyanis az ezredes úgy ejtette ki, mintha köpnie kellene. - Én sem hiszem, ezredes úr, hogy különlegesen képzett szuperzsarukra van szüksége ennek a halott városnak! - Nem? - az ezredes, azóta, hogy ismerték egymást, először emelte meg a hangját, és dühös lendülettel az újságcikkre mutatott. Itt az eredménye! Fogadni merek, hogy még az ő lakását is valami tőrőlmetszett amatőr őrizte! Elhallgatott. Budai rájött, hogy efféle vitába nem érdemes bocsátkoznia. Ismét kézbe vette az újságcikket. - A gyilkosról valóban semmit sem tudnak? Nyoma sincsen? - Dehogy nincs - az ezredes elővett egy telefaxmásolatot és azt is Budai elé tette -, igen részletes személyleírást adott az egyik őr, de ezt csak belső, bizalmas vonalakon tették közzé. A szövegben az állt, hogy látták a házból kimenekülni a feltételezett gyilkost. Budai figyelmét a személyleírás néhány kifejezése vonta magára: nagyon magas, legalább száznyolcvanszáznyolcvanöt centiméteres, vékony férfi, keskeny az arca és kicsi bajuszkát visel. - Ezredes úr, nem lehetne ellenőrizni valahogyan a szállóban tartózkodó személyeket? Ugyanis ez a nagyon magas... Elhallgatott, aztán röviden felnevetett. - Bocsánat! Ezúttal igaza van, az ötletem jellemzően amatőr ötlet. - Mondja csak el! Én egyáltalán nem állítom, hogy maguk semmi jót sem tudnak csinálni! - szólt az ezredes, ismét leült és ismét egészen nyugodt, kimért volt. Budai, miután amúgy is kötelessége volt részletes beszámolót tartani, elmondta a Büchler-féle jelenetet. A szállodaportás szavai szerint egy nagyon magas, kosárlabdázókülsejű, kis szemű, sovány, bajuszkás magyar vezette át őt a zárt vonalon. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

- És maga mit csinált a szállodaportással? - kérdezte az ezredes, egyelőre nem is törődve a Budai által fontosnak tartott személyleírással. - Futni hagytam. Mi mást tehettem volna vele? - Jobb lett volna elbeszélgetni vele - morgott az ezredes -, bár tudom, hogy bajos dolog lett volna ide szállítania. - Bizonyos, hogy igazat mondott. - És az a tárgy? Azt mondta, egy autóroncsban? - Igen, a Sikló melletti téglafalnál, körülbelül harmincnegyven lépésnyire. Könnyedén meg fogja találni bármelyik járőrkocsi, mert az az egyetlen roncs azon a részen. Az ezredes hallgatott egy kis ideig, aztán még merevebb tartást vett föl. - Maga tehát mostanában már rendszeresen és nyíltan védősisak nélkül járkál, beszélget a különböző csoportokkal, intézkedik... Budai érezte a megváltozott hangot, szintén mereven hátradőlt a széken és úgy válaszolt. - Erre szerződtem. - Igen... nos, a tábornok halálával új helyzet állt elő. Már meg is kaptam a pécsi központtól bizonyos utasításokat. Ideiglenes jelleggel átveszem a döntéseket. Én felelek önért is, más megbízottainkért is, akik a zárt körzettel foglalkoznak. Budai úr, egyelőre néhány napig, egy hétig nem hagyhatja el a szállodát. Budai megmozdult, az ezredes ránézett és tovább folytatta: - Ez parancs. Budai úr! Várnunk kell, amíg néhány dolog tisztázódik! Például ez a magas, bajuszkás alak, akiről ön mesélt! Értheti, ha ezt inkább a legszakképzettebb beépített embereimre bízom! Büchlert is ők fogják megdolgozni, ha visszatér, akkor itt, ha nem, akkor a Mikó utcában. Várnunk kell! - Az idő közben múlik! Ezredes úr, közeledik a hideg ősz, odabent az emberek arra várnak, hogy... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

- Komoly munkát nem lehet kapkodva végezni! Várnunk kell, ismétlem! És összesítenünk kell a legújabb mérési adatokat is, a merülés eredményeit is, bármilyen sovány adatok is lesznek! - Én mégis engedélyt kérek, hogy... - Élje egy ideig az intézetben az ártatlan kutató életét! Most éppen jókor jön egy kis szünet, hiszen két fővel megcsappant az állományuk! Majd értesítem - felállt, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége. Aztán váratlanul kezet nyújtott. - Budai úr, ez parancs, de kérem, értsen meg! Az intézetben a nagy, titkársági asztal körül bizonytalan hangulatban ült a foghíjas társaság. Tünde könnyes szemmel behozott egy gyertyát és meggyújtotta, aztán arra a helyre állította, ahol Szőcs szokott ülni. Árfalvinak ugyanis már volt ideje elmondani azt, amit a honvédségi részlegben, az ezredes jelenlétében hallott, amikor Budai és a hadnagy megérkezett, és jelentették, hogy eltemették az építészmérnököt. - Szegény Bandi... - sóhajtott Iván Iván. - Jobb neki így - suttogta a titkárnő. - Hatossy Baba nem egyhamar gyógyul meg, és nem fog orvosi engedélyt kapni arra, hogy megint itt dolgozzék - vélte az igazgató. Zsoltikám, át kell szerveznünk a munkát mindaddig, amíg nem sikerül új munkatársakra szert tennünk. Árfalvi már többé-kevésbé készen volt a javaslattal és részletesen magyarázni kezdte, hogyan kell felosztaniuk egymás között az eddig begyűjtött adatok feldolgozását. Saját magára vállalta, hogy a Hatossy Baba jegyzeteit rendezi és megkísérli a kráterre vonatkozó adatokat beilleszteni a lassanként kialakuló képbe. Egyre aprólékosabb részletekkel foglalkozott, Iván Iván úgy tett, mint aki nagyon figyel, néha közbe is szólt, közben laposakat pillantott Budai felé. Budai hallgatott, és az ezredes tilalmán járt az esze. Egyre pontosabban érezte, hogy a lelke mélyén növekszik az ellenállás, kialakul valamiféle, egyelőre még homályos elhatározás. Képtelen IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

lesz itt ülni, a sok, számára fölösleges elemezgetést hallgatni, sőt részt venni benne, miközben „odakint”... Amíg Árfalvi beszélt, neki hirtelen eszébe jutott a leányka. A sovány, sápadt Magdi, aki úgy szorította a nyakát, amikor elbúcsúztak Bálint atya telepén. - Berci, miért hagysz itt? - Sok elintéznivalóm van még, de visszajövök - csúszott ki az ő száján az óvatlan ígéret. A leányka szeme könnyes volt, de ettől a szótól megenyhült, és mosolygás költözött az arcára. - Visszajössz... holnap, ugye? - Vagy holnapután, de visszajövök, ígérem! Olyan magától értetődően vette tudomásul a leányka, hogy ő visszamegy. És ő olyan magától értetődően hazudta... hiszen eszébe sem jutott, hogy visszamegy a leánykáért. - És ebben a kérdésben Bercire is számítok - fejezte be Árfalvi valamelyik részletkérdés boncolgatását. - Ezeket te fogod nyilvántartani, jó, Berci? - Hogyne, persze... - bólogatott Budai, és fogalma sem volt arról, hogy mire mondott igent. A röpke értekezlet azzal végződött, hogy Iván Iván közölte velük, megírja a kérelmet Pécsre, és reméli, egy-két héten belül megjönnek az új munkatársak. Tünde megvárta, amíg elmennek a többiek. - Drágám, úgy vártalak... és olyan jó, hogy semmi bajod sem történt! Meglátogatsz ma este? - Nemsokára. A szobádban leszel? - Igen, nagyon várlak! A liftnél megint Árfalvival találkozott. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

17

- Nagyon össze kell szednünk magunkat - mondta az alacsony férfi. - Igaz, hogy szegény Szőcs kolléga keveset dolgozott, de azért őt is helyettesítenünk kell, Babáról nem is szólva, aki... - Nem érdekel - mondta váratlanul Budai és támadóan nézett Árfalvira. - Zsolt, vedd már észre, hogy amit ez az intézet csinál, az nevetséges! Odalent emberek élnek, az ő életüket kellene biztosítani! Játszadoztok a kimutatásaitokkal! És még csúnyábban játszadoztok azokkal a tervekkel, amiket ide-oda küldözgettek! Láttam a te javaslatodat, hogy miként kellene újabb fantom-villamosvonalakkal növelni a terület turistalátványosság-értékét! - Gyere, igyál valamit - mondta Árfalvi és betessékelte Budait. Egyébként örvendek, hogy láttad azt a tervemet! Berci, értsd meg, hogy a legfontosabb a legitim pénzkereset! Ha több folyik be a város mutogatásából, akkor az mind Budapest javát szolgálja! A valamikori helyreállítást! Konyakot töltött, Budai pedig azon töprengett, hogyan tudná ennek az értelmes, de beszűkült gondolkodású embernek a maga igazát megmagyarázni. Árfalvi közben ivott és lelkesen folytatta: - Márpedig a pénz szerzéséhez pénz kell! Annál a HÉVszerelvénynél még egyszerű volt a helyzet, tudod, ott könnyű volt kialakítani a magasfeszültségű védőrácsot, hogy ember és állat ellen megvédjük a négyszáz méteres szakaszt! De egy városon belüli villamosnál... - Zsolti nem veszed észre, hogy egy nagyon csúnya színház, sőt cirkuszi előadás az, amiben részt veszel? A kis, fekete, szőrös férfi elhallgatott, megint ivott, aztán ránézett Budaira: - Berci, miért utálsz engem? - Bolond vagy? Miért utálat az, ha nem értek egyet ezzel a hangyastílussal? Ezzel az önámítással? Te ahhoz járulsz hozzá, hogy állandósuljon az „elpusztult Budapest - a kirakatváros” elnevezésű cirkuszi mutatvány! Új villamosvonalak, amelyek elektronikus vezérléssel tapsot váltanak ki a hülye turistákból! Magasfeszültségű IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

ráccsal véditek, miközben az odabent élők még a petróleumlámpával is takarékoskodnak, és borsos áron becsempészett laposelemeket vásárolnak, hogy a táskarádiójuk működhessen! Nincs ivóvizük, de ti arra tudtok pénzt szerezni, hogy a fantomvillamosok fantommegállóiba élethű műanyag babákat állíthassatok! Mert az tetszik a turistáknak meg a külföldi képeslapok tudósítóinak! És tovább erősíti azt a képet, hogy a város sugárfertőzött, hogy lakhatatlan! Hogy akik odabent élnek, azok törvényszegők, csavargók és egyébként is önmagukat ítélik halálra! Amíg beszélt, Árfalvi ismét töltött és ivott. Arcán sértett kifejezés jelent meg. Budai belátta, hogy semmi értelme a további vitának. Felállt és az ajtó felé indult. - Ne haragudj, Zsolt! Nem akartalak megsérteni, és szó sincs arról, hogy utálnálak! Nem veled van bajom. De képtelen vagyok ebben a szembekötősdi játékban továbbra is részt venni. Rossz szájízzel lépett ki a folyosóra. Mennyivel jobb lenne, ha valahogyan szót tudnának érteni egymással. Egyedül képtelenség bármit elérni... és most, a tábornok meggyilkolása miatt Budai úgy érezte, nagyon egyedül van. Amíg tudta, hogy valahol Pécsett, egy kertes ház könyvtárszobájában, a Mecsek oldalában ott dolgozik, szervez, gondolkodik az a bölcs öregember, addig legalább valami, ugyan megfoghatatlan, mégis működő erőt érzett a háta mögött. Tünde talán megérti ezeket a problémákat. Majd elbeszéli neki mindazt, amit a lány még nem tud. Olyan jó, nyugodt egyetértés alakult ki kettejük között... Elmúlt már kilenc óra, Budai úgy döntött, hogy lezuhanyozik, tiszta inget vesz és elhívja Tündét vacsorázni. Utána, amikor végre kettesben lesznek, megbeszélhetik mindazt, ami most körülveszi őket. Belépett a szobája ajtaján, sietősen becsukta, lámpát gyújtott, és ugyanabban a pillanatban iszonyú ütést érzett. A gyomorszáját találták el, összegörnyedt és elesett. A következő pillanatban már látta, hogy egy nagyon vékony, magas férfi szegezi rá a pisztolyát. A hosszú alak egy szót sem szólt, csak a fegyver csövével intett, hogy álljon fel és emelje fel a kezét. Budai nehézkesen tápászkodott fel, nagyon fájt a gyomra. Miközben a karját emelte, a férfi IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

villámgyors mozdulatokkal hátulról végigtapogatta és elvette a pisztolyát. - Hát igen, ilyen egy profi - villant át Budai agyán. - Nekem mindez háromszor ennyi időbe tellett volna. A férfi hátulról megbökte úgy, hogy ő arccal a falnak esett, aztán érezte, hogy a jobb csuklóján egy bilincs karikája pattan, a másik karikát a férfi a fűtőtest csövére kapcsolta. Ezután kényelmesen leült, a fegyvert maga mellé helyezte és tárcsázni kezdett. Budai hátranézett és ismét megnézte az arcot. Keskeny, sápadt arcél, kicsi szem, kis bajuszka... és ez a feltűnően vékony, magas testalkat... - Megvan - szólt a férfi angolul a kagylóba, aztán figyelmesen hallgatott és végül ennyit szólt: - Rendben. Letette a kagylót, a fegyvert ismét kézbe vette, Budaira pillantott, aztán az íróasztalhoz lépett, és turkálni kezdett a tetején heverő holmik között. Megszólalt a telefon, a magas férfi a kutatást abbahagyta, és ösztönösen Budaira szegezte a tekintetét is, a fegyvert is. - Vár hívást valakitől? - kérdezte magyarul. - Senkitől - válaszolta Budai teljes magabiztossággal, és közben imádkozott, hátha ez a telefon megmentheti. A férfi gondolkodott egy pillanatig, aztán otthagyta az íróasztalt, Budaihoz lépett. - Egy hang és lövök - mondta halkan, minden hangsúly nélkül. A csőhöz csatolt bilincset kinyitotta, és hátul összebilincselte Budai két csuklóját. Aztán kinyitotta az ajtót, majd Budait maga előtt taszította. Végigsiettek a kihalt folyosón. Budai oldalt fordította a fejét, de a férfi a pisztoly agyával a hátára vágott. - Ne forogj, siess! Hiába leste a szeme sarkából, hátha valahol kinyílik egy ajtó. Egy meglehetősen eldugott, hátsó lépcsőhöz érkeztek, amelyben nem égett lámpa, fényt csak a folyosóra nyíló ajtók homályos üvegén át kapott. A férfi némán lökdöste maga előtt Budait, ahányszor csak IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

úgy vélte, hogy lelassulnak a lépései. A négy emelet után meg egy ötödik következett lefelé, aztán rövidke folyosó és egy kis vasajtó, amely könnyedén kinyílt. A szabadban voltak. Budai körülnézett, bár egy pillanatra sem állhatott meg, mert a pisztoly csöve állandóan a hátát böködte. A szálloda mögötti területen voltak, ahol az övezet határa húzódott. Távolabb látszott ugyan a honvédség egyik őrtornya, de Budainak semmi reménye arra, hogy meglássák. Előttük a Szabadság-hegy erdős-bozótos oldala, a távolban a sötétbe burkolózott, halott város. Alig tizenöthúsz lépésnyire az épülettől a jelzőkkel ellátott drótkerítés. - Rohadt dolog... vagyis a pasas ugyanitt vezette ki valamikor hajnalban Büchlert is... meg azokat, akik korábban helyezték el a mérőállomások mellett a szennyezést biztosító dobozokat - gondolta Budai, hogy legalább gondolhasson valamire. Lépésről lépésre rosszabbul érezte magát. Semmiféle reményt nem talált, semmilyen ötlete nem volt, hogy mit tegyen, vagy mit mondjon, amivel a magas, sovány férfi sietségét fékezhetné, amivel a maga javára fordíthatná a helyzetet. Nem lesz semmiféle fordulat. Nincs lehetősége. Ha rohanni kezd, a pasas azonnal lő. Ha ordítani kezd, akkor is lőni fog a hosszú, vékony alak, ráadásul senki sem hallja meg. De miért gyalogolnak ennyit? Már legalább hetvennyolcvan métert eltávolodtak a kis, oldalsó kijárattól, de még mindig a hatalmas épületcsoport árnyékában jártak. A drótkerítés jelzőkkel van ellátva, olyan elektromos berendezéssel, amely jelez az őrszobán, ha elvágják a drótokat - ezt Budai tudta. - Fordulj jobbra! - hallatszott, és a kerítés melletti, bokrokkal benőtt részen Budai meglátott egy meglehetősen nagy lyukat, ahol a drótok között kényelmesen átférhetett egy ember. A gyenge világításban is észrevette a laza kábeleket, amelyekkel átkötötték a kerítés áramvezető drótjait. - Bújj ki! - hallotta az utasítást.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

Vagyis neki át kell másznia arra a területre, amelyről a honvédség úgy tudja, hogy teljesen üres, ahol tehát napokig nem jár semmiféle felderítő szolgálat. Egyszerű recept... így még a holttestét is legföljebb napok múlva találják meg. Semmi lehetősége sincsen. Ilyenkor fordul meg valami az emberben. Hiszen, ha már úgyis teljesen mindegy, akkor legalább... - Nem! - megállt és megfordult úgy, hogy a férfinak is hirtelen kellett megállnia, nehogy beléütközzék. A hosszú vékony kapásból pofon ütötte. - Indulj! - Lőj agyon itt! Aztán cipelheted a holttestemet! A másik összehúzott szemmel nézte Budait, nézte a váratlanul lázadó áldozatot. Bizonyára azt mérlegelte, hogy mekkorát üssön. Ha túl nagyot üt, ugyanúgy cipelnie kell, mint ha lő... - Lőj már! - nógatta Budai, meggondolás nélkül, szándék nélkül, hiszen úgyis mindegy. - Ügyes vagy, nyakon lőtted a tábornokot is! Lőhetsz! A másik arca megrándult, aztán észbe kapott, és egy fél lépésnyire hátrált, mert túlságosan közel álltak egymáshoz. - Sok a szöveg - mondta mindenféle érzelem nélkül, és keményen mellbe bökte Budait a fegyver csövével. - Gyerünk! - Nem megyek! - mondta ismét Budai vakon, elszántan és reménytelenül, miközben a lökéstől megtántorodott. *** Ugyanazon a kis vasajtón tértek vissza az épületbe, amelyen negyedórával korábban a bérgyilkos őt kivezette. Budai alig tudott lépni, minden porcikája remegett. Nagyon keskeny és nagyon hosszú folyosóra jutottak a vasajtón túl, jobb kéz felől fűtéscsövek és más szerelvények futottak a falon kívül, némelyikükből zümmögés vagy zubogás hallatszott, mások meleget árasztottak. Bal kéz felől pedig a nyers, vakolatlan és IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

festetlen, szürke betonfal húzódott. A folyosó legalább ötven-hatvan lépés hosszú volt, majd derékszögben elkanyarodott és ismét vasajtó következett. Lakat, kulcszörgés, Az újabb vasajtón túl pedig újabb folyosó, bár ez jóval rövidebb volt, mint az előző. És ennek a végén is lelakatolt vasajtó állt, mögötte egy nagyobbacska helyiség, amelyet vaskos betonoszlopok osztottak kisebb részekre, a mélyben valamiféle gépek zúgtak, lépcső fölfelé, vasajtó... ki tudja már, hányadik... végre olyan lépcsőházba jutottak, amely láthatóan emberek közlekedésére szolgált, és innen már csak egy emeletnyit kellett fölfelé mászniuk, fényár... Budai csak néhány lépés után vette észre, hogy ezúttal üvegajtón léptek ki, a honvédségi részleghez vezető folyosón járnak. Kimerülten dőlt a falnak. - Jöjjön - mondta a pincér, és átölelte egy pillanatra Budai vállát. A zsilipen az ezredes utasítására gyorsan jutottak át, és hamarosan a jól ismert szobában ülhettek le. Az ezredes azonnal átszólt valahova telefonon, hogy az orvosi vizsgálat eredményét mihamarabb kéri. Letette a kagylót és Budaira nézett, aki erre vállat vont és csak ennyit szólt: - Sajnálom... Lassan tért magához a lelki kábulatból és a részletekre is csak homályosan emlékezett. Amikor az ütéstől tántorogva megismételte, hogy nem hajlandó átbújni a kerítés nyílásán, valahonnan kiáltás hallatszott: Állj, kezeket fel! - és a magas, vékony férfi egy pillanatra oldalra pillantott. Ekkor ő szinte ösztönösen, minden erejét összeszedve belerúgott, valószínűleg az alak térdét találta el, de miután a két kezét hátraszorította a bilincs, ezért a lendülettől ő maga is elesett. Ez volt a szerencséje, mert a hosszú férfi kapásból lőtt, Budai füle mellett érezte a süvítő szelet. Fektéből úgy látta, hogy valaki hatalmas, macskaszerű ugrással a hosszú alakra veti magát. Az ismét lőtt, de lefegyverezték.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

Budai akkor még föl sem fogta, hogy megmenekült, csak azt látta, hogy az, aki a hosszú alakra ugrott, ugyanaz a pincér, aki legelső este a pisztolyt hozta neki. A másik pedig az ezredes... - A zsebében van a bilincsem kulcsa - mondta akkor ő, és ez volt az egyetlen pillanat, amire nagyon pontosan emlékszik: hogy az ezredes leoldotta az ő bilincsét. Aztán valami kavarodás támadt. Talán a hosszú alak ütött, mert a pincér elterült és elejtette a pisztolyát... a hosszú alak előkapta azt a fegyvert, amit Budaitól vett el, és megint az ezredes felé lőtt, de nem talált... Budai ekkor kapta föl a pincér fegyverét, és lőtt, háromszor egymás után. Merengéséből most, a szobában a pincérnek álcázott férfi érintése rázta föl. Budai karjára tette a kezét, és nyugtató, kollegiális hangon szólt: - Budai úr, most életében először lőtt le valakit, ugye? - Igen - bólintott Budai, aztán látva az ezredes mozdulatait, mosolyogva hozzátette: - De úgy látom, ez mindenképpen a meglepetések estéje! Az ezredes ugyanis kinyitotta az egyik szekrényt és egy üveg konyakot vett elő, majd három pohárkába töltött, eléjük állította. Az üveget azonban visszazárta a szekrénybe. - A megmenekülésére! - ivott egy keveset. - Ez az alak a „Tátra” álnévre hallgató bérgyilkos, akit én magam egy ideje „repülő bérgyilkosnak” nevezek. Három napja ugyanannál a kerítésbe vágott nyílásnál vitte ki egyik emberünket és lelőtte. Tegnap késő délután a tábornokot intézte el Pécsett, ma pedig már ismét itt tevékenykedett. - Néhány méternyire voltam a saját kivégzésem helyétől? kérdezte Budai, és jólesően kiitta a pohár tartalmát. - Igen - bólintott a pincér. - Azt a bizonyos kollégát, akit az ezredes úr említett, körülbelül a nyílástól hatvan lépésnyire vitte. Ma késő délután véletlenül találta meg egy kutyás járőr. - Vagyis én ennek köszönhetem, hogy utánunk jöttek? IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

- Nem csak ennek, Budai úr - az ezredes megemelte a poharát és ismét ivott egy kortyot, aztán Budaira mosolygott. - Nézze, ön pontos jelentéseket adott mindenről, ezek összevetéséből pedig a számunkra kiderült, hogy már nagyon szemet szúrt ezeknek... így hát ma este kilenc óta lehallgattuk a maga telefonját. Mesébe illő, hogy alig félórányit kellett várnunk... - És magnóra vették azt a beszélgetést? - kérdezte Budai, az ezredes fejbólintására pedig így folytatta: - Ezredes úr, van egy egészen amatőr megjegyzésem. Fogadni mernék, hogy annak a vonalnak a túlsó végén maga Pankistow adott utasításokat ennek a Tátra nevű gazembernek. Az, ezredes arcán mosoly suhan át, aztán vállat vont. - Én pedig hozzáteszem, Budai úr, hogy a szálloda tulajdonosa szigorú őrizet alatt várja, hogy Pécsre szállítsák. Egyébként - fordult a pincéröltözetű férfi felé - önt bízom meg a szállítmány parancsnokságával. A pincér felállt, elköszönt. Budai is felállt. - Maradjon még egy percig - kérte az ezredes. - Az utasításom, miszerint néhány napig maradjon itt a szállóban, és dolgozzék a kutatóban civil módjára, továbbra is érvényes. A mai események után különösképpen megértheti, hogy várnunk kell. - Bocsásson meg, ezredes úr, de én továbbra sem értem, mit szolgál a várakozás. Bent, a városban az emberek... - Budai úr! Az ön élete ma este egy hajszálon múlt! Értse már meg, fogja fel, hogy szövevényes, még nem teljesen földerített dolgok, érdekek, események működnek itt! És mindez önt is érinti! Megszólalt a telefon, az ezredes fölemelte a kagylót, meghallgatta a jelentést, aztán letette. - A Tátra álnevű bérgyilkos meghalt - mondta Budainak. - A három lövésből kettő talált, az egyik a szívét is megsértette. Budai összeborzadt. Amikor lőtt, nem gondolkodott, nem is célzott. Dühösen, kétségbeesve tartotta a fegyvert a tőle alig két IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

méternyire lévő alakra. Most nem jó érzés megtudni, hogy megölt valakit. Hogy keveredett ebbe az egészbe? Lassan elővette a fegyverét, és az asztalra helyezte, az ezredes elé. A másik ránézett. Nem akarta megérteni Budai mozdulatát. A revolvert két ujjal visszatolta az asztal túlsó szélére. - Ne adja vissza, szüksége lehet még rá. - Nem lesz rá szükségem. Ezredes úr, abbahagyom a szolgálatot. - Nézze, Budai úr, tudom, hogy az első éles helyzet, az első életveszély... az első áldozat, aki a maga kezétől kapta a halálos lövést... tudom, hogy ez most megviseli, de... - Nem arról van szó, hogy megijedtem - ingatta a fejét Budai -, hanem arról, hogy rájöttem, vagy legalábbis kezdek rájönni, nem ez az én feladatom. Önnek igaza volt, amikor az amatőrökről beszélt. - Nem akartam megsérteni - szólt az magyarázkodva, szinte bocsánatkérő hangsúllyal.

ezredes,

szinte

- Szó sincs róla, hogy megsértett volna - mosolyodott el Budai -, igaza van abban, hogy szakmunkát szakembernek kell végeznie. És én nem ebben vagyok szakember, hanem másban. - Amit eddig végzett, az szakembernek is a becsületére válnék! - Nem... - mondta Budai kissé elgondolkodva -, nem ez az én dolgom. Kérem, fogadja el a lemondásomat. - Budai úr, most jön a java! Kihallgatják Pankistow-t, rábizonyítják a maga ellen tervezett gyilkosság és a tábornokon végrehajtott gyilkosság kitervelését. De fény derülhet a távolabbi összeköttetésekre is, hiszen ez a szállodatulajdonos, bármilyen dúsgazdag is, nincs egyedül, sőt bizonyos, hogy nála magasabb, fontosabb és súlyosabb egyéniségek állnak a háttérben, és ez már... - És ez már politika - bólintott Budai. - Ezeket a dolgokat önök bizonyára földerítik, a politikusok pedig valahogyan majd érvényesítik! De ettől még zárt és halálra ítélt körzet marad odalent IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

a város, és egy téli hideg, egy vérhas vagy egy szövődményes influenza megtizedelheti az ott lakókat! Ettől még pusztul minden, depresszióba süllyednek az emberek az övezeten kívül is! - De mi köze mindennek ahhoz, hogy ön lemond? - Csak annyi, hogy ez a halott város a hazám - elmosolyodott és halkan tette hozzá -, ahogy szegény Szőcs mondta, még gimnáziumi éveinkben, én egy kétszeres budai vagyok... no...! Az a dolgom, hogy közreműködjem a tetszhalott város feltámasztásában! - Ahogyan a feltámasztásról, a városról beszél, az ugyancsak prófétai hangvétel! - De hétköznapi cselekedetek során valósul meg! - Nem is tudtam, hogy maguk osztálytársak voltak - kapaszkodott az ezredes a kis emlékrészletbe, hogy Budai magas röptű szavaira ne kelljen reagálnia. - Akkor az öngyilkossága magát még inkább megrázhatta. Hallgattak, és Budainak azon járt az esze, hogy bármennyire is éjfél körül jár az idő, az ezredes lehetne egy kicsit bőkezűbb és ismét előhúzhatná azt a konyakosüveget a szekrényből, de nem szólt. Nem tudta még, mit fog tenni, de azt tudta, hogy nem szabad tovább titokzatoskodnia. Önmaga számára is váratlanul undorítónak és komolytalan játéknak érezte ezt az egészet: kódszámok, fedőnevek, jelentések és visszajelzések, fegyver, sugárálarc... és közben halálveszély, ki tudja miért, ki tudja, miféle titokzatos érdekek ütközése miatt. - Ezredes úr, nem másítom meg a bejelentésemet. Az ezredes fölállt, kézbe vette az asztalon heverő pisztolyt és egy páncélszekrényhez lépett. Az ajtaját kinyitotta. Budai csak a lábát és az ajtó fölött az ezredes feje búbját látta. Matatott valamit, a fémes zörejekből kiderült, hogy kiveszi a pisztolyból a tárat. Nyilván ellenőrzi a kilőtt töltények számát, később talán összeveti a jelentésekkel. Hátralépett, becsapta a páncélajtót és visszament az asztalhoz, a pisztolyt ismét Budai elé tette. - Új tárat tettem belé. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

18

Budai hitetlenkedve nézett a száraz, hideg emberre. Hát nem akarja megérteni, hogy ő bevégezte ezt a tikos megbízotti munkát? Pillantására az ezredes arcán valami meleg, emberi kifejezés villant meg, aztán mélyet sóhajtott és így szólt: - Úgy veszem, hogy ön meghatározatlan időre felfüggesztette az együttműködést. Rendben van. De ezt tegye el, szüksége lehet rá. A kettős biztosítású ajtón úgy ment ki, hogy érezte; az őrt álló katona némi tisztelettel kíséri a lépteit. Úgy látszik, aki életveszélyben volt, aztán lelőtt egy többszörös bérgyilkost, annak kijár a tisztelet. - Hiába - gondolta gúnyosan -, mi emberek csak az ölést vesszük igazán komolyan. Első útja természetesen a fedett kert sarkában álló drinkbárhoz vezetett. Miközben itta az italt, telefonált. Sokáig kellett várnia, mire Tünde fölvette a kagylót. - Éjfél elmúlt! Nem szégyelled magad, hogy csak most jutottam az eszedbe? Hiszen kilenc utánra vártalak! - Elmondom, hogy mi történt velem, jó? De nem telefonon. - Várj, még ne gyere, előbb felöltözöm - hallatszott a lány hangja. Budai úgy érezte, kissé kelletlen a hanghordozása. - Nem kell felöltöznöd, nekem nagyon jó vagy levetkőzve is mondta a kagylóba, de a vicc nem aratott sikert. - Jól van, jól van, nem kell erőlködnöd - mondta Tünde kissé indignált hangon. - Gyere, várlak. Budai megitta az italt és a lift felé ballagott. Igyekezett megfigyelni, változott-e valami a szálló életében attól, hogy a tulajdonost letartóztatták, de a vendégek ugyanúgy nyüzsögtek és zajongtak, mint máskor. Amikor az emeleten kiszállt a fülkéből, rájött, hogy megkönnyebbült, mondhatni személyes, egyéni, saját lépteivel ment végig a folyosón. Most már nem bizalmas feladattal megbízott valaki, hanem önmaga, Budai K. Bertalan, aki Bolognában IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

végzett valamikor réges-régen, és aki úgy gondolta, hogy mindennapi emberként éli majd le az életét. De a zakója zsebében ott a pisztoly. Kopogott a titkárnő ajtaján. Tünde közömbösen nyitott ajtót, aztán bevezetés nélkül beszélni kezdett. - Itt volt az igazgató, Iván Iván - mutatta az asztalon nyitva álló üveget és a két poharat a tálcán. - Igen? És? - kérdezte Budai, miközben lerogyott az egyik fotelba. - Rólad beszélgettünk - folytatta Tünde, miután megállapította, hogy a férfi nem kapja fel a fejét arra tényre, hogy ő az igazgatójával kettesben ivott. - Iván Iván nagyon haragszik rád. - De inni adtál neki! Én is kérek! - Mindig csak az italon jár az eszed! Iván Iván is azt mondta, hogy te megbízhatatlan vagy, és tart tőled, hogy valami szörnyűséget fogsz művelni! Budai felállt, a hűtőszekrényhez ment, amelynek tetején Tünde az elmosott poharakat tartotta, elvett egyet, visszaült a fotelba és töltött magának. - Tünde, a múltkor azzal kezdted, hogy szeretsz! - Ivott, hogy időt adjon a lánynak a válaszra, de az nem szólalt meg, csak nagy, várakozó szemmel nézte. - Akkor most miért azzal foglalkozol, hogy egy gyáva alak miket duruzsol neked rólam? A lány továbbra is hallgatott. - Valóban kilenc után át akartam jönni hozzád. De egy bérgyilkos leütött, megbilincselt, és levitt arra a helyre, ahol már megölt egy magyar megbízottat. Az utolsó pillanatban menekültem meg, mert valakik idejében közbeléptek. A lány nézte Budait és sajnálkozó mosoly villant meg az arcán. - Ezután olyan helyzet alakult ki, hogy kénytelen voltam ezt a bérgyilkost lelőni. Egy órával ezelőtt belehalt a sérülésébe. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

Tünde a korábbi estékről ismert mozdulattal odatérdelt a fotel elé és két kezét Budai két térdére tette. Megértő és megbocsátó volt a hangja. - Jól van, Berci, jól van! Szeretlek! És ezt szeretem benned a legjobban... - elhallgatott és szájon csókolta a férfit, aki ettől ellágyult, és úgy érezte, végre révbe jutott. Érzelmi védelmet kap, odabújhat ahhoz a nőhöz, aki szereti. Akit ő szeret. Felsóhajtott: - Tudod, szívem, furcsa érzés... két lépés távolságból lőttem rá... és meghalt. - Jól van... - búgta a lány és megint megcsókolta. Aztán kezdte simogatni a férfi arcát, mellét, majd nekilátott, hogy lehámozza róla a zakót. - Mondtam, hogy szeretlek! És imádom benned ezt a remek képességet... ahogy megjeleníted a dolgokat... Budai nem figyelt, engedte, hogy a lány levegye a zakót róla. A következő pillanatban Tünde elsápadt, és a revolvert, amely majdnem kicsúszott a fejtetőre állított zakózsebből, rémült mozdulattal visszanyomta és a zakót elejtette. Egy lépésnyit hátrált, és döbbent szemmel meredt Budaira. - Úristen, Berci, te... te igazán...? - Mit igazán? - a férfi átlépett a zakón és megölelte a lányt. Már teljesen kikapcsolt, egy pillanatig azt hitte, hogy őszinte, nagy szerelemben tudnak összesimulni, és ő képes lesz végleg lerázni a nap eseményeit. - Mit igazán? - Hogy te... a zakódban, az... az a pisztoly... A lány teste merev volt, Budai elengedte. - Miért? Hiszen az előbb mondtam el neked, hogy egy bérgyilkos majdnem megölt, végül én lőttem le! - De én azt hittem, hogy viccelsz, hogy csak mesélsz, amiért úgy elkéstél... hogy csak eljátszottál egy jelenetet... A férfi mély levegőt vett, aztán kéretlenül töltött ismét és ivott. Rágyújtott, az ablakhoz sétált, amelynek zöldes üvegén át csak tudni lehetett, de látni nem az alant heverő várost. Egy pillanatig, szinte IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

ösztönösen azt kutatta, ég-e ma is a tűz a Vérmezőn, majd hátraszólt. A hangja éles, sértő volt, de nem törődött vele. - Mondd, Tünde, a te számodra minden csak színház? - Hiszen színésznő akartam lenni, nem meséltem? Többször jelentkeztem is, de nem vettek föl, így aztán abbahagytam - a lány hangja mélázó volt, érezni lehetett, hogy szeretné valahogy kijavítani a hibát. A férfi háta mögé lépett, mintha ő is az ablakon át a sötétbe akarna bámulni és átölelte. Hosszabb ideig hallgattak, aztán Budai azt kérdezte: - Miért mondtad a múltkor, hogy szeretsz? - Mert szeretlek. Igazán. - Akkor gyere velem. - Jó. Hova? De nem, mindegy is, hogy hova - Tünde még mindig hátulról ölelte, simogatta a férfit, és igyekezett maga felé fordítani. Veled megyek, Berci, akárhova! A férfi ingét akarta kigombolni, hogy tovább vetkőztesse, de Budai megfogta a kezét. - Gyere velem, oda - intett a fejével az ablakon túlra. - Oda? Odaköltözik az intézet? Te leszel az intézet igazgatója? Budai most már teljesen kijózanodott abból a pillanatnyi kábulatból, amelyben csak azt kívánta, hogy végre ellazulhasson és biztonsággal egy nő mellé bújhasson. Megrázta a fejét, az asztalhoz lépett, töltött, ivott, fölemelte a földről a zakóját, megigazította a zsebében lapuló pisztolyt, aztán vállára vette a zakót. - Nem leszek az intézet igazgatója. Ki mondta ezt? - Iván Iván mondta. És azt is mondta, hogy fél tőled és elmegy, és egy kis vállalat főnöke lesz Zalában, és hívott, hogy menjek vele titkárnőnek.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

Budai hallgatott egy ideig, azt mérlegelte, végigmondja-e, amit Tündének mondani akart vagy sem? De hiszen kedves és csinos ez a lány, és amit eleddig éreztetett vele, az szép volt. Nem szabad egy komolynak induló emberi viszonyt félszavak miatt elrontani. Vagyis beszélni kell! - Odalent a tetszhalott városban emberek élnek, és továbbra is élniök kell! Én is csak ott tudok élni, és csak akkor érzem jól magam, ha tehetek valamit! Nagyon sok ott a munka, nagyon sok a lehetőség! Fölépíthetjük a saját városunkban a saját életünket! Gyere velem, hagyd itt ezt az egész, homokszemszámláló intézetet! Most a lányon volt a sor, hogy hallgatva, némán, sőt szinte kerülve Budai pillantását, az asztalhoz lépjen és töltsön magának. Ivott, aztán elmosolyodott és mindkettőjüknek töltött. Koccintottak is, bár Budai már egyáltalán nem kívánta az italt. Tiszta volt a feje és nagyon fáradt. Szeretett volna belekapaszkodni valakibe. A lány most fénylő szemmel nézett rá. - Az előbb, amikor megtudtam, hogy te valódi fegyvert hordasz magadnál, még jobban szerettelek! Eddig csak annyit tudtam rólad, hogy valamikor, a robbanás előtt könyveid, cikkeid jelentek meg, és nagyon sokat tudsz... meg azt is elmesélte, azt hiszem, Szőcs, hogy téged korábban hogy rúgtak ki... szóval tudtam rólad, hogy értelmes férfi vagy... de most, hogy még ilyesmire is képes vagy, még nagyobbat nőttél a szememben! *** Az éjszaka már hideg volt, így aztán reggel nyolc óra körül, amikor Budai úgy döntött, hogy leül egy kicsit, a nap sugarai még csak alig-alig adtak meleget. Leült a fogaskerekű pályáján a sínre, amely vörös volt a rozsdától, és helyenként már alig látszott a térdmagasságú gaz, fű és a terjeszkedő bokrok között. Elővette az utolsó „robbanás előtti” cigarettát és rágyújtott. Valahol, bal kéz felé, a Zugligetben vékony füstcsík szállt fölfelé. Ott is egy telep, egy kis, összehúzódó közösség táboroz és ebédet főznek... IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

Előhúzta zsebéből a levelet. Hajnalban, amikor végre Tündétől kilépett és átballagott a saját szobájába, az ezredes hívta telefonon. - Budai úr! A Pankistow-nál tartott házkutatás eredményekkel járt! Átjönne hozzám még egyszer?

érdekes

Amikor az irodába lépett, észrevette, hogy az ezredes gyűröttebb, mint bármikor, amióta ismeri. - Jó reggelt! Látom, nem aludt. - De maga sem! - villant az ezredes szeme gúnyosan. Egy feltépett levelet nyújtott Budainak. - Ezt Pankistow íróasztalában találtuk, önnek szól. A levél Genfből érkezett, Promt írta. „Tisztelt Budai úr! Mindig emlékezetes marad számomra az az este, amit együtt töltöttünk. Feleségem is gyakran és elismerően emlegeti önt. Vitánk, és az öntől kapott magyarázatok is hozzájárultak ahhoz, hogy olyan döntést hozzak, amelyet nem várnak tőlem. Miután budapesti jelentésemet az ISF gyűlése visszautasította, lemondok. Nota bene, egyre erősebb meggyőződésem, hogy ebben a nemzetközi szervezetben bizonyos másodrangú elemek saját, kicsinyes, egyéni érdekeiket akarják érvényesíteni, részben az ön hazájának kárára. Ilyen csúnya játékba nem tudok belemenni. Kedves Budai úr! Meggyőződésem, hogy önöknek igazuk van, szó sincs valódi sugárszennyezésről. Az adatok oly mértékben zavarosak (legtöbbjük ráadásul légből kapott), hogy csak egyet tudhatok bizonyosan: nem tudom, mi az igazság! Bizonyítékok kellenének, magam azonban nem vagyok detektív, csupán mezei fizikus, mint azt volt szerencsém említeni. Kérem, ha elhagyom...”

Walesben

jár,

keressen

föl.

Genfi

hivatalomat

Budai kétszer is végigolvasta a levelet, majd az ezredesre nézett. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

- Ezredes úr, olvasta? - Igen, kénytelen voltam. Ugyanis az a tény, hogy a szállodaigazgató figyelemmel kísérte az ön postáját, sőt eltulajdonította ezt a levelet, ugyancsak súlyos bizonyíték ellene! De kérem, nézzen a mai újságokba! Kiterítette valamelyik napilapot, amelynek címoldalán szerepelt a fontos hír: Promt, az ISF megbízott igazgatója lemondott. Most, a fogaskerekű rozsdás vágányán üldögélve Budai harmadszor is végigolvasta Promt úr meglepően barátságos és tisztességes levelét. Szegény Rita... Isten veled! Nem termettek egymásnak, ő meg a csinos, angol asszonyka. Nem. Budainak még alig néhány órával korábban az volt a meggyőződése, hogy Tünde, a kis, esett sorsú Tünde az a nő, akire neki szüksége van. És akinek ő kell. Hogy ők ketten egymásért mindenre kész társak. Eltette a levelet és fölnézett. Könnyezni nem kell... Az eléje terülő városkép homályos volt. De a nap melege szívta a reggeli párákat fölfelé. Megint egy meleg, őszi nap... még egy... Szeptember második felében tulajdonképpen már minden meleg, napsütéses pillanat ajándéknak számít. - „És mikor jössz értem, Berci?” - Megyek, ne félj... - szólalt meg Budai félhangosan, aztán eltaposta a csikket, és fölkelt a sínről. Kissé lejjebb, a vágány mentén, Odaballagott, hogy husángot vágjon.

jó

nagy

bokrok

nőttek.

- Egy pisztoly, zsebkés meg husáng - kacagott hangosan, hogy a magány ne süllyessze túl mélyre -, akár egy pionír az ausztráliai vadonban, mondjuk száz éve...

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

Majdnem a Városmajornál járt már, amikor egy kanyarulatban két férfi és két nő jött vele szemben. Az egyikük kezében fekete kötésű könyv. - Testvérem, Isten hozott! Budai, gondolataiból fölrévedve, megállt. - Testvérem, engedd meg, hogy elmondjuk, mit üzen az Isten! - Sajnos, sietnem kell! - Ebben a sivatagban, testvér?! Hová sietnél? Kiirtotta az Úr a viperák fészkét, és keze lesújtott a gonoszokra! - Mondom, sietek! - nagy léptekkel továbbindult, mire az egyik térítő száján kicsúszott ismét a kérdés: - Hová sietsz? - Nemsokára indul a villamos, még nem hallottátok? - kiáltotta vissza Budai, aztán a saját ötletén nevetgélve továbbment. Az útvonal a legfontosabb. Legjobb, ha valakivel kézenfogva lehet menni, néha megállni és elgondolkodni, sőt elbeszélgetni: merre menjünk? Ha aztán közösen olyan irányt választottak, amely mégsem a legjobb, akkor meg lehet állni, visszafordulni... másik irányt választani... nevetni a tévedésen, vagy éppen csak hümmögetni. Semmiképpen sem letorkolni a másikat. Nem odavetni, hogy „látod, a te hibád...” Csak menni tovább, kettesben. Kézenfogva. A reggeli napsütésben ökörnyálak úsztak és alig észrevehetően melegedett. A levelek még csillogtak a víztől. Valahol a Vérmezőn bizonyára most is füstölög az esti máglya maradványa, amelyen bútort, ajtófélfát és könyveket égetnek, miközben teli torokkal kiabálják, hogy „igazságot Magyarországnak!”, és újabb könyveket vetnek a tűzre... Habár, tegnap éjfél után, amikor a szállóból, Tünde ablakából kinézett, sötét volt a tájék. Vagy csak ő nem vette észre a tűz fényét, mert fáradt volt, remegett, és azzal volt elfoglalva, amit a lány mond? A titkárnő szép és bonyolult mondatokat sorolt, versidézeteket szőtt a szavak közé, és számtalanszor elmondta, mennyire szereti IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

Budait. És minden mondatának az volt a lényege, az íze, a jelentése, hogy nem megy vele. „Nem!” Persze hogy nem... ezt a férfi pontosan tudta, érezte, bár csalódott volt. De aki lemond a nagybecsű, előjogokat biztosító kutatói állásról, aki nem lesz az intézet igazgatója, az többé nem érdekes és nem fontos az amúgy árvaságról panaszkodó nő számára. - Az árvaságról és elhagyatottságról panaszkodó nőnek nem társ kell, hanem rang, pénz és cím! - Miért mondod ezt? - a lány ekkor fölkapta az orrát, és gyűlölettel nézett a férfira. - Te azt hiszed, hogy egy nőnek olyan nagyon könnyű? Ezt az érvet Budai már hallotta életében néhányszor. Rosz-szul, hamisan hangzott. De miért olyan ostobák a férfiak? Miért hiszik el a nők álomszavait társról, kéz a kézben összetartozásról? Miért? Mert erre vágynak. Mert néha ilyen is akad: Ildikó és Dániel... vagy Zakariás Feri és Mimi... Lépegetett a talpfákon, meg-megcsúszott a lába a nedves fa felületén. Valahogyan le kell rázni a fájdalmat, csalódást... Megállt, meglengette a husángot. Milyen volt az a nő, aki szerelmet ígért, könnyes szemmel nézett rá, és hangsúlyozottan a társa akart lenni? Hosszú hajú? Szőke vagy fekete? Alacsony vagy magas? - „Berci, mikor jössz vissza?” Megyek már, megyek... ...Fölpillantott a Vár oldalára. - Látod, Magdika, ott fogunk lakni! - Ahol régen laktunk? - kérdezte a leányka. Nadrág és pulóver volt rajta, Bálint atya telepén melegebbre cserélték könnyű nyári ruháját. Amikor Budait meglátta, már messziről szaladt feléje, az ölébe ugrott, és úgy szorította a nyakát. Egy palack ivóvizet, ruhaneműt és néhány konzervet kaptak a pap közösségétől. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

Már a Széna téren jártak, az aláázott kövezetet Budai igyekezett elkerülni. Lihegett, végül megállt és Magdit letette. - Most egy kicsit gyere gyalog, jó? - Te, Berci! Mi az a világpolitika? - Ezt miért kérdezed? - Mert mielőtt elindultunk, Rumbach Józsi bácsival beszélgettél, és azt mondtad neki, hogy sugárzás nincs, a világpolitika pedig nem érdekel. Budai elnevette magát. A kicsi leányka szó szerint idézte néhány mondatukat. Rumbach ugyanis megkérdezte tőle, jönnek-e afféle műszerek, amelyekről első találkozásuk alkalmával beszéltek, és amelyeket Budai felajánlott... - Tudod, Magdi... a világpolitika... az olyasmi, hogy az emberek vitatkoznak egymással, meg hazudoznak, más emberek pedig meghalnak miatta. - Igen - bólintott a leányka. - Édesanya is meghalt. Bálint atya misét is mondott érte, tudod? Jaj! Budai elé penderült és fölnyújtotta a két karját, a szokásos gyermekmozdulat azt jelentette: vegyél az öledbe! - Mi történt? - Nem látod? Ott egy kutya! Budai körülnézett. Valóban egy loboncos kutya ólálkodott tőlük jó húszlépésnyire. - Sohase a kutyáktól félj, hanem az emberektől - mondta bölcsen, aztán meggondolta magát. Megint ölbe vette a leánykát. Magdi néhány percig hallgatott, majd éles hangon megint megszólalt. - Berci! Ezután apának szólítalak, jó? Kézen fogva mentek tovább. Budai figyelte, ahogyan a leányka a lépteit szaporázva jön mellette, és arra gondolt, hogy ez a kijelentés IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

19

többszörösen felér egy szerelmi vallomással. Ez a kicsi nő, a hatéves Magdi nem fogja fél év vagy két hét múlva visszavonni a vallomását. - Csak én megfeleljek neki... - mondta félhangosan, mire a cserfes leányka megszólalt: - Mit mondtál? - Csak töprengtem. Magdi, nem vagy szomjas? - Szomjas vagyok - csilingelt Magdi hangja -, de Ber... apa, a vízzel takarékoskodnunk kell! - No, várj... - leültek, Budai elővette a műanyag palackot és megitatta a leánykát. Erre a problémára nem gondolt. Hiszen ez a palack, amit Bálint atya telepén kapott, még a mai napra sem elég. Mindennap eljárni hozzájuk vízért, kissé megerőltető lenne... Dehogy lesz megerőltető! Ha ezen múlik! Az utcába kanyarodva azon töprengett, betérjenek-e a szemben lévő házba, ahol a kertben ott van Magdi szüleinek a sírja. Az utca közepén Magdi oldotta meg a kérdést. - Apa, majd elmegyünk anya sírjához, jó? De előbb menjünk a te... a mi lakásunkba! Budai K. Bertalan úgy érezte, soha életében még ennyi és ilyen szép meglepetés nem érte. Még csak feleúton voltak a lépcsőn, amikor kinyílt a lakás ajtaja, és Ildikó fekete haja libbent meg a félhomályban, aztán az olyan régóta várt, megszokott kacagása is felcsattant: - Na, gyertek már! Az erkélyről régóta látom, hogy jöttök, de alig tudom kivárni, hogy megérkezzetek! A halott, üres házban szállt, zengett a hangja. Mögötte megjelent Dániel medvealakja is, Ildikó leguggolt, és kitárt karral ölelte magához a soványka, hatéves leánykát. - Szia, kicsi szívem! Hogy szólítsalak?

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

20

Magdi egy pillanatig tétovázott, Budaira nézett, aztán fölemelte a tekintetét a szőrmók Dánielre, akinek csillogott a szeme és közben szélesen mosolygott. Visszacsusszant a pillantása Ildikóra, aztán váratlanul, de határozottan az asszony vállára tette a két kezét. - Magdi vagyok, ez meg itt apa, érted? - hátramutatott Budaira és folytatta. - Az ő neve Berci, tudod, csak én nevezem apának. De Berci a neve... tudod? - Tudom - mondta Ildikó, és kedves, gyakorlatias mozdulattal magához szorította megint a leánykát. - Gyere, biztosan éhes vagy. Kézenfogta a kislányt, és be akarta vezetni a lakásba. Magdi ellenkezett és visszafordult, Budai felé nyújtotta a másik kezét. Budai a lépcső legfelső fokán ült és sírt. Az a zokogás, ami csak megindult belőle az első látogatáskor, amikor a zárt övezetben járt, és ami napokon, heteken át gyülemlett benne, most előtört és rázta, de ez nem fájt. Nem kellett visszafojtania, és érezte, hogy jó, hogy pisztolyok, halálok, bérgyilkosságok és mások számlájára hirdetett szónoklatok után, amelyeket átélt és amelyeknek hol így, hol úgy részese is volt, most megkönnyebbülhet. - Nyugodtan ihatsz, sógor - töltötte a vessszőfonatos demizsonból Dániel a bort -, ez a Mecsek aljából van, garantáltan sugár- és adómentes! - És ha a demizson kiürül? - Akkor nem iszunk többé. Most különben is az a dolgunk, hogy ezt a vízellátási ötletet, amit elmeséltem, megvalósítsuk. - Még mindig alig tudom elhinni, hogy itt vagytok! Hogy azt a tartalék kulcsot, amit öt éve adtam, most használtátok! - Korábban nem lehetett... - dörmögött Dániel, emlékeztetve, hogy rokon, ismerős és barát mind-mind elkerülte a lakást, Budai felesége miatt. Pedig valóban öt éve már, hogy ők kulcsot kaptak hozzá. - Olyan jó, hogy itt vagytok! Így sokkal könnyebb lesz. IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

20

- Pedig amúgy nagyon is nehéz lesz! Dániel arcáról nem olvadt le ugyan a derű, mégis érezhető volt, hogy töpreng. - Tudod, Berci - szólalt meg Ildikó, és mosolyán átvillant az a jól ismert makacsság, a döntése melletti, kemény kitartás -, amikor azután a pécsi éjszaka után megtudtuk, hogy a tábornokot megölték... hát akkor úgy gondoltuk, hogy ezt a feladatot hagyta ránk örökül. És Dániel már hozzá is látott. *** Kicsi Magdi jól aludt, ébredése után pedig, a halvány délutáni napsütésben, mindannyian elindultak a Vár alá, a kráter partjára. A nap közeledett a budai hegyek pereméhez, és már csak a víz túlsó oldalán álló épületeket világította meg. Erősödött a szél, úgy látszik, vége a meleg ősznek. A Batthyány térnél óvatosan lépkedtek az omladékos részen, a hullámzás erősödött, a habok meglehetősen magasra felfutottak a menedékes parton. Budai kinyújtott karral mutatta a túloldalon, a Roosevelt tér közelében „Budapest óráját”, amely a szélben megindult és lengeni kezdett. Látták, amint megmozdul az egész hatalmas vasszerkezet, és a házak falát omlasztva lejjebb csúszik. A drótkötélen lengő tartály belesüllyedt a vízbe. Ismét mozdulatlanná vált minden. - Ezt elmondom Zakariás Ferinek - mondotta Budai -, ha majd találkozunk. Hiszen ő adta ezt az elnevezést, hogy „Budapest órája”. - Akkor most azt mondhatjuk, hogy Budapest pusztulásának órája megállt, nem ketyeg tovább - szólalt meg Dániel, és bármennyire is költői, túlzó volt, amit mondott, Budai szívesen hallotta. Az embernek néha nagyon is szüksége van meleg, költői szavakra, amelyek a gonosz tényeket ugyan nem változtatják meg, de az ember érzéseit és tiszta elhatározásait segítik.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

20

- Olyan szépen beszéltek mind a ketten - Ildikó most ismét úgy mosolygott, hogy a mulatságosan előremeredő szemfoga is látszott -, hogy már csak egy kis harangzúgás hiányzik, és kész a hálaadó szertartás! - Mi az a harangzúgás? - kérdezte Magdi, aki közben valami színes kavicsot talált a sekély vízben. Dániel ránézett a leánykára, aztán kézen fogta a feleségét. - Gyere csak! - azzal eltűntek a Szent Anna-templom kapujában, amelyet valószínűleg még a szökőár szakított fel. - Tudod, apa - harsogta Magdi vidám hangon -, még sohasem láttam ennyi vizet! - Aztán leült Budai mellé, és bizalmasan átfogta a férfi térdét. - Te, Ber... apa, miért vagy egyedül? Dániel Ildikóval van, és te? - Hm... majd holnap kora reggel elsétálunk egy parkba, és ott megnézünk egy kedves nénit, aki táncol és azzal köszönti a napot. - Táncolni tud? És hogy hívják?? - Nem tudom... - a zsebébe nyúlt, előhalászta a revolvert és nagyot lendített rajta. A fegyver messzire repült és nagy csobbanással esett a vízbe. - De nagyot spriccelt! - kiáltotta a leányka. Megszólalt a harang, és a két éve ismeretlen hang szétterült a kráter vize fölött.

IPM 1992/3 - DÁVID CSABA - A KRÁTER

20