Az örömszerzés belső gátjai..tévhitek a testi össze nem illésről.. Ösztönösség vagy tanulhatóság?

Dr. Szilágyi Vilmos         Intim‐kapcsolat  kézikönyve    Az 1994‐es kiadás módosítása,  2011‐ben    ‐                     Tartalom         Előszó.  (Dr. Buda Béla) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .    1. Szerelemmel vagy anélkül? . . . . . . . . .     A szerelem jelentősége . Eredete: a nemi vágy.  A szerelemkultusz kezdetei .     A   szerelem szükséglete és képessége . Kellenek‐e illúziók a szerelemhez? . .     A kapcsolat érzelmi töltése . . . . . . .     2. Tipikus szexuális tévhitek . . . . . . . . . .     Az örömszerzés belső gátjai . .Tévhitek a testi össze nem illésről . . „Ösztönösség” vagy tanulhatóság?  . . . . . . .     Téves szexuális elvárások . .Közösülés‐központúság . . Teljesítményhajszolás, orgazmus‐központúság .  . . . . . . .     A „kétféle női orgazmus” tévhite . Az ingerléssel kapcsolatos előítéletek Az erőltetés és megjátszás  zsákutcája .     3. Autoerotika, önkielégítés . . . . . . . . . . .     Az önkielégítés értékelése . .Az autoerotika kezdetei . .A nők idegenkedésének okai . . Mire jó a  férfiaknak? . ..    S miért fontos a nőknek? . .Hányféleképpen lehet csinálni? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .     4. A női orgazmuskészség fejlesztése . .     Kritikus pont: a szexkezdés . Önkielégítés – nőknek fontosabb! . .Hogyan tanulható meg az  önkielégítés? . .  .    Petting és orgazmus . .A hüvelyizmok szerepe . . Testhelyzetek és mozgások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . 

  5. A hímvessző méretének szerepe . . . . .     Mi az a „kispénisz‐komplexus”? . Mekkora az átlagos méret? . .Mitől függ a hímvesszőméret? . . . . .     Növelhető‐e a hímvessző?  Van‐e méretbeli össze nem illés? . .Eltérő méretek összehangolása . . . . .     Hogyan érhető ez el „túl nagy” hímvessző esetén? . . . . . .    6. Lehet‐e magömlése a nőnek? . . . . . . .     A „G‐zóna” fölfedezése . . A női magömlés jellemzői . Hányféle orgazmus van a nőknél? . . . . . . . .     A magömléses orgazmus feltételei . . Vallomások a magömlés átéléséről . .Lehetséges előnyök és  hátrányok . . .     Van‐e a férfinak is G‐zónája? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .     7. Új teszt a női orgazmusról . . . . . . . . . .     Egy újszerű megközelítés . .Az orgazmus feltételei és időtartama . . .Mit érez a nő, amikor kielégül? . .  . . . .     S ha nem elégül ki? . A partnerkapcsolat milyensége . .Az orgazmus gyakorisága és különbözősége . .  . . . . . . . .    8. Petting – közösülés helyett? . . . . . . . .    Miért érdemes megtanulni?  A könnyed petting: ráhangolódás . . A komolyabb petting típusai . . . . . .  . . .     .Örömszerzés kézzel . . Az „oralitás” gyönyöre . .Felláció és kunnilingváció . . Egyéb lehetőségek . . . .  . . . . . . .    9. Hogyan irányítsuk egymást? . . . . . . .     A főbb erogén zónák . . A spontán irányítás változatai . . . .Külön foglalkozni egymással! . . . . . . .     Masszírozás, simogatás . .     .Szájjal ingerlés. . .Irányítás hangokkal, szavakkal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .     10. Változatosság, rugalmasság a szexben    Az egészséges, érett szex jellemzői . .Stabil párkapcsolat; a változatosság kerete . . Időpontok és  helyzetek . . . .     Havivérzés és terhesség idején is! .„Ösztönösség” – vagy felkészülés? . . . Titkos igények és fantáziák .  . . . . . . .     .Erotikus „színjátékok” és kísérletek . . . . . . . . . . . . . . . .  

  11. Meddig tartson egy szeretkezés? . .     Időbeli alkalmazkodás . . A nők „lassúsága” . .A férfiak gyorsasága . . . A szeretkezés átlagos ideje . . . .  . . . . . .     A korai orgazmus és  magömlés . . .A késleltetés technikája . . A gyorsítás technikája . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . .     12. Többszörös orgazmus férfinél . . . . .     A férfiorgazmus alaptényei . .Orgazmus = magömlés? . . Első lépés: a magömlés késleltetése . . . . . . . .  . . . . . . .     .Lehet‐e magömlés nélküli orgazmus? . .A többszörös orgazmus technikája . . . . . . . . . . . . . . . . .     „Karezza” – kielégüléssel vagy anélkül? . . . . . . . . . . . .     13. Szerelem, házasság, féltékenység .     A szerelem előnyei és veszélyei . „Éretlen” házasságok . . Mi a féltékenység? . . A féltékenység típusai  . . . . . . .     A féltékenység leküzdése . .Szerelem és házasság – féltékenység nélkül . . . . . . . . . .    14. „Félrelépés” – miért és hogyan? . . .     Néhány tipikus eset . . .A félrelépések fajtái . . Elkerülhetők‐e a félrelépések? . . Félrelépés =  megcsalás? . . . . . . .    A félrelépés előnyei és veszélyei . . A veszélycsökkentés öt irányelve . . . . . . . . . . . . . . . . . .     15. Nyitott partnerkapcsolatok. . . . . . . .     Egy tipikus eset . . Az eset elemzése . . Érvek a nyitottság ellen . . . A nyitottság indokoltsága . . . . . . . .  . . . . . . .     .Előnyök és hátrányok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .     16. Fogamzásgátlás és AIDS‐megelőzés    A jó szex előfeltételei: kielégülés és veszélykerülés . . . A nem kívánt terhesség elkerülése:  fogamzásgátlás . . . .     A nemi betegségek . .A szerzett immunhiány (AIDS) okai és hatásai. . .A megelőzés lehetőségei . . . . . .  . . . . . .     17. A pornográfia szerepe az izgalomkeltésben . . . . . . . . . . . . . . . .     Agresszivitás és pornográfia . . Ragályos‐e a pornóminta? . . . Hazai tapasztalatok a pornóról . . . . . . . .  . . . . . . .  

  .Terápiás alkalmazása is lehetséges? . . .Pornográf és/vagy „erotikus” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .     18. Intimitás és szex – csoportosan . . .     Elterjedtsége és értékelése . . .Fogalma és fajtái . . Első foka: a hármas csoport . . . . . . . . . . . . . . . . . . .     .Partnercserék és négyes csoportok . . Sandstone, a „csoportszexközpont”. . .Előnyei és veszélyei . . . .  . . . . . . . .     19. Mi a „normális” – és mi „perverz”? .     Végletek és előítéletek . . .A „normális” relativitása . . .Beállítottság és funkció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . .     Perverzió = abnormális beállítottság . . Néhány fontosabb perverzió . . . A perverziók kezelése . . . . . .  . . . . . . . .     .Szexuális funkciózavarok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .     20. Biszexuálisak lennénk? . . . . . . . . . .     A szexuális beállítottság . . .Hányan biszexuálisak? . . . Történelmi előzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . .     Kinek könnyebb: férfinak vagy nőnek? . .Szükség van‐e „átállásra”? . . Biszexualitás és csoportszex . . .  . . . . . .     Biszexualitás és az AIDS. . . Kizárólagos vagy párhuzamos kapcsolatok? . . . . . . . . . .    21. Merevedési zavarok és kezelésük . .     Tipikus esetek . . .Az impotencia okai és fajtái . . .Egyéb merevedési zavarok . . .Megoldási kísérletek .  . . . . . . .     Terápiás lehetőségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .     22. Az  állítólagos. „frigiditás” – és kezelése . . .     Mi is az a „frigiditás”? . . .Testi vagy lelki okai . .  Következményei . .  Mit tehet a nő? . .Mit tehet a  férfi? . . . . .     Szaksegítség: egyénileg vagy csoportosan . . . . . . . . . . .     23. Távol‐keleti szexkultúrák . . . . . . . . .     A szeretkezés taója . . . A magömlés kontrollja . . . . Szeretkezési mozdulatok és testhelyzetek . . . . . . .  . . . . .    A keleti „erotikus csókok” . Légzésgyakorlat és szeretkezés . . .A japán gésakultusz . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . .  

  .Mit tanulhatunk a keletiektől? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . .          AJÁNLOTT IRODALOM. . . . . . . . . . . . . .                    Előszó         Örülök, hogy előszót írhatok Szilágyi Vilmos új könyvéhez. Nem hiszem, hogy érdemi és  újgondolatokkal járulhatok hozzá ahhoz, amit ő itt leírt. Hiszen a könyv magáért beszél. Érdekes,  izgalmas, hasznos olvasmány. Azt mondani sem kell, hogy tudományosan minden mondatában  helytálló és mod‐ ern. Inkább azt kell aláhúzni, hogy ugyanakkor közérthető, világos. Alkalmas arra,  hogy a serdülő vagy a fiatal felnőtt eligazodjon ennek nyomán saját problémáiban, vagy a tanár  segítséget kapjon abban,mit hogyan ítéljen meg és hogyan képviseljen az osztályfőnöki órán vagy a  szexuális nevelés különféle alkalmain.    Ezt kell ugyanis nagyon hangsúlyozni. Bármennyire is szabadosnak látszik mai világunk, bármennyire  is áthatja az erotika és a könnyen elérhető pornográfia, a fiatalok számára a szexualitás még mindig  homályos,    bizonytalan, tiltásokkal körülvett kérdés. Nem igaz, hogy a mai ifjúság felszabadult, tájékozott e  téren. A fiatalkori szexuális kisiklások, a nemkívánatos terhességek (amelyek számában sajnos  hazánk a nemzetközi statisztikák élén áll), a szexuális neurózisok, amelyekkel a tanácsadás és a  pszichoterápiás kezelés terén oly gyakran találkozunk, nem ezt mutatják. Bár sokan éppen ezekre  hivatkozva apellálnak értékekre, erkölcsi nevelésre, szükséges tilalmakra, ezért ellenzik az iskolai  szexuális nevelést, attól tartva, hogy ez csak felébreszti a gyerekekben a szunnyadó nemi  érdeklődést.    Pedig éppen az ellenkezője igaz.      A tiltások, tabuk, elhallgatások, zavart mellébeszélések nyomán alakulnak ki a téves képzetek, fóbiák  a fiatalokban. Ezért nem néznek szembe a fogamzásgátlás tényeivel vagy a nemi úton terjedő  betegségek kockázatával. Ezért alakulnak ki gátlásaik, félelmeik. Ezért gyűlik össze bennük annyi  feszültség, hogy végül belemennek az első kínálkozó alkalomba, hogy elveszítsék szüzességüket,  ezért mennek prostituálthoz, néha ezért próbálnak kiskorút, fogyatékost elcsábítani, ijesztő  praktikákba bonyolódni a fantáziavezérelt, szokatlan formájú kielégülés érdekében. Éppen a tabuk, a  felvilágosulatlanság szüli a bajok nagy részét.     Nemcsak magam nem találkoztam több mint harminc éves szexológiai (és természetesen  alapszakmáimat illetően pszichiátriai, pszichoterápiás) gyakorlatom alatt olyan esettel amikor valaki  a szexuális felvilágosítás „áldozata” lett volna, de a szakirodalomban sem találkoztam ilyennel. A  szakirodalomban, amit a hét világnyelven és néhány más kisebb nyelven folyamatosan, és talán 

közleményeim nyomán bátran állíthatom, szokatlan lelkiismeretességgel olvasok. Sajnos a  nemzetközi tapasztalatok nem erről szólnak. „Ecclesiogén” szexuális neurózisról, a merev tiltás  traumái nyomán létrejött perverziókról, szülői túlkontrollálás által megnyomorított pszichoszexuális  fejlődésről olvashatunk mindenütt. Sajnos ezt látjuk itthon is. Ugyanakkor Hollandiában és más  fejlett nyugati országokban, bár aránylag korán elkezdik a nemi életet, de a nemkívánatos  terhességek száma töredéke annak, ami nálunk található, a művi abortusz még ritkább.    Mert ezekben az országokban van tervszerű szexuális nevelés. A nemi élet tényei, valóságos  szabályszerűségei előbb érik el a gyerekeket, fiatalokat, mint a meglehetősen szabad pornográfia.  Mert a fogamzásgátlás nem ideológia, hanem realitás, amit a gyerekeknek meg kell tanulniuk.  Nálunk mindig is ijesztő képmutatás vette körül ezt a kérdést. Számos szakember, köztük éppen  Szilágyi dr. sürgetésére a hetvenes években elkezdődött valamiféle szexuális nevelés az iskolában, de  akkorra már a tizenévesek abortuszainak száma ijesztően megnőtt, ugyanakkor kezdődtek a  demográfiai gondok, a születésszám esett. Így ez a próbálkozás belefulladt a tanárok saját  komplexusaiba és a rendszer magasállású álszentjeinek ellenállásába.    A tanároknak van mentségük. A kor voluntarista gyakorlata hirtelen „lőcsölte rájuk” a feladatot,  amire több éven át kellett volna felkészíteni őket, korszerű szakanyagokkal, tréningekkel, Bálint‐ csoportokkal, tanácsadási és szupervíziós lehetőségekkel stb. Ez nem történt meg. Így tehát a  túlterhelt, kontraszelektált pedagógusok vonakodásán nincs mit csodálkozni. Az álszentek számára  azonban nincs ilyen mentség. Sajnos ők kortalanok és rendszerfüggetlenek. Itt voltak Tóth Tihamér  tanítványaként a háború előtt, majd a nem létező „szocialista erkölcs” védelmezőiként az utóbbi  negyven évben. A politikai gerontokrácia termőtalajt adott a bigottságnak. „Minek már arra a kis  időre a szexuális nevelés?” – volt a korszak válasza. Némely kultúrpolitikusban ez szinte betű szerint  fogalmazódott meg.      A rendszerváltás után könnyű volt az addig üldözött vallás báránybőrébe bújnia annak, aki életkorát  vagy saját szexuális kulturálatlanságát vetítette ki a problémára. Nevetséges lett volna, ha nem lenne  annyira tragikus, hogy az új kultúr‐ és egészségpolitikusok is kényszeresen kijavítottak mindenkit, aki  szexuális nevelésről beszélt, mondván, hogy családi életre nevelés, erkölcsi nevelés kell.     Igen, persze, kellene. De ennek még nem találták ki azt a módját, hogy a kőtáblák felmutatása, az  üres jelszavak, az értékdeklarációk hassanak, és ne a mindennapi élet ingerözöne, ne a szülők és a  nevelők saját komplexusaiból eredő erotikus érdeklődése, valódi szexuális beállítottsága. A felszínes,  látszanak adó, álságos nevelés éppen az, ami káros, ami traumatizál.    Ezt persze mi szakemberek, félő, még több generáción át sem fogjuk tudni elfogadtatni a  társadalommal. Nincs más út, mint valamiképpen megkerülni ezt a szellemvilágot, ezt a furcsa  társadalmi önkielégítést, az értékek üres recitációját. Kiadványokkal kell fordulni a társadalomhoz.  Ezt teszi Szilágyi Vilmos. Bátran, nyíltan szól a fiatalokhoz, és persze minden érdeklődő  korosztályhoz. Arról beszél, amit – Woody Allent parafrazeálva – mindig szerettünk volna tudni a  szexről, de amit soha sem mertünk megkérdezni. Arról, hogy mi a másik nem titka. Hogyan tudunk a  másiknak örömöt szerezni. Hogyan tudjuk saját igényeinket megvalósítani úgy, hogy egyben a másik  kedvében is járjunk. Hogyan tudjuk a nemiség „szövődményeit” elkerülni, például a nem tervezett  terhességet vagy a betegséget, amelyet mintegy a külvilág állított a természetes késztetések elé  bonyolult, szinte érthetetlen, ha úgy tetszik, „kaffkai” akadályként. Amely ugyanakkor könyörtelenül  hat, károsít, árt.     Ezek nagyon fontos dolgok! A lelki egészség, az életminőség múlhat ezeken. Nagyon kellene e téren  a segítség a felnőtteknek is, nem csak a fiataloknak. Szilágyi Vilmos megpróbálja ezt megadni ebben 

a könyvében. Nem állítom, hogy a legtökéletesebb módon, bár én szakmailag nagyon jónak tartom a  munkáját. Főleg azt értékelem, hogy megpróbálja.             Így tehát a könyvet a legszélesebb olvasóközönség figyelmébe ajánlom. Elnézést kérek ezért a  száraz, unalmas előszóért! Tudom, hogy a normális fiatal olvasó ezen gyorsan átlapoz. Őt a képek és  a tartalomjegyzékben talált izgalmas címek vonzzák. Igaza van. E gondolatok a felnőtteknek szólnak,  akik saját lelki nyavalyáik öntudatlan továbbadásán fáradoznak, akik – Ady ismert sorait idézve –  „vén huncutok és gonosz ostobák” módjára zárkóznának el ettől a könyvtől is, és címkéznék  pornográfiának vagy legalábbis szabadosságnak. Hiszen ebben a nemi szervek, a közösülés, az  örömszerzés tényeiről van szó. Pornográfia?    Nem, nem erről van szó! Szakszerű, reális bevezetés ez a nemiség világába! Legalább hadd  tanúsítsam ezt én is, a harcostárs, az „elmebajtárs” a most már csaknem három évtizedes  küzdelemben, amit a szexuális nevelésért, a szexuális kultúráért közösen folytattunk. A János  jelenései könyvének szép sora szerint az angyal parancsként jelenti ki, hogy „amit látsz, írd meg”.  Szilágyi Vilmos a maga szakterületén ezt megtette, s én is szeretnék csatlakozni hozzá.    Az olvasónak még annyit: a dolog nem ennyire komoly és tragikus persze, e gondolatokban már a mi  korunk és megtépázott lelkünk borúlátása is benne van. A nemiség, a párkapcsolat, a másik ember  intim megtalálása, az a különleges találkozás, ami a szexusban megvalósulhat, öröm, boldogság,  felszabadulás, fejlődés. Ezt kívánja ez a könyv elősegíteni.    Ennek jegyében: Lectori salutem – üdvözlet az olvasónak.                                                                                                                                 Buda Béla dr.              1. Szerelemmel vagy  anélkül?         Mi lenne, ha megkérdeznélek, kedves Olvasóm: Hogyan állsz az erotikával? Elegendő érzéki – azaz  testi‐lelki – örömhöz jutsz‐e s milyen színvonalon? Tisztáztad‐e igényeidet ezen a téren?    Tudom, nehéz kérdések ezek, nem könnyű velük szembenézni. Sokakban működésbe lép a védekező  reflex: valamilyen ürüggyel kitérnek az ilyen kérdések elől. Például azt mondják: „Nem elmélkedni  kell ilyesmikről, hanem csinálni!…” Mások megállapítják, hogy heti egy‐két közösülés nekik elegendő  érzéki örömöt jelent, ezzel megvan, kész! Hogy milyen? Természetesen jó, hiszen „mindig gyorsan  kielégülnek”(mondják a férfiak),„egészen elviselhető” (mondják a nők).    Szerencsére nem mindenki ennyire igénytelen. Ám az igényesebbek többnyire panaszkodnak,  mondván,hogy sem mennyiségileg, sem minőségileg nem elegendő az, amit kapnak – ha kapnak  egyáltalán. De hogy mit szeretnének, azt ők is ritkán tudják pontosan megmondani. A hosszabb ideje  tartó kapcsolatokban legtöbbször azt fájlalják, hogy már túl megszokott, kicsit unalmas, „már nincs  sava‐borsa a szexnek”. Sokan ezt úgy fogalmazzák, hogy a szerelem sajnos elmúlt – anélkül meg mit  ér a szex?  

  Ez valóban lényeges dolognak látszik, érdemes fölfigyelnünk rá. Csakugyan az lenne a helyzet, hogy  szerelem nélkül semmit sem ér a szex? Egyáltalán: igazi erotika csak szerelmi kapcsolatban létezik?  Különösen a nők hajlamosak ennek föltételezésére!    Általánosan elterjedt vélemény, hogy „a szerelem a jó szex biztosítéka”. De hát igaz ez? Nem túlzás?  Rögtön eszembe jut, hogy már jó néhányszor kerestek föl olyan szerelmespárok, akiknek nem ment a  szex, s ezért szexuálterápiai szaksegítséget kértek. Tehát a szerelem önmagában mégsem látszik  elegendőnek a kielégítő szexhez. De akkor miben állhat a jelentősége?                   A szerelem jelentősége         Ha valamit nehéz fölmérni, úgy ez biztosan azok közé tartozik! Hiszen a szerelem „százarcú és  megfoghatatlan” jelenség (legalábbis többnyire ilyennek tartják). Hányszor, de hányszor előfordul,  hogy amit szerelemnek éreznek, arról előbb‐utóbb kiderül, hogy valójában nem is volt igazán az…     Számomra helytállónak tűnik a kitűnő magyar pszichológus, Mérei Ferenc megállapítása, miszerint  „nagyon kevés ember képes a szerelem hőfokára és elkötelezettségére… a szerelem hiánycikk.” Ezt  úgy érti, hogy sokan félnek a szerelemtől, óvatosak és bizalmatlanok vele szemben, bár ugyanakkor  kívánják, sóvárognak utána.    Viszonyuk a szerelemhez tehát ellentmondásos, ambivalens. Bár egyesek egészen elutasítják,  feleslegesnek vagy éppen veszélyesnek tartják, a többség mégis az emberi élet legnagyobb értékei  közé sorolja – és akarva‐akaratlanul keresi! Rengeteg történelmi és irodalmi példa tanúsítja, hogy a  szerelem igen gyakran az események és emberi sorsok mozgatórugója. Különleges lelkiállapot, ami  nagyon hatalmába kerítheti az embert. A szerelmes sokszor maga sem tudja megmagyarázni saját  viselkedését, s egészen kiszolgáltatottnak érzi magát.    Sokan úgy vélik, hogy „aki szerelmes az „beszámíthatatlan”. Ez pedig már az őrületre hasonlít.  Szerencsére mégsem mondhatjuk, hogy minden szerelmes bolond vagy éppen rögeszmés őrült,  akinek „túlértékelési téveszméje” van. Hiszen egyrészt bőven vannak ártatlanabb szerelmek is,  másrészt a szerelem túlzottan szenvedélyes időszaka nem szokott sokáig tartani. Az előbb‐utóbb  bekövetkező kijózanodások mellett vannak esetek amikor a józanság és önuralom mindvégig  megmarad.    Mások kétségtelennek tartják, hogy a szerelem szenvedélybetegség, épp olyan, mint az alkoholizmus  vagy a drogfüggőség. Valóban vannak ilyen betegessé fajult változatai, legalábbis a beteljesületlen  (vagy csak részben teljesült) szerelemnek. Ám a szenvedély önmagában nem feltétlenül beteges,  hiszen lehet egészséges törekvések hajtóereje is. Egy kicsit úgy vagyunk ezzel, mint a tűzzel, amely  lehet ugyan veszélyes, ha elszabadul és tűzvészt okoz, de „megszelídítve” az embert szolgálja.  (Ugyanez a helyzet az atomenergiával és még sok mindennel.) Tekintélyes tudósok – a magyarok  közül például Buda Béla – azt is megállapították, hogy a szerelem óriási energiái az emberi fejlődés  szolgálatába állíthatók. „Felnőtté vákásban a szerelem az, ami a személyiséget legrövidebb idő alatt 

és a legnagyobb mértékben fejleszteni képes. A szerelemben valóban mintegy megnyílik a  személyiség a másik felé, kialakult struktúrái képlékenyebbé válnak, nagyon motivált lesz,    hogy tanuljon, változzon. Aki nem tud szerelmes lenni, annak felnőttkori személyiségfejlődése  gyakran… megreked.” (Buda B.)    Valójában tehát nagyobb a szerelem jelentősége, mint gondolnánk. Témánk szempontjából  kiemelkedőnek tartom, hogy nagyon megkönnyíti az örömszerzés tanulását, az alkalmazkodást a  partnerhez. Persze hozzá kell tennem, hogy nem minden szerelem ilyen pozitív. A fő kérdés mégis az:  mi a szerelem egyáltalán, s mitől ilyen hatékony? Akarjuk és keressük, vagy féljünk tőle és kerüljük?  Mit tudunk tenni érette, vagy ellene?         Eredete: a nemi vágy         Aki szerelmes, az vágyódik a „testi és lelki egyesülésre” szerelmesével. A testi egyesülés klasszikus  példája a közösülés, amikor a férfi nemi szervével belebújik a nő testébe, s így mintegy egyesül vele.  Aminek aztán következménye lehet a fogamzás, a gyermeknemzés, vagyis a fajfenntartás. A nemi  vágyak a fajfenntartási „ösztönből” erednek. Azért tettem ezt idézőjelbe, mert az embernél ez nem  ösztön a szó igazi értelmében, hanem csak egy velünk született, erős, de homályos nemi késztetés  („libidó”).     A szerelem egyik fő gyökere tehát a nemi közösülés, illetve kielégülés vágya, velünk született  késztetése. A kielégületlen vágyak arra késztetik az embert, hogy keresse a kielégülés lehetőségeit.  Ezeket általában a másik nemhez tartozó egyénekben találja meg (bár előfordulhat irányulás azonos  nemű felé is). Ezért amikor feltűnik egy lehetséges szexuális partner, akkor felfigyel rá és érdeklődni  kezd iránta. Ha pedig a körülmények engedik, megpróbál közeledni hozzá.    Hasonló a helyzet az állatvilágban, s ennyiben közös az emberi és állati szexualitás mint mozgatóerő.  Más    tekintetben viszont a különbségek dominálnak. Egyrészt az állat sokkal kevésbé válogat, mint az  ember (s egészen másként válogat). Másrészt az állat szexuális viselkedése sokkal merevebben  szabályozott, mondhatni kényszerpályán mozog, eltérően az emberétől, aki gyakran változtatja  viselkedését.         Az állat szexuális éhsége és gerjedelme különben sem nevezhető szerelemnek. Bármennyire is rájön  az állatra a „kangörcs”, az „üzekedés”, mégsem mondhatjuk, hogy szerelmes! Szoktak ugyan beszélni  olyasmiről, hogy „szerelmi élet az állatvilágban”, de ez tulajdonképpen nemi életet jelent – vagyis  helytelen  szóhasználat.    Mindenesetre ebből is látszik, hogy a „szerelem” kifejezést sok mindenre rá lehet húzni, lehet  nagyon tágan értelmezni, mondván: úgysem tudjuk pontosan,,mit jelent… Ám ha ilyen lazán vesszük  a dolgot, akkor   

nem is fogjuk megtudni. Ezért ne keverjük össze a nemi életet és a szerelmet! Nemi élet lehetséges  szerelem nélkül is (s nemcsak az állatoknál!), de a szerelem sokkal több, mint a nemi éhség! A  kutatók egyetértenek abban, hogy a szexualitás szükséges, de nem elégséges előfeltétele a  szerelemnek. Szerelem csak az embernél fordulhat elő, de történelmileg nézve nála sem kezdettől  fogva, hanem csak az utóbbi néhány ezer évben, a civilizációk felbukkanása óta. Az „ősember” nem  ismeri a szerelmet, egyszerűen nem képes rá, mert az mint bonyolultabb, társas jelenség, bizonyos  fokú lelki fejlettséget föltételez.    Épp ezért az elmúlt évezredekben is csak kivételesen fordult elő, mégpedig főleg a tanultabb és  módosabb emberek körében. Az első szerelmes verseket – s ezek a szerelem első nyomai! – alig több  mint kétezer éve írták. De csak a reneszánsz óta (alig 500 éve) kezdett a szerelem divatba jönni és  elterjedni. Elterjedése azonban nem volt könnyű és zökkenőmentes. Egészen a legújabb korig  többnyire nem az érzelmek határozták meg, ki kivel kerülhet szexuális kapcsolatba, hanem az erő, a  pénz, a hatalom. A szerelmesnek – ha volt ilyen – nagy    nehézségek árán kellett kiküzdenie a maga jogait. Eleinte sok volt a beteljesületlen szerelem, az  elérhetetlen partner, a sóvárgott ideál.         A szerelem‐kultusz kezdetei         Ma már tudjuk, hogy a szerelem kulturális jelenség, a társadalmi fejlődés terméke. A. Huxley,  századunk nagy angol írója a szerelem divatjairól szóló esszéjében azt írja, hogy ennek a jelenségnek  két, ellentétes eredője van: az egyik az ösztönös impulzus (a szexuális késztetés), a másik az a  társadalmi ellenállás, amely erkölcsi parancsok révén hat az egyénre. Ez utóbbiak igazolását sajátos  mítoszok szolgálják. (A mítoszokról pedig tudjuk, hogy hitregék, mesés elbeszélések, „légből kapott”  magyarázatok. De azért minden mítosz jellemző a korra és társadalomra, amelyben keletkezett.)     Ahogyan Buda Béla írja, a „szerelem valamilyen formában minden társadalomban intézményesül,  vagyis társadalmi normák és szerepviszonyok alakulnak ki körülötte.” A szerelem tehát kulturális  szerepként jött létre, megvolt a maga ideológiája és szokásrendje. Körülötte többféle mítosz is  kialakult. Hívei Rousseau‐tól kezdve kidolgozták a romantikus szerelmi szenvedély mítoszát, amely  mindenekfeletti értéknek, az isteni eksztázis egyik formájának tartotta a szerelmet. Ez többé‐ kevésbé vallásos mítosz.    De voltak reálisabb, köznapibb mítoszok is. Például, hogy a szerelmet és a szexet csak a  házasságkötés teszi elfogadhatóvá, tehát alkalmazkodni kell a fennálló viszonyokhoz. („Föld a földdel  házasodik” – vagyis földbirtokos a földbirtokossal stb.) Az ilyen mítoszokban jelentkezett a Huxley  által említett társadalmi ellenállás: akadályok sora, amit a szerelemnek le kellett győzni a  beteljesülés elérése érdekében. Az ember azt gondolná, hogy a sok akadálytól a szerelem hamar  elvérzik. A valóságban éppen ellenkezőleg történik: minden akadály „olaj a tűzre”, különösen akkor,  ha a szerelem kölcsönös (vagy legalábbis ez remélhető). Persze sok mindentől függ, hogy mennyire  képes valaki harcolni a szerelméért: a társadalmi helyzetétől és neveltetésétől, önbizalmától stb.  Viszont tény, hogy általában az a szerelem tart tovább, amelyik külső akadályokba ütközik, s nehezen  éri el célját. Reménytelen szerelmek sokszor egy egész életen végighúzódnak; az ilyen kudarc terhét    nem mindenki tudja ledobni magáról.   

A szerelemért hozott, kisebb‐nagyobb áldozatokat pedig megkönnyítették a szerelem mítoszai,  amelyek    azt mindennél magasabbra helyezték, szinte oltárra emelték. Így alakult ki a szerelem kultusza, szinte  vallásos tisztelete. Egyre többen komolyan vették „a szerelem mindent legyőz” (omnia vincit amor)  jelszavát, és mindennél előbbre helyezték szerelmüket. Ezért furfanggal vagy hősködéssel  mindenáron el akarták érni céljukat, vállalva a törvénybe és szokásokba ütközés veszélyeit.    Viszont az is igaz, hogy a szerelemért folytatott, hősies küzdelem a legtöbb ember elismerését  kivívta,    mert kapcsolódott az emberi szabadságjogokért vívott harchoz. Stendhal, aki író létére már‐már  tudományos    művet írt a szerelemről a múlt században, kimondta, hogy „csakis azok a házasságok valóban  törvényesek,    amelyeket igazi szerelem parancsol”. (Ám hogy mi az igazi szerelem, azt ő sem határozta meg.  Valószínűleg    egyszerűen a kölcsönös vonzalmat jelentette nála.) Ahogyan a polgárság saját szabadságjogait  kiküzdve győz a rendi társadalom fölött, úgy válik a szerelem mind inkább elismertté – előbb inkább  csak az irodalomban, majd lassan az életben is.     A szerelemfelfogás persze változik. Először a romantikus szerelem jött divatba, de századunkban már  teret hódít a szerelem reálisabb megítélése, mondhatni „trónfosztása”. Napjainkra sokat veszített  jelentőségéből, sőt, gyakran kifejezetten háttérbe szorul. Egyesek szerint előbb‐utóbb teljesen  kimegy a divatból. Fölteszik a kérdést: egyáltalán kinek kell a szerelem – és minek? Hiszen  mítoszokra és kultuszokra igazán nincs ma szükség!    S most én kérdezlek, kedves Olvasó: értékrendedben milyen helyet kap a szerelem? Fontos vagy  mellőzhető? Szívesen áldozol‐e a „szerelem oltárán”?         A szerelem szükséglete és képessége         Az előbbi kérdés csak látszólag helytálló. Mert igaz ugyan, hogy mítoszokra és kultuszokra nincs  szükségünk, de a szerelem szerencsére nemcsak mítosz és kultusz, hanem történelmileg kialakult és  egyre fontosabb emberi szükséglet! Történelmi kialakulása azt is jelenti, hogy nem található meg  eleve mindenkinél. Akik a szerelmet a szexuális vágyakkal azonosítják, azok azt hiszik, hogy a nemi  éréssel együtt a szerelem igénye is magától kialakul. Ez azonban tévedés. Egyrészt előfordulhat, hogy  már jóval a serdülés előtt szerelmes lesz valaki. Másrészt a serdülés után sem mindig jelentkezik a  szerelem. Több, különböző korú emberrel találkoztam már, aki egész életében nem volt szerelmes.  (Még több az olyan, akinek az egyszerű megtetszés vagy nemi megkívánás már szerelmet jelent.)    Igaz viszont, hogy normális fejlődés esetén a szerelem igénye legkésőbb tizenéves korban kialakul.  (Jómagam például 12 éves koromban voltam először szerelmes.) A több száz fiatal pedig, akit erről  megkérdeztem, első szerelmét a 10 és 16 éves kor közötti időben élte át. Csakhogy a szerelem 

távolról sem spontán, „ösztönös” viselkedési forma, hanem valahogyan el kell sajátítani. Azaz meg  kell tanulni, vagyis különféle ismereteket, tapasztalatokat kell begyűjteni. Ma már ez könnyebb, mint  régen, hiszen akár az irodalomban, akár a mindennapi életben sűrűn találkozhatunk a boldog vagy  tragikus szerelmek példáival. Csak persze nem mindegy, hogy milyen, példákkal találkozunk, s miket  érzünk vonzónak és követendőnek, illetve kerülendőnek. Mint minden tanulás, ez is a családban  kezdődik, és a szülő‐ gyermek viszony, a szülők egymás közötti viszonya erősen befolyásolja. A  szerelmi képesség kialakulásával majd később foglalkozunk, itt most a    szerelem lényegét próbáljuk tisztázni.    A családias szeretet ugyan más, mint a szerelem, de azért sok közös vonásuk is van: a gondoskodás, a  védettség, egymás érdekeinek tisztelete és segítése stb. A szerelemben ehhez jönnek még a  szexuális igények, amiket az eredeti családon belül tilos kielégíteni. A szerelem tehát a szeretetnek  különleges, szenvedélyesebb, a szexuális vágyat is magában foglaló módja. De a szexen kívül sok más  igény is jelentkezhet a szerelemben, olyan, ami csak egy intim partnerkapcsolatban elégíthető ki –  például a saját otthon teremtésének és a családalapításnak az igénye. Mindezeknek az igényeknek a  kielégítése különböző képességeket tételez fel. Szerelem akkor keletkezik, ha felmerül annak  lehetősége, hogy egy partnerrel sikerül kielégíteni a számunkra fontos igényeket.   Beteljesülése  azonban attól függ elsősorban, hogy rendelkezünk‐e az igények kielégítéséhez szükséges  képességekkel. Tény, hogy minél több és erősebb szükséglet kielégítését várjuk egy partnertől, annál  jobban vonzódunk hozzá.     A szerelem lényege tehát a számunkra fontos szükségletek kielégítésének föllobbanó reménye.  Ebből következően: akinek nincsenek egy intim partnerrel kapcsolatos szükségletei, annak nincs  szerelemigénye sem. Bár ez ritkaság, az igények azonban kétségkívül nem egyformák, így a  szerelemigény tartalmában és erősségében egyénenként eltérő. A szükségletkielégítés fellobbanó  reménye persze csak kezdete a szerelemnek. A folytatás és beteljesedés viszont a külső  körülmények, akadályok mellett elsősorban az egyéni képességektől    és a kapcsolati igények egyeztetésétől függ.    Már sokféleképpen próbálták a szerelmet meghatározni, s ez önmagában is sokféleségét, egyéni  jellegét tanúsítja. De ha nincs is pontos és minden esetre érvényes meghatározás, lényegét azért jól  körülírhatjuk. Buda Béla szerint „sajátos érzelmi állapot, amit az jellemez, hogy a tudat egy másik  ember képével, emlékeivel van tele, és a személyiség motivációs rendszere leginkább arra irányul,  hogy ennek a másik embernek közelében lehessen, mégpedig szexuális kapcsolat formájában.”  Érdemes ezt egybevetni azzal a meghatározással, ami egyik könyvemben („Nyitott házasság”)  olvasható:    „A szerelem eredendően a szexuális vágy humanizált és individualizált változata, amihez többféle  igény is kapcsolódik. Az igényeken kívül a szerelem tartozéka az érzelmi kötődés képessége, a  szexuális reagálókészség és beleélőkészség. Ezeken kívül még jó néhány készség és képesség  szerepet játszhat benne. Mindezek fejlettségétől függ a szerelem fejlettségi szintje.”         Kellenek‐e illúziók a szerelemhez?        

Lehet, hogy az ilyen elvont és általánosító meghatározások kifejezik a szelem lényegét, de a  sokféleségét semmiképpen. Például még csak nem is utalnak arra, hogy legtöbbször tele van  illúziókkal, mert a szerelmes érzelmek torzító tükrében – ahogy mondani szokták, „rózsaszín  szemüvegen át” – látja partnerét.    Mondhatnám persze, hogy ez csak az éretlen szerelem jellemzője. Az érett szerelem nem festi át,  nem szépíti a realitást, elfogadja annak sötétebb oldalait is. De visszavághatna bárki, hogy hol van  ilyen tökéletesen érett szerelem, s ha olyan tárgyilagos látást enged, akkor szerelem‐e egyáltalán?  Hiszen a szerelemmel mindig együtt jár több‐kevesebb elfogultság, ezt nem lehet teljesen  kikapcsolni. Akibe szerelmesek vagyunk, azt elkerülhetetlenül szebbnek és jobbnak látjuk, mint  amilyen valójában – legalábbis eleinte, a szerelem leglángolóbb szakaszában.    Ez pedig azt jelenti, hogy illúzióink vannak! Sokak szerint nem is baj, mert kellenek az illúziók, ezek  nélkül sokkal unalmasabb és szürkébb lenne minden. Szerintük csak akkor tudjuk igazán élvezni a  szerelmi együttlétet, ha mindent szebbnek látunk a valóságosnál, s épp ezt teszik lehetővé a szerelmi  illúziók. Ezért direkt „belelovalják” magukat a nagy szerelembe!…Igyekeznek elhitetni önmagukkal –  és partnerükkel! –, hogy minden nagyszerű és csodálatos, szebb már nem is lehetne stb.    Kicsit durván kifejezve: hazudnak önmaguknak és a másiknak. Lehet, hogy nem tudatosan,  készakarva, de mégiscsak hazudnak.    A szerelem így valóban illúzióvá válik, s aztán – az illúziókkal együtt hamar szertefoszlik. A  legrosszabb    az egészben, hogy ezt sokan szükségszerűnek érzik: a szerelmet eleve az illúziókkal azonosítják, s  nem hisznek a tartósságában, várják a „fölébredést”. De amíg lehet, görcsösen ragaszkodnak az  illúziókhoz. (Egy kicsit olyan ez, mint a gyerekeknél: mikor már tudják, hogy a Mikulás, meg a  „Jézuska” csak mese, egy ideig még akkor is ragaszkodnak hozzá, „mert olyan szépen hangzik”.)    Ezt a szemléletet tükrözték – és erősítették! – régen egyes napszerű slágerek és operettdalok is,  például    az alábbi:  „Illúzió a szerelem, szívünk tündérszép illúziója…”    Az ilyenek mögött esetenként azt a realista, sőt vulgármaterialista gondolkodásmódot találjuk, amely  szerint az érzelmeket – s velük együtt a nőket – nem kell komolyan venni, múló hangulatnak kell  tekinteni, mert ugye a „pénz beszél…”    Nyilvánvalóan patriarchális fölfogás ez, s egyben tulajdonosi mentalitás, amely a szerelmi „illúziók”  helyett a nyers szexet részesíti előnyben (mint megfizethető árut). Ezzel az erotika konfekcióáruvá  degradálódik, egyszerű testi szükséglet‐kielégítéssé válik. S nem okoz több örömet, mint egy jó evés  vagy ivás (egyéb testi szükségletekről nem beszélve). Az az „önmegnyugtatás” tehát, miszerint a  szerelem csak illúzió, nem hogy nagyobb örömet szerezne, inkább keserű szájízt kelt…    Aki pedig komolyan elhiszi, az vagy félredobja a szerelmet, mint értéktelent, vagy – az „úgyis minden  csak illúzió” elve alapján – kettőzött hévvel veti bele magát a Nagy Kalandba.    Talán mondanom sem kell, hogy egyiknek sem adok igazat. A szerelemben lehetnek ugyan illúziók,  de hogy mennyi, az már rajtunk múlik, és semmiképpen sem ez a lényege! Lehet és érdemes  törekedni az illúziók   

kikapcsolására, a szerelmi partner lehetőleg tárgyilagos megítélésére, s arra, hogy hibáival együtt is  elfogadjuk. Az erotikus örömszerzést ez biztosan nem csökkenti. Sőt az érzelem elmélyítésével  inkább még növeli!         A kapcsolat érzelmi töltése         Az erotikus öröm élményéhez tehát nem kellenek illúziók, sem szerelemmel, sem anélkül. Kell  viszont érzelmi ráhangoltság! S ennek alapja a partnernek mint Társnak az elfogadása, kedvelése,  pozitív értékelése. A szerelemben ez magától értetődő. De megvan a barátságban vagy az egyszerű  rokonszenvben is, amely akár az első találkozás során kialakulhat („első látásra”). Más kérdés, hogy a  felszínes rokonszenv, a futólagos megtetszés hamar elillanhat a partner közelebbi megismerése  során, s akkor már a szex sem nyújt elég örömet vele.    Ha nincs a partnerkapcsolatnak „pozitív érzelmi töltése”, akkor több eset lehetséges. Az egyik, hogy  a partner nagyjából közömbös: se ellenszenvet, se rokonszenvet nem érzünk iránta. Ilyenkor  tulajdonképpen nem kívánjuk, illetve nem őt kívánjuk, hanem mást (aki elérhetetlen), vagy  egyszerűen a szexet, a kielégülést. A puszta szex kívánása mindkét nemnél előfordulhat, de férfiaknál  kétségtelenül gyakoribb.    De hogyan hat ez a közömbösség az örömszerzésre? Erről megoszlanak a vélemények. Egyesek –  főleg a nők – szerint egy közömbös partnerrel nem lehet jó a szex. Mások szerint miért ne lehetne.  Sőt olyanok is vannak, akik egy közömbös partnerrel jobban el tudják engedni magukat, s  zavartalanabbul átadják magukat a szex élvezetének.    Örömszerzés tehát lehetséges egy közömbös partnerrel is, bár nem mindenki számára egyformán. Az  ilyen öröm azonban nem igazán erotikus öröm, mert majdnem (vagy teljesen) hiányzik belőle a Társ  öröme, az a tudat, hogy most egy számomra kedves embernek adok és tőle kapok valamit. Az egész  nem ér többet ilyenkor – vagy még annyit sem ér –, mint egy jó önkielégítés.    Kicsit más a helyzet, amikor a szexuális partner nem közömbös ugyan, de a viszonyunk hozzá  ellentmondásos, ambivalens: vannak tulajdonságai, amiket kedvelünk, de ezt ellensúlyozzák más  tulajdonságai, amelyek nagyon nem tetszenek. Ez leginkább a több éve együtt élő párokra jellemző.  A szerelem többnyire már rég megszűnt ilyenkor (habár az ellentmondásos viszony nem zárja ki a  szerelmet). A szex ennek megfelelően szintén ellentmondásos: néha egészen jó, máskor meg nem  megy – vagy épphogy kibírható. De ha megy is, a partnerek tudatának mélyén mindig ott motoszkál,  hogy baj van ezzel a kapcsolattal. S ez rontja az örömet…    Az ambivalens kapcsolatok erotikus élményei tehát ingatagok és erősen függenek a pillanatnyi  hangulattól. Ha pedig az erotikus örömök elkezdenek hiányozni egy kapcsolatból, akkor könnyen  beindulhat egy ördögi körforgás: az örömhiány rontja a kapcsolatot, ez pedig egyre kilátástalanabbá  teszi az örömszerzést.    A harmadik eset: a kifejezetten negatív érzelmi töltésű kapcsolat. Erről nincs sok mondanivalóm. Egy  ellenszenves partnertől erotikus örömöket aligha kaphatunk; silány testi örömet is csak akkor, ha  időlegesen ki tudjuk kapcsolni ellenszenvünket vagy át tudjuk tenni például agresszióba (amit  aránylag könnyű társítani a szexuális vágyakhoz). Ez azonban veszélyes játék, mert egy szadista 

perverzitás felé terelhet. Némi agresszió ugyan a normális szexnek is része lehet, ám az ellenszenv,  harag, gyűlölet és hasonlók ezt az agressziót már életveszélyessé tehetik.    Előfordulhat persze, hogy a negatív érzelmi töltés csak ideiglenes. Egy egészen jó kapcsolatban is  lehetnek rövidebb időszakok, amikor a partnerek szinte gyűlölik egymást valamilyen konfliktus  következtében.    Nehéz kérdés, hogy legyen‐e szex ilyenkor – vagy ne legyen? Tapasztalataim szerint a nők többsége  addig nem szívesen megy bele a szexbe, amíg ki nem békül partnerével. A veszekedés egy részüket  még kibékülés után is zavarja az örömszerzésben. A férfiak általában kevésbé érzékenyek.    Bonyolultabb a helyzet, ha még nem békültek ki. Ha ez esetben egyikük sem kívánja a szexet, az  érthető. Jobb is, ha nem erőltetik. De itt mindjárt két kérdés is felvetődik:    1. Meddig tarthat a negatív érzelmi viszony anélkül, hogy ártana a partnerek örömszerző  képességének?    2. Miért ne közelednének egymáshoz szexuálisan, hiszen sokszor épp ez szokta elősegíteni a  kibékülést?    Mindenkire érvényes válasz egyik kérdésre sem adható, mert sok függ a körülményektől.  Mindenesetre,    ha túl soká tart a negatív érzelmek hulláma, akkor károsodhat az örömszerző képesség. Tehát  törekedni kell a viszony mielőbbi rendezésére. Ezt a szex csak akkor segítheti elő, ha már jól  összehangolódtak, rutinosan és beidegzetten közelednek egymáshoz, s a kielégülést is elérik.    Hasonló a helyzet, ha csak egyikük kívánja a szexet. Ilyenkor minden azon múlik, hogy rá tudja‐e  hangolni partnerét a szexre. Ehhez azonban – legalább félig‐ meddig – ki kell békülniük! Ha ez nem  sikerül, s a partner ellenáll vagy csak vonakodva és kényszeredetten hajlandó a szexre, akkor nyilván  nem is fogja élvezni, s nem örömöt, hanem újabb sérelmet jelent neki. A legritkábban fordul elő,  hogy „menet közben” mégis belejöjjön – ezzel tehát ne áltassuk magunkat!    Összefoglalva: az erotikus örömszerzés legkedvezőbb feltétele a kölcsönös szerelem, minimális és  alapvető feltétele pedig a rokonszenv, az őszinte, baráti viszony.              2. Tipikus szexuális tévhitek         A szeretkezés elsődlegesen mindig az örömszerzésre irányul – normális körülmények között mindkét  félnél. S ez így természetes, hiszen – legalábbis napjainkig – ez volt a biztosítéka a, fajfenntartásnak.    Ma már a fajfenntartás mint cél, biztonságosan kikapcsolható a szeretkezésből, amely nem is mindig  ölti a közösülés formáját. Vizsgálatokból tudjuk, hogy több ezer közösülésre jut egy teherbeesés. Így  nyugodtan azt hihetnénk, hogy napjainkban a szeretkezések örömszerző funkciója zavartalanul  érvényesül, hisz nem kell félni a „következményektől”. 

  Vajon valóban így van?    Megint csak vizsgálatok mutatják – s ezt saját tapasztalataim is megerősítik –, hogy nem ez a helyzet!  Még ma is igen sokan vannak, akiknél a szeretkezés ritkán, kis mértékben vagy egyáltalán nem jár  örömszerzéssel. „Szerencsésebb” eset, ha csak az egyik félnél van így. A szerencse ilyenkor  látszólagos; hosszabb távon ugyanis mindkét fél károsodik. Jogos a kérdés: miért van ez így? S lehet‐ e segíteni?         Az örömszerzés belső gátjai         Ha az okokat keressük, gondolhatunk külső vagy belső, testi vagy lelki okokra. Minden lehetőséget  figyelembe kell vennünk, mert csak a tényleges okok feltárásával menthetjük meg, szerezhetjük  vissza az örömet, mint a szeretkezés fő funkcióját és értelmét. Erről is vannak vizsgálatok,  amelyekből kiindulhatunk, s amelyek megkönnyítik az okok azonosítását saját esetünkben (vagy a  tudomásunkra jutott esetekben). Érdekes módon az derül ki ezekből, hogy aránytalanul több a belső,  éspedig lelki zavaró tényezte az örömszerzésnek. Eredetileg persze ezek is külső hatások  következményei, de valahogy már beépültek az emberbe.    Csak egy példa ennek mechanizmusára:    Amikor az ifjú pár összekerült, s elkezdték nemi életüket, olyanok voltak a körülmények, hogy  nagyon kellett vigyázni és csendben maradni, nehogy megzavarják őket. Így egyikük sem tudta  magát igazán elengedni, hiszen kifelé figyeltek, aggódtak, visszafojtották a feltörő hangokat, s  igyekeztek gyorsan túl lenni az egészen. Az öröm, az élvezet így nagyon csekély volt: a férfinál 2korai  magömlés” alakult ki, a nőnél pedig csaknem mindig elmaradt a kielégülés. Másfél év múlva saját  lakáshoz jutottak, ahol már nem kellett tartaniuk a megzavarástól. A szexuális problémák azonban  megmaradtak, mert rossz szokássá vált az azokat kiváltó viselkedés, amit nem tudtak megváltoztatni.    Itt tehát már az örömszerzés belső gátjairól van szó. Ezek fölismerése az első lépés a megoldás felé.  (Decsak az első, mert egy rossz szokás nem szűnik meg pusztám attól, hogy fölismertük.) Ahhoz  viszont, hogy    fölismerhessük a belső gátakat, ismernünk kell: mi számít annak – és miért.    Vegyük sorra legalább a gyakoribbakat. Beleértve nemcsak az akaratlanul kialakult rossz szokásokat,  hanem a téves beállítottságokat és elvárásokat, a tévhiteket is.         Tévhitek a testi össze nem illésről         Ez a fajta belső gát már jóval egy kapcsolat kialakulása előtt jelentkezik különböző, hagyományos  elképzelések és előítéletek alapján. Rendszerint összefügg a vélt (vagy valóban meglévő) kisebb‐ 

nagyobb testi hibákkal, amik miatt a szexuális kapcsolatot nehezen megvalósíthatónak vagy  lehetetlennek gondolják.    Főleg a testméretekből, az átlagostól való eltérésekből indulnak ki. Alapvető előítélet, hogy a férfinak  egy kicsit magasabbnak és erősebb alkatúnak kell lenni (és persze pár évvel idősebbnek is). Ha itt  valami nem stimmel, fölmerülnek az aggályok, hogy vajon összeillenek‐e. Különösen a nemi szervek  méretbeli össze nem illésétől tartanak.    Férfiaknál ettől függetlenül is elég gyakori a „kispénisz‐komplexusnak” nevezett probléma. Ez a  csökkent‐értékűségi érzésekre hajlamosakban szokott kialakulni úgy, hogy alkalomadtán társaikéval  összehasonlított hímvesszőjüket az átlagnál jóval kisebbnek találják. Ebből arra következtetnek, hogy  leendő partnerük számára biztosan nem lesz elég, s ez behozhatatlan hátrány. Előfordul, hogy még  nők is túlzott jelentőséget tulajdonítanak a hímvessző méretének. (Nemrég egy 23 éve nős  páciensemmel felesége közölte, hogy azért nem tudott vele sohasem kielégülni, mert rövid a  pénisze, nem éri el a méhszájat. Az igazi ok persze egészen más volt.)    A valóság az, hogy a hímvessző méretének egyik fél kielégülése szempontjából sincs különösebb  jelentősége. Ma már vitathatatlan, hogy a nő kielégülése elsősorban a csiklónak és környékének  ingerlésétől függ, s ez akkor is elegendő lehet, ha semmi sincs a hüvelyben. Másrészt tudjuk azt is,  hogy szexuális izgalom esetén a női hüvely automatikusan alkalmazkodik a hímvessző méretéhez:  tágul vagy szűkül, de mindenképpen rásimul. Ha ez nem történik meg, akkor a nő még nem jött  (eléggé) izgalomba, tehát korai volt a behatolás.    Hozzájárul a tévhit kialakulásához, hogy kevesen ismerik a nemi szervek „normális” méreteit és  sajátosságait. Így nem tudnak jól viszonyítani. Ráadásul azt hiszik, hogy a szerintük normálisnak vélt  méret mindenkire érvényes. Pedig hát ez a méret nagyon viszonylagos, ezért csak hozzávetőlegesen,  tóig viszonylatban lehet kifejezni. A merev férfi nemi szerv átlagos hossza például 13 és 17 cm között  van, de a 2‐3 cm‐rel rövidebb vagy hosszabb is normálisnak tekinthető.    Fontos tudni még, hogy a hímvessző összehúzódási képessége egyénileg eltérő. Az ernyedt  állapotban levő hímvesszők méretbeli összehasonlítása ezért nagyon csalóka lehet, hiszen az így  kicsinek látszó is kb. ugyanakkora lesz mereven, mint a nagyobb.    Hasonló a helyzet a nők csiklójának méreteivel: itt is egyénileg eltérő a nyugalmi állapot és a  duzzadási képesség. Tévedés azt hinni, hogy a nagyobb csikló nagyobb élvezetet jelent, hiszen az  idegvégződések száma, vagyis a csikló érzékenysége nem a mérettől függ. A hüvely méreteiben  kisebb az egyéni eltérés. Tehát például, ha a partner nagyon szűknek érzi, ez nem azért van, mert  „ilyen a mérete”, hanem mert a hüvelyizmok összehúzása nagyon leszűkíti. (Szerencsére meg lehet  tanulni a hüvelyizmok ellazítását, s akkor a hüvely tágul. Ugyanígy a „túl tág” hüvely is szűkíthető.  Erre később visszatérünk.)         „Ösztönösség” vagy tanulhatóság?         A régi fölfogás azon az alapon kérdőjelezi meg a szex tanulhatóságát és módosíthatóságát, hogy  velünk   

születettnek és ösztönösnek tartja. Márpedig, ami ösztönös, az kényszerítő erővel hat. Hivatkoznak  az állatvilágra, ahol a szex valóban ösztönös, azaz biológiailag programozott: bizonyos ingerek mindig  kiváltják ugyanazt a szexuális viselkedést.    De hát van‐e ilyen az embernél is? Hiszen ugyanaz a szexuális inger a legkülönfélébb viselkedéseket  válthatja ki! Nyoma sincs biológiai programozottságnak! Mindenki úgy reagál, ahogyan véletlenül  tanulta. Állatkísérletekből tudjuk, hogy már egyes, az emberhez közel álló állatfajoknál sem működik  a nemi ösztön. Például a társaitól elszigetelten fölnevelt kismajom, amikor visszaengedik a  többiekhez, képtelen a szokásos nemi viselkedésre, mert nem volt módja megfigyelni, megtanulni  azt.     Még inkább így van az embernél. Maga az emberré válás ösztönredukcióval, azaz a biológiai  programozottság megszűnésével járt együtt. Csupán egy erős, de homályos szexuális késztetéssel  születünk, amiből aztán a körülmények hatására a legkülönbözőbb szexuális viselkedés alakulhat ki.  Születésünkkor még az sem dőlt el, hogy heteroszexuális vagy homoszexuális irányba fogunk‐ e  fejlődni.    Mégis sokan azt hiszik: a szexet nem kell tanulni, jön az magától. S ezen az alapon elvárják a  partnertől:    viselkedjen „természetesen” (vagyis úgy, ahogyan az az ő számukra természetes). De ez már az újabb  tévhit‐kategória.         Téves szexuális elvárások         Részben az ösztönelméletből fakadnak az olyan téves elvárások, hogy ha az ösztönük vezeti  egymáshoz a partnereket, akkor már az első szexuális együttlétnek tökéletesen kell sikerülnie. Ha  viszont nem sikerült, akkor legjobb rögtön szakítani, nem érdemes arról beszélni, hogy miért nem  sikerült vagy hogyan lehetne jobb.    Ez a „mindent és azonnal – vagy semmit” hozzáállás leginkább a neurotikusokra jellemző, s általában  a gyermekies fejlettségi szinten megrekedtekre, akik nem tudnak késleltetni, szeszélyesek és  fegyelmezetlenek.    Ugyanez mondható arra a téves elvárásra, amely a partnertől a szexuális vágy azonnali, automatikus  viszonzását várja: „Ha én kívánom, kívánja ő is, mert ha nem kíván, nem is szeret…” Ez olyan, mintha  valaki    azt várná el, hogy amikor ő éhes lesz, a partnere is legyen éhes, s ugyanazt és ugyanannyit akarjon  enni, mint ő. Vagyis teljes és egyoldalú azonosulást vár el tőle. Föl sem merül benne, hogy mi lesz, ha  a partner kívánja a szexet, de ő nem, vagy hogy idő és türelem kell a ráhangolódáshoz. Arról nem is  beszélve, hogy a szexuális étvágy egyénileg igen különböző lehet, s a kényszeredettség elveszi az  étvágyat.    Ez szorosan összefügg „a szex mint házastársi kötelesség” elnevezésű elvárással. Eredetileg a férjek  elvárása volt ez, csak napjainkban kezd terjedni az asszonyok között. De akármelyik fél gondolkozik  így, csak azt éri el vele, hogy a másikkal megutáltatja a szexet. Hiszen, ami kötelesség, az 

kényszerjellegű, annak nincs sok köze az élvezethez, azt el kell viselni. Csakhogy ebből a szempontból  jelentős különbség van férfi és nő között. Egy „kötelességtudó” asszony bármikor ki tudja szolgálni  „urának” szex‐vágyait,,anélkül hogy kívánná. De egy férj aligha tud közösülni, ha nem kívánja, mert  ilyenkor általában nincs merevedése.     Végeredményben „a szex mint házastársi kötelesség” elavult, patriarchális felfogást tükröz.    Hasonló a helyzet azzal a tipikus elvárással, hogy a szexet a férfinak kell kezdeményezni, s végig neki  kell irányítani. Ez abból a korból ered, amikor a nőt passzív alkalmazkodásra nevelték és szexuális  tudatlanságban tartották. Miért kezdeményezett volna, ha nem kívánta (s nem is illett, hogy kívánja),  s hogyan    irányított volna, ha fogalma sem volt, hogyan lenne jó neki? Épp ezért jó esetben is valami  csodavárással viszonyult a szexhez: majd a „férjeura” tudja, mikor kell és hogyan kell…    Ma már szerencsére más a helyzet. Korunk női egyre nagyobb mértékben „reszexualizálódnak”,  vagyis visszatalálnak eredeti, szexuális lényükhöz, felfedezik, hogy ők is képesek és jogosultak élvezni  a szexet. Ez azt is jelenti, hogy éppúgy kezdeményezhetnek és irányíthatnak, mint a férfi.    Ennek csak egy másik téves elvárás lehet az akadálya. Egyrészt az, hogy a szexről, annak részleteiről  nem illik nyíltan beszélni (szexuáltabu). Másrészt a partnernek úgyis ki kell találnia (ha „ösztönei”  helyesen működnek), mire van szükség ahhoz, hogy a szeretkezés tökéletes legyen. Ahogy egy  asszony mondta: „Olyan partnert akarok, akit nem kell irányítani, mert magától is tudja…”    Talán nem kell ezt itt jobban részletezni, hiszen a kölcsönös irányításról külön fejezet szól e  könyvben. Más jellegű, téves elvárás, hogy a kielégülést a közösülésben, egyszerre, egyidejűleg kell  elérni. Ez olyan nehéz feladat, hogy még a nagyon összeszokott pároknak is csak ritkán sikerül.  Többnyire az történik, hogy minél inkább akarják, annál kevésbé megy. Végeredményben tehát az  irreális elvárás kudarcokhoz vezet, s megronthatja a kapcsolatot.    Olyasmivel szokták indokolni, hogy „tökéletesebb az élmény, ha egyszerre jutunk a kielégüléshez”.  Lehet    is ebben némi igazság, hiszen a kölcsönös szexuális élvezet egymást erősítő folyamat. Ám ebben nem  a teljes egyidejűségnek, hanem a hasonló izgalmi szintnek van szerepe, apróbb ritmusbeli  különbségek tehát nem zavarják.A lényeg különben is az, hogy mindketten élvezzék a szeretkezést;  ehhez képest nem sokat számít, hogy melyikük mikor elégül ki. Ha jobban megvizsgáljuk a kérdést,  kiderül, hogy az egyidejű kielégülés téves elvárása helyett célszerűbb lenne arra törekedni, hogy az  aktusban a nő elégüljön ki előbb! Fordított esetben ugyanis a merevedés megszűnése folytán a nő  kielégületlenül maradhat.         Közösülés‐központúság         A legtöbb ember még ma is azt hiszi, hogy a nemi élet egyenlő a közösüléssel, vagy legalábbis ez a  lényege, az a forma, melyben a kielégülést el lehet érni.   

Történelem előtti időkből származó tévhit ez. Az állatvilágból alighogy kiemelkedett ember még állati  módon élt nemi életet, vagyis szinte csak közösült. A történelmi korban, a kultúra egyéb ágaival  párhuzamosan kezdett a szexuális kultúra is alakulni. Ez mindenekelőtt az ún. előjáték gazdagodását  jelentette. Lassanként ugyan kiderült, hogy nemcsak közösüléssel lehet kielégülni, hanem sokféle  más módon is, de azért a közösülés központi szerepe megmaradt.    Korunkban sincs ez másként. A férfiak túlnyomó többsége legtöbbször közösüléssel elégül ki. A nők  között – már akik egyáltalán kielégülnek – nagyobb azok aránya, akik nem közösüléssel elégülnek ki,  de többnyire ezek is jobban szeretnének közösülésben kielégülni.    Ennek elsődleges oka az évezredes hagyomány, a megszokás s az azt elfogadó beállítottság. Másik  oka a járatlanság a közösüléstől eltérő kielégülések és kielégítések technikáiban. Sok mindenről  tudnak ugyan, s ki is próbálják, de nem jönnek bele annyira, mint a közösülésbe, nem találják olyan  jónak, s gyakran idegenkedésük is megmarad. Minek próbálkozzanak új dolgokkal, amikor van már  egy bevált módszer! – gondolják.Mások szerint a közösülés azért a nemi élet „természetes” módja,  mert ez biztosítja a fajfenntartást. Ez részben igaz, hiszen fogamzást létrehozni – eltekintve a  mesterséges megtermékenyítéstől – csak közösüléssel lehet.    De ha arra gondolunk, hogy a szeretkezések 99%‐ ának nem célja a gyermekáldás, akkor mégsem  látszik    indokoknak ezt a szempontot mérceként előtérbe állítani. Annyi bizonyos, hogy a nemi élet egyik –  de csak egyik! – természetes módja a közösülés. Ám semmivel sem természetesebb, mint a kulturált    szeretkezés egyéb módjai.    A közösülésközpontúságnak ugyanakkor lehetnek bizonyos hátrányai is. Például az, hogy csak a  közösülés esetén merül föl problémaként a fogamzásgátlás, ami ugyan megoldható, de még ma is  sok nehézséget okoz. Másrészt, aki csak közösüléssel tud kielégülni, az ennek akadályoztatása esetén  teljesen kielégületlen marad.    Végeredményben tehát a közösülésközpontúság (koituszcentrizmus) kicsit elavult hagyomány, amely  hosszabb távon elszürkíti és egyoldalúvá teszi a nemi életet. Ez utóbbi akkor jó, ha változatos – mind  az ingerléseket, mind a kielégülés módját illetően –, ami, rugalmasságot feltételez.         Teljesítményhajszolás, orgazmusközpontúság         Kultúránk egyik legjellemzőbb szexuális tévhite, hogy a szex terén is „eredményt kell fölmutatni”. A  férfiasság fogalmához nálunk hozzátartozik a minél nagyobb szexuális potencia, vagyis  teljesítőképesség. S korunkban ez már a nőiesség fogalmába is „beszivárog”.    Fiatal férfiak egymás közt gyakran még ma is azzal szoktak dicsekedni, hogy „képzeld, hány numerám  volt az éjjel!” S mondanak valami meglepő számot, úgy 6 és 12 között. Hogy aztán ebből mennyi az  igaz, azt nem lehet ellenőrizni. A numerát menetnek is mondják, s mindenképpen kielégüléssel járó  közösülést jelent.   

Aki hallja és el is hiszi ezeket a „fantasztikus teljesítményeket”, az vagy elcsügged, gondolván, hogy ő  sohasem lenne képes ilyesmire, vagy versenyre kél a dicsekvővel, s közli: „Az semmi! Nekem a  múltkor kettővel több volt!”    Ez jól mutatja, hogy a szexet a sportteljesítményekkel helyezik egy szintre, s minden erővel  ragaszkodnak ahhoz: „első osztályú játékosok” legyenek. Megtehetik, ez könnyebb, mint a sportban,  hiszen a teljesítmény itt nem mérhető, így könnyen „kozmetikázható”.    Tudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy a férfiak potenciája az ifjúkorban a legnagyobb, aztán  fokozatosan csökkenni kezd. Természetesen nagy egyéni különbségek vannak, mert a szexuális  teljesítőképesség részben adottság, részben gyakorlás eredménye.    Tény, hogy 20 éves kor körül általában több menetre képesek néhány órán belül. Ekkor ugyanis még  viszonylag rövid a kielégülést követő, ún. ingerelhetetlenségi periódus. Így akár perceken belül is  képesek újabb merevedésre és kielégülésre. No, nem a végtelenségig! 2‐3 menet után már  hosszabbodnak az ingerelhetetlenségi periódusok, s kinél előbb, kinél utóbb, de bekövetkezik a  kimerülés, a reagálási képtelenség.    „Egy éjszaka” persze akár 12 órát is jelenthet, s ezalatt van mód 1‐2 órát pihenni, s pihentebben  újrakezdeni a szeretkezést. Így összejöhet akár 10 numera is. Természetesen sok függ a pillanatnyi  kondíciótól, valamint a partner kívánatosságától és ügyességétől is.    A nőknél egy kicsit más a helyzet, s még nagyobbak az egyéni különbségek. Vizsgálatok szerint  teljesítőképességük általában kicsit lassabban bontakozik ki, mint a férfiaké (ez azonban nem  törvényszerű, hiszen már a tizenéves lányok között is akadnak „kiugróan teljesítőképesek”).  Orgazmuskészségük nem jelentkezik magától – mint a férfiaknál –, de gyakorlással kialakítható.  Sokan beérik egyetlen orgazmussal is, bár legtöbben képesek a többszörös orgazmusra. Fő  különbség a férfiakhoz képest, hogy náluk a kielégülést nem követi hosszabb‐rövidebb  ingerelhetetlenségi periódus, hanem szinte azonnal képesek újabb orgazmusra, többször egymás  után. Hogy hányszor, az teljesen egyéni. Általában kétszer‐háromszor, ritkábban négyszer‐ötször. De  ismerünk eseteket, amikor 10‐20, sőt még több orgazmus következett egymás után.    Tény azonban, hogy a nők kevésbé hajszolják a szexuális teljesítményeket, ritkán élnek a leírt  előnyükkel. Náluk nem szokás dicsekedni a kielégülések számával.    Sőt, sok nő akkor is elégedett a nemi életével, ha kifejezett orgazmust ugyan ritkán érez, de élvezni  tudja    az egész szeretkezést. Előfordulhat persze, hogy itt egy olyan tévhit működik, miszerint a nő örüljön,  ha nem rossz neki a szex, s ne akarjon ennél többet. De a kielégülés végül is lelki élmény, ami nem  föltétlenül jár együtt meghatározott testi tünetekkel. Különösen fejletlen orgazmuskészség esetén az  egész szeretkezés kellemes élménye fölér egy „szabályos” orgazmussal.    Másrészt nem árt emlékezni arra, hogy fejlett szexuális kultúrájú országokban, például Indiában  sokan gyakorolják a hosszú ideig tartó, de orgazmus nélküli szeretkezést, s utána egyáltalán nem  érzik kielégületlennek magukat. Az időtényező tehát nagyon is fontos a szeretkezésben, s ugyanígy  az egymásra hangoltság, az érzelmi összhang.    A teljesítményhajsza és az orgazmusközpontúság viszont éppen ezt teszi lehetetlenné. Az utóbbival  kapcsolatban nőknél bonyolítja a helyzetet, hogy sokan nem akármilyen orgazmusra, hanem  bizonyos fajta 

  orgazmusra törekszenek. De ez már egy külön tévhittel függ össze.         A „kétféle női orgazmus” tévhite         Régóta tudjuk, hogy a csikló (amely a hüvelynyílás fölött helyezkedik el) a hímvesszőnek megfelelő  alakzat. Hasonló felépítésű, bár sokkal kisebb, de idegvégződésekkel éppoly bőven ellátott. Azt is  korán megfigyelték, hogy a csikló ingerlésétől a nő ki tud elégülni. Egészen kis lánygyermekeknél is  kiderült, hogy szívesen játszanak a csiklóval. A felnőtt nők viszont többnyire arra törekszenek, hogy  közösülésben elégüljenek ki. S. Freud, a pszichoanalízis megalapítója ezekből a megfigyelésekből arra  következtetett, hogy a csikló ingerlésével elért orgazmus gyerekes, éretlen változat, míg felnőtteknél  a közösüléssel elért „hüvelyi orgazmus” a normális.     A pszichoanalízis elterjedésével ez a fölfogás vált uralkodóvá, s a köztudatba is beszivárgott, hogy  kétféle orgazmus van: egy gyerekes, kezdetleges és egy érett, felnőtt változat. Érthető, hogy ez  problémát okozott sok olyan nőnek, aki a csikló ingerlésével könnyen kielégült, de a közösülésben  már nem. Megerősödött bennük az a tudat, hogy ez „nem normális”, s hogy át kellene térni a hüvelyi  orgazmusra. Csak éppen senki sem tudta: hogyan. Mindenesetre a csikló ingerlését kerülték, s a  közösülést erőltették. Ami nem vezetett eredményre.    Időközben – éspedig a 20. század ’60‐as éveiben – laboratóriumban, műszerekkel is megvizsgáltak  sok női orgazmust. A kutatók (Masters és Johnson) kiderítették, hogy nincs kétféle női orgazmus,  mert minden orgazmusnál ugyanazok a változások jönnek létre, akár a csikló ingerlése révén, akár  közösülésben került rá sor. E változások közül kiemelkedő jelentőségűek a hüvelyizmok  összehúzódásai. Az idegrendszeri szabályozásban a csikló körüli idegvégződéseknek van döntő  szerepük, ezek továbbítják az ingereket, tekintve, hogy a hüvely idegvégződésekkel igen gyéren  ellátott.     Megállapították, hogy a csikló a közösülés során is kap bizonyos ingerlést, egyrészt kívülről, a nemi  szervek összedörzsölése folytán, másrészt belülről, a hüvelyben mozgó hímvessző által. Egy fejlett  orgazmuskészségű nőnek ez már elég lehet a kielégüléshez. Ha viszont nem elég, akkor éppen a  csikló ingerlését kell jobban megoldani. Ez bizonyos testhelyzetekben összeegyeztethető a  közösüléssel.    Így lehetővé vált, hogy a közösülésben kielégülni nem tudó nők ebben a formában is eljussanak az  orgazmushoz. Viszont ma már tudjuk, hogy a közösüléses orgazmus semmilyen lényeges  szempontból nem különbözik a pusztán a csikló ingerlése révén elért orgazmustól. Előfordulhat  persze, hogy valaki mégis érez valamilyen különbséget, de ez már a beállítottságától és a  körülményektől függ. A közösülést sokan érzelmi okokból, az egymásba olvadás szimbólumaként  tartják jobbnak. Vizsgálati adatok ezzel szemben azt mutatják, hogy a legerőteljesebb orgazmusokat  a nők a csikló ingerlése révén érik el.    Mindebből következik, hogy kár lenne lemondani a szeretkezés során a csikló változatos ingerléséről.  Mindenképpen téves tehát mielőbb rátérni a közösülésre, kihagyva az előjátékok számtalan  lehetőségét. Furcsa, de tény, hogy még ma is akadnak olyanok, akik nem szeretik megérinteni – sem  kézzel, sem szájjal – partnerük nemi szervét. Természetesen fogalmuk sincs arról, hogy mit  veszítenek. 

       Az ingerléssel kapcsolatos előítéletek         A kulturált szeretkezés ugyebár egymás kölcsönös szexuális ingerlése, örömszerzés céljából. Az  ingerlés    módjai sehol sincsenek elbírva, de azért minden társadalomban érvényben vannak hallgatólagos  elvárások erre vonatkozóan Minthogy nálunk hagyományosan a férfi a szex kezdeményezője,  elvárták, hogy ő foglalkozzon a    nővel. Aki viszont legfeljebb visszajelzi, hogy kellemes‐ e neki a játék, de ő maga nem kezd  „szemérmetlenül”    játszani a férfival. Így az egész szeretkezés, de főleg az előjáték eléggé egyoldalú lett. Nem is beszélve  arról,    hogy sok férfinak nem volt türelme hosszasan foglalkozni partnerével, hanem igen hamar rátért a  közösülére.    A nő ezt ritkán kifogásolta, egyrészt eleve alárendelt helyzete miatt, másrészt mert ő is úgy tudta,  hogy a    nemi élet lényege a közösülés (amit mint „házastársi kötelességet” bármikor el kell szenvednie).  Ebből a helyzetből nemcsak a nő passzivitása következik, hanem a férfi testétől való idegenkedése is.  Ennélfogva nem szívesen nyúlt a nemi szervhez, eszébe sem jutott játszani vele, legfeljebb szükség  esetén „megigazította”, s aztán újra elkapta a kezét.    A hagyományos felfogású nő tehát magától nem ingerelte partnerét. Esetleges felszólításra is csak  nagyon futólag és ügyetlenül, kényszeredetten. Emögött gyakran ott volt az az előítélet, hogy a férfi  nemi szerv: „Fuj!” – csúnya vagy éppen félelmetes…    A férfinál kicsit más a helyzet. Túlnyomó többségük nem idegenkedik a női nemi szerv simogatásától,  sőt, ez kifejezetten izgatólag hat rá. Csak az ingerlés módjával van probléma. Egyrészt gyakran túl  erős, túl agresszív az ingerlés, másrészt a csikló ingerlése helyett gyakran a hüvelybejáratra és  magára am hüvelyre irányul. Vagyis a férfi – ha már nedvesnek érzi a hüvelybejáratot – ujjával  benyúl a hüvelybe, amitől ő maga még jobban felizgul, s ezért rátér a közösülésre. Hogy aztán a nő  mit szeretne, többnyire föl sem merül.    Milyen tévhitek vannak emögött?    Például az a látszólagos logikus gondolat, hogy az erősebb ingerlés erősebb hatású, tehát hamarabb  fölizgatja a nőt. S minthogy a férfi hamar fölizgul, szeretné, ha partnere is hamar belejönne. Nem  gondol arra, hogy az erősebb ingerlés csak akkor hatásos, ha már a nő is elért egy bizonyos izgalmi  szintet. Enélkül ugyanis épp ellenkező hatással lehet rá. Azt is elfelejti, hogy a csikló és a  hüvelybejárat általában érzékenyebb, mint a hímvessző, könnyen megsérül, ezért tiszta és síkosított  kézzel is csak finoman szabad hozzányúlni.   

A hüvelybe ujjal fölnyúlás egyrészt a közösülésközpontúságra, másrészt a csikló szerepének nem  ismerésére vezethető vissza. Ha a nő még nem izgult föl eléggé, akkor az ujj behatolása a hüvelybe  kellemetlen lehet. Ezen nem sokat változtat, hogy a férfi elég nedvesnek érzi a hüvelyt, ugyanis a  nedvesedés nemcsak a szexuális izgalomtól következhet be. Ilyenkor tehát fontos, hogy vannak‐e  egyéb jelei is a nő szexuális izgalmának. Az ujj bevezetése a hüvelybe egyébként sem nem káros, sem  nem fölösleges, de nem ajánlatos ezzel kezdeni az ingerlést, alkalmazkodni kell a partnerhez.    Még több tévhit fűződik a nemi szervek szájjal ingerléséhez. Igen sokan még ma is eleve  egészségtelennek és károsnak, sőt, undorítónak tartják. Ha nem teljesen tiszta (tehát frissen mosott)  nemi szervekről van szó, akkor ebben van is némi igazság. Hasonló a helyzet, ha a száj nem tiszta,  amelyik ingerel. Ám ha a tisztaságról mindkét fél gondoskodik, akkor az egészségügyi kifogások  érvényüket vesztik. Maradnak viszont az ízlés (beállítottság) és a módszer (kivitelezés) problémái.  Mindkét vonatkozásban döntő lehet a tévhitek szerepe.    Vannak, akik a legnagyobb tisztaság esetén sem tudják elfogadni a szájjal ingerlést, mert az szerintük  „ízléstelen”. Mások a partnerüktől elfogadják, hogy az őket szájjal ingerelje, de ennek viszonzására  már „képtelenek” (főleg a nők között vannak ilyenek).    Az okok boncolásába itt nem érdemes belemenni, hiszen a hibás beállítottság sokféle tényezőre  vezethető vissza. A lényeg az, hogy semmit sem szabad erőltetni, hanem meg kell beszélni, és  lehetőleg meggyőzni a partnert, hogy tévedett.    Az a tény azonban, hogy elvileg mindkét partner elfogadja a szájjal ingerlést, még nem biztosítja  annak    gyakorlati beválását. Ehhez jól kell ismerni a szájjal ingerlés technikáját, s tudni kell együttműködni a  partnerrel (alkalmazkodni hozzá vagy irányítani). Mindkét téren bőven vannak tévhitek. Közülük  egyik legtipikusabb, amely a szájjal ingerlést az ún. „franciázással” azonosítja, annak is csak egy  formáját ismeri. Pedig hát a szájjal ingerlésnek is sokféle módja van, s mindegyik lehet nagyon jó.         Az erőltetés és megjátszás zsákutcája         A végére maradt a tévhitek néhány szomorú következménye. Ha az ember nem mozog otthonosan  valamiben, mert nem tanulta meg eléggé, akkor hajlamos azt erőltetni vagy legalább kifelé  megjátszani, hogy minden rendben van. Így van ez a szexszel is. Ha azt hittük, hogy ezt nem kell  tanulni, mert jön magától, akkor problémák esetén – amik mindig jönnek – érthetően igyekszünk  ragaszkodni a kialakult elképzeléseinkhez. Ez a ragaszkodás pedig könnyen átmegy erőltetésbe.    Az ebben rejlő tévhit az akarat szerepéhez kapcsolódik. Az élet más területén megszoktuk, hogy amit  nagyon akarunk, az végül is sikerül. Miért ne lenne így a szex terén is? Ez látszólag logikus. Csak  éppen kihagyja a számításból, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet, nem érdemes erőltetni, mert  akkor még kevésbé sikerülnek. Az erőltetés mögött ugyanis a kudarctól való félelem van, s ez  létrehozhat egy olyan feszültséget, ami könnyen leblokkolhatja a szexuális működést.    Gyakran előfordul az is, hogy ami nem megy, azt megjátsszák. Egyrészt azért, hogy a partner ne  vegye észre a problémát. („Nem akarom terhelni vele!”) Másrészt abban a reményben, hogy ha úgy  tesznek, mintha sikerülne, akkor majd fokozatosan belejönnek, és tényleg sikerül. Ez azonban 

tévedés és önbecsapás. Ideges feszültség ugyanis itt is bőven van, s nem alakulhat ki a partnerrel a  teljes őszinteség légköre, ami pedig a szexproblémák megoldásának előfeltétele. A megjátszással  pedig csak a színlelést, a hazugságot lehet megszokni. Ez azonban egyik félnek sem lehet érdeke.              3. Autoerotika, önkielégítés         Egy‐két olvasó talán meglepődik, hogyan kerül ide az önkielégítés. Ők nyilván abból indulnak ki, hogy  az    örömszerzés mindenképpen partnert föltételez. Rendben van: könyvünk fő célja, hogy jobban  tudjunk egymásnak örömet szerezni. De hadd kérdezzem meg őket:    – Önmagunknak miért ne szerezhetnénk örömet (ha éppen nincs, aki szerezzen nekünk)? Végül is  elsősorban önmagunkért vagyunk felelősök, önmagunk testi‐lelki jólétéről kell gondoskodnunk. S ha  valamit kívánunk és meg is adhatunk magunknak – ha nem is egészen abban a formában, ahogyan  leginkább szerettük volna –, miért ne adjuk meg?    Vagy hol van az megírva, hogy csak másnak szerezhetünk örömet, önmagunknak nem?    Ha erre valaki azt mondja, hogy ő az ilyen örömet nem igényli, nem tudja élvezni vagy meggyőződése  szerint egyenesen kárt okoz vele magának – akkor ezzel egy évszázados előítéletet szemléltet! Azt a  múlt századokban általánosan elterjedt fölfogást, miszerint az önkielégítés nemcsak bűnös (a  kereszténység szerint    „Onan vétke”), hanem iszonyatosan veszélyes, egészségrontó cselekedet. Egyes papok és vallásos  orvosok hajlamosak voltak szinte minden betegséget az önkielégítésre visszavezetni.    Ezen szerencsére az egyháziak is, meg az orvosok is rég túljutottak, ám az előítélet tovább élt, főleg a  vallásos emberek körében. Nehéz pontosan fölmérni, hogy ez milyen károkat okoz még mindig! De  talán nem véletlen, hogy a hozzám szexuálterápiai szaksegítségért folyamodók túlnyomó  többségének problémája volt az önkielégítéssel: bűntudattal és rosszul gyakorolta, illetve nem merte  csinálni.         Az önkielégítés értékelése         Az emberek véleménye az önkielégítésről ma sem egyértelmű, sőt eléggé ellentmondásos. Jelentős  különbség van a férfiak és a nők véleménye között is.     Egy amerikai szociológus, S. Hite a ’70‐es években két nagy vizsgálat (3 ezer nő és 7 ezer férfi  kérdőíves kikérdezése) alapján megállapította, hogy az önkielégítést mindkét nem többsége  elfogadja, de a férfiak 90%‐a kifejezetten kedveli. Saját, főiskolások közötti vizsgálataim ugyanakkor 

azt mutatták, hogy csak a megkérdezettek jó egyharmada tartotta a nemiség normális  megnyilvánulásának. A többiek szerint vagy veszélyes az egészségre vagy egyszerűen undorító.  (Illetve sokan nem tudtak állást foglalni.)    Amerikában is, és nálunk is megfigyelhető, hogy a nők ezen a téren tartózkodóbbak a férfiaknál, bár  elég    eltérő mértékben. Az amerikai nők 82%‐a elismerte például, hogy – időnként vagy rendszeresen –  gyakorolja az önkielégítést, míg az általam kérdezett nőknek alig több mint egynegyede vallotta be  ezt. A férfiak Amerikában 90%‐ban, nálunk csak 75%‐os arányban gyakorolják. (Ezt az arányt egy  1986‐os vizsgálatom is megerősítette.)    Érdekes azonban, hogy még az önkielégítést rendszeresen gyakorlók véleménye sem egységes. Ilyen  vagy olyan mértékben őket is befolyásolják a mélyen gyökerező előítéletek. S. Hite például úgy  találta, hogy a legtöbb nő inkább csak testileg élvezi az önkielégítést – hiszen végül is kielégül vele –,  de lelkileg nem, mert magányosnak, vétkesnek vagy önzőnek érzi magát. A bűntudat a férfiaknál sem  ritka, s köztük is sokan csak átmenetileg vagy tizenéves korban tartják megengedhetőnek az  ilyenfajta örömszerzést.      Általánosan elterjedt az a nézet is, amely szerint az önkielégítés férfiak számára fontosabb és  megengedhetőbb, mint a nők számára. Ezt azzal magyarázzák, hogy a férfiak nemi szükséglete  erősebb, tehát érthető, hogy partner hiányában így könnyebbítenek magukon. Mások szerint éppen  a nők számára fontosabb az önkielégítés, mert ők ezzel alakíthatják ki legkönnyebben és  leggyorsabban saját orgazmuskészségüket, ami nélkül a közösülést el sem szabadna kezdeni.    Ahogyan egy megkérdezett nő mondta: a nők számára az önkielégítés jelentősége abban áll, hogy  segít belejönni a szexbe, jó viszonyt kialakítani saját testükkel és bármikor elérni a kielégülést.         Az autoerotika kezdetei         Az önkielégítésnek – éppúgy, mit minden egyéb szexuális viselkedésnek – messzire nyúló előzményei    vannak. A szexuális képességek, az erotika fejlődése az autoerotikával kezdődik, vagyis önmagunk  nemiségének fölfedezésével. A szexuális élvezet nem kapcsolódik mindjárt, vagy legfőképpen a nemi  szervhez. Freud óta tudjuk, hogy eleinte más zónák, például a száj és a végbélnyílás fontosabbak  lehetnek. Ez összefügg a szopás (szoptatás) jelentőségével, ami a csecsemő és anyja számára  egyaránt örömforrás.     Az anyamell szopása után az autoerotika legelső és leggyakoribb formája az ujjszopás. A legtöbb  kisgyermek egy ideig – néha az iskoláskorba nyúlóan – szívesen szopja az ujját. Nem azért, mert  éhes, hanem mert szája ingerlésével örömet szerez magának. Ez a fajta örömszerzés fejleszti a száj  mint erogén zóna érzékenységét, s ez az alapja később a csókolózás élvezetének, vagy az olyan  „orális vigasztalódásoknak”, mint az édességek szopogatása vagy a dohányzás…    Az anális (tehát végbélnyíláshoz kapcsolódó) autoerotika a kisgyermek tisztaságra szoktatása során  szokott megjelenni. A gyermek rájön, hogy a széklet vagy vizelet visszatartása, majd kiengedése 

kellemes izgalmat és élvezetet jelenthet. Ezáltal természetesen megnő a végbélnyílás mint erogén  zóna jelentősége. Így ennek később az önkielégítés (vagy petting) során is lehet szerepe.    Az autoerotika fejlettebb formája az önkielégítés.  Ez már csecsemőkorban megkezdődhet,  gyakoribbá válik az óvodás vagy kisiskolás korban. Éspedig nemcsak a kisfiúknál – akiknek a pisiléshez  mindenképpen kézbe kell venniük nemi szervüket –, hanem a lányoknál is. Az amerikai A. C. Kinsey  már a ’40‐es években úgy találta, hogy az óvodáskorban több lány folytat önkielégítést, mint fiú.  Éspedig nem ritkán orgazmussal! Bár az is igaz, hogy 10 éves kor alatt a nemi szervek ingerlését  inkább maszturbációnak nevezhetnénk, mint önkielégítésnek, mert többnyire csak pár perces kis  játék. Ami a fiúknál ugyan merevedéssel jár, de kielégüléssel nem nagyon.    De hát hogyan is járhatna – mondhatná erre valaki –, hiszen serdülőkor előtt a fiúknak nem lehet  magömlése. Márpedig, mint tudjuk, férfiaknál a kielégülés magömléssel jár.    A gondolat logikusnak látszik, mégis téved, aki így gondolja. Egyrészt felnőtt férfiaknál is lehetséges  magömlés nélküli orgazmus. Másrészt ugyanez lehetséges a serdülőkor előtti fiúknál, sőt, náluk csak  ez lehetséges. A szexuális izgalom náluk is elérhet egy csúcspontot, amit a szokásos  izomösszehúzódások oldanak föl, azzal a különbséggel, hogy ondó nem ürül (minthogy még nem  termelődik).    Tehát a magömlés hiánya semmiképpen sem jelenti azt, hogy a serdületlen fiú nem elégül ki az  önkielégítéskor. De tény, hogy a kielégülés elmaradása nála kevésbé problematikus, nem jár a  későbbiekhez hasonló hiányérzettel. Kisiskolásoknál már elég gyakori a közös játék a nemi  szervekkel. Főleg a fiúk kedvelik a csoportos maszturbációt.    De egyáltalán mikor és hogyan kezdődik az önkielégítés? Saját vizsgálataim szerint a nők 3%‐ánál  már 6 éves kor előtt. Ez az arány a serdülőkorig 14‐ 15%‐ra nő, de 14–16 éves korban nem növekszik  jelentősebben, s még 18–19 éves lányoknál sem éri el az 50%‐ot. A férfiaknál mindez másként alakul.  Serdülőkor előtt ugyan náluk is csak 14‐15% kezdi, de a serdülés évei alatt ugrásszerűen megnő az  önkielégítést folytatók száma (18 éves korig 75‐85%‐ ra)!    Ezt a különbséget jórészt az magyarázza, hogy a serdülő fiúk az éjszakai magömlések nyomán  mindenképpen megismerik az orgazmust, a szexuális kielégülést, s épp ezért általában jobban  kívánják, mint a legtöbb lány, aki ilyet még sohasem tapasztalt. A fiúk ezért többnyire spontánabbul  kezdik, s csak utólag szereznek be erről információkat (egyrészt társaiktól, másrészt könyvekből), míg  a lányok többsége csak az infomációk nyomán próbálja meg – ha egyáltalán megpróbálja. Őket  ugyanis a tapasztalatlanságon kívül is sok minden visszatartja ettől.         A nők idegenkedésének okai         A lányokat a legtöbb szülő még ma is igyekszik visszatartani a szex minden formájától, így az  önkielégítéstől is. Érdemes erről elolvasni néhány vallomást (Hite gyűjtéséből):     „Nyolcéves koromban próbáltam először, ügyetlenül maszturbálni. Az anyám ezt észrevette, s hosszú  előadást tartott nekem arról, hogy ettől elmebeteg leszek. Nagyon megijedtem, s hosszú időre  abbahagytam a próbálkozásokat. Úgy elment a kedvem a szextől, hogy partnerrel is csak sokára 

próbálkoztam, de azzal sem elégültem ki. Ez csak azóta megy, amióta újra megpróbáltam az  önkielégítést.”    „Az első ilyen éhvényem még óvodás koromban történt. Anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok,  plüssborítású játékállatkát dugtam a combom közé és ide‐oda forgolódtam. Két okból emlékszem  erre pontosan: egyrészt igen kellemes érzés volt, másrészt az anyám, aki meglátott, nagyon  megdöbbent, dühös lett, s megfenyegetett, hogy elveszi az összes játékállatkámat.”    „15 éves voltam, amikor először csókolóztam és pettingeltem egy fiúval. Ez szexuálisan fölizgatott  (bár    akkor még nem tudtam, hogy mi ez). Ahogy hazamentem és lefeküdtem, magamhoz nyúltam és igen  hamar orgazmusom lett. Így kezdődtek a titkos, bűntudatos önkielégítések. Többször próbáltam  abbahagyni, de sosem sikerült, mert olyan jó!…”    „Amikor 18 évesen fölfedeztem saját csiklómat, azt hittem, hogy rendellenes, s csak nekem van  ilyen. De arra is rájöttem, hogy érintése kellemes. Amikor aztán elköltöztem hazulról és gyakran  maszturbáltam, azt hittem, én vagyok az egyetlen nő, aki ilyet csinál. Ma már tudom, hogy ez  nevetséges, de 4 évig még a partneremnek sem mertem elmondani!”    „Úgy tűnik, inkább hagyom, hogy szenvedjek a vágyaimtól, mintsem maszturbálnék. Nem  kárhoztatok    senkit, aki csinálja, de engem úgy neveltek, hogy ez helytelen, így nem szabad viselkedni. Ezért  másokkal szemben toleráns vagyok, de magammal szemben nem. Ez nálam büszkeség és gátlások  kérdése. Alapjában sznob vagyok ezen a téren.”    Szerencsére nem mindenki törődik bele ebbe az idegenkedésbe, s előbb‐utóbb megbarátkozik az  önkielégítés gondolatával. Néha egész meglepő fordulatok történnek – ahogyan azt a következő  vallomás is mutatja:    „Önkielégítési próbálkozásaim során úgy 12 éves koromban történt meg az első orgazmus. Nagyon  megijedtem! Azt hittem, valahogy fölsértettem magam, s ez az érdekes görcs valamilyen rosszullét  kezdete. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi fog történni. De nem történt semmi, s látszólag  minden rendben volt. Akkor úgy döntöttem, hogy nem törődöm az egésszel. Pár nap múlva  megnyugodtam és óvatosan újra próbálkoztam. Hamarosan úgy belejöttem, hogy teljesen  természetesnek tartottam az orgazmust, és kezdtem nagyon élvezni.”         Mire jó a férfiaknak?         Ha föltesszük ezt a látszólag naiv, egyszerű kérdést, sokan gondolkozás nélkül rávágják: Arra jó, hogy  part‐ ner nélkül is kielégüljenek!    Alapjában véve igazuk van, de ez csak egyik oldala a dolognak, amely nem is olyan egyszerű. Az  önkielégítésnek ugyanis többféle szerepe lehet, akár egyidejűleg is, és a körülményektől függ, hogy  kinél melyik dominál. (Ez a megállapítás persze a nőkre is érvényes.)   

Az autoerotika szerepe életkoronként is változó. Legjelentősebb a serdülőkorban – és általában a  tizenéves korban –, amikor a fiúk szexuális potenciája már igen jelentős, de szexuális partnerük még  rendszerint nincs. Komoly és tartós kapcsolatot ilyenkor több okból sem tudnak kialakítani. Ez a  készülődés, a felkészülés kora. S éppen ebben segíti a fiúkat az önkielégítés!    Hogy hogyan? Bármilyen meglepő, az autoerotika heteroerotikus mozzanatokat is tartalmaz, hiszen  az    önkielégítés során rendszerint egy partnerről fantáziálnak, s maga a vágy is erre az elképzelt  partnerre irányul. Amikor pedig az addigi ismereteikre, élményeikre (például filmélményekre)  támaszkodva elképzelik, hogy milyen lenne egy partnerrel, akkor félig‐meddig már próbacselekvésről  van szó.    A képzeletbeli kipróbálás végül is kielégüléssel jár az önkielégítés során. Így egyrészt erősíti a  heteroszexuális beállítódást (amennyiben másnemű partnerre irányul), másrészt az elképzelt  helyzetek keresésére és átélésére motivál. Épp azért nem mindegy, milyen helyzeteket és partnert  képzel el magának valaki! Hiszen például bármilyen deviáns, vagy éppen perverz szexuális  tevékenység gyakori elképzelése ilyenek tényleges keresésére motivál – és tévútra vezet!    De hát hogyan lehet a fantáziát az egészséges és kulturált szexuális viselkedés irányába állítani?    Ez sokaknak probléma, mert azt hiszik, a fantázia csak úgy működik, ha szabadon csapong, és nem  próbálják befolyásolni. Szerencsére nincs igazuk, mert meg lehet tanulni a fantázia irányítását! Ez  külön, önálló téma lehetne, amit itt nem részletezhetünk. Csak utalok rá, hogy az ún. autogén  tréning, vagyis a lazítási gyakorlatok a figyelem és a fantázia irányítását feltételezik, s ebbe egy‐két  hónap alatt bele lehet jönni. Másrészt a fantázia kitűnő segédeszközei a kulturált szexet ábrázoló  képek és filmek. (Sajnos a forgalomban lévő pornográf anyagok jelentős része nem felel meg ennek a  követelménynek.)     Részben talán a fantázia szegénysége magyarázza azt is, hogy sok férfi partnerhiány esetén sem  szívesen él az önkielégítés lehetőségével, hanem inkább megveszi a prostituáltak szolgáltatásait –  amik csak silány látszatai egy valódi partnerkapcsolatnak. Pedig minden szempontból egészségesebb,  veszélytelenebb (s persze olcsóbb is) lenne, ha az érintett férfiak a prostituáltak látogatása helyett  inkább önkielégítést folytatnának!    Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szexuális fantázia gazdagítása, a kulturált szex  ezernyi lehetőségének képzeletbeli kipróbálása mind egyénileg, mind társadalmilag kívánatos lenne!    De van egy másik fontos szerepe is az autoerotikának a férfiak életében, s ez az önkielégítés  módjával kapcsolatos. Mint láttuk az autoerotika a saját test megismerése, a nemi reagálókészség  fejlesztése és a bármikori kielégülés biztosítása mellett a partnerkapcsolatokra való felkészülést is  szolgálja. Ám csak akkor szolgálja jól, ha a férfi az elképzelt kapcsolati helyzetekhez már előre próbál  alkalmazkodni. Ennek egyik lényeges mozzanata, hogy tudja késleltetni saját kielégülését,  magömlését.    Ha ezt meg sem kísérli, úgy könnyen hozzászokhat, hogy igen gyorsan, egy‐két percen belül elérje az  orgazmust, s ezzel a maga részéről befejezze a szexet. Évek során ez a szokás annyira rögződhet,  beidegződhet, hogy aztán akarva, nem akarva magával viszi a partnerkapcsolatba is, és így képtelen  lesz alkalmazkodni partneréhez. Pedig mint tudjuk, a nők általában nem képesek egy‐két perc alatt  kielégülni.   

Ezért fontos lenne, hogy a férfi már az önkielégítések során begyakorolja az orgazmus és magömlés  késleltetését. Vagyis azt, hogy a merev hímvessző ingerlésének kezdetétől számítva legalább tíz  percig ne kerüljön sor magömlésre. Ezt az ingerlés szabályozásával, szünetek közbeiktatásával érheti  el. (Természetesen a partnere is segíthet neki ebben.)         S miért fontos a nőknek?         Erre a kérdésre aránylag könnyű válaszolni, hiszen több vizsgálatból (A. C. Kinsey, S. Hite és mások)  tudjuk, hogy a nők éppen az önkielégítés révén jutnak legkönnyebben és legerőteljesebben  orgazmushoz. Érdekes azonban, hogy ők maguk hogyan indokolják az önkielégítés jelentőségét.    Legtöbbjük szerint az a fő funkciója, hogy pótolja a hiányzó szexet vagy a szeretkezés során el nem  ért    orgazmust. Szemléltesse ezt néhány rövid vallomás:    „Ez a szexuális kielégülés biztos és bármikor használható eszköze. Mindenképpen jobb, mint a rossz  szex egy nem megfelelő partnerrel.”    „Számomra életkérdés, mert a férjem nem tud velem annyi időt ágyban tölteni, amennyit  szeretnék.”    „Ha a partnered a másik oldalára fordul és elalszik, egyedül csinálhatod.”    „Rendkívül fontos a magányos nőknek, akik ezáltal megkönnyebbülhetnek.”    „A maszturbáció ugyan kielégítő, de nem pótolja a férfi szeretetét és gyengédségét.”    Sok nő szerint azért fontos, mert sokat lehet tanulni belőle a szexuális kielégülést illetően:    „Az ember ezáltal tanulja meg, hogyan jusson kielégüléshez. Így ismertem meg, mi történik bennem  az izgalom különböző szakaszaiban. Megkönnyítette, hogy ki tudjam mondani, mi jó nekem a  szexben, s irányítani tudjam nemcsak önmagamat, hanem a partneremet is.”    Mint látjuk, a partnerrel való együttműködést is elősegítheti az önkielégítések során elért szexuális  önismeret.    Jó néhány nő autoerotizmusa révén erősíti függetlenségét és önbizalmát. (S ez nemcsak a  feministákra érvényes!) Ezt mutatják az ilyen vallomások:    „Teljes kontrollt biztosít a testem fölött, mert kielégülésem így nem függ a partnertől. S ez lehetővé  teszi, hogy a kapcsolataimat is kontrolláljam.”    „Lehetővé teszi, hogy magam határozzam meg, mikor és mennyi szexet akarok.”    „Eredetileg azért volt fontos, mert utat nyitott a saját, egyéni szexualitásomhoz. Most pedig azért  találom 

  jónak, mert bizonyos függetlenséget biztosít a férfiaktól, s kárpótolhatom magam korábbi szexuális  balfogásaimért.”    S vannak, akik hangsúlyozzák, hogy az önkielégítés nemcsak pótléka a hiányzó partnernek és  szeretkezésnek:    „29 éves koromig sohasem sikerült az önkielégítés, mert bűntudatom volt. De miután csatlakoztam a  nőmozgalomhoz, öntudatom erősödni kezdett, s lassan megszabadultam a mártírszereptől… Így az  önkielégítésnek szimbolikus jelentősége van számomra: egyik legelső bizonyítéka volt a bűntudatom  megszűnésének és az önbizalmam kezdetének.”    Szóval körülbelül ezért fontos a nőknek.         Hányféleképpen lehet csinálni?         Az ember nem is gondolná, hogy az önkielégítés éppolyan változatos lehet, mint a szeretkezés.  Sokfélesége nehezen derül ki, mert alig beszélnek róla, még az intim partnerek is egyéni titokként  kezelik, s többnyire megmaradnak az eredetileg kialakult formánál.    Érdekes egyébként, hogy a férfiaknál az önkielégítés sokkal kevesebb változatát találták a kutatók,  mint a nőknél. A férfiak túlnyomó többsége (Hite szerint 82%‐a) kézzel ingerli önmagát – persze  különböző testhelyzetben –, s csak 15%‐uk szeret hason fekve, a hímvesszőt valamilyen tárgyhoz  dörzsölve maszturbálni.    Valljuk be: a férfiak dolga sokkal egyszerűbb, mert kialakult orgazmuskészségük szinte a hímvessző  bármilyen ingerlésével kiváltható. Eszközöket – például vibrátort vagy női hüvelyhez hasonlító  tárgyakat – ritkán alkalmaznak.    A nőknél viszont az önkielégítés hatféle típusát sikerült elkülöníteni, éspedig a következőket:    1. A csikló és a kisajkak kézzel ingerlése, hanyattfekvő helyzetben.    2. Ugyanaz, mint az előző, de hason fekve.    3. A nemi szervek egy puha tárgyhoz nyomása, illetve dörzsölése.    4. A combok ritmikus összeszorítgatása.    5. A nemi szerv masszírozása meleg vízzel (vízsugárral).    6. A hüvely ingerlése kézzel vagy erre alkalmas tárggyal. (Ez tulajdonképpen az ún. „G‐zóna”  ingerlése.)    S. Hite megállapítása szerint a nők közel háromnegyede az első típusú ingerlést részesíti előnyben.  Viszonylag kevesen vannak tehát, akik másként vagy többféle módon végzik az önkielégítést. Holott 

az ingerlés – az orgazmust kiváltó ingerlés! – változatossága a nő számára is fontos lenne, mert  minden beszűkülés az örömszerzés lehetőségeit szűkíti. Nézzük tehát végig ezeket a lehetőségeket.    A „maszturbáció” latin szó, kézzel ingerlést jelent. Gyakorisága folytán érthető, hogy így nevezték el  az    önkielégítést általában, bár az sok más módon is gyakorolható. A nők többsége hanyatt fekve, lábait  kissé fölhúzva, combjait szétnyitva kezdi a csiklónak és környékének simogatását. Ez helyi vérbőséget  és szexuális élvezetet eredményez, de csak akkor, ha lelkileg is rá tudott hangolódni. Érdemes  elolvasni erről néhány női vallomást:    „A ráhangolódáshoz igen fontos, hogy tudjak fantáziálni vagy kellemes szexélményeket fölidézni. Az  ujjaim hegyével ingerlem magam, de előbb az egész szeméremdombot végigsimogatom. Amikor  ettől kezdek fölizgulni, rátérek a csikló simogatására, s aztán annak gyors, rezgő mozgatásával jutok  el a csúcspontra. A lábaimat többnyire szétfeszítem, s az egyik kezem a mellbimbóimmal játszik.”    „Hű, micsoda kérdés! Legtöbbször hanyatt fekve csinálom, szétrakott lábakkal, s csaknem mindig  bugyiban, mert a csikló ingerlése különben kellemetlen. Két ujjam gyors mozgatásával simogatom a  csiklóm, a bugyin keresztül. Minél közelebb vagyok a csúcshoz, annál inkább szétfeszítem a lábaim, a  derekam pedig egyre jobban megemelem. Nem sokat mozgok, de az orgazmus alatt néha jobbra‐ balra forgolódok…”    „Amikor maszturbálok, csak olyan dolgokra gondolok, amik pillanatnyilag fölizgatnak – aztán néhány  mozdulat az ujjaimmal, és már kész is! Szóval titokban, csendben és könnyedén, ennyi az egész.”    „Egyik kezem ujjaival a csiklómat ingerlem, a másikkal a mellbimbóimat csiklandozom. Fontos, hogy  a csikló nedves maradjon. Néha föl és le mozgatással ingerlem, máskor meg körbe‐körbe  simogatással. Lábaimat egyszer összeszorítom, máskor szétnyitom. Számomra nagyon izgató, ha  hozzádörzsölöm a csiklóm a mozdulatlanul tartott kezemhez. Szívesen nézem és érzékelem azt is,  amikor mozog a mellem. Ezért legtöbbször egy nagy tükör előtt helyezkedem el.”    „Úgy maszturbálok, hogy a középső ujjamat igen gyorsan mozgatom a csiklóm körül, amíg el nem  élvezek egyszer, aztán még egyszer, sőt harmadszor is. Ritkán fantáziálok közben, inkább csak az  érzésre figyelek.”    Vannak, akik a kezük helyett szívesebben ingerlik magukat kis kézi vibrátorral, s nem ragaszkodnak a  hanyattfekvéshez sem:     „A fürdőszobában félig levetkőzve lábujjhegyre állok, a bugyimat a combomra tolom, s a vibrátort  úgy helyezem a csiklómra, hogy a tükörben hímvesszőnek látszik. Ez a kép úgy felizgat, hogy  perceken belül elélvezek.”    Rengeteg vallomásból idézhetnék még, de talán ez a néhány is jól mutatja, hogy milyen sok változata  van    ennek a közkedvelt, örömszerző ingerlésnek. Köztük jó néhány olyan változat, amikor az ingerlés  nemcsak a csiklóra és közvetlen környékére, hanem a hüvelybejáratra is kiterjed. Például úgy, hogy  tenyerükkel a csiklót dörzsölik, miközben egy vagy két ujjuk a hüvelybe ér, vagy egyik kezükkel a  hüvelybe nyúlnak, a másikkal a csiklót ingerlik.   

A női önkielégítés másik típusa: hason fekvő helyzetben ingerelni a csiklót és hüvelybejáratot, a kéz  vagy a derék mozgatásával – esetleg mindkettővel. A lábak ilyenkor általában nem nyílnak szét –  vagy csak alig –, az orgazmus előtt pedig megfeszülnek, összébb szorulnak.    „Hason fekve csinálom, a lábaimat összezárom, a csiklóm pedig a két kezem egymásra helyezett  mutató‐    és középső ujjaihoz dörzsölöm. Néha egyik kezemmel a mellemet vagy a derekamat simogatom,  esetleg benyúlok a hüvelybe. Általában sokkal kevesebbet mozgok, mint közösülésnél.”    Az önkielégítés harmadik típusa inkább csak abban különbözik az előzőtől, hogy a nemi szervet nem  kézzel, hanem egy alkalmas tárgy, például párna segítségével ingerlik, többnyire hason fekvő  helyzetben, ritmikus mozgásokkal.    „Összecsavarok egy törülközőt, hasra fekve a combjaim közé teszem és hozzá dörzsölöm magam. A  kezemet sohasem használom, mert így sokkal jobb.”     A negyedik típus lényege a keresztbe tett combok összeszorítgatása, amit akár ülve, akár állva is meg  lehet tenni. Előfordul, hogy előbb valamit – egy kispárnát vagy egyéb tárgyat – a combjuk közé  raknak, de legtöbbjük nem tart igényt ilyesmire. A combok összeszorításán kívül azok  összedörzsölése is szerepet kaphat. Van, aki közben a mellbimbóit is ingerli.    Az ilyen önkielégítés „előnye”, hogy sem levetkőzni nem kell hozzá, sem odanyúlni, sem pedig  mozogni    (legalábbis nem észrevehetően). A combok összeszorítgatását jól kiegészítheti a hüvelyizmok  összeszorítgatása, ami szintén nem látható, s mégis elősegíti a kielégülést.    „Amikor tizenéves voltam, szívesen maszturbáltam az unalmasabb tanórák alatt. Ehhez csak a  keresztbe    tett lábam combizmait kellett 2‐3 percig megfeszítenem. Az orgazmus pillanataiban létrejövő,  görcsös rándulásokat úgy próbáltam eltitkolni, hogy köhögni kezdtem és előrehajoltam.”    Az ötödik típusnál az ingerlést erős melegvíz‐sugár biztosítja. Ezt általában fürdőkádban alkalmazzák  a nők, hanyatt dőlve, szétnyitott lábaikat megtámasztva. Annak érdekében, hogy elég erős legyen a  melegvíz áramlása, rendszerint lecsavarják a zuhanyrózsát, s az ujjnyi vastag vízsugarat a csiklóra  irányítják. Sokan a vízsugár erősségét és melegségét menet közben is szabályozzák.    „Időnként a fürdőkádban elégülök ki. Először az ujjaimmal ingerlem magam, aztán kinyitom a  melegvízcsapot, s ügyesen alátartom a csiklóm. Eleinte a gyenge vízsugarat szeretem, később, ahogy  az izgalom fokozódik, erősebbre állítom, és úgy élvezek el.”    Végül az önkielégítés hatodik típusa főleg a hüvely ingerlését célozza. Ez többnyire kézzel történik,  de vannak nők, akik hímvessző méretű gyertyát, vibrátort vagy „műpéniszt” használnak. A  kifejezetten erre a célra gyártott vibrátoroknak megvan az az előnyük, hogy az ingerlés erőssége és  helye szabályozható, tehát a hüvely közepe táján lévő G‐folt, vagyis az ingerelhető zóna jól  megcélozható vele. Érdekes, hogy Hite szerint a nők alig 15%‐a törekszik a hüvely ingerlésére az  önkielégítésnél. A túlnyomó többség nem igényli, hogy bármi is legyen a hüvelyben. Az is érdekes és  további magyarázatot igényel, miért van az, hogy a nők egy része összezárt lábbal szeret  maszturbálni, másik részük viszont széttárt lábakkal. Valószínűleg sok múlik azon, hogy milyen 

testhelyzetben történtek az első orgazmusok, illetve hogy milyen emlék fűződik egy‐egy  testhelyzethez. Mindenképpen ajánlatos, hogy sem a nő, sem a férfi ne ragaszkodjon mereven  valamilyen testhelyzethez vagy ingerlési módhoz, hanem lehetőleg váltogassa azokat. A kezdőknek  A. Comfort azt ajánlja, hogy tükör előtt ismerkedjenek saját nemi szervükkel, s próbáljanak ki  különféle ingerléseket. Később is törekedjenek a variálásra, például ne mindig ugyanazzal a kézzel  ingereljék magukat, alkalmazzanak különféle síkosító anyagokat, s változtassák az ingerlés helyét,  ütemét és erejét.                 A változatos, gazdag öningerlés, az egyéni autoerotika fejlettsége az erotikus örömök olyan  erőforrása, mely mindig rendelkezésre áll, s amely a szeretkezéseket is magasabb szintre emeli,  élvezetesebbé teszi.               4. A női orgazmuskészség fejlesztése                     A nő szexuális kielégülési készsége nem olyan magától értetődő, mint a férfié. Egyrészt a női  orgazmus nem olyan látványos, illetve könnyen megfigyelhető, mint a férfi magömlése. Másrészt  nem jelenik meg magától a serdülőkorban, mint a fiúknál. Ebből következik, hogy a nő  orgazmuskészsége csak tanulással alakítható ki. Nem föltétlenül szándékos, tudatos tanulással,  hiszen véletlen elleséssel, rájövéssel is sikerülhet, ha a körülmények úgy alakulnak. Nem kell hozzá  más, csak egészséges szervezet és lelki alkat, valamint szexuális ingerek bősége. Hogy ezek a  feltételek nem mindig jönnek össze? Hát akkor ki kell azokat alakítani! – „Könnyű ezt mondani!” –  gondolhatja az olvasó. De hát egy fiatal lánynak vagy akár egy felnőtt nőnek esetleg fogalma sincs  róla, hogy mit alakítson és hogyan! S különben is: attól, hogy valaki egészséges, meg hogy sok  szexuális inger éri, még nem biztos, hogy ki tud elégülni. Igazat kellene adnom az így érvelő  olvasónak. Az említett előfeltételek önmagukban még nem biztosítják egy nő számára a szexuális  kielégülés megtanulását. Csupán lehetővé teszik és megkönnyítik azt, amennyiben sor kerül rá. Ez  utóbbi pedig nemcsak a véletlenen, hanem tudatos törekvésen is múlhat.     Tény, hogy a nők túlnyomó többsége előbb‐utóbb valahogy átéli a szexuális kielégülést. A  tudományos vizsgálatok alig néhány százalékra teszik az olyan nők arányát (úgy 35 éven felül), akik  még sohasem éltek át orgazmust. Náluk sem azért maradt ez ki, mert nem lennének képesek rá  fizikailag, hanem, mert a körülményeik és a lelki alkatuk szexellenes volt. Régen ugyanis a nőket saját  szexuális igényeik, s ezzel együtt reagálókészségük elfojtására nevelték. Uralkodó vélemény volt,  hogy a nők – a „rendes” nők! – nem is igénylik a szexet. Így aztán hiába volt egy nő egészséges  testileg, szexuális képességei mégis fejletlenek maradtak. A legszomorúbb a dologban, hogy ezt  egészen természetesnek vették. S vagy teljesen elzárkóztak a szextől (mint az apácák), vagy meg sem  próbálták azt élvezni. Ma már szerencsére más a helyzet: a nők csaknem kivétel nélkül igénylik és  élvezni akarják a szexet! S ezt a férfiak is kénytelenek észrevenni. (Más kérdés, hogy örülnek‐e neki.)  Amiből aztán félreértések is származnak. Ilyen félreértés a nők részéről, hogy kielégülésük biztosítása  a férfi feladata, ugyanúgy, mint a szex kezdeményezése és irányítása. A férfiak pedig könnyen azt  hiszik: ha egy nő igényli a szexet, akkor nyilván annak élvezetére és a kielégülésre is képes. Eszükbe  sem jut, hogy ez korántsem jár mindig együtt.         

            Kritikus pont: a szexkezdés                      Egy fiatal, tapasztalatlan nő szexigénye ugyanis többnyire erősen különbözik a  fiatalemberétől, aki tapasztalatból ismeri a kielégülést (már csak a rendszeresen bekövetkező  éjszakai magömlések vagy az önkielégítés miatt is). Az ilyen nő esetleg csak azért igényli a szexet,  mert már tudja, hogy az a nőnek is jó és hasznos lehet. S minthogy joga van hozzá, élni kíván a  jogaival.     Igényét csak erősíti, hogy értesül a hozzá hasonló korú nők szexuális tapasztalatairól; kicsit irigyli  őket, s nem akar lemaradni tőlük. S mivel a hallott élmények általában partnerrel kapcsolatosak, a  kezdő nő is csak így tudja elképzelni a nemi élet megkezdését. Keres tehát egy partnert.  Pontosabban elfogadja egy férfi közeledését. Ami tizenéves korban szinte mindenkinél bekövetkezik,  hiszen a fiatal férfiak kívánják a szexet, s kihasználják a szexuális kapcsolatteremtés alkalmait. A  nőnek ugyan még nincs igazi szexuális vágya, inkább a szerelmi gyengédséget, védettséget és  összetartozást kívánja, de reméli, hogy a szexszel együtt ezt is megtalálja.     S vajon megtalálja? Ha szerencséje van, talán igen, De ez ma még sajnos viszonylag ritka. A  fiatalemberek szexuális vágya erős és célratörő. S mivel mindketten úgy tudják: nemi élet =  közösülés, előbb‐utóbb szabályszerűen „lefeküsznek”, vagyis közösülnek egymással. Nem biztos,  hogy ez mindjárt első próbálkozásra sikerül, hiszen a félelem, az ügyetlenség és a fájdalom sokáig  akadályokat állíthat. Ezekkel a nehézségekkel itt most ne foglalkozzunk.     Tegyük fel, hogy sikerült az első (néhány) közösülés. Sikerült abban az értelemben, hogy megtörtént,  függetlenül attól, hogy meddig tartott: a hímvessző bekerült a hüvelybe. A magömlés ilyenkor  nagyon hamar bekövetkezik, de most nem ez a lényeg. Inkább arra vagyunk kíváncsiak: mit érzett a  nő? Élvezte‐e, s főleg eljutott‐e a kielégülésig?     Az eddigi szexológiai vizsgálatok – köztük saját vizsgálataim – azt mutatják, hogy ez általában is elég  ritka, de különösen ritka azoknál, akik közösüléssel kezdik a nemi életet. Az erre irányuló kérdésre  ilyen válaszokat adnak: „Hát éppenséggel ki lehetett bírni, de semmi különöset nem éreztem.” „Csak  annak örültem, hogy már túl vagyok rajta.” „Még mindig nem értem, hogy ebben mi jó a férfiaknak.”                 Olyan is volt, aki bevallotta, hogy az első közösülés nyomán alaposan elment a kedve a nemi  élettől. Ami persze nem jelenti azt, hogy többé nem közösülnek, de inkább csak kötelességtudatból  (vagy érdekből). Ezt a beállítottságot könnyen meg lehet szokni, s évek múlva már nehéz  megváltoztatni. Belőlük lesznek a frigid nők, akik már fölizgulni sem tudnak, s egyáltalán nem élvezik  a nemi életet.     Mindebből világosan látható, hogy a nemi élet megkezdésének módja kritikus pontja az ember egész  nemi életének. Az elrontott kezdés nehezen helyrehozható hátrányokkal jár.     De tulajdonképpen miért rossz a nemi életet közösüléssel kezdeni? (Hozzá kell tenni, hogy  elsősorban a nők számára.) S különben is, mivel kezdje, ha nem közösüléssel?     Ilyen és hasonló kérdések érthetően fölmerülnek sok olvasóban. S nemcsak a férfiakban, bár  számukra nehezebben fölfogható, hogy a nők miért nem elégülnek ki épp a közösülésben  ugyanolyan könnyen, mint ők. Bennük tán nem működik a „nemi ösztön”?    

E könyvben már szó volt róla, hogy a férfiakban sem valamiféle „nemi ösztön” működik. Csak éppen  nemüknél fogva megvan az az előnyük, hogy náluk a serdülés magával hozza a magömléseket, s ezzel  a nemi kielégülés élményét, míg a női serdülésből ez hiányzik.     A testi serdülés persze a nőt is fogékonyabbá teszi a szexuális ingerekre. Tehát bizonyos fokú  szexuális izgalom ebben az életkorban náluk is könnyen kialakul, például bizonyos látványok  (szeretkezési jelenetek stb.) hatására. Ám ez az izgalom legtöbbször nem fokozódik a kielégülést  hozó csúcspontig, mert valamilyen külső vagy belső akadálytól lefékeződik. Nagy ritkán előfordul  ugyan spontán, akaratlan, mondhatni véletlen kielégülés – például kerékpározás vagy valamilyen  sportgyakorlat közben –, de ez nem jellemző.     A női orgazmuskészség tehát általában nem alakul ki magától. Ezt meg kell tanulni. Az eredményes  tanulásnak pedig a szándékon túl vannak külső és belső feltételei. Az előbbiekhez főleg a nyugodt  körülmények és a helyesen adagolt szexuális ingerek tartoznak. Az utóbbiak közül legfontosabb a  ráhangolódás, az erőltetés nélküli odafordulás, az érzéki örömökre figyelés képessége.     Amíg ezek a feltételek hiányoznak, a szexuális kielégülés aligha fog a nőnek sikerülni. (S ha  megvannak, sem föltétlenül rögtön sikerül, hanem csak fokozatosan.) Azonkívül figyelembe kell  venni, hogy a nő kielégülése elsősorban a csikló ingerlésétől függ; márpedig a közösülés során a  csikló kevesebb és egyoldalúbb ingerlést kap, mint a közvetlen – kézzel vagy szájjal történő – ingerlés  során.     Tehát a közösülés csak akkor vezet a nő kielégüléséhez, ha előtte már alaposan felizgult, s ez az  izgalom nem esik vissza a közösülésben (akár fájdalomtól, akár a férfi túl gyors kielégülésétől),  hanem fokozható.     Ehhez némi gyakorlat és szexuálisan kulturált part‐ ner kell. Ha tehát egy gyakorlatlan nő mindjárt a  közösülésben akar kielégülni, ez olyan, mintha valaki az iskolát nem az első osztályban, hanem  rögtön a középiskolában akarná kezdeni.                      Önkielégítés – nőknek fontosabb!                      Épp ezért közösülni csak már kialakult orgazmuskészséggel érdemes (akkor is ügyelve a  bőséges előjátékokra és a közösülés időtartamára). Ehhez pedig a partnert – és az egész együttlétet  – valamennyire irányítani kell. Nem passzívan várni, hogy ő gondoskodjon a nő kielégítéséről.     Egyáltalán: javaslom alapelvként elfogadni, hogy kielégüléséért mindenki önmaga felelős!  Természetesen számíthat a partner segítségére, de nem várhatja el tőle, hogy irányítás nélkül is  pontosan tudja, mit kell tennie.     Ha pedig a kielégülés elsősorban rajtunk múlik, akkor megtanulásával miért kellene egy megfelelő  partnerkapcsolat kialakulásáig várni? Nem jobb‐e, ha a nő az orgazmuskészség kialakításával is  fölkészül egy majdani szexuális kapcsolatra? Hiszen az említett vizsgálatokból is az derül ki, hogy az  önkielégítést már ismerő nők partnerükkel is könnyebben belejöttek a szexbe, mint azok, akik azt  meg sem próbálták.    

Egyesek erre azt mondják, hogy nekik csak partnerrel nyújt örömet a szex. Ők valamiért eltúlozzák a  kétféle kielégülés különbségét, ami pedig valójában és többnyire nem is olyan nagy. Kétségtelen,  hogy nagyobb élmény egy szerelmi partnerrel kielégülni, ám a kölcsönös és beteljesült szerelmek  nem túl gyakoriak az ember életében. A szex viszont szerelem nélkül is jó lehet, hiszen a kielégülés  mindig kellemes. Még akkor is, ha partner nélkül jut hozzá az ember.     A „csak partnerrel jó” érvelésre a következő hasonlattal szoktam reagálni: Ha éhesek vagyunk, s  módunkban áll jóllakni, szívesen tesszük ezt egy számunkra kedves ember társaságában, közben  beszélgetve. De azért egyedül is jót tudunk lakni, ha éppen úgy adódik. Kicsit ugyanígy vagyunk a  szexszel. A jóllakás és a szexuális kielégülés egyaránt emberi szükséglet. S bár társas lények vagyunk  szükség esetén egyedül is meg tudjuk oldani mindkettőt.     A férfiakat általában nem kell biztatni az önkielégítésre, mert a serdülőkorban kezdődő magömlések  alapján ismerik és kívánják a kielégülést. Épp ezért túlnyomó többségük hamar és könnyen  megtanulja az önkielégítést, ami náluk is jó előkészület a későbbi szexuális kapcsolatokra feltéve,  hogy nincs miatta bűntudatuk, és nem szokják meg a túl gyors kielégülést (ami később korai  magömlést eredményezhet).     A nőket – pontosabban a fiatal lányokat – viszont biztatni kellene erre, mert különben esetleg nem is  igénylik, s túl későn jönnek rá, hogy mit veszítettek. (Ha egyáltalán rájönnek.) Valójában egy nő  számára az önkielégítés megtanulása fontosabb, mint a férfinak, mert a nő ezzel könnyen  kialakíthatja orgazmuskészségét, s így behozhatja azt a hátrányt, ami különben érné az első szexuális  kapcsolatban. A kérdés tehát az:                      Hogyan tanulható meg az önkielégítés?                      Egy nő számára ez sem mindig könnyű különösen, ha későn – úgy értem, jóval a serdülőkor  után – fog hozzá, amikor a szex már esetleg erős gátlás alá helyeződött. Fiatalabb korban viszont a  teljes tájékozatlanság okoz nehézségeket. Nemrég egy 16 éves lánytól kaptam levelet. Mint írja: „Az  önkielégítésről nem tudok szinte semmit. Hogyan csináljam? Mikor és mivel?”     Nos, először is tévedés azt hinni, hogy valamilyen eszköz kell az önkielégítéshez. Lehet ugyan  különféle eszközöket alkalmazni a nemi szervnek és környékének ingerléséhez, de ezek alapjában  véve fölöslegesek, s bátran mellőzhetők. Átmeneti használatuk legfeljebb akkor indokolt, ha másként  nem sikerül az önkielégítés megtanulása. A hüvelybe ilyenkor sem kell valamilyen tárgyat fölvezetni,  hanem csak a csiklót és környékét kell ingerelni (például ráirányított melegvízsugárral vagy kézi  masszírozó készülékkel). Vannak akik párnát vagy takarót szorítanak a combjaik közé önkielégítéskor,  de sok más variáció is előfordul.     A legcélszerűbb „eszköz” azonban a nő saját keze! Ez mindig „kéznél van”, csak az a fontos, hogy  tiszta legyen. S ne legyen száraz, tapadós, hanem síkos. (Ami könnyen elérhető, ha hüvelyváladékkal  benedvesítjük.) Mindez persze csak előfeltétel, mint ahogyan a saját nemi szerv alapos ismerete is  az. Miután anatómiai ábrák és leírások segítségével már tájékozódtunk, legjobb ha egy kézitükörrel is  szemügyre vesszük nemi szervünket, széthúzva a nagy‐ és kisajkakat, majd ujjheggyel is kitapintva a  csiklót, a húgycsőnyílást és a hüvelybejáratot.   

 Az önkielégítést azonban nem azzal kell kezdeni, hogy rögtön a nemi szervet kezdjük simogatni.  Ráhangolódás céljából jobb, ha előbb behunyt szemmel elképzelünk valami kellemes szexjelenetet.  Például olyasmit, hogy jön a partnerünk és elkezd simogatni, először a kezünket, majd az arcukat,  mellünket… és így tovább, fokozatosan rátérve a szeretkezés különböző változataira. S közben a saját  kezünkkel csináljuk azt, amit elképzelésünk szerint a partner csinálna.     Ha nem tudunk fantáziálással ráhangolódni a simogatás élvezetére, akkor 5‐10 perc elteltével inkább  hagyjuk abba a próbálkozást, s később, nyugodtabb lelkiállapotban kezdjük újra. Esetleg olvassunk  előtte valami szerelmi történetet, vagy nézegessünk szeretkezést ábrázoló képeket.     Ha viszont élvezni tudjuk a simogatást, akkor további fantáziálás közben folytassuk mindaddig, amíg  ki nem elégülünk vagy amíg vissza nem esik a szexuális izgalom. Átmeneti visszaesések  előfordulhatnak: ilyenkor kis szünetet tartunk, s aztán kicsit másféle ingerléssel folytatjuk. Ezzel  megelőzhető, hogy erőltetni próbáljuk a kielégülést, ami biztosan zsákutcába vezetne.                      Petting és orgazmus                      Az önkielégítéshez képest jelentős továbblépés a szeretkezés megtanulása egy partnerrel.  Természetes, hogy ez sem megy máról holnapra. Még akkor sem, ha a nő már egészen jól belejött az  önkielégítésbe – ami ugyan megkönnyíti, de nem pótolja a szeretkezés tanulását.     Hangsúlyozottan szeretkezést írok és nem közösülést, mert – bár az is a szeretkezésnek egyik  formája – az eddigiekből talán nyilvánvaló, hogy nem azzal kell kezdeni a szeretkezés megtanulását.  Nem azért, mintha a közösülés önmagában véve olyan nehéz lenne! Legföljebb egy szűz nő számára  okoz némi problémát a szűzhártya átszakításának elviselése; később már minden könnyebben  megy…     A közösülés nehézség nélküli megtörténte azonban nem jelenti azt, hogy a nő élvezi is vagy éppen  kielégül annak során. Ez az, amit meg kell tanulni! S nem úgy, hogy minden előkészítés nélkül  gyakorolja, aztán „majd csak belejön valahogyan…” A rossz kezdést, mint láttuk, nehéz helyrehozni.     Nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni a férfiak és a nők alkati különbségét! Már a tizenéves  fiatalember is fejlett orgazmuskészséggel kezdi a nemi életet. Így legtöbbször nehézség nélkül  kielégül már az első közösülésben – méghozzá nagyon is gyorsan. A nő orgazmuskészsége viszont  ebben az életkorban legtöbbször fejletlen, még akkor is, ha néhányszor már önkielégítéssel kielégült.     Az önkielégítés mindenesetre jó kiindulási alap a szeretkezés tanulásában. Ha pedig nincs ilyen alap,  akkor még nagyobb figyelmet érdemes fordítani az ún. pettingre, vagyis a közösülés nélküli  szeretkezésre. Ebbe az egyszerű simogatástól és puszitól kezdve minden gyengédség beletartozik,  ami a közösülésen kívül előfordulhat. Magától értetődik, hogy vannak egyszerűbb, könnyebb és  bonyolultabb, nehezebb formái.     A tanulást pedig érthetően az egyszerűbb formákkal ajánlatos elkezdeni. Egy gátlásos nő is könnyen  kipróbálhatja, jólesik‐e neki a kézfogás egy rokonszenves férfival, esetleg a kézcsók (bár ez ma már  nem divat). A következő lépés: jólesik‐e az ölelkezés, a simogatás és a csókolózás. Ha ezeket nem  tudja élvezni, akkor nem érdemes továbbmenni az intimitások terén. Ilyenkor vagy nem igazán  rokonszenves a férfi, vagy a nő még nem képes élvezni a testi közeledés elemi módjait sem.  

  Először is az okokat próbáljuk tisztázni az ehhez hasonló esetekben. Egyetlen esetből persze nem  szabad általánosítani. De ha már kétszer‐háromszor próbálkoztunk ugyanazzal a partnerrel  csókolózni, s még mindig nem élvezzük, akkor ideje a „hogyan tovább”‐ról dönteni. Ha egyébként  rokonszenves, s a kézfogás, futó puszi is jólesik, akkor valószínűleg gátlásosságunk okolható a  pettingélvezet elmaradásáért.     Ezt legjobb a partnerrel is megbeszélni (ami egy gátlásos nőnek nem kis teljesítmény!), s ügyelni,  hogy csak olyasmi történjen, amit élvezni tudunk. Az sem baj, ha csak a kézfogás ilyen; ez esetben a  tartós kézfogással, egymás kezének „vizsgálatával” és simogatásával kísérletezzünk. Ha ez már  egyértelműen kellemes, a simogatást fokozatosan kiterjeszthetjük egymás arcára, hajára, karjára,  majd lassanként más testrészeire is.     Közben az ölelést, az összesimulást és az arccsókokat is gyakorolhatjuk. Csak ez után következzen a  tulajdonképpeni csókolózás és a fontosabb „erogén zónák” (például a mellek, combok és a nemi  szerv környékének) simogatása. Ha mindezt élvezzük, akkor nyilván a szexuális izgalom is  bekövetkezik, aminek jelei könnyen fölismerhetők (kipirulás, szívdobogás stb.). Ennek alapján a  petting már kielégülést is eredményezhet!                      A hüvelyizmok szerepe                      A női orgazmus, mint tudjuk, a szexuális izgalom és élvezet csúcspontja, amikor a hüvelyt  körülvevő izmok gyors egymásutánban, reflexszerűen és ritmikusan, többször összehúzódnak.  Ugyanilyen összehúzódások történnek a környező izmokban is, például a végbélnyílás záróizmaiban  vagy a húgycső körüli izmokban (ami esetleges sajátos „női magömlést” eredményezhet). Egyszer‐ kétszer maga a méh is összehúzódik.     Ebből nyilvánvaló, hogy a hüvelyizmoknak fontos szerepük van a nő kielégülésében. Nem mindegy  tehát, hogyan működnek ezek az izmok, képesek‐e a gyors és erőteljes összehúzódásokra. Amiket  persze nemcsak az orgazmusreflex válthat ki, hanem a szexuális izgalomtól függetlenül sok más inger  is.     Ha például egy nő valamilyen oknál fogva fél a közösüléstől, akkor hüvelyizmai minden behatolási  kísérletnél görcsösen összehúzódnak, s esetleg tartósan úgy maradnak, lehetetlenné téve a  közösülést (vagy akár a nőgyógyászati vizsgálatot is). Ez az ún. vaginizmus vagy hüvelygörcs, ami még  napjainkban is előfordul, bár szerencsére egyre ritkábban.     Mindenesetre nem árt tudni, hogy a hüvelyizmok nemcsak maguktól, reflexszerűen húzódhatnak  össze, hanem szándékos mozgatásuk is megtanulható. Valahogy ugyanúgy vagyunk ezzel, mint a  végbélnyílás záróizmaival, amelyek akaratlagos összehúzását vagy ellazítását már kisgyermek  korában szinte mindenki megtanulja (a szobatisztaságra szoktatás során).     Ugyanígy meg lehet tanulni a hüvelyizmok összehúzását, annál is inkább, mert beidegzésük azonos a  végbélnyílás záróizmainak beidegzésével. Amikor tehát az utóbbiakat összehúzzuk, akkor a  hüvelyizmok is összehúzódnak! Ugyanez történik az elernyesztésnél is. Csak persze aki nem figyel rá,  az általában nem érzi a hüvelyizmok összehúzódását ilyenkor. (Azonkívül, ha a hüvelyizmok gyengék,  akkor az összehúzódásuk is gyenge, így nehezen érzékelhető.)  

  Szerencsére tudjuk, hogy a gyakorlás erősíti az izmokat. S azt is, hogy az erőkifejtéshez valamilyen  ellenállást kell leküzdeni. Ebből a szempontból tehát jobb, ha van valami a hüvelyben, ami  megszorítható. Hogy a szorítást, összehúzódást biztosan érzékeljük, a legjobb, ha a saját, tisztára  mosott és vékonyan bekrémezett ujjunkat vezetjük föl a hüvelybe, s így gyakorolhatjuk a szándékos  izomösszehúzódásokat. Eleinte talán alig érzünk valamit, de a rendszeres – akár naponta történő –  gyakorlás során egyre erősödő összehúzódásokat érzékelhetünk. Ez pedig azt jelenti, hogy a  hüvelyizmok erősebbek, s mozgásuk könnyen kiváltható.     Gondolom, nem szorul különösebb bizonyításra, hogy ez megkönnyíti az orgazmusreflex  kiváltódását, s erőteljesebb orgazmusokat hoz létre. Éspedig még akkor is, ha semmi sincs a  hüvelyben (mint például általában az önkielégítéskor).     A hüvelyizmoknak azonban nemcsak az orgazmusban van szerepük. A merev hímvessző  bevezetésekor a hüvelyizmoknak el kell lazulniuk, hogy ne gátolják a behatolást. Majd pedig a hüvely  alsó harmadának izmai ráfeszülnek a hímvesszőre. (A szexológusok ezt hívják „orgasztikus  mandzsettának”.) Fontos tehát, hogy a hüvelyizmok rugalmasak és mozgékonyak legyenek. Újabb  kutatások ugyanis megállapították, hogy a női orgazmus elmaradását gyakran a szóban forgó izmok  gyengesége magyarázza.     Érdekes, hogy más kultúrákban, például a Távol‐ Keleten vagy az araboknál sokkal nagyobb  jelentőséget tulajdonítanak a nők alhasi izmainak. Az utóbbiaknál divatos hastánc is megköveteli a  hüvely körüli és a farizmok tudatos mozgatását. Ezért van az, hogy a hastánc gyakorlása elősegíti  nemcsak a nő szexuális tevékenységét, hanem még a szülést is! (Ami nagyon is igénybe veszi az  alhasi izmokat.)     Nem áll szándékomban, hogy a hastánc megtanulására beszéljem rá a nőket. De mindenképpen  ajánlatosnak tartom az alhasi izmok állapotának fölmérését, annak megállapítását, hogy nem túl  gyengék‐e, nem túl feszültek‐e (mert ez is előfordulhat, s gyakori alhasi fájdalmakkal és  fertőzésveszéllyel jár), s végül, hogy tudjuk‐e szándékosan mozgatni ezeket az izmokat.     Igen ám, de hogyan lehet mindezt fölmérni?                 A legjobb természetesen az lenne, ha tudományosan kidolgozott módszereket vehetnénk erre  igénybe. Vannak is ilyenek, bár nálunk nem könnyen hozzáférhetőek. Egy amerikai nőgyógyász, A.  Kegel már a ’40‐es években készített egy műszert, az ún. perineométert, amely mutatja a  hüvelyizmok szorításának erejét. 1976 óta ennek már elektronizált változata is van.     Sokkal egyszerűbb – bár kevésbé pontos – mérés a saját ujj megszorítása (amit már említettem). De  egy partner is sokat segíthet ebben, akár ujjának bevezetésével, akár a közösülés közbeni  mozgásszünetben, ha a nő hüvelyizmaival megszorítja a hímvesszőt, s ezt a férfi érzi és visszajelzi. Ha  semmit nem érez, akkor a hüvelyizmok gyengék. Ez utóbbival függ össze az is, ha a férfi túl tágnak  érzi a hüvelyt.     A kérdés szakemberei ehhez az „öndiagnózishoz” kézitükör használatát is ajánlják: ha a nő hanyatt  fekve, fejét párnára támasztva szétrakott lábai közé teszi a tükröt, s így húzogatja össze a  hüvelyizmokat, akkor a hüvelynyílás és a gát táján észreveheti ezek mozgását. Némi gyakorlással az is  elérhető, hogy a hüvelybejárat kicsit szétnyíljon és összezáruljon. A legfontosabb azonban a  hüvelyizmok kitapogatása és a szorítások‐lazítások ellenőrzése előbb egy, majd két ujjal. Az utóbbi  esetben a gyakorlat lényege a hüvelybe vezetett két ujj összeszorítása a hüvelyizmokkal.    

A lehetőleg naponta végzendő hüvelyizom‐gyakorlat kb. 10 percet vesz igénybe. Itt is a fokozatosság  elve az irányadó. Eleinte 1‐2 másodperces izomösszehúzódásokat ennél kicsit hosszabb lazítások  követnek – összesen tízszer –, majd az összehúzások ideje fokozatosan 5‐6 másodpercre  növekedhet. Ujjbevezetés nélküli hüvelyizom‐ gyakorlatokra napközben bármikor sor kerülhet,  hiszen ehhez levetkőzni sem kell.          Testhelyzetek és mozgások               Már az eddigiek is jól mutatják, milyen sokféle lehetősége van a női orgazmus tanulásának és  fejlesztésének. Legfőbb feltétel a lelki és testi egészség, de fontos a nemi szervek működésének  ismerete is. Mindez nem érhető el máról holnapra, s a tanulás akkor sem ér véget, ha az orgazmus  már valahogy bekövetkezik. Sok nő csak egyféleképpen, bizonyos – egyénileg különböző – feltételek  esetén tud kielégülni. Ez persze nagyon leszűkíti, korlátozza a kielégülés lehetőségét. Még jó, ha  tudják, milyen feltételek szükségesek a kielégülésükhöz! Mert sokan nem tudják, miért van az, hogy  néha kielégülnek, máskor meg nem. Ez pedig hajlamossá teszi őket az orgazmus erőltetésére. Azt  gondolják: „Ha nagyon akarom, biztosan sikerül” – s nem tudják, hogy épp azért nem sikerül.     Az orgazmust nem lehet kierőszakolni! De az sem vezet eredményre, ha tétlenül várjuk.  Kiindulópontunkból – hogy ti. mindenki maga felelős saját orgazmusáért – következik a tudatos  törekvés a kielégülés elérésére. Persze nem mindenáron, s nem a partner rovására!     Mindenképpen ajánlatos, hogy előbb a partnertől függetlenül alakítsuk ki saját  orgazmuskészségünket. Amibe az is beletartozik, hogy többféleképpen – különböző  testhelyzetekben és ingerlési módokkal – tudjunk kielégülni. Magától értetődik, hogy partnerünkkel  is hasonló változatosságra törekedjünk. Elsősorban ne ragaszkodjuk a csak közösülésben történő  kielégüléshez, s főleg ne szokjuk meg a mindig ugyanolyan közösülési testhelyzetet (ami általában a  hagyományos „férfi fölül” póz szokott lenni).     Lehet, hogy ehhez az eddigi szemléletünket, beállítottságunkat is felül kell vizsgálni. Gondoljuk át,  miben tévedtünk és mit akarunk elérni. Helyesen értékeljük‐e a szexet? Fölmértük‐e, mi a  jelentősége számunkra egy kielégítő szexuális kapcsolatnak, s ebben mit várunk egymástól?  Megkaptuk‐e ezt? S ha nem, min kellene változtatni?     Az ilyen kérdésekre adható választ, s a változtatási programot természetesen lehetőleg a  partnerünkkel is beszéljük meg (ha van ilyen, s ha meg lehet vele beszélni). De akár van konkrét  változtatási tervünk, akár nincs, mindenképpen elkezdhetünk kísérletezni és gyakorolni. Persze nem  vaktában, hanem az átgondoltak alapján kijelölt irányokban. S nem leállva néhány próbálkozás után  azzal, hogy „úgysem megy ez nekem!”, hanem rendszeresen, több tucatszor gyakorolva, s elemezve  a gyakorlásokat, megállapítva a szükséges módosításokat. Vagyis kitartóan, de rugalmasan  kísérletezni!     Az erőltetésen kívül a szex legnagyobb „ellensége” a megszokás, a merev ragaszkodás egy jónak vélt  változathoz. Aki személyiségében már bemerevedett, „megcsontosodott”, annak persze hiába írom  ezt, mert – életkorától függetlenül egyedül már nem képes változtatni a szokásain. Azokhoz szólok  tehát, akik tudnak és akarnak változtatni.    

A változtatás itt a szexuális képességek fejlesztését jelenti. A szexuális élvezetről és örömszerzésről  van szó, aminek alig vannak mindenkire érvényes szabályai. A játékszabályok egyénileg alakíthatók, s  a partnerek egymás közti megegyezésétől függnek. Bőséges a választék, hiszen rengeteg változata  van a jó szexnek (s persze a rossznak is). S így ami jó az egyiknek, az nem biztos, hogy jó a másiknak  is.     Csak a közösülési testhelyzeteknek több száz változatuk van, nem is beszélve a petting, a szerelmi  játékok több ezer változatáról. Ha megkérdezném a kedves olvasót, hányat ismer ezekből, vajon mit  tudna válaszolni?…     Pedig hát van miből megismerni a lehetőségeket! Nemcsak az ősi Káma‐szútrára gondolok, hanem az  utóbbi években megjelent, képes szexkönyvekre (köztük saját Szerelmi kultúránk című könyvemre)  vagy a szexmagazinokra. Ezekből sok ötlet meríthető a testhelyzeteket és mozdulatokat illetően,  amelyek fölsorolása szinte lehetetlen.     Csak egyre szeretném fölhívni a figyelmet, ami a nők szempontjából az egyik legfontosabbnak látszik  (azonkívül, hogy minél többféle változatot próbáljunk ki). S ez az a testhelyzet, amikor a nő van felül,  például lovagló ülésben helyezkedik el a hanyatt fekvő férfin. Két fő előnye, hogy a nő így tetszése  szerint mozoghat, s biztosabban jut orgazmushoz, mert a férfi ebben a helyzetben könnyebben  késlelteti saját magömlését. Különösen akkor, ha keveset mozognak, miközben a csikló – ami  ilyenkor könnyen hozzáférhető – kézzel ingerlésére is sor kerül.     Ezen a módon elérhető, hogy a nő akár többször egymás után kielégüljön ugyanabban a  közösülésben. (Csak mellékesen említem meg, hogy ebben a helyzetben a hüvely „G‐zónája” is több  ingerlést kap – amiről a 6. fejezetben olvashatunk. Azonkívül így az orgazmusok könnyebben  elnyújthatók; ennek részleteiről lásd a 11. és 12 fejezetet, valamint az ESZO [Elnyújtott szexuális  orgazmus] című könyvet.)               5.     A hímvessző méretének szerepe         Előző fejezetünkben leginkább a nők problémáival foglalkoztunk, most a férfiakéival folytatjuk.  Rögtön hozzátéve, hogy az egyik nemmel kapcsolatos problémák a másik nemet is érintik.     Ezt jól szemlélteti egy nőolvasónk levele, amely a témát női szempontból mutatja be. Mivel ez a  látásmód sok nőre jellemző, talán nem árt ebből kiindulni. A levélíró 30 éves, elvált, gyermektelen.  Egyetlen sikeres nemi kapcsolata volt, úgy 19‐20 éves kora táján, egy „szexuálisan felsőfokon  kulturált” fiatalemberrel. A boldog szerelem azonban másfél év után véget ért, s a későbbi partnerek  nem tudták azt nyújtani, amit várt. Egyrészt a férfiak hiányos szexuális kultúrája miatt, másrészt,  mint írja:     „Szomorú tapasztalatom a férfiak kis mérete… Ez az élet tragédiája! Amit (amekkorát) adott a  természet, megváltoztatni nem lehet. Sok férfi tragédiája ez az örökletes tényező. (Volt olyan férfi,  akinek mindössze 12 cm‐es volt stb. ) Szóval tele vagyok negatív tapasztalatokkal, évek óta a  kielégületlenség érzésével, belső feszültséggel…”    

Egyértelmű, hogy levélírónk saját kielégületlenségét a férfi nemi szerv kis méretére vezeti vissza.  Egyébként teljesen indokolatlanul! Azt hiszem, mint az a korábbiakból már kiderült, egyrészt a női  hüvely nagyszerűen tud alkalmazkodni a hímvessző méretéhez (elég tág határok között), másrészt a  nő akkor is ki tud elégülni, ha semmi sincs a hüvelyében. A levélíró kielégületlenségének tehát más  oka van. S az okok között nemcsak a férfiak hiányos szexuális kultúrája, hanem a saját  tájékozatlansága vagy hibás beállítottsága is szóba jöhet. Ezúttal azonban nem ezt kívánom  elemezni. Nem is gondolná az ember, milyen sok férfinak van méretbeli problémája. Eddigi férfi  pácienseim között jó néhány volt, aki ezzel hozta összefüggésbe szexuális kudarcait. Olyan is akadt,  aki közeledni sem mert a nőkhöz emiatt. S általában nem azért vannak gondban, mert túl nagy,  hanem inkább azért, mert túl kicsi a „szerszám”.                      Mi az a „kispénisz‐komplexus”?                      A hímvessző latinul „penis”, a megoldatlan lelki gubancokat pedig szaknyelven a latin  „complexus” szóval jelölik. Ebből ered a „kispénisz‐komplexus” kifejezés, ami azt jelenti, hogy a  szükségesnél kisebbnek tartott hímvessző komoly problémákat okozhat a nemi életben. A férfiak  elég jelentős hányadának van ilyen komplexusa, főleg ifjúkorban, a nemi élet kezdetén. De lássuk ezt  egy példán.     Régebbi leveleim közül való egy 23 éves, egyetemista fiú levele. Még nem kezdte el a szokásos  értelemben vett nemi életet, bár lehetősége már többször lett volna rá. Mint írja, a középiskola  befejezése után „jött a hadsereg, és itt föl kellett figyelnem arra, hogy a péniszem borzasztóan  kicsiny és valószínűleg ugyanilyen kis szexuális potenciával rendelkezem (bár az önkielégítéssel nincs  problémám). A teljes bizonytalanság lett úrrá rajtam, s elkezdtem bujkálni az emberek elől,  próbáltam elrejteni szégyenem. Például nem mertem elmenni a többiekkel uszodába. Holott nagyon  szeretek úszni, de roppantul zavart, ha barátaim nagy hangon beszéltek nőügyeikről, sikereikről.  Ilyenkor mindig megalázva éreztem magam, mint aki nem tud semmi fegyvertényt fölmutatni. Már  legalább 2‐3 éve nem hagy nyugodni ez a probléma! Olyan erős gátlásaim léptek föl, hogy például  könyvesboltban, könyvtárban nem merek a szexszel kapcsolatos könyvet kérni, pedig tudom, hogy  szükségem lenne rá. A megoldás érdekében egy évig az önkielégítést is abbahagytam. De ezzel csak  azt értem el, hogy jóformán érzéketlen lettem a szex iránt. Nemrég megismerkedtem egy lánnyal,  aki szívesen lefeküdne velem – ettől aztán teljesen kész lettem!…”     A levél további részéből kiderül, hogy fiatalemberünk – bár nagyon tetszett neki a lány! – elmenekült  a kapcsolat elől, s azóta impotensnek tartja magát. Ugyanakkor a levélben fölajánlott segítséget sem  merte elfogadni. Sok hasonló példát hozhatnék, amelyek mind azt mutatják, milyen pusztító hatása  lehet a megoldatlan kispénisz‐komplexusnak. Ha ilyenkor a szakember megkérdezi: tulajdonképpen  mekkora is az a túl kicsinek tartott hímvessző, sokszor elég bizonytalan választ kap. Olyat, hogy „jóval  kisebb az állagnál” – és hasonlók. (Például „feleakkora, mint a haveromé”.)     De ha megkérdem, hogy mégis hány centi hosszú, azt kevesen tudják pontosan megmondani.  Egyikük például azt válaszolta, hogy úgy 5‐6 cm lehet, „de hidegben még kisebb!” Persze hamar  kiderült, hogy nem merev állapotban ilyen. Ám hogy mereven mennyi, arra csak azt tudta mondani:  „Legfeljebb kétszer akkora!” (Valójában 14 cm volt.)     Természetesen akadtak olyanok is, akik centiméterrel lemérték. Ám kiderült, hogy többnyire ez sem  megbízható, mert egyrészt senki sem tudta, hogy pontosan mettől meddig kell mérni, másrészt a 

mérés során a hímvessző általában veszít merevségéből, s így kisebbnek tűnik. A mérés  legcélszerűbb módszere egyébként az, hogy a merev, tehát fölálló hímvesszőt kissé lehajlítjuk (úgy,  hogy a testtel kb. derékszöget alkosson), a bőrt pedig – amennyire lehet – hátrahúzzuk a hímvessző  tövénél, s lényegében a szeméremcsonttól kezdve mérjük.     Fő gond azonban a mérés értékelése. Éspedig az, hogy mihez viszonyítsuk a jól lemért hosszúságot.  Hiszen, aki úgy gondolja, hogy a „normális” vagy „férfias” merev hímvessző hossza 25‐30 cm, az a  sajátját mindenképpen kicsinek fogja tartani. Pedig – mint már láttuk – általánosan elterjedt  vélemény, hogy a szexuális potencia a hímvessző nagyságával arányos, tehát „akinek nagyobb van,  az többre képes”.                      Mekkora az átlagos méret?          Elképesztő hiedelmeket találunk a hímvessző átlagos méretével kapcsolatban. Pedig hát ha  valamihez, úgy a tényleges, vagyis sok férfira kiterjedő és pontos számításokon alapuló méretekhez  szabadna csak viszonyítani.     Szerencsére több tudományos vizsgálat foglalkozott már ezzel a kérdéssel, ám ezek eredményeit  nálunk kevesen ismerik. A kutatók azt találták, hogy a „hímtag” méretei igen változatosak és eléggé  függenek a test egészének méreteitől. Előfordulhat tehát, hogy magas, testes férfinak viszonylag kis  pénisze van, egy kis     növésű, vézna emberkének pedig nagy.     A hímvessző hosszúsága 9 és 25 cm között váltakozik a serdülőkoron túljutottaknál. Ezen belül a  férfiak közel felének hímtagja 14 és 17 cm közötti hosszúságú, tehát ez tekinthető átlagos méretnek  (természetesen merev állapotban). De igen gyakoriak az egy‐két centiméteres eltérések ettől az  átlagtól, tehát a 12‐14 cm‐es hímvessző éppúgy nem tekinthető rendkívülinek, mint a 18‐20 cm‐es. A  20‐22 cm‐nél hosszabb hímvessző viszont már rendkívül ritka.     Úgy találták továbbá, hogy lényeges méretbeli különbségeket inkább csak ernyedt állapotú péniszek  között lehet megfigyelni, azok vérteltségétől függően. A hímvessző egyénileg eltérő mértékben tud  visszahúzódni (például hideg hatására). Ám a vérbőség, tehát merevedés következtében az  ernyedten alig néhány cm‐es hímvessző nagyjából ugyanolyan hosszú (vagy akár kicsit hosszabb)  lesz, mint az ernyedten nagyobbnak látszó. Az ernyedt hímvesszők összehasonlítása tehát nem  mérvadó.     A méretet illetően azonban nemcsak a hosszúság, hanem a szélesség, vagyis a merev hímvessző  vastagsága is szóba jöhet. (Annál is inkább, mert egyesek szerint ez fontosabb, mint a hosszúság!)  Szerencsére ez ritkábban okoz problémát, talán, mert kevésbé feltűnő, vagy mert e téren kisebbek a  különbségek. Az átlagméret itt 3 és 4 cm között váltakozik. Ám a vastagságnak csak akkor van  lényegesebb szerepe, ha a nő szexuális izgalma még alacsony szintű, s ezért a hüvely laza és tág, vagy  ha a hüvelyizmok gyengék, s így a hüvely nem tud ráfeszülni a hímvesszőre.                      Mitől függ a hímvesszőméret?  

                   Sok férfi nehezen tud belenyugodni, hogy hímtagja akkora, amekkora (s nem nagyobb vagy  kisebb). Akik hajlamosak a bizonytalanságra, mert nincs elég önbizalmuk, azok aggályosan  méricskélik és összehasonlítják magukat másokkal. S persze túlzott jelentőséget tulajdonítanak az  észlelt különbségeknek.     Nem értik, miért van az, hogy az egyik férfinak nagyobb „szerszáma” van, a másiknak meg kisebb,  vagy hogy az övék miért tér el az átlagtól. Úgy érzik, „valami nem stimmel” velük, ők ezen a téren  „abnormálisak”.     De vajon csakugyan abnormális‐e, aki néhány cm‐ nyire eltér az átlagtól? (Nem beszélve arról, hogy  pontos „átlag” nincs, hiszen – mint láttuk – az átlagon belül is előfordulnak 2‐3 cm‐es különbségek.)  Ezzel ugyanúgy vagyunk, mint bármilyen más testrésszel, például a karok vagy az ujjak, a nyak vagy  az orr hosszúságával. Mindegyiknek megvan az átlagos mérete, de senkinek sem jut eszébe  abnormálisnak tartani azt, akinek karja 5 cm‐rel hosszabb vagy rövidebb az átlagosnál.     Éspedig azért nem, mert mindenki tudja, hogy sokfélék vagyunk, s az emberi test szervezete – többé‐ kevésbé beleértve a testrészek méreteit is – örökletesen meghatározott.    Testmagasságunkat például felnőttkorban már nem tudjuk lényegesen befolyásolni.  (Gyermekkorban még – bizonyos hormonok segítségével – lehetséges, de nehezen ellenőrizhető.)  Testi növekedésünket génjeink programozzák, s a génjeinkről szóló tudomány, a genetika még nem  tart ott, hogy tetszés szerint változtathatná a genetikus programokat. Ám ha képes lesz –  remélhetőleg már a jövő században –, akkor is csak a még le nem futott programokat tudja  módosítani. Felnőtteknél már genetikailag sem lehet a méreteket megváltoztatni.     Igen ám – mondhatja bárki –, de a testméretek nemcsak örökletes tényezőktől függenek, hanem  például a körülmények, a betegségek vagy a táplálkozás is befolyásolja azokat. S ez kétségkívül igaz.  Legnyilvánvalóbb példája ennek az elhízás, ami valóban nem genetikusan programozott, ugyanakkor  jelentősen megváltoztatja a testméreteket.     Szerencsére az elhízás egyáltalán nem befolyásolja a hímvessző méretét (feltéve, hogy azt  „rendeltetésszerűen használják”). A zsír máshol rakódik le. S bár az elhízás negatívan hat ki a szexre,  ez nem a péniszméret módosítása révén történik. Ami pedig a betegséget illeti, előfordulhat ugyan  köztük olyan, ami a hímtag méretét befolyásolja, de ez oly ritka, hogy szóra sem érdemes.     Sokkal inkább számít a „rendeltetésszerű használat” módja és mértéke. Többször említettük azt a  törvényszerűséget, miszerint bármely képesség – beleértve a szexuális képességeket – csak  gyakorlás révén fejlődik ki. Most hozzátehetjük, hogy ez a képesség biológiai alapját jelentő  szervekre, testrészekre is érvényes, legalábbis bizonyos mértékig. Az a szerv, amit nem használnak  rendszeresen és többféleképpen, amivel nem foglalkoznak eleget, az nem fejlődik ki úgy, mint a  többi. Ez a kifejlődés persze nem jelent feltétlenül méretbeli növekedést, de jelenthet azt is.     Ez új lehetőségeket villant föl a hímvesszőméret befolyásolására. De rögtön hozzá kell tennem, hogy  ezek is inkább csak a felnőttkort megelőző életszakaszban érvényesíthetők.                      Növelhető‐e a hímvessző?  

                   Olyan kérdés ez, ami évezredek óta foglalkoztatja a férfiakat. A szexről szóló ősi, híres művek,  mint a Káma‐szútra vagy az Ánangaranga ezzel is foglalkoznak. Éspedig kétféle értelemben. Először  és legfőképpen azzal: hogyan lehet az ernyedt hímvesszőt megnövelni, vagyis merevvé tenni.  Másodsorban pedig a hímtag (vagy ahogyan ők nevezik: lingam) nagyobbá tételével. Bennünket itt  csak ez utóbbi érdekel.     Az Anangaranga több „receptet” ad, amelyek eléggé hasonlítanak: mindegyikben különböző növényi,  állati eredetű anyagokat és ásványokat (például sót) kevernek össze, amit aztán vagy meg kell enni,  vagy bekenni vele a hímvesszőt. Például: „Jázmin, higany, kámfor, kustha, vjósa és tankapa pora  szézámolajjal együtt fogyasztva a lingam növekedését idézi elő.”     „Az illatos kert”, az arab szexuális kultúrát bemutató 15. századi könyv egyik fejezete szintén „a  hímtagot megnövesztő és felnagyító szerekről” szól. Legegyszerűbb módszere a vizes kézzel  dörzsölgetés „addig, amíg a feléje áramló vértől ki nem pirul, meg nem nő” (bár ezután a  kenegetését is ajánlja mézből és gyömbérből készült keverékkel). Egy másik ajánlata: a merev  hímvessző bebugyolálása forró szurokkal megkent bőrdarabbal. „Ezt a műveletet többször  megismételve hímtagod megnő és megvastagodik.”     Azt már nem írja oda a szerző, hogy ez a megnövekedés ilyenkor az égési sérülés és gyulladás  következménye lehet. (Szerencsére a fordító lábjegyzetben közli, hogy „ez a módszer sokkal inkább  veszélyes, mint hasznos”.)     Talán elég is ennyi az ősi praktikákból. Mondanom sem kell, hogy minden kornak és társadalmi  rétegnek megvoltak a maga hiedelmei a hímvessző átmeneti vagy tartós megnöveléséről, de egyik  sem ér sokkal többet, mint az említettek. Sem kenegetéssel, sem különböző szerek fogyasztásával  nem sikerült számottevő eredményt elérni sehol.     Mindössze annyi tanulságot vonhatunk le mindezekből, hogy a pénisz ápolása és „tornáztatása”,  vagyis masszírozása, ingerlése, rendszeres működtetése (mármint nemcsak vizelés, hanem szexuális  izgalomkeltés és kielégülés céljából) kedvezően hat méreteinek teljes kifejlődésére is. Mondhatni  izmosabb lesz, jobban telítődik vérrel, amikor izgalomba kerül. Ettől természetesen inkább a  vastagsága, mintsem a hosszúsága növekedik (bár egyik sem számottevően).     Vagyis végeredményben nem érdemes elsősorban arra törekedni, hogy nagyobb legyen, hanem  inkább – mert ez az igazán fontos – arra, hogy jól működjön. Ez már valóban jelentősen  befolyásolható a gyakorlás révén.     A kérdés most már csak az, hogy ugyanolyan jól tud‐e működni az átlagnál kisebb vagy nagyobb  hímvessző, mint az átlagos. Befolyásolja‐e a méret a működést, s egyáltalán a szeretkezést –  beleértve persze a partner kielégülését? S itt talán elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez.                      Van‐e méretbeli össze nem illés?         

            Már láthattuk, hogy a nők között is vannak, akik kielégületlenségüket a hímtag méretének  elégtelenségével magyarázzák. Olyanokat szoktak mondani, hogy „el sem éri a méhszájat”, „alig  érzem, hogy a hüvelyben van” vagy „túl mélyen behatol, és az már fáj” stb.     Ebből az következne, hogy a férfi és női nemi szervek méretbeli összeillése alapvetően fontos. Sokan  ezt tudatosan is vallják, mások hallgatólagosan elfogadják. De vajon nem arról van‐e szó, hogy az  „anyagelvű közfelfogás” eltúlozza a testméretek jelentőségét, s így talál leegyszerűsített  magyarázatot az össze nem illésre?     Félreértések elkerülése végett: a szexuális összeillés általánosságban valóban döntően fontos, ám ezt  nem indokolt a testméretek összeillésével azonosítani! Ugyanis ez sokkal inkább a szexuális  kulturáltság, beállítottság és szokások összeillését jelenti.     Bizonyos keretek között természetesen a testméreteknek is összeegyeztethetőknek kell lenniük.  Ennek megítélése azonban nem könnyű; a méret gyakran megtévesztő. A testmagasság jelentős  eltérése például egyáltalán nem mindig jelenti a nemi szervek méretbeli össze nem illését. Hiszen,  mint láttuk, egy testes, magas férfinak is lehet viszonylag kis pénisze, egy kis ember meg gyakran  „nagy bottal jár”. S hasonló a helyzet a nőknél. De egy kicsit fejletlen nemi berendezésű szűz lány és  egy „nagy falloszú” (például 25 cm hosszú és 5 cm vastag hímtagú) férfi valóban nem illik össze. Ez  azonban általában a tényleges közeledéskor derül ki.     Hasonló a helyzet egy többször szült és kitágult hüvelyű nő és egy kis péniszű férfi találkozásakor  (például ha a pénisz kb. 10 cm hosszú és 2 cm vastag). Ilyenkor okosabb a próbálkozásokról eleve  lemondani, és más partnert keresni.     Ezek azonban ritka és szélsőséges esetek. Azok, akik a méretbeli össze nem illést hangsúlyozzák,  többnyire egészen más okból nem illenek össze, amit esetleg maguk sem tudnak. A méretbeli eltérés  magyarázata mindig „kéznél van”, logikusnak látszik, könnyű rá hivatkozni, s nehéz megcáfolni.     Vegyük szemügyre ebből a szempontból a két legtipikusabb esetet: a „túl kicsinek” és a „túl  nagynak” tartott hímtag esetét. Tegyük föl, hogy a „túl kicsi” 12 cm hosszúságú és 3 cm vastagságú  hímvesszőt jelent. Vagy a férfi érzi ezt az átlaghoz képest „csökevényesnek”, vagy a nő nem találja  elegendőnek a méretet (ahogyan például az idézett levélíró). Esetleg mindketten elégedetlenek.     Közelebbi vizsgálatkor kiderülhetnek a következők:     1. A férfi „kispénisz‐komplexusa” következtében nyugtalan és ideges a szexegyüttlét során, fél a  kudarctól. Ennélfogva nem alakul ki teljes merevedése, mégis rátér a közösülésre, holott partnere  még föl sem izgult igazán. A nem elegendő hüvelyváladék folytán a behatolás csak nehezen és félig  sikerül. Ráadásul néhány mozdulat (frikció) után megtörténik a magömlés, s a merevedés gyorsan  megszűnik. Így a nő valóban „alig érez valamit”, s ezt mindketten a pénisz kis méretére vezetik  vissza.     2. A nő eleve nem kedveli partnerét, s csak kötelességhól vagy érdekből fekszik le vele – vagy pedig  kezd elhidegülni tőle (a szextől független okok miatt). A szexegyüttléttől idegenkedik, partnerét nem  kívánja, ezért önkéntelenül is beleköt mindenbe, kritikus megjegyzésekre hajlamos. Ha véletlenül  tudja, hogy partnerének sebezhető pontja a hímvessző mérete, akkor előbb‐utóbb erre is tesz egy  lekicsinylő megjegyzést. Ezt elősegíti, hogy mivel másra figyel, nem eléggé érzi hüvelyében a  hímvesszőt.    

A kispénisz‐komplexust gyakran éppen az ilyen lekicsinylő megjegyzések szokták kiváltani. Holott  valójában nem a „szerszám” kicsi, hanem a hüvely túl tág, mivel a nő nem izgul föl, vagy nehezen  mozdulnak a hüvelyizmai.     Mi van azonban akkor, ha a férfi vagy partnere „túl nagy”‐nak találja a hímvesszőt? Ez ugyan jóval  ritkábban fordul elő, illetve a hagyományos felfogás miatt (miszerint minél nagyobb egy hímvessző,  annál jobb!) ezt kevesen tekintik rendellenesnek. 20 cm‐en túli hosszúság és 4 cm‐nél nagyobb  vastagság azonban sok nőnek akkor is problémát okoz, ha nem szól érte. Sőt sokszor az ennél kisebb  hímtag is problémát okoz.     Tény, hogy vannak nők, akik valósággal félnek az átlagnál nagyobb hímvesszőtől, míg mások  kifejezetten kedvelik azokat. Ez már önmagában is azt mutatja, hogy a méret szerepe teljesen  viszonylagos. Ugyanaz a méret az egyik nőnek túl nagy, a másiknak túl kicsi lehet. (Legalábbis az átlag  körüli méretek esetén.)     Ez nem jelenti azt, hogy a méretekkel nem kell törődni! Ha bárki úgy érzi, hogy partnerének nemi  szerve méretei miatt nem illik az övéhez, azzal mint megoldandó problémával foglalkozni kell.  Ilyenkor először is megvizsgálandó: miért érzi úgy az illető, hogy a hímvessző túl nagy vagy túl kicsi?     Az utóbbival már foglalkoztunk, most nézzük az előbbit. Ez akkor fordul elő, ha     a) akár a férfi, akár a nő eleve túl nagynak tartja a hímtagot, mert ismereteik szerint nagyobb az  átlagnál; b) ennek következtében félnek attól, hogy nemi életük emiatt nem lesz sikeres;     c) vagy a közösülési próbálkozások során nehezen, vagy egyáltalán nem ment a behatolás, ami  ráadásul a nőnek (vagy mindkettőjüknek) fájdalmat is okozott. Előfordul, hogy maga a behatolás  még csak megy, de a közösülő mozgás fájdalmat okoz.     A nő ilyenkor úgy érzi, hogy a hímvessző túl nagy és „feszít”. (Népiesen fogalmazva: „mintha nyársra  húzták volna”.) De mi történik valójában? Ha a szűz lány esetétől eltekintünk – akinek persze minden  hímvessző „túl nagy” –, az ilyen panaszok leggyakoribb oka a nő félelme és fölkészületlensége.  Kedvezőtlen tapasztalatok vagy téves beállítottság folytán attól fél, hogy fájni fog. Esetleg  egyszerűen még nem izgult föl annyira, hogy a bőséges hüvelyváladék „befogadásra kész” állapotba  hozza, így a behatolási kísérlet súrlódással és fájdalommal jár. Mindkét esetben a hüvelyizmok  reflexszerűen összehúzódnak, a hüvelynyílás mintegy bezárul. Ez a vaginizmusnak nevezett jelenség  teljesen megakadályozhatja a hímvessző behatolását. De enyhébb esetben is megnehezíti és  fájdalmassá teszi.     Ha viszont a behatolás sikerült, de a mozgás kellemetlen, akkor többnyire nem a hüvelyizmokkal van  a baj, hanem valamilyen sérülés vagy gyulladás lehet a hüvelyben (például gyakori a méhszáj  kisebesedése). Vagy „menet közben” valamilyen oknál fogva visszaesett a nő szexuális izgalma, így  száraz lett a hüvely, amelyet a mozgás már dörzsöl. Az ilyen okokat legbiztosabban nőgyógyászati  vizsgálattal lehet földeríteni.     Végeredményben tehát ritka kivételektől eltekintve nem méretbeli össze nem illésről van szó,  hanem egyéb, más jellegű szexuális problémákról, amiket tévedésből idesorolnak. Minthogy a női  hüvely nyugalmi állapotban alig 10 cm hosszúságú, a merev hímvesszők pedig jóval hosszabbak  ennél, ezen az alapon méretbeli összeillés sohasem fordulhatna elő. Ám szerencsére a hüvely  rugalmas és tágulékony (elég, ha arra gondolunk, hogy egy csecsemő is kifér rajta), tehát szinte  bármilyen méretű hímvesszőt képes befogadni. Természetesen attól függően, hogy mennyire tudják  alkalmazkodóképes állapotba hozni.  

                   Eltérő méretek összehangolása     Az igazi probléma tehát nem a méret, hanem az ahhoz való alkalmazkodás! Erre a túl nagynak vélt  méretbeli különbségek esetén általában törekszenek is, csak sokszor nem a legjobban. Technikai  civilizációnk ma már kényelmes pótmegoldásokat is nyújt, például tetszés szerinti nagyságú,  fölcsatolható műpéniszeket gyártanak és árusítanak.     Nagyobb baj, hogy nincsenek megfelelő és könnyen hozzáférhető szexuális tanácsadók és  szexuálterápiai szakrendelések, ahol a méretproblémákkal küszködőket eligazítanák. Így mindenki  csak a „segíts magadon!” módszereit követheti. Némi utánjárással azonban – például e könyv jelen  fejezetének kreatív fölhasználásával – ez is célravezető lehet.     Mit lehet tenni például az átlagosnál kisebb hímvessző esetén? A megoldás nem abban van, hogy az  ilyen férfi egy kistermetű nőt keres. Abban sem, hogy csak szűz lánnyal próbálkozik (ami 18‐20 éven  felüli lányok esetében már csaknem reménytelen vállalkozás lenne). Hanem miben?     Keressen talán olyan nőt, aki kifejezetten a kis hímtagot részesíti előnyben? Ez már járhatóbb út, bár  nem könnyű ezt előzetesen – úgy értem, az első szexuális próbálkozás előtt – tisztázni. Kétségkívül  ajánlatos a partnerrel erről is beszélgetni, s megismerni beállítottságát és eddigi tapasztalatait, hogy  később ne érjen meglepetés. Ilyenkor sok félreértés tisztázható: nem mindegy például, hogy ki  mekkora méretet tart kicsinek, illetőleg nagynak.     Nem fontos azonban, hogy a partner előnyben részesítse az átlagosnál kisebb hímvesszőt. Ha  ugyanis ez normálisan működik, vagyis megfelelően merevedik, s elegendő ideig tartó ingerléssel  kielégíti a nőt, akkor vagy észre sem veszi, hogy kisebb az átlagosnál, vagy nem tulajdonít  jelentőséget a méretnek. Így a „kispénisz‐komplexus” ki sem alakul – vagy ha már volt, hamar  megszűnik.     De mit tehet a férfi, ha a nő kicsinek tartja a hímvesszőt? Például megkérdezheti, hogy mihez képest  kicsi, és hogy mennyiben zavarja ez őt – talán nem elégül ki? Ha pedig ez a helyzet, akkor  megpróbálhatja tisztázni: miért nem elégül ki tulajdonképpen? Ugyanis, mint láttuk, ebben nem a  méretnek, hanem más tényezőknek van döntő szerepük. Ha pedig sikerül az okot megtalálni és  megszüntetni, s a nő kielégül, akkor a látszólagos méretprobléma eltűnik.     Az is előfordulhat, hogy csak a férfi tartja kicsinek a hímvesszőt, a nőnek viszont ez semmi problémát  nem okoz. Ilyenkor a nő megnyugtathatja a férfit, hangsúlyozva elégedettségét.     Csak arra ügyeljünk, hogy ne legyen ebből hatalmi játszma, taktika, melynek segítségével a nő  igyekszik „kézben tartani” és magához kötni a férfit. (Például célzásokkal arra, hogy „Ilyen kis fütyivel  csak nálam boldogulhatsz!”) Persze a férfi is törekedhet hasonlóra („Ilyen finom kis szerszámot csak  tőlem kaphatsz!”).                 A játszmák világába azonban most ne merüljünk bele. Inkább nézzük meg, mit tehetünk a „túl  nagy” hímvessző esetén. Az optimális megoldás itt is az, hogy olyan partnert keresünk, aki épp az  ilyet szereti. Ám, ha egy minden szempontból megfelelő partnernél merül föl ez problémaként,  akkor a feladat az eltérő méretek összehangolása, pontosabban a szexuális összhang megteremtése  a méretkülönbségek ellenére.    

            Hogyan érhető ez el „túl nagy” hímvessző esetén?                 Nemcsak úgy, hogy nem erőltetjük a közösülést, jól tudva, hogy másként is ki lehet elégülni. – az ún. pettingorgazmus előnyben részesítése egyébként a kispénisz‐komplexus esetére is érvényes –  , hanem ha már közösülésre kerül sor, szenteljünk nagyobb figyelmet a megfelelő előkészítésnek, a  hüvely és a hímvessző síkosításának (zsíros krémmel, babaolajjal stb.), s a bevezetés lassúságának,  szakaszosságának. Ez utóbbi arra jó, hogy a nőnek legyen ideje megszokni a hüvelyét feszítő „idegen  testet”. Amihez persze tudnia kell a hüvelyizmokat ellazítani. (Erről lásd a női orgazmusról szóló  részeket.)     Másik javaslatom a közösülő mozgással kapcsolatos. Nagyobb hímvessző esetén ajánlatos óvatosan,  nem túl hevesen mozogni, mert ezek fájdalmat okozhatnak, s visszavethetik a nő szexuális izgalmát.  Ugyanígy ajánlatos a többszöri megállás, a mozgás szüneteltetése, akár percekig. Ez egyik fél  számára sem jelent ingernélküliséget, hiszen a hüvelyben feszülő hímvesszőt mindketten jól  érzékelik, s ez önmagában is élvezet. (Emlékezzünk csak a keleti szeretkezési kultúrában elterjedt  karezzára, vagyis az órákig tartó, mozdulatlan közösülésre!)     Harmadik javaslatom, hogy hosszabb hímvessző esetén jobb, ha nő van fölül, kb. lovagló helyzetben,  mert így könnyen tudja szabályozni, mennyire hatoljon be a pénisz a hüvelybe. Ugyanis ha az  túlságosan mélyre hatolna, a nő térdére és lábfejére támaszkodva egyszerűen följebb emelkedik és  combját összeszorítva kicsit lefogja a férfi testét. Ez a teendő akkor is, ha a nő méhszája nem teljesen  ép. Természetesen jobb ezt előre megbeszélni, hogy maga a férfi is tartózkodjon a túl mélyre  hatolástól.     A nőknek tehát kár félni a nagyobb hímvesszőtől – inkább meg kell tanulniuk okosan bánni vele. Ez is  örömök forrása lehet, hiszen a közösülés élvezetét jelentős részben a teltség érzése adja, ezt pedig  egy nagyobb hímtag könnyebben kiváltja – akár mozdulatlan állapotban is.     Summa summarum: éppen a látszólag eltérő méretek összehangolásában van legdöntőbb szerepe az  egymáshoz való alkalmazkodásnak és egymás irányításának a szeretkezésben! Akik ezen a téren  kulturáltak, azoknál a hímvessző mérete alárendelt szerepet játszik.                    6.     Lehet‐e magömlése a nőnek?                     Sok olvasónak bizonyára „megüti a szemét” ez a cím. Hogy lehet egyáltalán ilyet kérdezni?  Hiszen magömlése nyilvánvalóan csak a férfinak van! A női szervezet nem termel sem ondót, sem  spermiumokat, vagyis csírasejteket!     Mások azt gondolják: Hát ha magömlése nincs is egy nőnek, de hüvelyváladéka olyan bőségesen  termelődhet, hogy az fölér egy magömléssel. Csak amíg a férfinál a magömlés a kielégülés kísérője,  addig a bővebb hüvelyváladék egyszerűen a nő izgalomba kerülésének jele.    

Ez utóbbi volt egyébként a híres amerikai szexológus, A. C. Kinsey véleménye is. Csakhogy az azóta  eltelt kb. 40 évben sok minden történt a tudományban, s korunk vezető szexológusai már másként  látják ezt a problémát.     Érdemes szemügyre venni ezeket az új fejleményeket.                      A „G‐zóna” fölfedezése                      Egyes kutató orvosok ugyan már évszázadokkal ezelőtt beszéltek és írtak „női prosztatáról” és  annak – a nő számára élvezetes – váladékozásról, de ezt a jelenséget csak századunkban kezdték  figyelemre méltatni. A nálunk is jól ismert T. van de Velde A tökéletes házasság című könyvében már  említi, hogy egyes nőknek van magömlésük. Érdemleges magyarázatot azonban nem tudott erre  adni.     Csak 1950‐ben jelent meg e tárgyban egy komoly, tudományos dolgozat. Szerzője Ernst Gräfenberg,  egy német származású, Amerikában élő orvos volt, aki megállapította, hogy valóban találhatók a női  szervezetben, a húgycső mentén a férfi dülmirigyhez hasonló, bár jóval kisebb mirigyek, s ezek  váladékot is termelnek, ami a szexuális izgalom hatására a húgycsőbe kerül, s a kielégüléskor kilövell!     A legfejlettebb, szexuálisan legizgathatóbb ilyen mirigy a prosztatához hasonlóan, közvetlenül a  húgyhólyag alatt van, s a szexuális izgatás során a hüvelyen keresztül kitapintható. Ennek az a  magyarázata, hogy a húgycső és a hüvely párhuzamosan haladnak egymással. Tehát ha néhány cm‐ re benyúlunk a hüvelybe, akkor a hasfal felőli oldalon könnyen ingerelhetjük ezt a mirigyet.     A női hüvelynek ezt a részét azóta a szakirodalomban „G‐zónának” vagy „Gräfenberg‐ zónának”  nevezik. Az utóbbi elnevezés az „erogén zónára” emlékeztet, s joggal, mert hiszen a G‐zóna is erogén  zóna, vagyis ingerlése fokozza a nő szexuális izgalmát.     Megjelenése idején Gräfenberg közleménye nem keltett nagy feltűnést. Tudományos szenzációk  akkor inkább Kinsey jelentései voltak, s ő – mint láttuk másként magyarázta a női magömlést. A ’60‐ as években tudományos szenzációként váltak ismertté Masters és Johnson laboratóriumi vizsgálatai  a női orgazmusról, ám a női magömlést ők nem vizsgálták. Sőt, ezt „széltében elterjedt, de téves”  nézetnek tartották.     Csak a ’70‐es évek végén került a téma ismét a kutatás előterébe. Három amerikai kutató (Ladas,  Whipple és Perry) nagy sikerű könyvet publikált erről 1982‐ben. Az utóbbi évtizedben a női  magömlés tényét már nem vitatják. Viták legföljebb olyan részkérdésekről folynak, hogy minden  nőnél előfordul‐ e, vagy csak egyeseknél, vagy hogy milyen mennyiségű – és mit tartalmaz – a  kilövellt váladék.                      A női magömlés jellemzői         

            Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a G‐zóna legegyszerűbben és legbiztosabban ujjal  ingerelhető. Enyhe nyomkodás vagy dörzsölés hatására a nő először átmenetileg vizelési ingert érez,  ami aztán szexuális gyönyörérzéssé alakul, s eközben a mirigy megduzzad. Az ingerlés eredménye a  nő orgazmusa, amit a mirigyváladék kilövellése kísér.     Ez a váladék tehát nem a hüvelyből, hanem a húgycsőből jön. A kilövellés így eléggé hasonlít a vizelet  kilövelléséhez, amivel gyakran össze is szokták téveszteni. Ilyenkor a nő, aki nem ismeri a jelenség  eredetét, általában megijed, hogy „bepisilt”, nem tudta visszatartani a vizeletet, s ezért szégyelli  magát. A váladék vegyi elemzése azonban kimutatta, hogy ennek semmi köze a vizelethez. Inkább a  férfiak ondójához hasonlít, csak persze nincsenek benne spermiumok. (Tartalma: „prostatic acid  phosphatase” és glukóz.)     A váladék mennyisége 1‐2 csepptől 1‐2 köbcentiméterig terjedhet, vagyis egyénileg nagyon  különböző. A kutatók szerint a mennyiség nem az életkortól, hanem inkább a táplálkozástól függően  változik. Ugyanígy az íze is különböző lehet: csípős, savanyú, keserű vagy édeskés (ahogyan az ondóé  is). Mindezt befolyásolhatja a menstruációs ciklus, ami egyébként a női magömlés gyakoriságára is  kihat. Megállapították, hogy a nemi érés előtt nincs ilyen magömlés, s hogy az egyik női hormon (az  ösztrogén) fokozza a váladék mennyiségét.     Előfordulását és elterjedtségét illetően ma még csak igen hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk.  Annyi bizonyos, hogy elvileg minden nőnél előfordulhat, hiszen a szóban forgó mirigyek mindenkinél  megtalálhatók, bár fejlettségük és működőképességük igen különböző. Tény viszont, hogy – talán a  váladék csekély mennyisége miatt – igen sok nő észre sem veszi, vagy nem tudja megkülönböztetni a  hüvelyváladéktól.     Ma tehát úgy tűnik, hogy a magömlés csak a nők kisebb részénél fordul elő, amit az is magyarázhat,  hogy az említett mirigyek az átlagos nemi életben nem kapnak elegendő ingerlést. Részben a  közösülés rövidsége, részben a leggyakoribb, hagyományos (férfi felül, nő alul) testhelyzet miatt.     Pedig jó néhány nő vallomása szerint a G‐zóna ingerlésével kiváltott és magömléssel kísért orgazmus  erőteljesebbnek, mélyrehatóbbnak és kielégítőbbnek tűnik a többinél. Ezt természetesen nem  tekintjük általános érvényűnek, hiszen sok más nő – valószínűleg a többség – a csikló ingerlése révén  elért orgazmust részesíti előnyben.     Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés, hogy akkor most tulajdonképpen                      Hányféle orgazmus van a nőknél?                      Mint már említettem, Freud annak idején kétféle orgazmusról beszélt: a csikló ingerlése révén  kiváltott (klitorális) és a közösülésben létrejövő, ún. hüvelyi (vaginális) orgazmusról. Szerinte az  előbbi az éretlenebb, gyerekesebb, az utóbbi pedig az érett, felnőtt változata a kielégülésnek.     Ezt az elméletet már az ő korában is sokan kétségbe vonták. Masters és Johnson pedig műszeres  vizsgálatokkal kimutatta, hogy akár a csikló ingerlése révén, akár közösüléssel elégül ki egy nő,  fiziológiailag mindig ugyanaz történik: a hüvelyizmok ritmikus  összehúzódásai oldják föl a szexuális  feszültséget, hozzák meg a kielégülést.    

A legutóbbi évtizedben az orgazmuselmélet továbbfejlődött. A kutatók az orgazmus különféle  forrásait és megnyilvánulásait fedezik fel, például a csiklón és a hüvelyen kívül az említett mirigyek  vagy a méh szerepét (nem beszélve egyéb testrészekről).     A jelek szerint a női orgazmus is nagyon variábilis és egyéni. Különböző hatások alakítják a nő  orgazmuskészségét és kielégülési szokásait (ha egyáltalán kialakulnak ilyenek). Ennek megfelelően a  testi megnyilvánulások is különbözőek. Megfigyelték például, hogy a G‐zóna ingerlésekor a  hüvelyizmok ellazulnak, nem alakul ki a hüvely ingerlésekor a hüvely alsó felének – Masters és  Johnson által megfigyelt – szűkülete (az ún. orgasztikus mandzsetta). Nincs tágulat sem a hüvely  belsejében. Ehelyett a méh lehajlik és összenyomja a hüvely felső részét.     Ráadásul a méhet, a húgyhólyagot és az említett mirigyeket más idegek vezérlik, mint a nemi szerv  többi részét. A „kétbeidegzéses” elmélet szerint a női orgazmus így eltérő beidegzések  igénybevételével is létrejöhet. Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy egyelőre ez az elmélet is inkább  csak hipotézis, amit alaposabb vizsgálatokkal kellene igazolni. Az emberi idegrendszer plaszticitása,  rugalmas alkalmazkodóképessége mindenesetre nem zárja ki, hogy az orgazmus testi  megnyilvánulásai igen különbözőek legyenek.     Az ingerforrások különbözősége és a szexuális izgalom eltérő megnyilvánulásai sem változtatnak  azonban azon, hogy az orgazmus fiziológiai lényege a hüvely körüli izmok ritmikus összehúzódása.  Ugyanígy bármilyen eredetű orgazmusnál megtalálhatjuk a légzés, a szívdobogás és a vérnyomás  fokozódását, a ritmikus mozgást, izomfeszülést, s még jó néhány közös jellemzőt.     Akkor hát hányféle orgazmus is van a nőknél? Ahogy vesszük. Joggal mondhatnánk, hogy sokféle –  mármint eredetére, testi megnyilvánulásaira és lelki átélésére nézve sokféle. De ugyanilyen joggal  mondhatjuk azt is, hogy a sokféleséget nagy egységbe foglalja néhány alapvető testi jellemző,  továbbá a kielégülés érzése és tudata.     Minthogy pedig a szexualitás (pontosabban a nemi életet élő ember) fő jellemzője a változatosság  igénye, jó, ha az orgazmus is változatos, mind eredetére, mind egyéb tényezőire nézve. Erre  tudatosan is lehet törekedni. Különösen fontos lenne ez azoknál, akik ismerethiány, időhiány vagy  egyéb „súlyos” okok folytán engedték szokások sablonjai közé szorulni, vagy éppen elcsenevészedni  nemi életüket.     Jó tehát, ha valaki többféleképpen tud kielégülni: akár a csikló (kézzel vagy szájjal) ingerlésével, akár  (vaginális vagy anális) közösüléssel, ami éppen a G‐zónat ingerlése révén lehet hatásos. Utóbbinál az  időtartam éppúgy döntő tényező lehet, mint a testtartás.                      A magömléses orgazmus feltételei                      A mai nők többsége, mint láttuk, nem ismeri a magömléses orgazmust. Ami nem is csoda,  hiszen a G‐folt ingerlésére ritkán kerül sor elegendő mértékben. A hagyományos helyzetben, alig  néhány percig tartó közösülés során a G‐zóna mögötti mirigy alig kap ingerlést, s hasonló a helyzet a  csiklóval.     Így a nő többnyire kielégületlen marad. Ezen a helyzeten mindenképpen változtatni kell.    

Először is tisztázandó, hogy az orgazmus kiváltása a csikló vagy a G‐zóna ingerlésével történik‐e  könnyebben, illetve maga a nő melyiket részesíti előnyben. A legjobb persze az, ha mindkettő  hatásos és elfogadott. Ez azonban ritkán van így, már csak azért is, mert feltételezi mindkettő  ismeretét, kipróbálását – viszont ha valaki nem tud valamiről, azt nem is próbálhatja ki. Azonkívül az  ismeretlentől sokan idegenkednek    Idegenkedés esetén legfontosabb, hogy semmit se erőltessünk, hanem többszöri, részletekbe menő  megbeszéléssel, fokozatosan próbáljunk megbarátkozni a gondolattal.     „Elvi elfogadás” esetén rátérhetünk a még nem ismert, G‐zóna eredetű orgazmus kipróbálására.  Éspedig első megközelítésben inkább a közösülés mellőzésével. Mert sokkal könnyebb a G‐zónát  kézzel, ujjheggyel elérni és ingerelni. S többnyire már ehhez is partnerre van szükség, ugyanis a  kutatók tapasztalatai szerint sok nő nehezen éri el saját G‐ zónáját (bár félig ülő, félig fekvő  helyzetben ez általában lehetséges).     Minthogy a G‐zóna ingerlése először vizelési ingerrel járhat, ajánlatos előtte vizelni. Azt talán nem is  kell hangsúlyozni, hogy a hüvelybe felnyúló ujjakat csak tisztára mosottan és valamivel (például  babaolajjal) síkosítva ajánlatos alkalmazni. Legjobb, ha két ujjat vezetünk be, s a szeméremcsont  fölött keressük – óvatos nyomkodással – a G‐zónát, miközben másik kezünkkel kívülről lenyomjuk az  alhasunkat.     A G‐zóna arról ismerhető fel, hogy a hüvelyfal ott érzékenyebb a tapintásra, nyomásra, ami először –  mint láttuk – vizelési ingert, ám rögtön utána kellemes érzést, élvezetet vált ki, s ugyanakkor  érezhetjük a mirigy megduzzadását.     Ezután csak folytatni kell a kellemes ingerlést, simogatással, vagy az ujjak gyors, apró mozgatásával  mindaddig, amíg az orgazmus s vele a magömlés elérkezik. Természetesen az sem baj, ha nem  spriccel ki a húgycsőből észrevehető mennyiségű váladék. Az orgazmus akkor is megtörténik, éspedig  többnyire a szokásos módon: a hüvelyizmok ritmikus összehúzódásaival.     Ha az ilyenfajta kielégülés kipróbálására partnerrel kerül sor, akkor a partner is a leírtak szerint járjon  el. Ilyenkor persze elengedhetetlen a partner fokozottabb irányítása, s fontos a megfelelő testhelyzet  is. Ehhez a következőket ajánlják: a nő feküdjön hasra, lábait rakja szét, fenekét emelje föl 10‐20 cm‐ re, s lassan mozgassa csípőjét, miközben a partner két ujja a hüvelyben a G‐zónát keresi. Egyébként  ebben a testhelyzetben közösülni is lehet, s ez lehetővé teszi, hogy a hímvessző jobban elérje és  ingerelje a G‐zónát. Ilyenkor még inkább szükséges, hogy a nő irányítsa a mozgást, továbbá hogy  maga az aktus ne legyen túl rövid, a férfi ki tudja várni a nő orgazmusát. Érdemes azt is figyelembe  venni, hogy a G‐zóna ingerlésével könnyen keletkeznek többszörös orgazmusok!     A G‐zóna közösülés közbeni ingerlése szempontjából van egy másik kedvező testhelyzet is: amikor a  férfi van alul, s rajta a nő lovagló ülésben helyezkedik el. Ez kétféleképpen is előnyös. Egyrészt a nő  így könnyebben irányíthatja a mozgásokat. Másrészt ebben a helyzetben a legtöbb férfi könnyebben  tudja késleltetni saját orgazmusát, tehát az egész közösülés tovább tarthat.                      Vallomások a magömlés átéléséről         

            Nem tudom, az olvasónak van‐e erről személyes tapasztalata önmagánál vagy partnerénél,  illetve találkozott‐e már olyanokkal, akik ismerik a G‐zóna és a női magömlés jelenségét, s tudtak  erről hiteles információt adni. Mindenképpen tanulságos lehet elolvasni az alábbi vallomásokat,  elsősorban természetesen a nőkét. Egy 45 éves tisztviselőnő így beszélt erről:     „Saját tapasztalatomból már régóta tudok a női magömlésről. Eleinte zavart egy kicsit, de mindig  tudtam, hogy normális jelenség, s a váladéknak semmi köze a vizelethez. Másféle orgazmusokkal  összehasonlítva a magömléses orgazmus tökéletesebbnek tűnik. S érdekes, hogy a mélyebb  kielégülés ellenére sokkal könnyebb utána újra izgalomba jönni.”     Más vallomások is utalnak a G‐zóna ingerlésével elért többszörös orgazmusokra. Arról azonban nem  találtam adatot, hogy az így keletkező második és további orgazmusoknál is van‐e magömlés, aminek  mennyisége föltehetőleg ugyanúgy csökkenő tendenciájú, mint a férfiaknál. Egy 30 éves asszony  elmondja, hogy akkor fedezte föl a G‐zónát, amikor partnere benyúlt a hüvelybe.     „Azt hittem, hogy fordított csiklóm van, ami befelé nőtt, a hüvelyembe. Számomra ennek ingerlése  sokkal kellemesebb volt, mint a helyén levő csikló ingerlése. Mégis zavarban voltam, mert úgy  tudtam, hogy a rendes csikló az egyetlen ingerelhető része a női nemi szervnek.”     Ez a vallomás azt juttatja eszembe, hogy a csikló (a normális csikló) bizonyos fokig belülről, a  hüvelyből is ingerelhető. Így a G‐zóna – pontosabban a mögötte levő mirigy vagy mirigyek – és a  csikló ingerlése összekeveredik, nem nagyon különíthető el. Egy asszony, aki 16 évesen kezdte a  nemi életet:     „Amikor először megtörtént, nagyon megijedtem. Egyszerűen nem értettem, mi történt!  Kielégüléskor úgy éreztem, mintha bepisiltem volna. Mindketten nagyon zavarba jöttünk, bár  tudtam, hogy nem pisiltem. Ez később is előfordult, de csak közösülés során, önkielégítéskor nem.  Amikor aztán pesszáriummal kezdtem a fogamzás ellen védekezni, abbamaradt, s azóta sem fordul  elő.”                 Több vallomásból is az derül ki, hogy a pesszárium alkalmazása megnehezíti vagy meggátolja a  G‐folt hatékony ingerlését – egyelőre nem tudjuk pontosan, miért. Egy 35 éves nő arról számolt be,  hogy anális (vagyis a végbélnyíláson keresztül történő) közösülés során ismerte meg a szóban forgó  mirigyek ingerlésével járó gyönyört:     „Olyan volt, mintha a hólyagomat érte volna el. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy bepisilek, de aztán  az élvezet egészen magával ragadt, furcsa hangok törtek föl belőlem.”     Ez a helyzet – a közösülés hátulról – teljesen megfelel a fentebb ajánlott helyzetnek, ami persze nem  anális, hanem vaginális, vagyis hüvelyben történő közösülést feltételezett. Ha meggondoljuk, hogy az  emlős állatok szinte kivétel nélkül hátulról közösülnek, nyilvánvalóan van valami ősi ebben a  testhelyzetben. Tény, hogy igen sok nő kedveli a hátulról történő közösülést. Ennek okát általában  nem tudják megmagyarázni, de lehet, hogy épp a G‐zónában találjuk meg a magyarázatot.                 Egy 27 éves fiatalasszony azzal a panasszal fordult a házassági tanácsadóhoz, hogy amikor  elkezdi férjével a közösülést, mindig olyan erős vizelési ingere támad, hogy rögtön föl kell kelnie,  pedig minden szeretkezés előtt gondosan WC‐re megy. Férje emiatt nagyon dühös. S maga arra  vezeti vissza a problémát, hogy gyermekként is sokáig ágyba vizelt. A tanácsadó megnyugtatta, hogy  nem kell megijednie az észlelt vizelési ingertől, mert csak az élvezet bevezetője. Ezt követően a pár  nemi élete rendeződött.    

Egy másik nő arról számolt be, hogy férje távollétében úgy maszturbál, hogy egyik kezével a csiklót  ingerli, a másikkal pedig a G‐zónát, s ezt sokkal élvezetesebbnek találja, mint ha csak az egyiket  ingerelné.     Egy beszámolóból az derül ki, hogy a lányt elhagyta a partnere, mert fölháborodott a lány „borzasztó  szokásán”: mindig levizeli őt, amikor a közösülésben elér a kielégüléshez. Az elkeseredett lány  orvoshoz fordult, aki szerint egyes nők az orgazmus során elvesztik a kontrollt a húgyhólyag felett, s  ezt nehéz kikezelni. A lány ezután évekig kerülte a szexet, s rengeteg pénzt és időt fordított  gyógykezeltetésére. Míg végre kiderült, hogy nem vizelésről, hanem női magömlésről volt szó.     Szerencsére nem mindenkinek okoz ez ilyen gondokat. Egy tíz éve házas nő vallomásából kiderül,  hogy kezdettől fogva volt magömlése, de sem ő, sem férje nem törődött vele. A G‐zónát csak  nemrég vették észre, s tapasztalták, hogy a szexuális izgalom kialakulása során a hüvelynek ez a  része megduzzad, szinte kiemelkedik környezetéből. A magömlés mennyiségileg vetekszik a férfi  magömlésével, s a váladék néha olyan erővel spriccel, hogy szinte súrolja a férfi alhasát. Nemi  életüket mindketten nagyon kielégítőnek tartják.     De hogyan látják mindezt a férfiak? Egyikük a következőket írja:     „Amikor szájjal ingerelem a feleségemet, egyik ujjamat bevezetem a hüvelyébe, s az ujjam hegyével  érzem, ahogy egyre jobban megduzzad ott bent valami, s aztán egyszerre csak kezd folyni a váladék,  s ő kielégül.”     Vannak férfiak, akik kifejezetten kedvelik a női magömlést. Ők azok, akik tudják vagy legalábbis  sejtik, miről van szó. Természetesen nem minden férfi ilyen. S ezért van az, hogy sok nő igyekszik  titokban tartani saját magömlését. (Amit – ha a férfi is kielégül – nehéz megkülönböztetni az  ondótól.)                 Vannak nők, akik – a körülmények folytán vagy kedvtelésből – inkább önkielégítés során  tudják élvezni saját magömlésüket. Ügyes testhelyzeteket találnak a G‐folt könnyebb elérésére,  például guggoló vagy térdeplő helyzetet. Gyakran alkalmaznak hüvelybe vezethető, hímvessző alakú  vibrátorokat. De az is előfordul, hogy a csikló ingerlése révén is bekövetkezik a magömlés. Érdekes  megfigyelés, hogy a női magömlés a hüvely körüli izmok állapotával is összefügg. Egy fiatal anya így ír  erről:     „Korábban voltak bizonyos vizelési problémáim. A szüléstől a hüvelyem annyira kitágult, hogy  szűkítése érdekében elkezdtem hüvelyizom‐gyakorlatokat végezni. Ennek jó hatása nemcsak a  vizelési problémák megszűnésében mutatkozott, hanem abban is, hogy magömléses orgazmusaim  lettek! A férjem ezt nagyon jó fordulatnak találja, s én is nagyszerűen érzem magam. Kívánom, hogy  a hüvelyizom‐gyakorlatok révén minden nő eljusson ezekhez az élményekhez!”     Az említett gyakorlatokat már részleteztük. Tény, hogy mint minden egyéb képesség, a szexuális  képesség is fejleszthető, s ez a női magömlés képességére is érvényes. A fejlesztő hatás pedig  elsősorban a helyes technikával végzett gyakorlástól várható.     A helyes technikát illetően túl sokat ugyan még nem tudunk, de néhány fontos utalás már a  fentiekben is olvasható, különösen a G‐folt megtalálása és ingerlése tekintetében. Ezek közül  legfontosabbnak tűnik a kézzel (egy vagy két ujjal) történő ingerlés és néhány közösülési testhelyzet.         

            Lehetséges előnyök és hátrányok                      Mint mindennek a világon, a női magömlésnek is lehetnek előnyei és hátrányai egyaránt.  Előnye mindenekelőtt az, hogy elmélyíti és gazdagítja az orgazmus, a kielégülés élményét. Ami talán  onnan ered, hogy testileg is mélyebbről indul a szexuális gyönyör, több erogén zónára terjed ki  (köztük egy eddig elhanyagoltra, amelynek jelentőségét nem ismertük), s így valószínűleg jobban  szétsugárzik az egész testbe. Idegrendszere révén, belső érzékeléssel a nő észlelni tudja ezeket a  testi szenzációkat, s ha nem ijed meg tőlük, akkor a gyönyör akár az eksztázis szintjéig emelkedhet.  Nem véletlen, hogy az orgazmus a férfinál még kifejezettebben a magömléshez kötődik, és sokféle  fiziológiai elváltozással jár együtt. A G‐zóna és a mögötte található, prosztataszerű mirigyek  fölfedezése még inkább megmutatta, mennyire hasonló a férfi és a nő nemi berendezése és szexuális  reagálási ciklusa. S persze azt is, hogy milyen rugalmas és változatos tud lenni a női  orgazmuskészség. Ami azonban ezzel együtt rendkívül sérülékeny is! A múlt – és sajnos a jelen is! –  bőségesen tanúsítja, hogy a nő szexuális képességei elfojthatók és visszafejleszthetők. A magömlési  képesség például sok nőben ki sem fejlődik, nyilván mert nem kapja meg az ehhez szükséges,  fejlesztő hatásokat. (Így a szóban forgó mirigyek esetleg ki sem fejlődnek, elcsenevészednek.)     A lehetséges hátrányok a tudatlanságból, a túlzásokból és félreértésekből adódnak. A vallomások  közt találkozhattunk ennek néhány tipikusabb példájával. Sok más szexuális jelenséghez (például az  önkielégítéshez) hasonlóan itt sem maga a női magömlés az, ami hátrányos – hiszen ez teljesen  normális jelenség –, hanem a vele kapcsolatos hiedelmek, beállítottságok.     Ezeknek két pólusuk van: az egyik a leértékelés, a másik a túlbecsülés. Az előbbihez tartozik például a  női magömlés létezésének kétségbe vonása (mondjuk azon az alapon, hogy „nálam meg az  ismerősömnél még sosem volt ilyen”), vagy abnormálisnak, illetve károsnak nyilvánítása stb. Az  utóbbi megnyilvánulhat többek közt a normává emelésből adódó elégedetlenségben, sőt  kisebbrendűségi érzésben. („Valami baj van velem, nem vagyok képes arra, amire egyes  szerencsésebb nők.”)     Természetesen mindkét irányú szélsőség indokolatlan és elkerülhető. Próbáljuk inkább minél  tárgyilagosabban fogadni a G‐folttal és a női magömléssel kapcsolatos, új fölismeréseket.     Tegyük föl magunknak a kérdést: mennyiben érint ez engem? Kell‐e, s ha igen, mennyiben kell  megváltoztatnom eddigi nézeteimet és szokásaimat? Az új ismeretek alapján hogyan bővíthetem  személyes tapasztalataim körét? A kérdésre végeredményben így válaszolhatunk: egyértelműen  kiderült, hogy a nőnek is lehet magömlése, s ma már azt is tudjuk, honnan és hogyan. Ezzel újabb,  érdekes lehetőségét ismertük meg a nő kielégülésének, kielégítésének, amit érdemes kipróbálni  (még akkor is, ha tudjuk, hogy nem sikerülhet mindenkinek).                      Van‐e a férfinak is G‐zónája?                      A női magömléssel kapcsolatban már megismertük az ún. G‐zóna szerepét. Láttuk, hogy a  mögötte levő, prosztataszerű mirigy ingerlése szexuális élvezetet vált ki, sőt orgazmushoz vezethet.   

 Mármost tudvalevő, hogy igazi prosztatája (magyarul: dülmirigye) a férfinak van, s a magömléshez  szükséges ondó jelentős része ebben termelődik. Joggal merül föl tehát a kérdés, hogy van‐e a  férfinak is G‐zónája, amelyen keresztül a prosztata ingerelhető? S ez is eredményez‐e magömlést és  orgazmust? Első pillantásra ezek a kérdések valószínűleg képtelenségnek tűnnek a legtöbb olvasó  számára – kivéve talán a férfi homoszexuálisokat. Hogy miért?     Nos, gondoljuk csak meg, hogy a prosztata, ez a gesztenye nagyságú mirigy a húgycső kezdeti  szakaszát veszi körül, közvetlenül a húgyhólyag alatt (nagyjából ugyanúgy, mint a nőknél a G‐zóna  mögötti, szintén a húgycsőbe torkolló mirigy). A különbség csak az, hogy a prosztatát nem a  hüvelyen, hanem a végbélnyíláson keresztül lehet elérni, kitapintani. Ha valamilyen ok miatt  vizsgálatára van szükség, az urológus szakorvos gumikesztyűs ujja így tapintja ki a prosztatát, s  diagnosztizálja annak állapotát.     Ami pedig a férfi homoszexuálisokat illeti, ők is a végbélnyíláson keresztül érik el a prosztatát, csak  éppen nem vizsgálati, hanem örömszerzési céllal, s általában nem az ujjukkal, hanem a péniszükkel.  Persze sokszor egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy az anális (végbélen át történő) közösülés  a befogadónak azért okoz örömet, mert a mozgó hímvessző simogatja, masszírozza a prosztatát. A  prosztata ugyanis szexuálisan ingerelhető, tehát része a férfi erotikus zónáinak! Az először gyenge,  majd erősödő ingerek hatására szexuális izgalom keletkezik, s ez egészen az orgazmusig fokozódhat,  éspedig esetleg anélkül is, hogy a befogadó pénisze közvetlen ingerlést kapna.     Vagyis a kielégülést ilyenkor egyedül a prosztata környékének ingerlése idézi elő. Természetesen a  férfiak sem egyformán érzékenyek a prosztata ingerlésére. Sokan egyáltalán nem ismerik, sohasem  tapasztalták, milyen is az. Mások idegenkednek tőle – akár valamilyen elvi megfontolásból, akár egy  urológiai vizsgálat kellemetlen emlékei nyomán. Akiknek pedig aranyerük van, azoknál ilyesmi szóba  sem jöhet.     Így aztán a prosztata ingerlésével történő kielégülés talán még ritkább, mint a nőknél a G‐zóna  ingerlésével történő. De egyéb vonatkozásban is sokféle párhuzam és hasonlóság található ezen a  téren a férfiak és a nők között. (Ezekre a leírtak alapján könnyen lehet következtetni.)     Magától értetődik, hogy különbségek is vannak. A fék prosztata egyetlen, nagyobb mirigyből áll, míg  a nőknél több, kisebb‐nagyobb, de a prosztatánál jóval kisebb mirigyet találunk. A prosztata mindig  bőségesen termel váladékot, míg az említett női mirigyek váladéktermelése jóval kevesebb és igen  változó.     Ami a G‐zónát illeti, a férfiaknál ilyesmiről nem beszélhetünk. Ez kizárólag a hüvelyben található;  legalábbis felfedezője., Gräfenberg csak ott vizsgálta. Könnyen lehet azonban, hogy a férfiak  végbelében hasonló jelenséget talált volna, azon a részen, ahol a prosztata kitapintható.     Fontosabb viszont, hogy a prosztata mint erotikus zóna mennyiben gazdagítja a nemi életet (éspedig  nemcsak a homoszexuálisokét). Ezzel kapcsolatban nem árt tudni, hogy vannak férfiak, akik  önkielégítés céljából, saját kezükkel a prosztatát (is) ingerlik. Ez nem ártalmas, ha az ingerlést végző  ujj tiszta és síkos. Sőt mellesleg megvan az az előnye, hogy a prosztata állapotát is ellenőrzi vele az  illető, amit sok szakember igen ajánlatosnak tart, hiszen a mirigy megnagyobbodása vagy fájdalma  orvosi beavatkozást igényel.     Ám a partnert sem kell kizárni a prosztata ingerléséből. A felvilágosult nő megteheti, hogy tisztára  mosott és bekrémezett ujjával ugyanúgy megkeresi és ingerli a prosztatát, mint ahogyan a fék  megkeresi és ingerli a nő G‐foltját. Hogy aztán ez egészen az orgazmusig terjed, vagy csak a petting, 

illetve előjáték részét képezi, az részletkérdés. Mindenesetre az orgazmusig terjedő ingerlésnél nem  kell meglepődni, ha a magömlés nem spriccel olyan erővel, mint a szokásos nemi élet esetén.               7. Új teszt a női orgazmusról         Valamikor régen még azt is kétségbe vonták, hogy a nők egyáltalán képesek a szexuális kielégülésre.  Később pedig – s ez érthető egy patriarchális társadalomban! – egyszerűen nem törődtek vele, illetve  nem vették komolyan.     Aztán divatossá vált az a felfogás, miszerint a „buja, erkölcstelen nőszemélyek” ugyan kielégülnek, de  a „tiszteletre méltó úriasszonyok” távoltartják magukat ettől, s csak a gyermeknemzés érdekében  viselik el a szexet.     Talán Sigmund Freud volt az első, aki természetesnek vette, sőt, pozitívan értékelte a női kielégülést,  bár rögtön megkülönböztette annak „gyermekes, fejletlen” és felnőttesen érett formáit. Az első a  csikló ingerlésével elért, ún. klitorális orgazmus, a másik pedig a közösülés során létrejövő, ún.  vaginális orgazmus. Freud szerint azok a nők, akik csak a csikló közvetlen íngerlése révén tudnak  kielégülni, fejlődésükben visszamaradottak, hajlamosak a neurózisra, sőt a frigiditásra.     Épp ezért Freud követői, a pszichoanalitikusok arra törekedtek, hogy „kigyógyítsák” a csikló  ingerlésére beállított nőket, s elérjék, hogy a közösülésben – s csak attól! – elégüljenek ki. Bár ez a  hosszas kezelések ellenére is viszonylag ritkán sikerült, még ma is akadnak analitikusok, akik  ragaszkodnak Freud „kétféle orgazmus” elméletéhez, s figyelmen kívül hagyják az újabb tudományos  megállapításokat.     Pedig A. C. Kinsey, a világhírű amerikai szexológus már a 20. század ’40‐es éveiben kétségbe vonta  Freud feltételezéseit a női orgazmusról. Sok ezer nő részletes kikérdezése alapján megállapította,  hogy a nők sokféleképpen tudnak eljutni a kielégüléshez, s többnyire éppen a csikló közvetlen  ingerlése által érik el a legnagyobb orgazmusokat. Egyénileg igen különböző, hogy ki mit tart  legjobbnak, s indokolatlan lenne mindenkire érvényes szabályokat előírni.     Nem sokkal később – a ’60‐as években – két másik amerikai szexológus, W. Masters és Y. Johnson  már laboratóriumi vizsgálatokat folytatott a különböző módon létrejött női orgazmusok jellemzőinek  megállapítására. Meglepetéssel tapasztalták, hogy a legkülönbözőbb módon elért orgazmusokat is  ugyanazok a testi változások jellemzik. Közülük legfontosabbak a hüvelyizmok akaratlan, ritmikus  összehúzódásai. Az orgazmus átélésével, a lelki élménnyel ők nem nagyon törődtek. Csupán azt  állapították meg, hogy ez viszont valóban sokféle lehet aszerint, hogy ki mit részesít előnyben.     A lényeg az, hogy nincs „kétféle orgazmus”, s nem egyszerűen az ingerlés módjától függ annak  minősége, mert abban sok egyéb tényező is közrejátszik. Hogy mi minden, azt még nem sikerült  pontosan tisztázni, habár sok új ismeretet szereztünk az utóbbi 20 évben is (például az ún. „G‐folt”  szerepéről stb.). Mindenesetre vita folyik a női orgazmusról.         

            Egy újszerű megközelítés                      A vita itt is azt jelenti, hogy igen eltérő álláspontok ütköznek. A pszichoanalitikusok  megpróbálják a „hüvelyi orgazmus” létét és magasabbrendűségét kimutatni. Egy amerikai  szexológusnő, S. Hite viszont sok ezer nő vallomásából a csikló pótolhatatlan szerepére következtet.  S még sorolhatnám.     Ilyen körülmények között perdöntő lehet annak beható elemzése, hogy mi történik az orgazmus  során, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Csak így tudhatjuk meg: milyen feltételek milyen  eredményre vezetnek. Ez teszi lehetővé a segítő vagy éppen gyógyító beavatkozást, amikor  szükséges. Ugyanis ma még sok nő számára komoly probléma a szexuális kielégülés.     Érdekes módon egy német ifjúságkutató, Walter Friedrich nevéhez fűződik e kérdés újszerű  megközelítése. (Tulajdonképpen ő is szexológus, hiszen fölismerte és széles körűen vizsgálta a  szexualitás szerepét az ifjúság életében.) Friedrich az 1970‐es években 114 kérdésből álló kérdőívet  állított össze a női orgazmus vizsgálatára. Ezt lefordítva (és Friedrich segítségével lesokszorosítva)  magam is kitöltettem a kérdőívet jó kétszáz budapesti nővel, természetesen névtelenül. Az  eredmények gépi adatföldolgozásra kerültek, s rendelkezésre állnak. Az alábbiakban ezek közül  ismertetek néhány érdekesebbet. Korántsem mindet, mert hiszen ahhoz külön könyv kellene.     Maga a kérdőív – amit szintén csak részlegesen tudok itt bemutatni – először általánosabb dolgokat  kérdez, majd rátér az orgazmusélmény részleteire. Folytatja az orgazmus esetleges elmaradásának  okaival és következményeivel, majd a jelenlegi és korábbi partnerkapcsolatokat értékelteti az  orgazmus szempontjából. Befejezésül a válaszoló életkorát, foglalkozását és társadalmi helyzetét  tudakolja. A kérdések többnyire zártak, vagyis a fölsorolt válaszlehetőségek közül kell az egyiket  megjelölni.     A problémának ez a megközelítése azért újszerű, mit eddig még sohasem vizsgálták ilyen  részletességgel és mindenre kiterjedően az orgazmus emberi (lelki és kapcsolati) oldalát, a testi  történésekkel szoros összefüggésben. Egy ilyen kérdőív azonban nemcsak a kutatóknak lehet újszerű  és hasznos, hanem a válaszoló vagy az eredményeket megismerő ember számára is. Ennek alapján  ugyanis átgondolhatja saját intim élményeit, s viszonyítani tudja ezeket másokéhoz. Így könnyebben  megítélheti, hogy rendben van‐e minden, illetve mennyiben tér el az átlagtól.                      Az orgazmus feltételei és időtartama                      A válaszokból kiderül, hogy a nők jó háromnegyed része emlékszik saját legelső orgazmusára.  Sőt arra is: hogy jött ez létre. Csak egyharmaduknál történt ez közösülés révén! Másik  egyharmaduknál az önkielégítés váltotta ki. A többiek pedig legnagyobbrészt a közösülés nélküli  gyengédségek (simogatások stb.) révén jutottak a első orgazmushoz. Alig néhány százalékuknál  következett ez be alvás közben, álmukban, vagy különféle tevékenységek, például kerékpározás  során.     Minthogy az önkielégítésnek köztudottan nagy szerepe van az orgazmuskészség kialakításában, egy  kérdés ennek előfordulását tudakolta. Csak 23% válaszolta azt, hogy még sohasem próbálta, a 

többieknél előfordult, éspedig vagy elég rendszeresen (50%), vagy ritkán, illetve évekkel ezelőtt.  (Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a válaszolók kb. háromnegyed része 20 és 40 év közötti volt.)     A megkérdezettek túlnyomó többsége már partnerrel is sokszor kielégült – persze nem mindegy,  hogyan. 45%‐uk szerint az orgazmust főleg olyan ingerlés váltja ki, amely a csiklóra irányul! Amiből  ugyan nem világos, hogy ez az ingerlés kézzel vagy szájjal történik‐e, de jól mutatja a csikló  jelentőségét. Alig 18% jut „főleg a hüvelyben történő ingerléssel” orgazmushoz, ám nem biztos, hogy  ez mindig közösülést jelent, hiszen a hüvelyt kézzel is lehet ingerelni (ahogyan azt a G‐zónával  kapcsolatban láttuk.) Még többen igénylik a mellek, combok és egyéb testrészek ingerlését a  kielégüléshez. S ugyanannyian állítják, hogy „ez időről időre változik”.     Arra a kérdésre, hogy van‐e az együttlét során olyan testhelyzet, amelyben könnyebben jut el az  orgazmushoz, a megkérdezettek 91%‐a igennel válaszolt. Jobban megoszlanak az adatok arról, hogy  milyen ez a testhelyzet. Közel egyharmaduk a hagyományos, „férfi fölül fekszik” testhelyzetet jelöli  meg. Persze nem biztos, hogy azért, mert csakugyan így elégül ki legkönnyebben, hanem mert ezt  szokta meg (s mást nem is nagyon ismer). Mindenesetre 26%‐ nak jobb a „nő fölül” testhelyzet, 10%‐ nak az, hogy mindketten oldalt feküsznek – szembe fordulva, vagy a nő háttal a férfinak. S ugyancsak  közel egyharmaduk ettől eltérő testhelyzeteket részesít előnyben.     Végeredményben tehát nincs olyan testhelyzet, amely minden nő számára egyformán előnyös lenne  a kielégülés szempontjából. Tehát legjobb, ha mindenki megkeresi a neki legmegfelelőbbet, s  egyikhez sem ragaszkodik mereven. De milyen egyéb feltételek jöhetnek még számításba?     A kérdőív 16 lehetséges feltételt sorol fel, s mindegyikre négyféle válasz adható:     1. feltétlenül szükséges     2. fontos     3. nem túl fontos     4. teljesen fölösleges     Az egyik feltétel a kölcsönös szerelem, amit 51% feltétlenül szükségesnek, 35% pedig fontosnak tart.  Bár a gyakorlatban ez messze nem valósul meg, tényként fogadhatjuk el, hogy a szerelem  megkönnyíti a nő kielégülését. Ezért különösen kialakulatlan vagy gyenge orgazmuskészség esetén  fontos, hogy a szexre kölcsönös szerelem keretében kerüljön sor.     Nem sokkal kevesebben tartják fontosnak, hogy a szeretkezést „bosszúság és veszekedés nélküli  megértés előzze meg”. A válaszolók kb. háromnegyed része gondolja így (bár közülük ez csak 22%  szerint feltétlenül szükséges).     Más a helyzet a szeretkezés napjának körülményeivel kapcsolatban, hogy ti. „aznap legyen sikerem,  jó élményem”. Ez 60% szerint nem túl fontos, 24% szerint fölösleges. Lehet, hogy éppen fordítva van,  s egy sikertelen vagy unalmas napon a nő –vigasztalást keresve – könnyebben rá tud hangolódni a  szexuális élvezetre?     Már fontosabbnak tartják, hogy „ne legyek fáradt, lehangolt, hanem friss, kipihent”. A szexet persze  fáradtan is lehet élvezni (sőt, a nők kb. egyharmada így is ki tud elégülni, ha az egyéb feltételek  megvannak!), de kétharmaduk joggal véli úgy, hogy kipihenten könnyebb az orgazmus elérése.    

Érdekes a partner hűségének megítélése a nő kielégülése szempontjából. A hűség fogalmát a kérdőív  nem határozza meg, ami nem szerencsés, mert különbözőképpen értelmezhető. Legtöbben persze a  szexuális kizárólagosságra gondolnak, s ezt háromnegyed részük szükségesnek és fontosnak érzi.  Hiánya tehát csak negyedrészüket nem zavarja a kielégülésben.     Hasonló a helyzet a napi gondok kikapcsolásával, amit a kérdezettek 82%‐a tart fontosnak és  szükségesnek. Ezzel nyilván szorosan összefügg a zavartalan biztonság tudata, amiről 93% vélekedik  ugyanúgy.     A kielégülés legfontosabb előfeltételei azonban még ezután következnek. Szinte mindenki (99%)  egyetért annak fontosságával, hogy „partnerem törődjön a szexuális igényeimmel”. Ugyanígy  majdnem teljes az egyetértés (94%) abban, hogy érezzék a partner vágyát, azt, hogy kívánja a nőt.  Majdnem ugyanennyien (85%) igénylik a bőséges előjátékot, s azt is, hogy maga a közösülés legalább  öt percig tartson (79%). S végül, de nem utolsósorban a nők 91%‐ának fontos az a tudat, hogy a  partnere a szeretkezés után is kedves lesz hozzá.     Ehhez képest – szerencsére – igen kevés nő tart igényt arra, hogy szeretkezés előtt ihasson némi  alkoholt. S arra sem sokkal több, hogy mindketten teljesen meztelenek lehessenek, vagy hogy a  családi ügyek rendben legyenek. Sokkal fontosabbnak tartják, hogy legyen igazán kedvük a szexhez.  (Ami viszont nyilván az előzőekben fölsoroltaktól függ.)     Az orgazmus időtartamáról megoszlanak a vélemények. Közel egyharmaduk szerint nem tart tovább  10 másodpercnél, hasonló arányban úgy vélik, tovább tart, jó egyharmaduk pedig nem tudja  megítélni ezt. A megítélést megnehezíti, hogy többszörös orgazmus esetén az orgazmusok szinte  egybefolynak.                      Mit érez a nő, amikor kielégül?                      A kérdőív a továbbiakban az orgazmus élményét elemzi. 14 lehetséges testi és lelki jellemzőt  sorol föl, s előbb azt kérdezi: milyen gyakran érzi azokat a kérdezett, aztán pedig, hogy milyen erősen  szokta érezni ezeket. Vegyük hát sorra:     1. „Egyre jobban kimelegszem” – ezt 36% mindig, 47% pedig többnyire érzi, mégpedig 60% erősen  érzi.     2. „Gyorsabban és érezhetőbben dobog a szívem” – itt hasonló az arány az előzőhöz, bár kicsit még  magasabb. Vagyis a szívdobogás megélénkülése az orgazmus velejárója.     3. „Mellbimbóim kidomborodnak, érzékenyebbé válnak” – ezt a kérdezettek háromnegyede mindig  vagy többnyire érzi, de csak alig fele részüknél jelentkezik erősen. A mellek érzékenysége különben is  teljesen egyéni.     4. „Légzésem megváltozik (hangosabb, gyorsabb vagy lassúbb lesz)” – ennek előfordulása megint a  túlnyomó többségre (90%) jellemző, éspedig elég erőteljesen.    

5. „A feszültség fokozódik, majd hirtelen feloldódik (valami megjött, kész)” – ezt ugyancsak a  kérdezettek 90%‐a érzi mindig vagy többnyire, természetesen erősen. Minden jel szerint az  orgazmus egyik leglényegesebb mozzanatáról van szó.     6. „Kiver a verejték” – már sokkal kevesebb nő, jó egyharmaduk érez ilyet mindig vagy többnyire, s  azok is gyengén.     7. „Hüvelyizmaim akaratlanul, többször összehúzódnak (periodikusan, dobogásszerűen)” –  előfordulását tekintve ez szintén az orgazmus egyik legfőbb jellemzője: 86% érzi mindig vagy  többnyire, bár csak 72% érzi erősen, a többiek gyengén. Persze laboratóriumi vizsgálatokból tudjuk,  hogy annál is előfordul, aki nem érzi.     8. „Egész testem reszket (főleg karjaim és lábaim)” – ez a tünet kevésbé általános, a kérdezettek alig  fele érzi mindig vagy többnyire, s még kevesebben vannak (36%), akiknél erősen jelentkezik.     9. „Érzem a mirigyváladék mozgását a nemi szervben” – a megkérdezettek egyharmada ritkán, több  mint egyharmada gyakran, de ők sem mind érzik erősen. A kérdőívből nem világos, hogy itt a nő  saját mirigyváladékának mozgásáról van‐e szó (lásd G‐folt és női magömlés), vagy a férfi  magömlésének érzékeléséről.     10. „Szédülést, lebegést vagy zuhanásfélét érzek” – itt már a kifejezetten lelki élmények  következnek. Ám ebben a tapasztalatok ugyanúgy megoszlanak, mint az előző kérdésben:  egyharmaduk sohasem érez ilyet, a többiek nagyobbik fele gyakran és elég erősen. Egységesebb a  megítélése az alábbiaknak:     11. „Agyam kikapcsol, tudatom beszűkül, a környezet háttérbe szorul” – háromnegyed részük  csaknem mindig vagy többnyire érez ilyet, éspedig erősen. Ez tehát az orgazmus fontos lelki  jellemzője! Szerencsére – vagy kár? – csak addig tart, amíg az orgazmus.       12. „Különös hangok, sóhajok és nyögések, sikolyok és kéjre utaló szavak törnek ki belőlem” – ezt  háromnegyed részük tapasztalja igen gyakran, de csak a nők felénél jelentkezik erősen,  egyharmaduknál gyengén. (Más kérdés, hogy ki mit érez erősnek, s egyáltalán észreveszi‐e, milyen  hangokat ad ki. Ezt a környezet és a nő gátlásossága erősen befolyásolja.)     13. „Úgy érzem, egyesültem, összeolvadtam partneremmel” – a megkérdezettek túlnyomó többsége  (84%) így szokta érezni, éspedig háromnegyed részük erősen. Vagyis megint egy fontos, lelki  jellemző! A testi befogadás lelki vetülete.     14. „Leírhatatlan boldogság tölt el” – ugyanolyan arányban érzik, mint az előzőt, ugyanolyan erősen.  Talán épp ez a fő célja és értelme az orgazmusnak, amely tehát korántsem csak testi jelenség, hanem  elsődlegese lelki! Ha elfogadjuk, hogy a szeretkezés lényege az örömszerzés, akkor az orgazmus az  öröm kiteljesítése, boldogsággá növelése.     S ez nemcsak másodpercekig tartó állapot, mert egy ideig az orgazmus után is megmarad. A  következő kérdésre ugyanis, amely arról érdeklődik, hogy a nő mit és milyen gyakran szokott érezni  az orgazmust követő percekben, amikor partnere mellett fekszik, a kérdezettek 91%‐a azt válaszolta,  hogy mindig vagy többnyire nagyon boldognak érzi magát.     Ugyanerre a kérdésre 96% azt is válaszolta, hogy kellemes fáradtságot, ernyedtséget érez, 70%‐uk  pedig többnyire partnere boldogságára is gondol. Az örömöt pedig nyilván növeli, ha másnak is 

örömet szereztünk. Csak az sajnálatos, hogy a nők kb. egynegyede ilyenkor néha úgy érzi: most  közömbös a partnerének. Vagy olyan hangulata támad: „Végre túl vagyok rajta!” (Egyharmaduk néha  fájdalmat is érez nemi szervében.)                      S ha nem elégül ki?             Minden nővel előfordul, hogy az orgazmus néha (vagy nemcsak néha?) elmarad. A szóban forgó  teszt erre az esetre is kitér. Megkérdi: Mit szokott érezni, ha a szexuális együttlét során nem jut el a  kielégülésig?     Ezzel kapcsolatban nyolc lehetőséget sorol föl s ezek mindegyikét ugyanúgy kell megítélni, mint az  orgazmus egyes jellemzőinek előfordulását („mindig”, „többnyire”, „ritkán”, vagy „soha”). Nem a  testi tünetek állnak itt előtérben – bár érintőleg erre is van utalás – , hanem a lelki következmények,  a nő érzelmi és viselkedésbeli reagálása.                 Vegyük sorra a főbb lehetőségeket:     „Akkor sokkal jobban igénylem a gyengédséget” – válaszolta a megkérdezett nők túlnyomó  többsége, mint olyat, ami mindig vagy legalábbis többnyire jellemzi lelkiállapotukat. Hozzátehetném:  csak az a kérdés, hogy a férfi egyáltalán tud‐e a nő kielégületlenségéről, s eleget tesz‐e  gyengédségigényének, vagy elfordul tőle és alszik…     A kielégületlenség másik lelki következménye az is lehet, hogy a nő ingerlékennyé és  elviselhetetlenné válik. Szerencsére ez sokkal ritkább: a nők alig egynegyedénél fordul elő gyakran, jó  egyharmaduknál viszont sohasem, s a többieknél is csak ritkán. Bár persze az is igaz, hogy ennek  tárgyilagos megítélése nagy önismeretet és önkritikai készséget igényel, amivel sok nő nem  rendelkezik. (Erről tehát a férfiakat is meg kellett volna kérdezni.)     Teljesen érthető, hogy a kielégületlen nő valahogy vigasztalást keres. S ezt megtalálhatja abban,  hogy örül partnere kielégülésének, amit ő biztosított számára, s örül az intim közelségnek. „Az  együttlétnek mégis örülök” – ezt gyakran érzi a nők túlnyomó többsége (80%‐uk).     Összhangban áll ezzel az az igény, amit a kérdőív úgy fogalmaz, hogy „szeretnék nagyon közel  maradni partneremhez”, s amit a megkérdezettek 83%‐a mindig vagy többnyire érez ilyenkor.  Természetesen lelki közelségről van szó, ami vigasztalást jelenthet a kielégületlennek. A közelség  megőrzésére irányul a nőnek olyan viselkedése is, hogy kielégületlenségét elrejti partnere elől, nem  engedi, hogy észrevegye. Szerencsére ez jóval ritkábban fordul elő, és semmiképpen sem segíti a  megoldást.     Mert a hiány azért hiány marad, és belső feszültségeket vált ki a nőben, ellentmondásos, kettős  szerepre kényszeríti. Egyrészt mutatnia kell, hogy minden rendben, másrészt viszont közben arra  gondol, hogy milyen szerencsétlen. Még jó, hogy a megkérdezettek kétharmad részénél ez nem  fordul elő (ám ebből az egyharmad is túl sok). S ehhez hasonló az aránya azoknak, akik a kielégülés  elmaradása következtében feszülést, fájdalmat éreznek a nemi szervükben.     A kielégületlenség következményei, mint láttuk, elég vegyesek, többnyire negatívak és  mindenképpen megoldandó problémát jelentenek a partnerek számára. Sajnos, a kérdőív nem 

mérte föl, hogy mennyire képesek erre. De foglalkozott azzal – s talán ez a legfontosabb –, hogy  miért marad el a nő orgazmusa, illetve ő maga miben látja ennek okát. Ezzel kapcsolatban 12  lehetséges okot sorol föl és bíráltat el az előfordulás gyakorisága szerint. Ezek közül három  emelkedik ki, tehát ezek tekinthetők a női orgazmushiány leggyakoribb okainak. Az egyik, hogy a  partner túl hamar rátér a „lényegre”, kevés az előjáték. A megkérdezettek jó háromnegyedénél ez  előfordult, egyharmaduknál kifejezetten gyakran.     A másik az, hogy a partner nem tudja késleltetni saját kielégülését, így „magömlése túl korán  történt”. Ez az előzőhöz hasonló arányban fordul elő. S minthogy az orgazmus és magömlés a  merevedés és a szexuális izgalom megszűnéséhez vezet, a nő számára csaknem lehetetlenné teszi a  kielégülést (mármint a közösülésben). Ezért fontos lenne, hogy a férfi tanulja meg a magömlés  késleltetését. Vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább másként gondoskodjon partnere kielégüléséről.     A harmadik fő ok már a nőben van, s így fogalmazható: „Nem tudtam szabadulni más egyéb  gondolatoktól”. A megkérdezettek háromnegyedérnél gyakran vagy ritkán, de előfordul. Az persze  nem derül ki a kérdőívből, hogy mik azok az „egyéb gondolatok”. Nyilván igen sokfélék lehetnek,  elsősorban különböző félelmek. Például attól, hogy biztosan megint nem fog sikerülni. Vagy hogy a  partner talán nem is kívánja őt igazán, s csak kötelességből teszi. Illetve ellenkezőleg, ott  motoszkálhat benne, hogy „lerohantak, valójában nem volt kedvem hozzá”, pontosabban hogy  „szerelmünk már igen megkopott”. Ezek mint előfordulnak, sőt még az is, hogy „közben egy másik  férfira gondoltam”, bár egyenként az előfordulási arány nem túl magas. Kicsit gyakoribb a félelem a  megzavarástól, vagyis attól, hogy hátha jön valaki. S az sem túl ritka, hogy a nőt az alkalmazott  fogamzásgátló módszer hatástalansága (vagy éppen hiánya) zavarja meg.     A különböző félelmek mellett az is oka lehet az orgazmus elmaradásának, hogy „a partner nem  ötletes, mindig ugyanúgy csinálja”, vagy hogy „ügyetlen volt, fájdalmat okozott”. Mindkettő a  megkérdezettek kb. 40%‐ánál fordul elő. S ezzel nagyjából áttekintettük az orgazmushiány fontosabb  okait. Talán nem kell bizonygatni, hogy egyik sem kiküszöbölhetetlen!                      A partnerkapcsolat milyensége                      Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a nő kielégülése elsősorban attól a kapcsolattól függ,  amelyben azt elérni törekszik. Emellett szól az is, hogy arra a kérdésre„Volt‐e eddigi életében olyan  kellemetlen élménye, ami esetleg ma is akadályozhatja az orgazmus elérését?” a kérdezettek 80%‐a  határozott nemmel válaszolt.     Több kérdés igyekszik fölmérni a jelenlegi, tartós partnerkapcsolatokat. Az egyik ilyen kérdésre adott  válaszokból kiderül, hogy 78%‐nak egyetlen, 12%‐nak pedig két partnerrel van ilyen kapcsolata.  Kettőnél több partnere csak 1%‐nak van, 9%‐nak pedig jelenleg nincs állandó partnere. A tartós  kapcsolat a kérdezettek kb. felénél több mint öt éve áll fenn, a másik felénél ennél kevesebb ideje.     Ez persze önmagában még nem sokat mond. Még az sem, hogy 67%‐uk együtt él partnerével, de  csak 50% él házasságban együtt, míg negyedrészüknél csak szó van a házasságról. Fontosabbak  viszont a következő kérdésekre adott válaszok: „Szerette partnerét?” Erre a megkérdezettek  kétharmada azt válaszolta, hogy nagyon; a többiek csak kicsit, vagy épp ellenkezőleg, „túlságosan is”.  Csak 2% vallotta be, hogy nem szereti partnerét. Kérdés persze, hogy egy nő be meri‐e vallani  partnere érzelmi elutasítását (ha egyszer arra nevelték, hogy neki szeretnie kell).  

  Érdemes ezt összevetni azzal a kérdéssel, hogy „Teljesednek‐e ebben a kapcsolatban az ön igényei?”  Közel kétharmaduk úgy érezte, hogy „nem minden téren”. Itt megint hiányzik annak föltárása, hogy  milyen téren van hiányérzete a megkérdezettnek, s ezt mennyire tartja fontosnak. Ez ugyanis  kulcskérdése egy kapcsolat megítélésének.     Minden téren kielégítő kapcsolatok természetesen nincsenek, s ez nem is várható el, de korántsem  mindegy, milyen téren van hiányosság. Ennek megítélésében viszont igen sok nő bizonytalan. S itt  nemcsak a szexuális igényektől van szó, hanem sok más kapcsolati igényről is, például a kölcsönös  bizalom és őszinteség vagy az elismerés és együttérzés igényéről stb.     A kielégülést persze leginkább a szexuális igények teljesedése befolyásolja. Ezek sem csak testi  igények, mert azok lelki vetülete is ide tartozik, például az, amit „szexuális kommunikációnak”  hívunk. Erre irányult ez a kérdés: „Nagyon intim szexuális kérdéseket (például különleges  szeretkezési módok) is meg tudott beszélni partnerével?”     A megkérdezettek közel háromnegyede azt válaszolta, hogy „igen, nyíltan és részletesen”, több mint  egynegyedüknél viszont nem ez a helyzet. Látszólag ez nem rossz arány, mégis problematikus. Ha  abból indulunk ki, hogy a szexuális összhang alapfeltétele a teljesen nyílt kommunikáció, akkor  aggasztó, hogy 28% erre nem egészen képes. Másrészt lehet, hogy sokan túl optimisták, s néhány  részletkérdés futólagos megbeszéléséből tévesen teljes nyíltságra következtetnek. Tudjuk, hogy sok  ember nem mer szembenézni a tényekkel, s hajlamos szebbnek látni a valóságot, mint amilyen.  (Különösen, ha érdeke fűződik egy adott kapcsolat fönntartásához.)                      Az orgazmus gyakorisága és különbözősége                      Ugyanez lehet az érzésünk az utolsó néhány kérdésre adott válaszoknál is. Ám a válaszok  akkor is érdekesek, ha valamilyen „szépítő tendenciát” belekalkulálunk.     Itt van például az a kérdés: „Minden közösülésnél eljut az orgazmusig?” Erre összesen 18% válaszolta  azt, hogy ritkán, a többiek az esetek többségében (34%), illetve csaknem mindig (48%) eljutnak a  kielégülésig. Erre csak azt mondhatom: jó lenne, ha ez általában is így lenne, s nemcsak azoknál (a  többnyire 20‐40 éveseknél), akik hajlandóak voltak a kérdőívet kitölteni.     Megbízhatóbbnak tűnnek a többszörös orgazmus előfordulásával kapcsolatos válaszok. Eszerint egy  szexuális együttlét során a kérdezettek kétharmadának szinte mindig csak egy orgazmusa volt. Alig  10‐12%‐ uknál rendszeres a 2‐3 orgazmus, de időnként ugyanez sokaknál (30‐60%) előfordul.  Háromnál több, egymás utáni orgazmus viszont csak a megkérdezettek 18%‐ánál fordult elő. Ebből  valamennyire reális képet alkothatunk a nők „orgazmuskapacitásáról”, ami a jelek szerint nagy  egyéni eltéréseket mutat. Tény, hogy a többszörös orgazmus minden nőben benne rejlő lehetőség,  amit egy jó partnerkapcsolat és a gyakorlás kibontakoztathat. Teljesen rendjén való, hogy amíg a  férfi egyszer elégül ki (magömléssel), addig a nő többször is kielégüljön. Bár nyilván bőven akad olyan  kapcsolat, ahol először is arra kellene törekedni, hogy a nő egyáltalán kielégüljön, legalább egyszer.     Ezt erősen befolyásolja a partnerek közötti viszony. Szexre persze akkor is sor kerülhet, ha éppen  veszekedtek egymással. A bosszúság ilyenkor a kibékülés után is érződik valamennyire. Kérdés:  hogyan hat ez a nő orgazmusára?  

  A megkérdezettek közel fele szerint addig nem kerül sor közösülésre, amíg a harag teljesen meg nem  szűnt. Hogy aztán ez meddig tart, az nyilván nagyon változó. A kérdezettek másik fele nem sokat vár,  könnyebben átáll vagy enged a férfi igényeinek. Ezek nagyobbik része többnyire ilyenkor is kielégül,  csak nehezebben. Egy kisebb részük viszont nem elégül ki.     Befejezésül lássuk azt a kérdést, amely a nő orgazmuskészségének változását vizsgálta: „Volt‐e  kapcsolata során olyan időszak, amikor az ön orgazmuskészsége másként alakult, mint a legutóbbi  hónapokban?” Érdekes, hogy a kérdezettek egyötöde nem tudott erre válaszolni – jó lenne tudni,  hogy miért. Azén‐e mert annyira változó, hullámzó volt az orgazmuskészsége, hogy nem lehet  időszakhoz kötni? Vagy mert nem akar tudomást venni ezekről a változásokról?     Mindenesetre a válaszolók egyharmada úgy látja, hogy „ez eddig változatlan volt”. Másik  egyharmaduk szerint volt időszak, amikor gyakoribb volt a többszörös orgazmus, ami visszaesést  jelent, s nyilván összefügg a kapcsolat alakulásával. Elég kevesen vannak azok (15%), akiknél a  többszörös orgazmusok gyakoribbá váltak (pedig hát ez lenne a kívánatos). Persze hozzá kell  tennem, hogy az orgazmuskészség változása nemcsak a mennyiség, hanem a minőség és a kiváltás  módja terén is jelentkezhet.     Mint terapeuta azt is megkérdezném a nőktől: hányféleképpen tudnak eljutni a kielégülésig? S itt  nemcsak a közösülési testhelyzetekről és mozgásokról van szó, hanem a közösüléstől eltérő, sokféle  ingerlési és kielégülési lehetőségről is. A fejlett orgazmuskészség ugyanis alkalmazkodóképes,  variábilis, sokféleképpen kiváltható. Aki csak egyféleképpen tud kielégülni – márpedig sok nő ilyen –,  annak orgazmuskészsége beszűkült, visszafejlődött, illetve ki sem fejlődött. Tehát kezelésre,  fejlesztésre szorul.     Ez a fejlesztés nem igényel föltétlenül gyógykezelést. Elegendő lehet a tudatos gyakorlás is, aminek  során a nő fokozatosan eltér a megszokott kielégülési módoktól, s egyre bátrabban kísérletezik a  számára szokatlan, új lehetőségekkel. Ez már egy más téma, amire itt nem térhetek ki. Viszont  figyelmébe ajánlom a kedves olvasónak Nyitott házasság – korszerűbb életstílus című könyvem 11.  fejezetét, amelynek címe: Fantáziát a házastársi szexbe!                    8. Petting – közösülés helyett?                     Bár sokaknak van némi fogalmuk a pettingről, talán mégsem fölösleges tisztázni a pontos  értelmét, mert sok félreértés is tapad hozzá.     Nos, a „petting” angol szó, simogatást, becézgetést jelent, a szexológiában ezzel a szóval jelölik  mindazokat az örömszerzési módokat, amelyek a közösülésen kívül előfordulhatnak a  szeretkezésben. Tehát a simogatástól és ölelkezéstől kezdve a csókolózáson keresztül a nemi szervek  kézzel vagy szájjal ingerléséig sok minden beletartozik a petting fogalmába!    

Nálunk sokan egyszerűen az ún. „előjáték”‐kal azonosítják a pettinget. Részben igazuk van, mert az  előjáték csakugyan petting. Csakhogy a petting nem mindig marad pusztán előjáték, vagyis a  közösülés előkészítője, hanem önmagában is kielégülést eredményezhet mind a férfinél, mind a  nőnél.     Éspedig teljes értékű kielégülést! Ezt azért hangsúlyozom, mert a közfelfogást még ma is a  közösülésközpontúság jellemzi. Az átlagember csak a közösülés közbeni kielégülést tartja igazán  jónak és felnőtt, érett emberhez méltónak. Minden másfajta kielégülést csökkent értékűnek,  gyerekesnek vagy éppen abnormálisnak tart.     Ez a hagyományos felfogás azonban ma már semmivel sem igazolható. Masters és Johnson  laboratóriumi vizsgálataiból tudjuk, hogy szervezetünkben a petting útján elért orgazmusnál is  ugyanaz történik, mint a közösülés közbeninél. Akármilyen ingerlés juttat kielégüléshez, ennek testi  megnyilvánulásai nagyjából ugyanazok, lelki vetülete pedig nem az ingerlés módjának függvénye,  hanem a beállítottságtól és a partnerkapcsolat jellegétől függ.                           Miért érdemes megtanulni?                      A petting nem valami új dolog a szexben. Előjáték gyanánt ősidők óta alkalmazzák néhány  formáját, sőt, már az állatvilágban is előfordul. A civilizáció korában azonban valahogy háttérbe  szorult: a rohanó élettempó, a vetélkedés, a teljesítmények hajszolása a szexben is rámenőssé,  célratörővé tette a férfiakat. A cél pedig a kielégülés volt, amit leginkább a közösülés biztosított.     Így alakult ki a közösülésközpontúság, ami régebben a fajfenntartás szempontjából még előnyös is  lehetett. A fogamzásgátlás tökéletesedésével azonban ez az előny szertefoszlott. Egy további  fejlemény pedig nagyon is megkérdőjelezte a gyors közösülések patriarchális szokását. Ez a  fejlemény a női emancipáció: a nők gazdasági‐politikai, kulturális és szexuális fölszabadulása. –     De hát mi köze az emancipációnak a közösülésközpontúság megkérdőjelezéséhez? – kérdezhetné  most bárki.     Az összefüggés nem olyan bonyolult, mint amilyennek első pillantásra gondolnánk. Az egyenjogú nők  szexuális kapcsolatban is a férfiakhoz hasonló elvárásokat támasztanak: élvezni akarják azt, és ki  akarnak elégülni. Márpedig a nők számára a kielégülés többnyire éppen a közösülésben a  legnehezebb (különösen, ha arra túl gyorsan kerül sor). Épp ezért igen sok nő előnyben részesíti a  pettinget! Erre vonatkozólag ma már tudományos vizsgálatok adataival is rendelkezünk. Egy  amerikai pszichológusnő, Shere Hite a ’70‐es években több, mint háromezer felnőtt nő nemi életét  vizsgálta. Többek között egy ilyen kérdést is föltett nekik:     „Ha választhatna a közösülés és a csikló ingerlése között, melyiket részesítené előnyben?”     Meglepő, hogy ezt a kérdést a legtöbb nő úgy értelmezte, mintha a közösülés és az önkielégítés  között kellene választania. Legtöbbjükben föl sem merült, hogy a csiklót a partner is ingerelhetné. De  még magyarázat esetén is kevesen tudtak egyértelmű választ adni, mert tudták, hogy a férfiak épp a  közösülést részesítik előnyben. Ízelítő a válaszokból:  

  „Hogy mit választanék? Nem tudom. Egyrészt a közösülést legszívesebben elutasítanám, ha nem  szeretném a partneremet. A közösülés önmagában nem sokat ér, de egy kedves partnerrel mégis  földob. Ennek ellenére csak önkielégítéssel jutok orgazmushoz. A kedvesemmel még sohasem volt  orgazmusom, pedig igazán mindent megpróbáltunk. Holott nekem rendkívül fontos a kielégülés.  Amikor a partnerem már kielégült, én meg csak fekszem ott, és ahelyett, hogy aludnék, kívánom a  kielégülést, legszívesebben sírnék ( már gyakran álomba sírtam magam). Valahogy mégis örömet  találok a szexben, hiszen különben aligha mennék bele. De azért sokkal jobb lenne, ha eljutnék a  kielégülésig. (A probléma talán azon alapul, hogy elég szokatlan módon maszturbálok: valaminek,  például egy széknek támaszkodom és köröző mozgásokat végzek.) Ha nem szeretném a  partneremet, valószínűleg ritkán kívánnám a közösülést, de nem vagyok biztos abban, hogy mit  akarok.”     Egy másik, kicsit határozottabb válasz:     „Ha választhatnék a közösülés és a csikló ingerlése között, akkor az utóbbit választanám… A jó szexet  olyan élménynek képzelem, amelyben mindketten őszintén kívánják, hogy a másik is jól érezze  magát és kielégüljön… Szívesen választanám a csikló ingerlését, mert élvezem, és ezáltal kapom meg  azt, amire vágyom. De talán nem egész reális ilyen kiegyensúlyozottságra törekedni.”     Még határozottabb a következő válasz:                 „A közösülés önmagában véve olyasmi, amitől sohasem elégülök ki, függetlenül attól, hogy  más szempontból izgalmas és értékes élmény. Ha azt hiszem, hogy mindjárt bekövetkezik az  orgazmusom, a hímvessző ellenállása folytán mindig visszaesik az izgalmam. Ez kilátástalan  helyzetnek tűnik – legalábbis a sikeres közösülésről kialakult, konvencionális fölfogás szerint. Akkor  tudnám megoldani ezt a dilemmát, ha orgazmusom egy közösülés nélküli szeretkezésből  születhetne. Akkor tudnám magam teljesen elengedni, és úgy élvezni testileg és lelkileg a transzhoz  hasonló állapotot és a nemek közötti különleges vonzást, ahogy az a jó közösülésre jellemző.”     S végül még egy érdekes vélemény: „Azt hiszem, nem kellene választanom, ha a közösülés alatt  maszturbálnék. De a férfiak ezt nem fogadják el. A csiklóm sajátos módon kikapcsol, ha a közösülő  mozgások folytatódnak. Persze azért az is izgalmas, csak éppen a közösülés során nem tudok  kielégülni. Ha pedig aztán maszturbálok (amit csak titokban szoktam tenni), úgy sokkal tovább tart,  amíg újra érzem a csiklóm. Talán túl kevés jó közösülésem volt ahhoz, hogy megtanuljam: hogyan  kell jól csinálni.”                      A könnyed petting: ráhangolódás                 A jó szeretkezést valóban meg kell tanulni. De ez nemcsak közösülést jelent, s nem is ott kell  kezdeni a tanulást. Hanem hol? Hát az elején (mint ahogy az iskolát). A szeretkezés kezdete általában  könnyed pet‐ ting, amin elsősorban a simogatást, az ölelkezést és a csókolózást értjük. Persze ezeket  is csak akkor, ha érzéki (erotikus) örömszerzés céljából kerül rájuk sor. Vagyis a szexuális közeledés  részeként. (A régebbi szóhasználat szerint ezt a „flörtölés” fogalma fejezi ki leginkább.)     Szexuális közeledésre normális körülmények között csak akkor kerül sor, ha az érintettekben van  egymás iránt bizonyos fokú szexuális érdeklődés. Ez serkenti, motiválja az érintetteket a testi  közelség keresésére és az egymással való beszélgetésre, kommunikációra. A közeledés kezdődhet  hagyományosan (bemutatkozás, kézfogás stb.), vagy újabb divatok szerint például közvetlen hangú, 

tegező megszólítással és futólagos puszival. Régebbi ismeretség esetén az átkarolás és az arc vagy a  haj simogatása sem ritka.     S itt már az érzékiség küszöbére érkezünk. A testi érintkezés bármely formája – sőt, annak  képzeletbeli elővételezése is – szexuális izgalmat kelthet, erotikus örömet nyújthat. Még az egyszerű  kézfogás is (főleg, ha nem futólagos), de különösen a simogatás, bárhol is történjen az! Tudom, most  egyesek szívesen emlékeztetnének az „erogén zónák”‐ra, mint a testfelület erotikusan ingerelhetőbb  területeire. Főleg az ő figyelmüket hívnám fel azokra a – már újnak sem nevezhető – tudományos  megállapításokra, melyek szerint az egész testfelület ingerelhető szexuálisan!     Egyes megfogalmazások szerint egész testfelületünk egyetlen, hatalmas „nemi szerv”, amelynek  lehetnek ugyan érzékenyebb és kevésbé érzékeny részei, de mindenütt képes a reagálásra, ha  megfelelő ingerlés éri. Ebből következik, hogy a szexuális közeledés a test bármely részén  elkezdhető, de semmiképpen sem célszerű a fő erogén zónákon kezdeni. Ezek ingerlése ugyanis csak  akkor kellemes, ha már történt bizonyos ráhangolódás a szexre, s már beindult a szexuális izgalom  kibontakozásának folyamata.     A könnyed petting épp a ráhangolódást segíti elő; legegyszerűbben és leghatásosabban a  simogatással és ölelgetéssel. Talán mondanom sem kell, hogy ezekben is a fokozatosság elvét  ajánlatos érvényesíteni. Nem mindegy például, hogy hol és hogyan kezdődik a simogatás! Már  tudjuk, hogy nem a fő erogén zónákat kell először simogatni. Hanem mit?     Receptet nem lehet erre adni, mert ez ízlés és találékonyság dolga. Mindenesetre nem árt  figyelembe venni a partner egyéniségét és igényszintjét, s olyasmivel kezdeni, ami az ő  elképzeléseinek megfelel. Nagy valószínűséggel beválik, ha a közfelfogásból indulunk ki, s a partner  kezét, karját, haját és arcát simogatjuk először.     Ha sikerül ezzel örömet szereznünk, akkor már úgyszólván bármi következhet, például a hát és a  mellek, a derék és a combok simogatása. De mindenekelőtt a testi összebújás, az ölelkezés: először  rendszerint még felöltözve, aztán mind kevesebb ruhában. (Egyébként a vetkőztetés átmenetet  képez a könnyed és a komolyabb petting között.)     A testfelületek érintkezése simogatás nélkül is érzéki örömet jelenthet, hiszen a bőrérzékelés révén  fölfogjuk a másik test melegét, a vér lüktetését és a legapróbb mozdulatokat is. Mindez részben  megnyugtatólag hat (emlékeztet csecsemőkorunk anyaölmelegére), részben érzéki, sőt kifejezetten  szexuális élvezetet jelent.     Ez utóbbi hatás többféleképpen fokozható: változatos és gyengéd simogatással vagy masszírozással,  puszizkodással és csókolózással. Ebben az összefüggésben talán szokatlanul hangzik a masszírozás  mint a könnyed petting része. Egyáltalán hogy jön ez ide? Végül is masszírozni inkább fáradt  testrészeket szoktak! Vagy nem?     Hát igen, nálunk valóban majdnem kizárólag gyógyászati szakma a masszírozás. Kevesen tudják, hogy  a gyógyításon kívül mennyi mindenre fölhasználható (bár egyre többet hallani az akupunktúra  mellett az akupresszúráról, ami szintén a masszírozásnak egy változata). Pedig Nyugaton bőséges  szakirodalom szól már arról, hogyan lehet a masszírozást a szexuális ráhangolás, az örömszerzés  szolgálatába állítani. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az „érzéki masszázs”‐ról szóló  könyveket odaát általában egy üveg babaolaj kíséretében adják. Ami főleg a nemi szervek  masszírozásánál előnyös – de ez már túlmegy a könnyed petting témakörén.    

Általában a fölsorolt ráhangolási módok bármelyike csak akkor sorolható a könnyed petting  fogalmába, ha nem a nemi szervekre irányul, vagy nem azok ingerlését kíséri. Mindegyik hatalmas  kísérleti terepet jelent, hiszen nem lehet előre tudni, ki hol és hogyan kedveli a simogatást,  masszírozást és puszilgatást. A test bármely része sorra kerülhet.     Ajánlatos egészen finoman és lassan kezdeni, „semlegesebb” testtájakon, fokozatosan közelítve a  főbb erogén zónák környékét, különösen ügyelve a csiklandós helyekre. Ez utóbbiak egyenként  eltérő helyeken lehetnek (bár általában a hónaljak és a has környéke csaknem mindig ide tartozik).  Legjobb, ha időközönként változtatjuk a simogatást és masszírozást; ezek technikája természetesen  fontos. A csókolózás viszont a legismertebb és legnépszerűbb pettingmódszer, amely könnyed  pettingként kezdődik, de hamar átvezet a komolyabb pettingbe, hiszen a száj és a nyelv a fő erogén  zónák közé tartozik.                      A komolyabb petting típusai                      Valójában nem lehet éles határvonalat húzni a pet‐ ting különböző módozatai közé, mert – a  körülményektől függően – mindegyiknek sokféle hatása lehet. Ugyanaz a petting, amely egyik  esetben a ráhangolódást szolgálja, máskor vagy másképpen alkalmazva akár az orgazmust is  kiválthatja.     Vegyük példának a petting legalapvetőbb módját, a kézzel ingerlést, vagyis a simogatást. Ezzel a  látszólag egyszerű módszerrel valóságos csodákat lehet művelni. (Persze csak akkor, ha nagyon  értjük a módját.) Kezünkkel egymás testének bármely részét elérhetjük, s könnyen szabályozhatjuk a  simogatás erősségét és gyorsaságát. Ez a szabályozhatóság a titka hatékonyságának.     Nincs olyan erogén zóna, amit simogatással ne ingerelhetnénk! Még a szájat, az ajkakat is lehet és  érdemes néha simogatni, persze nagyon lassan és finoman, s legfőképpen: csak tiszta kézzel! A teljes  tisztaság alapfeltétele a főbb erogén zónák kézzel ingerlésének, de fontos lehet a bőrfelület  simasága, puhasága és esetleg síkossága is, amit legegyszerűbben babaolajos bedörzsöléssel  érhetünk el.     Talán még fontosabb a tisztaság a komolyabb pet‐ ting másik fő típusánál, a szájjal ingerlésnél,  aminek szintén sok változata van. A csókolózás is ide tartozik természetesen, de bármelyik erogén  zónát lehet szájjal (az ajkakkal, a nyelvvel, sőt, a fogakkal is) ingerelni. Magától értetődő, hogy  egyrészt az esetleges fertőzések, másrészt a megundorodás elkerülése végett ajánlatos a száj és az  érintett erogén zóna teljes tisztasága.     Megjegyzendő, hogy a tisztaság nem feltétlenül jelent teljes szagtalanságot vagy éppen  dezodorillatot. A tiszta emberi testnek is megvan a maga sajátos szaga, különösen a nemi szervek  környékének. Ez nem is baj, hiszen, ha elfogadunk, sőt, kedvelünk egy partnert, akkor érthető és  természetes, hogy kedveljük tiszta testszagát, nemi szervének illatát is. Mitöbb, ez a „hormonális  illat” izgatótag hat ránk.     Az illatok egyébként is fontosak a szeretkezésben: ráhangolhatnak vagy elvehetik kedvünket tőle.  Leginkább mégis a szájjal ingerlést befolyásolják (mert a szaglást ilyenkor nem lehet kikapcsolni).    

A komolyabb petting említett két fő típusán kívül harmadikként említhetném a nemi szerv  segítségével történő ingerlést, pontosabban ennek azokat az eseteit, amikor sem közösülés nem  történik, sem a partner kezével vagy szájával nem kerül kapcsolatba (bár ez utóbbiak is a petting  fogalmába tartoznak, éspedig a már említett típusokba). Később visszatérek ennek néhány jellemző  esetére. Ritkábban ugyan, de előfordulnak más változatok is a petting során. Például szexuális  ingerlés különféle eszközök segítségével vagy más célra használt testrészek (láb, fej, orr, fül stb.)  segítségével. Ezekre is visszatérünk. Előbb azonban nézzük a fontosabbakat.                      Örömszerzés kézzel                      A kézügyességnek vannak speciális esetei, például műalkotások létrehozása, gyógyítás  kézrátétellel és hasonlók. Ide tartozik az is, amikor a kezünkkel szerzünk örömet partnerünknek,  egészen a kielégülésig, Mindenki számára nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a szexuális  örömszerzés leghatékonyabb eszköze a kéz!     Remélem, ebben egyetértünk. Csak egy a bökkenő: az ilyen kézügyesség nem születik velünk, ezt  meg kell tanulni!     Vannak bizonyos irányelvek, amelyekhez érdemes igazodnunk. A kéz tisztaságát már említettem:  alapelv, hogy minden szeretkezés előtt mosakodjunk! Másik alapelv a fokozatosság. Még ma is sokan  elkövetik azt a hibát, hogy rögtön a partnerük nemi szervéhez nyúlnak, aminek hatása bizonytalan  (mert sok mindentől függ). Különösen a nőknek van szükségük bizonyos időre a ráhangolódáshoz, s  ezt éppen a fokozatosság biztosítja. Fokozatosság kétféle értelemben: egyrészt a fő erogén zónák  megközelítésében, másrészt az ingerlés erősségének növelésében.     Harmadik alapelv az ingerlés irányítása, szintén kétféle értelemben: tudnunk kell a másikat aktívan  irányítani (ha ő foglalkozik velünk), vagy tudnunk kell az ő visszajelzéseit kiváltani, fölismerni, s  azokhoz alkalmazkodni. Éspedig nem kisebb‐nagyobb kihagyásokkal, hanem folyamatosan.     Ezt azért hangsúlyozom, mert sokan még ma is elvárják a partnerüktől, hogy „érezze meg”, találja ki  gondolataikat, kívánságaikat (amiket még önmaguknak sem fogalmaznak meg). Sajnos  megalapozatlan, irreális ez az elvárás! Bizonyos tapasztalatok alapján lehetnek ugyan elképzeléseink  arról, hogy mi a jó a partnernek. Ám ez vagy beválik, vagy nem, hiszen a körülmények nagyon  befolyásolják a pillanatnyi igényeket. Visszajelzés, irányítás nélkül bárki eltévedhet.     Negyedik alapelvként említhetném az ingerlés változatosságát, ami – gondolom – nem szorul  magyarázatra. Tehát ne simogassunk egy testrészt túl sokáig egyforma mozdulatokkal és változatlan  erősséggel, de ne essünk át a másik végletbe sem, hogy ti. mindent csak futólag csinálunk! Ha az  adott simogatás a visszajelzések szerint éppen megfelel a partnernek, akkor folytassuk ugyanúgy  akár az orgazmusig (vagy amíg más jelzés nem jön). Minden változtatásnak a partnerhez kell  igazodnia. Ehhez jól kell őt ismerni, illetőleg figyelnünk kell rá. Ami ajánlatossá teszi, hogy –  legalábbis eleinte – jórészt külön‐külön foglalkozzunk egymással, mert így csak egyfelé kell  figyelnünk, tehát könnyebb a dolgunk.     Aligha lehet receptet adni arra, hogy milyen testrészt hogyan kell simogatni. A nemi szervhez  mindenesetre csak akkor érdemes nyúlni, ha a ráhangolódás (és bizonyos fokú szexuális izgalom  kialakulása) a könnyed pettingről már megtörtént. (Addig legfeljebb futólag érintsük.) Ha férfi 

simogat nőt, ajánlható a következő: először tegye rá tenyerét a szeméremszőrzetére úgy, hogy ne  nyomja le, majd lassan mozgassa tenyerét, miközben ujjait óvatosan behajlítva mintegy fésüli a  szeméremszőrzetet, s kitapintja a nagyajkak és kisajkak vonalát. Ha az utóbbi duzzadt és nedves,  akkor a nő valószínűleg felizgult. Így rátérhet a csikló kitapintására és körbesimogatására. Ez  rendszerint elegendő a nő kielégítéséhez. A hüvelybe csak akkor nyúljon be (először egy ujjal, aztán  esetleg kettővel), ha a G‐foltot akarja ingerelni.     Ha nő simogat férfit: lehetőleg mindkét kezét használja. Egyik kezével a herezacskót tartsa, vagy  alulról fölfelé simogassa. A másikkal tapogassa végig a merev hímvesszőt, majd enyhén húzza vissza  a fitymát – ez a keze legyen síkos – majd ujjai hegyével cirógassa végig a hímvesszőt. Később ezt  aztán marokra fogva is lehet folytatni. A férfi reagálását figyelve törekedjen, hogy ne történjen meg  túl gyorsan a magömlés, ezért időnként tartson szüneteket az ingerlésben. (Az ezzel összefüggő  tudnivalókat lásd a korai magömléssel kapcsolatban.)     A kézzel ingerlés természetesen más, fontos erogén zónákra is irányulhat. Így a nőknél elsősorban a  mellekre, mindkét nemnél pedig az ún. anális zónákra, vagyis a végbélnyílásra és környékére. Ez  utóbbiaknál különösen fontos a kéz síkosítása, majd mielőbbi megmosása.     Ajánlatos kényelmes testhelyzetet keresni a kézzel ingerléshez, s ezt úgy váltogatni, hogy minél több  testrész hozzáférhető legyen.                      Az „oralitás” gyönyöre                      Oralitás = latin szó, a szájjal kapcsolatos igényeket és tevékenységeket jelenti. Freud óta  tudjuk, hogy a pszichoszexuális fejlődés első szakaszát éppen az orális igények túlsúlya jellemzi: a  csecsemő leginkább a szopást élvezi, mindent a szájába vesz stb.     Vannak emberek, akiknél ez a beállítottság rögzül, s fontos marad a száj foglalkoztatása (például  rágógumival vagy cigarettával). De másoknál sem tűntek el teljesen az orális igények, csak  átalakultak és a háttérben maradtak. A csókolózás – főleg a nyelvcsók – hasonlít a szopáshoz és a  „szájjal birtokba vételhez”: részben talán ezért szeretjük annyira.     A száj egyébként is az egyik fő erogén zónánk. Ingerlése tehát gyönyört és szexuális izgalmat kelt  (ami akár az orgazmusig terjedhet). S ez nemcsak csókolózással lehetséges, hanem az ajkak és a  nyelv más módon történő foglalkoztatásával is. Amikor „szájjal ingerlés”‐ről beszélünk, legtöbbször a  nemi szerv ingerlésére gondolunk. Ezért könnyen úgy tűnhet, hogy a száj csak eszköze az  ingerlésnek, amelyben a nemi szerv a fontos.     Pedig hát ilyenkor a száj is kap ingerlést, s ezt a száj tulajdonosa általában élvezi – feltéve, hogy nem  kényszeredetten, hanem önként és szívesen csinálja. Egyrészt azt élvezi, hogy partnerének milyen  örömet szerez ezzel, másrészt azt az érzéki élményt, amit a partnere nemi szervének csókolgatása,  „kóstolgatása” jelent. Hiszen ez még inkább hasonlít a szopáshoz, mint a csókolózás!     Mindenesetre e téren fontos alapelv – ami persze az egész szeretkezésre érvényes –, hogy  semmilyen belső vagy külső kényszer ne kapjon szerepet benne. Ezt azért hangsúlyozom, mert a  szájjal ingerlést manapság egyre inkább a szexuális kultúra elengedhetetlen részének tekintik, és  eleve elvárják a partnertől. Így sokan kényszerítve érzik magukat, hogy belemenjenek, holott nem 

kívánják, sőt idegenkednek tőle. Még ma is akadnak, akik a nemi szervet „piszkosnak” tartják, frissen  mosottan is „utálatosnak”, s legszívesebben kézzel sem érnek hozzá, nemhogy szájjal. Jó lenne, ha  megszabadulnának előítéleteiktől, s elfogadnák a magunk és partnerük nemi szervét. Itt több dolog  segíthet. Például többször segítsenek partnerüknek (egymásnak) a nemi szerv megmosásában; így  hamarabb megbarátkoznak vele, s tapasztalják, hogy tiszta lett. Azonkívül beszéljék meg  partnerükkel idegenkedésük okát, eredetét, s feloldódásának lehetőségeit. Fontos annak tisztázása,  hogy a partner maga szívesen csinálja‐e a szájjal ingerlést, tehát megvan‐e ebben is a kölcsönösség.  (Egyesek ugyanis elvárják, de maguk nem csinálják.)     Hasznosak lehetnek bizonyos gyakorlatok is. Ezek lényege: nemi szervhez hasonlító, tiszta tárgyak  szájjal ingerlése. Nők számára például első lépés lehet saját, tisztára mosott hüvelykujjuk szájba  vétele, szopogatása. De ugyenezt csokoládéval, jégkrémrúddal, sárgarépával, banánnal vagy bármi  egyébbel megtehetik. (Közben persze el kell képzelni, hogy amit szopogatnak, az férfi nemi szerv.)  Fontos, hogy mindezt érdekes játéknak fogják föl, ne pedig valami kötelező „házi feladatnak”. S  ugyanez a játékosság jellemezze a valódi, szexuális szájjal ingerlést, amiben az ajkaknak és a nyelvnek  van döntő szerepe, bármely testrészre irányuljon is az. Csókolgatni és nyalogatni – ez a két kulcsszó  fejezi ki legjobban a pettingnek ezeket az orális formáit.                      Felláció és kunnilingváció                      A valódi csókolózásban nemcsak az ajkak, hanem a nyelvek is találkoznak és „kergetőznek”,  fölváltva behatolnak egymás szájába. De a nyelv behatolhat például a fülkagylóba is, vagy a férfi  nyelvével simogatja a csiklót stb. A hímvessző szájjal ingerlésekor a nő ajkai közé fogja a makkot, és  nyalogatja azt, mintha csokoládérúd lenne. Egy dologra kell ügyelni: harapni nem szabad ilyenkor!…  Fölösleges és majdnem lehetetlen az egész hímvesszőt szájba venni, bőven elegendő, ha annak fele‐ egyharmada csúszkál a szájban. A hímvessző alsó része eközben kézzel is elérhető és ingerelhető.  Ami azért fontos, mert enélkül a férfiak közel egyharmada nem tud kielégülni a szájjal ingerlés során.     Ez az a bizonyos „leszopás”, amit a szexológiai szakkifejezések „felláció”‐nak hívnak, s ami nem  kellene, hogy a prostituáltak privilégiuma maradjon. Sok nő idegenkedik attól, hogy az ondó a  szájába kerüljön, vagy éppen le is nyelje azt. Nem mintha attól félnének, hogy így is teherbe  eshetnének, hanem mert valahogy tisztátalan testváladéknak tartják azt (hasonlóan a vizelethez).  Idegenkedésük azonban alaptalan: az ondót inkább az anyatejhez lehetne hasonlítani –  tojásfehérjeszerű, ártalmatlan váladék. Vannak nők, akik kifejezetten szeretik, s az ondó egyénileg  kicsit eltérő íze alapján kedvelnek meg partnereket. (Mondanom sem kell, hogy ennek alapján  minősíteni: nem éppen megbízható emberismereti szempont!)     Nincsen viszont találó magyar szó ama az esetre, amikor a férfi elégíti ki szájjal a nőt. A szakkifejezés  – „kunnilingváció” – kicsit bonyolult és nem közismert, eltérően a „franciázás”‐tól, ami azt jelenti,  hogy a férfi és nő egyszerre ingerlik és elégítik ki egymást szájjal (rendszerint az ún. „69‐es”  pozícióban). Nyugati szakemberek megítélése szerint a férfiak kisebbik része vállalkozik csak a női  nemi szerv szájjal ingerlésére (tehát nem sokkal jobb a helyzet, mint a nőknél). Egyrészt  idegenkednek tőle, másrészt nem ismerik a helyes technikáját, ami kedvezőtlen tapasztalatokat  eredményez. De a nők is hibásak ebben, amennyiben szégyenlősségből elhallgatják ezzel kapcsolatos  igényeiket, félnek attól, hogy a férfit visszariasztja a hüvely szaga stb. Ha pedig mégis sor kerül rá,  gátlásosságuk miatt nem irányítják sehogy a férfit, csak magukban aggályoskodnak, így nem élvezik.  Egyes férfiakat az is visszatart a nő szájjal ingerlésétől, hogy úgy érzik, ezzel „alávetett helyzetbe” 

kerülnének, kiszolgálnának egy nőt, ami nem méltó a „Teremtés Koronájához”. A szeretkezés  bármely formája esetén, ennél is viszonzás várható, s erre szükség esetén emlékeztetni is lehet a  partnert. Javaslom alapelvként elfogadni, hogy csak olyat kérjünk vagy fogadjunk el a partnerünktől,  amire mi magunk is hajlandók vagyunk!                      Egyéb lehetőségek                      A pettingnek, vagyis a közösüléstől eltérő szexuális örömszerzésnek – fantáziánktól függően –  kimeríthetetlen lehetőségei vannak. A kézzel és szájjal ingerlés variációin kívül említhetném a nemi  szerv egyéb testrészek, valamint a különféle eszközök segítségével történő ingerlését.     Ez akár külön téma is lehetne, de nálunk viszonylag ritka előfordulásuk miatt egyelőre nem látszanak  jelentősnek. Ezért inkább futólag említek néhányat közülük.     A nemi szerv inkább az ingerlés célja, mint eszköze, bár a közösülés során egyszerre látja el mindkét  funkciót. De ezzel aztán megáll sokak tudománya. Legföljebb még az fordul elő, hogy közösülési  tilalom vagy a fogamzásgátlás megoldatlansága esetén a hímvesszőt nem a hüvelybe, hanem a  combok közé teszik, s ott mozgatják le‐föl.     Ez már petting, hiszen mindkét félnek örömet szerezhet, sőt, kielégülést is eredményezhet. (A nőnek  főleg akkor, ha közben összeszorítgatja combjait.) Még jobb, ha a makk eléri és dörzsöli a csiklót,  esetleg a kisajkakat, a gátat vagy a végbélnyílást. (Figyelem, az anális közösülés már nem tartozik a  petting fogalomkörébe!)     De az is előfordulhat, hogy a hímvessző a nő más erogén zónájával találkozik, például a mellekkel  úgy, hogy közéjük simul, vagy a mellbimbót cirógatja. Ez is jó játék. Ilyenkor persze a hímvesszőt  kézzel kell irányítani.     Ami az eszközöket illeti, nálunk csak újabban vannak forgalomban kifejezetten a szexuális ingerlés  céljára gyártott eszközök. Azelőtt Nyugatról szereztek be ilyeneket – például „műpéniszt” vagy  műhüvelyt –, ám ezeket inkább egyedül, az önkielégítéshez szokták használni. Ugyanígy a  gömbölyített fejű elektromos vibromasszőr készüléket, amivel esetleg már egymást is lehet  ingerelni. Nálunk is könnyen beszerezhetőek a különböző síkosító anyagok (babaolaj, zsíros krémek),  amelyekkel egymást bekenni és masszírozni kitűnő szexuális ráhangolás. Különféle „izgató”  fehérneművel (melltartók, bugyik stb.) is fokozható esetenként a szexuális élvezet.     Nem sok értelme lenne viszont, hogy írjak a hímvessző tövére fölcsatolható, különleges alakú  gyűrűkről, amelyek egyrészt a merevedést tartósítják, másrészt a csiklót ingerlik – ezeket már a  közösüléshez használják. A pettinghez alapjában véve nem kell semmilyen eszköz, elegendő a  testünk, és a partnerünk teste: mint két csodálatos hangszer, amelyekből mámoros dallamokat és  gyönyörű összhangot lehet előcsalogatni – közösülés nélkül is!…                             

  9. Hogyan irányítsuk egymást?                                      A kölcsönös örömszerzés egyik alapfeltétele a kölcsönös irányítás. Negyedszázados  szexuálterápiai magánpraxisom tapasztalatai szerint mindig ezzel van a legtöbb baj azoknál, akik  szexuális problémáik miatt fölkeresnek.     Ennek oka valószínűleg az a széltében elterjedt előítélet, hogy „a szexet nem kell tanulni, az velünk  születik”, hiszen „ösztönös”. Sokan hitetlenkedve fogadják, hogy ez egyszerűen nem igaz, mert az  embernek nincs olyan nemi ösztöne – mint a legtöbb állatnak –, ami szexuális viselkedését  meghatározná. Az emberré válással együtt járó ösztönredukció folytán a körülményeken, az innen‐ onnan felszedett ismereteken múlik, mi lesz a velünk született, homályos szexuális késztetéssel,  amely ha nem fejlesztik okosan, akkor elsatnyulhat vagy beteges formákat ölthet.     Senki sem tudja tehát eleve, hogyan kell viselkedni a szeretkezés során. Az erre vonatkozó  ismeretek, készségek lassanként alakulnak ki, inkább a véletlentől, mint a tervszerű neveléstől  függően (merthogy ez utóbbi jóformán még ma sem létezik). Amit az ember így megtud és kialakít,  ahhoz tartja magát, s azt tartja „természetesnek”.     Épp a véletlen hatások sokfélesége magyarázza, hogy sokféle szexuális viselkedés alakul ki. Bár  persze jó néhány hasonló hatás folytán jó néhány viselkedési hasonlóság is kialakulhat. (Épp ezek a  hasonlóságok keltik aztán az „ösztönösség” látszatát.) Fiataloknál az ismeret‐ és tapasztalathiány  több‐kevesebb bizonytalanságot eredményez. Felnőtteknél inkább csodálkozást, hogy mások nem  úgy viselkednek, s nem azt tartják „természetesnek”, amit ők.     Bármily furcsa is egyeseknek, valahogy mégis az a helyzet, hogy a szexet mindenkivel külön meg kell  tanulnunk! Ugyanis nem biztos, hogy az eddig megtanultak az új partnerhez is elegendőek. Lehet,  hogy nála többé‐kevésbé másként kell viselkedni ahhoz, hogy mindkettőnknek jó legyen. Meg kell  ismerni egymást szexuális értelemben is, mert csak ez teszi lehetővé az alkalmazkodást egymáshoz.  Alkalmazkodás nélkül pedig nincs igazán jó szex! Kielégülni ugyan lehet anélkül – ha már elegendő  gyakorlatunk és kialakult készségeink vannak –, de ez többnyire egyoldalú, s így értékét erősen  csökkenti a másik fél kielégületlenségének tudata. Amit nehéz nem észrevenni (bár egyesek még  erre is képesek, komolyan veszélyeztetve ezzel a kapcsolatot).     Szerencsére ma már a legtöbb embernek egyáltalán nem mindegy, hogy partnere éppúgy élvezi‐e a  szexet és ki tud‐e elégülni. A továbbiakban mindenesetre csak hozzájuk szólunk, nekik segítünk,  hiszen a szándék nem mindig elegendő. A többieknek pedig javasoljuk, hogy ne nyugodjanak bele a  partner esetleges nemtörődömségébe, hanem tegyék számára világossá, mit várnak tőle.     Ez is irányítás. Sőt, ez minden irányítás alapja és lényege! Kölcsönösen tisztázni – lehetőleg jó előre!  – az elvárásokat, s csak olyasmibe belemenni, ami ezeknek megfelel. Ha tehát például valakinek  éppen nincs kedve a szexhez, akkor ne kezdjen hozzá, se kényszerből, se önáltatással (hogy „majd  csak belejövök közben…”). A szexuális kultúra alapkövetelménye, hogy tiszteletben tartsuk és  tisztázzuk: igényli‐e a partner a szexet velünk – vagy éppen nem. S ha nem, akkor erőltetés helyett  próbáljuk őt ráhangolni, s várjuk meg, amíg ez sikerül!… Ez házastársakra is érvényes!    

No, igen – mondhatná bárki –, de honnan tudhatná az ember, hogy akar‐e?... Hiszen azért partner  (vagy épp házastárs), hogy akarjon! Régen rossz, ha még ezt sem kívánja!…     Ha visszakérdezhetném az illetőt, hogy ő vajon mindig kívánja‐e, előbb‐utóbb biztosan kiderülne,  már vele is előfordult, hogy nem kívánta. S ez természetes, hiszen a nemi vágyat annyi minden  befolyásolhatja: az egészségi állapot, a fáradtság, a hangulat, s legfőképpen a partnerhez való  viszony! Aki épp neheztel valamiért a partnerére, az általában szexuálisan sem kívánja. Egy más  okból elromlott kapcsolatban a szex sem lehet jó!     De tegyük föl, hogy a kapcsolat alapjában jó. Csak éppen az egyik félnek valamiért nincs kedve a  szexhez. Honnan lehet ezt megtudni? Csak a durva elutasításból? Szó sincs róla! Először is nem kell  eleve föltételezni, hogy a másik is akarja. Hanem finom próbálkozásokkal kell meggyőződni erről.  Olyanokkal, amelyek nyitva hagyják az utat a visszavonuláshoz. Ha például egy gyengéd simogatásra  vagy puszira a partner nem reagál olyan lelkesen, ahogy megszoktuk (vagy elvárnánk), akkor a  további erőltetés vagy „lerohanás” helyett először is próbáljuk tisztázni vonakodásának okát. Hátha  csak valami apró félreértésről van szó, aminek tisztázása nyomán könnyen rá lehet hangolta a szexre.     Jó néhány szakértő azt ajánlja, hogy a párak lehetőleg egyezzenek meg bizonyos apró jelekben,  amelyek a másik számára elárulják: kívánja‐e éppen a szexet vagy nem. Ez lenne tehát az irányítás  első lépése. Amit aztán a szeretkezés minden szakaszában újabbak követnek.                      A főbb erogén zónák                      Ha már eljutottunk oda, hogy elkezdődhet a komolyabb szeretkezés – az ún. petting, illetve  „előjáték” formájában –, akkor az irányítás egyszerre bonyolultabbá válik. Sikerének egyik  alapfeltétele az erogén (vagyis erotikusan ingerelhető) zónák, testfelületek ismerete.     Könnyű lenne ezt a kérdést azzal elintézni, hogy tulajdonképpen a test egész felülete ingerelhető  szexuálisan. Ez ugyan igaz, de azért mégsem mindegy, hol és hogyan történik az ingerlés. Vannak  olyan testrészek, amelyek általában fogékonyabbak a szexuális ingerlésre – persze nem mindenkinél  egyformán. Tehát ezek a főbb erogén zónák is egyénileg változó érzékenységűek. De azért nem árt  pontosabban ismerni, melyek ezek és hogyan kell bánni velük.     Próbáljuk azért „föltérképezni” a főbb erogén zónákat. A legfontosabbak nyilván a nemi szervek és  közvetlen környékük, a végbélnyílást is beleértve.     Második legfontosabb a száj és környéke, a harmadik pedig a mell, különösen a mellbimbó, amely  nemcsak a nőknél, hanem a férfiaknál is ingerelhető szexuálisan. (Ez azt jelenti, hogy ingerlésükkel a  szexuális izgalom előidézhető vagy fokozható.) De rajtuk kívül még jó néhány testrész, illetve  bőrfelület ingerelhető. Például elsősorban a nyak és a fülek, a has, a csípő és a comb. De a hát, a kéz  és a láb sem marad ki a sorból. Ám az, hogy ki mire reagál jól, nagyon változó. Előfordul, hogy az  ingerlés éppenséggel nem szexuális izgalmat vált ki, hanem csiklandást vagy más, kellemetlen érzést.  Ennek leküzdését a csiklandós helyek átmeneti kihagyásával, majd simogatás nélküli kézrátétellel  érhetjük el.     Az orgazmus, vagyis a kielégülés elérésének legfőbb „eszköze” a nőknél a csikló, amely fölépítésében  a hímvesszőre hasonlít, csak persze sokkal kisebb annál. Viszont éppúgy el van látva rengeteg 

idegvégződéssel. A csikló nem a hüvelyben van, hanem kívül, a hüvelynyílás fölött néhány centire, a  kisajkak felső találkozásánál helyezkedik el. A csikló makkja izgalmi állapotban kisé megduzzad. (A  vérbőségtől ugyanígy megduzzadnak és kipirosodnak a kisajkak is.)     Ha már a nőknél tartunk, nézzük meg másik fő erogén zónájukat, a melleket is. Ezek szexuális  fogékonysága ugyan igen különböző lehet, de egészséges pszichoszexuális fejlődés esetén mégiscsak  a főbb élvezetforrások közé tartoznak.     Ugyanakkor viszont sok nőnek okoz problémát, hogy mellei túl kicsinyek vagy túl nagyok, nem  egyformák, szőrösek vagy kissé lelógóak stb. Sokan szeretnék igénybe venni a mellplasztikát, a  műtéti beavatkozást. Ami – amellett, hogy elég költséges és veszélyekkel jár – többnyire értelmetlen.  A szebb mell ugyanis önmagában nem változtat a nő szexuális reagálóképességén, s nem garantálja a  jó szexuális kapcsolatot. Legföljebb azt, hogy kicsit több férfi néz rá elismerően. Ez azonban csak  apró, pillanatnyi előny.     A mell formája egyéni adottság. Szépségkirálynő‐ választásokon ugyan vannak normái a  mellbőségnek stb. De egy kapcsolatban nem ez a lényeges. Különben is a férfiak ízlése nagyon eltérő;  egyik az ilyen, másik az olyan alakú mellet szereti. Nincs jelentősége annak, hogy a mell körte vagy  zsömle alakú, kisebb vagy nagyobb; még feszessége vagy puhasága sem döntő. (Az utóbbi a  mellizmok tornáztatásától is függ, de ezzel itt nem foglalkozunk.)     A szexuális ingerlés szempontjából elsősorban a mellbimbók fontosak, amelyek simaizomzatába sok  idegvégződés ágyazódik, ezért nagyon érzékenyek. Így egészen finom ingerlés hatására már  megduzzadnak, udvaruk kipirul a vérbőségtől. Az erősebb ingerlés viszont könnyen kellemetlen  lehet.     A mell ingerlése férfiaknál is fontos lehet, bár fő erogén zónájuk természetesen a nemi szerv és  környéke. A szexuális ingerlés hatására rendszerint hamar bekövetkezik a hímvessző merevedése és  a herezacskó összehúzódása. A makkról ilyenkor részben vagy egészen visszahúzódik a fityma  (hacsak nincs a férfinak fitymaszűkülete), s a húgycsőnyílásban megjelenik egy‐két csepp ún.  előváladék, ami síkosságával megkönnyítheti a hímvessző behatolását a hüvelybe. (Bár azt az  izgalomba jött nő hüvelyváladéka is bőven elősegíti.) A férfi nemi szervének legkényesebb részei: a  makk és a herék. Ezek ingerlésénél tehát ügyelni kell a sérülések elkerülésére. A makkhoz például  mindig csak tiszta és síkosított (például bekrémezett) kézzel ajánlatos nyúlni. Persze ugyanez  vonatkozik a csiklóra is.     Mindkét nemnél egyformán erogén zóna a száj és a végbélnyílás környéke. A száj esetében nemcsak  az ajkak, hanem a nyelv is jelentős tényezője a szexuális ingerlésnek. Az igazán érzéki csók nyelves  csók, amikor a partnerek nyelve érintkezik és simogatja egyik a másikat. Ám a nyelvnek nemcsak a  csókolózásban, hanem a mellbimbók vagy akár a nemi szerv ingerlésében is fontos szerepe lehet  mind a férfiaknál, mind pedig a nőknél. A végbélnyílás ingerlése általában kézzel – tiszta és  bekrémezett, síkosított kézzel! – történik (már ahol, mert ezt nem mindenki szereti). Nem árt tudni,  hogy a kielégülés során a végbélnyílás záróizmai is többször egymás után összehúzódnak mindkét  nemnél.     Ténykérdés, s ezért megemlítjük a végbélnyíláson át történő közösülés lehetőségét, ami egyes  hiedelmekkel ellentétben nemcsak homoszexuálisoknál fordul elő. Egészségügyi szempontból ez  csak akkor kifogásolható, ha nem ügyelnek – előtte és utána – az alapos tisztálkodásra, a síkosításra,  vagy ha sérülés veszélye áll fenn (például aranyér esetén).     Ezek után térjünk vissza az irányítás kérdéséhez.  

                   A spontán irányítás változatai                      A szeretkezés során valahogy mindig irányítják egymást a partnerek. Még akkor is, ha ez  egyáltalán nem áll szándékukban vagy éppenséggel nem is tudnak róla. Maga a viselkedés az, ami  irányítja a másikat. Csak éppen nem biztos, hogy jól, hiszen egy viselkedés többféleképpen  értelmezhető.     Másrészt a viselkedés nem mindig fejezi ki azt, amit az ember érez – vagy amit szeretne –, s így  gyakran megtévesztő. Előfordulhat az is, hogy valamelyik fél akarva‐akaratlan „megjátssza magát”,  vagyis kifelé mást mutat, mint amit belül gondol vagy érez. Ettől eltekintve a fő nehézség a  viselkedés helyes értelmezése, ami csak egymást jól ismerő embereknek sikerülhet igazán.     Szerencsére vannak bizonyos tipikus viselkedésformák a szeretkezésben, amelyeket a legtöbb ember  – filmekből vagy leírásokból, innen‐ onnan – ismer és elfogad. Ha előbb nem, úgy tizenéves korban  mindenkiben kialakul egy elképzelés arról, hogyan kell viselkedni a szeretkezés közben. Aztán, ha sor  került rá, akaratlanul is igyekszik elképzelésének megfelelően viselkedni. Ha megkérdeznék: miért  épp így viselkedik, nem tudná megindokolni – vagy csak olyasmivel, hogy „ez így jó, így természetes”.  (Valójában mert ezt ismeri, s mintaként ez rögződött meg benne.)     Hogy milyen ez a spontán viselkedés, ami irányítás is? Egyéni eltérései ellenére is vannak tipikus  változatai.     A legprimitívebb változat szerint például az 1‐2 perce fennálló merevedés azt jelenti, hogy rá kell  térni a közösülésre (függetlenül attól, hogy a nő mennyire izgult fel). Talán mondanom sem kell,  hogy ez a változat nemcsak primitív, hanem káros is, hiszen a férfit a korai magömlés irányába viszi, a  nő kielégülését pedig erősen akadályozza.     Egyébként a közösülésre való rátérés időpontja és mikéntje a kölcsönös irányítás egyik fő kérdése. A  partnerek önkéntelenül is szokták jelezni valamennyire, hogy hol tartanak a szexuális felizgulásban.  Kivéve ha gátlásosságuk, szégyenlősségük folytán lehetőleg minden megnyilvánulást elfojtanak. Ám  ha az izgalom és élvezet szabad utat kap, sokféleképpen jelentkezhet. Így például testi (fiziológiai)  tünetekben, testhelyzetek és mozdulatok formájában, azonkívül hangokkal és szavakkal.     A testi tünetek közül igen „beszédes” például a kipirulás, amely rendszerint heves szívdobogással jár  együtt. Ilyesmit persze nemcsak a szexuális izgalom válthat ki, de a szeretkezés során nagyon  valószínűsíti annak bekövetkeztét. További ilyen testi tünet a nőnél a hüvelyváladék bőségesebb  termelődése, a nagy‐ és kisajkak megduzzadása (a csiklót is beleértve), ami tapintással könnyen  megállapítható. A férfinál ilyen a merevedés, esetleg az előváladék megjelenése. Mindkét félnél ide  tartozik a hevesebb légzés.     Ha az említett testi tünetek már percek óta tartanak, sőt, fokozódnak, az kétségkívül jelezheti az  orgazmus közeledését. Gondot csak az okozhat, hogy ezek rendszerint nem egyszerre, egyidejűleg  következnek be a szeretkező partnereknél, hanem az egyiknél gyorsabban, a másiknál lassabban…  Többnyire a nők azok, akik nehezebben jönnek bele, és lassabban jutnak el a csúcspontig. Ami azt  jelenti, hogy könnyen lemaradnak, ha a férfi csak magával törődik, vagy nem tudja bevárni,  kielégüléshez segíteni partnerét.  

  Épp ezért kell az irányítás!     Ennek már kicsit tudatosabb formái a testhelyzetek és mozdulatok. Ha valaki elhúzódik vagy úgy  helyezkedik el, hogy a másik lehetőleg ne férjen hozzá bizonyos testrészéhez, esetleg éppen elveszi  onnan a másik kezét vagy ráteszi egy másik testrészére – anélkül, hogy szólna egy szót –, ez már  irányítás! Bizonytalanabb értelmű viszont a kapkodó vagy heves mozgás, mert ez jelenthet például  felszólítást az utánzásra, a kielégülés közeledését, kívánását vagy erőltetését stb.                 A spontán mozgás tehát nem elegendő.                 Megbízhatóbb formái a spontán irányításnak a hangok és a szavak. Ez utóbbiak sajnos jóval  ritkábbak, mert sokan úgy vélik: fölösleges vagy éppen zavaró a szeretkezés közben beszélni. Kisebb‐  nagyobb hangok, sóhajok, nyögdécselések, apró nevetések és hasonlók viszont szinte mindenkinél  előfordulnak.     Ezek „csak úgy maguktól jönnek”, s a hozzájuk tartozó arcjátékkal, gesztusokkal, mozdulatokkal  együtt jól tükrözik a partnerek lelkiállapotát, szexuális izgalmuk fokát.     Persze ezek is lehetnek félrevezetőek. Amikor például teljes sötétségben és csendben szeretkeznek  (nehogy észrevegye valaki), akkor a félig visszafojtott hangok jelentése is bizonytalanná válik. Máskor  meg „túljátssza magát” az egyik fél, kiadott hangjai sokkal többet sejtetnek, mint ami van. Nem  föltétlenül a másik megtévesztése végett. Lehet, hogy azt hiszi: így majd jobban belejön. S észre sem  veszi, hogy lassan átcsúszik az erőltetésbe…                      Külön is foglalkozni egymással!                      Mint láttuk, a spontán irányítás minden változata elég bizonytalan. Valójában nem is igazi  irányításról van szó, hanem csak olyan megnyilvánulásokról, amik esetleg irányíthatnak is. Így aztán a  szexuális összehangolódás is lassan és bizonytalanul történik (ha ugyan történik).     Épp ezért ajánlatos egymás irányításának megtanulására külön odafigyelni, s azt okosan  begyakorolni. A szándék sokszor meg is van erre. Csakhogy ez önmagában ritkán elegendő. A  szándék első buktatója, hogy a szeretkezők általában egyszerre és egyidejűleg foglalkoznak  egymással, így aztán vagy önmagukra figyelnek vagy a másikra, mert kétfelé figyelni a szexuális  izgalom állapotában igen nehéz. Úgy is mondhatnám: az önzőbbek csak, magukra figyelnek, a  gátlásosak pedig csak a másikra. S ez alól rendszerint csak a szeretkezés első percei a kivételek.     Természetesen egyik sem jó. Kétfelé figyelni viszont nem egyszerű elhatározás kérdése; ez  legtöbbször nagy gyakorlatot igényel.     E gyakorlat megszerzésének első, hatékony lépése az lehet, hogy a szeretkezők külön‐külön (is)  foglalkozzanak egymással, éspedig fölváltva. Ezt érthetően csak az előjátékok, illetve az ún. petting  során lehet megtenni (a közösülés során csak nagyon részlegesen, illetve gyors váltakozással.).     Ennek az az előnye, hogy csak egyfelé kell figyelni, hosszú perceken át: vagy önmagunkra, vagy a  partnerre. Így ugrásszerűen megnő a lehetősége annak, hogy az ember megtanuljon jól odafigyelni 

saját élvezetére és annak fokozására, majd – a „szerepcsere” után – a partner élvezetére is. Tehát  szexuális szempontból jobban megismeri önmagát és a másikat, s egyre könnyebb lesz számára a  szeretkezés folyamatának olyan irányítása, hogy mindketten a maximumot kapják.     Az egymással való külön foglalkozások során több alkalom nyílik az örömszerző kísérletezésére,  különféle szeretkezési lehetőségek kipróbálására. Így válhat a szeretkezés még érdekesebbé;  sablonos rutinból kreatív folyamattá. S éppen ezért az ilyen külön foglalkozásokat akkor sem  ajánlatos abbahagyni, ha az egymás irányítása és a szexuális összehangolódás már gyakorlattá vált.  (Az egymással váltakozva folytatott kísérletezés ilyenkor persze már magasabb fokú.)                      Masszírozás, simogatás                     Egymás irányításának kipróbálását legegyszerűbb masszírozással kezdeni. Valószínűleg inkább  csak az idősebb partnerek, házastársak szokták egymást masszírozni, pedig ez minden életkorban  nagyon kellemes.     A masszírozás eredetileg nem szexuális ingerlés, bár bizonyos formái erre is felhasználhatók. Egy jó  masszírozás mindenképpen jól előkészíti a szeretkezést: ellazít, kellemes közérzetet teremt stb.  Külön előnye, hogy sokkal könnyebb közben a part‐ ner irányítását gyakorolni, mint a szex során.     Például úgy, hogy a partnerek egyike meztelenül hasra fekszik, a másik pedig tetőtől talpig  végigmasszírozza, miközben kapja az irányítást (például „ott a lapockám alatt, kicsit erősebben…  most lejjebb…”). Ezt még a különben gátlásos ember is könnyen meg tudja tenni, s így szinte  észrevétlenül belejön partnere irányításába. A test végigmasszírozása egyébként a legjobb módja  annak, hogy partnerünk testét alaposan megismerjük. Hiszen ilyenkor csak rá figyelünk: látjuk is,  tapintjuk is, s halljuk, hogy élvezi…     Előfordulhat azonban, hogy a masszírozott partner végig csendben marad, s így a vele foglalkozó  nem tudja: jólesik‐e neki vagy sem. Ha ezen hosszabb ideig nem változtatnak, a masszírozás könnyen  gépiessé és unalmassá válhat. Épp ezért nem kell belenyugodni a visszajelzés hiányába, hanem  kérdezgetni kell a masszírozottat: jó‐e neki, hol és hogyan szeretné stb. Ha érződik rajta, hogy  feszült, ideges, meg kell próbálni megnyugtatni, biztatni, hogy lazítson, és csak a masszírozásra  figyeljen.     Még ennél is többet ér, ha jó példát mutatunk neki, vagyis messzemenően irányítjuk, amikor ő  foglalkozik velünk.     Sokan kérdezik: milyen gyakori legyen és meddig tartson egy‐egy ilyen masszírozás?     Egyikre sem lehet pontos receptet adni, hiszen sok függ a rendelkezésre álló időtől és  körülményektől. Ha igény és mód van rá, törekedni kell a rendszeres együttlétekre és gyengéd  játékokra egymással. A kölcsönös masszírozás után át lehet térni a simogatásra, amit először szintén  hason fekve, de aztán hanyatt fekve is lehet élvezni és irányítani!     Az ilyen simogatás már kifejezetten szexuális ingerlés. Hiszen hanyatt fekvés esetén jóformán ki sem  lehet kerülni a fő erogén zónákat: a nemi szerveket, a melleket s a többit.    

Itt egy dolgot mindjárt hangsúlyozottan az olvasó figyelmébe ajánlanék: sohasem a nemi szerv  simogatásával kezdjük! Különösen akkor ne, ha még nem alakult ki a simogatott partnerben  komolyabb szexuális izgalom (amit jól mutat például a hímvessző merevedése). A nemi szerv hatásos  ingerlése ugyanis föltételez bizonyos ráhangoltságot, aminek kialakulásához több‐ kevesebb idő kell.  Ennek hiányában az ingerlés hatástalan, ami aggályos önfigyelést kelthet és szexuális kudarcot  okozhat.     A simogatás tehát inkább valahol máshol (például az arcon vagy a kezeken) kezdődjön, s csak  fokozatosan közelítsen a nemi szervhez. Különös figyelmet fordítsunk a mellek és a combok  simogatására, hiszen ezek is fontos erogén zónák. A nemi szervhez érve először csak futólag és  könnyedén simogassuk. Huzamosan csak akkor, ha nyilvánvaló jelei vannak a szexuális izgalomnak és  élvezetnek.                      Szájjal ingerlés                      A szeretkezés során sokféleképpen lehet örömet szerezni egymásnak. A simogatás,  masszírozgatás, vagyis a kézzel ingerlés mellett a csókolgatás és nyalogatás, vagyis a szájjal ingerlés a  másik fő lehetőség.     Ez éppúgy irányításra szorul, mint az előző. Még a csókolózást is lehet irányítani az ajkak és a nyelv  mozgatásával, a fej elfordításával (persze úgy, hogy az ajkak együtt maradjanak), a testhelyzet  változtatásával stb. De különösen akkor van lehetőség az irányításra, ha csak az egyik csókolgatja a  másikat.     Ez a csókolgatás az egész testre, annak bármely részére kiterjedhet, a nemi szerveket is beleértve.  Nincs „tilos zóna” – ahol jó (mindkettőnek!), ott szabad! Csak persze – talán mondanom sem kell – az  előzetes, alapos tisztálkodásra ügyeljünk. (Piszkos testrészek csókolgatása nem élvezet!)     A csókolgatás természetesen elsősorban a főbb erogén zónákra szokott kiterjedni, ami érthető. A  férfiak előszeretettel csókolgatják a női melleket. Sőt gyakran szívják is, mint ahogyan egy csecsemő  szopik. (Ezzel fölidézik az ősi reflexet és a szopás élvezetét.) A legtöbb nő ezt nagyon élvezi; közelebb  kerül ezáltal a kielégüléshez – sőt, előfordulhat, hogy ki is elégül tőle. De persze csak akkor, ha az  ingerlés éppen megfelelő; nem túl erős, de nem is túl gyenge stb. S mitől lesz megfelelő az ingerlés?  Az irányítástól.     De hogyan lehet e csókolgatást irányítani?     Például úgy, hogy két kezünkkel megfogjuk a csókolgató fejét és szelíd mozdulatokkal vezetjük. Ami  nyilván csak úgy sikerülhet, ha az illető hagyja magát vezetni, vagyis nem erőszakos, hanem  alkalmazkodó. (Szükség esetén persze szólhatunk is neki.) Ez természetesen nemcsak a mellek,  hanem a nemi szerv csókolgatására is érvényes. Itt talán még fontosabb az irányítás, hiszen a nemi  szerv általában érzékenyebb, mint a mellek. Tehát még jobban ügyelni kell, hogy a csókolgatásos  ingerlés megfelelő legyen.     A szájjal ingerlést bonyolítja, hogy közben többnyire kézzel ingerlés, simogatás is történik. Így  természetesen mindkettőt irányítani kell. Ami nem kis feladat, még akkor sem, ha éppen egyáltalán 

nem akarjuk viszonozni az ingerlést. Ez sokaknak azért nehéz, mert úgy tudják, a szeretkezésben  mindennek kölcsönösnek kell lennie, s a partner el is várja, hogy rögtön viszonozzák, amit ad.     Ebből csak a kölcsönösség igaz, de az már nem, hogy a viszonzásnak egyidejűleg kell történnie.  Ugyanis mindent egyidejűleg viszonozni szinte lehetetlen, s erre törekedni csaknem biztosan  kudarcokhoz vezet. (Ezért indokolatlan például az egyidejű kielégülésre törekvés is.) Elegendő, ha a  kölcsönösség hosszabb távon érvényesül. A szeretkezésben tehát lehetnek kisebb‐ nagyobb  szakaszok, amikor csak az egyik foglalkozik a másikkal; az pedig csak élvez és irányít.     A kölcsönös és egyidejű ingerlésre a csókolgatás terén is csak akkor érdemes rátérni, ha a külön‐ külön ingerlés már jól irányított és élvezhető. Ez érvényes az ún. franciázásra, vagyis a nemi szervek  egyidejű, kölcsönös szájjal ingerlésére is.                      Irányítás hangokkal, szavakkal                      A szeretkezés során kiadott hangok általában igen megbízható visszajelzései az illető  lelkiállapotának és szexuális izgalmi szintjének. Ha csak egy kicsit is ismerjük a partnert, elég jól  megítélhetjük (különösen, ha látjuk is!), hogy mit jelentenek a belőle feltörő hangok.     De azért persze ebben sem ajánlatos vakon bízni. Egyrészt a saját hangulatunk, beállítottságunk  torzíthatja az észlelést, másrészt a partner mutathat akarva‐akaratlanul kevesebbet vagy többet  annál, amit érez. Különösen a kimondott szavak esetében nehéz a helyes megítélés, hiszen ezek  tartalma eltérhet attól, amit más jelekből tudni vélünk.     Pedig különben a szavak az irányítás legbiztosabb és legfinomabb eszközei lehetnek. Így lehet  pontosan tudomására hozni a partnernek, mit várunk tőle, illetve mennyire élvezzük, amit csinál.  Érdemes tehát ezt megtanulni: hogyan lehet szeretkezés közben szavakkal is irányítani a partnert.     Ilyenkor nyilván szóba sem jöhetnek a hosszabb, aprólékos magyarázatok. (Ezt megtehetjük előtte  vagy utána.) Szeretkezés közben elég egy‐két szó is. (Pl. „Pihenjünk kicsit”, vagy „Ne olyan erősen”,  vagy „Így most jó!”)     Az ilyen irányítás persze nem zárja ki a helyzetből adódó kedveskedést, gyengéd becézgetést a  szavakkal, amikor partnerünket édesnek, aranyosnak, tündérinek nevezzük, vagy „szeretői erényeit”  dicsérjük stb. Kár, hogy erről sokan megfeledkeznek (s így sok szeretkezés „néma küzdelemmé” vagy  egyszerű, biológiai történéssé válik).     A szeretkezés közbeni, pár szavas irányítással azonban még nem biztos, hogy teljesen megoldódik a  szexuális összehangolódás problémája. Mindenképpen ajánlatos, hogy a szeretkezés után beszéljük  meg partnerünkkel annak értékelését és tanulságait. Így derülhet ki, hogy minden rendben volt‐ e,  mennyire sikerült a partner kielégülése, s mit kellene tenni, hogy legközelebb (még) jobban  sikerüljön.     Ezzel kapcsolatban egy dologra hívnám föl a figyelmet: Ne csak annyit kérdezzünk a partnertől, hogy  „Jó volt?” Az erre adott igenlő válasz ugyanis önmagában megtévesztő lehet. Attól, hogy valakinek jó  volt, még nem biztos, hogy ki is elégült, vagy hogy mindennel elégedett. Tehát lehetőleg ezekre is 

kérdezzünk rá. Aztán kérdezzük meg: mit szeretne másként vagy mit próbálna ki szívesen? Vagy hogy  nem zavarja‐e őt valami a szeretkezés közben stb.?     S természetesen ne csak kérdezzünk, hanem válaszoljunk is partnerünk kérdéseire. Ha nem kérdez  rá, magunktól is elmondhatjuk, milyen élmény volt számunkra a szeretkezés, mit élveztünk a  legjobban és mit a legkevésbé; min szeretnénk változtatni és hogyan. Ugyanígy elmondhatjuk,  milyennek tartjuk a szeretkezést a partner szempontjából – nem hallgatva el esetleges kétségeinket  sem. Ez nagy segítség lehet a partner számára, aki talán nem merte vagy nem tudta volna  megfogalmazni véleményét (s így nem derült volna ki, aminek ki kellett derülnie). Ne feledjük: az  összehangolódás előfeltétele az őszinte önfeltárás! Csak így lehet – mindkét fél érdekében –  befolyásolni, irányítani egymást!                    10. Változatosság, rugalmasság a szexben                          Maga a tény, hogy az erotikus örömszerzésnek sokféle módja és lehetősége van, önmagától  kínálja az általánosított tanulságot. Amit már a régi latinok ismertek és szállóigévé tettek: „Varietas  delectat!” – vagyis a változatosság gyönyörködtet.       Ez az ősi bölcsesség természetesen nemcsak a szexre, az erotikára érvényes, hanem minden emberi  tevékenységre. Az egyhangúság, az örökös ismétlődés hamar telítettséget, megunást, sőt viszolygást  idéz elő. Érthető, hogy az ember mindenben törekszik a változatosságra – bár ugyanakkor  állandóságra és biztonságra is van igénye. A kettő mértéke egyénileg igen eltérő lehet.     A kérdés mármost az, hogy a szexben mennyiben érvényesül a változatosságra és/vagy állandóságra  törekvés? Továbbá melyik a jobb – és hogyan befolyásolható mindez?                      Az egészséges, érett szex jellemzői                      Mindenekelőtt látnunk kell, hogy egyik sem eleve meghatározott vagy velünk született,  ösztönös törekvés. Különösen nem abban az értelemben, ahogyan sokan gondolják, hogy ti. a férfi  „természeténél fogva” a változatosságra, a nő pedig az állandóságra törekszik.     Az ilyesfajta hiedelmeket a történelmi körülmények magyarázzák: a férfiaknak a múltban jóval több  lehetőségük volt a változatosságkeresésre, s nagyobb igényük is volt rá, mint a nőknek, éppen  társadalmi helyzetüknél fogva. Ez azonban napjainkban megváltozott. Ebből a szempontból ma már  nincs lényeges különbség a férfiak és a nők között; inkább csak egyéni különbségek vannak, 

függetlenül a nemtől. A mai nők egyre inkább igénylik a változatosságot, mert önállóbbak, s így  helyzetük stabilabb.     Vagyis sem a változatosság, sem az állandóság igénye nem biológiailag meghatározott, bár  mindkettőnek életfontosságú szerepe van. A körülményektől és az egyed fejlettségétől függ, hogy  mikor, melyik kerül előtérbe. Amíg valaki bizonytalan vagy tájékozatlan – például mert váratlan, új  helyzet elé került –, addig számára az állandóság, a stabilitás a fontos: az, hogy legyenek fogódzói,  amikbe kapaszkodhat. Ám ha már megbarátkozott a helyzettel, ha kiismeri magát és biztonságosan  mozog, akkor egyre inkább szükségét érzi a változtatásnak.     Persze akik örökké bizonytalanok vagy nehezen tájékozódnak, azoknál az állandóság és biztonság  igényét sohasem váltja föl a változatosságkeresés. De ez már többé‐kevésbé abnormális eset. Az  egészséges, jól fejlett embernek rendszeres és határozott igénye, hogy számára új dolgokat ismerjen  meg, hogy változtasson addigi életmódján, tevékenységén.     De hogyan érvényes mindez a szexre?     Ma már tudjuk, hogy az ember szexuális viselkedését nem szabályozzák ösztönök, ezért e téren is  mindent tanulnunk kell. Már kisgyermek korunkban sok mindent megtanulunk anélkül, hogy  akarnánk pusztán véletlen megfigyelések alapján. Mégis gyakran kerülünk váratlan helyzetekbe  felnövekedésünk során. Ezekből eleinte kimenekülünk (ha tudunk), vagy meglévő ismereteinkbe,  szokásainkba kapaszkodunk – vagyis erős az állandóság‐ és biztonságigényünk. De mihelyt  tájékozódtunk és kialakítottuk a szükséges készségeket, „felfedezőútra” indulunk, hogy újabb  ismereteket és élményeket szerezzünk.     Ez persze nem mindenkire egyformán jellemző. Elsősorban a tizenéves korban dől el, hogy  kialakulnak‐e azok a szexuális készségek – vagy éppen képességek –, amelyek birtokában bátran és  eredményesen indulhat felfedező útra a férfi vagy a nő.     Milyen készségekről és képességekről van szó?     Mindenekelőtt a fejlett szexuális reagálókészségről, amely lehetővé teszi, hogy a fölismert és  elfogadott szexuális ingerekre megfelelő szexuális viselkedéssel válaszoljunk: izgalomba jöjjünk, azt  élvezzük, sőt a kielégülésig (vagyis az orgazmusig) is eljussunk. Az orgazmuskészség akkor nevezhető  fejlettnek, ha többféle módon és elég könnyen kiváltható. Például nemcsak önkielégítéssel és  közösüléssel, hanem a petting (vagyis szerelmi játékok) különféle változataival is. Sokan összekeverik  a nemi érettséget a szexuális viselkedés érettségével, pedig a kettő nem ugyanaz! A nemi érettség  lényege: testi alkalmasság az utódnemzésre – vagyis a fiúk esetében a magömlés, lányoknál a  peteérés rendszeressége. Nők esetében ez még orgazmuskészséget sem igényel. A pszichoszexuális  érettség lényege viszont a normális, felnőttes szexuális kapcsolatra való lelki alkalmasság! Ez  szerencsés esetben a nemi éréssel párhuzamosan is kialakulhat, de általában csak az azt követő  években.     Ahogyan azt a párválasztásról szóló könyvemben írtam, a pszichoszexuális érettségnek két  főjellemzője van: Az egyik a szexuális partner iránti igény, vagyis a párkereső beállítottság, illetve  törekvés. A másik az egyén képessége arra, hogy hozzáillő partnert találjon, s vele kölcsönösen  kielégítő kapcsolatot létesítsen. Sajnos a kettő nem mindig jár együtt.     Jogosan kérdezhető viszont, hogy mi köze van a pszichoszexuális érettségnek a változtatási  törekvéshez? S itt nem árt, ha mindjárt tisztázunk egy esetleges félreértést. Az érett, egészséges  szexualitás jellemzője, hogy sokféle szexuális ingerre sokféleképpen tudunk reagálni, s igényeljük is a 

változatosságot. Éspedig a helyzetek és ingerlési módok változatosságát. Ez azonban természetesen  nem feltétlenül jelenti a partnerek változatosságát! Hiszen hiába változnak a partnerek, ha a helyzet  és ingerlési mód változatlan marad; viszont ugyanazzal a partnerrel is vég nélkül lehet változtatni az  említetteket.                      Stabil párkapcsolat; a változatosság kerete                      Sajnos a legtöbb pár – főleg ha házaspár – nem tekinti az együttélést a teljes szexuális  szabadság lehetőségének. Ehelyett hajlamosak arra, hogy vágyaikat és szexuális fantáziáikat  elnyomják s a szokások rutinjába merevedjenek. E rutin során a szex fokozatosan elszürkül, a  „szeretkezés” egyszerűen a testi szükségletet kielégítő „nemi életté” válik. A kettő között pedig elég  nagy a különbség! A szeretkezés – különösen az együttjárás, az udvarlás során – a pozitív érzelmek, a  szeretet közlésének eszköze, mintegy „a szeretet hőmérője” (aminek hőfokából és gyakoriságából a  szerelem állapotára következtetnek). Az együttélésben viszont már nincs szükség a szeretet vagy a  szerelem ilyen bizonyítékára. Így aztán a szexre sem figyelnek jobban a partnerek, mint bármely más  testi szükségletük kielégítésére (például a jóllakásra vagy a kialvásra).     A szexnek ez a másodrangú szerepe végeredményben annak leértékelését jelenti, s előbb‐ utóbb  könnyen a csalódás érzését kelti egyik vagy mindkét partnerben. Nehéz belenyugodni abba, hogy a  szex elvesztette régi varázsát, sőt, még az egymás iránt érzett szeretet is kérdésessé válhat.     Akik ebbe nem tudnak belenyugodni, ilyenkor esetleg vesznek egy szexuális felvilágosító könyvet,  hogy szextechnikai ismereteiket bővítsék. Ezáltal remélik visszanyerni a szexuális együttlétek eredeti  érdekességét. Kezdetnek ez nem is rossz, csak éppen – hosszabb távon – nem elegendő. A  szextechnika csupán előfeltétele a kreatív szexnek! Ugyanígy előfeltétele az egymás közti bizalmas,  jó viszony, s az, hogy a szexet ne kötelességnek, a szeretet elvárható bizonyítékának, hanem játéknak  és kikapcsolódásnak tartsák.     John Norman, a Fantáziadús szex című könyv szerzője szerint az igazán jó szexhez éppen a házastárs  az ideális partner. No, persze csak akkor, ha megfelel az előbb említett három feltételnek. Amiben az  is benne van, hogy mentes az olyan, tipikus szexuális előítéletektől, mint például, hogy a szex  lényege a közösüléssel történő kielégülés, vagy hogy a magömlés a szeretkezés végét jelenti. S  általában nem ragaszkodik mereven a kialakult szokásokhoz (sem az időpontot, sem a helyet  illetően).                      Időpontok és helyzetek                      A megélhetési nehézségek és a több műszakos munka miatt kialakult például az a szokás,  hogy a szexre általában csak este, lefekvés után, elalvás előtt kerül sor (ha sor kerül egyáltalán).  Vagyis fáradtan, kimerülten, a megszokásnak – vagy kötelességtudatnak? – engedve, amúgy  mellékesen, „legyünk túl rajta” alapon. S közben talán nem is sejtjük,hogy ez a lehető legrosszabb  időpont és helyzet a szex élményminősége szempontjából.    

Nem várhatunk magas színvonalú szexet sem partnerünktől, sem önmagunktól, ha egy munkával és  egyéb programokkal zsúfolt nap legvégére hagyjuk! Z. Wanderer és E. Fabian amerikai szexológusok  erről a következőket írják: „Ha azt akarod, hogy nemi életed tartósan jó legyen, akkor legalább annyi  figyelmet szentelj neki, mint más olyan tevékenységnek, ami teljes energiabedobást igényel. Ennek  érdekében ne hagyd a véletlenre, hanem készülj rá és tervezd meg… Ha fáradt vagy, feküdj le és  aludj, de ne legyen szex, azt hagyd máskorra – például reggelre…”     Ez a tanács jól hangzik, s a magam részérői messzemenően egyetértek vele. De szinte hallom az  ellenvetéseket: reggel nincs időm ilyesmire, mert rohanni kell (nekem vagy a páromnak)… reggel  még álmos vagyok a szexhez, mert nem alszom ki magam… stb.     Ezek az ellenvetések azonban nem elég megalapozottak. Az említett akadályok ugyanis  kiküszöbölhetők. Az első esetben például úgy, hogy az ébresztés korábban történik a szokásosnál  (legalább másfél órával), amihez persze ugyanannyival korábban kell lefeküdni is! A második esetben  is biztosítani kell a kialváshoz szükséges időt. Ez esetben nem baj, ha kicsit álmosan ébredünk, s  félálomban bújunk össze: a simogatás, no, meg egy kellemes zene megteszi a hatását. (Jó zenét  könnyű találni a rádión.)     Ha pedig valaki hajlamos a reggeli szex után újra elaludni, akkor állítsa be még egyszer a vekkert… Ha  viszont semmiképpen sem alkalmas a reggel a szeretkezésre, úgy napközben is találhatunk megfelelő  időpontot (ha nem is mindennap) – ez csak tervezés és szervezés kérdése. Sokan dícsérőleg  nyilatkoznak a délutáni szexről, amire érdemes egy jó órát biztosítani.     Ha sem reggel, sem napközben nincs időnk, este pedig fáradtak vagyunk, – nos, akkor mit tehetünk?  Mondhatnám, hogy pihenjük ki egy kicsit a napi munkát, de még az alváshoz készülő, végleges  lefekvés előtt kerítsünk sort a szexre. Csakhogy ahol család és jövés‐menés van, ott ez nehezen  megoldható. Ezért inkább azt javaslom, hogy lefekvés után szundikáljunk egy kicsit, de aztán –  hacsak nem alszunk el mélyen – közeledjünk alvó partnerünkhöz, s óvatos simogatással ébresszük  érzéki örömökre. Valószínűleg nem fog haragudni érte.                      Havivérzés és terhesség idején is!                      A szex időzítésének vannak különleges esetei.     Ilyen mindenekelőtt a nő havivérzésének időszaka, amit sokan még ma is tabunak tekintenek a szex  szempontjából. Pedig ez nemcsak, hogy indokolatlan, hanem mulasztás is, mert ma már tudjuk, hogy  a nők éppen a menstruáció közeledtével igénylik leginkább a szexet, s ez a vágy többnyire a havi  vérzés során is fennmarad.     Orvosi szempontból a nemi élet ilyenkor sem kifogásolható, ha az érintettek nemcsak előtte, hanem  utána is gondosan megmosakodnak. Ha viszont bármelyiküket nagyon zavarja a vérzés, a nő  megteheti, hogy egy tampont fölhelyez mélyen a hüvelybe. (Ennek lehet egy olyan hátránya, hogy a  hüvely túl szárazzá válik általa, tehát síkosító krémet vagy olajat kell alkalmazni.) Egyeseket azt tart  vissza, hogy az ágynemű esetleg véressé válik, pedig ez könnyen elkerülhető egy megfelelően  elhelyezett törülközővel. Még biztosabban elkerülhetők az ilyen „árnyoldalak”, ha nem az ágyban,  hanem meleg zuhany alatt kerül sor a közösülésre…   

 Előfordulhat azonban, hogy valamilyen oknál fogva mégsem lehet szó közösülésről a havivérzés  alatt. De miért jelentené ez azt, hogy akkor szexről szó sem lehet? Hiszen a szex nem csak – és nem  feltétlenül – közösülésből áll, hanem (mint azt már bőven láthattuk) sok egyéb lehetősége is van: az  ún. petting ezernyi változata. Egyetlen kivételt kell csak megemlítenünk: „franciázni”, s egyáltalán a  nőt szájal ingerelni ilyenkor természetesen nem javasolt. De minden egyéb nemcsak szabad, hanem  ajánlatos is!     A havivérzések tehát alkalmat adnak a szokványos közösüléstől való eltérésre, s így a szex  változatosabbá tételére.     Kicsit hasonló a helyzet a terhességgel. Ilyenkor sem indokolt abbahagyni az erotikus örömszerzést!  Téves elképzelés, hogy a terhes nő nem kívánja az szexet! Lehetnek ugyan időszakok – hogy mikor (a  terhesség elején vagy a vége felé), az egyénileg változó –, amikor kevésbé kívánja, de az is  előfordulhat, hogy jobban kívánja! S hasonló a helyzet a férfinél is: egy terhes nő, aki az ő gyerekét  hordozza, többnyire kívánatosnak tűnik számára.     A szex időzítésének ilyenkor sem kell lényegesen eltérnie a más időszakokban beválttól. Semmi sem  indokolja például, hogy ritkábban kerüljön rá sor. Az esetleges reggeli rosszullétek ideje persze  kihagyandó, egyéb kihagyások azonban csak orvosilag indokolt esetben (például koraszülés veszélye  stb.) következzenek.     Nem mindegy azonban – főleg a harmadik hónaptól kezdve –, hogyan, milyen testhelyzetben kerül  sor a szexre. A hagyományos testhelyzet (amikor a férfi ráfekszik a nőre) kerülendő ugyanúgy, mint a  mélyre hatoló és heves lökések, ez talán nem szorul magyarázatra. Ajánlatos viszont, hogy a  közösülésre oldalt fekvő helyzetben, hátulról kerüljön sor. (Ha egyáltalán sor kerül közösülésre, s  nem a petting változatos formáival szereznek egymásnak örömet.)     A szülés körüli hetekben a közösüléstől mindenképpen tartózkodni kell, ám ez sem jelenti a  pettingtől és a kielégüléstől való tartózkodást!                      „Ösztönösség” – vagy felkészülés?                      Még ma is sokan úgy gondolják, hogy a szex valami „ösztönös” dolog, aminek magától kell  jönnie, mert „úgy természetes”. Ezért aztán idegenkednek attól, hogy előre megtervezzék akár az  időpontját, akár a szeretkezés alakulását.     A véletlenre bízott szex persze csak véletlenül alakul jól. Végre tudomásul kellene venni, hogy az  ember nem ösztönlény, viselkedése nem biológiailag programozott, szexuális késztetései  homályosak és elnyomhatók, tehát e téren is mindent meg kell tanulnia. Attól vagyunk emberek,  hogy képesek vagyunk tudatosan alakítani minden cselekedetünket.     S ez a szexuális viselkedésre is érvényes!    Ennek megfelelően ajánlatos, ha felkészülünk rá és igyekszünk azt tervszerűen alakítani. Mint láttuk,  fontos az időpontok megfelelő kiválasztása és elegendő idő biztosítása. Azonkívül ugyanúgy kell  készülni rá, mint más, fontos tevékenységekre.    

Az együttélésnek megvan az az előnye, hogy egymás elfoglaltságának és rendszeres együttléteinek  ismeretében nem kell a véletlenre bízni, hanem meg lehet tervezni a szeretkezéseket. Érdemes  átgondolni, hogy mikor, hol és milyen körülmények között lenne legkellemesebb a szex. Ez a  tervezgetés a legjobb előkészület, mindkét részről elősegíti a ráhangolódást és a változatosságot.  Persze mindent lehet rosszul csinálni, a tervezést is. Ami akkor rossz, ha merev. Előfordulhat, hogy  valaki úgy tervez: a szexre hetenként kétszer, szerdán és szombaton kerül sor, előkészületként pedig  megiszunk fél liter konyakot. Talán mondanom sem kell, nem ilyen tervekre gondoltam. Hanem  rugalmas, kulturált, verbális tervekre mint irányvonalakra, amelyektől bármikor el lehet térni, ha a  helyzet úgy kívánja.     A tervezés és felkészülés időt vesz igénybe. Éspedig olyan időt, amikor egyedül vagyunk és  figyelmünket nem köti le más, fontos elfoglaltság (legföljebb a rutinos dolgok, például fürdés,  étkezés stb.) A lényeg az, hogy foglalkoztasson a szexuális kapcsolat megélénkítésének gondolata.     Kiindulópontként azt ajánlom: képzeljük olyannak a szexegyüttlétet házastársunkkal, mintha a  szeretőnkkel találkoznánk! Egy titkos viszony találkozójára nyilván lelkesen készülődnénk, mindent  átgondolva. Ugyanígy a házastársunkkal se egyszerűen egy kis megkönnyebbülést keressünk, mint  amikor egy pohár vizet megiszunk Hanem várjuk ki, amíg tényleg kivánjuk az együttlétet – és  készülődjünk rá.     Ebből következik, hogy inkább ne legyen túl sűrű a szex (hiszen, ami mindig elérhető, az nem olyan  értékes és fontos, mint amire várni kell). Persze ne essünk itt se túlzásba; bizonyos rendszerességre  szükség van!     A felkészülésnek van testi és lelki (hangulati) oldala. Az előbbi elsősorban gondos mosakodást,  tisztálkodást – s a férfi részéről esetleg borotválkozást jelent. Amikben akár segíthetünk is  egymásnak. Használhatunk illatszereket, krémeket és síkosító oldatokat is. Hangulati szempontból  ajánlatos megfelelő háttérzenéről gondoskodni (ami halkan szóljon, hogy közben lehessen  beszélgetni).                      Titkos igények és fantáziák                      A felkészülés valójában előkészítést jelent, aminek célja egyrészt az előzetes, másrészt a  közvetlen ráhangolás és irányítás.     Tudnunk kell, hogy helyes szexuális beállítottság nélkül nincs jó előkészítés! Ehhez pedig fontos, hogy  ne legyünk orgazmuscentrikusak! A szexuális együttlét célja és értelme nem a mielőbbi kielégülés,  hanem a közös játék! Aminek sokféle változata lehet. S akkor jó, ha mindkét fél igényei teljesülnek.     Ez pedig csak akkor várható, ha az igények ki is derülnek, s azokat a partner figyelembe veszi. Ám  csak az derülhet ki, amit az ember önmaga számára már tisztázott, tudatosított, s aminek közlésére  képes. Az igények két fő forrása:     1. saját, korábbi élmények, „szép emlékek” és     2. mások kívánatosnak tűnő szexuális élményei (amikről valahogy – filmekből, olvasmányokból stb. –  tudomást szereztünk).  

  Bármelyikre föl lehet hívni a partner figyelmét, akár már jóval a szeretkezés előtt, akár pedig „menet  közben”. S ezzel irányítani lehet egymást – amire többéves házasélet után is szükség van! Egyrészt  mert új igények is fölmerülhetnek, másrészt a régebbi igények módosulhatnak.     Sajnos, előfordul, hogy a párok hosszú évekig (vagy soha) nem hozzák egymás tudomására: mit  szeretnének a szexben – és mit nem. Így aztán könnyen unalmassá vagy terhessé válik az együttlét.  Pedig csak emlékeztetni kellene a partnert a kívánatosabbnak tartott szeretkezési módra, amit  régebben már tapasztaltak vagy amiről tudomást szereztek. (Az utóbbit például így lehet kezdeni:  „Láttam – vagy olvastam –, hogy úgy is szokták csinálni… egyszer mi is kipróbálhatnánk”.)     Régebben azt hitték, hogy csak a férfiaknak vannak szexuális fantáziáik. Ma már tudjuk – különböző  vizsgálatokból –, hogy a nőknek is van, csak sokszor még maguk előtt is titkolják. A cél tehát e titkos  fantáziák tudatosítása, aztán megbeszélése, hiszen ezek színesítik, s teszik izgalmasabbá a szexuális  együttléteket.     S persze a fantáziákat nemcsak megbeszélni, hanem sokszor megvalósítani is lehet! Mégsem  ajánlom, hogy mindjárt ezzel kezdjük. Az első lépés egy kiválasztott vagy elképzelt szexjelenet  fölidézése magunkban, szeretkezés közben anélkül, hogy beszélnénk róla. A második lépés vagy az,  hogy beszélünk róla párunknak – „félszavakkal”, suttogva – vagy pedig megpróbálunk az  elképzelteknek megfelelően viselkedni és a partnert is így irányítani.     A szeretkezés közbeni suttogás csak akkor nehéz, ha eddig a „néma szeretkezés” volt szokásban. Ez  esetben jobb, ha már a szex előtt megkérdezzük párunkat, szokott‐e fantáziálni szex közben. Ha igen,  akkor kérjük meg, hogy mondja el az egyiket, vagy említsen néhány témakört, amiről szívesen  fantáziál. Ha nem, akkor emlékeztessük olyan jelenetekre, amikről lehetne fantáziálni (például  filmjelenetek), vagy mondjuk el egy‐két saját fantáziánkat.                     Erotikus „színjátékok” és kísérletek                      A titkos fantáziák kiélése (elmondása és lehető megvalósítása) megújítja és izgalmassá teszi a  többéves kapcsolatokat is. Ugyanis egyszerre másként kezdünk viselkedni, mintegy fölveszünk egy új  szerepet. Így partnerünket is újszerűen látjuk és az eddigiektől eltérő viselkedésre késztetjük.  (Feltéve természetesen, hogy ő is „benne van a játékban”.)     Az ilyen játékok előfeltétele, hogy tudjunk játékosan szerepet váltani, s bele tudjuk élni magunkat  egy új szerepbe. Persze nem valami tőlünk teljesen idegen szerepbe, hanem olyanba, amit szívesen  vállalnánk, mert közel áll hozzánk, s könnyen bele tudjuk élni magunkat.     Az „erotikus színjátékok” két fő típusát szokták megkülönböztetni. Az egyik a „hatalmi játék”, amely  inkább a férfiakra jellemző; a másik az inkább nőknél előforduló „elcsábítási” játékok. Mindkettő  lényege, hogy az elképzelt jelenet szabad utat enged bizonyos szexuális igényeknek.     A „hatalmi játékban” a birtokbavételnek, a meghódításnak van döntő szerepe. Például olyasminek,  hogy a férfi „elkapja, leteríti és megerőszakolja” a nőt, ahogyan az ősidőkben történni szokott. Ez  persze nem éppen „demokratikus” játék, de az ősi vágyak kielégítéséhez, a „nyers férfiasság” 

átéléséhez elegendő. S érdekes módon igen sok nőnek tetszik, mert bennük meg az „elkapva lenni”  vágya lappang.     Tulajdonképpen az elcsábítási játék is ezeket az ősi törekvéseket elégíti ki. Ha például a nő csak  vonakodva enged a „gaz csábítónak”, aki rátört, ez mindkét fél számára izgalmas játék lehet. Alapja  az a lélektani szabály, hogy az ellenállás és annak leküzdése növeli a vágy feszültségét, értékesebbé  és kívánatosabbá teszi az elérendő célt.     Éppen mivel játékról van szó, mindig fönnáll a szerepcsere lehetősége a hatalmi‐hódítási‐csábítási  játékokban. Egy nő is játszhat hagyományos férfiszerepet, s élvezheti azt. Hiszen ma már tudjuk,  hogy a nőkben is vannak férfias tulajdonságok – mint ahogy férfiakban is sok nőies vonás lehet –, s a  játékos szerepcsere jó alkalom a beleélésre és a látókör szélesítésére. Ezt elősegíti a választott  szerepnek megfelelő öltözködés és hajviselet. (Sőt, akár maszkok!)     Tipikus csábítási játék, amikor a nő ingerlően és kihívóan, majdnem szemérmetlenül viselkedik, a  férfi pedig megpróbál kitérni előle, ám a végén „beadja a derekát”. A legközelebbi együttlétkor pedig  megcserélik a szerepeket. (Ez mellesleg jól fejleszti a rugalmas szerepváltás képességét.)     Az erotikus színjátékok vagy szerepjátékok elsősorban a változatosság vágyára és az akadályok  leküzdésének igényére épülnek és titkos fantáziákat valósítanak meg. A fantáziák lényege:  elképzelni, hogy idegenekként találkoznak; ez fölkelti kíváncsiságukat és vágyukat egymás iránt. A  fantáziák egész „vadak” is lehetnek; csak arra kell ügyelniük, hogy se testi, se lelki fájdalmat,  maradandó sérülést ne okozzanak egymásnak. Ezért ajánlatos előre megállapodni valamilyen  jelzésben, ami azt jelenti: elég!…     Ilyenkor rögtön abba kell hagyni a játékot és megbeszélni az esetleges félreértéseket vagy  torzulásokat. A feszültségeket föloldhatja, ha jót nevetünk a rosszul sikerült játékon. (Vagyis nem  vesszük túl komolyan az egészet.)                 A szeretkezés mindenképpen – örömszerzést célzó – játék, amelyben valamilyen szerepet  akkor is játszunk, ha nem tudunk róla. Ha mindig ugyanezt a szerepet játsszuk, akkor előbb‐utóbb  unalmas és fárasztó lesz. De egy játék azért játék, hogy bátran kísérletezzünk benne. A petting erre  bőséges lehetőséget nyújt, nem is beszélve az ún. „G‐folt” ingerléséről, a többszörös orgazmusokról  és miniorgazmusokról, vagy a távol‐keleti szexuális kultúrában népszerű, orgazmust kerülő  eljárásokról. (Ezekről lásd a megfelelő fejezetben.)     Szóval akárhogy nézzük is, az erotika birodalma olyan hatalmas terület, amelyen mindenki számára  van még fölfedezni és meghódítani való „egzotikus” táj… Szerencsére nincs szükség költséges  expedíciókra ahhoz, hogy felfedező utat tegyünk ebben a birodalomban. Csak egy megbízható társ  és egy jó útikalauz kell.                               11. Meddig tartson egy szeretkezés?        

            Az előzőekben már tárgyaltuk: hogyan irányítsuk egymást a szeretkezésben. Ez tűnt ugyanis az  egyik legalapvetőbbnek a szex kielégítőbbé tétele szempontjából. Hiszen ha nem tudjuk egymásról,  hol tartunk, mennyire élvezzük és mit szeretnénk, akkor alkalmazkodni sem tudunk egymáshoz.  Pedig az ma már nyilvánvaló, hogy a szexben is kölcsönösen alkalmazkodnunk kell, s ez ritkán jön  magától (ahhoz már nagy összeszokottságra van szükség).                      Időbeli alkalmazkodás                      Talán nem kell bizonyítani az alkalmazkodás indokoltságát. Érdekesebb, hogy ki  alkalmazkodjon, milyen téren és hogyan.     Ki alkalmazkodjon? Természetesen a férfi is meg a nő is, hiszen minden egyoldalúság veszélyes lehet.     Milyen téren? Pontosabban: mihez? Ez már bonyolultabb, mert egymás igényeihez kell  alkalmazkodni, s ebbe nemcsak a partner, hanem saját igényeink is beleértendők. Vagyis kétfelé kell  alkalmazkodni. Ráadásul elősegíteni, hogy a partner is ugyanígy tegyen.     Hogyan? Ez a legnehezebb. Nem is lehet rá pontos „receptet” adni, csak néhány irányelvet és tipikus  példát. Az egyéni igények ugyanis rendkívül változatosak, és nem biztos, hogy ami az egyiknek jó, az  a másiknak is megfelel.     A szexuálterápia gyakorlata azt mutatja, hogy sok félreértés, zavar keletkezik, ha rosszul ismerjük a  part‐ ner igényeit. Ez azért van, mert hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy neki is ugyanaz jó, mint  nekünk (vagy mint az előző partnerünknek). Innen‐onnan fölszedett ismeretekből kialakítunk  magunkban valamilyen elképzelést a partnerek várható igényeiről, s ezt akaratlanul „belelátjuk”,  ráerőltetjük.     Okosabb ezért, ha feltételezéseinket eleve megkérdőjelezzük, s igyekszünk megismerni a part‐ ner  valódi igényeit. Jó irányelv ehhez a következő: minden partnert külön meg kell tanulni!     S nemcsak azt kellene megtudnunk, hogy mit szeret és mit nem, hanem azt is, hogy amit szeret, azt  milyen sorrendben és milyen ütemben szereti. Ez teszi lehetővé az időbeli alkalmazkodást – ami  fontosabb, mint gondolnánk!     Hogy miért? Mert akár túl gyorsak vagyunk a partnerhez képest, akár túl lassúak, veszélyeztetjük a  szeretkezés minőségét és kölcsönösen kielégítő voltát. De mi az, hogy túl gyors vagy túl lassú? S  egyáltalán meddig tartson egy szeretkezés?     Előírásokat, „normákat” ugyan itt sem lehet adni, hiszen az időigény is változó, egyénileg eltérő és  viszonylagos. Alkalmazkodni csak a partner már megismert igényeihez lehet. De azért vannak  bizonyos általános, tipikus jellemzők, amikből ki lehet indulni, s ezek viszonyítási pontokat  jelenthetnek a tájékozódásban. Ám itt mindjárt előítéletekbe ütközünk.                      A nők „lassúsága”    

                 Általánosnak mondható vélemény, hogy a nők sokkal lassabban és nehezebben jutnak el a  gyönyör     csúcspontjára, vagyis a szexuális kielégüléshez, mint a férfiak. (Régebben még azt is  megkérdőjelezték, hogy eljutnak‐e egyáltalán. Ennek alapja az volt, hogy sokan valóban nem jutottak  el.)     Ha az eddigi gyakorlatot vesszük figyelembe, akkor ez a vélemény indokoltnak tűnhet. A kérdés csak  az, hogy mi ennek az oka, s lehet‐e rajta változtatni, vagy pedig minden nőre érvényes, törvényszerű  lassúságról van szó?     Gondolom, minden felnőtt olvasó találkozott már olyan nőkkel (vagy legalábbis hallotta hírüket), akik  éppenséggel nem lassúak, hanem „férfiasan gyorsak” a szexben. Ők azok, akik perceken belül ki  tudnak elégülni – ha akarnak. S ráadásul esetleg nem is egyszer.     De az sem ritka, hogy egy nő a szexuális kapcsolat kezdetén ritkán vagy lassan és nehezen elégül ki,  ám aztán fokozatosan belejön, megtanul gyorsan és könnyen kielégülni.     Márpedig ha ez így van, akkor a nők lassúsága a szexben egyáltalán nem szükségszerű, nem belülről,  a „női természethól” fakad, hanem külső okokra vezethető vissza. Például arra, hogy a nő –  neveltetésénél fogva – gátlásos. Vagy valamiért fél a szextől (s ennek nem kívánt  következményeitől), így nehezen tudja magát elengedni. Esetleg még nem volt alkalma kifejlesztenie  szexuális reagálókészségét.     Ilyen és hasonló külső okok gyakran nehezítik a nő gyors kielégülését. Tény az is, hogy a nők  általában érzékenyebbek a külső hatásokra, mint a férfiak. A pillanatnyi körülmények, a partner  viselkedése és a kapcsolat jellege náluk jobban befolyásolja – nehezíti vagy könnyíti – a  ráhangolódást és az érzéki élvezetet.     Nem mintha a férfiakat nem befolyásolnák a körülmények! Vannak helyzetek, amikor egy férfi is  könnyen „le tud lombozódni” vagy nehezen képes izgalmi állapotba kerülni. Ez megint a neveléstől  és az egyéniségtől függ (no meg nem utolsósorban a partnertől). Ám a férfiak annyiban előnyösebb  helyzetben vannak, hogy náluk a serdülőkor mindenképpen meghozza a gyors szexuális reagálás és  kielégülés képességét, míg a nőknél ez sokkal inkább a körülményektől függ.                      A férfiak gyorsasága                      Érdemes ezt a férfihevességet kicsit közelebbről megnéznünk. Úgy tűnik, a gyors reagálás  lehetősége örökletes adottság, amit az emberré válás előtti korszakból hoztunk magunkkal. Ha az  emberszabású (vagy egyéb fajtájú) majmok életét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a hím legtöbbször  pillanatok alatt közösül a nősténnyel, mondhatni „futtában”. Az egész aktus nem tart egy percig, s a  megtermékenyítés máris biztosítva van.     Nyilván az ősember életében, sőt a későbbi történelmi korokban is fontos volt a gyors reagálás  képessége. Egyrészt a férfi különben sok alkalmat elmulasztott volna, pedig hát a nemi élet neki 

nemcsak élvezet, hanem hatalom kérdése is volt. Másrészt az osztálytársadalmak kialakulásával a  férfiuralom (patriarchátus) is megjelenik, így a férfinak legtöbbször eszébe sem jut, hogy visszafogja  magát és alkalmazkodjon a nőhöz.     A régi szokás – a gyors közösülés – ezáltal nemzedékek hosszú során át változatlanul fönnmaradt.  Pedig az emberré válás után (az ősközösségben és később) a nőkben is megjelent és fokozatosan  erősödött a nemi élet élvezetének igénye. A gyors kielégülés képességét azonban csak keveseknek  sikerült kialakítaniuk.     Tény viszont, hogy az életviszonyok javulásával és a társadalom fejlődésével a nemi élet is változott.  Szabályozottabbá és bonyolultabbá vált, emberibb lett, humanizálódott. Kialakultak a szexuális  kultúra első, kezdetleges formái. S ezzel együtt már törekedni kezdtek az élvezet növelésére és  hosszabbítására is. Rájöttek például, hogy a közösülésen kívül a nemi életnek még sok más módja is  lehetséges, s ezekkel az élvezet is tovább tart. Rájöttek, hogy nem mindegy, kivel él nemi életet az  ember: egyes partnerek összeillenek, mások nem.     Viszonylag új (alig pár ezer éves) fejlemény a szerelem megjelenése, s vele az a fölismerés, hogy ez  magasabb fokra emeli a szexuális élvezetet, méghozzá kölcsönösen… A szerelmes férfi pedig törődni  kezd azzal, hogy partnerének örömet szerezzen. Ne gondoljuk, hogy ez egyszerűen önzetlenség,  hiszen a nő örömét látva a férfi is jobban élvezi a szexuális együttlétet. Csak az ilyen kölcsönös  örömszerzés nevezhető joggal szeretkezésnek.     Ez eddig rendben is volna. Csakhogy!…     Egyrészt korántsem minden férfi szerelmes, aki nemi életet él. Az esetek többségében jó, ha a  rokonszenvet érez. Másrészt önmagában sem a szerelem, sem a jó szándék nem elegendő az  örömszerzés kölcsönössé tételéhez! Sőt, könnyen lehet, hogy a szerelmes férfi még gyorsabban  elélvez, mint a nem szerelmes! S ha ez megtörtént, csak egy idő múlva tud újra izgalomba jönni –  ami esetleg nagy csalódás a nőnek.     Tehát – szerelem ide vagy oda – a férfiak gyorsasága, „túl heves vérmérséklete” ma is nagy  probléma.                     A szeretkezés átlagos ideje             De hát mi a tényleges gyakorlat? Mennyi időt szánnak a mai, huszadik századi emberek a  szeretkezésre?      Ezt már több kiváló szexológus próbálta fölmérni (bár persze nem hazánkban), de csak a közösülés  átlagos idejéről vannak megbízható ismereteink. Márpedig a szeretkezés nemcsak közösülésből áll,  hanem például elő‐ és utójátékból, valamint a kielégítés egyéb módjaiból is.     A közösülés átlagos idejét A. C. Kinsey, S. Hite és mások 3 és 6 perc közötti időben állapították meg.  De voltak olyan kutatók is, akik szerint ez az átlag nem több 2‐3 percnél. Ami bizony elég rövid,  különösen, ha meggondoljuk, hogy rendszerint az előjáték ideje is csak néhány perc. Ami azt jelenti,  hogy a szeretkezés átlagos időtartama mindent beleszámítva is ritkán haladja meg a tíz percet.    

Lehet, hogy ez egy férfinak elég, ha szexuális reflexei jól működnek. Csak éppen már nem vagyunk az  őserdőben, s a nő igényeit is figyelembe kellene venni! Még ma is ritka az olyan nő, aki tíz percen  belül nemcsak föl tud izgulni, hanem ki is tud elégülni. Ha tehát a férfi nem akar önző módon,  egyoldalú előnyökre szert tenni, akkor kicsit vissza kell fognia magát, lassítania kell saját szexuális  izgalmi folyamatát, vagy más módon kell elősegítenie partnere kielégülését. Csakhogy ez az, amire  sokan még ma sem képesek. Pedig többnyire szenvednek tőle, s szeretnének változtatni a helyzeten.  Ilyenkor az is meg szokott történni, hogy átmenetileg nagyon visszafogják magukat, ugyannyira, hogy  magát a szexuális izgalmat is leállítják. Az egyetlen megoldás, ami esetleg eszükbe jut, hogy meg kell  ismételni a közösülést. Erre azonban még a fiataloknál is várni kell néhány percet (nem is beszélve a  30 vagy 40 év fölöttiekről, akiknek fél óra, sőt, több is kell).     Kétségtelen, hogy ez a megismétlés – az ún. második menet – valamivel hosszabb ideig szokott  tartani, bár a fiataloknál gyakran nincs jelentős különbség. Minthogy pedig a várakozási idő alatt  általában nem foglalkoznak a partnerükkel, a nő szexuális izgalma is megszűnik. S ha emiatt  csalódottnak érzi magát, másodszor esetleg nehezebben jön bele újra, s így a szeretkezés pár perces  hosszabbodása sem elegendő számára. Ezáltal veszélyes körforgás alakulhat ki, s a szexuális zavar  súlyosbodik.     Hogy aztán sor kerül‐e harmadik és további „menetre”? Ez inkább csak akkor szokott eléfordulni, ha  azt a nő is kívánja. Márpedig, ha először nem elégült ki, aligha kívánja.     Végeredményben azt mondtatjuk, hogy még napjainkra is a túl gyors szeretkezés jellemző. S amikor  valakitől azt halljuk, hogy 3‐4 óra hosszat – vagy „egész éjjel” – szeretkezett, akkor ez a legritkább  esetben jelent „karezzá”‐t, vagyis órákra elnyújtott közösülést, hanem inkább több, rövid aktust.  Ezek számát sokan – dicsekvésből – hajlamosak eltúlozni. Még a fiatal férfiaknál is ritkán fordul elő 4‐ 5 menetnél több néhány órán belül.     Még ritkább, hogy túl lassú a szeretkezés. Ez különben is nagyon relatív, hiszen vannak, akiknek az  egyórás szeretkezés sem túl lassú, míg másoknak fél óra is sok. Az utóbbi akkor szokott előfordulni,  ha valaki nem élvezi, nem kívánja vagy erőlteti – és már elfáradt. Nőknél gyakoribb, férfiaknál viszont  igen ritka, hogy túl sokára, nehezen tudnak kielégülni.…         É s ami kívánatos lenne          Nyilvánvalóan nem lehet percre meghatározni, meddig tartson a szeretkezés. Hiszen az igényekhez  kell alkalmazkodni, s ezek egyénenként nagyon különbözőek. Legfeljebb általánosságban lehetne  ajánlani – a szexológiai vizsgálatokból kiindulva –, hogy fél óránál lehetőleg ne legyen rövidebb. S  ezen belül közösülésre csak akkor kerüljön sor, ha már a nő is alaposan fölizgult.     Az sem baj természetesen, ha ennél jóval hosszabb (már az első „menet” is – az előjátékkal együtt –,  nem is beszélve a továbbiakról). Egyetlen dolog viszont igen lényeges: erőltetés egyik fél részéről se  legyen!     S itt éppen az a fő probléma, hogyan lehet az eltérő egyéni igényeket összeegyeztetni. Például ha az  egyiknek elég egy kielégülés, s azt is gyorsan eléri, a másik viszont szeretne többször kielégülni, s  ehhez hosszabb időre lenne szüksége.    

Könnyű lenne erre azt mondani, hogy akkor nyilván nem illenek össze, tehát keressenek másik  partnert. Ilyen alapon szinte mindenki más partnert kereshetne, mert alig van olyan kapcsolat,  amelyben a szexuális igények – a mennyiség, a gyakoriság és az időtartam szempontjából –  tökéletesen megegyeznek. Ám a szexuális összhang szerencsére nem ezen múlik.     Hanem min?     Nos, a szívesen vállalt – és ezért könnyű – alkalmazkodáson! Ez nem azt jelenti, hogy egyiknek le kell  mondania a maga igényeiről a másik javára. Sőt, még azt sem, hogy mindkettőnek félig le kell  mondania.     A helyes alapelv: Minden igény teljesedhet (ami nem ártalmas), csak nem egyszerre és nem kizárólag  egyfajta módon.     Ha például a partnerek egyike gyakrabban vagy többszörösen szeret kielégülni, míg a másik  ritkábban, s akkor is csak egyszer, úgy a következőt tehetik: Megállapodhatnak, hogy közösülésre (s  egyáltalán kölcsönös ingerlésre) csak akkor kerül sor, ha mindketten kívánják. Más esetekben az  egyik csak kézzel segít a másiknak a kielégülésben. Ugyanezt lehet tenni akkor is, ha valamelyikük  több kielégülést igényel egymás után. Ez a kézzel való „besegítés” némi gyakorlattal könnyen megy,  és nem túl fárasztó annak sem, aki épp nem kívánja a szexet. Lehet persze, hogy besegítés közben  maga is belejön és megkívánja. De az sem baj, ha nem így történik.     Igen ám, de erre azt szokták mondani többen, hogy ők nem a kézzel való kielégítést igénylik, hanem  a közösülést. S különben is, sértőnek találják, ha a másik nem kívánja azt, amit ők kívánnak. Ez téves  beállítottságra vall. Olyan, mintha azt mondanám: ha éhes vagyok, a párom is legyen éhes, s egye  ugyanazt és ugyanannyit, mint én!…    Ilyesmi persze eszébe sem jut senkinek. Többé‐kevésbé természetesnek tartjuk, hogy mindenki  akkor eszik és annyit, amennyit akar. Miért gondoljuk, hogy a szexuális éhségnek másként kell  működnie? Ugyanígy: aki éhes, az nemcsak hússal (vagy dobostortával) lakhat jól, hanem sok  egyébbel is. A szexuális éhséget sem csak közösüléssel lehet csillapítani.     Ami a szeretkezés időtartamát illeti, ez is megegyezés kérdése. Ne felejtsük, hogy a hosszabb  szeretkezés igénye nem föltétlenül azonos a több kielégülés igényével. Lehet, hogy egyszerűen a  több gyengédség vágya van mögötte, amit öleléssel és simogatással is ki lehet elégíteni. A  gyengédségigény alapvetőbb és fontosabb, mint a szexuális kielégülés. (Ahogy E. Berne írta: „Ha nem  simogatnak, kiszárad a gerincvelőd!” Ez képletes ugyan, de találó.)     De mit tegyen a túl gyorsan kielégülő férfi?                      A „korai magömlés”                      A kielégülés fő testi megnyilvánulása férfiaknál általában az orgazmus által kiváltott a  magömlés. Korainak ezt akkor nevezzük, ha jóval előbb következik be, mint a (szexuálisan normális)  nő kielégülése.    

Mint minden, ez is viszonylagos, hiszen a normális női kielégülést nem lehet percre kiszámított  időhöz kötni. Ám ha egy nő megfelelő előjáték után is csak félórás vagy még hosszabb közösülésben  tud kielégülni, azt már nem lehet normálisnak tekinteni. De azt már igen, ha mondjuk 10‐20 perces  közösülésre van szüksége ehhez. Ha ilyenkor a férfi 5‐10 perces közösülés után kielégül, úgy korai  magömlése van.     Az esetek többségében persze – mint láttuk – nem 5‐10, hanem 3‐5 perc alatt elégülnek ki a férfiak.  Minthogy ezzel kevés nő tud „lépést tartani”, a korai magömlés igen gyakori, majdhogynem  általános. (Talán csak azért nem egészen, mert jó és bőséges előjáték esetén egyre több nőnek  elegendő a 4‐5 perces közösülés.) Nyugodtan mondhatjuk, hogy a korai magömlés a legelterjedtebb  szexuális zavar.     Komoly problémát azonban szerencsére csak akkor okoz, ha a nő ilyenkor sehogy sem elégül ki (bár  igényelné azt). Azért mondom, hogy szerencsére, mert – amennyire ezt tanácsadó praxisomból  tudom – sok nő ilyenkor is kielégül valahogy. Vagy kézzel, illetve szájjal ingerlés révén, vagy egy  második menetben. Baj inkább akkor van, ha ragaszkodik a közösülésben való kielégüléshez, vagy ha  a második menet is túl rövid, illetve ha a kudarc miatt elmegy a kedve a szextől. (Ami viszont elég  gyakori.)     A korai orgazmus és magömlést tehát mindenképpen érdemes komolyan venni. Annál is inkább,  mert ez a szexuális zavar ma már viszonylag könnyen és biztosan megoldható. Éspedig két amerikai  szexológus, Mas‐ ters és Johnson vizsgálatai alapján. Ez az módszer elég egyszerű ahhoz, hogy bárki  önmagán is kipróbálja (bár az eredmény szakvezetéssel természetesen biztosabb).                      A késleltetés technikája                      Mint minden szexuális zavar megoldásához, ehhez is kell egy szívesen közreműködő partner  (akit a terápiába is be szoktak vonni). Ha ilyen épp nincs, akkor szerezni kell. Amíg ez sikerül, addig a  férfi előkészítheti a megoldást azzal, hogy a késleltetett önkielégítést gyakorolja.     A korai orgazmuss eseteiben ugyanis csaknem mindig azt találjuk, hogy az érintett férfi korábban  megszokta a túl gyors, mondhatni elhamarkodott önkielégítést. Így akaratlanul is kialakította  magában a gyors kielégülés szokását. Ha tehát új szokást akar kialakítani, ennek legegyszerűbb  módja, hogy megtanulja lassítani az önkielégítést!    Ez érthetően könnyebb, mint a szeretkezés során késleltetni a magömlést, hiszen egyedül – és  nyugodt körülmények között! – szinte nehézség nélkül tudjuk szabályozni az ingerlést, lassítással  vagy apró szünetekkel. A gyakorlás célja egyértelmű: el kell érni, hogy a merevedés (a lassú ingerlés  ellenére) legalább 8‐10 percig, majd 10‐15 percig tartson, s csak ez után történjen meg a magömlés.    Ezt pár hét alatt be lehet gyakorolni. Ha már jól megy, akkor a férfi ezzel kialakította a magömlés  késleltetésének szokását. Amit aztán ugyanúgy át lehet vinni a partnerkapcsolatba, mint ahogy a  gyors magömlés szokását belevitte (azt persze akaratlanul). Ezt még az is megkönnyíti, ha az ingerlés  síkos kézzel történik, mert így az önkielégítés – mint ingerlési mód – jobban hasonlít a közösüléshez.  (A síkosításra bármely zsíros testápoló krém vagy babaolaj megfelel.)    

Ha viszont van segítőkész partner, s mód van gyakori és nyugodt együttlétekre, akkor a késleltetett  önkielégítés gyakorlása helyett rögtön az együttes megoldás vehető célba. Ez több lépésben,  szakaszban történik. Nem célszerű rögtön a közösülés hosszabbítására törekedni (például közösülés  közben apró leállásokkal, szünetekkel), mert ez általában nem elegendő. Épp ezért a módszer első  számú előírása, hogy a közösülést átmenetileg teljesen félre kell tenni!     Félreértés ne essék: nem a szexet kell félretenni, csak a közösülést. Helyette pár hétig a simogatás,  kézzel ingerlés kerül előtérbe, vagyis a petting egy formája, ami mindkét félnél kielégülésre is  vezethet (ha tehát eddig ezt nem tanulták volna meg, most megtehetik).     Kölcsönös simogatás – beleértve a nemi szervek simogatását! – a legtöbb ilyen kapcsolatban eddig is  szokásban volt, bár többnyire csak futólagosan. Ám ezen most módosítani kell: egyrészt nem  egyszerre kell egymást kézzel ingerelni, hanem fölváltva, másrészt nem futólag, hanem huzamosabb  ideig! Éspedig lehetőleg az ingerelt fél kielégüléséig. A cél az, hogy a kielégülés a nőnél minél  hamarabb, a férfinél viszont minél később következzen be!     Ez csak úgy lehetséges, ha irányítják egymást. Pontosabban: akivel foglalkoznak, az irányítsa a  másikat. Sokaknak ez nehéz és szokatlan. Ilyenkor jó, ha a vele foglalkozó többször megkérdezi tőle,  hogy éppen hol tart (vagy megkéri, hogy fogja meg a kezét és vezesse).     A szexuális együttlét tehát úgy alakul, hogy néhány perces összebújás után az egyik felül, és elkezd  foglalkozni a másikkal. A másik nem viszonozza ekkor a simogatást, hanem csak élvezi és irányítja. Ha  a nő foglalkozik a férfival, törekednie kell a létrejött merevedésnek az eddig megszokottnál hosszabb  fenntartására finom és lassú ingerléssel. Előfordulhat természetesen, hogy a férfinál már 1‐2 perc  múlva közeledik a magömlés. Ezt azonban a férfi már 5‐6 másodperccel előbb megérzi, s ilyenkor az  ingerlés azonnali abbahagyásával még elkerülhető a magömlés.     Egy apró fogással még biztosabban elkerülhető: ha a nő közvetlenül a makk alatt 2‐3 ujjával elszorítja  a hímvesszőt. A 3‐4 másodperces, erőteljes szorítás után kis szünet (legalább fél perc) következik,  majd folytatódhat a lassú ingerlés.     Ezt a fogást szükség esetén többször meg lehet ismételni. A cél azonban nem az, hogy minél  többször így kerülje el a gyors magömlést, hanem, hogy a magömlés 10‐15 percig ne is közeledjen! A  kitűzött idő letelte után természetesen bekövetkezhet. Ehhez még annyit: ajánlatos, hogy a nő  simogató keze ugyanúgy síkos legyen, ahogyan azt az önkielégítés kapcsán említettem.     Ha ezt rendszeresen (hetenként legalább két‐háromszor) így gyakorolják, akkor néhány hét alatt  sikerülni fog a magömlés 10‐15 perces késleltetése, mégpedig közeledések nélkül. Ezt követően  fokozatosan visszatérhetnek a közösüléshez – de nem mindegy, hogyan.     Először is nem a hagyományos pózban, hanem úgy, hogy a nő, aki előbb 8‐10 percig kézzel ingerelte  a férfit (s az mégsem került közel a magömléshez!), lovagló ülésben helyezkedik el a férfi combján, s  a merev hímvesszőt a hüvelynyíláshoz helyezi. Nem vezeti be rögtön, hanem ott tartja egy kis ideig.     Ha a férfi ettől sem közeledik az orgazmushoz, következhet a lassú, szakaszos bevezetés. Ennek  megtörténte után is ajánlatos egy ideig mozdulatlanul maradni, hogy a férfi megszokhassa: a  hüvelyben sem közeledik. Ha mégis megtörténik, ezt időben jelezze, hogy a nő fölemelkedve  (térdeire támaszkodva ezt könnyen megteheti) a hímvesszőt a már begyakorolt módon elszoríthassa.  Majd kis szünet után újra a lassú bevezetés következik.   

Aztán ha a mozdulatlan közösülési helyzet már nem váltja ki a magömlés közeledését, 1‐2 perc  múlva megkezdődhet a lassú mozgás a nő részéről. Eleinte minden mozdulat után ajánlatos kis  szünetet tartani. Így lehet a férfit fokozatosan hozzászoktatni ahhoz, hogy a lassú közösülő mozgás  se váltsa ki a magömlés közeledését. Ha pedig mégis, ez a szokásos módon megelőzhető.                      A gyorsítás technikája                      Tegyük fel, hogy a késleltetés imént vázolt technikájával megtanultuk az izgalmi folyamatot  lassítani, s ezzel a szeretkezés időtartamát meghosszabbítani. Ám nem biztos, hogy az így lelassított  szeretkezés – bármelyik félnél, de főleg a nőnél – kielégüléshez, orgazmushoz vezet.     Fontos egyáltalán az orgazmus? – kérdezhetné valaki. – Hiszen a „karezza” esetén sincs orgazmus, a  végén mégis kielégültnek érzik magukat!     Nos, van ebben valami, s magam is ellene vagyok a túlzott orgazmuscentrizmusnak, a kielégülések  teljesítményközpontú hajszolásának. De a „karezza” valahogy más mentalitást feltételez, s többnyire  időnk sincs rá, tehát jobb, ha gondoskodunk az orgazmusokról.     Ennek több módja van, ám abban megegyeznek, hogy előbb‐utóbb egy kicsit fokozni kell az ingerlést.  Nem mindegy azonban, hogy milyen ingerlést, kinél és hogyan.     Maradjunk talán a közösülésnél, mint a legnépszerűbb és legelterjedtebb szeretkezési módnál. Ha a  férfi erősíti, illetve gyorsítja a mozgást, könnyen kiválthatja a magömlést, s ezzel saját kielégülését.  Csakhogy a nő ezáltal esetleg lemaradhat, hiszen a merevedés megszűntével a közösülés nem  folytatható. Érdemes tehát arra törekedni, hogy előbb a nő elégüljön ki, s csak aztán a férfi.     De hogyan, mikor a nőnek is erősebb és tartósabb ingerlésre volna szüksége?     A megoldás kulcsa annak ismerete, hogy a nő kielégülése elsősorban a csikló ingerlésén múlik. A  csikló pedig, mint tudjuk, nem a hüvelyben van, tehát nemcsak közösülő mozgással ingerelhető,  hanem például kézzel is.     Csakhogy lehet‐e a csiklót a közösülés alatt kézzel ingerelni?     Igenis, lehet! Különösen abban a „nő felül” helyzetben, amit már vázoltam. Olyankor ugyanis a nő  nem fekszik rá a férfira, hanem lovagló ülésben ül rajta. Így némi ügyességgel a csikló elérhető.  Ingerlése pedig meggyorsíthatja a nő kielégülését közösülő mozgások nélkül is. (Leginkább persze  akkor, ha egyébként is ki tud elégülni a kézzel ingerléstől.)     Egyébként sokan elfelejtik (vagy nem is tudják), hogy nemcsak a mozgásos ingerlés gyorsításával és  erősítésével lehet a kielégülést elősegíteni, hanem más módon is. Például lelki ingerek – mondjuk:  fantáziaképek – segítségével. Ide tartozik az is, hogy figyelmünket teljesen az élvezetre tudjuk  összpontosítani, s ne aggályoskodva, mintegy kívülről figyeljük magunkat!     Mindezt csak akkor tudjuk megtenni, ha képesek vagyunk teljesen ellazulni, nyugodtnak,  feszültségmentesnek maradni, s mindenfajta erőltetést elkerülni!    

Ezért lehet nagy jelentősége a szeretkezés kedvező alakítása szempontjából a lazítási gyakorlatnak  (például az ún. autogén tréningnek), amelyet újabban már nálunk is kezdenek fölfedezni és egyre  szélesebb körben alkalmazni. Ez a gyakorlat az átlagember számára viszonylag könnyen  megtanulható. Szaksegítséggel pedig az is megtanulhatja, aki tele van feszültséggel, szorongással.     Miért olyan fontos a lazítás?     Mert aki képes magát bármikor ellazítani, nyugodttá tenni, s ebben az állapotban teljes figyelmét  testi érzésekre összpontosítani, az már befolyásolni tudja önmagát. Nagy lépést tett afelé, hogy  irányítani tudja saját testi és lelki történéseit – s ezzel végső soron egész életének alakulását!     Ehhez képest a szeretkezések alakulása csak egy tényező a sok közül, bár kétségkívül a fontosabbak  közé tartozik. Nyugodt figyelemösszpontosítással itt is minőségi változást lehet elérni. Ennek egyik  előfeltétele, hogy több időt szánjunk rá.     Szabaduljunk meg a rutintól, ne törekedjünk gépiesen és elhamarkodottan az orgazmusra, hanem  adjuk meg mindennek a módját: mindenekelőtt legyen bőséges előjáték.     Különösen a tartós partnerkapcsolatban, házasságban élők vegyék figyelembe, hogy a szeretkezés  egy idő múlva elszürkül és unalmassá válik, ha nem gondoskodunk a változatosságról. Ma már jó  kézikönyvekből is sok újat lehet tanulni. Fő, hogy ne mindig ugyanúgy és ugyanolyan körülmények  között kerüljön sor a szeretkezésre. A változatossá és tartalmasabbá tételhez pedig elsősorban idő és  fantázia kell.     Meddig tartson tehát a szeretkezés? Ha jó, mert változatos és gazdag, akkor minél tovább – persze  az ésszerű határokon belül. Az ilyen szeretkezéssel önmagunkat és partnerünket ajándékozzuk meg,  hát     ne sajnáljuk rá az időt! A csúcsélmények nemcsak a véletleneken múlnak. Megfelelő előkészítéssel  és időráfordítással ezeket is „ki lehet termelni”, meg lehet alkotni.                    12. Többszörös orgazmus ‐  férfinél                     Ki ne tartaná szájhősnek azt a fiatal férfit, aki baráti körben magabiztos fölénnyel így  dicsekedett: – Képzeljétek, tizenkét menetem volt az éjjel! De úgy ám, hogy hajnal felé még aludtam  is egy sort!     A jelenlevők egy része hüledezett, hogy „Na hát, ez egészen fantasztikus! Én még a feléig sem tudok  elmenni.”, de a többség csak mosolygott vagy gúnyos megjegyzéseket tett. A véletlenül jelenlevő  elbeszélő csak ennyit kérdezett:     – Igen? És hányszor elégültél ki?    

A dicsekvő természetesen rávágta, hogy tizenkétszer. S ezzel lezártnak vette az ügyet. Ám jött az  újabb kérdés: –     És hányszor volt magömlésed?     Majdnem rávágta erre is, hogy tizenkétszer, de aztán elbizonytalanodott, s vállat vonva közölte: mit  tudja ő azt, az első hatnál biztos volt, a későbbiekre nem emlékszik. Ezt követben sürgősen másra  terelte a szót.     Szóba sem került például, hogy ugyanezen idő alatt hányszor elégült ki a partnere: többször vagy  kevesebbszer, esetleg ugyanannyiszor? Még jó néhány ilyen kérdést föl lehetett volna tenni, hiszen a  szex terén közismerten sok a kétértelműség és a félreértés. (Nem szólva a hazugságokról.)     Ezúttal azonban kíséreljük meg tudományos tárgyilagossággal „körüljárni” a férfiak többszörös  orgazmusának kérdését. Ami persze elsősorban a férfiak számára fontos, hogy jobban megértsék és  irányítani tudják önmagukat. De fontos lehet azoknak a nőknek is, akiknek nem mindegy a férfi  szexuális teljesítménye és elégedettsége.     Hogy ez milyen sokakat érint és érdekel, arról egy telefonos tanácsadás során győződtem meg. A  telefonáló férfiak kérdései között a szexuális zavarok – korai magömlés, merevedési problémák stb. –  megoldhatóságán kívül gyakran szerepeltek olyanok, amelyek a kívánás és kielégülés gyakoriságát és  ennek nemek szerinti eltéréseit firtatták.     Egy férfi például megkérdezte: rendben van‐e az, hogy a partnere a közösülés során többször is  kielégül, ő maga viszont csak egyszer, és aztán már nem bírja folytatni…     De jó néhány más férfi kérdéseiből is az derült ki, hogy szeretnének többszörösen kielégülni,  méghozzá viszonylag gyors egymásutánban – ahogyan a nők (már amelyik)! Ez a kívánság bizonyos  fokig érthető, bár sokszor alapvető tények figyelmen kívül hagyását is elárulja.     Ezért először is tekintsük át az említett, alapvető tényeket.                      A férfiorgazmus alaptényei                      Az orgazmust, vagyis a szexuális kielégülést a férfinak nem kell különösebben tanulni:  serdülőkorban ez magától bekövetkezik. S ettől kezdve több‐ kevesebb rendszerességgel legalább  éjszakánként, alvás közben akkor is megtörténik, ha a férfi éber állapotban nem él nemi életet.     Ilyesmi persze gyakorlatilag nem fordul elő. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az önkielégítés  is nemi élet, annak tizenéves korban leggyakoribb, sőt, általában évekig kizárólagos módja. A nemi  érés tehát a férfinél magával hozza a fejlett szexuális reagálókészség és kielégülési készség  megjelenését, s ezzel együtt a szexuális igények ugrásszerű növekedését is.     A férfiak szexuális potenciája, vagyis a teljesítőképessége éppen az ifjúkorban a legnagyobb, mert a  nemi mirigyek ekkor termelik legbőségesebben a váladékot. Később ez fokozatosan csökken. Tény,  hogy 18‐20 év körüliek képesek leginkább a többszörös kielégülésre. Előfordul, hogy az első  kielégülés után jóformán meg sem szűnik a merevedés, máris jön a következő „menet”. A második és 

további kielégülések után persze náluk is egyre hosszabbodik az az időszak, amikor nem képesek  szexuális izgalomba jönni. De pár óra alatt még így is 4‐6 orgazmust érhetnek el.     Az orgazmus mindkét nemnél a szexuális izgalom csúcspontját jelenti, s ezzel együtt a kéjérzés  legmagasabb fokát, ami a férfiaknál is jellegzetes testi tünetekben nyilvánul meg. Szapora légzés  (lihegés), gyors szívdobogás, az alhasi vérbőség és a vérnyomás‐emelkedés tetézése, bőrvörösödés a  test több helyén, s végül a magömlés: az ondó kilövellése az ondóvezeték és a húgycső körüli izmok  akaratlan összehúzódásai révén.     Az izom‐összehúzódások és a magömlés feloldják a szexuális izgalom okozta feszültséget, s  megszüntetik magát az izgalmat is, annak minden testi tünetével együtt. A szervezet szexuális  reagálása betöltötte biológiai funkcióját: az ondóval útjukra indította a petesejt  megtermékenyítésére alkalmas spermiumokat. (S úgy mellékesen élvezetet is szerzett a férfinak.) A  szervezet ezzel átmenetileg abbahagyja a reagálást: az esetleges újabb szexuális ingereket kerüli, s  azokra nem reagál szexuális izgalommal.     Csak több‐kevesebb pihenés után képes újra szexuálisan reagálni. Ezt az időszakot a tudomány  refrakter periódusnak, azaz ingerelhetetlenségi szakasznak nevezi. Fiataloknál csak néhány percről  van szó az első kielégülés után. Ám az életkor gyarapodásával ez az idő egyre hosszabb lesz, végül jó  néhány órára növekszik. A hosszabbodás üteme azonban egyénenként változó, és több tényezőtől  függ: az egészségi állapottól, a lelkiállapottól, a partnertől és a szexuális kapcsolat jellegétől, de nem  utolsósorban a képességgyakorlás, a tréning rendszerességétől. Megfigyelhető, hogy akik viszonylag  korán kezdik, rendszeresen és változatosan gyakorolják a nemi életet, azok „jobb formában  maradnak” és tovább bírják.     A férfinak tehát nem kell ugyan kialakítania az orgazmuskészséget (mert az magától kialakul), de  ajánlatos azt gyakorlással ápolni és karban tartani, sőt, fejleszteni. Hiszen mint minden készség, ez is  erősíthető és alakítható. Például a rendszeres igénybevétel nyomán a nemi mirigyek gyorsabban és  bőségesebben termelik váladékaikat. Ami egyrészt teltségérzést okoz és „feszítő vágyakat”  eredményez, másrészt a magömléskori ondóveszteség gyors pótlásával hamarabb tesz lehetővé egy  újabb magömlést.     Vagyis ezáltal a gyakorlott férfi ugyanazon időn, mondjuk 2‐3 órán belül több „menetre” képes.     Igen ám, de az orgazmuskészség erősödése magával hozhatja a túl gyors, tehát korai magömlést.  Különösen az önkielégítés gyakorlása járhat ilyen veszéllyel, hiszen annak során nem kell partnerhez  alkalmazkodni. Ez a veszély természetesen kivédhető, ha a férfi az ingerlés szabályozásával,  lassításával a magömlés késleltetését is gyakorolja. (Lásd: előző fejezet.)                      Orgazmus = magömlés?                      Az eddigiekből úgy tűnhetett, mintha a férfiorgazmus lényege a magömlés lenne. Holott a  magömlés tulajdonképpen csak az egyik jellegzetes tünete, kísérő jelensége az orgazmusnak, mint a  szexuális izgalom és kéjérzés csúcspontjának.     A kettőt tehát nem indokolt azonosítani. Különbségük mellett tanúskodik a szexuálterápiával  foglalkozó szakembereknek az a tapasztalata, hogy vannak férfiak, akik a szabályosan bekövetkező 

magömlésük ellenére sem érzik magukat kielégültnek. De vannak olyanok is, akik a magömlés  elmaradása ellenére is kielégültnek érzik magukat!     Mi lehet a magyarázata ennek?     A dolog megértéséhez abból kellene kiindulnunk, hogy az orgazmus elsődlegesen lelki jelenség, mint  ahogy a kéjérzés, az élvezet is az. Persze tény, hogy egyik sem választható el bizonyos testi  változásoktól, amelyek közül néhányat már említettem. Meddő dolog lenne azon vitatkozni, hogy  melyik váltja ki a másikat: a testi változás a lelkit – vagy megfordítva. Ezek ugyanis nyilván  kölcsönösen befolyásolják egymást. A kéjérzés csúcspontja azonban mégiscsak lelki jelenség.     Természetesen nem mindegy, hogy mi váltja ki, vagy mik a testi feltételei. A szexuális izgalomnak és  fokozódásának kétségkívül vannak testi előfeltételei és kísérőjelenségei, méghozzá jó néhány:  egészséges szervezet, nyugodt idegállapot, működő nemi berendezés, alhasi vérbőség, emelkedő  vérnyomás, gyorsuló szívműködés – s még sorolhatnám. Nem testi eredetű, de azon keresztül ható  feltétel a szexuális ingerlés.     Ha mindez – vagy legalább ezek többsége – megvan, kialakulhat és fokozódhat a szexuális izgalom, s  vele (jó esetben) az élvezet – ami megint nem ugyanaz. Bármilyen hihetetlennek tűnik, előfordulhat,  hogy a szexuális izgalom nem okoz élvezetet! Ehhez ugyanis a testieken kívül lelki feltételek is  kellenek, például a megfelelő beállítódás, az ingerlés elfogadása és hasonlók.     A kéjérzés és az orgazmus feltételei tehát meglehetősen bonyolultak és nem egyformán fontosak.  Megtörténhet, hogy egy‐két testi feltétel részben vagy teljesen hiányzik, és mégis kialakul az élvezet,  s akár a csúcspontig is eljut. A lelki feltételekre ez már kevésbé mondható el. Amiből következik,  hogy ezek között vannak a fontosabbak. Belső elutasítás esetén például a legügyesebb ingerlés sem  okoz élvezetet. Ilyenkor többnyire ki sem alakul a szexuális izgalom. De ha kialakul, akkor sem jár  kéjérzéssel és kielégüléssel.     Ezek szerint az orgazmus függetleníthető a testi feltételektől, tehát még a magömléstől is?     Elvileg igen, ha nem is teljesen! Csak hát ez nem egyszerűen elhatározás kérdése, s nem éppen  könnyű elérni (nem is beszélve a próbálkozások veszélyeiről). Ezért a teljesen egészséges és  magabiztos férfiaknál is óvatosságot ajánlok a „szexuális önszabályozásban”.                      Első lépés: az orgazmus késleltetése                      Súlyosan tévednek, akik mindenáron szaporítani akarják orgazmusaik számát mégpedig úgy,  hogy gyors egymásutánban jó fél tucat „menetre” legyenek képesek. Ez általában még a  leggyakorlottabb fiataloknak is csak kivételesen sikerül, az erőltetéssel pedig mindent el lehet  rontani.     Reálisabb, megvalósíthatóbb célkitűzés az orgazmus és vele együtt a magömlés késleltetése. S  nemcsak azoknak, akik korai orgazmusra hajlamosak, hanem mindazoknak, akiknek partnere egymás  utáni többszörös orgazmust igényelne egy‐egy közösülés során. Ehhez nyilván a közösülés  időtartamát kell hosszabbítani éspedig úgy, hogy a merevedés mindvégig fennmaradjon. Vagyis ne  következzen be a magömlés mindaddig, amíg a partner többszörösen ki nem elégül.  

  Rögtön hozzáteszem, hogy a partner többszörös kielégülését természetesen nemcsak közösülésben  lehet biztosítani, hanem az ún. petting bármelyik változatával, tehát a legkülönbözőbb ingerlési  módokkal is. Mindenképpen ajánlatos, hogy a partner ne ragaszkodjon túlságosan a közösülésben  való kielégüléshez. Ám ha ezt részesíti előnyben, akkor a férfi érthetően igyekszik alkalmazkodni.     Korábban már szó volt arról, hogyan történhet ez: új szokást, új beidegzést kell kialakítani az ingerlés  szabályozásával. Mint láttuk, ezt már az önkielégítésben el lehet kezdeni, de a lényeg a partnerek  újszerű együttműködése, a szeretkezés módjainak újratanulása. A változtatás mindkét fél részéről  tudatos törekvést, önfegyelmet és rugalmasságot feltételez, ezért sokaknak nem könnyű. A  szexuálterapeuta számára is meglepő, hogy milyen sokan nem tudnak elszakadni kialakult  szeretkezési szokásaiktól.     A terapeuta például javasolja a párnak, hogy egy ideig ne közösüljenek, hanem másként ‐ kézzel vagy  szájjal – és fölváltva ingereljék egymást a szeretkezések során. Meg is ígérik, de a legközelebbi  megbeszélésórán kiderül, hogy mégiscsak közösültek. Méghozzá a szokásos módon, mindig  ugyanabban a testhelyzetben. Így aztán javulás is alig van. Változtatás helyett sokan valamilyen  tablettától vagy injekciótól várnak eredményt. Holott a rossz szokás még nem betegség.     A jó szokás kialakításához az ingerlést kell szabályozni. Ez a közösülésben is lehetséges, de ott a  legnehezebb. Sokkal egyszerűbb az előjátékban kezdeni, s ott megszokni a hosszabb idejű  merevedést, de úgy, hogy közben ne is közeledjen a magömlés. (Ha mégis közeledne, akkor az  ingerlés azonnali leállításával, szünet beiktatásával elkerülhető.) A szabályozás feltétele, hogy  kölcsönös ingerlés helyett mindig csak az egyik partner foglalkozzon a másikkal.     Ha pedig begyakorolták, hogy a férfinak 10‐15 perces – közeledés nélküli – merevedése van,  miközben a nő foglalkozik vele, akkor ugyanezt már a közösülésben is könnyebb lesz elérni. Persze  nem úgy, hogy előjáték helyett (vagy egész rövid előjáték után) rögtön közösülnek, hanem legalább  8‐10 perces előjátékbeli merevedés után, de még nem közel a magömléshez térnek rá lassan a  közösülésre. Éspedig lehetőleg olyan testhelyzetben, hogy a nő lovagló ülésben ráül a hanyatt fekvő  férfira. Említettem, hogy ebben a helyzetben a legtöbb férfi tovább bírja (már csak azért is, mert  kevésbé tud mozogni).     Az orgazmus késleltetésének másik „titka”, hogy ebben a közösülő helyzetben sem kell folyton  mozogni. A mozdulatlanság minimálisra csökkenti az ingerlést, s megszokhatóvá teszi a magömlés  elkerülését. Különösen a közösülés első perceiben ajánlatos kerülni a mozgást, mert ez a  legkritikusabb idő. Aki ezen túl van, az már a – lassú és szünetekkel tarkított – mozgástól sem  közeledik gyorsan az orgazmushoz.     Ennek megvalósítását nehezíti, hogy sok nő éppen ilyenkor szeret leginkább mozogni, hiszen az  orgazmushoz közeledve ingerlésre van szüksége. S attól fél, hogy ha nem mozog, akkor visszaesik az  izgalom. Kisebb visszaesés valóban be is következhet; nagyobb csak akkor, ha ettől megijed, vagy ha  túl sokáig tart a mozdulatlanság. A kisebb visszaeséstől persze nem kellene megijedni, mert a  mozgás folytatódásával újra hamar fölfut az izgalom. Azonkívül a nő a mozgásszünet alatt megteheti,  hogy néhányszor tudatosan összehúzza a hüvelyizmait, ami nem erős, de kellemes inger, különösen  a nőnek. Ezt jól kiegészítheti, ha a nő ilyenkor a combjait is lassan összehúzza, s így kissé megszorítja  a férfi testét.     Másrészt ilyenkor eszünkbe juthatna, hogy a nő kielégülése elsődlegesen a csikló ingerlésétől függ.  Ez pedig nemcsak közösülő mozgások révén biztosítható, hanem kézzel is, ami az említett  testhelyzetben egyáltalán nem kizárt. Sőt, nagyon is lehetséges, s a partnerek bármelyike megteheti.  

  Végeredményben tehát a fentiek alapján elérhető, hogy a nő egyetlen közösülésben akár többször is  kielégüljön, miközben a férfi még nem jut el az orgazmusig. Mindez azonban csak akkor érvényes, ha  az orgazmust és a magömlést nem tudjuk szétválasztani.                      Lehet‐e magömlés nélküli orgazmus?                      Abból indultunk ki, hogy az orgazmus, mint a szexuális kéjérzés csúcspontja, alapjában véve  lelki jelenség, aminek persze testi okai és tünetei is vannak. Mint ahogy általában a szexuális  izgalomnak.     Igen ám – vethetné ellen bárki –, de az orgazmus nemcsak csúcspont, hanem egyúttal kielégülés is,  ami a szexuális izgalom csökkenését vagy megszűnését eredményezi! Ha pedig ez bekövetkezik,  akkor mindenképpen kell egy kis idő az újabb izgalom kialakulásához. Új orgazmus tehát  gyakorlatilag csak egy újabb „menetben” következhet be.     A többszörös orgazmus ezek szerint mindenképpen több „menetet” jelent a férfinak? S legföljebb az  lehet kérdéses, hogy milyen gyorsan képes egy újabb aktusra?     Így is föl lehet fogni, s a fejlesztés egy lehetséges útja az egymás utáni aktusok számának szaporítása.  Ehhez először is ki kell próbálni, hány aktusra képes a férfi egy adott időn belül, erőlködés nélkül.  Erről keveseknek van elegendő tapasztalata. Tegyük fel, hogy félóra múlva képes a második  menetre, majd ezt követően háromnegyed óra múlva a harmadikra. Vagyis jó két óra alatt három  menet – és ugyanannyi kielégülés. Tegyük fel, szeretné elérni, hogy ugyanennyi idő alatt négy menet  legyen. Hogyan? Például úgy, hogy az aktusok között intenzívebben pihen (mondjuk autogén  tréningeket folytat), s az újabb aktusok előjátékában erősebb és hatékonyabb ingerlésre törekszik.  Amihez persze ügyes és aktív partner kell. (Vagy nagy szerelem.)     Még így is előfordulhat, hogy a negyedik aktusban már nem lesz magömlés vagy egy idő múlva  belefárad és abbahagyja az egészet. Ugyanakkor természetesen kielégültnek érzi magát, hiszen a  negyedik már csak ráadás lett volna.     Itt azonban egy érdekes dologra figyelhetünk föl. Éspedig arra, hogy bizonyos feltételek esetén  magömlés nélkül is kielégültnek érezheti magát a férfi     Erre persze azt lehet mondani: no, igen, ha előtte legalább egyszer (vagy kétszer) már volt  magömlése… Válaszérvként hivatkozhatnék arra, hogy a serdületlen fiúknak is lehet magömlés  nélküli orgazmusuk, amint azt a tudomány már évtizedekkel ezelőtt megállapította. Ha pedig nekik  lehet, miért ne lehetne a felnőtt férfinak is?     De nem ez a lényeg! Kiindulópontunk szerint az orgazmus mint csúcspont és kielégülés csökkenti  vagy megszünteti a szexuális izgalmat. Tehát lehet, hogy csak csökkenti, méghozzá csak átmenetileg  és nem nagy mértékben. Ebből következik, hogy a kielégülés sem föltétlenül teljes egyetlen  orgazmustól, hiszen ez esetben aligha kerülne sor második és további „menetekre”.     Ha pedig így van, akkor a kéjérzet csúcspontja – egyetlen csúcspontja – esetleg nem jelent teljes és  befejezett kielégülést, hanem csak a szexuális izgalom átmeneti csökkenését, ami után hamarosan 

újabb csúcs következhet! Különösen abban az esetben, ha a csúcsot nem követi magömlés. A kérdés  most már csak az: hogyan lehet ezt elérni?                      A többszörös orgazmus technikája                      Mivel kétségtelen, hogy a magömléssel kísért orgazmus nagyobb mértékben és tartósabban  csökkenti a szexuális izgalmat, s mivel ezt a legtöbb férfi már a tizenéves kori önkielégítések során  megszokja, az új szokás kialakításához nélkülözhetetlennek látszik a fentebb vázolt első lépés: a  késleltetés begyakorlása.     Ha ez már megy, tehát a közösülés ideje meghaladja a 10 percet (közeledés nélkül!), akkor  következhet az újabb előrelépés. Ennek lényege a közösülés – és általában a szeretkezés – idejének  olyan meghosszabbítása, hogy a szexuális izgalom elég magas szintjéből (amelyet szaknyelven  „platófázisnak” neveznek) kisebb csúcsok emelkedjenek ki. Ezek mintegy hullámokat keltenek az  izgalmi szintben, hiszen a csúcsok után hullámvölgyek keletkeznek, majd ismét emelkedés jön.     Természetesen fölmerül a kérdés, hogy az izgalom és kéjérzet ilyen kiemelkedései egyáltalán  orgazmus jellegűek‐e vagy csak jelentéktelen hullámzások, amelyek a nem túl rövid aktusokban  mindig megtalálhatók.     Nos, elárulhatom, van rá mód, hogy ezek a kisebb csúcsok orgazmus jellegűek legyenek! Technikája  nem könnyű, de megtanulható. (Feltéve, hogy a késleltetés már megy.)     Mindenekelőtt azt kell tudni hozzá, hogy a szexuális izgalom fokozódásának egy bizonyos pontján az  idegfeszültség az ondóvezeték, ondóhólyag és prosztata körüli izmok összehúzódását eredményezi.  Ez pedig a mozgás és ingerlés folytatódása esetén kiváltja a magömlési reflexet, aminek lényege a  húgycső körüli izmok ritmikus összehúzódása, s ezáltal az ondó kilövellése. A kettő közötti különbség  mindössze 4‐6 másodperc. Ha a reflex beindult, már nem lehet leállítani. Ezt az időszakot, vagyis a  magömlés előtti néhány másodpercet épp ezért „elkerülhetetlenségi szakasznak” hívják.     Szerencsére azonban már ennek bekövetkezte előtt néhány másodperccel fellép a „közeledés”  érzése, ami tulajdonképpen az orgazmus kezdete, s összefügg az ondóvezeték és prosztata körüli  izmok feszülésével. Ezt sajátságos belső – főleg alhasi – remegésként lehet érzékelni. Jelzi, hogy  rögtön beindul a magömlési reflex, ami azonban ilyenkor még leállítható!    Ha tehát a „közeledést” érezve azonnal leállítunk minden mozgást (nemcsak a sajátunkat, hanem a  partnerét is!), akkor a magömlést elkerülhetjük, mégis nagyjából ugyanazt érezzük, mint  magömléses orgazmuskor. A kéjérzés ugyanis csúcspontjára került. A feszültség viszont rövidesen  csökken anélkül, hogy kiváltaná a magömlési reflexet. A szexuális izgalomban egy kis hullámvölgy  keletkezik, átmeneti megkönnyebbülést érzünk, de nem merülünk ki úgy, mint a magömlés után. Az  aktus folytatását nagyon megkönnyíti, ha ilyenkor egy‐két mély lélegzetet veszünk, hangosan  sóhajtunk, miközben átadjuk magunkat az élvezetnek.     Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: nem arról van szó, hogy görcsös erőfeszítéssel tartsuk  vissza magunkat, hanem hogy egyszerűen leállunk, persze a kellő pillanatban. Amit nem könnyű  pontosan eltalálni. Ha előbb állunk le, nem lesz igazi orgazmusunk; ha később, akkor a magömlés is 

bekövetkezik. (Szerencsére egyik sem nagy baj.) Mindenképpen számolhatunk azzal, hogy nem fog  mindig vagy mindjárt sikerülni.     Ugyancsak a félreértések elkerülése érdekében fontos a partner előzetes felkészítése a várható  leállásokra, amik összesen kb. 5‐10 másodpercig tartanak. Ilyenkor ugyanis könnyen azt hiheti, hogy  a férfinál megtörtént a magömlés, s ezzel részéről vége az aktusnak. Ettől csalódottnak érezheti  magát, és elmehet a kedve a folytatástól. Amikor pedig mégis folytatódik, nem érti, mi történt,  nehezen jön újra bele. S mire belejönne, esetleg újabb leállás következik.     A magömlés nélküli orgazmust ugyanis többször meg lehet ismételni ugyanabban az aktusban, amely  így akár félóráig (vagy tovább) is eltarthat. Az utolsó orgazmus természetesen már magömléses  orgazmus lehet. Előnyös, hogy ezáltal mind a férfi, mind a nő részére többszörös és teljes kielégülés  biztosítható.     Az ilyen közösülés nem zárja ki ugyan a második és további „menetet”, de a többszörös orgazmus  folytán erre mindkét félnek kevésbé lesz szüksége. Ám minthogy a szexuális igények nagy egyéni  eltéréseket mutatnak, előfordulhat, hogy az egyik még igényelné, a másik nem. Ha csak a férfi  igényelné, és a nő hajlandó az újabb aktusra, akkor ajánlatos, hogy ez már jóval rövidebb (maximum  5‐10 perces) legyen, s a férfi ne törekedjen többszörös orgazmusra. Fordított esetben, ha a férfi  egyáltalán képes újabb aktusra, nem szükséges magömléses orgazmusra törekednie. Főleg a  középkorú és idősebb férfiaknál indokolt a magömlésre törekvés leállítása.     A nálunk elterjedt szexuális kultúra különben is túlzottan magömlésközpontú. Sok férfi el sem tudja  képzelni a szexet magömlés nélkül: akarva‐akaratlan ezt tekinti a szex legfőbb céljának és  értelmének. Kevesen tudják, hogy a keleti kultúrákban milyen nagyra becsülik a magömlés nélküli  szexet. A Káma‐ szútrában (vagyis a „szerelem tankönyvében”) is leírt szeretkezési mód Nyugaton  „karezza” néven vált ismertté. Ez az olasz szó hasonló jelentésű, mint az angol „petting” – szó szerint  dédelgetést, kedveskedést jelent –, de szakkifejezésként a magömléses orgazmus nélküli,  mozdulatlan közösülést is magában foglalja.                      „Karezza” – kielégüléssel vagy anélkül?                      E keleti (elsősorban hindu) szeretkezési mód lényege a gyengédség sokféleképpen történő,  kölcsönös kimutatása, a szerelmi játék. Simogatásokkal és csókokkal kezdődik, amik becéző szavak  kíséretében a test minden részére kiterjednek, s aztán előbb‐utóbb közösülésbe mennek át.     A nyugati értelemben vett, „szabályos orgazmust” azonban tudatosan kerülik: mindent lassan és  nyugodtan csinálnak, a legapróbb mozdulatokat, sőt, a mozdulatlan testhelyzeteket is kiélvezve.  Orgazmus helyett inkább arra törekszenek, hogy minél tovább tartson a lassú, élvezetes játék. Azt is  mondhatnám, hogy szeretkezés közben többnyire mozdulatlanul koncentrálnak, éspedig egymásra  és az élvezetre. Időnként persze testhelyzetet vagy szeretkezési módot változtatnak, de aztán megint  sokáig a választott testhelyzetben maradnak.     Gondolom, ez sokakat a jógára, az indiai testkultúrára (és „lelki gyakorlatokra”) emlékeztet,  amelynek egyik fő irányelve, hogy a különböző testtartások („ászanák”) során bizonyos ideig  mozdulatlanul kell maradni. A jóga az utóbbi évtizedekben nálunk is egyre népszerűbb. A magam 

részéről nagyon üdvösnek tartanám, ha a „jógaszeretkezés” – nevezzük akár karezzának vagy bármi  másnak –, a nem sietős, elmélyült szerelmi játék gondolata is népszerűvé válna.     De hát – vethetné ellen bárki – miért mondanánk le az orgazmusról, a kielégülésről? S a keletieknek  nem hiányzik a kielégülés?     Az ellenvetés jogosnak látszik, hiszen a kielégülés valóban fontos. Csakhogy értesüléseink szerint a  karezza nem hagyja kielégületlenül a résztvevőket! Hogy aztán a sokszor órákig tartó szeretkezések  végén történik‐e esetenként magömlés, azt nem tudjuk pontosan. De magömlés nélküli orgazmusok  kétségkívül történhetnek: a kéjérzésnek nyilván több, kisebb‐nagyobb csúcspontja van a hosszú  szeretkezés során. S a „miniorgazmusoknak” ez a sorozata végül akkor is kielégültséget eredményez,  ha a magömlés teljesen elmarad.     A kielégülés szempontjából ugyanis nem mellékes a szeretkezés időtartama és minősége! A mi  kultúrkörünkben szokásos, gyors nemi aktusok korántsem eredményeznek igazi kielégülést, főleg, ha  a partnerek jóformán oda sem figyelnek egymásra, csak a mielőbbi (magömléses) orgazmust  hajszolják. Részben talán ez is magyarázza, hogy több „menetre”, ismételt közösülésre törekszenek.  Nekem úgy tűnik, hogy egyetlen karezza: egymásra figyelő, lassú és elmélyült szerelmi játék  magömléses orgazmus nélkül is nagyobb kielégülést eredményez, mint akár 2‐3 gyors aktus.     Ez persze teljesen egyéni vélemény, amit még sem nekem, sem másnak nem sikerült tudományos  érvekkel bizonyítani. Ám senkinek sem lesz kára abból, ha kipróbálja, akár a karezzát, akár annak a  mi kultúránkhoz alkalmazkodó, módosított változatát, amely a szokásosnál hosszabb, s mondjuk  félórás, egyórás szeretkezés során több kisebb orgazmust, s a végén egy nagyobb, magömléses  orgazmust is lehetővé tesz. Miközben természetesen a partnernek is több orgazmusra van  lehetősége. Ez az ún. E Sz.O., vagyis „Elnyújtott Szexuális Orgazmus”, amiről nemrégiben magyarul is  megjelent két amerikai szerző műve.     Egyesek azt kérdik: kinek van erre ideje? Tudom jól, hogy rohanva élünk, hiszen megélhetési és  szinten tartási gondok szorítanak, munka után sokan fáradtan esünk az ágyba. Ám fáradtan és  sietősen nem érdemes a szexet „elintézni”. Inkább ne naponta éljünk nemi életet, de akkor szánjuk  rá a szükséges időt. Egyébként általános tapasztalat, hogy ami az embernek igazán fontos, arra tud  időt szakítani.     A szeretkezés pedig igazán fontos lehetne. Egyetértünk?                    13. Szerelem, házasság, féltékenység              Egyik legutóbbi vizsgálatomban több mint ezer különböző korú felnőtt férfitól és nőtől kérdezem  meg: „Véleménye szerint mi a jó házasság alapfeltétele?” A válaszolók 54%‐a első helyen a kölcsönös 

szerelmet tartotta ilyen alapfeltételnek, második helyre pedig 44%‐uk a szexuális összhangot, a  kielégítő nemi életet tette!      Minthogy a megkérdezettek többsége házas volt, s ezek legtöbbje úgy vélte, hogy szerelemből  kötött házasságot, elmondhatjuk, hogy a közvélemény a házasság alapfeltételének tartja a szerelmet  és a jó szexet. Más kérdés, hogy a vizsgálat időpontjában ez a fontosnak tartott szerelem már jórészt  elmúlt, legalábbis az egy‐két évnél hosszabb ideje házasoknál. Ettől azonban a jelek szerint még nem  bomlik föl egy házasság. Sőt, nem is romlik el feltétlenül. S minthogy a házasság az erotikus  örömszerzés fő területe, fölmerül a kérdés: kell‐e szerelem a jó házassághoz? Egyáltalán: hogyan  viszonyul egymáshoz a szerelem és a házasság?     A házasságoknak – mint tudjuk – eredetileg alig volt közük a szerelemhez. A társadalmi helyzet és a  gazdasági vagy szülői kényszer hozta össze a házastársakat. Csak a múlt században vált mozgalmi  jelszóvá a „szerelmi házasság” gondolata. Ennek lényege, hogy a házasságokat ne kényszerből,  hanem szabad elhatározás alapján, kölcsönös vonzalomból kössék. Megvalósításának persze  rengeteg akadálya volt. Kiderült azonban, hogy a korlátok és akadályok – amelyek még ma is sokszor  előfordulnak – inkább éltetik, mint sorvasztják a szerelmet. Nyugodtan mondhatjuk: alig van  nagyobb ösztönzőerő a beteljesületlen szerelemnél.     Ezért aki komolyan szerelmes, az sok mindenre képes (saját határain belül), s gyakran elismerésre  méltó teljesítményeket tud fölmutatni. Amiből esetleg úgy tűnhet, mintha a házastárs  megválasztását egyedül a szerelem irányítaná ma már. Igaz ez?     Nehéz erre válaszolni, mert nincs mérce, amivel a házasságkötéseket ebből a szempontból  megmérhetnénk. Mindenesetre az említett vizsgálatban a házasok 44%‐a úgy nyilatkozott, hogy  házasságának fő oka, alapmotívuma a kölcsönös szerelem volt. Tehát a válaszolók alig fele  tulajdonította ennek saját házasságkötését. Hogy ez tényleg szerelem volt‐e, méghozzá kölcsönös,  azt nem tudjuk. Könnyen előfordulhat, hogy sokan csak önigazolásként hivatkoznak a szerelemre.  Például ha valamiért csak egy kicsit is kedvelték leendő házastársukat, akkor már szerelemről  beszélnek.     Egyébként érthető, hogy senki sem vallja be szívesen: nem egészen szerelemből házasodott. Hiszen  akkor nehezen tudná megmagyarázni, hogy tulajdonképpen miért. Netán érdekből? Vagy mert már  „útban volt a gyerek”? Az illem és közerkölcs úgy kívánja, hogy a házasság szerelmi házasság legyen…  Álszent dolog ez? No, igen, annak is lehet nevezni, bár ez túl erős kifejezés. A szerelem olyan tág  fogalom, hogy sokan valóban azt hiszik, szerelemből házasodtak, mert nagyon fölkavarta őket  életüknek ez a fordulata. A szerelem fő kritériuma pedig mégiscsak az, hogy valaki úgy érzi:  szerelmes…    A kérdés csak az, hogy jó ez, vagy rossz.                      A szerelem előnyei és veszélyei                      Biztos, hogy sokan értetlenül fogadják ezt a kérdést. Miért lenne a szerelem rossz? Miért  lenne veszélyes? Hiszen olyan jó szerelmesnek lenni! S ha már házasság, akkor legyen szerelmi  házasság!    

Ebben van is logika: a házasság beteljesíti a szerelmet, magával hozza a szexuális és egyéb igények  kielégítését, tehát boldoggá teszi az embert. Mégpedig állandó jelleggel, hiszen az igények újra és  újra kielégülhetnek. A szerelmi házasságot kötők „boldogan élnek, míg meg nem halnak” – akár a  mesében! De bármilyen szépen hangzik is ez, mégiscsak mese. A beteljesült szerelem nem szokott  sokáig tartani; lobogását épp a beteljesülés szünteti meg. Ám addig is igen pozitív szerepet játszhat a  házastársi kapcsolatban. Egyrészt a lényegéből fakadó, szenvedélyes érdeklődés, odaadás révén  biztosítja, hogy a házastársak kölcsönösen a legfontosabbakká váljanak egymás számára. Ez igazodási  mércét, összehasonlítási alapot jelent, hiszen minden aszerint lesz fontos – akár jó, akár rossz  értelemben –, hogy hogyan érinti a házastársat és a kapcsolatot.     Másrészt a szerelmi odafordulás vagy éppen azonosulás nagyon megkönnyíti az alkalmazkodást a  házastárshoz. Aki a legfontosabb számunkra, annak kívánságait szívesen teljesítjük (ugyanakkor  természetesnek vesszük, hogy ő is teljesíti a miénket). Hiszen „egyek vagyunk”, „egymásért élünk”…     Ez a nagy egység, ez a tökéletes azonosulás azonban legtöbbször csak illúzió, akaratlan önbecsapás.  Éspedig azért, mert nem egymás alapos ismeretén és hibáival együtti elfogadásán alapul, hanem a  bennünk élő vágykép, a partnerideál kivetítésén. Vagyis minden szépet és jót „belelátunk”  partnerünkbe, (leendő) házastársunkba. S ebben már a szerelem veszélyeit is fölismerhetjük. Az  illúziókon alapuló elvárások tévessége az együttélésben hamarosan kiderül. Nem lehet örökké  „rózsaszín szemüvegen át” nézni a házastársat! Jön a meglepetésszerű fölismerés, hogy nem is olyan  könnyű alkalmazkodni hozzá. Amit követnek a gondolatok arról, hogy „miért mindig én  alkalmazkodjam?” és „vajon ő eléggé alkalnazkodik‐ e hozzám?” S jönnek az újabb igények, amiket a  szerelmes logikája könnyen megmagyaráz: Ha igazán szeret, akkor megteszi, amit várok tőle!…     A szerelem tehát igazolni látszik az illuzórikus elvárásokat is, s így esetleg a zsarolás eszköze lehet.  Megtévesztő, hogy a szerelmi házasság „mézeshetei”, első hónapjai általában nagyon szépek.  Később azonban kritikus időszak következik, mert jönnek a „józan hétköznapok”. S akik nagyon  hisznek a szerelemben és továbbra is nagy élményeket, majdhogynem csodákat várnak, azok  könnyen csalódottnak érzik magukat.     Szerencsére nem minden szerelem ilyen csodaváró, csak az éretlen, romantikus szerelem! – vetheti  ellen bárki. S ez igaz is, bár valószínű, hogy tizen‐ és huszonéves korban a legtöbb szerelem még kissé  túl romantikus és éretlen.                      „Éretlen” házasságok             A szerelem első megjelenési formái – a gyerekszerelmek, diákszerelmek még fejletlenek, több  szempontból különbözőek a felnőttes, érett szerelemtől. Sokan megrekednek – vagy túl lassan  fejlődnek – ezen a téren, s nem ritka, hogy éretlen szerelmi képességgel kötnek házasságot. De mi  jellemzi az ilyen házasságokat?     Elsősorban az, hogy egy lelkileg éretlen ember tulajdonképpen nem alkalmas a tartós és harmonikus  kapcsolatra, hiszen egész személyisége kiforratlan még. Az ilyen házasság labilis és sérülékeny,  felbomlásra hajlamos. Napjaink sok válása is erre vezethető vissza.    

Sok függ természetesen attól, hogy az illető mennyire fejlődőképes, és milyen segítséget kap  partnerétól (vagy bárki mástól). Előfordulhat, hogy a házasság első éveiben kialakul az érett szerelmi  és együttélési képesség, s a kapcsolat megerősödik. De sajnos nem mindig van így.     Az éretlen szerelmi képességnek sokféle „tünete” lehet, aszerint, hogy a szerelem melyik  részképessége fejletlenebb. Van azonban néhány jellegzetes tünet, amely gyakrabban előfordul. A  nő esetében ilyen a szexuális igények és a kielégülési készség (az orgazmuskészség) fejletlensége.  Ilyenkor a nő nem nagyon kívánja a szexet, s akkor is inkább csak azért, hogy a férfinak, akit szeret, jó  legyen…     A férfi részéről az éretlen szerelem egyik fő jellemzője, hogy alig több a szexuális vonzalomnál.  Megkíván valakit, s már azt hiszi, szerelmes; persze hamar elmúlik, mihelyt a vágy kielégül. De  ugyanúgy hamar föl is támad, rendszerint egy „harmadik” iránt. Ezt hívja a népnyelv  „szalmalángnak”, vagyis megbízhatatlan, hamar ellobbanó érzelemnek. De hasonló irányban hat az  éretlen szerelemnek az a sajátsága, hogy erősen idealizál, mindent szebbnek mutat a valóságosnál,  ami az együttélés körülményei között sokáig nem tartható, s így csalódásra vezet.     Az éretlenségnek a szerelemben megnyilvánuló legfőbb jellemzője, hogy együtt jár a partner  kisajátítására irányuló törekvéssel! Ez a heves és szinte korlátlan birtoklási vágy nem „természetes  velejárója” a szerelemnek – mint sokan hiszik –, hanem gyerekes önzés, továbbá indokolatlan  félelem a part‐ ner elvesztésétől. Az ilyen szerelmes úgy érzi, joga van uralkodni partnere fölött,  megszabni, mit tehet és mit nem tehet stb. Ez a kisajátítási törekvés a féltékenység egyik alapja.     Ebből nyilvánvaló, hogy a féltékenység is az éretlen szerelem sajátossága. Erre még visszatérünk. A  bizonytalanság, amiből fakad, megnyilvánulhat azonban több más módon is. Például van olyan  szerelmes, aki úgy rendeli alá magát partnerének, mintha az a szülője volna, vagyis gyerekesen és  önállótlanul viselkedik a kapcsolatban. Az egész így aszimmetrikussá, kiegyensúlyozatlanná válik.  Mindkét fél elégedetlen lesz a másikkal, feszültségek és konfliktusok keletkeznek, amikkel nem  tudnak mit kezdeni.     A lelkileg éretlen szerelmes ugyanis fölkészületlen a házassági konfliktusokra, megdöbben tőlük és  csalódottnak érzi magát. Ezt azonban sokáig nem meri bevallani, sőt, sokszor önmaga előtt is titkolja.  Általában a teljes őszinteség hiánya és a taktikázás, az egymás közötti játszmák jellemzik az éretlen  szerelmet, illetve szerelmi házasságot.                      Mi a féltékenység?             A szerelemnek ezzel az állítólag elválaszthatatlan kísérőjelenségével érdemes egy kicsit külön  foglalkoznunk. Először is próbáljuk tisztázni, hogy mi a lényege, s normális dolog‐e vagy beteges  állapot? S főleg, hogy valóban a szerelem jele‐e?     Egyesek szerint csak fokozati különbség van a normális és a beteges féltékenység között.  Hivatkoznak arra, hogy ez az állatvilágban is föllelhető, természetes jelenség (bár az is igaz, hogy sok  állat szinte megvadul tőle). Az állat ugyan többnyire nem a párjára, hanem a területére féltékeny, azt  félti a „betolakodóktól” – de hát az embernél is sokféle féltékenység van.    

De miért kellene nekünk féltékenynek lennünk csak azért, mert az állatok is azok? Mégiscsak  különbözünk a csontját féltékenyen őrző kutyától! (Partnerünk nem csont, amit megeszünk.)  Legfeljebb kiindulópontként fogadható el, hogy a féltékenység már az állatvilágban megtalálható. Az  már csak föltételezés, hogy ezt a hajlamot örökségként magunkkal hoztuk. Az emberré válás hosszú  folyamatában sok mindent magunk mögött hagytunk (például az úgynevezett „ösztönöket” is).     De mi a lényege a féltékenységnek? Ahogy az „állati példa” is mutatja: a félelem valamilyen jónak és  szükségesnek vélt dolog elvesztésétől, attól, hogy valaki „elkaparintja előlünk azt, ami a miénk”.     Lelki jelenségről van tehát szó, aminek alapja a birtoklási vágy, a bekebelezési, kisajátítási törekvés.  Ha fölmerül a „jogos tulajdon” elvesztésének lehetősége, a bizonytalanabbak rögtön gyanakvóvá  válnak, és mindenütt veszélyeket szimatolnak. A fenyegetettség érzése nagy lelki energiákat köt le,  és könnyen túlzásokba visz, mániává, téveszmévé válik, az őrület határát súrolja. Nem hiába nevezi  Shakespeare az Otellóban „zöldszemű szörnynek” a féltékenységet. Napjainkban sem ritkák a  féltékenységből elkövetett gyilkosságokról szóló híradások.     Vannak persze enyhébb változatai is, amelyek sokak számára ártalmatlannak és megbocsáthatóknak  tűnnek. Sokan azonosítják a féltéssel. „Akit szeretünk, azt féltjük!” – mondják. Ez a csalókra érvelés  azonban ne tévesszen meg. A két szó hasonlít ugyan egymásra, s mindkettő a félelemre utal, de nem  mindegy, mire irányul ez a félelem! Eltekintve attól, hogy a féltés is lehet betegesen eltúlzott és  káros, még sincs sok köze a féltékenységhez, mert másra irányul, s többé‐ kevésbé önzetlen szeretet  jele. A szülő sem magát félti, hanem a gyermekét, mindenféle bajtól.     A féltékeny viszont önmagát félti! Éspedig attól, hogy elvesznek tőle valamit, ami „jár neki”, ami csak  az övé lehet. Vagyis a „féltés” alól itt az önzés, a birtoklás‐ és hatalomvágy bújik elő, s ezek mögött  hatalmas bizonytalanságot és bizalmatlanságot találunk. Ez pedig már általában nem tekinthető  normálisnak, legalábbis egy felnőtt embernél. Csecsemőnél és kisgyermeknél még csak‐csak, hiszen  érthető, hogy féltékenyek, ha „apuci elveszi tőlük az anyucit” – vagy fordítva. Egy kisgyermeknél  természetes, hogy vetélytársának érzi az azonos nemű szülőt. Ezt azonban normális körülmények  között hamar kinövi, s meg tud barátkozni azzal, hogy nem sajátíthatja ki magának a másnemű  szülőt, és nem lehet annak partnere.     Ha viszont ez nem sikerül – vagyis a gyermek nem tud kilábalni az ún. Ödipusz‐komplexusból –, akkor  féltékenységi hajlama megerősödik. Ilyenkor általában is bizalmatlan és gyanakvó lesz, fél a  kudarctól, s ezt túlzott biztonságra törekvéssel igyekszik ellensúlyozta. Ebből következik, hogy aki  felnőtt korában is féltékeny, az olyan, mint egy elbátortalanodott, szorongó kisgyerek, aki csak az  anyja ölében tud megnyugodni.     A féltékeny felnőtt tehát évei ellenére lelkileg még kisgyerek (szakkifejezéssel infantilis). Legalábbis  ebből a szempontból nézve lelkileg nem tudott felnőni. Ami nem zárja ki, hogy minden más téren  felnőttes viselkedésre képes.                      A féltékenység típusai                      Látható, hogy a féltékenységi hajlam kisgyermekkorban kezd kialakulni, tehát nem a szokásos  értelemben vett szerelem kísérője. Igaz, a pszichoanalitikusok szerint a kisfiúk általában szerelmesek  a saját anyjukba, s emiatt féltékenyek az apjukra (sőt akár a testvéreikre is).  

  Ebben lehet némi igazság, de nem magyarázza meg az olyan eseteket, amikor egy gyermek a  pajtására féltékeny, mert az valamilyen előnyhöz jutott vagy nagyobb teljesítményt ért el. Gyakori  eset, hogy többen törekszenek ugyanarra. A lemaradók ilyenkor irigykednek a sikeresekre, s  többnyire féltékenyek is rájuk. Az irigység és a féltékenység tehát szorosan összefügg!  Tulajdonképpen csak annyi a különbség közöttük, hogy az irigy nem egy meglévő, birtokolt „kincs”  elvesztésétől tart, hanem szeretne birtokolni valamit, ami nincs neki (de másnak van).     Éles határvonalat nehéz húzni köztük, ezért bátran megállapíthatjuk, hogy a féltékenység többnyire  irigység is! Mindkettő negatív indulat, s mindkettőben a birtoklási vágy és a hatalmi vetélkedés  játssza a döntő szerepet. A féltékeny mindig irigykedik a vetélytárs meglevő vagy feltételezett  előnyeire és sikereire.     Vetélytárs – ez kulcsszó a féltékenységhez. Egy vagy több vetélytárs nélkül nincs féltékenység. (Ezek  persze nemcsak tényleges, hanem képzelt vetélytársak is lehetnek.) S minthogy vetélkedés az élet  minden területén lehetséges, a féltékenységnek is sokféle típusa van. Köztük csak az egyik a szerelmi  vagy házastársi féltékenység. Pontosabban már ez a kettő sem ugyanaz, hiszen féltékeny lehet valaki  szerelem nélkül is.     Más típus a szülő‐gyermek féltékenység és a testvérféltékenység. Ettől különbözik a sikeresebb vagy  előnyösebb helyzetű iskolatárs, sporttárs vagy munkatárs iránt érzett féltékenység. Megint más  jellegű a szülők féltékenysége gyermekük apósára‐anyósára vagy barátjára, esetleg partnerére.  Külön típus az is, amikor a partnerek vagy házastársak egymás sikereire, jövedelmére vagy más  előnyeire féltékenyek (tehát nem egy harmadikkal, hanem egymással vetélkednek). A sort szinte vég  nélkül lehetne folytatni. Közös bennük a vetélkedés, leggyakrabban a hatalmi és  teljesítményvetélkedés.     A köztudat előterébe valahogy mégis a szerelmi féltékenység került. Talán azért, mert a szerelem és  általában a partnerkapcsolat sorsdöntő szerepet játszhat életünkben. S mert amilyen értékes és  kívánatos dolog a szerelem, olyan sérülékeny is: könnyen elszáll, mint a mesebeli „kék madár”… A  féltékeny épp ezért akarja védeni, mintegy kalitkában (vagy éppen lakat alatt) tartani. Nem veszi  észre, hogy épp ezzel teszi tönkre partnere szerelmét – és az egész kapcsolatot.     Az összes eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a féltékenyek kapcsolatai, házasságai előbb‐utóbb  tönkremennek. A partner teherbírásától és viselkedésétől függ, hogy korábban vagy későbben.    De ha a házasság valameddig fönn is marad, a szerelem biztosan belepusztul. A magyarázat  egyszerű: akit igazán szeretünk, abban megbízunk. A féltékeny tehát nem tud igazán szeretni.  Nemhogy a partnerét, de még önmagát sem szereti okosan, hiszen mindkettőjüknek értelmetlen  kínokat szerez. Önmagának azzal, hogy kétségbeesetten fél partnere elvesztésétől, partnerének  pedig azzal, hogy nem bízik benne, gyanúsítja, vádolja. Nem csoda, hogy hosszabb távon ez  elviselhetetlen.     A féltékenység: ön‐ és közveszélyes viselkedés!                      A féltékenység leküzdése         

Érthető, hogy mint minden bajt, betegséget, ezt is igyekeznek elhárítani az érintettek. Csak éppen     legtöbbször fogalmuk sincs arról, hogy milyen az igazán hatásos védekezés. A féltékeny például  többnyire indokoltnak látja saját féltékenységét, s a megoldást partnere beismerő vallomásában és  megváltozásában látja: „Többé ne adjon okot a féltékenységre!”     A partner ilyenkor vagy azt bizonygatja, hogy sohasem adott okot a féltékenységre, vagy  megnyugtatásképpen elismeri, hogy néha „félreérthetően” viselkedett, s ígéri, ezentúl jobban vigyáz.  Sajnos mindkét védekezési mód zsákutcába vezet. Az első azért, mert hiányzik belőle a fölismerés,  hogy a féltékenységet nem a partner viselkedése váltotta ki, hanem az említett belső bizonytalanság  és kisajátítási vágy. Másrészt minél jobban bizonygatja valaki saját ártatlanságát, annál gyanúsabbá  válik.     A beismerés pedig hosszabb távon csak olaj a tűzre! Hiszen valójában igazolja a féltékenységet, ami  „lám, nem volt hiábavaló!” Érthető, hogy a féltékeny ezután még inkább őrködik partnere fölött, s  még inkább beleköt mindenbe, ami gyanús neki. Nem mindegy persze, hogy a beismerés valódi vagy  csak látszólagos, s hogy bűnbánó ígéretekkel vagy szakítás kilátásba helyezésével jár együtt. A  látszólagos beismerés ugyanúgy ritkán meggyőző, mint az azt követő nagy ígéretek. A szakítás  lehetőségétől a féltékeny nagyon megijed, s egy ideig esetleg visszafogja magát, de aztán lassanként  újrakezdi az egészet.     Nem könnyű kérdés, hogy van‐e hatékony módja a féltékenység leküzdésének! E. Borneman osztrák  szexológus, aki könyvet írt az „új féltékenységről”, nem hisz a probléma rövid távú  megoldhatóságában, mert a féltékenység szerinte „civilizációs neurózis”, amely a jelenlegi társadalmi  berendezésből következik. Túl messzire vezetne ezt itt részletezni. A lényeg az, hogy a mai viszonyok  között sok minden hajlamosít bennünket a féltékenységre (a tulajdonosi mentalitás, a  patriarchaizmus stb.). Tehát teljes leküzdéséhez az egész társadalmat át kellene alakítani, mindenki  számára szabaddá és biztonságosabbá tenni.     Szerencsére egyéni viszonylatban a helyzet nem ilyen reménytelen. Különösen a megelőzésre kell  ügyelnünk, éspedig kétféle értelemben. Először is előzzük meg saját féltékenységi hajlamunk  kialakulását. Tulajdonképpen a szülőknek kellene erről gondoskodniuk, hiszen igen sok múlik az első  életévek fejlődésén. Tizenéves kortól azonban az önnevelésnek is egyre nagyobb szerepe lehet.  Ebhez ma már sok segítség kapható, például épp a könyvekből.     Másrészt kerüljük a partnerkapcsolatot a féltékenyekkel! Illúzió azt hinni, hogy „majd kigyógyul a  féltékenységből, ha látja, hogy bennem bízhat”. Egy kialakult hajlam erősebb, mint a múlékony  szerelem. Persze nem véletlen, hogy a féltékenység akkor szokott föllépni, amikor a szerelem már  múlóban van. A baj csak az, hogy amíg az ember szerelmes, addig nehezen veszi észre párja  féltékenységét, hiszen a szerelemhól következik a folytonos együttlét vágya és a mindent tudni  akarás. A féltékenység így könnyen megbúvik a szerelem mögött, s észrevétlenül behálózza a  partnereket.     Mit tehetünk a már kialakult féltékenység esetén?     Ekkor sincs minden elvesztve. A legbiztosabb megoldás: szaksegítséget keresni! Vannak olyan  pszichoterápiás eljárások, amelyekkel a féltékenység erősen csökkenthető, sőt kiküszöbölhető.     Természetesen nem máról holnapra, hanem rendszeres és tartós kezelések során. Nálunk ezek nem  könnyen hozzáférhetőek, mert kevés a szakember (eltekintve a segítségre szorulók anyagi  megterhelésétől). A másik megoldási lehetőség az egyéni vagy csoportos önsegítés, ami 

tulajdonképpen önnevelés vagy öngyógyítás. Sikerének előfeltétele az intelligencia és a pszichológiai  kultúra bizonyos szintje – ami persze emelhető! –, s az, hogy a személyiség ne legyen nagyon  eltorzult. Mindenekelőtt megbízható önismeretre és komoly elhatározásra, állhatatosságra van  szükség. A támpontokat megadják az ezzel (is) foglalkozó könyvek (például P. A. Hauck A  féltékenység című könyve).                      Szerelem és házasság – féltékenység nélkül                      Korunk társadalmi változásai egyre inkább megkövetelik a féltékenység kiküszöbölését. Egy  szabad társadalomban nem lehet a partnert kisajátítani, a szerelem sem jogosít föl erre. Ma már  sokan megértik ezt, de mégse tudnak megfelelően viselkedni. Igen sok a neurotikus ember, aki félig‐  meddig bemerevedett egy akaratlanul kialakult viselkedésbe, s önerejéből nem képes azon  változtatni. A merev sémák föllazítása nélkül azonban nincs fejlődés. Ezért időről időre fölül kell  vizsgálnunk önmagunkat: hol tartunk és hol kellene tartanunk, min és hogyan kell változtatnunk?     Fejlődésünk fő kérdése, hogy elég nyitottak vagyunk‐e, s mi akadályozza változó‐ és  alkotóképességünket. Ezután értékrendszerünk fölülvizsgálatra következhet. Mit tartunk igazán  fontosnak és elérendőnek? Mi az, amire érdemes törekedni?     Ha elfogadjuk az egyéni szabadságjogokat és a nemek egyenlőségének elvét, ebből következik a part‐  ner szabadságjogainak tiszteletben tartása. Ezt csak megkönnyíti, ha nagyon szeretünk valakit, s így  az ő érdekeit a sajátunk fölé helyezzük és tökéletesen megbízunk benne. Természetes, hogy nem  akarjuk kisajátítani és korlátozni, vagyis nem vagyunk féltékenyek!     Lelkileg egészséges ember nem állandó ellenőrzéssel akarja megtartani a partnerét, hanem inkább  azzal, hogy igyekszik eleget tenni jogos kívánságainak. Egy kapcsolat akkor lesz tartós, ha mindketten  jól érzik magukat benne. Ehhez pedig az is kell, hogy mindketten szabadnak érezzék magukat!     Szerencsére már vannak olyan párok, akik meg tudnak állapodni egymás szabadságának kölcsönös  tiszteletben tartásában – s ugyanakkor nem élnek vissza a szabadságukkal! Vagyis nem tesznek olyat,  ami a másiknak vagy a kapcsolatnak ártana. Ehhez persze abban is meg kell állapodni, hogy mi az,  ami árt és mi nem! Alapvetően fontos a hűség korszerű értelmezése:     Nem a szexuális kizárólagosság a hűség lényege, hanem az egymás iránti szolidaritás, a kölcsönös  segítség az egyéni és közös célok elérésében. Az, hogy „más” is megtetszik, vagy más partnerrel is  kialakul valamilyen kapcsolat, még egyáltalán nem zárja ki a hűséget – telát eltitkolni sem kell! Egy  tartós kapcsolat vagy házasság tovább él, mint a szerelem, s előfordulhat, hogy jön egy új szerelem.     Ettől azonban a lázasság még életképes és jó maradhat – szerelem nélkül is! A párkapcsolat  létjogosultsága nem a szerelemtől függ. Hiszen ha attól függene, akkor pár éven belül szinte minden  házasságot föl kellene bontani. A szerelem elmúlása nem jelenti azt, hogy a házastársak elhidegültek  egymástól. A szerelemből megmaradt az összetartozás erős érzése, egy baráti vagy testvéri jellegű  szeretet, ami a kölcsönösen kielégítő nemi életnek is alapja letet. De ez már mégsem olyan  szenvedélyes, mindent háttérbe szorító érzelem, amilyennek a szerelmet ismerjük. De a jó  házasságban időnként szerelmi föllobbanások is bekövetkezhetnek.    

Valószínűbb azonban, hogy a szerelem elmúltával előbb‐utóbb egy új szerelem jön, egy „harmadik”  iránt. Ez pedig komoly problémákat okoz, válságba sodorhatja a házasságot. A házastársak ugyanis  általában nincsenek fölkészülve erre, s többnyire csak két lehetőséget látnak ilyenkor. Az egyik az új  szerelem azonnali elfojtása, akár saját maguknál, akár a házastársuknál jelenik ez meg. Gyakran  munkába vagy egyéb elfoglaltságba menekülnek az új szerelem elől vagy féltékenységgel reagálnak.     A másik lehetőség a válás, s az új szerelem alapján egy új házasság kötése. Napjainkban ez sokkal  könnyebb, mint régen, s már ott tartunk, hogy az évente megkötött házasságok több mint fele  felbomlik (akár kimondják a válást, akár nem). Egy új otthon megteremtése azonban ma szinte  megoldhatatlan feladat. Sokan ezért úgy döntenek, hogy nem válnak el az új szerelem kedvéért, de  nem is fojtják el azt, hanem megpróbálják titokban tartani. Ez sikerülhet is – akár évekig –, de az  eredmény csak látszólagos, mert a folytonos titkolózás aláássa a házasságot. Így jönnek létre a  látszatházasságok, amelyekben a házastársaknak alig van közük egymáshoz.     Kézenfekvő, hogy egyik próbálkozás sem célravezető. A helyzetet bonyolítja, hogy a szerelem  gyakran nem egyszerre múlik el mindkét házastársnál (bár ez lenne a normális, hiszen érett emberek  csak kölcsönösségi alapon tudnak szerelmesek lenni). Ám akkor mi a megoldás?     Az ezzel foglalkozó szakemberek előtt ma már világos, mi a teendő. Javaslatuk: ne ragaszkodjunk  ahhoz az illúzióhoz, hogy a szerelemnek a házasságban is fönn kell maradnia! Ha elfogadjuk, hogy a  szerelem csillapultával megmarad a barátság a két, egymással társult, szabad ember között, akkor  egy új szerelem feltűnése sem okoz már válságot. Hiszen lehet róla beszélgetni, meg lehet állapodni,  milyen keretek között folytatható az új kapcsolat úgy, hogy ne károsítsa a házasságot és családot.     Ha a házastársak alapjában elégedettek egymással, vannak közös céljaik, s mindketten igényt  tartanak egymás segítségére, akkor miért rúgnák föl házasságukat egy új szerelem miatt? S  ugyanakkor miért mondanának le az új szerelemről, ha az nem sérti a házastárs és a család érdekeit?  A kérdés csak az: hogyan lehet egy ilyen új típusú párkapcsolatot, nyitott házasságot megvalósítani?    Erre itt már nem tudok kitérni, ám az olvasó szíves figyelmébe ajánlom A nemek viszonyának jövője”   című könyvemet, amelyben megtalálja a választ.                    14. „Félrelépés” – miért és hogyan?                          Most egy úgynevezett „kényes” területre merészkedünk.      Mert a szex – ugye – arra való, hogy örömet szerezzünk vele magunknak és társunknak. Ez nem  mindig könnyű! Meg kell tanulni a technikáját, ki kell alakítani a szükséges képességeket. Ha ez  megtörtént, minden rendben van, a jó szexuális kapcsolat zavartalanul folytatódhat az idők  végezetéig.    

 De mit látunk? Egy idő múlva (hónapok vagy évek elteltével) a szexuális kapcsolat mintha kifáradna,  már nem olyan kielégítő, mint régebben. Elszürkül és megszokottá, majdhogynem unalmassá válik, s  már nem okoz gondot, ha egy ideig elmarad. Sőt, egy kis szünet direkt jól jön, valamennyire fölfrissíti  a szex „állóvizét”!    Már úgy értem: szünet a megszokott partnerrel folytatott nemi életben. A szexuális vágyak ugyanis a  lanyha szexuális kapcsolatban sem feltétlenül szünetelnek – csak éppen másra irányulnak!     Ez a „más” sok minden lehet, nemcsak éppen feltűnő, új partner (vagy annak reménye), hanem a  vágy eredeti tárgyától jellegében is eltérő cél vagy tevékenység. (Esetenként szublimálásról, vagyis a  nemi vágy átszellemítéséről van szó.)     De azért az a tipikus, hogy egy másik, lehetséges partner vonja magára a figyelmünket. Ez  bekövetkezhet egyszerűen a pillanatnyi hangulat hatására, vagy valami régi, titkos vágy és nosztalgia  következtében. Időnként valami újra van szükségünk, amit nem találunk meg az eddigi  partnerünkben.                      Néhány tipikus eset                      Házassági tanácsadói és szexuálterápiás praxisomban találkoztam a következő, tanulságos  esetekkel:      Egy elég magas beosztású tisztviselő már hetedik éve élt viszonylag harmonikus házasságban, bár  nemi életük az utóbbi években fokozatosan ritkult. Mindketten dolgoztak, volt egy óvodáskorú  gyermekük is, így a szex csökkenését a nagy elfoglaltságukra, s az ebből adódó időhiányra és  fáradtságra vezették vissza. S éppen így azt is, hogy már a „hétvégi szex” sem volt olyan mámorosan  izgalmas, mint korábban. Már pontosan tudták, mi fog következni, s rutinosan végigcsinálták az  egészet.     A férfi arra panaszkodott, hogy egyrészt már nem kívánja úgy a feleségét, mint régebben, másrészt  lassabban jön bele, nincs rögtön jó merevedése, s nem is élvezi úgy az egészet, ahogyan szeretné. (A  feleség nem panaszkodott, de mint kiderült, nála is hasonló a helyzet.) Elmondták, hogy „sok  mindent megpróbáltak”, például új közösülési testhelyzeteket, meg szeretkezés előtt egy kis finom  alkoholt, de egyik sem változtatott a helyzeten.     Négyszemközt a férfi elmondta, hogy nagyon megtetszett neki egy új kolleganője, akivel már  többször jót beszélgetett és összetegeződött. Úgy érzi, vele biztosan sokkal jobb lenne a szex, hiszen,  ha csak rágondol, már elkezdődik a merevedés… Tulajdonképpen viszonyt is kezdene vele, mert úgy  látja: kölcsönös a rokonszenv, de eddig nem tudta rászánni magát, mert nem akarja megcsalni a  feleségét, akit szeret.     Itt tehát még nem történt „félrelépés” – de már előkészületben van. A szerelem ugyanis már rég  elmúlt a házastársak között, s helyette a megszokás uralkodott el, ami színtelenné, s épphogy  parázslóvá koptatja a régi, nagy lobogást. Ilyen körülmények között mindketten fogékonyabbá  válnak az új szexuális ingerekre és élményekre. (Más kérdés, hogy találnak‐ e ilyet és belemennek‐e,  vagy elutasítják.)    

Egy másik esetben a nő panaszkodott férjére, akivel már 23 éve együtt él, s aki a harmadik évtől  kezdve mindig félrelépett, külső partnert tartott. Eleinte tagadta ezt, s nagyon ügyesen titkolta.  Később utólag beismerte, de hozzátette, hogy már szakított vele, vagy éppen most fog szakítani  (amit aztán vagy megtett, vagy nem). Az utóbbi években viszont már nem is tagadja és szakítást sem  ígér; ráadásul a feleségével szemben teljesen impotenssé vált!     Az asszony „minden lehetségest” megpróbált, hogy rendbehozza kapcsolatukat, s mindig  reménykedett, hogy egyszer csak „észhez tér” a férje, akihez a történtek ellenére is erősen kötődik (s  aki amúgy „értékes ember”). De mivel hiába várt, mostanában ő kezdett észhez térni, s kapcsolatot  létesített egy özvegyemberrel. Idő‐ és helyhiány miatt azonban csak ritkán találkozhatnak,  együttélésre az özvegyember nem hajlandó. Így tehát marad a látszatházasság, s mindkét részről a  „félrelépések” sorozata.     Ezt a szót azért teszem idézőjelbe, mert jelentése nem egyértelmű. Pontosabban többféle  értelmezése lehetséges és gyakran indokolatlanul használják. Az ismertetett eset például jóval több,  mint egyszerű félrelépések sorozata. Hiszen félrelépni csak akkor lehet, ha valaki folyamatosan halad  egy bizonyos irányba (ahonnan lehet „félre” lépni). Az említett házaspár viszont már rég nem egy  irányba halad, vagyis félrelépéseik eltérő főiránnyá váltak. Külső kapcsolataik legföljebb azon az  alapon nevezhetők „félrelépéseknek”, hogy a házasságot (vagy annak látszatát) mindketten fönn  akarják tartani. Nem tudom, hány ilyen házasság van; sajnos az a gyanúm, hogy sok. De az átlag azért  nem ilyen, arra inkább az igazi félrelépések jellemzőek. Persze ezek is sokfélék.                      A félrelépések fajtái          A leggyakoribb fajta az alkalomszerű és titkos félrelépés. Ezt általában nem tervezik előre, hanem  egyszerűen kihasználják a véletlenül adódó alkalmakat, amelyek például egy utazás vagy társas  összejövetel során fordulnak elő. Ilyenkor általában csak a házastársak egyike van jelen (rendszerint  a férfi, hiszen ő a mozgékonyabb, a kötetlenebb), s találkozik egy véletlenül szintén kötetlen  másneművel, aki megtetszik neki.     Ez a „kötetlenség” rendszerint csak átmeneti és viszonylagos, de arra elegendő, hogy az alkalmat  kihasználják. Ám a pillanatnyi kötetlenség önmagában még nem vezet félrelépésekhez. Ehhez  további két feltétel szükséges. Az egyik, hogy többé‐ kevésbé mindkettőjüknek (pillanatnyi vagy  tartós) szexuális hiányérzete legyen, ami az ilyen élmények, vagy éppen a kielégülés keresésére  motiválja őket. A másik a kölcsönös rokonszenvnek legalább a minimuma, ami pillanatnyilag  elfogadhatóvá teszi és alkalmasnak láttatja a másikat egy erotikus kalandra. (Itt most eltekintek az  érdekből történő, tehát prostitúciószerű kapcsolatlétesítéstől.)     Mindehhez hozzátehetném még azt a negyedik feltételt, hogy legyen elegendő hely és idő a  „félrelépésre”, az erotikus kalandra. Persze nagyon viszonylagos, hogy kinek mi az „elegendő”, s a  többi feltétel sem szokott mindig tökéletesen összejönni. De ha a hiányérzet erős, ez találékonnyá  teszi a kalandkeresőt (s gyakran egy kis alkohol is megteszi a magáét).     Ha aztán a kaland véget ért, rendszerint mindketten igyekeznek „fátyolt borítani” a történtekre, s  ügyelnek arra, hogy az ő titkuk maradjon, s főleg a házastárs ne tudja meg. Ha nincs tanú és nincs  folytatás, ez aránylag könnyen elérhető. Csak persze titkolózni kell. Ami aztán feszültséget visz a  házastársi kapcsolatba.  

  Elég gyakoriak a rendszeres és titkos félrelépések is.     Ezek jellemzője, hogy az erotikus kalandokat már többé‐kevésbé tudatosan keresik és megszervezik.  S itt maga a kaland a lényeges, amely nem tételez föl tartós és erős kötődést egy külső partnerhez.  Persze előfordulhat, hogy ilyesmi alakul ki a kalandkeresésből, de akkor már nem félrelépésről van  szó, hanem komolyabb, külső kapcsolatról (akár szerelem, akár egyszerűen szexuális vonzalom  alapján). A kettőt nehéz elválasztani egymástól, különösen akkor, ha valaki többnyire ugyanazzal a  külső partnerrel lép félre. A félrelépések lényege azonban mégiscsak az esetlegesség, a tartós és erős  kötődés hiánya.     A titkolózás viszont nem elengedhetetlenül velejárója a félrelépésnek! Napjainkban egyre  gyakrabban találkozhatunk többé‐kevésbé nyílt félrelépésekkel (persze megint csak főleg a férfiak  részéről). A fentebb említett, második esetben is ez történik, legalábbis a férj részéről.     Ám a nyílt félrelépésnek is több fajtája van aszerint, hogy egyoldalú vagy kölcsönös; durva, önző vagy  körültekintő és a házastárs érdekeit nem sértő. Föltételezhetően még ma is több az egyoldalú és  durván önző félrelépés; az „erősebb fél” azt hiszi, neki mindent szabad; ugyanakkor elvárja, hogy  házastársa teljesen alárendelje magát.     Persze a kölcsönös félrelépés is lehet durván önző. Ilyenkor egyik házastárs sincs tekintettel a  másikra, egyszerűen nem törődik vele. Például az egyik félrelépéseit a másik hasonló félrelépésekkel  bosszulja meg. Ez általában a házasság gyors fölbomlásához vezet. (Kivéve, ha anyagi vagy egyéb  érdekből nem válnak el; ám a házasság ilyenkor már csak látszatházasság.)     De bármilyen hihetetlen is ez sokak számára, előfordulnak körültekintő és a házastárs érdekeit nem  sértő félrelépések is. Ezek lehetnek egyoldalúak vagy kölcsönösek, s lehetnek titkosak vagy nyíltak,  alkalomszerűek vagy rendszeresek. Ezekből egyelőre még kevés van, főleg a nyílt változatukból –  amire még visszatérünk. Előbb azonban nézzük meg, miért kerül sor egyáltalán annyi félrelépésre?                      Elkerülhetők‐e a félrelépések?                      A hagyományos fölfogású ember számára ez nem probléma: nemcsak elkerülhetőnek, hanem  mindenáron elkerülendőnek tartja a félrelépéseket. A vallásosak halálos bűnnek tartják, amiért  bűnhődni kell.     Csak századunkban kezdték ezt a kérdést tudományos szempontból vizsgálni. Ennek során  megállapították, hogy alig van olyan házasság, amely – az első éveket kivéve – mentes lenne a  félrelépések valamilyen formájától, vagy legalább annak vágyától és elképzelésétől. (Régebben a  képzeletbeli félrelépések voltak gyakoribbak, ma inkább a valóságosak.)     Wilhelm Reich – Freud egyik világhírű tanítványa – több könyvet írt a nemi kapcsolatok problémáiról.  Ezekben megállapítja, hogy a kizárólagossághoz ragaszkodó házastársi szex idővel szükségszerűen  eltompul, s egyre inkább kényszerűvé, kötelességgé válik, ami feszültségeket, majd elhidegülést  eredményez. A nemi vágy fokozatosan csökken vagy más partnerek felé irányul; ám, ha ez  sorozatosan elfojtásra kerül, akkor végleg elcsökevényesedhet. Ez pedig az egész személyiségre  negatívan hat, például sietteti az öregedést stb.  

  Az emberi természet ugyanis igényli a változatosságot. Amire ugyan egyetlen kapcsolaton belül is sok  lehetőség van – s ezeket ritkán használják ki! –, de ha a kapcsolat kizárólagos, úgy a telítődés egy idő  után nehezen kerülhető el. Ha tehát azt akarjuk, hogy a partnerkapcsolat életképes maradjon, s  benne a nemi élet ne szürküljön el, akkor tegyük azt nyitottá, vagyis adjuk föl a kizárólagosság elvét,  a változatosság biztosítása érdekében.     Napóleonnak tulajdonítják azt a mondást, miszerint „a házastársi hűség a legbiztosabb út az  impotenciához!” Hozzá kell tennem, hogy a hűség itt kizárólagosságot jelent, mert a hagyományos  felfogás a kettőt azonosnak tekintette. Ma már tudjuk, hogy ez indokolatlan leegyszerűsítés, hiszen a  hűség lényege nem a kizárólagosság, hanem a ragaszkodó szeretet és a szolidaritás. Ezt pedig a  telítődést okozó kizárólagosság éppúgy veszélyezteti, mint a durva önzés.     Végeredményben a félrelépések elkerülhetőek ugyan, de nem érdemes mindenáron erre törekedni,  mert esetleg túl nagy árat kell érte fizetni.     Tény, hogy sokszor már egy képzeletbeli félrelépés is frissítőleg hat egy telítődéshez közeledő  partnerkapcsolatra. (Persze csak akkor, ha nem jár bűntudattal.)     Egy hosszú évek óta tartó, s már igen sok szexvariációt kipróbált partnerkapcsolatban jogosan és  érthetően merül föl az új partnerek iránti érdeklődés. Ezért kerül sor előbb képzeletbeli, majd  esetleg valóságos félrelépésekre. Egyetlen partnertől nem lehet örökké „mindent” megkapni,  egyrészt a telítődés miatt, másrészt az egyéni igények nem egyformán változnak, s ami tegnap jó  volt, az ma már kevés vagy nem megfelelő.     Ettől persze a házasság még maradhat jó, ha utat enged – bizonyos elfogadható feltételekkel – a  változatosság igényének: a félrelépéseknek vagy külső kapcsolatoknak. Ezek ugyanis olyasmit  nyújtanak, amire szükségünk van, s amit a házastárstól pillanatnyilag nem kaphatunk meg.                      Félrelépés = megcsalás?                      De hát aki félrelép, az megcsalja a házastársát! – mondhatják erre sokan. Hiszen ezt a kettőt  ugyanúgy azonosnak veszi a hagyományos gondolkozás, mint a hűséget és a kizárólagosságot. Vajon  joggal?      Először is tisztáznunk kell, hogy valójában mi a megcsalás. Legkönnyebb ezt annak tipikus területén  az üzleti életben tetten érni. Megcsalja a másikat, aki megtévesztéssel kárt okoz neki. A  megtévesztés lehet hazugság vagy valami lényeges dolognak az eltitkolása. Ez már önmagában is  lehet megkárosító hatású, de rendszerint csak eszköze a tulajdonképpeni megkárosításnak, az  érdekek sérelmének. Egy rádióadásban egyik kiváló színészünk a magánélettel kapcsolatban úgy  nyilatkozott, hogy megcsalásnak csak az az eset nevezhető, amikor a házastársak egyike titokban  máshoz pártol, s ott akarja hagyni a házastársát. Ez pedig már hűtlenség!     Azt hiszem, találó megfogalmazás! S ebből az is következik, hogy a félrelépés nem föltétlenül  megcsalás, nem jelent titkos átpártolást az otthagyás szándékával. Persze ez is előfordulhat, de  ilyenkor a félrelépés csak kezdete egy tartósnak ígérkező, új kapcsolatnak. A legtöbb félrelépés  azonban nem ilyen, hanem csak pillanatnyi kikapcsolódást, az újdonság varázsát keresi. Tehát nincs 

is miért félni ezektől. A félrelépésektől félni inkább akkor indokolt, ha a szóban forgó házasság vagy  élettársi viszony alapvetően nem harmonikus, ha legalább az egyik fél tartósan nem kapja meg tőle a  számára lényeges dolgokat. Vagy ha a félrelépésekre titokban és meggondolatlanul, szinte válogatás  nélkül kerül sor, s így veszélyt (például nemi betegség stb.) jelenthetnek a házastárs számára.     Egy rossz házasságnak nem orvossága a félrelépés, sem pedig a tartósabb, külső kapcsolat! Bár az is  igaz, hogy a félrelépések esetleg elviselhetőbbé  teszik a rossz házasságot. Sőt, ha nyíltan – és nem  eleve ellenségesen – megbeszélik azokat, akkor kimozdíthatják a házasságot a holtpontról,  elindíthatnak egy fejlődést, a házasság megújulását. Viszont ha ennek nincsenek meg az előfeltételei,  akkor felelőtlenség ilyesmivel próbálkozni, s azzal a naiv szándékkal félrelépni, hogy attól majd  rendbe jön a házasság!                      A félrelépés előnyei és veszélyei                      Eddig nálunk inkább a félrelépések veszélyeit hangsúlyozták, mert csak ennek voltak  tudatában, s mert a félrelépések többsége titkos és durván önző volt. Így érthető az általánosítás,  hogy a félrelépések súlyos veszélyt jelentenek a házasságra és a házastársra nézve. Tehát  elfogadhatatlanok és erkölcstelenek, s minden eszközzel harcolni kell ellenük.     Ha véletlenül mégis hasznosnak bizonyult egy félrelépés a házasság szempontjából, azt olyan  kivételnek tartották, ami erősíti a szabályokat.     Pedig ma már egyre több ilyen van; s még több lesz, ha megtanulunk bánni a félrelépésekkel. Így ma  veszélyt inkább az jelent, ha ragaszkodunk a félrelépésekkel kapcsolatos előítéletekhez.     De hát milyen előnyei lehetnek a félrelépésnek?     Nézzük először a félrelépő szempontjából (bár ez csak látszólag egyszerűbb). A legkézenfekvőbb  előny, hogy ha a félrelépés sikerült, elérte célját, akkor kielégült egy pillanatnyilag fontos igény, s az  illető új és értékes tapasztalatokkal gazdagodott. Más szavakkal: tanult valami újat, ami még  hasznára lehet, akár a házasságban is. Ami a legfontosabb, kielégült a változatosság igénye, s ez egy  kicsit elégedetté teszi egyebek közt a házassággal is, hiszen végül is annak keretében marad, s így  vált lehetővé a kaland.     A szexuális kapcsolat mindenképpen több‐ kevesebb intimitást, feltárulkozást jelent. A félrelépő  előtt tehát – futólag és valamennyire – feltárult egy új világ, egy másik ember testi és lelki világa. Az  ilyen „utazás az ismeretlenbe” mindig tanulságos. Lehet, hogy vonzó is, de minthogy a külső partner  sem angyal, meg aztán szokatlan és idegen is, az önkéntelen összehasonlítás gyakran felvillantja a  házastársi kapcsolat értékesebb, otthonosabb voltát.     Arról nem is beszélve, hogy egy alkalmi partnerrel – márpedig a félrelépések többsége ilyennel hoz  össze! – a szex igen gyakran nem megy olyan jól, ahogyan szeretnék. Újszerűsége és érdekessége  ellenére messze nem tökéletes. Amiből magától adódik a tanulság, hogy mégiscsak jobb a  házastárssal.     Jó néhány páciensem panaszkodott már, hogy a félrelépési próbálkozásai csalódással jártak, így  aztán belátta, hogy mégiscsak a házastársa a hozzá leginkább illő partner…  

  Így aztán kezdte egy kicsit más szemmel nézni és jobban megbecsülni házastársát! Ez pedig már a  házastárs számára is előny! De előnyös az is, hogy látja, tapasztalja: házastársa valahogy  elégedettebb és nyugodtabb, mint akinek voltak bizonyos sikerei. Indokot és ürügyet erre mindig  lehet találni, még akkor is, ha a félrelépés ténye titokban marad. (Persze jobb, ha nem marad  titokban, de erről később.)     Gyakran előfordul, hogy a házasságban az egyik fél – többnyire a férfi – jóval nagyobb szexuális  igényekkel rendelkezik, mint a másik, akinek számára a szex így túl gyakori és ezért megterhelő. Ha  ilyenkor a nagyobb igényekkel rendelkező rendszeresen félrelép, akkor ezzel tehermentesíti  házastársát, s ez mindkettőjük számára előnyös lehet. (Ilyenkor persze nem alkalmi félrelépésekre,  hanem egy viszonylag állandó külső partnerre lenne szükség.) A baj csak az, hogy a kisebb szexigényű  házastárs rendszerint nem tudja elfogadni, hogy házastársa a többletigényét mással elégíti ki, mert  fél, hogy akkor teljesen elveszti stb. Ezért elvárja a másiktól, hogy mondjon le többletigényéről, vagy  föláldozza magát, s akkor is rendelkezésére áll, amikor saját maga egyáltalán nem kívánja a szexet.  Csak persze a szex így elromlik, s a másik félnek sem nyújt igazi örömet.     Mi a megoldás? Mindenekelőtt a helyzet reális értékelése és a kizárólagossági törekvés felülbírálata,  kiiktatása. Ezzel együtt pedig a probléma őszinte megbeszélése és megállapodás a házastárssal a  külső kapcsolatokat illetően. Az ilyen megállapodás lényege, hogy a félrelépések vagy külső  kapcsolatok ne sértsék a házastárs és a család érdekeit, s ne legyenek titkosak (és így  ellenőrizhetetlenek).     Ha a házastársak megtanulnak őszintén – s nemcsak utólag, hanem előzetesen és „menet közben” is!  – beszélni félrelépéseikről egymással mint első számú jó baráttal, akkor ez érthetően növeli az  egymás iránti bizalmat, s így erősíti a házasság életképességét! Csak a teljes őszinteség alkalmas arra,  hogy megnyugtassa a házastársat. De a félrelépőnek is jó, ha megbeszélheti élményeit és a külső  partnerrel kapcsolatos problémáit, pozitív vagy negatív tapasztalatait. Ez ugyanis elősegíti a  félrelépés élményeinek földolgozását és fölhasználását a házastársi kapcsolat fejlesztésére.     Egy félrelépés mindig nagy élmény, s ritkán problémamentes. Érthetően erős a vágy, hogy valakivel  megbeszéljük. Ha nem egyszerűen dicsekvés a célunk, akkor egy bizalmas jó barátra van szükségünk.  Márpedig egy működő házasságban a legbizalmasabb jó barát a házastárs! De azért is el kell  mondanunk neki, hogy bebizonyítsuk: nem sérti az ő érdekeit a félrelépés, s továbbra is ő a  legfontosabb nekünk.     Ez nem mindig könnyű, mert a hagyományos gondolkozásúak eleve sértésnek és súlyos sérelemnek  érzik, ha párjuk mással is intim viszonyba kerül. Nem képesek „osztozkodni”, mert vérükbe ivódott a  kizárólagos birtoklás igénye. Ha pedig szemléletük és gondolkozásuk már bemerevedett, akkor ezen  már aligha lehet változtatni. Ilyenkor az őszinteség értelme megkérdőjelezhető, ezért vagy le kell  mondani a külső kapcsolatokról, vagy titokban kell azokat tartani. Egyik sem igazán jó megoldás,  mindkettőnek komoly veszélyei vannak.     Sokan – tévesen – hajlamosak azt hinni, hogy házastársuk „úgysem fogadná el” a külső kapcsolatot,  tehát nem érdemes őszintének lenni; egyszerűbb és kényelmesebb elhallgatni az egészet. Lehet,  hogy a házastárs is így gondolkozik, s kialakul a kölcsönös hazugságok légköre. Pedig az ún. kísérleti  léggömb módszerrel könnyű lenne tisztázni, mi várható az őszinteség esetén: kérdezzük meg  egymástól, hogy „mit szólnál, ha egyszer félrelépnék…”         

            A veszélycsökkentés öt irányelve                      Ne feledjük, hogy a félrelépésnek valóban lehetnek veszélyei is, mindkét félre és a házasságra  nézve (hogy a „harmadikat” ne is említsük).     Nemcsak az olyan, könnyen átlátható veszélyekre gondolok, mint egy fertőző betegség fölszedése,  ami igen súlyos is lehet (például a félelmetes AIDS!), hanem a különböző egyéb bonyodalmakra,  amiket a félrelépés kiválthat, főleg a házassággal kapcsolatban. Persze csak akkor, ha a házasság  amúgy is „gyenge lábakon áll”.     Ilyenkor ugyanis a külső partner és a házastárs összehasonlítása esetleg nem éppen kedvező a  házastársra nézve, s ez fokozza a vele szembeni türelmetlenséget.     De egy alapjában jó házastársi kapcsolat esetén is lehetnek veszélyei a félrelépésnek. Ezek főleg a  tisztázatlanságokból és félreértésekből fakadnak. Szerencsére csökkenthetők, sőt gyakorlatilag  megszüntethetők. Ehhez a következő öt irányelvet ajánlom az Olvasó figyelmébe:     1.Mérlegelje saját házasságának teherbírását és működőképességét, korszerűségét. Vizsgálja meg,  hogy alapjában megkapják‐e egymástól, amit legfontosabbnak tartanak, s milyen hibái, gyengeségei  vannak kapcsolatuknak. Milyen téren kell a házasságot javítani, fejleszteni? Megvan‐e a teljes  bizalom?     Bizonyára talál néhány fejlesztenivalót, ami a házasságot teherbíróbbá teheti. Először tehát ezekkel  foglalkozzon, s ne a félrelépés kipróbálásával kezdje a házasság korszerűsítését. Ugyanis reális  elvárások, autonómia és egyenrangúság nélkül a külső kapcsolatlétesítés túl nagy kockázatot jelent.  (Sajnos itt nem tudom ezt bővebben kifejteni.)     Joggal kérdezhetik, hogy ha a házasság alapjában jó vagy jóvá tehető, akkor mi szükség van  félrelépésre?     Ez felfogás és igények kérdése. De hát tökéletes (tartósan) sohasem lesz egy házasság, s a  változatosság igénye sem szüntethető meg teljesen. Viszont ha a házasság nem elég teherbíró, de  azért alapjában jó, akkor nem érdemes kockáztatni.     2.Egyezzen meg házastársával kölcsönös szabadságukat és a házasság nyitottságát illetően. Egy  demokratikus társadalomban a felnőtt ember egyéni jogait a házastárs sem korlátozhatja. A     házasság akkor igazán életképes, ha benne is szabadnak érezzük magunkat. Ez pedig a  kapcsolatlétesítés szabadságát is magában foglalja. A kapcsolati tilalom rendkívül megnövelheti egy  külső partner vonzóerejét, s ezáltal a házasság válságba kerülhet. Ha viszont az ember tudja, hogy  szabadon létesíthet új kapcsolatot, akkor igényesebb, válogatósabb lesz, s már nem érdekli annyira a  félrelépés lehetősége.     Tapasztalatból tudom, hogy a nyitott házasságban egyáltalán nem gyakoriak a félrelépések, egyik  részről sem. A szerelem elmúltával inkább évekig tartó külső kapcsolatok keletkeznek, amelyeket a  házaspár gyakran közösen tart fenn. A házasság pedig ettől nem lesz gyengébb, sőt, erősödik.    

Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy nyitott házasságra nem mindenki képes, ehhez nyitott  személyiségek kellenek. Egy bemerevedetten zárt házasságot igen nehéz nyitottá lenni; inkább a  kapcsolat kezdetén kell ebben megállapodni.     3. Tekintse a házasságát (vagy az alapjában bevált, tartós kapcsolatát) báziskapcsolatnak, s  házastársát a legjobb barátjának, akiért leginkább felelős! Ez nem jelenti, hogy más kapcsolatban  nincs felelőssége, vagy hogy az esetleges külső partnert nem kell egyenrangúnak tekinteni. Hanem  csupán azt, hogy semmilyen „félrelépés” nem mehet a báziskapcsolat rovására! Vagyis hosszabb  távon ez utóbbit részesítse előnyben, több időt szánjon rá stb. Ezzel demonstrálhatja házastársának,  hogy ő mindenkinél fontosabb…     4. Szorosan összefügg az előzővel, hogy a külső partner tudjon a báziskapcsolatáról, éppúgy, ahogy a  házastársa tudjon a külső partnerről (akár alkalmi félrelépésről, akár tartósabb viszonyról van szó).  Az őszinteség, a nyitottság elve a külső kapcsolatra is érvényes, hiszen mindenkinek joga van  tisztában lenni azzal, hogy mire számíthat.     Hogy aztán mennyit árulunk el a külső partnernek a házasságunkról (illetve báziskapcsolatunkról), az  már a körülményektől függ. Egy‐egy alkalmi félrelépésnél elegendő lehet a tény megemlítése.  Tartósabb viszony esetén persze nem térhetünk ki a fölmerülő kérdések megválaszolása elől. De itt is  korlátokat szab az információnak a házastársunk és a külső partner egymáshoz való viszonya; az,  hogy elfogadják‐e egymást, miért és mennyire kíváncsiak egymásra stb. De ez már nem a  félrelépések problémaköréhez tartozik.     5. Végül pedig ügyeljen a külső partner helyes kiválasztására, még egy alkalmi félrelépés esetén is!  Alapvető szempont, hogy megbízható legyen és ne szenvedjen fertőző betegségben. A  megbízhatóság itt elsősorban azt jelenti, hogy ne éljen vissza a félrelépésből adódó  kiszolgáltatottsággal. Például ne fordulhasson elő, hogy magára vállalja, de közben elmulasztja a  terhesség elleni védekezést, vagy hogy utólag hírbe hozza, zsarolja félrelépő partnerét. A félrelépés  előtt érdemes számot vetni ezekkel a veszélyekkel, nehogy azt a kis, futó örömet drágán fizessük  meg!     Még körültekintőbben kell eljárnunk egy tartósabb külső kapcsolat elkezdésénél, hiszen ez esetben a  kölcsönös kiszolgáltatottság is hatványozottabban jelentkezik. Alapvetően fontos, hogy az ilyen  partner lelkileg érett, autonóm személyiség, hasonló színvonalú, egyenrangú ember legyen.          .         15. Nyitott partnerkapcsolatok         Manapság sokakban fölmerül a kérdés, hogy mit kell érteni egy kapcsolat nyitottságán vagy  zártságán?     Annál is inkább tisztázásra szorul ez, mert sok a félreértés, a jóhiszemű belemagyarázás. A  nyitottságot egyesek úgy képzelik el, mint egy nyitott ajtót, amin keresztül bárki tetszése szerint  jöhet‐mehet, vagyis nincs semmi állandó, semmi kötődés vagy megállapodás.  

  Talán mondanom sem kell, hogy ez merő tévedés! Persze a nyitottságot is lehet ad abszurdum vinni,  vissza lehet élni vele, mint ahogy a szabadságot is lehet szabadossággá torzítani. Ám ez már  szélsőséges, felelőtlen, sőt, beteges viselkedés!     A nyitottság és a szabadság rokon fogalmak. S ahogyan nem lehetünk korlátlanul szabadok (mert  nincs korlátlan hatalmunk, és így alkalmazkodnunk kell a helyzethez), ugyanúgy nem lehetünk  korlátlanul nyitottak sem. Olyan ez, mint amikor az ajtó be van ugyan téve, de nincs kulcsra zárva. Ha  akarok, kiléphetek, ha valaki kopog, beengedhetem, de egyik sem kötelező.     A „nyitott” csak jelzője a „kapcsolat”‐nak, tehát az utóbbi a lényeg. Mégpedig nem akármilyen  kapcsolatról van szó, hanem igazi, emberi kapcsolatról, szabad és egyenrangú emberek  kapcsolatáról, amely kölcsönös és mindkét félnek előnyös cseremegállapodáson alapul. A  megállapodás lényeges, tartalmi mozzanata egymás szexuális igényeinek kielégítése, de ezenkívül is  sok mindes szerepelhet benne. (Különösen ha házastársi kapcsolatról van szó.)     Egy ilyen kapcsolat pedig csak annyiban lehet nyitott, amennyiben nem sérti az érintettek alapvető  érdekeit! Természetesen megállapodás kérdése, hogy mi számít alapvető érdeknek. Tény, hogy  ekörül gyakoriak a nézeteltérések, hiszen sehol sem tanítják, melyek azok az érdekek, amelyekhez  érdemes ragaszkodni, mert alapvetőek. A féltékenyek például már azt is alapvető érdekeik  sérelmének tartják, ha párjuk rámosolyog valakire…     Így talán már világosabb, mi az értelme és határa a kapcsolati nyitottságnak, amely arra jó, hogy  mindkét fél viszonylag szabadnak érezze magát a kapcsolatban. Ez pedig fontos feltétele annak, hogy  az ember fölszabadultan tudjon örülni a kapcsolatban elérhető kielégüléseknek. (S itt nemcsak  szexuális kielégülésre gondolok.)                      Egy tipikus eset          A nyitottság, vagyis a partnerek viszonylagos szabadsága főleg a tartós kapcsolatokban válik  problémává, a futó kalandokban és rövid lejáratú viszonyokban szinte föl sem merül. Elsősorban a  törvényesített kapcsolat, a házasság hajlamos a „bezáródásra”: a szabadság erős korlátozására, a  szexuális kapcsolat kizárólagossá tételére.     Mivel azonban ezzel a problémával pl. a Nyitott házasság – korszerűbb életstílus (1988) című  könyvemben foglalkoztam, itt most más oldatról közelítem meg a témát. Ehhez kapóra jött egy 17  éves lány levele, amelyben leírja, hogy viszonya van egy nős férfival. Lássuk, mit ír.     „Kedves Doktor Úr!… a véleménye érdekelne. Napjaink problémáihoz igen közel áll az enyém is. 3.  gimnazista vagyok, szeretnék tovább tanulni a Műegyetemen. Kb. egy éve megismerkedtem egy 23  éves, nős férfival. Ártatlan barátságnak induló kapcsolatunk egyre inkább áthajlott a szerelembe, sőt,  szexuális kapcsolatba.”     Hozzá kell tennem, hogy addig gátlásosságom és érzelmi visszafogottságom miatt nem tudtam  szorosabb kapcsolatot kialakítani a fiúkkal. Ő volt az első, aki föl tudta oldani bennem a gálásokat.  Kapcsolatunk lassan, finoman alakult és szerelemmé vált. Ebben biztos vagyok, szerelem a szó  legszebb értelmében. Szexuális kapcsolatunk erre épülve szintén lassan jött létre. A szüzességem 

elvesztése – ellentétben sok más esettel – jó és szép emlék maradt. Jött a nyár és mindketten elég  szabadon mozoghattunk. Csodálatos, szerelmes nyarat töltöttünk együtt. Nagyon figyeltünk  egymásra, így még csak az sem fordult elő, hogy a hangsúlyt kicsit megemeljük.     „Közben anyu kapott egy névtelen levelet, amiben közölték vele, hogy „meg nem engedhető  kapcsolatot” folytatok egy nős, családos férfival. Jött a számonkérés. Amit végül azzal zártam le,  hogy bízza rám, hogy mit csinálok. Anyu azt akarta, hogy azonnal szakítsak vele. Itt le kell írnom,  hogy anyuval sosem alakult ki bizalmas viszonyom. A lelki problémáimból nemcsak őt, hanem a  barátnőimet is mindig kirekesztettem. Ez bizonyos önállóságot alakított ki bennem”…     Szóval az anyai tilalom ellenére folytattam a kapcsolatot. De a nyár végével mindkettőnk  elfoglaltsága növekedett, nehezebben tudtunk találkozni. Ezért úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk,  nem rontjuk el bujkálással ezt a szép kapcsolatot. De egy hónap múltán mégiscsak újra belevágtunk.  Lehet, hogy meggondolatlanság volt, mégsem bánom. Éreztem, neki szüksége van erre, amit tőlem  megkaphat, a feleségétől már nem, és nekem is szükségem van rá, annak ellenére, hogy sem  biztonságot, sem nyugalmat nem hozott ez a kapcsolat. Ő bebizonyította: képes arra, hogy a családja  mellett engem is szeressen. El kellett döntenem, hogy elfogadom‐e őt így.     Bár sohasem kérdeztem rá a feleségére, elejtett szavakból, történetekből arra a következtetésre  jutottam, hogy kapcsolatuk eléggé elhidegült. Valahol elrontották, talán a kislányuk születésénél. De  azért ő nem akart válni, ugyanakkor velem sem akart szakítani. Ez kicsit elbizonytalanított. Ráadásul  anyu rendszeresen megtudta valakitől, hogy hol jártam. Bizalmatlansága és számonkérései  feszítették a hangulatot. A külvilágtól is sok pofon ért: úton‐útfélen megjegyzéseket, gáncsokat  kaptam. Nem törődtem velük, a „jóhíremmel” sem.     Megismertem a kislányát, és nagyon megszerettem. Nyáron többször voltunk hármasban. A barátai  is befogadtak, megszerettek. Aztán egy rendezvényen a feleségét is megismertem. Nehéz volt  megőrizni a higgadtságomat; minden mozdulatát, szavát fölfokozottan figyeltem. Olyan képem  alakult ki róla, hogy 24 éves kora ellenére éretlen a házasságra, bár ezzel együtt nagyon szimpatikus  nő. Kezdett furdalni a lelkiismeret, amit addig azzal csillapítottam, hogy a velem töltött időt úgyis a  barátaival töltené, elválni pedig úgysem akar.     Az igazat megvallva szeretném, ha náluk helyreállna a harmónia. Akkor ki tudnék lépni ebből a  kapcsolatból annak ellenére, hogy valahol mélyen nagyon fájna. De egyelőre szüksége van rám, s  nekem is őrá. Igaz, a kapcsolatunk bizonyos értelemben torz, nála mint pótcselekvés indult, ennek  ellenére jó. Egyikünknek sem könnyű, és mégis csináljuk. Hogy miért? Erre azt szoktuk mondani:  mert szeretjük egymást. Sőt, ennél is több: boldoggá tudjuk tenni egymást!     Most itt vagyunk egy új tavasz elején, egyéves kapcsolattal a hátunk mögött. Nem tudok kilépni  belőle. Pedig valamikor abba kell hagyni. Új kapcsolatot kell találnom, ami kiragad ebből. De senkit  sem tudok igazán közel engedni magamhoz. Beléptünk egy ördögi körbe, és egyelőre nincs kiút…                     Az eset elemzése                      Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy érdekes és tipikus mai problémáról van szó. Inkább  az a meglepő, hogy ez a 17 éves lány milyen éretten és önállóan gondolkozik, milyen bátran vállalja  tettének következményeit. Reálisan látja a helyzetet, nincsenek illúziói. Föltételezhetjük (bár erről 

nincs szó a levélben), hogy védekezik a nem kívánt terhesség ellen, tehát valamennyire tud vigyázni  magára.     Még fontosabb, hogy számol a kapcsolat közeli befejeződésével, föl is készül erre, s nem igyekszik  partnerét önmaga számára kisajátítani. Önzetlenségének bizonyítéka, hogy szeretné, ha partnerének  házassága rendbe jönne, illetve tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb lenne. Fölmérte ugyanis, hogy  partnerének és családjának ez lenne a legjobb. (Persze távlatilag neki magának is, mert így ki tudna  lépni az „ördögi körből”, ahonnan egyelőre nem lát kiutat.)     De mi köze mindennek a nyitott szexkapcsolatokhoz?     „Csupán” annyi, hogy ez annak egy szép esete. Miért? Azért, mert egyik fél sem akarja kisajátítani  vagy korlátozni a másikat, s elfogadják, hogy kapcsolatuk nem örök és nem kizárólagos. Másik intim  kapcsolata itt ugyan csak az egyik félnek (a férfinak) van, de a lány is próbálkozik újabb  kapcsolatokkal, s ezt nyilván a férfi egyetértésével teszi.     A nyitott szexuális kapcsolat kritériuma nem az, hogy a résztvevők egyidejűleg több kapcsolatot  tartsanak, hanem az, hogy a párhuzamos kapcsolatok jogát és lehetőségét kölcsönösen elismerjék.  Ebben az esetben ez minden jel szerint megtörténik. Kérdés viszont, igaz‐e, hogy kapcsolatuk  „bizonyos értelemben torz”, amit a levélíró azzal magyaráz, hogy partnerénél „mint pótcselekvés  indult”. Ezen nyilván azt érti: ahelyett, hogy a házastársával lenne boldog…     Szemlélete ezen a ponton nem haladja túl a hagyományos fölfogást: ami eltér a megszokottól, az  illemtől, az csak torz és pótlék lehet. Semmi sem indokolja azonban, hogy ezt a fölfogást mi is  átvegyük. Tárgyilagosabb, tudományosabb és korszerűbb gondolkodásmód szerint torznak csak az  nevezhető, ami eltér a normálistól, a jól működőtől, az egészségestől. Ez a kapcsolat pedig jól  működik: mindkét fél azt kapja tőle, amit vár, amire szüksége van. Tehát normális és egészséges.  Vagyis nem torz. Nem is „pótcselekvés”, hiszen tudományos értelemben ilyenről csak akkor  beszélhetünk, ha valaki nem csinálhatja azt, amit akar, s helyette talál valami pótlékot. A levélíró és  partnere viszont épp azt csinálják, amit akarnak.     Van azonban egy tényező, ami korlátozza ennek a kapcsolatnak a nyitottságát. Legalábbis ez  valószínűsíthető a leírtakból. A lány kétségkívül nyíltan vállalta ezt a viszonyt, s barátai előtt nyilván a  férfi is, de felesége előtt valószínűleg titokban tartotta. Ezért kellett érthetően „bujkálniuk”.  Márpedig egy kapcsolat nem lehet teljesen nyitott, ha létezését a résztvevők szűkebb körű  hozzátartozói előtt is rejtegetni kell! A férfi – úgy tűnik – zárt házasságban él, ezért ez a külső  kapcsolata is csak félig lehet nyitott.     Nem nehéz kitalálni, hogy föltehetőleg azért nem szól feleségének erről a külső kapcsolatról, mert  nem akarja őt megbántani. Hiszen őt is szereti, ha nem is egészen úgy, mint a lányt; a szerelem már  elmúlt közöttük, elkoptatták a házasság hétköznapjai. Fél, hogy a titkos viszony kitudódása  veszélyeztetné a házasságot (amihez talán nemcsak a közös gyerek miatt ragaszkodna).     Nem tudom persze, hogy mennyire jó a házasság, s mennyire van igaza a levélírónak, aki szerint a  feleség éretlen a házasságra. Ez utóbbi egyáltalán nem kizárt, annak ellenére, hogy a feleség már 24  éves és gyermeke van. Ha nem veszi észre, hogy férjének már egy éve külső, szerelmi kapcsolata van,  akkor valóban gyerekesnek tűnik.     Az is lehet, hogy a feleség sejt valamit, de hallgat róla, nem meri vagy nem tartja érdemesnek szóba  hozni. Hogy aztán ez is az éretlenség jele vagy inkább a bölcs megértésé? Nem tudhatjuk.  Mindenesetre jobb lenne, ha a házastársak őszintén és barátian megbeszélnék egymással ezt az új 

szerelmi kapcsolatot, s megállapodásra jutnának egymással a kapcsolat folytatásának feltételeit  illetően. Mert erre is van lehetőség, s ebben az esetben válna a házasság is nyitottá. (Mármint  szexuális értelemben. Mert egyéb vonatkozásban talán már eddig is nyitott volt.)                      Érvek a nyitottság ellen                      Szinte hallom a különböző ellenérveket!      Sok van belőlük, mert az emberek találékonyak, amikor a birtoklásról és biztonságról van szó.  Úgyhogy csak a gyakoribbak közül említek néhányat. Közülük az egyik legenyhébb, hogy szép dolog  ugyan a nyitottság úgy általában, de a szex terén nem érvényesülhet, mert… S itt sokféle indoklás  következhet; lényeg az, hogy az illető azt „nem bírná elviselni”. Azzal általában nincsenek tisztában,  hogy miért nem bírnák elviselni. Ez már valahogy a vérükbe ivódott a tulajdonosi szemlélettel együtt.  Ami az ember számára fontos, azt birtokolni akarja. Márpedig a házastárs vagy szexuális partner  nagyon is fontos.     Csak éppen azt felejtik el, hogy nem e gy vagyontárgyról van szó, hanem egyenrangú, élő emberről,  akinek éppolyan jogai vannak, mint a kisajátításra törekvőnek.     De hát birtokolják egymást kölcsönösen! – mondhatná erre valaki. Igen ám, de ez „fából vaskarika”,  hiszen csak az birtokolhat, akinek hatalma van a másik fölött. Egyforma hatalmak nem birtokolhatják  egymást. S mivel az utóbbi évezredekben a férfiaknak volt nagyobb hatalmuk, a férfi uralkodhatott a  nő fölött, birtokolhatta, kisajátíthatta, korlátozhatta. Ez a történelmi helyzet csak a mi korunkban  kezd megváltozni, bár sok férfi még mindig ragaszkodik vélt előjogaihoz.     Ma már persze nem lehet olyan törvényekre hivatkozni, amelyek biztosították a férfiak előjogait,  sem pedig olyan elméletekre, amik a férfi „felsőbbrendűségét” biztosították. De még mindig akadnak  olyanok, akik a férfi (hatalomból eredő) szabadságát és előjogait furfangos érvekkel támasztják alá.  Azt mondják például, hogy a férfi „természeténél fogva poligám”, a nő viszont monogám természetű.  Vagyis a férfi nem tehet róla, hogy több partnerre van igénye: ilyennek született. A nő meg csak  akkor érzi jól magát, ha kitart egy partner mellett…     Hasonló ehhez az az érvelés, miszerint a férfi külső szexuális kapcsolatai nem olyan veszélyesek, mint  a nőé, mert a férfi nem eshet teherbe. Bölcsen elhallgatják, hogy gyereket viszont csinálhat, ami  legalább olyan komoly probléma! A férfi javára szokták írni azt is, hogy képes az érzelmek vagy a  tartós kötődés nélküli szexuális kapcsolatokra, s így könnyen abba is hagyja azokat. A nők viszont  állítólag erre nem képesek, mert hajlamosak a szerelemre és kötődésre.     Ez magyarázza, hogy a futó kalandokat mindkét nemnél sokkal megbocsáthatóbbnak és  veszélytelenebbnek tartják, mint a folytatódó kapcsolatokat. Ha például egy férj prostituáltakkal  fekszik le, a feleségnek többnyire eszében sincs féltékenykedni, inkább a pénzkidobás és a nemi  betegségek lehetősége zavarja. Más a helyzet, ha a férjnek szeretője van.     Valójában persze – ez utóbbinál maradva – a prostituáltak látogatása sokkal veszélyesebb, mint a  szeretőtartás. Nemcsak azért, mert a (házastársi) kapcsolat szexuális csődjét és érzelmi megromlását  jelzi, hanem mert az AIDS‐ veszély folytán életveszélyes fenyegetést jelent.    

A férfiaknak előnyösebb helyzetet biztosító nemi különbségek pedig egyszerűen nincsenek. A  poligám vagy monogám hajlam nem születik velünk, hanem a körülményektől függően alakul ki, akár  a férfiaknál, akár a nőknél. Mert vannak monogám hajlamú férfiak és poligám hajlamú nők is!  Bizonyos változatosságra többé‐kevésbé mindenkinek szüksége van, de ez nem zárja ki a  ragaszkodást egy partnerhez. (Itt csak utalok arra a már többször említett tudományos  megállapításra, hogy az embernek nincsenek ösztönei, tulajdonságait tanulással alakítja ki.)     Az érzelmek és tartós kötődés nélküli szexkapcsolatok megint csak nem magyarázhatók a nemi  különbségek alapján. A nők – egyre inkább – ugyanúgy képesek ilyen kapcsolatokra, mint a férfiak. Ez  persze egyik nemnél sem kifejezetten előny! Normálisnak és kulturáltnak, emberhez igazán  méltónak csak az érzelmileg megalapozott szexkapcsolatokat tarthatjuk – mindkét nemnél! Az  értelmi megalapozottság azonban nem föltétlenül jelent szerelmet; a baráti viszony is érzelmi alap  lehet.     Érdemes még egy „komoly” ellenérvre kitérni, amit sokan fölhoznak a nyitottság ellen. Mint  cáfolhatatlan axiómát hangoztatják sokan, hogy „nem lehet egyszerre két partnert szeretni!” Ezt  bizonyítani persze nem tudják, legföljebb azzal, hogy ők mindenesetre képtelenek lennének rá. Ha  ilyenkor megkérdezzük, hogy mégis kit szeretnek, kiderül, hogy a közvetlen családtagjaikon kívül  akad még néhány szeretett rokon, barát stb. Nem egyformán szeretik ugyan mindezeket, de tény,  hogy egyszerre többeket szeretnek: az egyiket ezért, a másikat azért. Miért lennének kivételek ez  alól a szexpartnerek? „    De hát két partnerbe mégsem lehet szerelmes az ember!” – mondják erre többen. S ebben van is  némi igazság, hiszen a szerelem – legalábbis a „nagy szerelem” – szenvedélyesen, a figyelem és  érdeklődés összpontosításával irányul egy kiválasztottra. Ritkán fordul elő, hogy a szenvedély  egyszerre két partnerre irányul, persze kicsit csökkent erővel. Gyakoribb viszont, hogy az egy  partnerre irányuló szerelem mellett egy másikat is szeret és kíván az ember. Szerelem és barátság  nem zárják ki egymást! (Két barátság pedig még kevésbé.)                     A nyitottság indokoltsága          Az érvek tehát, amiket a nyitott szexkapcsolatok ellen föl szoktak hozni, meglehetősen gyenge  lábakon állnak. Ám ez még nem bizonyítja meggyőzően az ilyen kapcsolatok indokoltságát. Pedig  különösebb keresés nélkül is jócskán találunk meggyőző indokokat.     A legalapvetőbb talán egy biológiai vagy biopszichológiai indok: az ember változatosságigénye, amely  a szex terén is érvényesül (ha hagyják). Ennek az igénynek teljesen csak a szexuális nyitottság tud  megfelelni, vagyis az új iránti érzék, a kontrollált befogadó‐ és változóképesség. A szexuális zártság –  az ismeretek, készségek és szokások lezárultsága, változhatatlansága – bemerevedéshez,  stagnáláshoz vezet, s ezt egy zárt kapcsolat segíti elő legjobban. Az ilyenben ugyanis előbb‐utóbb  bekövetkezik a telítődés, elszürkülés, érdektelenné válás. Alapvető egyéni érdek tehát, hogy  szexkapcsolataink nyitottak maradjanak.     Tény, hogy egyetlen kapcsolaton belül is rengeteg lehetősége van a változatosságnak, ám ezek  megtalálása is nyitottságot feltételez. Idők folyamán mindenki változik – ki lassabban, ki gyorsabban,  sokat vagy keveset –, s ezzel együtt változnak a szexuális szokásai és igényei. Kérdés, hogy partnere  tud‐e alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, tud‐e hasonló irányban változni, vagy megreked, 

lemarad, más irányt vesz? Arról nem is beszélve, hogy rendszerint sor kerül partnercserére, s az új  partnerhez alkalmazkodás megint csak nyitottságot feltételez. Új partnerek persze partnercsere  nélkül is föltűnhetnek, s mindegyikkel „újra kell tanulni” a szexet! Újratanulni pedig csak az tud, aki  nyitott.     A meglévőhöz, a hagyományokhoz ragaszkodók általában zárt személyiségek, ezért félnek minden  újtól, elutasítják vagy csak titokban próbálkoznak vele. Egy lehetséges, új partner hatása alól  azonban ők is nehezen vonják ki magukat. Tudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy a házasságok és  együttélések többségében előfordulnak külső kapcsolatok. Ezek persze nem jelentik azt, hogy a  házasságok nyitottak, hiszen a külső kapcsolat rendszerint titokban marad és hamar megszűnik. Ha  viszont kiderül, akkor súlyos válságba sodorja a házasságot; sok válásnak épp ez az oka. (Ám a ki nem  derülő külső kapcsolatok is megterhelik, aláássák a házasságot.)     A zárt, vagyis kizárólagosságra törekvő, minden változásnak ellenálló szexkapcsolat tehát hosszabb  távon többnyire életképtelen. Előbb‐utóbb fölbomlik vagy formálissá, tartalmatlanná, „üres  csigahéjjá” válik. Ezzel szemben a jó, nyitott szexkapcsolat rugalmas és teherbíró: új partnerek  megjelenését is kibírja!     Már láttuk, hogy a kölcsönös szerelem rendszerint nem sokáig tart egy kapcsolatban, főleg a  házasságszerű együttélésben. A szerelem elmúltával pedig új szerelmek támadhatnak, új emberek  iránt. Ezekről le lehet ugyan mondani (s ezt írja elő a hagyományos erkölcs), de a szerelmi vágy  elfojtása legtöbbször kedvezőtlenül hat az egyénre és meglévő kapcsolatára, mert túl nagy áldozat. A  titokban tartott új szerelem vagy szexuális kapcsolat viszont a régi partner megcsalása, ami könnyen  elhidegüléshez és szakításhoz vezet.     Mindez elkerülhető, ha őszintén és barátian meg tudják beszélni egymással az új helyzetet, s olyan  kompromisszumot kötnek, amely figyelembe veszi az érintettek érdekeit. Ennek lényege általában  az, hogy a külső kapcsolat bizonyos feltételekkel és meghatározott keretek között fönntartható.  Éspedig nem titokban, hanem teljesen nyíltan.     Egy nyitott szexkapcsolat résztvevői számára ez nem „megalázó”, hanem természetes emberi jog,  amely mindenkit megillet. A partnerünk is szabad em‐ ber, tehát nem korlátozhatjuk, nem zárhatjuk  el a számára fontos élmények elől. Inkább arra törekszünk, hogy megossza velünk az élményeit:  örömeit és gondjait, amelyek új kapcsolatában fölmerülnek.     Ez a nyitottság természetesen közelebb hoz egymáshoz!                      Előnyök és hátrányok                      Minthogy a nyitottság egy partnerkapcsolatban mindenekelőtt teljes őszinteséget, baráti  odafordulást és megértési törekvést jelent, általában az előnyei vannak túlsúlyban.     Az ismertetett példán is jól lemérhetjük, milyen előnyei vannak a nyitottságnak. A házasságra  vonatkozó előnyöket amerikai szociológusok vagy 20 pontban foglalták össze. Ezeket itt nem idézem,  mert megtalálhatók a már említett könyvemben, ahol az itt nem érintett kételyeire és kérdéseire is  választ talál az olvasó. Csak egyetlen gondolatot emelek ki: a nyitott házasság a párkapcsolat alkotó  továbbfejlesztésének művészete és egyben kreatív önmegvalósítás!  

  Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a nyitott házasság vagy szexkapcsolat nem könnyű mesterség!  Sokat kell hozzá tanulni, illetve újratanulni, mert gyökeresen ellentétes a hagyományos fölfogással és  életstílussal. Ezt a tanulást eddig csak egy‐két könyv segítette. A nehézségek főleg a régi,  hagyományos normák félretételéből s az ennek folytán keletkező, időleges elbizonytalanodásból  adódnak. Ahogy az idézett levélíró írta: sem biztonságot, sem nyugalmat nem hozott ez a nyitott  szexkapcsolat (de mégis megérte)! Eddig a társadalmi körülmények sem voltak kedvezőek, hiszen  egy zárt társadalomban a nyitottsági törekvés úton‐útfélen akadályokba ütközik. Szerencsére ez  most erőteljesen kezd megváltozni, bár a múlt örökségét még sokáig cipeljük magunkban. Nyitott  társadalomban a párkapcsolatt is nyitott lehet.     Természetesen könnyebb dolga van a nyitott kapcsolat építésében annak, aki már maga is nyitott,  nem gátlásos, belsőleg szabad és kiegyensúlyozott ember. Sajnos kevesen vannak ilyenek. A  szexkapcsolatok sikeres nyitottá tételének ezért többnyire előfeltétele az öngyógyítás vagy  önnevelés, ami ritkán megy segítség nélkül. Egy nyitott szexkapcsolat még lelkileg teljesen  egészséges embernek is komoly próbatétel! Sokan kudarcot vallanak, s ez jól mutatja, hogy nem  ajánlatos elhamarkodottan, fölkészületlenül belevágni, s mindjárt egy külső kapcsolattal kezdeni. A  szexuális nyitottság a legnehezebb oldala a kapcsolati nyitottságnak, ezért jobb fokozatosan  megközelíteni és széles körűen megalapozni.     Ha ez nem történik meg, úgy a nyitottságra törekvés hátrányai érvényesülnek. Ezek közül az  elbizonytalanodást már említettem. Ez szorongást vagy egyéb neurotikus tüneteket, de  féltékenységet és agressziót is kiválthat. A féltékenységi hajlam egyébként a szexuális nyitottság  legnagyobb akadálya. Ennek leküzdése éppenséggel nem könnyű, pedig ez a sikeres „nyitás” fő  előfeltétele.     Az alapfeltételek megléte esetén is sok múlik azon, mikor és hogyan történik a szexuális „nyitás”.     Az olvasó figyelmébe ajánlom, hogy amíg a partnerek egyike szerelmes, addig igen nehéz a kapcsolat  nyitottá tétele. Az érett szerelem ugyan nagyjából párhuzamosan szokott elmúlni, de a  bizonytalanság és félelem könnyen föllobbanthat egy erős érzelmi kötődést, ami a szerelemnek kissé  torz változata. Ilyenkor nem érdemes szorgalmazni (vagy éppen erőltetni) a szexuális nyitottságot.  Inkább a még „szerelmes” biztonságérzetét kell erősíteni, hogy kötődése oldódjon. Próbálkozni  akkor érdemes, ha a szerelmen mindketten túl vannak, viszonyuk barátinak is nyugodtan  elmondható.     Ilyenkor sem árt előbb „elméletileg” foglalkozni a kapcsolat nyitottá tételével. Például az ún.  „kísérleti léggömb” módszerével: megkérdezni a partnertől, mi lenne, ha valamelyikük szerelmes  lenne egy „harmadikba”? Ezen az alapon meg lehet vitatni a különböző lehetőségeket. Ha sikerül  egyetértésre jutni a nyitottság kérdésében, akkor tovább lehet lépni a gyakorlat felé. Ha nem, úgy  folytatni kell a vitát (lehetőleg a korábban említett könyv bevonásával).                16. Fogamzásgátlás és AIDS‐megelőzés        

            Remélem, egyetértünk abban, hogy a szeretkezés fő célja a kölcsönös örömszerzés, egymás –  nemcsak testi, hanem elsődlegesen érzelmi – igényeinek kielégítése. Ha pedig így van, akkor nyilván  fontos és ügyelnünk kell rá, hogy ez az örömszerzés egyikünknek se okozzon végül is  kellemetlenségeket vagy éppen károkat.     De hát hogyan okozhat a szeretkezés károkat? Hát van annál ártalmatlanabb, egészségesebb és  biztonságosabb, mint amikor két ember szereti egymást?     Nem szeretnék senkit sem megijeszteni, de ami tény, az tény: a szeretkezésnek is lehetnek veszélyei,  méghozzá nem éppen elhanyagolhatóak. Lehet, hogy a kedves olvasó most arra gondol: no, persze, a  nemi betegségek!… S bár részben igaza van, de azért a helyzet nem ilyen egyszerű. A szeretkezés  veszélyei ugyanis sokfélék. S közülük jó néhány azt is elérheti, akit egyetlen nemi betegség sem  fenyeget. Lehet ugyan, hogy nem olyan életveszélyesek, de éppen elég gondot okozhatnak,  méghozzá nemcsak a szeretkezőknek, hanem szűkebb vagy tágabb környezetüknek is.     Talán egy nem kívánt terhesség lehet ilyen?     No, igen, az is, vagy főleg az. Ám csak látszólag kisebb veszély, ha például a szeretkező partnerek  egyike gyakran vagy épp rendszeresen nem jut kielégüléshez, s ennek következtében öröme ürömbe  fordul. A lehetséges egyéb, kellemetlen következményeket aligha győzném felsorolni.     De ha ilyen sok veszély társulhat a szeretkezéshez, akkor talán legjobb, ha mellőzzük a szexet?     Egyesek hajlamosak erre, s jó ürügyet találnak a veszélyekre hivatkozásban. Különösen a fiatalokat  próbálják sokan erre hivatkozva visszatartani a nemi élettől. (A másik hivatkozási alap a fiatalok  éretlensége, felkészületlensége amiben tulajdonképpen igazuk van. Ám ha nem készítjük fel őket,  akkor hiába érik el a felnőttkort, hiába kötnek házasságot stb., ettől még nem lesznek  pszichoszexuálisan érettek!)     A szeretkezés örömeiről lemondani: az egyik legbiztosabb mód az élet elrontásához! Bár  mindenkinek joga van hozzá, mégsem ajánlanék senkinek sem olyasmit, hogy „Vonulj kolostorba,  Ofélia!” (Shakespeare: Hamlet.) De félretéve a tréfát, kétségtelen, hogy az élet értelmét sok  mindenben meg lehet találni, ám alapvető emberi igényeinknek mégis csak a szerelmi kapcsolat és a  szeretkezés felel meg leginkább. Legalábbis akkor, ha az harmonikus. Csakhogy mitől válhat ilyenné  egy intim kapcsolat?                      A jó szex kritériumai: kielégülés és veszélykerülés                      Szépek lehetnek ugyan a plátói szerelmek is, a vágyódások és ábrándozások, de az érett,  felnőtt ember – akár férfi, akár nő – nem éri be ennyivel: szüksége van a beteljesülésre, az érzelmi és  szexuális kielégülésre. S arra is, hogy ugyanezt partnere is elérje. Hogy miként, arról szólnak e könyv  előző fejezetei.     Ezért itt most inkább a jó szexuális kapcsolat másik előfeltételére hívom fel a kedves olvasó  figyelmét: a veszélykerülésre! Éspedig főleg a nem kívánt terhesség, valamint a nemi úton terjedő  betegségek veszélyeinek elkerülésére – beleértve természetesen az AIDS‐t is.    

Persze vannak más veszélyek is, s legalább futólag ezeket is érdemes megemlíteni. A szexuális  kielégületlenségre már céloztam, ez különféle okokra vezethető vissza. Leggyakrabban lelki okai  vannak (gátlásosság, félelem a kielégüléstől, sőt, általában a szextől stb.), de előfordulnak testi okok  is, például bizonyos betegségek, amelyek a szexuális működéseket megzavarják. Ezekről későbbi  fejezetekben (21. és 22. fejezet) még lesz szó. A nemi egészséget sokféleképpen lehet károsítani a  szeretkezések során beszerzett fertőzésektől eltekintve is: például italozással, dohányzással és egyéb  ártalmas drogokkal vagy káros szokásokkal, amelyek az egészséget általában is aláássák.     Aztán itt van a nemi „eltévelyedések”, a kóros szexuális beállítottságok (perverziók, parafiliák)  veszélye. Amelyek bár ritkák, de sokféle van belőlük, s fokozatosan, szinte észrevétlenül alakulnak ki  az egyénben. Szerencsére megelőzhetők, ha kellő időben felfigyelünk rájuk; gyógyításuk már  nehezebb. Az sincs kizárva, hogy a szex „szenvedélybetegséggé” válik, vagyis kényszeres  tevékenységgé, mániává, amely az egyén életének és érdeklődésének középpontjába kerül, s ami  miatt esetleg bűntudata van, mégsem tud tőle szabadulni. Egyre gyakoribb és változatosabb  szexuális tevékenységre van szüksége – ami persze promiszkuitáshoz, vagyis válogatás nélküli  partnercserékhez vezet. S természetesen lehetetlenné tesz egy stabil, állandó partnerkapcsolatot,  családi életet, nem is beszélve a fertőzések lehetőségeiről.     Végül, de nem utolsó sorban veszélyt jelentenek a különböző szexuális visszaélések is, amelyek az  erőszak és a csábítás formáját ölthetik. Megerőszakolni többnyire nőket szoktak (egyrészt mert  fiziológiailag ez sokkal könnyebb, másrészt a nők kiszolgáltatottabb helyzete folytán). Még ma is  gyakoriak a szexuális visszaélések az ugyancsak kiszolgáltatott gyermekekkel (nem ritkán a szülő vagy  rokon részéről). Mindezek súlyosan károsítják az áldozatot, de torzítják a visszaélést elkövető  személyiségét is.                      A nem kívánt terhesség elkerülése: fogamzásgátlás                      Vegyük szemügyre most már a szeretkezésekkel kapcsolatos egyik fő veszélyt: a nem kívánt  terhességet és annak elkerülését. Először is megállapíthatjuk, hogy ez a veszély csupán a  szeretkezések egyik lehetséges módját, a közösüléseket kíséri, azokat is csak akkor, ha nem – vagy  nem jól – védekeznek ellene.     Szóval aki el akarja kerülni a nem kívánt terhességet, az ne közösüljön? No, nem, ez nyilván túlzott  leegyszerűsítés lenne, bár korántsem jelentene lemondást a szeretkezés örömeiről, amelyeket a pet‐  ting sokféle változatával is meg lehet szerezni. Ám azért kár lenne lemondani a közösülésről, aminek  szintén igen sok változata van, a nem kívánt terhesség veszélye pedig ma már könnyen és  biztonságosan kiküszöbölhető belőle. (Persze csak akkor tegyük, ha valamilyen komoly oknál fogva a  közeljövőben semmiképpen sem akarnak gyereket.)     Ha ugyanis elmulasztjuk a védekezést, akkor a nem kívánt terhesség már egyetlen közösüléstől is  bekövetkezhet feltéve, hogy a nőnek éppen az idő tájt van peteérése. Szinte hallom az ellenvetést:  de hiszen a nőnek csak havonta egyszer van peteérése, éspedig a havi ciklus közepe táján, tehát csak  azt a 2‐3 napot kell kihagyni, amikor ez valószínűsíthető.     Nos, ez igaz is, meg nem is. Annyiban igaz, hogy valóban havonta egyszer van peteérés, s általában a  középidőben. Csakhogy bármikor előfordulhat rendkívüli peteérés – ezt még nem tudjuk szabályozni.  Nem elég tehát, ha valaki nyilvántartja a havivérzések idejét és így próbálja kiszámítani a peteérés 

időpontját. Egy módon lehet megbízhatóbbá tenni ezt az ún. naptármódszert: azzal, ha a nő, akinek  mindig időre megjön a menstruációja, néhány hónapon keresztül naponta hőmérőzi magát, s  megfigyeli, hogy a ciklus mely napjain van ébredéskor néhány tized °C‐fokos hőemelkedése a  szokásos alaphőmérséklethez képest, ugyanis ez jelzi a peteérés bekövetkeztét. Ha ez többször  egymás után a ciklus ugyanazon napjain történik, akkor a továbbiakban már lehet rá számítani, és  csak a szóban forgó időpont körüli 4‐6 napban kell kihagyni, mellőzni a közösülést. Sajnos azonban  még ez sem jelent teljesen megbízható fogamzásgátlást, épp a rendkívüli peteérések lehetősége  miatt.     Még megbízhatatlanabb az ún. „megszakított” (valójában a férfi által gyorsan  befejezett) közösülés  mint fogamzásgátlás. Ennek lényege, hogy közvetlenül a magömlés előtt kihúzzák a hímvesszőt a  hüvelyből, így a spermiumok nem kerülhetnek a petesejt közelébe. Látszólag igen egyszerű és  „olcsó” módszer, hiszen semmilyen eszközt vagy tevékenységet nem igényel. Csakhogy egyrészt  nehéz a megszakítás időpontját jól eltalálni, hiszen ha túl hamar húzza ki, akkor nem történik meg a  magömlés (s vele a kielégülés), ha viszont túl későn, úgy egyetlen csepp ondó is elegendő a  megtermékenyítéshez. Másrészt már az előjátékban a merev hímvesszőből kibuggyanó  „előváladékban” is lehetnek (az ondóból belekeveredett) spermiumok, s ezek a hüvelybe kerülve  akkor is eljuthatnak a petesejthez, ha a megszakítás időben történt. Harmadrészt – s ez legalább  olyan fontos! – a megszakított közösülés majdnem ugyanúgy megnehezíti vagy épp lehetetlenné  teszi a nő kielégülését a közösülésben, mint a korai magömlés. A fogamzásgátlásnak ez a módja  tehát kerülendő. (Egyébként ez volt a bibliai „Onan vétke” is.)     Régebben szoktak próbálkozni hüvelyöblítéssel is, közvetlenül a magömlés megtörténte után, ám ez  szintén kezdetleges és megbízhatatlan eljárás. Mert hiába öblítik ki meleg, ecetes vízzel a hüvelyt, a  spermiumok általában gyorsabbak és ügyesebbek, s elég, ha csak néhány bejut a méhbe.     De hát melyek a megbízhatóbb fogamzásgátló módszerek?     Ezek több csoportba sorolhatók. Legegyszerűbbek a ún. mechanikus módszerek, például a kondom  (vagy koton), a hüvelyi pesszárium és a méhbe helyezhető spirál. Helyes használat esetén mindegyik  csaknem teljes biztonságot nyújt (1‐2 hibaszázalékkal). Tulajdonképpen mechanikus (bár  bonyolultabb) módszer a sterilizálás, vagyis meddővé tétel, férfiaknál a herevezeték (ondóvezeték),  nőnél a petevezeték lekötésével. Ez azonban végleges és ritkán alkalmazott műtéti megoldás.     A másik csoport a kémiai úton ható fogamzásgátlóké. Egyszerűbb változataik célja a spermiumok  megbénítása a hüvelyben. Ilyenek például a megfelelő hatású hüvelyzselék, ‐golyók, ‐ tabletták vagy  habok. Bonyolultabb változataik a különböző fogamzásgátló tabletták, amelyeket szájon át kell  szedni, éspedig vagy közvetlenül a közösülés után (Postinor), vagy naponta (a menzesz körüli 7 nap  kihagyásával). Ezek hormontartalmú készítmények, egyelőre csak a nők számára készülnek, bár  valószínű, hogy hamarosan a férfiak számára készült változat is kapható lesz. Hatékonyságuk titka,  hogy megakadályozzák a peteérést (vagy a petesejt beágyazódását a méhbe). Nálunk kapható,  legjobb változataik az ún. „háromfázisú” tabletták, mert biztonságosak, s ugyanakkor mellékhatásaik  jelentéktelenek. (A korábban használt, kezdetlegesebb fogamzásgátló tabletták sokaknál kellemetlen  tünetekkel – elhízás stb. – jártak, s gyakran a nemi vágyat is csökkentették.)     Megjegyzendő, hogy a dohányzás és bizonyos gyógyszerek szedése csökkenti, akadályozza a  fogamzásgátló tabletta hatékonyságát. Ilyen esetekben ajánlatos orvossal konzultálni; egyébként  csak orvos írhatja fel, előzetes vizsgálat alapján, olyan nőknek, akik rendszeresen menstruálnak.  Felelőtlenség tehát „kölcsönkérni” vagy kölcsönadni e tablettákat.    

Mindenesetre meglepő, hogy a biztonságos fogamzásgátlás megoldhatósága és hozzáférhetősége  ellenére még ma is elég sok a nem kívánt terhesség. Amiből aztán vagy nem kívánt gyermek lesz,  vagy művi abortuszra kerül sor. Mindkettő komoly veszélyeket és károsodások lehetőségeit rejti  magában. Itt nem lehet célom ezek bemutatása, csak arra hívom fel az olvasó figyelmét, hogy a nem  kívánt terhesség és annak következményei magát az intim kapcsolatot is tönkretehetik. Már csak  ezért is komolyan kell venni a fogamzásgátlást.                      A nemi betegségek          Hasonló a helyzet a nemi betegségekkel. Ezek is aránylag könnyen elkerülhetőek, s mégis  előfordulnak. Egy részük szerencsére könnyen gyógyítható – ha időben felismerik és kezelik –, de  vannak köztük igen makacsok is.     Két legismertebb – majdhogynem hagyományos – változatuk: a szifilisz (megtévesztő magyar neve:  „vérbaj”) és a tripper, amit kankónak vagy gonorrheának is hívnak. Az utóbbi gyakoribb és általában  enyhébb betegség, bár sokan a szifiliszt sem veszik észre a fertőzés első stádiumában, vagyis néhány  héten belül, amikor az első „kemény fekélyek” megjelennek, majd hamarosan eltűnnek. Pedig ekkor  a legkönnyebb kikezelni, éspedig antibiotikumokkal. Ha erre nem kerül sor, pár hónap múlva kialakul  a második stádium: bőrkiütések, láz, fájdalmak, hajhullás stb. Később aztán az idegrendszer és a szív  megtámadása is sorra kerül. A tripper esetében a fertőzés nyomán a nemi szervből sárgás,  gennyszerű váladék szivárog, vizeléskor égető érzés léphet fel. A gyulladás ráterjedhet a prosztatára,  illetve a női medencére is, ami aztán lázzal, és alhasi fájdalmakkal járhat, meddőséget okozhat.     Medencegyulladást egyébként nemcsak a tripper (gonorrhea), hanem a klamidiafertőzés is okozhat.  Eleinte ezt is nehéz észrevenni, mert hasonló, bár enyhébb tüneteket okoz, mint a tripper. Később  pedig ez is lázzal, alhasi fájdalmakkal, hólyaggyulladással, sőt, ízületi gyulladással járhat. Szerencsére  valamilyen antibiotikum 1‐2 hét alatt megszünteti.     Vírusfertőzés okozza a kondilomát és a herpeszt is. Az előbbi azt jelenti, hogy kinövések keletkeznek  a fertőzöttek hímvesszőjén, illetve hüvelyében, vagy a végbél környékén, s ezek viszketnek, sőt,  közösüléskor fájnak. (Ettől persze nem mindenki gondol betegségre.) Ha nem kezelik, rákos  megbetegedést is előkészíthet a nemi szervekben. A herpesz vírusa hólyagos kiütést, fájdalmas  sömört kelthet a hímvesszőn vagy a hüvelyben, de a száj vagy a végbél környékén is. Ezek  fokozatosan bevarrasodnak, majd kb. 3 hét alatt elmúlnak, de később könnyen kiújulhatnak,  különösen kimerültség vagy stressz hatására. Tökéletes gyógymódja még nincs, különböző szerekkel  kísérleteznek, melyek egyre jobbak.     Nemi úton terjedhet a fertőző májgyulladás is, amely persze ugyanúgy nem „nemi betegség”, mint  az AIDS, a szintén leginkább nemi érintkezés útján terjedő, új keletű kór. De erről majd később. Nem  kifejezetten nemi betegség a gombásodás sem, bár gyakran a nemi szerveket is megtámadja, s  például hüvelygyulladást okoz, akárcsak a hüvelyben és a húgycsőben élősködő „trichomonas” nevű  ostoros véglény. E két utóbbi szerencsére jól kezelhető.     Ám a gyógyulás minden ilyen betegség esetében csak akkor tartós, ha a szexuális kapcsolat minden  résztvevője kezelteti magát. A „vírushordozó” vagy „bacilusgazda” minden partnerére veszélyt  jelent. Ezért erkölcsileg és jogilag megalapozott kötelesség a partnerek bevonása a gyógykezelésbe.    

                 A szerzett immunhiány (AIDS) okai és hatásai                      A ’80‐as évek közepe óta új, pusztító járvány fenyegeti az emberiséget: az AIDS. Ez a négy betű  angol szavak kezdőbetűje (Acquired Immuno‐Defi‐ ciency Syndrome = szerzett immunhiányos  tünetegyüttes), ugyanúgy, mint a HIV (humán immunodeficiencia‐vírus), vagyis az a vírus, amely az  ember immunrendszerét, biológiai védekező rendszerét tönkreteszi. Maga az AIDS csak annyiban  betegség, hogy utat nyit a legkülönbözőbb betegségek előtt, kiszolgáltatja nekik a szervezetet.  Éspedig többnyire lassan, fokozatosan, a szervezet erejétől függően akár 5‐10 év alatt, de ha gyenge,  úgy sokkal gyorsabban. A frissen fertőzött vírushordozó tehát még nem beteg, és akár évekig nem is  lesz az, főleg, ha nagyon vigyáz magára, kerüli a betegségeket és egészséges életmódot folytat.     Ha pedig mégis elkapná egy betegség, akkor az orvostudomány segítségével sokáig ellensúlyozhatja  immunrendszere gyengülését. Nem kilátástalan harc folyik tehát az AIDS ellen, és remélhető, hogy  néhány éven belül megtalálja ellenszerét a világszerte folyó kutatómunka. Ám ez a remény még nem  indokolja, hogy ne féljünk tőle, s ne vegyük komolyan. Egyelőre ugyanis csak késleltetni tudjuk az  elhatalmasodását miközben rohamléptekkel terjed és járványszerűen növekszik a fertőzöttek száma,  egyre több az áldozat.     Az AIDS nemcsak azért nagyon veszélyes, mert egyelőre nem tudjuk gyógyítani, hanem azért is, mert  alattomos, sokáig lappang, nincsenek gyorsan jelentkező, egyértelmű tünetei, vagyis nehéz  észrevenni, hogy már megkezdte pusztító munkáját. Vérvizsgálattal ugyan gyorsan megállapítható a  fertőzöttség, de akinek nincsenek tünetei, az miért csináltatna AIDS‐tesztet? Az egy‐két év múlva  jelentkező első tünetek pedig enyhék, bár kissé makacsok: fáradtság‐ és kimerültségérzés, fogyás,  hőemelkedések és mirigyduzzanatok stb. Később aztán jönnek a szokványos betegségek, amik még  makacsabbak.     Minthogy a HIV (amelynek ma már több változatát ismerik) elsősorban a fehérvérsejteket támadja  meg, nyilvánvaló, hogy a fertőzött vérrel is átvihető, nemcsak az ondóval vagy a hüvelyváladékkal és  egyéb testnedvekkel (kivétel talán a nyál, bár ezt sem tudjuk biztosan). Vérátömlesztés révén ugyan  ma már nem fordulhat elő fertőzés, mert minden levett vért megvizsgálnak, de például a  narkotikumok beadásához többek által használt injekciós tű vagy apró sebek érintkezése révén  szintén terjedhet. Eleinte főleg a homoszexuálisok és a drogosok körében terjedt az AIDS, de az  utóbbi tízenöt évben a szexuálisan aktív, nem szigorúan monogám heteroszexuálisok körében is  gyorsan terjed. A HIV‐fertőzöttek száma hazánkban ugyan néhány ezerre becsülhető, de ha nem  ügyelünk, ebből hamarosan komoly járvány lehet.                      A megelőzés lehetőségei                      Az eredményes gyógyítás kidolgozatlanságának hiányában az átlagember csak a megelőzésre  törekedhet. Ez alapjában véve egyszerűen megoldható: kerülni kell a veszélyforrásokat, vagyis  ügyelni kell a biztonságos védekezésre!    

A veszélyforrások kerülése pedig elsősorban a könnyelmű partnercserék kerülését jelenti, beleértve  a prostituáltaktól való tartózkodást is. Az utóbbi évtizedekben nyugati mintára nálunk is divatba  jöttek a „futó kalandok”, az alkalom szülte, egyszer‐kétszeri „lefekvések”, elsősorban persze a  fiatalok, de éppúgy az elváltak és külön élők körében. Márpedig nyilvánvaló, hogy a partnercserék  gyakoriságával egyenes arányban nő a HIV‐fertőzés veszélye. Újabb vizsgálatok mutatják, hogy a  leginkább veszélyeztetettek csoportjai az AIDS feltűnése és közismertté válása óta sem változtattak  sokat a szexuális szokásaikon, viszont gyakrabban használnak kondomot a váltogatott partnereikkel.  Nehéz lemérni, hogy ez mennyire következetes, pedig a következetes kondomhasználat a  biztonságos szex legfőbb garanciája!     Tény, hogy nálunk még sokan idegenkednek a kondomtól, különféle ürügyekre hivatkozva. Holott a  mai kondomok egyáltalán nem csökkentik az élvezetet, alkalmazásuk pedig egyszerű és pillanatok  alatt megtörténhet – akár a partner is segíthet benne. Viszonylagos olcsóságán kívül nagy előnye,  hogy nemcsak az AIDS és mindenfajta nemi betegség ellen véd, hanem egyúttal biztonságos  fogamzásgátlást is lehetővé tesz. (Ez a kombinált hatás egyetlen más fogamzásgátló eljárásról sem  mondható el.) Használatát tehát érdemes megszokni!               17. A pornográfia szerepe az izgalomkeltésben              Van‐e létjogosultsága a pornográfiának? S ha igen, akkor milyennek, és milyen feltételekkel?     Gondolom, sok embert izgatnak ezek a kérdések. Hiszen korunk egyik legizgalmasabb témájáról van  szó, amiről nálunk is sokan vitatkoznak. Különösen azóta, hogy hazánkba is betört az ún. szexhullám,  s már nemcsak aktplakátok, hanem szexképeskönyvek, magazinok és filmek is megjelentek.     Hogy miért olyan izgalmas?     Elsősorban talán azért, mert ez régebben tabutéma volt. A szexről nem illett beszélni, még kevésbé  nyíltan ábrázolni. Titokban persze annál többet foglalkoztak vele, de maga a tilalom szorongató volt.  (Már csak azért is, mert együttjárt a szexuális kiéhezettséggel, sőt, nyomorral.) A tilalom fokozatos  lazulása – és a szexuális lehetőségek bővülése – érthetően fölkeltette a figyelmet a szex nyílt  ábrázolása iránt.     Másrészt és legfőképpen azért izgalmasak a fenti kérdések, mert a szex fontos szükséglete az  embernek. S ezt csak úgy tudja kielégíteni, ha ismereteket gyűjt róla, hogy minél pontosabb és  teljesebb képe legyen a kielégítés mikéntjéről és lehetőségeiről. A pornográfia ezt nagyon  megkönnyítheti.     Éspedig főleg azért, mert eddig sem a szülők, sem az iskola vagy más nevelési intézmények nem  gondoskodtak a fiatalok fölkészítéséről a kielégítő szexuális életre. Miért, a pornográfia talán  gondoskodik? – kérdezhetné valaki teljesen jogosan.    

Jogosan, hiszen a pornográfia nem keverhető össze a szexuális felvilágosító irodalommal. Célja nem  a felvilágosítás, hanem a szexuális izgalom fölkeltése vagy fokozása. De azért – úgy mellékesen –  ismereteket is nyújt. Különösen azoknak, akik még elég tájékozatlanok a szex terén. Vagyis a  (viszonylag) fiataloknak.     A kérdés csak az, hogy milyen ismereteket. S az ismeretekkel együtt milyen beállítottságot közvetít  és terjeszt, mire készteti, csábítja a nézőt vagy olvasót?     A vélemények erről különbözőek.     Minthogy pedig nálunk csak nemrég kezdett teret hódítani a pornográfia, érdemes szemügyre  vennünk olyan társadalmak tapasztalatait, amelyekben a pornó már évtizedek óta „virágzik”. Ilyenek  elsősorban az Amerikai Egyesült Államok és Nyugat‐Európa országai.     Ezeket a tapasztalatokat főleg a társadalomtudományok képviselői, de rajtuk kívül a különböző  vallások és a politika „szakértői” is figyelemmel kísérik. Amerikában például már az 1960‐ as évek  végén elnöki rendelettel létrehozott, jogászokból és más szakértőkből álló bizottság foglalkozott a  pornográfiával, s ugyanez ismétlődött 1985–1986‐ban is. Az első bizottság ártalmatlannak találta a  pornót, a második viszont nem.     Támadt is ebből nagy felzúdulás a pornókedvelők részéről! Nagyarányú vita bontakozott ki a  nyilvánosság előtt. A Fórum nevű, világszerte ismeri szexuális tanácsadó lap kiadói, P. Nobile és E.  Nadler azon nyomban összegyűjtötték a vita összes dokumentumát, s Az USA a szex ellen címmel  vaskos könyvben tették közzé. Ebben komoly tudósok közreműködésével pontról pontra cáfolják a  pornográfiaellenes bizottság állításait.                      Agresszivitás és pornográfia                      A vita egyik legkényesebb kérdése az volt, hogy vajon elősegíti‐e a pornó az agresszív  megnyilvánulásokat, a brutalitást, a nők elleni erőszakot.     A bizottság által kihallgatott szociológusok és pszichológusok ezt nem tudták egyértelműen igazolni.  Igaz ugyan, hogy az erőszakos bűnözők egy kicsit gyakrabban néztek pornográf képeket, mint a  többiek, de ebből nem nem következik, hogy azért voltak erőszakosak. D. Russel, az erőszakos nemi  közösülések specialistája úgy találta, hogy az általa vizsgált megerőszakolások 1,6%‐ában volt  kimutatható szerepe a pornográfiának. W. Marshall szerint az általa kezelt szexuális bűnözök jó  egyharmada bevallotta, hogy a pornóképek nézegetésének volt némi szerepe bűnük elkövetésében.     Egy másik vizsgálat (D. Scully) azt mutatta, hogy az erőszakos közösülésért börtönbe kerültek 65%‐a  szokott rendszeresen pornográf magazinokat vagy filmeket nézni, míg a többi elítélt közül csak 57%.  Az előbbiek gyakran hivatkoztak arra az „erőszakmítoszra” miszerint ha egy nő nemet mond, akkor  valójában „igent” gondol, tehát az erőszakkal azt kapja, amit vár.     Érdekes volt az a vizsgálat, amit W. Stock, egy fiatal pszichológusnő folytatott. Arra volt kíváncsi,  hogyan hat az erőszakot mutató pornográfia a nőkre. A vizsgáltakat öt csoportra osztotta. Két  csoportnak egy férfi és nő közötti, semleges beszélgetést kellett végighallgatnia. A többi csoport  viszont különböző megerőszakolási történetek tanúja lehetett. Az egyik történetben a férfi 

kivonszolja a nőt a bár mellékhelyiségébe, letépi a ruháját, megkötözi és megerőszakolja. A nő  tiltakozik és védekezik, de végül is élvezi az egészet, többszörösen elélvez, s alig várja az újabb  találkozást megerőszakolójával.     A történet másik változatában a nő alig tiltakozik, szívesen kimegy és közösül a férfival, tehát  tulajdonképpen nem történik megerőszakolás. A harmadik változatban a nő mindvégig ellenáll, nem  élvezi, hanem elszenvedi a megerőszakolást. A vizsgálat során minden csoport tagjainál műszeresen  mérték a szexuális izgalom esetleges jelentkezését.     Nos, mit gondol a kedves olvasó, melyik történetnél mutatott a műszer nagyfokú szexuális izgalmat?  Azt hiszem, kevesen találják el, hogy a megerőszakolás első változatánál! Annál tehát, ahol a nő  tiltakozik, ellenáll, de végül is élvezi, hogy most őt megerőszakolják! A második változatnál már  kisebb volt a vizsgáltak szexuális izgalma. A harmadiknál pedig alig volt nagyobb, mint a semleges  beszélgetést meghallgatóknál.     A kísérlet meglepő eredménye tehát, hogy a már említett „erőszakmítosz” nemcsak a férfiaknál,  hanem a nőknél is megtalálható, sőt nagyon is hatásos. Tény, hogy a megerőszakolási fantáziák  izgatólag hatnak sok nőre.     Ennek pontos magyarázatát azonban egyelőre nem ismerjük. Szerepe lehet benne a hagyományos  elvárásoknak: az „igazi” férfi erős és erőszakos, az „igazi” nő pedig végül is aláveti magát és enged  neki.                 A fenti vizsgálat egyik résztvevője azzal magyarázta a megerőszakolás élvezetkeltő hatását,  hogy az emlékeztette őt a szenvedélyes szeretkezésre (ami hasonlóképpen gátlástalan).     Saját megítélésem szerint az erőszakmítosz akkor érvényesül, ha egy nő a partnerrel és a szexszel  szemben ambivalens, vagyis tudatosan nem akarja, de legbelül mégis kívánja. Ugyanez az  ambivalencia jellemzi igen sok nő viszonyulását a pornográfiához általában. Ha egy nő egyedül van,  akkor könnyebben elhárítja a „kísértést”. A férfi erőszakossága viszont fölmentést ad neki, s így most  már átengedheti magát a szex élvezetének („ha már úgyis megtörténik”).     Ide tartozik az is amit D. Zillman, az Indiana Egyetem tanára állapít meg Kapcsolatok a szex és az  agresszió között című könyvében. Abból indul ki, hogy a fájdalomérzet könnyen áttevődik szexuális  izgalommá (és viszont). A mazochisták esetében ez különösen szembetűnő, de másoknál is gyakran  előfordul. A szokásos szexuális ingerek elég hamar eltompulnak, a fájdalom azonban nem. „Úgy tűnik  – írja –, semmi sem pótolja a fájdalmat mint a szexuális izgalom elősegítőjét, ha ez nem tud  kialakulni”. Eszerint a karmolás, harapás, szorongatás és ütlegelés ügyesen adagolva fokozhatja a  szexuális izgalmat nemcsak annál, aki adja, hanem mind inkább annál, aki kapja. (Ezek lennének a  szex szadomazochista komponensei.)     S persze ugyanezek ábrázolása is többé‐kevésbé hasonló hatást kelt, ha a néző, akinek erre van  szüksége beleéli magát, és így mintegy „elővételezi” az élvezetet.     A probléma csak ott van, hogy nem mindenkinek van erre szüksége. S ez esetben az agresszív szex  ábrázolása inkább visszatetszést kelt. Másrészt az agresszivitás bizonyos határon túl mindenképpen  káros.                      Ragályos‐e a pornóminta?  

                   A pornográfia ellenfelei előszeretettel hivatkoznak arra, hogy amit az ember gyakran megnéz  a szexuális élvezet kedvéért, azt akaratlanul is átveszi, beilleszti saját viselkedésmintái közé. Ha tehát  a pornó valamilyen nemi eltévelyedést mutat – ami bizony előfordul! –, akkor fönnáll a veszélye  annak, hogy nézője „elkapja a betegséget”.     Talán mondanom sem kell, hogy a pornográfia létjogosultsága szempontjából alapvető kérdésről van  szó. Nézzük, mit mond erről korunk egyik világhíre szexológusa, John Money. Szerelmi térképek című  művének alapgondolata, hogy az egyén lelki fejlődése során (pontosabban a pszichoszexuális  fejlődés során) kialakul, milyen szexuális ingerekre tud szexuális izgalommal reagálni. Természetesen  ezeken belül is vannak fokozatok: egyes előnyben részesített ingerekre nagyon jól reagál, másokra  kevésbé. Az ezektől eltérőkre viszont alig vagy egyáltalán nem.     Ebből következik, hogy a pornográfia sem hat mindenkire egyformán. Ugyanaz a kép az egyik embert  izgalomba hozza, míg egy másikat esetleg teljesen hidegen hagyja. Különösen érvényes ez a ritkán  előforduló perverziókat, azaz szexuális eltévelyedéseket mutató képekre. Akiben nem alakult ki az  éppen látott perverzió csírája, az ettől nem lesz perverz, hanem egyszerűen marhaságnak tartja és  továbblapoz.     Money az urofíliát hozza föl példaként. Azt a perverziót (vagy ahogy ő mondja: parafíliát), amelynek  lényege, hogy a férfi vagy nő csak úgy tud szexuálisan fölizgulni és kielégülni, ha levizelik, vagy éppen  meg is ihatja azt. Akiben nem alakult ki ez a perverzió, azzal hiába nézetnek rendszeresen és hosszú  időn át ilyet bemutató képeket vagy filmeket, ettől sem lesznek urofíliások. A perverziók ugyanis  nem ragályosak. Csak azokra hatnak, akikben már kialakult a készség, vagy legalább a hajlam az adott  perverzióra.     Szinte hallom az ellenvetést, hogy jó, egy felnőttre csak az hat, ami már kialakult benne, de mi van a  fiatalokkal, a gyerekekkel? Akik még kialakulatlanok, azokra sem hat?     Az ellenvetés teljesen jogosnak látszik, bár figyelembe kell vennünk, hogy a szexuális irányulás  általában igen korán kialakul. De az is tény, hogy gyermek‐ és kamaszkorban ez még változhat.  Money azt írja, hogy egy fiúnak nincs szüksége pornográf képek nézegetésére ahhoz, hogy megtudja,  mi hozza őt szexuális izgalomba. A kamasz készen kapja saját, személyes pornográfiáját azokban a  szexuális álmokban, amelyek merevedéseit és magömléseit kísérik.     Fejlődéspszichológia szempontból nézve a szexuális álmokból és maszturbációs fantáziákból nőnek ki  a saját készítésű pornográf rajzok, s aztán később a vásárolható pornográfiában is azt keresi, ami  összhangban van álmaival és fantáziáival. Más nem érdekli.    Lányoknál kicsit más a helyzet, mert náluk sokkal ritkábbak a kifejezetten szexuális álmok és a  maszturbációs fantáziák. Ez magyarázza, hogy a nők később is nehezen értik meg a férfiak  vonzódását a fényképszerű, naturális pornográfiához. A nők számára vonzó pornográfia más jellegű,  inkább a romantikus szerelmi vallomások, csókok és kedveskedések hozzák őket izgalomba.     Egészséges fejlődés esetén normális „szerelmi térképek”, azaz szeretkezési sémák alakulnak ki a  fiatalokban. Ők azok, akik normális, egészséges pornográfiát igényelnek (ha egyáltalán van ilyen  igényük). Ha viszont a normális pszichoszexuális fejlődést valamilyen lelki sérülés – például szexuális  játékok indokolatlan büntetése a szülő részéről – megzavarja, akkor a kialakuló szeretkezési séma  tönkremegy vagy eltorzul és perverzzé válhat. Könnyen előfordulhat, hogy a szexuális játékokért 

kapott brutális büntetés viszi be az erőszakot a szeretkezési sémába. Az ilyen fiatal felnőttként  igényelni fogja az erőszakot szexuális izgalmához és kielégüléséhez. S persze ilyenek igénylik az  erőszakos szexet ábrázoló pornográfiát is.     Végeredményben tehát a durva, kulturálatlan vagy abnormális szexuális viselkedést ábrázoló  pornográfia is csak a meglévő igényeket szolgálja ki. De éppen ezáltal erősíti is az ilyen viselkedést.  Tehát nem kívánatos.                      Hazai tapasztalatok a pornóról                      A rendszerváltásig tilos volt hazánkban bármilyen pornográf termék előállítása és terjesztése.  Egy‐két művészi aktalbumtól és aktnaptártól eltekintve a női aktokat is csak reklámcélokra  alkalmazták. A képeslapok azonban egyre bátrabban közöltek félaktokat és hátul‐ vagy oldalnézeti  aktokat, mígnem megjelentek az első szexképeskönyvek (köztük saját Szerelmi kultúránk című  könyvem).     Ilyen képeskönyveket és magazinokat ma már csaknem szabadon lehet terjeszteni. De külföldről is  lehet pornográf lapokat és videokazettákat behozni (igaz, nem kereskedelmi céllal). Ilyeneket persze  korábban is hoztak be titokban, úgyhogy már elég sok pornókazetta van forgalomban. Valamilyen  fajta pornográfiával tehát az utóbbi években nálunk is szinte minden felnőtt találkozott. Hogy aztán  milyen hatással volt rájuk a pornó, arra bizonyos adatokból lehet következtetni. 1986‐ban több mint  ezer nő és férfi küldte vissza kitöltve azt a szexológiai kérdőívet, melynek kérdései közt ez a téma is  szerepelt.     Arra a kérdésre: „Előfordult‐e már, hogy pornográf képtől felizgult?” a kérdezettek háromnegyed  része igenlően válaszolt. Túlnyomó többségükkel (62%) többször is előfordult ez. 16% azt válaszolta,  hogy „szerencsére nem”. 5% pedig úgy vélekedett, hogy „sajnos nem”. A nemek megoszlását  tekintve nincsenek nagy eltérések, bár a nőknek csak kétharmada izgult föl pornográf képektől. Nem  tudni persze, hogy azért‐e, mert nem is találkozott ilyenekkel, vagy mert a képek nem hatottak rájuk  izgatólag. Mindenesetre közülük többen (22%) válaszolták, hogy „szerencsére nem”, vagyis nincs  ilyen igényük, nem hiányzik nekik a pornó.     Valószínűleg összefügg ez azzal, hogy átlagban a nők szexuális igényei is kisebbek, mint a férfiaké,  ami azonban nem szükségszerű és nem tartható természetesnek. Az a tény, hogy kétharmaduk  képes jól reagálni a pornóra, olyan lehetőséget mutat, ami koránt sincs kihasználva. (Különösen ha  meggondoljuk, hogy igényeik szerinti, romantikusabb pornóval eddig nem is igen találkozhattak.)     Az említett kérdőív többek közt arra is rákérdezett, hogy megengedhetőnek tartják‐e a pornográf  képek, írások forgalmazását. A megkérdezettek 31%‐a egyértelmű igennel felelt, 47%‐uk csak  feltételekkel, 1%‐uk pedig semmiképpen sem tarja megengedhetőnek. A nők aránya az igenlésben  kicsit alacsonyabb, az elítélésben pár százalékkal magasabb a férfiakénál. Mindenesetre a túlnyomó  többség így vagy úgy megengedhetőnek tartja, legalábbis bizonyos feltételekkel.     Sajnos a kérdőívből nem derül ki, hogy milyen feltételekkel tartanák megengedhetőnek a pornográf  termékek forgalmazását. Számos levélből és személyes interjúból azonban az derül ki, hogy sokan  csak felnőtteknek engedélyeznék, s nekik is csak a jobb fajta pornográfiát, amelyben nincsenek  perverziók.  

  Ezzel így, első pillantásra egyet is lehet érteni. Csak persze kérdés, hogy ki számít ebből a  szempontból felnőttnek. Továbbá hogy valójában mi számít perverziónak. Mert ha valaki mondjuk a  homoszexualitást, a csoportszexet vagy éppen a franciázást is perverziónak tartja, azzal a  szexológusok nem tudnak egyetérteni. Hogy miért nem, arra most itt nem térhetek ki. Mindenesetre  annak elbírálásánál, hogy a forgalmazásra szánt pornográfia jó vagy rossz, normális vagy abnormális,  a szakemberek ítéletét kellene alapul venni!     Ami a korhatárt illeti ez éppoly viszonylagos, mint a nemi élet kezdetének korhatára. Jogilag és  hagyományosan csak a 18 éves kort betöltött fiú vagy lány tekinthető felnőttnek. De ma már  mindenki tudja, hogy a nemi élet általában ennél előbb kezdődik (nem is beszélve az önkielégítésről,  amely szintén a nemi élet része). Azt is tudjuk, hogy a normális nemi élethez szükséges lelki érettség  nem alakul ki magától egy bizonyos életkorban, hanem a feltételektől függően előbb vagy utóbb.  Kedvező feltételeknek a fejlesztő hatások tekinthetők, s ezek között nagy szerepe lehet a  pedagógiailag átgondolt felvilágosító anyagoknak, többek közt az e célra kiválogatott, jó  pornográfiának is.     Sajnos még messze vagyunk ennek megvalósulásától, mert a szexuális nevelésnek hazánkban még  mindig nincs gazdája: a szülők és a pedagógusok egyaránt fölkészületlenek, az országos nevelésügy  illetékeseinek pedig a kisebb gondjuk is nagyobb annál, semhogy a válsághelyzetben ezzel  törődjenek. Pedig… – de ez már más lapra tartozik.     Nézzük inkább, mire jó még a pornográfia!           Terápiás alkalmazása is lehetséges?         Egy amerikai szexuálpszichológus, B. Zilbergeld szerint a pornográfia egyik, ma még kiaknázatlan  lehetősége a házasélet fejlesztésére vagy rendbe hozására való fölhasználása.     Tény, hogy már ma is az amerikai házaspárok százezrei néznek rendszeresen pornográf magazinokat  és filmeket. Hogy miért? Nyilván szükségük van rá. Zilbergeld fölveti a kérdést: Miért nem ismerik be  sokan, hogy egy tartós kapcsolatban nem könnyű a szexuális megunást elkerülni? Ennek érdekében  minden lehetőséget föl kell használni. A gyerek nélküli vakációk, az egyéni szexuális fantáziák nyílt  megbeszélése segíthet megújítani a házasságot.     Általános tapasztalat, hogy a házasságban a szex néhány éven belül kezd elszürkülni. A szeretkezések  ritkábbá válnak, s a szexuális vágy egyre gyakrabban irányul mások felé. Nemritkán elkezdődnek a  félrelépések. Ámde sokan nem akarnak félrelépni, inkább a házastársukkal szeretnének izgalmasabb  és kielégítőbb szeretkezéseket. Az ilyen házaspárok tapasztalata, hogy az együtt megnézett jó  szexfilm vagy pornográf magazin megélénkíti és gyakoribbá teszi a szeretkezéseket.     A pornográfia ilyenkor elősegíti a szexről folytatott, nyíltabb beszélgetéseket is. „Ezt már régen  szeretném kipróbálni!” vagy „Gondoltál valaha is ilyesmire?” – mondják egymásnak a házastársak, s  az így kezdődő beszélgetések közelebb hozzák őket egymáshoz, és új színt visznek nemi életükbe.  Könnyebben belejönnek a szexbe, mert a pornográfia elősegíti ráhangolódásukat. Sőt, gyakran új,  számukra ismeretlen szexuális technikákat is tanulhatnak belőle.    

Zilbergeld úgy találta, hogy a jól kiválasztott pornográf képek vagy írások közös végignézése  megkönnyíti és fejleszti a partnerek közötti szexuális kommunikációt. Még akkor is hasznos  párbeszéd alakulhat ki köztük, ha kezdetben valamelyik úgy gondolja: „El sem tudom képzelni, hogy  ilyet csináljak.” Tudományosan igazolt tény, hogy a szexről folytatott beszélgetésnek fontos szerepe  van a nemi életben.     Végeredményben tehát az a helyzet, hogy a közösen nézett és megbeszélt pornográfia a konzervatív  véleményekkel ellentétben nem gyengíti, hanem erősíti a házasságot. Ezt a kedvező hatást csak az  zavarja, hogy a pornográfiaellenes propaganda és a valóban rossz pornótermékek miatt sokan  elbizonytalanodnak, s inkább kerülik a témát.     A szexuálterápiával foglalkozó szakemberek világszerte fölhasználják a gyógykezelésben az e célra  kiválogatott vagy elkészített pornográf képeket. Több vizsgálat tanúsítja ennek hatékonyságát az  egymás iránti vágy növekedése és az indokolatlanul elutasított viselkedésformák elfogadása  szempontjából.     Zilbergeld érdekes történettel illusztrálja a pornográfiaellenesség lehetséges okait. Leírja, hogy  fölkereste őt a televízió egyik riporternője a pornográfiáról folytatandó beszélgetés céljából. Amikor  aztán szóba került a pornó kedvező hatása a házaséletre, a riporternő közbevágott: „Jaj, ne is  mondja! Ezt hallom folyton én is a baráti házaspároktól. Pár hete meglátogattam egy ötvenes  házaspárt, régi barátaimat, s ők is ezzel jöttek. Sőt, még a pornógyűjteményüket is megmutatták! Ők  ugyan azt mondták, jó szeretkezéseket köszönhetnek ezeknek, de szerintem undorító! Nekem  semmi kedvem egy olyan partnerhez, aki azért kíván, mert izgalomba jött a képernyőn látott szextől,  s aztán arra gondol, miközben velem szeretkezik… Elvárom, hogy ilyenkor csak rám gondoljon!”    Erre azt mondtam, hogy az a fajta tisztaság és kizárólagosság, amit szeretne, aligha várható el olyan  pároktól, akik több mint két évtizede vannak együtt. Válasza: „Tudom! De ez azt jelenti, hogy annak  a kapcsolatnak vége!”     Zilbergeld hozzáfűzi: számára ijesztő, hogy ilyen merev és irreális szemléletű embert bíznak meg  dokumentáció készítésével az erotikus anyagok témakörében. Jómagam pedig hozzáfűzöm, hogy  nálunk is sok ilyen ember található (bár tévévitára a pornográfiáról még tudtommal nem került sor).„                      Pornográf és/vagy „erotikus”                      Szakemberek és laikusok körében egyaránt fölmerült, hogy mivel a „pornográfia” kifejezés a  köztudatban már elég pejoratív hangzású, vagyis rossznak, megvetendőnek minősített, helyette  inkább az „erotikus képek, írások” kifejezést kellene alkalmazni.     Ez a javaslat kétségkívül megfontolásra érdemes. Ellenvethető ugyan, hogy miért kellene a  pornográfiát tévesen értelmező és globálisan elutasító köztudatot ennyire tiszteletben tartani, miért  nem próbáljuk inkább megváltoztatni? A fő probléma azonban az: hogyan tegyünk különbséget  pornográfra és erotika között? Mi legyen a besorolás kritériuma? Hiszen amit az egyik ember „szép  erotikának” tart, azt egy másik „szennyes pornográfiának” érezteti.     A megoldás abból indulhatna ki, hogy Erosz, a szerelem ógörög istene évezredeken át ihletője volt az  erotikus művészetnek, amely annyi sok szép alkotással gazdagította kultúránkat. Mármost ha az 

erotikus művészet a szépet, az értékeset, a kulturált szexualitást ábrázolta (mindegy, hogy  naturálisan vagy szimbolikusan), akkor a nem kifejezetten művészi erotikus ábrázolásoknak is ezt kell  tenniük. Az egészséges emberi érzékiség – ez lehet a tartalma az erotikának, míg a pornográfia az  érzékiség durvább és elfajult változatait ölelheti föl.     Végeredményben összecseng ez azzal, hogy van jó pornográfia – és van rossz. Ám hogy mi a jó és mi  a rossz a pornográfiában, az nem népszavazás kérdése. Hanem? Nos, társadalmilag nézve szakmai  kérdés, a szexológia tudománya már képes megbízhatóan differenciálni. Egyénileg mindenki azt  választja ki a pornográfiából, ami ízlésének megfelel. Az ízlésekbe pedig nem érdemes hatóságilag  beleszólni. (Hasonló a helyzet, mint az alkoholfogyasztás és a dohányzás esetében.) Legföljebb  nevelni lehet az ízlést.     Hogy mivel? Jó választékkal és a választani tudás képességének fejlesztésével!                    18. Intimitás és szex – csoportosan         Nálunk is egyre növekvő érdeklődés mutatkozik a csoportszex iránt. Amiről a legtöbben hallani sem  akartak, arról ma már sokan szívesen beszélnek és olvasnak. Ezzel együtt véleményt is formálnak  róla. Pontosabban a korábbi, elítélő véleményeket felülvizsgálják, s nem ritkán módosítják is.     Jellemző, hogy míg egy korábbi vizsgálatomban (1975) a megkérdezetteknek csak alig egyötöde  tartotta bizonyos feltételekkel megengedhetőnek a csoportszexet – ezen belül a férfiak jóval  nagyobb arányban mint a nők! –, addig az 1986‐os vizsgálat ezernél több, felnőtt korú  megkérdezettje már fele arányban megengedhetőnek tartotta azt (persze csakis önkéntes alapon).     Ez egyrészt azt mutatja, hogy a csoportszex kezd elfogadottá válni, másrészt a vélemények még  mindig erősen megoszlanak, s a nők ma is sokkal kevésbé fogadják el, mint a férfiak. (Nagyjából a  férfiak kétharmada, a nőknek viszont csak egyharmada fogadja el.) Valószínű ugyan, hogy a  legutóbbi években ez a nemek szerinti véleménykülönbség tovább csökkent, de attól még messze  vagyunk, hogy a csoportszex általánosan elfogadottá váljon.     Mindenesetre figyelemre méltó, új jelenségről van szó, amely jellemzően tükrözi társadalmunk  liberalizálódási folyamatát. Időszere tehát, hogy közelebbről szemügyre vegyük ezt a jelenséget, a  megalapozott és tárgyilagos megítélés érdekében.                      Elterjedtsége és értékelése          Mindjárt bevezetőben szeretném hangsúlyozni, hogy nem maga a csoportszex az új jelenség, hanem  csak annak növekvő elfogadottsága. A csoportszex ugyanis ősidők óta előfordul. Sőt, éppen az 

ősközösség idején sokkal gyakoribb, mondhatni mindennapos volt, hiszen őseink mindent  csoportosan csináltak.     A csoportházasság (poligámia, poliandria) meg a lakótér szűkössége eleve elkerülhetetlenné tette a  csoportszexet.     A civilizáció fejlődése során viszont háttérbe szorult, mert a magántulajdon elkülönülési  törekvéseket szült, s ez alól csak az időnkénti orgiák és egyéb, kivételes helyzetek adtak fölmentést.  Századunkban azonban a magántulajdon is kérdésessé vált, fölerősödtek a közösségteremtő  törekvések (például a kommunák vagy a „nagy család” gondolata).     No, nem akarom a csoportszexet a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszavára visszavezetni, de tény,  hogy egyre több csoport, egyesület és társaság szerveződött, szoros baráti közösségek is kialakultak,  amelyekben nemcsak a gondokat, hanem az örömöket, élvezeteket is megosztották. S minthogy az  egészséges ember lelki alkatára jellemző az ingergazdagság és változatosság keresése, a különböző  csoportokban előbb‐utóbb szükségképpen megjelent a szexuális változatosság keresése.     Talán legfőképpen ez magyarázza a csoportszex terjedését és népszerűbbé válását, amihez persze  erősen hozzájárult az életszínvonal emelkedése, a demokratizálódás, a fogamzásgátlás fejlődése, és  főleg az ún. „szexhullám”. Ez utóbbin a régi, elavult tilalmak, a „szexuáltabuk” megdöntésének  kampányszerű mozgalmát értjük, amely itt‐ott szélsőségekbe is átlendült, s mindenhová, még az  üzleti reklámokba is bevitte a szex valamilyen ábrázolását. Ennek nyomán indult virágzásnak a  „pornóipar”: a pornográf termékek gyártása, amely a korábban elfojtott érdeklődést elégítette ki.     S minthogy a csoportszex iránti érdeklődés nyilvánvaló volt, a pornográf kiadványok és filmek ezzel is  bőven foglalkoztak, így megbarátkoztatták az olvasókat és nézőket a csoportszex lehetőségével.  Pornográfiával pedig a felnőttek jó háromnegyede már nálunk is találkozott, ennélfogva van némi  fogalmunk a csoportszexről is.     Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ki is próbálták, Egyrészt – mint láttuk – a felnőttek kb. fele  még mindig elítéli, nem tartja megengedhetőnek. Másrészt azoknak is csak kis része próbálta ki, akik  megengedhetőnek tartják. Az említett legutóbbi vizsgálatomban (1986) megkérdezettek közül csak  minden tizedik vett már részt csoportszexben (többnyire ők is csak egyszer). Kétharmaduk úgy  nyilatkozott, hogy „szerencsére nem” volt része ilyesmiben, s csak egyötödük felelte azt, hogy  „sajnos nem”.     Ebből nyilvánvaló, hogy van ugyan egy növekvő érdeklődés, de a személyes tapasztalat még igen  kevés, egyrészt a csoportszex‐ lehetőségek szűkös volta miatt, másrészt az értékelés bizonytalansága  miatt. Szélesebb körű elterjedése a közeljövőben sem várható, már csak a félelmetes AIDS‐betegség  feltűnése miatt sem.     A pár éve kiadott Lexikon a szerelemről szerint a csoportszex általában idegenkedést, ellenszenvet  vált ki a szerelmespárokból, mert ők kizárólagos intimitást igényelnek, s osztozkodásra nem  hajlandók. Ez általában bizonyára igaz is, de hát a nemi életet élők túlnyomó többsége nem  szerelmespár. S a kizárólagosságra törekvés sem azon múlik, hogy valaki szerelmes‐e vagy sem. A  jelek szerint egyre többen képesek osztozkodni az intimitásban és a szex örömeiben.                      Fogalma és fajtái    

                 A csoportszex fogalmát nem kell különösebben magyarázni, hiszen mindenki tudja, hogy a  csoport kettőnél több személyt jelent. Ha tehát hárman vagy többen vesznek részt a szexuális  történésben akkor joggal beszélünk csoportszexről. Hogy aztán milyen neműek vannak jelen, és ki  mennyire vesz részt a szexben, az már részletkérdés. Mindenesetre a résztvevőknek tudniuk kell,  hogy többen vannak jelen (mert ha valaki titokban megfigyel egy szeretkező párt, az még nem  csoportszex).     Kevésbé nyilvánvaló, hogy milyen sokféle fajtája van a csoportszexnek. Már a résztvevők neme és  létszáma szerint is többféle típus állapítható meg. Előfordulnak például nemcsak különböző  neműekből, hanem azonos neműekből álló szeretkező csoportok is. Kétségkívül az előbbi sokkal  gyakoribb. De ez még nem jelenti azt, hogy minden résztvevőjük egyértelműen heteroszexuális  beállítottságú, hiszen köztudott, hogy igen sok már a nyíltan biszexuális vagy rejtetten homoszexuális  ember. A csoportszex ez utóbbiaknak is eléggé szabad teret enged.     A nemek megoszlása a csoportban szintén fontos típusjegy. Ha ugyanannyi nő van, mint amennyi  férfi, akkor a csoportszex heteroszexuális jellegű lehet, bár a homoszexuális kapcsolat ilyenkor sem  kizárt, főleg a nők között. (Már csak azért is, mert a férfiak hamarabb kimerülnek.)     A résztvevők létszáma szerint lehetnek kis és nagy csoportok, s vizsgálatokból tudjuk, hogy a kis  csoportok általában kedvezőbb légkörűek – főleg, ha a résztvevők nem vadidegenek, hanem régi  ismerősök vagy éppen jó barátok. Az ismeretség jellege, az egymáshoz való viszony, a résztvevők  iskolázottsága és társadalmi helyzete mind‐mind befolyásolja a csoportszex minőségét, típusát.     Gyakori és egy kicsit különleges típus a hármas csoport. Itt a nemek aránya nem lehet egyenlő: két  nő és egy férfi – vagy két férfi és egy nő. Más a helyzet a két heteroszexuális párból álló négyes  csoportnál, amelynek több alfaja van. Az egyikben a párok nem válnak szét, csak éppen a másik pár  jelenlétében szórakoznak egymással. A másikban a párok partnert cserélnek, de aztán mindenki csak  az így kicserélt partnerével foglalkozik. A harmadikban ennél is tovább mennek, amennyiben a két  pár egymással is foglalkozik, tehát valóban csoportosan szeretkeznek.     Ehhez képest a nagyobb létszámú csoportok már nem hoznak különösebb újat. Legföljebb annyiban,  hogy itt gyakrabban előfordulnak viszonylag passzív nézelődők.                      Első foka: a hármas csoport                      A szakértők, például a híres amerikai, Alex Comfort szerint a csoportszex terén az első lépést  leggyakrabban a hármas csoport jelenti. Ez tűnik legkönnyebben elfogadhatónak és  megszokhatónak, hiszen egy személlyel bővíti ki a már működő párkapcsolatot.     Hármasban szeretkezni valóban különös élmény. Hogy aztán pozitív vagy negatív, az már a  feltételektől, a résztvevők egymás közti viszonyától függ. Nyilván csak akkor pozitív, ha mindhárman  elfogadják egymást, s egyik sem tekinti a másikat betolakodónak vagy fölöslegesnek.     Igen sok múlik ezért a „harmadik” helyes kiválasztásán. Hallottam olyan eseteket, hogy a férj egyszer  csak beállított egy harmadikkal, akit felesége nem ismert (vagy csak látásból ismert), s némi italozás 

után azt akarta, hogy hármasban szeretkezzenek. Ami persze hideg zuhanyként hatott mindkét nőre.  Az alkohol egyébként sem szolgálja megfelelően a csoportos szeretkezés előkészítését. Elősegítheti  ugyan, hogy valakit „levegyenek a lábáról”, de utána minden résztvevő rossz szájízzel ébred,  szemrehányásokkal és bűntudattal. (Sajnos az első próbálkozások megkönnyítésére sokan  fogyasztanak alkoholt.)     A hármas csoport úgy keletkezik, hogy egy (házas) pár valamilyen oknál fogva elhatározza, hogy  bevon szeretkezésébe egy „harmadikat”. Szerencsés esetben ezt a harmadikat már mindketten jól  ismerik és kedvelik. Nagyobb rizikót jelent, ha – mint ahogy újabban sokan teszik – újsághirdetés  révén próbálják megtalálni a harmadikat. Mindenképpen jó emberismeretre van szükség a megfelelő  partner kiválasztásához.     Aztán igen fontos a „harmadik” előkészítése a részvételre. Mindenekelőtt ismerni kell a felfogását,  beállítottságát, hiszen, ha az mereven konzervatív, akkor nem sok remény van a bekapcsolására.  Előbb mindenképpen össze kell barátkozni vele, hogy őszinte és bizalmas érzelmi viszony alakuljon ki  közte és a pár mindkét tagja között. Az első (néhány) találkozáskor lehetőleg még ne kerüljön sor  kifejezetten szexuális közeledésre.     Ez utóbbinak jó kezdete lehet a futólagos simogatás, majd masszírozás, amit egy azonos nemű  partner kezd el a vendéggel, s amibe hamarosan a más nemű partner is bekapcsolódik. A  masszírozás szinte észrevétlenül átmehet szexuális ingerlésbe, miközben a beszélgetés intimebb  témákra váltva folytatódik. Ha viszont a „harmadik” nem reagál az elvárt módon, akkor legjobb  azonnal leállítani a szexuális közeledést, és vagy megbeszélni vele a dolgot, vagy áttérni valamilyen  más foglalatosságra. A hármas csoportszex sikerére legnagyobb esélyt az ad, ha a jó barát  „harmadikat” a pár közösen hívja meg az intim együttlétre, például valahogy így: „Szeretkezni  készülünk, nincs kedved velünk tartani?”     Alex Comfort szerint az ilyen hármasban szeretkezés nagy ajándék mindhárom résztvevőnek:  egyrészt a régi partnerek (vagy házastársak) ajándékozzák meg egymást azzal, hogy a másik kedvét  keresik bizonyítva, hogy nem féltékenyek, másrészt mindketten megajándékozzák a harmadikat  azzal, hogy megosztják vele biztonságos intimitásukat és szexuális tapasztalataikat.     Előfordul, hogy a harmadik valósággal „beépül” a kapcsolatba, állandó résztvevője lesz a partnerek  házaséletének. Ez már több, mint a csoportszex hármasban, ez már tulajdonképpen csoportházasság  (még ha nem is legalizált formában). Nem új jelenség ez sem, hiszen például a Bibliából tudjuk, hogy  Jákobnak is több felesége volt.                      Partnercserék és négyes csoportok                      A fejlett nyugati társadalmakban a ’70‐es években szinte divatba jöttek a baráti házaspárok  közötti partnercserék. Ezek rendszerint csak egy‐egy éjszakára vagy hétvégére szóltak, de nem voltak  ritkák a nyaralás 1‐2 hetére vagy még hosszabb időre szóló partnercserék sem.     Önmagában a partnercsere még nem csoportszer, de azzá válhat, ha a csere után egy helyiségben  maradnak és egymás jelenlétében szeretkeznek. (Viszont ha nem cserélnek, csak egymás mellett  szeretkeznek, akkor is csoportszex!) Nyugaton ennek már szervezeti keretei is vannak:  partnercsereklubok és külön újságok a partnercserét keresőknek stb.  

  Hogy nálunk előfordul‐e ilyesmi, azt eddig még senki sem mérte föl. Valószínű, hogy eddig csak  nagyon elvétve fordult elő, s többnyire akkor sem megtervezetten, előre megbeszélten, hanem  spontánul, a pillanatnyi hangulat hatása alatt. S persze nem a fiatal házasoknál (akik túlságosan is el  vannak foglalva egymással és napi életük megszervezésével). S nem is az időseknél (akik túlságosan  konzervatívok ehhez), hanem elsősorban a 40 év körülieknél, akik – már vagy még – igénylik a  változatosságot. (Ezt számos hirdetés tanúsítja.)     Példaként röviden ismertetek egy esetet.     15 éve kiegyensúlyozott házasságban élő pár hosszú évek óta baráti kapcsolatot tart fenn egy  hasonló korú házaspárral. Éppen egyikük születésnapját ünnepelték egy este, s többek közt  videofilmeket néznek. Egész véletlenül egy pornófilmre is sor került. A filmen látott  csoportszexjelenetek hatására olyan játékba kezdtek, amelynek során egy‐ egy ruhadarabot zálogba  kellett adni, majd ki kellett váltani. Közben a hangulat mind „szexisebb” lett, oldódtak a gátlások, s  először mindkét férfi a párjával kezdeményezett egyre merészebben, majd cseréltek, és minden  „figurát” végigcsináltak, ami eszükbe jutott. Egészen addig, amíg el nem nyomta őket az álom Reggel  barátságosan elbúcsúztak egymástól, s egy szó sem esett a történtekről. Hetekig „csend” volt, de  aztán megismétlődött még néhányszor a csoportos szexegyüttlét.     Mindez természetesen nemcsak négyesben fordulhat elő, hanem nagyobb társaságban is.  Kétségtelen viszont, hogy minél többen vannak, és minél különbözőbb emberek jönnek össze, annál  valószínűbbek a feszültségek és konfliktusok. Bár igen sok múlik a szervezésen és a kialakított  szokásokon.                      Sandstone, a „csoportszexközpont”                      Van Kaliforniában egy kisváros Sandstone, amelynek határában a Williamson házaspár  gyógyszálló jellegű házat épített, nagy napozóterasszal és fedett meleg fürdővel. A ház földszinti  nagytermébe rendszeresen összehívták barátaikat és jó ismerőseiket, de kikötötték, hogy csak párok  jöhetnek. A hétvégi találkozókon aztán össze is jött 40‐50 vendég. Tetszésük szerint szórakoztak  (napoztak, fürödtek, zenéltek), és persze szeretkeztek is, méghozzá bárhol és bárkivel.     Az így létrejött „szexklub” fő szabálya ugyanis az volt, hogy minden kötöttség mellőzendő, és  lehetőleg mindenki meztelenül járjon‐keljen. Vagyis amolyan nudista összejövetelek voltak (csak egy  fokkal liberálisabbak). Kiskorúakat azonban nem engedtek be, és a drogokat és alkoholt is  száműzték.     Talán mondanom sem kell, hogy Sandstone igen hamar népszerűvé vált, és a szexklubba több százan  iratkoztak be állandó tagnak (fizetve az évi 250 dolláros tagdíjat). Pedig a klubéletre a csoportszex  volt jellemző. Hangsúlyozom, hogy csak jellemző és nem kötelező. Aki akart, félrevonulhatott, nem  kellett részt vennie semmiben. Sokan nem is kifejezetten a szexért, hanem a hangulat kedvéért és  tapasztalatgyűjtés érdekében jártak oda. A résztvevők meglepődve vették észre, hogy jó hatással van  rájuk a szexklub légköre, az ottani őszinte beszélgetések és kapcsolatok. Felszabadultabbak,  nyugodtabbak és érettebbek lettek.    

Az egész telep nem nyilvánosházra, hanem inkább egy közös otthonra hasonlított, amelyben  mindenki kikapcsolódhatott és önmagát adhatta. Az összejövetelek közös vacsorával kezdődtek,  élénk beszélgetés alakult ki, miközben mind többen kezdtek átszivárogni a „tánctetembe”, ahol  meztelenül táncoltak és szeretkeztek. Sokan a megszokott partnerükkel maradtak vagy szűkebb  baráti körben szórakoztak. Gyakran előfordult, hogy a feleség az asztaltársasággal maradt, miközben  férje átment a táncterembe és más nőkkel szórakozott. A feleség azért maradt ott, mert félt, hogy  olyan férfival kell szeretkeznie, aki nem tetszik neki – míg aztán felbátorították, hogy nyugodtan  mondjon nemet, ha valaki nem tetszik…     A férfiaknak pedig meg kellett tanulniuk, hogy a „nem!” egyszerűen pillanatnyi választás és nem  elutasítás; továbbá, hogy erőszakoskodással csak ronthatják esélyeiket.     Férfiak közöli ritkán szövődtek homoszexuális kapcsolatok, de annál inkább a nők között. Az újonnan  jelentkezőket nem siettették és nem beszélték rá semmire, hanem hagyták, hogy nézelődjenek és  fokozatosan oldják föl gátlásaikat. A kialakuló szexuális játékok szabadosak voltak ugyan, de nem  lépték túl a normalitás határait. Perverz viselkedést a csoport nem tűrt meg sorai között.     Azok a párok, akik először jöttek, gyakran nem vetkőztek le teljesen, nézelődtek egy kicsit, s mivel  úgy találták, hogy „nem nekik való”, hazamentek. Ám néhány hét múlva visszajöttek, s aztán egyre  gyakrabban. Eleinte gondosan együtt maradtak, csak egymással szeretkeztek, de később  „befogadtak” együttlétükbe egy harmadikat. Ha sikerült ez a hármas, nagyon megkönnyebbültek, s  egyszerre elmúlt a féltékenységük. A többi már jött magától.     A csoportszexparti persze általában alvással végződött. És másnap a közös reggelinél (és utána)  mindig volt megbeszélnivaló: sokszor valóságos szemináriumokat improvizáltak egy‐egy téma körül.  (A szexklub tagjainak közös jellemzője volt a magas értelmi színvonal.) .     Comfort, aki maga is résztvevője volt a sand‐ stone‐i szexklubnak, az itt szerzett élmények alapján  írta meg világhírű bestsellerkönyveit. Véleménye szerint a szexklub felszabadító hatásának fő  tényezője a teljesítménykényszer megszűnése volt. Az, hogy a szexuális viselkedésnek itt igen tág  korlátai voltak, nem kellett a társadalmilag előírt nemi szerepeket játszani. A csoportlégkör  erősítette a gyermekies oldottságot és fesztelenséget.     S ez érdekes módon nem ment a kapcsolatok intimitásának rovására! Mert hiszen az intimitás  lényege a teljes bizalom és őszinteség. Ez pedig nem korlátozódik szükségszerűen két emberre,  hanem kiterjedhet egy egész csoportra!Ezzel kapcsolatos az a további előny, hogy aki megtanulja  teljesen ellazítani magát a csoportban, az nagy belső biztonságra tesz szert és megerősödik az  önbizalma, aminek aztán nemcsak a szexuális kapcsolatok terén veszi hasznát.     A kérdés most már csak az, hogy mindezek a kedvező hatások csak Sandstone‐ban figyelhetők meg,  vagy a csoportos szex máshol történő eseményein is? Aztán, hogy a sandstone‐i szexklub továbbra is  ilyen népszerű és hatékony? A válasz, amit adhatok, nem teljesen egyértelmű. Vannak hírek  máshonnan is kedvező hatású csoportszer eseményekről, de ezek ellenkezőjéről is.     A csoportszex általában nem mentes a negatív hatásoktól sem: erőszakoskodás éppúgy előfordul,  mint nemi betegségekkel fertőzés vagy egyéb, nem kívánatos esemény. Csak jó szervezéssel lehet  ezeket minimalizálni. Sandstone „virágkora” a ’60‐as évekre esik. Az utóbbi 20 évről nincsenek  megbízható adataim, de úgy hírlik, hogy az AIDS megjelenése óta Sandstone népszerűsége és  forgalma is erősen visszaesett.    

S ugyanez érvényes a máshol szokásos csoportszex‐összejövetelekre is. Mármint Nyugaton. Nálunk  ugyanis – tudomásom szerint – sem régebben, sem mostanában nem honosodtak meg az ilyen  arányú összejövetelek. Az utóbbi években előforduló „szexpartik” valószínűleg teljesen esetlegesek,  szűkkörűek és nem rendszeresek. Hatásukról nem készült fölmérés. Csak feltételezhető, hogy elég  vegyes a hatás, s távolról sem olyan pozitív, mint Sand‐ stone‐ban.                      Előnyei és veszélyei                      Az eddigiekből talán levonhatunk néhány tanulságot. Az egyik legnyilvánvalóbb, hogy a  csoportszex általánosságban semmivel sem rosszabb – de nem is feltétlenül jobb! –, mint a páros  szex vagy az önmagunkban folytatott szexjáték. Teljesen rajtunk múlik, hogy melyiket fogadjuk el  vagy részesítjük előnyben. Előnyei és veszélyei mindegyiknek vannak.     Ezek persze igen különbözőek. Valószínűsíthető, hogy minél bonyolultabb a helyzet és a feladat,  annál nagyobbak mind az előnyök, mind pedig a veszélyek. Az önkielégítés a legegyszerűbb  szextevékenység, de azért ennek is megvannak a maga előnyei és veszélyei. Viszont kétségtelen,  hogy a páros szex előnyei sokkal nagyobbak, de ugyanez áll a veszélyeire is.     A legbonyolultabb helyzetet és feladatot természetesen a csoportos szex jelenti – következésképpen  az előnyei és veszélyei is ennek a legnagyobbak! A legfontosabb előnyöket Sandstone‐nal  kapcsolatban már láttuk. Ezek lényege, hogy a csoporthatás fölerősítheti a szex minden lehetséges  előnyét! Az együttes élmény megsokszorozódik egy közösség kereteibe ágyazva. Ahogyan A. Comfort  fogalmaz: „…a csoportélmény inkább karizmatikus, mint buja, inkább megnyugtató, mint fölizgató,  és antropológiailag nézve inkább vallási rítus, mint szex.”     Ez lehet a válasz arra a kérdésre, hogy „minek az egész, ha már van egy jó szexkapcsolatom?” A  csoportélmény esetleg többet tud nyújtani a kiegyensúlyozott, páros kapcsolatoknál.                 Megnyugodhatnak azok is, akik éppen a szerelmi vagy házastársi kapcsolatukat féltik a  csoportszertől. Sand‐ stone tanulsága, hogy a páros kapcsolatok csak erősödtek a csoportszexben  való közös részvételtől. Ez ugyanis feltételezi a partnerek teljes egyenrangúságát, s meg is erősíti azt.  Vagyis megszünteti a konvencionális házasságban gyakran meglévő kisebbrendűségi érzéseket, a  gyámkodástól való félelmet.     Képzeljük csak el, milyen felkavaró, de végső soron megnyugtató élmény lehet: látni a párunkat,  amikor egyikünk (vagy mindketten) mással szeretkezik, együtt örülni vele a közös élménynek – s  közben esetleg simogatni egymást! Az ilyen élmények után gyakran erősödik a kötődés egymáshoz, a  „közös titok” közelebb hozza a házastársakat, akik a „közös félrelépés” élményét együtt dolgozzák  fel, s ezáltal új fejezetet nyitnak kapcsolatukban. A házasság vagy a partnerkapcsolat ezáltal válik  igazán nyitottá, ezáltal érvényesülhet maradéktalanul a nyitottság minden előnye. Mindezek az  előnyök azonban csak akkor érvényesülhetnek, ha a csoportszex minden szempontból kulturáltan  zajlik le! Vagyis ha sikerül elkerülni a lehetséges veszélyeket.     A veszélyek közös jellemzője a kulturálatlan vagy éppen abnormális viselkedés, a lelki károkozás vagy  testi fertőzés. Ahogyan az előnyök, úgy a veszélyek is növekszenek a helyzet bonyolultságától  függően. Bonyolult helyzetben pedig csak a lelkileg kiegyensúlyozott, intelligens és kulturált emberek  tudnak eligazodni. 

   A csoportszex tehát eleve nem való mindenkinek, hiszen az idegileg labilis vagy a szokásaiba,  előítéleteibe bemerevedett embert „kiboríthatja”, lelkileg súlyosan megterheli. (Még akkor is, ha a  csoportszexre az alkoholmámor állapotában kerül sor!) Itt megjegyzendő, hogy egyesek a  csoportszexet nagyjából ugyanarra használják, mint az alkoholt: menekülésre a kényelmetlen  problémák elől, felejtésre és „kikapcsolódásra”. Ez azonban rendszerint csak súlyosbítja a  problémákat – éppúgy, mint az alkohol.     Ebből persze könnyű olyan következtetést levonni, hogy a csoportszex káros, tehát elvetendő.  (Ugyanúgy, mint az alkohol? De hát kulturált fogyasztásnál az alkoholnak is lehetnek előnyei, nem?)  Ugyanezt mondják a nyitott házasságra is azok, akik fölkészületlenül és menekülésszerűen  próbálkoztak vele, és persze teljes kudarccal. Elfelejtik, hogy egy rossz házasságon nem segít a  „nyitás”, sőt, egészen felboríthatja azt – miközben a kiegyensúlyozott házasságot magasabb szintre  emeli. Hasonló a helyzet a csoportszexszel is.                 A testi fertőzés veszélye nem szorul magyarázatra. Nyilvánvaló, hogy minél több résztvevője  van a csoportszexnek, annál nagyobb ez a veszély. Tehát ajánlatos korlátozni a résztvevők számát, és  alaposan megválogatni őket (ami nem könnyű, hiszen nehéz friss orvosi igazolást kérni minden  résztvevőtől).     A fő veszély azonban a lelki károkozás. Ez akkor a legvalószínűbb, ha valaki szorongó vagy túlfűtött  állapotba kerül a csoportszex helyzetébe – ami átlagos, hagyományos beállítottság esetén bizony  elég gyakori. Az igazán konzervatív beállítottságúak persze mereven elzárkóznak a csoportszextől, de  az ingadozókat és bizonytalanokat esetleg rá lehet beszélni. Ők azok, akik úgy megijednek az ott  látottaktól, hogy az „idegösszeomlás” kerülgeti őket, s évekig nem tudják kiheverni ezt az élményt.     Másrészt vannak olyan esetek is, amikor a csoportszex éppúgy szenvedélyévé válik egy embernek,  mint az alkohol vagy a drog. Nem a jól bevált szexcsoportok „törzsvendégeiről” van szó, akik – egy  nudista klub törzsvendégeihez hasonlóan – azért járnak oda rendszeresen, mert szeretik a szabad  kikapcsolódást. Hanem olyanokról, akik életük megoldhatatlan nehézségei elől menekülnek a  csoportszexbe mintegy vigasztalást és kárpótlást keresve. S akik nem emberi kapcsolatokat,  felemelő, új élményeket, hanem csak felejtést és mámort várnak egy csoportszexpartitól. Így  azonban a szex csak pótkielégüléssé, mondhatni narkotikummá válik.     A csoportszer tehát esetenként a narkománia egyik fajtája is lehet, azaz egyénileg is, társadalmilag is  negatívum. Ez a veszély azonban elkerülhető, és egyáltalán nem indokolja, hogy „a mosdóvízzel  együtt a gyereket is kiöntsük”, vagyis a csoportszexet eleve elítéljük.                    19.  Mi a „normális” .. és mi a  „patologikus”?              Egyszer egy nő – már nem is egészen fiatal – azt kérdezte tőlem:  

  „Valójában mi az, ami egy egészséges embernek igazán örömet szerez a szexben?” Kitérőleg  válaszoltam, mondván, hogy ez egyénileg igen különböző, hiszen nem vagyunk egyformák. Így nem  biztos, hogy ami az egyiknek örömet okoz, az egy másikat is ugyanúgy gyönyörködtet. A kérdező  persze nem elégedett meg ezzel a válasszal. Tovább tudakolta a „normális nemi öröm” jellemzőit.     Abban egyetértettünk, hogy a nemi örömök alapvető oka a szexuális izgalom, amely egy csúcs  elérése után, kellemes ernyedtséget hagyva hátra, megszűnik. De hogy ezt az izgalmat – és főleg  annak csúcspontját – mi hozza létre, s milyen ingerlés tekinthető normálisnak, erről nagyon  megoszlott a véleményünk. A hölgy szerint csak az lehet igazán örömszerző, ha egy férfi és egy nő  gyermeknemzés céljából közösül…     Talán mondanom sem kell, hogy ez enyhén szólva elavult, konzervatív felfogás. Ma már általánosan  elismert, hogy a szex elsődleges célja az örömszerzés. Ezt a célt pedig akkor is elérjük, ha a  gyermeknemzés lehetőségét kikapcsoljuk. Még akkor is így van ez, ha a nemi élet hagyományos  formájánál, a közösülésnél maradunk. Számos – nemcsak újabb, hanem több évtizedes – vizsgálati  adat szerint több ezer közösülésre jut egy gyermeknemzés. A gyermeknemzés szándékának  előfordulása sem sokkal nagyobb ennél.     Ha pedig a közösülések túlnyomó többsége még gyermeknemzési szándékkal sem jár, akkor a  következetesen konzervatív ezeket „fölöslegesnek”, „értelmetlennek” vagy éppen abnormálisnak  minősíthetné. Különösen ha még a fogamzásgátlásra is ügyelnek. (S ezáltal csak a „bűnös élvezet”  marad.) Még inkább így van ez a közösüléstől eltérő szeretkezési „praktikák” esetében, amelyek  közül sokat eleve „betegesnek” bélyegeznek, és méla undorral elutasítanak a prűdek. Nem is  beszélve az önkielégítésről, amely sokak szemében még ma is a betegesség mintapéldája…                      Végletek és előítéletek                      Közhelynek tűnik, hogy a szex megítélése nem mentes a végletességtől. Mint láttuk az egyik  véglet a „normális szex” határait mereven leszűkíti a gyermeknemzési célú közösülésre. Hasonló  ehhez az az elterjedt nézet is, amely szerint „legnormálisabb, ha a közösülő partnerek egyszerre  elégülnek ki”. Figyelmen kívül hagyják, hogy ez gyakorlatilag szinte megoldhatatlan feladat.     Van azonban másfajta véglet is. A szabadosság szószólói szerint a szexben minden megengedett és  normális, ami az embernek örömet szerez. Többnyire azért hozzáfűzik, hogy kivéve az erőszak és  kényszer alkalmazását. Így ugyan már nem egészen korlátlan ez az engedékenység, de túl sok  minden belefér, köztük olyan viselkedésformák is, amik az egyénre vagy partnerére nézve  veszélyesek és károsak. S így nem tekinthetők egészségesnek és normálisnak.     A „normális” ennek megfelelően mindenekelőtt egészségeset jelent, vagyis olyat, ami nem veszélyes  vagy káros, hanem inkább hasznos az érintetteknek. (Tehát nem az előfordulás gyakorisága vagy  átlagossága a fő kritérium. Hiszen egy káros szokás igen gyakran előfordulhat, de ettől még nem válik  normálissá.)     Ez világosnak tűnik. Igen ám, de itt rögtön egy másik problémára bukkanunk: mi a káros és mi a  hasznos? Minek alapján lehet ezt meghatározni? (Mármint mindenkire érvényesen.) Hiszen  előfordulhat, hogy ami az egyiknek hasznos, az a másiknak káros – vagy fordítva. Legalábbis 

ugyanarról a dologról az egyik azt hiheti, hogy hasznos, míg a másik károsnak tartja. Hogy csak két  kézenfekvő példát említsek: így van ez az önkielégítéssel vagy az ún. franciázással kapcsolatban. (A  példák tetszés szerint szaporíthatók.)     Biztos vagyok benne, hogy az olvasók véleménye sem egységes az említett két szexuális viselkedésről  vagy bármely más szexjelenségről. A vélemények három csapottba sorolhatók: vagy jónak  (hasznosnak, normálisnak) tartják az adott jelenséget vagy rossznak; esetleg nem tudják eldönteni,  hová sorolják. A nagy véleménykülönbségek önmagukban is mutatják, hogy a szex körül sok a  tisztázatlanság az emberek fejében.     Az ellentétes értékelések mögött nem logikusan átgondolt érvek, hanem előítéletek rejlenek. Ha  például egy szakember rákérdez: miből gondolja az illető, hogy ez vagy az a szexuális viselkedés  káros, rendszerint nagyon elfogult és hozzá nem értő választ kap (ha kap egyáltalán). Ennek lényege,  hogy valamikor hallotta valakitől, vagy olvasta és kritikátlanul elfogadta.                      A „normális” relativitása                      Az előítéletek leküzdését megnehezíti, hogy lehetnek bennük részigazságok, amelyek látszólag  alátámasztják az előítéletet. Az önkielégítéssel kapcsolatban például negatív véleményüket sokan  azzal indokolják, hogy rendszerint bűntudattal jár, s ez ideges tüneteket eredményezhet, vagy hogy a  fiúknál könnyen korai magömléshez vezet.     S ebben van igazság. Ezek a veszélyek azonban nem magából az önkielégítésből erednek, hanem a  kedvezőtlen körülményekből és a tájékozatlanságból. Hiszen egyáltalán nem szükségszerű, hogy az  önkielégítés bűntudattal járjon, s helyes gyakorlással a korai magömlés is könnyen elkerülhető.     Tehát az önkielégítés is – mint bármely más szexuális viselkedés – csak bizonyos feltételek esetén  pozitív hatású. Ezek hiányában viszont könnyen válik negatív hatásúvá. Ez magyarázza az ellentétes  értékeléseket: aki kedvező feltételekkel találkozott valamely szexuális viselkedéssel az pozitívan  értékeli, a többiek negatívan vagy bizonytalanul. Az így kialakult előítélet persze változhat, ha  többféle hatás éri az embert, s ha elég rugalmas és értelmes ahhoz, hogy a hatásokat kritikailag  földolgozza.     Ez már a szexuális kulturáltság kialakulásának folyamata, ami ma még keveseknél indul be igazán,  mert az erre irányuló, tervszerű nevelés jóformán teljesen hiányzik. Az embereket érő hatások  véletlenek és nagyon veszélyesek; rossz pornográfiából például nem lehet a szexuális kultúrát  elsajátítani.     E kultúra elkötelezettjei – mint jómagam – alapvető felismerésnek tartják a szexuális  viselkedésformák viszonylagosságát és feltételekhez kötöttségét. Amiből következik, hogy a normális  határait e téren sem könnye kijelölni. Nem könnyű, de nem is lehetetlen, s a nehézségek ellenére  szükséges. A szexualitással foglalkozó tudomány – a szexológia – már elegendő támpontot nyújt a  tájékozódáshoz. (A jól tájékozottság pedig alapvetően fontos a magánélet rendezéséhez.)                      Beállítottság és funkció  

                   Ha mármost megpróbáljuk a normális szexualitás határait legalább hozzávetőlegesen kijelölni,  rögtön a szex két fő vonatkozásával találjuk magunkat szemben. Az első – és talán legfontosabb – a  szexuális beállítottság, az irány, amit az egyén szexuális viselkedése követ. Ha ugyanis ez az irány  rossz, káros, abnormális, akkor a funkció, a működés sem lehet hasznos, még ha gördülékeny is.     Ugyanakkor a jó beállítottság sem érvényesülhet, ha baj van a szexuális funkciókkal. Egyik sem eleve  garantált, hiszen nem születünk nemi ösztönnel, biológiai programozottsággal, mindent úgy kell  megtanulnunk. S vagy jól tanuljuk meg, vagy rosszul.     Kétféle szexuális alapbeállítottságot ismerünk: a heteroszexuálist és a homoszexuálist. Az utóbbi  jóval ritkább, mint az előbbi, és ezért mindmáig furcsának, „természetellenesnek”, abnormálisnak  számított. Sokkal gyakoribb viszont a kevert, biszexuális beállítottság, amely magában egyesíti  mindkét alapbeállítottságot. (Rendszerint ugyan nem egyenlő arányban, hanem az egyik  alapbeállítottság dominanciájával.)     Bár szakmai berkekben már rég nem probléma, sokak számára mégis kérdés, hogy melyik  alapbeállítottság tekinthető normálisnak. Komoly viták voltak és vannak ekörül. Érthetően  többségben vannak a heteroszexualitás hívei. Legfőbb érveik szerint a homoszexualitás veszélyes és  káros, mert nem járul hozzá a fajfenntartáshoz, s mert az egyént súlyosan hátrányos helyzetbe  hozza.     Ezek az érvek igaznak tűnnek. De meggyőző számítások mutatják, hogy az emberi faj fönnmaradása a  homoszexuálisok részvétele nélkül is biztosítható. Az egyéni hátrányok pedig kiküszöbölhetők, s az  utóbbi évtizedekben már eddig is sokat csökkentek. Már az sem vitás, hogy  a homoszexuálisok  minden téren éppolyan teljesítményre képesek, mint a heteroszexuálisok. S ugyanez érvényes a  biszexuálisokra is, akiknek aránya újabb vizsgálati adatok szerint a 40%‐ot is eléri. (Megoszlásuk  természetesen társadalmanként eltérő, és legtöbbször ez a beállítottság sem jelentkezik nyíltan.)     Az említett alapbeállítottságokon túl igen sok különlegesebb beállítottság létezik, s ezek  normalilásának vagy abnormalitásának megítélése sokkal nehezebb. Közülük a fontosabbakra még  visszatérünk.     Sokkal egyszerűbb a szexuális funkcionálás megítélése. Normális működésről akkor beszélhetünk, ha     1. rendszeresen jelentkezik a nemi vágy,     2. a szervezet képes a szexuális izgalom jeleivel reagálni a különböző szexuális ingerekre,     3. egy idő után képes elérni az izgalom csúcspontját (orgazmus, kielégülés),     4. s képes ugyanezt partnerénél is elősegíteni (ha van).                      Perverzió = abnormális beállítottság         

            Többen arról érdeklődtek nálam, hogy mikor van szó perverzióról, azaz nemi eltévelyedésről,  abnormális, beteges viselkedésről.     Ahelyett, hogy sorra venném, s megmagyaráznám azt a rengeteg szexuális viselkedésformát, amit –  jogosan vagy jogtalanul – perverznek tartanak, próbáljunk inkább a lényegre koncentrálni.     A „perversus” latin szó, jelentése helytelen, hibás, nem normális. Ezt persze könnyű rámondani  bármire, ami nem tetszik. A. Comfort, a neves amerikai szexológus meg is jegyzi, hogy a ’70‐es évek  előtt kiadott felvilágosító könyvekben egyszerűen minden olyan szexuális viselkedést jelentett, ami a  szerzőnek nem tetszett. Ez persze tarthatatlan. A perverzió fogalmát csak akkor tudjuk tárgyilagosan  meghatározni, ha sikerül tisztázni a normális szexuális beállítottság ismérveit.     Ennek első lépése, hogy a föntebb említett alapbeállítottságokat normálisnak vesszük. Másrészt  abból indulunk ki, hogy normális az, ami nem árt sem az egyénnek, sem társainak (sőt, inkább  hasznos). Ennek eldöntése azonban erkölcsi, jogi, orvosi és pszichológiai problémákat vet föl.  Mindezek megítélése azonban viszonylagos és erősen változó.     Kiindulhatnánk ugyan abból is, hogy amit a törvény megenged az föltehetőleg nem ártalmas, tehát  normális. A károsat és abnormálisat pedig úgyis tiltja a tőrvény. Sajnos, ez sem teljesen megbízható,  hiszen a törvények változnak, s nem mindig tartanak lépést a tudománnyal. A homoszexuális  kapcsolatokat például nem olyan régen még tiltotta a törvény – ma már nem tiltja. (Legalábbis  önként társuló felnőttek között.)     Egy lépéssel előbbre jutunk, ha a történettudomány nemiséggel kapcsolatos megállapításait vesszük  szemügyre. Innen tudjuk például, hogy az ókori görögök normálisnak, sőt, kívánatosnak tartották a  homoszexualitást és a pedofíliát, vagyis a felnőtt szexuális kapcsolatát gyermekekkel. A jelek szerint  ebből senkinek sem származott kára. Természetesek voltak az időnkénti „ünnepi orgiák”, vagyis  csoportszex jelenetek, s nem volt ritka az állatokkal való közösülés sem.    Később ezeket mind perverziónak bélyegezték és súlyosan büntették. Perverzió lett minden, ami a  heteroszexuális közösüléstál eltért, még a felláció és a kunnilingváció (a férfi és a női nemi szerv  ingerlése szájjal) is. Pedig ezeket már a történelem előtti időkben széltében gyakorolták.     A múlt század végén aztán kialakult a szexológia tudománya, s megkezdődött a perverziók  rendszerezése. Ez ugyan még ma sem fejeződött be, számos kérdésben viták folynak a szakemberek  között, és a régi szemlélet még tovább él. Erre példa a Lexikon a szerelemről, amely csak azt nem  tartja perverziónak, ami a férfi és nő közösülését készíti elő, s azt „tartósan nem helyettesíti”.  Eszerint a rendszeres pettingorgazmus – akár „franciázással” (tehát szájjal ingerléssel), akár  simogatással történik – már perverzió lenne?     Ezt a közösülésközpontúságot semmi sem indokolja. (Hacsak nem abból a régi, vallásos tanításból  indulunk ki, miszerint a nemi élet célja a gyermeknemzés.) A petting előnyeit ma már nem kell  bizonygatni; a felvilágosult nemi nevelők törekvése világszerte az, hogy egyenrangúnak fogadtassák  el a közösüléssel.     Perverziónak egyértelműen csak az egyénre vagy társaira káros, a társas beilleszkedést akadályozó  szexuális törekvéseket nevezhetjük. Ez a viselkedéstorzulás megnyilvánulhat a tárgyválasztásban  éppúgy, mint a kielégülésre törekvés módjában. Megnyilvánulhat persze pusztán gondolati, képzeleti  szinten – s ez sokaknál megtörténik! Ez esetben azonban nem beszélhetünk tényleges perverzióról.       

              Néhány fontosabb „perverzió”                      Talán nem meglepő, hogy a perverz viselkedésnek szinte végtelen lehetőségei vannak.  Ahogyan Freud írta: már a csecsemő „polimorf perverz lény”, vagyis sokféle perverzió lehetőségével  rendelkezik. A körülményektől függ, mi lesz ezekből: kifejlődik‐e valamelyik, vagy a normális  beállítottság erősödik meg. Tény, hogy később is, sokáig megvannak bennünk a csírái jó néhány  perverziónak, de a megvalósításig szerencsére nem jutnak el.     Freud „rész‐ösztönöknek” nevezte a kisgyermek pszichoszexuális fejlődésében szerepet játszó  szexuális hajlamokat, amelyek a különböző testtájak felfedezésével és használatba vételével függnek  össze. Az első ilyen az orális, vagyis szájjal kapcsolatos élvezetek kipróbálása, ami a szopással  kezdődik. (Valószínűleg erre vezethető vissza a mellek csókolgatása, szopása a felnőttek  szexjátékában.) A második az ún. anális, vagyis a végbélnyílással (és húgycsőnyílással) összefüggő  játékok kedvelése: széklet és vizelet visszatartása, majd kiengedése stb. A száj és a végbélnyílás  környéke már ekkor fontos erogén zónák. 3 éves kortól aztán lassanként előtérbe kerül a nemi szerv  és a vele folytatott játék.     A kisgyermekek eredetileg szeretnek meztelenül lenni, s szívesen mutogatják magukat (amíg le nem  szoktatják őket erről). Ám ami tilalmas az vonzó is, és más örömök híján a gyermek később is  szívesen meztelenkedik; esetleg rájön, hogy ezzel izgalmas meglepetést kelthet. Ez a gyökere az  exhibicionizmusnak, aminek lényege férfiaknál, hogy a merev hímvessző váratlan megmutatásával  megdöbbenést keltsen, s így fokozza saját izgalmát.     A gyermekek szeretnek leskelődni is. Örömet okoz nekik ha titokban megfigyelhetik a meztelen  felnőtteket például fürdés vagy éppen szeretkezés közben. Ebből alakulhat ki később az ún.  voyeurizmus, amikor csak mások meglesése okoz szexuális élvezetet. Persze ez is csak akkor válik  perverzióvá, ha másként nem jut el valaki szexuális izgalomhoz és kielégüléshez.     Hiszen a meztelenségben gyönyörködni szeretkezés közben teljesen normális dolog!     A két leggyakoribb perverzió azonban a szadizmus és a mazochizmus. A gyermekkori eredet ezeknél  is felderíthető. A gyermek, akit rendszeresen vernek, kínoznak (például egy szadizmusra hajlamos  szülő vagy nevelő), esetleg azonosul kínzójával, s mivel kedvet érez utánozni őt, továbbadja a verést  egy kisebbnek. Közben élvezi saját hatalmát és a másik kiszolgáltatottságát. Így könnyen szadistává  válhat. A másik lehetőség, hogy hozzászokik a verésekhez, megalázásokhoz, s már szinte várja és  élvezi azokat. Így lesz mazochista.     Mindez megint csak egy bizonyos ponton túl jelent perverzitást. Számos kísérletből tudjuk, hogy  bizonyos fokú fájdalom látványa vagy elszenvedése emelheti a szexuális izgalom és élvezet szintjét a  legtöbb embernél. Nem véletlen, hogy a férfiak inkább a szadizmusra, a nők a mazochizmusra  hajlamosak (társadalmi helyzetüknél fogva). Persze vannak szadista nők és mazochista férfiak is.     Tény az is, hogy a túl erős fájdalominger kizökkentheti, visszavetheti a szexuális izgalmat. Hatása  tehát egyrészt a szexuális izgalom fokától függ, másrészt az egyéni hajlamtól és megszokástól. Erős  izgalom esetén egy kis harapás vagy paskolás (fenékverés) legtöbbször jólesik, ám az orgazmus  bekövetkeztével ugyanaz a fájdalom már kellemetlen. A különbség az, hogy a szadistát nem zavarja,  ha partnerének erősebb fájdalmat okoz. Sőt, éppen ennek a látványa gyönyörködteti. A partner 

persze igyekszik menekülni ebből a szorító helyzetből – hacsak nem mazochista (ami azonban ritkán  jön össze).     A szadizmus és mazochizmus – mint minden perverzió – nemcsak azért ártalmas, mert  személyiségtorzító hatású, és igen kellemetlen helyzetekbe sodorja bele az egyént, hanem mert  elemi erejű szenvedéllyé, monomániává válhat, hasonlóképpen az alkoholizmushoz vagy a  drogfogyasztáshoz. Végső soron a bűnözés útjára is viheti – gondoljunk például a kéjgyilkosságra, a  szadizmus szélsőséges esetére vagy a halottgyalázásra (a holttest megerőszakolása) és hasonlókra.     Ebből is látszik, hogy vannak igen veszélyes perverziók, s minden perverziónak különböző (enyhébb  és súlyosabb) fokozatai vannak. Néhány további, gyakoribb perverzió: Bestiofília – amikor csak  állatokkal (illetve egy kedvenc állattal) akar valaki „szeretkezni”. Fetisizmus – amikor csak egy „fétis”  (valakire vagy valamire emlékeztető, izgató tárgy) váltja ki az élvezetet. Frottőrizmus – tömegben (pl.  tömött járművön) máshoz dörgölőzés, szexuális izgalomkeltés céljával. Gerontofília – kizárólag  idősebb emberek előnyben részesítése szexuális partnerként. (Ez a pedofília ellentéte.)  Transzvesztizmus – ilyenkor csak az ellenkező nem ruháinak fölvétele okoz komolyabb szexuális  izgalmat. Nem tévesztendő össze a transszexualizmussal, amelynek lényege, hogy az illető a másik  nemhez tartozónak képzeli magát, s gyakran arra törekszik, hogy átoperálják – ami néha egész jól  sikerül. (Nálunk eddig alig végeztek ilyen operációkat.)                      A  „perverziók”  kezelése                      Az eddigiekből talán kiderül, hogy a perverzió nem testi betegség, hiszen a beállítottság lelki  irányulást jelent. A rossz beállítottság olyan, mint egy rossz szokás: valahogy kialakul, s minél tovább  tart, annál nehezebben változik. De azért ahogyan egy rossz szokás eltűnhet, ha rendszeres  gyakorlással kialakítanak helyette egy másikat, egy jobbat, ugyanúgy a perverzió is eltűnhet vagy  háttérbe szorulhat megfelelő hatások és gyakorlatok következtében.     A súlyosabb perverziók az elmebaj határát súrolják. De szerencsére az elmebaj is kedvezően  befolyásolható. S ugyancsak szerencsére kevés a súlyosabb perverzió. Az enyhébbek  megszüntetésének pedig egészen jó kilátásai vannak. Feltéve, hogy az illető egyéb vonatkozásban  lelkileg viszonylag egészséges, komolyan meg akar változni és megkapja ehhez a szükséges  segítséget.     Bár a közvetlen hozzátartozók vagy barátok is sokat segíthetnek, elsősorban szaksegítségre,  szexuálterápiára – vagyis a pszichoterápia egy speciális változatára – van szükség ilyenkor. Nálunk ez  sajnos nehezen hozzáférhető, mert igen kevés a jó szakember, s maga a kezelés is elég időigényes.     A kezelés lényege a perverzió gyökereinek, kialakulása körülményeinek mélylélektani módszerekkel  történő föltárása, aztán pedig az új szokások kialakítása a viselkedéspszichológia eszközeivel.  Kedvező esetben már fél év alatt jelentkezhetnek az első eredmények. Sokszor azonban az egész  személyiséget át kell alakítani, ami, ha sikerül is, évekig tart.                      Szexuális funkciózavarok    

     Jóval könnyebb a helyzet funkciózavarok esetén. Legnagyobbrészt ezek is lelki eredetűek, s a  szexuálterápiának jól kidolgozott, hatékony módszerei vannak rendezésükre.     Meghatározásuk, diagnosztizálásuk is könnyebb, a normális működés négy, említett jellemzőjéhez  viszonyítva. Az első, mint láttuk, a nemi vágy rendszeres jelentkezése. A freudi terminológia alapján  libidónak is nevezett nemi vágy csökkenése vagy megszűnése sokféle okra vezethető vissza. Ezek  között lehetnek testi okok is – például betegség vagy kimerülés –, de többnyire lelki és kapcsolati  tényezők (konfliktusok, elhidegülés, más irányú érdeklődés stb.).     Az ember, s vele együtt az emberi szexualitás igényli a változatosságot. Ha erről nem gondoskodnak,  a szexuális érdeklődés előbb‐utóbb kimerül, bekövetkezik a telítődés, a vágy ritkul. Ez magával hozza  az erőltetés veszélyét, ami aztán különböző szexuális zavarokhoz vezet. (Még mindig kevesen tudják  ugyanis, hogy a szexet nem lehet erőltetni.)     A normális működés második és harmadik jellemzője a szexuális funkció lényegét fejezi ki. Van ugyan  e téren egy lényegesnek látszó nemi különbség, legalábbis a közösülést illetően: a férfi erre csak  akkor képes, ha izgalmi állapota merevedéssel jár, míg a nő fölizgulás nélkül is képes közösülni. (Más  kérdés, hogy akkor nem élvezi.)     A normális működés mindkét részről fölizgulást, és általában kielégülést is feltételez. Ha bármelyik  elmarad, funkciózavarról beszélhetünk.     Férfiaknál igen gyakori funkciózavar a merevedés hiánya vagy megbízhatatlansága és gyors  megszűnése. Az esetek többségében ennek is lelki okai vannak, éspedig leggyakrabban a kudarctól  való félelem. Futólagos merevedéshiány időnként mindenkinél előfordul, főleg egy kapcsolat  kezdetén vagy a tartós együttélés során. Ha ettől valaki megijed és nagy kudarcként éli át,  hajlamossá válhat az aggályos önfigyelésre. Ami aztán újabb kudarcokat készít elő.     Tipikus eset, hogy az előjáték során kialakul a merevedés, de mire rátérnének a közösülésre,  megszűnik. Ennek magyarázata, hogy a kudarctól való félelem éppen ilyenkor kapja el a férfit, s ez  kioltja a szexuális izgalmat.     A kudarcok ismétlődésével kialakul az ördögi kör a félelem és a kudarc között, s a rossz beidegzés a  teljes impotenciáig vezethet. Ez utóbbiról azonban csak akkor beszélhetünk, ha valaki tartósan nem  tud közösülni. Szerencsére viszonylag ritka; sokkal gyakoribb az időszakos és az ún. szelektív  impotencia. Utóbbi azt jelenti, hogy az illető csak bizonyos helyzetekben vagy bizonyos személyekkel  impotens, máskor nem.     Vessünk egy pillantást a nők problémáira. Az izgalomba jövés és kielégülés náluk bonyolultabb, mert  külön tanulást igénylő feladat. Ezt a feladatot legkönnyebben az önkielégítés tizenéveskori  begyakorlásával lehet teljesíteni. Erre azonban általában még ma sem hívják fel a lányok figyelmét,  így kevesen kezdik serdülőkorukban inkább csak az első szexuális kapcsolat után (úgy 18‐20 éves kor  körül). A másik nagy lehetőség az orgazmuskészség kialakítására a petting. De mindkét fél  tájékozatlansága folytán ez rendszerint csak a felizguláshoz elegendő, s aztán az izgalom egy ponton  visszaesik – ami egy rossz beidegzés kiindulópontja lehet.     Sokszor így keletkeznek a szexuális zavarok, amelyeket tévesen jelölnek a „frigiditás”  gyűjtőfogalmával. Ez ugyanis valójában csak a legsúlyosabb női funkciózavart jelöli, azt az esetet,  amikor a nő már fölizgulni is képtelen. Ez szerencsére ritkaság. Valamilyen fokú szexuális izgalom 

többnyire kialakul, de aztán – hirtelen vagy lassanként – visszaesik, s a nő nem tudja elérni az  orgazmust. (Ezt hívják anorgazmiának.)     Ilyenkor két fő veszély jelentkezik. Az egyik abban áll, hogy a nő megpróbálja erőltetni a kielégülést,  miközben – akaratlanul – aggályosan figyelni kezdi magát, s ezzel végképp lehetetlenné teszi a  normális reagálást. A másik, hogy a partner kedvéért, s a kapcsolati bonyodalmak elkerülése  érdekében úgy tesz, mintha nála minden rendben lenne. Ezt nagyon megkönnyíti, ha valóban élvezi  valamennyire a szexuális együttlétet. A nőknél a kielégülésnek nincsenek olyan egyértelmű jelei,  mint a férfiaknál. Így a partner esetleges kérdésére a nő nyugodtan felelheti, hogy „jó volt!”, akkor is,  ha még a közelbe sem jutott az orgazmusnak.     A nő kielégülésének elmaradása azonban többnyire elsősorban a férfin múlik. Aki elfeledkezve  helyzeti előnyéről, készen kapott orgazmuskészségéről, a nőtől is ugyanolyan gyors reagálást vár el, s  nem törődik az alkati különbségekkel. Következésképpen túl rövid előjáték után siet rátérni a  közösülésre, ami szintén csak egy‐két percig tart. S mire a nő kezdene belejönni, addig már a férfinél  megtörténik az orgazmus és  a magömlés, ezáltal pedig a „menetnek” vége szakad…     Vagyis az ún. korai magömlés (valójában korai orgazmus) esete forog fenn, ami – a normális reagálás  4. jellemzőjéhez viszonyítva – komoly és igen gyakori funkciózavar. Különösen akkor probléma ez, ha  a magömlését késleltetni nem tudó férfi más módon – például kézzel vagy szájjal ingerléssel – sem  gondoskodik partnere kielégítéséről. Érdekes, hogy ez az esetek többségében eszükbe sem jut  (amiért persze a nő is hibáztatható).    A jelentkező funkciózavarok láttán a partnerek elbizonytalanodnak és eléggé passzívak, mert  fogalmuk sincs, mi a teendő. Sokszor még csak nem is beszélnek róla, inkább kerülik a témát  (gyakran még az együttlétet is!), s az időre bízzák a megoldást. A helyzet azonban idővel rendszerint  csak rosszabbodik, s nem ritkán elhidegüléshez, váláshoz vezet.     Pedig a szexuális funkciózavarok ma már a korszerű kezelési módszerek segítségével többségükben  viszonylag rövid idő alatt megoldhatók. Sajnos ezek a módszerek nálunk még alig hozzáférhetőek.  Nincsenek „szexuálterápiai szakrendelések”, ahová a társadalombiztosítás jóvoltából bárki  díjmentesen fordulhatna. De magánrendelést folytató szakemberek is alig vannak, mert képzésükről  a múlt rendszer illetékesei nem gondoskodtak. Csak remélhetjük, hogy ez a sajnálatos helyzet  hamarosan megváltozik.                               20. Biszexuálisak  lennénk?         Egyesek számára nyilván különös és szinte hihetetlen, de számos tény azt mutatja, hogy az utóbbi  években nálunk is kezd megjelenni, elterjedni, mondhatni „divatba jönni” a biszexualitás.     Elegendő a hirdetési lapok és a szexmagazinok társkereső, illetve szexpartnerkereső rovataira utalni,  amelyekben egymást érik a biszexuális partnert kereső hirdetések. Úgy tűnik, főleg nők és  házaspárok keresnek maguknak ilyen partnernőt, huszonévesektől negyvenesekig. Olyan nőre van 

szükségük, aki a „hármas szerelmet” sem utasítja vissza. Ez azt jelenti, hogy a hirdetők hármasban  akarnak szeretkezni: két férfi és egy nő, vagy inkább egy férfi és két nő. Ilyenkor az azonos neműek is  foglalkoznának egymással.     Na de hát ez már homoszexualitás! – mondhatja erre bárki a kedves olvasók közül. Vajon igaza van?     Részben igen, de nem teljesen. Azonos neműek szexuális kapcsolata valóban homoszexuális jellegű,  de homoszexuálisnak csak az nevezhető, aki kizárólag azonos nemre tud szexuálisan reagálni. Ha a  más neműre is tud, akkor már nem egyértelműen homoszexuális, hanem biszexuális, vagyis kétféle  irányultságú.     Lehetséges persze, hogy az egyik irányultság erősebb vagy előnyben részesített, míg a másik  meghúzódik a háttérben, s csak alkalmanként jelentkezik. Így aztán nehéz meghúzni a határt, s  pontosan megmondani valakiről, hogy egyféle (hetero‐ , illetve homoszexuális), vagy kétféle  irányultságú, tehát biszexuális. Tovább megyek: legtöbbször önmagunkról sem tudjuk pontosan,  hogy ilyen szempontból mik vagyunk.                      A szexuális beállítottság                      Az eddigi szexológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy az emberek túlnyomó többsége  heteroszexuálisnak vallja magát. Ám ha alaposan rákérdezünk – mint ahogy többek közt azt az  amerikai A. C. Kinsey tette – , kiderül, hogy a 40 év körüli férfiak és nők közel felének volt már  homoszexuális élménye!     Ettől persze ezek még nem homoszexuálisak, hiszen döntően heteroszexuális kapcsolataik vannak,  de bizonyos feltételek esetén képesek a homoszexuális viselkedésre is. Ez többnyire meglepetést  okoz számunkra, éspedig általában nem kellemes meglepetést. Sokan egyenesen megijednek és félni  kezdenek a homoszexuálissá válástól, ami számukra súlyos betegségnek vagy a züllöttség  mélypontjának tűnik.     Ez azonban kétszeresen is tévedés: egyrészt a kialakultan heteroszexuális beállítottságú ember több  ilyen élménytől sem válik homoszexuálissá, másrészt a homoszexualitás éppúgy nem betegség, mint  a heteroszexualitás (és éppúgy nem erkölcstelen, mint amaz).     Egyszerűen arról van szó, hogy a különböző körülmények hatására az emberek egyik részénél  homoszexuális, a másik – kétségkívül jóval nagyobb – részénél heteroszexuális beállítottság alakul ki  az ifjúkorban. A kettő azonban keveredhet is, hiszen nem zárják ki egymást. Egyik sem születik  velünk, és sokféle körülmény befolyásolja, hogy a kezdeti, homályos szexuális késztetés milyen  irányba terelődik.     Nincs tehát eleve adott szexuális beállítottság, hanem csak a többféle irányú fejlődés lehetősége.  Ezek szerint potenciálisan valamennyien biszexuálisak vagyunk?    Igenlő válaszra hajlamosíthat bennünket Freudnak az a megállapítása, hogy a csecsemő „polimorf  perverz” lény, vagyis mindenféle perverzióra hajlamos, a különböző nemi eltévelyedések csírája,  lehetősége megtalálható benne. Így például az orális és az anális (a szájjal, illetve a végbéllel  összefüggő) szexualitás, az exhibicionalizmus (magamutogatás), a szadizmus és mazochizmus kezdeti 

megnyilvánulásai már a csecsemőkorban fellelhetők. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden  gyerekből perverz felnőtt lesz, mert a lehetőségek idővel beszűkülnek, gyakran csak 1‐2 valósul meg  közülük.     A szexuális beállítottság néhány alapvető lehetősége közé tartozik a heteroszexualitás és a  homoszexualitás. Ezekből szinte mindenkiben van valamennyi, persze egyénileg eltérő arányban.  Többnyire egy beállítottság válik dominánssá, s ez az összes többit háttérbe szorítja. De azért ezek  sem tűnnek el teljesen, s alkalomadtán előbukkannak meglepetést vagy riadalmat okozva.     Mármost, ha tudjuk, hogy az emberi fejlődés alapvető feltétele a körülmények és az élmények  változatossága, akkor semmilyen beszűkülést nem tekinthetünk kedvezőnek. Indokolatlan tehát a  riadalom a megszokottól eltérő szexuális beállítottság vagy reagálási mód felbukkanása láttán.  Valójában inkább örülnünk kellene az újszerű élménynek és a szokatlan reagálás képességének.     A baj csak az, hogy igen sokan hajlamosak a bemerevedésre: megszoknak valamit, s attól nem  tudnak eltérni. Vagyis a kialakult beállítottság rabjaivá válnak. Minden más lehetőséget azonnal  elhárítanak, elutasítanak, így ezek csak kivételesen tudnak érvényesülni. Közben arra hivatkoznak,  hogy ők „ösztönösen” járnak el, „megérzik”, mit kell tenniük – miközben valójában a kialakult  szokásaikat követik. (Ami látszólag fölment a végiggondolás és döntés felelőssége alól.)                      Hányan vannak a  biszexuálisak?                      Ha bármely szakembert megkérdeznek, hogy milyen a különböző szexuális beállítottságok  megoszlása és elterjedtsége, kevesen tudnának elfogadható választ adni. Abban ugyan mindenki  egyetért, hogy sokkal több a heteroszexuális beállítottságú ember, mint a homoszexuális, a  biszexuális beállítottságról viszont csak találgatások vannak.     Keveseknek jut eszébe, hogy az említett Kinsey megállapításából következően – miszerint a  heteroszexuálisok közel fele képes a homoszexuális reagálásra is – majdnem ugyanannyian (vagy  még többen) biszexuálisnak nevezhetők. Valószínűleg inkább többen, hiszen a homoszexuálisnak  tartott férfiak és nők között is sok olyan van, aki heteroszexuális reagálásra is képes, bár az azonos  neműeket részesíti előnyben. A homoszexuálisok arányát a felnőtt népesség 5‐10%‐ára becsülik, ám  közülük nem mindegyik egyértelműen és kizárólagosan homoszexuális. Úgy tűnik, hogy a  felvilágosultság és szabadelvűség terjedése kedvez a biszexuális tendenciák térhódításának.  Megszűnőben van a „homofóbia”, vagyis a beteges irtózás a homoszexualitástól. S egyre többen  ismerik el, hogy bár az egyik nemet előnyben részesítik, de mindkét nemre képesek szexuálisan  reagálni, ha a körülmények kedvezőek. S itt kérdezném meg: Nálad hogy van ez, kedves olvasó?     Milyen a szexuális beállítottságod: képes vagy‐e mindkét nemre szexuálisan reagálni, vagy mereven  ragaszkodsz az egyikhez? Kérlek, ne hamarkodd el a választ! Önmagaddal szemben nyugodtan  lehetsz őszinte, ebből semmilyen hátrányod nem származik. Próbálj kilépni a szokásaid és kialakult  szemléleted kereteiből, fuss végig a múltadon, és gondold át: voltak‐e olyan helyzetek, amelyekben  megérintett a biszexualitás lehetősége? Vagyis amelyekben képes voltál (vagy lettél volna)  szokásaidtól eltérően reagálni?     Ha ezt komolyan veszed és átgondolod, bizonyára találsz ilyet. Ha mégsem, úgy a következőt  javaslom: képzelj el egy olyan helyzetet – persze lehetőleg kellemes, érdekes helyzetet –, amelyben 

eddigi gyakorlatodtól eltérően különböző nemű partnerekkel kerülhetnél kapcsolatba. Mit tennél?  Megpróbálnád vagy elmenekülnél onnan?     Bármi lesz is a válaszod, tény, hogy napjainkban sokan biszexuálisnak nevezhetők. De az is igaz, hogy  ezt ma még kevesen ismerik be nyíltan. S még kevesebben törekszenek e kettős irányultság tudatos  megvalósítására. Sokan félnek és különböző fenntartásokat hangoztatnak ezzel kapcsolatban. Vagy  azt mondják: nincs rá alkalmuk, nem érnek rá stb. Így szinte lehetetlen megbízható választ adni arra  a kérdésre: milyen a biszexuálisok aránya a mai társadalomban? Egyrészt a megbízható kritériumok  hiányoznak, másrészt a vizsgálati adatok.                     Történelmi előzmények                      Téved, aki azt hiszi, hogy a biszexualitás csak napjainkra jellemző. Bármeddig megyünk vissza  az emberi történelemben, minden korban találkozunk ezzel a jelenséggel. Az ókori görögök például  természetesnek tartották, hogy egy férfinak nemcsak nőkkel, hanem fiúkkal is legyenek „szerelmi”  kapcsolatai. Még régebben ugyanez főleg a varázslóknak volt megengedett, de bizonyos ünnepeken  mindenkinek mindenkivel szabad volt… S éltek is az alkalommal! Csak pár ezer éve kezdték hirdetni a  papok, hogy a szex egyetlen funkciója a fajfenntartás, ezért csak a férfi–nő kapcsolat szentesíthető,  az is csak akkor, ha nem zárják ki a gyermekáldást. Valójában a szex nemcsak az embernél, hanem a  legtöbb emlősállatnál nem kizárólag a fajfenntartást szolgálja, és nem korlátozódik a másneműekkel  való kapcsolatra. Az azonos neműekkel gyakorolt szex is lehetett például az összetartozás vagy az  alávetettség, illetve uralom kifejezője (a pillanatnyi szükségletkielégítésen túl).     Csak a huszadik században kezdett teret nyitni a szexuális felszabadító mozgalom, elsősorban a női  emancipáció formájában. De később a homoszexuálisok is egyre inkább kivívták jogaikat. Külön  biszexuális mozgalom ugyan nem alakult ki, de erre nem is volt szükség, hiszen a homoszexualitás  elfogadásával ez is magától értetődővé vált.     A jogi elfogadás, az üldözés megszűnése természetesen még nem jelenti a közvélemény  megváltozását, az előítéletek eltűnését. Sokan még ma is azt hiszik, hogy kétféle ember van: a  heteroszexuálisak, akik „normálisak” és a homoszexuálisak, akik abnormálisak, „elfajultak” stb. A  valóság ezzel szemben az, hogy mindenkiben van több‐kevesebb mindkét szexuális irányulásból, de  az egyiket sokan elfojtják, nem engedik érvényesülni. A három említett szexuális beállítottság közül  sok szakember ma a biszexualitást tartja a legnormálisabbnak. Persze a másik kettő sem abnormális,  de az elavult társadalmi értékrendszer erős nyomást gyakorol az emberekre, hogy a  heteroszexualitást válasszák (főleg a férfiak).                      Kinek könnyebb: férfinak vagy nőnek?                      Érdekes, hogy az említett, társadalmi nyomás inkább a férfiakra irányult, mint a nőkre.  Ahogyan egy híres, amerikai szexológus, A. Comfort megállapítja, a nők normális lehetőségeinek  játéktere sokkal nagyobb, s távolról sem olyan veszélyes számunkra, ha mindkét nemmel gyengéd  testi kapcsolatokat tartanak fenn.  

  Talán ez magyarázza, hogy az elsődlegesen homoszexuális beállítottságú férfiak közül sokan  szeretnének heteroszexuálissá válni. Ez persze ritkán sikerül, s minél jobban erőltetik, annál kevésbé.  Sokkal nagyobb a valószínűsége a biszexualitás helyreállításának, ami az eredeti, természetes  állapotnak tekinthető. Comfort szerint az ilyen férfinak nem abban kell segíteni, hogy ne legyen  csábító más férfiak számára – hiszen minden normális férfi csábító lehet –, hanem abban, hogy  kapcsolatai legyenek nőkkel is!     A férfiak többsége pánikszerűen fél attól, hogy „férfiatlannak” tűnik, ha gyengéden viselkedik egy  másik férfival, ezért mereven kerülnek minden gyengédséget egymás között. Nők számára  ugyanakkor természetes az egymás közötti gyengédség: simogatás, puszi stb. (Hiszen ez „nőies”!)     Tekintettel a közvéleményre és a kialakult szokásokra, valószínűleg nem lenne jó ötlet, hogy a férfiak  tudatosan vállalt vagy rejtett biszexuális hajlamaikat egyszerre korlátlanul érvényesítsék. Részben  mert ez rájuk is zavarólag hatna, de főleg azért, mert ezzel ellenségükké tennék a felzaklatott  környezetet. A szokásokat és beállítottságokat nem lehet máról holnapra megváltoztatni. Első  lépésként azonban fölmérhetik a férfiak közötti gyengédség tabuit és a változtatás lehetőségeit.     A homoerotikus hajlamokkal rendelkező férfiak és nők lehetőleg kerüljék ki mind a közvélemény,  mind pedig az egyoldalú homoszexualitás csapdáit, s ezzel együtt a megbélyegzést. Mindkét nemű  fiatalok életében van egy korszak – általában a prepubertás – , amikor jobb a kapcsolatuk azonos  neműekkel, mint másneműekkel.     Ez természetes. Ha viszont végleg a homoszexualitás mellett döntenek, ezzel eleve elzárják magukat  a gyermeknemzés, családi élet és heteroszexuális nemi élet lehetőségeitől, s örökké harcolniuk kell  az erkölcscsőszökkel. Ahogy Comfort mondja, „teljes mértékben lehetséges mindkét irányban  tapasztalatokat szerezni, s nem szerencsés bármelyiktől teljesen elzárkózni…” Figyelmünkbe ajánlja a  szexuális kapcsolatoknak azt az egészséges szabályát, hogy ne zárkózzunk el olyan lehetőségektől,  amelyeket korábban nem tartottunk fontosnak, s ne ijedjünk meg, ha észrevesszük, hogy egy azonos  neműre szexuálisan reagálunk. Ez ugyanis még nem változtatja meg a kialakult beállítottságunkat,  csak kielégíti olyan igényeinket, amelyekről eddig nem volt tudomásunk.     Ami a szeretkezési technikát illeti, nincs olyan lényeges különbség férfiak és nők között; mindkét  irányban ugyanazokat az ingerlési módokat lehet alkalmazni. Egy azonos nemű partner gyakran  jobban ismeri partnerének fiziológiáját, s így ügyesebben tudja őt ingerelni. Mindenképpen téves az  az elképzelés, hogy egy heteroszexuális kapcsolatban könnyebb egymásnak örömet szerezni, mint  egy homoszexuálisban. A nehezítő tényező mindkét esetben egyforma: az ismerethiány és az  idegenkedés…     Végeredményben a biszexuális viselkedés képessége nem attól függ elsősorban, hogy az illető férfi  vagy nő, hanem az egyéni beállítottságtól és a lehetőségektől. Biszexuálisnak lenni egyébként nem  azt jelenti, hogy egyformán reagálunk mindkét nemre (hiszen természetes, hogy valamelyik nemet  előnyben részesítjük), hanem csupán azt, hogy adott esetben mindkettőre tudunk reagálni.     Ez a megállapítás segíthet tisztázni a nálunk eluralkodott fogalomzavart, amely az előnyben  részesítés alapján sorol be bárkit a heteroszexuálisak és a homoszexuálisak közé. Egy nemrég  megjelent könyv első mondata például így hangzik: „Ismerősömről négyévi ismeretség után derült ki,  hogy homoszexuális. Harmincöt éves, nős, műszaki értelmiségi, egy lány apja.” A fentiek alapján  nyilvánvaló, hogy az illető nem homoszexuális, hanem biszexuális, aki talán előnyben részesíti a  homoszexuális kapcsolatokat.    

                 Szükség van‐e „átállásra”?                      Mivel a biszexualitás a legtöbb ember számára homályos vagy éppen „gyanús, a  homoszexualitásra emlékeztető fogalom, igyekeznek figyelmen kívül hagyni. Vagy elintézik  egyszerűen azzal, hogy az egy harmadik fajta szexuális beállítottság, ami tőlük (akár hetero‐, akár  homoszexuálisak) idegen, amire nehéz lenne átállni.     Holott nyilvánvaló, hogy egyiktől sem idegen, hiszen mindkettőt tartalmazza, bár rendszerint nem  egyenlő arányban. S mint potenciális képesség, mindenkiben megtalálható, még ha egy idő múlva  nehéz is előbányászni. Gyökerei a kisgyermekkorig nyúlnak vissza, amikor a gyermek majdnem  egyformán szereti a vele azonos és az ellenkező nemű szülőt, mindegyikhez szeret odabújni és élvezi  dédelgetésüket. Sokan ugyan azt mondják, hogy ez „szexmentes” szeretet, de Freud óta tudjuk, hogy  a gyermek sem szexmentes. (Lásd „Ödipusz”‐ és „Elektra”‐komplexus!)     A biszexualitás tehát nem valami különleges, „harmadik fajta” beállítottság, hanem az őseredeti,  még nem differenciálódott szexuális reagálókészség bizonyos fokig már fejlettebb megnyilvánulása.  Hogy mennyivel fejlettebb? Amennyivel maga a felnőtt egyén fejlettebb a kisgyermeknél. Vagyis  nem egyszerűen visszanyúlás egy őseredeti képességhez, hanem annak magasabb szintre emelése.  Ez a szint persze igen különböző lehet az egyén általános színvonalától és pillanatnyi állapotától  függően. De hát ez nemcsak a biszexualitásra, hanem általában a szexuális viselkedésre is érvényes.     A biszexuális viselkedés ezért önmagában véve semmiképpen sem tekinthető primitívebbnek, mint  akár a homo‐, akár a heteroszexuális. Mindegyik lehet fejletlen vagy fejlett, beleértve a közbeeső  fokozatokat. Tény, hogy az emberi szexuális viselkedés két fő irányban specializálódhat:  heteroszexuális és homoszexuális irányban. Bármelyikben igen magas fokot érhet el, de ritkán fordul  elő, hogy mindkettőben! Ez hasonlít a szakmai specializálódás túlzásba vitele folytán előállt  „szakbarbársághoz”, aminek egyoldalúságát és veszélyeit már fölismertük.     Lehet, hogy a jövőben a pszichoszexuális fejlődés terén is az irányulások kiegyensúlyozottabb,  kevésbé egyoldalú fejlesztésére fogunk törekedni?           Biszexualitás és csoportszex                      Korábban már volt szó arról, hogy a csoportszex és főleg annak elemi formája, a hármas szex  egyre elfogadottabb a mi társadalmunkban is. Márpedig a csoportszexben elkerülhetetlenül fölmerül  a biszexualitás (kivéve az azonos neműek csoportjait).     Sokan épp ezért félnek a csoportszextől. S ezért szeretnék, ha a csoport különnemű párokból állna,  akik csak egymással foglalkoznának. Talán így is indul a csoportos együttlét, de aztán a szexjáték  zűrzavarában könnyen megfeledkeznek arról, hogy melyik testrész kihez tartozik. És egyszercsak  csodálkozva veszik észre, hogy azonos nemű partnerrel is jó a játék. A férfiakat általában jobban  zavarja ez, mint a nőket. Aztán vagy belejönnek, vagy sürgősen abbahagyják, a aggódni kezdenek,  hogy nem válnak‐e homoszexuálissá. 

   Ugyanakkor az is megállapítható, hogy férfiak számára izgató látvány, ha a csoportban két, vagy  több nő egymással szeretkezik. De sokszor a férfiak is szívesen játszanak egymással. A. Comfort  szerint, ha nem lenne meg ez a képességük, sosem alakultak volna ki a férfiak társulásai  (egyesületek, klubok stb.), hiszen az azonos neműek erotikus játéka segít felülemelkedni a  versengésen és küzdelmen, ami más fajokra jellemző.     Indokoltnak látszik feltételezni, hogy a csoportszex a biszexualitás nagy iskolája, mert elősegíti  annak megjelenését és megszokását. Ez azonban fordítva is igaz: a biszexuális hajlam elősegíti a  csoportszex iránti érdeklődést és annak elfogadását. Ezért van az, hogy a konzervatívok mindkettőt  elátkozzák a homoszexualitással együtt.     Minthogy a csoportszexszel már külön témaként foglalkoztunk, talán nem kell bizonygatnom, hogy  sokféle változata van, és nem feltétlenül jár negatív következményekkel. Ugyanez érvényes a  csoportszex biszexuális lehetőségeire. Összeszokott, baráti társaság esetén, nem alkohol vagy egyéb  narkotikum hatására, hanem igazi rokonszenv következtében kialakuló biszexuális kapcsolatokban  pozitív és emlékezetes élmények jöhetnek létre. Ebből a szempontból a hármas szex ígér legtöbbet,  akár úgy, hogy csak 3 személy (egy férfi és két nő vagy két férfi, egy nő) van együtt, akár pedig egy  nagyobb csoport hármas tagozódása révén.     Három ember között ugyanis könnyebben kialakul valódi intim viszony, mint ennél több között  különösen, ha a három közül kettő már jól összeszokott, és mindkettőnek rokonszenves a harmadik.  Ilyen esetekben a hármas szex könnyen rendszeressé válhat, és akár „kibővített házasságba” is  átmehet. A biszexualitás itt már sajátos, új értelmet nyer. De ha nem épül is be a harmadik ennyire  egy meglevő, stabil kapcsolatba, a kapcsolat (rendszerint házasság) a közösen elfogadott harmadik  által szexuálisan is nyitottá válik, aminek több előnye lehet, mint veszélye.                     Biszexualitás és az AIDS                      Nem mehetünk el szó nélkül a biszexualitással kapcsolatos újabb ellenérv mellett. Akik a  szexuális kapcsolatokat egyetlen, kizárólagos partnerre akarják korlátozni, gyakran és előszeretettel  hivatkoznak korunk félelmetes, új betegségére, az AIDS‐re. Erről tudni kell, hogy eredetileg és  elsősorban a homoszexuálisok között terjedt, egyrészt mivel ők többnyire gyakran és  meggondolatlanul váltogatták partnereiket, másrészt mert sokan közülük narkotizáltak, és ahhoz  nem steril injekciós tőkei használtak.     Természetesen azok a biszexuálisak, akik ilyen homoszexuálisokkal kerülnek kapcsolatba, könnyen  megfertőződhetnek, s fertőzésüket aztán tovább adják heteroszexuális partnereiknek. Nemrég került  kezembe egy külföldi orvosi lap cikke, amely azt állítja, hogy az AIDS‐fertőzés egyik fő forrását a  biszexuális férfiak képezik, ők viszik át a vírust a heteroszexuális nőkre, s rajtuk keresztül a férfiakra  is.     Nehéz lenne ellenőrizni ezt az állítást, de valószínűnek látszik, hogy sok igazság van benne. Bár  inkább csak múlt időben érvényes, mert ma már nincs lényeges különbség a különböző szexuális  beállítottságú AIDS‐ esek arányában. Mégis kétségtelenül veszélyforrást jelentenek azok a biszexuális  férfiak, akik válogatás nélkül létesítenek nemi kapcsolatot mindkét nembeliekkel. S itt nem az a baj, 

hogy „mindkét nembeliekkel”, hanem az, hogy válogatás nélkül és sűrűn váltogatva. Vagyis a bajok  oka nem a biszexualitás, hanem a promiszkuitás: a felelőtlen, meggondolatlan nemi érintkezés.                Semmi sem indokolja tehát, hogy az AIDS terjedését a biszexualitás számlájára írjuk. Mint  ahogy nem írható egyedül a homoszexualitás számlájára sem, hiszen köztük is szép számmal akadnak  megbízható, tartós kapcsolatokat ápoló emberek, akik elhatárolják magukat a felelőtlenektől. Tény  viszont, hogy nagy állagban a biszexuálisok is meg a homoszexuálisok is hajlamosabbak a gyakori  partnercserére. Ez azonban jórészt társadalmi helyzetükből adódik, s egyáltalán nem szükségszerű.     Végeredményben nem a szexuális irányulás határozza meg a nemi kapcsolatok értékét vagy  veszélyességét. A veszélyek sehol sem zárhatók ki, de ez nem kell, hogy korlátozza a szabadságunkat,  amely éppen a veszélyek felismerésén, elkerülésén és a felelősségvállaláson alapul.                      Kizárólagos vagy párhuzamos kapcsolatok?                      Utoljára hagytam egy ún. kényes kérdést, ami csak azért kényes, mert a hagyományos  gondolkozásúak nehezen emésztik meg.     Ha eredendően biszexuálisak vagyunk, s csak életünk során alakul ki valamilyen mértékben a  heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottság, akkor ebből adódóan természetes, hogy előbb‐ utóbb több partnerrel kerülünk valamilyen (egyoldalú vagy kölcsönös, felszínes vagy intim) nemi  viszonyba.     Ez eleinte mindkét nemre vonatkozik, később már lehet, hogy csak az egyikre – kivéve, ha  biszexuálisak maradunk. De bármelyik irányba állunk is be, gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy több  partner iránt érezzünk szexuális vonzalmat.     A hagyományok szerint viszont egyszerre csak eggyel tarthatunk társadalmilag jóváhagyott nemi  kapcsolatot. Ezt a hagyományt ugyan régen sem vették túl komolyan, de legalább a kizárólagosság  látszatát igyekeztek megőrizni (vagyis lehetőleg titokban léptek félre).     Ma már egyre kevesebben törekszenek a kizárólagosság látszatának megőrzésére. Nemcsak a férfiak,  hanem mind inkább a nők is jogot formálnak maguknak a külső kapcsolatokra, amelyek aztán sokszor  váláshoz vezetnek, mert a párhuzamosságot egyik fél sem tudja sokáig elviselni. Ezt többnyire úgy  fogalmazzák, hogy nem tudnak „osztozkodni”. Sokak számára megoldhatatlan dilemma, hogy a  kizárólagosságot már elvetik, de a párhuzamosságot még nem tudják elfogadni.     Tipikus eset, amikor valaki (rendszerint a férj) a maga számára igényli és jogosnak tartja a  párhuzamos kapcsolatokat, házastársától viszont elvárja a kizárólagosságot. S hiába tudják, hogy ez  bizony önzés, mégis teret engednek a birtoklási vágyuknak, amit „ösztönösnek” (tehát  befolyásolhatatlannak) tartanak.     Az „ösztönösség” azonban csak látszólag jó mentség a viselkedési kulturálatlanságra. – De mi köze  ennek a biszexualitáshoz? – kérdezheti bárki. Hiszen ugyanez a probléma heteroszexuális vagy  homoszexuális beállítottság esetén is fölmerül.    

Ez kétségtelen. Csak éppen egy heteroszexuális házastárs számára általában sokkal nehezebb  elfogadni házastársának homoszexuális külső kapcsolatát, mint ha az „normális” kaland lenne.  Érthető, hogy a biszexuális viselkedés különösen akkor okoz problémákat, ha csak a házastársak  (vagy stabil partnerek) egyike biszexuális, vagy oly mértékben nyitott, hogy ezt is el tudja fogadni. A  nyitottság természetesen sohasem jelent korlátlan elfogadást, hiszen mindennek van határa.                     21. Merevedési zavarok és kezelésük         . A férfiak szexuális örömeit legtöbbször két dolog zavarja meg: vagy az, hogy a legkényesebb  pillanatokban nincs elegendő merevedésük, vagy pedig a magömlés nem akkor történik, amikor  kellene, hanem sokkal előbb (esetleg később).     Az utóbbiról már volt szó ebben a könyvben. Ideje, hogy a merevedési zavarokról is összefoglaljuk a  korszerű ismereteket. Elsősorban persze a férfiak érdekében. Bár tulajdonképpen a nők is érintettek,  méghozzá kétféleképpen.     Egyrészt bizonyos értelemben a nőknél is lehet merevedésről beszélni. Közismert, hogy az izgalmi  fázisban a csikló megduzzad, mintegy merevedik, s makkja kibújik az őt védő, fitymaszerű  lebernyegből. Ez korántsem olyan feltűnő ugyan, mint a hímvessző merevedése, mégis fontos testi  jele a nő szexuális izgalmának. Hasonlóképpen a kisajkak is megduzzadnak, vérrel telítődnek.  Mindezek hiánya nem teszi ugyan lehetetlenné a közösülést, de semmiképp sem elhanyagolható,  hiszen a nő így nem juthat kielégüléshez. (Más kérdés, hogy a csikló makkjának „merevedése” csak  átmeneti, s az orgazmushoz közeledve a makk visszahúzódik.)     Másrészt nyilvánvaló, hogy ha a férfinak nincs merevedése, akkor a közösülés nem jöhet létre. Így  nemcsak a gyermeknemzés lehetősége megy veszendőbe – ezt sokan nem is bánnák –, de többnyire  a nő sem jut kielégüléshez. Nem mintha merevedés és közösülés nélkül nem elégülhetne ki, de  sajnos még ma is kevesen élnek a pettingorgazmus lehetőségeivel.     Éspedig vagy azért, mert nem is tudnak róla, hogy nemcsak közösüléssel lehet kielégülni, hanem sok  egyéb módon is. Vagy pedig annyira idegenkednek ezektől az egyéb módoktól, hogy nem tudják jól  alkalmazni, illetve meg sem próbálják. Hogy aztán ez kinek a hibája? Valószínűleg mindkettőjüké.     Azonban tény, hogy a nő sokat tehet partnere merevedése érdekében: javíthatja, de ronthatja is  annak esélyeit. (Hogy hogyan, arra még visszatérünk.)                      Tipikus esetek         

            Egyelőre maradjunk a férfiaknál. Náluk a merevedési zavar legsúlyosabb esete az impotencia,  a teljes közösülési képtelenség, aminek persze többféle változata lehetséges.     Ezek jelentőségét és kialakulását egy‐két tipikus eset szemügyre vételével érthetjük meg legjobban.  Pár évvel ezelőtti leveleim között találtam az alábbiakat. Az elsőt egy 20 éves fiatalember írta:     „…Az első kielégülésemet 12 éves koromban értem el mesterséges úton. Merevedésem nagyon  gyenge volt, ondóváladék szinte semmi sem. Nagyon felkészületlenül ért; szüleimmel ilyen témáról  sem előtte, sem utána nem beszéltem. Csak az osztálytársaimtól hallottam erről, később pedig  könyvekben olvastam utána. Az önkielégítést hetente négyszer‐ötször, néha mindennap folytattam.  Sajnos a mai napig nagyon gyenge a merevedésem, s az ondó mennyisége is kevés.     Szexuális álmom sosem volt és éjszakai magömlésem sem. Reggelenként néha gyenge merevedésre  ébredek. Nemi szerveim fejletlenek, a hímvesszőm merev állapotban 14 cm hosszú, a heréim pedig  nagyon kicsik. A másodlagos nemi jelleg is gyengén mutatkozik rajtam. Hiába vártam arra, hogy majd  megférfiasodom. Még serdülőkoromban tetszett egy lány, aki sajnos nem viszonozta érzelmeimet.  17 éves koromban egy osztálytársnőm „felajánlotta szerelmét”, de nem mentem bele a kapcsolatba.  19 évesen több hónapig jártam egy lánnyal. Csak csókolózásig jutottunk. Megszakítottam a  kapcsolatot, mert már arra került volna sor, amire én képtelen vagyok. Most itt vagyok, 20 éves fejjel  teljes kétségbeesésben. Jövőm bizonytalanabb, mint valaha. Egyetemre jelentkeztem, de tanulni  sem tudok a gyötrő érzés miatt, hogy nem vagyok férfi. Így örök magányosságra vagyok  kárhoztatva…”     A levélből még kiderül, hogy a fiatalember rövidlátó és gerincferdülése is volt. Mindez érthetővé  teszi kisebbrendűségi érzésének kialakulását, önbizalomhiányát. Az önkielégítést nyilván bűntudattal  és elsietve gyakorolta, ezért nem lehetett teljes a merevedés. A túl kicsinek tartott 14 cm‐es  hímvessző teljesen megfelel az átlagméretnek, és semmi egyéb jel nem utal komolyabb szervi  elváltozásra. Impotensnek tartja magát, holott meg sem próbálta a közösülést.     „Környezetem mit sem sejt – írja. – Külsőleg nagy erőfeszítés árán teljesen kiegyensúlyozott  embernek látszom, de belül nagyfokú kisebbségi érzésem van, azt hiszem, nem alaptalanul. Mit ér az  olyan ember, aki nem tud gyermeket nemzeni?”     Nyilvánvaló, hogy a levélíró tele van belső feszültséggel, szorongással. S épp ez teszi lehetetlenné a  normális szexuális reagálást. Pedig nem igazán impotens, hiszen vannak merevedései és  önkielégítésre is képes. Márpedig J. Waynberg, a párizsi szexológiai intézet vezetője szerint  impotensnek csak az nevezhető, akinél sohasem jön létre a kívánt merevedés, még önkielégítés  esetén sem!     A másik levélíró többek közt a következőket írta:     „26 éves fiatalember vagyok. Tizenéves koromat a nők utáni vágyódás és vonzalom jellemezte, de  kapcsolatot kezdeményezni nem mertem. Azt hiszem, túlságosan elnyomott voltam a családban, az  iskolában, és később a munkahelyemen is. Talán ez játszott közre a kisebbrendűségi érzésem,  gyávaságom és örökös szorongásom kialakulásában.     Ifjúságomra a gyakori önkielégítés volt jellemző. Katonai szolgálatom letelte után jött fel szobámba  életem első nője. Rettenetesen izgultam, hiszen ez volt férfiasságom első, igazi próbatétele. Sajnos a  merevedés nem következett be, a lényeges pillanatban csődöt mondtam. Bevallottam neki, hogy  tapasztalatlan vagyok. Ő megértéssel fogadta, és később még egyszer feljött hozzám, de az  eredmény ugyanez volt. Ettől kezdve a mai napig nincs változás. Láthatok szeretkezést, meztelen nőt 

élőben vagy filmen, egyre megy. Néha úgy érzem, minden átalakult bennem. Jóval kevésbé  érdekelnek a nők, mint korábban. Néha mintha bele is törődnék, pedig nem akarok, mert olyan  hihetetlen az egész. A vágy néha most is a régi, de sokszor fásultnak érzem magam…     Jelenleg van egy 6 évvel idősebb barátnőm, aki nagyon megértő. Szeretjük egymást, de sajnos  eredménytelenül. Persze vannak „halmazati büntetéseim” is. Nem elég, hogy kicsi a hímvesszőm,  hanem merev állapotban régebben nem tudtam a bőrt hátrahúzni, csak félig és fájdalmasan…”     Ebben a levélben mintegy sűrítve látjuk az impotenciához vezető legfontosabb tényezőket. Ezek  között szerepet játszanak ugyan testi problémák is, de igazán döntőek a lelkiek.                      A  merevedési zavar  okai és fajtái                      A merevedési zavarokkal fenyegető szervi elváltozások (az idősebbek kivételével) viszonylag  ritkák, s többnyire átmenetiek és kivédhetők, így önmagukban ritkán okolhatók az impotenciáért.  Amely – mint tudjuk – tartós állapot. (Az alkalmi merevedéshiány még nem impotencia!)     Ám kétségtelen, hogy jó néhány szervi elváltozás kiválthat merevedési nehézségeket, s főleg  félelmet egy esetleges kudarctól, ami tartósíthatja a merevedési zavart. Ilyen elváltozások például a  következők:     1. Az átlagosnál kisebb hímvessző vagy here. (Nem árt tudni, hogy a merev hímvessző átlagos  hosszúsága 14‐15 cm, de természetesen gyakoriak a néhány centivel rövidebbek vagy hosszabbak is.)     2. A görbe hímvessző, amely mereven valamilyen irányban görbületet mutat, s így eltér az átlagtól,  vagyis az egyenesen fölfelé meredőtől. Technikailag ez legföljebb annyi problémát okoz, hogy kézzel  kell irányítani. Az igazi probléma inkább az, hogy tulajdonosa szégyelli és csökkent értékűnek érzi  magát.     3. A fitymaszűkület (szaknyelven fimózis), ami fájdalmakat okozhat a merevedésnél és közösülésnél.  A fájdalom pedig megszüntetheti a szexuális izgalmat, s így a merevedést is.     4. Az ún. kantár‐ vagy fékrövidség: ami a fityma hátrahúzódásakor feszülést és fájdalmat idéz elő. Az  előbbivel együtt orvosilag könnyen megszüntethető.     A többi szervi elváltozás már inkább betegségekkel kapcsolatos. Éspedig főleg érrendszeri,  idegrendszeri vagy hormonális betegségekkel – és ezek kezelésével. A vérereknek különleges  szerepük van a merevedésben, hiszen ezek szállítják a vért a hímvesszőn végighúzódó barlangos  testbe. Utóbbiak tágulását, telítődését és elzáródását viszont már az idegek szabályozzák. Nyilván az  is baj, ha nem kap elég vért a hímvessző (például érszűkület miatt), s az is, ha csak átáramlik rajta, és  nem tágítja ki fölhalmozódva a barlangos testeket.     Az ereket főleg a magas vérnyomás és a cukorbetegség támadhatja meg. A merevedési zavarok  vizsgálata során tehát tisztázni kell ezek szerepét. Ráadásul a magas vérnyomás esetében az ellene  adott gyógyszerek is csökkenhetik a potenciát (szerencsére nem mindegyik). A gyógyszerekkel  különben vigyázni kell, mert több olyan van köztük, amely károsan befolyásolja a merevedési  képességeket (például a depresszió elleni szerek vagy a vízhajtók stb.) A túlzott gyógyszerszedés 

tehát éppúgy károsíthat, mint az egészségtelen életmód, az erős dohányzás vagy az elhízás. Nem is  beszélve az alkoholról, aminek rendszeres és túlzott mértékű fogyasztása előbb‐utóbb impotenssé  tehet egy férfit.     A hormonok közvetlenül nem befolyásolják különösebben a merevedési képességet. Legföljebb az  androgénekről, vagyis a férfihormonokról tudjuk úgy, hogy hajlamosítanak a szexuális reagálásra,  elősegítik az izgalomba jövést, s ezzel együtt a merevedést.     A hormonszint csökkenése azonban önmagában nem magyarázza a merevedés hiányát. Amit többek  közt az is bizonyít, hogy egyes herélteknél, akik felnőttkorukban vesztették el heréjüket (például  baleset vagy műtét következtében), mégis megmarad a merevedési képesség – pedig hát a  férfihormont a herék termelik!     Említést érdemelnek viszont a nemi szervek betegségei, például a heregyulladás, a húgycső vagy a  prosztata gyulladása és a nemi úton terjedő betegségek. Ezek elsősorban a velük járó fájdalom miatt  váltanak ki merevedési képtelenséget. Szerencsére többségük gyorsan és biztonságosan gyógyítható,  de ennek elmaradása esetén, krónikus állapotban sem kizárt a merevedési képesség. Ha mégsem jön  létre, akkor ez már inkább a fájdalomtól (vagy újabb fertőzéstől) való félelem következménye.     Különleges eset a HIV‐fertőzés, amely sokáig lappanghat a szervezetben anélkül, hogy bármilyen  panaszt okozna. Ennek során a merevedési képességet sem befolyásolja, s ezzel lehetővé teszi a  fertőzés továbbadását. Talán jobb lenne, ha az AIDS‐ vírusok hordozói impotenssé válnának – de hát  erre nem számíthatunk. Arról még nem hallottam, hogy az AIDS‐től való félelem tett volna valakit  impotenssé. Ezzel nagyjából le is zárhatjuk az organikus (tehát szervi eredetű) impotenciák  ismertetését. Mint látjuk, többnyire csak egyik kiváltó okát jelentik az impotenciának, s nem is  mindig a legfőbbet. A vizsgálatok azt mutatják, hogy kevés az olyan impotencia, amelynek kizárólag  organikus oka van.     Igen sok viszont a túlnyomórészt pszichés eredetű merevedési zavar. Ez érthető, ha meggondoljuk,  hogy a szexuális élvezet lényegében lelki jelenség, ami persze testileg is megnyilvánul. Ha pedig a  lelki feltételek kedvezőtlenek, akkor a testi izgalom sem bontakozhat ki. Ezek a feltételek viszont igen  sokfélék és teljesen egyéniek: ugyanaz a feltétel is különböző hatással lehet, a körülményektől  függően.     A pszichogén merevedési zavarok legfőbb oka kétségkívül a kudarctól való félelem, s az ezzel  kapcsolatos, ideges feszültség, amely megakadályozza a szexuális izgalom kibontakozását. Ez a  félelem persze nem mindig egyformán erős; előfordul, hogy csak egy bizonyos partnernél  jelentkezik.     Ilyenkor szelektív („válogatós”) zavarról beszélünk, szemben a mindig, mindenkivel kapcsolatban  megnyilvánuló, teljes impotenciáról. Ez utóbbi pedig vagy kezdettől fogva (pontosabban a szexuális  kapcsolati próbálkozások kezdetétől fogva) fennáll, vagyis elsődleges, primer, vagy pedig később,  sikeres közösülések után alakul ki, tehát szekunder.                      Egyéb merevedési zavarok         

Az „impotencia” csak az egyik – kétségkívül legsúlyosabbnak látszó – fajtája a merevedési  zavaroknak. Vannak azonban másfajta ilyen zavarok is. Például, ha a merevedés akkor is fönnáll, ha  már semmi szükség nem lenne rá…     Első pillantásra talán nehéz megérteni ezt a helyzetet. Az impotenciára hajlamosak esetleg még  kívánatosnak is találják. Pedig hát komoly problémáról van szó, bár ezek szerencsére jóval ritkábbak.  Enyhébb változatuk a sokára és nehezen bekövetkező magömlés eseteként (ejaculatio retardata)  ismeretes. Ilyenkor mintha valami visszatartaná a magömlést, a férfi kínlódva mozog akár egy óra  hosszat vagy még tovább. A merevedés pedig változatlanul fennáll, mert a kielégülés vágya nem  hagyja csillapodni. Rendkívül fárasztó helyzet, főleg a már kielégült nő számára.     Még kellemetlenebb, sőt, kifejezetten veszélyes az ún. priapizmus, amikor a merevedés szexuális  izgalom nélkül, fájdalmasan és csillapíthatatlanul jön létre. Ez leginkább cukorbajosoknál és  alkoholistáknál fordul elő. Lényeges, hogy valamilyen sérülés elzárja a vér visszaáramlásának útját a  barlangos testekből. Így a merevedés akár napokig fönnmaradhat, megszűnte után viszont nehezen  hozható újra létre. Ez tehát az az eset, amikor a merevedés nem a szexuális izgalom jele, s mivel  fájdalmas, nem is lehet azzá változtatni és kielégüléssel megoldani. (Néha éppen magömlés után  keletkezik.)     Priapizmusnak szerencsére nem mondható az a merevedés, ami éjszakánként  többsör létrejön,  gyakran szexuális álmokkal, esetleg orgazmussal jár de hamar elmúlik.     Egyesek a korai orgaimust és magömlést is a merevedési zavarok (sőt, az impotencia) tárgykörébe  sorolják azon az alapon, hogy a merevedés ilyenkor már a közösülés előtt vagy annak kezdetén  megszűnik. Ez a besorolás vitatható, már csak azért is, mert a „második menet” náluk már általában  hosszabb, több perces közösülést jelent. A teljes merevedési képtelenség pedig igazán nem jellemző  rájuk, legföljebb a merevedés közösülés közbeni fenntartására képtelenek. (Ezzel és a magömlés  késleltetésének kérdésével a 11. fejezetben foglalkoztunk.)     Sokkal inkább ide tartozik azonban az az eset, amikor a merevedés a közösülés első perceiben,   orgazmus és magömlés nélkül megszűnik. Általában ez is lelki okokra: valamilyen félelem  megjelenésére vagy a partnerkapcsolat zavarára vezethető vissza.     Tévesen sorolják viszont az impotenciához (már akik odasorolják) a férfi nemi vágyának – ún.  libidójának – erős csökkenését vagy hiányát. Az impotencia ugyanis, mint láttuk, a kívánt merevedés  hiányát jelenti. Ha egy férfi nem kívánja a meglévő partnerét akkor természetesen ez a partner  merevedést sem vált ki nála, de ettől még nem impotens. Sőt, akkor sem impotens, ha vannak  időszakok – akár hónapokig –, amikor senkit sem kíván (mert éppen valami más köti le a figyelmét  stb.) Egyébként az, hogy nem kívánja a szexet, rendszerint valamilyen szexuális funkciózavar  következménye szokott lenni – ahogyan azt a második, idézett levélből láthattuk. Az ilyen nem  kívánás pedig valójában csak látszólagos, hiszen tulajdonképpen kudarckerülés.     Persze ha egy férfi soha semmilyen nőt nem kíván meg, akkor bizonyos értelemben impotensnek is  tekinthető. Elvileg ilyen is előfordulhat; negyedszázados praxisomban még nem találkoztam  hasonlóval. Illetve csak olyannal, aki eredetileg kívánta a szexet, de aztán a csalódások, kudarcok,  betegségek vagy súlyos depresszió következtében elment tőle a kedve. Nemcsak nőkkel, de  férfiakkal is előfordul, hogy leszoknak a szexről!…     Egy dolgot mégis meg kell jegyeznünk: a libidóhiány okaként az említetteken kívül az a lehetőség is  fölmerülhet, hogy a férfi, aki nem kívánja a nőket, esetleg férfiakat kíván, tehát valójában  homoszexuális. Vagy más, különleges szexuális beállítottsága van.  

                   Megoldási kísérletek                      Minthogy a merevedési zavar nem új keletű – bár korunkban mintha szaporodna! –, ősidők  óta megpróbáltak tenni valamit ellene. A „népi gyógyászat” mágikus szertartásokkal kezdődött. Ebbe  a varázsszavak és rigmusok éppúgy belefértek, mint a varázsitalok és „bájételek” vagy a talizmánok.  A férfi „nemi erő”, vagyis potencia növelésének igen sok módszerét próbálták ki az évezredek során.     Afrodiziákumnak nevezik a potencianövelő szereket. Ezeket vagy el kellett fogyasztani (pontosan az  előírt módon és időben), vagy pedig a hímvesszőre kellett kenni, illetve rögzíteni. Indiában ilyennek  tartották többek között a nyers tojás sárgáját és a fokhagymát. Az utóbbival kapcsolatos hiedelem  sikeresen vészelte át az évezredeket. Olyannyira, hogy a „különleges érdekességek magazinjában”  nemrég a következő cikk volt olvasható: „Férfiak, figyelem! Itt a potencianövelő fokhagymakúra!”     Különböző gyógyhatásokat valóban kimutattak a fokhagymáról, de potencianövelő hatása csak  annyiban van, mint bármelyik fűszernek. S főleg amennyiben az érintett hisz benne! Ilyenkor ugyanis  maga a hit lehet gyógyhatású.     Vannak persze újabb, kísérleti afrodiziákumok is. No, nem az alkohol egyes fajtái vagy a különböző  narkotikumok (bár egyesek ezekre „esküsznek”), hanem a gyógyszer jellegű serkentőszerek,  elsősorban a férfihormon tartalmú készítmények. A férfihormonról ugyanis megállapították, hogy  elősegíti a ráhangolódást a szexre – még a nőknél is! –, fokozza a nemi szervek vérbőségét. Ez a  hatás azonban csak akkor jelentkezik, ha a szexuális izgalom egyéb feltételei (például a pszichés  feltételek) is megvannak. Semmiképpen sem pótolja ezeket. Azonkívül megvan az a veszélye az ilyen  szereknek, hogy huzamos szedésük fölöslegessé teszi a szervezet saját hormontermelését, amely így  csökken, sőt, leállhat (nem beszélve egyéb veszélyekről).     Ettől függetlenül újabb és újabb afrodiziákumokat kísérleteznek ki. A már említett J. Waynberg  például Teston néven forgalomba hozott egy olyan tablettát, amely 8 ismert hatóanyagon és  vitaminon kívül egy dél‐amerikai növény kivonatát is tartalmazza, és „libidóserkentő hatású”. Ám az  impotenciát ez sem gyógyítja.     Fölmerült viszont egy új lehetőség, amely a meleg értágító és vérbőséget okozó hatásán alapul. Már  az ókorban is próbálkoztak melegvizes fürdőkkel vagy a hímvessző egyéb módon történő  melegítésével. Ennek legkorszerűbb módja ma az infralámpa vagy a lézersugár. Az utóbbit Waynberg  is alkalmazta frigid nők kezelésére – több‐kevesebb sikerrel. De ugyanígy alkalmazható férfiaknál is.                      Terápiás lehetőségek                      Mint látjuk, sok minden hasznos lehet a merevedési zavar megoldása szempontjából, de kár  ezeket találomra, vaktában alkalmazni. A komoly gyógykezelés alapja a zavar okának megállapítása.  Ettől függ ugyanis a hatékony kezelés.    

Az érintettek rendszerint hajlamosak azt hinni, hogy valami szervi betegség áldozatai, s ennek  megfelelően gyógyszert vagy fizikoterápiát, műtétet stb. igényelnek. Az urológusok vagy más  szakorvosok eddig általában ki is elégítették ezt az igényt (amitől persze a helyzet legföljebb  átmenetileg javult).     Csak az utóbbi évtizedekben derült ki, hogy a merevedési zavarok többsége elsősorban nem testi,  hanem lelki és kapcsolati okokra vezethető vissza. A testi elváltozások – ha egyáltalán vannak –  ehhez képest másodlagosak. Ez persze nem mindjárt nyilvánvaló, s ha van valami kimutatható szervi  elváltozás, ezt sokszor az orvos is elegendő magyarázatnak tekinti, és eszerint kezeli. Ami  természetesen csak félmegoldás.     Az okok tisztázását megnehezíti, hogy rendszerint több okról van szó, s nem könnyű eldönteni, hogy  közülük melyik az elsődleges, illetve melyik fontosabb: a testi vagy a lelki tényezők. Nem ritkaság,  hogy a merevedési zavar a megtalált szervi ok (például egy gyulladás) megszüntetése után is  fönnmarad, mert közben lelkileg rögzült, rossz szokássá vált.     Egy bizonyos: elsődlegesen szervi okokra főleg akkor gyanakodhatunk, ha az illetőnél sohasem – még  éjjel, álmában sem! – fordul elő legalább ötperces, normális merevedés. Sokan persze nem tudják,  hogy van‐e náluk éjszakai merevedés, hiszen nem ébrednek föl rá. Minthogy az ennek méréséhez  szükséges műszer nem hozzáférhető, csak az ún. „bélyegpróba” ajánlható: a hímvessző töve köré  úgy ragasztani 2‐3 összefüggő bélyeget, hogy csak merevedés esetén szakadjanak szét a perforáció  mentén. Így 2‐3 éjszaka során meg lehet bizonyosodni a merevedések előfordulásáról.     Ha bebizonyosodik, hogy sosincs normális merevedés, akkor tisztázandó ennek szervi oka – ami  aztán vagy kiküszöbölhető, vagy nem. Előfordul, hogy csak átmenetileg küszöbölhető ki, mesterséges  beavatkozással: gyógyszerekkel, injekcióval. Utóbbit közvetlenül a hímvesszőbe adják (igen kis  adagban), s úgy hoz létre merevedést, hogy ellazítja a simaizmokat, szabaddá teszi a vér beáramlását  a barlangos testekbe. A probléma csak az, hogy nehéz kiszámítani egy ilyen merevedés időtartamát;  előfordulhat, hogy órákig tart, s külön kezelés kell a megszüntetéséhez.     Minthogy minden új merevedéshez újabb injekció kell, külföldön (főleg Amerikában) vannak férfiak,  akik maguknak adják be az injekciót. Mások a merevítő protézisek valamelyik fajtáját részesítik  előnyben. Ezek közül legegyszerűbb a félmerev, drótbetétes, műanyag protézis, amely állandóan  félmereven tartja a hímvesszőt. Másik fajta a fölpumpálható protézis; ezt úgy operálják be a  hímvesszőbe és herezacskóba, hogy a férfi néhány kézmozdulattal föl tudja pumpálni – s így  merevedést tud létrehozni –, de le is tudja ereszteni. Nem igényel viszont műtétet az ún.  vákuumszívó módszer, aminek működése az anyatejleszívóhoz hasonlít: a hímvesszőre csatolva a  készülék majdnem légüres teret hoz létre, s ennek szívó hatására a barlangos testek megtelnek  vérrel – létrejön a merevedés!     (Más kérdés, hogy meddig tart a készülék elvétele után.)     Szerencsére ritkán van szükség ilyen módszerekre, mert – mint láttuk – a merevedési zavarok  túlnyomó többsége nem szervi eredetű. Vagy magában a személyiségben vannak a kiváltó okai, vagy  az adott partnerkapcsolatban. Német kutatók (Schmidt és Arentewitz) szerint a lelki okok 5  csoportra oszthatók:     1. Félelem a kudarctól vagy a szorosabb kapcsolattól. (Ilyenkor a merevedési problémával  magyarázza, miért kerüli a szexet minden lehetséges partnerrel.)     2. Elfojtott késztetések is impotenssé tehetnek.  

  3. Különböző partnerkapcsolati problémák.     4. Hiányos vagy hibás ismeretek és készségek.     5. Önerősítő mechanizmusok (éspedig téves irányban). A tanuláselmélet szerint bármely cselekvés  sikere megerősíti a cselekvési készséget, míg a kudarc gyengíti azt, és a sikertelen tevékenység  kerüléséhez vezet. Mindkettő önerősítő mechanizmus, csak éppen ellentétes irányú.     Ez magyarázza, hogy az ismétlődő merevedési zavar szinte fóbiás félelmet hoz létre a közösüléstől,  ami aztán eleve lehetetlenné teszi a szexuális izgalom kibontakozását, és kudarckerülővé teszi az  érintettet. Az intim együttlétek kerülését viszont a partner úgy értelmezi, hogy „már nem szeret”  vagy „biztosan mást szeret” stb. Vagyis csalódottnak érzi magát, és hajlamossá válik a szakításra.     Ebből is látszik, hogy a partner hozzáállása és a kapcsolat jellege mennyire befolyásolja a merevedési  folyamatot. Az említett német kutatók szerint a partnerkapcsolati dinamika három tipikus esete  ilyenkor a következő:     1. A partnernőnek érdekében áll a merevedési zavar fönntartása például azért, hogy a saját szexuális  problémái ne derüljenek ki, és így fölényben érezhesse magát. Egyes kutatók (Kaplan és Singer) ezt  hívják „szexuális szabotázs”‐nak.     2. Előfordulhat, hogy hallgatólagos megegyezés jön létre a partnerek között a közösülés kerülése  tárgyában, például mert az egyiknek sem megy (mondjuk a nő vaginizmusa miatt).     3. A partnerek közötti hatalmi harcnak is eszköze lehet a merevedési zavar, hiszen például lehetővé  teszi a férfinak, hogy a közösülés „megtagadásával” álljon bosszút a rajta uralkodni akaró partnerén  stb. (Persze inkább a nő szokta „kézben tartani” – gyengeségére hivatkozva – a férfit.)     A potenciazavarok mindig partnerkapcsolatban jelentkeznek, megszüntetésük ezért sohasem csak a  férfin múlik, hanem a nőn is. Érthető például, hogy a szexet nem kívánó és nem élvező nő mellett a  férfinél előbb‐utóbb potenciazavarok lépnek föl. De zavart válthat ki az is, ha a nő nem megértően és  segítőkészen, hanem türelmetlenül vagy éppen gúnyosan reagál a merevedés hiányosságaira.     Ez „leégés” a férfi számára, ami nagyon le tudja törni az önbizalmát. Ilyenkor kezdi magát aggályosan  figyelni, esetleg erőltetni próbálja a merevedést (ami nem sikerülhet).     Egy német kutató (G. Kockott) szerint még a kimutathatóan szervi eredetű – például „arteriális  anomáliákból” adódó – merevedési zavaroknál sem lenne szabad elhanyagolni a lelki és kapcsolati  tényezőket, mert többnyire ezek a fontosabbak.     A modern szexuálterápia alapelve a félelem és az erőltetés kikapcsolása. Ehhez általában magát a  közösülést is mellőzni kell egy ideig – ám ez nem jelentheti a szex mellőzését! Épp ellenkezőleg: a  rendszeres együttlétek során fölváltva foglalkozzanak egymással, pettingeljenek! Csak olyasmit  csináljanak, ami könnyen megy és kellemes: egymás simogatása, puszilgatása. Ne törődjenek a  merevedéssel!     Egy jó partner sokat segíthet ilyenkor például azzal, hogy igyekszik megnyugtatni a férfit,  megbeszélni vele a zavar lehetséges okát és a tennivalókat. Fontos, hogy a nő ne várja el a férfitől a  merevedést és közösülést, hanem mutassa meg neki, hogy másképpen is ki tud elégülni: ez hat  leginkább megnyugtatóan a férfire. Ha eddig ezt nem próbálta a nő, akkor legfőbb ideje, hogy 

megtanulja a pettingorgazmust. Méghozzá ne csak, mint amolyan „pótmegoldást”, hanem mint a  közösüléssel egyenértékű kielégülési formát. (Akinek ez nem megy, az maga is szexuálterápiai  szaksegítségre szorul.)     A korszerű kezelés egyik alapelve, hogy nemcsak az egyént, hanem partnerét is kezelésbe kell venni,  hiszen annak segítsége nélkül a zavar aligha oldható meg. A segítés módjára pedig meg kell tanítani a  partnert, hiszen a jószándék korántsem elegendő! Szexuálterápiai szaksegítséget sajnos nehéz találni  hazánkban, mert érdemleges képzést sem az orvosok, sem a pszichológusok nem kaptak. Változást a  jövőtől remélhetünk. Addig: „Do it yourself!”, azaz „csináld magad!” – az elérhető információk  alapján.                               22. Az  állítólagos „frigiditás”  feloldása         Ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba az ún. „frigiditás” kérdésében is! Az így emlegetett  jelenség egyes részleteit ugyan már érintettük, de most vegyük szemügyre az egészet, és foglaljuk  össze az ezzel kapcsolatos főbb ismereteket.     Legjobb, ha egy gyakorlati példából indulunk ki. Itt van előttem egy levél:     „26 éves vagyok. Két évvel ezelőtt, meglehetősen későn kezdtem el a nemi életet. Nem volt ugyan  jó, de reméltem, hogy majd belejövök. A kellemetlen élményeket azonban nem követte pozitív  változás. Ezért nőgyógyászhoz fordultam, aki egyszerűen megmosolyogta történetemet. Kénytelen  voltam szakítani partneremmel. Azóta nem is kerestem kapcsolatot, mert nem éreztem hiányát.  Belenyugodtam, hogy nem tudom a szexet élvezni.     Fél éve megismertem új partneremet, aki nagyon tetszett. De amikor együtt voltunk, tele voltam  gátlással, szorongással. Se a csók, se az ölelés nem vonzott, mert mindig arra gondoltam, hogy  milyen lesz. Tartózkodásom, hidegségem okát végül is el kellett mondanom neki. Megértett és  próbált segíteni, de nekem ismét semmi jó nem volt benne, és ő sem elégült ki. Kínlódás volt az  egész.     Már több könyvet olvastam a szexről és elkeserítő eredményre jutottam. Eddig csak önkielégítéssel  jutottam örömérzéshez: partnerrel nem érzek semmi vágyat és nem is kívánom. Egyáltalán lehet  ezen segíteni?”                      Mi is az a „frigiditás”?         

            A fenti levél olvastán valószínűleg mindenki számára nyilvánvaló, hogy a levélíró frigid. Ez a  szó hideget, fagyosat jelent (ahogyan a frizsider = fagyasztó). Szexuális értelemben pedig olyan  embert, aki mindig hideg marad, nem tud „tűzbe jönni”, fölizgulni.     Így van ez a levélírónál is? Igen is meg nem is. Partnerkapcsolatban kétségkívül frigid. Önkielégítéssel  azonban föl tud izgulni, és talán ki is tud elégülni. Tehát nem mindig marad „hideg”, vagyis csak  részlegesen nevezhető frigidnek. Az önkielégítések azt is mutatják, hogy tulajdonképpen kívánja a  szexet, tehát van libidója, és a szexuális képességei sem fejletlenek – csak a partnerkapcsolatban  gátlás alá kerülnek. (Hogy miért, arra még visszatérünk.)     Semmi sem indokolja, hogy a frigiditást olyan „gyűjtőfogalomnak” tartsuk, amelybe szinte minden  női szexuális zavar beletartozik (az orgazmus elmaradásától kezdve a hüvelygörcsöt jelentő  vaginizmusig). Ilyen alapon ugyanis a nők többségét frigidnek nevezhetnénk, ami durva  leegyszerűsítés, alaptalan megbélyegzés lenne.     A helyesen értelmezett frigiditás lényege, hogy az egyén semmilyen ingerléstől nem tud szexuális  izgalomba jönni – vagy azért, mert nem kívánja, idegenkedik tőle, vagy kívánná ugyan (tudatos  belátás alapján), de nem képes rá. Ez férfiakra éppúgy érvényes, mint nőkre. Tehát egy férfi is lehet  „frigid” – bár az ilyet inkább „impotens”‐nek hívják, ami nem egészen ugyanaz. Egy híres francia  szexológus, Jacques Waynberg szerint a frigiditás jellemzője az erotikus késztetések teljes vagy  részleges eltűnése, elsorvadása. Ha ez kezdettől fogva így volt, akkor primer frigiditásról  beszélhetünk, ha viszont később, a nemi élet során alakul ez ki, akkor másodlagos. Az utóbbi a  gyakoribb, mert a nemi élet sokszor kedvezőtlenül alakul (főleg a nő számára). Néhány vizsgálatban  egészen tragikus következtetésekre jutottak. Juhász Pál a ’70‐es években úgy találta, hogy „falun  férjhezmenetele után 3‐4 évvel gyakorlatilag minden nő frigiddé válik, de városban is sokkal több a  frigid nő, mint azt általában gondolják”. Saját becslésem szerint ma már biztosan jobb a helyzet. Ám  hogy mennyivel jobb, azt széles körű vizsgálati adatok hiányában ne tudjuk pontosan.     Saját (1986‐os és későbbi) vizsgálataim szerint a nők túlnyomó többsége (kb. 80%‐a) valahogy ki tud  elégülni és van is erre igénye. Ettől persze lehet, hogy a házastársát vagy az éppen adott partnerét  nem kívánja és többnyire föl sem izgul vele. Frigiditása tehát csak részleges és szelektív, vagyis csak  bizonyos partnereknél és helyzetekben jelentkezik.     Félreértés ne essék: attól, hogy időnként nem kíván az ember egy partnert, vagy általában nem  kívánja a szexet, még senki sem nevezhető frigidnek. Ez a legtermészetesebb dolog! Sőt, az sem  frigid, aki egy számára ellenszenves partnert sosem kíván, de egy másikat meg tud kívánni, s azzal föl  tud izgulni. Vagyis a szelektív frigiditás tulajdonképpen nem igazi frigiditás, inkább csak  „látszatfrigiditás”. Persze az is igaz, hogy a látszatfrigiditás könnyen igazivá válik, ha a nő mással vagy  másként sem próbál fölizgulni és kielégülni.     Általában ha túl sokáig – mondjuk évekig – tart a szex nem kívánása (bármilyen oknál fogva), akkor  mindig fönnáll a frigiddé válás veszélye.           Testi vagy lelki okai                      Ezzel már érintettem is egy lehetséges okot, amit általánosítva úgy fejezhetünk ki, hogy a  szexuális képességek gyakorlásának hiánya. Csak persze ez is sok mindenből adódhat.  

  Például testi tényezőkből. Szinte minden betegség csökkentheti vagy megszüntetheti átmenetileg a  nemi vágyat. Különösen a nőgyógyászati betegségek (vérzészavarok, petefészek‐gyulladások stb.) és  a hormonális zavarok hatnak a frigiditás irányába. A mesterségesen bevitt hormonok, például egyes  fogamzásgátló gyógyszerek is csökkenthetik a nő szexuális igényeit. De ugyanígy a nyugtatók és  altatók, a magas vérnyomás, a depresszió, a túlzott soványság és kövérség, valamint az ellenük  szedett gyógyszerek is. Hasonló a helyzet a férfiaknál, azzal a különbséggel, hogy nőgyógyászati  betegségek helyett például krónikus prosztatagyulladás, cukorbaj, alkoholizmus és hasonlók teszik  tönkre a nemi vágyat és reagálókészséget.     Az öregedéssel mindezek a testi okok gyakoribbá válnak, és a lelki okokkal együtt mindkét nemnél  megnövelik a frigidek számát. Bármely életkorban fontosabbak azonban – és számosabbak is! – a  lelki tényezők. Ami nem csoda, hiszen a libidó, a vágyakozás és ráhangolódás maga is lelki jelenség.     Nem szorul magyarázatra, hogy a súlyos lelki betegségek, elmebajok és értelmi fogyatékosságok  frigiditással járnak együtt. De – mint a bevezetőben idézett levélből láthattuk – a kevésbé súlyos lelki  zavarok: gátlások, szorongás, a különböző pszichoneurózisok közül jó néhány, vagy egyszerűen a  stresszek, a túlterheltség és fáradtság halmozódása is alaposan elveheti az ember kedvét a szextől.  Nem beszélve a szexuális visszaélésekről és erőszakos cselekményekről.     A korábban kiadott Lexikon a szerelemről a frigiditás következő lelki tényezőit sorolja fel:     a) Szexuális tájékozatlanság, ismerethiány.     b) Szexuális kulturálatlanság, önző, durva magatartás a férfi, túlzott szemérmesség a nő részéről.     c) Erkölcsi előítéletek, bűntudat, szexellenesség.     d) Félelem a szextől és várható következményeitől.     e) Érzelmi diszharmónia a kapcsolatban, konfliktusok.     f) A szexuális élet hibás begyakorlása, elkezdése.                 A felsoroltak közül a szexuális kulturálatlanság látszik döntő tényezőnek, amely az összes  többit magában foglalja. Az idézett levélíró is nyilvánvalóan felkészületlen volt a nemi életre, hiányos  ismeretei vagy nevelése folytán félt is tőle, ezért halogatta, és már az indulásnál elrontotta. A rossz  kezdetet pedig nehéz helyrehozni – különösen ha szakszerű segítség helyett csak megmosolyognak  valakit. A szexuális késztetés igen sebezhető valami!     Egy régebbi magyar szakkönyv A szexuális élet zavarai (1977) is a frigiditás lelki okait tartja  elsődlegesnek. Éspedig a pszichoanalitikus szemléletnek megfelelően mindenekelőtt a  kisgyermekkori traumákat, lelki sérüléseket. „A frigiditás egyik fontos oka lehet… az incesztkötődés  elhárítása.” Ez azt jelenti, hogy a lány, aki erősen kötődik, vonzódik az apjához vagy a bátyjához,  tizenévesen letiltja magában ennek a kötődésnek „erotikus felhangjait”, és ezzel akaratlanul minden  szexuális érdeklődést letilt. További okok: a libidó rögzülése, „fixációja” vagy „regressziója” egy  primitívebb fokon, vagy a nő félelme énjének, önkontrolljának elvesztésétől.     Tény, hogy mindenféle lelki, partnerkapcsolati vagy szexuális probléma – megoldás híján vagy  elmérgesedése esetén – elvezethet a frigiditáshoz. Ha például egy nő a körülmények vagy a 

partnerek hibájából évekig nem elégül ki, könnyen frigiddé válhat – ahogyan ez a prostituáltaknál  gyakran történni szokott.     Sok múlik azonban azon, hogyan fogadja valaki nemi vágyának és élvezőképességének csökkenését,  illetve elvesztését. Ez a hozzáállás is oka lehet a frigiditásnak!     Terápiás tapasztalataim alapján arra a megállapításra jutottam, hogy az említett szexproblémához  való viszonyulásnak három fokozata lehetséges:     1. A nő szeretne fölizgulni és kielégülni, de nem tud. Ebben szerepe lehet annak, hogy nem tudja  magát elengedni és aggályosan figyeli magát, esetleg erőltetni próbálja, vagy éppen „megjátssza” az  élvezetet. Partnerétől sem kap megfelelő segítséget, hanem inkább gúnyos megjegyzéseket. Ez a  leggyakoribb és viszonylag enyhe fokozat, nem nehezíti a megoldást.     2. A nő többé‐kevésbé belenyugszik az élvezőképtelenségbe, mert úgy gondolja, hogy ezen úgysem  lehet (vagy nem érdemes) segíteni. Ez a belenyugvás lehet ideiglenes („a körülmények  megváltozásáig”) vagy végleges, vonatkozhat a meglevő partnerre, házastársra vagy minden férfire.     3. A nő nem is akarja élvezni a szexet, mert valamilyen elvi vagy gyakorlati megfontolásból az  számára nem jelent értéket, sőt, esetleg kifejezetten károsnak képzeli azt. Ez a legsúlyosabb fokozat  – ma már szerencsére ritkaság.     Érdekes, hogy az egyik leghíresebb nyugati szexológus, Alex Comfort csak azt tartja „igazi  frigiditásnak”, ha a nő egy számára kedves partnerrel és szándéka ellenére sem tudja élvezni a  szexet. Nos, ez nézőpont kérdése.                      Következményei                      Minthogy a frigiditásnak sokféle testi és lelki oka lehet, nyilvánvalóan a következmények is  sokfélék. Leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy a következmények mindig tragikusak. Hiszen mint  minden, ez is relatív.     Tény, hogy az okok kölcsönhatásban vannak és egymást erősítik. (A folyamat tehát „eszkalálódásra”  hajlamos.) Ez ugyan nem föltétlenül borítja föl az egyén lelki egyensúlyát és testi egészségét, de  általában kedvezőtlen hatású, különösen a leggyakrabban előforduló első fokozatban.     Egyetérthetünk a már említett szerelmi lexikon megállapításával, mely szerint „a frigiditás könnyen  vezethet a női önértékelés zavarához, amely tovább mélyíti a problémát. A nők egy része a frigiditást  ismétlődő kudarcnak éli meg, s az ettől való félelemmel terhelve kezd meg minden szexuális  együttlétet.” Amitől természetesen még kevésbé tudja élvezni. Ez pedig rontja az általános  közérzetet, növeli a belső feszültséget, ingerlékennyé és idegessé teszi a nőt. Ami aztán a  párkapcsolatára és az egész életvezetésére negatívan hat.     De mi van, ha a nő kiegyezik a frigiditással: elkönyveli mint változhatatlant és belenyugszik?     Ez mutatja a helyzet relativitását. A frigiditás elfogadása ugyanis nem teszi lehetetlenné a nő nemi  életét (legfeljebb örömtelenné teszi azt), sőt, az anyává válást sem!  

  Más kérdés, hogy lehet‐e jó anya egy frigid nő. Ennek vizsgálata túl messzire vezetne témánktól, így  csak annyit jegyzek meg, hogy bizonyos feltételek esetén (például ha egyedül neveli gyermekét stb.)  nem zárható ez ki, de általában nehezebben felel meg a szülőség követelményeinek, mint a nem  frigid nő.     Kétségtelenül vannak viszonylag kiegyensúlyozottan élő frigid nők, akik lemondtak a nemi élet  örömeiről és a szex helyett másfajta kielégülésekre, gazdasági, társadalmi vagy művészi sikerekre  törekszenek. Rájuk legföljebb azt mondhatjuk: talán nem is tudják, mit veszítettek…                     Mit tehet a nő?                      Válaszként legszívesebben azt felelném: nagyon sokat – de csak akkor, ha valóban meg akar  szabadulni frigiditásától.     S itt az igazi probléma! Sok nő, mire észbe kapna, már jóformán leszokott a szexről vagy annak  élvezetéről. Nem hiányzik neki, legalábbis nem annyira, hogy emiatt vállalja a megoldás keresésének  bonyodalmait. Mellesleg a szexuális kulturáltság hiányában fogalma sincs arról, hogyan lehetne  változtatni a helyzeten. Utánanézhetne ugyan, de még partnerével is szégyell erről beszélni, s a  tájékozódás helyett inkább munkába menekül vagy igyekszik minél ritkábban és minél gyorsabban  letudni a „házastársi kötelességét”.     Ebből következően a legfőbb dolog, amit egy nő tehet, hogy megpróbálja komolyan venni saját  frigiditását mint megoldandó problémát. Nem előírás, hogy feltétlenül szabadulni akarjon tőle, de  nézzen szembe vele, s döntse el, hogy mit akar – és miért!     A döntésnek alapjában két lehetősége van: vagy vállalja saját frigiditását – vagy nem! Sok minden  befolyásolhatja, motiválhatja a nőt bármelyik döntésre, de erre itt nem térhetünk ki. Szerencsére a  jelek szerint a nők többsége (mármint az érintett nőké) nem vállalja a szexuális hidegséget és  igyekszik megszabadulni attól. Legtöbbjük már eddig is sokféle módon próbálkozott ezzel.     Kérdés azonban, hogy az eddigi próbálkozások mennyire voltak megalapozottak és helyes irányúak?     Épp ezért a megoldás első lépése egy önvizsgálat lehet: az élvezetképtelenséggel kapcsolatos eddigi  beállítottság és viselkedés mérlegelése, felülbírálata. Többek közt ilyen kérdésekre ajánlatos őszintén  válaszolni:     –        Mit tettem eddig a szexuális reagálóképesség megtanulása (vagy visszanyerése) érdekében?     –        Megbeszéltem‐e partneremmel nyíltan és részletesen ezt a problémát? Nem próbáltam‐e őt  megtéveszteni?     – Nem próbáltam‐e erőltetni vagy passzívan csak a partnertől várni a szexuális örömöket?     A megítélés során abból kellene kiindulni, hogy a szex élvezetéért és a kielégülésért mindenki maga  felelős! Könnyű a partnert vagy a körülményeket okolni mindenért, ezzel azonban nem megyünk 

semmire. Ugyanígy értelmetlen valami „csodára”, például egy csodálatos álomlovagra, mennybe  röpítő szerelemre várni vagy az időre bízni, hogy „majd előbb‐utóbb…”     A szexuális reagálókészség a nőknél nem jön magától egy bizonyos életkorban (mint a férfiaknál),  nekik ezt meg kell tanulniuk – vagy újra kell tanulniuk, ha már megvolt, de elvesztették. Elkezdődhet  tehát egy könnyű tanulási folyamat, amely sohasem hoz azonnali eredményt, hanem csak kitartó  gyakorlás után gyümölcsözik.     Comfort szerint egyetlen technika érdemes a kipróbálásra: a kitartó és fokozatosan haladó  kísérletezés a szexuális örömszerzéssel – vagyis az önkielégítés magtanulása!     Minthogy erről már írtam (lásd: A női orgazmuskészség fejlesztése), most csak kiegészítem az ott  leírtakat. Éspedig azzal a 9 fokozatból álló tanulási programmal, amit két amerikai szexológus (Lobitz  és LoPiccolo) dolgozott ki frigid nők számára. Mindegyik fokozatot addig kell gyakorolni, amíg jól  nem megy:     1. lépés: Fürdés közben az egész test és a nemi szerv „átvizsgálása”, aztán hüvelyizomgyakorlat egy  ujj bevezetésével.     2. lépés: Meztelenül az ágyon fekve, tükör segítségével tanulmányozni és kitapogatni a nemi szervet,  nem törekedve szexuális izgalom kiváltására.     3. lépés: Hasonló helyzetben kipróbálni, hogy minek az érintése vagy simogatása vált ki kellemes  érzést.     4. lépés: Az így megtalált testrészek ingerlése kézzel.     5. lépés: A kézzel ingerlés változatos és hosszabban tartó gyakorlása, lehetőleg az orgazmus  bekövetkeztéig.     6. lépés: Vibrátor alkalmazása, ha a kézzel ingerlés nem vezetett orgazmushoz.     7. lépés: A partner (férj) figyelje meg, hogyan maszturbál a nő.     8. lépés: A partner a látottaknak megfelelően ingerelje a nőt (az pedig irányítsa ezt az ingerlést).     9. lépés: A partner a közösülés során is ingerelje kézzel (vagy vibrátorral) a nőt, egészen az  orgazmusig.    Ez a tanulási program jó esetben is 2‐3 hétig tart, de hónapokat is igénybe vehet. Lényege magától  értetődően a csikló és a hüvelybemenet ingerlése, de ez kiegészíthető az ún. „G‐zóna” ingerlésével  is. (Erről lásd a korábbi „Lehet‐e magömlése a nőnek?” című fejezetet.)     A program „egyéni tanulást” javasol, amibe a partner csak a vége felé kapcsolódik be. Ám ez  történhet másként is!                      Mit tehet a férfi?       

  Egy megértő és kulturált férfipartner igen sokat segíthet a nőnek frigiditása leküzdésében.     Mindenekelőtt azzal, hogy a szokásos nemi életet, a közösülést nem igényli tőle, hiszen a nő ezt nem  tudná élvezni, s ezzel csak frigiditása erősödne! Ez nem jelenti azt, hogy a szex minden formáját ki  kell kapcsolni, a „könnyű petting” olyan gesztusai, mint a simogatás, ölelkezés, csókolgatás és  hasonlók megmaradhatnak, de komolyabb szexre és kielégülésre törekvés nélkül. (Az utóbbiról tehát  a férfinak egyelőre másként, például önkielégítéssel kell gondoskodnia.)     Csak így lehet elérni, hogy a frigid nőben háttérbe szoruljon a valahogy kialakult rossz beidegzés: a  szex során érzett intenzív szorongás. A férfinak biztosítania kell a nőt, hogy egyhamar nem kerül sor  szexre, tehát nincs mitől félnie. Ez teszi lehetővé, hogy megnyugodjon, lazítani tudjon, ami  alapfeltétele a jó szexuális reagálásnak.     Így megkezdődhet a szex újratanulása. Ennek egyik lehetőségét – az önkielégítés megtanulását –  már láttuk. A másik lehetőség az együttes tanulás, amely nagyjából ugyanazon fokozatok szerint  halad, mint az önkielégítés tanulása. Csak éppen kezdettől fogva a férfi részvételével.     Itt azonban egy új mozzanat is bekapcsolódik, éspedig a masszírozás. A nemi szervet kikerülő  érintések és simogatások után a férfi kezdje masszírozni a nő nyakát és hátgerincét, a nő pedig  irányítsa ezt, és jelezze, mi az, ami jólesik neki. A masszírozás ne szexuális izgalmat, hanem csupán  kellemes testi érzéseket akarjon kiváltani, s azt célozza, hogy a nő teljesen elengedetten tudja  élvezni a masszírozás örömeit.     A masszírozás élvezete ugyanis mintegy „hidat” jelent a szexuális élvezethez: aki képes élvezni a  masszírozást, az a szexuális ingerlést is könnyebben élvezi. Mindkettő testi – pontosabban érzéki –  öröm, s nehéz határvonalat húzni közéjük. A masszírozás pedig általában nem jár szorongással.  (Hasonló funkciót tölthet be a női test beolajozása vagy testápoló krémekkel való bedörzsölése.)     Ha a masszírozást már tudja élvezni a nő, úgy áttérhetnek a simogatásra, amely fokozatosan a fő  erogén zónákra is kiterjedhet: elsősorban a mellekre, a hasra és a combokra, majd a nemi szerv  környékére. Itt sem kell elvárni a szexuális izgalmat vagy éppen a kielégülést, hanem csupán azt,  hogy a könnyed érintés, lágy simogatás kellemes legyen a nőnek. Ilyenkor szokott bekövetkezni  észrevétlenül egy fordulat a szexuális élvezet irányába: a nő egyre jobban élvezi és igényli teste  bizonyos részeinek (nem föltétlenül a nemi szervnek) a simogatását.     Kritikus pont az ilyen élvezet szexuális jellegének tudatosodása. Könnyen előfordulhat, hogy a nő  ettől kicsit megijed, s így a keletkező szexuális izgalom rögtön visszaesik. Ha a férfi ezt észreveszi,  rögtön hagyja abba a simogatást, s egy kis szünet után kezdje azt máshol. A szünet során legjobb  mindjárt megbeszélni a visszaesés okait, és megnyugtató szavakkal lazításra biztatni a nőt.     Ha viszont a nő belejön a simogatás élvezésébe, s egyértelmű visszajelzésekkel irányítja a férfit,  akkor érdemes a simogatást mindaddig folytatni, amíg a kialakult szexuális izgalom vissza nem esik  vagy a kielégülés folytán meg nem szűnik. (Az ingerlést, mint láttuk, lehet vibrátorral is kombinálni.)  Az első ilyen „pettingorgazmus” bekövetkezte azonban semmiképpen sem indokolja az áttérést a  közösülésekre. Előbb meg kell erősíteni a nő orgazmuskészségét a petting különböző formáinak  gyakorlásával – az ún. „G”‐folt ingerlését is beleértve.                      Szaksegítség: egyénileg vagy csoportosan  

                   Szép lenne, ha a nő egyedül vagy partnere segítségével könnyen meg tudna szabadulni  szexuális élvezőképtelenségétől, frigiditásától (illetve anorgazmiájától). Ez sajnos nem mindig – sőt,  valószínűleg ritkán – van így. Az esetek többségében szükség lenne szaksegítségre.     A baj csak az, hogy egyrészt a nők (s persze partnereik is) idegenkednek a szaksegítség  igénybevételétől; másrészt hazánkban az ismert okok miatt igen nehéz megfelelő szaksegítséget  találni. Nőgyógyászhoz vagy más szakorvoshoz általában hiába fordulnak, mert szexuálterápiás  szakképzést nálunk nem kapnak az orvosok (de a pszichológusok sem), csak igen keveseknek volt  részük irányított, egyéni továbbképzésben, s ők is csak mellékmunkaként foglalkoznak ilyesmivel.     A szaksegítségről írottak ezért inkább csak tájékoztatásul szolgálnak, hogy ha mégis találkoznak ilyen  lehetőséggel, vagy keresni akarnak ilyet, ekkor nagyjából tudják, mire számíthatnak. A  szaksegítségnek ugyanis többféle formája és irányzata van.     A kórházi kezelés lehetősége frigiditás esetében náluk majdnem kizárt. Ezzel legföljebb más  betegségek kapcsán foglalkoznak az orvosok, például ha valaki nőgyógyászati bajából eredően frigid  stb. Sem a kórházakban, sem a járóbeteg‐rendeléseken nincs szexuálterápiás részleg, s ilyen  magánrendelés is csak nagyon elvétve akad (az sem feltétlenül szakszerű). A pszichoterápiával  foglalkozók (pszichiáterek és pszichológusok) ugyan általában nem zárkóznak el az ilyen zavarok  kezelése elől, s fölkészültségüknek megfelelően próbálnak meg segíteni.     A fölkészültség pedig főleg két fő irányzatot követhet. A pszichoanalitikus vagy mélylélektani irányzat  Freud, Jung és követőik tanaiból indul ki, s a tudattalan lelki tartalmak tudatosításával (álmok  elemzése stb.) próbál eredményt elérni. Az ilyen terápia elég hosszadalmas, néha évekig tart, s nem  elég célravezető.     A másik fő irányzat a tanuláselméletből indul ki, s a rossz szokások kikapcsolásával, a helyes  viselkedés gyakoroltatásával próbálja a szexuális reagálókészséget fejleszteni. Ezt hívják  viselkedésterápiának. Minden jel szerint nagyobb és gyorsabb sikereket könyvelhet el, mint a másik  irányzat. Fő képviselői a szexuálterápiában W. Mas‐ ters és V. Johnson amerikai szexológusok, akik  kutatásaikkal valóban tudományos alapokra helyezték a gyógyításnak ezt az ágát. Ők dolgozták ki  például az ún. „érzéki fókusz” gyakorlatokat. Abból indultak ki, hogy a szexuális zavarok mindig  valamilyen partnerkapcsolatban jelentkeznek, ennek a kapcsolatnak a zavarai, tehát kezelésükbe is  mindkét partnert be kell vonni. A párterápia első lépése a szorongástól és a teljesítménykényszertől  való megszabadulást célozza.     A szokásos nemi élet helyett a partnerek külön‐külön foglalkoznak egymással, nagyjából az  előzőekben ismertetett fokozatoknak megfelelően. (Masszírozás, irányított simogatás stb.) A pár két  hetet tölt el intézményükben, s ezalatt megfelelő kivizsgálás után naponta megbeszélik a gyakorlási  feladatokat (mégpedig négyesben: a pácienspár és a terapeutapáros).     A kétheti kikapcsolódás általában jót tesz a pároknak: bőven van idejük egymással foglalkozni,  összehangolódni. Ugyanezt a módszert természetesen „ambulanter”, vagyis a napi munkájuk mellett  rendszeresen bejáró páciensekkel is lehet alkalmazni. (Tapasztalatom szerint elegendő lehet a  hetenkénti vagy kéthetenkénti bejárás, megbeszélés.)     Masters és Johnson szexuálterápiás módszere az utóbbi évtizedekben világszerte elterjedt, s már  továbbfejlesztői is vannak. Ilyen például H. S. Kaplan amerikai szexológusnő, aki a viselkedésterápiát 

a mélylélektannal ötvözi, vagy L. Barbach, aki csoportterápiát dolgozott ki a frigid (és anorgasztikus,  vagyis kielégülni képtelen) nők számára. Ezt előnyei nálunk is követésre méltóvá teszik.     Ilyen előny például az, hogy 6‐8 nőt lehet egyszerre kezelni, ami időbeli és pénzbeli megtakarítást  jelent; ki lehet használni a csoporthatásokat, de a gyakorlási feladatok mégis egyénre szabottak stb.  A csoportterápia tíz ülésből – hetenkénti, kétórás ülésekből – áll. Ezenkívül minden résztvevőnek  otthon naponta egy órát kell gyakorolnia – nagyjából az ismertetett fokozatoknak megfelelően, s az  ilyen „házi feladatok” tapasztalatait minden csoportülésen megbeszélik.     Barbach módszere abban különbözik Mastersétől és Johnsonétól, hogy ő nem a párokat, illetve a  párkapcsolatot kezeli, hanem a nő önálló orgazmuskészségének kialakítására koncentrál. A század  leghíresebb szexológusának, A. C. Kinseynek abból a megállapításából indul ki, miszerint azok a nők,  akik önkielégítéssel ki tudnak elégülni, partnerrel is – szinte kivétel nélkül – képesek erre.     A módszer lényege: olyan kis viselkedésbeli változások gyakorlása, amelyek fokozatosan képessé  teszik a nőt arra, hogy saját testének ingerlésével örömöt szerezzen magának, s végül hasonló  ingerlést és örömet várjon partnerétól. Tehát megtanulja irányítani előbb önmagát, aztán partnerét  is a szex során. A csoportmunkában vagy azzal párhuzamosan természetesen a nők egyéni és  kapcsolati problémáival, gátlásaival is foglalkoznak.     Érdekes, hogy Barbach csoportja „preorgazmikus csoportnak” nevezte magát, vagyis az orgazmust  még el nem értek csoportjának. Következésképpen nemcsak a kifejezetten frigidek, tehát a fölizgulni  is képtelenek vettek benne részt, hanem mindazok, akiknek a kielégülés hiányzott. Véleményem  szerint semmi akadálya, hogy hazánkban is induljanak ilyen csoportok.                    23.    Távol‐keleti szex‐kultúrák         Ugye ismerős, ha azt írom: jóga? Hiszen a hindu egészségkultúrának valamelyik irányzatáról –  például a hatha‐jógáról – már mindenki hallott. Erről magyarul is több könyv megjelent, s ma már  nálunk is egyre többen gyakorolják. Ennek magyarázata, hogy korunkban kezdjük felfedezni a távol‐ keleti kultúrákat, a több ezer éves, ősi bölcsességet. S rájövünk, hogy abban sok minden ma is  hasznosítható.     De maradjunk most a szexnél. Nyújt‐e valami hasznosíthatót ezen a téren is a távol‐keleti  bölcsesség?     Ha azt írom: Káma‐Szútra – mindenki tudja, hogy a szeretkezés hindu „tankönyvéről” van szó,  amelyet időszámításunk első évezredében írtak, összegyűjtvén a több ezer éves hagyományokat. Azt  is sokan tudják, hogy jó ezer évvel később egy hindu megírta az Anangaranga (A szerelmi játékok  istenének színpada) című könyvet. S akkoriban készült mindezek arab változata is, az Illatos kert,  amely szintén „hasznos és megszívlelendő tanácsokat” ad férfiaknak és nőknek.    

Az utóbbi évtizedekben mindhárom megjelent magyarul is. Tehát aki akarta, elolvashatta. Más  kérdés, hogy mire ment vele, hiszen ezek az ősi „felvilágosító” könyvek nem tudományos, hanem  pusztán tapasztalati alapon, egy primitívebb társadalom emberének íródtak. Ma már sok tanácsuk  nevetségesnek tűnik. Ezért ezekkel nem is kívánom terhelni az olvasót.     Nyilván alaposan meg kell szűrni mindent, ami ősi: kritikusan, mai szemmel válogatnunk kell, hogy  eljussunk az időálló gondolatokig. Nálunk ez épphogy csak megkezdődött a keleti kultúrák  viszonylatában. A jógáról, az akupunktúráról és néhány más dologról jelentek már meg korszerűen  elemző könyvek, tanulmányok. Ám a szexkultúra eddig valahogy kimaradt a sorból, nincsenek ezzel  foglalkozó szakembereink.     Szerencsére más országokban – főleg Nyugaton – egy kicsit más a helyzet. A szexológia tudománya  ott foglalkozik ezzel a kérdéssel. Érdekes, hogy a hindu mellett főleg a kínai és a japán szexkultúrával  foglalkoznak – talán mert ez utóbbiakban több tanulság rejlik számunkra.                      A szeretkezés taója                      Minden művelt ember hallott már a nagy keleti világvallásokról, a buddhizmusról, a  konfucianizmusról és a taoizmusról. A szeretkezés szempontjából ez utóbbi látszik a  legfontosabbnak, mivel tanításának alapját a jang és a jin, vagyis a férfias és nőies ellentéte és  egysége képezi.     A kínai taoista orvosok mát jó kétezer évvel ezelőtt sokat írtak a harmonikus szexről mint az egészség  fő feltételéről. Valószínűleg ők írták az első szexuális felvilágosító könyveket, amelyekben képekkel is  illusztrálták az ajánlott szeretkezési módszereket. Ezek az ősi „szexképeskönyvek” persze csak a  gazdagok számára voltak hozzáférhetőek, de szemléletük valahogy a nép közé is kiszivárgott.     Egy holland tudós, R. H. van Gulik „Nemi élet az ősi Kínában”című könyvében azt írja, hogy ebben a  társadalomban nem nyomták el a szexet, így a nemi élet egészségesen kibontakozhatott. A  szeretkezéssel kapcsolatos ősi taoista elgondolások meglepően modernnek tűnnek, bár több  szempontból ellentétesek a Nyugaton elterjedt szexuális szokásokkal (melyek a nyugati szexológia  szerint is elavultak).     A jelek szerint kicsit hasonló a helyzet, mint az akupunktúra (a tűszúrásos gyógymód) esetében, amit  nálunk sokáig elvetettek, de mostanában már kezdik megismerni és alkalmazni.     Tény, hogy a tan alapvető elvei – például a magömlés szabályozása, a nő kielégülésének jelentősége,  s hogy a férfi orgazmusa és magömlése nem föltétlenül esik egybe – fontos szerepet kaptak nemcsak  az újabb szexológiai kutatásokban, hanem a feminista mozgalmakban is. Az egyik legnagyobb  pszichoanalitikus irányzat megalapítója, C. G. Jung nagy figyelmet szentelt a taoizmusnak és más  távol‐ keleti filozófiáknak, s elismerte, hogy gyógyító eljárásai hasonlítanak a kínai, taoista  módszerekre.     Ezek a módszerek évezredek során kristályosodtak ki. Első, leírt megfogalmazásuk kb. az  időszámításunk előtti hatodik századból származik, s Lao Ce „Tao Te King” című könyvében  olvasható. Eszerint a tao a világegyetem ősenergiája, amiből bennünk, emberekben is van, csak meg 

kell tanulnunk bánni vele. Ez bennünk a „belső elixír”, az egészséges, hosszú élet titka. A  szeretkezésben is a tao, az ősenergia nyilvánul meg – de nem mindegy: hogyan!     A taóban a jin és a jang ellentétei egyesülnek, s ugyanez történik a férfi és nő egyesülésében, a  szeretkezésben. Ez az egyesülés: bekapcsolódás az ősenergia áramkörébe, ami akkor jó, ha nem  kisülésszerűen történik, hanem fokozatosan ráhangolódással, gyakran és tartósan. A kisülés itt a  viszonylag gyors magömlést jelenti (ami persze lehetetlenné teszi az aktus folytatását).     Gyakori és tartós nemi egyesülés viszont csak akkor történhet, ha egyrészt a férfi képes a magömlés  tetszés szerinti késleltetésére, másrészt arra, hogy magömlés nélkül is tudjon szeretkezni. Ez  emlékeztetheti az olvasót arra a – freudizmushoz kapcsolódó – felfogásra, miszerint a szexuális  energiával takarékoskodni kell, mert mennyisége egyszer s mindenkorra adott, nem pótolható, s ez a  forrása minden tevékenységünknek. (Lásd: a libidó szublimálásának elmélete.) A tévedés abban áll,  hogy a szexuális energiát azonosították az ondóval, amit a nemi mirigyek termelnek, így a magömlést  pótolhatatlan energiaveszteségnek tartották. S minthogy a nemi élet lényegének, csúcspontjának  éppen a magömlést tartották, megoldást csak a nemi élettől való tartózkodás jelenthetett.     A szeretkezés taója viszont épp az ellenkezőjére biztat. Csak éppen különválasztja a szeretkezést a  magömléstől, s azt a lehetetlennek látszó követelményt fogalmazza meg, hogy     „szeretkezz sokszor és sokáig, de ritkán legyen magömlésed”.     Igen ám, de ki képes erre és hogyan? Egy mai férfi biztosan megrökönyödve olvasná Szun Szu‐mo  kínai orvos 1300 évvel ezelőtt megfogalmazott tanácsát: „Szeretkezz százszor – magömlés nélkül!”                      A magömlés (illetve az orgazmus)  kontrollja                      Mindjárt az első kérdés, ami fölmerül, hogy miért kell sokat szeretkezni. Ettől azonban  elválaszthatatlan az a másik, hogy mi a lényege a szeretkezésnek – ha egyszer nem a magömlésben  „megtestesülő” szexuális kielégülés.     A szeretkezés taója szerint a magömlésen kívül sok egyéb élvezet is van a szeretkezésben, amelyekre  érdemes odafigyelni, de amelyeknek a magömlés véget vet. A testi gyengédség milliónyi fajtájáról  van szó, nagyjából arról, amit szexológiai szakkifejezéssel pettingnek nevezünk. Azzal a különbséggel,  hogy a közösülés is ide tartozik, a magömlés kivételével.     A szeretkezés lényege ugyanis nem a magömlés, hanem a testi és lelki egyesülés öröme, ami egészen  az orgazmusig, vagyis a kielégülés érzéséig terjedhet – magömlés nélkül is! Ennek lehetőségével már  a férfiak többszörös orgazmusáról szóló részben is foglalkoztunk. (Akkor „miniorgazmusnak”  neveztük.) A taoisták azonban nemcsak a magömlést, hanem az orgazmust sem tartják középponti  jelentőségűnek. Szerintük a férfi számára – éppúgy, mint a nő számára – a szeretkezés minden  mozzanata nagyon élvezetes lehet, s ha elég soká tart, kielégülést eredményezhet akkor is, ha nem  „tetézi be” magömlés!     Ez a gondolat ma már nem idegen a nyugati gondolkozástól sem. Újabb kutatásokból tudjuk, hogy a  testi érintkezés (simogatás, ölelés stb.) szükséglete alapvető emberi szükséglet, amelynek  kielégítetlensége komoly problémákat, sőt, betegségeket okozhat. Aki megkapja a kívánt 

mennyiségű testi gyengédséget a számára megfelelő személytől, az kielégültebbnek érezheti magát,  mint a két perc alatt magömlést elérő férfi (akit a nyugati irodalomban valahogy így jellemeznek:  „…egy, kettő… Kösz!… Viszlát!”)     Valamilyen testi gyengédségre naponta szükségünk van, ezért ajánlatos gyakran kedveskedni. Csak  éppen a magömlést ajánlatos mellőzni a taoisták szerint. No, nem mindig, de a testi gyengédségek,  szeretkezések többségében. Az időnkénti magömlések mennyisége, előfordulási aránya az életkortól  is függ. Fiataloknál akár minden második‐harmadik szeretkezés is járhat magömléssel, később  viszont ez jelentősen ritkulhat.     Persze a magömlés mellőzése nem jön magától, ezt meg kell tanulni. (Mi itt Nyugaton eddig csak a  magömlés késleltetésének megtanulását szorgalmaztuk.) Fiataloknak és kezdőknek ez nem könnyű,  számolni kell a kezdeti kudarcokkal. Nekik Vu Hszien kínai taoista a következőket ajánlja:     A kezdő ügyeljen ama, hogy ne legyen túl szenvedélyes. Ennek érdekében lehetőleg olyan nővel  kezdje a nemi életet, aki nem túlzottan vonzó és már nem szűz, mert így kevésbé fogja „elveszíteni a  fejét”. Szokja meg az egészen lassú, finom behatolást és – szükség esetén – a gyors, határozott  „kivonulást” (vagyis a hímvessző kirántását). Ami a közösülő mozgásokat illeti eleinte a „három  sekély és egy mélyebb” lökést gyakorolja. Ha úgy érzi, hogy már elég közel került a magömléshez,  azonnal álljon le a mozgással, s félig húzza ki a hímvesszőt a hüvelyből (úgy, hogy csak a makk  maradjon benne). Így várja meg, amíg lecsillapodik, aztán folytassa.     A kínai szakember ezt a „zsilipelés módszerének” nevezi, s még azt is hozzáteszi, hogy a leálláskor  ajánlatos néhány mélyet sóhajtani, továbbá a végbélnyílás záróizmait összeszorítani. Ezek is  hozzájárulnak a lecsillapodáshoz. Fontos azonban, hogy mindez idejében történjen. A modern  szexológia ezt úgy fogalmazza, hogy az „elkerülhetetlenségi szakasz” beállta előtt – vagyis ne a  magömlés előtti utolsó 2‐3 másodpercben, amikor a reflex már beindult, s nem állítható le.     Amiből következik, hogy jobb előbb leállni, mint túl későn. A leállás idejét a taoisták nem határozzák  meg, talán mert ez is a körülményektől és az egyéntől függ. (Mai szexológusok legalább fél percet  javasolnak.) Mindenesetre a közösülés során akárhányszor le lehet állni egy kis időre. A  mozdulatlanság fél perce alatt a merevedés nem szűnik meg, legfeljebb egy egész keveset lanyhul,  ám a folytatódó mozgások során újra erősödik. Tapasztalat szerint a gyakorlás folytán egyre  kevesebbszer kell fél percre leállni: ritkább és 5‐10 másodperces leállások is elegendőek, s a  közösülés akár félóránál is tovább tarthat.     Van azonban más taoista módszere is a magömlés megelőzésének. J. Csang, egy mai taoista szerző a  szeretkezés taójáról szóló könyvében beszámol egy olyan ősi módszerről, ami egy kicsit hasonlít a  modern szexológusok (Masters, Johnson) által ajánlott „elszorításos módszer”‐hez. Ez utóbbiról már  volt szó ebben a könyvben, talán emlékszik rá az olvasó. Lényege az, hogy amikor a férfi érzi és jelzi  közeledését a magömléshez, a rajta lovagló ülésben elhelyezkedő nő fölemelkedik és egyik kezének  ujjaival elszorítja a hímvesszőt, közvetlenül a makk alatt 3‐4 másodpercig, majd kis szünet után  folytatható a közösülés.     Csang és a taoisták egyszerűbb módszert ajánlanak, amely szinte minden testhelyzetben  alkalmazható, s nem igényli a nő közreműködését. Éspedig a következőképpen:     Amikor a férfi úgy érzi, már‐már közeledik a magömléshez, bal kezével lenyúl saját nemi szervéhez,  pontosabban szólva kitapintja a hímvessző tövét a herezacskó és a végbélnyílás között és mutató‐ és  középső ujjával 3‐4 másodpercig nyomást gyakorol erre a területre, miközben mélyet sóhajt. Ezzel 

persze együtt jár a közösülő mozgás néhány másodperces leállítása, ami egyáltalán nem feltűnő,  ahhoz azonban elegendő, hogy a magömlési ingert megszüntesse.     A szexológia mai állása szerint ezt a módszert nincs okunk kifogásolni. Kísérletileg ugyan még nincs  kipróbálva, de elképzelhető, hogy sok esetben főleg a közösülésben már gyakorlottabb férfiaknál  beválik. S kétségkívül vannak előnyei: a közösülést nem kell egy percre sem megszakítani stb. A  partner esetleg észre sem veszi az egészet, tehát nem okoz megbeszélendő problémát (ami – főleg  egy viszonylag új kapcsolat esetén – sok férfinak kínos lehet).     Ha pedig az orgazmust és a  magömlést tetszés szerint késleltetni vagy mellőzni tudjuk,  megnövekszik annak lehetősége, hogy figyelmünket a szeretkezés egyéb örömeire fordítsuk. S nem  utolsó sorban annak is, hogy gyakrabban szeretkezzünk.                      Szeretkezési mozdulatok és testhelyzetek          A magömlés kontrolljával szorosan összefügg a taoizmus tanítása magáról a közösülésről. Egy 7.  századbeli kínai orvos, Tung Hszüan‐ce külön könyvet írt erről, amelyben 7 fejezet csak a közösülő  mozgásokkal foglalkozik. Ebben megkülönbözteti az ilyen mozgások típusait: a hímvessző a  hüvelyben mozoghat jobbra és balra, föl és le, ki és be, lassan és gyorsan – és így tovább. A lényeg  azonban inkább az, hogy a közösülés annyi ideig tartson, amennyi a nő kielégüléséhez szükséges.     A Távol‐Kelet ősi könyveiben erről azt olvashatjuk, hogy a nő igazi kielégüléséhez „ezer szeretkező  mozdulat” szükséges. Ez számunkra szinte teljesíthetetlen követelménynek tűnhet, ha  meggondoljuk, hogy nálunk a férfiak jelentős része már néhány – mondjuk egy tucat – lökés után  magömléshez jut a közösülésben. De valószínűleg még a rutinosabb szeretkezők sem bírják tovább  50‐ 100 lökésnél. Ezért van az, hogy a közösülések ritkán tartanak tovább 4‐5 percnél.     Pedig, ha a szeretkezés legalább csak fél óráig tartana, s több apró szünetet figyelembe véve átlag  két másodpercenként történne egy farmozdulat, akkor már ott vagyunk az ezernél! S ez a ritmus  még gyorsnak sem nevezhető. Tehát nem is olyan lehetetlen az ősi taoista javaslat – csak éppen a  magömlés késleltetését kell megtanulni hozzá.     Egyébként éppen itt mutatkozik meg a különbség a taoista szeretkezés és a hindu „karezza” között:  az utóbbi mozdulatlan és tartós összefonódást igényel a szeretkezésben. Csak abban hasonlítanak,  hogy a magömlést mindegyik kerülendőnek tartja. (A karezza talán még inkább, mint a tao.)     Egy nyugati emberben természetesen különböző aggályok és kifogások merülnek fel nemcsak a  karezzával, hanem a taoista közösüléssel kapcsolatban is. Sokan fárasztónak gondolják a félórás,  csaknem szünet nélküli mozgást, mégpedig nemcsak a férfira, hanem a nőre nézve is. Szerintük ezek  a mozdulatok egy idő múlva gépiessé és unalmassá válnak.     A taoisták szerint ez a veszély elkerülhető, ha megtanuljuk a mozgások és testhelyzetek  változtatását! (Feltéve természetesen, hogy a partnerek kedvelik egymást és kölcsönösen  alkalmazkodnak.)     Egyrészt a tao nem írja elő az állandó mozgást, hiszen tetszés szerint lehet szüneteket tartani.  Másrészt a mozgás jellegét sokféleképpen lehet változtatni; mint láttuk, igen sokféle típusuk 

különböztethető meg. Azt is láttuk, hogy kezdőknek a „három sekély és egy mélyebb” lökésből álló  sorozatokat javasolják. A sekély itt azt jelenti, hogy a hímvessző csak a hüvely külső (alsó) felében  mozog mielőtt mélyebbre hatolna. Nem kezdők esetén az „öt sekély, egy mély”, sőt, a „kilenc sekély,  egy mély” mozdulatok sorozata is javasolt. A taoisták főleg ez utóbbit tartják előnyösnek.     Konkrét indoklást erről nem találunk az ősi irodalomban. Mai szemmel nézve érdemes  meggondolnunk a következőket:     Az ún. „G‐zóna” – amelynek jelentőségét már ismerjük – épp a hüvely közepe táján (a hüvely elülső  falán) helyezkedik el, ingerlése tehát leginkább az ilyen „sekély” közösülő mozgás révén biztosítható.  Másrészt ezek az apró, néhány centis mozdulatok a magömlés elkerülését is sokkal inkább lehetővé  teszik. Tehát valóban nem mindegy, hogyan mozog az ember közösülés közben.     Ehhez jön még a testhelyzetek változtatása, amivel szintén sokat foglalkoztak az ősi taoisták. Az  említett Tung Hszüan‐ce négy alapvető testhelyzetet és ezek 26 változatát különböztette meg. A  jógik ennél sokkal több változatot ismernek (bár ezek is ugyanazt a néhány alaphelyzetet variálják). A  variációkra itt nincs hely kitérni. Az alaphelyzetek:     1. Amikor a férfi van felül.     2. Amikor a nő van felül.     3. Amikor oldalt fekszenek egymással szemben.     4. Amikor a férfi hátulról hatol a hüvelybe.     Mindegyiknek jó néhány változata van és minden pár kikeresheti a neki leginkább megfelelőt. Persze  a taoisták szerint sem kell ragaszkodni egyetlen vagy néhány testhelyzethez, még akkor sem, ha az  beválni látszik. J. Csang az állandó kísérletezés jelentőségét hangsúlyozza. S azt, hogy „menet  közben” is át lehet térni egyik testhelyzetről a másikra. Például a Nyugaton hagyományos „férfi felül”  pozícióból a közösülés megszakítása nélkül át lehet térni oldalt fekvő (egymással szembeni)  helyzetbe, onnét pedig a „nő felül” helyzetbe – éspedig úgy, hogy a férfi magára húzza a nőt.     Ez utóbbi testhelyzetet a taoisták előnyben részesítik. Csang szerint azért, mert a nő így aktívabb  lehet, s kiválaszthatja a számára legelőnyösebb mozdulatokat. Egy mai szexológus ezt két dologgal  egészíthetné ki. Az egyik, hogy ebben a testhelyzetben (amikor a nő lovagló ülésben ül a férfin) a „G‐ folt” sokkal inkább ingerelhető, mert a hímvessző olyan szögben hatol a hüvelybe… A másik, hogy a  férfiak általában éppen ebben a testhelyzetben tudják legkönnyebben késleltetni magömlésüket.                      A keleti „erotikus csókok”                      Sokáig azt hitték Nyugaton, hogy a kínaiak és a japánok nem csókolóznak. Ebből azonban csak  annyi igaz, hogy náluk valóban nem szokás találkozáskor puszizkodni. Az erotikus csókok jelentőségét  természetesen ismerik, s a szeretkezés taójával foglalkozó régi könyvekben is írnak erről.     Az „erotikus csók” nemcsak csókolózást jelent, hanem az ún. szájjal ingerlés minden formája ide  tartozik, így például a mellek, a nemi szervek és egyéb testrészek csókolgatása is.  

  Vu Hszien, a már említett régi mester külön tanulmányt írt arról: hogyan „igyon” a férfi a „három  nyílásból”, vagyis a nő szájából, melléből és nemi szervéből. Mindhárom nedvet magasra értékelte.     A női mellbimbókról J. Csang kifejti, hogy csókolgatásukra a legtöbb nő érzékenyen reagál, egyesek  pusztán ettől kielégülhetnek. De akadnak olyanok is, akiknek ez kellemetlen. Nem mond  különösebben újat a nemi szervek csókolgatásával (vagyis a kunnilingvációval és fellációval)  kapcsolatban sem. Érthető módon felhívja a figyelmet arra, hogy a felláció – vagyis a hímvessző  szájjal ingerlése – könnyen magömléshez vezethet, ami szerinte kerülendő.     Fontosabbnak tűnik, amit az „erotikus csókok” fejlesztéséről ír. Két alapvető követelményt  hangsúlyoz. Az egyik a száj‐ és arcizmok ellazítása csókolózáskor és szájjal ingerléskor. Való igaz:  összeszorított szájjal nem lehet csókolózni vagy egyéb testrészeket ingerelni. A másik a száj és a  csókolt testrészek tisztasága, egészséges állapota. A rossz szájszag például alaposan elveheti a  partner kedvét a csókolózástól – egyébről (nemi betegségek stb.) nem is beszélve.                      A  merevedési zavar  legyőzése                      A kínaiak már több ezer éve ismerték az impotencia jelenségét, és a taoisták sajátos módszert  dolgoztak ki annak legyőzésére, vagyis a merevedési képesség helyreállítására.     Ez részben megegyezik a modern szexológusok javaslataival, részben eltér azoktól. Ami megegyezik,  az a következő: A súlyosabb betegség, kimerültség vagy a nemi szerv sérülésének eseteit kivéve  (amikor gyógyításra és pihenésre van szükség) a férfi ne törődjön hiányzó merevedésével, hanem  teljes figyelmével partnere felé forduljon, őt dédelgesse csókokkal és sokféle simogatással. Szerezzen  neki örömet a kezével és a szájával, gyönyörködjön benne s élvezze az ő örömét. A partner  élvezetének látványa, a vele való azonosulás nagy valószínűséggel beindítja a férfi szexuális izgalmát  és vele együtt a merevedést is.     Ha ez mégsem válna be, akkor még mindig rendelkezésre áll a „félmerev behatolás” módszere. A  taoisták szerint bizonyos feltételekkel a nem merev hímvesszőt is be lehet segíteni a hüvelybe, ahol  aztán a merevedés fokozatosan fölerősödhet. Ehhez csak némi ügyességre van szükség. Nem szabad  elsietni a dolgot: változatos előjáték után amikor a nő már eléggé felizgult és így a hüvelybejárat  síkossá vált, megfelelő testhelyzetben (legcélszerűbb a „férfi felül” helyzet) a férfi saját kezének  ujjaival besegítheti az ernyedt vagy félmerev péniszt a hüvelybe. Jó, ha egy ideig ez után is ott tartja  az ujjait a hímvessző tövénél és elősegíti annak mozgását a hüvelyben. Eközben a merevedés  rendszerint erősödik.     Azt már jómagam teszem hozzá, hogy a nőnél a szexuális izgalom hatására kialakul az ún. orgasztikus  mandzsetta, vagyis a hüvely alsó harmada egy kicsit ráfeszül a péniszre és így megakadályozza, hogy  az könnyen kicsússzon, továbbá épp ezzel a szorítással a merevedést is fokozza. Ezért is fontos, hogy  legalább a nő az előjátékban szexuális izgalomba kerüljön. S az is, hogy ne érje váratlan  meglepetésként a férfi merevedéshiánya, illetve ne jelentsen ez neki túl nagy csalódást, mert akkor  szexuális izgalma visszaeshet. Sajnos ez gyakran megtörténik és negatívan hat a férfire. Úgyhogy a  magam részéről nem a legjobb, inkább csak végső esetben kipróbálandó megoldásnak tartom az  ernyedt hímvessző „besegítését”. Ehelyett inkább az alapproblémát kell tisztázni és manipulációk  helyett a kudarctól való félelmet megszüntetni.  

                   Légzésgyakorlat és szeretkezés                      A tao tanítása szerint az emberélet három fő pillére: a szeretet, a helyes étkezés és a  gyakorlás. Az utóbbiban kiemelt szerepe van a légzésgyakorlatoknak. A taoisták ezeket éppúgy  magasra értékelik, mint a hinduk a jógalégzést. J. Csang szerint az egészség gyökere a mély légzés.  Leírásából kiderül, hogy ez nem különbözik a jógalégzéstől.     Hangsúlyozza, hogy ne szájon át, hanem orron át lélegezzünk, s közben a rekeszizmot is használjuk,  vagyis lehetőleg szokjunk rá az ún. hasi légzésre.     Ez úgy érhető el, ha naponta legalább egyszer (de inkább kétszer‐háromszor) néhány perces  légzőgyakorlatokat végzünk, persze csakis jó levegőn. Ezt nem érdemes itt részletezni, hiszen a  jógakönyvek magyarul is hozzáférhetőek.     A kedvező hatás már néhány heti, rendszeres jógalégzés után érezhetővé válik az általános egészségi  állapot terén. S ez természetesen a szexuális képességre is kedvezően hat. Például hatékonyabban  segíti a mély légzés a magömlés késleltetését (ahogyan azt már említettem). Általában a testünk  feletti uralom megszerzésének egyik legbiztosabb útja a légzés szabályozása és fejlesztése.     Azonban a légzés is csupán részét képezi a kínaiak közkedvelt gyakorlatainak, amelyeket tajcsi‐csüan  néven ismerünk. Ez eredetileg könnyed, táncszerű mozgással egybekötött meditációs, vagyis  figyelem‐ összpontosítási gyakorlat, némileg hasonlít a japán dzsúdóhoz (amely szintén a tao  tanításain alapul). Gyakorlásával – aminek részleteire itt persze nem térhetünk ki – olyan  könnyedségre és rugalmasságra tehetünk szert, amely az élet minden területén, így a szexben is  hasznosítható.                      A japán gésakultusz                      A kínai taoizmus és konfucianizmus természetesen a közeli japán szigeteken is elterjedt, s  ezzel együtt járt a szeretkezési szokások hasonlósága. A japánok a nemiséget éppoly fontosnak és  természetesnek tartották, mint a kínaiak, s éppúgy sajátos rituálékkal vették körül, amelyekben a  szeretkezés előtti, forró fürdőknek és a teaszertartásnak is fontos szerepe volt. A japán szexuális  kultúra középponti eleme azonban az ún. gésakultusz. A gésák a „szórakoztatóipar művésznői”:  különlegesen képzett „örömlányok”, akik nem elsősorban a férfiak szexuális igényeit, hanem  kulturális és társalkodási igényeit óhajtották kielégíteni. Többek közt tudniuk kellett valamilyen  hangszeren játszani és énekelni, táncolni, kedveskedni. Tehát nem voltak a szokásos értelemben vett  prostituáltak, mint az oirannak nevezett utcalányok. De azért természetesen a szeretkezéshez is  nagyon kellett érteniük.     A japán stílusú szeretkezés többnyire a padlón, szőnyegen vagy párnákon történt, csak félig  levetkőzve, gyakran guggoló helyzetben, sok megkötöttséggel és különös eszközök fölhasználásával. 

Az előjátékban a kézzel ingerlés rafinált módozatait alkalmazták a férfiak is (például hüvelykujj a  végbélnyílásban, mutató‐ és középső ujj a hüvelyben).     Az eszközök terén a japánok nagyon találékonyak. Régi szokás volt a merev hímvessző tövének  körülkötözése egy darab (cipőfűző vastagságú) szíjjal, ami egyrészt a magömlést akadályozta meg,  másrészt a merevedés csökkenését. Később inkább bőrgyűrűt vagy vastag gumigyűrűt húztak a  hímvesszőre. Kitaláltak annak vastagságát és hosszúságát növelő eszközöket is, például fából vagy  fémhól készült „makksapkát” és „hímvesszőköpenyt”, amik összekapcsolva már „műpénisz”‐ként is  alkalmazhatók – ez az ún. dildo.     Még fontosabbak és jellemzőbbek a nők által használt „gésagolyócskák”, amiket a szeretkezéstől  függetlenül, önkielégítés céljára használtak. Ezek kb. pingponglabda nagyságú, üres gömbök voltak,  amelyeket a nő gondosan letisztítva (s esetleg növényolajjal síkosítva) a hüvelyébe nyomott föl és  órákig ott tartotta. Az egyik gömb teljesen üres volt – ezt nyomta föl először –, a másikban viszont  volt egy fémdarab, ami minden mozdulatnál gyengén vagy erősebben nekiütődött a gömb belső  falának és megrezdítette az egészet. Ezek a rezgések igen kellemes érzést, szexuális élvezetet  jelentettek a nőnek egészen az orgazmusig terjedően.     S itt megint a „G‐zóna” szerepére kell utalnom, hiszen a hüvelyen belüli rezgések ezt ingerelték  elsősorban, nem pedig a csiklót (bár belülről az is kapott ingerlést). Ezért érdemes lenne  megvizsgálni, hogy a golyócskákkal játszó nők között gyakoribb és kifejezettebb‐e a magömlés  (aminek lehetőségével korábban foglalkoztunk). Mindenesetre tény, hogy az ilyen játékok fejlesztik a  nő orgazmuskészségét. Talán ez is magyarázza azt, hogy ma már világszerte minden szexshopban  lehet vásárolni ilyen golyócskákat.                        Mit tanulhatunk a keletiektől?                      Érdemes kicsit elgondolkozni a távol‐keleti szexkultúra hazai alkalmazhatóságán.  Magánvéleményem szerint sok mindent érdemes lenne kipróbálni. Nem elsősorban az eszközökre  gondolok – bár játéknak, változatosságnak ezek sem rosszak –, nem is a filozófiai magyarázatokra (jin  és jang stb.), hanem a szeretkezési találékonyságra és ügyességre, a műgondra, amellyel életünknek  ezt a mégiscsak alapvető területét körülveszik, ápolják.     Ez azért van, mert tudják, hogy a jó szex nem jön magától, meg kell tanulni! Csak a lehetősége van  meg bennünk, ami azonban csakis tanulással és gyakorlással bontakoztatható ki. Főleg  érzékiségünket és kommunikációs készségünket kell fejleszteni. Az előbbiben a simogatásnak, az  utóbbiban az őszinte beszélgetésnek van döntő szerepe.     A taoisták szeretkezési technikája a magömlés csaknem teljes mellőzését tartja a legfontosabbnak,  ami egy kicsit túlzásnak tűnik számomra. Különösen, ha arra a magyarázatra gondolok, miszerint az  „ondóveszteség” nehezen pótolható energiaveszteség, ami megrövidíti az ember életét. Ez ugyanis  tévedés, a tudományos vizsgálatok nem támasztják alá. A magömlés természetes folyamat, az  orgazmus természetes (bár nem föltétlenül szükséges) velejárója. A jól működő mirigyek ifjúkorban  annyi ondót termelnek, hogy a szervezet időközönként maga is kidobja a fölösleget, éjszakai  magömlések formájában. Ezeket a kínaiak sem tudják megakadályozni.    

A szeretkezések során persze sikerülhet megakadályozni a magömlést. Ennek azonban ifjúkorban  könnyen a nemi berendezés megfájdulása (az ún. „vőlegénybetegség”) lehet a következménye, vagy  az, hogy az ondó a húgyhólyagba ürül, amin aztán nehéz változtatni – így a férfi meddővé válhat. De  az sem lenne célszerű, ha a nemi mirigyeket „leszoktatnánk” az ondótermelésről és ezáltal mintegy  elsorvasztanánk.     Ezért csak jóval az ifjúkoron túl tartom indokoltnak a magömlés fokozatos mellőzését. Eleinte azt is  inkább csak a gyakori szeretkezések esetén (például a harmadik és további „menetben” vagy a  mindennapos aktusok esetén). Közép‐ és idősebb korban természetesen szaporodhat a magömlés  nélküli aktusok száma. De minden életkorban helyes, ha nem erőltetik a magömlést.     A távol‐keleti szexkultúra legfontosabb tanulsága számunkra: a magömlés késleltetésének  megtanulása! Hasznosnak és eredményesnek ígérkezik az a technika, amellyel ezt elérni javasolják. S  ez az, ami mindkét fél számára kielégítőbbé tenné a szexet! A magam részéről teljesen egyetértek J.  Csanggal, aki szerint „ha a tao rávezetne bennünket arra, hogy figyelmünket az evés‐ivás helyett az  eddigieknél jobban a szeretkezésre irányítsuk, valamennyien boldogabbak és egészségesebbek  lehetnénk.”                    SZÓMAGYARÁZAT         Abortusz = a terhesség művi megszakítása vagy spontán vetélés.    Afrodiziákum = a szexuális vágyat és képességet fokozó szer, például fűszer vagy tabletta.    AIDS = szerzett immunhiányos szindróma; amikor a HIV vírus tönkreteszi a szervezet  ellenállóképességét.    Anális = az „anus”‐hoz, vagyis a végbélnyíláshoz kapcsolódó.    Anorgazmia = orgazmushiány, képtelenség a szexuális izgalom csúcspontjának elérésére.    Autoerotika = önmagunkra irányuló szexuális érdeklődés és aktivitás, például önkielégítés.    Biszexuális = mindkét nem iránt szexuális vonzalomra képes.    Csikló = a női nemi szerv legérzékenyebb része, melynek döntő szerepe van a nő kielégülésében.    Defloráció = a szűzhártya átszakítása, többnyire az első közösülésben. Fájdalommal és vérzéssel  járhat.    Ejakuláció = az orgazmust kísérő magömlés, amely nemcsak férfiaknál, hanem nőknél is lehetséges.    Előváladék = szexuális izgalom hatására a merev hímvesszőből szivárgó síkos váladék. 

  Erekció = a hímvessző merevedése, amely nemcsak szexuális izgalom hatására, hanem alvás közben  is többször bekövetkezik.    Erogén zónák = a testfelületnek szexuálisan leginkább ingerelhető részei.    ESZO = „Elnyújtott Szexuális Orgazmus”; az erről szóló könyv címe.    Exhibicionizmus = gátlástalan kitárulkozás, magamutogatás; szexuális vonatkozásban a perverzió  egyik fajtája.    Felláció = a hímvessző szájjal ingerlése, amely magömlést is kiválthat.    Fitymaszűkület = a makkot fedő bőrredő szűkülete, ami lehetetlenné teszi annak visszahúzását, így a    makk tisztántartását. Fájdalmat is okozhat.    Franciázás = a nemi szervek kölcsönös és egyidejű szájjal ingerlése (akár kielégülésig).    Frigiditás = nemi hidegség, felizgulási képtelenség.    Genitális = nemi szervekkel kapcsolatos.    G‐zóna = a női hüvely falának az a kis része, amely mögött a prosztatához hasonló mirigyek vannak.    Ingerlése magömlést válthat ki.    HIV = az a vírus, amely a szerzett immunhiányt (az AIDS‐t) okozza.    Homoszexuális = viszonylag ritka szexuális beállítottság, amikor valaki csak azonos nemű partnert  kíván.    Hormonális = a belső elválasztású mirigyekkel kapcsolatos.    Incesztus = „vérfertőzés”, pontosabban: közeli rokonnal történő szexuális kapcsolat.    Infantilis = értetlen, gyerekes, fejlődésben megrekedt.    Impotens = megfelelő merevedési képesség tartós hiányában közösülésre képtelen férfi.    Karezza = a szeretkezés ősi, hindu módja; hosszú ideig tartó, mozgás nélküli közösülés.    Klitorisz = a csikló latin neve.    Koitusz = a közösülés latin neve.    Komplexus = „lelki gubanc”; jórészt szexuális eredetű, elfojtott, feldolgozatlan indulatok, vágyak.    Kondom = kotonnak is nevezett, fogamzásgátlást és nemi fertőzés elleni védekezést célzó  gumióvszer.   

Kunnilingváció = a női nemi szerv szájjal ingerlése.    Látenciaperiódus = lappangási időszak.    Libidó = nemi energia, életenergia megnevezése (Freud).    Maszturbáció = szexuális öningerlés, önkielégítés (régebben onániának is nevezték).    Mazochizmus = nemi eltévelyedés (perverzió); az érintett igényli és élvezi, ha kínozzák.    Menstruáció = a nők rendszeres havi vérzése.    Monogámia = egynejűség, illetve egyférjűség.    Ondó = a nemi mirigyek váladéka, amely a magömléskor kilökődik a húgycsőből.    Orális = szájjal kapcsolatos, szájjal végzett.    Orgasztikus mandzsetta = a hüvely alsó harmadának izmai a szexuális izgalomtól összehúzódnak,  körülfogják a merev hímvesszőt.    Orgazmus = a szexuális izgalom és élvezet csúcspontja, a kielégülés, mely után az izgalom visszaesik.    Pénisz = a hímvessző latin neve.    Perverzió = a nemi eltévelyedésnek gyűjtőneve; különleges szexuális beállítottságok, furcsa  szokások,                amelyek veszélyesek lehetnek az egyénre és partnerére.    Petting = szerelmi játék, becézés (angol szó), a közösülés kivételével a szexuális ingerlés bármely  módja.    Pesszárium = rugalmas szélű kis gumisapka, a hüvelybe felhelyezve mechanikus fogamzásgátló  eszköz.    Platófázis = a szexuális izgalom viszonylag magas (orgazmus előtti) szintje, amely hosszú is lehet.    Poligámia = többnejűség, illetve többférjűség.    Pornográfia = szexuális tevékenységek és izgalmi állapotok nyílt ábrázolása az izgalom felkeltése vagy    fokozása céljából.    Promiszkuitás = válogatás nélküli szexuális kapcsolatkeresés, a nemi fertőzések melegágya.    Prostitúció = üzletszerű kéjelgés; szexuális „szolgáltatások” nyújtása anyagi előnyök érdekében.    Prosztata = dülmirigy, a férfi húgyhólyag alatt, váladéka az ondó fontos alkotórésze.    Refrakter periódus = a férfiak magömlés utáni, rövidebb‐hosszabb ingerelhetetlenségi időszaka. 

  Spermium = a férfiak ivarsejtje, amely a női petesejtet megtermékenyíti. A magömlésnél 200‐400  millió spermium ürül ki a szervezetből.    Szadizmus = nemi eltévelyedés (perverzió), melyben csak valamilyen erőszak alkalmazása okoz  kielégülést.    Szublimálás = a nemi energiák felhasználása szellemi munkára.    Vagina = a női hüvely latin neve.    Vaginizmus = a hüvelyizmok görcsös összehúzódása, amely megakadályozza a hímvessző  behatolását.    Vibrátor = masszírozógép, amely hímvessző alakú is lehet, s elősegíti a nő kielégülését.         Ajánlott irodalom (a szerzőtől)         Szilágyi Vilmos:  Pszichoszexuális fejlődés, párválasztási szocializáció.  1976, Tankönyvk., 167 p.    Szilágyi Vilmos:  Nemi nevelés a családban.  1976, Medicina,  344 p.     Szilágyi Vilmos:  Mélylélektan és nevelés.  1979,  Tankönyvk., 254 p.    Szilágyi Vilmos:  A házasság jövője – avagy a jövő házasságai.  1979, Minerva, 225 p.     Szilágyi Vilmos (szerk.):  A családi élet mai problémái.  1980, Tankönyvk.  151 p.    Szilágyi Vilmos (szerk.):  Együttérzés, önzetlenség, felelősség.. A proszociális magatartás.  1983 (2.  kiad.)           Tankönyvk.  181 p..    Szilágyi Vilmos:  Szexuális kultúránkról.  1983, bőv.k: 1986, Lapkiadó, 326 p.    Szilágyi Vilmos:  A pszichológus válaszol, szerelemről, szexről.  1984, Gondolat,  299 p.     Szilágyyi Vilmos (szerk.): Az első magyar szexol. konf. Referátumai.  1985,, MPT,  117 p.    Szilágyi Vilmos:  Szerelmi kultúránk. Képeskönyv a szexről.  1988, MESz.,  192 p.     Szilágyyi Vilmos & Németh Endre:  Tizenévesek szexualitása.  1988,  Folkunion,  160 p.     Szilágyi Vilmos:  Hogyan éljak? Az életvezetés ABC‐je.  1989, Content, 174 p.      Szilágyi Vilmos:  Nyitott házasság, korszerűbb életstílus.  1988, IPV., 192 p.    Szilágyi Vilmos:  A gyönyör művészete. Az erotikus örömszerzés.  1990, Unió, 224 p.    

Szilágyi Vilmos:  Szexuális szocializáció.  1997,  Medicina,  321 p.    Szilágyi Vilmos:  Vezérfonal az intézményes szexuális neveléshez. 2000, M.Szexol.Szle, különszám, 71  p.     Szilágyi Vilmos:  Szexuális életünk dilemmái.  2002, Hungarovox,   165 p.     Szilágyi Vilmos::  Párválasztásaim.  2003,  Magánéleti k., 350 p.    Szilágyi Vilmos:  A  szexuálpszichológus  válaszol, szexről, párkapcsolatról.  2004, Animula,  260 p.    Szilágyi Vilmos  (szerk.): Szexológiai dokumentumok.  2004, Magánéleti k., 170 p.    Szilágyi Vilmos (szer.):  Alapismeretek a szexuálterápiáról.  2004, Animula, Magánéleti k., 154 p.    Szilágyi Vilmos  (szerk.): Iskolai szexuális nevelés Németországban.  2004,  Animula, M.k., 199 p.    Szilágyi Vilmos:  Szexuálpszichológia. Tankönyv és dok.  2006, Medicina,  278 p.     Szilágyi Vilmos:  Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés.  2006, Athenaeum,  221 p.     Szilágyi Vilmos:  A nemek viszonyának jövője.  2010, Háttér,  319 p.