AZ EURÓPAI SAJTÓ KEZDETEI Az időszaki sajtó mai, modern formája, úgy, ahogyan azt a hírlapokban és folyóiratokban megtestesülve látjuk, hosszú fejlődés terméke. Ennek a hosszú útnak minden állomását három rövid előadás keretében járhatjuk végig. Elég, ha a döntő fordulópontokkal ismerkedünk meg: a sajtó történetének ezeket a kiemelkedő eseményeit azonban – ahol a fejlődés láncolatában valami döntően, minőségben is új mozzanattal, új stádiummal állunk szemben – lehetőleg részletesen tárjuk fel. Természetes, hogy a sajtó történeti fejlődése szorosan összefügg az emberiség általános fejlődésével, a társadalom történetével. Hírek továbbadása, aktuális, időszerű közlések közvetítése minden bizonnyal hozzátartozott az emberiség történetének kezdetéhez. Közlés nélkül a legelemibb munkamegosztás sem lett volna elképzelhető, az eseményekről való kölcsönös értesülés és értesítés már a törzsi együvé tartozásnak is elemi kelléke. Fejlettebb módszer az írásbeli közlés, majd ennek legmodernebb, ma is közkeletű formája, a levél. A középkor végén és az újkor elején a hírközlő levél már valóságos kéziratos újsággá válik; a postaközlekedés rendszeressé válása idején a kéziratos újságot már több példányban másolják le, tehát az aktuális tartalmat már nem csak egyes nemzetek között, hanem a nyilvánosság számára (bár egyelőre még igen korlátozott nyilvánosság számára) adják tovább. A mai értelemben vett időszaki sajtó két fontos tulajdonsága, az aktuális (időszerűség) és a nyilvánosság (publicitás) már megvan a feudális korszak hírközlő leveleiben, más szóval a levélújságokban. A levélújságok megfelelnek a történelem feudális korszakának, amikor az eseményekről még csak a kiváltságos rétegek vesznek tudomást, amikor a hírek gyors megszerzése és felhasználása még a társadalom csúcsán élő kisebbség előjoga. A 17. század elején, amikor először jelennek meg rendszeres újságok, mégpedig már nyomtatott formában, - lezárul a sajtó történetének első korszaka. 1609-ben napvilágot lát a világ két első hetenként megjelenő hírközlő nyomtatványa, ezeket nevezhetjük először teljes joggal újságnak, hírlapnak. Az 1609-ben meginduló két hetilap a hírközlés megelőző módjaival szemben a rendszeres megjelenés, az időszakosság kritériumával is rendelkezik. Aktualitás (időszerűség), publicitás, (nyilvánosság) és periodicitás (időszakosság) a sajtó három fontos tulajdonsága. Mindhárom együtt először a 17. Században valósul meg, ez a század tehát a sajtó első korszakának a határa. A sajtó első korszakának a határa egybeesik a feudális világ hanyatlásával. Már a kéziratos újság nagyobb elterjedésében is szerepe van a városi polgárságnak. A 17. és 18. század polgári forradalmai viszik végső diadalra a sajtót – de egyben új tartalommal is töltik meg. A sajtó puszta hírközlő szerszámból a véleménynyilvánítás eszközévé, a hatalom megragadására törekvő polgárság mozgalmának hatásos fegyverévé válik. A polgári forradalmak megvalósítják a sajtó felszabadítását a feudális korlátok alól: a polgári forradalom jelszavai között mindenhol első a sajtószabadság jelszava. (Gondoljunk az 1848 márciusi pesti ifjúság 12 pontjára, amelyeknek elsője így szól: „követeljük a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését.”) A 17. század végétől a 19. század közepéig tart a sajtó történetének második nagy korszaka, amelyek a polgári szabadságjogokért általában és nevezetesen a sajtószabadságért folytatott harc jellemez.
Végül a 19. század közepén újabb fordulat következik be a sajtó történetében. A polgári társadalmi rendszer is a fejlődés új szakaszába lép. Az ipari forradalom átalakítja a termelést: a manufaktúrák helyébe egyre nagyobb és egyre összetettebben fejlett berendezésű üzemek lépnek. A sajtó üzemi, technikai szervezetét is teljesen átalakítják az új technikai találmányok, az újságok termelése is új módszerek szerint folyik. Ezek a módszerek a sajtó gazdasági szervezetét is átalakítják: a példányszámok egyre nőnek, de a kiadók bevételét már nem egyedül a lapok példányonkénti, vagy előfizetéses eladása biztosítja, hanem főleg a hirdetés. A hirdetésen keresztül viszont a nagytőkés érdekeltségek nyernek befolyást a sajtóra. Itt zárul a sajtó történetének harmadik korszaka, a nagypéldányszámú tőkés sajtó korszaka. A kezdetektől az első rendszeres hírlapokig. 1. Hírközlés A sajtó történetében a korszakok határai nem mindig vonhatók meg egyértelmű pontossággal. Ebben annak is része van, hogy a sajtótörténet még aránylag fiatal tudományág. De annak is, hogy a sajtó, a hírközlés primitív formái gyakran tovább élnek még akkor is, amikor a fejlettebb formák már régen elterjedtek. A sajtó első alaptényezője: az aktualitás, ősidőktől fogva jelentőséggel bír. Úgyszólván a társadalmi fejlődés legelemibb tartozéka. Az események minden időben felkeltették az ember kíváncsiságát: akár maga az ember, akár a természet erői változtatták meg a megszokott rendet, tudomást kellett venni a változásról és alkalmazkodni vagy védekezni. A legrégibb írott emlékek, köztük a Mezopotámiában talált ékírásos táblák túlnyomó része gyakorlati, hasznos, közhasznú szövegeket örökít meg (levelezés, szerződések, hivatalos akták) és nem irodalmi műveket. Van írásban nem közölt hírszolgálat, a primitív jelzőrendszerek, egyszerű, rövid hírek továbbítására szolgáló berendezések. Ilyenek voltak a perzsáknál és a hunoknál a kikiáltók, a kínaiaknál a jelzőtüzek a nagy fal hosszában.
Kéziratos hírszolgálat A legutóbbi években azonban a tudományos kutatásban ismét az a felismerés kezd előtérbe lépni, hogy a primitív közlési módoktól függetlenül, már az emberiség történetének legrégibb szakaszában megtalálható a kéziratos hírszolgálat: a hírek legfőbb közvetítője tehát már az ókorban is az írás és ennek egyik legelemibb összefoglalója, a levél. Egyiptomban állítólag már i.e. 1700-ban volt papiruszra írt hivatalos lap. Ugyanilyen hivatalos orgánum volt a KingCsu c. napilag Pekingben i.e. 911 óta. Rómában a Fórumon kifüggesztett „Acta Diurna” hirdette ki a szenátus és a főpapok határozatait. A középkor társadalma a híreknek levelek által való közlését, továbbítását a kiváltságosok számára tartotta fenn. Kevesen tudtak írni és olvasni. A nép széles körei csak akkor értesültek egy-egy eseményről, amikor az már közvetlenül az ajtójukon kopogott, rendszerint háború,
vagy valamely elemi csapás formájában. A vezető rétegek azonban állandó érintkezésben álltak országhatáraikon túl is. Angliában a hírközlő levelek már a 13. században terjedtek. News Letters volt a nevük, Londonból küldettek maguknak ilyeneket a vidéken lakó főnemesek, hogy az udvari életről és a politikáról állandó értesülést szerezzenek. 1275-ben már királyi rendelet tiltja a hamis hírek terjesztését: innen tudjuk, hogy a hírközvetítés, a News Letters intézménye már valóságos iparrá vált. De volt Európában két ország, ahol a politikai élet még mozgalmasabb volt, mint Angliában: Németország és Olaszország. Olaszország volt a szellemi élet középpontja. Itt valósággal kereskedelmi cikk lett a hír, gazdag emberek, uralkodók, kereskedők busásan fizettek érte, de nemsokára a szélesebb közönség, a polgárság – (persze csak az írni-olvasni tudók) – is részesültek benne.
Olaszország Az olaszok két nagy, az irodalomtörténetből is ismert nevet emelnek ki a levélújság hőskorából: Francesco Petrarca és Pietro Aretino nevét. Az elsőnek híres szonettjei a világirodalom klasszikus alkotásai; a humanizmus korában azonban irodalmi vezető szerepet is játszott, irodalmi központ szerepét, éppen kiterjedt levelezése folytán. Levelei közvetítették humanisták, költők, írók és mecénásaik közt a híreket – különösen Petrarca művészi útleírásait szoktál elismerően idézni, de levelei a sajtó mai értelmében vett harcos szerepét is gyakorolták: kíméletlenül szidták a babonát terjesztő alchimistákat és asztrológusokat, a bürokratákat, a tudatlan orvosokat. Aretino ugyancsak az olasz irodalom klasszikusai közé számít. Szonettjei szerezték elsősorban hírnevét. Nála a hírszállító levelezés már a politikai harc fegyvere s nem is mindig tiszta fegyvere: Aretino a megvesztegethető, zsaroló újságírók őse. Uralkodók tisztelték és féltek tőle. Még századok múlva is élt emléke: a nagy francia forradalom egyik újságját róla nevezték el. A kéziratos hírszolgálat, az igazi levélújság azonban már tovább ment a humanisták alkalmi levélváltásánál. Rendszeresebb és némileg nyilvánosabbá vált, írókon és uralkodókon kívül újabb rétegeket, elsősorban városi polgárokat, kereskedőket, a korai tőkéseket vonta be olvasói körébe. Velencében 1536 körül terjedtek el az első levélújságok, amikor olyan hírek érkeztek keletről, hogy Szolimán szultán háborúra készül és Velence keleti birtokait fenyegeti. Itt adták először a levélújságnak a gazzetta nevet (másik olasz neve avviso), amely máig is megmaradt egyes nyelvekben az „újság, hírlap” fogalmának jelölésére (francia gazette, orosz gazeta). A gazetta szó egyesek szerint eredetileg aprópénzegységet jelentett: onnan ragadt a levélújságra, hogy annak egy-egy példányáért ennyit kért a velencei boltos, aki a Rialtón már nyílt üzletben árulta a kéziratos hírközlés termékeit. (A gazzetta szónak ez a származtatása nincs bebizonyítva, más magyarázatok is lehetségesek.) Itt válik el szorosan a levélújság a magánlevéltől: a magánlevél a személyes mondanivalóra korlátozódott, a közérdekű, politikai, vagy gazdasági fontosságú híreket pedig külön lapon mellékelik a levélhez – ez a külön lap a tulajdonképpeni kéziratos újság, amelyet a levelező rendszerint pénzért vásárol az újságcsinálónál.
A velencei újságok leírásával és terjesztésével egész irodák foglalkoztak. A hivatásos „újságírók” szervezett testületeket alkottak. Talán ennek köszönhető, hogy Velencében a kéziratos újság igen soká fennmaradt. A velencei kéziratos újságok már politikai tartalmú híreket hoztak. Ugyanígy a rómaiak is. Persze amellett a pápai udvar ünnepeiről, de már könyvekről, műalkotásokról, színi előadásokról is beszámolnak. A mantuai hercegnő 1501-ben egy El Prete nevű újságcsinálót küldött Rómába, csak azért, hogy beszámoljon Lucrétia Borgia esküvőjéről a ferrarai herceggel. Különösen részletes tudósítást kért és kapott Lucrétia mennyasszonyi ruháiról. Persze, igaz és hamis hírek hatása egyforma volt, hiszen a híreket nehéz volt ellenőrizni. Az újságírókat megvesztegették. Uralkodók, fejedelmek sokszor használták fel őket olyan hírek továbbítására, amely nekik, politikájuknak kedvezett. Másfelől pedig megbízható, vagy megbízhatatlan hírterjesztő egyaránt bűnhődött, ha a hatalom számára közlése kellemetlen volt. V. Pius pápa 1569-ben a bíborosi konzisztoriumban megbélyegezte a kéziratos gazzetták íróit, kik a pápáról, a bíborosokról s a püspökökről ellenségesen írnak; egy Nicolo France nevű „novellanfét” fel is akasztottak. 1572-ben ugyancsak V. Pius bullát adott ki az újságcsinálók ellen, amelyben ezeket „pestisterjesztőnek” nevezi s elrendeli, hogy mindazokat, akik ilyen iratokat másolnak, terjesztenek, de még azokat is, akik nem szolgáltatják be az ilyeneket azonnal a hatóságokhoz, szigorúan meg kell büntetni; a büntetések között vagyonelkobzás és halál is szerepel. V. Pius utóda XIII. Gergely, újabb bullát bocsátott ki, amelyben a büntetéstételek között a gályarabság is szerepel, de még olyanok számára is, akik ugyan maguk nem terjesztenek levélújságokat, de nem jelentik fel a terjesztőket. Németország Németországban a kéziratos hírszolgálatnak, a levélújságoknak legfontosabb központja Augsburg városa volt. Egy 1615-ből való összeírás 7 iparszerűen újságírással foglalkozó polgárt („Zeitungsschreibert”) sorol fel. A kéziratos hírszolgálatot erősen fellendítették a felfedező utak: Afrika körülhajózása, az Indiai Óceán szigeteinek és végül az amerikai kontinensnek a felfedezése és az ezeknek nyomán kialakuló világkereskedelem. Németországból származik az egyik legnagyobb megmaradt kéziratos újsággyűjtemény. A kéziratos újságok nagy része ugyanis elkallódott, csak kivételesen őrizték meg és kötötték be őket: csak a bekötés biztosította az újságlevelek fennmaradását a jövő számára. A legjelentősebb ilyen egykorú kötésben fennmaradt gyűjtemény az Augsburgból származó és jelenleg Bécsben őrzött ún. „Fugger-újságoké” (Fugger-Zeitungen). 27 kötetből áll, összesen 17,615 lapon. Keletkezése szorosan összefügg az emlékezetes augsburgi kereskedőcsalád gazdasági tevékenységével. A Fugger-ház nagyságának az alapját Fugger Jakab vetette meg a 16. század elején – aki a „gazdag” melléknevet kapta. Ausztriai és magyarországi bányák kiaknázásához adott tőkét s persze szerzett ennek fejében nagy jövedelmet. Ő pénzelte a felsőmagyarországi bányák urait is, a magyarországi humanizmus történetéből is ismeretes Thurzókat a mohácsi vész századában. A Fugger-család feje a XVI. század végén a Fülöp Eduárd nevet viselte. A családi vagyont tovább növelte. Ő már csak egészen nagy vállalatokba fektetett pénzt. I. Miksa és V. Károly
Habsburg-császárok tőle vettek fel kölcsönöket és kötötték le a kölcsönök fejében a Fuggerek számára sok német bánya jövedelmét. De legnagyobb vállalkozása a II. Fülöppel, Spanyolország és Portugália királyával kötött fűszerkereskedelmi egyezmény volt. A keletet, főleg Afrika partjait és Indiát behajózó spanyol gályákat a Fuggerek költségére építik és szerelik fel, viszont a gályák által szállított árukkal ők rendelkeznek. Ezzel a család a világpiacnak egy időre úgyszólván korlátlan urává válik és gazdasági hatalmát csak a 17. század elején töri meg az angolok megnövekedett tengeri hatalma. Az angol kalózok elfogják és megsemmisítik a spanyol hajókat s ezzel párhuzamosan a Fuggerek gazdasági ereje is összezsugorodik, annyira, hogy az utolsó Fuggerek 1655-ben már gazdag könyvtárukat is kénytelenek eladni III. Ferdinánd osztrák császárnak. A könyvtárt egész kis hajóhad szállítja a Dunán Bécsbe. Benne van a könyvtárban az ún. „Fugger-Zeitungok” 27 kötetes gyűjteménye is. Hogyan keletkezett ez a gyűjtemény? A 19. század végén, amikor a 27 kötetet a bécsi udvari (ma nemzeti) könyvtárban felfedezték, azt hitték, hogy egy valóságos újsággal állnak szemben, amely a mai hírlapoktól csak az előállítás módjában különbözik, abban, hogy kézzel írták. A „Fugger-Zeitung” elnevezést szó szerint értelmezték: azt hitték, hogy a Fuggerek szerkesztették és adták ki a kéziratos újságot. Csak fokozatosan derült fény a gyűjtemény eredetére. A Fuggerek nem szerkesztői és kiadói voltak ezeknek a kéziratos újságoknak, hanem mai fogalmaink szerint előfizetői. Persze, ezt nem szabad szó szerint és a történelmi körülményektől függetlenül érteni. A Fuggerek korában az, aki a világ minden eseményéről értesülni akart, nem elégedhetett meg egyetlen kéziratos újsággal. A Fugger-gyűjtemény valóban sokféle eredetű hírközlő levelet egyesít magában a 16. és 17. század határáról. Ezek egy részét humanisták, másik részét diplomaták írták, jelentősebb részük azonban a Fuggerek világszerte (egész Indiáig) terjedő fióküzleteinek vezetőitől, az ún. „faktoroktól” származik. A faktorok vagy maguk jelentik gazdáiknak a híreket, vagy a helybeli hivatásos újságíróktól vásárolják és küldik azokat a központba, Augsburgba. Itt Fülöp Eduárd, a ház feje, felhasználja az értesüléseiket és üzleti tevékenysége hasznára fordítja. Fiatalabb testvére, Octavianus viszont (aki sohasem vált kereskedővé, hanem sokat olvasó, gazdag humanista maradt, amilyet többet is találunk ebben a korban) összegyűjti a leveleket, bekötteti és mint történelmi emlékeket őrzi a híres Fuggerkönyvtárban. A Fuggerek tehát nem hírekkel kereskedtek, hanem inkább borssal és más fűszerekkel, hiszen ez jövedelmezőbb is volt. Az újságcsinálókat elég jól fizették, de jövedelmük így is elenyésző volt a kor legnagyobb kereskedőihez képest. De a Fuggerek mégis modern emberek voltak, ők voltak az elsők, akik a hírszolgálatot teljes mértékben felhasználták gazdasági tevékenységük alátámasztására. Hogyan szerkesztették a kéziratos újságokat? A kéziratos újság szervezetét, szerkesztési és terjesztési módját legjobban azon a levélújság gyűjteményen tanulmányozhatjuk, amely 1598-1616 között keletkezett Pozsonyban. Az Augsburgból származó egykorú Fugger-gyűjteménnyel szemben – amely, mint láttuk, sok
helyről és sok forrásból gyűlt egybe – ennek a pozsonyi gyűjteménynek minden egyes darabja egy helyről származik és valamennyinek szerzője egy Crispinus Lamperter nevű postamester, aki szintén Augsburgban élt, a Fuggerek városában. A postamesterek a nagy közlekedési utak mentén legkönnyebben tájékozódhattak a hírekről: nem is kellett sokat kérdezniök, helybe hozták nekik a felvilágosításokat. Ezeket aztán a legközelebbi postajárattal továbbküldték kollégáiknak. Egyre-másra kapták így a friss híreket, amelyeket aztán lemásoltatta s elküldtek előfizetőiknek. Az üzlet jövedelmező volt: amikor Lamperter özvegye másodszor férjhez ment, az új férj odahagyta előbbi foglalkozását, hogy kizárólag csak újságírással foglalkozzék. Hogyan dolgozott a kéziratos újságszerkesztőség? Maguk a kéziratos újságpéldányok vezetnek nyomra. A hírek egy-egy íven (mint a FuggerZeitungoknál láttuk) csoportokra vannak osztva: minden csoport egy-egy városból van keltezve. (Németül) Pl. Aus Rom vom 7. September Anno 1614. Lampertert legtöbbnyire 7 város – 7 város postamestere – látja el hírekkel: Róma, Velence, Köln, Hága, Frankfurt, Lyon, Brüsszel. Csakhogy ezek a városok – mintegy a hírek gyűjtőhelyei, központjai – ismét egy sereg más helyről érkezett hírt szednek össze. A legszélesebb körre terjed Róma, Velence és Köln hírszolgálata. Rómából a következő helyekről kapott tudósításokat Lamperter: Alexandria, Cremona, Franciaország, Friaul, Görz, Lissabon, Lucca, Málta, Milano, Módena, Nápoly, Palermo, Páris, Spanyolország, Szicilia, Turin, Kölnből a következő vidékekről tudósítottak: Amsterdam, Berlin, Bonn, Braunschwig, Bréma, Brüsszel, Dánia, Dortmund, Düsseldorf, Emerich, Anglia, Hamburg, Marseille, Münster, Nancy, Páris, Svájc, Spanyolország, Velencéből: Avignon, Bergamo, Barcelona, Cremona, Konstantinápoly, Dalmácia, Firenze, Friaul, Génua, Istria, Lubiana, Livorno, Lyon, Milano, Marseille, Messina, Nancy, Paris, Parma, Perzsia, Tunis, Zürich. Ha az egyes városokat térképbe rajzoljuk, azt látjuk, hogy mindegyiknek van egy többékevésbé körülhatárolt állandó vidéke, ahonnan a hírek érkeznek. Ezek a vidékek többször egymásba nyúlnak – ha megfigyeltük, láttuk, hogy például Milánoból és Párisból egyformán kap híreket Köln, Velence és Róma – de mégis eléggé meghatározottak. Még jellemzőbben a kisebb hírközpontok, amelyekből csak ritkán érkezik egy-egy hír: ezek között van, pl. Kassa, ahonnan Kállóból, Debrecenből, Lippáról, Győrből, Szolnokról és Erdélyből érkező híreket továbbítanak Lamperternek. Danzig összesen csak négy hírt ad, de egészen Szmolenszkig terjeszti ki érdeklődésének csápjait. A sokfelől érkező híreket aztán Lamperter megválogatja – egy-egy hírt persze több helyről szószerint egyezően kap – de nem csoportosítja rovatok, vagy még csak logikus egymásmellettiség szerint sem, hanem – mint láttuk – csak eredetük helye szerint, az utána megmaradtakat még a saját, helyben szerzett híreivel megtoldja, végül írnokokkal leíratja több példányban s a legközelebbi postával tovább küldi részben kollégáinak, a többi postamesternek, vissza Rómába, Velencébe, Kölnbe stb, másfelől pedig megrendelőinek. A szerkesztőségi és sokszorosítási munka az egyik postajárat érkezése és a másik indulása között zajlik le. Az aktuálitás minősége persze a postajáratokkal függ össze s ettől a periodicitás is. Rómából, Velencéből, Hágából, Kölnből, Frankfurtból hetenkint érkezett a posta. A sorrend a következő: Rómából kedden indul, Velencéből, a rákövetkező hétfő, majd újabb hat nap
múlva ér Augsburgba. Tehát Lamperter a Rómából érkezett hírt kéthetes, a Velencéből jövőt egy hetes késedelemmel adja tovább. A hírközpontok, amelyek Lamperter részére – de persze mások részére is – gyűjtik az anyagot, a fontos közlekedési és postautak mentén fekszenek. Az egyik ilyen fontos vonal Hága-Köln-Frankfurt, a másik Róma-Velence. Az első nyugatkeleti irányban szelte át Európát: Hollandiából kiindulva Bécsben végződött. Felállítása összefüggött azzal, hogy Németalföld a Bécsben székelő Habsburg-ház uralma alá került. A másik főút észak-déli irányú: Németországot köti össze Olaszországgal. A postajáratok
A hírszolgálat tehát szorosan összefügg a postaintézménnyel. Ennek a múltja a XI. és XII. századig nyúlik vissza és a kolostorok egymás közti forgalmával indult meg. A városi élet, a városi polgárság fokozatos kialakulása – különösen a 15. és a 16. században – magával hozta az egyes városok közötti postajáratokat. Az abszolút monarchia intézményesen veszi kezébe a posta szervezését: Franciaországban XI. Lajos, Angliában IV. Eduárd, Németországban Miksa császár szabályozták a postaügyet. Miksa Taxis Jánosra bízta a postákat, aki a velencei posta mintájára szervezi meg a nagy postautakat, legelőször a nyugat-keleti, Brüsszel-Bécsi vonalat. A posta Németországban a grófi rangra emelkedett Taxis-család monopóliuma maradt: az egész Német-római Birodalom postáit ők tartják a kezükben. Olaszországban, 1568-ban és 1608-ban már szabályszerű menetrendeket adtak ki az európai postákról. A postajáratok általában hetenként közlekedtek a fővonalakon. Hetenként többszöri közlekedés a 18. század előtt még igen ritka. Ezért általában hetenként jön a kéziratos újság. Kialakul tehát a postajárattal kapcsolatban végre a rendszeres periodicitás s ennek tartalma 1 hét. A 17. században meginduló első nyomtatott lapok is hetenként fognak megjelenni. A nyomtatott újságlevelek A könyvnyomtatás feltalálása döntő fordulópont a sajtó történetében. Tulajdonképpen anakronizmusnak kellett látszania annak, hogy részletesen beszéltünk a 16. sőt a 17. század kéziratos hírszolgálatáról – hiszen ekkor már volt könyvnyomtatás. A mai értelemben vett sajtó valóban ott jelenik meg először, ahol a rendszeres hírszolgálat a nagy publicitást lehetővé tevő nyomtatott formában indul meg. Csakhogy – és ez első pillanatra meghökkentő – a könyvnyomtatás első másfél századában még nem találkozunk nyomtatott formában a rendszeres hírszolgálattal. A levélújság a 16. században már rendelkezik az időszakossággal, a periodicitással. Periodikus, mint a postaszolgálat, amely lehetővé teszi nagy kifejlődését. Az első olyan nyomtatott sajtótermékek viszont, amelyek hírközlést tartalmaznak, a 15. és főleg a 16. században megjelenő ún. újságlevelek még nem periodikusak, egyszeri megjelenésűek, mint a könyvek. Rendszerint – legalábbis fejlődésük első szakaszában – ezek az újságlevelek (v. újságlapok), német nevükön, „Neueu Zeitung”-ok egyetlen hírt közölnek. Ha új hírt akarnak nyomtatásban közhírré tenni, új újságlevelet adnak
ki. A mai röpiratoknak felelnek meg, vagy az újságok rendkívüli kiadásainak, nem a mai hírlapoknak. A könyvnyomtatás használatbavétele a hírközlés céljára először egyszerűen üzleti, illetve a könyvnyomtatás sajátosságaival összefüggő üzemi szükségesség. Az első nyomdák nehéz harcot folytattak az életért, könyveik lassan készültek, drágák voltak. Tudjuk, hogy a XV. század végén ezért az egész nyomdaipar válságba jutott. A nyomdák még nem piacra dolgoztak, hanem megrendelők számára, a kiadott művek mögött a mecénás állt, éppúgy, mint a kéziratos korszakban. A munka nem volt állandó: az idő kitöltése szempontjából is hasznos volt egy-egy egylapos nyomtatvány gyors elkészítése, amely valamely érdekes eseményt mondott el. Nem a kéziratos újságokat nyomtatták ki, hanem egy-egy kiragadott elszigetelt és kellőképpen kiszínezett újdonságot. Ezek már a nagyközönségnek szóltak, amely szó alatt főleg a városi polgárságot kellett érteni. Pénzt kellett a nyomdásznak bevennie a hírközlő nyomtatványért, tehát sok példányt kellett eladni belőle. A legelemibb kíváncsiságra utaltak ezek a nyomtatványok, ezért feltűnő, megkapó, vagy borzasztó dolgokról írtak, természeti csodákról, gyilkosságokról és háborúkról. Legelterjedtebb címük a német NEWE Zeytung; a „Zeytung” szó azonban nem újságot, hanem hírt jelentett. Olasz nevük avvisi. A legrégibb talán egy 1475-ből származó trieszti nyomtatvány, amely Caffa bevételéről szól, a génuaiak egy Krímbeli kolóniájáról, amelyet a törökök foglaltak el. A törökkel folyó harcok táplálják a német NEWE Zeytungokat is, amelyeket pl. Augsburgban adtak ki 1479-ben, majd 1480-ban és 1482-ben. A háborúkon kívül a legélénkebben foglalkoztatják a képzeletet a világkörüli utak, a nagy felfedezések. 1493-ban Rómában három kiadásban is megjelenik Columbus Kristóf leveleinek latin fordítása, amelyben a spanyol udvarnak jelenti tengerentúli felfedezéseit. Nagyméretű képpel tudósít 1529-ben egy újságlevél Bécs első ostromáról, majd egy másik Buda elfoglalásáról 1541-ben. A szerző ritka kivételtől eltekintve nem nevezte meg magát. Világos, hogy nem is a szerző játszott itt döntő szerepet, hanem a nyomdász, aki anyagi, üzleti érdekből állította elő a maga újságlapját. Döntő a fejlődésre nézve, hogy a kéziratos újsággal szemben a kiadás gazdasági alapja, a hírszolgáltatáshoz fűződő gazdasági érdek megváltozik. A kéziratos újságcsinálók a híreket adták el, árujuk maga a hír volt, annál értékesebb, minél újabb megbízhatóbb gyorsabb és – főleg – minél bizalmasabb a hír, minél kevesebben tudnak róla. Az ősnyomdászok szempontjából már maga a nyomtatvány az áru s nem a benne foglalt tartalom. A nyomdász minél több újságlevelet akar, minél gyakrabban eladni – az újságlevél tartalma neki másodlagos, csak azért fontos, hogy érdeklődést keltsen s ezért jól lehessen eladni. És minél több példányt kell eladnia, hogy munkája gyümölcsöző legyen, tehát a hír, amit közöl, nem bizalmas, keveseket érdeklő, politikai vagy (ld. Fuggeréknél) üzleti titok, hanem feltűnést keltő, érdeklődésre számító, meglepő, országos, vagy világra szóló esemény. Az újságlevelek tartalmát, mind mondtuk, a nagy felfedező utakról szóló értesítések és a török előretörésével, a török háborúkkal foglalkozó hírek teszik. A török háborúk pedig magyar területen folytak, magyar nevekhez fűződtek. A 16. és főleg a 17. században azután még egy másik ok is van arra, hogy az újságlevelek hazánkat állítják előtérbe: a reformáció hívei és a vallási harcok, főleg a harmincéves háború magyar vonatkozásai. Az ismert újságlevelek azt mutatják, hogy akkora visszhangja, mint a mohácsi csatának, semmilyen más, a törökkel kapcsolatos eseménynek nem volt a 16. század folyamán. 1594-ben az egyik újságlevél a tizenötéves török háborúról szólva megjegyzi, hogy „Mindenki csak azután kérdezősködik,
mi újság van Magyarországról”. Az 1520/30-as években mintegy az összes német újságlevelek egyharmada magyar vonatkozású. A XVI. század végéről már Magyarországon kiadott újságlapokról is van tudomásunk. Ezek sorában a legkorábbit egy Laibachból menekült vándornyomdász, Hans Manuel nyomtatta Monyorókeréken. A tudósítást, mely a szigetvári basa 1587. aug. 9-i kirohanását adta hírül, Zrínyi György, Monyorókerék birtokosának titkára, Erhard Pöckhl írta; ugyanebben az évben Nürnbergben és versben átdolgozva Augsburgban is megjelent, („Newe Zeytung aus Ungern”) Manuelus ajtójával később Németlövőre költözött, ahol egy Konstantinápolyban feltűnt üstökösről szóló verses újságot is nyomtatott (1593); ezt 1594-ben egy pozsonyi vándornyomdász újra kiadta. Az újságlapok közönsége elsősorban a városi polgárság volt, mint már a kéziratos újságok későbbi korában; míg azonban ott egy-egy város, mint közönség tart újságot (pl. Pozsony), addig az újságleveleket – már csak a nyomdász anyagi érdekétől függően is – egyénileg vásárolták: meghatározott helyeken, vagy a vásáron. A Dürer fametszeteivel ékesített egyleveles nyomtatványokat maga a művész felesége vitte a vásárra. Vásári relációk, évi és havi folyóiratok A nyomtatott újságlevél volt-e a mai hírlapok közvetlen elődje? Kétségtelen, hogy a nyomtatott újságlevélben már a mai hírlapokra jellemző néhány fontos sajátság megvolt, így elsősorban éppen a „nyomtatott” mivoltuk, műszaki, ipari úton történő sokszorosításuk, néhány idővel kialakuló külső sajátságuk (lapfej, több hasábos tördelés, stb.), azután főleg ezzel összefüggő lényegi sajátságuk: a nagyobb publicitás, ennek megfelelően a tartalom közérdekű, kevésbé „bizalmas” mivolta, az előállítás és terjesztés gazdasági feltételei (anyaghoz kötöttség, a gyors előállítás és a terjesztéshez fűződő érdek szemben a tartalomhoz fűződő érdekkel.) Éppen ezért egyesek nem csak, hogy a sajtó egyetlen s leglényegesebb előfutárát látták bennük (megfeledkezve a sajtó egyéb előfutárairól s főképpen a már szervezett formában fellépő kéziratos hírszolgálatról) – hanem magát a modern időszaki sajtót, annak egyik megjelenési formáját. Mint láttuk azonban, a rendszeres periodicitás hiányzott az újságlevelekből, ebből a szempontból még a levélújsággal szemben is visszaesést jelentettek. A levélújság velük párhuzamosan hosszú fennállása, sőt vezető szerepe még a XVII. században is – ugyanezt bizonyítja. Meg azután a nyomtatványok egy sor más kategóriával (röpirat, egyleveles nyomtatvány, feliratos metszetek) egybefolyik, s ezek vele párhuzamosan máig is tovább élnek. Már a XVI. század végén találkozunk azonban egy periodikusan megjelenő, rendszeresnek nevezhető kiadványtípussal és sokan ezt tartják az újság közvetlen elődjének, éppen azért, mert nem elszigetelt és kivételes, hanem ellenkezőleg, rövid idő alatt igen elterjedtté vált. Ez az ún. vásári reláció (Messrelation). Az első ilyen nyomtatvány szerkesztője és kiadója egy Michel von Aitzing nevű nemes volt. Aitzing a Rajna melletti nagy német városban, Kölnben telepedett le, éppen akkor, amikor a városban súlyos politikai harc dúlt a katolikusok és a
protestánsok között: az utóbbiak szekularizálni akarták az érsekséget s az érsek maga is hajlandóságot mutatott a vallásváltoztatásra. Ha pedig ez megtörténik, egyszersmind az egész birodalom életére kiható eseménnyé vált volna, mert 3-ról 4-re emelkedett volna a protestáns választófejedelmek száma (összesen 7 volt). Aitzing először külön brosúrában adott számot ezekről a küzdelmekről, majd a Frankfurti vásárok, amelyeket tavasszal és ősszel szoktak tartani, új ötletet adtak neki. Ezen a vásáron a német nyomdák és könyvkereskedők is részt vettek: áruikat, elsősorban a Newe Zeytungokat, ott hozták forgalomba. Aitzing 1588-tól kezdve évenként két kötetben adta ki egy-egy félév híreit s kötetei az évenként kétszer tartott vásárokon keltek el. A vásári reláció tehát már rendszeres, évenként kétszer megjelenő, időszakos sajtótermék volt. De tartalma inkább átmenet a krónika és a történelem között és nem eseményekről adott gyors információt, amit a modern újságíróktól várunk. A félévenkénti megjelenés a már hetenként terjesztésre kerülő kéziratos újsággal szemben pedig visszaesést jelentett. Aitzinget egy évvel megelőzve, 1587-től kezdve Brüsszelben (Köln?) Mercurius Gallobelgicus címmel adtak ki évi krónikát is. Tehát a féléves vásári relációt egy évvel megelőzte az éves periodicitású évkönyv. A XVII. század sajtója nagy kiterjedést ért el szélességében és mélységben egyaránt: az egész művelt világon (az akkori művelt világ még Európát jelentette, a többi világrésszel még csak lassú és alkalmi kapcsolatok álltak fenn) elterjedtek az újságok és a megjelenési időköz (az időszakosság) egyre sűrűbbé vált: 1702-ben, nem egészen száz évvel az első hetilap megjelenése után megindult az első napilap, a londoni Daily Courant. De tartalmilag még egyhangúak voltak ezek az újságok, minden tekintetben kis igényűek. Nem minthogyha az újságírók valami semleges, ötlet és vélemény nélküli mesteremberek lettek volna – sohasem voltak azok – hanem még sem ők, se mások nincsenek hozzászokva, hogy véleményt, meggyőződést, állásfoglalást fejezzenek ki, vagy keressenek az újságban. Munkájuk sokszor már határozottan pártos: a saját céljaik, a saját híveik érdekében agitálnak – de inkább a tartalom, a hírek megválogatásával, mint azok megvilágításával, feldolgozásával, vagy éppen kommentálásával. A sajtónak ezt az előző fejezetben részletesen tárgyalt fejlődési fokát neveztük „referáló sajtónak”. A polgári társadalom felé vezető átmenet, amelyet a termelési viszonyok gyökeres átalakulása tesz lehetővé és szükségessé – új előfeltételeket teremt a sajtó számára is. A termelési viszonyok átalakulásában maga a könyvnyomtatás is – a termelés egyéb területén – egy lépést jelent előre. De egyúttal megadja a technikai lehetőséget a társadalmi formákban beállott, illetve fokozatosan beálló átalakulás megfelelő kiszolgálásához. A kialakuló polgári társadalom már jogot formál arra, hogy őt a világ folyásáról tájékoztassák. Ezt az igényt szolgálja ki a nyomtatott újságlap és a XVII. század első hetilapjai. Még egy lépéssel tovább menve azonban ez a társadalom már igényt tart arra, hogy az események irányítását is a kezébe vegye. Nem csak tudni akar a világ folyásáról, hanem arra befolyást is akar gyakorolni. Nem bízza az események irányítását, a vezetést a feudális tisztségekkel rendelkező osztályra, hanem maga is bele akar szólni, majd teljesen a kezébe venni. Ehhez pedig már nem elég a XVII. század tisztán hírközlő, tájékoztató hírlapja. Ez a hírlap átalakul: az események puszta felsorolása, elmondása mellett az eseményeket magyarázni, előkészíteni, irányítani is akarja. Fellép ez a kifejezés, hogy „közvélemény”. A közvélemény az a vélemény, amit mindenki, az egész közösség gondol – illetve, amelyet a polgári újságíró a
közösségnek tulajdonít. Ez a vélemény meg akar szabadulni a még mindig feudális szervezetű hatalom ellenőrzésétől, és ehhez bevezeti a „közvélemény” mellett a másik modern fogalmat: a „sajtószabadság” fogalmát. Ezt láttuk már felmerülni Miltonnál, Miltontól átveszi a jelszót Mirabeau és a francia forradalom. És a francia forradalom egyszerre megvalósítja a polgárság hatalmát; a társadalmi fejlődés egy szakasza vele befejeződött. A XVII. és a XVIII. század határán megfigyelhető, hogy az újságok kiadói és olvasói egyaránt észreveszik az átalakulást. De a hagyomány még erős és ellenáll az új törekvéseknek: mind a publicitás kiterjesztésének, mind a tartalom átalakításának és kiterjesztésének. Az első könyv alakban megjelent elméleti munka a sajtóról (Kaspar Stiller Zeitungs Lust und Nutz c. könyve (1695) még azt írja, hogy aki tud olvasni és akar olvasni, olvasson újságot. De szolgák és szolgálólányok inkább mondjanak le az újságról, mintsem hogy munkájukat elhanyagolják. Mesterlegének, közönséges polgárok és parasztok is inkább törődjenek a maguk dolgával, vagy olvassák a Bibliát. (!) Az újságíró ne legyen tudós – csak azt mondja meg nekünk, hogy mi történt. Ha az újságíró magyaráz vagy bírál, azt szerinte csak azért teszi, mert mással nem tudja megtölteni a lapot. Az 1702-ben indult első napilap, a Daily Courant kijelenti, hogy híreit minden kommentár nélkül fogja hozni, hiszen másnak is van annyi esze, hogy véleményt alkosson magának. Ez a laptípus, tehát nem képes az újságíró új feladatát megérteni, még kevésbé betölteni. A XVII. század referáló sajtójának kora lejárt, de a megrögzött forma tovább él és gátolja a fejlődést. Az átalakító erőnek máshonnan kell jönnie. A változás megvalósítója nem a hírlap, hanem a folyóirat. A folyóirat-irodalom megindulása Európában A folyóirat-irodalom fellendülése hozza majd meg azt az átalakulást, amelyre az 17. század „referáló” sajtója egymagában nem volt alkalmas. A folyóiratok töltik meg új tartalommal a sajtót s adnak új irányt fejlődésének. Ez a fejlődés időben egybeesik a 18. század nagy filozófiai, irodalmi, és társadalmi mozgalmával, a felvilágosodással (amelyben a kor gazdasági és társadalmi átalakulása tükröződik), a folyóiratok ennek a nagy mozgalomnak a szolgálatába állnak. A felvilágosodás éledező rezonáló, megbeszélő, vitatkozó kedve, az öntudatra ébredt polgárság helykeresése, ismerkedése a számára kitágult élettel – folyóiratokban nyilatkozik meg. A folyóirat a XVIII. század jellegzetes publicisztikai formája. Gyökerei ennek is a sajtótörténeti szempontból legtermékenyebb XVII. századba vezetnek vissza. Talaja, egyfelől a tudományos érdeklődés, másfelől a közönséges kíváncsiság, az emberek hétköznapi életének eseményei iránti érdeklődés. Mindkét irányban a franciáké a kezdeményezés: Franciaországban indul az első tudományos folyóirat, a Journal des Savants (magyarul Tudósok Újságja) és az első szórakoztató újság, egyben a mai magazinok őse, a Mercure Galant. A Journal des Savants nem cikkeket hoz, hanem elsősorban könyveket ismertet. Ez a tudósok egyik legfontosabb érdeke, így vesznek tudomást a tudomány haladásáról. A tudományos folyóiratoknak ma is egyik legfontosabb anyaga az ismertetés, a bírálat. Hogy a Journal de Savants ebből a szempontból jó pillanatban indult, arra elég a XVII. század fellendülő filozófiai és természettudományi irodalmára utalnunk. Míg előbb minden tudós privát levelezése útján értesült az új könyvekről, tudományos felfedezésekről, addig most
megszokja, hogy mindezt rendszeresen, nyomtatásban hozza el számára a folyóirat. A Journal des Sanats is monopólium volt, mint a Gazette. A Journal des Savants kezdeményezője Colbert volt, XIV. Lajos minisztere. Colbert humanista műveltségű ember, könyvkedvelő, művészetpároló, a józan ész védelmezője, aki pl. a boszorkányok égetése ellen is felszólalt és szembeszállt ebben a kérdésben a bíróságokkal. És azonnal akadtak a Journal des Savantsnak követői is: még ugyanebben az évben, 1665-ben indul a londoni Philosophical Transactions, a „Royal Society”, az angol tudományos akadémia ma is megjelenő folyóirata. A Philosophical Transactions első 5 kötetét 1675-ben Frankfurtban latinul is kiadták. Ez adta a lökést a latinnyelvű tudományos folyóiratok megindításához; Lipcsében 1682-ben Acta Eruditorum címmel Otto Mencke lipcsei egyetemi tanár indította s 1707-ben bekövetkezett haláláig folytatta. A fősúlyt a természettudományra fekteti ő is, mint francia és angol elődje: a fizikai, matematikai, orvosi tudomány áll előtérben. Az Acta Eruditorum munkatársai közt volt Leibniz is, a nagy német haladó filozófus és természettudós. A folyóiratok másik típusának, a mai magazinok szórakoztató, képes hetilapok őse is Párizsban jelenik meg először, nem sokkal a Journal des Savants után. Ennek a címe Mercure Galant volt. 1672-ben indította Donneau de Visé. Míg a Gazette és a Journal des Savants miniszterek pártfogását élvezte – addig a szórakoztató újság, a mai képes hetilap ősének a pártfogója maga a király volt, XIV. Lajos. XIV. Lajos Donneai de Visét udvari történetírójává nevezte ki és a királyi palotában, a Louvre-ban adott neki lakást. A lap főmunkatársa Thomas Corneille volt, a kor nagy klasszikus drámaírójának, Pierre Corneillenek a testvére. Thomas Corneille maga is költő és drámaíró. A Mercure Galant sok verset és dalt is közöl, előtte rövid ideig verses folyóiratot is adtak ki Franciaországban. Havonta jelent meg, egy-egy száma legalább 200 oldalból állt. Elsősorban az előkelő párizsi társaság, a főnemesek életéből vett híreket hozott: házasságok, születések, halálesetek, kinevezések, rangadományozások. De hozott irodalmi kritikákat is, azután vitakérdéseket divatos problémákról: szerelem, barátság, stb., amiről az egykorú szalonokban folyt a szó. A Journal des Savants és a Mercure Galant azonban csak előfutárok. Az új laptípusnak, a folyóiratnak, igazi hazája a XVIII. századi Anglia lesz. Az a laptípus, amely az egész sajtónak új irányt fog adni, amely tartalmilag is elevenné teszi a hírközlés fürge szervezetét, összefoglaló szóval az erkölcsi hetilap nevet viseli. Az első ilyen hetilapok Londonban jelentek meg. Mint láttuk, a 17. sz. végén, 1693-ban a Licensing Act eltörlése elvben biztosította az újságok szabadságát. A XVIII. század elején azután néhány nagy újságíró és író élni is tud ezzel a lehetőséggel: Defoe, Addison, Swift. Az új folyóirattípust összefoglaló névvel morális hetilapnak nevezik. A német és az angol irodalom történetében igen nagy szerepe van, úgyszólván mindenütt hozzáfűződik a felvilágosodás szellemének bevonulása az irodalomba. Mondhatjuk, hogy a történelemben a felvilágosodás kora az első, amelynek életében, kifejlődésében a sajtó szerepet játszik. Ennek a szerepnek a lehetőségét, mint bevezetőben mondottunk, a társadalom átalakulása teremti meg. A feudális társadalom átalakul polgári társadalommá. Egy ideig egymás mellett élnek tovább a régi maradványai és az újnak
kibontakozó körvonalai. Még ott látjuk Londonban a Stuartok lovagjait kalandjaikkal, adósságaikkal, párbajaikkal és a renaissancera emlékeztető vad kicsapongásaikkal, amelyekkel a békés polgárokat megbotránkoztatják. De még ez a békés, szorgalmas polgár sem találta meg a maga életformáját. Az állami és a gazdasági életben már biztosította helyét, társadalmi helyzete azonban még nem alakult ki. Az arisztokrata-feudális múlthoz visszatérni semmi kedve. De milyen új ideológiát állítson a helyébe? Szinte ég benne a vágy, hogy vezetőt keressen a nyomtatott betűben, amelynek titkait megismerte. Itt születik meg először az időszaki sajtó igazi közönsége: a kiváltságos százak helyett az ezrek, ha még nem is a százezrek és milliók. Ehhez a polgári közönséghez intézik szavukat az első morális hetilapok szerkesztői. Defoe Daniel, a Robinson szerzője 1704-ben, két évvel az első napilap alapítása után indítja meg a Reviewt. Defoe kritikai szemle alá veszi lapjának anyagát és meggyőződésteli, rábeszélő hangon, irodalmi formában dolgozza fel. Minden egyhangúságot mellőzve hol komoly, hol tréfás, hol csúfolódó, hol oktató hangot használ; nemcsak politikáról beszél, hanem tőzsdéről és kereskedelemről, sőt a szorosabb értelemben vett szociális kérdésekről, munkáról, üzletről, börtönről. Defoe tapasztalásból ismeri az angol társadalom életét. Eredetileg üzletember volt, majd ellenzési politikus és csak később lett íróvá. Írói pályáját egy sor politikai röpirattal kezdte. Szabad szókimondásáért pellengérre ítélték: lapját, a Review-t is tulajdonképpen a börtönből indította meg. De a konzervatív (tory) párt üldözése csak még népszerűbbé tette barátai, a whigek, a liberálisok előtt. A Review 10 évig, 1704-től 1713-ig állt fenn. Majdnem az egész tartalma magától Defoetól származik. Négy kéthasábos oldalon jelent meg, ebből a Defoe által írt politikai cikk (ez már a vezércikk őse!) egyedül 3 oldalt foglalt el, a híreknek csak szűkebb hely jutott. Cikkeinek formája sokféle: hol dialógus, hol s szellemes „esszé”, amely ekkor kezd az angol sajtóban, mint műfaj, meghonosodni. (Az erkölcsi hetilapot az angolok essay-journalnak nevezik!) Defoe lapja eleinte heteként, majd hetenként kétszer, végül háromszor jelent meg. Amit a whig-párti Defoe megkezdett a Reviewben, azt folytatja a tory Swift (1667-1745), a Gulliver-szatíra (1726) szerzője, az Examinerben. Az Examinerben már állandósul a vezércikk: ez a folyóirat tehát megelőzi a politikai újság legfontosabb rovatát. Ezek a vezércikkek rendszerint szatirikus polemikus értekezések a pártok politikájáról, vallási kérdésekről. Szellemesen, de gyilkosan bélyegzi meg a kor- és honfitársainak nyereségvágyát. Defoe és Swift kezdeményét két író és költő, Richard Steele (1671-1729) és Joseph Addison (1672-1719) fejlesztik tovább. Egymásután három erkölcsi hetilapot (essay-journalt) indítottak: The Tatler (1709), The Spectator (1711) és The Guardian (1713). Ők teremtették meg ennek az új sajtóformának a klasszikus típusát. Folyóirataik tartalma nem annyira politikai, mint inkább társadalmi; az emelkedő polgárság társadalmi törekvéseit szolgálják. A polgári morál már minden kifinomultságával, de minden képmutatásával is jelentkezik bennük. Az élénk hangon, gúnyos, szatirikus éllel folytatott viták már nem csak a feudális csökevényeket, hanem ezeket a korai polgári élettel járó kinövéseket is pellengérezik. A társadalmi és közélet olyan új területeire terjesztik ki ezzel a sajtó figyelmét és ellenőrzését, amelyekről elődeik nem is álmodtak. Az érdeklődési kör tágításával párhuzamosan pedig megalapozzák az új, elevenebb, olvasmányosabb, hatásosabb zsurnalisztikai stílust.
A Spectatort Mikes Kelemen is olvasta franciaországi száműzetésében és az angol folyóirat hatása kimutatható a Törökországi Levelekben. Természetes, hogy az itt felsorolt jelentősebb folyóiratok mellé a kevésbé jelentősek százai sorakoztak. 1711-ben a lapok összes példányszáma Angliában állítólag elérte már a 44.000-et. A Spectator átlagos példányszáma 3.000. Az erkölcsi hetilapok divata szinte azonnal átterjedt Angliáról az egész Európára. A franciák – akiknél a Mercure Galant tulajdonképpen már megteremtette ennek a folyóiratfajtának a prototípusát – most maguk is Addisont kezdik utánozni. Az első francia morális hetilap, a Spectateur Francis (1722-1723) szerkesztője Marivaux (1688-1763), a vígjátékíró. Még két más folyóiratot is szerkesztett. Prévost (1697-1763) abbé, (a Manon Mescaut c. regény szerzője) Le Pour et le Contre c. folyóirata (1733-1740) különösen a külföldi szokásokat, eszméket, társadalmi életet figyeli, többek között igen pontos és érdekes értesülései vannak Magyarországról is. A németeknek már a 18. Században, nem sokkal a franciák után, volt szórakoztató folyóiratuk is. 1688-ban indult. Harciasan küzdött környezetének nevetséges szokásai ellen, szatirikus hangja sok ellenséget szerzett a szerkesztőnek. A Tatler egy időben francia, majd német fordításban is megjelent. 1713-ban Hamburgban indult az első német erkölcsi hetilap. Az egykorú statisztika szerint Németországban 1713 és 1761 között 178 erkölcsi hetilap élt. Összesen több mint 200 angol és mintegy 500 német erkölcsi hetilapról van tudomásunk. A morális hetilapok nyomán indulnak az első német irodalmi folyóiratok. A „Teutscher Merkur” (1773-1810) c. Wieland szerkesztésében megjelenő folyóirat használja először a „közvélemény” szót és határozza meg annak a fogalmát. Wieland mintája a Mercure de France volt: ugyanúgy próbált ő is vegyesen hozni híreket és ismertetéseket, bírálatot és eredeti költeményeket, rejtvényt és társasági krónikát, mint a francia példa. Közönsége már kiábrándult az egyre unalmasabb erkölcsi hetilapokból: új, elevenebb, érdekesebb, lehetőleg már politikailag is színezettebb tartalmat várt, – azt, mit politikai sajtójától még sokáig nem várhatott. Tartalmilag alig van különbség a morális hetilapok között. Vallási téren türelmes közömbösséget, a dogmákkal való szembeszállást, a klerikalizmus kritikáját hirdetik, irodalomban és tudományban az ésszerűséget, nevelésben és viselkedésben a természetességet. A politika nyíltan nem szerepel tárgyai között, a sorok közt bújik meg. Ezért is van az, hogy az államhatalom nem ragadtatja magát vele szemben oly szélsőséges lépésekre, mint a napisajtó irányában. Pedig a felvilágosodás mégis a társadalmi átalakulást, a politikai mozgalmat tükrözi és haladó eszméket hirdet. Nem is áll meg a XVIII. századi sajtó fejlődése az eszméknek a folyóiratokban megindult tisztázásával. A hallgatólagosan megszerzett jog: a szabad megvitatás, véleményalkotás joga bevonul a napisajtóba, az újságok fokozatosan átveszik az új folyóirat stílusát és módszereit.
A cenzúra Ahhoz, hogy a sajtó be tudja tölteni a reá váró kiszélesedett feladatkört, hogy a 17. század egyszerű és száraz – bár politikailag akkor sem színtelen – hírszolgáltatásán túl alkalmassá váljék a neki tulajdonított új, véleményformáló, az ellentétes gondolatok közt eligazító szerepre – ahhoz egyrészt tartalmában kell megújulnia, másrészt meg kell változnia helyzetének a társadalmi és politikai élet tényezői közt. A tartalmi megújulás bővülést jelent: új témák, új kérdések felvetését, mint azt a folyóiratoknál, főleg az erkölcsi hetilapoknál láttuk, az ezeknek megfelelő új keretek kialakítását, tehát új csoportosítását, a rovatok kialakítását, a cikkforma megjelenését és az utóbbiaktól elválaszthatatlan (szintén már a morális hetilapokban kezdődő) új előadásmódot, új stílust. Ennél is fontosabb azonban a sajtó politikai megújulása: az, hogy az eddig csak alkalmilag és csak a hírszolgálat ellátásán keresztül gyakorolt politikai hatás állandósuljon és önállóan is kifejezést nyerjen. A hírközvetítő sajtó politikai sajtóvá alakuljon át és agitációs szerepét akadálytalanul betölthesse, azt a szerepet, amelyet ebben az időben a polgári haladás érdekében, a polgári szabadságjogok kivívása érdekében kellett vállalnia. Ezt kívánta a sajtó első nagy fellendülését lehetővé tevő osztály érdeke, de ezt kívánta a társadalmi fejlődés jövőbe mutató iránya is, amelynek szolgálatából az újságok nem vonhatták ki magukat. A sajtó a következő másfél évszázadon át a polgári társadalmakat szolgálja, de azokat vezeti és irányítja is. Ehhez azonban elsősorban el kell hárítani azokat az akadályokat, amelyeket a hanyatló feudalizmus még mindig és még sokáig képes fenntartani a gondolatok, főleg a világnézeti és politikai eszmék szabad terjesztésének az útjában. A politikai ellenőrzés, az állami ellenőrzés ellen már a 17. században láttuk megjelenni az elvi tiltakozást Milton könyvében. Az állami ellenőrzéssel szemben az angol Licensing Act eltörlése (1693) volt az első jelentős lépés. Itt kezdődik a sajtó öntudatos fellépése véleménynyilvánító és vezető, társadalmi és politikai agitációs szerepének korlátjai ellen. Az általa bevezetett új fogalom és tényező, a közvélemény nevében kiadja a jelszó, a sajtószabadság jelszavát. A sajtószabadság elérése válik ettől kezdve a sajtó új fejlődésének irányítójává, és egyben a polgárság mozgalmainak, az európai forradalmaknak egyik központi követelésévé is. Hogy az új fejlődést megérthessük, legalább vázlatosan meg kell beszélnünk, mi is volt a feudális cenzúra: az az ellenfél, amely ellen a küzdelem folyik. A cenzúra összefoglaló kifejezés: rendszerint valami egységes, a feudalizmushoz tartozó állandó intézményt képzelünk mögötte, mint a dézsma, vagy robot; holott a valóságban a legkülönbözőbb rendelkezések, állami, városi, vallási rendszabályok foglalata, amelyek nemcsak egységbe nem foghatók, de egymás közt is ellentmondóak. Ez az egyik oka annak, hogy a cenzúra története ma sincs megírva. Nem valami alapvető erkölcsi vagy vallásos felfogás hozta létre a cenzúrát, hanem az uralkodók, uralkodó osztályok és uralkodó intézmények érdeke. Tudjuk, hogy Angliában már 1275-ben rendeletet adtak ki a hamis hírek ellen. A cenzúra tehát – ha ezt az elnevezést még nem is ismerték – jelen volt már a kéziratos hírszolgálat, az újságlevelek korszakában. Ismerjük a pápák erőszakos intézkedésit is az újságcsinálók ellen.
Még szükségesebbé tette a védekezést a betű gyorsan terjedő hatalma ellen a könyvnyomtatás. Itt is az egyházi tényezők lépnek fel először a „veszélyes” új gondolatközlő eszköz ellen. A mainzi püspök 1486-ban elrendelte, hogy a könyvnyomtatók az egyházmegye egész területén neki mutassák be elbírálás végett a kinyomtatandó könyveket. Aki a rendelet ellen vét, 100 aranyforint bírságot fizet. 1504-ben a strassburgi városi tanács három cenzort jelölt ki, hogy ellenőrizzék az újságleveleket, nem látnak-e bennük napvilágot a pápát, a császárt, a fejedelmeket, vagy városi nagyságokat sértő kijelentések, esetleg a jó erkölcsbe ütköző történetek. 1515-ben újabb szigorító rendelkezéseket hoztak s elrendelték, hogy a veszélyes tartalmú nyomtatványokat el kell kobozni és meg kell semmisíteni a jövőben pedig az ilyenek kiadását meg kell akadályozni. 1548-ban az augsburgi birodalmi gyűlés egységesen, az egész német birodalomra nézve elrendelte, hogy minden város és fejedelemség saját hatóságával cenzúráztassa a nyomtatványokat. A nyomdászokat pedig kötelezték, hogy nevüket miden nyomtatványukon feltüntessék és kimondták, hogy az ez ellen vétőktől el kell venni a nyomdát. A kölni egyetemet 1479-ben a pápa hatalmazza fel a könyvek vizsgálatára. Franciaországban a király megbízásából a párizsi egyetem gyakorolta a cenzúrát. 1501-ben a későbbi VI. Sándor pápa az egész egyházra nézve egyetemes érvényű cenzúrarendeletet dolgozott ki, amelyet az 1515-i lateráni zsinaton szövegeztek meg véglegesen (X. Leo alatt). A tiltott könyveket már a reformáció vallási vitái és harcai idején foglalta először jegyzékbe az ellenreformációt megindító tridenti zsinat 1564-ben. Ez volt a napjainkban is újra meg újra kiadott híres pápai index, az Index librórum prohibitórum első kiadása. Természetesen fenntartották a cenzúrát a protestáns egyházi hatóságok és a protestáns államok is. Angliában a parlament 1637-ben rendezte a cenzúrát s a különböző szakcsoportokba osztott könyvek bírálatát előkelő közjogi méltóságok között osztotta fel. Tudjuk, hogy az angol forradalom előbb eltörölte a cenzúrát, majd Cromwell visszaállította. A Stuartok kíméletlen cenzúra-törvényének, a Licensing Act-nak az eltörlése az első lépés a sajtószabadság, elsősorban persze csak a könyvnyomtatás és nem a hírlapok szabadsága felé. A hatósági ellenőrzést biztosítja, de egyben a nyomdászok, kiadók, üzletemberek magánérdekeit is védi a kiváltságlevél, a privilégium. Privilégiumot kaptak nyomdászok egyegy nyomda felállítására, vagy bizonyos fajta nyomtatvány kizárólagos készítésére. A privilégium tárgyát képező nyomtatványt vagy nyomtatványfajtát más nem adhatott ki. A kiváltságlevél volt a főkülönbség az újságok és a könyvek cenzúrája közt. Az újságkiadónak rendszerint engedélyt kellett kérnie a lapcsinálásra s az engedélyt már bizonyos tartalmi feltételekhez kötötték, pl. a magyarországi lapoknak tervezetet kellett benyújtaniuk, amely a lap tartalmát előre meghatározta; a tervezetekben pl. rendszerint benne volt, hogy vallási kérdésekkel a lap nem fog foglalkozni, hogy a felsőbb állami és egyházi hatóságok cselekedeteit nem bírálja.
A könyveket a cenzor vagy átengedte, vagy nem, vagy változtatott szövegükön. A hírlapokat azonban napról-napra kellett cenzúráztatni, tehát felügyeletük állandóbb volt. Egyetlen hírért az egész újságszámot visszatartották, vagy elkobozták, sőt magát a lapot hosszabb-rövidebb időre felfüggesztették, vagy egészen betiltották. Az újságok történetének következő korszaka tehát az időben és térben (periodicitásban és publicitásban) való további kiterjedés, a tartalmi megújulás, megelevenedés, de főképpen – és éppen az előbbi követelmények megvalósítása érdekében is – a felszabadulás, a politikai ellenőrzéstől, a cenzúrától való függetlenné válás, a sajtószabadság jegyében áll.
