Az immunológia kezdetei Magyarországon

HORUS

Az immunológia kezdetei Magyarországon 4. rész

Aujeszky Aladár mûködésének jelentõsége az immunológia hazai történetében Az egyetemes mikrobiológia magyar mestere Aujeszky Aladár, aki a róla elnevezett vírusos encephalitis („Aujeszky-betegség”) felfedezésével (1902) örökre beírta nevét a mikrobiológia történetébe, széles körû bakteriológiai mûködésén kívül jelentõs szerepet vállalt az immunológia hazai fejlesztésében is. Még Hõgyes intézetében foglalkozott a pestis szerológiai (agglutinációs) diagnosztikájával (1901); késõbb, az Állami Bakteriológia Intézet vezetõjeként a földmûvelésügyi minisztertõl kapott megbízást a különféle oltóanyag-termelõ vállalatok által elõállított oltóanyagok és szérumok ellenõrzésére (1907); 1910-ben az allergiás diagnosztikai célokra szolgáló tuberkulin- és mallein-, majd több állatgyógyászati vakcina- és szérumtermelésre kapott megbízást. Nagyszerû összefoglalását adta az immunológia akkor legkorszerûbbnek számító teljes ismeretanyagának 1912-ben megjelent „A Baktériumok Természetrajza” címû 178 oldal terjedelmû könyvének VII. fejezetében, majd 1924-ben kiadott „Általános Bakteriológia” címû tankönyvében. Nem kevésbé jelentõsek azok az eredményei sem, amelyeket a kutyák veszettség elleni immunizálása terén kezdetben önállóan, majd munkatársak (Csontos, Kertay) bevonásával ért el. A feladatot Aujeszky még mesterétõl, Hõgyes Endrétõl kapta, a megvalósítás azonban már egyedül az õ érdeme: a legelsõ tömeges állatoltásokat a világon elsõként 1902-ben végezte. Az akkori körülményes és hosszadalmas oltási eljárás azonban nem kedvezett a rendszeres tömeges védõoltások elterjedésének. Fordulat akkor következett be, amikor az egyetlen oltásból álló „japán módszer” (Umeno és Doi módszere) ismertté vált. A megfelelõen módosított és a hazai vi-

szonyoknak megfelelõen alkalmazott, majd kötelezõvé tett preventív oltásokkal sikerült a veszettséget Magyarországról kiirtani. Jelentõsek Aujeszkynek a tuberculosis elleni immunitásra vonatkozó kutatásai, de figyelemreméltó iskolaalapító képessége is: tanítványai, illetve késõbb munkatársai mind a mikrobiológia és immunológia,

1. ábra. Darányi Gyula (1888–1958).

Részlet dr. Karasszon Dénes és dr. Csaba Béla: Az Immunológia magyar mesterei címû könyvébõl (1992)

26

Magy Immunol/Hun Immunol 2004;3(2):26–32.

illetve a gyakorlati oltóanyag-termelés vezetõ pozícióiban folytatták mesterük munkáját. Aujeszky munkatársai sorából kiemelkedik Darányi Gyula (1. ábra), aki immunitástanból szerzett egyetemi magántanári képesítést a budapesti tudományegyetemen (1924); ezt követõen Szegeden, utóbb a budapesti tudományegyetem orvosi karán lett a közegészségtan professzora (1931–1945). Sokoldalú közegészségtani tevékenységébõl ezúttal kizárólag immunitástani vizsgálatait kiemelve említjük a vér kolloidlabilitására, valamint a vércsoport-kutatások megindítására vonatkozó vizsgálatait. Kolloidlabilitási reakciójának (1920) lényege, hogy a szövetszéteséssel járó krónikus folyamatok során a szérumban a globulinok az albuminokhoz viszonyítva megszaporodnak: az albumin-globulin index csökken, hyperglobulinaemia keletkezik. Ennek kimutatására a reakciók egész sora jött létre, miközben Darányi maga a fehérjefrakciók kvantitatív mikroanalízisét dolgozta ki (1931). Vércsoportkutatások céljaira intézetében 1934-ben öröklési és eugéniai osztályt létesített s fõként ikerkutatással foglalkozott. E vizsgálatai – jóllehet a vércsoportok, a komplementkötési próbák, a szérumösszfehérjék mennyisége, a kolloidlabilitási próbák a 15 pontban meghatározott egyéb örökléstani diagnosztikai eljárások értékeivel egybevetve figyelemreméltó eredményeket szolgáltattak – az ellene koholt vádak szerint az úgynevezett „fajbiológia” érdekeit is szolgálták, s ezért Darányit a II. világháború befejeztével (1945) nyugdíjazták.

A szerológia magyar mesterei Az immunológia fejlõdése szempontjából meghatározó jelentõségû volt az antitestek in vitro kimutatását lehetõvé tevõ szerológiai vizsgáló eljárások (agglutináció, hemagglutináció, precipitáció, flokkuláció, komplementkötési reakció és mások) kidolgozása és alkalmazása. E módszereket az immunológia gyakorlataként bakteriológiai, közegészségtani, állatjárványtani, valamint oltóanyag-termelõ intézeteinkben és laboratóriumainkban baktériumok identifikálására, immunszérumok értékének meghatározására, egyes megbetegedések laboratóriumi diagnosztizálására, vércsoport-meghatározásra, vérnyomok kimutatására és eredetének meghatározására stb. alkalmazták. Az ide vágó vizsgálatok részeredményeinek összefoglalását Aujeszky, Preisz, Rigler, Hutyra tan- és kézikönyveiben találjuk. A szorosabb értelemben vett immunológiai kutatások céljait szolgáló vizsgálatok mellett külön jelentõségre emelkedett a szerológiai diagnosztika azoknak a szûrõvizsgálatoknak bevezetésével, amelyeket a járványosan fellépõ fertõzõ emberi és

Az immunológia kezdetei Magyarországon

2. ábra. Tomcsik József (1898–1964).

állatmegbetegedések felismerésére, elsõsorban a „rejtett” fertõzések felkutatására alkalmaztak. E vizsgálatok sorából fõként Tomcsik és munkatársai, valamint Marcis tevékenysége emelkedik ki. Tomcsik József (2. ábra), az immunológia nemzetközileg elismert szaktekintélye, már orvostanhallgató korában Preisz intézetében dolgozott. Itt sajátította el azokat a szakismereteket és azt a fáradhatatlan kutató szellemet, amely õt körének nagynevû mikrobiológusává és immunológusává tette. Sokoldalú tudományos mûködésébõl ezúttal kizárólag a szerológiai vizsgálatait emeljük ki, az immunológia egészét érintõ jelentõs eredményeit késõbb ismertetjük. Tomcsik „hivatásos” szerológusi pályafutása tulajdonképpen 1927-ben indult, amikor is 1923-ban elnyert Rockefeller-ösztöndíjas tanulmányútjáról, majd a Rockefeller-alapítvány támogatásával teljesített több éves pekingi kiküldetésérõl (az ottani kórbonctani intézet bakteriológiai osztályának volt a vezetõje) visszatérve, a Johan Béla igazgatása alatt megnyitott Országos Közegészségügyi Intézet (1927) szerológiai osztályának élére nevezték ki. Feladatköre a mindaddig több intézetben szétszórtan, más-más módon végzett, s ezért nehezen értékelhetõ szerológiai vizsgálatok (Widal-, Wassermann-

27

és más reakciók) egységesítése, országos méretû kiterjesztése lett. Emellett egy idõn át az országban forgalomba kerülõ szérumok tisztaság, értékmérés és hatékonyság szempontjából végzendõ ellenõrzését is a Tomcsik vezetése alatt mûködõ osztálynak kellett elvégeznie. A munka megkezdésekor nemcsak a szerológiai osztály küzdött a fejlõdéssel járó nehézségekkel, hanem a syphilis szerodiagnosztikája is. A Wassermannreakció széles körû elterjedését ugyanis akadályozta annak alacsony fokú érzékenysége és nehézkes kivitelezhetõsége. Zavarólag hatott, hogy a reakció specificitását is jogos támadások érték, ennek következtében világszerte számos laboratóriumban azon különféle módosításokat hajtottak végre. Szükségessé vált a lues-szerodiagnosztika nemzetközi egységesítése. Nem csekély büszkeséggel kell megállapítanunk, hogy az Országos Közegészségügyi Intézet szerológiai osztálya – bár 1927. szeptember 6-án vezette be naplójába az elsõ Wassermann-reakció végrehajtását – 1928-ban, a Népszövetség Egészségügyi Szervezetének a luesszerológiai reakciók egységesítésére irányuló munkaprogramja keretében máris átütõ sikert aratott: a belgrádi, budapesti, prágai, varsói és zágrábi közegészségügyi intézetek szerológiai osztályainak a Wassermann-reakció különféle módozatait összehasonlító vizsgálatai során a Tomcsik vezette munkacsoport eredményei bizonyultak a legérzékenyebbnek, kielégítõ specifitás mellett. Tomcsik irányításával a szerológiai osztály munkaköre bõvült új szerológiai eljárások (Kahn-, Citochol-, Meinicke-reakció) bevezetése, továbbá a luesantigén-készítés feladatának átvállalása által, s végül sor kerülhetett az országban több helyen (az egyetemi bõrklinikán; Székesfõvárosi Közegészségügyi Intézetben, a hódmezõvásárhelyi közkórház laboratóriumában) különféle módon végzett lues-szerodiagnosztikai vizsgálatok Tomcsik által ajánlott országos egységesítésére. Tomcsik nem sokkal késõbb – átmenetileg – megvált az Országos Közegészségügyi Intézettõl (a szegedi Tudományegyetemen lett a közegészségtan egyetemi tanára 1932-ben), 1936-ban azonban visszatért Budapestre és Johan Béla utódaként átvette az Országos Közegészségügyi Intézet vezetését. A szerológiával természetesen továbbra is foglalkozott. Tanulmányozta a hemagglutináció alapjait, s majd késõbb, már svájci (baseli) tartózkodása alatt dolgozott ki új szerológiai eljárást a mononucleosis infectiosa szerodiagnosztikájára. Az õ általa meghonosított kutatószellem vezette jelentõs szerológiai eredmények kidolgozásához Oláh Gábor, Kun Lajos, Mandula Ferenc, Erdõs László, Takátsy Gyula munkásságát. Tevékenységük alapján valamennyien kiérdemelték a „szerológia mestere” címet.

28

3. ábra. Takátsy Gyula (1914–1980).

Takátsy Gyula (3. ábra) pályáját Fenyvessy közegészségtani intézetében kezdte, 1942-tõl már az Országos Közegészségügyi Intézet kutatójaként a kiütéses typhus elleni oltóanyag termelésében vett részt. Utóbb – 1948-tól – a víruskutató laboratóriumba lépett át s itt az influenzavírus-kutató laboratórium vezetõjeként jelentõs eredményeket ért el az influenzavírusok biológiai tulajdonságainak, antigénszerkezetük változékonyságának, a különféle influenzavírusvariánsok kórtani és járványtani jelentõségének, az influenzavírusok ökológiai jelentõségének, továbbá az influenza elleni hatékony vakcinák elõállításának és gyakorlati alkalmazásának kutatása és megvalósítása terén. E munkássága közben dolgozta ki az elõször még „Takátsy-kacs” néven ismertté vált Mikrotitrátort (1948), amely a plexilemezbe fúrt csövecskékkel együtt, a feltaláló által folyamatosan tökéletesítve rövid idõ alatt világszerte elterjedt és a virológiai, immunológiai, sõt egyéb kutatólaboratóriumoknak is standard vizsgáló eszközévé vált. Nem kevésbé jelentõs szerodiagnosztikai tevékenység indult meg a magyar állat-orvostudomány világhírû tudósa, Hutyra Ferenc (1860–1934) irányítása alatt az Állatorvosi Fõiskola Járványtani Intézetében. E vizsgálatok élén Marcis Árpád neve áll.


Marcis pályakezdése éppen egybeesett az immunanyagok kimutatását lehetõvé tévõ szerodiagnosztikai eljárások bevezetésével. Hutyra – felismerve a szerodiagnosztikának éppen a szubklinikai (inapparens) fertõzöttség kimutatására alkalmas voltát, s ennek különösen az anthropozoonosisok elleni küzdelem céljait szolgáló közegészségügyi jelentõségét – doctorandusainak mind ebbõl az új tudományágból adott disszertációs feladatot. Marcisra a malleus szerodiagnosztikájának tanulmányozását bízta, s ezért tanulmányútra küldte Berlinbe Schütz professzorhoz, a neves malleuskutatóhoz, e betegség kórokozójának egyik felfedezõjéhez. Az agglutinációs próba végrehajtásának elsajátítása után Marcis a malleusos fertõzöttség kimutatásának Schütz és Schubert által kidolgozott komplementkötési reakciójával is megismerkedett. Nemcsak magát az eljárást, annak elvégzését és értékelését gyakorolta be, hanem a szerológiai szûrõvizsgálatok eredményeire alapozott malleuseradicatio Németországban jól bevált módszerét is tanulmányozta. Itthoni feladatköre különösen az I. világháború befejeztével szélesedett ki. A háborús események következtében ugyanis országunk állat-egészségügyi viszonyai jelentõs mértékben romlottak. A malleus, amelyet a malleinpróbák széles körû alkalmazásával korábban már sikerült az országból kiirtani, újból támadt és súlyos problémákat okozott. Ekkor derült ki, milyen jelentõs lépés volt a malleus szerodiagnosztikájának bevezetése. A malleus felismerése ugyanis akár klinikai, akár kórbonctani vizsgálattal, nem könynyû feladat. A malleinpróbák megbízhatósága az aspecifikus reakciók miatt erõsen kétségbe vonható. A Marcis által bevezetett agglutinációs, komplementkötési, konglutinációs és precipitációs próbák összesített eredményei alapján pozitívnak minõsült lovak kiirtásával, a folyamatosan végzett szerológiai szûrõvizsgálatokra épített mentesítési program következetes végrehajtásával 1920-ra sikerült az országot ettõl az antibiotikum felfedezése elõtti korban az emberre is biztos halált jelentõ lóbetegségtõl megszabadítani. Közben sikerrel adaptálta módszerét az ember malleusának szerodiagnosztikai felismerésére. Ennek kapcsán a hazai közegészségügy, szerológia, epidemiológia vezetõ személyiségeivel (Johan Bélával, Tomcsik Józseffel, Petrilla Aladárral) tartott fenn szoros kapcsolatot, egyben jelentõs eredményeket ért el a malleuskutatásban. Tanulmányozta többek között a lovak vérsavójával végzett komplementkötési próba során fellépõ aspecifikus reakciót: a malleusantitestek diaplacentaris transzportja alapján vizsgálta a maternális immunitás kérdéseit. Kutatásainak eredményei alapján az unitárius felfogással szemben állást foglalt az antitestek heterogenitása mellett.


Marcis megállapításai nemcsak önmagukban figyelemreméltók, hanem azért is, mert a szerológiát ebben a korban sokan hajlandók voltak a bakteriológia egyszerû technikai segédeszközeként kezelni. Marcis számára azonban a szerológia „opera princeps et prope omnis” volt. Pasteurrel vallotta, hogy „nincs alkalmazott tudomány, csak a tudomány alkalmazása. A tudomány egy, csupán az ember az, aki szellemi képességeinek korlátolt volta miatt kategóriákat különít abban.” További munkássága során Marcis figyelemre méltó eredményeket ért el számos fertõzõ állatbetegség, köztük az emberre is veszélyt jelentõ brucellosis szerodiagnosztikája terén: ennek kapcsán a szerodiagnosztikát „esetdiagnosztikából” tényleges „járványtani diagnosztikává” fejlesztette. Szerodiagnosztikai vizsgálatainak eredményeit sorokba, oszlopokba, táblázatokba rendezte, ezáltal szabályszerûségek, törvényszerûségek megállapítása vált lehetségessé. Rutinszerûen végzett szerológiai szûrõvizsgálatainak eredményeként – miután adatainak tudományos feldolgozását, matematikai-logikai értékelését is el tudta végezni – új tudományos megállapítások születtek. A szûrõvizsgálatok adatainak „táblázása” mellett nem feledkezett meg a diagnosztikai eljárások tökéletesítésérõl sem, ezért foglalkozott behatóan – 1915tõl kezdõdõen – a brucellás fertõzöttségnek a tej szerológiai vizsgálata alapján történõ kimutatásával stb. Az állatjárványok elleni küzdelem specifikus és aspecifikus feladatainak szervezése kapcsán mindig hangoztatta az állategészségügy közegészségügyi jelentõségét. Itt említjük a Székesfehérvárott született (1890) Forbáth Sándor nevét, aki az I. világháború idején fellépett járványos betegségek tanulmányozásával gyûjtött immunológiai tapasztalatait foglalta össze „Die Immunitaetslehre und deren praktische Anwendung im Kampfe gegen die Kriegsseuchen” címmel (1916). A bécsi és berlini német nyelvû kiadással egy idõben Forbáth magyar nyelven is megjelentetett egy „A serologia alapvonalai és a védõ és gyógyoltások” (Budapest, 1916) címû könyvet, a sokra hivatott szerzõ azonban a harmincas évek elején Angliába távozott, ottani mûködésérõl nem rendelkezünk elegendõ információval. Említjük végül Elek István (Stephen Elek) (1914– 1992) nevét: õ Budapesten született, majd Londonban szerzett orvosi diplomájával a Harvard Egyetemen lett a bakteriológia professzora (1957). Sokoldalú mikrobiológiai tevékenységén kívül immunológiai szempontból jelentõs a nevét viselõ „Elek plate” módszer, amely a diphtheria-baktériumtörzsek toxintermelõ képességének kimutatására szolgáló eljárás agar közegben végbemenõ kettõs diffúziós antigénantitest reakció.

29

Tomcsik József és az Országos Közegészségügyi Intézet mûködésének jelentõsége a magyar immunológia történetében Hutyra visszavonulása (1928), majd halála (1934), valamint Aujeszky halála (1933) után az immunológia hazai mûvelésének súlypontja – az addigi „állatorvosi” hegemóniát elveszítve – fokozatosan az orvosi-közegészségügyi irányba tolódott. Ennek az irányzatnak az élén a kitûnõ Preisz-tanítvány, Tomcsik József (1898–1964), az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetõje, majd igazgatója állt, aki részint maga ért el immunológiai kutatásaival nemzetközi érdeklõdést keltõ eredményeket, részint kiváló tanítványok sorát állította az immunológia szolgálatába. Tomcsik szerológiai munkásságáról már megemlékeztünk. Ezúttal azokat a vizsgálatait említjük, amelyek õt – a hazai szakmai vezetõ szerep kivívása után – nemzetközi viszonylatban is korának egyik legismertebb immunológusává tették. Jelentõs sikereket ért el Tomcsik munkatársával, a tragikus sorsú Faragó Ferenccel (1905–1950) a diphtheria elleni védõoltások terén. Munkásságuknak köszönhetõen Magyarország a világon elsõként tehette kötelezõvé a diphtheria elleni védõoltásokat. A kutatások érdemi részét Faragó végezte, aki egyébként figyelemreméltó eredményeket tudott felmutatni a pertussis és a scarlatina elleni immunizálási kísérleteivel is, hiperimmun antipertussis szérumot állított elõ; Glennyvel egy idõben – de tõle függetlenül – mutatta ki a „mineral carrier” adjuváló hatását: Tomcsikkal közösen bevezetett depotmódszere a korábban alkalmazott háromszori oltás helyett egyetlen anatoxinos oltást igényelt a kielégítõ immunitás létrehozásához. Faragó – máig tisztázatlan eredetû oltási baleset lelkiismereti terhétõl szabadulni kívánva – önkezével vetett véget életének (1950). Tomcsiknak köszönjük a BCG-oltások hazai meghonosítását. Munkatársával, Erdõssel megkezdett vizsgálatai eredményeként az eredeti perorális vakcinációról az intracutan oltási módszerre tértek át s az 1936–1942 közötti idõszakban már 25 000 Mantoux-negatív csecsemõt részesítettek védõoltásban. Módszerük alkalmazásával – igaz, már Tomcsik közremûködése nélkül – sikerült a csecsemõkori tuberculosismorbiditást a minimumra, a mortalitást gyakorlatilag nullára csökkenteni. Elméleti immunológiai szempontból figyelemreméltó, hogy Tomcsik volt az elsõ, aki egy hapten antigéntermészetét bebizonyította (1924): egy Bacterium lactis aerogenes törzsbõl szénhidrátszerû anyagot állított elõ. Ennek poliszacharid jellegét tisztázta és azt is kimutatta, hogy „elsõ típusú” haptenként viselkedik. Ezután a teljes baktériummal nyulakat im-

30

munizált, s az így elõállított immunsavót tengerimalacba fecskendezte. Az ezáltal passzívvá szenzitizált tengerimalacok minimális (0,03 mg) hapten intravénás befecskendezése hatására anaphylaxiás sokkban elpusztultak. Ez volt az elsõ olyan kísérlet, amely egy hapten teljes értékû antigénhatását igazolta. Mesterétõl, Preisz Hugótól „örökölte” az anthraxbacilus antigenitása iránti érdeklõdését. Kimutatta, hogy in vitro a csökkent virulenciájú törzsek is képesek lehetnek tokképzõdésre. Megállapította továbbá, hogy az anthraxbacilusok tokja nem poliszacharidból, hanem polipeptidbõl áll. Vizsgálatait a késõbbiekben Ivánovics és Bruckner folytatta. Tomcsik jóval késõbb, már baseli professzorsága idején [a Magyarországon született Robert Doerr (1871–1952), tanszéki utódaként] újból visszatért az anthraxtémához és ötletes módszert dolgozott ki a baktériumsejtek és spórák felületén kimutatható poliszacharidok és polipeptidek elhelyezkedésének tanulmányozására. Ennek kapcsán eredményes vizsgálatokat végzett membránantigének izolálása, tulajdonságaiknak és topográfiájuknak meghatározása céljából. Tomcsik immunológiai munkásságának hazai viszonylatban egyik – hatását tekintve talán legjelentõsebb – alkotása kiváló immunitástani tankönyve, amely Lovrekovich bakteriológiai és Lõrincz parazitológiai tankönyvével egybekötve, Johan Bélának ajánlva, 1935-ben jelent meg és hosszú idõre a mikrobiológusok, immunológusok és parazitológusok „bibliája” lett. A monográfia jellegû, 116 oldal terjedelmû fejezet az immunológia elméleti ismeretanyagának oly kitûnõ, átfogó jellegû, magas szintû s mégis közérthetõ bemutatása, hogy mellette elegendõ volt csupán laboratóriumi diagnosztikai segédkönyvekben (Lissák, Láng, Rex-Kiss és mások) összefoglalni az immunológia gyakorlati módszereinek technológiáját. Johan és Tomcsik közös munkájának lett az eredménye, hogy az Országos Közegészségügyi Intézet a fertõzõ betegségek elleni küzdelem élére állva, mind a tudományos kutatásban, mind a gyakorlati feladatok végrehajtásában vezetõ szerephez jutott. Figyelemreméltó megállapításokat tettek magyar kutatók az influenzakutatás terén: az 1918–1919. évi pandémia alkalmával Johan és Bence – feltételezve a kórokozó vírustermészetét – rekonvaleszcens szérummal próbálkoztak a járvány megfékezésére. A Balogh E. által felvetett, de csupán patológiai evidenciára alapozott vírusetiológia angol kutatók (Smith, Andrews és Laidlaw, 1933) által történt bizonyítása után Magyarország is bekapcsolódott az influenzakutatásba: az Országos Közegészségügyi Intézetben a Rockefeller Alapítvány támogatásával influenzakutató osztály létesült, amely az amerikai R. M. Taylor vezetésével nemcsak elsõként izolálta Közép-Európában az influenzavírust és mutatta ki annak hörcsögre


való közvetlen átoltási lehetõségét (Dreguss), hanem immunizálási kísérleteket is kezdeményezett (Taylor és Dreguss, 1937, 1940). Taylor 1939-ig mûködött az Országos Közegészségügyi Intézetben. Távozása után munkatársai, az õ általa megkezdett munkát folytatva vizsgálták (Dreguss), hogy a szárítás mennyiben befolyásolja az influenzavírus virulenciáját és antigenitását. Megállapították, hogy a vákuumban szárított vírussal védõoltásban részesített fehéregerek éppúgy immunissá válnak, mint a frissen izolált vírussal oltottak. A Phylaxia kutatóival (Hoffmann, Szathmáry) együttmûködve megerõsítették külföldi kutatók megállapítását, hogy a sertés is fogékony a humán influenza vírusa iránt és hozzákezdtek sertésben a humán influenza hiperimmunszérum elõállításához. Magas titerû immunsavójukkal elõbb egereket immunizáltak, biztató eredménnyel; utóbb 90 ember passzív immunizálását is megkísérelték, a szérumpermetnek a légutakba juttatása útján (1941). Az influenza szerodinamikájának egyszerûsítését szolgálták azok a vizsgálatok, amelyek a komplementkötési próba alkalmazását tették lehetõvé a fertõzöttség felismerésére (Dreguss és Fazekas). Kísérleteiket a háborús események szakították félbe. Lovrekovich, Rauss, Ujhelyi és mások munkássága nyomán a hastífusz (thypus abdominalis), a diphtheria, a kiütéses tífusz, a brucellosis és további fertõzõ betegségek hazai elõfordulásának igen jelentõs csökkenése tanúsítja az Országos Közegészségügyi Intézetben végzett vizsgálatok elméleti és gyakorlati eredményeit. Mindezek részleteinek felsorolása egyenként is külön-külön monográfia megírását tenné szükségessé. Összefoglalva csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy e tevékenység élén a Tomcsik által nevelt, az õ nyomdokain haladó kutatógárda állt, miközben Tomcsik maga 1943-ban – a hitleri megszállás elõl – Svájcba költözött, ahol a baseli egyetem Közegészségtani és Bakterológiai Intézetének vezetõjeként folytatta eredményes kutatásait haláláig (1964).

Backhausz Richárd és a HUMÁN Oltóanyagtermelõ és Kutató Intézet mûködésének jelentõsége a magyar immunológia történetében A Hutyra és Köves által alapított Phylaxia Szérumtermelõ Rt. 1924-ben „Human laboratóriummal” bõvült [lásd Magyar Immunológia 2203;2(1):34.]. Feladata elsõsorban a diphtheriaellenes immunszérum termelése volt, de az újonnan létesített laboratórium Johan Béla (1889–1983) vezetése alatt intenzív kutató tevékenységhez is kezdett, melynek eredményeként már


4. ábra. Backhausz Richárd (1920–1971).

1926-ban polivalens dysenteria-, valamint Pneumococcus-szérum, Dick toxin, Salmonella typhi-, S. paratyphi A- és S. paratyphi B agglutináló savó, hemolizin, majd a következõ évben (1927) tífusz-, paratyphus A- és paratyphus B-vakcina, S. typhi-, S. paratyphi A és S. paratyphi B diagnosztikus bakteriális antigénszuszpenziók, valamint „Serotyp” vércsoport-meghatározó szérum került forgalomba. A kimagasló tudományos mûködés alapján a Johan által vezetett elsõ immunológus kutatógárda tagjai magasabb pozícióba kerültek: Johan az Országos Közegészségügyi Intézet élére állt; Kanyó Béla, aki immunológiából egyetemi magántanári képesítést szerzett, a Szegedi Tudományegyetemen lett a higiéné professzora. Az õ, illetve a velük távozó munkatársaik helyébe lépõ, akkor ifjú immunológusok sorából kiemelkedik Backhausz Richárd (4. ábra), aki meghatározó szerepet vállalt a „Humán Fõosztály” (1952) Phylaxiától való különválasztásában és „HUMÁN Oltóanyagtermelõ és Kutató Intézet” néven önálló vállalattá fejlesztésében, miközben õ maga a hazai immunológia tudományának vált egyik vezetõ személyiségévé.

31

5. ábra. Az Annales Immunologiae Hungaricae címoldala.

Backhausz – intézetének munkatársaival, akik közül elsõsorban Joó István és Réthy Lajos neve és mûködése említendõ –, a Johan által megszabott irányt követve a gyakorlati termelõi tevékenység mellett mind a fejlesztésre, mind a kutatásra nagy súlyt fektetett. A

32

termelés is jelentõsen átalakult. Az önállósulás idõpontjában fõként csupán profilaktikus szérumokat, vakcinákat és szerobakteriológiai diagnosztikumokat készítettek, utána azonban hamarosan hozzákezdtek a gammaglobulin (Richter és munkatársai), majd a vérkészítmények, a vértartósító és infúziós oldatok elõállításához: az 1960-as években jelentõsen megnõtt a diagnosztikumok választéka, majd a legkorszerûbb immunkémiai reagensek sorozatának elõállításával a Humán Intézet más immunológiai diagnosztikai és kutató intézmények munkáját is standard készítmények elõállításával segítette. Mindehhez jelentõs kutatómunkára volt szükség, ennek a tevékenységnek is Backhausz állt az élére. Sorra vezették be és tették rutineljárássá az immunkémia legkorszerûbb módszereit. A géldiffúziós és immunelektroforézises módszerek hazai bevezetése és továbbfejlesztése, valamint más eljárások adaptálása segítségével jelentõs eredményeket ért el Backhausz az immunglobulinok immunkémiai vizsgálatával. Tanulmányozta a terhességi izoimmunitást; vizsgálta az antitoxikus és antibakteriális immunitást; a természetes antitesteket; kutatásainak középpontjában fõként az autoimmun állapotok diagnosztikája, az immundeficientiák és paraproteinaemiák tanulmányozása állt. Kutatásainak eredményeit számos folyóirati közleményen kívül több könyvfejezetben, valamint a Grundlagen, Ergebnisse und Anwendung der Immundiffusion und Immunelektrophorese (1967) címû monográfiában foglalta össze. Tudományszervezõ tevékenységét jelzi a munkatársaival együtt 1958-ban megalapított Annales Immunologiae Hungaricae, amely folyóirat elsõsorban a magyar immunológusok kutatási eredményeit hivatott a külföldi számára hozzáférhetõvé tenni, de amelynek lapjait külföldi kutatók is elõszeretettel veszik igénybe publikációs céljaikra (5. ábra).


Az immunológia kezdetei Magyarországon

Recommend Documents