Az immunológia kezdetei Magyarországon

HORUS

Az immunológia kezdetei Magyarországon 6. rész

A reumatológia magyar kutatói Hazánkban az 1930-as évektõl indultak azok a reumatológiai vizsgálatok, amelyek ennek a Hippokratész által már jól ismert betegségcsoportnak Weintraud, Rössle, Klinge, Gudzent és mások vizsgálatai alapján allergiás eredetét keresték. Az e kérdéscsoporttal foglalkozó hazai kutatók közül fõként Belák (1886–1947), Farkas (1905–1978) és munkatársaik tevékenysége igényel említést. Belák Sándor (1. ábra) immunológiai érdeklõdését és ismereteit Preisz tanítványaként szerezte, majd a monokauzális fertõzéses eredetû immunitás fogalmát – kondicionális, konstellációs-patológiai felfogásának megfelelõen – polietiológiai irányban kiszélesítette. Ehhez az indítékot azok a fent említett külföldi eredmények szolgáltatták, amelyek a reumás megbetegedésekben az allergiás mechanizmusok jelentõségét világították meg és állították elõtérbe. Magyarországon Korányi Sándor és Bakay Lajos elnöklete alatt alakult meg a Magyar Orvosok Rheuma Egyesülete (1928) és a Belák Általános Kórtani és Bakteriológiai Intézetében felállított Rheuma Intézetben indultak meg azok az allergológiai kutatások, amelyek a pathergia (Rössle), paraallergia (Moro), trophallergének (Gudzent) és paraallergének szerepének meghatározását célozták a reumás betegségek kórfejlõdéstanában. A hazai kutatások eredményeit Belák tásszerzõkkel írt „Rheumatologia” (Budapest, 1941) címû monográfiája foglalja össze; e könyvben találjuk az ingerterápia kitûnõ ismertetését Vámossy tollából. Farkas Károly (2. ábra) az Országos Rheuma- és Fürdõügyi Intézet igazgatójaként (1957–1978) állt a hazai reumatológiai kutatások élére. Kitûnõ kutató-

gárdát szervezett, számukra korszerû laboratóriumokat és kedvezõ kutatási lehetõségeket biztosított. Tevékenységüknek nagy része van abban, hogy az im-

1. ábra. Belák Sándor (1886–1947)

Részlet dr. Karasszon Dénes és dr. Csaba Béla: Az Immunológia magyar mesterei címû könyvébõl (1992)

Az immunológia kezdetei Magyarországon

33

2. ábra. Farkas Károly (1905–1978)

munológia mellett az immunpatológia is polgárjogot nyert, és az úgynevezett autoimmun betegségek tanulmányozása a klinikai immunológia keretei között fontos szerephez jutott. Farkas részint a saját, részint munkatársainak reumatológiakutatási eredményeit – a külföldi kutatások tükrében – „Klinikai pathologia” (Budapest, 1965) címû könyvének „A rheumás betegségek” címû fejezetében tekintette át.

A neuroallergia, illetve a neuroimmunológia magyar kutatói A posztvakcinációs és szerogenetikus encephalomyelitisek kutatóinak sorát hazánkban a Laufenauer klinikáján dolgozó Nagy (1896) nyitotta meg, aki a veszettség ellen immunizált kutyák idegsejtjeinek a védõoltás következtében kialakult elváltozásait vizsgálta, immunológiai tényezõk szerepe azonban fel sem merülhetett, mivel a „vér-liquor, illetve vér-agy gát: barriere hémato-encéphalique” szelektív átjárhatóságára vonatkozó felfogás a központi idegrendszer immunológiai szempontból való izolációjának valószínûsítését eredményezte. Ennek következménye volt, hogy a neurológusok az immunológia eredményeit hosszú idõn át figyelmen kívül hagyták, még a lumbalpunctióval nyert liquorral végzett Wassermann-reakció pozitivitását sem komplementkötõ antitestek jelenlétére, hanem a lipoid-anyagcsere zava-

34

rára vezették vissza. Az érdekes megfigyelések azonban egyre szaporodtak: 1898-ban Babes Viktor – akkor már bukaresti professzor – számolt be arról, hogy – szerinte – egészséges juh nyúltvelõ-emulziójával is lehet kutyákat a veszettség ellen immunizálni. Vizsgálatait Hõgyes intézetében Aujeszky (1899) megismételte és megállapította, hogy csak a veszettség ellen immunizált állatok nyúltvelõ-emulziója nyújt valamelyes védelmet az azzal oltott állatoknak a veszettség vírusával végzett ráfertõzéssel szemben. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy a normál- (oltatlan) állatok nyúltvelõ-emulziója semmiféle védelmet nem nyújt ugyan a veszettség vírusával végzett mesterséges fertõzés ellen, a kísérleti állatok mégis – csupán a normál ideganyag-emulzió befecskendezése következtében – „elgyengültek”, erõsen lesoványodtak és elpusztultak. Helyt adva Centanni megállapításának, Aujeszky is úgy vélte, hogy „a s.c. oltott nyúltvelõemulzió hiányosan szívódik fel, s a fel nem szívódott anyag decompositiója következtében bizonyos toxinok keletkeznek, amelyek az állatok szervezetére károsan hatnak”. Jelentõs eredményeként könyvelhetõ el, hogy a 30%-os mortalitással járó Landry-paralysis, amely Pasteur veszettség elleni védõoltásai során 3538 oltott közül is mindössze egyetlen esetben fordult elõ, Hõgyes módszerét alkalmazva még ritkábban jelentkezett. Több megbetegedés kísérte ezzel szemben a himlõ elleni védõoltásokat (Baló és Lõrinc, 1931). A „vér-liquor gát” átjárhatóságának megváltozására, illetve „paraallergiára” visszavezetett folyamat demyelinisatiós jellegére Baló (1931) is felhívta a figyelmet. Igen jelentõs a magyar kutatók, nevezetesen Sarbó (1867–1943), valamint Richter (1887–1955) állásfoglalása az úgynevezett metaluessel (metasyphilisszel) kapcsolatosan. Külföldi kutatók ugyanis a valódi „lues cerebrospinalissal” szemben meta- vagy paraluesnek nevezték a tabes dorsalist és a paralysis progressivát, melynek létrejöttét hiperallergiás reakció következményének tartották. Sarbó a „metasyphilises” betegségegységet klinikai entitásként elfogadva arra a meggyõzõdésre jutott, hogy a cerebrospinalis syphilis során a kórokozó haematogen, metasyphiliticus megbetegedésben viszont lymphogen úton éri el a központi idegrendszert. E vizsgálatainak eredményeit a neurológusok standard mûvében, Bumke és Poerster: „Handb. d. Neurol.”-jában közölte (1935). A Schaffer által vezetett budapesti Agykutató Intézetben dolgozva Richter – mesterével, Schafferral együtt – elutasította az allergiás kóreredetet és radicularis kötõszövet-burjánzásra vezette vissza a tabes dorsalis kialakulását (1935). Az allergiás folyamatok, autoimmun reakciók szerepe jól ismert a demyelinisatiós betegségek kórfejlõdéstanában, ezért a Baló (1928) által leírt sclerosis

Magy Immunol/Hun Immunol 2005;4(1):33–39.

concentrica („concentricus leucoencephalitis”) kialakulását is vizsgálták e szempontok alapján, de negatív eredménnyel (Kesztyûs, 1967). Annál több eredményre vezetett a sclerosis multiplex tanulmányozása: e bántalom létrejöttét Lehoczky Tibor neuroallergiás eredetre vezette vissza; kutatásainak eredményeit monográfiában foglalta össze (1957). A sclerosis multiplex állatkísérletes modelljével, az experimentális allergiás encephalomyelitisszel foglalkozva munkatársaival, Sóssal és Halasyval közösen végzett, a myelopathiák etiológiájára vonatkozó kísérletes vizsgálatait ugyancsak monográfiában publikálta (1964). A központi idegrendszerben lejátszódó allergiásanafilaxiás folyamatok megismeréséhez értékes adattal járult hozzá Stief, midõn beszámolt a kísérletesen létrehozott szérumanafilaxiás sokk hatására kialakuló neurohisztopatológiai elváltozásokról. A sclerosis diffusa és a periarteriitis nodosa patogenezisének immunológiai aspektusait a leukoencephalitisekrõl írott monográfiájában Baló (1940) ismertette, majd Csermely tette közzé a tetanus anatoxin-, illetve antitoxinkezelés hatására kialakult szerogenetikus encephalitis elõfordulása során gyûjtött megfigyeléseit. Mindezen vizsgálatok hozzájárultak annak a tézisnek az elfogadásához, hogy a központi idegrendszer immunológiai izoláltsága privilegizált ugyan, de korántsem tökéletes. A haematoencephalicus barrier áteresztõ képességére vonatkozó ismeretek halmozódása a neuroimmunológia, ezzel együtt a neuroimmunpatológia erõteljes fejlõdését eredményezte. Figyelemre méltó vizsgálatokat végzett munkatársaival Környey (1901– 1988) a parainfekciós, posztvakcinációs és szerogenetikus encephalitisek (1971), továbbá a paraneoplasiás idegrendszeri folyamatok, valamint Tariska (1915–1989) a szubakut szklerotizáló panencephalitis tanulmányozása során (1962). A hypothalamusnak egyfelõl az immunfolyamatokkal, másfelõl a vegetatív regulációval és a limbicus rendszeren keresztül a magatartási folyamatok szervezésével kapcsolatos mûködését egy napjainkban kialakulóban lévõ új tudományág, a pszichoneuroimmunológia tanulmányozza.

Az immunhematológia kezdetei Magyarországon A precipitáció felfedezése (Kraus, 1897) után a magyar Detre hívta fel a figyelmet e nagy specifitású immunreakció nyújtotta lehetõségekre törvényszéki (igazságügyi) igények alapján, a vérnyomok emberi vagy állati eredetének megkülönböztetésére (1900). Az eljárást teljes részletességgel Uhlenhuth (1909) dolgozta ki, bevezetését a hazai igazságszolgáltatás-


3. ábra. Marschalkó Tamás (1862–1915)

ba Preisz javasolta (lásd korábban); végrehajtására az Állami Bakteriológiai Intézet kapott felhatalmazást, itt Aujeszky a törvényszéki orvosi gyakorlatból kiválasztott két eklatáns példával világította meg a próba perdöntõ jelentõségét (1912). Széles körû alkalmazást nyert e próba az élelmiszerek ellenõrzõ vizsgálatában, a hústermékek eredetének, illetve hamisítatlanságának meghatározására. Ennek kapcsán említést érdemelnek az Aujeszky intézetében dolgozó Szász Alfréd vizsgálatai, amelyek kimutatták, hogy precipitáló immunsavót nemcsak vérrel vagy vérsavóval szemben termelhetünk, hanem például izomfehérjék kimutatására is elõállíthatunk magas titerû specifikus immunsavót. Aujeszky részletesen leírta a precipitáló immunsavó termelésének (a nyúl immunizálásának) módszereit; felhívta a figyelmet a csoportspecifikus reakciót adó partialis praecipitinek a jelentõségére, majd ismertette az anafilaxiás reakció lehetõségeit a vérnyomok emberi vagy állati eredetének törvényszéki vizsgálatok céljából végzendõ megkülönböztetésére. A genetikai vizsgálatok céljait szolgáló vércsoportmeghatározások (Landsteiner, 1900) ugyancsak igazságügyi orvostani szempontból emelkedtek jelentõségre a vitás származás tisztázása, az apaság kizárása érdekében. Az elsõ ilyen jellegû vizsgálatokat hazánkban Verzár (1918) végezte. A vértranszfúzió, különösen annak megismétlése során derült ki, hogy az A-, B-, AB- és 0-vércsoportokon kívül M- és N-vércso-

35

nek a híre azonban a II. világháború következtében csak késõn, a háború befejezõdése után jutott el Magyarországra (Koch, 1947). Az új ismeretek birtokában Neubauer (1947) számolt be morbus haemolyticus neonatorum elsõ hazai megállapításáról, majd – összefoglalóan – Rex-Kiss (1948), utóbb munkatársaival Backhausz (1949, 1950, 1960) ismertette az Rh-faktor hazai elõfordulásának gyakoriságát és hívta fel a figyelmet vizsgálatának, illetve tanulmányozásának jelentõségére. Nem sokkal késõbb Szent-Iványi és Szabó (1952) közölte az újszülött malacok haemolyticus icterusának „vércsoportbeli incompatibilitásra” visszavezetett kóreredetét.

4. ábra. Plasmasejtek. Marschalkó Tamás rajza az Arch. Dermatol. Syphil., 30. kötet, 1895

A humorális és a celluláris irányzat párharca. Különválás a mikrobiológiától; a magyar immunbiológia és immunpatológia önálló tudománnyá ejlõdése

port is létezik, s ezek is szerephez jutnak a transzfúziós ártalmak elõidézésében. Ilyen irányú vizsgálatokat Went intézetében Rex-Kiss végzett. Utóbb az MN-, Pés A1-vércsoportok, illetve -faktorok kimutatására is sor került, majd Darányi és Jeney hozzákezdett Magyarország népességében a különbözõ vércsoportokhoz tartozó egyének megoszlása szerinti vizsgálatához, az úgynevezett „faji index” meghatározásához. E vizsgálatok késõbb az eugénia céljaira is felhasználhatók voltak, s ez a tény a II. világháború után egy idõre a vércsoportvizsgálatok diszkriminációját okozta. Sajátos diszkriminatív intézkedések születtek a vértranszfúzió céljait szolgáló vércsoportvizsgálatokkal szemben is, amelyeket addig Rex-Kiss, az Országos Vérellátószolgálat vezetõje szervezett: ideológiai alapon, az úgynevezett micsurini biológia erõszakos uralomra juttatása és hivatalos elfogadtatása következtében a „nyugatinak” bélyegzett genetika „reakciós tudományellenességét” hirdetve Petrovszkij professzor, szovjet tanácsadó a vércsoportvizsgálatok eltörlését rendelte el. Rex-Kisst, a kérdés szakértõjét félreállították és megkezdték a vértranszfúziók vércsoportvizsgálatok nélküli alkalmazását. Tragédia a Madarász utcai Gyermekkórházban történt: 13 koraszülött csecsemõ, aki az „új” elõírás szerint, azaz vércsoportvizsgálat nélkül részesült randomszerûen gyûjtött vérplazmapótlásban, súlyosan megbetegedett, s közülük kilenc két napon belül meg is halt (1950. november 21.). Az AB0- és MN-vércsoportok mellett az immunhematológiai vizsgálatokban jelentõs elõrehaladást hozott az Rh-faktor felfedezése (Landsteiner és munkatársai, 1940). Ennek a nagy jelentõségû felfedezés-

Mecsnyikov „phagocytaelméletével” (1884) már Fodor felléptével (1886) ellentétbe került a „humorális elmélet”, amely a vérben lévõ antitestek jelenlétéhez kötötte az immunitás fogalmát. Hazánk vezetõ immunológusai a humorális elmélet hívei voltak, sõt többen az unitárius felfogást is követték, amely szerint az antitestek mint globulinok – függetlenül attól, hogy milyen próbával sikerült jelenlétüket kimutatni – azonosak. „Annak idején, az immunitástani próbák felfedezésekor – írja immunológiai tankönyvében Manninger (1950) – mindig új elnevezéssel illették a kimutatott ellenanyagot, valahányszor új próbát vetettek be az immundiagnosztikába. Így keletkeztek a precipitin, agglutinin, komplementumkötõ ellenyanyag (amboceptor) stb. elnevezések, holott a valóságban itt mindig ugyanazon ellenanyagról van szó. Az ugyanazon antigén ellen irányuló ellenanyagnak ilyen különféle elnevezése annál megokoltabbnak látszott, mert ugyanannak a vérsavónak különféle próbákkal való vizsgálata nem járt mindig ugyanazzal az eredménynyel. Mióta azonban különösen Zinsser (1921) kifejezte azt a felfogását, hogy ugyanaz az antigén csak egyféle ellenanyag termelését váltja ki, egyre gyarapodik azoknak a kutatóknak a száma, akik szintén ezt a nézetet képviselik. Mi is ezt az unitárius felfogást valljuk…” Az unitárius felfogást elutasítva az antitestek pluralitását hangoztatta Detre, Liebermann és iskolája, Aujeszky, Marcis, Szélyes és mások, jóllehet utóbbiak is – a humorális elmélet híveiként – szembehelyezkedtek a celluláris irányzat követõivel, akiknek sorát hazánkban Marschalkó Tamás, a plazmasejtek eredetének felfedezõje nyitotta meg (3. ábra). Marschalkó külföldi tanulmányútján, Neisser bres-

36


laui intézetében, mestere felszólítására kezdett a syphilises gummák szövettani szerkezetével foglalkozni (1891). Feladatul kapta a kóros elváltozást felépítõ sejtek eredetének meghatározását. Vizsgálatainak eredményét az „Archiv für Dermatologie und Syphilis” címû folyóirat 1895. évfolyamában közölte (4. ábra). Tanulmányához maga Neisser írt bevezetõ sorokat, leszögezve: „Marschalkó munkájában az Unnaféle nézettel egy másikat állított szembe: a plazmasejtek lymphocyta-természetét, mely sejteket õ az összes methylenkék reactiót adó sejtek chaosában nem engedett alámerülni…” Unna a plazmasejteket – tisztán hipotetikus alapon – a fix kötõszöveti sejtek származékainak tekintette. Marschalkó tudta, hogy ezzel az elképzeléssel szemben csak tényleges bizonyítékokat állíthat, ezért – mint az Orvosi Hetilapban írta – „ezen kérdés tanulmányozására… az egyedüli helyes módot, az állatkísérletet választottam”. Kísérleti állatokon gyulladást idézett elõ, majd tanulmányozta a gyulladásos reakcióban részt vevõ sejteket. Ennek kapcsán megállapította, hogy „igenis a leghatározottabban lehet követni a lymphocyták átváltozását plazmasejtekké… a lymphocyták és a jól kifejlett plazmasejtek között mindenféle átmenetet találni”. Kísérleteit különféle módon többször is megismételte és újból leszögezte, hogy „az úgynevezett plazmasejtek tényleg leukocyták”. Hangsúlyozta, hogy „ezen sejtek nem azonosak az epitheloid sejtekkel, mint Unna azt állítja, azt én épp úgy, mint Jadassohn, szintén megerõsíthetem”. Marschalkó érdemeit a külföldi szakirodalom elismeri és tiszteletére a plazmasejteket újabban Marschalkó-sejteknek nevezik. Marschalkó felfedezésének jelentõsége akkor jutott érvényre, amikor az antitestek azonosságát hirdetõ és antigenitását tagadó unitárius felfogás megdõlt, és helyét a poliklonális immunglobulin-képzés megismerése foglalta el. Kiderült, hogy az immunglobulinok között antigénszerkezetüket tekintve is különbségek állapíthatók meg, annyira, hogy ennek alapján ezek osztályokba is sorolhatók. Ezen az alapon magyarázatot nyertek a bakteriális, a vírusos, a parazitás, a daganatos, a transzplantációs és más immunitásra vonatkozó különbségek. Az immunrendszer felépítésére a filo-, valamint ontogenezisére vonatkozó ismeretek fejlõdése hozta a fertõzéses immunitás mellett a különféle immunológiai kórképeknek, elsõsorban az úgynevezett autoimmun betegségeknek, továbbá a különféle immundefektusoknak, valamint mindezek immunterápiájának egységesen az immunológia fogalomkörébe sorolását. Ennek a fejlõdésnek a magyar immunológusok sorában is számos elõmozdítóját találjuk: közöttük elsõként említjük Kaposi Moritz (5. ábra) kaposvári születésû bécsi bõrgyógyász professzort; õ a róla elnevezett „sarcoma idiopathicum


5. ábra. Kaposi Moritz (1837–1902)

multiplex haemorrhagicum” (angiosarcoma pigmentosum) leírásával (1872) tulajdonképpen az AIDSmanifesztációk közé tartozó malignus betegségek megismerése felé vezetõ utat nyitotta meg számunkra. A transzplantáció úttörõjeként ismerjük a pécsi születésû, de Bécsben mûködõ sebészprofesszor Ullmann Imrét, akinek nevéhez fûzõdik a világon az elsõ sikeres vesetranszplantáció: 1902. március 1-jén homológ vesetranszplantációt hajtott végre kutyán, az állat azonban egy hét után elpusztult. Amikor azonban azt heterotranszplantáció formájában kísérelte meg, nevezetesen kutyából kecskébe ültetett át vesét (1902. június 27.), az sikerrel járt, az átültetett vese mûködött, a kecske vizeletet ürített. Ullmann egyébként korábban Párizsban Pasteur mellett is dolgozott. Részt vett az elsõ humán lyssaoltásokban és tanúsította, hogy az a lyssával nem fertõzött emberekre ártalmatlan. A máj immunpatológiai megbetegedéseinek jelentõségére már korán felhívta a figyelmet a szérumlovak májamyloidosisa, amely a szérumtermelés megindulása óta ismeretes (Rátz, 1906), és gyakori elõidézõje a szérumlovak letális kimenetelû májrupturá-

37

jának. E régóta ismert bántalom immunpatológiájának számos tényezõje feltáratlan. A vesebetegségek kialakulásában szerepet játszó immunmechanizmusok (immunkomplex okozta glomerulonephritisek, anti-GBM indukálta glomerulonephritis, IgA-nephropathia) tanulmányozása kapcsán végzett jelentõs vizsgálatokat Hámori Artur (1909–1983), akinek érdeklõdése már a 40-es években az immunológiai kórképek patogenezisének tisztázása felé fordult. Munkatársaival közösen megállapították, hogy a glomerulumban lerakódó IgA túlnyomórészt mucosalis eredetû, a kiváltó antigének között pedig vírusok (például EBV), chlamydiák, valamint alimentaris tényezõk (például glutén) szerepelhetnek. Egyes venorológiai betegségek korszerû immunpatológiai szemlélettel és módszerekkel való megközelítése hazánkban elsõsorban Király Kálmán nevéhez és mûködéséhez fûzõdik (6. ábra). Király figyelemre méltó megfigyeléseket tett a Bottyán által kidolgozott granulomaantigénnel bõrbetegeken, majd a syphilis újbóli megjelenésekor a Treponema Immobilisatiós Test (TPIT) bevezetésével és széles körû alkalmazásával szerzett érdemeket. Értékes tanulmányt közölt a syphilises allergiáról; tanulmányozta a TPIT liquordiagnosztikai felhasználhatóságát; a TPIT alakulása tükrében vizsgálta a Treponemák antigénstruktúráját és a Reiter-protein antigént; hazánkban elsõként alkalmazta az FTA-reakciót; az elsõk között alkalmazta az IF-módszert, és annak felhasználásával különösen az autoimmun vasculitisekre vonatkozó ismereteinket gyarapította. Munkatársaival együtt további értékes megfigyelésekrõl számolt be az epicutan szenzitizáció, a környezeti kontakt allergének, a kontakt urticaria, az inhalatív és élelmiszer-allergének, az immundermatitisek és más immunológiai bõrbetegségek tanulmányozása alapján. A sokoldalú, számos intézetben és laboratóriumban nagy lendülettel folyó, de szerteágazó immunológiai kutatómunka egyesületi keretek közé illesztése és számára fórum biztosítása Kesztyûs Loránd érdeme: õ volt az, aki már 1958-ban szükségét látta annak, hogy – egyelõre a Magyar Mikrobiológiai Társaságon belül – Immunológiai Szekciót szervezzen. Alakuló ülésüket – mintegy 35 fõ részvételével – Debrecenben az Orvostudományi Egyetem Kórélettani Intézetében tartották, s attól kezdve évenként két-három szekcióülést tartottak. Jelentõs esemény volt a magyar immunológia történetében a Korányi Sándor Társaság 1965. évi Nagygyûlése, amelyet az elnökség határozata értelmében az autoallergiás betegségek tárgyalásának szenteltek. A Nagygyûlés anyaga 270 oldal terjedelmû kötetben 1967-ben jelent meg és hû képét adja a hazai immunpatológia akkori helyzetének. Az újonnan feltárt ismeretek közreadása, az immunológia

38

6. ábra. Király Kálmán (1919–1976)

nemzetközi viszonylatban történt hatalmas elõretörése a hazai viszonyokra is kedvezõen hatott: 1971-ben Szolnokon megalakult a Magyar Immunológiai Társaság, amely elsõ elnökévé Kesztyûs Lorándot, fõtitkárává Gergely Jánost választotta. Az autoimmun betegségek kutatása új lendületet kapott Petrányi Gyulának (1912– ) fõként a szisztémás autoimmun betegségek patogenezisére vonatkozó vizsgálatai által. E vizsgálatok, melyek jelentõs mértékben járultak hozzá a Debreceni Orvostudományi Egyetemnek a hazai immunológia fellegvárává fejlõdéséhez, a reumás láz tanulmányozásával indultak (1950). Elsõ megállapításaikat, amelyek alapján hangoztatták, hogy a reumás lázból nem fejlõdik rheumatoid arthritis, s ennek alapján a szekunder krónikus polyarthritis létét kétségbe vonták, a hazai és nemzetközi közvélemény idegenkedve fogadta. Álláspontjuk helyessége késõbb, mások vizsgálatai alapján igazolódott, prioritásuk azonban feledésbe merült, ezért annak itt is szükségesnek látszik hangot adni. Petrányi a lupus erythematosus sine lupo elkülönítése kapcsán fordult érdeklõdéssel a kollagén-autoimmun betegségek tanulmányozása felé. Munkatársaival együtt foglalkozott az autoimmun betegségek etiopatogenezisével, az immunszuppresszió klinikofarmako-


lógiájával, a leukocytarendszerre (leukaemiák, lymphomák) ható gyógyszerek hatásmechanizmusával, immunendokrinológiai vizsgálatokkal, különösen az „organotrop” autoimmun kórképek endokrin vonatkozásaival: a transzplantációs immunitással; munkatársával, Szodoray Lajossal (1904–1980) közösen írt monográfiában foglalta össze a kollagénbetegségekre vonatkozó kutatásait (1969), nem sokkal késõbb az õ szerkesztõi munkája eredményeként jelent meg az Autoimmun betegségek (1974) címû tanulmánykötet. Munkáiban Petrányi mindig hangoztatja, hogy a bõrjelenségek mögött mindig megtalálhatók a belsõ szervi elváltozások: a harc a kötõszövetben („a vár körül”) folyik, az igazi cél azonban a belsõ szerveknek: a vesének (immunpatológiai nephritis-nephrosis csoport), a májnak (primer biliaris cirrhosis) az elpusztítása, képletesen szólva „a vár bevétele”.


Foglalkozott Petrányi az autoantitestek szerepével, sokuknak „értelmetlen” voltával; tanulmányozta részint az autotoxikus, részint a stimuláló antitesteket. Ez utóbbiak szerepére munkatársával, Dobi Sándorral együtt az ulcus duodeni kórfejlõdéstanának tanulmányozása kapcsán mutatott rá. Felhívta a figyelmet az immunrendszer fiziológiás mûködésének jelentõségére a szervek, szövetek normotrophiájánaknormoplasiájának megõrzésében (sebgyógyulás, májregeneráció, uninephrectomia utáni kompenzatórikus hyperplasia a megmaradt vesében stb). E tanulmányai kapcsán jutott el a tumorimmunológiához, amelynek keretei között ugyancsak érdekes megfigyelésekrõl számolt be, nevezetesen az immunocyták által termelt angioneogenetikus faktort teszi felelõssé a tumorba belenövekedõ nutritív erek kialakulásáért.

39

Az immunológia kezdetei Magyarországon

Recommend Documents