ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEK
1.3
Az ember és a természet kapcsolata – a környezethez való viszony etikai kérdései Tárgyszavak: környezetvédelem; etika; ökológia; természet.
A természet gyönyörűnek és harmonikusnak tekinthető, de félelmet is kelthet az emberben, akinek küzdenie kell a túlélésért. Ma a természetet a tőle elkülönült ember fenyegeti. A birtokolt technológia révén az ember kontinensekre, sőt az egész bolygóra hathat (pl. savas esők, fotokémiai szmog, radioaktív szennyeződés, a sztratoszféra ózontartalmának csökkenése, klímaváltozás). Ezek az ember által előidézett problémák nem oldhatók meg pusztán a technológia segítségével. Szükség van az ember viselkedésének a megváltozásához is, ez a környezetvédelemmel összhangban lévő szabályok kidolgozását igényli. Az ember és a természet viszonyát felül kell vizsgálni. A természet a teljes fizikai világ. Az ember a természet része, de visszahat a természetre. Az ember a természet része, de el is különül attól. Az ember és a természet viszonya, legalábbis a nyugati társadalmakban, ellentmondásos. Létezik, egyrészt egy nosztalgia az elveszett paradicsom iránt, másrészt egy primitív félelem a természet erőitől, amely párosul a természet uralásának a reneszánszból eredő igényével. A környezetnek számos definíciója van: Einstein szerint „minden, ami rajtunk kívül van”, az Európai Unió szerint: „Az elemek összessége, amely a valóságnak vagy felfogásunknak megfelelően, keretet, környezetet és életfeltételeket biztosít az ember és a társadalom számára”. Tulajdonképpen a környezet fogalma mindig magában foglalja a természetet és a kultúrát. A környezet az ember–természet viszony terméke, kölcsönös átalakulás színtere, a természet az embert, az ember a természetet alakítja.
A természetről és a környezetről alkotott vélemények – rövid összefoglalás A klasszikus görög filozófusok a világot egyszerűnek tekintették, így nem érzékelhették az ökológiai rendszerek bonyolultságát. Tőlük ered a mai napig számos tudományágban uralkodó redukcionista szemlélet. Szokták állítani, hogy Platón ideáiból („A természeti világ csak képzet”) ered az a középkori nézet, hogy „A természet szeretete eltérít Isten szeretetétől”. Arisztotelész és Theophrasztusz kivételek voltak. Arisztotelész szerint a természetben mindennek célja van (teleológia). A világ az „Első Mozgató” által létrehozott állandó változásban lévő hatalmas anyagtömeg, amely az ember javát szolgálja. Theophrasztusz megértette az élő szervezetek közötti kölcsönhatást, így ő tekinthető az első ökológusnak. A császár és sztoikus filozófus, Marcus Aurelius szerint az univerzum egyetlen élőlény, a természettel harmóniában élni önmagában jó és helyes. A zsidó-keresztény tradíció szerint (Genézis I-11) Isten a második napon teremtette a növényeket, hogy azok magvakat hozzanak, és a fákat, hogy gyümölcsöt teremjenek, a negyedik napon (I-20) az úszó élőlényeket és a madarakat, az ötödik napon (I-24-25) a különféle fajta barmokat, csúszómászókat és egyéb földi állatokat. Isten azt mondta (I-26) „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik.” Megteremtette Isten az embert a maga képmására. Férfivá és nővé teremtette őket (I-27). Az Isten megáldotta őket és ezt mondta: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a Földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!” (I-28). Később, az Özönvíz után Isten megáldotta Noét (Genézis 9) és fiait, és ezt mondta nekik: „Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a Földet! Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt. Minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek. Szövetségre lépek veletek és utódaitokkal”. Isten a többi élőlényt az ember, az embert pedig Isten számára teremtette. Francis Bacon szerint le kell győznünk a természetet, be kell hatolnunk titkaiba, és fel kell használnunk saját igényeink kielégítésére. Az ember a világ központja, a tudomány tárgya a természet feletti uralom biztosítása. Descartes nézetei hasonlóak voltak, szerinte a tudományt fel kell használni, hogy a természetet birtokoljuk. Descartes az állatokat ér-
zéketlen, mechanikus lényeknek tekintette, a test és lélek kettősségét hirdette, Leibniz ezt a nézetet elvetette, hangsúlyozta a kölcsönös kapcsolatot a világ élő és élettelen része között. Spinoza panteista látomása szerint minden élőlény és tárgy az Isten által teremtett egységes anyag pillanatnyi megnyilvánulása. A zsidó-keresztény hagyomány szerint a természet egynemű, birtokba vehető tárgyra redukálható. Ez a nézet válasz a pogány természet (források, folyók, hegyek) iránti hódolatra. Nevezetes kivétel volt Assisi Szent Ferenc. Naphimnuszában magasztalja a Nap testvért, a Hold nővért, a Szél és Levegő testvéreket, a Víz nővért, a Tűz testvért, a Föld nővért, annak virágait, növényeit és gyümölcseit. Lyan White gyakran idézett, 1967-ben írott dolgozatában, amely különösen nagy hatást keltett az angol nyelvterületeken, a kereszténységet a legemberközpontúbb vallásként vádolja, amely megengedi a természeti erőforrások féktelen kiaknázását és a környezetszennyezést. A kereszténység és a judaizmus mai képviselői hangsúlyozzák, hogy az „uralkodás” szót „megőrzésnek” vagy „gondoskodásnak” kell értelmezni. II. János Pál pápa 1990. évi körlevelében hangsúlyozta, hogy a keresztények erkölcsi kötelessége vigyázni a Földre, hogy az gyümölcsöt hozzon és az egyetemes emberi család méltó otthona legyen. Más alkalommal azt is kifejtette, hogy szükség van a természeti erőforrások iránti felelősségteljes gondolkodás kifejlesztésére. A protestáns egyházak hasonló álláspontot fejtettek ki az Egyházak Világtanácsa révén. A természetről való gondoskodás eszméje megtalálható a Koránban is. A szutra szerint (33:72) a felelősség viselése az emberre hárult, miután az ég, a föld és a hegyek ezt nem vállalták. A Talmud szerint Isten a világot a káoszból teremtette, egyes részei teremtésének befejezését az emberre hagyta, aki így alkotótárs és őrzője a Föld megújuló képességének („Műveld és oltalmazd a földet”). A Biblián alapuló vallásoktól eltérően a hinduizmus, a buddhizmus, a taoizmus és a sintoizmus az emberiséget, a természetet és az istenit egységesnek tekinti. E vallások közbülső helyet foglalnak el a monizmus és a dualizmus között, nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a harmóniának, az egyetértésnek és a kölcsönös kapcsolatoknak. A buddhizmus, például, minden létező kölcsönös függését hangsúlyozza, és szót emel az élet minden formájának tisztelete mellett. A filozófusok és más gondolkodók Descartes, Leibnitz és Spinoza óta a természetre vonatkozóan a legkülönfélébb etikai álláspontokat képviselték: az antropocentrizmustól a biocentrizmusig és a legradikálisabb ökocentrizmusig.
Az antropocentrizmus, amely lehet többé vagy kevésbé felvilágosult, célul tűzi ki a természet védelmét, amennyiben az megfelel az emberiség közvetlen vagy közvetett érdekeinek. Ez az érdekvédelem nem csak a túlélést és jólétet szolgáló anyagi javakra vonatkozik, hanem az esztétikai igényekre is; igazolhat továbbá változtatásokat az alapvető jogokban, így a tulajdonjogban is. További elemet jelent ebben a vonatkozásban a fenntartható fejlődés elve – ami a jövő generációkról való gondoskodást jelenti. A biocentrizmus elfogadja az élet és az élőlények belső értékét függetlenül attól, hogy hasznosak-e az emberiség számára; az ökocentrizmus szerint a környezetvédelmi etika kell, hogy kiterjedjen a nem élő természeti tárgyakra is. Az erdők, tavak, mocsarak önmagukban értéket képviselnek. A 19. században az USA-ban az Emerson, Wordsworth és Thoerau által fémjelzett mozgalom, amely a Sierra Klub, majd később a Föld Barátai Klub alapításához vezetett, a természeten keresztül kereste az Istennel való párbeszédet. Céljuk egy bioetikus világ megvalósítása volt, amelyben az ember harmóniában él a természettel, ami biztosítja létét és túlélését. Hans Jonas német filozófus 1984-ben azt bizonygatta, hogy fennmaradásunk érdekében a természet és a jövő generációk őrei kell legyünk. Felelősek vagyunk a jövőért, mivel képesek vagyunk azt veszélyeztetni. Kötelező az óvatosság és kötelesek vagyunk (a tudományos kutatások révén) ismeretekkel rendelkezni, hogy tetteink következményeit felmérhessük. A jövő generációkról szóló vita az etikusok köréből indult, a klímaváltozás és a hosszú felezési idejű radioaktív hulladékok elhelyezése váltotta ki. Hány generációt kell tekintetbe vennünk? Bár még nem léteznek, van-e erkölcsi súlyuk? Képviselheti-e valaki az érdeküket? Létezik-e hallgatólagos társadalmi szerződés a múlt, a jelen és a jövő generáció között? Az óvatos álláspont szerint minél több lehetőséget kell hagyni a jövő generációi számára. Az ökocentrizmuson belül a legszélsőségesebb az ún. „mély ökológiai” mozgalom. A norvég filozófus, Arne Ness alapította 1973-ban; e szerint az emberen kívüli élővilág értéke független attól, mennyire hasznos az ember számára. Pl. a biológiai diverzitásnak belső értéke van és az embernek nincs joga csökkenteni, hacsak ez nem életbe vágó szükségleteit szolgálja. A mély ökológia egyes szakértői ennél is tovább mennek; szerintük az ökorendszerek biztonságos léte megkövetelheti az emberi populáció csökkenését is. Ness szerint a környezetvédelmi problémák megoldása az emberi viselkedés alapvető megváltozását igényli. Fel kell ismer-
nünk, hogy a természet részei vagyunk, magunkban hordozzuk a környezet más elemeivel való kapcsolatot (metafizikai holizmus), nincs ontológiai elkülönülés a létezésben. Szétszóródó szerkezetek vagyunk, létezésünk a mozgó folyadékban lévő örvényhez hasonlóan az energia és az anyag áramlásához kötődik (mint a buddhizmusban). K. Shrader-Frechette az antropocentrizmus és az ökocentrizmus közötti közbülső álláspont elfogadását javasolja. Az erkölcsi prioritások a következők: – el kell fogadni az ember jogát a túlélésre, az egészségre és a jólétre (elsődleges vagy erős emberi jogok); – el kell fogadni a kötelezettséget, hogy ne okozzunk kárt a környezetben; – el kell fogadni másodlagos (gyenge) emberi igényeket: a tulajdonra, a közlekedés bizonyos formáira, a pihenésre, a konyhaművészetre stb. A környezetvédelmi etika új diszciplína, gyenge pontjait ez magyarázza; megléte mégis fontos, mivel világkormány nem létezik, így a nemzetközi együttműködés a közös erkölcsi felelősségen alapulhat.
A környezetvédelem etikája (vagy filozófiája) Az etika azzal foglalkozik, hogy hogyan kell viselkednünk. A metaetika definiálja a jó és a rossz fogalmát, a kötelességeket, a morális felelősséget, a normatív etika megmondja mi a jó és a rossz, mely tevékenységek helyesek és melyek nem. Létezik az etikának egy ága, amely a politikával és az intézményekkel foglalkozik, valamint azon elvekkel, amelyek alapján a javak és az erőforrások szétosztása történhet. A környezetvédelmi etika az alkalmazott etika része, a környezet iránti felelősségünk erkölcsi alapjait vizsgálja. Alapvető kérdései a következők: – milyen kötelezettségei vannak az emberiségnek a természetes világgal szemben? – e kötelezettségek alapján hogyan kell felosztani a javakat és a terheket? – a kötelezettségek megvalósításához milyen politikai és szervezeti struktúrákat kell létrehozni? Az első kérdésre a válasz: mennyiségi és minőségi korlátokat kell szabni számunkra a természeti világ kiaknázása során. A második kérdésre adandó válasz a nemzetközi igazság és egyenlőség. Felmerül: a fejlődő országok kompenzációra jogosultak-e termé-
szeti kincseik az iparosodott országok által történt kiaknázásáért? Felmerül továbbá: a jövő terheinek elosztása (pl. az üvegházgázok kibocsátása), a genetikai készletek birtoklása, a biotechnológia alkalmazása. A harmadik kérdést illetően a meglévő szervezeteken kívül felmerül egy világra kiterjedő szervezet létrehozásának szükségessége – a Környezetvédelmi és Fejlesztési Világszervezeté (World Environment and Development Organization – WEDO), ez ellensúlyozhatná a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization) működését.
Következtetések A környezetvédelmi normák eredetüktől (emberi vagy isteni, józan ész vagy empíria) függetlenül, önként vállalt korlátokat szabnak; a korlátok azon a felismerésen alapulnak, hogy az emberi személyiség része egy tágabb kölcsönös függésben lévő közösségnek – az emberi generációknak és az ökorendszernek. A normák definiálásához szükség van az alapvető és a másodlagos emberi szükségletek megkülönböztetésére, nem szabad az utóbbiak javára feláldozni az emberen kívüli élővilág érdekeit. Egy paradigmára van szükség, amely globális etika szintjén elismeri és elősegíti a társadalmi és ökológiai értékek együttélését. Ez az etika kell, hogy biztosítsa a termelési és fogyasztási szokások irányítását oly módon, hogy a természeti erőforrások megújuló képessége biztosítva legyen, a természetes ciklusok és egyensúlyok fennmaradjanak. Ebben döntő szerepe van a mértékletességnek és az óvatosságnak. A Maurice Strong* vezette magánszervezet által kidolgozott Föld Charta Dokumentum (Earth Charter Document 2001) tartalmazza azokat az alapelveket és szabályokat, amelyek az egyes ember, az üzleti élet és a nemzetek viselkedését kell, hogy szabályozza. Összeállította: Schultz György Bourdeau, Ph.: The man–nature relationship and environmental ethics. = Journal of Environmental Radioactivity, 72. k. 1-2. sz. 2004. p. 9–15. Kortenkamp, K. V.; Moore, C. F.: Ecocentrism and anthropocentrism: moral reasoning about ecological commons dilemmas. = Journal of Environmental Psychology, 21. k. 3. sz. 2001. szept. p. 261–272. Bérubé, G. G.; Villeneuve, F.: Ethical dilemmas and the decision-making process. Is a consensus realistic? = Energy Policy, 30. k. 14. sz. 2002. nov. p. 1285–1290. * Az 1972. évi Stockholmi Konferencia az Emberi Környezetről és az 1992. évi Riói Konferencia a Környezetről és Fejlődésről szervezője.
