ÁPRILISI NAPLÓ 2014
Eleddig el nem mondott vagy utóbb gondolt válaszok A Márciusi naplómban azt próbáltam megfogalmazni, milyen érzés öregnek lenni; mit gondolok, mit érzek, mit cselekszem. Kaptam olyan reagálásokat, melyeket nem zárhatok el azok elől, akik olvasni is szokták a naplómat, a levelek ugyanis hozzám szólnak, de nemcsak nekem. Dr. Kósa Csaba írja: (Nálánál humánusabban érző, gondolkodó orvossal még nem találkoztam. Orvos feleségével négy gyermeket nevelnek, s hogy ötről a hatra jussanak, Németországban kerestek maguknak állást. A levelet is onnan kaptam.) „Tibor bácsi! Mindenképpen helyes megfogalmazni érzéseit, gondolatait. Nem válaszolnak az emberek, hát igen, ismerem ezt az érzést. Nem lehet tudni, hogy ott van az ember mások fejében, vagy csuklóból törölték sorait. Egy idő után nemcsak azért kell írni, hogy válaszoljanak, hanem amikor találkozik velük az ember, akkor legyen hol folytatni.” Igaz, Csabám, csak ott van a félsz az öregemberben, hogy lesz-e még mód folytatni. Ezt az érzést a fiatal még nem érezheti, s ha nem fejlődött ki időben benne, mármint az ifjúban a bőséges empátia, marad az öreg tiszteletre méltó vagy kevésbé tiszteletre méltó kiszolgáltatottnak. Csaba így folytatja. „Naponta kell mindig agytornát is végezni, melyek közül a legjobb az ifjakkal való beszélgetés. Ebből a szempontból szerencsésnek mondhatja magát Tibor bácsi. Minden jót és további aktív öregkort!” *** A Márciusi napló régi tanítványokat is leültetett a számítógép mellé, hogy leírják, ami éppen eszükbe jutott, illetve leírják, amit már rég el akartak mondani, csak akkor kifutott alóluk az idő. Gyulai Matyi, régi tanítványom levelét húzás nélkül közlöm. Kedves Tibor bátyám! Kivételesen jókor érkezett a napló. Túl vagyok egy bemutató órán, nincs készülni valóm - legalábbis csak a szokásos. Végig olvastam a februári-márciusi naplókat. Belemerültem.
Az öregségről nekem - aki még vajmi keveset tud róla - Toldi estéje jut eszembe. Bár, szó mi szó, már én is észrevettem, hogy nem érdekel, ha elmegy a busz - jön majd másik. Egyre kevesebbet futok utána - az utóbbi időben kicsit többet. Persze ez még nem öregedés, csak érés. Az öregedés már az érés után van - még soha nem láttam pálinkafőzést, de azt hiszem olyan az öregedés, mint a rothadó gyümölcs. Vagy lesz belőle jó erős anyag, vagy kidobják. Csak azért mertem leírni ezt, mert úgy érzem, Tibor bátyámtól még sokáig kóvályogni fog a fejünk. Egyeseknek, többeknek. Remélem, nem írtam semmi bántót, a napló hatása alatt írtam. Tanítványi öleléssel: Matyi Matyikám, a Toldi estéje szép asszociáció, a cefreérés hasonlat meg őszintén kíméletlen és igaz. Akiből egy élet során nem lesz párlat, élvezhető, fogyasztható, példának, tanulságnak mondható, azt az idő előbb-utóbb kirostálja. *** Türk Emese levelét - mentegetőzik, hogy sohse írt - azzal kezdi, hogy szeretne az én koromban olyan aktív és kreatív lenni, mint amilyennek engem lát. Majd így folytatja. „ Tanár úr azt írja naplója vége felé: Az alatt az idő alatt, míg köröttem örvendeztek a kollégáim (egy nem régi drámás foglalkozásról szóltam), elfelejtettem, hogy 86 éves vagyok. A partnereim is, hogy egy öregemberrel készülnek éppen megújítani a pedagógiájukat.” „Megújítani a pedagógiát. Sokat gondolok erre mostanában. Sokat veszem elő a drámapedagógiai könyveket, amiket még Tanár Úr adott a kezünkbe. Hittanórán már úgy várnak a kicsik és a nagyobbak is, hogy ugye ma is játszunk. És alakulnak a játék nyomán a közösségek. Néhány éve már bevontak a teológusok gyakorlati képzésébe egy-egy nap katechetikai szeminárium megtartásával. Itt is mindig elmondom, hogy milyen fontos a játék. Játszatom is őket, akkor is, ha ez által kikerülnek a papos komfortzónájukból. De jönnek a visszajelzések, hogy mit, hol, hogyan tudtak használni. Aztán egyszer azt is megkaptam, hogy minek játszani, nem elég, ha kinyitjuk a Bibliát? Ezzel a szemlélettel a legnehezebb mit kezdeni. Éppen a hetedikes hittankönyvet írom. "Véletlenül" kerültem ebbe a munkába, küzdelmes, de örömteli alkotás. A tanári kézikönyvéhez igyekszem mindig betenni a játékokat, leírni, hogy hogyan kapcsolódhat egy-egy bibliai üzenethez, hogyan erősítheti azt. Hiába minden ellenállás, belefáradás, túlterheltség, a játék mellett kitartok. Mert játszani kell, a játékban elfelejti az ember a korát, kijátssza a baját, megéli a közösséget, felfedezi a világot és önmagát.” Sok szeretettel: Emese (Türk) ***
Nemrégiben olvastam egy dolgozatot, engem érdeklő témáról szólt. A közösségi nevelésről. Dedikálva nekem küldték. A felénél abbahagytam. Oly igen szaknyelven íródott, nyakatekert mondatfolyondárban, hogy kikapcsolt az agyam. Ezek után írtam az illetőnek néhány semmitmondó gratuláló-sort, de a véleményemet elhallgattam. Megfigyeltem már rég, hogyha valakik a tudós álarcát veszik fel – nem tudósok, csak annak szeretnének látszani –, rögtön körmondatokat gyártanak, szakzsargonban ontják az idegen kifejezéseket: valójában a témában való elmélyülésüket leplezik, felületességüket. Vagy ha nem is ezeket, de a bizonytalanságukat. Ilyenkor mulatok magamban. Eszembe jut az első úgynevezett tudós dramaturgiai könyvem a színjátéktípusokról. Csuda körmönfontra sikeredett. Ugyanis írás közben formálódott csak a mondandó, s a pedagógiai szaknyelv kitűnő lehetőséget biztosított ahhoz, hogy leplezzem magamat; miszerint bizonytalan vagyok. Amikor néhány évvel később újra írtam a könyvet, felényire zsugorodott, egyszersmind ki is világosodott. ***
Egy orvosnővel autóztam. Megnézte a 151-ik Pál előadásomat, erről beszélgettünk út közben. Pontosabban nem is a Pálról, hanem ami őt éppen foglalkoztatta, a férfi-szerep torzulásáról. Mint mondta, ezt a monodrámát az És ki az a Pált ? külön férfiaknak is be kellene mutatni, akár terápiás szándékkal is, mivel hogy ez az én Pálom igazi férfi, aki mer és tud önvizsgálatot tartani, akinek van hivatástudata, aki meri az életét valamire feltenni, aki szembeszáll és bűnbánatot tart, aki tiszteli a hagyományokat és kreatív újító, akiben szikrázik az indulat, aki imádkozik, aki képes bevallani a gyarlóságát, de harcol az igazáért. Az orvosnő ugyanis úgy véli, hogy a férfiak - én legalább is ekként értettem enerválódnak, ők azok, akik alkoholba, drogba menekülnek, akik könnyen feladják, ők az öngyilkosok, a válások kárvallottjai. Szerepcsere zajlik. A nők veszik át a férfi-szerepkört, a férfiak lesznek hovatovább a gyengébb nem. Mindezzel egyet is értettem, csak arra nem volt idő, hogy kifejtsem, miszerint ezt a folyamatot pszichológiai eszközökkel megváltoztatni nem lehet, mindennek társadalmi okai vannak. S csinálhatok én bármennyi Pál előadást, ettől a probléma nem oldódik meg. Kelthetek megdöbbenést, ráébredést, idézhetek elő katarzist, a hatás a legjobb esetben is pillanatnyi. Mindazonáltal örvendeztem, hogy az előadásomból még ezt az üzenetet is ki lehetett hallani. *** Egy ismert magyar pszichológust emlegetett az előbb említett orvosnő, mint kivel egyetért, hogy tudniillik mindenkinek jogában van önmagát megvalósítani
ebben az egyetlen életben, mégpedig annak árán is, hogy elhagy családot vagy másféle korábban felvállalt közösséget. A személyes boldogság mindennél előbbre való - mondotta. Áldozatot hozni érdekeink feladásával, önsors-rontás. Már akkor jeleztem, hogy más véleményen vagyok. Most le is írom: Tűnjek akár konzervatívnak, de én akként gondolom régimódian - s most tessék Kölcsey Parainesisére gondolni vagy a közösség elsőbbségét hirdető Nékosz szellemiségre, vagy a keresztyén tanításokra - , hogy az ember nemcsak önmaga boldogságáért felelős de a rábízottakért is, legyen az család, szakmai és hitbéli társulás, legyen az a nemzet… *** Az életrajzi vonatkozású könyveim igazolnak: én valamiért mindig felelősnek éreztem magamat; a családért, a munkámért, a tanítványaimért, a színjátszó csoportomért, a mozgalmakért, melyeket létrehoztam. Ahol és amikor többek nevelési, oktatási gondja nehezedett rám, iskolai vagy iskolán kívüli körülmények között, mindig arra törekedtem, hogy az esetlegesen összegyűlő csoportból valamiféle együttműködő, egymásra figyelő társaság, netán közösség szülessék, mely a felelősségemmel, de a demokrácia játékszabályai szerint alakítja ki tevékenységi formáját. A közösségépítépítésben három mozzanatot különösen fontosnak tartottam: 1./ Ne mondhassák rám, hogy vizet prédikálok, és bort iszom. Törekedtem arra, hogy személyes kapcsolat alakuljon ki köztem és a rám bízottak között. 2./ A társulásnak mindig kellett, hogy legyen vezetősége. Ezt a tagság választotta. A lényegi döntések többségi vélemény alapján születtek. A közösen hozott határozatoknak a betartása viszont kötelező volt. 3. Törekedtem arra, hogy a társaság, ha folyamatosan működött, kialakítsa a maga játékszabályait, azon belül a maga rítusát is. Most nem foglalkozom azzal, hogy ez a közösségépítő szándék miként működött, mikor jól, mikor kevésbé jól - a lényeg, hogy én ezt a mellérendeléses létezést szoktam meg, s vártam el a legutóbbi időkig mindazoktól, akik velem dolgoztak, tanultak, alkottak. És amíg csak tanítottam, tehát 2013-ig, úgy tetszett énnékem, hogy ez a fajta együttmunkálkodási elv és gyakorlat működik. Egyet nem vettem vagy nem akartam észrevenni, hogy az említett, mellérendeléses csapatmunka, amely a Karácsony Sándor féle pedagógiai elvekre épült, az utóbbi időben - ez az utóbbi idő a főiskolai munkálkodásom huszonhárom évét jelenti - csak általam, csak velem működött, mivel a kinti világ ennek ellene dolgozott, s dolgozik. És az én drámás, színpados társaim, mihelyst elkerültek tőlem, többé-kevésbé olyan törvények szerint éltek, dolgoztak, amilyet az úgynevezett nagy társadalom hozott létre, olyan morál és szokásrend szerint, amilyet ez a kapitalista pénzvilág a maga propaganda eszközeivel, a média megannyi fegyverével rájuk is erőszakolt.
Én még nagy naivul leveleket küldtem azoknak, akikkel együtt alkottam, akikre mindig is figyeltem, s azt szerettem volna tőlük hallani, hogy úgy dolgoznak, élnek, mint a főiskolán, velem. S mivel ilyesmiről nem számolhattak be, többnyire hallgattak. Boldog lettem volna, ha őszintén írnak a kudarcaikról, a tévelygésekről, de az évek során ilyen levél nem érkezett. Sikerekről meg kevesen szóltak. Amire viszont felhívta két tanítványi levél is a figyelmemet, nem kevesebbről szólt, mint arról, hogy hagyjak fel az úgynevezett érdeklődő levelekkel: lássam be, az én pedagógiai ambícióm felett eljárt az idő. Mondjam magam szerencsésnek, hogy mindezzel csak most kellett szembesülnöm? *** Úgy alakult, hogy papi férfiúval leveleztem. Hogy miről, az itt nem érdekes. Valamiféle félreértést kellett tisztáznunk. Arra számítottam, hogy a levélváltás végén elhangzik; elnézést kérek, tényleg szólnom kellett volna. Ez nem történt meg. Úgy látszik, könnyebb beszélni a belátás szükségességéről, a bocsánatkérés keresztyéni kötelességéről, gyarlóságunk megvallásáról, mint azt szóban vagy írásban közölni a másikkal. Ha még az úgynevezett vallásos vagy hívő teremtményeknek sem megy ez, mit várjon az ember a közönséges halandóktól. Haj-haj! Úgy tetszik nékem ilyenkor, hogy a hivatalos de méltatlan szolgák olykorolykor azt gondolják, mint Pál apostol is, hogy ők Isten munkatársai, mi pedig, levelező vagy templomba járó bűnös lelkek, Isten szántóföldje vagy épülete vagyunk, melyeken ők, a munkatársak, a maguk eszközeivel munkálkodnak. Kellő magabiztossággal, prédikátori hivatástudattal. *** Kaptam egy levelet Venczák Esztertől. Kuckó-tag és szereplője a Hol vagy most Istenúr? című szertartásjátékunknak. Elnézést kér, hogy hívó leveleimre nem válaszolt, de mint írja, annyi baj, nehézség, magánjellegű és munkahelyi probléma adódott, hogy úgy gondolta, ha némát alakít, megkímél a problémái átélésétől, mindazonáltal bocsánatot kér, belátja, a hallgatás nem megoldás. Emlékszem, tanárként mindig azt kértem a tanítványaimtól, ne sumákoljanak, ne hazudozzanak, segíteni csak úgy tudok, ha ismerem a gondjaikat. A színpadosaim is Nagykőrösön, kezdetben milyen szorongva jöttek elém, ha be akarták jelenteni, hogy valamely ok miatt nem tudják vállalni a következő szereplést. Aztán megtanulták, vághatok én méltatlankodó arcot akár, akkor is tudomásul veszem, mégpedig haragvás nélkül az adott helyzetet, s együtt keressük a megoldást. ***
Kaptam más leveleket is. A rokonom, Árpi aggódik, mért foglalkozom az elmúlással. Mi Kósa Vilmával példa vagyunk, miként lehet öregen is, alkotóan élni. Ne fosszam meg az engem, minket szerető olvasókat az illúziótól, hogy mindenki számára létezhet nyavalygásmentes, munkás öregség. Egy másik idősebb olvasóm viszont egyetértéséről biztosít. Milyen jó, hogy az öregedéssel járó romlásról is írok. Ő is felismeri magán az én tüneteimet. Így legalább nem érzi magát egyedül. Bíztathatjuk egymást, hogy ne hagyjuk el magunkat. Kaptam levelet régi, öreg tanítványtól is. Érdeklődtem korábban, mi van vele, nem jelentkezik újabban. Hát erre reagált, meg a naplómra is, amit olvasott. Ilyen szeretettel ironizálni s ilyen jó stílusban! Efféle levelet mostanában nem olvastam. Még hogy én panaszkodom! Bánt a részvétlenség, meg zavarnak a testi nyavalyák! Ez is valami! A szellemi frissességem mindenért kárpótolhat. Mit szóljon ő, akit prosztatarákkal műtötték és nem sikerült, s inkontinenciával bajlódik az óta is. De küzd, és nem sikertelenül. Miként én is küzdök, ahogy az a naplóimból kitetszik. S ez a lényeg. És majd jön ő, ha teljesen rendbe jött. Én meg örülök, hogy mondhatom: Ez a G J is tanítványom volt egykoron, Debrecenben, a Tóth Árpád Gimnáziumban. És egy olvasmányélmény, ráadásnak Leszedtem a polcról Freudnak a Mózes című könyvét. Bársonyosan puha mondatai megejtettek, az vitt előre, a stílusa, s aztán már az is érdekelni kezdett, a nagy pszichoanalitikus, aki, mint írja, maga is zsidó, mi érdekeset, újat szándékozik közölni a zsidónép talán legjelentősebb történelmi alakjáról, Mózesről. Történelmi adatok híján, pusztán a gondolkodás képességével jut el a következő megállapításokra: Az Ószövetség el vagy átrajzolja Mózes szerepét, ennek következtében jelentőségét is. Freud szerint Mózes egyiptomi, fáraó közeli személyiség, az Egy istent felfedező Ekhnaton idejéből. Az egyiptomi zsidókat ő választja ki magának, s ő kezdeményezi az elvándorlást, miután Ekhnaton meghal, és az egyiptomi papság visszatér az Amon vallásra. A zsidóság Mózestől kapja a láthatatlan egy Istent imádó vallást, az Isten kiválasztott népe tudatot, és egyiptomi minta szerint a megkülönböztető, kötelező körülmetélést is. Az ószövetségi írások viszont a fentieket úgy tűntetik fel, mintha azok az ősatyák, Ábrahám idejéből valók volnának. Freud szerint történelemhamisítás történt, de fontos, a zsidóság sorsát, mentalitását meghatározó hamisítás. Jó könyv, jó olvasmány a Freudé. Mint egy történelmi krimi, úgy olvasható. Élveztem.
