Marc Levy KI NEM MONDOTT SZAVAINK

Marc Levy KI NEM MONDOTT SZAVAINK Marc Levy: Toutes ces choses qu'on ne s'est pas dites © 2008 Editions Robert Laffont/Susanna Lea Associates Fordította: Burján Mónika Borító: © B. Burkhardt/Corbis és J. Clark/Getty Images

„Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat.” Albert Einstein

Pauline-nak és Louis-nak

1. – Nos, hogy tetszik? – Fordulj meg, hadd nézzelek! – Stanley, már fél órája vizsgálgatsz, nem bírok tovább itt álldogálni ezen a pódiumon. – Rövidebbre venném: vétek lenne ilyen lábakat eltakarni! – Stanley! – A véleményemet akarod, drágám, igen vagy nem? Fordulj meg még egyszer, hadd lássalak szemből is. Hát igen, úgy van, ahogy gondoltam: a dekoltázs és a hátkivágás között semmi különbség. Így legalább, ha leeszed, nyugodtan megfordíthatod: eleje vagy hátulja… egyre megy! – Stanley! – Rosszul vagyok a gondolattól, hogy kiárusításon akarsz menyasszonyi ruhát venni! Akkor már miért nem rögtön az interneten? A véleményemet kérted – megkaptad. – Már megbocsáss, de ennyire futja az infografikusi fizetésemből! – A rajzolói fizetésedből, hercegnőm! Istenem, mennyire utálom ezeket a XXI. századi szavakat! – Számítógéppel dolgozom, Stanley, nem színes ceruzákkal. – A legjobb barátnőm csodálatos figurákat teremt és kelt életre. Vagyis számítógép ide vagy oda: te rajzoló vagy, nem infografikus. Muszáj neked mindenen vitatkoznod? – Szóval rövidebbre vesszük, vagy így hagyjuk? – Igen, öt centivel rövidebbre. Aztán még át kell alakítani a vállánál, és be kell venni derékban. – Rendben, megértettem: ki nem állhatod ezt a ruhát. – Ezt nem mondtam! – De gondoltad. – Engedd, hogy beszálljak a költségekbe, és tűzzünk el innen Anna Maierhez! Könyörgöm, most az egyszer hallgass rám! – Hogy tízezer dolláros ruhában parádézzak? Te teljesen meghibbantál! Ezt te sem engedheted meg magadnak, és egyébként is: ez csak egy esküvő, Stanley. – A te esküvőd! – Tudom – sóhajtotta Julia. – A vagyonából apád simán… – Amikor utoljára láttam apámat, a zebrán álltam a pirosnál, és ő éppen az Ötödik sugárúton hajtott végig… ennek fél éve. Zárjuk le ezt a beszélgetést! Julia vállat vont, és lelépett az emelvényről. Stanley a kezénél fogva visszahúzta és magához ölelte. – Rajtad a világ összes ruhája remekül állna, drágám! Egyszerűen csak azt szeretném, ha tökéleteset választanál. Miért nem kéred meg leendő férjedet, hogy vegye meg neked? – Azért, mert Adam szülei fizetik az egész ceremóniát, és valahogy jobban érezném magam, ha nem kellene feltétlenül a tudomásukra hozni, hogy a fiuk egy Hamupipőkét vesz nőül. Stanley könnyű léptekkel keresztülvágott az üzleten, és a kirakat mellett álló ruhatartó állványhoz ment. A pénztárpultra könyöklő eladóurak és -hölgyek annyira belemerültek a társalgásba, hogy rá sem hederítettek. Leakasztott egy fehér szaténból készült testhezálló ruhát, és már vitte is Juliának. – Ezt próbáld fel, és egy hangot se halljak! – De Stanley, ez 36-os, ebbe nem férek bele! – Mit mondtam az előbb?!

Julia az égnek emelte a szemét, de elindult a próbafülke felé, amire Stanley rábökött az ujjával. – Harminchatos, Stanley – méltatlankodott menet közben. Néhány perccel később ugyanolyan hirtelen rántotta szét a függönyt, ahogy behúzta. – No, végre valami, ami kezd Julia menyasszonyi ruhájára hasonlítani! – kiáltott fel Stanley. – Gyorsan menj föl a pódiumra! – Netalántán van nálad csörlő, hogy felemelj? Mert ha csak behajlítom a térdem. – Káprázatosan áll! – Aha, és ha bekapok egy minyont, szétreccsennek a varrások. – Az esküvője napján az ember nem tömi magát! Egy hajszálnyit ki kell engedni mellben, és olyan leszel benne, mint egy királynő! Mit gondolsz, van valahol egy eladó ebben a boltban? Ez mégiscsak hihetetlen! – Nekem kellene idegesnek lennem, nem neked! – Nem ideges vagyok, hanem meg vagyok rettenve, hogy négy nappal a szertartás előtt én kell hogy elvonszoljalak menyasszonyi ruhát venni! – Egyfolytában dolgoztam az utóbbi napokban! De Adamnek egy szót se erről: legalább már egy hónapja megesküdtem neki, hogy mindent beszereztem. Stanley az egyik fotel karfájáról felkapott egy gombostűkkel teli tűpárnát, és Julia lába elé térdelt. – A férjed fel sem fogja, mekkora szerencséje van: egyszerűen gyönyörű vagy! – Ne szurkáld már folyton Adamet! Tulajdonképpen mi bajod vele? – Az apádra hasonlít. – Hülyeségeket beszélsz. Adam cseppet sem hasonlít rá, egyébként is utálja. – Adam utálja az apádat? No, ez viszont egy jó pont. – Nem, az apám utálja Adamet. – Apád mindig is utált mindenkit, aki csak a közeledbe került. Ha lett volna kutyád, megharapta volna. – Ebben van valami: ha lett volna kutyám, alighanem tényleg megharapta volna apámat – mondta nevetve Julia. – Apád harapta volna meg a kutyát! Stanley felállt, és néhány lépést hátrált, hogy megszemlélje a művét. Megcsóválta a fejét, és nagyot sóhajtott. – Mi az már megint? – kérdezte Julia. – Tökéletes, nem, inkább te vagy tökéletes. Még megigazítom az övrészét, és utána vihetsz végre ebédelni. – Ahová csak akarod, Stanley drágám! – Ebben a napsütésben az első terasz tökéletesen megteszi: feltéve, ha árnyékos, és ha abbahagyod végre a ficánkolást, hogy végezhessek… ezzel a majdnem tökéletes ruhával. – Miért csak majdnem? – Mert árleszállításon veszed, kedvesem! Egy eladónő ment el mellettük, és megkérdezte, segíthet-e valamiben. Stanley egy intéssel elküldte. – Mit gondolsz, eljön? – Kicsoda? – kérdezte Julia. – Hát az apád, te lüke! – Ne beszélj róla többet! Mondtam már, hogy hónapok óta nem is hallottam felőle. – Ez még nem jelenti azt, hogy… – Nem fog eljönni!

– És te adtál neki hírt magadról? – Már rég letettem róla, hogy apám személyi titkárának meséljek az életemről, mivelhogy apuci elutazott vagy értekezleten van, és nem ér rá a lányával foglalkozni. – De azért meghívót küldtél neki, ugye? – Befejeznéd végre? – Máris! Olyanok vagytok, mint egy öreg házaspár. Apád féltékeny. Minden apa féltékeny! Majd elmúlik. – Most először fordul elő, hogy a védelmére kelsz. És ha öreg pár vagyunk, akkor már évekkel ezelőtt elváltunk. Az „I Will Survive” dallama csendült fel Julia táskájából. Stanley kérdő pillantást vetett barátnőjére: – Odaadjam a telefonodat? – Biztosan Adam az, vagy a stúdióból hívnak. – Ne moccanj, mert tönkreteszed az egész eddigi munkámat! Hozom. Stanley beletúrt barátnője szatyrába, előhúzta a telefont, és odanyújtotta neki. Ebben a pillanatban azonban Gloria Gaynor elhallgatott. – Késő! – suttogta Julia, a kijelzőn megjelenő számot nézve. – Nos, Adam volt vagy a melóhely? – Egyik sem – felelte Julia morcos arccal. Stanley felvonta a szemöldökét. – Barkochbázunk, vagy mi? – Apám irodája volt. – Hívd vissza! – Eszem ágában sincs! Hívjon ő, ha akar. – Ezt tette, nem? – Ezt tette a titkára, az ő száma volt. – Ne gyerekeskedj már: azóta várod ezt a hívást, amióta feladtad a meghívót. Az esküvő előtt négy nappal nem árt takarékra állítani a stresszt. Vagy szeretnél egy gigantikus herpeszt az ajkadra, esetleg egy rémisztő pattanást a nyakadra? Tehát most rögtön hívd vissza! – Azért, hogy Wallace elmondja, apám rettentően sajnálja, de épp külföldre készül, és sajnos nem lehet már lemondani a hónapokkal korábban betervezett utat? Vagy, hogy sajnálatos módon aznap egy rendkívül fontos és halaszthatatlan ügyet kell elintéznie… vagy mit tudom én milyen más kifogást kelljen végighallgatnom? – Vagy, hogy nagy örömmel vesz részt a lánya esküvőjén, és a régi nézeteltérések ellenére szeretne biztos lenni benne, hogy főasztalnál kap helyet! – Törődik is apám a főasztallal! Ha eljönne, legszívesebben a ruhatár közelében ülne le, feltéve, ha a ruhatárosnő fiatal és csinos. – Fejezd be a gyűlölködést, és hívd fel, Julia! Bár végül is azt csinálsz, amit akarsz, legfeljebb az esküvő alatt majd végig azt lesed, jön-e, ahelyett, hogy most megragadnád az alkalmat. – És így legalább elfelejtem, hogy hozzá sem nyúlhatok a minyonokhoz, különben szétreped rajtam az általad választott ruha! – Ez talált, drágám! – sziszegte Stanley, és elindult az ajtó felé. – Majd ebédelünk máskor. Amikor nem leszel ilyen harapós kedvedben. Julia majdnem megbotlott, ahogy lelépett a pódiumról. Stanley után szaladt, a vállánál fogva elkapta, s ezúttal ő zárta a karjába. – Ne haragudj, Stanley, kicsúszott a számon, nagyon sajnálom. – Mit sajnálsz? Amit apádról, vagy amit az általam rosszul választott passzentos ruháról

mondtál? Felhívom rá a figyelmedet, hogy sem a pódiumról való frenetikus lelépésed hatására, sem pedig eme siralmas helyen való száguldozásod következtében nem bomlott ki rajta egyetlen varrás sem! Stanley Juliára nézett, a zsebéből előhúzott egy selyem zsebkendőt, és megtörölgette barátnője könnyes szemét. – Tényleg egy nagydarab dilinós karján akarsz bevonulni a templomba, esetleg utolsó komisz húzásként megpróbálod elhitetni a násznéppel, hogy én vagyok az a szemét apád? – Erről ne is álmodj, nincs elég ráncod ahhoz, hogy hitelesen alakítsd ezt a szerepet. – Neked bókoltam, te szamár, téged akartalak fiatalítani. – Stanley, azt akarom, hogy te vezess oda a férjemhez! Ki más tehetné, ha nem te? Stanley elmosolyodott, és Julia mobiljára mutatva gyengéden azt mondta: – Hívd fel apádat! Én meg addig beszélek azzal az idióta eladónővel, akinek szemlátomást fogalma sincs, hogy néz ki egy vevő, elmondom neki a teendőket, hogy holnaputánra elkészüljön a ruhád, s utána megyünk végre ebédelni. Igyekezz, Julia, majd éhen veszek! Stanley sarkon fordult, és a pénztárhoz ment. Útközben visszapillantott a barátnőjére, látta, hogy pár pillanatig még tétovázik, de végül mégiscsak telefonál. Kihasználta az alkalmat, diszkréten elővette a csekkfüzetét, kifizette a ruhát és a méretre igazítás költségeit, és némi borravalót is adott, hogy két nap alatt kész legyen minden. A blokkot zsebre vágta és Julia felé fordult, aki éppen akkor nyomta le a telefont. – Nos? – kérdezte türelmetlenül. – Eljön? Julia megrázta a fejét. – Ezúttal milyen ürügyet hozott fel, hogy kimentse magát? Julia mély levegőt vett és Stanley-re nézett. – Meghalt! A két barát egy pillanatig némán meredt egymásra. – Meg kell hagyni… ez egyszer kifogástalan mentséget talált – suttogta Stanley. – Te tiszta hülye vagy. – Össze vagyok zavarodva, nem ezt akartam mondani, nem is értem, mi jött rám. Szomorú vagyok miattad, drágám. – Az égvilágon semmit nem érzek, Stanley, a legcsekélyebb fájdalom sem szorítja össze a mellkasomat, egy fia könny nem gyűlik a szemembe. – Majd fog, ne aggódj! Még fel sem fogtad a dolgot. – Dehogynem, tökéletesen. – Nem hívod fel Adamet? – Nem, még nem, majd később. Stanley nyugtalan pillantást vetett barátnőjére. – Nem akarod megmondani a leendő férjednek, hogy meghalt az apád? – Tegnap este halt meg Párizsban, repülőgéppel hozzák haza. A temetés négy nap múlva lesz – tette hozzá Julia alig hallhatóan. Stanley az ujjain számolt. – Most szombaton? – kérdezte kikerekedett szemmel. – Az esküvőm délutánján. – motyogta Julia. Stanley azonnal a pénztárhoz ment, visszakérte a csekkjét, és kivonszolta Juliát az utcára. – Én hívlak meg ebédre! * New York aranyló júniusi napsütésben fürdött. A két barát átvágott a Kilencedik sugárúton,

és elindult a Pastis nevű francia söröző felé, amely valóságos műintézménynek számított ebben a rohamléptekkel változó negyedben. A legutóbbi években a Meat Packing District régi raktárai a luxusmárkák cégéreinek és a legkeresettebb divatkreátoroknak adták át helyüket. Káprázatos hotelek és üzletek nőttek ki a földből, mintegy varázsütésre. A régi magasvasutat zöld folyammá alakították, egészen a Tizedik utcáig. Itt egy felújított régi gyárépület földszintjére biopiac települt, az emeleteket pedig producercégek és reklámügynökségek foglalták el, az ötödiken volt Julia irodája is. Amott, a Hudson folyó parkosított partja kínált lehetőséget hosszú sétára bicikliseknek, kocogóknak és azoknak, akik szenvedélyesen rajongtak Woody Allen manhattani padjaiért. Csütörtök estétől kezdve a városrész csak úgy nyüzsgött a szomszédos New Yersey-ből átlátogatóktól, akik azért ruccantak át a folyó túloldaláról, hogy kószáljanak egyet, vagy beüljenek a számtalan divatos bár és étterem valamelyikébe. A két barát helyet foglalt a Pastis teraszán, és Stanley két capuccinót rendelt. – Fel kellett volna hívnom Adamet – mondta Julia bűntudatos arccal. – Azért, hogy közöld vele, meghalt az apád, igen, ez miatt már kétségkívül telefonálnod kellett volna. De ha most azért akarod felhívni, hogy el kell halasztanotok az esküvőt, és erről értesíteni kell a papot, a partiszervizt, a vendégeket, következésképpen a szüleit is, az talán egy icipicit még várhat. Álomszép idő van, hagyj neki még egy órát, mielőtt végképp tönkreteszed a napját. Különben is: gyászban vagy, ez mindenre mentséggel szolgál, használd ki! – Hogy mondjam meg neki? – Drágám, nyilván meg fogja érteni, hogy meglehetősen problémás lenne ugyanazon a délutánon eltemetni apádat és megesküdni. És még ha van is egy olyan sejtésem, hogy ez a gondolat ott motoszkál a fejedben, ez bizony igen illetlen dolog lenne. De hogy történhetett ilyesmi, uramisten! – Hidd el, Stanley, Istennek semmi köze az egészhez, csak és kizárólag az apám választotta ezt az időpontot. – Nem hinném, hogy tegnap este elhatározta volna Párizsban, hogy most meg fog halni, csak azért, hogy meghiúsítsa az esküvődet, még akkor is, ha el kell ismerni, hogy igen kifinomult ízléssel választotta meg a helyet. – Te nem ismered, bármire képes, hogy kiszúrjon velem. – Idd meg a capuccinódat, élvezzük egy kicsit ezt a verőfényt, aztán hívd fel a volt-leendő férjedet!

2. Az Air France 747-Es számú teherszállító repülőgépének kerekei megcsikordultak a John Fitzgerald Kennedy repülőtér betonján. Julia a várócsarnok hatalmas ablakain keresztül figyelte, hogyan ereszkedik le a mahagóniszínű hosszú koporsó a szállítószalagra, ami a gép csomagteréből a leszállópálya mellett parkoló halottaskocsiig gördíti. A repülőtéri rendőrség tisztje bement érte a váróterembe. Legjobb barátja, vőlegénye, valamint apja titkára kíséretében Julia beszállt egy mikrobuszba, ami a repülőgéphez vitte őket. A pilótafülke alatt egy amerikai vámhivatalnok várta, egy borítékot nyújtott át neki. Néhány hivatalos iraton kívül egy karóra meg egy útlevél volt benne. Julia fellapozta az útlevelet. Néhány vízum arról árulkodott, merre járt élete utolsó hónapjaiban Anthony Walsh. Szentpétervár, Berlin, Hongkong, Bombay, Saigon, Sydney. Megannyi, számára ismeretlen város és ország, melyeket olyan szívesen járt volna be az apjával. Míg a négy férfi a koporsó körül foglalatoskodott, Julia visszagondolt a hosszú utazásokra, melyeken apja akkor vett részt, amikor ő még kislány volt, és az iskolaudvaron bármilyen apróság miatt képes volt összeverekedni pajtásaival. Hány éjszakán át leste a hazatértét, hány reggelen szökdelt az iskolába vezető úton kőkockáról kőkockára, egy képzeletbeli ugróiskolát kitalálva, és azzal biztatva magát, ha nem hibázza el a játékot, estére biztosan hazaér az apja. És a sok fohászkodással töltött éjszaka között olykor akadt egy-egy, amikor kérése meghallgatásra talált, kinyílt a szobája ajtaja, és a parkettára vetülő fénycsíkban Anthony Walsh sziluettje rajzolódott ki. Olyankor apja leült az ágya végébe, és egy aprócska tárgyat helyezett a takaróra, amit a kislány ébredéskor fedezett fel. Ez vitt fényt Julia gyermekkorába: az apja minden állomásáról egy kivételes tárgyat hozott neki, ami kicsit az útjáról mesélt. Egy babát Mexikóból, egy ecsetet Kínából, egy fafaragást Magyarországról, egy karkötőt Guatemalából – Julia számára ezek valóságos kincsek voltak. Aztán eljött az idő, amikor először jelentkeztek anyjánál a zavarodottság jelei. Első emléke az a kellemetlen érzés, ami egy vasárnapi mozi alatt fogta el, amikor anyja a film kellős közepén megkérdezte tőle, miért van sötét. Elméje egy tésztaszűrőhöz kezdett hasonlatossá válni, melyen megállás nélkül újabb és újabb lyukak keletkeztek, eleinte csak kicsik, majd egyre nagyobbak. Összetévesztette a konyhát a zeneszobával, és fülsértő visítozásba kezdett, hogy eltűnt a hangversenyzongora… A szürkeállománya apránként felszívódott, elfelejtette a környezetében élők nevét. A mélypont az a nap volt, amikor Juliára nézve felkiáltott: „Mit keres ez a bájos gyermek a házamban?” S emlékszik annak a hajdani decembernek a végtelen ürességére is, amikor anyját elvitte a mentő, miután lángra lobbantotta a pongyoláját, és mozdulatlanul állt, elbűvölve a csodától, amit egy cigarettára gyújtva fedezett fel, holott nem is dohányzott. Néhány év múlva egy New Jersey-i klinikán halt meg úgy, hogy soha többé nem ismerte fel a lányát. A gyászból nőtt ki a kamaszkor, benne esték hosszú sorával, amikor apja személyi titkárával vette át a leckét, mivel Anthony Walsh egyre gyakrabban utazott el, és egyre hosszabb időre. Gimnázium, majd egyetem, s utána végre átadhatta magát egyetlen szenvedélyének, annak, hogy rajzfilmfigurákat találjon ki, színes tintával testet adjon nekik, s a számítógép monitorján megelevenítse őket. Ezek a szinte emberi természetű állatok hűséges társai, jó cimborái lettek, egyetlen ceruzavonástól rámosolyogtak, könnyeiket digitális radírral törölgette le. – Kisasszony, ez a személyazonosító okmány az ön édesapjáé? A vámos hangja visszarántotta Juliát a valóságba. Feleletképpen bólintott. A férfi aláírt egy űrlapot, és lepecsételte Anthony Walsh fotóját. Ez volt az utolsó bélyegző abban az útlevélben,

ahol a városok neve már csak a hiányról mesélt. A koporsót egy hosszú, fekete furgonba tolták be. Stanley beszállt a sofőr mellé, Adam pedig figyelmesen kinyitotta az ajtót Juliának. Annak a fiatal nőnek, akit ma délután kellett volna feleségül vennie. Anthony Walsh személyi titkára leghátul foglalt helyet, egy lehajtható ülésen, a földi maradványok közvetlen közelében. A kocsi megremegett, majd kihajtott a repülőtéri zónából, és felkanyarodott a 678-as autópályára. Északi irányban haladtak. Az autóban ülők egy szót sem szóltak. Wallace egy pillanatra sem vette le a szemét a ládáról, amely egykori munkaadója porhüvelyét zárta magába. Stanley a kezét bámulta, Adam Juliát nézte, Julia pedig New York szürke elővárosait szemlélte. – Merrefelé akar menni? – kérdezte Julia a sofőrtől, amikor a tábla a Long Island-i elágazást jelezte. – A Whitestone Bridge-en, asszonyom. – Megtenné, hogy inkább a Brooklyn Bridge felé megy? A sofőr azonnal indexelt és sávot váltott. – Ez hatalmas kerülő, a másik irányban sokkal rövidebb lett volna – súgta oda Juliának Adam. – Ennek a napnak már úgyis lőttek, legalább szerezzünk neki örömet. – Kinek? – csodálkozott Adam. – Apámnak. Hadd járja be még egyszer a Wall Streetet, a Tribecát, a Sohót, és miért is ne… a Central Parkot. – Hát, ennek a napnak már valóban lőttek, így ha örömet akarsz neki szerezni… De szólnunk kellene a papnak, hogy késni fogunk – mondta Adam. – Szereti a kutyákat, Adam? – szólalt meg Stanley. – Igen, azt hiszem, ők viszont nem igazán kedvelnek engem. Miért? – Semmi, csak úgy. – felelte Stanley, és leengedte az ablakot. A kocsi délről észak felé haladva keresztülszelte Manhattan szigetét, s egy órával később megérkezett a 233. utcába. A Woodlawn temető főkapujánál felemelkedett a sorompó. A furgon befordult egy kis útra, keresztülgurult egy körforgalmon, elhaladt egy sor mauzóleum mellett, átgördült egy tavacskán átívelő hídon, majd megállt a sétány előtt, ahol már ki volt ásva a sírgödör, hogy magába fogadja leendő lakóját. Egy egyházi személy várt rájuk. A koporsót a sír fölött két bakra fektették, majd Adam a pap elé sietett, hogy megbeszélje vele a szertartás utolsó részleteit. Stanley átkarolta Juliát. – Mire gondolsz? – kérdezte. – Mire gondolok, amikor eltemetem apámat, akivel évek óta nem beszéltem? Mindig zavarba hozol a kérdéseiddel, Stanley-kém. – Ez egyszer komolyan gondolom: mi jár most a fejedben? Fontos, hogy emlékezz rá. Ez a pillanat örökre az életed része lesz, hidd el nekem! – Anyára gondoltam. Azon tűnődtem, vajon felismeri-e majd apámat ott fenn, vagy a felhők között is kihagyó emlékezettel tévelyeg. – Hiszel most Istenben? – Nem, de az ember mindig kaphat jó hírt. – Be kell vallanom neked valamit, Julia, és esküdj meg rá, hogy nem fogsz kigúnyolni: minél jobban telnek az évek, annál inkább hiszek a Jóistenben. Julia arcán szomorú mosoly suhant át. – Voltaképpen, ami az apámat illeti, nem vagyok biztos benne, hogy Isten létezése valóban jó hír lenne-e neki. – Azt kérdezi a pap, hogy mindenki itt van-e, és kezdheti-e? – lépett hozzájuk Adam. – Csak mi négyen leszünk – válaszolta Julia, és intett apja titkárának, hogy jöjjön közelebb.

– Ez a nagy utazók, a magányos kalózok átka. A család és a barátok csupán a világ négy sarkában szétszórt ismerősök… És az ismerősök ritkán jönnek el messziről, hogy részt vegyenek egy temetésen; ez olyan pillanata az életnek, amikor nemigen lehet már szívességet vagy szolgálatot tenni senkinek. Egyedül születünk, és egyedül halunk meg. – Ezt Buddha mondta, a te apád pedig színtiszta ír katolikus volt, drágám – jegyezte meg Adam. – Egy doberman, egy hatalmas doberman kellene önnek, Adam! – sóhajtotta Stanley. – Mi van már magával, hogy mindenáron egy kutyát akar a nyakamba varrni? – Semmi, felejtse el! A pap odament Juliához, hogy elmondja neki, mennyire sajnálja, hogy ezt a szertartást kell celebrálnia, mikor ő arra készült, hogy ma esketni fog. – Nem lehetne két legyet ütni egy csapásra? – vetette fel Julia. – A vendégek ugyanis nem igazán érdekelnek bennünket. Az ön főnökének a szándék számít, nem? Stanley-ből kibuggyant a nevetés, a papot viszont megbotránkoztatta Julia kérdése. – No de, kisasszony! – Higgye el, nem is olyan ostoba ez a felvetés: úgy legalább apám részt vehetett volna az esküvőmön! – Julia! – pirított rá ezúttal Adam. – Jó, tehát a többség nem tartja jó ötletnek – visszakozott Julia. – Szeretne néhány szót szólni? – kérdezte a pap. – Annyira szeretnék, de… – Julia mereven bámult a koporsóra. – Talán inkább ön, Wallace? – fordult apja személyi titkára felé. – Végtére is, ön volt a leghűségesebb barátja. – Azt hiszem, én sem vagyok rá képes, kisasszony – felelte a titkár. – Meg aztán az édesapja és én már hozzászoktunk, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. Talán egyetlen szót mégis, ha megengedi, nem is neki, hanem önnek. Minden hibája ellenére, amit neki tulajdonít, tudnia kell, hogy ez a néha kemény, gyakran bolondos, sőt hóbortos férfi jó ember volt, ehhez nem fér kétség. És szerette önt. – Nos, ha számításaim pontosak, ez valamivel több volt egyetlen szónál – köhécselt Stanley, látván, hogy Julia szeme könnybe lábad. A pap elmondott egy imát, majd összecsukta a breviáriumát. Anthony Walsh koporsója lassan leereszkedett a sírgödörbe. Julia odanyújtott egy szál rózsát apja titkárának. A férfi elmosolyodott, és visszaadta a virágot. – Először ön, kisasszony. A szirmok szanaszét szóródtak, ahogy a virág a fához csapódott. Még három másik rózsa hullott a koporsóra, majd Anthony Walsh utolsó útjának négy kísérője elindult kifelé a temetőből. Távolabb, a fasorban, a halottaskocsi helyett két személyautó várta őket. Adam kézen fogta menyasszonyát, és a kocsik felé vonta. Julia felnézett az égre. – Egy fia felhő sehol, mindenütt vakító kékség, nincs se túl meleg, se túl hideg, szellő sem rezdül, milyen csodálatos nap lenne ez egy esküvőhöz! – Lesz még ilyen, ne aggódj! – nyugtatta Adam. – Ilyen, mint ez? – kiáltott fel karját széttárva Julia. – Ilyen égbolttal? Ugyanilyen hőmérséklettel? Zölden harsogó fákkal? Kacsákkal a tavon? Erősen kétlem, hacsak nem várunk jövő tavaszig! – Az ősz ugyanilyen szép lesz, hidd el. És egyébként is, mióta szereted te a kacsákat? – Ők szeretnek engem! Láttad, mennyien voltak az előbb a tavacskán, apám sírja mellett? – Nem, nem figyeltem – válaszolta Adam, akit kissé nyugtalanított menyasszonya váratlan

kitörése. – Több tucat volt! Több tucat búvárréce, csokornyakkendőben, mind pont oda szállt le, és ahogy véget ért a szertartás, rögtön el is repültek. Ezek a kacsák elhatározták, hogy részt vesznek az esküvőmön, ezért utánam jöttek az apám temetésére! – Julia, nem akarlak épp ezen a napon bosszantani, de nem hinném, hogy a kacsák csokornyakkendőt viselnének. – Mit tudsz te erről? Rajzolsz te kacsákat? Én igen! És ha én azt mondom neked, hogy ezek itt ünneplőben voltak, akkor hidd el nekem, kérlek! – kiabálta. – Rendben, szerelmem, a kacsáid szmokingban voltak, de most már induljunk haza! Stanley és a személyi titkár az autók mellett várta őket. Adam maga után húzta Juliát, de az lecövekelt a nagy pázsit közepén egy sírkő előtt. Elolvasta a fejfán álló keresztnevet és a születési dátumot, ami a múlt századra esett. – Ismerted? – kérdezte Adam. – Ez itt a nagyanyám sírja. Most már az egész családom ebben a temetőben fekszik. Én vagyok az utolsó Walsh. Leszámítva néhány száz ismeretlen nagybácsit, nagynénit, unokafivért és unokanővért, akik szanaszét szórva élnek Írország, Brooklyn és Chicago között. Ne haragudj, azt hiszem, az előbb kicsit elragadtattam magam. – Semmi baj: ma kellett volna összeházasodnunk, ehelyett te eltemeted az apádat, természetes, ha zaklatott vagy. Lassan sétáltak a fasorban. A két Lincoln már csak néhány méterre volt tőlük. – Igazad van – nézett fel ezúttal Adam az égre –, csodálatos nap van. Apád tényleg az utolsó napjáig kicseszett velünk. Julia megtorpant, és hirtelen kitépte a kezét a férfiéból. – Ne nézz így rám! – könyörgött Adam. – Te magad is legalább hússzor mondtad ezt, amióta közölték veled, hogy meghalt. – Igen, én annyiszor mondhatom, ahányszor akarom, de te nem! Szállj be Stanley-vel az első kocsiba, én a másikba ülök. – Julia! Nagyon sajnálom… – Ne sajnáld, szeretnék ma este egyedül lenni, hogy elrendezgessem annak az apának a holmijait, aki az utolsó napjáig kicseszett velünk, ahogy mondtad. – De hát az isten szerelmére, nem én mondtam ezt először, hanem te! – kiáltotta Adam, miközben Julia beszállt az autóba. – Még egy dolog, Adam: azon a napon, amikor majd összeházasodunk, kacsákat akarok, búvárrécéket, több tucat búvárrécét! – mondta Julia, és bevágta a kocsi ajtaját. A Lincoln eltűnt a temetőkapuban. Adam bosszúsan odament a másik autóhoz, és beült a hátsó ülésre a személyi titkár mellé. – Esetleg egy foxterrier! Kicsi, de harapós – jegyezte meg Stanley, aki már helyet foglalt a sofőr mellett, és intett neki, hogy induljon.

3. A kocsi, amely hazafele tartott Juliával, lassan araszolt az Ötödik sugárúton a hirtelen támadt záporban. A dugó miatt már hosszú percek óta egy tapodtat sem mozdultak. Julia egy nagy játékbolt portálját bámulta az 58. utca sarkán: a kirakatban ráismert a szürke és kék bundájú, hatalmas plüssvidrára. Tilly egy mostanihoz hasonló szombat délután született meg, amikor annyira zuhogott az eső, hogy kis patakokban csorgott végig Julia irodájának az ablakán. Ahogy ott ült gondolataiba merülve, egyszer csak folyót látott bennük, míg az ablak fakeretéből egy amazóniai torkolatvidék partjai lettek, az üvegre tapadó vizes levélkupacból pedig egy kis emlősállat házikója, amit az özönvíz elsodort, a legmélyebb kétségbeesésbe taszítva a vidrák közösségét. A következő éjszaka még mindig ugyanúgy ömlött az eső. Julia egyedül volt a rajzfilmstúdió nagy számítógépes termében, ekkor vázolta fel a figura első vonásait. Lehetetlen lenne összeszámolni, hány ezer órát töltött a monitor előtt, hogy megrajzolja, kiszínezze, animálja az azúrszín vidrát, kikísérletezze minden egyes arckifejezését, mimikáját, hogy életet vigyen bele. Lehetetlen felidézni a számtalan, éjszakába nyúló értekezletet, a rengeteg hétvégét, amit arra áldoztak, hogy elmeséljék Tilly és családja történetét. Ha a rajzfilm sikeres lenne, az kárpótolná Juliát és a vezetése alatt dolgozó ötven munkatársat a kétévi megfeszített munkáért. – Kiszállok, innen gyalog megyek tovább – szólt oda Julia a sofőrnek. A férfi figyelmeztetőleg mutatott kifelé, jelezve, hogy a zivatar egyre hevesebb. – Ma ez az első dolog, amit élvezek – jelentette ki Julia, és már be is csapta maga mögött a kocsi ajtaját. A sofőr már csak egy pillanatra látta, amint a játékbolt felé rohant. Mit számít az eső, amikor a kirakat túloldalán Tilly mintha mosolyogva várná, hogy meglátogassa. Julia akaratlanul is odaintett neki: legnagyobb meglepetésére egy kislány, aki a nagy plüssjószág mellett álldogált, visszaintegetett. Az anyukája hirtelen megragadta a kezét, és megpróbálta a kijárat felé vonszolni, de a gyerek megmakacsolta magát, és a vidra kitárt karjaiba ugrott. A kislány belecsimpaszkodott Tillybe, de az anyuka az ujjaira csapott, hogy engedje el. Julia belépett az üzletbe, és elindult feléjük. – Tudták, hogy Tillynek mágikus képességei vannak? – szólította meg őket. – Majd szólok, kisasszony, ha eladóra lesz szükségem – felelte az asszony, rosszalló pillantást vetve a kislányára. – Nem eladó vagyok, én vagyok az anyukája. – Tessék?! – emelte fel a hangját az anya. – Tudtommal, én vagyok ennek a gyereknek az anyja! – Én Tillyről beszéltem, a plüssvidráról, aki úgy tűnik, megkedvelte az ön kislányát. Őt én hoztam világra. Megengedi, hogy a gyermekének ajándékozzam? Elszomorít, hogy magányosan üldögél ebben a túl élesen megvilágított kirakatban. A spotlámpák erős fényétől kifakul a szőre, pedig Tilly annyira büszke a szürke-kék bundájára! El sem tudja képzelni, mennyi időt töltöttünk azzal, hogy megtaláljuk a megfelelő színt a tarkójához, a nyakához, a hasához, a pofijához, hogy visszanyerje a mosolyát, miután a folyó elnyelte az odúját. – A maga Tillyje itt marad ebben a boltban, a lányom pedig megtanulja, hogy ne rohangásszon el mellőlem, amikor a városban sétálunk! – válaszolta az anyuka, és olyan erősen megrántotta a gyerek karját, hogy az kénytelen volt elengedni a nagy plüssállat lábát. – Tilly nagyon örülne neki, ha lenne egy kis barátnője – próbálkozott Julia. – Egy plüssnek akar örömet szerezni? – kérdezte elképedve az anya. – Kissé különleges nap ez a mai, és Tillyt meg engem roppant boldoggá tenne, és azt

hiszem, a kislányát is. Egyetlen igen három boldogságért: ez azért megfontolandó, nem? – Márpedig a válaszom: nem! Alice nem fog ajándékot kapni, és főleg nem egy idegentől. Jó estét, kisasszony! – vetette oda az asszony elmenőben. – Pedig Alice megérdemelné! Tíz év múlva majd sajnálni fogja – kiáltott utánuk haragját fékezve Julia. Az anya megfordult, és fensőbbséges pillantással mérte végig. – Ön, kisasszony, egy plüsst szült, én egy gyermeket, úgyhogy lesz szíves megtartani magának az intelmeit! – Az már egyszer igaz, hogy a kislányok nem olyanok, mint a plüssök, rajtuk nem lehet befoltozni a szakadásokat, amiket okozunk nekik! Az asszony felháborodva lépett ki az üzletből. Anya és lánya megindult felfelé az Ötödik sugárúton, egyszer sem pillantottak hátra. – Ne haragudj, Tillykém – fordult Julia a vidrához –, azt hiszem nem viselkedtem túl diplomatikusan. Ismersz, nem az erősségem. De ne aggódj, találunk majd neked egy helyes kis családot, amelyik csak a tiéd lesz. A boltvezető, aki végignézte a jelenetet, odajött hozzá. – Annyira örülök, hogy látom, Walsh kisasszony, már vagy egy jó hónapja nem járt nálunk. – Sok munkám volt az utóbbi hetekben. – Őrületes sikerünk van a teremtményével, már a tizedik példányt rendeljük belőle. Négy napig vannak a kirakatban, aztán hopp, már el is vitték őket – bizonygatta a boltvezető, visszarakva a helyére a plüssvidrát. – Bár ez már majdnem két hete itt van, ha nem tévedek. De hát ilyen időben… – Az időnek ehhez semmi köze – felelte Julia. – Ez a Tilly az igazi Tilly, ezért neki nehezebb, ő maga kell, hogy kiválassza a befogadó családot. – Walsh kisasszony, ön mindig ezt mondja, valahányszor csak benéz hozzánk – somolygott a férfi. – Mindegyik külön egyéniség – bólogatott Julia, majd elköszönt. Az eső közben elállt, Julia kilépett a boltból, és elindult gyalog Manhattan déli része felé. Alakja hamarosan beleveszett a tömegbe. * A Horatio Street fái meghajoltak eső áztatta lombjuk súlya alatt. Ezen a kora esti órán végre a nap is előbukkant, hogy ágyát a Hudson folyó medrében vesse meg. Szelíd bíborfény ragyogta be a West Village utcácskáit. Julia odaköszönt a szemközti kis görög étterem tulajdonosának: a férfi, aki éppen a teraszon lévő asztalok megterítésével foglalatoskodott, visszaköszönt és megkérdezte, tartson-e fenn neki egy asztalt estére. Julia udvariasan elhárította az ajánlatot, de megígérte, hogy másnap, vasárnap majd eljön villásreggelizni. Elfordította a kulcsot a kis emeletes ház kapujában, és felkaptatott a lépcsőn az első emeletre. A legfelső lépcsőfokon üldögélve Stanley várta. – Te meg hogy tudtál bejönni? – Zimoure, az alattad lévő bolt főnöke épp dobozokat hordott le az alagsorba, segítettem neki, közben elbeszélgettünk a legutóbbi cipőkollekciójáról, ami kész gyönyörűség. De manapság ki engedhet meg magának efféle műalkotásokat? – Abból a tömérdek emberből ítélve, akik folyamatosan özönlenek hozzá hétvégenként, hogy csomagokkal felpakolva távozzanak, hidd el nekem, hogy sokan – felelte Julia. – Szükséged van valamire? – kérdezte, miközben kinyitotta a lakása ajtaját. – Nekem nem, neked viszont kétségkívül társaság kell.

– Ahogy elnézem azt a kivertkutya-képedet, nem tudom, melyikünk van jobban elmagányosodva. – Nos, hogy ne essen csorba az önérzeteden, teljes egészében magamra veszem a felelősséget, hogy hívás nélkül betoppantam! Julia levetette a ballonkabátját, és a kandalló mellett álló fotelre hajította. A helyiséget finom virágillat töltötte be, a vörös téglahomlokzaton futó lilaakácból áradt. – Igazán kellemes itt nálad! – kiáltott fel Stanley, és lehuppant a kanapéra. – Legalább ezt sikerült megvalósítanom az idén – mondta Julia, és kinyitotta a hűtőszekrényt. – Mit? – Berendezni ennek a régi háznak az emeletét. Kérsz egy sört? – Az árt a vonalaimnak! Inkább egy pohár vörösbort, ha lehet. Julia gyorsan két terítéket helyezett a fából készült asztalra, egy tányérra különböző sajtokat rakott, felbontott egy palack bort, a CD-lejátszóba betett egy Count Basie lemezt, majd intett Stanley-nek, hogy üljön asztalhoz. Stanley megnézte a cabernet címkéjét, és elismerően füttyentett. – Igazi ünnepi vacsora – szólalt meg Julia, és helyet foglalt Stanley-vel szemben. – Ha nem számítjuk a kétszáz vendéget meg azt a pár minyont, csukott szemmel szinte azt is hihetnénk, hogy az esküvői vacsorámon vagyunk. – Akarsz táncolni, drágám? – kérdezte Stanley. És mielőtt még Julia válaszolhatott volna, felhúzta a székről, és táncolni kezdett vele a szvingre. – Na, látod, hogy ez mégiscsak ünnepi est – nevetett. Julia a vállára hajtotta a fejét. – Mire mennék én nélküled, vén Stanley-m? – Semmire, csakhogy én ezt már régóta tudom. A szám véget ért, Stanley visszaült a helyére. – Legalább felhívtad Adamet? Julia a hosszú gyaloglást kihasználva, hazafelé jövet, bocsánatot kért leendő férjétől. Adam megértette, hogy most egyedüllétre van szüksége. Haragudott magára, hogy olyan tapintatlan volt a temetésen. Az anyja, akit a temetőből hazafelé menet felhívott, a szemére is vetette, hogy viselkedhetett ennyire bárdolatlanul. Este elutazott a szülei vidéki házába, hogy velük töltse a hétvége hátralevő részét. – Akadnak pillanatok, amikor eltűnődöm, vajon apád nem tette-e jól, hogy éppen ma temettette el magát – suttogta Stanley, és töltött magának még egy pohár bort. – Te tényleg nem szereted Adamet! – Én ilyet soha nem mondtam! – Három évig egyedül éltem egy olyan városban, ahol kétmillió szingli lakik. Adam gáláns, nagylelkű, figyelmes és előzékeny. Elfogadja a lehetetlen munkaidő-beosztásomat. Mindent megtesz annak érdekében, hogy boldoggá tegyen, és mindennek a tetejébe, Stanley, még szeret is. Tehát kérlek, szerezd meg nekem azt az örömet, hogy türelmesebb leszel vele! – Nekem az égvilágon semmi bajom a vőlegényeddel, tökéletes fickó! Mindössze arról van szó, hogy sokkal inkább olyan férfit szerettem volna látni az életedben, aki felkavar, még ha tele is van hibával, mintsem olyat, aki csak azért fogott meg, mert van néhány erénye. – Könnyen oktatgatsz engem, de te, te miért vagy egyedül? – Én nem egyedül vagyok, Juliám, én özvegy vagyok, ami nem ugyanaz. Nem ugyanaz, mert a férfi, akit szerettem, meghalt, ugyanakkor el is hagyott. Látnod kellett volna, milyen szép volt Edward még a kórházi ágyon is! A betegsége ellenére megőrizte büszkeségét. Az utolsó

mondatáig humorizált. – Mi volt az utolsó mondata? – fogta meg Julia Stanley kezét. – Szeretlek! A két barát elhallgatott, és csöndben nézett egymásra. Stanley felállt, felvette a zakóját, és homlokon csókolta Juliát. – Megyek, lefekszem. Ma este te nyertél, valóban engem terített le a magány. – Várj még egy kicsit! Ezekkel az utolsó szavakkal tényleg azt akarta mondani, hogy szeret? – Mit számított már ekkor, amikor haldoklott, hogy megcsalt – mondta mosolyogva Stanley.

Reggel Julia a kanapén ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, látta, hogy Stanley egy pléddel betakargatta. Néhány pillanattal később egy levélkét talált a reggelizőbögréje mellett, amin ez állt: „Bármilyen undok dolgokat vágunk is egymás fejéhez, te vagy a legjobb barátnőm. Szeretlek. Stanley”.

4. Tíz órakor Julia azzal az elhatározással ment el otthonról, hogy a napját az irodában tölti. El volt maradva a munkájával, és semmi értelme nem lett volna a lakásban téblábolnia, vagy ami még rosszabb, pakolászással tölteni az időt, néhány nap alatt úgyis szétzilálódna a rend. Stanley-t is fölösleges lenne felhívnia, még bizonyára alszik. Vasárnap, hacsak valaki ki nem rángatta az ágyból, hogy elvigye brunch-ra, vagy nem ígért neki fahéjas palacsintát, késő délutánig nem bukkant elő. A Horatio Street még kihalt volt. Julia odaköszönt néhány szomszédjának, akik a Pastis teraszán üldögéltek, majd meggyorsította a lépteit. Ahogy a Kilencedik sugárúton gyalogolt felfelé, küldött egy gyengéd hangvételű SMS-t Adamnek, majd két sarokkal arrébb belépett a Chelsea Farmer’s Market épületébe. A liftkezelő felvitte az utolsó emeletre. Kártyáját becsúsztatta a beléptető rendszer leolvasójába, és benyomta a stúdió súlyos fémajtaját. Három számítógépes grafikus ült a munkaállomásánál. Gyűrött ábrázatukról és a papírkosárban halmozódó műanyag kávéspoharak számából Julia rájött, hogy itt töltötték az éjszakát. Tehát valószínűleg még mindig nem találtak megoldást arra a problémára, ami már napok óta foglalkoztatta a csapatot: eddig senkinek sem sikerült felállítania azt az okos algoritmust, ami életre tudna kelteni egy sereg szitakötőt, melyeknek az lenne a feladatuk, hogy megvédjenek egy várat az imádkozó sáskák küszöbönálló támadásától. A falra tűzött munkaprogram szerint a támadást hétfőre időzítették. Ha addig nem száll fel a szitakötőhad, vagy az erőd kerül minden ellenállás nélkül az ellenség kezére, vagy az új rajzfilm befejezése fog jelentősen csúszni: mindkét eshetőség elfogadhatatlan volt. Julia kigördítette a székét, és letelepedett a munkatársai közé. Miután megnézte, mennyit haladtak, úgy döntött, beindítja a vésztervet. Fogta a telefont, és egymás után felhívta a csapat valamennyi tagját. Minden egyes alkalommal exkuzálva magát, hogy elrontja a vasárnap délutánjukat, értekezletre hívta őket, mégpedig azonnal. Készen állt arra, hogy akár éjszakába nyúlóan felülvizsgálják az összes adatot: nem történhet meg, hogy hétfő reggel a szitakötők ne lepjék el Enowkry egét. És míg az első csoport letette a fegyvert, Julia leszaladt a földszinten lévő piacra, összevásárolt két doboz mindenféle süteményt meg szendvicset, hogy legyen mivel táplálni a társaságot. Délben már harmincheten voltak jelen a névsorolvasáson. A reggeli nyugalmas légkör után az irodák most leginkább egy méhkashoz hasonlítottak, melyben rajzolók, infografikusok, színezők, programozók és animációs szakemberek véleményt cseréltek, elemeztek és vadabbnál vadabb ötleteket dobtak fel. Délután ötkor az egyik nemrégiben alkalmazott kolléga által felfedezett új irány hozta lázba a csapatot, ezért megbeszélést hívtak össze a nagy tanácsterembe. Charles, a fiatal informatikus, akit erősítésként vettek fel, alig nyolc nappal korábban állt munkába. Amikor Julia arra kérte, vegye át a szót és mutassa be az elméletét, remegett a hangja, csak hebegett-habogott. A csapat vezetője, „ékesszólásán” csúfolódva, nem könnyítette meg a fiú dolgát. Miközben a fiatalember ujjai zongorázni kezdtek a klaviatúrán, a háta mögött innen-onnan még vihorászás is hallatszott. Azonban a nevetgélésnek egyszer s mindenkorra vége szakadt, amikor a képernyő közepén egy szitakötő csapkodni kezdett a szárnyával, és miután egy tökéletes kört leírt Enowkry egén, elrepült. Julia elsőként gratulált a fiúnak, a harmincöt kolléga pedig megtapsolta. Most már csak annyi volt hátra, hogy hétszáznegyven hadviselő szitakötő röppenjen fel egyszerre. A fiatal informatikus ekkorra visszanyerte magabiztosságát, és bemutatta a módszert, amelynek révén talán sikerül a megoldást az egész szitakötőregimentre kiterjeszteni. Míg a terv részleteit

ismertette, megcsörrent a telefon. A kolléga, aki felvette, intett Juliának, hogy őt keresik, s úgy tűnik, sürgős ügyben. Julia odasúgta a szomszédjának, hogy jól jegyezzen meg mindent Charles magyarázatából, majd kisietett a teremből, hogy a szobájában fogadja a hívást. * Julia azonnal felismerte Zimoure úrnak, a Horatio streeti ház földszintjén működő cipőbolt üzletvezetőjének a hangját. Bizonyára megint megadta magát valamelyik csap a lakásában, és a víz a mennyezeten keresztül rácsorgott Zimoure úr cipőkollekciójára, amelyből egyetlen pár félhavi fizetésébe kerül – kiárusításkor egyhetibe. Julia annál is inkább tisztában volt ezzel, mert pontosan erre hívta fel a figyelmét a biztosítója, amikor tavaly egy igen jelentős összegről kiállított csekket adott át Zimoure úrnak a Julia által okozott károk megtérítésére. Julia ugyanis elfelejtette elzárni ősrégi mosógépe csapját, amikor elment otthonról – de hát ki tud odafigyelni ilyen apró részletekre? Akkor a biztosítási ügynök határozottan kijelentette, hogy utoljára vállalta fel az efféle káreset kifizetését. S hogy most is csakis azért volt hajlandó meggyőzni a társaságot, hogy ne bontsák fel Julia szerződését, mert Tilly gyerekei kedvenc rajzfilmfigurája, s az ő vasárnap reggeleinek a megmentője volt, amióta DVD-n megvette a mesét. Ami Julia és Zimoure úr kapcsolatának helyreállítását illeti, nos, ez már jóval több erőfeszítést igényelt. Meghívták a Stanley által szervezett hálaadásnapi vacsorára, karácsonykor egy újabb meghívással erősítették meg a fegyverszünetet, és még számtalan apró figyelmességre volt szükség, hogy a szomszédok között normalizálódjék a légkör. A pasas nem volt éppen nyájas természetű, mindenről megvolt a maga teóriája, és többnyire csak a saját bemondásain nevetett. Julia lélegzet-visszafojtva várta, hogy beszélgetőpartnere bejelentse az újabb katasztrófát. – Walsh kisasszony… – Zimoure úr, bármi történt is, tudnia kell, hogy végtelenül sajnálom. – Nem jobban, mint én, Walsh kisasszony: őrült tömeg nyüzsög a boltomban, és egyébként is kisebb dolgom is nagyobb annál, minthogy az ön házhoz szállított csomagjaival bíbelődjem. Julia megpróbálta csitítani hevesen dobogó szívét és megérteni, miről is van szó. – Miféle csomaggal? – Hát ezt önnek kellene tudnia, kisasszony! – Sajnálom, de én nem rendeltem semmit, és amúgy is mindig mindent az irodámba kérek. – Nos, úgy tűnik, ezúttal nem így történt. Egy óriási kamion pont a boltom bejárata előtt parkol. A vasárnap a legerősebb napom, így ez jelentős bevételkiesést okoz nekem. Az a két behemót, aki lepakolta az ön címére érkezett ládát, addig nem hajlandó távozni, amíg valaki át nem veszi a küldeményt. Kérdem öntől: mitévők legyünk? – Egy ládát? – Pontosan ezt mondtam az imént, mindent kétszer kell elismételnem önnek, miközben a kuncsaftok itt türelmetlenkednek? – Össze vagyok zavarodva, Zimoure úr – felelte Julia –, nem is tudom, mit mondjak önnek. – Mondja például azt, mikorra tud ideérni, hogy tájékoztathassam az említett urakat arról, mennyi időt leszünk még kénytelenek ön miatt elvesztegetni. – De most semmiképpen sem mehetek, nyakig vagyok a munkában… – Mert én talán goffrit sütök éppen, Walsh kisasszony? – Zimoure úr, én nem várok semmiféle küldeményt, se dobozt, se borítékot, ládát pedig még kevésbé! Ez nyilván valami tévedés. – A szállítólevélen, amit szemüveg nélkül is el tudok olvasni a kirakatomból, mivelhogy a

csomagját pont elém pakolták le, az ön neve áll öles betűkkel, a mi közös címünk és a „törékeny” szó fölött. Valószínűleg elfelejtette, hogy rendelt valamit. Nem ez lenne az első eset, hogy cserbenhagyja az emlékezete, ugyebár. Mi lehet ez a küldemény? Talán Adam ajándéka, vagy valóban egy elfelejtett rendelés, esetleg az irodába szánt felszerelés, amit balga módon az otthoni címére kért? Mindenesetre most képtelenség itt hagyni a csapatot, ha már egyszer vasárnap berángatta őket az irodába. Zimoure úr hangjából érződött, hogy a lehető legrövidebb időn belül, magyarán azonnal, ki kell találnia valamit. – Azt hiszem, tudok egy megoldást a problémánkra, Zimoure úr. Az ön segítségével kimászhatunk ebből a slamasztikából. – Ismét csak értékelni tudom az ön matematikai szellemét. Ha azt mondta volna, hogy megoldja azt, ami eddig egyedül az ön problémájának tűnt, s nem az enyémnek, és nem kevert volna bele engem is még egyszer, nos, akkor egészen elképesztett volna, Walsh kisasszony. De hallgatom, csupa fül vagyok. Julia elmondta neki, hogy egy pótkulcs van a lépcső szőnyege alá rejtve, a hatodik fok magasságában. Csak ki kell számolni. Ha nem a hatodiknál van, akkor a hetediknél, esetleg a nyolcadiknál. Zimoure úr azzal ki tudja nyitni a lakása ajtaját a szállítóknak, ő pedig biztos benne, hogy azok rögtön utána el is húznak a nagy dög kamionjukkal, ami eltakarja a kirakatot. – És gondolom, az lenne az ideális, ha megvárnám, amíg kijönnek a lakásából, hogy bezárhassam utánuk az ajtót, nemde? – Igen, ez lenne az ideális, én sem fogalmazhattam volna pontosabban, Zimoure úr… – Ha netalántán egy elektromos háztartási gépről van szó, Walsh kisasszony, felettébb hálás lennék, ha tapasztalt vízvezeték-szerelőkkel köttetné be. Ugye érti, mit akarok mondani? Julia meg akarta nyugtatni, hogy semmi ilyesmit nem rendelt, de a szomszédja már le is tette a kagylót. Vállat vont, néhány pillanatra elgondolkozott, majd visszatért a feladathoz, amely minden gondolatát lekötötte. * Sötétedéskor mindenki a nagy tanácsterem vetítővászna elé sereglett. Charles kezelte a számítógépet, és a kivetített eredmények igen biztatónak tűntek. Még néhány órányi munka, és a szitakötők csatájára a tervezett órában sor kerülhet. Az informatikusok átnézték a számításaikat, a számítógépes grafikusok a környezet részletein finomítgattak, Julia kezdte fölöslegesnek érezni magát. Átment a teakonyhába, ahol Drayjel, az egyik grafikussal találkozott, aki történetesen a barátja is volt, tanulmányaik nagy részét ugyanis együtt végezték. Julia nyújtózott egyet, amiből Dray kitalálta, hogy kolléganőjének már megfájdult a háta, és azt tanácsolta neki, menjen haza. Szerencsére csupán néhány utcányira lakik, gyorsan hazaér. Ő pedig azonnal hívja, amint befejezték a kísérleteket. Julia hálás volt a figyelmességért, azonban kötelességének érezte, hogy a csapata mellett maradjon. Dray azzal érvelt, ha irodáról irodára jár, azzal csak feleslegesen feszültté teszi a holtfáradt társaságot. – Mióta terhes itt a jelenlétem? – kérdezte Julia. – Azért túlozni nem kell, de tény, hogy már mindenki kivan. Hat hete egyetlen pihenőnapunk sem volt. Julia eredetileg jövő vasárnapig szabadságon lett volna, és Dray bevallotta, a kollégák abban reménykedtek, hogy addig egy kicsit kifújhatják magukat. – Azt hittük, nászúton vagy… Ne vedd rossz néven, Julia. Én csak a többiek véleményét tolmácsolom – folytatta zavartan Dray. – Ez az ára annak, ha az ember elvállal egy felelős beosztást. Amióta kineveztek a gyártási részleg vezetőjének, már nem csupán egyszerű

kolléga vagy, egyfajta tekintélyt testesítesz meg… Bizonyítékképpen elég, ha megnézed, hány embert sikerült egyetlen telefonhívással mozgósítanod, ráadásul vasárnap! – Az a benyomásom, hogy megérte, nem? De rendben, vettem az adást – felelte Julia. – Mivel a tekintélyem nyomasztólag nehezedik egyesek kreativitására, elmegyek. De feltétlenül hívjál, amikor befejeztétek, és nem azért, mert én vagyok a főnök, hanem mert én is a csapat tagja vagyok! Julia az egyik szék támlájáról felkapta az esőkabátját, ellenőrizte, hogy a farmerja zsebében benne vannak-e a kulcsai, és gyors léptekkel elindult a lift felé. Az épületből kilépve felhívta Adam számát, de csak a hangposta kapcsolt be. – Én voltam, szerettem volna hallani a hangodat – mondta. – A gyászos szombat után szomorú vasárnap. Végül is nem vagyok benne biztos, hogy igazán jó ötlet volt egyedül maradnom. De így legalább megkíméltelek a rosszkedvemtől. A kollégáim az imént majdhogynem kitették a szűrömet a stúdióból. Járok egy kicsit; talán már visszajöttél vidékről és ágyban vagy. Biztosra veszem, hogy anyád kimerített. Azért hagyhattál volna üzenetet. Csókollak. Majdnem azt mondtam, hívj vissza, de hát ez hülyeség, mivel bizonyára már alszol. Tulajdonképpen azt hiszem, minden, amit itt összehordtam, hülyeség. Majd holnap találkozunk. Hívj, amikor felébredtél. Julia visszatette a mobilt a táskájába, és sétált egyet a rakparton. Amikor fél órával később hazament, a ház kapuján egy celluxszal felragasztott borítékot talált, amelyre az ő neve volt ráfirkantva. Idegesen felnyitotta. „Egy vevőt elszalasztottam, amíg az ön csomagjával foglalatoskodtam. A kulcsot visszatettem a helyére. Ui.: A tizenegyedik lépcsőfokon volt, és nem a hatodikon, hetediken vagy a nyolcadikon! További szép vasárnapot!” A levélke nem volt aláírva. – Akár nyilakkal is jelezhette volna a betörőknek, merre menjenek! – dohogott Julia, miközben felkapaszkodott a lépcsőn. Ahogy közeledett az első emelethez, egyre jobban hatalmába kerítette a türelmetlenség, hogy megtudja, mi lehet abban a csomagban, ami a lakásában vár rá. Megszaporázta a lépteit, kivette a kulcsot a szőnyeg alól – eltökélte, hogy új rejtekhelyet keres neki –, és a lakásba lépve felgyújtotta a villanyt. A nappali közepén egy függőlegesen felállított hatalmas láda terpeszkedett. – De hát mi a csuda lehet ez? – töprengett, a holmijait a dohányzóasztalon hagyva. Az oldalára ragasztott címkén, a Törékeny felirat fölött valóban az ő neve állt. Julia körbejárta a fenyőfából készült terjedelmes dobozt. Túlságosan nehéznek tűnt ahhoz, hogy akár csak néhány méterrel is odébb tolhassa. Hacsak nem kerít kalapácsot és csavarhúzót, nem tudja, hogy fogja kinyitni. Mivel Adam nem vette fel a telefont, maradt a szokásos megoldás: Stanley számát tárcsázta. – Nem zavarlak? – Vasárnap este, ilyenkor? Vártam, hogy hívsz, hogy elmenjünk valahova. – Nyugtass meg, hogy nem te küldtél nekem egy majdnem két méter magas idétlen ládát! – Miről beszélsz, Julia? – Akkor jól gondoltam, hogy nem! Következő kérdés: hogy lehet kinyitni egy két méter magas idétlen ládát? – Miből van? – Fából. – Esetleg fűrésszel? – Kösz a tippet, Stanley, naná, hogy tartok fűrészt a kézitáskámban vagy a gyógyszeres szekrényemben – felelte Julia. – Nem akarok indiszkrét lenni, de mi van benne?

– Ezt szeretném én is tudni! És ha ki akarod elégíteni a kíváncsiságodat, Stanley, ugorj be egy taxiba és gyere, segíts nekem! – Pizsamában vagyok, drágám! – Mintha azt mondtad volna, hogy menni készültél? – Csak kibújni az ágyamból! – Jó, akkor majd megoldom egyedül. – Várj, hadd gondolkozzam egy kicsit. Nincs rajta fogantyú? – Nincs. – Zsanérok? – Azokat sem látok. – Nem lehet, hogy ez egy modern műalkotás, „A ki nem nyíló láda”, amit valami nagy művész jegyzett? – vihorászott Stanley. Julia hallgatásából megértette, hogy nem a megfelelő pillanatot választotta a tréfálkozásra. – Nem próbáltad egyszerűen megnyomni egy kicsit, tudod, vannak ruhásszekrények, amelyek így nyílnak. Picit meglököd az ajtót, és hopp, máris… Mialatt barátja magyarázott, Julia rátette a tenyerét a fára. Megnyomta úgy, ahogy Stanley tanácsolta, mire a láda előlapja lassan kifordult. – Halló! – harsogott Stanley a vonal végén. – Halló! Ott vagy még? Julia kezéből kicsúszott a kagyló. Megrökönyödve meredt a láda tartalmára, nem akart hinni a szemének. Stanley hangja tovább recsegett a lába elé pottyant készülékben. Julia lassan lehajolt, hogy felemelje a kagylót, közben egy pillanatra sem vette le a szemét a ládáról. – Stanley? – A frászt hoztad rám! Minden rendben? – Nagyjából. – Akarod, hogy magamra kapjak egy nadrágot és átszaladjak hozzád? – Nem, nem szükséges – felelte Julia színtelen hangon. – Sikerült kinyitnod a ládát? – Igen – rebegte a lány tétován. – Majd holnap hívlak. – Aggódom érted! – Feküdj vissza, Stanley, csókollak. Azzal Julia lerakta a telefont. – Ki küldhette ezt nekem? – kérdezte hangosan, holott egyedül volt a nappalija kellős közepén. * A láda belsejében egy embermagasságú viaszbábu, Anthony Walsh tökéletes mása állt. Döbbenetesen élethű volt: ha nyitva lett volna a szeme, eleven embernek tűnt volna. Julia kapkodva szedte a levegőt, nyakszirtjén csorgott a veríték. Lassan közelebb ment. Apja életnagyságú másolata elképesztő volt, bőrének színe és külleme lélegzetelállítóan valószerű. Ugyanolyan cipő, sötétszürke öltöny és fehér pamuting volt rajta, mint amilyet Anthony Walsh mindig is viselt. Julia szerette volna megérinteni az arcát, kitépni egy hajszálát, hogy meggyőződjék róla, nem ő az, de apa és lánya már régen leszokott a legkisebb testi kontaktusról is. Se egy futó ölelés, se egy puszi, még csak a kezük se ért össze soha: minden olyasmitől tartózkodtak, ami gyengéd gesztusnak lett volna nevezhető. Az évek során elmélyült szakadékot nem lehetett már eltüntetni, és főként nem egy duplikátummal. El kellett fogadnia az elképzelhetetlent. Valakinek az a rettenetes ötlete támadt, hogy

másolatot készíttessen Anthony Walsh-ról, egy olyan figurát, amilyeneket a viaszmúzeumokban szoktak kiállítani, Québectől Párizson át Londonig, csakhogy erről a báburól szinte ordított az életszerűség. És legszívesebben Julia is ordított volna. Ahogy alaposabban szemügyre vette a szobrot, az egyik kézelőjén egy gombostűvel odatűzött cédulát vett észre, amelyen kék tintával rajzolt nyíl mutatott a zakó felső zsebe felé. Julia levette a cetlit, és elolvasta a hátoldalára firkantott két szót: „Kapcsolj be!” Azonnal ráismert apja sajátos kézírására. A nyíllal jelölt zsebből, amelybe Anthony Walsh rendszerint egy selyem díszzsebkendőt csúsztatott, egy távirányítóra emlékeztető tárgy kandikált ki. Julia megfogta és kivette. Egyetlen gomb volt rajta, egy fehér, háromszög alakú nyomógomb. Julia úgy érezte, mindjárt elájul. Ez csak egy rossz álom, amelyből hamarosan felébred, verítékben úszva ugyan, de nevetve, hogy milyen őrült képzelődés kerítette hatalmába. Őt, aki pedig azt mondta magában, amikor látta a koporsót a sírba ereszkedni, hogy ő már réges-rég elveszítette az apját, hogy ő nem szenvedhet a hiányától, hiszen már csaknem húsz esztendeje nincs jelen az életében. Hogy őt, aki szinte büszke volt rá, mennyire éretté vált, ennyire csapdába ejtse a tudattalanja, ez már szinte abszurd volt és nevetséges. Gyermekkora éjszakáiból hiányolta az apját, de arról szó sem lehet, hogy emléke most, felnőtt élete éjszakáin kísértse. A kövezeten zötyögő kukásautó zajában semmi irreális nem volt. Igen, Julia ébren volt, és előtte egy valószínűtlen szobor állt csukott szemmel, mintha csak azt várná, hogy rászánja-e magát vagy sem, hogy megnyomja a távirányító gombját. A kukásautó továbbgördült az utcán, pedig Julia azt kívánta, bárcsak ne menne el. Az ablakhoz szeretett volna szaladni, és megkérni a kukásokat, szabadítsák meg a lakását ettől a képtelen rémálomtól. Az utca azonban már ismét elcsendesedett. Julia ujja súrolta a gombot, egészen felületesen, még nem gyűjtött erőt hozzá, hogy akár csak gyengén is megnyomja. Le kell zárnia ezt a dolgot. A legokosabb az lenne, ha visszacsukná a ládát, a címkén megkeresné a szállítóvállalat elérhetőségét, kora reggel felhívná és utasítaná őket, hogy vigyék innen ezt a gyászos babát, s aztán kinyomozná, ki volt ennek az ízléstelen tréfának az értelmi szerzője. Ki agyalhatott ki egy ilyen komédiát, ki volt képes a környezetében ilyen kegyetlenségre? Julia szélesre tárta az ablakot, és teli tüdővel szívta be az éjszaka langyos levegőjét. Odakinn a világ ugyanolyan volt, mint amikor átlépte a háza küszöbét. A görög étterem asztalai egymásra voltak tornyozva, a neonbetűk már nem világítottak, az útkereszteződésen egy kutyáját sétáltató nő haladt át. Csokoládészínű labradorja ide-oda cikázva rángatta a pórázt, hol egy kandeláber tövét, hol egy fal lábazatát szaglászta. Julia lélegzet-visszafojtva szorongatta a távirányítót. Hiába gondolta újra és újra végig az ismerősei névsorát, egyetlen név motoszkált szüntelenül a fejében, egyetlen személy lehetett csak képes arra, hogy egy ilyen forgatókönyvet, egy ehhez fogható színjátékot kieszeljen. Haragtól fűtve visszafordult, keresztülvágott a helyiségen, szentül eltökélve, hogy meggyőződik egyre inkább elhatalmasodó előérzete megalapozottságáról. Ujjával megnyomta a gombot; halk kattanás hallatszott, a bábu szemhéja felnyílt, az arcán mosoly suhant át, és az apja hangján azt kérdezte: – Hiányzom már egy kicsit neked?

Julia Walsh, amióta csak az eszét tudja, nem volt felhőtlen viszonyban az apjával. Alig találkoztak, alig beszéltek, és akkor sem értettek egyet semmiben. Esküvője előtt néhány

nappal a lány telefonhívást kap apja személyi titkárától. Ahogy azt előre sejtette, Anthony Walsh nem tud részt venni az esküvőjén. Ez egyszer azonban Julia kénytelen elismerni, hogy apjának kifogástalan mentsége van. Meghalt. A temetés másnapján Julia rájön, hogy apja nem csak az esküvőjét hiúsította meg a halálával, hanem még egy utolsó, elképesztő meglepetést is tartogat a számára… Jóvátehető-e vajon, amit a múltban elrontottunk? Kaphatunk-e még egy esélyt a sorstól, hogy elmondjuk egymásnak mindazt, amit elmulasztottunk elmondani? Túlélhet-e egy szerelem majdnem húszévnyi távolságot? Egy apa-lánya kapcsolat és egy, a leomló berlini fal tövében szövődött szenvedélyes első szerelem története.

5. – Mindjárt felébredek! Ami ma este történik velem, az nem lehet valóság! Mondd ki, mielőtt végképp azt gondolom, hogy megőrültem! – Ugyan, ugyan, Julia, nyugodj már meg! – felelte az apja hangja. A bábu kilépett a ládából, és grimaszolva megnyújtózott. Mozdulatai, még alig merev arcának rándulásai is döbbenetesen valóságosnak tűntek. – Nem, nem őrültél meg – folytatta –, csak éppen meg vagy lepődve, és elismerem, hogy ebben a helyzetben ez meglehetősen természetes. – Semmi nem természetes, te nem lehetsz itt – motyogta a fejét rázva Julia. – Ez merő képtelenség! – Ez igaz, de nem teljesen én állok veled szemben. Julia a szája elé kapta a kezét, és hirtelen felnevetett. – Hihetetlen, micsoda gépezet az agy! Már-már elhittem. Pedig álmodom: valami olyat ittam, amikor hazajöttem, ami megártott. Fehérbort? Erről van szó, nem bírom a fehérbort! De milyen bolond is vagyok, hogy hagyom, hogy a saját képzeletem csőbe húzzon! – háborgott fel-alá járkálva. – Azért ismerd el, hogy minden eddigi álmom közül ez a legőrültebb! – Hagyd abba, Julia! – kérte szelíden az apja. – Tökéletesen ébren vagy és tiszta a tudatod. – Nem, ezt erősen kétlem, ugyanis látlak, beszélek veled, holott te meghaltál! – Hát persze hogy meghaltam, Julia. S mivel a lánya továbbra is ott állt előtte, és kővé dermedve bámulta, kezét a vállára tette és a kanapéra mutatott. – Leülnél egy pillanatra, és meghallgatnál? – Nem! – bújt ki a keze alól Julia. – Julia, feltétlenül meg kell hallgatnod, amit mondani szeretnék neked. – És ha nem akarom? Miért kell mindig mindennek a te akaratod szerint lennie? – Nem kell. Elég, ha újra megnyomod a távirányító gombját, és én ismét mozdulatlanná válok. De akkor soha nem kapsz magyarázatot arra, ami most történik. Julia a tenyerében tartott tárgyra nézett, egy pillanatra elgondolkozott, majd összeszorította az állkapcsát, és kelletlenül leült, engedelmeskedve a különös gépezetnek, amely olyan átkozottul hasonlított az apjára. – Hallgatlak! – morogta. – Elismerem, hogy ez az egész kissé meghökkentő. És azt is tudom, hogy már régóta nem adtunk egymásnak hírt magunkról. – Egy éve és öt hónapja! – Olyan régen? – És huszonkét napja! – Ilyen pontosan emlékszel? – A születésnapom dátumát elég jól meg tudom jegyezni. A titkároddal üzentél, hogy ne várjunk meg a vacsorával, majd később csatlakozol hozzánk, de sose értél oda! – Nem emlékszem. – Én viszont igen! – Mindenesetre nem ez a nap kérdése. – Én nem is kérdeztem semmit – felelte szárazon Julia. – Nem is tudom, hol kezdjem. – Mindennek van eleje, ezt mondogattad örökké, tehát kezdd el valahol, és magyarázd meg végre, mi zajlik itt! – Néhány évvel ezelőtt részvényese lettem egy olyan vállalatnak, ami, ahogy mondani

szokták, csúcstechnológiával foglalkozik. Ahogy teltek a hónapok, az anyagi szükségleteik növekedtek, s ezzel párhuzamosan az én tőkerészesedésem is, éppen elég nagy mértékben ahhoz, hogy bekerüljek az igazgatótanácsba. – Egy újabb vállalat, amit magába szippantott a cégcsoportod? – Nem, ezúttal kizárólag magánszemélyként ruháztam be, egy részvényes voltam a többi között, igaz, tekintélyes befektető. – És mivel foglalkozik ez a cég, amibe annyi pénzt fecceltél? – Androidokkal. – Mikkel? – kiáltott fel Julia. – Nagyon jól hallottad. Humanoid robotokkal, ha úgy jobban tetszik. – De mit akarnak velük? – Nem mi vagyunk az elsők, akik ember formájú robotokat kívántunk létrehozni, hogy mentesítsük az embereket a nemszeretem feladatok alól. – Azért jöttél vissza a földre, hogy porszívózz nálam? – Bevásárolni, vigyázni a házra, felvenni a telefont, különféle kérdésekre válaszolni, mindez valóban része a lehetséges alkalmazásoknak. Azonban az a cég, amelyről én beszélek, egy kifinomultabb, vagy mondjuk inkább úgy, hogy ambiciózusabb projektet dolgozott ki. – Mégpedig? – Mégpedig azt a lehetőséget, hogy a szeretteinket néhány nap bónuszjelenléttel ajándékozzuk meg. Julia döbbenten meredt rá, nem igazán értette a magyarázatot. Ezért Anthony Walsh hozzátette: – Néhány plusznappal… a haláluk után! – Tréfálsz? – kérdezte Julia. – Amilyen képet vágtál, amikor kinyitottad a ládát, nyugodtan kijelenthetjük, hogy tréfának sem rossz – felelte Anthony Walsh, miközben megszemlélte magát a falon lógó tükörben. – Meg kell hagyni, csaknem tökéletes vagyok. Noha nem hiszem, hogy valaha is lettek volna ilyen ráncok a homlokomon. Kicsit eltúlozták a grafikát. – Már akkor ott voltak, amikor még gyerek voltam; hacsak nem varrattad fel őket, nem hinném, hogy maguktól eltűntek volna. – Köszönöm! – válaszolta mosolyogva Anthony Walsh. Julia felállt, hogy közelebbről megvizsgálja. Ha az, ami előtte állt, egy gép volt, el kellett ismerni, hogy az alkotói figyelemre méltó munkát végeztek. – Ez lehetetlen, technológiailag lehetetlen! – Tegnap te talán nem olyasmit vittél véghez a számítógéped képernyője előtt, amivel kapcsolatban még egy éve is esküdöztél, hogy lehetetlen? Julia leült a konyhaasztalhoz, és két kezébe fogta a fejét. – Rengeteg pénzt beleöltünk, míg idáig eljutottunk, és tudnod kell azt is, hogy én csupán egy prototípus vagyok. Te vagy az első ügyfelünk, még ha neked ez természetesen ingyenes is. Ajándék! – tette hozzá Anthony Walsh nyájasan. – Ajándék? És ki olyan bolond, hogy ilyen ajándékra vágyik? – Tudod, hány ember mondja magában élete utolsó pillanataiban: „Ha tudtam volna, ha felfoghattam, ha megérthettem volna, ha elmondhattam volna nekik, ha tudnák…” – és mivel Julia torkán egyetlen hang sem jött ki, Anthony Walsh folytatta: – A kereslet óriási! – Az a valami, amivel beszélek, tényleg te vagy? – Majdhogynem! Mondjuk, hogy ez a gép tartalmazza a memóriámat, az agykérgem nagy részét; ez egy processzorok millióiból alkotott könyörtelen szerkezet, kiegészítve egy olyan technológiával, amely reprodukálni tudja a bőr színét és textúráját, és olyan mozgásra képes,

amely szinte tökéletesen megközelíti az emberét. – De miért? Mi célból? – kérdezte Julia döbbenten. – Hogy rendelkezésünkre álljon az a néhány nap, ami mindig is hiányzott, az örökkévalóságtól ellopott néhány pluszóra; egyszerűen azért, hogy te és én végre megoszthassuk egymással mindazt, amit nem mondtunk el egymásnak. * Julia fel-alá járkált a nappaliban, egyik pillanatban elfogadta a helyzetet, amivel szembesült, a másikban elutasította. Kiment a konyhába egy pohár vízért, egy hajtásra kiitta, és visszament Anthony Walsh-hoz. – Ezt senki sem fogja elhinni nekem! – törte meg a csendet. – Nem ezt mondod minden egyes alkalommal, amikor új történetet találsz ki? Nem ez a kétség motoszkál szüntelenül a fejedben, amikor a tollad nekilendül, hogy életre keltse a figuráidat? Nem te mondtad nekem, amikor nem voltam hajlandó hinni a mesterségedben, hogy tudatlan vagyok, hogy nem értek semmit az álmok hatalmából? Nem te magyaráztad nekem számtalanszor, hogy gyerekek ezrei vonják be szüleiket abba a képzeletbeli világba, amit te és a barátaid találtok ki a monitorjaitokon? Nem te emlékeztettél mindig rá, hogy én nem akartam hinni a karrieredben, holott a hivatásod neked elismerést tartogatott? Megteremtettél egy lehetetlen színű vidrát, és hittél benne. És most azt mondod, amikor egy valószínűtlen figura megelevenedik a szemed előtt, hogy nem vagy hajlandó elhinni, csak azért, mert ez a figura nem egy különös állat bőrébe bújt, hanem apádéba? Ha a válaszod igen, akkor, ahogy mondtam, csupán meg kell nyomnod a gombot! – mutatott Anthony Walsh a távirányítóra, amit Julia az asztalon hagyott. Julia megtapsolta. – Azért attól, mert meghaltam, még nem kell pimasznak lenned! – Ha tényleg elég megnyomnom a gombot, hogy befogjam a szád, miért ne lehetnék szemtelen? Apja arcán megjelent a haragról árulkodó jól ismert kifejezés, ám ekkor az utcáról két rövid dudálás szakította félbe őket. Julia szíve zakatolni kezdett. Száz közül is felismerte volna a sebességváltó reccsenését, amit mindig hallani lehetett, ha Adam hátramenetbe kapcsolt. Minden kétséget kizárólag éppen arra készült, hogy leparkoljon a ház előtt. – A francba! – morogta, és az ablakhoz sietett. – Ki az? – kérdezte az apja. – Adam! – Kicsoda? – A férfi, akihez szombaton kellett volna feleségül mennem. – Volna? – Szombaton a te temetéseden voltam! – Ja, tényleg! – Ja, tényleg… Erre később még visszatérünk. Addig viszont azonnal bújj vissza a ládádba! – Tessék? – Amint Adamnek sikerül beállnia, ami még beletelik néhány percbe, fel fog jönni. Lefújtam az esküvőmet, hogy a te gyászszertartásodon vegyek részt, ezért megnyugtatna, ha most elkerülhetnénk, hogy itt találjon a lakásomban. – Nem látom be, miért kellene fölöslegesen titkolózni. Ha vele akartad megosztani az életedet, bíznod kellene benne! Neki is éppúgy elmagyarázhatnám a helyzetet, ahogy az előbb

neked. – Először is ne beszélj múlt időben, az esküvőt csupán elhalasztottuk! Ami pedig a magyarázataidat illeti, épp azzal van a gond: én magam is nehezen hiszem el, ezért ne kérj tőle lehetetlent! – Hátha ő nyitottabb szellem, mint te? – Adam még egy videokamerát sem tud használni, így nem hinném, hogy android kérdésben túl jártas lenne. Az isten szerelmére, menj már vissza a dobozodba! – Már megbocsáss, de ez ostoba ötlet. Julia kétségbeesetten nézett az apjára. – Jaj, ne vágj már ilyen arcot! – folytatta rögtön Anthony Walsh. – Gondolkozz egy kicsit! Ha meglát egy két méter magas, csukott ládát a nappalid kellős közepén, szerinted nem akarja majd tudni, mi van benne? S mivel Julia nem válaszolt, elégedetten hozzátette: – Na, ugye! – Siess, bújj el valahová – könyörgött Julia –, most állította le a motort. – Rettentő kicsi itt nálad – füttyentett az apja, ahogy körülnézett. – A szükségleteimhez és a lehetőségeimhez van méretezve! – Kénytelen vagyok azt hinni, hogy nem. Ha teszem azt, lenne egy kis szalon, egy könyvtárszoba vagy egy biliárdterem, esetleg egy mosókonyha, akkor lenne hová behúzódnom. Ezek az egyterű lakások! Micsoda fura egy életmód! Hogy akarsz itt bármiféle intimitást? – Az emberek többségének nincs könyvtárszoba vagy biliárdterem a lakásában. – Csak a saját barátaid nevében beszélj, drágám! Julia visszafordult, és sötét pillantást vetett rá. – Megkeserítetted az életemet, amíg eleven voltál, és most csináltattál hárommilliárdért egy masinát, hogy holtodban is szekálhass? Ugye erről van szó? – Még ha prototípus vagyok is, ez a masina, ahogy te nevezed, távolról sem kerül ilyen őrült pénzbe, különben senki nem engedhetné meg magának. – Legfeljebb a te barátaid! – vágott vissza gúnyosan Julia. – Igazán kellemetlen természeted van, Juliám. No de, ne vesztegessük az időt, mert úgy látszik, sürgősen el kell tüntetned a frissiben előbukkant apádat. Mi van a felettünk lévő szinten? Padlás? Tetőtér? – Egy másik lakás! – És olyan szomszédasszony lakik benne, akivel elég jó viszonyban vagy ahhoz, hogy becsöngessek hozzá, mondjuk egy kis vajat és sót kérni, amíg te lerázod a vőlegényedet? Julia a konyhai fiókokhoz rohant, és egymás után huzigálta ki őket. – Mit keresel? – A kulcsot – suttogta, miközben hallotta, hogy Adam az utcáról szólongatja. – Kulcsod van a fenti lakáshoz? Figyelmeztetlek, ha a pincébe küldesz, minden esély megvan rá, hogy összetalálkozom a vőlegényeddel a lépcsőházban. – A fenti lakás az enyém! Tavaly vettem meg a prémiumomból, de annyi pénzem már nem volt, hogy helyrepofozzam, szóval kupleráj van fenn! – Miért: a te fogalmaid szerint itt lenn talán rend van? – Megöllek, ha nem hagyod abba! – Sajnálattal emlékeztetlek rá, hogy erről már lekéstél. És ha a lakásodban valóban rend lenne, már rég felfedezted volna, hogy a kulcs a tűzhely melletti szögön lóg. Julia felemelte a fejét, és a kulcscsomóhoz szaladt. Lekapta a faltól, és odanyújtotta az apjának.

– Menj fel, de ne csapj semmi zajt! Tudja, hogy nem lakik ott senki. – Jobban tennéd, ha vele társalognál, ahelyett, hogy engem oktatsz. Addig üvöltözi a neved az utcán, hogy a végén még az egész szomszédságot felébreszti. Julia az ablakhoz futott, és kihajolt a párkányon. – Legalább tízszer csöngettem! – mondta Adam, és hátrébb lépett a járdán. – Sajnálom, rossz a kaputelefon – válaszolta Julia. – Nem hallottál? – De, vagyis nem, szóval csak az előbb. Tévét néztem. – Kinyitnád a kaput? – Igen, hogyne – mondta bizonytalanul Julia, és addig az ablaknál maradt, amíg apja mögött be nem csukódott az ajtó. – Nos, szemlátomást rettentően örülsz a váratlan látogatásomnak! – Hát persze hogy örülök! Miért mondod ezt? – Mert még mindig itt ácsorgok a járdán. Amikor meghallgattam az üzenetedet, az volt a benyomásom, hogy nem vagy túl jól, legalábbis nekem úgy tűnt… szóval anyáméktól hazafelé jövet beugrottam, de ha akarod, már mehetek is tovább… – Dehogyis! Máris nyitom! A kaputelefonhoz ment, és megnyomta az ajtónyitó gombot. A földszinten megcsikordult a zár, és hallotta, hogy Adam megindul felfelé a lépcsőn. Épp csak arra volt ideje, hogy odaugorjon a konyhaasztalhoz, felkapjon egy távirányítót, és azonmód rémülten el is hajítsa – annak ugyanis nem lett volna semmi hatása a televízióra –, kihúzza az asztal fiókját, előkotorja a jót és fohászkodjék, hogy ne legyenek benne lemerülve az elemek. A készülék abban a pillanatban kapcsolt be, amikor Adam benyitott a bejárati ajtón. – Már be sem zárod a lakásod ajtaját? – kérdezte, ahogy belépett. – De igen, csak az imént kireteszeltem neked – rögtönzött Julia, s közben mérgesen gondolt az apjára. Adam levette a zakóját, és az egyik székre dobta. Ránézett a képernyőn vibráló szemcsékre. – Tényleg tévét néztél? Azt hittem, ki nem állhatod. – Egy eset még nem jelent szokást – felelte Julia, és igyekezett összeszedni magát. – Szó, ami szó, nem túl izgalmas műsort nézel. – Ne csúfolódj, az előbb megpróbáltam kikapcsolni, és mivel nem használom valami gyakran a távirányítót, nyilván rossz gombot nyomtam meg. Adam körülnézett, és meglátta a nappali közepén álló különös tárgyat. – Mi az? – kérdezte Julia olyan hangsúllyal, mint akit rajtakaptak. – Amennyiben elkerülte volna a figyelmedet, egy két méter magas láda van a nappalidban. Julia nyakatekert magyarázatba kezdett valami speciális csomagolásról, amiben egy meghibásodott számítógépet kell elszállítani. A szállítók tévedésből az itthoni címén rakták le, ahelyett, hogy az irodába vitték volna. – Átkozottul érzékeny masina lehet, ha egy ilyen irdatlan magas dobozba csomagoljátok. – Nagyon bonyolult gépezet, ráadásul igen terjedelmes is, és valóban borzasztóan sérülékeny – magyarázkodott tovább Julia. – És eltévesztették a címet? – kérdezte csodálkozva Adam. – Igen, pontosabban én tévesztettem el, amikor kitöltöttem a megrendelőlapot. Az utóbbi hetekben úgy kimerültem, hogy hülyeséget hülyeségre halmozok. – Vigyázz, nehogy a végén azt vessék a szemedre, hogy eltulajdonítod a cég vagyonát! – Nem, senki nem fog ilyesmivel vádolni – felelte Julia, és hangjában némi türelmetlenség bujkált. – Nem szeretnél valamiről beszélni velem?

– Miért? – Azért, mert tízszer kellett csöngetnem, aztán az utcáról ordibáltam, hogy végre az ablakhoz gyere; azért, mert látom rajtad, hogy riadt vagy, s közben megy a televízió úgy, hogy az antenna kábele még csak be sincs dugva, nézd csak meg! Mert különösen viselkedsz, azért. – És mit gondolsz, Adam, mit rejtegetek előled? – vágott vissza Julia, immár nem leplezve bosszúságát. – Fogalmam sincs, és nem is mondtam, hogy rejtegetsz előlem valamit, vagy ha igen, azt neked kell megmondanod. Julia hirtelen kitárta a hálószoba ajtaját, majd a háta mögött a ruhásszekrényt. Utána átrobogott a konyhába, és elkezdte kinyitogatni a szekrényeket, először a mosogató fölöttit, aztán a mellette lévőt, és sorra az összes többit. – Te jó ég, mit művelsz? – rökönyödött meg Adam. – Azt keresem, hová is rejtettem a szeretőmet, hiszen erre céloztál, nem? – Julia! – Mit Juliázol? A kirobbanni készülő veszekedést a telefon csörgése szakította félbe. Mindketten zavartan meredtek a készülékre. Julia felvette a kagylót. Hosszan hallgatta azt, aki a vonal túlsó végén beszélt, megköszönte a hívását, s mielőtt letette volna, még gratulált neki. – Ki volt az? – A stúdióból hívtak. Végre sikerült megoldaniuk azt a problémát, ami miatt le kellett állnunk a rajzfilmmel; most már folytathatjuk a gyártást, és időben kész leszünk. – Látod – mondta Adam megenyhülve –, elutazhattunk volna holnap reggel, ahogy terveztük, és nyugodt lett volna a lelked a nászutunkon. – Tudom, Adam, és borzasztóan sajnálom, el sem tudod képzelni, mennyire! Majd visszaadom a jegyeket, az irodában vannak. – Kidobhatod, vagy megtarthatod őket emlékbe, sem kicserélni, sem visszaváltani nem lehet. Julia a szokásos arcjátékával válaszolt. Valahányszor nem kívánt kommentálni egy olyan kérdést, ami bántotta, felvonta a szemöldökét. – Ne nézz így rám! – mentegetőzött Adam. – Ismerd el, elég ritka, hogy valaki három nappal az indulás előtt lemondja a nászútját! Amúgy meg el is mehettünk volna… – Azért, mert nem lehet visszaváltani a jegyeket? – Nem ezt akartam mondani – folytatta Adam és átölelte. – Hát igen, az üzeneted nem hazudott a hangulatodat illetően, nem kellett volna idejönnöm. Szükséged van rá, hogy egyedül legyél, mondtam, hogy ezt megértem, és tartom is magam hozzá. Most hazamegyek, holnap már egy másik nap lesz. Épp a küszöböt készült átlépni, amikor a mennyezet fölött könnyű reccsenés hallatszott. Adam felemelte a fejét, majd Juliára nézett. – Adam, kérlek! Biztosan egy patkány rohangál odafenn. – Nem értem, hogy tudsz ebben a rumliban élni. – Én jól érzem itt magam. De egyszer majd megengedhetem magamnak, hogy egy nagyobb lakásban éljek, meglátod. – Ezen a hétvégén kellett volna összeházasodnunk, talán többes számban is beszélhetnél! – Bocsánat, nem így akartam fogalmazni. – Mennyi ideig szándékozol még ingázni az otthonod és az kétszobás lakásom között, ami túl szűkös a te ízlésednek? – Ne kezdjük már megint ezt az örökös vitát, és főleg ne ma este! Megígérem neked, hogy amint az anyagi lehetőségeink megengedik, elkezdjük a munkálatokat, és összekapcsoljuk a két szintet. És akkor lesz elég hely kettőnknek is.

– Mivel szeretlek, beletörődtem, hogy nem szakítalak el ettől a helytől, melyhez látszólag jobban ragaszkodsz, mint hozzám, de ha igazán akarnád, akár már most is élhetnénk itt. – Mire célzol? – szegezte neki a kérdést Julia. – Ha az apám vagyonára gondolsz, soha nem kértem belőle, amíg élt, és most, hogy meghalt, sem fogom megváltoztatni a véleményemet. Most pedig le kell feküdnöm, utazás híján zsúfolt nap vár rám holnap. – Igazad van, menj csak aludni, az utolsó megjegyzésedet pedig a fáradtság számlájára írom. Azzal Adam vállat vont, és elment, még a lépcső aljáról sem pillantott vissza, így nem látta, hogy Julia integet neki. A ház kapuja becsukódott mögötte. * – Kösz szépen a patkányt! Hallottam ám! – rikkantotta Anthony Walsh a lakásba lépve. – Talán inkább azt kellett volna mondanom, hogy egy az apám képére a legújabb csúcstechnológiával legyártott android járkál fel-alá a fejünk felett… hogy azonnal mentőt hívjon és bevitessen a pszichiátriára? – Annak is meglett volna a maga pikantériája! – csipkelődött Anthony Walsh. – Ha már itt tartunk, és továbbra is udvariaskodni akarsz – folytatta Julia –, akkor én pedig köszönöm szépen, hogy tönkretetted az esküvőmet! – Elnézést, hogy meghaltam, drágám! – És azt is köszönöm, hogy összeveszítettél a földszinti cipőbolt tulajával, aki majd hónapokig morcos lesz velem. – Egy cipőkereskedő? Kit érdekel? – Miért, neked tán nem cipő van a lábadon? És köszönöm, hogy elrontottad az egyetlen olyan estémet, amikor pihenni tudtam volna a héten. – A te korodban én csak a Hálaadás estéjén pihentem! – Tudom! És végül köszönöm, hogy az egész megkoronázásaként, hála neked, úgy viselkedtem a vőlegényemmel, mint egy szörnyeteg. – Nem én vagyok az oka, hogy veszekedtetek, hibáztasd érte a természetedet, én nem tehetek semmiről! – Nem tehetsz semmiről? – üvöltötte Julia. – Na jó, talán egy kicsit igen… kibékülünk? – Ma estére, tegnapra, az agyonhallgatott évekre, vagy visszamenőleg az összes háborúnkra gondolsz? – Én nem álltam háborúban veled, Julia. Az igaz, hogy néha távol maradtam az életedtől, de ellenséges sosem voltam. – Ugye csak viccelsz? Mindig mindent megpróbáltál a távolból ellenőrizni, holott nem volt hozzá jogod. De mi a fenét is csinálok?! Hiszen én egy halottal beszélek! – Kikapcsolhatsz, ha óhajtod. – Valószínűleg ezt kellene tennem. Visszatuszkolni téged a dobozodba, és visszaküldeni a nem tudom milyen csúcstechnológiai cégednek. – 1-800-300 00 01, 654-es kód. Julia kérdőn nézett rá. – Ezen a számon tudod elérni a szóban forgó vállalatot – folytatta az apja. – Elég feltárcsáznod a telefonszámot és bemondani a kódot: a távolból is ki tudnak kapcsolni, ha neked nem lenne merszed hozzá, és huszonnégy órán belül megszabadítanak tőlem. De jól gondold meg! Hány olyan ember van, aki szeretne még néhány napot együtt tölteni elhunyt apjával vagy anyjával? Nem kapsz még egy lehetőséget. Hat napunk van, egy órával sem több.

– Miért éppen hat? – Ezt a megoldást dolgoztuk ki egy felmerülő etikai problémára. – Nevezetesen? – Alighanem te is belátod, hogy egy effajta találmányhoz néhány erkölcsi természetű kérdés is kapcsolódik. Úgy véltük, fontos, hogy az ügyfeleinkben ne alakuljon ki erős érzelmi kötődés e gépek iránt, legyenek azok bármily tökéletesek is. Már régebben is több módja létezett annak, hogy valaki a halála után kommunikáljon a szeretteivel: végrendelet, könyv, hang- vagy videofelvétel. Mondjuk, hogy ez az eljárás újszerű, s főként interaktív – magyarázta Anthony Walsh olyan hévvel, mintha egy potenciális vevőt próbálna meggyőzni. – Egyszerűen csak arról van szó, hogy a meghalni készülőnek a papírnál vagy a videofelvételnél kifinomultabb eszközt kínálunk, hogy tolmácsolja végakaratát, a túlélőknek pedig lehetőséget, hogy még néhány napot a szeretett lény társaságában tölthessenek. Azt azonban nem engedhetjük meg nekik, hogy az érzelmeiket egy gépre vigyék át. Levontuk ugyanis a tanulságot abból, ami korábban előfordult. Nem tudom, emlékszel-e rá, de egy időben bizonyos játékgyártók olyan tökéletes csecsemőbabákat dobtak piacra, hogy néhány vásárló végül úgy viselkedett velük, mintha igazi kisbabák lennének. Nem akartuk, hogy megismétlődjék ez az eltévelyedés. Szó sem lehet arról, hogy a végtelenségig magunk mellett tartsuk anyánk vagy apánk klónját. Még ha ez csábítónak tűnhet is. Julia kétkedő arckifejezése láttán Anthony hozzátette: – Nos, ez ránk láthatólag nem vonatkozik… Szóval egy hét elteltével az akkumulátorok lemerülnek, és nincs mód az újratöltésükre. A memória teljes tartalma törlődik, s az élet utolsó morzsája is átadja a helyét a halálnak. – És semmi lehetőség nincs rá, hogy ezt megakadályozzák? – Semmi, mindent végiggondoltunk. Ha valaki ravasz módon megpróbálna az akkumulátorokhoz férkőzni, azonnal törlődik minden a memóriából. Szomorú dolog, rám nézve legalábbis, de olyan vagyok, mint egy eldobható zseblámpa! Hat napig világítok, aztán végképp sötétségbe süppedek. Hat nap, Julia, hat rövidke nap, hogy behozzuk az elvesztegetett időt: a döntés a tiéd. – Csak neked támadhatott ilyen eszement ötleted. Biztos vagyok benne, hogy sokkal több voltál annál a vállalatnál, mint egyszerű részvényes. – Ha hajlandó vagy belemenni a játékba, és mindaddig, amíg nem nyomod meg ennek a távirányítónak a gombját, hogy kikapcsolj, jobban örülnék, ha jelen időben beszélnél rólam. Mondjuk, hogy ez az én kis bónuszom, ha úgy tetszik. – Hat nap? Már ezer éve nem vettem ki ennyi szabadságot! – Az alma sosem esik messze a fájától, ugyebár? Julia majd felnyársalta apját a tekintetével. – Ezt csak úgy mondtam, nem kell mindent annyira mellre szívnod! – szólalt meg ismét Anthony. – És mit mondjak Adamnek? – Az imént meglehetősen ügyesen boldogultál a kis hazugságaiddal. – Nem hazudtam, csak elhallgattam előle valamit, ami nem ugyanaz. – Ó, bocsánat, ez a finomság elkerülte a figyelmemet. Szóval csak folytatnod kell… a valami elhallgatását. – És Stanley-nek? – A homokos barátodnak? – Egyszerűen csak a legjobb barátomnak! – Ez az, én is róla beszélek! Ha igazán ő a legjobb barátod, vele még ravaszabbnak kell lenned.

– És te egész nap itt leszel, míg én a stúdióban vagyok? – Ki akartál venni néhány nap szabadságot a nászutadra, nem? Megteheted, hogy nem mész be! – Honnan tudod, hogy el kellett volna utaznom? – A lakásod padlója, vagy ha úgy jobban tetszik: a mennyezete nincs hangszigetelve. Mindig ez a gond ezekkel a régi, rosszul karbantartott épületekkel. – Anthony! – csattant fel Julia. – Jaj, könyörgöm, még ha csak egy gép vagyok is, hívjál papának, irtózom tőle, ha a keresztnevemen szólítasz. – De hát az isten szerelmére, már vagy húsz éve nem hívtalak papának! – Egy okkal több, hogy minél jobban kihasználjuk ezt a hat napot! – felelte széles mosollyal Anthony Walsh. – Fogalmam sincs, mitévő legyek – dünnyögte Julia, és az ablakhoz lépett. – Menj és feküdj le, az éjszaka jó tanácsadó. Te vagy az első ember a földön, akinek megadatik ez a lehetőség, annyit igazán megér, hogy nyugodtan végiggondold. Holnap reggel majd döntesz, és bárhogy határozol is, az lesz a helyes. Ha kikapcsolsz, legrosszabb esetben kicsit elkésel az irodádból. Az esküvőd után egy hétig lettél volna távol, az apád halála csak megér néhány elveszett munkaórát, nem? Julia hosszan elnézte ezt a különös apát, aki merőn szegezte rá a tekintetét. Ha nem az az ember lett volna, akit egész életében próbált kiismerni, azt gondolta volna, hogy valami kis gyengédséget lát a szemében. És még ha csak egy másolat volt is, majdnem jó éjszakát kívánt neki, de aztán letett róla. Becsukta a hálószoba ajtaját, és elnyúlt az ágyon. Teltek-múltak a percek, eltelt egy óra, majd a következő is. A függönyök nem voltak összehúzva, és az éjszaka fényei rávetődtek a polcokra. Az ablakon túl a telihold mintha a szoba parkettja fölött lebegett volna. Juliára ismét rátaláltak a gyermekkori emlékek. Hány hasonló éjszakán leste annak a hazatértét, aki ma este a fal túlsó oldalán várakozott. Kamaszkora sok-sok átvirrasztott éjjele, amikor a szél apja utazásairól susogott, ezer varázslatos határú országról mesélt. Mennyi estét töltött azzal, hogy álmokat szövögetett! Ez a szokása az évek múlásával sem változott. Mennyi ceruzavonásra, mennyi radírozásra volt szükség ahhoz, hogy az általa kitalált figurák megelevenedjenek, találkozzanak egymással, és képről képre kielégítsék szeretetvágyukat. Julia mindig is tudta, hogy amikor elképzelünk valamit, hiába keressük a nappali világosságot, hogy elég csak egy pillanatra lemondani az álmainkról, és már el is enyésznek, ha a valóság túl éles fényének vannak kitéve. Hol húzódik a gyermekkorunk határa? Egy kis mexikói baba aludt egy gipszből készült vidraszobrocska, egy valósággá vált valószínűtlen álom első megtestesülése mellett. Julia felkelt, és kézbe vette. Az intuíciója mindig a legjobb szövetségese volt, az idő a képzelőerejét is fejlesztette. Akkor meg miért ne hihetne? Letette a kis figurát, magára kapott egy fürdőköpenyt, és kinyitotta a hálószoba ajtaját. Anthony Walsh a kanapén ült a nappaliban, bekapcsolta a tévét, és egy sorozatot nézett az NBC-n. Julia letelepedett mellé. – Ezt az epizódot nem láttam, legalábbis nincs benne a memóriámban – szólalt meg az apja. Julia fogta a távirányítót, és levette a hangot. Anthony az égnek emelte a szemét. – Te akartad, hogy beszélgessünk, hát akkor beszélgessünk! – mondta Julia. Jó negyedórán át néma csendben ültek. – Örülök, mert nem láttam ezt az epizódot, legalábbis nincs benne a memóriámban – mondta újra Anthony, és felerősítette a hangot.

Julia ezúttal kikapcsolta a készüléket. – Programhibád van, kétszer mondtad el ugyanazt a mondatot. Újabb negyedóra hallgatás következett, mialatt Anthony tekintetét az üres képernyőre szegezve ült. – Az egyik születésnapod estéjén – ha jól emlékszem a kilencediket ünnepeltük –, miután kettesben megvacsoráztunk egy kínai étteremben, amit nagyon kedveltél, az egész estét tévénézéssel töltöttük, csak mi ketten. Elnyúltál az ágyamon, és amikor véget ért a műsor, tovább nézted a képernyőn vibráló szemcséket. Nyilván nem emlékszel rá, túl kicsi voltál még. Végül úgy hajnali két óra körül elnyomott az álom. Vissza akartalak vinni a szobádba, de a karoddal olyan erősen szorítottad az ágyam végére varrt párnát, hogy nem tudtam róla lefejteni. Keresztben feküdtél a takarón, és az egész helyet elfoglaltad. Így aztán beültem az egyik fotelbe, veled szemben, és egész éjszaka téged néztelek. Nem, biztosan nem emlékszel rá, hiszen csak kilencéves voltál. Julia nem mondott rá semmit, és Anthony Walsh visszakapcsolta a televíziót. – Hogy tudnak ilyen történeteket kitalálni? Átkozottul nagy képzelőtehetség kellhet hozzá! Mindig lenyűgöz az ilyesmi. S az a legfurcsább az egészben, hogy az ember végül elkezd kötődni a szereplőkhöz. Julia és az apja csak ültek tovább egymás mellett, szótlanul. Kezük egymás mellett nyugodott, de egy pillanatra sem került közelebb egyik a másikéhoz, egyetlen szó sem zavarta meg ennek az oly különös éjszakának a nyugalmát. Amikor a hajnal első fénysugarai behatoltak a helyiségbe, Julia még mindig csendben felállt, átment a nappalin, majd a hálószoba küszöbéről visszafordult: – Jó éjszakát!

6. Az éjjeliszekrényen az ébresztős rádió már kilenc órát jelzett. Julia kinyitotta a szemét, és kiugrott az ágyból. – A francba! Beszáguldott a fürdőszobába, közben jól belerúgott az ajtókeretbe. – Már hétfő van – dohogott. – Micsoda éjszaka! Elhúzta a zuhanyfüggönyt, belépett a kádba, és jó sokáig eresztette magára a vizet. Kicsivel később, amikor fogmosás közben belenézett a mosdókagyló fölötti tükörbe, ellenállhatatlan nevetés tört rá. Törülközőt csavart a teste köré, egy másikat a hajára, és elindult, hogy elkészítse reggeli teáját. Miközben átment a hálószobán, megfogadta, hogy amint felhörpintette a teát, felhívja Stanley-t. Nem lesz teljesen veszélytelen megosztani vele éjszakai látomásait, bizonyára erőnek erejével el akarja majd vonszolni egy pszichoanalitikus díványára. De fölösleges küzdenie a késztetés ellen, soha nem bír ki fél napnál többet, hogy fel ne hívja, vagy fel ne ugorjon hozzá. Egy ilyen regénybe illő álmot muszáj elmesélni a legjobb barátunknak. Mosollyal az ajkán már éppen lenyomni készült a hálószoba nappaliba vezető ajtajának a kilincsét, amikor tányércsörgésre rezzent össze. A szíve ismét kalimpálni kezdett. A törülközőket a parkettára dobta, sebtében magára kapott egy farmert és egy pólót, kicsit megigazgatta a haját, aztán visszament a fürdőszobába, ahol a tükör előtt megállapította, hogy egy leheletnyi pirosító nem fog ártani. Majd résnyire kinyitotta az ajtót, kidugta a fejét, és azt suttogta: – Adam? Stanley? – Már nem emlékeztem rá, hogy teát vagy kávét szoktál inni, ezért kávét készítettem – mondta az apja, aki az étkezősarokban állt, és diadalmasan lengette a gőzölgő kávéskannát. – Kissé erősebbre főztem, ahogy én szeretem! – tette hozzá kedélyesen. Julia tekintete az öreg faasztalra esett: meg volt terítve. A két lekvárosüveg és a mézes csupor tökéletes átlós vonalat rajzolt. Valamivel arrébb a vajtartó derékszöget zárt be a müzlis dobozzal. A cukortartó előtt egy dobozos tej állt vigyázzban. – Hagyd ezt abba! – Mit? Mit követtem el már megint? – Ezt az idétlen mintaapuci játékot. Soha nem készítettél nekem reggelit, ne most kezdd el, amikor már… – Jaj, ne, ne beszélj múlt időben! Tudod, hogy megállapodtunk! Mindent jelenben mondunk… a jövő idő ugyanis olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. – Te állapodtál meg! Amúgy pedig teát iszom reggelire. Anthony kávét öntött Julia csészéjébe. – Tejet? – kérdezte. Julia megnyitotta a csapot, és megtöltötte az elektromos vízforralót. – Szóval, döntöttél? – kérdezte Anthony Walsh, és kivett két szelet kenyeret a pirítóból. – Ha az volt a cél, hogy beszélgessünk, akkor a tegnapi esténk nem volt túl meggyőző – felelte szelíd hangon Julia. – Én nagyon élveztem az együtt töltött időt, te nem? – Nem kilencéves voltam akkor, hanem a tizedik születésnapomat ünnepeltük. Az volt az első hétvége anya nélkül. Vasárnap volt, csütörtökön került kórházba. A kínai éttermet Wangnak hívták, tavaly zárt be. Hétfő hajnalban, amíg én aludtam, te összecsomagoltál, és repülőre ültél, anélkül hogy elbúcsúztál volna tőlem. – Kora délután Seattle-ben volt találkozóm! Nem, azt hiszem inkább Bostonban. A nyavalyába… már nem is emlékszem. Csütörtökön jöttem vissza… vagy pénteken? – Mire jó ez az egész? – kérdezte Julia, és leült az asztalhoz.

– Már két kis mondattal is elég sok mindent elmondtunk egymásnak, nem gondolod? A teád pedig soha nem lesz kész, ha nem kapcsolod be a vízforralót. Julia megszimatolta az előtte gőzölgő csészét. – Azt hiszem, még soha életemben nem ittam kávét – mondta, és belemártotta ajkát az italba. – Akkor honnan tudod, hogy nem szereted? – kérdezte Anthony, miközben a lánya egy hajtásra kiürítette a bögrét. – Tudom és kész! – felelte fintorogva, és letette a csészét. – A keserűségét meg lehet szokni… utána pedig az ember értékeli a belőle áradó érzékiséget – mondta Anthony. – Mennem kell dolgozni – szólt Julia, és levette a mézes csupor fedelét. – Döntöttél, igen vagy nem? Idegesítő ez a helyzet, mégiscsak jogom van tudni, hogy határoztál! – Nem tudom, mit mondjak, ne kérj tőlem lehetetlent! Az üzlettársaiddal megfeledkeztetek egy másik etikai problémáról. – Mondd csak, ez érdekel. – Arról, hogy felforgatjátok valakinek az életét, aki semmit nem kért. – Valakiét? – kérdezett vissza élesen Anthony Walsh. – Ne játssz a szavakkal! Nem tudom, mit mondjak, tégy, amit akarsz, fogd a telefont, hívd fel őket, add meg a kódot, és döntsenek helyettem a távolból. – Hat nap, Julia, mindössze hat nap, hogy az apádat gyászolhasd meg, ne pedig egy ismeretlent. Biztos vagy benne, hogy nem te magad akarsz dönteni? – Vagyis hat napot kérsz magadnak! – Én már nem ebből a világból való vagyok, mit gondolsz, mi nyerhetek én ezen? El sem tudtam képzelni, hogy egy napon majd ezt fogom mondani, de valóban ez a helyzet. Amúgy, ha belegondolunk, elég vicces, nem? – folytatta derűsen Anthony Walsh. – Soha nem gondoltunk volna ilyesmit. Hihetetlen! Ismerd el, hogy ennek a zseniális találmánynak a megalkotása előtt nehezen lehetett elképzelni, hogy az ember azt mondja a lányának, hogy halott és közben lesi a reakcióját. Nem igaz? Jó, látom, hogy még csak el sem mosolyodsz, talán mégsem annyira mulatságos. – Nem, csakugyan nem az! – Van egy rossz hírem. Én nem hívhatom fel őket. Lehetetlen. Az egyetlen személy, aki megszakíthatja a programot, a kedvezményezett. Egyébként is elfelejtettem már a jelszót, amit megadtam neked, azonnal törlődött a memóriámból. Remélem, te felírtad valahová… arra az esetre, ha… – 1-800-300 00 01, jelszó 654. – Jé, tényleg! Milyen jól megjegyezted! Julia felállt, és berakta a csészét a mosogatóba. Aztán megfordult, és hosszan nézett az apjára, majd leakasztotta a konyha falára szerelt telefont. – Én vagyok az – mondta a kollégájának. – Megfogadom a tanácsodat, illetve majdnem… kiveszem a mai napomat és a holnapit is, sőt lehet, hogy még többet is, még nem tudom pontosan, de szólni fogok. Küldjetek minden este egy e-mailt, hogy megtudjam, mennyit haladtatok a munkával, és mindenképpen hívjatok, ha bármilyen probléma merülne fel. És még valami: vedd pártfogásodba Charlest, az új fiút, nagy hálával tartozunk neki. Nem szeretném, ha úgy érezné, nem fogadják be, segíts neki beilleszkedni a csapatba! Okvetlenül számítok rád, Dray. Julia visszatette a helyére a kagylót, de még mindig nem vette le a szemét az apjáról. – Helyes, hogy odafigyelsz a munkatársaidra – jelentette ki Anthony Walsh. – Mindig mondtam, hogy egy vállalat három pillérre támaszkodik: a csapatára, a csapatára meg a

csapatára! – Két nap! Két napot adok magunknak, hallod? Döntsd el, hogy kell-e vagy sem. Negyvennyolc óra múlva visszaadod az életemet, te pedig… – Hat nap! – Kettő! – Hat! – ismételte csökönyösen Anthony Walsh. Az alkudozásnak a telefon csengése vetett véget. Anthony vette fel, de Julia azonnal kikapta a kezéből a kagylót, a tenyerével letakarta, és intett az apjának, hogy maradjon csendben. Adam volt, azon aggodalmaskodott, hogy nem tudta elérni az irodában. Mentegetőzött, hogy tegnap este túl érzékeny és gyanakvó volt. Julia elnézést kért az ingerlékenységéért, megköszönte, hogy reagált az üzenetére és benézett hozzá. És még ha a pillanat nem is volt a legmegfelelőbb, az ablaka alatt való váratlan felbukkanásában volt valami romantikus. Adam felajánlotta, hogy érte megy a stúdióba, ha végzett. És miközben Anthony Walsh mosogatott, méghozzá a lehető legnagyobb zajt csapva, Julia elmagyarázta neki, hogy az apja halála mélyebben megrázta, mint amennyire azt magának is bevallotta. Az éjjel rémálmai voltak, teljesen ki van merülve. Fölösleges lenne megismételni a tegnap esti kísérletet. Egy nyugodt délután, aztán korai lefekvés, és holnap vagy legkésőbb holnapután találkozhatnak. Addigra visszanyeri azt a külsőt, amely méltó ahhoz a fiatal nőhöz, akit feleségül akart venni. – No, mit mondtam, az alma nem esik messze a fájától – jegyezte meg ismét Anthony Walsh, miután Julia lerakta a telefont. A lánya újabb sötét pillantást küldött felé. – Mi van már megint? – Soha életedben egyetlen tányért sem mosogattál el! – Ezt meg honnan veszed, és amúgy is, a mosogatás be van építve a programomba! – felelte vidáman Anthony Walsh. Julia sarkon fordult, és leakasztotta a szögről a kulcscsomót. – Hova mész? – kérdezte az apja. – Az emeletre, hogy berendezzek neked egy helyiséget. Szó sem lehet róla, hogy egész éjszaka a nappalimban mászkálj fel-alá, be kell pótolnom jó pár óra elmaradt alvást, ha érted, mit akarok mondani. – Ha zavar a tévé, levehetem a hangot… – Ma este felmész, és punktum! – Csak nem fogsz a padlásra költöztetni? – Mondj egyetlen jó érvet, hogy miért ne tegyem meg! – Patkányok vannak… te magad mondtad – felelte az apja egy megfenyített gyermek hanghordozásával. És amikor Julia ki akart menni a lakásból, apja határozottan utánaszólt. – Itt sosem fog sikerülni! Julia becsukta az ajtót, és felment a lépcsőn. Anthony Walsh megnézte az időt a tűzhely óráján, egy pillanatig tétovázott, majd megkereste a fehér gombos távirányítót, amit Julia a pulton hagyott. A feje fölött hallotta a lánya lépteit, az ide-oda huzigált bútorok csikorgását, a nyíló, majd ismét becsukódó ablak zaját. Mire Julia leért, apja, távirányítóval a kezében, újra elfoglalta helyét a ládában. – Te meg mit csinálsz? – kérdezte Julia. – Kikapcsolom magam, talán mindkettőnknek jobb lesz így, de neked mindenképp, látom, hogy csak zavarlak. – Azt hittem, te nem teheted meg? – tépte ki Julia a kezéből a távirányítót.

– Csak azt mondtam, te vagy az egyetlen, aki felhívhatod a céget és megadhatod a kódot, de egy gombot még én is meg tudok nyomni! – lépett ki Anthony zsörtölődve a ládából. – Amúgy meg csinálj, amit akarsz! – mondta Julia, és visszaadta neki a dobozkát. – Kiborítasz! Anthony Walsh letette a távirányítót a dohányzóasztalra, és a lánya elé állt. – Tulajdonképpen hová utaztatok volna? – Montrealba. Miért? – Tyűha! – füttyentett. – Mondhatom, kitett magáért a vőlegény! – Valami kifogásod van Québec ellen? – Az égvilágon semmi! Montreal igazán elbűvölő város, én magam is felettébb kellemes pillanatokat töltöttem ott. Nem is erről van szó – köhécselt. – Hanem miről? – Éppen csak… – Éppen csak mi? – Nászút egyórányi repülőútra… most őszintén: micsoda környezetváltozás! Még jó, hogy nem lakókocsival akart nekivágni, hogy megspórolja a hotelt! – És ha én választottam ezt az úti célt? Mi van, ha én szenvedélyesen rajongok ezért a városért, ha Adamet és engem emlékek kötnek hozzá? Mit tudsz te erről? – Nem a lányom lennél, ha a te választásod lett volna, hogy lakóhelyedtől egy órára töltsd a nászéjszakádat. Ennyi az egész – jelentette ki gunyoros hangon Anthony. – Elhiszem, hogy szereted a juharszirupot, de azért… – Hát sosem tudsz megszabadulni az előítéleteidtől? – Lásd be, hogy erről kicsit már lekéstem. No, jó, tegyük fel, te döntöttél úgy, hogy életed legemlékezetesebb éjszakáját egy olyan városban töltöd, amit már ismersz. Ég veled felfedezési vágy! Isten áldjon romantika! Fogadós, ugyanazt a szobát adja nekünk, mint a múltkor, végtére ez az este is csak olyan, mint a többi! A szokásos vacsorát tálalja, leendő férjem, ó, mit is beszélek, újdonsült hitvesem ragaszkodik a megszokotthoz! Anthony Walsh felkacagott. – Befejezted? – kérdezte Julia. – Igen – mentegetőzött az apja. – Istenem, azért a halálnak jó oldala is van, az ember feljogosítva érzi magát, hogy mindazt kimondja, ami csak átfut az áramkörein, és ettől a dolog szinte élvezetessé válik! – Igazad van, nem fog sikerülni! – vetett véget Julia apja derültségének. – Legalábbis itt nem. Semleges területre van szükségünk. Julia meghökkenve nézett rá. – Ne bújócskázzunk tovább ebben a lakásban, jó? Még ha az emeleti helyiségeket is beszámítjuk, ahová be akartál suvasztani, akkor sincs itt elég hely, és nekünk nincs már elég drága percünk ahhoz, hogy elpazaroljuk, mint két kölyök. Nem terem helyettük újabb. – Mit javasolsz? – Egy kis utazást. Hogy ne hívjanak az irodából, hogy ne bukkanjon fel váratlanul Adam, hogy ne bámuljunk egymásra a tévé előtt, mint két porcelánkutya, hanem sétáljunk és beszélgessünk. Ezért jöttem vissza olyan messziről. Egy rövidke idő, néhány nap, csak kettesben, csak kettőnknek! – Azt kéred tőlem, amit sosem akartál megadni nekem, ugye így van? – Szüntesd be a háborút, Julia. Utána az egész örökkévalóság előtted áll majd, hogy újrakezd a harcot, az én fegyvereim már csak az emlékezetedben fognak létezni. Hat nap, mindössze ennyi maradt nekünk, csupán ennyit kérek tőled. – És hová utazunk?

– Montrealba! Julia nem tudta visszatartani az őszinte mosolyt, melytől felragyogott az arca. – Montrealba? – Ha egyszer nem visszaválthatók azok a jegyek… Azt viszont mindig meg lehet próbálni, hogy az egyiket átírják egy másik névre… S mivel Julia összefogta a haját, a vállára terített egy blézert, és szemlátomást arra készült, hogy egyetlen szó nélkül távozzék, Anthony Walsh elállta az útját. – Ne cirkuszolj már, Adam azt mondta, hogy akár ki is dobhatod őket! – De azt is felajánlotta, hogy el is tehetem őket emlékbe, s ha elkerülte volna a tapintatlan füledet, mindezt ironikusan mondta. Ugyanakkor nem gondolom, hogy azt indítványozta volna, hogy valaki mással utazzam el. – Az apád nem valaki más! – Menj arrébb, kérlek! – Hová mész? – kérdezte Anthony Walsh és félrehúzódott. – Levegőzni. – Haragszol? Válaszképpen csak a lánya lépteit hallotta, amint egyre távolabb koppantak a lépcsőházban.

A Greenwich Street sarkán egy taxi lassított, Julia sietve beszállt. Semmi szükség rá, hogy feltekintsen a háza homlokzatára. Tudta, hogy apja az ablakból nézi, ahogy a sárga Ford elhúz a Kilencedik sugárút irányába. Amint az autó eltűnt a kereszteződésben, Anthony Walsh átment a konyhasarokba, leemelte a telefont, és elintézett két hívást.

Julia a Soho negyed bejáratánál szállt ki a taxiból. Normál körülmények között gyalog tette volna meg ezt az utat, amit fejből ismert. Alig negyedóra séta, de hogy minél gyorsabban elmenekülhessen otthonról, most akár egy biciklit is elemelt volna, ha valaki lezáratlanul hagy egyet az utcája sarkán. Ahogy benyitott a kis régiségbolt ajtaján, megszólalt a csengő. Barokk foteljében Stanley abbahagyta az olvasást. – Greta Garbo sem csinálta jobban a Krisztina királynőben! – Miről beszélsz? – A belépődről, hercegnőm, az egyszerre fenséges és rémisztő belépődről! – Ma ne gúnyolódj velem, kérlek! – Bármily szép legyen is, egyetlen nap sem múlhat el egy csipetnyi irónia nélkül. Nem dolgozol? Julia közelebb lépett egy régi könyvespolchoz, és figyelmesen megszemlélte a legfelső polcon lévő finom aranyozású ingaórát. – Azért lógsz a munkahelyedről, hogy megnézd, hány óra van a XVIII. században? – tolta fel Stanley az orra hegyére csúszott szemüvegét. – Nagyon szép. – Igen, és én is az vagyok. Mi van veled? – Semmi, csak beszaladtam, hogy megnézzelek. – Na persze, én meg felhagyok XVI. Lajossal, és átnyergelek pop-art cuccokra! – replikázott Stanley, és félredobta a könyvét. Felállt, és átült egy mahagóniasztal sarkára. – Valami nyomasztja ezt a csinos fejecskét? – Valahogy úgy.

Julia barátja vállára hajtotta a fejét. – Hát igen, érzem is, hogy nehéz! – ölelte magához Stanley. – Készítek neked egy teát, amit egy barátom küld Vietnamból. Méregtelenítő hatású, majd meglátod, milyen felbecsülhetetlen erényei vannak… valószínűleg azért, mert annak a bizonyos barátomnak viszont egyetlen sincs. Stanley egy teáskannát emelt le az egyik polcról, majd bekapcsolta az elektromos vízforralót a pénztárpultként szolgáló antik íróasztalon. Néhány perc múlva már ott gőzölgött a fenséges nedű a két porceláncsészében, amelyek frissiben kerültek elő egy ódon szekrényből. Julia beszívta a teából áradó jázminillatot, és apró kortyokban szürcsölgetni kezdte. – Hallgatlak, és ne is próbálj ellenállni, ez a bájital még azokat a nyelveket is megoldja, amikre csomót kötöttek. – Eljönnél velem nászútra? – Ha elvennélek, miért ne… de ahhoz az kellene, hogy Juliennek hívjanak, Juliám, különben a nászutunk meglehetősen unalmas lenne. – Stanley, ha bezárnád az üzleted egy kurta hétre, és hagynád, hogy elraboljalak… – Hű, ez iszonyú romantikusan hangzik, és hová mennénk? – Montrealba. – Oda a világ minden kincséért sem! – Hát neked is bajod van Québeckel? – Hat hónap kibírhatatlan szenvedés van mögöttem, hogy leadjak három kilót, nem azért kínlódtam, hogy pár nap alatt visszaszedjem. Az éttermeik ellenállhatatlanok, és hozzáteszem, a pincéreik is! Meg aztán nem lelkesít a gondolat, hogy csak második körben esett rám a választásod. – Ezt miért mondod? – Előttem ki utasította vissza, hogy elmenjen veled? – Nem számít! Egyébként pedig úgysem hinnéd el. – Talán, ha nekikezdenél és elmagyaráznád, mi bánt… – Még ha mindent elmesélnék neked a legelejétől, akkor sem hinnéd el. – Tegyük föl, hogy gyengeelméjű vagyok… Mikor fordult elő veled utoljára, hogy fél napot nem dolgoztál hét közben? Mivel Julia egy szót sem szólt, Stanley folytatta: – Beállítasz hétfő reggel a boltomba, a lélegzeted kávétól bűzlik, holott ki nem állhatod a kávét. A pirosító alatt – amit egyébként rém rosszul vittél fel – valaki olyannak a pofikája rejtőzik, aki órák helyett legfeljebb perceket aludt, és arra kérsz, hogy haladéktalanul lépjek a vőlegényed helyébe, és kísérjelek el a nászutadra. Mi történt? Valaki mással töltötted az éjszakát, mint Adammel? – Dehogyis! – tiltakozott Julia. – Máshogy teszem fel a kérdést: kitől vagy mitől félsz? – Semmitől. – Dolgom van, drágám, ezért ha már nem bízol bennem eléggé ahhoz, hogy elmondd, ami a szívedet nyomja, akkor már megyek is vissza a leltáromhoz – jelentette ki Stanley, és úgy tett, mintha megindulna a bolt hátsó traktusa felé. – Egy könyv fölött ásítoztál, amikor bejöttem! Hogy te milyen pocsékul hazudsz! – kuncogott Julia. – Végre, hogy eltűnt a morcosság az ábrázatodról! Akarod, hogy járjunk egyet? Hamarosan kinyitnak a környékbeli boltok, és bizonyára szükséged van egy pár új cipőre. – Ha látnád, hány halmozódik a szekrényemben, amit sosem veszek fel. – Nem is a lábadnak akartam örömet szerezni, hanem a kedélyednek!

Julia levette a polcról az aranyozott kis ingaórát. Az óralapról hiányzott a védőüveg. Az ujja hegyével végigsimította a kerületét. – Tényleg gyönyörű – mondta, és visszatekerte a nagymutatót. A mozdulata hatására a kismutató is visszafordult. – Annyira jó lenne, ha visszamehetnénk az időben! Stanley fürkészve nézett Juliára. – Visszatekerni az időt? Attól még nem adnád vissza ennek a régiségnek a fiatalságát. Nézd másképp a dolgokat: ő a saját kora szépségét nyújtja nekünk – felelte Stanley, és visszatette az ingaórát a polcra. – Elmondod végre, hogy mi bánt? – Ha azt ajánlaná neked valaki, hogy tegyél egy utazást apád életének nyomait követve, elfogadnád? – Mi rizikó lenne ebben? Ami engem illet, ha a világ végére kellene is elmennem, hogy anyám életének csak egy töredékét is megismerjem, akkor máris a repülőn ülnék, és a légikisasszonyokat boldogítanám, ahelyett, hogy egy bolond nőszemélyre vesztegetem az időmet, még ha az történetesen a legjobb barátnőm is. Ha egy ilyen utazásra van lehetőséged, menj, egy percig se tétovázz! – És ha már késő? – Csak akkor van késő, ha a dolgok már véglegessé váltak. Az apád, még ha meghalt is, melletted él. – Nem is képzeled, mennyire! – Bármit akarsz is bemesélni magadnak, hiányzik neked. – A hosszú évek során hozzászoktam a hiányához. Olyan jól megtanultam nélküle élni! – Drágám, még azok a gyerekek is, akik soha nem ismerték az igazi szüleiket, még ők is előbb-utóbb szükségét érzik, hogy megismerjék a gyökereiket. Ez gyakran rettenetes azoknak, akik felnevelték és szerették őket, de az emberi természet már csak ilyen. Nehezen vonszoljuk magunkat előre az életben, ha nem tudjuk, honnan jöttünk. Szóval, ha egy olyan útra kell vállalkoznod, ami elvezet oda, hogy végre megtudd, ki volt az apád, s ami összebékíti a múltadat az övével, tedd meg! – Tudod, nekünk nincs túl sok közös emlékünk. – Talán több van, mint hinnéd. Most az egyszer tedd félre a büszkeségedet, amit annyira imádok, és vállald be ezt az utazást! Ha nem magad miatt, akkor tedd meg az egyik nagy barátnőm kedvéért, egy nap majd bemutatlak neki, fantasztikus anyuka! – Ki az? – kérdezte Julia egy csepp féltékenységgel a hangjában. – Te, néhány év múlva. – Csodálatos barát vagy, Stanley – mondta Julia, és egy puszit nyomott az arcára. – Én semmiről sem tehetek, drágám, ez a tea érdeme! – És gratulálj a vietnami barátodnak, a teájának csakugyan döbbenetes erényei vannak – tette hozzá Julia kifelé menet. – Ha ennyire szereted, beszerzek neked néhány dobozzal, mire visszajössz. Itt veszem a sarki fűszeresnél!

7. Julia négyesével szedte a lépcsőfokokat, és belépett a lakásba. A nappali üres volt. Többször szólongatta az apját, de semmi válasz. Végigjárta az összes helyiséget, még az emeletre is felnézett, de sehol senki. Egy kis ezüstkeretben Anthony Walsh fotóját vette észre, most kerülhetett a kandallóra. – Hol voltál? Julia rémülten rezzent össze. – A szívbajt hozod rám! És te, te hová tűntél? – Igazán meghat, hogy aggódsz miattam. Sétálni mentem. Unatkoztam itt egyedül. – Ez meg mi? – mutatott Julia a kandallópárkányon lévő fényképre. – A szobámat készítettem elő odafenn, mivel éjszakára ott akarsz elraktározni, és véletlenül rátaláltam erre… egy porkupac alatt. Csak nem fogok már a saját fotómmal egy szobában aludni! Ezért lehoztam ide, de máshová is teheted, ha akarod. – Még mindig el akarsz utazni? – kérdezte Julia. – Épp most jövök az utca végén lévő utazási irodából. Semmi sem pótolhatja az emberi kapcsolatokat. Egy bájos fiatal lány, egyébként kicsit hasonlít rád, csak mosolygósabb kivitelben… hol is tartottam? – A bájos fiatal lánynál… – Ja, igen! Hajlandó volt kicsit megszegni a szabályt. Miután jó fél óráig zongorázott a számítógépe billentyűzetén – már azt hittem Hemingway összes műveit akarja lemásolni –, végre sikerült kinyomtatnia egy jegyet a nevemre. Kihasználtam az alkalmat, és másik osztályra írattam át magunkat! – Elképesztő vagy! Mégis miből gondoltad, hogy veled megyek? – Á, a világon semmiből; csak, ha már úgyis be akarod ragasztani ezeket a jegyeket emlékeid albumába, akkor szóljanak inkább az első osztályra! A családunk presztízse ezt kívánja, drágám! Julia beszáguldott a hálószobába, Anthony Walsh utánaszólt, hová megy már megint. – Két napra való holmit bepakolok az utazótáskámba – felelte, a számot jól kihangsúlyozva –, hiszen ezt akartad, nem? – A kirándulásunk hat napig fog tartani, a dátumokon nem lehetett változtatni: hiába rimánkodtam Élodie-nak, tudod, az irodában dolgozó elbűvölő ifjú hölgynek, ebben a kérdésben hajthatatlan maradt. – Két nap! – harsogta Julia a fürdőszobából. – Felőlem azt teszel, amit akarsz, legfeljebb veszünk neked még egy nadrágot. Ha nem vetted volna észre, a farmered el van szakadva, kikandikál belőle a térded! – És te üres kézzel jössz? – dugta ki a fejét az ajtón Julia. Anthony Walsh a nappali közepén álló ládához ment, és felhúzott egy tolóajtót, amely a dupla hátfalat takarta. A rekeszben egy kis fekete bőrönd lapult. – Gondoskodtak egy kis neszesszerről, hogy elegánsan öltözhessen hat napig, amíg működnek az elemeim – jelentette be leplezetlen elégedettséggel. – A távollétedben bátorkodtam magamhoz venni a személyi irataimat, amit átadtak neked. És engedelmeddel az órámat is visszavettem – mutatta büszkén a csuklóját. – Nincs ellene kifogásod, ha átmenetileg én viselem? Amikor majd eljön a pillanat – tudod, mit akarok mondani –, úgyis a tiéd lesz… – Hálás lennék érte, ha nem kotorásznál a lakásomban! – Nálad kutakodni, drágám, az szinte barlangászainak minősülne! A személyes holmijaimat egy nagy barna borítékban találtam meg, ami elhagyatva hevert a padlásodon, a rumli kellős közepén!

Julia becsatolta a táskát, és kivitte az előszobába. Szólt az apjának, hogy egy rövid időre elmegy, jön, amilyen gyorsan csak tud. Találkoznia kell Adammel, hogy tisztázza vele, hová utazik. – Mit szándékozol mondani neki? – Úgy gondolom, ez csupán rá és rám tartozik. – Fütyülök rá, mi tartozik rá és mi nem, engem a te szempontjaid érdekelnek. – Nocsak! Ez is az új programod része? – Bármilyen indokot hozol is fel, nem javaslom, hogy eláruld neki, hová megyünk. – És feltételezem, ajánlatos lenne követnem egy olyan apa tanácsait, aki a titkolózás terén jelentős tapasztalatokkal rendelkezik. – Vedd egyszerűen jó tanácsnak! Most viszont igyekezz, legkésőbb két óra múlva el kell hagynunk Manhattant. * A taxi az Avenue of the Americas-n tette le Juliát, az 1350-es szám előtt. Berobogott a nagy üvegépületbe, amely az egyik jelentős New York-i kiadó gyerekirodalmi osztályának adott otthont. Az előcsarnokban a mobilja jelezte, hogy nincs térerő, ezért a recepción megkérte a központost, hogy kapcsolja neki Coverman urat. – Minden rendben? – kérdezte Adam, amikor ráismert Julia hangjára. – Értekezleten vagy? – A műszaki szerkesztőségben vagyok, negyedóra múlva végzünk. Mit szólnál, ha foglalnék egy asztalt nyolcra az olasz éttermünkben? Adam tekintete a telefonkészüléke kijelzőjére tévedt. – Te itt vagy a házban? – A recepción… – Hát, ez most nem a legjobb időpont, mindenki itt van a megbeszélésen, az új kiadványokat mutatják be… – Beszélnünk kell – szakította félbe Julia. – Nem várhat estig? – Nem tudok veled vacsorázni, Adam. – Jövök – tette le Adam a kagylót. Julia az előcsarnokban várta, komor arca rossz hírt ígért. – Van egy büfé az alagsorban, gyere, menjünk le oda! – mondta Adam. – Inkább sétáljunk egyet a parkban, jobb lesz kinn a levegőn. – Nagy baj van? – kérdezte Adam, ahogy kiléptek az épületből. Julia nem felelt. Elindultak felfelé a Hatodik sugárúton. Három háztömbbel távolabb beléptek a Central Parkba. A zöldellő fasorok szinte teljesen néptelenek voltak, csak néhány kocogó ügetett tempósan, fülhallgatóval a fülében, futása ritmusára koncentrálva, kirekesztve tudatából a külvilágot, s benne azokat, akik beérték egy egyszerű sétával. Egy vörös bundájú mókus közeledett feléjük, és élelmet kunyerálva a két hátsó lábára emelkedett. Julia benyúlt ballonkabátja zsebébe, letérdelt, és a mókus felé nyújtott egy marék mogyorót. A szemtelen kis rágcsáló közelebb óvakodott, egy pillanatig tétovázva bámulta a mohón áhított eledelt. Az étvágya azonban erősebb volt a félelménél, gyors mozdulattal elkapott egy mogyorót, majd néhány méterrel arrébb vonult vele, hogy Julia elérzékenyült tekintetétől kísérve elropogtassa. – Mindig tartasz mogyorót az esőkabátod zsebében? – kérdezte évődve Adam.

– Tudtam, hogy ki fogunk jönni ide, ezért vettem egy zacskóval, mielőtt taxiba ültem – válaszolta Julia, s közben egy újabb szem mogyorót nyújtott a mókusnak, akihez időközben néhány cimborája is csatlakozott. – Azért hívtál ki egy értekezletről, hogy bemutasd nekem az állatidomári képességeidet? Julia a maradék mogyorót a fűre szórta, s felállt, hogy továbbmenjen. Adam utánaindult. – Elmegyek – jelentette be Julia szomorúan. – Elhagysz? – döbbent meg Adam. – Dehogyis, te hülye, csak néhány napra elutazom. – Hányra? – Kettőre, esetleg hatra, de többre semmiképpen. – Most akkor kettőre vagy hatra? – Fogalmam sincs. – Julia, váratlanul beállítasz a munkahelyemre, úgy kérsz rá, hogy jöjjek ki veled, mintha a világ omlott volna össze körülötted; megtennéd, hogy ne harapófogóval kelljen kiszednem belőled a szavakat? – Ennyire drága az időd? – Dühös vagy, amihez jogod van, de ne rám haragudjál! Nem én vagyok az ellenség, Julia, én beérem azzal, hogy szeretlek, s ez nem mindig könnyű. Ne velem fizettess meg olyasmit, amiről nem én tehetek. – Apám személyi titkára ma reggel felhívott. Néhány ügyet el kell intéznem New Yorkon kívül. – Hol? – Vermont állam északi részén, a kanadai határ mellett. – Miért nem megyünk el együtt hétvégén? – A dolog sürgős, nem várhatok addig. – Van ennek valami köze ahhoz, hogy az utazási iroda felhívott? – Mit mondtak? – kérdezte Julia bizonytalanul. – Valaki bement hozzájuk. És valamilyen okból, amit nem igazán értettem, jóváírták a jegyem árát, de a tiédet nem. Bővebb magyarázatot nem voltak hajlandók adni. Mivel akkor már elkezdődött az értekezlet, nem volt időm ezzel foglalkozni. – Ez valószínűleg apám titkárának a műve, rendkívül tehetséges az efféle ügyekben. Jó iskolája volt. – Kanadába mész? – A határ mellé, már mondtam. – Valóban kedved van ehhez az utazáshoz? – Azt hiszem, igen – válaszolta Julia komoran. Adam átkarolta, és magához húzta. – Akkor menj, ahová menned kell! Nem kérdezek többet. Nem akarom azt kockáztatni, hogy még egyszer bizalmatlannak tarts, meg aztán vissza is kell mennem dolgozni. Elkísérsz az irodáig? – Egy kicsit még itt maradok. – A mókusaiddal? – incselkedett Adam. – Igen, a mókusaimmal. Homlokon csókolta, integetve hátrált néhány lépést, majd elindult a fasorban. – Adam? – Igen? – Kár, hogy értekezleted van, szerettem volna, ha… – Tudom, de az utóbbi napokban valahogy nincs szerencsénk.

Adam csókot dobott neki. – Most már tényleg mennem kell! Felhívsz majd Vermontból, hogy tudjam, rendben megérkeztél? S Julia nézte, ahogy távolodik. * – Minden rendben ment? – kérdezte kedélyesen Anthony Walsh, amikor a lánya visszaért. – Remekül! – Akkor meg miért vágsz ilyen gyászos képet? Mellékesen megjegyzem, jobb későn, mint soha… – Én is ezen tűnődöm. Lehet, hogy azért, mert életemben először hazudtam annak a férfinak, akit szeretek? – Nem, Juliám, ez már a második alkalom volt, a tegnapiról megfeledkeztél… De ha akarod, mondhatjuk, hogy az csak egy próbafutam volt, és nem számít. – Egyre jobb! Két nap alatt már másodszor árultam el Adamet, ő meg olyan fantasztikusan tapintatos, hogy nem faggatózott, hagyott elmenni. Ahogy beszálltam a taxiba, egy olyan nőnek a bőrében éreztem magam, amilyen megfogadtam, hogy én sosem leszek. – Nono, azért nem kell túlzásokba esni! – Tényleg? Mi lehet undorítóbb annál, mint becsapni valakit, aki olyannyira megbízik benned, hogy még csak nem is kérdez semmit? – Ha valakit annyira elfoglal a munkája, hogy nem is igazán érdekli a másik élete! – Ez a megjegyzés a te szádból elég nagy arcátlanságra vall. – Jó, lehet, de ahogy magad is mondtad, legalább a témában tapasztalt személytől származik! Azt hiszem, megjött a kocsi… nem késlekedhetünk tovább. Ezekkel a biztonsági intézkedésekkel az ember már több időt tölt a repülőtéren, mint a gépen. Míg Anthony Walsh levitte a két csomagot, Julia körbenézett a lakásban. Pillantása apjának a kandallópárkányon álló ezüstkeretes fotójára esett; a fal felé fordította, és bezárta maga mögött az ajtót.

Egy órával később a limuzin rákanyarodott a John Fitzgerald Kennedy repülőtérhez vezető útra. – Taxival is jöhettünk volna – szólalt meg Julia, miközben az ablakból a reptér betonján sorakozó gépeket bámulta. – Persze, de azért azt el kell ismerned, hogy ezek az autók sokkal kényelmesebbek. Miután a lakásodban újra magamhoz vettem a hitelkártyámat, s mivel, ha jól értem, nem kérsz az örökségemből, hagyd meg nekem azt a kiváltságot, hogy én magam herdálhassam el a pénzemet. Ha tudnád, hány olyan pasas van, aki miután azzal töltötte az életét, hogy vagyont halmozzon fel, mit meg nem adna érte, hogy mint én, a halála után elkölthesse. Ez hihetetlenül nagy luxus, ha belegondolsz! No, Julia, töröld le ezt a morcosságot az arcodról. Néhány nap múlva újra találkozol a te Adameddel, és még szerelmesebb lesz, mint előtte. Használd ki alaposan ezt a kis időt apáddal! Mikor volt utoljára, hogy együtt utaztunk el? – Hétéves voltam, anya még élt, és kettesben töltöttem vele a vakációt egy medence partján, míg te a szálloda telefonfülkéjében az ügyeid intézésével töltötted a tiédet – felelte Julia és kiszállt a limuzinból, amely leparkolt a járda mellett. – Az már csak nem az én hibám, hogy akkoriban még nem létezett mobil! – kiáltott fel Anthony Walsh, s kinyitotta az ajtót a saját oldalán.

A nemzetközi terminál zsúfolásig tele volt. Anthony szemét forgatva állt be a regisztrációs pultok előtt kígyózó hosszú sorba. Miután egy végtelennek tűnő várakozás után megkapták az értékes passzust, a beszállókártyát, kezdhették elölről az egészet, ezúttal a biztonsági kapuknál. – Nézd, milyen ideges ez a sok ember, a kényelmetlenség tönkreteszi az utazás örömét. És hogy is hibáztathatnánk őket, hogy is ne lennének türelmetlenek, amikor órákon át kénytelenek ácsorogni, az egyik gyermekkel a karján, a másik az évek súlyával a lábán. Tényleg el tudod képzelni, hogy ez a fiatal nő előttünk robbanószert rejtett a kisbabája bébiételébe? Barackalma-rebarbara pempő, dinamittal ízesítve! – Hidd el, bármi előfordulhat! – Ugyan már, hol marad a józan ész? És hová tűntek az angol gentlemanek, akik a Blitz óráiban is teát szürcsölgettek? – A bombázások alatt? – suttogta Julia, akit zavart, hogy Anthony olyan hangosan beszél. – Te aztán semmit nem veszítette a zsémbességedből! Ugyanakkor, ha elmagyaráznám a biztonsági embernek, hogy a férfi, akivel utazom, nem teljesen az apám, és aprólékos részletességgel ismertetném vele a helyzetünket, talán neki is joga lenne kissé elveszíteni a józan eszét, nem? Merthogy én az enyémet egy faládában hagytam a nappalim közepén! Anthony vállat vont és előrébb lépett, ő következett a biztonsági kapunál. Julia agyán még egyszer átfutott legutolsó mondata, és azon nyomban az apja után szólt, hangja izgatott türelmetlenségtől remegett. – Gyere, menjünk innen! – mondta szinte pánikba esve. – A repülő ostoba ötlet volt. Béreljünk egy kocsit, majd én vezetek, hat óra alatt Montrealban leszünk, és megígérem, hogy útközben beszélgetünk. Az autóban sokkal jobban lehet beszélgetni, nem? – Mi van veled, Juliám, mitől rémültél meg ennyire? – Hát nem érted? – hajolt Julia a füléhez. – Két másodperc alatt kiszúrnak. Tele vagy tömve elektronikával, amikor átmész a kapu alatt, a detektorok visítani fognak. A rendőrség rád veti magát, elkapnak, megmotoznak, tetőtől talpig átvilágítanak, aztán meg darabjaidra szednek, hogy megértsék, miként lehetséges egy ilyen műszaki csoda. Anthony elmosolyodott, és a biztonsági őr elé lépett. Kinyitotta az útlevelét, széthajtott egy papírlapot, ami a borító füle alá volt becsúsztatva, és az alkalmazott elé tartotta. A férfi átfutotta az írást, megkérte Anthony Walsh-t, hogy szíveskedjék félreállni, és szólt a feljebbvalójának. A biztonságiak főnöke is áttanulmányozta a dokumentumot, és roppant tiszteletteljesen kezdett viselkedni. Anthony Walsh-t arrébb vezették, végtelen udvariassággal áttapogatták, és a motozás befejeztével engedélyezték neki, hogy szabadon közlekedhessen. Juliának viszont alá kellett vetnie magát az összes többi utasra előírt procedúrának. Levettették vele a cipőjét és a farmerja övét. Elkobozták tőle a haját összefogó franciacsatot – túl hosszúnak és hegyesnek ítélték –, egy körömvágót, amit a piperetáskájában felejtett – a hozzá tartozó körömreszelő több mint két centiméter hosszú volt. A felügyelő meg is dorgálta a figyelmetlenségéért. A táblák nem jelzik talán kellően nagy betűkkel, milyen tárgyakat nem szabad felvinni a gépre? Julia azt merészelte válaszolni, hogy egyszerűbb lenne, ha azokat plakátolnák ki, amiket engedélyeznek, mire a biztonsági ember egy kiképző őrmester hanghordozásával kérdezte meg tőle, hogy talán valami problémája van az érvényben lévő szabályzattal. Julia biztosította róla, hogy az égvilágon semmi, a járata negyvenöt percen belül indul, és a férfi reagálását meg sem várva, felkapta a táskáját és elhúzta a csíkot, hogy csatlakozzék Anthonyhoz, aki csúfondáros tekintettel messziről figyelte. – Megtudhatnám, milyen jogon részesültél ilyen kiváltságos bánásmódban?

Anthony meglobogtatta a papírt, amit még mindig a kezében tartott, és derűsen nyújtotta oda a lányának. – Szívritmus-szabályozód van? – Már tíz éve, Juliám. – Miért? – Mert volt egy infarktusom, és a szívemnek szüksége volt egy kis támogatásra. – Mikor történt? – Ha azt mondanám, hogy anyád halálának évfordulóján, újfent hatásvadászattal vádolnál. – Hogyhogy nem tudtam én erről? – Lehet, hogy túlságosan el voltál foglalva a saját életeddel? – Nekem senki sem szólt. – Ahhoz azt is tudni kellett volna, hol érhetünk el… Ó, de nem kell ennek akkora feneket keríteni! Az első hónapokban dühöngtem, hogy egy ketyerét kell hordanom. Ha belegondolok, hogy ma teljes egészében egy ketyere hord engem! Megyünk? A végén még lekéssük ezt a járatot – mondta Anthony Walsh, miközben az indulásokat jelző táblát tanulmányozta. – Na ne, egy óra késést jeleznek! Már csak az hiányozna, hogy pontosak legyenek a repülőgépek! Julia a megnyúlt várakozási időt arra használta, hogy körülnézzen az egyik újságos kioszkban. Egy állvány mögül kilesett Anthonyra, aki nem látta őt. A tranzitváróban ült, réveteg tekintettel meredt a távolba, a felszállópályák felé. Julia most először érezte azt, hogy hiányzik neki az apja. Visszafordult, hogy tárcsázza Stanley számát. – A reptéren vagyok – mondta egészen halkan a készülékbe. – Nemsokára felszállsz? – kérdezte a barátja, csaknem ugyanúgy alig hallhatóan. – Vannak nálad a boltban, zavarlak? – Ugyanezt akartam én is kérdezni tőled. – Dehogy zavarsz, hiszen én hívtalak! – válaszolta Julia. – Akkor meg miért suttogsz? – Észre sem vettem. – Gyakrabban kellene beugranod hozzám, szerencsét hozol: miután elmentél, eladtam a XVIII. századi ingaórát. Már két éve porosodott a polcon. – Ha csakugyan XVIII. századi volt, mit számított már neki az a néhány hónap! – Ő is jól tudott hazudni. Nem tudom kivel vagy, és nem is akarom tudni, de ne nézz hülyének, azt ki nem állhatom. – De tényleg nem arról van szó, amit hiszel! – Hinni a templomban kell, drágám! – Hiányozni fogsz, Stanley! – Használd ki ezt a néhány napot, az utazás formálja az ifjúságot! És letette, semmi esélyt nem hagyva Juliának arra, hogy ő mondja ki az utolsó szót. Ahogy a vonal megszakadt, a kagylóra bámulva még hozzátette: – Menj, akivel akarsz, de ne szerelmesedj bele egy kanadaiba, aki majd maga mellett akar tartani. Egyetlen nap is hosszú nélküled, máris unatkozom!

8. Fél hatkor az American Airlines 4742-es járata leszállt a montreali Pierre-Trudeau repülőtéren. A vámon minden nehézség nélkül átjutottak. Odakinn egy kocsi várta őket. Az autópályán alig volt forgalom, fél órával később már az üzleti negyedben jártak. Anthony egy nagy üvegfalú toronyépületre mutatott. – Láttam, amikor épült – sóhajtotta. – Egyidős veled. – Miért mondod el ezt nekem? – Minthogy különösen kedveled ezt a várost, rád testálok egy emléket. Ha valamikor majd újra itt fogsz sétálgatni, tudni fogod, hogy az apád néhány hónapig ebben a toronyházban dolgozott. Akkor nem lesz annyira személytelen ez az utca. – Emlékezni fogok rá – mondta Julia. – Nem is kérdezed, mit csináltam itt? – Feltételezem, hogy valami üzleti ügyed volt? – Á, dehogy. Abban az időben még csak egy kis újságos pavilont vittem. Nem ezüstkanállal a szádban születtél. Az csak később került oda. – Sokáig voltál újságárus? – kérdezte csodálkozva Julia. – Egy nap az az ötletem támadt, hogy forró italokat is árulni fogok. Ezzel kezdődött az igazi üzlet! – folytatta csillogó szemmel Anthony. – Az emberek teljesen átfagyva estek be mindig az épületbe, itt ősztől tavaszig egyfolytában süvít a szél. Látnod kellett volna, hogy vetették rá magukat a kávéra, forró csokoládéra, teára, amit… a piaci ár kétszereséért kínáltam nekik. – És aztán? – Aztán szendvicsekkel bővítettem a kínálatot. Anyád készítette őket hajnalban. A lakásunk konyhája egykettőre valóságos laboratóriummá változott. – Ti anyával Montrealban éltetek? – Salátalevelek, sonkaszeletek és celofánpapír között. Amikor az épület és a mellette épülő másik toronyház emeletein felkínáltam az ételkiszállítást, fel kellett vennem az első alkalmazottamat. – Ki volt az? – Az édesanyád! Ő vitte addig a pavilont, amíg én kiszállítottam a rendeléseket. Olyan gyönyörű volt, hogy a vevők naponta négy rendelést is leadtak, csak hogy láthassák. Mennyit kacagtunk akkoriban! Minden kuncsaftnak megvolt a maga kartonja, anyádnak meg a kedvencei. Az 1407-es irodában dolgozó könyvelő kicsit bele volt habarodva, így az ő szendvicsébe dupla belevaló került; a személyzeti igazgató a tizenegyedikről viszont a mustár maradékát és a fonnyadt salátaleveleket kapta, mert anyádnak a bögyében volt. Megérkeztek a szálloda elé. A hordár a recepcióig kísérte őket. – Nem foglaltunk szobát – nyújtotta oda Julia az útlevelét az alkalmazottnak. A férfi a számítógépe képernyőjén ellenőrizte, milyen szabad szobáik vannak. Bepötyögte a családi nevet. – Dehogynem, van szobájuk, méghozzá nem is akármilyen! Julia döbbenten meredt rá, míg Anthony hátrált néhány lépést. – Mr. és Mrs. Walsh… Coverman! – kiáltott fel a recepciós. – És ha nem tévedek, egész héten nálunk maradnak. – Hogy merted ezt megtenni? – sziszegte Julia az apjának, aki igyekezett a lehető legártatlanabb képet vágni. A recepciós ismételt megszólalása mentette ki szorult helyzetéből. – Egy lakosztály van a nevükre lefoglalva, mégpedig… – a Mr. és Mrs. Walsh közötti korkülönbséget konstatálva, hangjában árnyalatnyi eltéréssel hozzátette – …a nászlakosztály.

– Igazán választhattál volna egy másik hotelt! – súgta oda Julia az apjának. – Csomagajánlat volt! – mentegetőzött Anthony. – A leendő férjed egy utazás plusz szállás formula mellett döntött. És még egész jól megússzuk, mivel a félpanziót lemondta. De ígérem, ez neki egy fityingjébe sem fog kerülni, a számlát az én hitelkártyámmal fedezzük. Te vagy az örökösöm, tehát te hívsz meg engem! – tréfálkozott. – Nem igazán ez aggaszt! – fakadt ki Julia. – Hát akkor mi? – A… nászlakosztály. – Ne csinálj belőle gondot, az utazási irodában rákérdeztem: egy szalonnal összekapcsolt két szobából áll. A legfelső emeleten van, remélem, nem fogsz szédülni? És miközben Julia az apját korholta, a portás kellemes tartózkodást kívánva átnyújtotta neki a kulcsot… A hordár a lifthez vezette őket. Julia sarkon fordult, és visszarobogott a recepcióshoz. – Egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolja! Ez itt az apám! – De én nem gondolok semmit – felelte zavartan a férfi. – De még mennyire, hogy gondol, csakhogy téved! – Kisasszony, biztosíthatom, hogy az én szakmámban már minden elképzelhetőt láttam – hajolt át a pulton, hogy senki más ne hallja a beszélgetésüket. – Hallgatok, mint a sír – tette hozzá megnyugtatónak szánt hangon. Julia épp egy lesújtó pillantást készült vetni rá, mikor apja karon ragadta, és elvonszolta a recepciós pulttól. – Túl sokat törődsz azzal, mit gondolnak az emberek! – És téged ez miért zavar? – A szabadságod is kárát látja, de a humorérzéked még inkább. Gyere, a hordár tartja a liftajtót, és nemcsak mi akarjuk használni a felvonót ebben a szállodában! * A lakosztály megfelelt Anthony leírásának. A kis szalonnal elválasztott szobák ablakai az óvárosra néztek. Alig tette le Julia a táskáját az ágyra, csengettek. Az ajtó előtt egy szobapincér várakozott zsúrkocsival, rajta pezsgősvödörben egy palack pezsgő, valamint két karcsú pohár és egy doboz bonbon. – Ez meg mi? – kérdezte Juha. – Engedje meg, hogy a szálloda nevében gratuláljak, asszonyom – felelte a szobapincér. – Ezzel az ajándékkal kedveskedünk az ifjú házasoknak. Julia sötét pillantással mérte végig, és felkapta a térítőre helyezett cédulát. A szálloda igazgatója megköszönte Mr. és Mrs. Walsh-Covermannek, hogy az ő intézményét választották egybekelésük megünneplésére. A személyzet minden tagja szíves rendelkezésükre áll, hogy itt-tartózkodásukat felejthetetlenné tegye. Julia széttépte a levélkét, darabjait laza mozdulattal a zsúrkocsira szórta, majd bevágta az ajtót a szobapincér orra előtt. – De, asszonyom, ez benne van a szoba árában! – hallatszott a folyosóról. Mivel nem érkezett felelet, a kocsi nyikorogva megindult a lift felé. Julia ekkor újra kinyitotta az ajtót, határozott léptekkel odament a fiatalemberhez, elvette a bonbonos dobozt, és visszacsörtetett a szobába. A fiú összerezzent, amikor a 702-es szoba ajtaja másodszor is becsapódott. – Ki volt az? – lépett ki a szobájából Anthony Walsh. – Senki – válaszolta Julia, a szalon ablakpárkányára telepedve. – Szép a kilátás, ugye? – kérdezte az apja a távolban kanyargó Szent Lőrinc-folyót nézve. –

Kellemes idő van, akarsz egyet sétálni? – Bármit csinálhatunk, csak itt ne maradjunk! – Nem én választottam ezt a helyet! – felelte Anthony, és egy pulóvert terített lánya hátára. * Montreal bájos óvárosa, hepehupás macskaköves utcácskáival versenyre kelhet Európa legszebb városrészeivel. Anthony és Julia sétája a fegyverek terén kezdődött. Az apa kötelességének érezte, hogy lányának töviről hegyire elmesélje Paul Chomedey de Maisonneuve-nek, a város alapítójának az élettörténetét, akinek a szobra egy kis szökőkút fölött magasodott. Julia egy ásítással félbeszakította, s faképnél hagyta a műemlék előtt, hogy közelebbi ismeretséget kössön a néhány méterrel odébb lévő cukorkaárus kínálatával. Pár perccel később már jött is vissza, egy édességektől dagadozó zacskót nyújtva apja felé, aki a kínálást csücsörítve, vagy ahogy a québeciek mondanák, „tyúksegg-szájjal” hárította el. Julia hol a talapzatán daliásan álló Maisonneuve-szoborra, hol az apjára nézet majd helyeslően bólintott. – Mi az? – kérdezte Anthony. – Ti ketten összeilletek, remekül megértenétek egymást – és elkezdte húzni apját a Miasszonyunk bazilika utcája felé. Anthony meg akart állni a 130-as szám előtt. Ez a város legrégibb épülete, magyarázta lányának, amelyben még ma is laknak szulpiciánus papok, akik egy időben a sziget földesurai voltak. Julia újra ásított egyet, és a bazilika előtt megszaporázta a lépteit, attól tartva, hogy az apja be akar menni. – El sem tudod képzelni, miről maradsz le! – kiáltott Anthony a lánya után, aki egyre gyorsabban szedte a lábát. – A boltozat a csillagos égboltot ábrázolja, csodálatos! – Rendben, most már tudom – szólt vissza messziről Julia. – Az anyáddal itt kereszteltünk téged! – Anthony kénytelen volt üvölteni. Julia azonnal megtorpant, és visszafordult az apjához, aki megvonta a vállát. – No, jó, lássuk a csillagos boltozatodat! – adta be kíváncsian a derekát Julia, és elindult felfelé a bazilika lépcsőjén. A templomban eléjük táruló látvány valóban káprázatos volt. A pazar faburkolattal keretezett kupola és a főhajó mennyezete úgy festett, mintha lazúrkővel borították volna. Julia ámulva sétált el az oltárig. – Nem gondoltam, hogy ennyire szép – dünnyögte. – Na, ugye! – mondta diadalmasan Anthony, aztán a Szent Szívnek ajánlott kápolnához vezette. – Tényleg itt kereszteltetek? – tudakolta Julia. – Ugyan, dehogy! Anyád ateista volt, soha nem egyezett volna bele. – Akkor meg miért mondtad? – Mert nem gondoltad, hogy ennyire szép! – felelte Anthony, és elindult vissza a méltóságteljes faajtók felé. Ahogy végigmentek a Saint-Jacques utcán, Juliának egy pillanatra az a benyomása támadt, mintha Manhattan déli részére cseppent volna vissza, a fehér épületek oszlopsoros homlokzata annyira hasonlított a Wall Streetiekére. A Saint-Hélène utca lámpái felgyulladtak. Nem sokkal messzebb, amikor egy térre értek, melynek sétányait friss pázsit szegélyezte, Anthony hirtelen megtántorodott, és egy padra támaszkodott. Kezével nyugtatóan intett az odarohanó Juliának.

– Semmi baj, csak egy újabb programhiba, ezúttal a térdkalácsomban. Julia segített neki leülni. – Nagyon fáj? – Sajna, néhány napja már nem ismerem a fájdalmat – grimaszolt. – A halálnak is kell, hogy legyen valami előnye. – Hagyd ezt abba! Miért vágsz ilyen arcot? Olyan, mintha valóban szenvednél. – Gondolom ez is benne van a programomban! Valaki, aki megüti magát, és az arcán semmiféle fájdalom nem tükröződik, elveszítené a hitelességét. – No, jó, nincs kedvem hallani a részleteket. Tehetek valamit érted? Anthony előhúzott a zsebéből egy fekete noteszt, és egy tollal együtt átnyújtotta Juliának. – Felírnád, hogy a második napon a jobb láb makrancoskodott? Jövő vasárnap majd ne felejtsd el átadni nekik ezt a noteszt. Bizonyára hasznukra lesz majd a következő modellek továbbfejlesztésénél. Julia egy szót sem szólt; de ahogy az üres papírra akarta vetni, amit az apja kért tőle, megremegett a kezében a toll. Anthony ezt látván elvette tőle a noteszt. – Nem lényeges. Látod, már újra rendesen tudok járni – állt fel. – Csak egy apró rendellenesség, ami magától is helyrejön. Fölösleges jelezni. Egy ló vontatta nyitott hintó gördült be a Youville térre; Julia kijelentette, hogy mindig is effajta sétáról ábrándozott. Ezerszer kószált már a Central Parkban, de a kocsikázásra sosem merte elszánni magát, itt az ideális alkalom. Intett a kocsisnak. Anthony rémülten nézett rá, Julia azonban értésére adta, hogy most nincs helye vitának. Apja szemét forgatva húzódzkodott fel a kocsira. – Hogy mi milyen nevetségesek vagyunk! – sóhajtotta. – Azt hittem, nem kell törődnünk mások tekintetével? – Persze hogy nem, legalábbis egy bizonyos mértékig. – Azt akartad, hogy utazgassunk együtt, hát utazgassunk! – mondta Julia. Anthony lesújtva bámulta az állat hátsó fertályát, amelyet az minden egyes lépésnél megriszált. – Figyelmeztetlek, ha azt látom, hogy ennek a pachydermatának a farka csak egy hajszálnyit is megemelkedik, leszállok. – A lovak nem tartoznak a pachydermaták családjába! – javította ki apját Julia. – Ekkora tomporral, ne haragudj, de kétlem! * A nyitott kocsi a régi kikötőben állt meg, a Café des Éclusiers előtt. A Pointe du moulin à vent rakparton hatalmas gabonatárolók emelkedtek, eltakarva a szemközti partot. Impozáns hengereik mintha egyenesen a vízből bukkantak volna elő, hogy az éjszaka felé törjenek. – Gyere, menjünk innen! – mondta Anthony mogorván. – Mindig is utáltam ezeket a betonkolosszusokat, eltakarják a horizontot. Nem értem, hogyhogy nem bontották még le őket. – Feltételezem, hogy az építészeti örökség részét képezik – felelte Juha. – És lehet, hogy egyszer majd valami szépséget is felfedeznek bennük az emberek. – Azt a napot én már nem fogom megérni, de fogadni mernék, hogy te sem! – és Anthony tovább húzta Juliát a régi kikötő sétányán. A séta a Szent Lőrinc-folyó partját szegélyező zöld tereken át folytatódott. Julia néhány lépéssel az apja előtt haladt. Egy csapat sirály röppent el felettük, a lány felemelte a fejét. Az esti szellő meglebbentette egyik hajtincsét. – Mit nézel? – kérdezte Julia az apjától.

– Téged! – És mire gondoltál, miközben néztél? – Hogy nagyon szép vagy, hasonlítasz az édesanyádra – felelte Anthony alig észrevehető mosollyal. – Éhes vagyok! – jelentette be Julia. – Kicsivel messzebb majd keresünk neked egy megfelelő helyet. A rakpart tele van kis éttermekkel… bár egyik pocsékabb, mint a másik. – Szerinted melyik a legundorítóbb? – Ne aggódj, bízzál bennünk: ha mindketten rajta leszünk, előbb-utóbb meg fogjuk találni! Menet közben Julia és Anthony megállt egy kicsit nézelődni az Évenements rakpart környékén lévő boltoknál. A hajdani rakodóhely mélyen benyúlt a Szent Lőrinc-folyóba. – Ott, az a férfi! – kiáltott fel Julia, és egy, a tömegben előrefurakodó sziluettre mutatott. – Milyen férfi? – A fagyialtos mellett, fekete zakóban – pontosította a lány. – Nem látom! Julia karon ragadta Anthonyt, és gyorsabb tempóra kényszerítette. – De hát mi ütött beléd? – Ne cammogj már, szem elől fogjuk téveszteni! Juliát hirtelen elsodorta a mólóra igyekvő turisták áradata. – De mégis mi bajod van? – nyögte Anthony, aki csak kínkeservesen tudta követni. – Mondom, hogy igyekezz már! – sürgette Julia, meg sem hallva a kérdést. Anthony azonban egyetlen lépéssel többet sem volt hajlandó megtenni, leroskadt egy padra, mire Julia otthagyta, és szinte futva eredt a titokzatos alak nyomába, aki szemlátomást az egész figyelmét lekötötte. Néhány pillanattal később csalódott arccal kullogott vissza. – Elszalasztottam. – Elmagyaráznád végre, mit játszol? – Biztos vagyok benne, hogy a személyi titkárodat láttam, ott, a mozgóárusok mellett. – A titkárom külsejében semmi rendkívüli nincs. Egy rakás emberre hasonlít, és egy rakás ember hasonlít rá. Egyszerűen tévedtél. – Akkor miért álltál meg ilyen hirtelen? – A térdkalácsom… – felelte panaszos hangon Anthony. – Azt hittem, nem érzel fájdalmat! – Már megint ez az ostoba program. És legyél egy kicsit toleránsabb, nem én irányítok mindent, én csak egy igen fejlett masina vagyok… És ha még Wallace itt is lenne, joga van hozzá. Szabadon rendelkezik az idejével, most hogy nyugdíjba vonult. – Meglehet, ugyanakkor mégiscsak különös egybeesés lenne. – Olyan kicsi a világ! De biztosíthatlak róla, hogy összetévesztetted valakivel. Nem azt mondtad, hogy éhes vagy? Julia segített az apjának felállni. – Azt hiszem, ismét minden rendben – mozgatta meg a lábát Anthony. – Látod, még szökdécselni is tudok. Sétáljunk még egy kicsit, mielőtt asztalhoz ülnénk. * Ahogy beköszöntött a tavasz, a szuvenír-, bóvli- és csecsebecseárusok újra felállították asztalaikat a sétányon. – Gyere, arra menjünk! – szólt Anthony, a móló felé húzva Juliát. – Nem úgy volt, hogy vacsorázni megyünk?

turistáknak

való

egyéb

Anthony felfigyelt egy bájos fiatal nőre, aki tíz dollár fejében szénrajzot készített a járókelőkről. – Átkozottul ügyes! – kiáltott fel, ahogy a munkáját figyelte. A nő háta mögött lévő rácson néhány rajz lógott, már azokban is látszott, hogy tehetséges, amit a portré, melyet épp most készített egy turistáról, csak még inkább megerősített. Julia ügyet sem vetett rá. Ha korgott a gyomra, semmi nem érdekelte. Az ehetnék nála leggyakrabban leküzdhetetlen farkaséhséget jelentett. Az étvágya mindig elképesztette a környezetében lévő férfiakat. A kollégáit éppúgy, mint azokat, akikkel egy ideig megosztotta az életét. Adam egyszer versenyre hívta egy halom palacsinta előtt. Míg Julia vígan látott neki a hetediknek, párja, aki már az ötödiknél feladta, egy emlékezetes gyomorrontás első pillanatait élte. Az egészben az volt a legigazságtalanabb, hogy a vonalai soha nem látták kárát ezeknek a kilengéseknek. – Megyünk? – nógatta az apját. – Várj egy kicsit! – vetette oda Anthony, és letelepedett a székre, amelyről az imént állt fel a turista. Julia az égnek emelte a szemét. – Mi a csudát csinálsz? – kérdezte türelmetlenül. – Lerajzoltatom magam! – vágott vissza vidoran az apja. Majd a szénrúdját hegyező rajzoló felé fordulva megkérdezte: – Szemből vagy profilból? – Esetleg félprofilból? – javasolta a fiatal nő. – Balról vagy jobbról? – tudakolta Anthony, ide-oda forogva a hokedlin. – Mindig azt mondták, hogy erről az oldalról elegánsabb az arcélem. Maga mit gondol? És Julia, te mit gondolsz? – Semmit! Abszolút semmit! – mondta a lánya, és hátat fordított neki. – Amennyi gumicukrot befaltál az előbb, a gyomrod még várhat egy keveset. Nem is értem, hogy lehetsz éhes azután, hogy annyi édességet tömtél magadba. A portrékészítő együtt érzőn mosolygott Juliára. – Ez itt az apám, már évek óta nem találkoztunk, mivel túlságosan el volt foglalva önmagával; akkor sétáltunk utoljára, amikor az óvodába kísért. Most onnan akarja folytatni, ahol abbahagyta. Meg ne mondja neki, hogy már harminc is elmúltam, teljesen lesokkolná! A rajzoló letette a ceruzáját és Juliára nézett. – Elrontom a krokimat, ha tovább nevettet. – Látod, zavarod a kisasszony munkáját! – szólt rá Anthony. – Menj, és nézd meg a többi rajzot, mindjárt végzünk. – Érdekli is őt a rajz, azért ült ide, mert csinosnak találja magát! – magyarázta Julia a fiatal nőnek. Anthony intett a lányának, hogy jöjjön közelebb, mintha valami titkot akarna rábízni. Julia durcás arccal a füléhez hajolt. – Szerinted – suttogta – hány fiatal nő álmodozna arról, hogy az apja a halála után három nappal lerajzoltassa magát, hm? Julia erre nem tudott mit válaszolni, odébb sétált. * Anthony, ügyelve rá, hogy meg ne moccanjon, a szeme sarkából a lányát leste, aki a rajzokat nézegette, melyeknek nem akadt gazdájuk, vagy a fiatal művész csak élvezetből, gyakorlásból rajzolta meg őket. Julia arca hirtelen megmerevedett. A szeme kikerekedett, az ajka szétnyílt, minta

egyszeriben kevés lett volna neki a levegő. Lehetséges, hogy a szénceruza varázslatára megnyílik az emlékezet? Ez az arc itt a rácson, ez a gödröcske az áll tövében, ez az orcát kiemelő könnyed vonal, ez a tekintet, amelyet egy papírlapon szemlél, s amely mintha visszanézne rá, ez a szinte pimasz homlok sok-sok évvel korábbra repítette vissza az időben, hajdanvolt érzelmek felé. – Tomas? – hebegte…

9. …Julia 1989 szeptemberének első napján töltötte be tizennyolcadik évét. Azzal készült megünnepelni ezt a születésnapot, hogy maga mögött hagyja annak a college-nak a padjait, amelybe Anthony Walsh íratta, hogy egy nemzetközi csereprogramban vegyen részt, méghozzá egészen más területen, mint amit az apja választott neki. Volt némi megtakarított pénze – az elmúlt években magánórákat adott, az utóbbi hónapokban titokban modellkedett is a rajz tanszéken, valamint a társaival vívott tüzes kártyacsaták alkalmával is nyert egy kis pénzt –, ami hozzáadódott a nagy nehezen leakasztott tanulmányi ösztöndíjhoz. Ahhoz, hogy a kar vezetősége apja vagyonára hivatkozva ne utasítsa el Julia kérelmét és megkaphassa ezt az ösztöndíjat, Anthony Walsh személyi titkárának cinkos közreműködésére volt szükség. Wallace vonakodva és számos „Kisasszony, mibe rángat maga bele engem, ha az apja ezt megtudja!” sopánkodással kísérve egyezett bele, hogy aláírja azt a nyomtatványt, amely igazolta, hogy a munkaadója már hosszú ideje nem támogatja lánya megélhetését. Julia végül jövedelemigazolásait bemutatva győzte meg az egyetem gazdasági hivatalát. Apja Park Avenue-i hazában tett rövid, ám viharos látogatása során, melyet egy teljes erőből bevágott ajtó csattanása zárt le, Julia magához vette útlevelét, felült egy a JFK repülőtér felé közlekedő buszra, és 1989. október 6-án hajnalban megérkezett Párizsba. Hirtelen az albérleti szoba is felrémlett előtte. A faasztal, közvetlenül az ablak előtt, ahonnan páratlan kilátás nyílt az Obszervatórium tetőire; a fehér vasszék, a lámpa, amely egy másik századból maradt fenn; az ágy, a kissé durva tapintású, de annyira finom illatú ágyneművel, az ugyanabban a lépcsőházban lakó két barátnő, a nevük már az idők homályába vész. A Boulevard Saint-Michel, amelyen mindennap gyalog sétált el a Szépművészeti Főiskolára. A kis bisztró a Boulevard Arago sarkán, a reggelente a pultnál cigarettázó és konyakos kávét kortyolgató vendégekkel. A függetlenségről szövögetett álmai valóra váltak, a tanulást egyetlen flört sem zavarta meg. Julia csak rajzolt reggeltől estig, estétől reggelig. Az összes padot kipróbálta a Luxemburg-kertben, végigjárt valamennyi sétányt, elnyúlt a pázsiton, hogy onnan figyelje a madarak ügyefogyott tipegését: egyedül nekik volt joguk a fűre lépni. Elmúlt az október, és első párizsi őszének hajnala lassan beleveszett a szürke novemberi napokba. Egyik este az Arago körúti kávézóban a Sorbonne hallgatói lázasan tárgyalták a németországi eseményeket. Szeptember eleje óta keletnémetek ezrei utaztak Magyarországra, hogy megpróbáljanak Nyugatra jutni. Előző nap egymillióan tüntettek Berlin utcáin. – Ez történelmi jelentőségű! – kiabálta az egyik egyetemista. Antoine-nak hívták. Hullámokban törtek rá az emlékek. – Oda kell utaznunk – javasolta egy másik fiú. Mathias volt. Emlékszem, megállás nélkül cigarettázott, a legkisebb apróságtól begurult, egyfolytában járt a szája, és amikor végképp kifogyott a szóból, dúdolgatott. Soha senkivel nem találkoztam még, aki ennyire félt volna a csendtől. Csapatot toboroztak. Még aznap éjjel elindul egy autó Németország felé. Ha a volánnál váltják egymást, még dél előtt, vagy valamivel utána Berlinbe érhetnek. Mi ösztönözte Juliát azon az estén, hogy ő is felnyújtsa a kezét az Arago kávézóban? Milyen erő hajtotta a Sorbonne hallgatóinak asztalához? – Én is veletek mehetek? – kérdezte hozzájuk lépve. Minden szóra emlékszem. – Tudok vezetni, és egész nap aludtam. Hazudtam. – Órákig képes lennék a volánnál ülni.

Antoine konzultált a többiekkel. Antoine volt, vagy Mathias? Mit számít, hiszen a – csaknem egyhangú – szavazás őt is beemelte a készülő eposzba. – Egy amerikai: tartozunk nekik ennyivel! – tette hozzá Mathias, amikor Antoine még habozott. Majd a kezét fölemelve kimondta a verdiktet: – Ha majd egy napon visszatér a hazájába, tanúsítani fogja, hogy a franciák minden forradalmi mozgalommal rokonszenveznek. Széjjelébb húzták a székeket, és Julia helyet foglalt újdonsült barátai között. Kicsivel később a Boulevard Aragón összeölelkezett néhány emberrel, végigcsókolta az ismeretlen arcokat, de hát ő is az elutazók közé tartozott, muszáj volt búcsút venni a Párizsban maradóktól. Ezer kilométer állt előttük, nem lehetett sokáig húzni az időt. Azon a november 7-i éjszakán, ahogy végigment a Szajna mentén a Bercy rakparton, Julia egy pillanatig nem sejtette, hogy végleg elbúcsúzik Párizstól, és soha többé nem fogja látni diákszobája ablakából az Obszervatórium tetőit. Senlis, Compiégne, Amiens, Cambrai, megannyi titokzatos név az előtte elvonuló táblákon, megannyi ismeretlen város. Éjfél előtt már Belgium felé robogtak, Valenciennes-nál Julia átvette a kormányt. A határon a vámosok meghökkentek az amerikai útlevél láttán, amit Julia feléjük nyújtott, de a Szépművészeti Főiskola diákigazolványa megfelelő menlevélnek bizonyult, továbbengedték őket. Mathias szünet nélkül énekelt, ami irritálta Antoine-t, én viszont megpróbáltam megjegyezni a szöveget, amit nem is mindig értettem, ezt tartott ébren. Erre a gondolatra Julia elmosolyodott, de máris újabb emlékek özönlöttek elő. Először egy autópálya melletti pihenőhelyen álltak meg. Összeszámoltuk, mennyi pénzünk van; úgy döntöttünk, sonkás baguette-et veszünk. A tiszteletére egy üveg Coca-Colát is vásároltak, amiből ő végül csak egy kortyot ivott. Útitársai túl gyorsan beszéltek, sok szót nem értett. Pedig azt hitte, a hat évig tartó franciatanulással szinte kétnyelvűvé vált. Miért akarta apa, hogy ezt a nyelvet tanuljam? Talán a Montrealban töltött hónapok emléke miatt? De már indulniuk is kellett tovább. Mons után La Louvière-nél rossz elágazásnál fordultak le. Brüsszelen átvergődni pedig kész kaland volt. Ott is franciául beszéltek, de olyan akcentussal, amit egy amerikai könnyebben megértett, még ha számos kifejezés teljesen ismeretlen volt is számára. De miért vihogott annyira Mathias, amikor egy járókelő kedvesen elmagyarázta nekik, merre kell Liège-be menni? Antoine újabb számításokat végzett, a kerülő jó fél órát venne igénybe, Mathias könyörgött, hogy húzzanak már bele. A forradalom nem fog rájuk várni. Újabb pontra böktek a térképen, azonnal megfordultak, északi irányban túl hosszú lenne az út, ezért délnek mennek, Düsseldorf felé. Előbb azonban keresztül kellett autózniuk Flamand-Brabant tartományon. Itt nyoma se volt már a franciának. Milyen különös egy ország, ahol három ennyire különböző nyelvet beszélnek egymástól néhány kilométerre! „A képregény és a humor országa” – jegyezte meg Mathias, majd kiadta Juliának a parancsot, hogy hajtson gyorsabban. Liège közelében a lány szemhéja már nagyon elnehezült, és a kocsi egyszer csak ijesztően kisodródott. A büntetés fájdalmatlan volt, Julia soha nem fogja már megtudni, hogyan lépték át a nyugatnémet határt. Mathias, aki nagykövet apja révén diplomáciai útlevéllel rendelkezett, megpuhította a vámtisztet, hogy ezen a kései órán ne ébressze fel a féltestvérét, aki most érkezett Amerikából. A könyörületes vámos beérte a kesztyűtartóban lévő okmányok átvizsgálásával. Amikor Julia ismét kinyitotta a szemét, már Dortmundnál jártak. Egy szavazat híján egyhangúlag elfogadták – őt ugyanis a fiúk nem kérdezték meg –, hogy pihenőt tartanak:

megreggeliznek egy igazi kávézóban. November 8-a reggele volt, és ő életében először Németországban ébredt. Másnap a világ, amit addig ismert, a feje tetejére áll majd, és életét – fiatal női létét – magával ragadja váratlan vágtája. Elhagyták Bielefeldet, Hannoverhez közeledtek, Julia visszavette a kormányt. Antoine megpróbált ugyan ellenkezni, de sem ő, sem Mathias nem volt már olyan állapotban, hogy vezethessen. A két cimbora azonnal elaludt, és Julia rövid időre végre élvezhette a csendet. A kocsi most Helmstedt közelébe ért. Itt már veszélyesebb lesz az átkelés. Előttük szögesdrót kerítés zárta le Kelet-Németország határát. Mathias felnyitotta a fél szemét, és utasította Juliát, hogy a lehető leghamarabb húzódjon le az útpadkára. Kiosztották a szerepeket, Mathias vette át a volánt, Antoine előre ült, Julia pedig a hátsó ülésre. Mathias diplomáciai útlevele lesz a „szezám tárulj!”, amivel rábírják a vámosokat, hogy továbbengedjék őket. „Főpróba” – rendelkezett Mathias. Egy árva szót se az igazi céljukról. Amikor megkérdezik, miért utaznak az NDK-ba, Mathias majd azt feleli, az apját megy meglátogatni, aki Berlinben teljesít diplomáciai szolgálatot. Julia az amerikai állampolgárságát fogja aduként bevetni, az ő apja is tisztségviselő lesz Berlinben. „Hát én?”- kérdezte Antoine. „Te meg befogod a szád!” – felelte Mathias és indított. Jobbról sűrű fenyőerdő szegélyezte az utat. A szélén előbukkant a határállomás komor tömbje. Olyan kiterjedt volt, akár egy vasútállomás. A kocsi befurakodott két kamion közé. Egy határőr intett nekik, hogy álljanak át a másik sorba. Mathias arcáról lehervadt a mosoly. Egy-egy reflektorral felszerelt hatalmas oszlop, jóval magasabb, mint a távolba vesző fák csúcsa, emelkedett mindkét oldalon. Kicsivel arrébb négy, alig valamivel alacsonyabb őrtorony nézett egymással farkasszemet. A rácsos kapuk fölött, melyek minden egyes autó után összezárultak, egy táblán az állt: „Marienborn, Border Checkpoint”. Az első ellenőrzésnél kinyittatták velük a csomagtartót. Átkutatták Antoine és Mathias táskáit, s Julia ekkor döbbent rá, hogy ő semmilyen holmit nem hozott magával. Felszólították őket, hogy haladjanak tovább; valamivel távolabb át kellett menniük egy bádog hullámlemezből készült barakkok övezte folyosón, ahol a személyi okmányokat ellenőrizték. Egy határőr utasította Mathiast, hogy álljon félre a kocsival és kövesse. Antoine azt dünnyögte, hogy ez az utazás tiszta őrület, és hogy ő ezt már az elején megmondta, Mathias pedig emlékeztette, miben maradtak, mielőtt ő átvette volna a kormányt. Julia egy pillantással kérdezte, mit vár tőle. Mathias fogta az útleveleinket, úgy emlékszem erre, mintha tegnap lett volna. Elindult a vámos után. Antoine-nal vártunk, és még ha egyedül voltunk is a baljós fémgerendák alatt, egy szót sem szóltunk egymáshoz, szigorúan betartva az utasításait. Aztán újra megjelent Mathias, egy katona kíséretében. Sem Antoine, sem én nem tudtuk kitalálni, mi történhetett. A fiatal katona egyenként végigmustrált bennünket. Visszaadta Mathiasnak az útleveleket, és intett, hogy mehetünk. Még soha nem éreztem ehhez fogható félelmet, soha nem találkoztam ezzel az érzéssel, ami behatol az ember bőre alá, és a csontja velejéig megdermeszti. A kocsi lassan gurult a következő ellenőrzési pontig, és ismét megállt egy óriási csarnokban, ahol minden kezdődött elölről. Mathias újabb barakkok felé indult, és amikor végre visszatért, mosolyából megértettük, hogy ezúttal szabad az út előttünk Berlinig. Az úti célunkig tilos volt elhagyni az autópályát.

Julia megborzongott a Montreal régi kikötőjében fújdogáló széltől. Szemét azonban nem vette le a szénnel megrajzolt férfi vonásairól, arról az arcról, amely egy letűnt időből bukkant elő, egy a Németországot hajdan kettévágó határ barakkjainak hullámlemezénél jóval fehérebb háttéren.

Tomas, feléd utaztam. Gondtalanok voltunk, és te még életben voltál. Több mint egy órába telt, mire Mathiasnak ismét megjött a kedve az énekléshez. Néhány kamionon kívül az összes kocsi, amit megelőztek, vagy ami szembe jött velük, Trabant volt. Mintha ennek az országnak minden lakója ugyanolyan automobilt szeretett volna, hogy soha ne kelljen versenyezni a szomszédjával. Az ő kocsijuk éppen ezért igen nagy feltűnést keltett, a Peugeot 504-es roppant elegánsnak hatott az NDK-s autópályán: nem volt olyan sofőr, aki ne bámult volna rájuk áhítattal, amikor elhúztak mellette. Elérték Scherment, Theessent, Köpernitzt, elhagyták Magdeburgot és végül Potsdamot, Berlin mindössze ötven kilométerre volt. Antoine ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, amikor beérnek az elővárosba. Julia felkacagott, és emlékeztette rá, hogy honfitársai már csaknem ötven évvel ezelőtt felszabadították a várost. – És még mindig itt vannak! – vágta rá azonnal élesen Antoine. – Ahogy a franciák is! – replikázott hasonló hangnemben Julia. – Az idegeimre mentek! – zárta le a szóváltást Mathias. Erre ismét elhallgattak, és csöndben is maradtak a következő határig, a KeletNémetországba ékelődő nyugati sziget kapujáig. Némán ültek addig, amíg be nem hajtottak a városba, akkor Mathias hirtelen felkiáltott: Ich bin ein Berliner!

10. Az út időtartamára vonatkozó valamennyi számításuk tévesnek bizonyult. November 8-a délutánja már a végéhez közeledett, de egyikük sem törődött a menet közben felhalmozódott késéssel. Kimerültek voltak, de ügyet sem vetettek a fáradtságukra. A városban tapintható volt a feszültség, érezni lehetett, hogy valami készül. Antoine igazat mondott: négy nappal korábban a vasfüggöny túlsó felén egymillió keletnémet tüntetett a szabadságáért. A fal, több ezer éjjel-nappal járőröző katonájával és rendőrkutyájával, elválasztotta azokat, akik szerették egymást, akik korábban együtt éltek, és akik lesték-várták a pillanatot, jóllehet igazán már maguk sem mertek hinni benne, amikor újra együtt lehetnek. Családok, barátok vagy csak egyszerű szomszédok, akiket huszonnyolc éve elszigetelt egymástól negyvenhárom kilométernyi beton, szögesdrót és őrtorony, amit oly kíméletlen hirtelenséggel húztak fel a hidegháború kezdetét jelentő szomorú nyáron. Egy kávéházi asztalnál ülve a három barát feszülten fülelt, miről beszélgetnek körülöttük az emberek. Antoine a lehető legjobban igyekezett koncentrálni, próbára téve a gimnáziumban szerzett ismereteit, hogy szinkronban fordítsa Mathiasnak és Juliának a berliniek kommentárjait. A kommunista rendszer már nem tarthatja magát sokáig. Egyesek úgy vélték, hamarosan az átkelőhelyeket is megnyitják. Minden megváltozott azóta, amióta októberben Gorbacsov az NDK-ban járt. A Tagesspiegel című napilap egyik újságírója, aki beugrott, hogy felhajtson egy sört, azt mondta, hogy az ő szerkesztőségükben is lázas izgatottság uralkodik. Még mindig nem döntöttek a címekről, holott máskor ilyenkor már nyomni szokták a lapot. Valami nagyon fontos van készülőben, de ennél többet ő sem tudott mondani. Ahogy leszállt az éj, az utazás okozta kimerültség legyűrte őket. Julia nem bírta megállni, hogy ne ásítozzék folyamatosan, ráadásul heves csuklás tört rá. Mathias minden lehetséges trükköt bevetett – kezdve azzal, hogy megpróbálta megijeszteni –, de valamennyi kísérlete kitörő kacagásba torkollt, és Julia rekeszizma csak még erősebben rángatózott. Ekkor Antoine próbálkozott. Akrobatikus tornamutatványokat végeztetett a lánnyal, mint például fejjel lefelé, széttárt karokkal meginni egy pohár vizet. Ez az állítólag csalhatatlan módszer Juliánál nem vált be, és a görcsös rángások újrakezdődtek. A bár néhány vendége újabb fortélyokat ajánlott a probléma megoldására: egy hajtásra igyon meg egy nagy pohár folyadékot, fogja be az orrát, és minél tovább ne vegyen levegőt, feküdjön a földre, és a térdeit húzza fel a hasára. Sorra rukkoltak elő az ötletekkel, mígnem egy segítőkész orvos, aki a pultnál szopogatta a sörét, azt nem mondta Juliának, szinte tökéletes angolsággal, hogy menjen és feküdjön le. A szeme alatt húzódó karikák ugyanis arról árulkodnak, hogy ki van merülve. Márpedig erre az alvás a legjobb orvosság. A három barát elhatározta hát, hogy keres egy ifjúsági szállót. Antoine megkérdezte a bárpincért, hol tudnának megszállni. A fáradtság azonban őt sem kímélte, sehogyan sem sikerült megértetnie magát. Végül egy ócska kis hotelban találtak két egymás mellett lévő szobát. A fiúk osztoztak az egyiken, a másikat Julia kapta. Felvonszolták magukat a harmadik emeletre, és amint elváltak egymástól, ki-ki az ágyára roskadt, kivéve Antoine-t, aki egy földre terített paplanon töltötte az éjszakát. Mathias ugyanis, amint belépett a helyiségbe, azonmód el is aludt – keresztben elnyúlva a matracon. * A rajzoló nehezen haladt a portréval. Háromszor is rendre kellett utasítania ügyfelét, de Anthony Walsh csak fél füllel figyelt rá. Míg a fiatal nő az arckifejezését próbálta megragadni, ő állandóan forgatta a fejét, a lányát figyelte. Julia távolabb állt, a portrékészítő állványát bámulta. Merengő tekintetéből úgy látszott, gondolatai másutt járnak. Amióta Anthony leült, a lánya le

sem vette a szemét az egyik rajzról. Hiába szólt neki, nem válaszolt. * Már csaknem dél volt november 9-én, amikor ismét összegyűltek a kis szálloda halljában. Délután majd nekivágnak, hogy felfedezzék a varost. Néhány óra, Tomas, még néhány óra, és találkozunk. Első útjuk a Győzelem oszlopához vezetett. Mathias úgy ítélte, hogy impozánsabb, mint a Vendôme téri oszlop, Antoine azonban figyelmeztette, hogy teljesen fölösleges effajta összehasonlításokat tenni. Julia megkérdezte tőlük, állandóan így civakodnak-e, mire a két fiú döbbenten meredt rá, nem is értették, miről beszél. Következő állomásuk a bevásárlósugárút, a Ku’Damm volt. Gyalog jártak végig egy csomó utcát, néha, amikor Julia lábai már végképp nem bírták, villamosra szálltak. Délután derekán a Vilmos császár emléktemplom előtt gyűjtöttek erőt, amit a berliniek csak „szuvas fog”-nak neveznek, mivel egy része a II. világháború bombázásai során romba dőlt, és az épület abban a különös formájában maradt meg, amitől kiérdemelte ezt a becenevet. Mementóként meghagyták romos állapotában. Julia és két barátja 18 óra 30 perckor egy park szélén állt, amin úgy döntöttek, hogy gyalog fognak átvágni. Valamivel később a keletnémet kormány egyik szóvivője egy nyilatkozatot olvasott fel, amely majd megváltoztatja a világ arculatát, de a XX. század végét mindenképpen. A keletnémeteknek engedélyezték, hogy elhagyhatják az országot, szabadon mehetnek Nyugatra, az átkelőhelyeknél egyetlen katona sem fogja rájuk ereszteni a kutyát, és nem fog rájuk lőni. Hány férfi, nő és gyermek pusztult el a hidegháború szomorú éveiben, amikor megkísérelt átjutni ezen a szégyenletes falon? Több százan lelték itt halálukat, leterítették őket buzgó őreik golyói. Tehát a berliniek szabadon utazhatnak. Egy újságíró megkérdezte a szóvivőt, mikortól lép életbe ez a rendelkezés. Az pedig, rosszul értelmezve a kérdést, rávágta: Mostantól! Este nyolcra már minden rádióállomás és televíziócsatorna szétkürtölte az információt a belnémet határ mindkét oldalán, szünet nélkül visszhangozva a hihetetlen hírt. Nyugatnémetek ezrei rohantak az átkelőhelyek felé. Keletnémetek ezrei tették ugyanezt. És a szabadság felé özönlő tömeg közepén két francia fiú és egy amerikai lány hagyta, hogy őket is magával sodorja az ár.

Fél tizenegykor Nyugaton csakúgy, mint Keleten mindenki az ellenőrző pontokhoz gyűlt. A katonák, akiken túlléptek az események, ott álltak a falak tövében, körülöttük több ezer, szabadságra áhítozó ember hömpölygött. A Bornholmer Strassén a sorompók felemelkedtek, és Németország megkezdte útját az újraegyesülés felé.

Keresztülloholtál a városon, cikáztál az utcákon a szabadságod felé, én meg lépkedtem feléd, anélkül, hogy tudtam vagy értettem volna, mi az az erő, ami arra ösztökél, hogy menjek tovább, előre. Ez a győzelem nem volt az enyém, ez nem az én országom volt, semmi közöm nem volt ezekhez a sugárutakhoz – én itt idegen voltam. Én is futottam, futottam, hogy kiszabaduljak a nyomasztó tömegből. Antoine és Mathias védelmezett; csak mentünk a végeláthatatlan betonkerítés mellett, amelyet a reménység festői fáradhatatlanul színesítettek. Néhány honfitársad, akik elviselhetetlennek érezték már a több órája tartó várakozást az ellenőrző pontoknál, elkezdtek átmászni a falon. Mi a világ innenső oldaláról lestünk

benneteket. Jobbra tőlem néhányan széttárták a karjukat, hogy tompítsák az eséseteket, balra mások a legerősebbek vállára kapaszkodtak, hogy lássanak benneteket, ahogy rohantok, néhány méteren át még a vasmarok foglyaként. Kiáltásaink összekeveredtek a tiétekkel, biztattunk benneteket, el akartuk oszlatni a félelmeteket, tudtotokra akartuk adni, hogy itt vagyunk. És hirtelen én, az amerikai, aki New Yorkból szöktem el, aki egy olyan ország gyermeke voltam, amely a tiéd ellen harcolt, ennyi újra megtalált emberség között én is németté váltam; és kamasznaivitásommal én is azt motyogtam: Ich bin ein Berliner, és sírtam. Annyira sírtam, Tomas… * Ezen az estén, egy másik tömegben, a montreali rakparton nyüzsgő turisták között Julia ismét sírt. A könnyek végigcsorogtak az arcán, s közben egy szénnel rajzolt arcot bámult. Anthony Walsh nem vette le róla a szemét. Újra odaszólt neki. – Julia? Jól vagy? De a lánya túl messze járt ahhoz, hogy meghallja, mintha csak húsz év választaná el őket egymástól. * …A tömeg egyre jobban gomolygott. Az emberek a fal felé nyomultak. Néhányan alkalmi szerszámokkal – csavarhúzókkal, kövekkel, jégcsákánnyal, bicskával – estek neki, nevetséges eszközökkel, de az akadálynak engednie kellett. Aztán néhány méterre tőlem hihetetlen dolog történt: a világ egyik legnagyobb csellistája éppen Berlinben tartózkodott. Amikor értesült róla, mi történik, csatlakozott hozzánk – hozzátok. Leállította a hangszerét, és játszani kezdett. Aznap este volt, vagy másnap? Mindegy: a csellójából elővarázsolt hangok is kikezdték a falat. Y-ek, A-k, H-k, a melódia szállt felétek, a kottavonalakon a szabadság dallama lebegett. Tudod, nem én voltam az egyetlen, aki sírtam. Azon az éjszakán sok-sok könnyet láttam. Azét az anyáét és a lányáét, akik szorosan ölelték egymást, feldúlva attól, hogy újra találkoztak huszonnyolc év után, mely alatt nem láthatták, nem érinthették egymást, nem szívhatták magukba a másik illatát. Láttam ősz hajú apákat, akik ezer másik között is felismerni vélték fiukat. Láttam a berlinieket, akiket egyedül a könnyek tudtak megszabadítani az ellenük elkövetett rossztól. S akkor hirtelen a rengeteg arc között megláttam a te arcodat, ahogy felbukkant a fal tetején, portól szürke arcodat, és a szemedet. Te voltál az első ember, akit így pillantottam meg, te, a keletnémet, és én voltam az első nyugati lány, akit életedben láttál.

– Julia! – kiáltotta Anthony Walsh. A lány lassan feléje nézett, de képtelen volt megszólalni, majd visszafordult a rajzhoz.

Hosszú percekig maradtál a fal tetején, mámoros tekintetünk nem tudott elszakadni egymástól. Ott volt előtted az új világ, amely felkínálta magát neked, de te az én arcomat fürkészted, mintha csak egy láthatatlanul feszülő szál kapcsolná össze a pillantásunkat. Úgy zokogtam, mint egy idióta, s te rám mosolyogtál. Átléptél a falon és leugrottál, én meg úgy tettem, mint a többiek, kitártam feléd a karomat. Rám estél, együtt gurultunk azon a földön, amit a lábad még sohasem tapodott. Németül kértél bocsánatot, én meg angolul köszöntem neked. Felálltál, leporoltad a vállamat, mintha ez a mozdulat mindig is hozzád tartozott volna.

Beszéltél hozzám, amiből én egy szót sem értettem. Ezért időnként megráztad a fejed. Nevettem, mert nevetséges voltál, és én, én még nálad is nevetségesebb. Kinyújtottad a kezed, és azt a keresztnevet tagoltad, amit később annyiszor fogok majd kimondani, azt a nevet amit már oly régóta nem ejtettem ki. Tomas. * Egy nő meglökte a rakparton, majd megállás nélkül továbbment. Julia ügyet sem vetett rá. Egy illegális ékszerárus világos fából készült gyöngysort lóbált előtte, ő lassan csóválta a fejét, az árus győzködő szavai, amiket úgy darált, mintha imát mondana fennhangon, el sem jutottak a füléig. Anthony odaadta a tíz dollárt a rajzolónak, és felállt. A fiatal nő megmutatta neki a képet: az arckifejezést remekül eltalálta, a hasonlóság tökéletes volt. Anthony Walsh elégedetten nyúlt ismét a zsebébe, és megduplázta a kért összeget. Néhány lépést tett Julia felé. – Mi a csudát bámulsz már tíz perce? * Tomas, Tomas, Tomas, elfelejtettem, milyen jó kimondani a neved. Elfelejtettem a hangodat, a gödröcskéidet, a mosolyodat, amíg meg nem láttam ezt a rajzot, ami hasonlít rád és eszembe juttatott. Azt akartam, hogy ne menj el tudósítani abba a háborúba. Ha tudtam volna aznap, amikor bejelentetted, hogy riporter szeretnél lenni, ha tudtam volna, hogyan végződik majd ez, azt mondtam volna, rossz ötlet. Te azt felelted volna, hogy nem lehet rossz hivatás az, ha valaki megmutatja a világ igazságát, még ha a fotográfia kegyetlen is, főként, ha zavar. Elkomorult hangon azt kiáltottad volna, ha a sajtó ismerte volna a fal túloldalán lévő valóságot, akkor azok, akik bennünket kormányoznak, jóval előbb eljutottak volna odáig, hogy megdöntsék. De hát tudták, Tomas, mindannyiótok életét ismerték, azzal töltötték az idejüket, hogy titeket figyeljenek; azoknak, akik bennünket kormányoznak, nincs ennyi bátorságuk; szinte hallom, amint azt mondod, ahhoz, hogy lemondjunk a kockázatvállalásról, úgy kell felnőni, ahogy én nőttem fel, olyan városokban, ahol félelem nélkül bármit lehet gondolni, bármit ki lehet mondani. Egész éjszaka vitatkoztunk volna, és még reggel is, és másnap egész nap. Ha tudnád, mennyire hiányoztak a vitáink, Tomas. Kifogyva az érvekből, végül kapituláltam volna, ahogy aznap is, amikor elmentem. Hogyan is tarthattalak volna vissza, téged, akinek annyira hiányzott a szabadság? Neked volt igazad, Tomas, a világ egyik legszebb mesterségét űzted. Találkoztál Massouddal? Adott végre interjút neked, most hogy már mindketten az égbe költöztetek? Megérte? Évekkel utánad halt meg. Több ezren kísérték a gyászmenetét a Panchir-völgyben, míg a te földi maradványaidat senki sem tudta összegyűjteni. Milyen lett volna az életem, ha az az akna nem röpíti levegőbe a konvojotokat, ha nem ijedtem volna meg, ha nem hagytalak volna el valamivel korábban? * Anthony Julia vállára tette a kezét. – De hát kivel beszélsz? – Senkivel – rezzent össze a lánya. – Úgy nézel erre a rajzra, mintha kísértetet látnál, remegnek az ajkaid. – Hagyjál! – suttogta Julia.

* Aztán volt egy zavart pillanat, egy cseppnyi bizonytalanság. Bemutattalak Antoine-nak és Mathiasnak, erősen hangsúlyozva a „barátok” szót, vagy hatszor meg is ismételtem, hogy biztosan megértsd. Butaság volt, az angol akkoriban nem volt az erősséged. Talán mégis megértetted, rájuk mosolyogtál, és megölelted őket. Mathias a karjába zárt és gratulált. Antoine beérte egy kézszorítással, de ő is éppúgy meg volt hatva, mint a haverja. Majd négyen együtt elindultunk a városba. Kerestél valakit, azt hittem, egy lányt, de nem, a gyerekkori barátodat. Tíz évvel azelőtt sikerült a családjával átjutnia a falon, s te azóta nem láttad. De hogyan lehet megtalálni egy barátot sok ezer ember között, akik az utcákon ölelgetik egymást, dalolnak, isznak és táncolnak? Azt mondtad, a világ nagy, a barátság óriási. Nem tudom, hogy az akcentusod vagy a mondatod naivitása miatt, de Antoine kiröhögött; én gyönyörűnek találtam a gondolatodat. Lehetséges volna, hogy az az élet, ami annyi bajt okozott neked, megőrizte a gyerekkori álmaidat, amit nálunk a szabadság elfojtott? Elhatároztuk, hogy segítünk neked, s együtt róttuk Nyugat-Berlin utcáit. Határozottan lépkedtél, mintha már régen megbeszéltétek volna, hol találkoztok. Útközben fürkészve vizsgáltál minden egyes arcot, lökdösted a járókelőket, minduntalan hátrafordultál. A nap még nem kelt fel, amikor Antoine megállt egy tér közepén és azt kiabálta: „De megtudhatnánk legalább, mi a keresztneve annak a fickónak, akit már órák óta keresünk, mint a hülyék?” Nem értetted a kérdését, erre Antoine még hangosabban kezdett ordítozni: „név, Name, Vorname!”. Dühbe gurultál, és te is üvöltve válaszoltál: „Knapp!” Így hívták a barátodat, akit kerestél. Akkor Antoine, hogy megértesse veled, nem rád lett mérges, elkezdte harsogni: „Knapp! Knapp!” Éktelen röhögéssel Mathias is csatlakozott hozzá, végül én is rákezdtem, hogy „Knapp! Knapp!”. Úgy néztél ránk, mintha meghibbantunk volna, aztán te is folytattad: „Knapp, Knapp!” Szinte táncra perdültünk, torkunk szakadtából énekeltük annak a barátnak a nevét, akit tíz éve kerestél. Az irdatlan tömegben egyszer csak hátrafordult egy arc. Láttam, ahogy a pillantásotok összeakad: egy korodbeli férfi nézett rád. Szinte féltékeny lettem. Mint a hordából kivált két farkas, akik az erdő egy kanyargós ösvényén találkoznak, mozdulatlanul vizslattátok egymást. Aztán Knapp kimondta a neved. „Tomas?” Szép volt, ahogy ott álltatok Nyugat-Berlin macskakövein. A karodba zártad a barátodat. Fenséges volt az arcotokon ragyogó öröm. Antoine sírva fakadt, Mathias vigasztalta. Ha ilyen hosszú ideig el lettek volna választva egymástól, az ő találkozásuk is ugyanilyen boldog lenne, bizonygatta. Antoine erre még jobban zokogott, mondván, hogy ez lehetetlen, hiszen nem is ismerik egymást olyan régóta. Te a legjobb barátod vállára hajtottad a fejed. Észrevetted, hogy nézlek, erre rögtön kiegyenesedtél, és még egyszer megismételted nekem: „A világnagy, a barátság óriási”, amitől Antoine vigasztalhatatlan lett. Leültünk egy bár teraszára. A hideg csípte az arcunkat, de nem törődtünk vele. Knapp és te kicsit félrehúzódtatok. Tízévnyi lemaradást kellett bepótolni, ehhez sok szó kell, és olykor némi hallgatás. Egész éjjel és másnap sem váltunk el egymástól. A következő reggel azonban elmagyaráztad Knappnak, hogy vissza kell menned. Nem maradhattál tovább. A nagyanyád a másik oldalon lakott. Nem hagyhattad egyedül, te voltál az egyedüli támasza. Múlt télen lett volna százéves, remélem, hogy ő is megtalált ott, ahol most vagy. Mennyire szerettem a nagyanyádat! Olyan szép volt, amikor befonta hosszú ősz haját, mielőtt bekopogott volna a szobánk ajtaján. Megígérted a barátodnak, hogy hamarosan visszajössz, ha a dolgok nem fordulnak meg. Knapp biztosított róla, hogy a kapuk soha többé nem fognak becsukódni, s te azt válaszoltad. „Talán, de ha még egyszer tíz évet kellene várnunk, hogy viszontlássuk

egymást, én akkor is újra gondolnék rád mindennap.” Felálltál, és megköszönted az ajándékot, amit tőlünk kaptál. Mi nem csináltunk ugyan semmit, de Mathias azt mondta, nincs mit, örült, hogy hasznossá tehette magát; Antoine felajánlotta, hogy visszakísérünk a Nyugat és Kelet közötti átkelőhöz. Elindultunk visszafelé, követtük azokat, akik csakúgy, mint te, hazafelé mentek, mivel forradalom ide vagy oda, a családjuk és az otthonuk a város másik felében volt. Útközben megfogtad a kezemet, én hagytam, s így mentünk kilométereken át.

– Julia, te reszketsz, a végén még megfázol nekem. Most már menjünk! Ha szeretnéd, megvesszük ezt a rajzot, és annyit nézheted, amennyit csak akarod, de melegben. – Nem, ennek nincs ára, itt kell hagyni. Csak még néhány perc, kérlek, aztán indulhatunk.

Az ellenőrző pont két oldalán némelyek még mindig kitartóan vájták a betont. Itt kellett búcsút mondanunk egymásnak. Először Knapptól köszöntél el. „Amint lehet, hívj fel!” – nyújtotta oda neked a névjegykártyáját. Te is azért akartál újságíró lenni, mert ő az volt? Kamaszkori fogadalom volt ez a részetekről? Százszor feltettem neked ezt a kérdést, és te százszor kitértél a válasz elöl, azzal a félmosollyal, amit akkorra tartogattál nekem, amikor idegesítettelek. Kezet szorítottál Antoine-nal és Mathiasszal, és felém fordultál. Ha tudnád, Tomas, hogy féltem aznap, hogy féltem attól, hogy sosem ismerhetem meg az ajkaidat. Úgy léptél be az életembe, ahogy a nyár érkezik, előjelek nélkül: egyszer csak ragyogó fényre ébred az ember reggel. Tenyeredbe fogtad az arcom, ujjaiddal végigsimítottad a bőröm, és mindkét szemhéjamra csókot nyomtál. „Köszönöm.” Ezt az egyetlen szót mondtad, és már indultál is. Knapp figyelt bennünket, elkaptam a tekintetét. Mintha csak várt volna valamit tőlem, néhány szót, amit szeretett volna megtalálni, hogy mindörökre eltörölje azokat az éveket, amelyek eltávolítottak benneteket egymástól. Azokat az éveket, amelyek annyira különböző módon formálták az életeteket. És most ő visszatér az újságjához, te meg Keletre. Elkiáltottam magam: „Vigyél magaddal! Meg akarom ismerni azt a nagymamát, aki miatt visszamész!”, és a válaszodat meg sem várva újra megfogtam a kezedet, és esküszöm neked, hogy a világ összes erejét egyesíteni kellett volna annak, aki ki akarta volna tépni a kezemből. Knapp vállat vont, és legnagyobb megrökönyödésedre azt mondta: „Most már szabad az út, gyertek vissza, amikor akartok!” Antoine le akart beszélni, úgy gondolta, ez őrültség. Meglehet, de még sosem volt ilyen mámoros érzésem. Mathias könyökével oldalba bökte, hogy mit avatkozik bele. Odaszaladt hozzám és megölelt. „Hívj fel minket, ha visszamentél Párizsba!” – és egy papírfecnire ráfirkantotta a számát. Én is megöleltem mindkettőjüket, aztán elindultunk. Soha nem tértem vissza Párizsba. Mentem utánad; november 11-e hajnalán az általános káoszt kihasználva átkeltünk a határon, és azon a reggelen talán én voltam az első amerikai egyetemista lány, aki bejutott Kelet-Berlinbe; de ha nem az első, akkor mind közül a legboldogabb. Tudod, megtartottam az ígéretemet. Emlékszel arra a komor hangulatú kávézóra, ahol megeskettél rá, ha egy napon a sors elválaszt minket, muszáj boldognak lennem, bármi áron is? Jól tudtam, hogy azért mondod ezt, mert néha fojtogatónak találtad, ahogyan szeretlek, hogy túl sokat szenvedtél a szabadság hiányától, hogy elfogadd, hogy a tiédhez kössem az életem. És még ha gyűlöltelek is miatta, hogy a boldogságomat a legrosszabbal szennyezted be, álltam a szavam. Férjhez fogok menni, Tomas, vagyis, férjhez kellett volna mennem szombaton, csak

elhalasztottuk az esküvőt. Hosszú história, de éppen ez miatt vagyok itt. Talán azért alakult így, hogy még egyszer, utoljára lássam az arcodat. Csókold meg az égben a nagyanyádat a nevemben. * – Ez nevetséges, Julia. Ha látnád magad: olyan vagy, mint apád, akinek lemerültek az elemei! Már negyedórája itt állsz mozdulatlanul, és magadban motyogsz… Julia válaszképpen elindult. Anthony megszaporázta a lépteit, hogy utolérje. – Megtudhatnám végre, mi van veled? – unszolta, amint mellé ért. Julia azonban némán baktatott. – Nézd csak, milyen jól sikerült! – mutatta a portréját a lányának. Majd kedélyesen hozzátette: – Tessék, a tiéd! Julia tudomást sem vett róla, csak ment tovább a szállodájuk felé. – No, jó, majd később ajándékozlak meg vele! Úgy látszik, ez nem a megfelelő pillanat. S mivel Julia még mindig egy szót sem szólt, Anthony Walsh folytatta: – Miért emlékeztet engem valakire az a rajz, amit olyan kitartóan szemléltél? Feltételezem, hogy valami köze van az egésznek ahhoz, hogy olyan furcsán viselkedtél ott a mólón. Nem is tudom, de mintha már láttam volna valahol azt az arcot. – Mivel az öklöd a szóban forgó arcon csattant aznap, amikor értem jöttél Berlinbe. Mivel ez az a férfi, akit tizennyolc évesen szerettem, és akitől elszakítottál, amikor erőszakkal visszacipeltél New Yorkba!

11. Az étterem szinte teljesen tele volt. Egy figyelmes pincér két pohár pezsgőt hozott nekik. Anthony nem nyúlt az övéhez, Julia viszont egy hajtásra kiitta a magáét, majd az apja pohara után nyúlt és intett a felszolgálónak, hogy hozzon neki még egyet. Már az előtt be volt csípve, hogy kihozták nekik az étlapot. – Jobb lenne, ha itt leállnál – jegyezte meg Anthony, miközben Julia egy negyedik pohárral rendelt. – Ugyan miért? Tele van buborékkal és finom! – Részeg vagy. – Még nem – vihogott Julia. – Azért megpróbálhatnál egy kicsit kevesebbet inni. El akarod rontani az első esténket? Semmi szükség arra, hogy kiüsd magad, elég, ha azt mondod, hogy vissza akarsz menni a szállodába. – Dehogy akarok! Éhes vagyok! – A szobádba is vitethetsz fel vacsorát. – Azt hiszem, igazán nem vagyok már abban a korban, hogy efféle intelmeket hallgassak. – Csitriként pontosan ugyanígy viselkedtél, ha provokálni próbáltál. De igazad van, Julia, te is, én is öregek vagyunk már ehhez. – Ha jobban belegondolok, ez volt az egyetlen választás, amit nem te tettél meg helyettem! – Mire gondolsz? – Tomasra! – Nem, ő volt az első, de utána sok más választásod is volt még, ha visszagondolsz. – Mindig is ellenőrizni akartad az életemet. – Sok apát sújtja ez a betegség, ugyanakkor meglehetősen ellentmondásos, hogy pont annak teszel ilyen szemrehányást, akit azzal vádolsz, hogy kimaradt az életedből. – Jobban örültem volna, ha kimaradsz, de te egyszerűen csak nem voltál jelen! – Részeg vagy, Julia, hangosan beszélsz, s ez kínos. – Kínos? Mert ugye az nem volt kínos, amikor váratlanul megjelentél abban a berlini lakásban; amikor úgy üvöltöttél annak a férfinak a nagyanyjával, akit szerettem, hogy az rémületében megmondta, hol vagyunk; amikor ránk törted az ajtót, miközben mi aludtunk, és néhány perccel később összezúztad Tomas állkapcsát? Az nem volt kínos? – Mondjuk, hogy túlzás volt, ezt elismerem. – Elismered? És az is kínos volt, ugye, amikor a hajamnál fogva rángattál le az utcán várakozó autóig? Meg, ahogy keresztülvonszoltál a repülőtér csarnokán, és úgy megráztad a karomat, mintha rongybaba lettem volna? És az, az nem volt kínos, hogy bekapcsoltad a biztonsági övemet, attól tartva, hogy megpróbálok kiugrani a gépből? Meg az, amikor New Yorkba megérkezve úgy löktél be a szobámba, mint valami bűnözőt, aztán rám zártad az ajtót? – Vannak pillanatok, amikor azon tűnődöm, nem tettem-e jól, hogy meghaltam a múlt héten! – Kérlek, ne gyere már megint ezekkel a nagy szavakkal! – Ó, ennek semmi köze a te elragadó kirohanásodhoz, én most egészen másra gondoltam. – Mégis mire? – Arra, ahogy viselkedsz, amióta megláttad azt a rajzot, ami Tomasra emlékeztet. Julia nagy szemeket meresztett. – Mi köze ennek a halálodhoz? – Vicces egy kérdés, nem gondolod? Mondjuk, hogy akaratlanul is megakadályoztam, hogy férjhez menj szombaton! – jelentette ki széles mosollyal Anthony Walsh. – És te ennek ennyire örülsz?

– Annak, hogy elhalasztottad az esküvődet? Egészen idáig őszintén sajnáltam, de most már másként látom a dolgot… A pincér, akit zavart a két vendég túl hangos társalgása, odalépett hozzájuk, hogy felvegye a rendelést. Julia egy szelet húst kért. – Milyenre süssük? – tudakolta a felszolgáló. – Gondolom, véresre! – felelte Anthony Walsh. – És az úrnak mi lesz? – Elemük van? – kérdezte Julia. Mivel a pincérnek erre elakadt a szava, Anthony közölte vele, hogy ő nem vacsorázik. – Összeházasodni valakivel, az egy dolog – fordult a lányához –, de engedd meg, hogy azt mondjam: egész életünket megosztani valakivel, az már egészen más. Ahhoz sok szeretet, sok tér kell. Egy olyan terrénum, amit két embernek hozunk létre, és ahol nem feszengünk. – De hát hogy jössz te ahhoz, hogy megítéld, hogyan érzek Adam iránt? Hiszen semmit sem tudsz róla. – Nem is Adamről beszélek, hanem rólad, arról a térről, amit majd biztosítani tudsz neki; ha a látóhatárotokat már eleve egy másik személy emléke homályosítja el, a közös élet tétje távolról sincs megnyerve. – Mert te aztán sokat tudsz erről, ugye? – Az anyád meghalt, Julia, s én nem tehetek róla, még ha te mindig engem hibáztatsz is érte. – Tomas is meghalt, s még ha erről sem tehetsz, akkor is örökké haragudni fogok rád miatta. Tehát láthatod: tér kérdésében az egész univerzum nyitva áll Adam és énelőttem. Anthony Walsh köhintett egyet, a homlokán néhány izzadság-csepp gyöngyözött. – Te verejtékezel? – kérdezte meghökkenve Julia. – Csak egy aprócska üzemzavar, már túl is vagyok rajta – törölgette meg óvatosan az arcát. – Tizennyolc éves voltál, Julia, és egy kommunistával akartad összekötni az életedet, akit mindössze néhány hete ismertél! – Négy hónapja! – Jó, akkor tizenhat hete. – Keletnémet volt, nem kommunista. – Micsoda különbség! – Ha van valami, amit soha nem fogok elfelejteni, az az, hogy időnként miért gyűlöltelek annyira! – Megegyeztünk, hogy nem beszélünk múlt időben, emlékszel? Ne félj jelen időben beszélni velem: még ha meghaltam is, attól még mindig az apád vagyok, vagyis ami abból megmaradt… A pincér Julia elé tette az ételt. A lány arra kérte, töltse meg újra a poharát. Anthony Walsh azonban rátette a tenyerét a pezsgőspohárra. – Szerintem vannak még dolgok, amikről beszélnünk kell. A pincér szó nélkül távozott. – Kelet-Berlinben éltél, és hónapok óta nem hallottam rólad. Mi lett volna a következő állomásod? Moszkva? – Hogyan találtál rám? – Az a cikk vezetett nyomra, amit egy nyugatnémet lapban közöltél. Valaki volt olyan kedves, és küldött róla nekem egy fénymásolatot. – Kicsoda? – Wallace. Talán ezzel próbálta kiköszörülni a csorbát, hogy a hátam mögött segített neked elhagyni az Államokat. – Megtudtad? – Vagy lehet, hogy ő is aggódott érted, és úgy ítélte, ideje véget vetni ennek a kalandnak,

mielőtt még igazán veszélybe kerülnél. – Soha nem voltam veszélyben, szerettem Tomast. – Egy bizonyos korig az ember megvadul a másik iránt érzett szerelme miatt, de gyakran az önszeretet hevít bennünket! Arra készültél, hogy jogot végzel majd New Yorkban, erre csapotpapot otthagysz, hogy képzőművészeti tanulmányokat folytass Párizsban; aztán, amikor már ott vagy, újra felkerekedsz – fogalmam sincs, mennyi idő múltán – és Berlinbe mész; ott belehabarodsz az első szembejövő fickóba, és mit ad ég, agyő képzőművészet, már újságíró akarsz lenni, és ha az emlékezetem nem csal, merő véletlenségből a fiú is újságíró szeretne lenni. Felettébb különös… – És ez miért zavart volna téged? – Julia, én magam mondtam Wallace-nak, hogy adja oda neked az útleveledet, ha egyszer kérni fogod. A szomszéd szobában voltam, amikor eljöttél, hogy kivedd az íróasztalom fiókjából. – Miért kellett ez a kerülőút, miért nem adtad oda te magad? – Mert a viszonyunk nem volt éppen rózsás, ha még emlékszel rá. Meg aztán, tegyük hozzá, ha ezt tettem volna, az valószínűleg elvette volna a kalandod ízét. Azzal, hogy hagytalak ellenem lázadva elmenni, az utazásod sokkal pikánsabb színezetet nyert, nem igaz? – Te valóban gondoltál ilyesmire? – Én mutattam meg Wallace-nak, hol vannak az irataid, és tényleg a szalonban voltam. Ami a többit illeti, talán egy kicsit a sértett önérzet is vezérelt. – Neked volt megsértve az önérzeted? – És Adam? – vágott vissza Anthony. – Adamnek ehhez semmi köze. – Emlékeztetlek rá, bármilyen furcsa is nekem, hogy ezt kell mondanom, ha nem haltam volna meg, akkor te ma a felesége lennél. Tehát megpróbálom másként feltenni a kérdésemet, de előbb megtennéd, hogy lehunyod a szemed? Julia nem értette ugyan, hová akar kilyukadni az apja, de határozottságát látva, teljesítette a kérését. – Erősebben hunyd le! Azt szeretném, ha a legteljesebb sötétségbe merülnél. – Mit játszunk? – Most az egyszer tedd, amire kérlek, nem fog sokáig tartani. Julia összeszorította a szemhéját; sötétség borult rá. – Vedd fel a villád, és egyél! Julia kuncogva belement a játékba. A terítőn tapogatózott, amíg meg nem találta a keresett evőeszközt. Aztán ügyetlen mozdulattal megpróbált a tányérján felszúrni egy falat húst, és mivel fogalma sem volt, mit emel a szájához, csak résnyire nyitotta ki az ajkait. – Más íze van az ételnek, mert nem látod? – Talán – felelte még mindig csukott szemmel Julia. – Most pedig tegyél meg nekem egy dolgot, de mindenképpen tartsd még csukva a szemed. – Hallgatlak – mondta Julia tompa hangon. – Gondolj vissza egy boldog pillanatra. És Anthony a lánya arcát figyelve elhallgatott. * A múzeumok szigete, emlékszem, ott sétáltunk kettesben. Amikor bemutattál a nagyanyádnak, az első kérdése az volt, hogy mivel foglalkozom. Nem volt könnyű a társalgás, te tört angolsággal próbáltad lefordítani a szavait, én meg nem beszéltem a nyelveteket.

Elmagyaráztam neki, hogy a párizsi Szépművészeti Főiskolán tanulok. Elmosolyodott, és a komódjából előkeresett egy képeslapot, ami egy orosz festő, Vlagyimir Radszkin egyik képét ábrázolta, akit ő nagyon szeretett. Aztán meg ránk parancsolt, hogy menjünk ki a levegőre, használjuk ki ezt a gyönyörű napot. Te semmit nem mondtál neki rendkívüli kiruccanásodról, egy szóval sem említetted, hogyan ismerkedtünk meg. És amikor kiléptünk a lakásból, megkérdezte tőled, hogy láttad-e Knappot. Egy hosszú pillanatig haboztál, de az arcodra rá volt írva, hogy találkoztatok. Nagyanyád rád mosolygott, és azt mondta, boldog – miattad. Ahogy kiértünk az utcára, kézen fogtál, és valahányszor megkérdeztem tőled, hová rohanunk ennyire, mindig csak annyit mondtál: „Gyere, gyere!”. Átmentünk a Spree folyó fölött átívelő kicsiny hídon. Még soha nem láttam ennyi művészetnek szentelt épületet egy rakáson, mint a Múzeumszigeten. Azt hittem, hogy a hazád csupa-csupa szürke, de itt minden színes volt. Az Altes Múzeum kapuja felé húztál. Az épület kívülről egy hatalmas kocka, de amikor beléptünk, a belső tér rotunda formájú volt. Még sosem láttam ehhez hasonló, ilyen különös, szinte hihetetlen építményt. A rotunda közepére vezettél, és megpörgettél saját magam körül, aztán újra, meg újra, arra kényszerítve, hogy egyre gyorsabban forogjak, míg csak el nem szédülök. Úgy állítottad meg örült keringésemet, hogy a karodba zártál, és azt mondtad: tessék, ilyen a német romantika, egy kör egy négyzet közepén, hogy bebizonyítsa, minden különbség összebékíthető. Azután elvittél, és megmutattad a Pergamon Múzeumot. * – Nos – kérdezte Anthony –, felidézted azt a boldog pillanatot? – Igen – felelte Julia, aki még mindig összeszorított szemhéjjal ült. – Kit láttál? Julia kinyitotta a szemét. – Nem kell válaszolnod, Julia, ez csak rád tartozik. Nem fogom többé helyetted élni az életedet. – Miért csináltad ezt? – Mert valahányszor lehunyom a szemem, én anyád arcát látom. – Tomas úgy jelent meg azon a portrén, ami hasonlít rá, mint egy kísértet, egy árnyék, aki azt mondja, hogy menjek tovább békével, megházasodhatom, nem kell többé rá gondolnom, nem kell sajnálkoznom. Ez egy jel volt. Anthony köhintett. – De hát az ég szerelmére, az csak egy szimpla skicc! Ha elhajítom a szalvétámat, akár elrepül az esernyőtartóig, akár nem, semmi nem változik. Akár benne marad az utolsó csepp bor a poharában annak a nőnek, aki mellettünk ül, akár nem, az még nem befolyásolja, hogy hozzámegy-e vagy sem ahhoz a baromhoz, akivel vacsorázik. Ne nézz rám úgy, mintha marslakó lennék, ha az a tökfej nem szédítette volna olyan hangosan a barátnőjét, nem hallottam volna a beszélgetésüket a vacsora kezdete óta. – Azért mondod ezt, mert te sosem hittél a jelekben! Neked mindig mindent ellenőrizned kell! – A jelek nem léteznek, Julia. Ezer papírgalacsint hajítottam az irodai papírkosaramba, azzal a meggyőződéssel, ha beletalálok, teljesül a kívánságom; de a telefonhívás, amit vártam, sosem jött! Aztán továbbfejlesztettem az ostoba fogadást: egymás után háromszor vagy négyszer kell bedobnom a galacsint, hogy elnyerjem a jutalmam. Két év dühödt gyakorlás után képes voltam egy egész köteg papírt a tíz méterrel távolabb lévő kosár közepébe juttatni, de továbbra sem történt semmi. Egy este három fontos ügyféllel vettem részt egy üzleti vacsorán. Míg az egyik üzlettársam azon törte magát, hogy felsorolja mindazon országokat, ahol

leányvállalattal rendelkezünk, én gondolatban abban az országban jártam, ahol az a nő él, akit vártam: elképzeltem az utcákat, amelyeken reggelente végigmegy, amikor elindul otthonról. Amikor kijöttünk az étteremből, az egyik kliens, egy kínai, a nevét, légy szíves, ne kérdezd, egy tüneményes legendát mesélt. Eszerint, ha páros lábbal beleugrunk egy tócsába, melyben a telihold tükröződik, a hold szelleme azonnal azokhoz röpít, akik hiányoznak nekünk. Látnod kellett volna, milyen képet vágott az üzlettársam, amikor páros lábbal beleugrottam a vizesárokba. Az ügyfelem csurom víz lett, még a kalapja is csöpögött. Bocsánatkérés helyett megjegyeztem, hogy a dolog nem működik. A nő, aki annyira hiányzott nekem, nem jelent meg. Szóval ne is emlegesd nekem ezeket az ostoba jeleket, amikbe akkor kapaszkodunk, amikor már minden alapot elveszítettünk, hogy higgyünk Istenben. – Megtiltom, hogy így beszélj! – kiabálta Julia. – Kislányként ezer pocsolyába, ezer patakba is beleugrottam volna, csak hogy estére hazaérj. Túl késő már ilyesmiket mesélni nekem. Már rég kinőttem a gyerekkorból! Anthony Walsh szomorú arccal nézett a lányára. Julia haragja nem csillapult. Kirúgta maga alól a széket, felállt és kiviharzott az étteremből. – Bocsásson meg neki! – mondta Anthony a pincérnek, és néhány bankjegyet tett az asztalra. – Azt hiszem, az önök pezsgője a ludas, túl sok volt benne a buborék. * A szálloda felé bandukoltak. Egyetlen szó sem törte meg az éjszaka csendjét. Újra végigmentek az óváros szűk utcácskáin. Julia kissé tántorgott. Néha megbotlott egy-egy kiálló macskakőben. Anthony ilyenkor azonnal utánakapott, hogy megtartsa, de a lány visszanyerte az egyensúlyát, és elhárította a mozdulatát, sosem engedte, hogy megérintse. – Én egy boldog nő vagyok! Boldog és kiteljesedett! Olyan szakmám van, amit szeretek, olyan lakásban élek, amit szeretek, van egy legjobb barátom, akit szeretek, és össze fogok házasodni egy férfival, akit szeretek! Teljes az életem! – mondta akadozó nyelvvel, dülöngélve. A bokája kibicsaklott, épphogy csak meg tudott kapaszkodni egy lámpaoszlopban, aminek aztán lecsúszott a tövébe. – A francba! – dünnyögte a járdán kuporogva. Julia ügyet sem vetett rá, hogy apja a kezét nyújtja, hogy felsegítse. Anthony letérdelt és leült mellé a járdára. A kis utcán egy teremtett lélek sem járt, és ők ott maradtak, hátukat a lámpaoszlopnak vetve. Tíz perc is eltelt, amikor Anthony egy zacskót húzott elő a ballonkabátja zsebéből. – Ez meg mi? – kérdezte Julia. – Cukorka. Julia vállat vont, és elfordította a fejét. – Azt hiszem, az alján két-három csokimaci is lapul… Legutóbb egy bocskorszíjjal játszadoztak… Mivel Julia továbbra sem reagált, Anthony úgy tett, mintha vissza akarná tenni az édességet a zsebébe, de a lánya kitépte a zacskót a kezéből. – Amikor kicsi voltál, befogadtál egy kóbor cicát – szólalt meg ismét Anthony, miközben Julia a harmadik csokimedvét kebelezte be. – Őt is nagyon szeretted, míg aztán egy hét múlva kereket oldott. Akarod, hogy visszamenjünk a szállodába? – Nem – felelte csámcsogva Julia. Egy rőtszínű ló vontatta kocsi döcögött el előttük. Anthony üdvözlésképpen odaintett a kocsisnak.

* Egy órával később értek a szállodához. Julia keresztülvágott a hallon és a jobb oldali liftbe szállt, míg Anthony a bal oldali mellett döntött. A legfelső szint lépcsőházában találkoztak újra, egymás mellett baktattak a folyosón a nászlakosztály ajtajáig, ahol Anthony előreengedte a lányát. Julia egyenesen a szobájába indult, és Anthony is bevonult az övébe. Julia azonnal az ágyra vetette magát, és beletúrt a táskájába, hogy előhalássza belőle a mobilját. Ránézett a karórájára, és felhívta Adamet. Csak az üzenetrögzítője kapcsolt be: a kimenő üzenetet végighallgatta, de letette, mielőtt a végzetes sípszó megszólalt volna Stanley számát tárcsázta. – Látom, formában vagy. – Borzasztóan hiányzol, tudod? – Halvány sejtelmem sem volt róla. Nos, milyen az utazás? – Azt hiszem, holnap hazamegyek. – Máris? Megtaláltad, amit kerestél? – A lényeget azt hiszem, igen. – Adam épp most ment el tőlem – közölte ünnepélyes hangon Stanley. – Elment hozzád? – Pontosan ezt mondtam. Te ittál? – Egy kicsit. – Ennyire jól vagy? – Hát persze! Mi van veletek, hogy azt akarjátok, ne legyek jól? – Ami engem illet, én egyedül vagyok! – Mit akart? – Gondolom, rólad beszélgetni, hacsak nem kezd melegedni a fiú; ez esetben viszont hiába vesztegette az estéjét, cseppet sem az esetem. – Adam azért ment hozzád, hogy rólam beszélgessetek? – Nem, hanem azért, hogy rólad beszéljek neki. Ezt szokták tenni az emberek, amikor a szeretett személy hiányzik nekik. Stanley hallotta a kagylóban Julia lélegzetvételét. – Adam szomorú, drágám. Különösképpen nem rokonszenvezem vele, ezt sosem rejtettem véka alá, de nem szeretek boldogtalannak látni egy férfit. – Miért szomorú? – kérdezte Julia őszinte sajnálkozással. – Te vagy teljesen meghülyültél, vagy tényleg tökrészeg vagy! Kétségbe van esve, hogy két nappal az esküvő elhalasztása után a menyasszonya… Uramisten, mennyire utálom, amikor így nevez, annyira ósdi… no, szóval, hogy a menyasszonya elutazott nélküle, és még csak meg sem hagyta a címét, sőt pontosan meg sem indokolta, miért megy el. Elég világosnak találod, vagy küldjek neked futárral egy doboz aszpirint? – Először is nem úgy mentem el, hogy nem hagytam meg a címemet, és be is ugrottam hozzá, mielőtt elutaztam… – Vermontba? Azt merészelted neki mondani, hogy Vermontba mész? Te ezt címnek nevezed? – Mi a baj Vermonttal? – kérdezte zavartan Julia. – Semmi, legalábbis addig, amíg el nem szóltam magam. – Mit csináltál? – kérdezte lélegzet-visszafojtva Julia. – Megmondtam neki, hogy Montrealban vagy. Mégis hogy gondoltad, hogy el tudok képzelni ekkora szamárságot? Ha legközelebb hazudni akarsz, szólj, és majd adok neked néhány leckét, vagy legalább összehangoljuk a verzióinkat.

– A francba! – A számból húztad ki a szót… – Együtt vacsoráztatok? – Csak összeütöttem neki egy kis semmiséget… – Stanley! – Mi van? Csak nem hagyhattam már éhen veszni! Fogalmam sincs, mit művelsz Montrealban, drágám, és hogy kivel, és oké, megértettem, hogy nem tartozik rám, de légy szíves, hívd fel Adamet, ez a minimum. – Egyáltalán nem arról van szó, amire gondolsz, Stanley. – Ki mondta, hogy gondolok valamit? Ha megnyugtat, megesküdtem neki, hogy az elutazásodnak semmi köze kettőtökhöz, az apád emlékei nyomán indultál el. Látod, a hazugsághoz némi tehetség is kell! – De esküszöm neked, hogy ezzel nem hazudtál! – Meg azt is mondtam, hogy a halála nagyon megrázott téged, és hogy kettőtök miatt fontos, hogy becsukhasd a múltad még résnyire nyitva maradt ajtóit. Senkinek nem hiányzik, hogy huzatos legyen a szerelmi élete, nem igaz? Julia erre ismét elhallgatott. – Egyébként hogy állsz Walsh papa múltjának felderítésével? – szólalt meg újra Stanley. – Azt hiszem, mindahhoz, ami miatt gyűlölöm, még néhány egyéb adalékot is találtam. – Pompás! Ezenkívül? – Talán néhány olyasmit is, ami miatt szerettem. – És holnap haza akarsz jönni? – Nem is tudom, valószínűleg jobb lenne, ha találkoznék Adammel. – Mielőtt…? – Az előbb sétálni mentem, és volt egy portrérajzoló…

Julia elmesélte Stanley-nek a Montreal régi kikötőjében tett felfedezését, és a barátja ezúttal egyetlen csípős megjegyzést sem tett. – Látod, ugye, hogy ideje visszatérnem? Nem sikerül elszakadnom New Yorktól. És egyébként is: ha holnap nem megyek vissza, ki fog neked szerencsét hozni? – Akarsz egy igazi tanácsot? Írd le egy papírra mindazt, ami csak átfut a fejeden, aztán tedd pontosan az ellenkezőjét! Jó éjt, drágám! Stanley letette a kagylót. Julia leszállt az ágyról, hogy bemenjen a fürdőszobába. Nem hallotta meg apja nesztelen lépteit, aki ekkor osont vissza a szobájába.

12. Az égbolt vörösen virradt Montrealra. A lakosztály két hálószobáját egymástól elválasztó szalon lágy fényben fürdött. Kopogtak. Anthony ajtót nyitott a szobapincérnek és hagyta, hogy az betolja a zsúrkocsit a helyiség közepére. A fiatalember felajánlotta, hogy meg is terít a reggelihez, de Anthony néhány dollárt csúsztatott a zsebébe, és lepakolta a rendelést a kocsiról. A felszolgáló távozott, Anthony ügyelt rá, hogy az ajtó zajtalanul csukódjék be mögötte. Egy pillanatig habozott, hogy a dohányzóasztalt vagy az egylábú asztalkát válassza; ez utóbbi az ablak közelében állt, ahonnan szép kilátás nyílt a városra. Végül a panoráma mellett döntött, és végtelen gondossággal rendezte el az abroszt, a terítékeket, a narancsleves kancsót, a müzlis tálkákat, a péksüteményes kosarat meg egy szál rózsát, amely büszkén virított karcsú vázájában. Hátrébb lépett, aztán kicsit arrébb tolta a virágot, mert úgy találta, nincs eléggé középen, a tejes kannát meg átrakta a kenyeres kosár mellé, ott jobb helyen lesz. Julia tányérjára egy piros szalaggal átkötött papírtekercset helyezett, és letakarta az asztalkendővel. Most egy jó métert hátrált, hogy ellenőrizze, elég harmonikus-e a kompozíció. Miután szorosabbra húzta a nyakkendőjét, finoman bekopogott a lánya ajtaján, és közölte, hogy a Madame reggelije tálalva. Julia bosszúsan morgott valamit, és megkérdezte, hány óra. – Pont annyi, hogy ideje felkelned: az iskolabusz negyedóra múlva itt lesz, megint le fogod késni. Az orráig felhúzott paplan alatt Julia kinyitotta a fél szemét és megnyújtózott. Már régóta nem aludt ilyen mélyen. A hajába túrt, a szemhéját továbbra is összeszorította, a szeme még nem szokta meg a nappali fényt. Aztán felpattant, de azon nyomban vissza is huppant az ágy szélére, mivel megszédült. Az éjjeliszekrényen lévő óra nyolcat mutatott. – Miért ilyen korán? – dünnyögte, és bement a fürdőszobába. És amíg Julia zuhanyozott, Anthony Walsh a kis szalon egyik foteljében üldögélve a szalvéta alól kilógó piros szalagot nézte és sóhajtozott. * Az Air Canada járata 7 óra 10 perckor szállt fel a Newark repülőtéren. A hangszórókban a parancsnok hangja recsegett, aki bejelentette, hogy megkezdték az ereszkedést Montreal felé. A gép menetrend szerinti időben ér a kiszálló kapuhoz. Ezután a vezető utaskísérő vette át a mikrofont, hogy felsorolja a leszálláskor betartandó szokásos utasításokat. Adam, amennyire tehette, megnyújtózott. Felhajtotta az asztalkáját, és kinézett az ablakon. A gép a Szent Lőrincfolyó felett szállt éppen. A távolban már kirajzolódtak a város kontúrjai, a Mont-Royal dombját is ki lehetett venni. Az MD-80-as előredőlt, Adam meghúzta az övét. A pilótafülkéből már látszottak a leszállópálya irányfényei. * Julia meghúzta a fürdőköpenye övét, és belépett a kis szalonba. Szemügyre vette a megterített asztalt és apjára mosolygott, aki székkel kínálta. – Earl Grey-t kértem neked – mondta Anthony, és megtöltötte a lánya csészéjét. – A szobapincér ajánlott fekete teát, nagyon fekete teát, sárga teát, fehér teát, zöld teát, füstölt teát, kínait, szecsuánit, formosát, koreait, ceylonit, indiait, nepálit, a többire már nem emlékszem, vagy negyvenfélét felsorolt. Megfenyegettem, ha nem hagyja abba, önkezemmel vetek véget az életemnek. – Az Earl Grey tökéletesen megfelel – felelte Julia, és széthajtogatta a szalvétáját.

Ránézett a piros szalaggal átfogott papírtekercsre, és kérdőn fordult apja felé. Anthony azonnal kikapta a kezéből. – Majd reggeli után kinyitod. – Mi ez? – kérdezte Julia. – Azokat a hosszúkás csavartakat, ott – mutatott Anthony a pék-süteményekre –, croissantnak hívják, a téglalap alakúakat, amiken oldalt kis barna púp van, csokis táskának, a mazsolával megszórt nagy csigákat pedig mazsolás tekercsnek. – Arra a piros szalagos valamire gondoltam, amit a hátad mögött rejtegetsz. – Mondtam, hogy majd reggeli után. – Akkor meg miért tetted a tányéromra? – Meggondoltam magam, jobb lesz később. Julia kihasználva, hogy Anthony hátat fordított neki, hirtelen mozdulattal kirántotta a kezéből a papírtekercset. Kibontotta a szalagot, és kitekerte a lapot. Tomas arca mosolygott rá róla. – Mikor vetted meg? – kérdezte. – Tegnap, amikor eljöttünk a mólóról. Előttem mentél, nem figyeltél rám. Mivel bőkezű borravalót adtam a rajzolónak, azt mondta, elvihetem a portrét, a kuncsaft nem kérte, és neki sincs rá szüksége. – Miért hoztad el? – Gondoltam, örülni fogsz neki, olyan sokáig álldogáltál előtte. – Azt akarom tudni, igazából miért vetted meg – unszolta Julia. Anthony leült a kanapéra, szemét a lányára szegezte. – Azért, mert beszélnünk kell. Azt reméltem, hogy soha nem kell ezt a kérdést érintenünk, és bevallom, haboztam is, hogy előhozzam-e ezt a témát. Amúgy egy pillanatig nem gondoltam volna, hogy a mi kis kiruccanásunk ide vezet, sőt veszélybe kerül miatta, ugyanis már előre sejtem, mi lesz a reakciód. Mivel azonban a jelek, ahogy te nevezed őket, mutatják nekem az utat… ezért be kell vallanom neked valamit. – Elég a kertelésből, térj a lényegre! – szólt rá nyersen Julia. – Julia, azt hiszem, Tomas nem halt meg teljesen. * Adam kezdett bedühödni. Azért utazott csomag nélkül, hogy minél gyorsabban kijusson a reptérről, de a Japánból érkező 747-es járat utasai már elözönlötték a vámügyintézés ablakait. Az előtte kanyargó sorból arra következtetett, hogy legalább húsz percbe telik, mire taxiba ülhet. „Sumimasen!” A legjobbkor bukkant elő ez a szó az emlékezetéből. Egy japán kiadónál dolgozó üzleti partnere olyan gyakran használta, hogy Adam arra a következtetésre jutott, hogy a bocsánatkérés valószínűleg nemzeti hagyomány lehet náluk. „Sumimasen, elnézést!” – ismételte megállás nélkül, miközben előrefurakodott a JAL járatának utasai között. És vagy tíz sumimasennel később, Adamnek sikerült átnyújtania az útlevelét a kanadai vámtisztnek, aki lepecsételte és már adta is vissza. Fittyet hányva az előírásra, miszerint a poggyászkiadási zónában nem használható még a mobiltelefon, a zakója zsebéből előkotorta az övét, bekapcsolta, és már tárcsázta is Julia számát. * – Azt hiszem, a te mobilod csörög, nyilván a szobádban hagytad – mondta zavartan Anthony.

– Ne akarj másról beszélni! Pontosan mit értesz azalatt, hogy „nem halt meg teljesen”? – Úgy is fogalmazhatnánk, hogy életben van… – Tomas él? – hőkölt hátra Julia. Anthony bólintott. – Honnan tudod? – A leveléből következtettem erre; rendszerint azok, akik nincsenek már az élők sorában, nem tudnak írni. Kivéve persze engem… Erre eddig még nem is gondoltam, szédületes… – Miféle leveléből? – kérdezte Julia. – Abból, amit hat hónappal a szörnyű balesete után kaptál tőle. Berlinben adták fel, a borítékon feladóként az ő neve állt. – Én soha nem kaptam levelet Tomastól. Mondd, hogy ez nem igaz! – Mégis hogy kaphattad volna meg, amikor elmentél otthonról, és még csak utánad sem tudtam küldeni, mivel nem hagytad meg a címed. Feltételezem, ez egy újabb remek indíték, ami hozzáadódik a listádhoz. – Miféle listámhoz? – Azoknak az okoknak a listájához, melyek miatt gyűlöltél. Julia felpattant, és eltaszította a reggelizőasztalt. – Azt mondtuk, nem használunk múlt időt, emlékszel? Úgyhogy az utolsó mondatodat tedd jelen időbe! – kiabálta és kirohant a szalonból. Julia szobájának ajtaja becsapódott, és Anthony, aki ott maradt egyedül a helyiség közepén, leroskadt a székre, amin az előbb még a lánya ült. – No, szépen vagyunk! – mormogta a péksüteményes kosárra meredve. * A taxira várók sorában már nem lehetett trükközni. Egy egyenruhás nő jelölte ki minden egyes utasnak, hogy melyik kocsiba szállhat. Adam kénytelen volt kivárni a sorát. Újra megpróbálta hívni Juliát. – Kapcsold ki, vagy vedd fel, idegesítő! – mondta Anthony Julia szobájába lépve. – Menj ki innen! – Julia! Az ég szerelmére, hiszen ez már csaknem húsz évvel ezelőtt történt! – És csaknem húsz év alatt soha nem találtál rá módot, hogy beszélj róla? – ordította Julia. – Húsz év alatt nem sok alkalmunk nyílt beszélgetésre! – felelte kimérten Anthony. – És ha mégis, nem tudom, előhozakodtam volna-e vele! Mire lett volna jó? Hogy megint ürügyed legyen abbahagyni azt, amibe belekezdtél? Remek állást kaptál New Yorkban, volt egy garzonod a 42. utcában, egy barátod, aki, ha nem tévedek, színitanodába járt, aztán egy másik, aki a Queensben állította ki a rémes mázolmányait, őt egyébként az előtt hagytad el, mielőtt munkahelyet és frizurát változtattál, vagy épp fordítva? – És te honnan tudsz minderről? – Attól még, hogy téged sosem érdekelt az én életem, én mindig igyekeztem figyelemmel kísérni a tiédet. Anthony hosszan nézett a lányára, majd elindult vissza a szalonba. A küszöbön érte utol Julia kérdése. – Felbontottad? – Soha nem vetemedtem arra, hogy elolvassam a leveleidet – felelte az apja, anélkül, hogy visszafordult volna. – Megőrizted? – A szobádban van, vagyis hát abban a helyiségben, ami a tiéd volt, amikor még otthon

laktál. Beraktam az íróasztalod fiókjába, úgy gondoltam, ott kell megvárnia téged. – Miért nem említetted, amikor visszajöttem New Yorkba? – És te miért vártál fél évet, Julia, hogy felhívj, miután visszajöttél New Yorkba? Azért telefonáltál, mert megsejtetted, hogy megláttalak a Sohóban, annak a drugstore-nak a kirakatában? Vagy azért, mert annyi évi távollét után, mialatt nem adtál hírt magadról, elkezdtem neked egy kicsit hiányozni? Ha azt hiszed, hogy kettőnk közül mindig én nyertem meg a meccset, akkor tévedsz. – Mert neked ez játék? – Remélem, nem: gyerekként remekül értettél hozzá, hogyan tedd tönkre a játékaidat. Anthony egy borítékot tett le az ágyra. – Ezt itt hagyom – tette hozzá. – Bizonyára előbb kellett volna beszélnem róla, de nem volt rá alkalmam. – Mi ez? – kérdezte Julia. – A jegyünk New Yorkba. Ma reggel rendeltem meg a recepciósnál, amíg te aludtál. Mondtam, hogy sejtettem, hogyan fogsz majd reagálni, és gondolom, itt véget ért az utazásunk. Öltözz fel, fogd a táskád, és gyere utánam a hallba! Kifizetem a számlát. Anthony kiment, és halkan behúzta maga után az ajtót. * Az autópálya zsúfolt volt, a taxis ezért a Saint-Patrick utcát választotta. Ott is hatalmas volt a forgalom. A sofőr azt javasolta, kicsivel távolabb kanyarodjanak föl a 720-as útra, majd vágjanak le a Ki nem mondott szavaink René-Lévesque körút felé. Adamet a legkevésbé sem érdekelte az útvonal, neki csak az számított, hogy minél előbb megérkezzenek. A sofőr felsóhajtott: hiába türelmetlenkedik itt neki az utas, attól még nem tud gyorsabban hajtani. Harminc perc alatt ott lehetnek, talán előbb is, ha a városba beérve csökken valamicskét a forgalom. És még némelyek nem átallják azt mondani, hogy a taxisok nem készségesek… Hogy véget vessen a beszélgetésnek, felerősítette a rádiót. Montreal üzleti negyedében már látszott az egyik toronyház teteje, a szálloda már nem volt messze. * Táskájával a vállán Julia határozott léptekkel keresztülvágott az előcsarnokon, és a recepció felé indult. A portás kijött a pult mögül és elébe sietett. – Jó reggelt, asszonyom! – mondta karját szélesre tárva. – Az úr odakinn várja. A megrendelt limuzin sajnos késik egy kicsit, félelmetes, mekkora dugók vannak ma. – Köszönöm – felelte Julia. – Sajnálom, asszonyom, hogy a tervezettnél előbb elhagyják a szállodát, remélem, ennek semmi köze szolgáltatásaink színvonalához – tudakolta aggodalmas arccal. – A croissant-juk fantasztikus! – vágta rá azonnal Julia. – És egyszer s mindenkorra jegyezze meg: kisasszony, nem pedig asszonyom! Azzal kiment a szállodából, és a szemével megkereste Anthonyt, aki a járda szélén várakozott. – Mindjárt jön a kocsi – mondta. – Nézd, már itt is van! Egy fekete Lincoln parkolt le melléjük. A sofőr, mielőtt kiszállt volna, hogy fogadja őket, megnyomta a csomagtartó zárját. Julia kinyitotta az ajtót, és beült a hátsó ülésre. Miközben a londiner elhelyezte a táskáikat, Anthony megkerülte az autót. Egy taxi rádudált, néhány

centiméteren múlt, hogy nem ütötte el. * – Ez a sok figyelmetlen ember! – morogta a sofőr, miközben megállt a Saint-Paul szálloda előtt parkoló autók sora mellett. Adam egy maréknyi dollárt nyújtott oda neki, és anélkül, hogy megvárta volna a visszajárót, sietősen elindult a forgóajtó felé. A recepcióhoz ment, és megkérdezte, hányas szobában lakik Walsh kisasszony. Odakinn egy fekete limuzin várta, hogy egy taxi végre elinduljon. Az utat elálló jármű sofőrje a pénzét számolta, és szemlátomást nem sietett. – Mr. és Mrs. Walsh már elhagyták a szállodát – felelte sajnálkozva Adamnek a recepciós hölgy. – Mr. és Mrs. Walsh? – ismételte meg Adam, hosszan megnyomva a „mister” szót. A portás az égnek emelte a szemét, és odament Adamhez. – Segíthetek valamiben? – kérdezte idegesen. – A feleségem az önök szállodájában töltötte az éjszakát? – A felesége? – kérdezte a portás, és Adam válla felett egy pillantást vetett az utca felé. A limuzin még mindig nem indult el. – Walsh kisasszony! – A kisasszony valóban intézményünkben töltötte az elmúlt éjszakát, de már távozott. – Egyedül? – Nem hiszem, hogy láttam volna, hogy lett volna valaki a kíséretében – felelte egyre nagyobb zavarral a portás. Az utcáról hallatszó dudakoncertre Adam megfordult. – Uram? – szólt ismét a portás, hogy magára vonja a figyelmét. – Nem óhajt esetleg reggelizni? – A recepciósuk az imént azt mondta, hogy Mr. és Mrs. Walsh elhagyta a szállodát! Ez két embert jelent. Tehát egyedül volt vagy sem? – sürgette Adam éles hangon. – A kollegina alighanem téved – jelentette ki a portás, és lesújtó pillantást vetett a fiatal nőre –, rengeteg vendégünk van… Parancsol esetleg egy kávét vagy egy teát? – Már régen elment? A portás óvatosan ismét az utca felé sandított. A fekete limuzin végre ki tudott sorolni. Megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy látta az autót távolodni. – Azt hiszem, már jó ideje – felelte. – Remek gyümölcsleveink vannak. Engedje meg, hogy az étkezőbe vezessem, uram, ön a szállodánk vendége.

13. Egész úton egyetlen szót sem váltottak egymással. Julia, orrát az ablakhoz nyomva gubbasztott. * Valahányszor repülőre szálltam, a felhők között a te arcodat kutattam, minduntalan a te vonásaidat képzeltem bele az égen nyújtózó alakzatokba. Száz levelet írtam neked, és százat kaptam tőled, hetente kettőt is váltottunk. Megfogadtuk, mihelyt anyagilag lehetőségem lesz rá, újra találkozunk. Amikor nem tanultam, dolgoztam, hogy pénzt keressek, amiből majd egy napon visszamehetek hozzád. Étteremben szolgáltam fel, jegyszedő voltam a moziban, vagy éppen szórólapokat osztogattam. Minden egyes mozdulatnál arra a reggelre gondoltam, amikor végre leszállok Berlinben, a repülőtérre, ahol várni fogsz. Hány éjjel aludtam el a pillantásoddal, azoknak a kitörő kacagásoknak az emlékével, melyek a szürke város utcáin törtek ránk? A nagyanyád, amikor egyedül hagytál vele, néha azt mondogatta, ne higgyek a szerelmünkben. Nem fog sokáig tartani. Túl sok a különbség közöttünk, én nyugati lány vagyok, te meg keleti fiú. De valahányszor hazaértél és a karjaidba zártál, a vállad felett rámosolyogtam, azzal a bizonyossággal, hogy lám, tévedett. Amikor az apám erőszakkal betuszkolt az ablakod alatt várakozó autóba, a nevedet üvöltöttem, azt szerettem volna, hogy meghalld. Azon az estén, amikor a hírekben bemondták a kabuli „incidenst”, amelyben négy újságíró, köztük egy német, életét vesztette, abban a pillanatban tudtam, hogy rólad beszélnek. A vér kifutott a testemből. Ájultan estem össze, ott, az étteremben, a régi fapult mögött, ahol a poharakat törölgettem. A hírolvasó azt mondta, hogy a járművetek egy aknára futott, amit még a szovjet csapatok hagytak hátra. Mintha csak el akart volna kapni a sors, hogy soha ne juthass el a szabadságodhoz. Az újságok semmi közelebbit nem közöltek: bőven elég a világnak annyi, hogy négy áldozat volt, mit számít, kik voltak, akik meghaltak, milyen volt az életük, hogy hívták őket. Én azonban biztos voltam benne, hogy te voltál az a német, akiről beszéltek. Két napba telt, míg sikerült elérnem Knappot; két napig egy falat sem ment le a torkomon. Aztán végre visszahívott; a hangszínéből nyomban megértettem, hogy elveszítette a barátját, én pedig azt a férfit, akit szerettem. A legjobb barátját, ismételgette állandóan. Felelősnek érezte magát, amiért segített neked, hogy riporter lehess; cafatokra szaggatott lelkemmel még én vigasztaltam őt. Hogy lehetővé tette neked, hogy az legyél, aki lenni szerettél volna. Elmondtam neki, mennyire gyötört téged a lelkifurdalás, hogy sosem találtál megfelelő szavakat arra, hogy megköszönjed neki. És akkor Knapp-pal beszélgetni kezdtünk rólad, hogy ne hagyj el bennünket teljesen. Ő mondta nekem, hogy a földi maradványaitokat nem sikerült azonosítani. Egy szemtanú mesélte, hogy amikor az akna felrobbant, a teherautótokat a légnyomás a levegőbe repítette. Az utat több tucat méteren beterítették a szanaszét szóródott lemezdarabok, és ott, ahol meghaltatok, csupán egy óriási kráter maradt, meg egy kiégett váz, az emberi abszurditás és kegyetlenség mementójaként. Knapp nem tudta magának megbocsátani, hogy téged küldött Afganisztánba. Az utolsó pillanatban kellett beugranod valaki helyett, mesélte zokogva. Ha legalább nem lettél volna a közelében, amikor kerítenie kellett valakit, aki mielőbb útnak indul… De én tudtam, hogy ezzel a legszebb ajándékot adta neked, amiről csak álmodtál. Annyira, de annyira sajnálom, ismételgette csukladozva Knapp, és én a reményvesztett, egyetlen könnycseppet sem tudtam hullatni, a sírás csak még jobban megfosztott tőled. Képtelen voltam, Tomas, visszatenni a helyére a kagylót, csak leraktam a pultra, leoldottam a kötényemet, és kimentem az utcára. Csak mentem előre, fogalmam sem

volt, hová megyek. Körülöttem úgy zsongott a város, mintha mi sem történt volna. De hát ki is tudhatta volna ott, hogy két nappal korábban Kabul egyik külvárosában egy harmincéves fiatal férfinak, akit Tomasnak hívtak, egy akna kioltotta az életét? Ki törődött volna ezzel? Ki érthette volna meg, hogy soha többé nem láthatlak, hogy az én világom már soha többé nem lehet olyan, mint azelőtt? Ugye mondtam már, hogy két napja nem ettem? Mindegy. Kétszer is elmondtam volna mindent, hogy tovább beszéljek neked magamról, hogy halljalak magadról beszélni. Az egyik sarkon összeestem. Tudod, hogy neked köszönhetem, hogy megismertem Stanley-t, aki attól a pillanattól fogva, hogy találkoztunk, a legjobb barátom lett? Az enyémmel szomszédos kórházi szobából jött ki. Réveteg arccal lépkedett a hosszú folyosón; az ajtóm nyitva volt, megtorpant, rám nézett, ahogy ott fekszem az ágyon, és rám mosolygott. A világ egyetlen bohóca sem tudná olyan szomorú mosolyra húzni a száját. Az ajka remegett. És egyszer csak azt a szót suttogta, amit én nem voltam hajlandó kimondani; de úgy éreztem, neki talán megtehetem, hiszen nem ismerem. Ha egy idegennek valljuk meg a titkunkat, az nem olyan, mint amikor egy hozzátartozónkkal beszélünk, az nem teszi visszafordíthatatlanná az igazságot, az csak egy kitárulkozás, amit a nem ismerés radírjával kitörölhetünk. „Meghalt”, mondta Stanley, „Igen, meghalt” válaszoltam neki. Ő a barátjáról beszélt, én rólad beszéltem. Így ismertük meg egymást Stanley-vel, aznap, amikor mindketten elveszítettük azt, akit szerettünk. Edwarddal az AIDS végzett, veled egy másik járvány, ami tovább pusztít az emberek között. Leült az ágyam végébe, megkérdezte, hogy tudok-e sírni, és amikor megmondtam neki az igazságot, bevallotta, hogy ő sem képes. Felém nyújtotta a kezét, megfogtam, és ekkor hullattuk az első könnyeinket, amelyek aztán messzire sodorták tőle Edwardot és téged tőlem. * Anthony Walsh visszautasította a stewardess által kínált italt. A repülőgép hátsó traktusa felé pillantott. Az utastér csaknem üres volt, Julia mégis tíz sorral hátrébb ült le, az ablak mellé, tekintete a felhőkbe veszett. * Miután kiengedtek a kórházból, eljöttem otthonról. A tőled kapott száz levelet piros szalaggal kötöttem át, és betettem az íróasztalom egyik fiókjába. Nem volt szükséges újraolvasnom őket, hogy emlékezzem rájuk. Telepakoltam egy bőröndöt, és úgy hagytam el a házat, hogy el sem köszöntem apámtól. Képtelen voltam megbocsátani neki, hogy elválasztott minket egymástól. A pénzt, amit arra gyűjtögettem, hogy egy napon újra találkozhassunk, arra használtam fel, hogy tőle távol éljek. Néhány hónappal később megkezdtem rajzolói karrieremet és a nélküled való életemet. Stanley-vel sok időt töltöttünk együtt. Így született meg a barátságunk. Akkoriban egy bolhapiacon dolgozott Brooklynban. Az volt a szokásunk, hogy esténként a híd közepén találkoztunk. Néha órákig ott maradtunk a korlátnak támaszkodva, és néztük, hogy jönnekmennek a folyón a hajók, máskor meg a parton sétálgattunk. Ő Edwardról mesélt, én meg rólad, és amikor hazamentünk, éjszakai poggyászában belőled is magával vitt egy kicsit. Reggelente a fák járdán nyújtózó árnyékában a te árnyékodat kerestem, a Hudson vizének csillogásában a te arcvonásaidat, ahogy a szavaidat – hasztalan – a városon végigfutó szelekben. Két év alatt, gondolatban újra megéltem valamennyi berlini pillanatunkat, néha nevettem magunkon, de soha nem szűntem meg rád gondolni.

* Soha nem kaptam meg, Tomas, a leveledet, amiből megtudtam volna, hogy életben vagy. Nem tudom, mit írtál benne. Már majdnem húsz éve ennek, mégis az a különös érzésem van, mintha tegnap adtad volna fel. Lehet, hogy annyi hónap után, amíg nem volt rólad hírem, azt adtad tudtomra, hogy többé nem fogsz rám várni semmilyen repülőtéren. Hogy a távozásom óta eltelt idő túl hosszúra nyúlt. Hogy talán eljutottunk oda, amikor az érzelmek elhalványulnak; a szerelem hanyatlásnak indul, ha valaki elfelejti a másik ízét. Talán már nem hittél benne, talán más miatt veszítettelek el. Hosszú idő az egy levélnek, ha húsz, vagy majdnem annyi idő alatt érkezik meg. Már nem vagyunk ugyanazok. Megtenném-e még egyszer az utat Párizsból Berlinbe? Mi történne, ha a tekintetünk ismét egymásba kapcsolódna, te a fal egyik oldalán, én a másikon? Felém tárnád-e a karod, ahogy Knappnak kitártad 1989 novemberében? Elindulnánk, hogy bejárjuk annak a városnak az utcáit, amely megfiatalodott, míg mi öregebbek lettünk? Ugyanolyan lágy-e ma is az ajkad? Annak a levélnek talán az íróasztal fiókjában kellene maradnia, igen, talán jobb lenne úgy.

A légikisasszony megpaskolta a vállát. Be kellett csatolni a biztonsági övet, a gép közeledett New Yorkhoz.

Adamnek bele kellett törődnie, hogy a napja egy részét Montrealban tölti. Az Air Canada alkalmazottja mindent megtett, hogy teljesítse a kívánságát, de sajnos csak a délután négykor induló New York-i járaton talált neki szabad helyet. Ezerszer próbálta hívni Juliát, de mindig csak a hangpostája kapcsolt be.

Újabb autópálya, a kocsi ablakából ezúttal Manhattan felhőkarcolóit lehetett látni. A Lincoln az ugyanilyen nevű alagúthoz ért. – Valami azt súgja, hogy nem vagyok szívesen látott vendég a lányomnál. A roskatag padlásod helyett végül is megteszi nekem a saját otthonom is. Majd szombaton visszamászom a ládámba, mielőtt érte jönnek. Viszont ésszerű lenne, ha felhívnád Wallace-t, hogy megbizonyosodjunk róla, nincs-e a házban – mondta Anthony, és egy papírfecnit nyújtott oda Juliának, amin egy telefonszám állt. – A majordomusod még mindig nálad lakik? – Nem tudom pontosan, mit csinál a személyi titkárom. A halálom óta nem volt alkalmam megkérdezni tőle az időbeosztását. Mindenesetre, ha nem akarod, hogy infarktust kapjon, okosabb lenne, ha nem tartózkodna a házban, amikor odaérünk. És ha már úgyis beszélsz vele, sokat segítenél, ha kitalálnál valami jó okot, hogy elutazzon a világ végére a hét végéig. Válaszképpen Julia beérte annyival, hogy tárcsázni kezdte Wallace számát. Az üzenetrögzítő arról tájékoztatta, hogy a személyi titkár munkaadója halála miatt egy hónap szabadságot vett ki. Walsh úr üzleti ügyeit érintő sürgős kérdésekben közvetlenül a közjegyzőjével szíveskedjen a hívó fél felvenni a kapcsolatot. – Megnyugodhatsz, tiszta a terep! – mondta Julia, és zsebre vágta a telefonját. Fél órával később az autó megállt a járda mellett Anthony Walsh magánpalotája előtt. Julia felnézett a homlokzatra, és tekintete rögtön egy második emeleti ablak felé siklott. Ott látta meg

egyszer, késő délután az iskolából hazafelé jövet az anyját, amint veszélyesen kihajol az erkélyen. Mit tett volna vajon, ha akkor nem kiáltja a nevét? Az anyja, ahogy észrevette, odaintett neki, mintha ez a gesztus eltörölné minden nyomát annak, amit éppen tenni készült. Anthony kinyitotta az utazótáskáját és egy kulcscsomót nyomott Julia kezébe. – A kulcsaidat is odaadták? – Mondjuk úgy, hogy arra is felkészültünk, ha nem akarsz magadnál tartani, de idő előtt kikapcsolni sem… Kinyitnád? Nem lenne célszerű megvárni, amíg valamelyik szomszéd felismer! – Miért, most már a szomszédaidat is ismered? Ez is új! – Julia! – Jó, jó – sóhajtotta a lánya, és elfordította a nehéz kovácsoltvas ajtó gombját. Ahogy belépett, vele együtt a fény is behatolt a házba. Minden változatlan volt, úgy ahogy a legrégebbi emlékeiben élt; a hall fehér és fekete kőkockái hatalmas dámajátékot alkottak. Jobbra a sötét fából készült lépcső kecses ívet rajzolva vezetett fel az emeletre. A korlátot egy neves műbútorasztalos kése faragta, akinek a nevét az apja előszeretettel emlegette, valahányszor vendégeit körbevezette a ház közösségi helyiségein. A hátsó falon lévő ajtó a konyhába és a kamrába vezetett, amelyek önmagukban nagyobbak voltak, mint az összes lakás, ahol Julia élt, amióta ebből a házból elköltözött. Balra nyílt a dolgozószoba, amelyben apja a személyes számlakönyveit töltögette azon ritka estéken, amikor itthon volt. Mindenütt a gazdagság jelei, amelyek messzire távolították Anthony Walsh-t attól az időtől, amikor még kávét mért egy montreali toronyházban. A szabad falon Julia gyermekkori arcképe lógott. Vajon megmaradt-e mára a szemében legalább néhány szikra abból a tekintetből, amelyet a festő ötéves korában örökített meg? Julia felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye a kazettás mennyezetet. Ha itt-ott egy-két pókháló csüngött volna a faburkolat csücskeiben, a díszlet kísértetiesen hatott volna, de Anthony Walsh házában mindig kifogástalan rend és tisztaság uralkodott. – Emlékszel még, merre van a szobád? – szólt vissza Anthony a dolgozószobája küszöbéről. – Menj csak fel, biztos vagyok benne, hogy tudod az utat. Ha éhes lennél, bizonyára találsz valami harapnivalót a konyhaszekrényben, tésztát, vagy néhány konzervet. Még nem olyan régen haltam meg. És elnézte, ahogy Julia a fokokat kettesével szedve felkapaszkodik a lépcsőn, a kezét a korláton csúsztatva, pontosan úgy, mint gyerekkorában; és ahogy felért, éppúgy visszafordult, mint gyerekkorában, hogy jön-e utána valaki. – Tessék? – nézett vissza rá a lánya a lépcső tetejéről. – Semmi – felelte mosolyogva Anthony. És belépett a dolgozószobájába.

Julia a folyosó elején megtorpant. A legelső ajtó az anyja szobájába vezetett. Megfogta a kilincset, lassan lenyomta, majd ugyanolyan óvatosan fel is engedte: meggondolta magát. Továbbment a folyosón, egészen a végéig, most már nem állt meg sehol.

A szobában különös opálos fény derengett. Az ablakok behúzott fátyolfüggönyei a szőnyeg fölött lebegtek, melynek színe cseppet sem fakult meg. Julia az ágyhoz lépett, leült a szélére, az arcát a párnába fúrta, és erősen magába szívta a huzat illatát. Felbukkantak emlékezetében azok az esték, amikor a takaró alá bújva titokban, zseblámpa fényénél olvasott; az esték, amikor a nyitott ablak előtt lengedező függönyben kitalált figurák keltek életre. Megannyi

barátságos árny, akik benépesítették álmatlan óráit. Kinyújtotta a lábát és körülnézett. A csillár egy mobil installációhoz hasonlított, de túl súlyos volt, a szárnyai meg sem rezzentek, amikor egyszer felkapaszkodott egy székre és ráfújt. A szekrény mellett ott állt a faláda, amelyben a füzeteit tartotta, meg néhány fényképet és azoknak a varázslatos nevű országoknak a térképeit, melyeket az írószeresnél vásárolt vagy cserélte őket olyanokért, amiből neki kettő volt: mi értelme lenne kétszer ugyanoda elmenni, amikor annyi felfedezésre váró hely van? A tekintete a polcra vándorolt, melyen a tankönyvei sorakoztak, szép egyenesen álltak, beszorítva két régi játék, egy piros kutya és egy kék macska közé, akik soha nem vettek egymásról tudomást. Egy felső tagozatról ottfelejtett történelemkönyv sötétvörös borítója az íróasztalhoz csalogatta. Julia felkelt az ágyról, és az asztalhoz lépett. Hány órát szöszmötölt ennél a körzőheggyel összekaristolt falapnál, nagy műgonddal körmölve a füzeteibe ugyanazt az egyetlen szót, amikor Wallace bekopogott, hogy ellenőrizze, jól halad-e a leckével. Egész oldalak voltak tele azzal, hogy „unatkozom, unatkozom, unatkozom”. A fiók porcelánfogantyúja csillag alakú volt. Csak egy picit kellett meghúzni, és a fiók könnyedén kicsusszant. Julia résnyire kinyitotta. Egy piros filctoll hátragurult. Julia azonnal utánanyúlt. A rés nem volt túl nagy, és a kis pimasznak sikerült meglógnia. Julia belement a játékba, keze újabb felfedeznivalók után tapogatózott a fiókban. A hüvelykujja egy háromszögvonalzót tapintott, a kisujja egy jótékonysági bazáron nyert gyöngysort, ami túl ronda volt ahhoz, hogy viselhette volna. A mutatóujj még tétovázott. Ez itt a béka formájú ceruzahegyező vagy inkább a ragasztószalag-tartó teknős? A gyűrűsujja valami papírfelülethez ért. A jobb felső sarkában apró kiemelkedés: egy bélyeg csipkézett széle. Az évek során kicsit fel is pördült, elengedte a ragasztó. A fiók sötétjének védelmében végigsimított a borítékon, ujjával követte a töltőtoll rótta sorokat, megpróbált nem letérni a vonalról. Olyan volt ez, mint az a játék, amikor egy szeretett személy az ujja hegyével szavakat rajzol a bőrünkre, és ki kell találnunk őket. Julia felismerte Tomas írását. Megragadta a borítékot, feltépte a ragasztást, és kivette belőle a levelet. 1991. szeptember Julia! Túléltem az emberi őrületet. Én vagyok az egyetlen, aki megmenekült egy rettenetesen szomorú kalandból. Amint azt az utolsó levelemben írtam, végre elindultunk, hogy felkutassuk Massoudot. A robbanás zajában, amely azóta is visszhangzik bennem, elfelejtettem, miért is akartam annyira találkozni vele. Elfelejtettem, milyen láz hevített, hogy filmre vegyem az igazságát. Csak a gyűlöletet láttam, ami megérintett, és ami elragadta az útitársaimat. A falusiak szedtek össze a romok alól, húsz méterre attól a helytől, ahol el kellett volna pusztulnom. Miért érte be annyival a légnyomás, hogy engem csak a levegőbe röpített, míg a többieket szétszaggatta? Ezt soha nem fogom megtudni. Mivel halottnak hittek, feltettek egy kétkerekű kocsira. Ha egy kisfiú nem akarta volna annyira a saját csuklójára csatolni az órámat, hogy ahhoz még a félelmét is képes volt legyűrni, ha a karom nem mozdult volna meg és a gyermek nem kezdett volna el üvölteni, valószínűleg eltemettek volna. De mint ahogy mondtam, túléltem az emberi őrületet. Azt mondják, amikor valakit átkarol a halál, az egész élete lepereg előtte. Ám amikor szájon csókol, semmi ilyesmit nem látunk. Lázas önkívületemben én csakis a te arcodat láttam. Szerettelek volna féltékennyé tenni azzal, hogy azt mondom, az ápoló, aki gondoskodott rólam, egy elbűvölő fiatal nő volt; csakhogy férfi volt, és hosszú szakállában semmi vonzó nem volt. Az elmúlt négy hónapot egy kórházi ágyon töltöttem Kabulban. Összeégett a bőröm, de nem azért írok neked, hogy panaszkodjam.

Öt hónap anélkül, hogy egyetlen levelet is küldtem volna neked, bizony sok, amikor hozzá voltunk szokva, hogy hetente kétszer is írunk egymásnak. Öt hónapnyi (az majdnem fél évi) csend még többnek tűnik, amikor már olyan régóta nem láttuk, nem érintettük egymást. Pokolian nehéz ilyen távolból szeretni egymást, ezért aztán mindennap ugyanaz a kérdés kísért. Knapp Kaboulba repült, mihelyt megtudta a hírt. Látnod kellett volna, hogy zokogott, amikor belépett a közös kórterembe, és bevallom, egy kicsit én is sírtam. Még szerencse, hogy a mellettem fekvő sebesült az igazak álmát aludta, különben milyen hír terjedt volna el rólunk ezek között a rettenthetetlen katonák között? Ha Knapp nem hívott fel, miután hazautazott, hogy elmondja, életben vagyok, az azért van, mert én erre kértem. Tudom, hogy ő közölte veled a halálhíremet; azt, hogy mégis élek, én akartam neked megmondani. De lehet, hogy valójában más ok vezérelt, talán azzal, hogy írok neked, meg akarom neked hagyni a szabadságot, hogy meggyászold a történetünket, ha esetleg már elkezdted. Julia, a mi szerelmünk a köztünk lévő különbségekből született, abból a felfedezési vágyból, amely felébredve minden reggel újra és újra elfogott bennünket. A reggelekről jut eszembe: fogalmad sincs róla, hány órát töltöttem azzal, hogy néztem, ahogy alszol, ahogy mosolyogsz. Ugyanis, még ha te erről nem is tudsz, álmodban mosolyogsz, fogalmad sincs róla, hányszor bújtál hozzám, érthetetlen szavakat mormogva álmodban. Százszor, pontosan százszor. Julia, tudom, hogy együtt felépíteni valamit egészen másfajta kaland. Eleinte gyűlöltem apádat, aztán megpróbáltam megérteni. Vajon ugyanilyen körülmények között én másképp cselekedtem volna-e, mint ő? Ha megajándékoztál volna egy kislánnyal, ha magamra hagytál volna vele, ha beleszeretett volna egy idegenbe, aki egy semmiből, vagy csupa olyan dologból felépült világban élt volna, ami engem elborzaszt, talán én is úgy tettem volna, mint ő. Soha nem volt kedvem a fal mögött leélt évekről mesélni neked, nem akartam egyetlen másodpercünket sem elrontani annak az abszurditásnak az emlékeivel; te többet érdemeltél, mint szomorú történeteket arról, milyen gonoszságokra képesek az emberek, de az apád bizonyára tudott ezekről a dolgokról, és ő nem efféle sorsot kívánt neked. Gyűlöltem az apádat, amiért elrabolt téged, engem meg otthagyott vérző arccal a szobánkban, és én képtelen voltam ezt megakadályozni. Dühömben öklömmel vertem a falakat, amelyek között ott csengett még a hangod, de meg akartam őt érteni. Hogyan mondjam el neked, hogy szerettelek, ha meg sem próbáltam? A dolgok kényszerítő ereje folytán visszatértél az életedhez. Emlékszel, folyton a jelekről beszéltél, amiket az élet rajzol elénk, én nem hittem bennük, de végül meghajoltam az érveid előtt, még ha ma este, amikor ezeket a sorokat írom, a legrosszabb érvvel kell is szembenéznem. Úgy szerettelek, amilyen vagy, és soha nem akarom, hogy másmilyen légy, úgy szerettelek, hogy nem értettem mindent, azzal a meggyőződéssel, hogy majd az idő módot ad rá, hogy megértselek; lehet, hogy az én nagy szerelmem közepette néha elfelejtettem megkérdezni tőled, hogy szeretsz-e annyira, hogy elfogadd mindazt, ami elválaszt bennünket egymástól. Talán soha nem is hagytál rá időt, hogy feltegyem neked ezt a kérdést, mint ahogy arra sem, hogy magadnak feltedd. De ez az idő, akaratunk ellenére, elérkezett. Holnap visszatérek Berlinbe. Az első utamba akadó postaládába bedobom neked ezt a levelet. Ahogy mindig, néhány nap alatt most is megkapod. Ha jól számolom, ma 16-a vagy 17-e van.

A borítékban találsz valamit, amit eddig titokban őrizgettem. Szerettem volna mellécsúsztatni egy rólam készült fotót is, de most nem festek túl fényesen, meg aztán ez kissé önteltnek is tűnhetne a részemről, így csak egy repülőjegyet küldök. Látod, nem kell többé hosszú hónapokat dolgoznod, hogy találkozhass velem, ha még mindig szeretnél. Én is takarékoskodtam, hogy elmehessek érted. A jegyet elhoztam ide Kabulba, el kellett volna küldenem neked, de mint látni fogod… még mindig érvényes. A berlini reptéren foglak várni minden hónap utolsó napján. Ha találkozunk, megesküszöm rá, hogy a lányt, akivel majd megajándékozol, nem fogom elrabolni attól a férfitól, akit egy napon választani fog. És bármekkora legyen is közöttük a különbség, meg fogom érteni azt, aki ellopja tőlem, meg fogom érteni a lányomat, mivel szerettem az anyját. Julia, soha nem fogok haragudni rád, tiszteletben fogom tartani a választásodat, bármi legyen is az. Ha nem jönnél el, ha egyedül kellene elhagynom a repülőteret a hónap utolsó napján, tudd, hogy megértelek; azért írok, hogy ezt elmondjam neked. Soha nem fogom elfelejteni azt a csodálatos arcot, amellyel az élet egy novemberi estén megajándékozott, azon az estén, amikor visszatért reménnyel átmásztam egy falon, hogy a karjaidba hulljak, én, aki keletről jöttem, neked a nyugati lánynak. Te vagy és te is maradsz az emlékezetemben a legszebb dolog, ami az életben megadatott nekem. Most is rádöbbenek, ahogy ezeket a sorokat írom, mennyire szeretlek. Talán hamarosan találkozunk. Mindenesetre te ott vagy, mindig is ott leszel a tudatomban. Tudom, hogy valahol lélegzel, és már ez is sokat jelent. Szeretlek, Tomas. Egy megsárgult borítójú tasak csúszott ki a borítékból. Julia kinyitotta. A repülőjegy piros indigós papírján géppel írva ez állt: Fräulein Julia Walsh, New York – Párizs – Berlin, 1991. szeptember 21. Julia visszatette a borítékot az íróasztala fiókjába. Félig kinyitotta az ablakot, és újra végignyúlt az ágyán. A karját a feje alá téve sokáig feküdt így a szobája függönyeit bámulva, azt a két kelmecsíkot, amelyek között régi barátok, a hajdani magányos órák újra megtalált szövetségesei kószáltak. * Kora délután Julia otthagyta a szobáját, és lement a kamrába. Kinyitotta azt a szekrényt, amelyben Wallace mindig a lekvárokat tartotta. Levett a polcról egy csomag kétszersültet, kiválasztott egy üveg mézet, és a konyhaasztalhoz telepedett. A krémes állagú zselében kanál vájta árok látszott. Furcsa nyom: valószínűleg Anthony Walsh utolsó reggelijéről maradhatott. Julia elképzelte az apját, amint ott ül, ahol most ő, egyedül ebben a hatalmas konyhában, előtte a csészéje, és újságot olvas. Mi járhatott aznap a fejében? Különös tanújele egy már végleg letűnt múltnak. Mi lehetett az oka, hogy ez a látszólag jelentéktelen kis részlet tudatára ébresztette – talán most először – annak, hogy az apja halott? Gyakran elég egy semmiség, egy illat, egy véletlenül a kezünkbe akadó tárgy ahhoz, hogy felidéződjék bennünk egy elhunyt személy emléke. És e tágas tér közepén, a gyermekkora, az egyébként elátkozott gyermekkora, most először hiányozni kezdett neki. Az ajtó felől köhintés hallatszott. Julia felemelte a fejét, a küszöbről Anthony Walsh mosolygott rá. – Bejöhetek? – kérdezte az apja, és leült vele szemben. – Érezd magad otthon!

– Franciaországból hozattam, levendulaméz. Még mindig annyira szereted? – Amint látod, vannak dolgok, amik nem változnak. – Mit írt neked abban a levélben? – Azt hiszem, ez nem tartozik rád. – Döntöttél? – Miről beszélsz? – Nagyon jól tudod te azt. Szándékodban áll válaszolni neki? – Húsz év elteltével kicsit már késő, nem? – Ezt tőlem kérdezed, vagy magadtól? – Tomas már bizonyára megházasodott, gyerekei vannak. Mi jogon bukkanhatnék fel újra az életében? – Fiú, lány, vagy talán ikrek? – Tessék? – Csak azt kérdezem, hogy látnoki képességeid révén esetleg azt is tudod-e, milyen összetételű a kis családja. Szóval fia van vagy lánya? – Miket beszélsz itt összevissza? – Ma reggel még halottnak hitted: lehet, hogy kissé túl gyorsan bocsátkozol feltevésekbe az élete alakulását illetően. – Húsz évről van szó, az ég szerelmére, nem hat hónapról? – Tizenhét évről! Ami bőven elegendő arra, hogy valaki többször is elváljon, hacsak időközben nem váltott sávot, mint a régiségkereskedő barátod. Hogy is hívják? Stanley! Úgy van, Stanley! – Hogy van képed ezzel humorizálni? – Ó, a humor remek eszköz arra, hogy hatástalanítsd a valóságot, amikor a fejedre zuhan; már nem is tudom, ki mondta, de tökéletesen igaza volt. Szóval újra megkérdezem: döntöttél? – Nincs miről dönteni, már túl késő. Hányszor kell még elmondanom? Vagy talán élvezed? – Csak akkor mondhatjuk, hogy túl késő, ha a dolgok visszavonhatatlanul véglegessé váltak. Túl késő, hogy elmondjam édesanyádnak mindazt, amit szerettem volna, ha tud, mielőtt itt hagy engem. És annyira szerettem volna, ha írt volna nekem, mielőtt elborult volna az elméje. Ami minket illet, számunkra szombattól kezdve lesz túl késő, amikor majd kikapcsolok, mint egy ócska játékszer, amiben lemerült az elem. Ha azonban Tomas még életben van, akkor sajnálom, de ellent kell mondanom neked: akkor még nincs késő. És ha csak egy icipicit is emlékszel még arra, hogyan reagáltál tegnap, amikor megláttad azt a rajzot, arra, hogy mi hozott ide bennünket ma reggel, akkor ne bújj a „túl késő” érve mögé! Keress más ürügyet! – Mit akarsz voltaképpen? – Én semmit. Te viszont esetleg a te Tomasodat, hacsak… – Hacsak mi? – Nem, semmi, bocsáss meg, én csak itt jártatom a számat, de neked van igazad. – Most először hallom tőled, hogy igazam van valamiben, kíváncsi lennék rá, hogy miben. – Nem, biztosíthatlak róla, hogy felesleges. Sokkal könnyebb azon siránkozni, azon keseregni, mi lett volna, ha… Szinte már hallom a szokásos szöveget, „a sors másképp rendelkezett”, „mindenről az apám tehet, teljesen tönkretette az életemet”, a többitől megkíméllek. .. Végül is drámában élni, az is a létezés egy módja. – Megijesztettél! Egy percre azt hittem, komolyan veszel. – Látva, hogy viselkedsz, igen csekély volt a kockázat! – És még ha majd megdöglöm is a vágytól, hogy írjak Tomasnak, még ha sikerülne is valahonnan előkotornom egy címet, ahová tizenhét év elteltével elküldhetem a levelet, sosem tenném meg ezt Adammel, az gyalázatos dolog lenne. Nem gondolod, hogy ezen a héten már

bőven kijutott neki hazugságból? – Feltétlenül! – válaszolta Anthony több mint csúfondáros arccal. – Mi van már megint? – Igazad van. Figyelmetlenségből hazudni bocsánatosabb, sokkal tisztességesebb! Aztán meg ez legalább alkalmat ad arra, hogy osztozzatok valamiben. Nem ő lesz az egyetlen, akinek hazudtál. – Megtudhatnám, kire gondolsz? – Rád! Esténként, amikor lefekszel mellé és a fejedben csak egy egészen aprócska gondolat erejéig felbukkan a keleti barátod, hopp, máris egy kis hazugság; egy irinyó-pirinyó sajnálkozás, és hopp, máris itt egy újabb kis hazugság; valahányszor azt kérdezed magadtól, nem kellett volna-e visszamenned Berlinbe, csak hogy tisztázd a dolgokat, hopp, egy harmadik kis hazugság. Várj csak, hadd számoljak egy kicsit, matekból világéletemben jó voltam: mondjuk három apró gondolat hetente, két fájdalmas emlék és három összehasonlítás Tomas és Adam között, az három meg kettő meg három egyenlő nyolc, szorozva ötvenkét héttel, szorozva a közös élet harminc évével, jó tudom, optimista vagyok, de legyen… Az annyi, mint tizenkétezer-négyszáznyolcvan hazugság. Hát, nem éppen csekélység egy házaspár életében! – Most elégedett vagy magaddal? – tapsolt Julia cinikusan. – Azt gondolod, hogy együtt élni valakivel úgy, hogy nem vagyunk biztosak a saját érzelmeinkben, az nem hazugság, nem árulás? Van fogalmad róla, milyen fordulatot vesz az élet, amikor a másik úgy járkál melletted, mintha idegenné váltunk volna a számára? – Mert neked talán van? – Anyád, létezése utolsó három évében uramnak szólított, és amikor beléptem a szobájába, megmutatta, merre van a vécé, mert azt hitte, a vízvezeték-szerelő vagyok. Akarod, hogy le is rajzoljam neked, kölcsönadod a ceruzáidat? – Anya tényleg uramnak szólított? – Ha jó napja volt, igen, ha rossz, hívta a rendőrséget, hogy egy idegen hatolt be a házba. – Tényleg szeretted volna, ha ír neked, mielőtt…? – Ne félj a megfelelő szavaktól. Mielőtt elborult volna az elméje? Mielőtt megtébolyodott volna? A válasz igen, de nem azért vagyunk itt, hogy az anyádról beszéljünk. Anthony hosszan nézett a lányára. – Nos, finom ez a méz? – Az – mondta Julia, és beleharapott a kétszersültjébe. – Nem olyan lágy, mint máskor, nem? – Igen, kicsit keményebb. – Ellustultak a méhek, amióta elmentél ebből a házból. – Meglehet – mosolyodott el Julia. – A méhekről akarsz beszélgetni? – Miért ne? – Nagyon hiányzott neked? – Hát persze, micsoda kérdés! – Anya volt az a nő, aki miatt páros lábbal beleugrottál az utcai árokba? Anthony benyúlt a zakója belső zsebébe, előhúzott egy papírtasakot, majd az asztalon Julia elé csúsztatta. – Mi ez? – Két repülőjegy Berlinbe, párizsi átszállással. Nincs mindig közvetlen járat. Tizenhét órakor száll fel a gép: mehetsz egyedül is, vagy egyáltalán nem mész, vagy elkísérlek, neked kell döntened. Ez is új, igaz? – Miért csinálod ezt? – Mit csináltál a cetliddel?

– Milyen cetlivel? – Tomasnak azzal a levélkéjével, amit mindig magadnál tartottál, és ami szinte varázsütésre előkerült, amikor kiürítetted a zsebeidet. Az a kis gyűrött papírdarab, ami mindig arra emlékeztetett, hogy milyen gonoszságot követtem el ellened. – Elvesztettem. – Mi volt ráírva? Ó, ne is válaszolj, a szerelem lesújtóan banális tud lenni. Tényleg elszórtad valahol? – Ha mondom! – Nem hiszek neked: az efféle dolgok sosem tűnnek el végleg. Egy nap előbukkannak, a szív mélyéről. Gyerünk, sipirc csomagolni! Anthony felállt, és kiment a helyiségből. A küszöbről visszafordult. – Igyekezz! Nem szükséges hozzád is beugrani, ha hiányzik valamilyen holmid, majd helyben megvesszük. Nincs túl sok időnk, odakinn megvárlak, már megrendeltem a kocsit. Mintha valami különös déjà vu érzésem lett volna, ahogy ezt kimondtam, vagy tévedek? És Julia már a hallból hallotta visszhangozni apja lépteit. Tenyerébe temette az arcát és felsóhajtott. Szétnyitott ujjai között az asztalon lévő mézesüveget nézte. Nem is annyira azért kell Berlinbe mennie, hogy Tomas nyomára bukkanjon, hanem hogy folytassa ezt az utazást az apjával. És a lehető legőszintébben megesküdött rá magának, hogy ez most nem ürügy, nem is mentség, és hogy Adam bizonyára egy napon megérti majd. A szobájába visszatérve, ahogy felemelte a földről az ágy lábánál hagyott táskáját, újra ránézett a könyvespolcára, és ismét megakadt a szeme a vörös borítójú történelemkönyvön, ami kilógott a sorból. Habozott egy kicsit, majd kézbe vette, és kicsúsztatott belőle egy kék borítékot, ami a lapok közé volt rejtve. Betette a táskájába, becsukta az ablakot, és kiment a szobából. * Anthony és Julia épp a check-in vége előtt értek ki a reptérre. Megkapták a stewardesstől a beszállókártyájukat, aki azt tanácsolta nekik, jó lesz, ha igyekeznek. Ilyen későn már nem tudja garantálni, hogy az utolsó hívás előtt odaérnek a beszállókapuhoz. – Ezzel a lábbal ez már eleve veszett ügy – jelentette ki Anthony, és letörten nézett az alkalmazottra. – Nehezére esik a járás, uram? – aggódott a fiatal nő. – Az én koromban, kisasszony, sajnos ez már gyakran megesik – mondta büszkén, és megmutatta a pacemaker viselését tanúsító iratot. – Várjanak, kérem! – mondta a stewardess, és kézbe vette a telefonját. Néhány perccel később már egy elektromos kisautó szállította őket a párizsi járat beszállókapujához. A légitársaság egyik alkalmazottjának kíséretében gyerekjáték volt átjutni a biztonsági vizsgálaton. – Újabb programhiba? – kérdezte Julia, miközben teljes sebességgel robogtak a reptér hosszú folyosóin. – Az isten szerelmére, hallgass – suttogta Anthony –, még a végén kiszúrnak bennünket! A lábamnak kutya baja. És tovább diskurált a sofőrrel, mintha szenvedélyesen érdekelné annak az élete. Alig tíz perccel később Anthony és a lánya az elsők között szálltak be a gépbe. Miközben két légikisasszony segített Anthony Walshnak elhelyezkedni – az egyik párnákat rakott a háta mögé, a másik takaróval kínálta –, Julia visszament a gép ajtajához. Az ott álló

utaskísérő férfival közölte, hogy még egy utolsó telefont le kell bonyolítania. Az apja már a fedélzeten van, néhány perc múlva ő is jön. Visszament az átjárón, és elővette a mobilját. – Nos, hogy állunk azzal a titokzatos kanadai kirándulással? – kérdezte Stanley, ahogy felvette a telefont. – A reptéren vagyok. – Már hazajössz? – Elutazom! – Az a gyanúm, drágám, hogy átlapoztam egy oldalt! – Ma reggel jöttem vissza, nem volt rá időm, hogy meglátogassalak, pedig esküszöm, nagy szükségem lett volna rá. – És megtudhatnám, hogy ezúttal hová mégy? Oklahomába, netalántán Wiscontinba? – Stanley, ha találnál egy levelet, amit Edward saját kezűleg írt, kevéssel a halála előtt, de amit sosem olvastál, felbontanád? – Mondtam már neked, Julia, az utolsó szavaival azt mondta, hogy szeret. Mit akarnék ennél többet hallani? Újabb bocsánatkéréseket, újabb sajnálkozásokat? Ez a néhány szó többet ért, mint mindaz, amit elmulasztottunk elmondani egymásnak. – Tehát visszatennéd a borítékot a helyére? – Azt hiszem, igen, de én sosem találtam levelet Edwardtól a lakásunkban. Tudod, nem túl gyakran vett tollat a kezébe, még a bevásárlólistát sem ő írta, az is mindig az én dolgom volt. El sem tudod képzelni, mennyire dühített ez akkoriban, és mégis, húsz év múltán, valahányszor csak kimegyek a piacra, még mindig az ő kedvenc joghurtját veszem. Hülyeség nem, ilyen hosszú idő után még ilyen dolgokra emlékezni? – Talán nem. – Találtál egy levelet Tomastól, ugye? Valahányszor rá gondolsz, mindig Edwardról kezdesz nekem beszélni. Bontsd fel! – Miért, amikor te nem ezt tetted volna? – Elszomorító, hogy húszévi barátság során még nem jöttél rá, hogy én minden vagyok, csak követendő példa nem. Bontsd fel azt a levelet még ma, olvasd el holnap, ha úgy tetszik, de semmi esetre se tépd össze. Talán kicsit hazudtam is neked: ha Edward írt volna, százszor is elolvastam volna, órákon át olvastam volna, hogy biztos legyek benne, hogy minden szavát megértettem, még ha tudom is, hogy ő sosem szánt volna rá ennyi időt, hogy megírja azt a levelet nekem. Most pedig megmondanád, hová utazol? Égek a türelmetlenségtől, hogy megtudjam, milyen hívószámot kell tárcsáznom ma este, ha beszélni akarok veled. – Az már inkább holnap lesz, és a 49-et kell tárcsáznod. – Ez külföldi előhívószám? – Németország, Berlin. Egy pillanatra csönd lett. Stanley nagy levegőt vett, mielőtt újra felvette volna a beszélgetés fonalát. – Valamit felfedeztél abban a levélben, amit ezek szerint már fel is bontottál? – Életben van! – Hát persze… – sóhajtott Stanley. – És azért telefonálsz nekem a tranzitváróból, hogy megkérdezd, jól teszed-e, ha a keresésére indulsz. Erről van szó? – Az átjáróból hívlak… és azt hiszem, már meg is adtad a választ. – Akkor, rohanj, te idióta, le ne késsed nekem azt a gépet! – Stanley? – Mi van már megint? – Haragszol? – Dehogy, csak utálom, hogy ennyire távol leszel tőlem. Egyéb ostoba kérdés?

– Hogy csinálod… – Hogy már azelőtt válaszolok a kérdéseidre, mielőtt feltennéd őket? A rossz nyelvek azt mondanák, hogy „lányabb” vagyok, mint te, neked viszont jogod van azt gondolni, hogy azért, mert én vagyok a legjobb barátod. Most pedig tűnés, mielőtt rádöbbennék, milyen rettenetesen fogsz nekem hiányozni. – Hívni foglak, megígérem. – Azt bizony igen jól teszed! A légikisasszony intett Juliának, hogy azonnal be kell szállnia; a legénység csak rá várt, már csukták is az ajtót. És mire Stanley megkérdezte volna, mégis mit mondjon, ha Adam felhívja, addigra Julia kinyomta a telefont.

14. Miután a vacsoratálcákat összeszedték, a légikisasszony lejjebb csavarta a világítást, az utastér félhomályba borult. Az utazás kezdete óta Julia még soha nem látta, hogy apja bármilyen ennivalót vett volna magához, ahogy aludni, mi több pihenni sem látta. Ez alighanem természetes is egy gép esetében, mégis furcsa volt hozzászokni. Annál is inkább, mivel egyedül ezek a részletek emlékeztették rá, hogy ezzel a kettesben való utazással mindössze néhány napot nyernek az idővel szemben. Az utasok többsége aludt, néhányan filmet néztek a kis képernyőkön; az utolsó sorban egy férfi egy dossziét tanulmányozott a kislámpa fényénél. Anthony újságot lapozgatott, Julia az ablakon bámult kifelé, a hold ezüstös fényében megmegcsillanó szárnyat és a kékes éjszakában alattuk fodrozódó óceánt szemlélte. * Tavasszal elhatároztam, hogy abbahagyom a Szépművészetit, és nem megyek vissza Párizsba. Te mindent megtettél, hogy lebeszélj róla, de én döntöttem: én is újságíró leszek, mint te, és ahogy te, reggelente én is elindultam munkát keresni, még ha egy amerikai esetében ez reménytelen vállalkozás volt is. Néhány napja a villamosvonalak újra összekötötték a város két oldalát. Körös-körül minden forrongott; minden ember az ország egyesítéséről beszélt, hogy újra egy és oszthatatlan legyen, mint azelőtt volt. Akik a titkosrendőrségnél szolgáltak, mintha felszívódtak volna, és velük együtt az irattáruk is. Néhány hónappal, korábban megpróbálták megsemmisíteni az összes kompromittáló dokumentumot, az összes dossziét, amit sok ezer honfitársadról állítottak össze, s te az elsők között tüntettél, hogy ezt megakadályozzátok. Vajon neked is volt egy számod egy dosszién? Talán még mindig valami titkos archívumban lapul, benne az utcán vagy a munkahelyeden alattomban lekapott fényképekkel, azoknak az embereknek a listájával, akikkel összejártál, a barátaid, a nagyanyád nevével? Gyanús volt-e a fiatalságod az akkori hatóságoknak? Hogyan hagyhattuk mindezt a háborús évek tanulságai után? A mi világunk ezt az egyetlen módot találta arra, hogy bosszút álljon? Te és én túl későn születtünk ahhoz, hogy gyűlöljük egymást, túl sok dolgot kellett feltalálnunk. Esténként, amikor a városban sétáltunk, gyakran láttam rajtad, hogy még mindig rettegsz. Elég volt egy egyenruha vagy egy szerinted túl lassan haladó autó, hogy hatalmába kerítsen a félelem. „ Gyere, menjünk innen!” – mondtad ilyenkor, és berángattál az első utcácska, az első lépcsőház rejtekébe, ahonnan meglóghattunk, lerázhattuk a láthatatlan ellenséget. És amikor kinevettelek, dühbe gurultál, a fejemhez vágtad, hogy nem értek semmit, hogy sejtelmem sincs arról, mire képesek ezek. Hányszor kaptalak azon, hogy szemed újra és újra körülpásztáz a kis vendéglőben, ahová vacsorázni vittelek? Hányszor mondtad, hogy ne maradjunk ott, mert megláttál egy sötét arcú vendéget, aki a nyomasztó múltat juttatta eszedbe. Ne haragudj, Tomas, igazad volt, nem tudtam, mit jelent az, hogy félni. Ne haragudj, hogy kinevettelek, amikor egy híd pillérei alá vonszoltál, hogy ott rejtőzzünk el, amíg egy katonai konvoj átmegy a folyó felett. Nem tudtam, nem érthettem, közülünk senki sem érthette. Amikor a villamoson rámutattál egy férfira, a szemedből láttam, hogy felismertél valakit, aki a titkosrendőrségnél szolgált. A Stasi egykori tagjai, egyenruhájukat, hatalmukat és arroganciájukat levetve, beleolvadtak a városodba, alkalmazkodtak azoknak az embereknek a banális életéhez, akiket tegnap még üldöztek, akik után kémkedtek, akiket elítéltek és olykor meg is kínoztak, mindezt annyi-annyi éven át. A fal leomlása után a többségük kitalált magának egy múltat, hogy ne azonosíthassák be őket, mások nyugodtan folytatták a karrierjüket, és sokuknál, ahogy teltek a hónapok, a

lelkiismeret-furdalás elhalványult, és vele együtt bűneik emléke is. Emlékszem arra az estére, amikor meglátogattuk Knappot. Egy parkban sétáltunk hármasban. Knapp egyfolytában az életedről kérdezgetett, nem tudta, milyen fájdalmas neked erről beszélni. Kijelentette, hogy a berlini fal árnyéka rávetült Nyugatra is, ahol ő élt, mire te azt kiabáltad neki, hogy betonbörtönbe viszont a Keletet zárta, ahol meg te éltél. Hogyan tudtatok hozzászokni ehhez a léthez, firtatta egyre a barátod. Mire te rámosolyogtál, és azt kérdezted, tényleg ennyire elfelejtett mindent? Knapp tovább unszolt, erre te megadtad magad, és válaszoltál a kérdéseire. És türelmesen beszéltél neki arról az életről, ahol minden meg volt szervezve, minden be volt biztosítva, ahol semmiért sem kellett felelősséget vállalni, ahol annak az esélye, hogy az ember hibát kövessen el, igen csekély volt. „Megvalósították a teljes foglalkoztatottságot, az Állam mindenütt jelen volt”– mondtad és vállat vontál. „így működnek a diktatúrák” – szögezte le Knapp. Ez sokaknak tökéletesen megfelelt, a szabadság óriási tét, a legtöbb ember áhítozik rá, de nem tudja, hogyan éljen vele. És még ma is hallom, amit akkor mondtál nekünk abban a nyugat-berlini kávézóban, hogy Keleten mindenki a maga módján teremtette újjá az életét a lakások kényelmében. A beszélgetésetek akkor mérgesedett el, amikor a barátod megkérdezte, hogy szerinted hány ember működött együtt a titkosszolgálattal ezekben a sötét években; a számot illetően sosem tudtatok egyezségre jutni. Knapp úgy vélte, legfeljebb a lakosság harminc százaléka. Te azt mondogattad, fogalmad sincs, honnan tudhatnád, sosem dolgoztál a Stasinak. Bocsáss meg, Tomas, igazad volt, meg kellett várnom, hogy elinduljak feléd, hogy átérezzem a félelmet. * – Miért nem hívtál meg az esküvődre? – kérdezte Anthony, az újságját a térdére fektetve. Julia összerezzent. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Elgondolkoztál? – Nem, csak kifelé bámultam, ennyi. – Éjszaka van – replikázott Anthony az ablakhoz hajolva. – Igen, de telihold. – Kicsit túl magasan vagyunk a vízbe ugráshoz, nem? – Küldtem neked egy értesítőt. – Ahogy kétszáz másik embernek is. Az én fogalmaim szerint nem így kell egy apát meghívni. Nekem illett volna az oltár elé vezetnem téged, ez talán megérdemelt volna egy személyes beszélgetést. – Ugyan miről beszélgettünk mi ketten az elmúlt húsz évben? Vártam, hogy majd felhívsz, reméltem, hogy megkérsz rá, mutassalak be a leendő férjemnek. – Úgy rémlik, már találkoztam vele. – Véletlenül, a Bloomingdale’s egyik mozgólépcsőjén: az én fogalmaim szerint nem így kell megismerkedni. Ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy érdekelt volna téged Adam, vagy az életem. – Ha jól emlékszem, leültünk hármasban teázni. – Azért, mert Adam meghívott, ő ugyanis szeretett volna megismerni téged. Húsz percet töltöttünk együtt, mialatt te végig monopolizáltad a társalgást. – Mivelhogy a vőlegényed nem volt túl beszédes: már-már autistának tűnt. Azt hittem, néma. – Kérdeztél tőle valamit? – És te, Julia, te kérdeztél valaha tőlem valamit, kértél valaha csak egy aprócska tanácsot is? – Mire lett volna jó? Arra, hogy elmagyarázd nekem, mit tettél te az én koromban, és hogy

elmondd, mit kellene nekem tennem? Az idők végeztéig kellett volna hallgatnod engem, hogy egyszer végre felfogd, soha nem akartam rád hasonlítani. – Nem ártana, ha aludnál egy kicsit – mondta Anthony Walsh –, holnap hosszú napunk lesz. Alighogy megérkezünk Párizsba, máris szállhatunk át egy másik gépre. Julia vállára húzta a takarót, és újra olvasni kezdte az újságját. * A gép földet ért a Charles-de-Gaulle repülőtér leszállópályáján. Anthony a párizsi időhöz igazította az óráját. – Két óránk van a csatlakozásig, biztosan nem lesz gond. Ebben a pillanatban azonban Anthony még nem tudta, hogy a gépet, amelynek elvileg az E terminálra kellett volna megérkeznie, az F terminál egyik kapujához irányították; hogy a szóban forgó kapu olyan átjáróval van felszerelve, ami nem illeszkedik az ő gépükhöz, legalábbis ezt magyarázta a légikisasszony, hogy megindokolja, miért jön értük egy busz, hogy a B terminálra vigye őket. Anthony felemelte az ujját, és intett a vezető légiutas-kísérőnek hogy jöjjön közelebb. – Az E terminálra – mondta neki. – Pardon? – kérdezte a steward. – Az előbb azt mondták be, hogy a B terminálra visznek bennünket, de én azt hiszem, hogy az E terminálra kellene érkeznünk. – Lehetséges – válaszolta a férfi –, még mi magunk is belezavarodunk. – Akkor legalább egy kétségtől szabadítson meg: valóban Charles-de-Gaulle-on vagyunk? – Három különböző kapu, inkompatibilis átjáró, beígért buszok melyek sehol sincsenek: higgye el, ott vagyunk! Negyvenöt perccel a földet érés után végre kiszálltak a gépből. Már csak az útlevélellenőrzés volt hátra, és megkeresni, melyik terminálról indul a berlini járat. A repülőtéri rendőrség két alkalmazottjának kellett átvizsgálnia három frissen érkezett járat több száz utasának az okmányait. Anthony a kijelzőn megnézte, hány óra. – Kétszáz ember áll előttünk, attól tartok, nem fogunk időben végezni. – Majd megyünk a következővel – felelte Julia. Ahogy túljutottak az ellenőrzésen, nekivágtak a folyosók és mozgójárdák végeláthatatlan sorának. – Akár gyalog is jöhettünk volna New Yorkból – dohogott Anthony. Alig fejezte be a mondatot, összecsuklott. Julia megpróbálta elkapni, de olyan hirtelen történt az egész, hogy nem tudta megtartani. A mozgójárda ment tovább, magával vonszolva a teljes hosszában elterült Anthonyt. – Papa, papa, térj magadhoz! – kiabálta, rémülten rázogatva apját. Már hallatszott a járda végén az egymásba futó bordák kattogása. Egy utas sietett Julia segítségére. Felemelték Anthonyt, és kicsit távolabb lefektették. A férfi levette a zakóját, és a még mindig eszméletlen Anthony feje alá csúsztatta. Felajánlotta, hogy hívja a mentőket. – Nem, szükségtelen! – tiltakozott Julia. – Semmiség az egész, csak egy apró rosszullét, már hozzá vagyok szokva. – Biztos benne? Nem úgy tűnik, mintha a férje túl jól lenne. – Nem a férjem, az apám! Cukorbeteg – füllentett Julia. – Papa, térj magadhoz! – rázta meg ismét. – Hadd nézzem meg a pulzusát! – Ne érjen hozzá! – üvöltötte pánikba esve Julia.

Anthony kinyitotta a fél szemét. – Hol vagyunk? – kérdezte, és megpróbált feltápászkodni. A férfi segített neki talpra állni. Anthony a falnak támaszkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – Hány óra van? – Biztos benne, hogy csak egyszerű rosszullétről van szó? Mintha még mindig nem lenne teljesen magánál… – Ugyan hagyja már, kérem! – reccsent rá Anthony, aki máris visszanyerte határozottságát. A férfi felkapta a zakóját és elhúzott. – Azért megköszönhetted volna neki – jegyezte meg rosszallóan Julia. – Miért, azért mert visszataszítóan itt sündörgött körülötted azzal az ürüggyel, hogy nekem segít? Még mit nem! – Lehetetlen egy alak vagy, a szívbajt hoztad rám! – Nincs miért rémüldöznöd, hiszen tudod, hogy már úgyis halott vagyok! – jelentette ki Anthony. – Megtudhatnám, pontosan mi történt veled? – Gondolom, valami érintkezési hiba, vagy egyéb zavar. Majd ezt is jelezni kell nekik. Ha valaki kikapcsol azzal, hogy kinyomja a mobilját, az felettébb kellemetlen lesz. – Képtelenség lesz bárkinek is valaha elmesélnem, ami most történik velem – sóhajtotta Julia. – Csak álmodtam, vagy tényleg papának szólítottál az előbb? – Álmodtad! – felelte Julia, miközben apja megindult vele a jegykezelő pult felé. Mindössze negyedórájuk maradt arra, hogy átjussanak a biztonsági ellenőrzésen. – A fenébe! – mondta Anthony, ahogy kinyitotta az útlevelét. – Mi van már megint? – Nem találom a szívritmus-szabályozó igazolását. – Biztosan a zsebedbe tetted. – Már az összeset átkutattam: egyikben sincs! Bosszúsan meredt az elektronikus kapukra. – Ha én itt keresztülmegyek, a repülőtér valamennyi rendőre idecsődül! – Akkor keresd tovább! – türelmetlenkedett Julia. – Ne erőlködj, mondtam már, hogy elveszítettem, biztosan a gépben esett ki, amikor odaadtam a zakómat a stewardessnek. Sajnálom, de nem látok megoldást. – Nem azért jöttünk el idáig, hogy most visszaforduljunk New Yorkba. És, egyébként is, hogyan mehetnénk vissza? – Béreljünk egy kocsit, és menjünk be a városba! Majd kitalálok valamit. Anthony azt javasolta a lányának, hogy éjszakára szálljanak meg egy hotelben. – Két óra múlva New York felébred, csak fel kell hívnod a kezelőorvosomat, aki majd elfaxol neked egy másolatot. – Az orvosod nem tudja, hogy meghaltál? – Hogy én milyen ostoba vagyok: elfelejtettem szólni neki! – Miért nem fogunk egy taxit? – kérdezte Julia. – Taxit? Párizsban? Látszik, hogy nem ismered a várost! – Te meg mindig tele vagy előítéletekkel! – Nem hinném, hogy ez a megfelelő pillanat a vitatkozásra. Már látom is az autóbérlők irodáit, egy kis kocsi bőven elég lesz nekünk. Nem, mégsem, négyajtósat válassz, az mégis jobban illik hozzánk! Julia beadta a derekát. Dél múlt valamivel, amikor felhajtott az Al-es autópályához vezető

útra. Anthony a szélvédő felé hajolt, és figyelmesen tanulmányozta az útirányokat jelző táblákat. – Jobbra sorolj! – adta ki az utasítást. – De hát Párizs balra van, jó nagy betűkkel ki van írva. – Köszönöm, olvasni még tudok, de tedd, amit mondtam! – dörrent rá Anthony, és kényszerítette, hogy elfordítsa a kormányt. – Meghibbantál? Mit szórakozol? – kiáltotta Julia, miközben az autó veszélyesen kisodródott. Túl késő volt újra sávot váltani. Hangos dudakoncert kíséretében a kocsijuk már észak felé robogott. – Jópofa vagy: Brüsszel felé tartunk, Párizs mögöttünk van. – Tudom! És ha nem vagy túl fáradt ahhoz, hogy egyhuzamban vezess, Brüsszelt csak hatszáz kilométer választja el Berlintől. Ha jól számolom, kilenc óra alatt odaérhetünk. Legrosszabb esetben egyszer megállunk útközben, hogy aludj egy kicsit. Az autópályákon nincsenek biztonsági kapuk, ez első körben megoldja a problémánkat. Mivelhogy időnk, az bizony nincs túl sok. Mindössze négy nap, aztán muszáj visszamennünk, feltéve persze, ha addig nem döglöm be megint. – Már azelőtt kitervelted ezt, mielőtt kibéreltük volna a kocsit, igaz? Ezért akartál inkább négyajtóst! – Viszont akarod látni Tomast, vagy nem? Akkor meg haladj, nem kell mondanom az utat, emlékszel még rá, nem? Julia felkapcsolta a rádiót, maximumra állította a hangerőt, és gázt adott. * Húsz év alatt, az autópálya megépülésével alaposan megváltozott az utazás jellege. Az indulás után két órával már maguk mögött hagyták Brüsszelt. Anthony ezúttal nem volt túl bőbeszédű. Időnként dörmögött valamit, ahogy a tájat szemlélte. Julia kihasználta, hogy az apja nem néz oda, és a visszapillantó tükröt ráirányította, abból fürkészhette anélkül, hogy az észrevette volna. Anthony lehalkította a rádiót. – Jól érezted magad a Szépművészetin? – törte meg a csendet. – Nem túl sokáig jártam oda, de imádtam a helyet, ahol laktam. Fantasztikus kilátás nyílt a szobámból. Az íróasztalomtól az Obszervatórium tetejére láttam. – Én is imádtam Párizst. Sok emlék köt oda. Azt hiszem, ebben a városban szerettem volna meghalni. Julia köhintett egyet. – Mi az? – kérdezte Anthony – Hirtelen olyan különös arcot vágtál. Már megint valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna? – Nem, semmit, hidd el! – De látom rajtad, hogy furcsa vagy. – Hát… szóval tényleg nem könnyű ezt kimondani, annyira valószínűtlen. – Ne kéresd már magad, ki vele! – Párizsban haltál meg, papa. – Tényleg? – kiáltott fel meglepetten Anthony. – Nocsak, ezt nem is tudtam. – Nincs róla semmi emléked? – A memóriaátvitel programja véget ér ott, amikor elindultam Európába. Attól az időponttól kezdve teljes sötétség. De azt hiszem, jobb is így, nem lehet túl szórakoztató a saját halálunkra emlékezni. Kezdek rájönni, hogy az időkorlát, amivel ellátták ezt a gépet, egy szükséges rossz. És nem csak a családoknak.

– Értem – felelte Julia zavartan. – Kétlem. Hidd el, ez a szituáció nem csak neked furcsa, minél jobban telik az idő, annál inkább kezd számomra is zavarba ejtővé válni. Milyen nap is van? – Szerda. – Három nap, fel tudod ezt fogni? Az az átkozott másodpercmutató itt tiktakol a fejemben. És tudod, hogyan… – Leállt a szíved egy közlekedési lámpánál. – Még szerencse, hogy nem éppen zöld volt, még el is taposhattak volna. – Zöld volt! – A fenébe! – De nem történt baleset, ha ez megnyugtat. – Hogy őszinte legyek, cseppet sem nyugtat meg. Szenvedtem? – Nem, biztosítottak róla, hogy azonnal beállt a halál. – Igen, mindig ezt mondják a családtagoknak, hogy megnyugtassák őket. De végtére is, mit változtat ez a lényegen? Ez már a múlt. Ki emlékszik rá, hogyan halnak meg az emberek? Már az is jó lenne, ha arra emlékeznének, hogyan éltek. – Nem váltanánk témát? – Ahogy akarod, bár én elég murisnak találom, hogy valakivel a saját halálomról beszélgethetek. – A szóban forgó valaki történetesen a lányod, és az előbb te sem tűntél igazán úgy, mint aki vicces kedvében van. – Most már mindig neked lesz igazad? Egy órával később az autó már holland földön gurult, Németország mindössze hetven kilométerre volt. – Elképesztő ez az uniós izé – szólalt meg újra Anthony –, nincs határ, szinte már szabadnak érzi magát az ember. Ha boldog voltál Párizsban, miért mentél el? – Hirtelen elhatározásból, az éjszaka közepén. Azt hittem, néhány napos kalandról van szó. Csak egy kis kiruccanásnak indult a haverokkal. – Régóta ismerted őket? – Tíz perce. – Vagy úgy. És mivel foglalkoztak ezek a réges-régi barátok? – Ők is diákok voltak, mint én. Csak éppen ők a Sorbonne-ra jártak. – Értem. És miért Németországba mentetek? Spanyolország vagy Olaszország sokkal vidámabb hely lett volna, nem? – Forradalmi vágyból. Antoine és Mathias megérezték, hogy le fog omlani a fal. Talán nem teljes bizonyossággal, de tudták, hogy Németországban valami fontos van készülőben, és el akartunk menni megnézni. – Mit ronthattam el a nevelésedben, hogy feléledt benned a forradalmi vágy? – csapott a térdére Anthony. – Ne tegyél magadnak szemrehányást, valószínűleg ez az egyetlen dolog, amiben tényleg sikerrel jártál. – Gondolod te! – dünnyögte Anthony, és újra az ablak felé fordult. – Miért kérdezed most mindezt? – Azért, mert te nem kérdezel tőlem semmit. Szeretem Párizst, mert itt csókoltam meg először anyádat. És meg kell, hogy mondjam, bizony nem volt könnyű dolog. – Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném tudni az összes részletet. – Ha tudnád, milyen szép volt! Huszonöt évesek voltunk. – Hogyhogy eljutottál Párizsba? Azt hittem, fiatal korodban csóró voltál.

– Egy európai bázison végeztem a katonai szolgálatomat, 1959-ben. – Hol? – Berlinben! És nincs túl boldog emlékem róla! Anthony arca ismét az elsuhanó táj felé fordult. – Fölösleges a tükröződő ablaküvegből nézned, tudod, itt vagyok melletted – szólalt meg Julia. – Akkor te pedig igazítsd a helyére a visszapillantót, legalább látni fogod, jön-e valaki mögötted, mielőtt belekezdesz a következő kamion előzésébe! – Berlinben találkoztál anyával? – Nem, Franciaországban ismerkedtünk meg. Amikor leszereltem, vonatra ültem, és elmentem Párizsba. Az volt az álmom, hogy lássam az Eiffel-tornyot, mielőtt hazautazom. – És azonnal beleszerettél. – Nem rossz, de azért a mi felhőkarcolóinkkal nem vetekszik. – Anyára gondoltam. – Egy nagy kabaréban táncolt. Az ír gyökereit kereső tipikus amerikai katona és az ugyanabból az országból érkezett táncosnő találkozása. – Anya táncosnő volt? – Az ám, Bluebell Girl! A társulat a Lidóban vendégszerepelt, a Champs-Élysées-n. Egyik haverunk szerzett jegyeket. Anyád volt a vezető táncos. Ha láttad volna szteppelni a színpadon! Ginger Rogers egy fikarcnyival sem volt jobb nála! – Hogyhogy nem beszélt soha erről? – Mi nem vagyunk az a beszédes fajta: legalább ezt az egy jellemvonást te is örökölted. – Hogyan hódítottad meg? – Mintha azt mondtad volna, hogy nem akarod tudni a részleteket. Ha kicsit lassítasz, elmesélem. – Nem is megyek gyorsan! – Julia a sebességmérőre pillantott, ami csaknem 140-et mutatott. – Nézőpont kérdése! Én a mi autópályáinkhoz vagyok szokva, ahol autózás közben lehet nézni a tájat. Ha továbbra is ilyen sebességgel száguldasz, franciakulccsal kell majd lefejteni az ujjaimat az ajtó fogantyújáról. Julia levette a lábát a gázpedálról, mire Anthony mélyet sóhajtott. – A színpad tövében lévő asztalnál ültem. A revüt tíz egymást követő estén adták; egyetlenegyet sem hagytam ki, beleértve a vasárnapot, amikor délután is ment. Az egyik jegyszedőnek juttatott bőkezű borravalóval el tudtam intézni, hogy mindig ugyanarra a helyre kerüljek. Julia lekapcsolta a rádiót. – Utoljára mondom, hogy igazítsd meg azt a visszapillantó tükröt és az utat figyeld! – dörrent rá Anthony. Julia ellenkezés nélkül engedelmeskedett. – A hatodik napon anyád észrevette a mesterkedésemet. Bár ő esküdözött, hogy már a negyediken kiszúrt, de én biztos vagyok benne, hogy csak a hatodikon. Egy szó, mint száz, megállapítottam, hogy az előadás alatt többször is rám nézett. Nem akarok dicsekedni, de egyszer még a lépést is majdnem elvétette. No, ezzel kapcsolatban is mindig azt bizonygatta, hogy annak a kis bakinak semmi köze nem volt a jelenlétemhez. Hiúságból nem akarta elismerni. Virágot is küldettem az öltözőjébe, hogy amikor véget ér az előadás, már ott várja; minden este ugyanolyan hagyományos kis rózsákból kötött csokrot, de névjegykártyát sosem tettem bele. – Miért? – Ha nem szakítasz félbe, meg fogod érteni. Az utolsó előadás után megvártam a

művészbejárónál. Egy fehér rózsával a gomblyukamban. – El sem tudom képzelni, hogy te ilyesmit tettél! – jegyezte meg Julia pukkadozva. Anthony visszafordult az ablakhoz és elnémult. – És aztán? – nógatta Julia. – Vége a történetnek! – Hogyhogy vége? – Kinevettél, nem mesélem tovább. – De hát nem is nevettelek ki! – Akkor mi volt az előbb az az ostoba vihogás? – Az ellenkezője annak, amit gondolsz: egyszerűen csak soha nem képzeltelek még el szenvedélyesen romantikus fiatalemberként. – Állj meg a legközelebbi benzinkútnál, gyalog megyek tovább! – tört ki Anthony, és bosszúsan keresztbe fonta a karját a mellén. – Folytatod, vagy gázt adok! – Anyád hozzá volt már szokva, hogy a rajongók a folyosó végén várják. Egy biztonsági ember kísérte a táncosnőket az autóbuszhoz, ami a szállodájukba vitte őket. Az útjukban álltam, a fickó azt mondta, húzódjak arrébb, a hangnemet kissé túl parancsolónak találtam. Elővettem az öklömet. Juliából ellenállhatatlanul kitört a nevetés. – Remek! – mondta dühösen Anthony. – Most aztán egy szóval sem mondok többet. – Könyörgöm, papa! – mondta vidáman. – Sajnálom, de képtelen voltam visszatartani. Anthony visszafordult, és figyelmesen megnézte. – Ezúttal nem álmodtam, ugye tényleg papának szólítottál? – Meglehet – törölgette a szemét Julia. – Folytasd! – Figyelmeztetlek, Julia, ha csak elvinnyogod magad, befejeztem! Megegyeztünk? – Megígérem – emelte fel a jobb kezét Julia. – Anyád közbelépett, távolabb húzott a társulattól és megkérte a busz sofőrjét, hogy várja meg. Megkérdezte, miért ülök ott minden előadáson, ráadásul ugyanannál az asztalnál. Azt hiszem, addig még nem vette észre a gomblyukamba tűzött fehér rózsát: odanyújtottam neki. Annyira meghökkent, hogy én álltam az esti rózsacsokrok mögött, hogy a meglepődését kihasználva válaszoltam a kérdésére. – Mit mondtál neki? – Hogy azért jöttem, hogy megkérjem a kezét. Julia az apja felé fordult, aki ráparancsolt, hogy az útra koncentráljon. – Anyád felkacagott, azzal a csilingelő nevetéssel, ahogyan te is szoktál, amikor rajtam mulatsz. Amikor rájött, hogy valóban választ várok, odaintett a vezetőnek, hogy induljon el nélküle, és azt javasolta, hogy először is hívjam meg vacsorázni. Elsétáltunk a ChampsÉlysées-n egy sörözőbe. Meg kell, hogy mondjam, ahogy ott sétáltam vele a világ legszebb sugárútján, csak úgy dagadt a keblem a büszkeségtől. Látnod kellett volna, hogy néztek rá az emberek! Egész vacsora alatt beszélgettünk, de a végén szörnyű helyzetbe kerültem, azt hittem, lőttek minden reményemnek. – Miután ilyen ukmukfukk feleségül kérted, nem tudom, mit tehettél volna, ami még meglepőbb? – Iszonyú kínos volt, nem volt miből kifizetnem a számlát, hiába kutattam végig diszkréten a zsebeimet, sehol egy árva fitying. A katonaság alatt megtakarított pénzem mind elment a Lidóba vett jegyekre meg a virágcsokrokra. – Hogyan másztál ki a slamasztikából? – Rendeltem egy hetedik kávét, a söröző már zárni készült, anyád bement a mosdóba, hogy

átpúderezze az arcát. Odahívtam a pincért, elhatároztam, bevallom neki, hogy nincs miből fizetnem, könyörögni akartam, hogy ne rendezzen botrányt, felajánlani zálogba az órámat és az irataimat, megígérve, hogy amint lehet, visszajövök, és rendezem a számlát, legkésőbb a hét végén. Egy tálkát tartott elém, amelyben a számla helyett egy levélke volt anyádtól. – Mi állt benne? Anthony kinyitotta a tárcáját, és kivett belőle egy megsárgult papírdarabot, széthajtogatta, és ünnepélyes hangon felolvasta. – Soha nem volt erősségem a búcsúzkodás, és biztos vagyok benne, hogy önnek sem. Köszönöm ezt az elragadó estét, a régi fajta rózsa a kedvencem. Február végén Manchesterben lépünk fel, nagyon boldog lennék, ha viszontláthatnám a nézőtéren. Ha eljön, akkor majd hagyom magam meghívni. Nézd meg – mutatta Anthony a levelet Juliának –, aláírásként ott a keresztneve. – Megkapó! – suttogta Julia. – Miért csinálta ezt? – Mert az anyád teljesen átlátta a helyzetemet. – Hogyhogy? – Egy fickó, aki hajnali kettőkor hét csésze kávét dönt magába, aki nem tud mit mondani, amikor kezdik lekapcsolni a sörözőben a villanyokat… – Elmentél Manchesterbe? – Előbb dolgoztam, hogy kicsit összeszedjem magam. Egymás után végeztem a különböző melókat. Reggel ötkor már a csarnokban voltam, hogy kipakoljam a ládákat, amint végeztem, már rohantam is az egyik környékbeli kávéházba felszolgálni. Délben a kötényemet köpenyre cseréltem, segédként dolgoztam egy fűszeresnél. Lefogytam öt kilót, viszont megkerestem annyit, amiből elutazhattam Angliába, és vehettem egy jegyet abba a színházba, ahol anyád táncolt, és legfőképpen meghívhattam egy igazi vacsorára. Sikerült a lehetetlen: az első sorban ültem. Mihelyt felgördült a függöny, rám mosolygott. Az előadás után a város egyik régi kocsmájába mentünk. Teljesen ki voltam merülve. Ma is szégyellem magam, ha visszagondolok rá, de elaludtam a nézőtéren, és láttam, hogy édesanyád észrevette. Aznap este az asztalnál alig szóltunk egymáshoz. A csenddel beszéltünk. És amikor intettem a pincérnek, hogy hozza a számlát, anyád merőn rám nézett, és csak annyit mondott: „Igen”. Akkor én is ránéztem, izgatottan, és ő megismételte az „igent”, olyan tiszta hangon, hogy még most is a fülembe cseng. „Igen, szeretnék feleségül menni magához.” A revü két hónapig ment Manchesterben. Anyád elköszönt a társulattól, és hajóra szálltunk, hogy hazautazzunk. Amikor megérkeztünk, össze is házasodtunk. A papon kívül még két tanú volt jelen, akiket úgy szedtünk össze az utcán. Egyikünk családjából sem jött el senki. Az apám soha nem bocsátotta meg nekem, hogy egy táncosnőt vettem el. Anthony óvatosan a helyére tette a megsárgult levélkét. – No, nézd csak! Megtaláltam az igazolást a pacemakeremről! Hogy én milyen ütődött vagyok! Ahelyett, hogy visszatettem volna az útlevelembe, ostoba módon a tárcámba süllyesztettem. Julia kétkedve csóválta a fejét. – Ez az út Berlinbe: ugye eleve azt akartad, hogy így folytassuk az utazásunkat? – Olyan kevéssé ismersz, hogy meg kell ezt kérdezned? – És az autóbérlést meg az igazolás állítólagos elvesztését is azért csináltad ugye, hogy együtt tegyük meg ezt az utat? – És még ha előre kiterveltem is az egészet, annyira azért nem volt rossz ötlet, nem igaz? Egy tábla jelezte, hogy beléptek Németország területére. Juha arca elkomorodott, megigazgatta a visszapillantó tükröt. – Mi van, nem mondasz semmit? – kérdezte Anthony.

– Az előtt való nap, hogy beállítottál hozzánk, hogy leüsd Tomast, elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Nem került rá sor, mert apám nem tudta elviselni, hogy egy olyan férfihoz menjek feleségül, aki nem az ő világához tartozik. Anthony az ablak felé fordult.

15. A német határ óta Anthony és a lánya egy árva szót sem szólt egymáshoz. Julia időnként felerősítette a rádiót, de az apja rögtön le is halkította. Az út mentén egy fenyőerdő bukkant elő. A szélén egy sor betontömb zárt le egy használaton kívüli elágazást. Julia már messziről ráismert a régi marienborni határátkelő komor épületeire, amelyből mára emlékhely lett. – Hogyan jutottatok át? – kérdezte Anthony a jobbról feltünedező, málló vakolatú őrtornyokat szemlélve. – Hazardíroztunk. Az egyik srác, akivel utaztam, diplomatagyerek volt, azt állítottuk, hogy a szüleinket látogatjuk meg, akik Nyugat-Berlinben teljesítenek szolgálatot. Anthony felkacagott. – A te esetedben ez nem nélkülöz némi iróniát! A lánya térdére tette a kezét. – Sajnálom, hogy nem gondoltam rá, hogy előbb odaadjam neked azt a levelet – szólalt meg újra. – Őszintén mondod? – Nem is tudom, mindenesetre, könnyebbnek érzem a szívem, hogy megmondtam. Megállnál, amint lehet? – Miért? – Nem lenne bolondság, ha pihennél egy kicsit, én meg kinyújtóztatnám a lábaimat. Egy tábla tíz kilométerrel odébb pihenőhelyet jelzett. Julia megígérte, hogy megállnak. – Miért mentetek anyával Montrealba? – Nem volt sok pénzünk, legalábbis nekem, anyádnak volt némi megtakarítása, de azt egykettőre föléltük. New Yorkban egyre nehezebbé vált az élet. Tudod, nagyon boldogok voltunk Montrealban. Azt hiszem, azok voltak a legeslegszebb éveink. – Büszke vagy rá, igaz? – kérdezte Julia keserédesen. – Ugyan mire? – Arra, hogy üres zsebbel mentél el, aztán meg olyan sokra vitted. – És te? Te nem vagy büszke az elszántságodra? Te nem vagy elégedett, amikor egy gyermeket olyan plüssfigurával látsz játszani, amely a te képzeletedből született meg? Amikor egy bevásárlóközpontban sétálsz, és egy mozi portálján egy olyan film plakátját pillantod meg, amelynek a története a te fejedből pattant ki, olyankor nem vagy büszke? – Beérem annyival, hogy boldog vagyok, már az is valami. Az autó bekanyarodott a pihenőhelyre. Julia egy nagy pázsit mellett húzódó járda mentén parkolt le. Anthony kinyitotta az ajtót, és mielőtt kiszállt volna, még egyszer végigmérte a lányát. – Az idegeimre mész, Julia! – szólt vissza távolabbról. Julia lekapcsolta a gyújtást, és a kormányra fektette a fejét. – Mit keresek én itt? Anthony keresztülvágott a játszótéren, és bement a benzinkútra. Néhány perccel később egy ételekkel teli zacskót átnyalábolva tért vissza, amit a hátsó ülésre tett. – Menj, frissítsd fel magad egy kicsit! Addig én vigyázok az autóra. Aztán van itt minden, amiből újra erőt gyűjthetsz. Julia engedelmeskedett. Megkerülte a hintákat, elment a homokozó mellett, majd ő is belépett a benzinkút épületébe. Amikor kijött, Anthony egy csúszda aljában hevert, az égboltra függesztett tekintettel. – Jól vagy? – kérdezte tőle aggódva a lánya. – Mit gondolsz, odafenn vagyok? Julia nem tudta, mit feleljen erre, tanácstalanul leült a fűre, közvetlenül az apja mellé. Ő is az

ég felé fordította a fejét. – Nem tudom. Sokáig kerestem Tomast a felhőkben. Többször biztos voltam benne, hogy felismertem, és most kiderül, hogy él. – Anyád nem hitt Istenben, én igen. Szóval mit gondolsz: a Paradicsomban vagyok, vagy nem? – Ne haragudj, ha nem tudok válaszolni a kérdésedre, de képtelen vagyok rá. – Hinni Istenben? – Elfogadni a gondolatot, hogy itt vagy mellettem, hogy beszélgetek veled, pedig… – Pedig meghaltam! Mondtam már, hogy tanuld meg, hogy nem kell félni a szavaktól. Fontos, hogy nevén nevezzük a dolgokat. Például, ha már korábban a képembe vágtad volna, hogy apa, te egy szemét alak vagy, egy tökfej, aki soha semmit nem értett meg az életemből, egy egoista, aki a saját modellje szerint akarta formálni a létemet; olyan apa, mint sok másik, aki rosszat tett nekem azzal, hogy bemesélte magának, hogy az én érdekemben cselekszik, holott csak a sajátját tartotta szem előtt – ha ezt megtetted volna, talán meghallgattalak volna. Akkor talán nem vesztegettük volna el ezt a sok időt, barátok lettünk volna. Ismerd el, hogy klassz dolog lett volna, ha barátok vagyunk. Julia hallgatott. – Látod, például ezek pontos szavak: mivel nem sikerült jó apának lennem, szerettem volna a barátod lenni. – Indulnunk kell – szólalt meg erőtlen hangon Julia. – Várjunk még egy kicsit, azt hiszem az energiakészletem nem felel meg annak, amit a műszaki leírás ígért; ha továbbra is ilyen ütemben fogyasztom, attól tartok, az utazásunk a tervezettnél előbb fog véget érni. – Addig maradunk, amíg szükségét érzed. Berlin már nincs olya messze, néhány órával előbb vagy később érünk oda, mit számít az a húsz évhez képest. – Tizenhét, Julia, nem húsz. – Nem nagy különbség. – Háromévnyi élet? De, az sok idő. Hidd el, tudom, miről beszélek. Apa és lánya így maradtak, fejük alatt keresztbe font karral nyúlva, egyikük a csúszda tövében, másikuk a fűben, s mindketten mozdulatlanul fürkészték az eget. Eltelt egy óra, Julia elszundított, Anthony nézte, ahogy alszik. Az álma békésnek tűnt. Olykor összevonta a szemöldökét, csiklandozták a hajszálak, amiket a szél az arcába fújt. Anthony tétova mozdulattal gyengéden hátrasimított egy tincset. Amikor Julia felnyitotta a szemét, az égbolt már az alkonyat sárgás színeibe öltözött. Az apja nem volt mellette. Körbenézett, merre lehet, aztán meglátta a sziluettjét, a kocsi első ülésén ült. Visszahúzta a cipőjét, bár nem emlékezett rá, hogy levette volna, és a parkolóba szaladt. – Sokáig aludtam? – kérdezte, ahogy indított. – Két órát, vagy talán többet is. Nem figyeltem. – És te mit csináltál addig? – Vártam. A kocsi kigördült a pihenőből, és visszakanyarodott az autópályára. Potsdam már csak nyolcvan kilométerre volt. – Besötétedik, mire odaérünk – mondta Julia. – Sejtelmem sincs, hogyan bukkanhatnánk Tomas nyomára. Még azt sem tudhatjuk, egyáltalán Berlinben él-e. Hát ez az: hirtelen elhatározásból magaddal ráncigáltál, pedig ki mondta, hogy még mindig ebben a városban lakik? – Igen, valóban előfordulhat, hogy nem. Az emelkedő ingatlanárak miatt fogta a feleségét meg a hármas ikreit, és vidéken telepedtek le, egy takaros házban. Sőt, lehet, hogy a neje

szülei is hozzájuk költöztek. Julia mérgesen pillantott az apjára, aki megint intett neki, hogy az útra figyeljen. – Elképesztő, mennyire be tudja venni magát a félelem az ember lelkébe – szólalt meg újra Anthony. – Mire akarsz ezzel célozni? – Semmire, csak úgy eszembe jutott. Apropó, nem akarom olyasmibe ütni az orromat, ami nem tartozik rám, de ideje lenne hírt adni magadról Adamnek. Legalább miattam tedd meg, nem bírom tovább hallgatni Gloria Gaynort, egyfolytában ott bömbölt a táskádban, amíg aludtál. És Anthony rázendített az „I Will Survive” egy vehemens paródiájára. Julia igyekezett megőrizni a komolyságát, de minél hangosabban fújta az apja, annál kevésbé sikerült uralkodnia az arcizmain. Mire Berlin külvárosába értek, már mindketten dőltek a nevetéstől. Anthony a Branderburger Hof Hotelig navigálta Juliát. Érkezésükkor egy libériás boy fogadta őket, szívélyesen köszöntve az autóból kiszálló Mr. Walsh-t. „Jó estét, Walsh úr!”, köszönt rá a portás is, és beindította a forgóajtót. Anthony keresztülvágott a hallon, és a recepciós pulthoz ment, ahol az alkalmazott ugyancsak a nevén köszöntötte. Jóllehet nem foglaltak előre szobát, és ebben a szezonban az intézményben telt ház van, biztosította őket, hogy két szoba a rendelkezésükre áll, mégpedig a legmagasabb kategóriából. Ugyanakkor rendkívül sajnálja, de különböző emeleten találhatók. Anthony megköszönte, hozzátéve, hogy ez egyáltalán nem okoz gondot. A recepciós átadta a kulcsokat a londinernek, majd megkérdezte Anthony Walsht, óhajt-e asztalt foglalni a szálloda éttermében. – Szeretnéd, ha itt vacsoráznánk? – fordult a lányához Anthony. – Te részvényes vagy ebben a szállodában? – kérdezett vissza Julia. – Ha nem – folytatta az apja –, ismerek egy szenzációs ázsiai vendéglőt, két percre innen. Még mindig annyira szereted a kínai konyhát? S mivel Julia nem felelt, Anthony megkérte a recepcióst, hogy foglaljon nekik két helyet a China Garden teraszán. Miután kicsit rendbe szedte magát, Julia csatlakozott az apjához, és gyalog indultak az étterembe. – Haragszol? – Őrület, hogy megváltoztál! – válaszolta Julia. – Telefonáltál Adamnek? – Igen, felhívtam a szobámból. – És mit mondott? – Hogy hiányzom neki, hogy nem érti, miért mentem el, és hogy mi után futok ennyire, hogy utánam jött Montrealba, egy órán múlott, hogy elkerültük egymást. – Képzeld el, milyen képet vágott volna, ha meglát bennünket együtt! – Négyszer is kérte, hogy esküdjem meg rá, hogy egyedül vagyok. – És? – Négyszer hazudtam neki! Anthony benyomta az étterem ajtaját, és előreengedte a lányát. – Ha így folytatod, még a végén teljesen rákapsz – mondta nevetve. – Nem igazán látom, mi ebben a mulatságos! – Az a mulatságos, hogy Berlinben vagyunk és az első szerelmedet keressük, neked meg azért van bűntudatod, mert nem vallhatod be a vőlegényednek, hogy az apáddal voltál Montrealban. Lehet, hogy nincs igazam, de én ezt meglehetősen mókásnak találom, nőiesnek, de mókásnak. Anthony vacsora közben kidolgozott egy tervet. Amint felébrednek, ellátogatnak az újságírószakszervezetbe, hogy ellenőrizzék, egy bizonyos Tomas Meyer még mindig rendelkezik-e

sajtóigazolvánnyal. A visszaúton Julia a Tiergarten Park felé terelte apját. – Annak a tövében aludtam – mutatott egy nagy fára a távolban. – Hihetetlen, olyan, mintha tegnap lett volna. Anthony ravaszkásan nézett a lányára. Összekulcsolta a kezét és megfeszítette a karját. – Mit csinálsz? – Szamárlétrát. Gyerünk, igyekezz, nincs senki a közelben, használjuk ki! Julia nem kérette magát, apja tenyerébe lépett és átmászott a kerítésen. – És te? – kérdezte, amint földet ért a túloldalon. – Én a kapun megyek be – mutatott Anthony egy távolabbi bejáratra. – A park csak éjfélkor zár, az én koromban így mégiscsak könnyebb lesz. Amint csatlakozott Juliához, a nagy hársfa alá vonta, amit a lánya az előbb mutatott, és letelepedett a tövébe. – Milyen furcsa: én is néhányszor megpihentem ez alatt a fa alatt, amikor Németországban szolgáltam. Ez volt a kedvenc helyem. Amikor eltávozást kaptam, kijöttem ide egy könyvvel, és a fasorban sétáló lányokat bámultam. Vagyis fiatal korunkban mind a ketten ugyanott üldögéltünk, csak éppen néhány évtized különbséggel. Örülök, hogy a montreali toronyházzal már két olyan hely van, amihez közös emlék fűz. – Mindig ide jöttünk Tornásszal – mondta Julia. – Kezdem szimpatikusnak találni ezt a fiút. A távolban elefánttrombitálás hallatszott. A berlini állatkert mindössze néhány méterrel arrébb, a park szélén kezdődött. Anthony felállt és kérte Juliát, hogy ő is jöjjön. – Amikor kicsi voltál, gyűlölted az állatkerteket. Nem szeretted, hogy az állatokat ketrecekbe zárják. Akkoriban állatorvos szerettél volna lenni. Már biztosan elfelejtetted, de a hatéves szülinapod egy nagy plüsst vettem neked, egy vidrát, ha jól emlékszem. Valószínűleg nem jót választottam, mert állandóan betegeskedett, és te minden idődet az ápolásának szentelted. – Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy neked köszönhetően rajzoltam meg… – Micsoda ötlet! Mintha a gyermekkorunk bármilyen hatással is lehetne a felnőtt életünkre… Mindazzal szemben, amit a szememre vetsz, ez nem sokat lendít a helyzetemen. Anthony bevallotta, úgy érzi, aggasztó tempóban fogy az ereje. Ideje volt visszamenni a szállodába: hívtak egy taxit. A hotelbe érve Anthony elköszönt Juliától, amikor az kiszállt a liftből, ő pedig folytatta útját a legfelső emeletre, ahol a szobája volt. * Julia végignyúlt az ágyán, és végigfuttatta a mobilja kijelzőjén a telefonszámokat. Elhatározta, hogy felhívja Adamet, de amikor a hangpostája kapcsolt be, azonnal lenyomta és Stanley számát tárcsázta. – Nos, megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte a barátja. – Még nem, csak most érkeztem. – Gyalog mentél talán? – Párizsból autóval, de ez egy hosszú történet. – Hiányzom neked egy kicsit? – faggatta Stanley. – Ugye nem hiszed azt, hogy kizárólag azért telefonálok, hogy hírt adjak magamról? Stanley megvallotta neki, hogy a munkából hazafelé tartva Julia háza felé kanyarodott; nem igazán esett ugyan útba, de anélkül, hogy tudatosult volna benne, a lábai a Horatio és a

Greenwich Street sarkára vitték. – Szomorú ez a környék, amikor te nem vagy itt. – Csak azért mondod, hogy örömet szerezz nekem. – Összefutottam a szomszédoddal, a cipőkereskedővel. – Te beszéltél Zimoure-ral? – Már jó régóta szórunk rá átkot, te meg én… A küszöbön állt, rám köszönt, én meg viszonoztam. – Tényleg nem hagyhatlak egyedül, csak pár napig vagyok távol, és tessék, máris rossz társaságba keveredsz. – Rémes egy perszóna vagy! Amúgy nem is olyan kellemetlen alak… – Stanley, nem akarsz te mondani nekem valamit? – Mire akarsz már megint kilyukadni? – Jobban ismerlek, mint bárki mást: amikor te találkozol valakivel és első látásra nem találod ellenszenvesnek, az már önmagában gyanús, és mivel „szinte kedves”-nek tituláltad Zimoure-t, hát, nem sok választ el attól, hogy holnap hazamenjek. – Más ürügyet keress, drágám, csak köszöntünk egymásnak és kész. Adam is beugrott hozzám. – Látom, már el sem tudtok szakadni egymástól! – Neki inkább az az érzése, hogy te akarsz elszakadni tőle. Egyébként nem tehetek róla, hogy kétutcányira lakik a boltomtól. Amennyiben még érdekel, nem volt túl jó formában. Voltaképpen pont azért jön hozzám, mert nincs valami jól. Hiányzol neki, Julia, aggódik, és úgy gondolom, meg is van rá az oka. – Esküszöm neked, Stanley, semmi olyasmiről nincs szó, sőt, pont az ellenkezője. – Jaj, csak ne esküdözz itt nekem! Te magad elhiszed, amit mondtál? – Igen! – válaszolta habozás nélkül Julia. – Rettentően bánt, amikor ennyire ostoba vagy. Azt tudod legalább, hová vezet ez a titokzatos utazás? – Nem – dünnyögte Julia a kagylóba. – Akkor meg mit akarsz, ő honnan tudná? Most el kell búcsúznom, mert itt hét óra múlt, és készülődnöm kell, vacsorázni megyek. – Kivel? – És te, te kivel vacsoráztál? – Egyedül. – Mivel szent borzongás jár át a hazugságodtól, leteszem, hívj fel holnap! Csókollak. Juliának nem volt alkalma bármit is mondani, csak egy kattanást hallott, Stanley már el is rohant, alighanem a gardróbjához. * Egy csöngetés rántotta ki az álmából. Julia teljes hosszában megnyújtózott, felvette a telefont, de a kagylóban csak a vonalhang hallatszott. Felállt, keresztülvágott a szobán, amikor is rádöbbent, hogy pucér; az ágy végéről felkapta az előző este otthagyott köntöst, és gyorsan belebújt. Az ajtó mögött egy szobapincér várakozott. Amikor Julia kitárta előtte az ajtót, betolt egy zsúrkocsit, amin egy adag kontinentális reggeli és két lágy tojás volt. – Én nem rendeltem semmit – közölte a fiatalemberrel, aki megterített a dohányzóasztalon. – Három és fél perc, az ön ideális főzési ideje, akarom mondani a lágy tojásé. Ugye így van? – Tökéletesen – felelte Julia, és a hajába túrt.

– Pontosan ennyit kért tőlünk Walsh úr! – De én nem vagyok éhes… – tette hozzá Julia, miközben a pincér óvatosan feltörte a tojások héját. – Walsh úr előrebocsátotta, hogy ezt fogja mondani. Ó, még valami, és már itt sem vagyok: a szálloda halljában várja önt nyolc órakor, azaz harminchét perc múlva – mondta a pincér az órájára nézve. – Szép napot kívánok, Walsh kisasszony! Ragyogó időnk van, bizonyára kellemesen fogja érezni magát Berlinben. És a fiatalember, Julia elképedt pillantásától kísérve, távozott. A lány szemügyre vette az asztalt: narancslé, müzli, friss kenyér, nem hiányzott semmi. Elhatározta, hogy tudomást sem vesz erről a reggeliről, és bevonult a fürdőszobába, de szinte rögtön vissza is fordult és letelepedett a kanapéra. Az egyik ujját belemártotta a tojásba, és végül csaknem mindent bekebelezett, ami előtte volt. Egy gyors zuhanyozás után, hajszárítás közben felöltözött, fél lábon szökdécselve felvette a cipőit, és kiviharzott a szobából. Pontosan nyolc óra volt. Anthony a recepció mellett várt rá. – Elkéstél! – kiáltotta oda neki, amikor Julia kilépett a liftből. – Három és fél perc? – nézett rá a lánya kétkedve. – Hát nem így szereted a lágy tojást? De ne húzzuk az időt, fél óra múlva találkozónk van, és ezzel a rengeteg dugóval épphogy csak oda fogunk érni. – Hol van találkozónk és kivel? – A német sajtó szakszervezetének a székházában. Valahol el kell kezdenünk a nyomozást, nem? Anthony kiment a forgóajtón, és odaintett egy taxit. – Hogy tudtad elintézni? – faggatta Julia, és beült a sárga Mercedesbe. – Még korán reggel odatelefonáltam, amíg te aludtál. – Te beszélsz németül? – Azt is mondhatnám neked, hogy az egyik technológiai csoda révén, amivel fel vagyok szerelve, tizenöt nyelven tudok folyékonyan beszélni; ettől talán leesne az állad, persze az is lehet, hogy nem, de magyarázatképpen érd be azzal, hogy néhány évig itt voltam katona, ha még emlékszel rá. Szóval alapszinten még mindig elgagyogok németül, meg tudom magam értetni, ha úgy hozza a szükség. És te, aki itt akartál megtelepedni, beszéled egy kicsit Goethe nyelvét? – Mindent elfelejtettem! A taxi a Stülerstrassén gurult, a következő kereszteződésnél balra kanyarodott és áthaladt a parkon. A nagy hársfa hosszú árnyékot vetett a zöldellő pázsitra. A kocsi most a Spree folyó újonnan beépített partja mentén robogott. Mindkét oldalon átlátszóságban egymással rivalizáló modern épületek sorjáztak, a megváltozott időkről tanúskodó öntörvényű építészet képviselői. A városnegyed, amivel éppen ismerkedtek, a hajdani határral volt szomszédos, ahol régen a gyászos emlékű fal emelkedett. Semmi nem maradt már fenn abból a korszakból. Előttük egy óriási csarnok magasodott, üvegteteje alatt konferenciaterem. Valamivel távolabb egy még tekintélyesebb méretű komplexum terült el a folyó két partján. Egy légies formájú fehér hidacskán lehetett megközelíteni. Belöktek egy ajtót, és továbbmentek az újságírók szakszervezetének irodáiig. A recepciós pultnál egy alkalmazott fogadra őket. Anthony, nem éppen tört németséggel, elmagyarázta neki, hogy egy bizonyos Thomas Meyerrel szeretne kapcsolatba lépni. – Milyen ügyben? – kérdezte a recepciós, fel sem nézve abból, amit éppen olvasott. – Bizalmas információkat szeretnék Tomas Meyer úrnak átadni, amelyekről egyedül ő jogosult tudomást szerezni – felelte szívélyes modorban Anthony.

S mivel ez a közlés már szemlátomást felkeltette a fickó érdeklődését, Anthony rögtön hozzá is tette, hogy végtelenül hálás lenne, ha a szakszervezet a rendelkezésére bocsátana egy címet, ahol el tudná érni Meyer urat. Természetesen nem személyes elérhetőségre gondol, hanem az őt alkalmazó szervezetére. A recepciós egy kis türelmet kért, és elment, hogy szóljon a felettesének. Az igazgatóhelyettes az irodájába invitálta Anthonyt és Juliát. Miután helyet foglaltak a kanapén, amely mögött a falon egy nagy fénykép minden kétséget kizáróan a horgászat szenvedélyének hódoló vendéglátójukat ábrázolta, kezében egy kapitális fogással, Anthony az első szótól az utolsóig elismételte az iménti szöveget. A férfi átható pillantással mérte végig. – Pontosan milyen természetű információt óhajt ennek a bizonyos Tomas Meyernek a tudomására hozni? – kérdezte a bajuszát huzigálva. – Ezt sajnos nem közölhetem önnel, de biztosíthatom róla, hogy számára lényegbevágóan fontos – jelentette ki Anthony, a lehető legőszintébben. – Nem jut eszembe egyetlen jelentősebb cikk sem, amit Tomas Meyer nevű személy jegyzett volna – mondta kétkedve az igazgatóhelyettes. – Pontosan ez az, ami megváltozhatna, ha önnek köszönhetően alkalmunk nyílna kapcsolatba lépni vele. – És mi köze mindehhez a kisasszonynak? – fordult székével az ablak felé az igazgatóhelyettes. Anthony Juliára nézett, aki érkezésük óta egy szót sem szólt. – Az égvilágon semmi – válaszolta végül. – Julia kisasszony az asszisztensem. – Nincs felhatalmazásom arra, hogy bármilyen információt adjak ki önnek szakszervezetünk egyik tagjáról – jelentette ki az igazgatóhelyettes, és felállt a székéből. Anthony is felállt, elébe ment, és a vállára tette a kezét. – Az, amit fel kell fednem Tomas Meyer úrnak, és egyedül neki – mondta ellentmondást nem tűrő hangon –, az egész életét megváltoztathatja, mégpedig jó, sőt nagyon jó irányban. Ne akarja elhitetni velem, hogy egy illetékes szakszervezeti vezető, mint ön, akadályt gördítene egyik tagjuk karrierjének látványos előmenetele elé? Ebben az esetben ugyanis nem fogok visszarettenni attól, hogy a nyilvánosság elé tárjam a hozzáállását. A férfi megdörzsölte a bajuszát és újra leült. Zongorázott egy kicsit a számítógépe klaviatúráján, majd Anthony felé fordította a képernyőt. – Nézze meg, semmiféle Tomas Meyer nem szerepel a listánkon. Sajnálom. És ha esetleg nem lenne tagsági kártyája, amit képtelenségnek tartok, a szakma évkönyvében sem szerepel, ön is meggyőződhet róla, ha akar. Most pedig, amennyiben ezen a Meyer úron kívül senki másra nem bízhatják értékes információikat, akkor megbocsássanak, de dolgom van. Anthony felállt és intett Juliának, hogy kövesse. Melegen megköszönte az igazgatóhelyettesnek, hogy időt áldozott rájuk, majd elhagyták a szakszervezet folyosóját. – Valószínűleg neked volt igazad – dörmögte, ahogy megindultak a járdán visszafelé. – Az asszisztensed? – kérdezte szemöldökét felvonva Julia. – Jaj, kérlek, ne vágj már ilyen arcot! Valamit csak mondanom kellett! – Julia kisasszony! Még mit nem… Anthony leintett egy taxit, ami az út túloldalán haladt. – A te Tomasod talán foglalkozást változtatott. – Biztosan nem: az újságírás számára nem foglalkozás volt, hanem elhivatottság. Nem tudom elképzelni, hogy mást csinálna. – De ő lehet, hogy igen. Hogy is hívták azt a koszos kis utcát, ahol annak idején laktatok? – kérdezte a lányát. – Comeniusplatz, a Karl-Marx sugárút mögött.

– Nocsak! – Mit nocsakozol? – Semmit… Szép emlékek, ugye? És Anthony megadta a címet a sofőrnek. A taxi keresztülhajtott a városon. Sehol egy ellenőrzési pont, egy falmaradvány, semmi, ami arra emlékeztetne, hol végződött Nyugat, és hol kezdődött Kelet. Elhaladtak a tévétorony előtt: csillogó gömbjéből az antenna nyílként tört az ég felé. Minél tovább mentek, annál inkább változott a környezet. Amikor megérkeztek úti céljukhoz, Julia rá sem ismert a negyedre, ahol élt. Minden annyira más lett, hogy az emlékei mintha egy másik életből származtak volna. – Ezen a csodálatos helyen élted volna meg lánykorod legszebb pillanatait? – kérdezte Anthony maró gúnnyal. – El kell ismerni, van benne egyfajta báj. – Elég! – kiáltott rá Julia. Anthonyt meglepte lánya hirtelen kitörése. – De hát mi rosszat mondtam már megint? A régi épületek és öreg házak helyén, amelyek hajdan az utcát alkották, újonnan emelt bérházak sorakoztak. Semmi nem létezett már abból, ami Julia emlékeiben élt, a parkot leszámítva. Előrement a kettes számú épületig. Azelőtt egy roskatag ház állt itt, a zöld kapu mögött falépcső vezetett fel az emeletre; Julia gyakran támogatta Tomas nagyanyját az utolsó lépcsőfokoknál. Lehunyta a szemét, előjöttek az emlékek. Először a viasz illata, amit akkor éreztek, amikor közel mentek a komódhoz; a mindig behúzott csipkefüggönyök, amelyek megszűrték a fényt és megvédtek a kíváncsi tekintetektől; az örökös viaszosvászon abrosz az asztalon, az étkező három széke; kicsit távolabb az ütött-kopott kanapé a fekete-fehér televíziókészülékkel szemben. Tomas nagyanyja nem kapcsolta be, amióta nem csak a kormány által közzétenni szándékozott jó híreket sugározta. És hátul a vékonyka válaszfal, ami a nappalit az ő szobájuktól elválasztotta. Hányszor volt olyan, hogy Tomas majdnem megfojtotta a párnával, mikor ő ügyetlen simogatásain kacagott? – Hosszabb volt a hajad – szólalt meg Anthony, kirángatva lányát az álmodozásból. – Tessék? – nézett vissza rá Julia. – Amikor tizennyolc éves voltál, hosszabb volt a hajad. Anthony körbehordozta a tekintetét. – Nem sok minden maradt, ugye? – Mondjuk inkább úgy, hogy semmi nem maradt – dünnyögte Julia. – Gyere, üljünk le arra a padra, falfehér vagy, vissza kell nyerned a színedet. Leültek, körülöttük a gyepet kikoptatták a gyerekek léptei. Julia egy szót sem szólt, Anthony felemelte a karját, mintha át akarná fogni a vállát, de keze végül visszahanyatlott a pad támlájára. – Tudod, másféle házak voltak itt. A homlokzatukról mállott ugyan a vakolat, az épületek nem voltak túl bizalomgerjesztőek, de belül barátságosak voltak, valahogy… – Szebben élnek az emlékezetedben, igen, ez gyakran megesik – mondta megnyugtatóan Anthony. – Az emlékezet különös művész, átfesti az élet színeit, kiradírozza a középszerűt, hogy csak a szép vonásokat, a legizgalmasabb íveket tartsa meg. – Az utca végén, annak a rettenetes könyvtárnak a helyén, egy kis presszó volt. Még soha nem láttam olyan lepusztult helyet: a szürke helyiségben neonlámpák lógtak a plafonról, az asztalok farostlemezből voltak, többségük billegett, de ha tudnád, mennyit nevettünk abban a mocskos kis bisztróban, milyen boldogok voltunk ott. Csak vodkát meg valami rossz sört lehetett kapni. Amikor sokan voltak, gyakran beálltam segíteni a főnöknek; magamra kaptam egy kötényt, és felszolgáltam. Látod, ott volt – mutatott Julia a presszó helyén álló könyvtárra.

Anthony köhintett. – Biztos vagy benne, hogy nem inkább az utca túloldalán? Ott látok egy olyan kis bisztrót, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit le írtál. Julia elfordította a fejét. A körút sarkán, azzal a hellyel szemben, amit az imént mutatott, egy öreg kocsma fakó homlokzatán neoncégér villogott. Julia felállt, Anthony követte. A lány végigment az utcán, megszaporázta a lépteit, majd futásnak eredt, az volt az érzése, hogy sosem fogy el ez a néhány méter. Lihegve belökte a presszó ajtaját és belépett. A helyiséget átfestették, a neonlámpákat két csillár váltotta fel, de most is ugyanazok a farostlemez asztalok voltak, ami a helynek amolyan retró hangulatot kölcsönzött. A pult sem változott, mögötte egy ősz férfi állt. Ráismert a lányra. Egyetlen vendég ült a terem mélyén. Hátulról úgy tűnt, újságot olvas. Julia lélegzetvisszafojtva odament hozzá. – Tomas?

16. Rómában az olasz kormányfő az imént jelentette be lemondását. A sajtótájékoztató végén még egyszer utoljára engedte, hogy a fotósok lencsevégre kapják. Vakuk villogtak, éles fénybe vonva az emelvényt. A terem végében egy férfi a radiátorra könyökölve a felszerelését pakolta el. – Nem örökíted meg a jelenetet? – szólalt meg mellette egy fiatal nő. – Nem, Marina, teljesen érdektelen ugyanazt fényképezni, amit ötven másik pasas. Őszintén szólva, én nem ezt nevezem riportnak. – Milyen ronda egy természeted van, szerencséd, hogy megtévesztésképpen olyan helyes az ábrázatod! – Hát éppen így is elismerheted, hogy igazam van… Mi lenne, ha inkább elvinnélek ebédelni, ahelyett hogy a leckéztetésedet hallgatom? – Tudsz egy jó helyet? – kérdezte az újságírólány. – Én nem, de biztos vagyok benne, hogy te igen! Az RAI egyik riportere haladt el épp mellettük, s egy pillanatra megállt, hogy kezet csókoljon Marinának. – Ez meg ki? – Egy seggfej. – Egy olyan seggfej, akinek szemlátomást tetszel. – Én is pont ezt mondtam. Megyünk? – A bejáratnál visszakérjük az iratainkat, aztán már húzunk is innen. Kart karba öltve hagyták el a nagytermet, ahol a sajtókonferencia zajlott, és elindultak a kijárathoz vezető folyosón. – Mik a terveid? – érdeklődött Marina, miközben bemutatta a sajtóigazolványát a biztonsági embernek. – Várom, hogy üzenjenek a szerkesztőségből. Három hete egyik érdektelen melót végzem a másik után, ahogy ma is, és mindennap abban reménykedem, hogy indulhatok végre Szomáliába. – Ez igazán kedves rám nézve! Most a riporter nyújtotta oda a sajtóigazolványát, hogy a biztonsági szolgálat alkalmazottja visszaadja neki a személyazonossági okmányát, melyet minden látogatónak kötelező volt leadnia, hogy beléphessen a Palazzo Montecitorio területére. – Ullmann úr? – kérdezte a biztonsági őr. – Igen, tudom, az újságírói nevem nem azonos azzal, ami az útlevelemben szerepel, de nézze meg a fényképet a sajtóigazolványban, meg a keresztnevet, az is megegyezik. A biztonsági őr ellenőrizte, hogy a két arc valóban azonos, tovább nem akadékoskodott, visszaadta az útlevelet a tulajdonosának. – Honnan jött ez az ötlet, hogy nem az igazi neveden írod a cikkeidet? Mi ez? Sztárallűr? – Annál egy kicsit bonyolultabb – felelte a riporter, és átkarolta Marina derekát. A tűző napsütésben átvágtak a piazza Colonnán. Sok turista fagylalttal hűsítette magát. – Még szerencse, hogy legalább a keresztnevedet megtartottad! – Miért, mit változtatott volna, ha nem? – Nagyon szeretem a Tomas nevet, ráadásul illik is hozzád: neked olyan Tomas fejed van. – Valóban? Merthogy a neveknek most már fejük is van? Milyen fura egy gondolat! – Hát persze – mondta Marina –, téged nem nevezhettek volna másképp; egy csöppet sem tudlak Massimónak, Alfredónak, de még Karinak sem elképzelni. Neked pontosan a Tomas név kellett.

– Tücsköt-bogarat összehordasz… Akkor megyünk? – Ebben a hőségben és a rengeteg fagylaltot nyalogató ember láttán kedvem támadt valami hidegre. Menjünk a Tazza d’oróba, a panthéon téren van, nem messze ide. Tomas megállt az Antonina oszlop tövében. Kinyitotta a táskáját, kivett egy fényképezőgépet, ráillesztett egy objektívet, és fotózni kezdte Marinát, aki a Marcus Aurelius dicsőségére faragott féldomborműveket szemlélte. – És ez nem olyan felvétel, amit ötven másik pasas is készít? – kérdezte nevetve. – Nem is tudtam, hogy ilyen sok hódolód van – mosolygott Tomas, és még egyszer megnyomta a kioldógombot, ezúttal ráközelítve a lányra. – Én az oszlopról beszélek! Te engem fényképezel? – Az oszlop hasonlít a Győzelem oszlopához Berlinben, te viszont egyedi vagy. – No, ezt mondtam az előbb: egyetlen érdemed a helyes képed. A te patetikus udvarlásoddal, Tomas, Olaszországban semmi esélyed nem lenne. No, gyere, mert megsülök. Marina kézen fogta Tomast, és maguk mögött hagyták az Antonina oszlopot. * Julia tekintete lentről fölig végigpásztázta a Győzelem oszlopát; ahogy ott magasodott a berlini égbolt előtt. Anthony, aki a talapzaton ült, megvonta a vállát. – Nyilván nem találhattunk elsőre célba – sóhajtotta. – Ismerd el, ha az a fickó ott a bárban a te Tomasod lett volna, az több lett volna, mint döbbenetes. – Tudom, tévedtem és kész. – Talán az egész azért van, mert annyira szeretted volna, hogy ő legyen. – Hátulról ugyanolyan volt az alkata, ugyanolyan frizurát viselt, ugyanúgy visszafelé lapozta az újságot. – De miért vágott a tulaj olyan fura képet, amikor megkérdeztük, hogy emlékszik-e rá? Pedig egészen szívélyes volt, amikor felemlegetted a régi szép emlékeket. – Az mindenesetre kedves volt tőle, hogy azt mondta, semmit nem változtam. Nem gondoltam volna, hogy felismer. – Hát ki tudna téged elfelejteni, kislányom? Julia meghitt cinkossággal bökte oldalba apját. – Meggyőződésem, hogy hazudott nekünk, és tökéletesen emlékszik a te Tomasodra. Abban a pillanatban vált tartózkodóvá, ahogy kimondtad a nevét. – Ne mondd folyton azt, hogy az én Tomasom. Fogalmam sincs, mit keresünk itt egyáltalán, mire jó ez az egész. – Arra, hogy emlékeztessen rá, mégiscsak jól választottam meg a halálom időpontját a múlt héten! – Ezt most már fejezd be! Ha azt hiszed, elhagyom Adamet, hogy egy kísértet után fussak, tökéletesen tévedsz. – Kislányom, vállalva a kockázatot, hogy még jobban felbosszantalak, engedd meg, hogy felhívjam rá a figyelmedet, hogy az életedben az egyetlen kísértet én vagyok. Már elégszer a tudtomra adtad, nem a jelen helyzetben fogsz megfosztani ettől a kiváltságomtól! – Egyáltalán nem vagy vicces… – Nem vagyok vicces, és mihelyt kinyitom a számat, félbeszakítasz… Rendben, nem vagyok mókás és nincs kedved hallgatni a mondókámat, de abból a reakciódból ítélve, amikor Tomast vélted felismerni a presszóban, nem szeretnék Adam helyében lenni. Na, most mondd, hogy tévedek! – Tévedsz!

– Nos, úgy látszik, ehhez a szokásomhoz hűségesen kitartok! – riposztolt Anthony, karját keresztbe fonva a mellkasán. Julia elmosolyodott. – Mit csináltam már megint? – Semmit, semmit – felelte Julia. – Jaj, kérlek! – Azért van benned egy kis régimódiság is, amiről nem is tudtam. – Ne sértegess, kérlek! – állt fel Anthony. – Gyere, elviszlek ebédelni, három óra van, és egy falatot sem ettél reggel óta. * Az irodába menet Adam betért egy italszaküzletbe. A tulaj egy kaliforniai bort javasolt, aminek kitűnő csersavtartalma és gyönyörű színe van, talán az alkoholtartalma egy kicsit túl magas. Adamnek csábítónak tűnt ugyan az ajánlat, de ő valami még különlegesebbet keresett, ami igazán illik ahhoz a személyhez, akinek ezt a palackot szánta. A kereskedő megértette vevője óhaját, visszament a raktárba, és egy üveg ritka évjáratú bordóival tért vissza. Ez persze nem ugyanabba az árkategóriába tartozott, de hát a minőséget meg kell fizetni. Julia maga mondta, hogy a legjobb barátja képtelen ellenállni a jó bor csábításának; ha valóban kivételes nedűről van szó, Stanley nem ismer korlátokat. Két palack csak elég lesz ahhoz, hogy leitassa, és akkor akár akarja, akár nem, be fogja neki vallani, hol van Julia. * – Gondoljuk végig újra – mondta Anthony egy szendvicsbár teraszán üldögélve. – Jártunk a szakszervezetnél, egyetlen listán sem szerepel. Te meg vagy róla győződve, hogy még mindig újságíró rendben, hagyatkozzunk a megérzésedre, még ha látszólag minden ellentmond is neki. Visszamentünk oda, ahol régen lakott, a házat lebontották. Erre eztán nyugodtan mondhatjuk, hogy a múlt le van nullázva. Azon töprengek, vajon nem szándékos-e ez? – Vettem az üzenetet. De pontosan mire akarsz kilyukadni? Tomas eltépte az összes szálat, ami a közös időszakunkhoz kötötte; akkor viszont mit keresünk itt? Menjünk haza, ha tényleg úgy van, ahogy gondolod! – fakadt ki Julia, és elhessentette a pincért, aki éppen egy csésze cappuccinót rakott volna le elé. Anthony intett neki, hogy tegye csak le az asztalra. – Tudom, hogy nem kedveled a kávét, de így elkészítve isteni. – Miért zavar annyira téged, hogy jobban szeretem a teát? – Egyáltalán nem zavar, éppen csak örülnék neki, ha tennél egy icipici erőfeszítést, igazán nem nagy dolgot kérek tőled! Julia erősen grimaszolva ivott egy kortyot. – Kár fintorognod, megértettem, de – ahogy azt már mondtam neked – egy nap le kell küzdened ezt az „olyan keserű”-érzést, ami meggátol abban, hogy értékeld a dolgok ízét. Amúgy pedig, ha azt hiszed, hogy a barátod azokat a szálakat akarta eltüntetni, amelyek kettőtök kapcsolatához fűzték, akkor túl nagy jelentőséget tulajdonítasz magadnak. Talán egyszerűen csak a saját múltjával akart szakítani, nem a közös múltatokkal. Nem hiszem, hogy el tudod képzelni, mekkora nehézséget jelenthetett neki, hogy alkalmazkodjék egy olyan világhoz, amelynek a szokásai ellentétben álltak mindazzal, amit ő ismert. Egy olyan rendszerhez, amelyben minden egyes szabadságot a gyermekkori értékek megtagadásával lehetett megszerezni.

– Most meg a védelmére kelsz? – Csak a hülyék ragaszkodnak foggal-körömmel a véleményükhöz. A repülőtér félórányira van innen: visszamegyünk a szállodába, összekapkodjuk a holmijainkat, és felpattanunk az utolsó gépre. Ma éjszaka már a te elragadó kis New York-i lakásodban alhatsz. Tudom, hogy ismétlem magam, de hangsúlyozom, hogy csak a hülyék tartanak ki végsőkig a véleményük mellett; jól tennéd, ha te is végiggondolnád a dolgot, mielőtt még túl késő lenne! Haza akarsz menni, vagy inkább folytassuk a nyomozást? Julia felállt, egy hajtásra kihörpintette a capuccinóját, még a szemöldökét sem húzta össze, a keze fejével megtörölte a száját, majd nagy csörrenéssel visszatette a csészét az asztalra. – Nos, Sherlock, mit javasolsz: milyen nyomon induljunk el? Anthony némi aprót dobott a tálkába, és ő is felállt az asztaltól. – Nem beszéltél valamikor Tomasnak egy közeli barátjáról, aki sok időt töltött veletek? – Knappról? Ő volt a legjobb barátja, de emlékezetem szerint soha nem említettem neked. – Nos, akkor mondjuk, hogy az én memóriám élesebb, mint a tiéd. És mivel is foglalkozott az a Knapp? Nem újságíró volt? – Dehogynem! – És nem tartottad volna ésszerűnek, hogy rákérdezz a nevére, amikor ma reggel belenézhettünk az újságíró szakma évkönyvébe? – Eszembe se jutott… – Na, látod, kezdesz elhülyülni! Gyerünk! – Visszamegyünk a szakszervezeti központba? – Mondom, hogy hülyülsz… – mondta a szemét forgatva Anthony. – Nem hinném, hogy szívesen látnának ott bennünket. – Akkor hová? – Egy korombéli pasasnak kell ráébresztenie az internet csodáira egy olyan fiatal nőt, aki az életét a számítógépe képernyőjére tapadva tölti? Megkapó! Keressünk a környéken egy internetkávézót, és szépen kérlek, fogd össze a hajadat, mert ebben a szélben már nem látni az arcod. * Marina ragaszkodott hozzá, hogy ő hívja meg Tomast. Végtére is most az ő territóriumán voltak, amikor majd Berlinben meglátogatja, Tomas fogja rendezni a számlát. Két jegeskávé erejéig Tomas beadta a derekát. – Mára még van munkád? – kérdezte a lánytól. – Látod, hány óra van, mindjárt vége a délutánnak. Most te vagy a munkám. Semmi fotó, semmi cikk. – És mit szeretnél csinálni? – Szívesen sétálgatnék estig, végre kellemesebb a hőmérséklet, az óvárosban vagyunk, használjuk ki! – Fel kell hívnom Knappot, mielőtt még elmenne a szerkesztőségből. Marina megsimogatta Tomas arcát. – Tudom, hogy mindenre kész vagy, csak hogy minél előbb elhagyhass, de ne nyugtalankodj, el fogsz utazni Szomáliába. Knappnak szüksége van ott rád, már százszor elmagyaráztad nekem. Kívülről fújom az egészet. A szerkesztőség igazgatói székére pályázik, te vagy a legjobb riportere, a munkád nélkülözhetetlen az előmeneteléhez. Hagyj neki időt rá, hogy jól előkészítse a terepet! – De hát az ég szerelmére, már három hete mást se csinál!

– Körültekintőbben jár el, mivel rólad van szó. Mi van abban? Csak nem teszel neki szemrehányást azért, hogy a barátod is! No, gyerünk, vigyél el sétálni a városomban! – Nem cseréled te fel véletlenül a szerepeket? – De igen, csakhogy veled imádom ezt! – Szóval fütyülsz arra, hogy én mit akarok? – Teljes mértékben! – válaszolta kacagva Marina, és már húzta is maga után a piazza di Spagna lépcsői felé. – Hát létezik ennél szebb hely? – kérdezte Marina a Trinità dei Monti templom két kupolájára mutatva. – Berlin! – vágta rá habozás nélkül Tomas. – Hihetetlen! Ha nem locsogsz szamárságokat, mindjárt elviszlek a Caffé Grecóba, iszol egy capuccinót és megmondod, kapsz-e ilyen finomat Berlinben! * Anthony szemét a számítógépre szegezte, és megpróbálta kibetűzni a képernyőn megjelenő információkat. – Azt hittem, folyékonyan beszélsz németül – jegyezte meg Julia. – Beszélni beszélek, de az írás meg az olvasás már más tészta. Amúgy meg nem a nyelvvel van baj: nem értek ezekhez a masinákhoz. – Menj arrébb! – szólt rá Julia, és ő vette kezelésbe a klaviatúrát. Fürgén bepötyögött valamit, mire megjelent a keresőprogram. A mezőbe beírta, hogy Knapp, de aztán rögtön le is állt. – Mi a baj? – Nem emlékszem a teljes nevére, sőt, be kell vallanom neked, azt sem tudom, hogy a Knapp a vezeték- vagy a keresztneve. Mindig csak így hívtuk. – Menj arrébb! – most Anthony tolta odébb Juliát, és a Knapp mellé beírta, hogy ,Journalist”. Azonnal előjött egy lista, tizenegy névvel. Hét férfit és négy nőt hívtak Knappnak, és valamennyien ugyanezt a mesterséget gyakorolták. – Ő az! – kiáltott fel Anthony a harmadik sorra mutatva. – Jürgen Knapp! – Miért éppen ő? – Mivel a Chefredakteur szó nyilván főszerkesztőt jelent. – Nem mondod?! – Az alapján, amit – ha jól emlékszem – erről a fiatalemberről meséltél, el tudom képzelni, hogy negyvenéves korára volt annyira értelmes, hogy karriert csináljon, máskülönben szakmát változtatott volna, mint a te Tomasod. Inkább gratulálnál az éleslátásomhoz, ahelyett, hogy felfortyansz itt nekem. – Nem tudok róla, hogy beszéltem volna neked Knappról, és még kevésbé, hogy olyat mondtam volna, ami alapján felvázolhatnád a pszichológiai profilját – mondta döbbenten Julia. – Valóban az emlékeid élességét akarod bizonygatni? Netalántán emlékeztetni akarsz rá, melyik sarkon állt az a kávézó, ahol annyi csodás pillanatban volt részed? A te Knappod a Tagesspiegel szerkesztőségében dolgozik, a nemzetközi hírek osztályán. Meglátogatjuk, vagy inkább maradjunk itt és trécseljünk? * Ebben az órában, amikor az irodákban lassan véget ért a munka, nem kevés időbe telt, amíg keresztülautóztak a dugóktól hemzsegő Berlinen. A taxi a Brandenburgi kapu előtt tette le őket.

Miután niegküzdöttek a forgalommal, a munkából hazafelé tartó berliniek sűrű tömegén és a nevezetességeket végiglátogató turistafalkákon át kellett utat törniük maguknak. A városnak ezen a pontján történt egyszer, hogy egy amerikai elnök üzenetet küldött szovjet kollégájának a falon túlra, és a világbéke megteremtésére szólította fel, arra, hogy döntse le azt a betonhatárt, ami akkoriban a kapu oszlopai mögött húzódott. És mivel egy fecske nem csinál nyarat, a két államvezető kölcsönösen meghallgatta egymást és megegyezett abban, hogy egyesítik Keletet és Nyugatot. Julia szaporán lépkedett, Anthony alig bírta követni. Többször utána is kiáltott, már-már biztos volt benne, hogy szem elől tévesztette, de végül mindig sikerült felfedeznie a sziluettjét a Pariser Platzon gomolygó forgatagban. Julia az épület kapujában bevárta apját, és együtt mentek oda a recepcióhoz. Anthony közölte a recepciós kisasszonnyal, hogy Jürgen Knapp-pal kívánnak beszélni. A nő éppen telefonált. Bekapcsolta a hívásvárakoztatást és megkérdezte, van-e megbeszélt időpontjuk. – Nem, de biztos vagyok benne, hogy Knapp úr nagy örömmel fogad majd bennünket – mondta Anthony. – Kit jelenthetek be? – tudakolta a recepciós, miközben megcsodálta a kendőt, amivel a pulton könyöklő nő a haját fogta össze. – Julia Walsh-t – szólalt meg ez utóbbi. A második emeleten, íróasztala mögött ülve Jürgen Knapp arra kérte a recepciós hölgyet, ismételje meg a neve, amit mondott. Aztán meg arra, hogy ne tegye le a telefont; tenyerével letakarta a kagylót és az üvegfalhoz sietett, ami az alsó üvegtető fölött magasodott. Innen remekül lelátott az előcsarnokra, mindenekelőtt a recepcióra. A nő, aki levette a kendőjét, hogy megigazítsa a haját, ami bár rövidebb volt, mint ahogy az emlékezetében élt, szóval ez a természetes eleganciával öltözött nő, aki most fel-alá járkált az ablak alatt, minden kétséget kizáróan az volt, akit tizennyolc évvel ezelőtt megismert. A szájához emelte a kagylót. – Mondja, hogy nem vagyok itt, hogy erre a hétre elutaztam, sőt, mondja azt, hogy a hónap végénél előbb nem is jövök vissza. És nagyon szépen kérem, hihetően tegye! – Rendben – felelte az alkalmazott, ügyelve, hogy ki ne mondja beszélgetőpartnere nevét. – Valaki van a vonalban, aki önnel akar beszélni, kapcsolhatom? – Kicsoda? – Nem volt időm megkérdezni. – Kapcsolja. A recepciós letette a telefont, majd tökéletesen eljátszotta a szerepét. * – Jürgen? – Ki beszél? – Tomas. Már meg sem ismered a hangom? – Dehogynem, bocsáss meg, szórakozott voltam. – Külföldről hívlak és már legalább öt perce várom, hogy kapcsoljanak! Talán egy miniszterrel beszéltél, hogy ennyire megvárakoztattál? – Nem, nem, nagyon sajnálom, semmi lényeges. Jó hírem van a számodra, ma este szándékoztam közölni veled. Megkaptam az engedélyt, utazol Szomáliába. – Szuper! – kiáltott fel Tomas. – Visszaugrom Berlinbe, és már tűzök is. – Nem szükséges, maradj csak Rómában, kiállíttatok a nevedre egy elektronikus jegyet, és minden szükséges dokumentumot elküldünk gyorspostával, holnap délelőtt már ott is lesz.

– Biztos vagy benne, hogy nem lenne jobb, ha benéznék még hozzád a szerkesztőségbe? – Nem, bízd csak rám: épp eleget vártunk erre az engedélyre, nincs vesztegetnivaló időnk. Az afrikai járatod Fiumicinóról indul késő délután, holnap reggel felhívlak, és elmondok minden részletet. – Jól vagy? – kérdezte Tomas. – Olyan furcsa a hangod… – Persze, minden rendben. Ismersz: csak szerettem volna veled lenni, hogy megünnepeljük ezt az utazást. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked, Jürgen. Ezzel leakasztok magamnak egy Pulitzer-díjat, neked meg egy szerkesztőségi igazgatói előléptetést! Tomas letette a telefont. Knapp nézte, ahogy Julia és az őt kísérő férfi átmennek az előcsarnokon, és elhagyják az újság épületét. Visszasétált az íróasztalához, és a helyére tette a kagylót.

17. Tomas csatlakozott Marinához, aki a piazza di Spagna lépcsősorának tetején üldögélve várta. A tér zsúfolásig tele volt. – Nos, beszéltél vele? – érdeklődött Marina. – Gyere, túl sokan hemzsegnek itt, meg lehet fulladni; menjünk egy kicsit kirakatot nézegetni, és ha megtaláljuk a boltot, ahol azt a tarka kendőt láttad, megveszem neked. Marina az orra hegyére csúsztatta a napszemüvegét, és szó nélkül felállt. – A butik nem arra van – kiáltott Tomas a barátnője után, aki sietős léptekkel megindult lefelé a lépcsőn a szökőkút felé. – Nem, ez pont az ellenkező irány; mindenesetre nem kérek a kendődből! Tomas utánafutott, a lépcső alján érte utol. – Tegnap még arról álmodoztál! – Ahogy mondod, az tegnap volt, ma viszont már nem akarom! A nők már csak ilyenek, meggondolják magukat, ti férfiak, ti meg ostobák vagytok. – Mi a baj? – kérdezte Tomas. – Az a baj, hogy ha valóban ajándékot szerettél volna adni nekem, azt magadnak kellett volna kiválasztani, szépen becsomagoltatni, elrejteni, hogy meglepetés legyen, merthogy meglepetésnek kellett volna lennie. Az ilyesmit hívják figyelmességnek, Tomas, ez egy ritka dolog, amit a nők nagyra értékelnek. És hogy megnyugtassalak, ettől még nem fogjuk a gyűrűt az ujjatokra húzni. – Sajnálom, azt gondoltam, örömet szerzek vele. – Nos, ellenkezőleg. Nem akarok olyan ajándékot, amit engesztelésképpen adnak. – De hát én nem engesztelni akarlak! – Tényleg? Úgy megnyúlt az orrod, mint Pinocchiónak! Gyere, menjünk, ünnepeljük meg inkább az utazásodat, ahelyett, hogy veszekszünk. Hiszen ezt közölte veled Knapp a telefonban, nem? Nem árt, ha kerítesz egy jó éttermet, és elviszel vacsorázni. És Marina elindult, anélkül, hogy megvárta volna Tomast. * Julia kinyitotta a taxi ajtaját, Anthony elindult a szálloda bejárata felé. – Bizonyára van valami megoldás. A te Tomasod nem szívódhatott fel. Valahol lennie kell, és mi meg is fogjuk találni, csak türelem kérdése. – Huszonnégy órán belül? Már csak a holnapi napunk van, a szombati géppel vissza kell mennünk. Elfelejtetted? – Csak az én időm véges, Julia, előtted viszont ott az élet. Ha végig akarod csinálni ezt a kalandot, akkor visszajössz, ha egyedül is, de visszajössz. Ez az utazás legalább mindkettőnket kibékített ezzel a várossal. Már ez is valami. – Ezért ráncigáltál el idáig? Hogy visszanyerd a lelki békéd? – Jogodban áll így nézni a dolgokat. Nem kényszeríthetlek arra, hogy megbocsásd nekem azt, amit hasonló körülmények között talán újra megtennék. De ne veszekedjünk, most az egyszer mindketten erőltessük meg magunkat! Egyetlen nap alatt is sikerrel járhatsz, higgy nekem! Julia elfordította a tekintetét. A keze súrolta Anthonyét. Az apja egy pillanatig habozott, de aztán lemondott arról, hogy megfogja, keresztülvágott a hallon, és megállt a liftek előtt. – Attól tartok, ma este nélkülöznöd kell a társaságomat – szólt a lányához. – Ne haragudj, de fáradt vagyok. Úgy vélem, okosabb, ha holnapra tartalékolom az elemeimet: soha nem hittem

volna, hogy nem csak képes értelemben lehet használni ezt a mondatot. – Menj, pihenj le! Én is kimerültem. Majd a szobámban vacsorázom. A reggelinél találkozunk, ha akarod, felmegyek hozzád és ott eszünk. – Nagyszerű – mosolyodott el Anthony. A lift elindult velük felfelé, Julia az első emeleten kiszállt. Mielőtt az ajtók ismét összezáródtak, búcsúzásképpen még egyszer odaintett az apjának, és ott maradt a lépcsőházban, a kijelzőn futó piros számjegyeket figyelve. Ahogy beért a szobájába, teleeresztette a kádat forró vízzel, beleöntötte a szélére odakészített két flakon illóolajat, majd a szobaszerviztől rendelt magának egy tálka müzlit meg egy tányér gyümölcsöt. Ha már arra járt, bekapcsolta a falra szerelt plazmatévét, a szemben lévő ágyra dobálta a ruháit, és bement a fürdőszobába. * Knapp hosszan szemlélte magát a tükörben. Megigazította a nyakkendője csomóját, s még egy utolsó pillantást vetett a tükörképére, mielőtt kilépett volna a mosdóból. Pontban nyolc órakor a kulturális miniszter megnyitja a Fényképészet Palotájában azt a kiállítást, amelynek ő volt a kezdeményezője. A projekt kivitelezése ugyan óriási pluszmunkát jelentett, ám a pályán való előrelépése szempontjából rendkívül nagy volt a tét. Ha az est sikeresen alakul, ha az írott sajtóban dolgozó kollégái holnapi lapszámaikban dicsérni fogják erőfeszítései eredményét, akkor már nem sokáig kell várnia arra, hogy beköltözhessen a szerkesztőség bejáratánál lévő nagy üvegfalú irodába. Knapp felpillantott az épület előcsarnokában lévő órára: még volt egy negyedórája, ami bőven elegendő, hogy gyalog átsétáljon a Pariser Platzon, és elhelyezkedjék a lépcső tövében a piros szőnyeg elején, hogy fogadja a minisztert és a televíziós kamerákat. * Adam galacsinná gyűrte a celofánt, amelybe a szendvicse volt csomagolva, és megcélozta vele a park egyik lámpaoszlopára erősített szemetest. Elvétette a dobást, ezért felállt, hogy felvegye a zsíros papírt. Ahogy közelebb ért a pázsithoz, egy mókus felemelte a fejét, és két hátsó lábára egyenesedett. – Sajnálom, öregem – mondta neki Adam –, én nem tartok mogyorót a zsebemben, Julia pedig nincs a városban. Mindkettőnket faképnél hagytak. A kis állat úgy nézett rá, hogy minden egyes szónál ide-oda billentette a fejét. – Nem hiszem, hogy a mókusok szeretnék a felvágottat – folytatta, és odahajított neki egy darabka sonkát, ami kilógott a kenyerszeletek közül. A rágcsáló nem fogadta el az ételt, felkúszott egy fa törzsén. Egy kocogó nő állt meg Adam mellett. – A mókusokkal beszélget? Én is imádom, amikor előrohannak és izgatottan mozgatják a pici orrocskájukat. – Tudom, a nők ellenállhatatlannak találják őket, pedig szegről-végről a patkányok rokonai – dörmögte Adam. A szendvicset a kukába dobta, és zsebre dugott kézzel elkullogott. * Kopogtak. Julia felkapta a mosdókesztyűt, és sebtében letörölte az arcára kent maszkot. Kilépett a kádból, és gyorsan belebújt a fogason lógó köntösbe. Keresztülsietett a szobán,

kinyitotta az ajtót a szobapincérnek és megkérte, hogy a tálcát tegye az ágyára. A táskájából elővett egy bankjegyet, belecsúsztatta az aláírt számlába, és átnyújtotta a férfinak. Amint az becsukta maga mögött az ajtót, Julia bebújt a takaró alá, és elkezdett csipegetni a müzlis tálkából. Távirányítóval a kezében végigfuttatta a képernyőn az összes csatornát, olyan programot keresve, ami nem német nyelvű. Miután végigzongorázott három spanyol, egy svájci, majd két francia csatornán, letett arról, hogy a CNN-en sugárzott háborús képeket nézze (túlságosan véresek voltak), ahogy a tőzsdeárfolyamok sem érdekelték a Bloombergen (matekból mindig harmatgyenge volt), és a RAI-n futó játék sem kötötte le (a műsorvezetőt túl közönségesnek találta), úgyhogy kezdte elölről az egészet. * A konvoj két motoros rendőr felvezetésével megérkezett. Knapp lábujjhegyre ágaskodott. A mellette álló férfi elé akart furakodni, Knapp könyökével taszított rajta egyet, hogy visszanyerje a pozícióját: miért nem ért ide előbb a kolléga úr? Már meg is állt előtte a fekete autó. Egy testőr kinyitotta az ajtót, és kamerák felhőjében kiszállt belőle a miniszter. Knapp a kiállítás igazgatója kíséretében előrelépett és meghajolt, hogy üdvözölje a magas rangú tisztségviselőt, majd elindult mellette a vörös szőnyegen. * Julia tűnődve böngészte az étlapot. A müzlis tálkában már csak egy szem mazsola árválkodott, a gyümölcsös kehelyben pedig két mag lötyögött. Képtelen volt választani: a csokoládés szuflé, a rétes, a palacsinta és a klubszendvics egyaránt vonzotta. Tüzetesen megvizsgálta a hasát meg csípőjét, és az étlapot a helyiség másik végébe hajította. A tévéhíradó egy előkelő kiállítás-megnyitó szörnyen puccos képeivel zárult. Nők és férfiak, csupa-csupa fontos ember vonult végig vakuk villogása közepette egy vörös szőnyegen. Julia felfigyelt egy elegáns hosszú ruhára, amit egy – feltehetőleg berlini – színésznő vagy énekesnő viselt. A közéleti személyiségek eme gyülekezetében egyetlen ismerős arcot nem látott – illetve egyet igen! Tálcáját felborítva azon nyomban felpattant az ágyról, és szinte rátapadt a képernyőre. Biztos volt benne, hogy felismerte azt a férfit, aki épp az imént lépett be az épületbe, és belemosolygott a ráirányított objektívbe. A kamera közben már a Brandenburgi kapu oszlopaira siklott. – A piszok fráter! – kiáltott fel Julia, és bevágtatott a fürdőszobába. * A portás biztosította, hogy a szóban forgó estély sehol másutt nem lehet, mint a Stiftung Brandenburgerben. A palota Berlin legfrissebb építészeti újdonságai közé tartozott, lépcsőiről a látogatóknak tökéletes kilátása nyílt a Brandenburgi kapu oszlopaira. A megnyitó, amelyről Julia beszélt, minden kétséget kizáróan a Tagesspiegel által rendezett kiállításé. Walsh kisasszonynak nem kell ennyire sietnie, a nagy sajtófotó-kiállítás a fal leomlásának évfordulójáig nyitva lesz, vagyis még öt hónapig. Ha Walsh kisasszonynak ez a kívánsága, holnap délig biztosan tud két belépőt szerezni. Julia viszont nem belépőt akart, hanem egy estélyi ruhát, méghozzá azonnal. – No, de mindjárt kilenc óra van, Walsh kisasszony! Julia kinyitotta a táskáját, a tartalmát a pultra zúdította és átválogatta. Volt ott dollár és euró

vegyesen, meg egy csomó aprópénz, köztük egy régi egymárkás, amitől soha nem vált meg, lecsatolta a karóráját és az egész kupacot két kézzel a portás elé tolta, mint egy szerencsejátékos a tétet a zöldposztós asztalon. – Lehet piros, sárga vagy hupikék, nem számít, de könyörgöm, kerítsen nekem egy estélyi ruhát! A portás döbbenten meredt rá. Felvonta a bal szemöldökét. A szakmai lelkiismeret kötelez, nem hagyhatja pácban Walsh úr leányát. Valami megoldást kell találnia a problémájára. – Pakolja vissza ezt a bazárt a táskájába és kövessen – mondta, és a mosodába vezette Juliát. Még a helyiségben uralkodó félhomályban is látszott, hogy a ruha, amit elé tartott, gyönyörű. Az 1206-os lakosztályt elfoglaló vendég tulajdonát képezte. A divatház olyan időpontban szállította ki, mikor már nem illett a grófnőt zavarni, magyarázta a portás. Magától értetődik, hogy egyetlen folt sem eshet rajta, és hogy Juliának, akárcsak Hamupipőkének, még az előtt vissza kell érnie, mielőtt éjfélt üt az óra. Mielőtt magára hagyta volna, azt javasolta neki, hogy a ruháit akassza fel egy vállfára. Julia levetkőzött, és végtelen óvatossággal magára öltötte a ruhát, amit valami neves divattervező alkotott. Egyetlen tükör sem akadt, amiben megnézhette volna magát, ezért egy fém tartóoszlopon kereste a tükörképét, de a hengerben csak egy torz alak látszott. Kieresztette a haját, vaktában kisminkelte magát, a táskáját a nadrágjával és a pulóverével együtt a mosóhelyiségben hagyta, majd a sötét folyosón át visszament a hallba. A portás intett neki, hogy jöjjön közelebb. Julia szó nélkül engedelmeskedett. A mögötte lévő falat tükör borította, de amikor Julia ellenőrizni akarta benne a külsejét, a férfi elé állt, hogy megakadályozza. – Nem, nem, nem – tiltakozott, amikor Julia megpróbálta kikerülni. – Ha megengedi, kisasszony… A fiókjából elővett egy papír zsebkendőt, és letörölte a túlszaladt rúzst. – Most már megcsodálhatja magát! – húzódott félre a portás. Julia még soha sem látott ilyen csodálatos ruhát. Sokkal szebb volt azoknál, amiket eddig a legnagyobb tervezők kirakataiban barnult sóvárogva. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg! – rebegte elragadta' tással. – A tervezője érezze magát megtisztelve: biztos vagyok benne, hogy önnek ezerszer jobban áll, mint a grófnőnek – súgta oda neki a portás. – Rendeltem önnek egy kocsit, majd a helyszínen megvárja és visszahozza a szállodába. – Taxival is mehettem volna. – Egy ilyen ruhában? Ugye viccel? Vegye úgy, hogy ez az ön hintója, nekem pedig biztosíték. Tudja, ön most Hamupipőke! Szép estét, Walsh kisasszony – köszönt el tőle a portás, és a limuzinhoz kísérte. Ahogy kiértek, Julia felpipiskedett, hogy egy puszit nyomjon a férfi arcára. – Walsh kisasszony, egy utolsó kérés… – Amit csak óhajt! – Szerencsére ez a ruha hosszú, sőt egy kicsit még túl hosszú is. Könyörgöm tehát, hogy ne emelje fel ennyire! A spárgatalpú szandálja egy cseppet sem passzol hozzá! * A felszolgáló egy tál antipastit tett az asztalra. Tomas szedett néhányat a grillezett zöldségből Marina tányérjára. – Megtudhatnám, miért viselsz az étteremben is napszemüveget, holott annyira kevés itt a

fény, hogy még az étlapot is alig bírtam kibogarászni? – Csak! – vágta rá Marina. – Mondhatom, világos egy magyarázat – mondta csúfondárosan Tomas. – Csak azért, mert nem akarom, hogy meglásd a pillantást. – Milyen pillantást? – A PILLANTÁST. – Ah! Bocsáss meg, de egy árva szót sem értek. – Arról a pillantásról beszélek, amit ti, férfiak észrevesztek a szemünkben, amikor jól érezzük magunkat veletek. – Nem is tudtam, hogy erre külön pillantás létezik. – Ugyan már: ha te is olyan vagy, mint a többi férfi, nagyon is jól fel tudod ismerni! – Ha te mondod… És miért nem szabad meglátnom ezt a pillantást, ami arról árulkodik, hogy ez egyszer jól érzed magad velem? – Mert ha meglátnád, rögtön azon kezdenéd törni a fejed, hogy szabadulhatnál meg tőlem. – Miket hordasz te itt össze? – Tomas, a férfiak többsége, akik magányuk enyhítésére ragaszkodás nélküli kapcsolatot tartanak fenn, szerelmes, de soha nem szerelemmel teli szavakkal, nos, ezek a férfiak mind rettegnek attól, hogy egy napon meglátják a nőnek a szemében, akivel együtt járnak, a PILLANTÁST. – De hát miféle pillantást? – Azt, amelyik elhiteti veletek, hogy őrülten szerelmesek vagyunk belétek! Hogy többet szeretnénk. Olyan ostoba dolgokat, mint együtt megtervezni a nyaralást, vagy egyáltalán tervezgetni! És ha elkövetjük azt a hibát, hogy elmosolyodunk előttetek, ha meglátunk az utcán egy babakocsit, akkor már el is vágtuk magunkat! – És a sötét szemüveg mögött ez a pillantás rejtőzne? – Ó, te elbizakodott alak! Fáj a szemem, és kész, mégis mit gondoltál? – Miért mondod nekem mindezt, Marina? – Mikor szándékozod bejelenteni nekem, hogy utazol Szomáliába: a tiramisu előtt vagy után? – Ki mondta, hogy tiramisut kérek? – Két éve ismerlek, amióta együtt dolgozunk, azóta figyelem, hogy élsz. Marina az orra hegye felé tolta a szemüveget, aztán hagyta, hogy lecsússzon a tányérjára. – Rendben. Holnap utazom. De csak most tudtam meg én is. – Már holnap visszamész Berlinbe? – Knapp azt szeretné, ha közvetlenül innen utaznék Mogadiscióba. – Három hónapja vársz erre az indulásra, három hónapja várod, hogy Knapp előhozakodjon vele: a barátod csettint egyet, és te már ugrasz is! – Mindössze arról van szó, hogy ezzel is nyerünk egy napot, épp elég időt elvesztegettünk már így is. – Ő vesztegette el a te idődet, holott te teszel neki szívességet. Neki szüksége van rád az előléptetéséhez, neked viszont nincs szükséged rá, hogy leakassz egy díjat. A te tehetségeddel már akkor is megkapnád, ha lencsevégre kapnál egy kutyát, amint oldalba pisil egy kandelábert! – Hová akarsz kilyukadni? – Legyél már erősebb, Tomas, ne úgy éld le az életedet, hogy menekülsz az emberek elől, akik szeretnek téged, ahelyett, hogy a szemükbe néznél. Először is nekem. Mondd meg például, hogy az agyadra megyek ezzel a beszélgetéssel, hogy mi csak szeretők vagyunk, hogy nincs jogom kioktatni téged, Knappnak meg azt, hogy az ember nem utazik el úgy

Szomáliába, hogy előtte ne ugrana haza, ne készítene össze magának egy bőröndöt, és ne ölelné meg a barátait! Különösen, ha sejtelme sincs róla, mikor tér majd vissza. – Lehet, hogy igazad van. Tomas elővette a mobilját. – Mit csinálsz? – Küldök egy SMS-t Knappnak, megírom neki, hogy a jegyemet szombatra állíttassa ki, berlini indulással. – Majd akkor elhiszem, ha megnyomod a „küldés” gombot! – És akkor láthatom a PILLANTÁST? – Talán… * A limuzin lefékezett a vörös szőnyeg előtt. Julia óvatos mozdulattal szállt ki, nehogy a szandálja kivillanjon a ruha alól. Felment a lépcsőn, a tetején őt is sűrű vakuvillogás fogadta. – Nem vagyok senki! – szólt oda az egyik operatőrnek, de az nem értett angolul. A bejáratnál a vendégeket fogadó alkalmazott megcsodálta Julia fantasztikus ruháját. Mivel teljesen elvakította a lány érkezését filmező kamera éles fénye, nem tartotta szükségesnek elkérni a meghívóját. A terem óriási volt. Julia tekintete végigpásztázott a tömegen. A meghívottak pohárral a kezükben sétálgattak a hatalmas fotókat csodálva. Julia kényszeredett mosollyal válaszolt a számára teljesen ismeretlen emberek üdvözlésére: a társasági élet kínos velejárója. Valamivel távolabb, egy pódiumon, egy hárfás Mozartot játszott. Keresztülvágva valami nevetséges baletten, Julia elindult, hogy felkutassa áldozatát. A figyelmét egy közel három méter magas fénykép vonta magára. A felvétel Kandahár vagy Tádzsikisztán hegyei között készült, vagy talán a pakisztáni határon? Az árokban fekvő katona egyenruhájából nem lehetett egyértelműen megállapítani, és a mellette guggoló gyermek, aki mintha nyugtatni próbálta volna, olyan volt, mint a világ összes többi mezítlábas gyermeke. Egy kéz érintette meg a vállát, összerezzent. – Semmit nem változtál. Mit keresel itt? Nem tudtam, hogy te is szerepelsz a meghívottak listáján. Micsoda kellemes meglepetés: átutazóban vagy nálunk? – szólalt meg Knapp. – És te, te mit keresel itt? Úgy tudtam, a hónap végéig külföldön vagy, legalábbis ezt mondták nekem délután, amikor az irodádban jártam. Nem szólt neked róla senki? – A tervezettnél előbb tértem haza. Egyenesen a reptérről jövök. – Nem ártana, ha gyakorolnál, Knapp: rosszul hazudsz. Tudom, miről beszélek, az utóbbi néhány napban én magam is szert tettem ezen a téren némi tapasztalatra. – Na jó, rendben. De hogy gondolhattad volna egy pillanatig is, hogy rájövök, te keresel? Húsz éve nem hallottam felőled. – Tizennyolc! És ismersz más Julia Walsh-t is? – Már nem emlékeztem a vezetéknevedre, Julia, persze a keresztnevedet nem felejtettem el, de nem vontam párhuzamot. Felelős állásban vagyok, annyi ember próbálja meg rám sózni az érdektelen történetét, hogy kénytelen vagyok szűrni. – Ez igazán kedves tőled! – Miért jöttél Berlinbe, Julia? A lány a falra függesztett fotóra emelte a tekintetét. Egy bizonyos T. Ullmann munkája volt. – Tomas is készíthette volna ezt a képet, az ő stílusára emlékeztet – szólalt meg szomorúan. – De Tomas már évek óta nem újságíró! Már nem is Németországban él. Szakított a múltjával. Julia hősiesen tartotta magát, igyekezett semmiféle érzelmet nem mutatni. Knapp folytatta:

– Külföldön él. – Hol? – Olaszországban, a feleségével, nem beszélünk gyakran, legfeljebb egy évben egyszer, de még azt sem mindig. – Összevesztetek? – Á, szó sincs ilyesmiről, egyszerűen csak elsodort bennünket egymás mellől az élet. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek neki megvalósítani az álmát, de amikor visszajött Afganisztánból, már nem ugyanaz az ember volt. De neked ezt jobban kellene tudnod, nem? Más utat választott. – Nem, semmit nem tudtam erről! – vágta rá összeszorított állkapoccsal Julia. – Amikor utoljára hírt adott magáról, a feleségével egy éttermet vezettek Rómában. Most pedig, ha megbocsátasz, vannak itt más vendégeim is, akikkel foglalkoznom kell. Örülök, hogy újra láttalak, még ha sajnálom is, hogy csak ilyen rövid időre. Hamarosan indulsz vissza? – Már holnap reggel! – felelte Julia. – Még mindig nem mondtad meg, mi szél hozott Berlinbe? Szakmai úton vagy? – Viszlát, Knapp. Julia elindult, vissza sem nézett. Egyre gyorsabban lépkedett, és ahogy a nagy üvegajtón kiért, futni kezdett a vörös szőnyegen a rá váró autó felé. * Ahogy visszaért a szállodába, keresztülrohant az előcsarnokon, bement a rejtett ajtón, amely a mosodába vezető folyosóra nyílt, kibújt a ruhából, visszaakasztotta a vállfára, és felvette a farmerját meg a pulcsiját. A háta mögött köhintés hallatszott. – Odanézhetek? – kérdezte a portás, aki az egyik kezével eltakarta a szemét, míg a másikkal egy csomag papír zsebkendőt nyújtott felé. – Nem! – hüppögte Julia. A portás kihúzott egy zsebkendőt, és a válla felett hátranyújtotta. – Köszönöm – mondta a lány. – Az imént, ahogy láttam bejönni, úgy tűnt, kicsit elmázolódott a sminkje. Az estély nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket? – Ez a legkevesebb, amit mondani lehet róla – szipogta Julia. – Sajnos ez olykor megesik... A be nem tervezett dolgok sosem kockázatmentesek! – De hát az ég szerelmére, itt semmi nem volt betervezve! Sem ez az utazás, sem ez a szálloda, sem ez a város, sem ez az egész fölösleges hercehurca. Úgy éltem az életemet, ahogy akartam, akkor miért... A portás lépett egyet felé, ennyi pont elég volt ahhoz, hogy Julia a vállára omoljon. A férfi szelíden paskolgatta a hátát, igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy megvigasztalja. – Nem tudom, mi szomorította el ennyire, de ha megenged egy tanácsot… jól tenné, ha megosztaná a bánatát az édesapjával, ő bizonyára vigaszt tudna önnek nyújtani. Szerencséje van, hogy még mindig maga mellett tudhatja, látszik, milyen cinkos meghittség köti össze önöket. Biztos vagyok benne, hogy Walsh úr olyan ember, aki odafigyel a másikra. – Nos, akkor tudja meg, hogy téved, méghozzá a teljes fronton! Még hogy az apám és köztem cinkos meghittség lenne? Még hogy ő odafigyel a másikra? Valószínűleg nem ugyanarról az emberről beszélünk. – Nagy örömömre többször lehettem Walsh úr szolgálatára, kisasszony, és biztosíthatom róla, hogy az édesapja mindig gentleman volt. – Nála önzőbb embert még nem hordott a hátán a föld!

– Akkor valóban nem ugyanarról a személyről beszélünk. Az, akit én ismerek, mindig jóindulatú volt. És úgy beszél önről, mint egyetlen sikeréről. Juliának elakadt a szava. – Menjen fel az édesapjához, meggyőződésem, hogy megértő fülekre talál. – Az életem teljesen a feje tetejére állt… Amúgy is, gondolom, már lefeküdt, kimerültnek érezte magát. – Valószínűleg új erőre kapott, az imént vittem fel neki a vacsorát. – Az apám vacsorát rendelt? – Pontosan ezt bátorkodtam mondani az előbb, kisasszony. Julia felvette a szandálját, és egy puszival mondott köszönetet a portásnak. – Ugye magától értetődik, hogy ez a beszélgetés sosem hangzott el közöttünk? Számíthatok önre, nemde? – kérdezte a férfi. – Még csak nem is találkoztunk! – fogadkozott Julia. – És visszatehetjük a ruhára a huzatát, nem kell attól tartanunk, hogy folt esett rajta? Julia esküre emelte a jobb kezét, és visszamosolygott a portásra, aki intett neki, hogy induljon. A lány ismét átvágott a hallon és beszállt a liftbe. A felvonó kabinja megállt a hatodikon. Julia egy pillanatig habozott, majd megnyomta a legfelső emelet gombját. A folyosóra kihallatszott a televízió hangja. Julia kopogott, az apja azonnal ajtót nyitott. – Fenséges voltál abban a ruhában – mondta, és visszafeküdt az ágyra. Julia a képernyőre nézett, ahol az esti híradóban újra sugározták a kiállításmegnyitón készült képkockákat. – Nehéz nem észrevenni egy ilyen megjelenést. Még sosem láttalak ennyire elegánsnak, s ez csak megerősíti azt, amit gondolok: ideje lenne félretenned a szakadt farmereket, már nem illenek a te korodhoz. Ha tudtam volna a terveidről, elkísértelek volna. Rendkívül büszke lettem volna rá, ha én vezethetlek be karon fogva. – Nem volt semmiféle tervem, ugyanazt a műsort néztem, mint te, és egyszer csak Knapp bukkant fel a vörös szőnyegen, hát fogtam magam és odamentem. – Érdekes! – ült fel az ágyon Anthony. – Ahhoz képest, hogy azt állították, a hónap végéig nem jön vissza… Vagy hazudott, vagy egyszerre több helyen is képes tartózkodni. Nem kérdezem, hogy zajlott le a találkozás. Úgy tűnik, nem vagy túl vidám hangulatban. – Nekem volt igazam, Tomas megnősült. És neked is igazad volt, már nem újságíró… – magyarázta Julia, és leroskadt az egyik fotelba. – Te vacsorát rendeltél? – Neked rendeltem. – Tudtad, hogy be fogok kopogni hozzád? – Többet tudok, mint hinnéd. Amikor megláttalak ezen a megnyitón, és ismervén, mennyire rajongsz az efféle társasági eseményekért, mindjárt gyanítottam, hogy történt valami. Azt hittem Tomas bukkant fel, hogy így elhúztad a csíkot éjnek évadján. Szóval, ez fordult meg a fejemben, amikor a portás felhívott és engedélyt kért, hogy egy limuzint rendeljen neked. Készíttettem egy kis édességet arra az esetre, ha az estéd nem úgy alakulna, ahogy szeretnéd. Emeld fel a burát, palacsinta van alatta, ami persze nem helyettesítheti a szerelmet, de a kis kancsóban lévő juharsziruppal együtt azért talán el tudja űzni a mélabút. * A szomszédos lakosztályban egy grófnő szintén a tévéhíradó késő esti kiadását nézte. Arra kérte a férjét, másnap figyelmeztesse, hogy ne felejtse el felhívni Karl barátját, hogy gratuláljon neki. Ugyanakkor kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse, amikor legközelebb az ő

számára tervez egy exkluzív modellt, ajánlatos volna, ha az valóban egyedi lenne, és nem látná meg egy másik fiatal nőn, aki ráadásul még csinosabb is, mint ő. Karl bizonyára meg fogja érteni, ha ezt most visszaküldi neki: hiába olyan csodálatos ez a darab, az szemében érdektelenné vált! * Julia az este minden részletét elmesélte az apjának. Hogyan kerekedett fel hirtelen és ment el arra az átkozott estélyre, a beszélgetését Knapp-pal, a megrendült visszatérést, bár maga sem értette, sőt be sem ismerte, hogy mennyire elragadták az érzelmek. Nem attól borult ki, hogy Tomas új életet kezdett, ezt kezdettől fogva sejtette, hogy is lehetett volna másképp? Az volt a legrosszabb, és Julia nem tudta volna megmondani, miért, hogy megtudta, felhagyott az újságírással. Anthony nem szakította félbe, egyetlen kommentárt sem tett. Julia bekapta az utolsó falat palacsintát, és megköszönte apjának ezt a meglepetést, amitől bár a gondolatai nem rendeződtek, egy kilót azonban biztosan felszedett. Semmi értelme tovább Berlinben maradniuk. Akár voltak jelek, akár nem, most már nincs mit keresni, ideje egy kicsit rendet tenni az életében. Mielőtt lefeküdne, összekészíti a táskáját, és holnap reggel repülőre szállhatnak. Ezúttal, tette hozzá kifelé menet, neki van déjà vu érzése, méghozzá fokozottan. A folyosón kibújt a cipőjéből, és a szolgálati lépcsőn ment le a szobájába. Alighogy Julia elment, Anthony fogta a mobilját. San Franciscóban délután négy óra volt, az, akit hívott, az első csöngésre felvette. – Pilguez. – Anthony vagyok. Nem zavarlak? – A régi barátok sosem zavarják egymást. Minek köszönhetem az örömöt, hogy hallhatom a hangodat? Már jó ideje nem hallottam felőled. – Egy szívességet szeretnék kérni tőled, egy kis nyomozást, ha meg kapható vagy rá. – Ha tudnád, mennyire unatkozom, mióta nyugdíjba mentem! Még ha azért hívsz is, mert elvesztetted a kulcsaidat, vállalom az ügyet! – Van még összeköttetésed a határrendőrségnél? Valaki a vízumirodán, aki el tudna végezni nekünk egy kis kutatást? – Hát persze, még mindig messzire ér a karom, mit gondolsz! – Nos, szeretném, ha a lehető leghosszabbra nyújtanád. A következőről van szó… Jó fél óráig tartott a társalgás a két öreg cimbora között. Pilguez felügyelő megígérte Anthonynak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megszerzi neki a kért információkat. * New Yorkban este nyolc óra volt. A régiségbolt ajtaján egy táblácska hirdette, hogy másnapig zárva van. Odabenn Stanley egy XIX. századi könyvszekrény polcait rendezgette, ami aznap délután érkezett. Adam kopogott a kirakaton. – Micsoda pióca! – sóhajtotta Stanley, és egy almárium mögé rejtőzött. – Stanley! Én vagyok az, Adam! Tudom, hogy itt van. Stanley lekuporodott, még a lélegzetét is visszafojtotta. – Van két palack Château Lafite-em! Stanley lassan felemelte a fejét. – 1989-es évjárat! – kiáltotta Adam az utcáról. Az üzlet ajtaja kinyílt. – Sajnálom, pakoltam, nem hallottam, hogy itt van – Stanley, és beengedte a látogatóját. –

Vacsorázott már?

18. Tomas nyújtotozott egyet és kicsusszant az ágyból, ügyelve arra, hogy ne ébressze fel a mellette alvó Marinát. Leosont a csigalépcsőn, és keresztülsétált a kétszintes lakás alsó szintjén lévő nappalin. Bement a bárpult mögé, a kávéfőző kifolyócsöve alá tett egy csészét, a masinát letakarta egy konyharuhával, hogy tompítsa a hangját, és megnyomta a gombot. Elhúzta az üvegezett ajtót és kilépett a teraszra, hogy kiélvezze a Róma háztetőit cirógató első napsugarakat. A korlátnak dőlve lenézett az utcára. A ház földszintjén, a kávézó melletti fűszeres előtt, egy szállító zöldséges rekeszeket pakolt ki az autójából. Odaégett pirítós szaga csapta meg az orrát, amit kisvártatva szitokáradat követett olaszul. Marina bukkant fel köntösben, morcos arccal. – Két dolog! – mondta. – Az első: anyaszült meztelen vagy, és nem hinném, hogy a szomszédok nagyra értékelnék a látványt reggeli közben. – És mi a másik? – kérdezte Tomas, anélkül hogy megfordult volna. – Lemegyünk reggelizni, semmi ennivaló nincs itthon. – Tegnap este mintha vettünk volna ciabattát – csipkelődött Tomas. – Öltözz fel! – szólt rá válaszképpen Marina, és visszament a lakásba. – Amúgy jó reggelt! – dünnyögte Tomas. Egy idős asszony, aki a növényeit öntözte, odaintegetett neki az utcácska túloldalán lévő ház erkélyéről. Tomas rámosolygott, aztán ő is bement a teraszról. Még nyolc óra sem volt, de már meleg volt a levegő. A trattoria tulaja az utcán lévő székeket rendezgette, Tomas segített neki a napernyőket kicipelni a járdára. Marina letelepedett az egyik asztalhoz, és a péksüteményes kosárból kimart egy kiflit. – Egész nap ilyen képet szándékozol vágni? – kérdezte Tomas, ő is vett magának a kosárból. – Azért vagy dühös, mert elutazom? – Most már tudom, Tomas, mi az, ami leginkább elbűvöl benned: a gyors észjárásod. A tulajdonos két csésze gőzölgő capuccinót rakott le eléjük. Felnézett az égre, és azért fohászkodott, bárcsak kitörne a vihar, mielőtt véget ér a nap, majd megdicsérte Marina reggeli szépségét. Mielőtt visszament volna, még odakacsintott Tomasnak. – Mi lenne, ha nem rontanánk el ezt a délelőttöt? – szólalt meg ismét Tomas. – Csakugyan, milyen remek ötlet! Miért is ne? Befejezed a kiflidet, aztán visszamész a lakásba és megkefélsz; majd jöhet egy kellemes zuhany a fürdőszobámban, mialatt én az ügyeletes hülye tyúkot játszom és összecsomagolom a táskádat. Egy puszi a küszöbön, aztán eltűnsz két-három hónapra, vagy éppen örökre. Jaj, ne is válaszolj, bármit mondanál, idétlenül hangzana. – Gyere velem! – Tudósító vagyok, nem riporter. – Együtt repülőre szállunk, Berlinben töltjük az estét, és holnap, amikor én elindulok Mogadiscióba, te visszajössz Rómába. Marina intett a tulajnak, hogy hozzon neki még egy kávét. – Igazad van, a repülőtéri búcsúzkodás sokkal jobb, nem árt egy kis pátosz, ugye? – Az nem ártana, ha megmutatnád magad a lap szerkesztőségében – felelte Tomas. – Idd meg a kávédat, amíg meleg! – Ha igent mondanál, ahelyett, hogy itt zsörtölődsz velem, megvenném neked a jegyet. * Az ajtó alatt egy boríték csúszott be. Anthony fájdalmas grimasszal lehajolt, hogy felvegye.

Felnyitotta és elolvasta a faxot, amit neki címeztek. „Sajnálom, még nem jártam sikerrel, de nem adom fel. Reményeim szerint hamarosan eredményre jutok.” Az üzenet aláírása GP volt, ami George Pilguez monogramja. Anthony Walsh leült a lakosztálya íróasztalához, és pár sort firkantott egy lapra Juliának. Aztán telefonált a portásnak, hogy rendeljen neki egy kocsit sofőrrel, majd elhagyta a szobát. A hatodik emeleten kiszállt a liftből, macskaléptekkel a lánya szobájához lopakodott, a levélkét bedugta az ajtó alatt, és már ment is tovább. A Karl-Liebknecht-Strasse 31-be, legyen szíves – szólt oda a sofőrnek. A fekete autó már indult is. * Julia sebtében felhörpintett egy teát, majd kikapta az utazótáskáját a szekrényből és az ágyra dobta. Gondosan elkezdte összehajtogatni a holmijait, de aztán úgy döntött, nem szöszmötöl annyit, és mindent belegyömöszölt, ahogy jött. Az indulási előkészületeket egy pillanatra félbehagyva az ablakhoz lépett. Finomszemű eső szitált a városra. A szálloda elől egy fekete autó kanyarodott ki. * – Hozd a neszesszeredet, ha azt akarod, hogy berakjam a táskádba – kiabálta Marina a szobából. Tomas kidugta a fejét a fürdőszobából. – Magam is össze tudok csomagolni, nem gondolod? – Rosszul! Össze tudsz csomagolni, csak rosszul, és nem leszek ott Szomáliában, hogy újra kivasaljam a gönceidet. – Miért, kivasaltad őket? – kérdezte Tomas csaknem aggodalmasan. – Nem, de kivasalhattam volna. – Döntöttél? – Abban, hogy ma vagy holnap hagyjalak faképnél? Mázlista vagy, úgy határoztam, hogy a karrierem szempontjából áldásos lenne, ha elugranék üdvözölni leendő szerkesztőségi igazgatónkat. Ez jó hír neked, de ne keress semmi összefüggést azzal, hogy te most Berlinbe mész. Abban a szerencsében lesz részed, hogy még egy estét a társaságomban tölthetsz. – Nagyon örülök neki – jelentette ki Tomas. – Igazán? – kérdezett vissza Marina, és behúzta a táskáján a cipzárt. – Tizenkettő előtt el kell hagynunk Rómát: egész délelőtt ki akarod sajátítani a fürdőszobát? – Azt hittem, kettőnk közül én vagyok a zsémbesebb… – Már engem is megfertőztél, nem tehetek róla, öregem. Marina taszított egyet Tomason, hogy be tudjon lépni tőle a fürdőszobába. Kioldotta a köntöse övét, és magával húzta a férfit a zuhany alá. * A fekete Mercedes bekanyarodott és megállt a nagy szürke épületek előtti parkolóban. Anthony megkérte a sofőrt, hogy legyen olyan kedves és várja meg, úgy reméli, egy órán belül már jön is vissza. Felment az előtetővel védett néhány lépcsőfokon, és belépett az épületbe, ahol ma a Stasi archívumait őrzik.

Bemutatkozott a recepciósnak és megtudakolta, merre kell mennie. A folyosó, amin végighaladt, hátborzongató relikviákkal volt teli. Mindkét oldalon különböző típusú mikrofonok, kamerák, fényképezőgépek sorakoztak a vitrinekben, gőzfújók, amivel felnyitották a leveleket, és enyvező masinák, amivel elolvasás, lemásolás és archiválás után újra leragasztották őket. Mindennemű felszerelés, amivel egy egész nép, a rendőrállam foglyainak mindennapjai után kémkedtek. Propagandairatok és kézikönyvek, lehallgatókészülékek, amelyek az évek múlásával egyre kifinomultabbá váltak. Több millió ember után leskelődtek így, ítélték meg őket és vették nyilvántartásba az életüket, hogy biztosítsák az abszolút állam biztonságát. Anthony gondolataiba merülve állt meg egy vallatócella fotója előtt. Tudom, hogy nem volt igazam. Miután a fal leomlott, a folyamat visszafordíthatatlanná vált, de ki mert volna erre megesküdni, Julia? Azok, akik ismerték a prágai tavaszt? A demokratáink, akik annyi bűnt és igazságtalanságot hagytak elkövetni azóta? És ki merné ma garantálni, hogy Oroszország örökre megszabadult a tegnapi zsarnokaitól? Ezért féltem, igen, rettenetesen féltem, hogy a diktatúra alig megnyílt ajtói újra bezárulnak, és téged nem ereszt el a totalitárius vasmarok. Rettegtem, hogy örökre elszakadok a lányomtól, és nem azért, mert ő így határozott, hanem mert egy diktatúra így döntött helyette. Tudom, hogy mindig haragudni fogsz rám ezért, de ha a dolgok rosszra fordultak volna, soha nem bocsátottam volna meg magamnak, hogy nem jöttem el érted, és bevallom, valahol örülök is neki, hogy nem volt igazam. – Segíthetek? – hallatszott egy hang a folyosó végéből. – Az irattárat keresem – hebegte Anthony. – Itt van, uram. Mit tehetek önért? * Néhány nappal a fal leomlása után az NDK politikai rendőrségének alkalmazottjai rendszerük elkerülhetetlen bukását megérezvén hozzáláttak, hogy eltüntessék mindazt, ami az üzelmeikről tanúskodhatott. De hogy lehetne egyik napról a másikra összetépni több millió személyi kartont, ami közel negyven évnyi totalitarizmus alatt gyűlt össze? A lakosságnak tudomására jutott, miben mesterkednek, ezért 1989 decemberében megszállták az állambiztonsági hivatal kirendeltségeit. A polgárok valamennyi keletnémet városban elfoglalták a Stasi helyiségeit, így akadályozva meg a száznyolcvan kilométert kitevő jelentéstömeg megsemmisítését, mely dokumentumokhoz ma mindenki hozzáférhet. Anthony megkérdezte, belenézhetne-e egy bizonyos Tomas Meyer aktájába, aki annak idején a Comeniusplatz 2. alatt lakott, Kelet-Berlinben. – Sajnos, nem teljesíthetem a kérését, uram – mentegetőzött az ügyeletes irattáros. – Úgy tudtam, hogy egy törvény lehetővé teszi az iratokba való betekintést. – Pontosan így van, de ugyanennek a törvénynek az is célja, hogy megvédje honfitársainkat attól, hogy a magánéletüket sérelem érje, ami esetleg a személyes adatok felhasználásával előfordulhatna – darálta az alkalmazott, mintha fejből idézné a passzust. – Nos, éppen ezért lényeges a szöveg megfelelő értelmezése. Ha nem tévedek, a szóban forgó törvénynek az az elsődleges célja, hogy mindenki számára megkönnyítse a Stasi kartotékjaiba való betekintést, annak érdekében, hogy világossá váljon az illető számára, milyen befolyást gyakorolt az állambiztonsági szolgálat az ő személyes sorsára, nemde? – folytatta Anthony, aki ezúttal az irattár bejáratánál elhelyezett táblán lévő szöveget idézte. – Igen, természetesen – ismerte el az irattáros, aki nem értette, hová akar kilyukadni a látogató.

– Tomas Meyer a vejem – füllentett Anthony szemrebbenés nélkül. – Ma az Egyesült Államokban él, és boldogan közölhetem önnel, hogy hamarosan nagyapa leszek. Rendkívül fontos, s ezt hiányára ön sem vonja kétségbe, hogy egy napon majd beszélhessen a gyermekeinek a múltjáról. Ki ne szeretné ezt megtenni? Önnek vannak gyermekei, kedves…? – Hans Dietrich – mutatkozott be az irattáros. – Két elragadó kis lányom van, Emma és Anna, öt- és hétévesek. – Hát ez csodálatos! – csapta össze a kezét Anthony. – Nagyon boldog lehet! – Odavagyok értük! – A mi szegény Tomasunknak még mindig túlságosan fájnak azok a tragikus események, amelyek a kamaszkorára úgy rányomták bélyegüket, képtelen volt arra, hogy maga vállalkozzék erre a lépésre. Az ő nevében jövök, nagyon messziről, hogy megadjam neki az esélyt, hogy megbékéljen a múltjával, és ki tudja, talán egy napon majd ahhoz is lesz ereje, hogy elhozza ide a lányát. Mert megsúgom önnek, kislányt várunk. Szóval, hogy elhozza ősei földjére a leányát, lehetővé téve a gyermeknek, hogy kapcsolatba kerüljön a gyökereivel. Kedves Hans – folytatta ünnepélyes hangon Anthony –, egy leendő nagyapa fordul most két bájos kislány édesapjához: segítsen nekem, segítsen honfitársa, Tomas Meyer leányának; legyen ön az, aki egy nagylelkű gesztussal megadja neki azt a boldogságot, amit mi valamennyien álmodunk neki. A meghatott Hans Dietrich már nem is tudta, mit gondoljon Látogatója könnytől párás szeme láttán megadta magát. Egy zsebkendőt nyújtott Anthonynak. – Tomas Meyert mondott? – Úgy van! – felelte Anthony. – Foglaljon helyet a teremben az egyik asztalnál, megnézem, van-e róla valami. Negyedórával később Hans Dietrich egy fém iratrendezőt tett le Anthony Walsh elé az asztalra. – Azt hiszem, megtaláltam a veje aktáját – jelentette be ragyogó arccal. – Szerencsénk van, hogy nem azok közé tartozik, akiknek a dossziéját megsemmisítették: az összetépett kartotékok helyreállítása még távolról sem ért véget, nem kaptuk meg rá a szükséges keretet. Anthony melegen megköszönte, majd színlelt zavarral értésére adta, hogy a veje múltjának tanulmányozásához most egy kis intimitásra lenne szüksége. Hans azonnal távozott, Anthony pedig belemerült az 1980-ban nyitott vaskos dosszié olvasásába, amely egy kilenc éven át megfigyelt fiatalemberre vonatkozott. Több tucat oldal számolt be cselekedetekről és lépésekről, kapcsolatokról, képességekről, irodalmi ízlésről, részletes jelentések rögzítették a szűk körben vagy nyilvánosan elhangzott szavakat, nézeteket, az állam által képviselt értékekhez való viszonyulást. Ambíciók, remények, első szerelmi élmények, első tapasztalatok és csalódások, látszólag semmi sem hiányzott mindabból, ami Tomas személyiségét formálhatta. Mivel távolról sem bírta tökéletesen a nyelvet, Anthony végül úgy döntött, Hans Dietrich segítségéhez folyamodik, hogy megértse a dosszié végén található összefoglaló lapot, ami utoljára 1989. október 9-én lett frissítve. A mindkét szülőjét elvesztő Tomas Meyer gyanús diák volt. Szomszédja, s egyben kisgyermekkora óta legjobb barátja sikeres szökést hajtott végre Nyugatra. Nevezett Jürgen Knapp feltehetőleg egy autó hátsó ülése alá rejtőzve jutott át a falon, és soha többé nem tért vissza az NDK-ba. Semmilyen bizonyíték nem igazolta Tomas Meyer bűnrészességét, és az a naivitás, amellyel az állambiztonsági szolgálat informátorának beszélt barátja terveiről, feltételezett ártatlanságára utal. A dosszié információit szolgáltató ügynök ily módon ugyan tudomást szerzett a szökés előkészületeiről, de ahhoz sajnos túl későn, hogy Jürgen Knappot le lehessen tartóztatni. Mindazonáltal a szoros kapcsolat, mely Tomast egy hazaárulóhoz fűzte, valamint az a tény, hogy nem jelentette barátja szökési tervét, kizárta annak a lehetőségét,

hogy a fiatalembert a Német Demokratikus Köztársaság ígéretes jövő előtt álló polgárának tekinthessék. Az aktában szereplő tények alapján nem kívántak ugyan ellene eljárást kezdeményezni, de magától értetődő volt, hogy semmiféle jelentős állami funkciót nem tölthet be a jövőben. A jelentés végül azt indítványozta, hogy a fiatalember álljon továbbra is aktív ellenőrzés alatt, hogy meg lehessen győződni arról, hogy a későbbiekben sem tart fenn semmiféle kapcsolatot sem régi barátjával, sem bármely más Nyugaton élő személlyel. Az ügynök egy harmincéves koráig tartó próbaidőszakot javasolt az akta revíziója vagy lezárása előtt. Hans Dietrich befejezte az olvasást. Döbbenten olvasta el kétszer is a dosszié anyagát szolgáltató informátor nevét, hogy megbizonyosodjon róla, nem tévedett. Képtelen volt eltitkolni zavarát. – Ki gondolt volna ilyet? – meredt Anthony a lap alján álló névre. – Micsoda szomorúság! Hans Dietrich, aki maga is le volt sújtva, egyetértett vele. Anthony megköszönte az irattárosnak a felbecsülhetetlen értékű segítséget. A férfi figyelmét egy részlet vonta magára; egy pillanatig habozott, mielőtt elárulta volna, mit fedezett fel. – Az ön által felvállalt intézkedés keretében szükségesnek tartom tudomására hozni, hogy a veje minden bizonnyal ugyanerre a szomorú felfedezésre jutott, mint mi. A dosszié behajtott fülén egy megjegyzés arról tanúskodik, hogy ő maga is belenézett. Anthony biztosította Dietrichet végtelen hálájáról; a maga szerény eszközeivel hozzá kíván járulni az irattár helyreállításának finanszírozásához. Ugyanis ma már sokkal jobban tisztában van vele, mint akár csak tegnap, hogy a múltunk megértése milyen nagy szerepet játszik abban, hogy azonosulni tudjunk a jövőnkkel. * Miután elhagyta az irattárat, Anthony úgy érezte, friss levegőre van szüksége, hogy összeszedje magát. Néhány percre leült egy padra a parkoló mellett húzódó kicsiny parkban. Ahogy visszagondolt Dietrich bizalmas közlésére, az égre pillantott és felkiáltott: – Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! Felállt és az autóhoz sietett. Amint helyet foglalt az ülésen, előkapta a mobilját, és egy San Franciscó-i számot tárcsázott. – Felébresztettelek? – Hogy is ébresztettél volna fel: hajnali három óra van! – Sajnálom, de azt hiszem, fontos információval szolgálhatok. George Pilguez felkapcsolta az olvasólámpáját, kihúzta az éjjeliszekrénye fiókját, hogy íróeszközt kerítsen. – Hallgatlak! – mondta. – Minden okom megvan rá, hogy feltételezzem, az emberünk meg kívánt szabadulni a családi nevétől, azt akarta, hogy soha többé ne kelljen használnia, vagy legalábbis, hogy minél kevésbé juttassák eszébe. – De miért? – Hosszú história… – És van valami elképzelésed az új személyazonosságáról? – Semmi az égvilágon! – Tökéletes, nagyon jól tetted, hogy az éjszaka kellős közepén felhívtál, ez nagyban hozzá fog járulni a nyomozásom sikeréhez! – vágta rá szarkasztikusan Pilguez, majd letette a kagylót. Lekapcsolta a lámpát, a tarkója mögött összekulcsolta a kezét és megpróbált újra elaludni, de hasztalan. Fél órával később a felesége ráparancsolt, hogy keljen fel, és menjen dolgozni. Nem számít, hogy még csak nem is pirkad, nem bírta tovább elviselni, hogy ott forgolódik

mellette az ágyban, arra számított, így legalább ő visszaalhat. George Pilguez belebújt a fürdőköpenyébe, és dohogva kiment a konyhába. Készített magának egy szendvicset, mindkét szelet kenyeret jó vastagon megvajazta, mivel Nathalie most nem jöhet neki a koleszterinjével. Aztán fogta az elemózsiát, és letelepedett az íróasztalához. Egyes közhivatalok sosem zárnak be, fogta hát a telefont, és felhívta az egyik barátját, aki a határrendőrségnél dolgozott. – Ha egy olyan személy, aki legálisan változtatta meg a családnevét, belépett volna az országunk területére, az eredeti neve szerepelne-e a kartotékjaitokban? – Milyen nemzetiségű? – kérdezte a hívott fél. – Német, az NDK-ban született. – Nos, ebben az esetben, hogy vízumot kapjon valamelyik konzulátusunkon, több mint valószínű, hogy ennek valahol nyoma van. – Van mire írnod? – kérdezte George. – A számítógépem előtt ülök, öregem – felelte a barátja, Rick Bram, a John Fitzgerald Kennedy repülőtér bevándorlási irodájának munkatársa. * A Mercedes a szálloda felé tartott. Anthony Walsh az ablakon át nézte a várost. Egy gyógyszertár homlokzatán fénybetűk futottak, hol a dátumot, hol az időt, hol a külső hőmérsékletet jelezve. Berlinben mindjárt dél van, 21 Celsius-fok… – És még több mint két nap – mormogta Anthony Walsh. * Julia fel-alá járkált a hallban, a földre tett csomagja körül. – Biztosíthatom róla, kisasszony, hogy sejtelmem sincs, hová távozott az édesapja. Korán reggel kocsit rendelt tőlünk, de egyebet nem mondott, és azóta még nem tért vissza. Megpróbáltam elérni a sofőrt, de ki van kapcsolva a mobilja. A portás Julia táskájára pillantott. – Walsh úr nem kérte, hogy módosítsam a helyfoglalásukat, mint ahogy arról sem tájékoztatott, hogy ma szándékoznak elhagyni a szállodát. Biztos benne, hogy így döntött? – Én döntöttem így! Ma reggelre beszéltük meg, hogy találkozunk, a gép délután háromkor száll fel, és ez az utolsó járat, amivel elérhetjük Párizsban a New York-i csatlakozást. – Amszterdam felé is mehetnek, azzal még időt is nyernek; örömömre szolgál, ha elintézhetem ezt önöknek. – Akkor legyen olyan kedves, és tegye meg most – válaszolta Julia a zsebeiben kotorászva. Aztán a portás legnagyobb elképedésére csüggedten leborult a pultra. – Valami gond van, kisasszony? – Apámnál vannak a jegyek! – Biztosra veszem, hogy hamarosan visszatér. Ne nyugtalankodjék, ha ma este mindenképpen New Yorkban kell lenniük, még van egy kis idejük. Egy fekete autó parkolt le a szálloda előtt, Anthony Walsh szállt ki belőle, és átment a forgóajtón. – De hát hol voltál? – sietett elé Julia. – Már halálra izgultam magam! – Most először fordul elő, hogy foglalkozol a napirendemmel, vagy azzal, hogy mi történhetett velem. Milyen csodás nap! – Az nyugtalanít, hogy le fogjuk késni a gépet!

– Milyen gépet? – Tegnap este megegyeztünk, hogy ma hazautazunk, nem emlékszel? A portás szakította félbe a beszélgetésüket: egy levelet adott át Anthonynak, ami az imént érkezett faxon. Anthony felnyitotta a borítékot, és miközben a sorokat olvasta, néha Juliára emelte a tekintetét. – Hát persze, de az még tegnap volt – felelte végül kedélyesen. Pillantása Julia csomagjára esett, és megkérte a londinert, vigye vissza a táskát lánya szobájába. – Gyere, elviszlek ebédelni, beszélnünk kell. – Miről? – kérdezte nyugtalanul Julia. – Rólam! Jaj, ne vágj már ilyen arcot, biztosítalak róla, hogy vicceltem… A teraszon ültek le. * Az ébresztőóra csipogása rémes álomból rángatta ki Stanley-t. Amint kinyitotta a szemét, rettenetes fájdalom hasított a fejébe: egy olyan este folyománya, amikor patakokban folyt a bor. Felkelt és kitámolygott a fürdőszobába. Ahogy meglátta az arcát a tükörben, szentül megfogadta, hogy a hónap végéig egy korty alkoholt nem vesz magához, ami mindent összevetve nem tűnt kivitelezhetetlennek, ugyanis 29-e volt. Leszámítva a légkalapácsot, ami mintha a halántéka alatt ügyködött volna, a nap elég szépnek ígérkezett. Ebédidőben szól majd Juliának, hogy elmegy érte az irodába, és sétálnak egyet a folyóparton. Ahogy homlokát ráncolva töprengett, apránként eszébe jutott, hogy legjobb barátnője nincs is a városban, és tegnap este sem adott hírt magáról. Arra viszont képtelen volt, hogy felidézze, miről folyt előző este a társalgás, azon a borral bőségesen megöntözött vacsorán. Csak valamivel később, miután megivott egy nagy bögre teát, kezdett azon tűnődni, vajon nem csúszott-e ki a száján véletlenül a „Berlin” szó az Adam társaságában töltött órák során. Zuhanyzás után azon rágódott, érdemes-e erről az egyre növekvő kételyéről tájékoztatni Juliát. Talán fel kellene hívnia… vagy talán mégsem. * – Aki egyszer hazudott, az máskor is hazudik! – jegyezte meg Anthony, és odanyújtotta az étlapot Juliának. – Ezt most nekem mondod? – A világ nem a te köldököd körül forog, drágám! A te Knapp barátodra céloztam! Julia letette az étlapot az asztalra, és egy mozdulattal elküldte a közeledő pincért. – Miről beszélsz? – Szerinted miről beszélek Berlinben, egy étteremben, ahol a te társaságodban ebédelek? – Mire jöttél rá? – Tomas Meyer, alias Tomas Ullmann a Tagesspiegel riportere; le merném fogadni, és nem sokat kockáztatnék, hogy nap mint nap azzal a kis patkánnyal dolgozik, aki etetett bennünket a meséivel. – Miért hazudott volna Knapp? – Azt majd te megkérdezed tőle. Gondolom, megvan rá az oka. – Hogy tudtad meg? – Szuperképességeim vannak! Ez az egyik előnye, ha az ember gép állapotra van kárhoztatva.

Julia tanácstalanul nézett az apjára. – Miért ne? – folytatta Anthony. – Ha te olyan állatokat találsz ki, melyek beszélgetnek a gyerekekkel, nekem miért ne lenne jogom ahhoz, hogy néhány rendkívüli tulajdonsággal rendelkezzem a lányom szemében? Anthony Julia keze felé nyúlt, de aztán meggondolta magát, megragadott egy poharat és az ajkához emelte. – Az víz! – kiáltott fel Julia. Anthony összerezzent. – Nem vagyok benne biztos, hogy jót tenne az elektronikus áramköreidnek – suttogta zavartan, amiért magára vonta a szomszéd asztalnál ülők figyelmét. Anthony szeme kikerekedett. – Azt hiszem, megmentetted az életemet… – tette le a poharat. – Vagy valami olyasmi! – Hogyan tudtad meg mindezt? – szegezte neki ismét a kérdést Julia. Anthony hosszan nézett a lányára, de végül letett arról, hogy beszámoljon neki a Stasi irattárában tett délelőtti látogatásáról. Végtére is a nyomozás eredménye a lényeg. – Valaki megváltoztathatja a nevét, hogy úgy írja alá a cikkeit, de a határátlépés már egészen más tészta! Az, hogy rábukkantunk arra a nevezetes rajzra Montrealban, azt bizonyítja, hogy Tomas járt ott, ebből kiindulva feltételeztem, ha egy kis szerencsénk van, az Egyesült Államokban is megfordult. – Akkor neked tényleg szuperképességeid vannak! – Mindenekelőtt azonban egy régi barátom, aki a rendőrségnél dolgozott. – Köszönöm – mormogta Julia. – Mit szándékozol tenni? – Még gondolkodom. Most egyszerűen boldog vagyok, hogy Tomasból az lett, amiről álmodott. – Mit tudsz te erről? – Riporter akart lenni. – És azt hiszed, ez volt az egyetlen álma? Tényleg azt gondolod, hogy egy napon, amikor majd visszatekint az életére, egy riportfotókkal teli albumot nézeget majd? Karrier: mondhatom, nagy dolog! Tudod, hány férfi döbbent rá magányos óráiban, hogy a siker, amihez úgy érezte, milyen közel jutott, mennyire eltávolította őt a szeretteitől, sőt saját magától is. Julia nézte az apját, és érezte, hogy a mosolyában szomorúság bujkál. – Újra megkérdezem, Julia: mit szándékozol tenni? – A legbölcsebb bizonyára az lenne, ha hazamennénk Berlinbe. – Ezt a kapitális nyelvbotlást! Berlint mondtál. Te New Yorkban élsz. – Ez csak egy ostoba véletlen. – Furcsa: tegnap ezt még jelnek nevezted volna. – De ahogy az előbb te magad mondtad, az tegnap volt. – Ne csapd be magad, Julia, nem lehet megbánásba olvadó emlékek közepette leélni az életünket. A boldogságnak szüksége van néhány bizonyosságra, még ha csekélyek is azok. Most már csak rajtad múlik a választás. Nem leszek itt többé, hogy helyetted döntsek, ez egyébként már régóta nem így van, vigyázz viszont a magánnyal, veszélyes társaság. – Te ismerted a magányt? – Sokat jártunk össze mi ketten, a magány és én, hosszú éveken át, ha tudni akarod. De elég volt rád gondolnom, hogy elűzzem. Mondjuk úgy, hogy ráeszméltem bizonyos dolgokra, igaz, kissé túl későn. És én még nem is panaszkodhatom, a hozzám hasonló idiótáknak nincs esélyük egy bonusz szakaszra, még ha az csupán néhány napig tart is. És még más igazságot is kimondok neked, Julia: hiányoztál nekem, és semmivel nem hozhatom vissza az elpazarolt éveket. Ostoba módon hagytam elrohanni őket, mert dolgoznom kellett, mert azt hittem,

kötelezettségeim vannak, játszanom kell a szerepemet, holott életem egyetlen igazi színtere te voltál. Na jó, eleget locsogtam, ez nem vall ránk, egyikünkre sem. Szívesen elkísértelek volna, hogy jól fenékbe billentsük azt a Knappot és kiszedjük belőle az igazságot, de túlságosan fáradt vagyok hozzá, és ahogy mondtam, ez a te életed. Anthony lehajolt, hogy elvegyen egy napilapot az egyik közeli asztalról. Kinyitotta és böngészni kezdte. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem olvasol németül? – szólalt meg Julia elszorult torokkal. – Még mindig itt vagy? – torkollta le Anthony és tovább lapozott. Julia összehajtogatta a szalvétáját, hátratolta a székét és felállt. – Telefonálok, miután találkoztam vele – mondta és elindult. – Nocsak, azt írják itt, hogy kora estére eloszlanak a felhők! – szólt utána Anthony, egy pillantást vetve az étterem ablakára. De Julia akkor már a járdán volt, és odaintett egy taxit. Anthony becsukta az újságját és felsóhajtott. * A kocsi megállt a Róma-Fuimicino repülőtér terminálja előtt. Tomas kifizette a viteldíjat, és megkerülte az autót, hogy kinyissa az ajtót Marinának. Miután feladták a csomagjukat és átmentek az ellenőrzésen, Tomas, táskával a vállán, az órájára nézett. A gép egy óra múlva indult. Marina az üzletek kirakatai előtt sétálgatott, Tomas kézen fogta, és elindult vele a bár felé. – Mit szeretnél ma este csinálni? – kérdezte, miután két kávét rendelt a pultnál. – Megnézni a lakásodat, már régóta szeretném tudni, milyen nálad. – Egy nagy helyiség egy munkaasztallal az ablak mellett, szemben egy ágy a falhoz tolva. – Ez nekem pont megfelel, nincs szükség semmi másra – mondta Marina. * Julia belökte a Tagesspiegel ajtaját, és a recepciós pultnál közölte, hogy Jürgen Knapp-pal szeretne találkozni. Az alkalmazott kézbe vette a telefonját. – Mondja meg neki, hogy addig várok itt a hallban, míg meg nem jön, még ha itt kell töltenem az egész délutánt is. Knapp, a lassan a földszint felé ereszkedő lift üvegfalának támaszkodva, nem vette le szemét a látogatójáról. Julia fel-alá járkált a vitrinek előtt, amelyekben az aznapi szám lapjai voltak kitűzve. A felvonó ajtaja kinyílt, Knapp átsétált az előcsarnokon. – Mit tehetek érted, Julia? – Kezdd, mondjuk, azzal, hogy miért hazudtál nekem! – Gyere, menjünk egy nyugodtabb helyre! Knapp a lépcső felé indult. Hellyel kínálta Juliát a büfé melletti kis szalonban, majd a zsebében kezdett kotorászni, némi aprópénz után kutatva. – Kávét? Teát? – lépett az italautomatához. – Semmit! – Mit keresel Berlinben, Julia? – Még mindig nem jöttél rá? – Idestova húsz éve nem találkoztunk, honnan sejthetném, mi szél hozott ide?

– Tomas! – Lásd be, hogy ennyi év után ez több, mint meglepő. – Hol van? – Mondtam már, Olaszországban. – A feleségével meg a gyerekeivel, és felhagyott az újságírással, tudom. Csakhogy ez a szép mese részben vagy teljes egészében hamis. Nevet változtatott, de még mindig riporter. – Ha tudod, akkor miért vesztegeted itt az idődet? – Ha barkochbázni akarsz, akkor előbb válaszolj a kérdésemre. Miért hallgattad el előlem az igazságot? – Azt akarod, hogy igazi kérdéseket tegyünk fel egymásnak? Nekem is van számodra néhány. Gondoltál arra, hogy Tomas szeretne-e egyáltalán látni téged? Mi jogon engeded meg magadnak, hogy csak így megjelenj? Csak ezért, mert úgy döntöttél, most jött el az ideje? Mert kedved támadt rá? Előbukkansz egy másik korból, de már nincs ledöntendő fal, nincs kirobbantandó forradalom, nincs eksztázis, nincs ámulat, nincs őrület! Csak egy kis józan ész maradt, a felnőttek józansága, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy előrébb jussanak az életben, hogy sikerre vigyék a pályájukat. Menj innen, Julia, hagyd itt Berlint, és utazz haza! Már így is épp elég kárt okoztál. – Megtiltom, hogy ilyeneket mondj nekem! – tiltakozott remegő ajakkal Julia. – Talán nincs hozzá jogom? Folytassuk a kérdezz-feleleket! Hol voltál, amikor Tomas alatt felrobbant az akna? Ott voltál a kijáratnál, amikor bicegve kiszállt a kabuli gépből? Te kísérted el minden áldott reggel reedukációra? Itt voltál, hogy vigasztald, amikor elcsüggedt? Ne is próbálj erre válaszolni, hiszen éppen a te hiányodtól omlott össze! Van valami fogalmad arról, milyen fájdalmat okoztál neki, milyen magányba taszítottad, és tudod, mennyi ideig tartott? Fel tudod fogni, hogy annak a hülyének bármennyire is össze volt törve a szíve, még védelmébe is vett téged, holott én mindent megtettem, hogy meggyűlöljön. Hiába patakzott a könny Julia arcán, Knappot már semmi sem tudta elhallgattatni. – Tudod te, hány évre volt szüksége ahhoz, hogy tovább lépjen, hogy sikerüljön elszakadnia tőled? Nincs olyan szeglete Berlinnek, ami esténként, amikor együtt sétáltunk, ne egy emléket idézett volna fel benne. Egy kávézó teraszáról, egy padról a parkban, egy asztalról valamelyik vendéglőben, a csatorna partjáról, mindenről csak te jutottál eszébe. Tudod te, hány találkozás bizonyult hiábavalónak, hány nő, aki megkísérelte szeretni őt, ütközött bele hol a parfümöd illatába, hol azoknak a butuska szavaidnak a visszhangjába, melyek annak idején megnevettették? Muszáj volt mindent tudnom rólad: milyen selymes a bőröd, a reggeli durcásságodat, amit ő annyira bájosnak talált, bár én sosem értettem, miért, mit szerettél reggelizni, hogy fogtad össze a hajadat, festetted ki a szemedet, milyen ruhákat szerettél hordani, az ágynak melyik oldalán aludtál. Ezerszer végig kellett hallgatnom azokat a darabokat, amiket a szerdai zongoraóráidon tanultál, mert romokban heverő lélekkel is egyre játszotta őket, hétről hétre, évről évre. Meg kellett néznem az összes rajzot, amit színes ceruzával vagy vízfestékkel készítettél, azokat az ostoba állatokat, melyeknek fejből tudta a nevét. Hány kirakat előtt láttam megtorpanni, mert az a ruha tetszett volna neked, mert örültél volna annak a festménynek, csokornak. És hányszor törtem a fejem azon, mit tehettél vele vajon, hogy ennyire hiányzol neki? És amikor kezdett végre jobban lenni, attól rettegtem, hogy feltűnik egy rád hasonlító sziluett, egy kísértet, amely visszafordítja a már megtett úton. Hosszú út vezetett ehhez a másik szabadsághoz. Azt kérdezted, miért hazudtam? Remélem, most már érted a választ. – Én soha nem akartam neki rosszat, Knapp, soha – dadogta megrendülten Julia. Knapp felvett egy papírszalvétát, és odanyújtotta neki. – Miért sírsz? Hogyan alakult a te életed, Julia? Férjhez mentél? Talán már el is váltál?

Vannak gyerekeid? A közelmúltban Berlinbe helyeztek? – Azért kegyetlennek nem kellene lenned! – Te csak ne beszélj nekem kegyetlenségről! – Nem tudsz semmit… – De ki tudom találni! Húsz év után meggondoltad magad, nemde? Csakhogy már túl késő. Tomas írt neked, amikor visszajött Kabulból, ne mondd, hogy nem így van, én magam segítettem neki, megkeresni a megfelelő szavakat. Ott voltam, amikor dúlt arccal visszatért a repülőtérről, ahol minden hónap utolsó napján várt téged. Te meghoztál egy döntést, amit ő tiszteletben tartott, és soha nem haragudott miatta. Ezt akartad megtudni? Ha igen, akkor mehetsz haza békével. – Semmiféle döntést nem hoztam, Knapp. Azt a levelet tegnapelőtt kaptam meg. * A gép az Alpok felett repült. Marina elbóbiskolt, a feje Tomas vállára billent. Tomas lehúzta az ablakon a sötétítőt, és lehunyta a szemét, hátha sikerül egy kicsit aludnia. Egy óra múlva már Berlinben lesznek.

Julia mindent elmesélt, Knapp egyszer sem szakította félbe. Elmondta, hogy ő is sokáig gyászolta a férfit, akit halottnak hitt. Amint befejezte, felállt, még egyszer bocsánatot kért a fájdalomért, amit akaratlanul is okozott, s amiről sosem szerzett tudomást, elköszönt Knapptól és megígértette vele, hogy soha egy szóval sem említi Tomasnak, hogy ő Berlinben járt. Knapp nézte, ahogy távolodik a lépcsőhöz vezető hosszú folyosón. Ahogy az első fokra tette a lábát, Knapp utánakiáltott, Julia megfordult. – Nem tarthatom be ezt az ígéretet, nem akarom elveszíteni a legjobb barátomat. Tomas éppen repülőn ül, a gépe háromnegyed óra múlva száll le. Rómából jön.

19. Harmincöt perc, ennyi ideje volt, hogy kiérjen a reptérre. Amikor beült a taxiba, Julia kilátásba helyezte a sofőrnek, hogy a fuvardíj kétszeresét fizeti ki, ha időben odaérnek. A második útkereszteződésnél hirtelen feltépte a saját ajtaját, és bevágódott a vezető mellé, miközben a lámpa újra zöldre váltott. – Az utasoknak a hátsó ülésen kell maradniuk! – méltatlankodott a sofőr. – Meglehet, de hátul nincs tükör – mondta Julia, és már le is hajtotta a napellenzőt. – Gyerünk, schnell, schnell! A látvány egy cseppet sem volt ínyére. A szemhéja duzzadt volt, a szeme és az orra hegye pedig még mindig vörös a sírástól; ki akar húsz évet várni, hogy aztán egy albínó nyúl karjaiba zuhanjon? Így akár vissza is fordulhat. Egy hirtelen kanyarodás meghiúsította az első sminkelési kísérletet. Julia felhördült, a sofőr meg visszaszólt, hogy el kellene dönteni, odaérjenek-e tizenöt perc múlva, vagy inkább álljon félre, hogy a kisasszony befejezhesse a pacsmagolást. – Taposson bele! – kiáltott rá Julia, és újra felemelte a szempillaspirálját. Az út zsúfolt volt. Julia könyörgött a pilótának, hogy előzzön záróvonal ellenére is. Az az engedélyét kockáztatta egy ilyen szabály sértéssel, de Julia megígérte neki, ha lemeszelik őket, eljátssza, hogy szülni készül. A sofőr megjegyezte, hogy nem rendelkezik egy ilyen hazugság hitelessé tételéhez szükséges paraméterekkel. Julia erre kinyomta a hasát, és a derekára tett kézzel nyögdécselni kezdett. „Jó lesz, jó lesz” – mondta a sofőr, és rálépett a gázpedálra. – Azért egy kicsit híztam, nem? – vizsgálgatta aggodalmasan a derekát Julia. Tizennyolc óra huszonkettőkor kiugrott a járdára, az autó még meg sem állt egészen. A terminál ott húzódott hosszan előtte. Julia megkérdezte, hová érkeznek a nemzetközi járatok. Egy arra járó légiutas-kísérő a nyugati szárny túlsó végére mutatott. Őrült rohanás után zihálva felnézett a kijelző táblára. Egyetlenegy Rómából érkező járat sem szerepelt rajta. Levette a cipőjét, és a gyorssági verseny újra elkezdődött, csak most az ellenkező irányba. Ott már egy egész tömeg leste az utasok kijáratát, Julia utat tört magának, egészen a korlátig előrenyomult. Felbukkant egy első hullám, az önműködő ajtók folyamatosan nyíltak és csukódtak, ahogy az utasok elhagyták a poggyászkiadási zónát. Turisták, nyaralók, kereskedők, üzletemberek és üzletasszonyok, mindenki alkalomhoz illő öltözékben. Kezek emelkedtek fel és integettek a levegőben, egyesek összeölelkeztek és megcsókolták egymást, mások beérték egy egyszerű köszönéssel; itt franciául beszéltek, ott spanyolul, valamivel odébb angolul, s a negyedik hullámnál végre olaszul. Két hátizsák alatt görnyedező diák karonfogva érkezett, úgy festettek, mint két teknősbéka; egy breviáriumát markoló tisztelendő szarkára emlékeztetett; egy másodpilóta és egy stewardess címet cseréltek, előző életükben zsiráfok lehettek; egy bagolyfejű alak, aki valami kongresszusra jött, a nyakát nyújtogatva kereste a csoportját; egy tücsökszerű kislány belevetette magát az édesanyja karjaiba; egy medveformájú férj megtalálta feleségét; s aztán hirtelen, száz más arc között feltűnt Tomas tekintete, éppolyan friss volt, mint húsz évvel azelőtt. Néhány ránc a szemhéj körül, a gödröcske az állon valamivel hangsúlyosabb, pár napos szakáll, de a szemek, azok a végtelenül szelíd szemek, az a tekintet, mely végignavigálta Berlin tetői felett, mely felkavarta a teliholdas Tiergarten parkban, az ugyanaz volt. Julia lélegzetét visszafojtva lábujjhegyre emelkedett, a korláthoz tapadt és felemelte a kezét. Tomas elfordította a fejét, hogy a derekát átölelő fiatal nőnek mondjon valamit; közvetlenül Julia előtt haladtak el, akinek a sarka visszaereszkedett a padlóra. A pár elhagyta a terminál épületét és

eltűnt. * – Akarod, hogy előbb beugorjunk hozzám? – kérdezte Tomas, és becsukta a taxi ajtaját. – Most már mindegy, hogy egy-két órával később fedezem fel az odúdat. Előbb menjünk inkább a szerkesztőségbe. Már későre jár, Knapp esetleg hazamegy, és a karrierem szempontjából fontos, hogy lásson: nem ezzel az érvvel hozakodtál elő, hogy elkísérjelek Berlinbe? – Potsdamerstrasse – adta meg az úti célt Tomas a sofőrnek. Tíz kocsival hátrább egy nő beszállt egy másik taxiba, és elindult a szállodája felé. * A portás jelezte Juliának, hogy apja a bárban várja. A kirakat köze lében lévő asztalnál üldögélt. – Úgy látom, nem alakultak valami jól a dolgok – állt fel Anthony, hogy köszöntse a lányát. Julia az egyik fotelba rogyott. – Mondjuk, hogy nem alakultak sehogy. Knapp nem hazudott mindenben. – Láttad Tomast? – A reptéren, Rómából érkezett… a felesége társaságában. – Beszéltél vele? – Meg sem látott. Anthony hívta a pincért. – Iszol valamit? – Haza akarok menni. – Volt rajtuk jegygyűrű? – A nő a derekát fogta, nem kértem el tőlük a házassági anyakönyvi kivonatukat. – Alig néhány nappal ezelőtt, úgy gondolom, neked is fogta valaki a derekadat. Én ugyan ezt nem láthattam, mivel a temetésem alkalmával került rá sor, jóllehet valamiképpen mégiscsak jelen voltam… sajnálom, de röhögnöm kell, amikor ezt kimondom. – Nem igazán látom, mi ebben a nevetséges. Aznap kellett volna összeházasodnunk. Ez a képtelen utazás holnap véget ér, és alighanem jobb is így. Knappnak igaza volt: milyen jogon bukkantam volna fel újra az életében? – Talán a második esély jogán? – Második esély kinek? Neki, neked vagy nekem? Ez egy önző és eleve kudarcra ítélt lépés volt – Mit szándékozol tenni? – Összecsomagolni és lefeküdni. – Mármint a hazatérésünk után. – Mérlegelni a helyzetemet, megpróbálni összeragasztani az eltört cserepeket, mindent elfelejteni és folytatni az életemet ott, ahol abbahagytam; ezúttal nincs más alternatívám. – Dehogy nincs: dönthetsz úgy, hogy következetesen végigcsinálod, amit elkezdtél, hogy tiszta vizet önts a pohárba. – Te fogsz nekem leckét adni szeretetből? Anthony figyelmesen a lányára nézett, és közelebb lépett a foteljéhez. – Emlékszel, mit csináltál szinte minden éjjel, amikor gyerek voltál, mindaddig, amíg el nem nyomott az álom?

– Zseblámpával olvastam a takaró alatt. – Miért nem kapcsoltad fel a szobádban a villanyt? – Hogy azt higgyed, alszom, miközben én titokban faltam a könyveket… – Soha nem gondoltál arra, hogy a lámpád esetleg bűvös lámpa? – Nem, miért, kellett volna? – Kialudt egyszer is az évek során? – Nem – felelte zavartan Julia. – Pedig te sosem cseréltél benne elemet… Mit tudsz te a szeretetről, Juliám, te, aki mindig csak azokat szeretted, akik szép képet tükröztek rólad? Nézz a szemembe, és beszélj nekem a házasságodról, a jövőre vonatkozó terveidről; esküdj meg rá, hogy ezen a váratatlan utazáson kívül semmi nem zavarhatta volna meg az Adam iránti szerelmedet. Te mindent tudni vélsz Tomas érzelmeiről, életének értelméről, holott arról sincs fogalmad, milyen irányt szabj a saját életednek, csak azért, mert egy nő a derekát fogta. Ha azt akarod, hogy nyílt szívvel beszéljünk, szeretnék neked feltenni egy kérdést, és ígérd meg, hogy őszintén válaszolsz rá. Mennyi ideig tartott a leghosszabb szerelmi történeted? Nem Tomasról beszélek nem is képzelt érzelmekről, hanem egy valós kapcsolatról. Két, három, négy vagy talán öt évig? Mindegy is, azt szokták mondani, hogy a szerelem hét évig tart. Szóval légy őszinte, és válaszolj nekem. Képes lennél hét éven át fenntartások nélkül odaajándékozni magad valakinek, mindent odaadni tartózkodás, mérlegelés és kétely nélkül, tudva, hogy az a személy, akit a világon mindenkinél jobban szeretsz, szinte mindent el fog felejteni abból, amit együtt megéltetek? Elfogadnád, hogy a figyelmességed, a szerető gesztusaid kitörlődjenek az emlékezetéből, és hogy a természet, amely irtózik az űrtől, ezt az amnéziát szemrehányásokkal és sajnálattal tölti ki? Tudva, hogy ez elkerülhetetlen, találnál-e mégis elég erőt magadban ahhoz, hogy felkelj éjnek idején, mert a szeretett személy szomjas, vagy mert egyszerűen rosszat álmodott? Lenne-e kedved mindennap elkészíteni a reggelijét, kitölteni a napjait, szórakoztatni, mesélni neki, amikor unatkozik, énekelni neki, kimenni a szabadba, mert levegőznie kell, még akkor is, ha dermesztő hideg van odakinn? És esténként, tudomást sem véve a fáradtságodról, odaülnél-e az ágya szélére, hogy eloszlasd a félelmeit, hogy egy olyan jövőről beszélj neki, amit szükségképpen tőled távol fog leélni? Ha a válaszod valamennyi kérdésre igen, akkor bocsásd meg, hogy rosszul ítéltelek meg, akkor te valóban tudod, mi az, hogy szeretet. – Anyáról beszélsz? – Nem, drágám, rólad. Ez a szeretet, amit most festettem le neked, egy apa vagy egy anya gyermekei iránt érzett szeretete. Hány nap és éjszaka vigyázunk rátok, óvunk a rátok leselkedő legkisebb veszélytől is, figyelünk titeket, segítünk növekedni, leszárítjuk a könnyeiteket, megnevettetünk benneteket; hányszor viszünk ki a parkba télen és a strandra nyáron, hány kilométert teszünk meg, hányszor ismételjük ugyanazokat a szavakat, mennyi időt áldozunk rátok. Pedig hát… mikorra nyúlnak vissza az első gyermekkori emlékeitek? El tudod képzelni, mennyire kell szeretni ahhoz, hogy megtanuljunk csak értetek élni, tudván, hogy semmire sem fogtok emlékezni első éveitekből, hogy az elkövetkező esztendőkre kihat, ha valamit nem csinálunk jól, hogy elkerülhetetlenül elérkezik majd a nap, amikor szabadságotokra büszkén elhagytok bennünket? Szememre veted a távolléteimet; tudod te, mennyire fáj megélni azt a napot, amikor a gyerekeink elmennek? El tudod képzelni, milyen ez az elszakadás? Én elmondom neked: az ember ott áll idiótán a küszöbön, és nézi, ahogy elmentek, arról győzködi magát, hogy örülni kell, hogy kirepültök, hiszen így van ez rendjén, szeretni kell a gondtalanságot, ami hajt benneteket – bennünket meg a saját húsunktól foszt meg. Ahogy becsukódik mögöttetek az ajtó, mindent újra kell tanulni; újra bebútorozni a kiürült helyiségeket, nem lesni többé a lépteitek zaját, elfelejteni a lépcső megnyugtató reccsenését, amikor későn tértek haza, és

végre nyugodtan elalhatunk; ezután már hasztalan forgolódunk, hiszen többé nem jöttök haza. Látod, Julia, habár egyetlen apa, egyetlen anya sem könyveli el ezt hőstettként, ilyen a szeretet, és nincs is választásunk másként cselekedni, mivel szeretünk benneteket. Mindig haragudni fogsz rám, hogy elválasztottalak Tomastól, most még egyszer utoljára bocsánatot kérek tőled, amiért nem adtam át neked azt a levelet. Anthony felemelte a karját, és vizet kért a pincértől. A homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, a zsebéből kivett egy zsebkendőt. – Bocsánatot kérek – ismételte még mindig magasba emelt karral –, bocsánatot kérek, bocsánatot kérek, bocsánatot kérek. – Nem vagy jól? – kérdezte nyugtalanul Julia. – Bocsánatot kérek – ismételte még háromszor az apja. – Papa! – Bocsánatot kérek, bocsánatot kérek… Felállt, megtántorodott, és visszaroskadt a fotelbe. Julia a pincért hívta, hogy segítsen. Anthony egy intéssel jelezte, hogy szükségtelen. – Hol vagyunk? – kérdezte kábán. – Berlinben, egy hotel bárjában! – De milyen nap van? És mit keresek itt? – Hagyd abba! – könyörgött pánikba esve Julia. – Péntek van, együtt utaztunk ide. Négy nappal ezelőtt indultunk el New Yorkból, hogy megkeressük Tomast, nem emlékszel? Az egész amiatt az ostoba rajz miatt van, amit az egyik montreali rakparton láttam meg. Megvetted nekem, azt akartad, hogy eljöjjünk ide, mondd, hogy emlékszel már! Fáradt vagy, ennyi az egész, takarékoskodnod kell az akkumulátoraiddal, tudom, hogy ez képtelenül hangzik, de te magad magyaráztad el nekem. Azt akartad, hogy mindenről beszélgessünk, de csak rólam beszéltünk. Térj magadhoz, két napunk van még, csak nekünk, hogy elmondjuk egymásnak mindazt, amit nem mondtunk el. Szeretnék újra megtanulni mindent, amit elfelejtettem, újra meghallgatni azokat a történeteket, amiket meséltél nekem. Azét a pilótáét, aki eltévedt az Amazonas partjainál, amikor kényszerleszállást hajtott végre, mert kifogyott a gépéből az üzemanyag, és egy vidra mutatta meg neki az utat. Emlékszem a bundája színére is, kék volt, olyan kék, amit csak te tudtál leírni, mintha csak a szavaid színes ceruzák lettek volna. Julia karon fogta az apját, hogy felkísérje a szobájába. – Rosszul nézel ki, aludj, és holnapra visszanyered az erődet. Anthony nem volt hajlandó lefeküdni az ágyra. Az ablak mellett álló fotel tökéletesen megteszi. – Látod – mondta, ahogy leült –, nevetséges, hogy mennyi meggyőző okot találunk arra, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy szeressük a másikat: félünk a szenvedéstől, attól, hogy egy napon majd elhagynak bennünket. Pedig mennyire szeretjük az életet, holott tudjuk, hogy egy napon elhagy bennünket. – Ne mondd ezt… – Ne a jövőn rágódj, Julia! Nincsenek összetört cserepek, amiket meg kellene ragasztanod. Csak a megélendő dolgok vannak, és azok sosem úgy zajlanak, ahogy elterveztük őket. Annyit viszont mondhatok, hogy elképesztő sebességgel száguldanak. Mit keresel itt velem ebben a szobában, menj, indulj el az emlékeid nyomán! Mérleget akartál vonni, eredj! Húsz évvel ezelőtt itt jártál, menj és keresd meg ezeket az éveket, addig, amíg nem késő. Tomas ma este ugyanebben a városban van, mindegy, hogy találkozol-e vele, vagy sem. Ugyanazt a levegőt szívjátok. Tudod, hogy itt van, olyan közel hozzád, amennyire közel soha nem lesz. Indulj, állj meg minden világos ablak alatt, emeld fel a fejed, gondolkozz el azon, mit érzel, amikor az ő sziluettjét véled felismerni egy függöny mögött; és ha azt gondolod, ő az, kiáltsd a nevét az

utcáról, meg fogja hallani, és vagy lemegy hozzád, vagy nem, vagy azt mondja, hogy szeret, vagy azt, hogy tűnj el örökre, de legalább tisztában leszel a dolgokkal. Arra kérte Juliát, hagyja magára. A lánya közelebb ment hozzá, és Anthony elmosolyodott. – Sajnálom, hogy rád ijesztettem az előbb a bárban, nem lett volna szabad – mondta kaján tekintettel. – Csak nem színlelted azt a rosszullétet?! – Azt hiszed, az anyád nem hiányzott nekem, amikor kezdett megzavarodni? Nem te vagy az egyetlen, aki elveszítetted. Három évig éltem úgy mellette, hogy fogalma sem volt róla, ki vagyok. De most indulj, ez az utolsó éjszakád Berlinben! * Julia visszament a saját szobájába, és végignyúlt az ágyon. A tévéműsor nem érdekelte, a dohányzóasztalra készített magazinok mind németül voltak. Felkelt, és úgy döntött, kiélvezi ezt a langyos estét. Mire jó itt rostokolni, akkor inkább kószál egyet a városban, kihasználja az utolsó óráit Berlinben. Feltúrta a táskáját, hogy előkotorjon valami kötött holmit; az alján a keze a kék borítékhoz ért, melyet hajdan egy történelemkönyv lapjai közé rejtett, ami aztán gyermekkori szobája polcán porosodott. Megnézte a kézírást, majd a zsebébe csúsztatta a levelet. Mielőtt elindult volna a szállodából, még visszament a legfelső emeletre, és bekopogott a lakosztály ajtaján, ahol apja pihent. – Elfelejtettél valamit? – kérdezte tőle Anthony, amikor ajtót nyitott. Julia nem válaszolt. – Nem tudom, hová mész és bizonyára jobb is így, de ne felejtsd el, hogy holnap reggel nyolckor várlak a hallban. Rendeltem egy autót, nem késhetjük le ezt a repülőt, vissza kell vinned New Yorkba. – Mit gondolsz, lesz majd olyan, amikor nem szenvedünk a szerelemtől? – kérdezte Julia a küszöbön. – Ha szerencséd van, soha! – Akkor, most rajtam a sor, hogy bocsánatot kérjek tőled: korábban kellett volna ezt megosztanom veled. Nekem szólt és meg akartam tartani, csak magamnak, de téged is érint. – Mi ez? – Az utolsó levél, amit anya nekem írt. Odanyújtotta az apjának és elment. Anthony nézte, ahogy a lánya távolodik. Aztán a borítékra tekintett, amit a lánya átadott neki; azonnal felismerte rajta a felesége kézírását. Mélyet sóhajtott, és elnehezedő vállakkal leült a fotelba, hogy elolvassa. Julia! Belépsz a szobába, a sziluetted kirajzolódik a nyíló ajtó fénycsíkjában. Hallom a lépteidet, ahogy közeledsz felém. Az arcvonásaidat jól ismerem, de a neved olykor nem jut eszembe, a szagod ismerős, arra mindig ráismerek, mert jó érzést kelt bennem. Csak ez a ritka illat szabadít meg attól a nyugtalanságtól, ami oly hosszú napok óta szorongat. Bizonyára az a fiatal lány vagy, aki gyakran jön, amikor besötétedik, akkor közelegnie kell az estének, mivel te közeledsz az ágyamhoz. A szavaid szelídek, csendesebbek, mint a déli férfié. Neki is elhiszem, amikor azt mondja, szeret, mivel úgy látom, jót akar nekem. Neki a mozdulatai szelídek, néha fölkel és elmegy a másik fény felé, ami a fák fölé

magasodik, az ablakon túl; néha az üveghez támasztja a fejét és sír, és én nem értem, mi bántja. Olyan néven szólít, amit nem ismerek, de amit mindig az enyémként fogadok el, csak hogy örömet szerezzek neki. Meg kell vallanom neked, ha rámosolygok, amikor azon a néven szól hozzám, amit ő adott nekem, mintha megkönnyebbülne. Úgyhogy azért is mosolygok, hogy megköszönjem neki, hogy megetetett. Leülsz mellém, az ágy szélére. Tekintetemmel követem a homlokomat simogató finom ujjaidat. Már nem félek. Szüntelenül szólongatsz, és a szemedből kiolvasom, hogy te is azt akarod, hogy nevet adjak neked. De a te szemedben nincs szomorúság, ezért szeretem a te látogatásaidat. Én lehunyom az enyémet, amikor a csuklód elhalad az orrom felett. A bőrödön a gyermekkorom illatát érzem, vagy a te gyermekkorodét? Te a lányom vagy, drágaságom, most és néhány másodpercig még tudom. Annyi mindent kellene mondanom neked, és oly kevés az idő. Szeretném, ha nevetnél, szívecském, ha odafutnál az apádhoz, aki az ablakhoz rejtőzik, hogy sírjon, hogy hagyja abba, hogy néha felismerem, mondd meg neki, hogy tudom, ki ő, mondd meg neki, hogy emlékszem rá, mennyire szerettük egymást, hiszen mindennap, amikor meglátogat, újra szeretem. Jó éjszakát, drágaságom, én itt alszom, és várlak téged. Anyukád

20. Knapp a recepciónál várakozott. Tomas felhívta, amikor kijöttek a reptérről, hogy szóljon neki, jönnek. Miután üdvözölte Marinát és megölelte a barátját, mindkettőjüket az irodájába vezette. – Nagyszerű, hogy itt vagy – fordult Marinához –, nagy bajból húzol ki. A miniszterelnökötök ma este Berlinbe látogat, és az újságíró, akinek tudósítania kellett volna az eseményről és a tiszteletére rendezett fogadásról, megbetegedett. Három hasáb van erre fenntartva a holnapi számban, öltözz át és indulj azonnal! Hajnali kettő előtt kérem a kéziratot, hogy a korrektornak még legyen ideje átnézni. Háromkor már nyomják is a lapot. Sajnálom, hogy bekavartam, nem tudom, terveztetek-e valamit estére, de vészhelyzet van, és a lap mindennél fontosabb! Marina felállt, elköszönt Knapptól, egy csókot nyomott Tomas homlokára és a fülébe mormogta: „Arrivederci, tökfejem”, majd elment. Tomas elnézést kért Knapptól és utánarohant, a folyosón érte utol. – Csak nem fogsz neki az első szóra engedelmeskedni?! És mi lesz a vacsoránkkal kettesben? – És te? Te nem első szóra szoktál ugrani neki? Mondd csak, mikor is indul a géped Mogadiscióba? Tomas, ezerszer elmondtad, hogy a karrier mindenekelőtt, nem igaz? Holnap te már nem leszel itt, és ki tudja, mikor jössz vissza. Vigyázz magadra! Ha kedvező lesz a széljárás, majd úgyis újra összeakadunk itt vagy másutt. – Legalább vidd magaddal a lakásom kulcsát, és írd meg nálam a cikkedet. – Jobb lesz nekem a szállodában. Attól tartok, nehezen tudnék koncentrálni, nem tudnék ellenállni a kísértésnek, hogy ne látogassam végig a palotádat. – Tudod, csak egy helyiség van, gyorsan körbejárnád. – Tényleg te vagy a kedvenc tökfejem: arra gondoltam, hogy nem bírnám ki, hogy rád ne vessem magam, te hülye. Majd legközelebb, Tomas, és ha mégis meggondolom magam, megajándékozom magam azzal, hogy becsöngetek az ajtódon és felébresztelek. Marina ciaót intett a kezével és ellibbent. * – Jól vagy? – kérdezte Knapp Tomastól, aki az irodába visszaérve jó becsapta az ajtót. – Hogy lehetsz ennyire szemét?! Eljövök Berlinbe Marinával egyetlen éjszakára, ami az elutazásom előtt az utolsó, erre te úgy intézed, hogy elrabold tőlem. Ugye nem akarod elhitetni velem, hogy senki mást nem tudtál volna keríteni? Az ég szerelmére, mi van veled? Tetszik neked és féltékeny vagy? Vagy annyira törtetővé váltál, hogy az újságon kívül már semmi más nem számít neked? Vagy azt akartad, hogy együtt töltsük az estét? – Befejezted? – kérdezte Knapp, és visszaült az íróasztala mögé. – Ismerd be, hogy nagy szarkeverő vagy! – pufogott dühösen Tomas. – Kétlem, hogy mi ketten együtt töltenénk ezt az estét. Foglalj helyet abban a fotelban, beszélnem kell veled, és tekintettel arra, amit mondanom kell neked, jobb, ha ülsz. * A Tiergarten park esti fényekbe merült. Az öreg kandeláberek sárgás fénykört vetettek a macskaköves útra. Julia elsétált a csatornáig. A tavon a csónakosok egymáshoz kötötték a bárkáikat. Továbbment az állatkert széléig. Kicsivel távolabb egy híd ívelt át a folyón. Átvágott a ligeten, nem félt attól, hogy eltéved, mintha csak minden egyes ösvény, minden fa, ami mellett

elhaladt, ismerős lett volna neki. Előtte ott magasodott a Győzelem oszlopa. Keresztülment a körforgalmon, a lába a Brandenburgi kapu felé vitte. Hirtelen ráismert a helyre, megállt. Majdnem húsz évvel ezelőtt ennek a sétánynak a fordulójánál egy fal magasodott. Itt látta meg legelőször Tomast. Ma egy pad várta az erre látogatókat egy hársfa alatt. – Biztos voltam benne, hogy itt megtalállak – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Még mindig ugyanúgy gondolkodsz. Julia szíve összeszorult. – Tomas? – Nem tudom, mit szokás ilyenkor csinálni: kezet szorítani, megölelni egymást? – kérdezte tétován a férfi. – Én sem tudom – mondta Julia. – Amikor Knapp közölte velem, hogy Berlinben vagy, de azt nem tudta megmondani, hol talállak meg, először arra gondoltam, hogy végigtelefonálom a város összes ifjúsági szállóját, de ma már rengeteg van belőlük. Utána meg az jutott eszembe, hogy ha egy kis szerencsém van, visszajössz ide. – A hangod nem változott, egy kicsit talán mélyebb lett – mondta Julia halvány mosollyal. Tomas egyet lépett felé. – Ha szeretnéd, felmászhatok erre a fára, leugrom arról az ágról, az szinte ugyanolyan magasan van, mint először, amikor rád estem. Még egyet lépett előre, és karjába zárta a lányt. – Gyorsan eltelt az idő, de egyszersmind nagyon lassan is telt – mondta és még erősebben szorította magához. – Sírsz? – simogatta meg az arcát Julia. – Nem, csak egy porszem. És te? – Az ikertestvére. Fura, pedig nem is fúj a szél. – Akkor hunyd le a szemed! – kérte Tomas. És a régi mozdulattal, ujjai hegyével végigsimított Julia ajkán, majd megcsókolta mindkét szemhéját. – Ennél szebben nem is üdvözölhettél volna. Julia Tomas nyakához hajtotta az arcát. – Ugyanolyan az illatod, soha nem tudtam volna elfelejteni. – Gyere – mondta neki Tomas –, hideg van, reszketsz. Tomas kézen fogta Juliát, és a Brandenburgi kapu felé húzta. – Az előbb kinn voltál a repülőtéren? – Igen, honnan tudod? – Miért nem szóltál? – Azt hiszem, nem igazán volt kedvem üdvözölni a feleségedet. – Marinának hívják. – Szép neve van. – Barátnő, akivel episztoláris kapcsolatot tartok fel. – Talán inkább epizodikust akartál mondani, nem? – Valami olyasmit; még mindig nem bírom tökéletesen a nyelvedet. – Azért elég jól elboldogulsz. Kiértek a parkból, és keresztülmentek a téren. Tomas egy kávézó teraszára vezette. Leültek az egyik asztalhoz, és egy hosszú pillanatig némán nézték egymást, képtelenek voltak megtalálni a megfelelő szavakat. – Őrület: semmit nem változtál – szólalt meg Tomas. – Dehogynem, biztosíthatlak, hogy húsz év alatt megváltoztam. Látnál csak reggel, amikor

felébredek, akkor megállapítanád, hogy bizony elszálltak az évek. – Anélkül is tudom, hogy elmúltak, mindegyiket számoltam. A pincér felbontotta a fehérbort, amit Tomas rendelt. – Tomas, a leveleddel kapcsolatban tudnod kell, hogy… – Knapp mindent elmesélt a találkozásotokról. Apád igazán következetes volt! Felemelte a poharát, és óvatosan Juliáéhoz koccintotta. Előttük egy pár állt meg a téren, az oszlopokban gyönyörködtek. – Boldog vagy? Julia hallgatott. – Hol tart az életed? – kérdezte Tomas. – Berlinben, veled, és ugyanolyan elveszettnek érzem magam, mint húsz évvel ezelőtt. – Miért utaztál ide? – Nem volt cím, amire válaszolhattam volna neked. Húsz évbe telt, míg megkaptam a leveled, nem bízom többé a postában. – Van férjed, gyereked? – Még nincs – felelte Julia. – Mi nincs: férj vagy gyerek? – Egyik se. – Tervek? – Azelőtt nem volt az álladon ez a sebhely. – Azelőtt csak a nyakadba ugrottam, nem aknára. – Kicsit megemberesedtél – mosolygott Julia. – Kösz! – Ez bók volt, esküszöm, nagyon jól áll neked. – Rosszul hazudsz, vitathatatlanul megöregedtem. Éhes vagy? – Nem – sütötte le a szemét Julia. – Én sem. Akarod, hogy sétáljunk? – Az a benyomásom, hogy idétlen minden szó, amit kimondok. – Dehogyis, hiszen még semmit nem mondtál nekem az életedről – jegyezte meg szomorúan Tomas. – Megtaláltam a régi presszónkat. – Én soha nem mentem vissza oda. – A tulaj rám ismert. – Na látod, mondom, hogy nem változtál. – Lerombolták a régi házat, ahol éltünk, és egy újat húztak fel helyette. Az utcánkból csak a szemközti kis park maradt meg. – Lehet, hogy jobb is így. Nem fűztek oda jó emlékek, leszámítva az együtt töltött néhány hónapot. Most a város nyugati felében lakom. Sokaknak ez már nem jelent semmit, de én az ablakomból még mindig látom, hol húzódott a határ. – Knapp beszélt nekem rólad – folytatta Julia. – És mit mondott? – Hogy éttermed van Olaszországban, meg egy rakás gyerkőcöd, akik segítenek neked pizzát sütni – felelte Julia. – Micsoda marha… miért adta be neked ezt a hülyeséget? – Mert az emlékeiben az élt, hogy én rosszat tettem veled. – El tudom képzelni, hogy én is rosszat tettem veled, hiszen halottnak hittél… Tomas összehúzott szemmel nézett Juliára. – Ez nagyképű volt, ugye, amit mondtam?

– Igen, egy kicsit az, de igaz. Tomas megfogta Julia kezét. – Mindketten jártuk az utunkat, az élet döntött így. Apád persze sokat segített neki, de el kell hinnünk, hogy a sors nem akarta, hogy találkozzunk. – Vagy meg akart bennünket védeni… Talán a végén képtelenek lettünk volna egymást elviselni, elváltunk volna, te lennél az a pasas, akit a világon a legjobban gyűlölök, és nem tölthetnénk most együtt ezt az estét. – Dehogynem, azért, hogy a gyerekeink neveléséről beszélgessünk! Meg aztán vannak olyan házaspárok is, akik barátok maradnak, miután elváltak. Van valakid? Jó lenne, ha most nem halásznád el ezt a kérdést! – Hárítanád! – Tessék? – Azt akartad nyilván mondani, hogy nem hárítanád el a kérdést. Halászni a halakat szokás. – Hopp, adtál egy ötletet! Gyere velem! A szomszédos terasz egy halvendéglőé volt. Tomas rajtaütésszerűen elfoglalt egy asztalt, a sorukra várakozó turisták majd felnyársalták a szemükkel. – Mostanában így intézed a dolgaidat? – kérdezte Julia, miközben leült. – Nem túl kulturált módszer. Ki fognak penderíteni bennünket! – Az én szakmámban szemfülesnek kell lenni! Amúgy pedig a tulaj barátom, használjuk ki! Az említett épp ekkor lépett oda hozzájuk, hogy üdvözölje Tomast. – Legközelebb próbálj diszkrétebben érkezni, megorrolnak rám a vendégeim – súgta neki. Tomas bemutatta Juliát a barátjának. – Mit ajánlanál két olyan személynek, akik csöppet sem éhesek? – kérdezte tőle. – Máris hozok nektek egy tányér garnélarákot. Evés közben jön meg az étvágy! A főnök elsietett. Mielőtt bement volna a konyhába, még visszafordult, felemelte a hüvelykujját, és egy nyomatékos kacsintással jelezte Tomasnak, hogy elragadónak találja Juliát. – Rajzoló lettem. – Tudom, nagyon szeretem a kék vidrádat… – Láttad? – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyetlen rajzfilmedet ser mulasztom el megnézni, de minthogy az én szakmámban egyszer minden hír eljut az emberhez, fülembe jutott az alkotó neve. Madridban jártam éppen, és volt egy üres délutánom. Felfigyeltem a plakátra, és bementem a moziba; be kell vallanom, hogy nem értettem az összes párbeszédet, a spanyol nem éppen az erősségem, de azt hiszem, a történet lényegét felfogtam. Kérdezhetek valamit? – Amit csak akarsz. – Nem én ihlettem véletlenül a medve figuráját? – Stanley szerint a sün jobban hasonlít rád. – Ki az a Stanley? – A legjobb barátom. – És honnan tudhatja, hogy én egy sündisznóra hasonlítok? – Vagy rendkívül intuitív és éleslátó, vagy gyakran beszéltem neki rólad. – Úgy tűnik, számos jó tulajdonsága van. Miféle barát ez a barát? – Egy megözvegyült barát, akivel sok időt töltöttem együtt. – Szegény, sajnálom. – De ezek kellemes órák voltak! – Arra céloztam, hogy sajnálom, hogy elveszítette a feleségét. Régen meghalt? – A társát veszítette el…

– Akkor még jobban sajnálom. – Hogy te milyen lökött vagy! – Tudom, hogy hülyeség, de mindjárt rokonszenvesebbnek találom, hogy kiderült, férfit szeretett. És a menyétet ki inspirálta? – A földszinti szomszédom, cipőboltja van. Meséld el azt a délutánt, amikor elmentél megnézni a rajzfilmemet, milyen volt az a nap? – Szomorú – amikor véget ért a vetítés. – Hiányoztál, Tomas. – Te is nekem, és sokkal jobban, mint ahogy azt el tudod képzelni. De témát kellene váltanunk. Itt az étteremben már nem korholhatjuk a porszemeket. – Okolhatjuk! Ezt akartad mondani. – Mindegy. Olyan napokat, amilyeneket Spanyolországban megéltem, százával ismertem, itt vagy másutt, és még ma is előfordulnak ilyenek. Látod, tényleg másról kell beszélnünk, különben te korholhatsz majd engem, hogy untatlak a nosztalgiázásommal. – És Rómában? – Te még mindig semmit sem mondtál az életedről, Julia. – Tudod, húsz évet sokáig tartana elmesélni. – Vár valaki? – Ma este nem. – És holnap? – Holnap igen. Van valakim New Yorkban. – Komoly? – Múlt szombaton… össze kellett volna házasodnunk. – Kellett volna? – Le kellett fújnunk a szertartást. – Miattad vagy miatta? – Apám miatt… – Ez már csakugyan mánia nála! A leendő férjed állkapcsát is szétverte? – Nem, ezúttal még meglepőbb dolgot tett. – Sajnálom. – Valószínűleg most nem mondasz igazat, és én nem neheztelek rád érte. – Tévedsz, nagyon is örültem volna, ha betöri a vőlegényed képét. .. Most viszont tényleg őszintén sajnálom, hogy ez kicsúszott a számon. Juliából kibuggyant egy kis nevetés, majd ismét, végül ellenállhatatlanul erőt vett rajta a kacagás. – Mi olyan mulatságos? – Ha láttad volna, milyen arcot vágtál – mondta még mindig nevetve Julia –, olyan voltál, mint egy kisfiú, akit rajtacsíptek a szekrényben a lekvárosüveggel, fülig maszatosan. Most már jobban értem, miért ihletted olyan sok rajzfilmfigurámat! Senki más nem képes olyan arcjátékra, mint te! Ó, mennyire hiányoztál! – Ne mondd ezt többször, Julia! – Miért? – Mert szombaton férjhez kellett volna menned. A vendéglő főnöke egy nagy tálcával a karján lépett az asztalukhoz. – Megtaláltam a boldogságotokat – szólt nekik vidáman. – Két könnyű nyelvhal, némi grillezett zöldséggel körítve, egy kis zöldfűszeres szósszal nyakon öntve: pont annyi, ami meglazít két összeszorult gyomrot. Elkészíthetem? – Bocsáss meg – mondta Tomas a barátjának –, de nem maradunk, hozd, kérlek, a számlát.

– Mit hallok?! Nem tudom, mi történt köztetek az elmúlt néhány percben, de szó sem lehet róla, hogy úgy menjetek el tőlem, hogy meg sem kóstoltátok a főztömet! Szóval csak veszekedjetek ki magatokat, mondjátok el egymásnak mindazt, ami a szíveteket nyomja, addig én elkészítem ezt a két csodát, ti pedig megszerzitek nekem azt az örömet, hogy kibékültök a halaim mellett. Ez parancs, Tomas! A főnök odébb ment, hogy egy tálalóasztalon előkészítse a halat, de a fél szemét rajta tartotta Tomason és Julián. – Az az érzésem, nincs más választásod, még egy kis ideig kénytelen leszel elviselni, különben nagyon meg fog rád haragudni a barátod – szólalt meg Julia. – Nekem is ez az érzésem – mondta Tomas, és mosoly futott át az arcán. – Julia, nem lett volna szabad… – Ne kérj folyton bocsánatot, nem áll jól neked. Próbáljunk meg enni, utána hazakísérsz, szeretnék sétálni veled. Ezt azért mondhatom? – Igen – felelte Tomas. – Ezúttal hogyan akadályozta meg apád az esküvődet? – Felejtsük el apámat, beszéljünk inkább rólad. Tomas, alaposan lerövidítve, elmesélte az elmúlt húsz évet, és Julia hasonlóképpen cselekedett. A vacsora végén a tulaj ragaszkodott hozzá, hogy kóstolják meg a csokoládészufléját is. Kifejezetten nekik készítette, s bár két kanalat hozott hozzá, Tomas és Julia csak egyet használt. Miután kijöttek az étteremből, a parkon át indultak vissza. Szinte világos volt, a telihold visszatükröződött a tóban, amelyen néhány bárka ringott a mólóhoz kötve. * Julia elmesélt egy kínai legendát Tomasnak. A férfi beszámolt utazásairól, de a háborúkról egy szót sem ejtett; Julia New Yorkról beszélt, a szakmájáról, gyakran a legjobb barátjáról is, de a jövőre vonatkozó terveiről soha. Maguk mögött hagyták a parkot, már a városban jártak. Egy térhez érve Julia megtorpant. – Emlékszel? – kérdezte. – Igen, itt találtam rá Knappra a tömegben. Milyen fantasztikus éjszaka volt! Mi lett a francia barátaiddal? – Már régen nem beszéltünk. Mathias könyvtáros, Antoine építész. Az egyik Párizsban él, a másik Londonban, azt hiszem. – Megházasodtak? – …és el is váltak, a legfrissebb hírek szerint. – Nézd csak – mutatott Tomas egy kávézó sötét kirakatára –, ebbe a bisztróba jöttünk mindig, amikor meglátogattuk Knappot. – Tudod, megtaláltam azt az adatot, amin folyton vitatkoztatok. – Milyen adatot? – Azt, hogy hány keletnémet lakos működött együtt a Stasival, hányan szolgáltattak információt; két éve találtam rá, a könyvtárban, egy folyóiratban, ami egy tanulmányt közölt a fal leomlásáról. – Két évvel ezelőtt téged még érdekeltek az ilyen hírek? – Százból csak kettő, látod, büszke lehetsz a honfitársaidra. – A nagyanyám is közéjük tartozott, Julia, belenéztem a dossziémba az irattárban. Sejtettem, hogy rólam is vezettek aktát, Knapp szökése miatt. A saját nagyanyám informálta őket. Több tucat oldalon olvashattam részletesen az életemről, a tevékenységeimről, a barátaimról. Különös módja az ifjúkori emlékek felelevenítésének!

– Ha tudnád, mit éltem én meg az utóbbi napokban! Talán azért tette, hogy megvédjen téged a zaklatástól. – Ez már soha nem fog kiderülni. – Ezért változtattál nevet? – Igen, hogy szakítsak a múltammal, és új életet kezdjek. – És én is része voltam ennek a múltnak, amit kitöröltél? – Megérkeztünk a szállodádhoz, Julia. A lány felemelte a fejét, a Brandenburger Hof felirat megvilágította a homlokzatot. Tomas a karjába vonta és szomorúan rámosolygott. – Itt nincs fa, hogy fogunk így egymástól elköszönni? – Mit gondolsz, működött volna közöttünk a dolog? – Ki tudja? – Nem tudom, hogyan köszönjünk el, Tomas, és azt sem, hogy egyáltalán van-e kedvem elköszönni. – Édes volt téged viszontlátni, az élet váratlan ajándéka – suttogta Tomas. Julia a vállára hajtotta a fejét. – Igen, édes volt. – Nem válaszoltál az egyetlen kérdésre, ami foglalkoztat: boldog vagy? – Most már nem. – És te, te mit gondolsz, szerinted működött volna köztünk a dolog? – kérdezte Tomas. – Valószínűleg. – Akkor megváltoztál. – Miért? – Azért, mert annak idején, a magad csípős humorával erre a kérdésre azt válaszoltad, hogy biztosan kudarcot vallanánk, hogy nem tudnád elviselni, hogy megöregszem és pocakot eresztek, meg hogy állandóan csavargok… – Azóta megtanultam hazudni. – No, ebben már rád ismerek, ilyennek szerettelek… – Tudok egy csalhatatlan módszert, hogy megtudjuk, lett volna esélyünk vagy sem. – Mi az? Julia Tomas ajkára tapasztotta az övét. Hosszan csókolták egymást, mint két kamasz, akik annyira szeretik egymást, hogy megfeledkeznek a körülöttük lévő világról. Julia megfogta a férfi kezét, és maga után húzta a szálloda előcsarnokán át. A portás a székén bóbiskolt. Julia a lifthez vezette Tomast. Megnyomta a gombot, és csókjuk folytatódott a hatodik emeletig. Bőrük, mint a legmeghittebb emlékekben, egymáshoz tapadt, verítékük összekeveredett a lepedő gyűrődéseiben. Julia lehunyta a szemét. A simogató kéz a hasára siklott, az övé a férfi tarkójába kapaszkodott. A száj könnyedén érintette a vállat, a nyakat, a mellek domborulatát, az ajkak zabolátlanul barangoltak, a lány ujjai Tomas hajába markoltak. A nyelv lejjebb siklott, a kéj hullámokban erősödött, utolérhetetlen gyönyörök reminiszcenciájaként. A lábak összefonódtak, a testek egymásba olvadtak, semmi nem tudta volna őket elválasztani. A mozdulatok tiszták voltak, néha ügyetlenek, de mindig gyengédek. A percek órákká peregtek, és alélt, az ágy langymelegébe ernyedt testük felett virradt fel a hajnal. * A távolban egy toronyóra nyolcat ütött. Tomas nyújtózott egyet és az ablakhoz ment. Julia felült, és a fénnyel és árnyékkal festett sziluettet nézte.

– Milyen gyönyörű vagy! – mondta Tomas visszafordulva. Julia nem válaszolt. – És most? – kérdezte lágyan a férfi. – Éhes vagyok! – A táskád itt van a fotelen… már össze is csomagoltál? – Ma reggel… indulok vissza – felelte tétován Julia. – Tíz év kellett ahhoz, hogy elfelejtselek, azt hittem, sikerült; azt hittem a hadszíntereken megismertem a félelmet, de tévedtem az egész vonalon. Az a félelem semmi nem volt ahhoz képest, amit melletted érzek ebben a szobában, arra gondolva, hogy újra elveszíthetlek. – Tomas… – Mit fogsz mondani, Julia? Hogy tévedés volt? Talán. Amikor Knapp bevallotta nekem, hogy a városban vagy, azt képzeltem, hogy az idő eltörölte a bennünket elválasztó különbségeket, azt, hogy te vagy a nyugati lány, én meg a keleti srác. Azt reméltem, hogy az öregedés legalább ennyi előnnyel járt. Csakhogy a mi kettőnk élete még mindig nagyon különbözik egymástól, igaz? – Én rajzoló vagyok, te riporter, mindketten megvalósítottuk az álmainkat… – De nem a legfontosabbakat, legalábbis, ami engem illet. Még mindig nem mondtad meg, miért hiúsította meg apád az esküvődet. Vajon ebben a szobában is fel fog bukkanni, hogy újra szétverje a képemet? – Tizennyolc éves voltam, nem volt más választásom, kénytelen voltam követni, hiszen még nagykorú sem voltam. Az apám meghalt. A temetése aznap volt, amikor az esküvőmnek kellett volna lennie. Tessék, most már tudod… – Sajnálom, és téged is, ha fájdalmasan érintett. – Semmi értelme sajnálkozni, Tomas. – Miért jöttél Berlinbe? – Nagyon jól tudod, hogy miért, mivel Knapp elmagyarázta. A leveledet tegnapelőtt kaptam meg, ettől gyorsabban nem jöhettem… – És nem tudnál férjhez menni, hogy ne járj a végére a dolgoknak, ugye, erről van szó? – Nem kell gonoszkodnod. Tomas leült az ágy mellé. – Megszelídítettem a magányt, iszonyú türelem kellett hozzá. Mindenféle városokban jártam a világ négy sarkán, azt a levegőt kerestem, amit te beszívsz. Azt mondják, ha két ember szereti egymást, a gondolataik végül mindig találkoznak, ezért aztán esténként elalvás előtt gyakran töprengtem azon, vajon gondolsz-e néha rám, amikor én rád gondolok. Elmentem New Yorkba, róttam az utcákat, arról ábrándoztam, hogy megpillantalak, s egyszersmind rettegtem is, hogy ez bekövetkezik. Százszor hittem, hogy felismertelek, elakadt a szívverésem, amikor egy női sziluett rád emlékeztetett. Megfogadtam, hogy soha többé nem fogok így szeretni, mert ez őrület, lehetetlen, hogy így feladjuk önmagunkat. Elmúlt az idő, és vele a miénk is, nem gondolod? Feltetted magadnak ezt a kérdést, mielőtt repülőre szálltál? – Hagyd abba, Tomas, ne ronts el mindent! Mit akarsz, mit mondjak? Éjjel és nappal az eget fürkésztem, biztos voltam benne, hogy onnan föntről figyelsz engem… Nem, nem tettem fel magamnak ezt a kérdést, mielőtt repülőre szálltam. – Mit javasolsz, hogy maradjunk barátok? Hogy hívjalak majd fel, amikor New Yorkban járok? Beülünk majd inni valamit, és felelevenítjük a régi szép emlékeket, s közben ott feszül köztünk a tilalom szőtte cinkosság? Fényképeket mutatsz a gyerekeidről, akik nem a mi gyerekeink. Azt mondom majd, hogy hasonlítanak rád, s megpróbálom nem kikövetkeztetni vonásaikból az apjuk vonásait. Amíg a fürdőszobában leszek, te fogod majd a telefont, hogy felhívd a leendő férjedet, és én megeresztem a vizet, hogy ne halljam, amikor azt mondod:

„Szia, drágám!”. Egyáltalán tudja, hogy Berlinben vagy? – Hagyd abba! – üvöltötte Julia. – Mit fogsz mondani neki, amikor hazamész? – kérdezte Tomas, és visszafordult az ablakhoz. – Nem tudom. – Látod, nekem volt igazam, semmit nem változtál. – Dehogynem, Tomas, persze hogy változtam, de elég volt egy jeladás a sorstól, ami ide hozott, hogy rájöjjek, az érzelmeim nem változtak… Lenn az utcán Anthony Walsh az óráját nézve fel-alá járkált. Már háromszor felnézett a lánya ablakára, és még a hatodik emeletről is le lehetett olvasni a türelmetlenséget az arcáról. – Mit is mondtál, mikor halt meg az apád? – kérdezte Tomas, és visszaengedte a függönyt. – Mondtam már, múlt szombaton temettem el. – Akkor ne mondj semmi többet. Igazad van, ne rontsuk el ennek az éjszakának az emlékét; nem lehet szeretni valakit és közben hazudni neki, sem neked, sem nekünk. – Én nem hazudok neked… – Fogd ezt a táskát ott a fotelban, és menj haza! – suttogta Tomas. Belebújt a nadrágjába, felvette az ingét, a zakóját, a cipőfűzőjét be sem kötötte. Juliához lépett, kinyújtotta kezét és a karjába vonta. – Ma este elrepülök Mogadiscióba, már most tudom, hogy szüntelenül rád fogok gondolni. Ne nyugtalankodj, ne legyen lelkifurdalásod, annyiszor reméltem megélni ezt a pillanatot, hogy már meg sem tudom számolni, és ez a pillanat csodálatos volt, szerelmem. Hogy még egyszer így szólíthassalak, ha csak egyetlenegyszer is, olyan álom volt, amire már gondolni sem mertem. Te voltál és mindig is te leszel a legszebb nő az életemben, te adtad nekem a leggyönyörűbb emlékeket, és már ez is rengeteg. Csak egyetlen dolgot kérek tőled: ígérd meg nekem, hogy boldog leszel! Tomas gyengéden megölelte Juliát, és elment anélkül, hogy visszafordult volna.

Ahogy kilépett a szállodából, odament Anthonyhoz, aki még mindig az autó előtt várakozott. – A lánya hamarosan jön – mondta, majd elköszönt. És elindult lefelé az utcán.

21. Berlintől egészen New Yorkig Julia és az apja egy szót sem szóltak egymáshoz; mindössze egyetlen mondat hangzott el, ezt Anthony többször is megismételte: „Azt hiszem, újabb marhaságot csináltam”, aminek a jelentését a lánya nem teljesen értette. A délután közepén érkeztek meg, Manhattanben zuhogott az eső. – Figyelj, Julia, azért mondhatnál végre valamit! – tört ki Anthony, ahogy beléptek a Horatio Streeti lakásba. – Nem! – vágta le a csomagját a földre Julia. – Találkoztál vele tegnap este? – Nem! – Mondd el, mi történt, talán tudok tanácsot adni. – Te? Akkor tényleg a feje tetejére állna a világ. – Ne legyél ilyen csökönyös, nem vagy már ötéves, s nekem mindössze negyvennyolc órám van hátra. – Nem találkoztam Tomasszal, most pedig megyek és lezuhanyozom. Kész, pont. Anthony beállt az ajtóba, elzárva előle az utat. – És utána, az elkövetkező húsz évben ebben a fürdőszobában szándékozol maradni? – Menj arrébb! – Addig nem, amíg nem válaszoltál. – Azt akarod tudni, mitévő leszek most? Megpróbálom összeszedegetni az életem darabkáit, amit ügyesen szanaszét szórtál egy hét alatt. Valószínűleg nem lesz alkalmam valamennyit visszaragasztani a helyére, lesz olyan, ami hiányozni fog, és ne vágj olyan képet, mintha nem értenéd, egész hazafelé úton egyfolytában ezért tettél magadnak szemrehányást. – Én nem az utazásunkról beszéltem… – Hanem miről? Anthony nem felelt. – Gondoltam, hogy erre nem tudsz felelni! – mondta Julia. – Amíg gondolkozol, addig felveszek egy harisnyatartót meg egy rafinált melltartót, a legszexisebbet, amim csak van, felhívom Tomast, és megkeféltetem vele magam. És ha sikerül még hazudnom neki, ahogy azt olyan remekül megtanultam, amióta veled vagyok, talán belemegy, hogy újra beszéljünk az esküvőről. – Tomast mondtál! – Tessék? – Adammel kellene összeházasodnod, de megint megbotlott a nyelved. – Állj félre az ajtóból, vagy megöllek! – Csak az idődet vesztegetnéd, már halott vagyok. És ha azt hiszed, hogy a szexuális életed ecsetelésével ki tudsz hozni a sodromból, akkor nagyon tévedsz, drágám! – Mihelyt megérkezem Adamhez – nézett merően az apjára Julia –, a falhoz szorítom, levetkőztetem… – Elég! – üvöltött rá Anthony. – Nem szükséges tudnom minden részletről – tette hozzá, önuralmát visszanyerve. – Most már hagysz végre letusolni? Anthony a szemét forgatva utat engedett neki. Fülét az ajtóra tapasztotta, hallotta, hogy Julia telefonál. Nem, semmiképpen se zavarják Adamet, ha értekezleten van, elég, ha szólnak neki, hogy visszajött New Yorkba. Ha ma este ráér, eljöhet érte nyolcra, a ház előtt fogja várni. Ha valami közbejönne, bármikor hívhatja telefonon.

Anthony lábujjhegyen visszaosont a nappaliba, és letelepedett a kanapéra. Kézbe vette a távirányítót, hogy bekapcsolja a tévét, de rögtön rájött, hogy nem a megfelelőt markolta fel. Szemügyre vette a híres fehér dobozkát, elmosolyodott, és letette, közvetlenül maga mellé. Negyedórával később megjelent Julia, esőkabáttal a vállán. – Mész valahová? – Dolgozni. – Szombaton? És ilyen időben? – Az irodában hétvégén is mindig van benn valaki, és el vagyok maradva az e-mailekkel meg a levelekkel. Már éppen ki akart lépni a lakásból, amikor Anthony utánaszólt. – Julia? – Mi az már megint? – Mielőtt még igazi marhaságot csinálnál, szeretném, ha tudnád, hogy Tomas még mindig szeret téged. – És te ezt honnan tudod? – Ma reggel összefutottunk; egyébként kedvesen üdvözölt, amikor kijött a szállodából. Feltételezem, hogy meglátott az utcán a szobád ablakából. Julia lesújtó pillantást vetett az apjára. – Menj innen, mire visszajövök, azt akarom, hogy már ne legyél itt! – És hová menjek, arra az utálatos padlásra? – Nem: hozzád! – vetette oda Julia, és becsapta maga után az ajtót. * Anthony lekapta a bejárat melletti fogasra akasztott esernyőt, és kiment az utcára néző erkélyre. A korláton kihajolva látta, hogy Julia a kereszteződés felé tart. Amint eltűnt, visszasietett a lánya szobájába. A telefon az éjjeliszekrényre volt téve. Felemelte a kagylót, és megnyomta az újrahívás gombot. Julia Walsh asszisztenseként mutatkozott be. Természetesen tud róla, hogy a kisasszony az imént telefonált, és hogy Adam nem ér rá; ugyanakkor rendkívül fontos, hogy megmondják neki, hogy Julia a tervezettnél korábban várja, hat órakor fenn a lakásban, nem pedig a ház előtt, mivel esik. Igen, ez valóban ötvenöt perc múlva esedékes, és mindent összevetve, ajánlatosabb lenne, ha mégis zavarnák Coverman urat az értekezleten. Felesleges visszahívnia Juliát, a mobilja ugyanis lemerült, és elment bevásárolni. Anthony kétszer is megígértette beszélgetőpartnerével, hogy az üzenetet feltétlenül átadják, majd mosolyogva és felettébb elégedett arccal letette a telefont.

Amint ezzel megvolt, kiment a helyiségből, kényelmesen elhelyezkedett egy fotelban, és ettől kezdve nem vette le a szemét a kanapéra tett távirányítóról.

Julia megpördült a forgószékkel, és bekapcsolta a számítógépet. A képernyőn e-mailek végtelen sora vonult végig; futó pillantást vetett a munkaasztalára, a levélgyűjtő kosár dugig tömve volt, az üzenetrögzítő jelzőlámpája pedig veszettül villogott a telefon kijelzőjén. Az esőkabátja zsebéből elővette a mobilját, és a legjobb barátját hívta segítségül. – Sokan vannak a boltodban? – kérdezte. – Amilyen idő van itt, még egy kóbor macska sem; ennek a délutánnak már lőttek.

– Tudom, én is szétáztam. – Visszajöttél! – lelkendezett Stanley. – Alig egy órája. – Korábban is felhívhattál volna! – Bezárnád a boltodat, hogy találkozz öreg barátnéddal a Pastisban? – Rendelj nekem egy teát, nem, inkább egy capuccinót, vagy amit akarsz. Máris ott vagyok! És tíz perccel később Stanley már csatlakozott is Juliához, aki a régi söröző végében lévő asztalnál várta. – Úgy nézel ki, mint egy vizsla, ami belepottyant a tóba – mondta Julia és megölelte. – Te meg, mint egy spániel, ami utánavetette magát. Mit választottál nekünk? – kérdezte Stanley és leült. – Kutyaropit! – Van két-három szaftos pletykám arról, ki kivel feküdt le a héten, de kezdd előbb te, mindent tudni akarok. Hagyd, hogy kitaláljam: megtaláltad Tomast, mivel az utóbbi két napban nem adtál magadról életjelet, és ahogy elnézem a képedet, nem minden úgy történt, ahogy eltervezted… – Nem terveztem el sehogy… – Hazudós! – Ha egy komplett hülye társaságában óhajtanál egy kis időt eltölteni, itt a nagy alkalom! * Julia szinte töviről hegyire elmesélte az utazást; a látogatást az újságíró-szakszervezetnél, Knapp első hazugságát, Tomas kettős személyazonosságának okait, a kiállításmegnyitót, a szállodaportás által az utolsó pillanatban rendelt „hintót”, amivel elment az eseményre; amikor a hosszú ruhája alatt viselt cipőjét is megemlítette, Stanley megbotránkozva tolta félre a teáscsészéjét és egy pohár száraz fehérbort kért magának. Odakinn egyre jobban ömlött az eső. Julia elmesélte a Berlin keleti részében tett látogatását, az utcát, amelyből eltűntek a házak, csak a bár maradt meg a retró berendezésével, a Tomas legjobb barátjával való újabb beszélgetést, az őrült száguldást a repülőtérre, Marinát, és végül, mielőtt még Stanley leszédült volna a székről, a találkozását Tornásszal a Tiergarten parkban. És Julia folytatta, leírta annak az étteremnek a teraszát, ahol a világon a legfinomabb halat szolgálják fel, jóllehet, ő alig kóstolta meg, az éjszakai sétát a tó körül, a hotelszobát, amelyben múlt éjjel szeretkezett, végül a meghiúsult reggeli történetét. Mivel a pincér már harmadszor jött vissza megkérdezni, hogy minden rendben van-e, Stanley megfenyegette a villájával, hogy ne merészelje még egyszer zavarni őket. – El kellett volna, hogy kísérjelek – jelentette ki Stanley. – Ha sejtettem volna, hogy ilyen kalandra készülsz, soha nem engedtelek volna el egyedül. Julia megállás nélkül kevergette a teáját. Stanley figyelmesen ránézett, és megállította a mozdulatát. – Julia, nem is tettél bele cukrot… Kicsit elveszettnek érzed magad, ugye? – A „kicsit” szót nyugodtan kihagyhatod. – Mindenesetre arra mérget mernék venni, hogy ahhoz a Marinához nem fog visszamenni, higgy az élettapasztalatomnak. – Miféle élettapasztalatodnak? – kérdezett vissza mosolyogva Julia. – Egyébként Tomas most éppen egy Mogadiscióba tartó gépen ül. – Mi pedig New Yorkban, a zuhogó esőben! – nézett ki Stanley az ablaküveget csapkodó záporra.

Néhány járókelő a terasz fölé boruló ponyva alá menekült. Egy idős férfi magához szorította a feleségét, mintha így próbálná még jobban védeni. – Rendet teszek az életemben, már amennyire tudok – szólalt meg újra Julia. – Úgy hiszem, ez az egyetlen, amit tehetek. – Igazad volt, egy komplett hülyével iszogatok itt. Az a hallatlan szerencse ért, hogy egyszer végre az életed egy fantasztikus kuplerájra hasonlít, erre te takarítani akarsz a szobákban? Teljesen meghibbantál, szegény kis drágám. És, könyörgöm, azonnal szárítsd meg a szemedet, épp elég víz van odakinn; ez igazán nem a megfelelő alkalom a pityergésre, még egy csomó dolgot akarok kérdezni tőled. Julia keze fejével letörölte a könnyeit, és a barátjára mosolygott. – Mit szándékozol Adamnek mondani? – szegezte neki a kérdést Stanley. – Már kezdtem attól tartani, hogy teljes panziós ellátásban leszek kénytelen részesíteni, ha nem jössz vissza. Holnapra meghívott vidékre a szüleihez. Előre figyelmeztetlek, nehogy elszóld magad: azt találtam ki, hogy gyomorrontásom lesz. – Annyit fogok előtte feltárni az igazságból, amennyivel a legkevesebb fájdalmat okozom neki. – A szerelemben a gyávaságtól szenvedünk leginkább. Megpróbálsz adni magatoknak egy második esélyt, vagy nem? – Talán ocsmányul hangzik, de nincs bátorságom még egyszer egyedül maradni. – Akkor bizony lesz része szenvedésben, nem most, de előbb-utóbb kínlódni fog! – Majd igyekszem ettől megvédeni. – Kérdezhetek valami… hm… személyes természetűt tőled? – Tudod, hogy előtted nincsenek titkaim. – Az az éjszaka Tornásszal milyen volt? – Gyengéd, édes, varázslatos, reggel pedig szomorú. – A szexre gondoltam, drágám. – Gyengéd, édes, varázslatos… – És azt akarod velem elhitetni, nem tudod, hányadán állsz az életeddel? – Én New Yorkban vagyok, Adam úgyszintén, Tomas viszont már nagyon messze jár. – A legfontosabb, drágám, nem az, hogy tudjuk, melyik városban, vagy a világ mely sarkában található a másik, hanem, hogy hol helyezkedik el a szerelemben, ami hozzá köt bennünket. A tévedések nem számítanak, Julia, csak az van, amit megélünk. * Adam a szakadó esőben kiszállt a taxiból. Az utcai csatornák már nem bírták elnyelni a vizet. Átszökkent a járdára, és sürgetően csöngetett a kaputelefonon. Anthony Walsh felállt a foteljéből. – Jól van, jól van, egy pillanat! – dohogta, és megnyomta a földszinti kaput nyitó gombot. Már hallotta is a lépteket a lépcsőházban, az érkezőt széles mosollyal fogadta. – Walsh úr? – hőkölt hátra megrökönyödve Adam. – Adam, mi szél hozta errefelé? Adam torkán egy hang sem jött ki. – Megkukult, barátom? – Maga nem halt meg? – makogta a férfi. – Jaj, ne legyen már ennyire modortalan! Tudom, hogy mi ketten nem igazán kedveljük egymást, de azért mégse kellene a temetőbe küldenie! – Hát éppen ez az: ott voltam a temetőben a temetése napján – hebegte Adam.

– Most már tényleg elég ebből az otrombaságból, öregem! No, jó, ne ácsorogjunk egész este itt az ajtóban, jöjjön be, egészen elsápadt. Adam megindult a nappali felé. Anthony intett neki, hogy vegye le a ballonját, amiről csöpögött a víz. – Bocsásson meg, hogy ezt a témát forszírozom – szólalt meg Adam, miközben az esőkabátját a fogasra akasztotta –, de meg kell értenie a megdöbbenésemet, az esküvőm ugyanis az ön gyászszertartása miatt maradt el… – Egy kicsit a lányom esküvője is lett volna, nemde? – Csak nem talált már ki egy ilyen históriát azért, hogy… – Hogy önt elhagyja? Ne tulajdonítson magának ekkora jelentőséget. A mi családunk ugyan meglehetősen találékony, de rosszul ismeri a lányomat, ha azt feltételezi róla, hogy az ő fejéből kipattanhat egy ilyen bolondos ötlet. Nyilván van rá más magyarázat, és ha hajlandó néhány másodpercre elhallgatni, talán magam is szolgálhatok egy-két verzióval. – Hol van Julia? – Sajna, a lányom már idestova húsz éve leszokott róla, hogy beszámoljon nekem a napirendjéről. Az igazat megvallva, azt hittem, önnel van. Három jó órája, hogy visszajöttünk New Yorkba. – Együtt utaztak? – Hát persze, nem mondta önnek? – Azt hiszem, ezt némiképp nehezen tudta volna megtenni, tudniillik ott voltam, amikor az ön földi maradványai megérkeztek Európából, és vele együtt ültem a halottaskocsiban, amely azokat a temetőbe szállította. – Ez egyre bajosabb! És mi van még? Netalántán ön nyomta meg a hamvasztó gombját is, ha már arra járt? – Nem, de dobtam egy maréknyi földet a koporsójára! – Köszönöm ezt a végtelen figyelmességet. – Azt hiszem, nem érzem jól magam – vallotta be Adam, akinek a színe kezdett zöldbe játszani. – Hát, akkor üljön le, ahelyett, hogy ilyen ostobán ácsorog itt nekem – mondta Anthony, és a kanapéra mutatott. – Igen, oda. Felismeri még a helyet, ahová lerakhatja a hátsóját, vagy a láttámra minden neuronja cserbenhagyta? Adam engedelmeskedett. Lezuttyant a díszpárnára, és ezzel szerencsétlen módon a távirányítóra is ráült. Anthony abban a pillanatban elnémult, a szeme lecsukódott, és teljes hosszában elvágódott a szőnyegen, a sóbálvánnyá meredt Adam előtt. * – Fényképet persze nem hoztál nekem róla, jól gondolom? – kérdezte Stanley. – Annyira szerettem volna látni, milyen. Összevissza hablatyolok, tudom, de utálom, amikor ilyen csendes vagy. – Miért? – Mert nem tudom megszámolni, hány gondolat fut át a fejeden. Beszélgetésüket Gloria Gaynor szakította félbe, aki Julia táskájában rázendített az I Will Survive-ve. Julia előkapta a mobilját, és odamutatta Stanley-nek a kijelzőt, amin Adam száma látszott. Stanley vállat vont, Julia felvette a telefont. Vőlegénye megrettent hangját hallotta. – Rengeteg dologról kell beszélnünk, különösen neked, de ez várhat: az apád rosszul lett.

– Más körülmények között ezt mulatságosnak találtam volna, most viszont inkább ízléstelennek. – A lakásodban vagyok, Julia… – Mit keresel te nálam, hiszen csak egy óra múlva lett volna találkozónk?! – kérdezte Julia dermedten. – Az asszisztensed felhívott, hogy menjek előbb. – Az asszisztensem? Miféle asszisztensem? – Hát nem mindegy ez most? Épp azt magyarázom ugyanis, hogy az apád itt fekszik eszméletlenül a nappali kellős közepén; gyere mielőbb, addig szólok a mentőknek! Stanley összerezzent, amikor a barátnője felordított. – Nehogy szólj nekik! Azonnal ott vagyok! – Elment az eszed, Julia? Hiába rázogatom, nem reagál, azonnal hívom a 911-et! – Senkit nem hívsz, megértetted, öt perc múlva ott vagyok – ripakodott rá Julia, és már fel is pattant a székről. – Hol vagy? – A házzal szemben, a Pastisban. Csak át kell mennem az úton, addig ne csinálj semmit, ne nyúlj semmihez, legfőképpen hozzá ne! Stanley, aki egy szót sem értett az egészből, odasúgta a barátnőjének, hogy majd ő rendezi a számlát. S miközben Julia végigrohant a helyiségen, még utánakiáltott, hogy majd hívja fel, ha már elmúlt a vész! * Julia négyesével szedte a lépcsőket, s a lakásba lépve látta, hogy apja mozdulatlan teste ott hever a nappali közepén. – Hol van a távirányító? – esett be a helyiségbe. – Micsoda? – kérdezre megütközve Adam. – Egy kis doboz, amin gombok vannak, ezen történetesen egy, szóval egy távirányító, tudod, mi az? – förmedr rá Julia, miközben tekintetével a helyiséget pásztázta. – Az apád eszméletlen, te meg tévét akarsz nézni? Hívom a mentőket, hogy két kocsit is küldjenek. – Hozzányúltál valamihez? Hogy történt? – faggatta Julia, miközben egymás után rángatta ki a fiókokat. – Semmi különöset nem csináltam, leszámítva, hogy vitatkoztam apáddal, akit amúgy a múlt héten temettünk el, s ez végső soron elég különös, ugyebár. – Majd később, Adam, mindjárt humorizálhatsz, most viszont vészhelyzet van. – Nem viccelődni akartam. Nem szándékozol esetleg megmagyarázni, mi történik itt? Vagy legalább mondd azt, hogy nemsokára felébredek, és csak nevetek majd ezen a rémálmon… – Az elején én ugyanezt reméltem! De hát hol a fenében van? – Mi a csudáról beszélsz? – A papa távirányítójáról. – Most már tényleg hívom a mentőt! – fogadkozott Adam, és elindult a konyhában lévő telefon felé. Julia széttárt karokkal elállta az útját. – Egy lépést sem teszel, hanem pontosan elmondod, hogyan történt. – Már mondtam – háborgott Adam –, apád ajtót nyitott nekem, nyilván megbocsátod, hogy majd hanyatt vágódtam, amikor megláttam, beengedett a lakásba, ígéretet téve arra, hogy elmagyarázza, hogy került ide. Aztán rám parancsolt, hogy üljek le, és amikor helyet foglaltam

a kanapén, egy mondat kellős közepén összecsuklott. – A kanapé! Menj arrébb! – kiáltotta Julia, és ellökte Adamet. Lázasan emelgette fel a díszpárnákat és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre megtalálta a keresett tárgyat. – Mondom, hogy te teljesen meghibbantál! – tápászkodott fel morogva Adam. – Kérlek, add, hogy működjön! – fohászkodott Julia megmarkolva a fehér dobozt. – Julia! – tajtékzott Adam. – Megmagyaráznád végre, mi az ördögöt művelsz? – Hallgass már! – szólt rá a könnyeivel küszködve Julia. – Egy csomó fölösleges szótól akarom megkímélni magunkat. Két perc múlva megérted, feltéve, ha ez működik… Könyörögve nézett fel az ablakon át az égre, majd lehunyta a szemét, és megnyomta a fehér doboz gombját. – Tudja, Adamkém, a dolgok nem mindig azok, mint aminek látszanak… – mondta Anthony kinyitva a szemét, azonban rögtön el is hallgatott, amint meglátta a szobában Juliát. Köhintett egyet és felállt, míg Adam erőtlenül a fotelba rogyott. – A fenébe is – szólalt meg ismét Anthony –, hány óra van? Már nyolc? Nem is vettem észre, hogy így eltelt az idő – tette hozzá a zakója ujját porolgatva. Julia majd felgyújtotta a szemével. – Jobb lesz, ha most magatokra hagylak benneteket – folytatta zavartan. – Bizonyára rengeteg dolgot el kell mesélnetek egymásnak. Hallgassa meg, kedves Adam, amit Julia mondani akar önnek, figyeljen nagyon oda, ne szakítsa félbe! Kezdetben talán kissé nehezen tudja majd elfogadni, de némi erőfeszítéssel, meglátja, minden világossá válik. Már csak megkeresem a kabátomat, és itt sem vagyok… Anthony lekapta a fogasról Adam ballonkabátját, lábujjhegyen átsietett a helyiségen, hogy elvegye az ablak mellett felejtett esernyőt, és kiment. * Julia előbb rámutatott a nappali közepén éktelenkedő ládára, majd megpróbálta elmagyarázni a hihetetlent. Aztán ő roskadt le a kanapéra, miközben Adam fel-alá járkált. – Te mit tettél volna a helyemben? – Fogalmam sincs, már azt sem tudom, az én helyem hol van. Egy héten át hazudtál nekem, most meg azt akarod, hogy elhiggyem ezt a mesét. – Adam, ha az apád becsöngetne hozzád a halála másnapján, ha az élet alkalmat kínálna neked, hogy még egy kis időt vele tölts, hat napot, hogy elmondhassátok egymásnak a be nem vallott dolgokat, hogy végiglátogasd gyermekkorod valamennyi titkát, te nem ragadnád meg ezt a lehetőséget, te nem mennél bele egy ilyen utazásba, még ha képtelenségnek tűnik is? – Azt hittem, gyűlölöd az apádat. – Én is így gondoltam, de látod, most meg azt szeretném, ha még lenne egy kis időnk együtt. Csak magamról beszéltem neki, pedig annyi minden van, amit szeretnék vele, az életével kapcsolatban megérteni. Most először tudtam felnőtt szemmel nézni rá, szinte minden önzésemtől megszabadulva. Elfogadtam, hogy apámnak voltak hibái, de nekem is vannak, és a hibák ellenére szeretem. Hazafelé jövet arra gondoltam, ha biztos lennék benne, hogy a gyerekeim egy napom majd ugyanilyen toleránsak lesznek velem szemben, akkor talán kevésbé félnék szülővé válni, és talán méltóbb is lennék az anyaságra. – Elragadóan naiv vagy. Születésed óta apád irányította az életedet: nem te magad mondtad ezt azon ritka alkalmak egyikével, amikor szóba hoztad őt? Feltéve, hogy ez a képtelen história igaz, még az a valószínűtlennek tűnő vállalkozás is sikerült neki, hogy a halála után is folytassa művét. Semmiben nem osztoztál vele, Julia, hiszen ez egy gép! Minden, amit mondott neked, előre fel volt véve. Hogyan hagyhattad, hogy így csapdába ejtsen? Ez nem párbeszéd

volt kettőtök között, hanem monológ. Te, aki fiktív lényeket találsz ki, lehetővé teszed, hogy a gyerekek beszélgessenek velük? Nyilván, nem, te csupán megelőlegezed a vágyaikat, előre kitalálod azokat a mondatokat, amelyek majd szórakoztatják vagy megnyugtatják őket. A maga módján apád ugyanehhez a módszerhez folyamodott. Ismét csak manipulált téged. A ti kis kettesben töltött hetetek az egymásra találásnak csak paródiája volt, az ő jelenléte csupán délibáb, az, ami mindig is volt köztetek, most néhány nappal tovább folytatódott. És te, mivel hiányzott neked a szeretet, amit nem kaptál meg tőle, lépre mentél. Egészen odáig, hogy hagytad, hogy tönkretegye a házassági tervünket, és nem ez volt az első sikeres húzása. – Ne légy nevetséges, Adam, az apám nem határozta el, hogy meg fog halni, csak azért hogy elválasszon bennünket. – Hol jártatok ezen a héten, Julia? – Mit számít most ez? – Ha nem tudod rászánni magad, hogy bevalld nekem, ne aggódj, Stanley már megtette helyetted. Ne neheztelj rá érte, hullarészeg volt. Te mondtad nekem egyszer, hogy képtelen ellenállni egy jó bornak, ezért a legjobbat választottam neki. Egyenesen Franciaországból hozattam, hogy megtalálhassalak, hogy megértsem, miért távolodtál el tőlem, hogy tudjam, szeretnem kell-e még téged. Száz évet is vártam volna, Julia, csak hogy feleségül vehesselek. De ma már nem érzek mást, csupán hatalmas ürességet. – Meg tudom magyarázni, Adam. – Most meg tudod? És amikor eljöttél az irodámba, hogy bejelentsd, elutazol, aztán másnap, amikor Montrealban elkerültük egymást, meg a következő és az összes többi napon, amikor hiába hívtalak, te nem vetted fel a telefont és nem válaszoltál az üzeneteimre, akkor nem tudtad megmagyarázni? Úgy döntöttél, elmész Berlinbe, hogy megtaláld azt a férfit, aki ott kísért a múltadban, és nekem egy szót sem szóltál róla. Mi voltam én neked? Átjáró az életed két szakasza között? Valaki, aki biztonságot jelentett, akibe belekapaszkodtál, annak a visszatérésében reménykedve, akit nem szűntél meg szeretni? – Nem gondolhatod ezt! – könyörgött Julia. – És ha ebben a pillanatban bekopogna az ajtódon, mit tennél? Julia hallgatott. – Akkor én honnan tudjam, ha te magad sem tudod? Adam megindult az ajtó felé. – Mondd meg az apádnak, vagy a robotjának, hogy nekiadom az esőkabátomat. Adam elment. Julia magában számolta a lépteit a lépcsőházban, aztán hallotta, ahogy becsukódik mögötte a földszinti kapu. * Anthony tapintatosan kopogott, mielőtt belépett volna a nappaliba. Julia fejét az ablaknak támasztva állt, réveteg tekintettel bámult az utcára. – Miért csináltad ezt? – motyogta. – Nem csináltam semmit, véletlen volt – felelte Anthony. – Adam véletlenül egy órával korábban érkezik hozzám; véletlenül ajtót nyitsz neki, véletlenül ráül a távirányítóra, és te is merő véletlenségből elterülsz a nappali közepén. – Elismerem, hogy mindez jelek meglehetősen következetes sorozatának tűnik… talán meg kellene próbálnunk, hogy együtt megfejtsük, mit akarnak jelenteni… – Hagyd abba az ironizálást, nem vagyok tréfás kedvemben. Még egyszer utoljára felteszem a kérdést: miért csináltad ezt? – Azért, hogy segítsek neked bevallani Adamnek az igazságot, és hogy végre szembenézz a

tiéddel. Merd azt mondani, hogy nem könnyebbültél meg! Ahogy elnézlek, valószínűleg magányosabbnak érzed magad, mint valaha, de legalább megbékéltél önmagáddal. – Nem csak a ma esti magánszámodra gondoltam… Anthony mélyet sóhajtott. – Édesanyád a betegsége miatt a halála előtt már nem tudta, ki vagyok, de abban biztos vagyok, hogy a szíve mélyén azt nem felejtette el, hogyan szerettük meg egymást. Én nem fogom elfelejteni. Nem voltunk tökéletes pár, sem mintaszülők, messze nem voltunk azok. Mi is elbizonytalanodtunk, veszekedtünk, de soha, hallod, soha nem kételkedtünk abban, hogy jól döntöttünk, amikor elhatároztuk, hogy összekötjük az életünket, hogy együtt éljünk, ahogy az irántad érzett szeretetünkben sem. Anyádat meghódítani, megszeretni, gyereket vállalni vele, ezek voltak életem legfontosabb, legszebb döntései, még ha őrült sok időbe telt is, amíg megtaláltam a megfelelő szavakat, hogy ezt elmondjam neked. – És ennek a csodálatos szerelemnek a nevében okoztál annyi kárt az életemben? – Emlékszel arra a híres kis papírdarabkára, amiről az utazásunk során beszéltem neked? Tudod, arra, amit mindig valahol magunknál tartunk, a tárcánkban, a zsebünkben, a fejünkben; nekem ez az édesanyád által firkantott levélke volt, amit azon az estén hagyott nekem, amikor nem tudtam kifizetni a számlát a Champs-Élysées egyik sörözőjében – most már azt is jobban érted, miért álmodoztam arról, hogy az életem Párizsban érjen véget; de neked mi volt ez: az a régi német márka, amit soha nem vettél ki a táskádból, vagy Tomas levelei, amiket a szobádban tartottál? – Elolvastad őket? – Soha nem tettem volna ilyet. Akkor láttam meg őket, amikor elraktam az utolsó levelét. Amikor megérkezett az esküvői meghívód, felmentem a szobádba. Annak a kis univerzumnak a közepén, ami visszavitt hozzád, s mindahhoz, amit nem felejtettem el és soha nem is fogok elfelejteni, egyfolytában azon törtem a fejem, mi fog történni akkor, ha értesülsz Tomas levelének a létezéséről; hogy semmisítsem-e meg, vagy adjam oda neked; ha az esküvőd napján adom át, az vajon a legjobb-e, amit tehetek? Nem volt túl sok időm a döntésre. De tudod, ahogy azt te magad szoktad mondani, ha kicsit is odafigyelünk, az élet megdöbbentő jeleket kínál nekünk. Montrealban részben megtaláltam a választ arra a kérdésre, amit feltettem magamnak, de csak részben; a többi már rajtad múlott. Megelégedhettem volna annyival, hogy postán elküldöm neked Tomas levelét, csakhogy olyan sikeresen felégettél magad mögött minden hidat, hogy mindaddig, amíg az esküvői meghívódat kézhez nem kaptam, még a címedet sem tudtam, és amúgy is: kinyitottál volna egy tőlem jövő borítékot? Aztán meg azt sem tudhattam, hogy meg fogok halni. – Mindig mindenre van válaszod, igaz? – Nem, Julia, egyedül vagy a választásaiddal, és már jóval régebb óta, mint ahogy azt feltételezed. Kikapcsolhatnál, nem emlékszel? Mindössze egy gombot kellene megnyomnod. Megtehetted volna, hogy nem utazol el Berlinbe. Egyedül voltál, amikor úgy döntöttél, kimész Tomas elé a reptérre; akkor sem voltam veled, amikor visszatértél első találkozásotok helyszínére, és még kevésbé, amikor felvitted Tomast a szállodába. Julia, hibáztathatjuk a gyermekkorunkat, vádolhatjuk a végtelenségig a szüleinket minden bennünket sújtó bajért, okolhatjuk őket az élet megpróbáltatásai, a gyengeségeink, a gyávaságaink miatt, de végső soron mi magunk vagyunk felelősek a saját létünkért, azzá válunk, amivé saját döntéseink folytán leszünk. Azonkívül meg kell tanulnod viszonylagossá tenni a drámáidat, mindig vannak a magunkénál rosszabb családok. – Mint például? – Mint például Tomas nagyanyja, aki elárulta az unokáját! – Ezt te honnan tudod?

– Mondtam már neked, hogy egyik szülő sem élheti a gyerekei életét, de attól még aggódunk és szenvedünk, valahányszor boldogtalannak látunk benneteket. Olykor ez cselekvésre késztet bennünket, arra, hogy megpróbáljuk megvilágítani az utatokat, mert talán jobb ügyetlenségből, túlzott szeretetből tévedni, mint ölbe tett kézzel várni. – Ha az a szándék vezérelt, hogy megvilágítsd az utamat, akkor ez nem jött össze, tökéletes sötétségben toporgok. – Sötétségben, de nem vakon! – Adamnek igaza van, ezen a kettesben töltött héten soha nem volt közöttünk párbeszéd… – Igen, Julia, lehet, hogy igazad van, már nem teljesen az apád vagyok, csak ami abból megmaradt. Mégis ez a gép nem talált talán megoldást minden problémádra? Előfordult egyszer is ebben a néhány napban, hogy nem tudtam választ adni valamely kérdésedre? És ez bizonyára azért van, mert jobban ismerlek, mint gondoltad, és talán, talán egy napon ez majd ráébreszt arra, hogy sokkal jobban szerettelek, mint azt képzelted. Most, hogy ezt tudod, már igazán meghalhatok.

Julia hosszan nézett az apjára, majd odament a kanapéhoz, és leült mellé. Néhány percig így maradtak, csendben.

– Amit velem kapcsolatban mondtál, azt tényleg úgy gondolod? – szólalt meg Anthony. – Amit Adamnek mondtam? Mert most már hallgatózol is az ajtónál? – A födémen keresztül, hogy pontos legyek! Felmásztam a padlásodra, ebben az esőben csak nem várakozhattam odakinn, a végén még rövidzárlatot kaptam volna! – somolygott Anthony. – Miért nem ismertelek meg korábban? – kérdezte Julia. – Szülőknek és gyerekeknek gyakran több évre van szükségük ahhoz, hogy egymásra találjanak. – Szerettem volna, ha még megadatik nekünk néhány nap. – Azt hiszem, megadatott, Juliám. – Hogy lesz majd holnap? – Ne nyugtalankodj, szerencséd van, egy apa halála mindig pocsék időszak, de te legalább már túl vagy ezen. – Nincs kedvem viccelődni. – Holnap másik nap lesz, majd meglátjuk. Ahogy telt-múlt az éjszaka, Anthony keze Juliáé felé csúszott, és végül a tenyerébe fogta. Ujjaik összekulcsolódtak és így is maradtak, összefonódva. És később, amikor Julia elszenderült, feje apja vállára hanyatlott.

Még nem pirkadt, amikor Anthony Walsh végtelen óvatossággal felállt, nehogy felébressze Juliát. Gyengéden elfektette a kanapén, és betakargatta. Julia álmában dünnyögött valamit, és a másik oldalára fordult. Miután meggyőződött róla, hogy a lánya továbbra is mélyen alszik, Anthony a konyhaasztalhoz ült, papírt, tollat fogott, és írni kezdett. Ahogy elkészült, a levelet jól láthatóan az asztalra helyezte. Azután kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy piros szalaggal átkötött kis csomagot, benne vagy száz levéllel, és bement a lánya szobájába. Elrakta őket, ügyelve arra, nehogy meggyűrje Tomas megsárgult fotóját, ami

ott lapult a levelek mellett, majd mosolyogva visszatolta a komód fiókját. A nappaliba visszatérve a kanapéhoz ment, felvette a fehér távirányítót, berakta a zakója felső zsebébe, aztán Julia fölé hajolt, és homlokon csókolta. – Aludj, drágaságom, szeretlek.

22. Julia kinyitotta a szemét, és hosszan megnyújtózott. A helyiség üres volt, a láda ajtaja csukva. – Papa? De semmi válasz nem törte meg a nappaliban uralkodó csendet. A konyhaasztal meg volt terítve reggelihez. Egy boríték volt a mézesüveghez támasztva, a müzlis doboz és a tej között. Julia leült, ráismert az írásra. Kislányom, Amikor ezt a levelet olvasod, addigra már elfogy az erőm; remélem, nem fogsz megharagudni érte, de szerettem volna elkerülni a fölösleges búcsúzkodást. Az embernek egyszer is bőven elég eltemetni az apját. Miután elolvastad ezt a pár sort, menj el otthonról néhány órára. Eljönnek majd értem, és jobban szeretném, ha akkor nem lennél itt. Ne nyisd ki a ládát, ott alszom benne, hála neked, békésen. Köszönöm, Juliám ezt a néhány napot, amivel megajándékoztál. Már olyan régóta lestem-vártam ezt, olyan régóta vágytam rá, hogy megismerkedjem azzal a csodálatos nővel, akivé váltál. A szülői lét egyik nagy misztériumát ismerhettem meg az elmúlt napokban. Tudni kell megszelídíteni az időt, amikor az ember találkozik azzal a felnőttel, akivé a gyermeke vált, meg kell tanulni átengedni neki a helyünket. Bocsásd meg mindazt a mulasztást, amelyet gyermekkorodban ellened elkövettem! Megtettem, ami tőlem tellett. Nem voltam eleget melletted, nem annyit, amennyire te vágytál; a barátod, cinkos pajtásod, bizalmasod szerettem volna lenni: csak az apád voltam, és örökre az is maradok. Bárhová menjek is ezután, elviszem magammal egy végtelen szeretet emlékét, az irántad érzett szeretetemét. Emlékszel arra a kínai legendára, arra a szép történetre, amely a vízben tükröződő hold varázserejéről szólt? Nem volt igazam, amikor nem hittem benne, mert ez is csupán türelem kérdése: a kívánságom végül meghallgatásra talált, hiszen az a nő, akit szerettem volna, hogy újra felbukkanjon az életemben, az te voltál, Julia. Még mindig magam előtt látlak kislányként, ahogy szaladsz a karjaimba; hülyén hangzik, de ez a leggyönyörűbb dolog, amit az élettől kaptam. Semmi nem tudott boldogabbá tenni, mint a kacagásod, a cirógatásod, amikor esténként hazaértem. Tudom, hogy egy napon, amikor elmúlik majd a fájdalmad, visszatérnek az emlékeid. Es azt is tudom, hogy soha nem fogod elfelejteni az álmaidat, amiket akkor meséltél nekem, amikor odakuporodtam az ágyad lábához. Még amikor távol voltam, akkor sem voltam olyan messze, mint hitted, ügyetlenül, sután, de szerettelek. Már csak egyetlen dolgot kérek tőled: ígérd meg, hogy boldog leszel. Apád Julia összehajtotta a levelet. Odament a nappali közepén álló ládához. Megsimogatta a fát, és odasúgta az apjának, hogy szereti. Nehéz szívvel engedelmeskedett utolsó akaratának, ügyelve arra, hogy a lépcsőn leérve, rábízza a lakása kulcsát a szomszédjára. Beszólt Zimoure úrnak, hogy délelőtt egy kamion jön majd, és elvisznek tőle egy csomagot, legyen olyan kedves, és nyisson ajtót a szállítóknak! Nem hagyott időt rá, hogy a férfi vitatkozni kezdhessen vele, már el is indult felfelé az utcán, gyalogosan, a régiségbolt irányába.

23. Eltelt negyedóra, Julia lakásában ismét csend uralkodott. Egy halk kattanás, és a láda ajtaja nyikorogva kinyílt. Anthony kilépett belőle, leporolta a zakója vállát, és a tükörhöz lépett, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. A helyére tette a polcon a képkeretet, amelyben az ő fotója volt, és tekintetét még egyszer végigjáratta a helyiségen. Elhagyta a lakást, és lement az utcára. A ház előtt egy autó várta. – Jó napot, Wallace – köszönt és elhelyezkedett a hátsó ülésen. – Örülök, hogy újra látom, uram – felelte a magántitkár. – Szólt a szállítóknak? – A kamion itt áll mögöttünk. – Tökéletes – felelte Anthony. – Visszavigyem a kórházba, uram? – Nem, már így is épp elég időt vesztegettem. A repülőtérre megyünk, de előbb hazaugrunk, hogy tiszta ruhákat rakjak a bőröndbe. Ön is csomagoljon össze, magammal viszem, elszoktam attól, hogy egyedül utazzam. – Megkérdezhetem, uram, hogy hová megyünk? – Majd útközben elmondom. Az útlevelét ne felejtse el magával hozni!

A kocsi rákanyarodott a Greenwich Streetre. A következő kereszteződésnél az ablak leereszkedett, és egy fehér távirányító a csatornában landolt.

24. A New York-iak emlékezete szerint soha nem volt ilyen kellemes idő októberben. Ez volt a legszebb indián nyár, amit a város valaha látott. Ahogy három hónapja minden hétvégén, Stanley elment Juliáért, hogy együtt villásreggelizzenek. Ma viszont a Pastisban nekik fenntartott asztal egy darabig még üresen fog állni. Ez ugyanis különleges vasárnap: ma kezdődik Zimoure úr üzletében a leértékelés, és mivel ez volt az első alkalom, hogy Julia nem azért kopogott be hozzá, hogy valami katasztrófát jelentsen be, beleegyezett, hogy a hivatalos nyitási idő előtt két órával kinyitja nekik a boltot. – Nos, hogy tetszik? – Fordulj meg, hadd nézzelek! – Stanley, már fél órája vizsgálgatod a lábamat, nem bírok tovább itt álldogálni ezen a pódiumon. – A véleményemet akarod, drágám, igen vagy nem? Fordulj meg még egyszer, hadd lássalak szemből! Hát igen, úgy van, ahogy gondoltam: ez nem a megfelelő sarokmagasság. – Stanley! – Rosszul vagyok tőle, hogy mindent kiárusításon vásárolsz. – Láttad, milyen árak vannak itt, nem? Elnézést, ha az infografikusi fizetésemmel nincs más választásom – suttogta. – Jaj, ne kezdd nekem már megint! – Nos, megveszik? – kérdezte tikkadtan Zimoure úr. – Azt hiszem, már mindent előhoztam maguknak, csak önök ketten teljesen felforgatták a boltomat. – Nem – szólalt meg Stanley –, még nem próbáltuk azt az elragadó tűsarkút, amit azon a polcon látok, ott, igen, legfelül. – Abból már nincs a kisasszony méretében. – És a raktárban? – Le kell mennem, hogy megnézzem – sóhajtotta Mr. Zimoure, és eltűnt. – Szerencséje ennek, hogy maga a megtestesült elegancia, mert az ő természetével… – Úgy találod, hogy ő a megtestesült elegancia? – kuncogott Julia. – Amilyen régóta ismerjük, talán meghívhatnánk egyszer vacsorára hozzád. – Hülyéskedsz? – Tudtommal, nem én szajkózom állandóan, hogy nála lehet a legszebb cipőket kapni egész New Yorkban. – És te ezért akarod… – Csak nem maradok már egész életemben özvegy, vagy van ellene valami kifogásod? – A világon semmi… de hát, hogy pont Zimoure… – Felejtsd el Zimoure-t! – mondta Stanley egy pillantást vetve a kirakat felé. – Máris? – Nehogy megfordulj, de az a pasas, aki a kirakaton át bámul bennünket, egyszerűen ellenállhatatlan. – Milyen pasas? – kérdezte Julia, és meg sem mert moccanni. – Az, aki már tíz perce az üvegre tapad, és úgy néz téged, mintha Szűz Máriát látná… Holott, ha jól tudom, ő nem viselt háromszáz dolláros körömcipőt, még kevésbé leárazva. Mondom, hogy ne fordulj meg, én láttam meg először! Julia felemelte a fejét, az ajka remegni kezdett. – Ó nem – mondta elhaló hangon –, ezt itt én már jóval korábban megláttam, mint te… Otthagyta a cipőket az emelvényen, elfordította a zár gombját, és kirohant az utcára.

* Amikor Zimoure úr visszaért az üzletbe, Stanley-t egyedül találta, ott gubbasztott az emelvényen, egy pár tűsarkúval a kezében. – Walsh kisasszony elment? – kérdezte megrökönyödve. – Igen, de ne aggódjék, visszajön, talán nem ma, de visszajön. Mr. Zimoure keze lehanyatlott, a benne tartott doboz a földre esett. Stanley felvette és visszaadta neki. – Olyan csüggedtnek tűnik, no, jöjjön, segítek rendet rakni, aztán meghívom egy kávéra, vagy teára, ha azt jobban kedveli. * Tomas ujja hegyével végigsimított Julia ajkán, és megcsókolta mindkét szemhéját. – Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy tudok nélküled élni, de amint látod, nem megy. – És mi lesz Afrikával meg a riportjaiddal, mit fog szólni Knapp? – Mire jó nekem, ha körbebolyongom a Földet, hogy elhozzam mások igazságát, ha magamnak meg hazudok, mire jó nekem, hogy országról országra járok, amikor az, akit szeretek, nincs ott? – Akkor ne tegyél fel több kérdést magadnak, ennél szebben nem üdvözölhettél volna – mondta Julia, és lábujjhegyre ágaskodott. Megcsókolták egymást, és csókjuk sokáig tartott, mint két szeretőé, akik annyira szeretik egymást, hogy megfeledkeznek a körülöttük lévő világról. – Hogyan találtál rám? – kérdezte Julia Tomas karjába bújva. – Húsz évig kerestelek, a házad földszintjén megtalálni azért már nem volt annyira nehéz – felelte. – Tizennyolc, és hidd el, még így is nagyon sok! És Julia ismét megcsókolta. – De te, Julia, téged mi késztetett arra, hogy Berlinbe jöjj? – Mondtam már neked, egy jel a sorstól… Egy utcai rajzoló asztalán megláttam rólad egy ottfelejtett portrét. – Soha nem rajzoltattam le magam. – Dehogynem: az a te arcod volt, a te szemeid, a te szád, még a gödröcske is ott volt az álladon. – És hol láttad ezt az ennyire hasonlatos rajzot? – Montreal régi kikötőjében. – Soha nem jártam Montrealban…

Julia a magasba emelte a tekintetét, a New York-i égen egy felhő úszott, a lány elmosolyodott, ahogy elnézte az alakját.

– Borzasztóan hiányozni fog nekem. – Kicsoda? – Az apám. Most pedig gyere, sétáljunk egyet, meg kell mutatnom neked a várost. – Mezítláb vagy! – Ennek igazán semmi jelentősége – felelte Julia.

Köszönet Emmanuelle Hardouinnek, Pauline Levêque-nek, Raymond et Danièle Levynek, Louis Levynek, Lorraine-nek. Susanna Leának és Antoine Audouard-nak. Nicole Lattèsnek, Leonello Brandolininek, Brigitte Lannaud-nak, Antoine Carónak, AnneMarie Lenfant-nak, Élisabeth Villeneuve-nek, Sylvie Bardeau-nak, Tine Gerbernek, Lydie Leroy-nak, Aude de Margerie-nek, Joël Renaudat-nak, Arié Sberrónak és a Róbert Laffont Kiadó teljes csapatának. Katrin Hodappnak, Mark Kesslernek, Marie Garnerónak, Marion Millet-nek. Pauline Normand-nak, Marie-Ève Provost-nak. Léonard Anthonynak és egész csapatának. Christine Steffen-Reimann-nak. Philipp Gueznek, Éric Brame-nak és Miguel Courtois-nak. Yves és Martin Lévêque-nek, Charle Veillet-Lavallée-nak.

TARTALOM 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24.