1
NALINI SINGH "
Készítette: Könyvmanó és Detty wonderfulbooks
Angyali játszmák Első fejezet M icsoda meglepetés, cher! - szólt Janvier. Kényelmesen, lassan beszélt, ahogy mindig, és fél kezével nekitámaszkodott a louisianai otthona ajtófélfájának. - Úgy tudom, most éppen senki sem tűzött ki vérdíjat a fejemre. Én nem bérgyilkos vagyok. - Ashwini karba fonta a kezét, és nekivetette a hátát a bejárati ajtóval szemközti falnak. Janvier nem volt teljesen felöltözve, látszott, hogy nemrég bújt ki az ágyból. Elragadóan szexi volt... Továbbá egy kétszáznegyven éves vámpír, aki nagyobb erőfeszítés nélkül képes lett volna feltépni a lány torkát. - Bár, ha rólad van szó, néha szívesebben lennék az. Lusta mosoly kúszott a férfi arcára, amely kissé túl hosszúkás és komor volt ahhoz, hogy igazán szépnek tűnjön. Janvier után azonban mégis minden nő megfordult a bárokban. Volt benne valami nyers vonzerő'. Vad volt, mint az a leplezetlen érdeklődés, amely a Mississippi-delta mocsarainak árnyas zöld színeiben villogó tekintetében tükröződött. Fáj, hogy ezt mondod. Hiszen mi jó barátok vagyunk, non? Non. - Ashwini felvonta a szemöldökét. - Beengednél? A férfi megvonta a vállát, mellkasának izmai megrándultak. Janvier kecses, könnyed mozgásának láttán a legtöbben nem is sejtették, milyen nagy erő feszül azokban az inakban, a lány azonban pontosan tudta, milyen kemény és gyors volt ez a vámpír: az elmúlt két év alatt háromszor vadászott rá, és Janvier minden alkalommal alaposan megfuttatta. Az attól függ - vont vállat a férfi, miközben komótosan végigfuttatta a tekintetét a lány testén. - Megint el akarsz páholni? A szemed idefent legyen! A vámpír szemében nevetés csillogott, amikor tekintetét a lány arcára emelte. Túl komoly vagy, édesem! Pedig Ashwini csak Janvier-val szemben volt az egyetlen józan a buliban, mindenki más tiszta bolondnak tartotta. Hülye ötlet volt. - A lány sarkon fordult, és csak legyintett egyet a vámpír felé. - Viszlát legközelebb, amikor majd megint felbosszantasz egy angyalt. - A Vámpírvadász Céh általában azokat a vámpírokat fogta el és vitte vissza angyal uruknak, akik megszegték a szerződésüket, és nem akarták teljesíteni a száz év szolgálatot, amit a halhatatlanságért cserébe vállaltak. Janvier azonban teljesen más eset volt. - De ha lehet, várj a jövő hétig. Most sok a dolgom. A férfi megfogta Ashwini tarkóját, az érintése kellemesen meleg és furcsamód gyengéd volt. Ne csináld már! Gyere be. Még kávét is főzök neked, méghozzá olyat, amilyennek, egy kávénak lennie kell. A lánynak akkor kellett volna elhúzódnia és eltűnnie, amilyen messze csak lehet. De Janvier valahogy mindig levette a lábáról. Most is egy pillanattal tovább habozott a kelleténél, és a férfi élénken lángoló, a halhatatlanságának jegességéhez egyáltalán nem illő forrósága máris beszivárgott a bőre alá. Csak, ha nem érsz hozzám. - Ez a parancs saját magára éppen úgy vonatkozott, mint a vámpírra. Janvier megszorította az ujjait. Te vagy az, aki folyton el akar kapni engem! És egyszer, meglátod, nem lejtesz majd el elég gyorsan előlem. - Janvier rendszeresen felbosszantott egy-egy angyalt, méghozzá annyira, hogy végül a Céh célpontjainak listáján kötött ki. De a legrosszabb az egészben az volt, hogy amikor Ashwini már majdnem elkapta, és
szinte már rácsatolta a nyakörvet, a vámpír valahogy mindig kibékült üldözőjével. Legutóbb a vadász majdnem lelőtte őt, csak úgy, önszorgalomból. A férfiból feltört a nevetés. Az ujja lassan végigsimított a lány bőrén. Hálásnak kellene lenned - jelentette ki. - Évente legalább kétszer busás fizetéshez juttatlak. - Azt a fizetést azért kapom, mert jó vagyok - vágott vissza Ashwini. Kifordult a férfi keze alól, és megállt vele szemben. - Hajlandó vagy beszélni velem? Janvier széles mozdulattal az ajtó felé intett. Lépj be az odúmba, vámpírvadász! A lány nem szívesen fordított hátat egy vámpírnak, de Janvier-val három vadászat után hallgatólagos megegyezésre jutottak. Ha valaha sor kerül rá, szemtől szemben küzdenek majd meg egymással. A legtöbb vadász társa bolondnak tartotta volna, amiért megbízik egy korábbi célpontjában, de Ashwini szerette maga megítélni azokat, akikkel találkozott. Nem voltak illúziói, tisztában volt azzal, hogy a férfi halálos, akár egy hüvelyéből kirántott penge. De azt is tudta, hogy Janvier olyan korban született, amikor egy férfinak az adott szaván kívül semmije sem volt. A halhatatlanság még nem ölte ki ezt a fajta becsületességet a vámpírból. Ellépett mellette. Pontosan tudta, hogy a férfi szándékosan fordult úgy, hogy szűk helyet hagyjon csak neki, de nem bánta annyira, mint amennyire kellett volna. Ez pedig gond volt: a vámpír férfiak ugyanis szóba sem jöhettek Ashwini számára. A Céh egyetlen előírása sem tiltotta ugyan a kapcsolatot vadász és vámpír között, és a lány sok barátja tartott vámpír szeretőt. Ő azonban egyetértett Elenával, aki egyszer azt mondta: a vámpírok majdnem halhatatlanok, számukra egy ember csak játékszer, illó gyönyör, amit könnyen megkaphatnak, de ugyanilyen könnyen el is felejthetnek. Ashwini pedig nem akart egyetlen férfi játékszere sem lenni, akár emberé, akár vámpíré, de még angyalé sem. Nem, mintha az angyalok bármikor lealacsonyították volna magukat annyira, hogy szóba álljanak egy emberrel. A lány nagyon meglepődött volna, ha kiderül, hogy a világ valódi irányítói egyetlen gondolatra is méltatnák a halandókat. Nem ilyenre számítottam - jegyezte meg Ashwini, amikor belépett az ízlésesen átalakított loftba, amelyben a fény uralkodott, átszőtte a teljes berendezést. A földszínű kanapé takarói, a navahó szőnyegek, a puszta sivatagok falra festett képei mind a naplemente élénk színeit tükrözték. Imádom a mocsaras Mississippi-deltát - dörmögött Janvier, miközben becsukta maga mögött az ajtót és átsétált a konyhába -, de néha az ellenkező véglet irányába is el kell mennem, hogy aztán értékelni tudjam a szépségét. Könnyeden mozgott a konyhában, mint aki pontosan tudja, hogy mit csinál; a lány pedig megengedte magának, hogy megcsodálja a vámpír férfias szépségét. Janvier igazán az agyára tudott menni, de az biztos, hogy olyan volt, mintha Ashwini legszexibb álmából lépett volna elő. Nyúlánk és magas volt, egy futó vagy úszó szálkás, erőtől duzzadó izmaival. Százkilencven centi magas volt, bő tíz centivel emelkedett a lány fölé, és egy önmagával teljesen elégedett férfi könnyed magabiztosságával hordozta a testét. Persze neki, gondolta a lány, több mint kétszáz éve volt, hogy ilyen kényelmesen nagyképűvé váljon. - Látom, téged nem zavar a napfény - vetette oda, miközben megbámulta a szoba jobb oldalán a rézsútos tetőablakot. Janvier ágya éppen az üveg alatt volt, és most, hogy már reggel nyolc óra is elmúlt, a napfény elöntötte a gyűrött ágyneműt. Ashwini elméjét pedig azonnal elárasztották a képek a vámpír hosszú, a takarók között fekvő testéről - magával ragadó részletességgel. A vére heves lüktetésének hangja a fülében majdnem elnyomta a férfi következő szavait. Ki akarod puhatolni a gyenge pontjaimat? - Odalépett hozzá egy bögre krémes itallal. Ashwini még soha nem érzett ehhez fogható kávéillatot.
Ez mi? - kérdezte, és gyanakvóan beleszagolt a bögrébe. A szájában összeszaladt a nyál. - És persze, hogy puhatolok. Jó is lenne, ha csak kilökhetnélek a napra, és végignézhetném, ahogy megsülsz. A vámpír ajka mosolyra húzódott. A felső ajka kissé vékony volt, az alsó azonban kifejezetten rágcsálnivaló. Hiányoznék neked. Öreg vagy már, félrebeszélsz. Kávé és cikória keverékéből készült tejeskávé. - Megvárta, amíg a vadász belekortyol az italba, majd az ágy felé pillantott. — Imádom a napfényt. A vámpír lét egyáltalán nem lenne ennyire vonzó, ha sötétben kellene élnem az életem. - Annyi vámpír rohangál mindenfelé nappal, az ember azt hinné, lassan kihal ez a régi tévképzet rólatok. De csak azért sem. - Hagyta, hogy átjárja a kávé különleges íze. - Ez jó cucc. Illik hozzád. Keserű és fura? Egzotikus és érzéki. - Az ujjával végigsimított a lány meztelen karján. - Csodálatos bőröd van, cher. Olyan a színe, mint a sivatagé a naplementében. A lány elhúzódott az érintés elől. Menj, vegyél fel egy inget, és gondolatban is mássz ki az ágyból! Lehetetlen, ha a közelemben vagy. Képzeld azt, hogy puska van a kezemben. Tudod mit? Képzeld azt, hogy a célkeresztben vagy. Janvier felsóhajtott, végigsimított reggeli borostáján. Imádom, amikor mocskos dolgokat mondasz! Akkor ez tetszeni fog - vágta rá a lány, mielőtt túl élénken elképzelte volna, milyen érzés lehet, amikor az a borosta végigszántja a bőrét. - Vér, viszály, emberrablás, túszejtés. A mohazöld szemekben érdeklődés villant. Folytasd! - Az ágy felé intette a lányt. - Elnézésed kérem a rendetlenségért. Nem számítottam ilyen előkelő vendégre. A vadász ehelyett a konyhapulthoz lépett, letette a kávésbögréjét, majd fellendült az egyik magas bárszékre. Janvier elvigyorodott, és letelepedett az ágyra. A karját megtámasztotta a háta mögött, farmerbe bújtatott lábát lazán, magasan keresztbe vetette. Barna hajában rézvörös fények táncoltak, a nap megcsillant bőrének aranyszínű felszínén. A Janvier-hoz foghatóan idős vámpírok mind szépek voltak, de a lány még soha nem találkozott mással, akiben meglett volna ez a cajun karizma, és akinek nagyjából minden városban lettek volna jó barátai. Éppen ezért volt szüksége a segítségére. Helyzet van Atlantában. Atlantában? - Egy lélegzetvételnyi szünet. - Az a Beaumont-ok területe. Bingó. Jól ismered őket? A férfi a szokásos, hányaveti vállrándítással válaszolt. Elég jól. Régi vámpírcsalád, ilyenből nem sok van. Ashwinit elcsábította Janvier erős kávéjának illata, újra belekortyolt. Ez érthető. Ügy hallottam, az angyalok a családi kapcsolatokat nem veszik figyelembe, amikor a jelentkezők között válogatnak. - Évente sok százezren vállalkoztak rá önként, hogy az angyalok közel halhatatlanná változtassák őket, de csak nagyon keveset választottak ki. A Beaumont-ok megoldották valahogy - folytatta Janvier. - Sikerült elérniük, hogy minden generáció legalább egy tagját átváltoztassák. Most éppen kettőt is. Monique-ot és Frédéricet. A testvérpárt. A férfi bólintott. -
Egy ilyen sikerrel a család hatalmas befolyásra tett szert. Monique-kal és Frédérickel a Beaumont-oknak már tíz élő vámpír tagjuk van, a legöregebb fél évszázados. Antoine Beaumont. - Egy gyilkos szemétláda. - Janvier ezt majdnem szeretetteljes hangon mondta. - Valószínűleg a saját gyerekeit is eladná, ha jó pénzt kereshetne rajtuk. Jó barátod? Egyszer megmentettem az életét. - Janvier a nap felé fordította az arcát, és úgy szívta magába a sugarakat, mintha egy európai tengerparton üdülne éppen, távol a louisianai nyár nyirkos, fülledt ölelésétől. - Minden évben küld nekem egy üveggel a legjobb bordeaux-i borából. Mellé pedig egy ajánlatot, hogy vegyem feleségül a lányát, Jeant. - Francia kiejtéssel mondta a nő nevét, ami ettől érzékien és izgalmasan hangzott. Ashwini ujjai szorosabbra záródtak a kézzel festett bögre falán. Szerencsétlen nő. A férfi a lány felé fordította az arcát. A szemeiben dévaj szikrák táncoltak. Épp ellenkezőleg. Jean messzemenőkig támogatja az ötletet. Múlt télen meghívott egy gyönyörű aspeni síházba, hogy melegen tartsam őt a hideg estéken. Ashwini általában észrevette, ha meg akarják vezeti. Azt is tudta, hogy Janvier képes lett volna egy szép mesét kerekíteni, hogy egy ideig még húzza a dolgot, már csak a saját szórakoztatására is. Lefogadom, hogy most nem Aspen jár a fejében. Sőt, majdnem biztos, hogy csak a gyilkolásra tud gondolni mostanában. A helyzet? - Ezzel megint ott volt. Az a fürge intelligencia és éleslátás, ami minden erőlködése ellenére újra és újra a vámpírhoz vonzotta a lányt. Monique tulajdonképpen Jean ük-ük-meg-még-kilencszer-ük- unokája. Janvier elgondolkodott egy pillanatra. Inkább tízszer. De ez nem is számít. Jean rajong a gyerekekért. Antoine az unokáinak hívja Monique-ot és Frédéricet. Az a lány huszonkilenc éves, annyira nem gyerek már! A bátyja meg harminc. Száz alatt nekem mindenki gyerek. Vicces. Te kivétel vagy, cherie! — A mosolya mögött sokkal több minden villant fel egy pillanatra. Egy olyan férfi képe, aki évszázadokat látott elvonulni a tekintete előtt. - Neked túl sok tudás tükröződik a szemedben. Ha nem tudnám, hogy ember vagy, azt hinném, legalább oly régóta élsz már, mint én. Ashwini néha úgy is érezte magát. De a démonoknak, amik éjjelnappal vissza-visszatértek kísérteni őt, semmi helyük nem volt ebben a beszélgetésben. Elfordította az arcát Janvier túlságosan is éles tekintete elől. Monique-ot elrabolták. Ki merészelne ujjat húzni a Beaumont-okkal? - A férfi nem is leplezte a megrökönyödését. - Ők maguk is nagy hatalmúak, de ha ez nem elég, az Atlanta felett uralkodó angyal pártfogolja őket. Pártfogolta - helyesbített a lány, és visszafordult a férfi felé. Elvezettel nézte, ahogy a nap fénye játszik a testén. Egyszerű öröm volt ez, jóleső mellékhatással: a lelkét tépő démonok sem tudtak ellenállni annak az érzéki csábításnak, ami eltöltötte őt a kép láttán. - Úgy tűnik, Antoine haverodnak sikerült felbosszantania Nazarachot. Janvier összevonta a szemöldökét, és felállt. Akkor is! Ha Antoine-t magára haragítja valaki, akár a saját torkát is felvághatja. A Fox-klikk biztosan nem értene egyet ezzel. -
Egy klikk? - A vámpír a fejét csóválva a lányhoz lépett, és megállt előtte, a kezét a pultra támasztotta. - Úgy érted, a szó eredeti értelmében? Vámpírok egy csoportja, akik a közös cél érdekében összefognak? Bezony. - Már vagy egy évszázada nem hallottam hivatalosan alapított vámpírklikkről! Egy Callan Fox nevű pasi, úgy tűnik, felelevenítette a gondolatot. - A lány önkéntelenül és kíváncsian végigfuttatta ujját egy sebhely görbe vonalán Janvier mellkasán, nem sokkal a bal mellbimbója felett. - Ezt nem tőlem szerezted. Sajnos nem - dörmögött a vámpír. Belement a játékba. - Pedig megtiszteltetés lenne, ha a te kezed nyomát viselhetném. - Kár, hogy a vámpírok olyan gyorsan gyógyulnak. - Ashwini azon kapta magát, hogy az ujja ott időzik a sebhelyen. Volt benne valami ismerős. Várt, de az emlékképek áradata nem indult meg úgy, ahogyan mindenki mással szemben, akivel eddig találkozott. A képessége, ami inkább átok volt a számára, ezúttal nem tört be kéretlenül az elméjébe, nem rántotta őt magával Janvier múltjába. Ashwini nem látta meg a vámpír titkait, nem kellett átélnie a rémálmait; nem érzett mást, csak melegséget és a selymesen puha, kissé egyenetlen, de éppen ettől annyira érdekes bőrét. Tőr - szólalt meg. - Tőr volt? Kard. - A vámpír átfogta a lány csuklóját, a szájához emelte a kezét, és lassú csókokat nyomott az ujjperceire. - Most már örökké így akarsz incselkedni velem, Ashwini? -
Második fejezet M ár csak néhány évtizedig. - A lánynak összeszorult a gyomra. - Azután jön majd egy másik vadász, aki üldöz téged. Arra számított, hogy Janvier valami elmés megjegyzéssel vág majd vissza, de a vámpír arca elkomorult. Vészesen kifejezéstelenné vált. Ne beszélj ilyen könnyedén a halálodról! Mivel nem áll szándékomban száz évet feláldozni a majdnem örök életemből, számomra a halál holtbiztos - vetette oda a lány. Egyik keze még mindig a férfi mellkasán, másik pedig az ujjai között nyugodott. Soha semmi sem biztos. - Janvier elengedte a lány kezét, hogy az arcából kisimítson néhány hajtincset. - De a halandóságodról majd később beszélgetünk. Ez a Fox-klikk felkeltette az érdeklődésemet. Ashwini a farzsebéből előhúzta a helyes kis PDA-ját, amit Ransomtól, a Vámpírvadász Céh New York-i központjának egy másik vadászától kapott ajándékba karácsonyra. Ő itt Callan Fox. - A magas, nagyon izmos, szőke férfi képéhez lapozott. - Információim szerint idén töltötte be a kétszázat. Láttam már ezt az arcot. - Janvier a homlokát ráncolta és elgondolkodott, mintha emlékek között bányászna egyre mélyebbre. - Már emlékszem. Nazarach udvarában találkoztam vele. A többi vámpír alábecsülte őt, lassúnak tartották. És te? A férfi ujjai puhán és játékosan felfelé szaladtak a lány karján. - Kegyetlen intelligenciát láttam benne, ami erős becsvággyal párosult. Nem lep meg, hogy ilyen fiatalon sikerült megszerveznie egy klikket. A csoport többi tagja elfogadja őt vezérnek? Úgy tűnik. Az a vicces az egészben, hogy legalább két háromszáz évnél is idősebb vámpír van a bandában, egy pedig nemsokára a négyszázat is betölti. Nem minden vámpír ereje növekszik az évek folyamán. - Az egyik lábát a lány székére tette, miközben végiglapozta a klikk többi vámpírjáról készült fotókat. - Nézz csak meg engem. Még mindig gyenge vagyok, mint egy ma született gyerek.
Van, aki be is veszi ezt? - kérdezte epésen a vadász. Visszavette a készüléket, amikor a férfi a személyes fényképalbumát kezdte böngészni. Egy lefegyverző mosoly villant felé. Meglepődnél, ha tudnád, hány nő vigasztal szíves-örömest egy elesett, szegény vámpírt. Ki az a fiú a képeken? A lány szíve elszorult. Az a fiú mára már felnőtt férfi volt, és nem volt hajlandó másnak látni őt, mint az ábrándképnek, amit róla régen kialakított magában. Semmi közöd hozzá. Mennyi fájdalom! - Janvier ujjai egy pillanatra megtorpantak, mielőtt körülzárták a lány karját. - Csoda, hogy nem fojt meg teljesen, cher! Pedig, a válasz egyszerű volt: ha nincs más lehetőség, az elme megtanulja kizárni a fájdalmat. Érdekelnek a küldetés részletei vagy nem? Egy nap - tette még hozzá Janvier, miközben megmozdult, hogy a testének forrósága erőszakos, férfias simítással elérte a lányt - megtudom majd minden titkodat. A lány a lelke mélyén át akarta magát engedni az ölelésnek, neki akart feszülni a férfi mellkasának. Ez az érzés azonban olyan mélyre el volt ásva, hogy Ashwini nem hitte, hogy valaha a felszínre fog törni. Sokáig fogsz unatkozni. - Eltolta magától a testet, ami majdnem az őrületbe hajszolta őt, és lehuppant a székről. - A Céhet Nazarach bízta meg. Ez felkeltette Janvier érdeklődését. Az angyalok általában a magas rangú vámpírokra bízzák a viszályaik elsimítását. Holnap délelőtt van találkám vele. - Eltolta maga elől a férfi lábát, ami elállta az útját a szék mellett. Erezte, ahogy a vámpír combjának izmai megfeszülnek a keze alatt. - Gondolom, akkor majd megtudom, hogy mit akar. Janvier arcáról egy csapásra minden báj eltűnt, átvette a helyét a férfi valódi énjének majdnem vad kegyetlensége. - Nem mehetsz hozzá egyedül. - Ez parancs volt. A vadász meglepődött: Janvier soha nem használt nyers erőt, ha megvolt az esélye, hogy meg tud valakit győzni. Csípőre tette a kezét. Tudom, milyen hírben áll. - Vakon beleugrani egy vadászatba felért egy öngyilkossággal. Különösen akkor, ha egy olyan angyalról volt szó, akinek nevét rettegve suttogta mindenki. Nem vagyok az esete. Ebben tévedsz. Nazarach mindig is a különleges és elérhetetlen nőkhöz vonzódott. - A vámpír ellépett a lány mellől, megfordult, és a szekrénye felé indult. A háta csupa sima, feszülő izom volt. - Csak egy perc. Felöltözöm és összecsomagolok. - Nincs szükségem testőrre. Ha egyedül indulsz, majd követlek. - A csupa moha és árny szempárban eltökéltség tükröződött. - Egyszerűbb, ha inkább magaddal viszel, nem? Ashwini megvonta a vállát. - Ha mindenképpen fecsérelni szeretnéd az idődet, lelked rajta. A férfi megtorpant, a forró indulat lángjait kioltotta a hűvös intelligencia. Kezdettől fogva magaddal akartál vinni - szólalt meg kisvártatva. - De ki akartál játszani engem. Szégyelld magad, Ashwini! Hogy a csudába látott át rajta ilyen könnyedén?! A Céh szerint kényes az ügy - vallotta be végül a lány. - Te ismered a szereplőiket. Gondoltam, a segítségeddel finoman és békésen bekapcsolódhatom az ügybe. Szóval ki akarsz használni? - A vámpír egy fehér pólóba bújtatta a felsőtestét, amit a lány olyan szívesen végigsimított, felfedezett volna. Megnyugtatta volna a tény, hogy csak Janvier-t tapintja az ujjai hegyével, és nem a szellemeket, démonokat, visszhangokat és emlékeket. Csak magát a vonzó és bosszantó vámpírt. -
Tiéd a tiszteletdíjam fele. - Ez méltányos ajánlat volt. Janvier segítségével sokkal könnyebben és gyorsabban talál majd rá a Fox- klikkre. Cher, nekem nincs szükségem pénzre! - Előhúzott a szekrényből egy szövetzsákot, és szinte katonás pontossággal pakolni kezdett. - Ezután jössz majd nekem egy szívességgel. Hogy ne vadásszak rád? - A lány a fejét rázta. - Ilyet nem ígérhetek, a Céh elvenné a jelvényemet. A vámpír a cinkos, sejtelmes mosolyával az arcán legyintett. - Non, ezt a szívességet Janvier kéri majd Ashwinitó'l, minden más körülménytől függetlenül. Személyes dolog. A legésszerűbb az lett volna, ha a lány abban a pillanatban eltűnik onnan. De Ashwini soha nem becsülte sokra az ésszerű dolgokat. Megegyeztünk. N azarach egy kellemes, csodálatos ültetvény udvarházából irányította a területét Atlantában. Az épületet átalakították, hogy az angyalok számára is kényelmes legyen. Mennyire délies! - jegyezte meg a vadász, miközben a limuzin végiggördült velük a házhoz vezető úton. - Bevallom, nem ilyenre számítottam. Janvier a lehető' légkényelmesebben kinyújtóztatta a hosszú lábát. Mert te az Arkangyal-toronyhoz szoktál. - Nehéz lenne nem hozzászokni, az uralja egész Manhattant. - Raphael toronyháza, ahonnan az arkangyal egész Észak-Amerikát irányította, éppen annyira New York szimbólumává vált, mint a mindenfelé látható piros alma. - Láttad már éjjel? Olyan, mint egy fényből kovácsolt penge, ami kettéhasítja az égboltot. - A szépség és kegyetlenség tökéletes keveréke. Egyszer vagy kétszer - válaszolt a vámpír. - Soha nem álltam valami közel Raphaelhez. És te? Ashwini megrázta a fejét. Úgy hallom, rémisztő' egy rohadék. A kocsit vezető' vámpír a lányra nézett a visszapillantó tükrön keresztül. Ez enyhe kifejezés. Janvier hátrahajolt, az érdeklődéstől a lány vére felpezsdült. Találkoztál már vele? Fél éve Atlantába jött, hogy találkozzon az urammal. - A vadász látta, hogy a vámpír tarkóján felállt a szőr. - Addig azt hittem, tudom, milyen az, ha valakiből sugárzik az erő. Mindezt egy olyan vámpír szájából hallani, aki maga sem volt már újszülött! Ashwini Őszintén megörült, hogy „csak" középszintű angyalokkal volt eddig dolga. Hatalmas, semmibe nyíló ablakok - állapította meg. Az ültetvény út végén felbukkanó udvarházának időtlen eleganciája magával ragadta. - Könnyű kiesni rajtuk. Janvier átvetette a karját a lány ülésén. Ugye tudod, hogy az angyalok tudnak repülni? Janvier! A vámpír felkacagott, majd, miközben visszahúzta a kezét, végigsimított a lány haján. Te szeretnél repülni? A lánynak eszébe jutottak az álmai, amelyekben zuhant a végtelenségbe, a rémálom örvénye foglyul ejtette. Nem. Jobban szeretem, ha meg tudom vetni a lábam a földön. Ez meglep, cher. Hiszen tudom, mennyire élvezed, amikor hidakról ugrálhatsz le. Olyankor van a derekamon egy kötél. Ó, úgy valóban sokkal biztonságosabb. A kocsi megállt, mielőtt a vadász visszavághatott volna a vicces csipkelődésre, ők pedig kiléptek Atlanta buja levegőjének ölelésébe. -
Te szeretnél? - pillantott a lány a szexi férfira, aki lazán lépkedett mellette, úton a bejárati ajtó felé. - Repülni. Én a Mississippi-delta mocsarában születtem, az elsők között, miután a szüleim Louisianában letelepedtek. - Zsebre vágta a kezét, a hangjában ott csengett az otthonának dallama. - A víz van az én véremben, nem a levegő. A született vadászok gyűlölik a vizet. - Ez nem volt titok, legalábbis egy ilyen tapasztalt vámpír előtt nem. De te nem vagy kopó - jegyezte meg Janvier. - Te nem a szag után követed a vámpírt, a te nyomodat nem mossa el a víz. Te nyomolvasó vagy, arra támaszkodsz, amit látsz. A nyomkövetők is utálják a vizet - mordult fel a lány, egyenesen Janvier-nak címezve a megjegyzést. - Elmos minden jelet. Ugyan már! - vitázott változatlanul kényelmesen a férfi. - Egyszer már végigvezettelek a mocsáron, édes! Rengeteg nedves talaj, ahol a nyomolvasó sok-sok áruló jelet találhat! A vadászat végére meg penész nőtt a lábujjaim között. Most már a penészt is irigylem! Látod, mit csinálsz velem?! - A szavai incselkedők voltak, a tekintete lángnyelvekként perzselte végig a lány testét. Ha még egyszer arra kényszerítesz, hogy olyan szottyos helyen vadásszak rád - Ashwini gyomra összerándult, amikor a férfi végighordozta rajta a tekintetét, sokkal birtoklóbban, mint ahogy erre bármi joga lett volna esküszöm, hogy lenyomom a torkodon a rohadt penészedet. Janvier még nevetett, miközben fellépkedtek a bejárathoz vezető lépcsőn. A kitárt ajtóban egy alacsony, ráncos arcú nő várt rájuk, kétségtelenül ember. Ezernyi apró jel árulkodott erről, de elég volt tudni a tényt, hogy az angyalok csak huszonöt és harmincéves kor között fogadtak el átváltoztatásra jelentkező embereket. Amint pedig valaki vámpírrá változott, az idő megállt a számára, teste nem változott tovább, kivéve, hogy a szépsége lassanként egyre nőtt, nem emberi mértékig. Volt azonban a nőben egy másfajta szépség, ami egy teljesen megélt élet minden élményéről árulkodott. Egy életről, amit még most is kiélvez, gondolta a vadász, amikor meglátta, hogy milyen elégedetten mérik végig Janvier-t azok a világoskék szemek. A kifejezés nem tűnt el az arcáról még azután sem, hogy a nő betessékelte Őket a házba. Az úr a fogadószobában vár önökre. Elvezetne minket oda, kedves? A nő elmosolyodott. Hát persze. Kövessenek! Miután elindultak az idős nő mögött, Ashwini a könyökével oldalba bökte a vámpírt. Egy kicsit sem szégyelled magad?! Soha. Egy pillanat múlva már egy angyalszárnyak számára is kényelmes méretű ajtón léptek be. A nő bekísérte Őket, majd halkan visszavonult. Ashwini vadászösztönét természetesen felfogták a nő távozását, de a tény alig jutott el az elméjéig. Nazarach várt ugyanis rájuk a szobában. Ha így festett egy középszintű angyal, akkor Ashwini nagyon is boldog volt, hogy még soha nem találkozott - és valószínűleg nem is fog összefutni - egyetlen arkangyallal sem. Atlanta angyala körülbelül olyan magas volt, mint Janvier, a bőre csillogó fekete, a szeme pedig olyan sugárzó borostyánszínű, mintha fény törne ki rajta keresztül a férfiból. Ez a fény persze csak illúzió volt, valójában a halhatatlan ereje sugárzott így. Ez a hihetetlenül nagy hatalom, akár egy csillogó filmréteg, borította az angyal szemeit, bőrét, szárnyait. Tetszenek neked a szárnyaim - állapította meg az angyal. A hangja mély volt, ezernyi külön hang hallatszott benne, amiket Ashwini megpróbált nem csupán meghallani, hanem meg is érteni. - Lehetetlen nem nagyra értékelni Őket. - A lány képes volt elviselni azokat a szellemhangokat. Az akaratereje megedződött, mert egész életében kordában kellett tartania a saját démonait, -
hogy megőrizze az épelméjűségét. - Több mint gyönyörűek. - Nazarach csiszolt borostyán színű szárnyai nem csak különlegesek voltak, de a formájuk is pompás, minden egyes toll tökéletes alakú. A vadász elméje felfogni sem volt képes, hogy ilyesmi létezhet. Repülés közben, gondolta, az angyal olyan lehet, mint a Nap egy vakító darabja. Nazarach enyhén elmosolyodott. Az arckifejezésében talán melegség is volt, a hatás mégsem volt emberi, nem volt evilági. Ahogyan téged is lehetetlen nem értékelni, vámpírvadász. Ashwini tarkóján az apró hajszálak mind égnek álltak a veszélyérzettől. Azért jöttem, hogy elvégezzem a munkám, és jól fogok teljesíteni. De ha játszadozni kíván, rossz vadászt választott. Janvier közbelépett, mielőtt Nazarach válaszolni tudott volna erre a biztosan nagyon sértőnek számító kijelentésre. Ashblade - használta a becenevet, amit ő maga terjesztett el - nagyon jó a szakmájában, de nem szeret a szabályok szerint játszani. Szóval - fordult az angyal figyelme a vámpír felé - te még élsz, cajun? Ash minden erőfeszítése ellenére. Az angyal felnevetett, a kacagásának rettentő ereje bejárta az egész szobát, beborította a lány bőrét. A hosszú idő, a halál, a kín és a gyötrelem - mindez benne volt a hangban, Nazarach múltjában. Mindez megtörte Ashwinit, kiszorította a tüdejéből a levegőt, kis híján abba a pokolba taszította, amely kislány kora óta el akart rajta uralkodni. Harmadik fejezet A félelem volt az ami megmentette. Rettegett attól, hogy a saját elméjének rabja legyen, ebből merített erőt, hogy kiszakadjon a végtelen örvényből, vissza a jelenbe. A fülzúgása lassan elmúlt, és meghallotta Nazarach szavait. Még az is lehet, hogy meghívlak, és újra csatlakozhatsz az udvartartásomhoz, Janvier. Janvier tökéletes bókot mutatott be, és a meghajlásában Ashwini egy pillanatra meglátta őt letűnt korok ruházatában. Az a vámpír hirtelen idegen lett a számára. Egy udvari praktikákban, politikában jártas férfi, aki épp olyan könnyen manipulálta a környezetét, mint ahogy a kártyalapokat keverte. A lány keze ösztönösen ökölbe szorult az ellenszenvtől, de Janvier egy pillanat múlva elnevette magát. Az a szívből jövő, laza kacaj már ismét ismerős volt a számára. Ha visszaemlékszel még, udvaroncnak sohasem voltam túl jó. De veled lehetett a legintelligensebb beszélgetéseket folytatni. - Az angyal a hátára húzta a szárnyait, és a sarokban álló, fekete, csillogó mahagóniasztalhoz sétált. - Segíted a vámpírvadászt? Ashwini hagyta, hogy Janvier beszéljen helyette. Közben kihasználta az alkalmat, hogy jobban megfigyelje az angyalt, akinek hatalma üvegszilánkokkal kivert korbácsként csapott végig minden érzékein. A klikk léte felkeltette az érdeklődésem. - Janvier tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. - Ha megengeded... mindenki azt gondolná, Antoine és Callan viszálya nem elég fontos ahhoz, hogy foglalkozz vele. Antoine - komorult el Nazarach arca úgy, ahogy csak az igazán idős lényeké szokott kezdi átlépni a saját határait. Veszélyesen közel került ahhoz, hogy megkérdőjelezze a hatalmamat. Ezek szerint megváltozott. - Janvier megrázta a fejét. - Az az Antoine, akit én ismertem, nagyra törő volt ugyan, de volt benne egy egészséges túlélési ösztön. A nő miatt. Simoné miatt. - Az angyal egy fényképet nyújtott át Ashwininek, és közben az égető", borostyánszínű tekintete a szükségesnél egy kicsit tovább időzött el a lány arcán. ~ Alig háromszáz éves, mégis az ujja köré csavarta Antoine-t.
Miért van még életben? - kérdezett rá nyersen a vámpír. Az angyalok saját maguk voltak a törvény. Senki sem vonta volna felelősségre Nazarachot, ha úgy döntött volna, hogy kiiktat egyet a saját maga által teremtett vámpírok közül. Az átváltoztatottak akkor választottak maguknak mestert, amikor az örök élet megadatott nekik. Az angyal egy kissé széttárta, majd maga mögé csapta a szárnyait. Úgy tűnik, Antoine szereti. Ashwini bólintott. Ha megölné a nőt, Antoine ön ellen fordulna. - És meghalna. Az angyalok nem a jóindulatukról voltak híresek. Hétszáz éve élek már - tűnődött el Nazarach. Úgy beszélt száz évekről, mintha azok évtizedek lettek volna. - Nincs ínyemre elveszíteni valakit, akit a mostanában elkövetett hibái ellenére tisztelek is. Ashwini visszaadta az angyalnak a fotót az érzéki barna nőről, aki a jelek szerint kedvére irányított egy nagyon idős vámpírt. Erőt vett magán, és Nazarach szemébe nézett. Azok a borostyánok szinte olyanok voltak, mint két lencse: egy pontba gyűjtötték az összes sikolyt. És ennek mi köze az emberrabláshoz? - kérdezte, miközben teljes erejével harcolt a rémálmok ellen. Callan Fox - magyarázta az angyal - felkeltette a kíváncsiságom. Nem akarom, hogy meghaljon. Márpedig Antoine megölné azt a kölyköt, hogy visszakapja az unokáját. Szabadítsátok ki Monique-ot és hozzátok el nekem. - Arra kér, mi hozzuk el önnek a túszt, akivel megzsarolhatja Antoine-t. - Ashwini megkönnyebbülten megrázta a fejét. - A Céh soha nem avatkozik bele politikai játszmákba. Az angyalok játszmáiba valóban nem - javította ki Nazarach. - Ez a gond azonban egy angyal és az irányítása alatt álló vámpírok között merült fel. Akkor sem! - vágta rá a lány. Képtelen volt nem újra és újra azokra a borostyán szárnyakra pillantani, képtelen volt megérteni, hogyan férhet meg ennyi szépség a Nazarach belsejét megfertőző, embertelen sötétség mellett. - Ha Monique-ot akarja, csak kérnie kell, és Callan át fogja adni önnek. - A Fox-klikk vezetője Antoine Beaumont-nal talán ujjat mert húzni, de csak egy nagyon buta vámpír szállna szembe egy angyallal. Callan Fox pedig nem volt buta. Nazarach egy megfejthetetlen mosolyt küldött felé. Az én nevemet nem fogod említeni Callan előtt. Ami pedig a továbbiakat illeti, a Céh már elfogadta a feltételeket. Ne vegye rossz néven - válaszolt a lány és azon gondolkodott, az angyal vajon akkor is ilyen szépnek tűnne-e, amikor éppen kiszorítja a szuszt valakiből, aki nem tett a kedvére -, de ezt egyeztetnem kell a főnökömmel. Tedd meg, vámpírvadász. - Megadta az engedélyt, de halállal teli szeme ugyanolyan könyörtelen maradt. Eltávolodott tőle, míg már majdnem a folyosóra ért, és felhívta a Céhet. Közben hallotta, hogy a két férfi halkan régmúlt idők élményeiről beszélget. Ezek árnyai ott ragadtak Nazarachon, Janvier-n azonban nem. Az angyal és a vámpír. Mindketten halhatatlanok, mindketten vonzók, de teljesen eltérő módon. Nazarachot az idő tökéletesre, halálosra, szörnyűségesre, teljesen embertelenné csiszolta. Janvier éppen az ellentéte volt: csupa hús és vér. Halálos és kissé nyers, de valahogy mégis ebből a világból való. Ashwini? - hallatszott a telefonban Sara hangja. - Valami baj van? A vadász felvázolta a Céh igazgatója előtt Nazarach parancsait, Ezt elfogadtátok? Igen. - A nő felsóhajtott. - Azt kívánom, bárcsak ne kellene részt vennünk ebben. Várható, hogy itt minden a fejünkre dől majd. De nem tudunk kihátrálni belőle. Játszadozik velünk. -
Angyal. - Ez mindenre válasz volt. - Monique gyakorlatilag valóban megszegi a szerződését, Nazarachnak tehát joga van bárkit küldeni utána. Még akkor is, ha egyetlen telefonhívással elintézhetné az ügyet. A francba! - Ashwini szeretett veszélyesen élni, de ha angyal is volt a játszmában, akkor az a játék majdnem biztosan véres véget ért. - Számíthatok rád? Mindig - jött azonnal Sara egyértelmű válasza. - Kenjit és Badent készenlétbe helyeztem. Csak jelzel, és egy órán belül kihozunk téged onnan. Kösz, Sara. Hallod! Nem akarom elveszíteni az egyszemélyes valóságshow-m szereplőjét! - Ashwini szinte hallotta a vigyort a vonal túlsó végén. A cajun ellen egyelőre nem jött újabb megbízás. Csak gondoltam, tudni akarod. Kösz. - Egy gyors búcsú után a vadász megszakította a hívást, és elgondolkodott, vajon mit szólna Sara, ha tudná, ki is éppen a kísérője. Janvier éppen abban a pillanatban fordult felé, mintha megérezte volna, hogy a lány őt figyeli. Ashwini elhessentette ezt a zavaró gondolatot, és visszasétált a vámpír és az angyal társaságába. Van elképzelése arról, hol tartja fogva Callan Monique-ot? Az angyal tekintete a lány szájára tévedt, Ashwininek pedig erőt kellett vennie magán, hogy ne meneküljön hanyatt-homlok onnan. Nazarach kínzóan szép volt ugyan, de a vadásznak az volt az érzése, hogy amit az angyal a gyönyör részének tart, az neki csak szörnyű kínszenvedést okozna. - Nincs. - Az angyal végre levette róla a szemét. - De holnap este Callan a Hálás?: Lánya kocsmában lesz. - A borostyánban erő villant. - Ma este ti a vendégeim vagytok. Még az atlantai forróság sem tudta elnyomni a borzongást, ami végigjárta Ashwini egész testét. Ez egyértelmű figyelmeztetés volt. Ahwini szemére nem jött álom. Nazarach egy lakosztályt biztosított számára, annak erkélyén ült. De sokkal szívesebben szállt volna meg egy sátorban, a parkban vagy egy szükségszállás ágyán, mint az angyal fényűző' házában. Azt ugyanis teljesen átjárták a sikolyok, a rettegés és a rémület. Mit gondolsz, hány nőt és férfit ölt már meg Nazarach életében? - Általában meg kellett érintenie valamit, hogy érzékelje az ahhoz kapcsolódó emlékeket, de ahogy a ház ura, a ház falai is idősek voltak, teli véres képekkel, amelyek szakadatlanul visszhangoztak a lány elméjében. Ezreket - válaszolt halkan a vámpír a lány antik kanapéja mellett, a falnak támaszkodva. Az uralkodó angyalok nem engedhetik meg maguknak, hogy könyörületesek legyenek. A lány az éjszakai szellő irányába fordította az arcát. Sokan mégis az istenek küldötteinek tartják őket. Olyanok, amilyenek. Ahogy én is. - Megfordult, és a lányhoz lépett, kezét megtámasztotta a fotel csillogó fa karfáján. Táplálkoznom kell, cher. Ashwini érezte, hogy valami összeszorul a mellkasában. Éles, váratlan fájdalom volt, de uralkodott magán. Gondolom, nem esik nehezedre táplálékot találni. A harapásom élvezetet nyújthat. Sokan vannak, akik keresik az effajta gyönyört. Felemelte az ujját és megérintette a lány nyakán, az ütőere felett lévő sebhelyet. - Téged ki jelölt meg? - kérdezett rá jéghidegen. Az első' vadászatom célpontja. Fiatal voltam és tapasztalatlan, ml közel engedtem magamhoz a vámpírt. Majdnem feltépte a torkolnál. - A lány nem említette, hogy valójában szándékosan hagyta, hogy ez megtörténjen. Erezni akarta a halál csókját. Addig a pillanat, amikor a vérének -
vasas illata betöltötte a levegőt, azt gondolta, meg akar halni, csak hogy örökre elnémítsa az elméjében a hangokat . - Akkor tanultam meg értékelni, hogy életben vagyok. Megyek, szívességet kérek Nazarachtól - szólalt meg Janvier egy védtelennek tűnő pillanat múlva. - Kérek a vérből, amit a vámpírjai vámára raktároz itt. A lány érzékei felfogtak egy alig látható jelet, néhány ki nem mondott szót. Mit nem mondasz el nekem? Az angyal azt akarja, hogy egyedül hagyjalak. - Janvier lélegzete meghitten simított végig a lány bőrén. - Máskülönben már felkínálták volna nekem azt a vért. Arra vár, hogy elmenjek vadászni. A lányt kirázta a hideg, amikor belegondolt, mit akarhat tőle Nazarach. Szóval most felbosszantod? Túlságosan kedvel ahhoz, hogy megbüntessen egy ilyen csekély sertésért. - A férfi továbbra sem mozdult. - Miért van ennyi árny a tekintetedben, Ashwini? A vadászt minden alkalommal megrémisztette, amikor Janvier kimondta a nevét. Mintha minden alkalom egy megmagyarázhatatlan síkon szorosabbra fonta volna a kettejük közötti kapcsolatot. Miért van ennyi titok a tiedben? Több mint két évszázada élek már - válaszolt Janvier. A hangja érzéki volt, akár a magnóliaillatú éj. - Sok mindent tettem, és nem mindenre vagyok büszke. Ez valahogy nem lep meg. A vámpír nem mosolyodott el, még csak lélegzetet sem vett. (Csendesen várt, végtelenül csendesen. Mesélj, vadászom! Nem. - Még nem. Nagyon türelmes vagyok. Majd meglátjuk. - Alighogy kimondta ezt, már tudta is, hogy ezzel kihívást intézett a vámpír felé, Janvier pedig nem lesz képes ilyesminek ellenállni. A férfi olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajkuk akár egymáshoz is érhetett volna. A lélegzete égette a lányt, a majdnem halhatatlansága erős fénnyel lobogott a szemében. Igen. Meglátjuk. Ashwini belépett a tusolóba, és megengedte a jéghideg vizet. Jaj! - Amikor a fagyos sokk gyorsan elfojtotta benne a kéjvágyat, forróra csavarta a csapot. Miközben a bőre szinte sistergett a jóleső forróságtól, eszébe jutott, hogy valószínűleg most komolyan el kellett volna gondolkodnia azon, mit is csinált éppen, miért játszadozott egy vámpírral, aki minden sármja ellenére éppen olyan halálos volt, mint egy nyaknak szegezett tőr. Persze a legtöbb barátja már így is sültbolondnak tartotta. Miért ábrándítaná ki őket?! Belemosolygott a vízsugárba. Szabályok, előírások, a bonyodalmak, amelyek árán „normális" életet akart élni. Élete első tizenkilenc évében megpróbált ezek szerint létezni, és nem csak az épelméjűségével, de majdnem az életével is fizetett ezért. Bevillantak az emlékezetébe a fehérre meszelt falú szoba képei, a karjának húsába vágó kötelékek, a fertőtlenítőszer szaga, a padlón halkan surranó, gumi cipőtalpak hangja. És a sikolyok, szüntelenül azok a sikolyok, amiket csak ő hallott. Később pedig ott ültek azok, elemezték és ítélkeztek felette, mintha istenek lennének. A gyógyszerek tisztán tartják majd az elméjét. Biztos benne, hogy szedni fogja Őket, miután kiengedtük? - A testvére felügyelete alatt bocsátjuk el. Dr. Taj pedig, mint tudjuk, ismert és nagyon elismert orvos. Ashwini, hall minket? Válaszolnia kell néhány kérdésre.
Ő pedig válaszolt, pontosan azt mondta, amit azok hallani akartak. Ez volt az utolsó nap, amikor „normálisnak" tettette magát, csak hogy kiengedjék. - Soha többé - suttogta. Az egészben a legnevetségesebb az volt, hogy az emberek így is verették. Ashwini keze ökölbe szorult. Nem mindenki szerette. Dr. Taj olyannak akarta visszakapni a testvérét, amilyennek korábban ismerte. A tündöklő csillagot, aki olyan fényesen ragyogott, akárcsak ő. Az pedig ugyan kit érdekelt, hogy az a csillag apránként, lassan haldoklott, mert megpróbált kapaszkodni az égboltba, ami soha nem ellhetett meg?! A forróság rántotta vissza a vadászt a szakadék széléről: a bőre tiltakozni kezdett a bánásmód ellen. A lány egy hálás sóhajtással elzárta vizet és megtörölte magát a bolyhos, barackszínű törülközővel, ,ami illett a fürdőszoba elegáns berendezéséhez. Az lett volna a természetes, ha az ajtó belső oldalán, a fogasról lógó, a dekorációhoz szintén illő fürdőköpenyben lép ki a nappaliba, de Ashwini vadász volt, a Céhen belül pedig nem csak eltűrték, de még támogatták is paranoiát. Szerencsére. Mert amikor mezítláb, de felöltözve, a fegyverével az övében kilépett a fürdőszobából, Atlanta legveszélyesebb lénye várt rá odakint. Nazarach — torpant meg a lány az ajtóban. - Micsoda meglepetés! Az angyal kilépett az erkélyre. Kövess! - vetette oda a vadásznak. A lány érezte, hogy öngyilkosság lenne visszautasítani a meghívást, ezért követte őt a birtokot övező virágok illatától terhes, nyári levegőre. Janvier? Jól ismerem az ízlését. Ashwini erősen megmarkolta a korlátot, amit a vendégek kedvéért szereltek csak fel. A lány nem számított effajta figyelmességekre. Mi dolgom nekem itt? - Miért van itt ön?! Nazarach az acélperemre támaszkodott. A szárnyai ernyedten lógtak a hátáról, de még így is fenségesnek tűntek. Kifejezetten téged kértelek erre a megbízatásra. Tudod, miért? Már több elrabolt vámpírt hoztam vissza korábban. - A legtöbbjüket vámpírellenes csoportok ejtették foglyul, hogy megkínozzák őket, „megtisztítsák a vámpírizmus bűnétől". Éppen arra készültem, hogy felderítsem Monique hátterét. Hagyd csak! Monique-nak nem esik bántódása, amíg Callan meg nem kapja, amit akar. Ön nagyon biztos ebben. Az angyal elmosolyodott. A lány ehhez fogható mosolyt soha nem látott még: tele volt az idő terhével és a halál árnyaival, amelyek tűhegyes tüskeként fúródtak Ashwini érzékeibe. Callan - szólt az angyal - elég okos volt ahhoz, hogy életben maradjon az udvaromban. Tudja, hogy Antoine most politikai játszmákban taktikázik ugyan, de amint Monique-nak baja esik, azonnal megölné őt. Amíg Antoine él, Monique is életben marad hát. Ön könnyedén véget vethetne ennek a viszálynak. Nem kellene mást tennie, csak támogatnia az egyik oldalt, Antoine-t vagy Callant. Mindenkinek fejlődnie kell. - Rideg kijelentés volt, a hosszú élet hűvössége süvített belőle. - Antoine túlságosan elbizakodottá vált. Talán ideje, hogy valaki átvegye tőle a stafétabotot. Azt hittem, kedveli Antoine-t. Angyal vagyok, a szimpátiám csak egy az egyenlet sok tényezője közül. - A lány felé fordult. Az arca kifejezéstelen volt, és éppen ettől annyira halálos. - Azért kértelek téged, mert egy éve vérét ontottad annak az angyalnak, aki megpróbált elcsábítani. Negyedik fejezet A lány szíve a torkában vert.
- Fiatal volt és buta, nem volt nehéz ártalmatlanná tenni, hogy időt nyerjek és elmeneküljek. Hét, íjpuskáből kilőtt nyíllal szegezted a falnak a szárnyait. A vadász nyelt egyet, és úgy döntött, áll a dolog elé. Rokon? Még ha rokonom is lenne, a butaságot nem tűröm el a környezetemben. Egan elnyerte büntetését a hülyeségéért. Ashwini nagyon nem akarta megtudni, mit tett Nazarach a nyúlánk angyallal, aki úgy döntött, ágyasának akarja őt. De a benne lakó vadság miatt nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: Azért, mert megtámadott egy vadászt, vagy azért, mert nem járt sikerrel? Újabb rideg mosoly. Ezt tőle kellene megkérdezned. Már visszanőtt a nyelve. - Felegyenesedett, és a lány felé nyújtotta a kezét. - Repülj velem! Ashwini még egy lépés távolságból is úgy érezte, mintha az angyal ezernyi kötelet csavart volna köré és szorította, fojtogatta, megölte volna velük. Nem érinthetem meg. Nazarach szeme felcsillant, a lány pedig meglátta bennük a saját halálát. Annyira visszataszítónak tartasz? Túl sok minden van önben - suttogta a lány, miközben levegőért kapkodott. - Túl sok élet, túl sok emlék, túl sok démon. A felé nyújtott kar leereszkedett, a férfi érdeklődéssel nézett rá. Látó vagy? Milyen ódivatú kifejezés! Persze Nazarach sok birodalom emelkedését és sok király bukását nézte már végig. így is mondhatjuk. - A vadász hátrálni kezdett, lélegzetet akart venni egy világban, ahol úgy érezte, elfogyott a levegő. Amikor Janvier keze a tarkója köré zárult, ijedség nélkül hajolt az érintésbe, mintha a lelke mélyén számított volna rá, hívta volna a vámpírt. Egyetlen érintéstől megnyílt a torka, a nektárosan édes nyári levegő elöntötte a tüdejét. Uram! - hallatszott Janvier halk hangja. A megszólítás tiszteletteljes volt. - Ne pusztíts el egy kincset egyetlen pillanatnyi élvezetért! Nem volt ínyedre Audrina? - kérdezte Nazarach, de a szemét egy pillanatra sem vette le Ashwiniről. - Nehezemre esne ezt elhinni. Változott az ízlésem. - A vámpír a szabad kezével átfogta a vadász karját. - Még ha Ash nem is hajlandó ezt tudomásul venni. Nazarach megdermedt, és abban a pillanatban Ashwini tudta: harcolni fog, küzdeni a halál ellen, amit az angyal nekik szánt. Mert ő rángatta ebbe bele Janvier-t, most meg is kellett védenie. Nazarach azonban felnevetett, a veszély elmúlt. A halálba visz, majd meglátod! Ezt a halált én választottam magamnak. Az angyal kitárta a szárnyait, és rájuk nézett rideg, embertelen mosollyal az arcán. Meglehet, még szórakoztatóbb is lesz figyelni, ahogy a vadásszal táncolsz, mint magamévá tenni. - Egy pillanattal később ez a pompás és félelmetes, éppen annyira kegyetlen, mint amilyen bölcs lény felemelkedett az erkélyről az égre. Ashwini megpróbált elhúzódni a vámpír érintése elől, de Janvier nem engedte el. - Szóval söreiére vagy! Janvier is öreg, gondolta a lány. - A boszorkányokat máglyán szokták elégetni. - Az én szellemeimet is látod, Ash? - kérdezte a férfi halkan.
A lány örült, hogy nemet inthetett a fejével. - Csak azt látom, amit felfedsz előttem. A férfi végigsimított az ajkával Ashwini tarkóján, mielőtt a lány elugrott volna és szembefordult volna vele. - Audriana? - kérdezett rá a vadász. Egy pompás nyalánkság. - A tekintete a lány mellére tévedt. Ashwini ekkor vette észre, hogy nedves hajától a keble eléggé látható volt a ruhán keresztül. Lehet, hogy ezt Nazarach kihívásnak vette? Megremegett, majd összefogta a nyaka felett a vastag, nedves haj- kő leget és kontyba csavarta. Csodaszép - dörmögött Janvier. - Órákig tudnám nézni a hosszú és kecses nyakad. - A sóvárgó hanglejtés végigsimított a lány bőrén, átjárta a testét. Hiába tudta, hogy a vámpír halhatatlan, tisztában volt vele, hogy valószínűleg egy szempillantás alatt elfelejtette volna őt. Erőt kellett vennie magán, hogy ne adja be a derekát a férfiból sugárzó csábításának. Talán vissza kellene menned a te pompás nyalánkságodhoz. Egy üveg konzervvért ittam inkább. - A lány mellé lépett, és az égboltra meredt, ahol Nazarach eltűnt a szemük elől. - Úgy tűnik, mostanában sokkal veszélyesebb táplálékra vágyom. Ashwini azon gondolkodott, hogy ott hagyja a férfit, de úgy döntött , hogy nem akar a szellemekkel küzdeni, amikor lophat magának néhány percnyi áldott nyugalmat. így hát ott maradt, vállát annak a vámpírnak vetve, aki miatt talán képes lett volna megszegni minden szabályt és ágyba bújni az ellenséggel. A Halász Lánya éppen olyan volt, mint amilyennek hirdette magát: egy kocsma, ahol sört, röviditalokat és kiadós ételeket szolgáltak fel. Itt nem voltak különleges előételek és csicsás dekoráció, csak fagerendás tető és bögyös pincérnők. A lány figyelte, ahogy Janvier komótosan végigméri az előtte kitárulkozó, gömbölyded idomokat. - Ha a nők érdekelnének, én a vöröset választanám. Hm, nem. Túl alacsony. Én a magas, vékony nőket szeretem. - A mosolya olyan gondolatokról árulkodott, amikbe sok más nő belepirult volna. - De egy édes hármashoz, igen, azt hiszem, megfelelne. Aki az én ágyamba egy második nőt akar hozni, az előbb vegyen fel páncélt! - Ashwini egy ezüstszínű dobócsillagot forgatott az ujjai között. - Kisajátítod a szeretőidet? - kérdezte a vámpír halkabban. – Én is. A lány éppen emelte a fejét, hogy válaszoljon, de megtorpant. - Callan most érkezett meg egy alacsony, spanyolos külsejű nővel. Janvier a lábával végigsimított a lány vádliján. - Szeretője? Nem. Ügy mozog, mint aki tud báni azzal a pisztollyal, amit az inge alatt hord. - Figyelte, ahogy a férfi és a nő a pultossal viccelődött, s közben magába tömött egy nagy darab sült krumplit. - Ideje megdolgoznod a kosztért és kvártélyért. Bájologj be minket hozzájuk! Rendben, de ahhoz neked úgy kell tenned, mintha a szeretőm lennél. - Nem tudok ártalmatlannak látszani. Vékony vércsík futott végig Janvier hüvelykujján, amikor felemelte a pultról a dobócsillagot. A szeme sem rebbent. - Mindig is híres voltam arról, hogy átlépem a határokat. Felállt, a fegyvert a zsebbe csúsztatta és elindult a pult felé. Könnyed, hányaveti, hosszú lépteivel a kocsma minden nőjének a tekintetét magára vonzotta. Még Callan testőréét is. De abban a pillanatban, hogy a kezét nyújtotta Callan felé, és vállon veregette, a nő egy pillantás alatt ismét teljes riadókészültségbe állt.
- Cal, te vagy az? A testőr csak akkor lazult el kissé, amikor a nagy, szőke főnöke megölelte és hátba veregette Janvier-t. - Rohadt cajun, hát te még életben vagy? - Miért csodálkozik ezen mindenki?! - válaszolt játékosan Janvier, majd a testőr felé küldött egy káprázatos mosolyt. - Bemutatnál minket? A Fox-klikk vezére nevetve a vámpír nőhöz fordult. - Perida, ő Janvier. Egyetlen szavát se hidd el! Ashwini úgy döntött, ideje akcióba lépnie. Megtiszteltetés, kedvesem! - A nő finom kezét az ajkához emellé, és éppen megcsókolta volna, amikor Ashwini megmarkolta a vállát és erősen megszorította. - Én nem tenném. Cher! - Janvier egy laza vállrántással elengedte a meglepett Perida kezét. - Milyen féltékeny vagy! - szólt játékosan, bensőségesen viccelődve. Ashwini felnézett és elkapta Callan tekintetét. Egyetlen pillantás után tudta, hogy a férfi végigmérte a ruháját, a tartását, az ujjain lévő sebhelyeket. Nem lepődött hát meg, amikor a férfi megszólalt. Vadász. Vámpír. - Hozzásimult Janvier-hez, s hagyta, hogy a vámpír átkarolja a derekát. Az érintés szinte perzselte, többre vágyott. - Indulhatunk? Janvier tökéletesen játszotta a szerepét, elbűvölően rámosolygott. Callan egy régi barátom, cherie. - Megszorította a derekát, és behízelgő mosolyt villantott felé. - Egy kicsit még időzhetünk itt, ugye? Callan, egy italt? A Fox-vezér bólintott. Jellemző, hogy olyan nővel állsz össze, aki, ha úgy adódik, levadászhat, mint egy veszett kutyát. - Már megpróbáltam - vágott vissza Ashwini, mert biztos volt benne, hogy Callan egy órán belül amúgy is kiderítené ezt. - Háromszor. Callan felvonta a szemöldökét, Perdia pedig megpróbált nem meglepettnek tűnni. Lesz negyedik alkalom is? Az attól függ, mennyire bosszant fel. - Kezet nyújtott a vámpír nőnek. - Ashwini. A nő keményen megszorította a kezét, összevonta a szemöldökét. Mi nem ismerkedünk vadászokkal. Én pedig nem bújok ágyba vámpírokkal. Callan ennek hallatán elvigyorodott. Az arckifejezése olyan őszinte és tiszta volt, hogy a lány majdnem el is hitte, hogy a vámpír az, aminek mutatja magát: egy jóravaló parasztlegény. Üljünk le! - javasolta, és bort rendelt a bárban. Amikor az asztalhoz telepedtek, Ashwini megkínálta a nőt a sült krumplijával. Tudta, hogy a vámpírok meg tudnak enni és emészteni egy kis adag ételt. Finom. A vámpír nő elfogadta a krumplit. Hm. Szinte azt kívánom, bárcsak megint halandó lennék. De csak szinte - tette hozzá Callan, és végigmérte Ashwini sebhelyeit. A vadász tudta, hogy ez nagyon is tudatos figyelmeztetés volt: emlékeztette rá, hogy tehet vele bármit, ő majdnem mindent túlél, míg a lány egész biztosan és visszavonhatatlanul meghal az ő támadásától. De ez nyilvánvalóan csak egy mellékes gondolat volt, a figyelmét ugyanis lekötötte Janvier. Még mindig jóban vagy Antoine-nal? - kérdezte a lehető legkönnyedebben, miközben a borába kortyolt.
Oui, barátkozom én mindenkivel. - Janvier egy csókot nyomott Ashwini arcára. - Ő viszont kifejezetten utálja... hogy is hívják? Simoné. - Ashwini egymás után több krumplit is a szájába tömött, és láthatólag csak foghegyről vetette oda a választ. Perida bekapta a csalit. - Miért? Láttad már azt a nőt?! - horkant fel a vadász. - Azt hiszi, ő fingja a passzátszelet. Perida gyanakvó arckifejezésére helyet adott a tiszta megvetésnek. - Az egy ribanc. És szánalmasan gyenge, de közben úgy tesz, mintha nagy hatalma lenne. Fenét! Ashwini felvonta a szemöldökét. Úgy hallottam, betöltötte a háromszázat. Annyira azért nem lehet gyenge. A kor csak egy dolog - rázta meg a fejét Perida. - Csak azért van az arcán az a sunyi mosoly, mert Antoine úgy táncol, ahogy ő fütyül. Antoine szereti az uralkodó nőket - jegyezte meg vidám hangon Janvier. - Emlékszel arra, amelyikkel futott, amikor még együtt voltunk az udvarban? A grófnőre, aki hatszor özvegyült meg. - Callan a fejét csóválta. - Az ember azt hinné, a korral bölcsesség is jár. - Úgy hallom, mon ami pedig inkább bajba keverte magát. Callan letette a borospoharát. - Tényleg? Játszadozol velem, Cal? - Janvier kérdőn felvonta a szemöldökét. - Tudsz te mindent Antoine gondjairól. Azt beszélik, klikket szerveztél. Sokat tudsz ahhoz képest, hogy csak átutazóban vagy itt. - Kimérten mondta ezt, óvatos tekintettel. Janvier megrántotta a vállát. Segít életben maradni. Most távol is tartom magam Antoine- tól, nem akarom felhívni magamra Nazarach figyelmét. A Fox-klikk vezére újra felemelte a poharát. - Hol szálltok meg? Ashwini válaszolt a vámpír helyett. - Sehol. Megígérte, hogy ma este már továbbutazunk. Janvier odahajolt hozzá, és elég hangosan ahhoz, hogy a többiek is megértsék, a fülébe duruzsolt. Kérlek, édes, csak egy éjszakára! Meghálálom neked! Ashwini a homlokát ráncolta, és megvárt még néhány elsuttogott ígéretet, míg végül, egyértelműen kelletlenül bólintott. De csak egy éjszakát. Szóval - fordult Callanhez a férfi - vendégül tudsz látni minket éjszakára, öreg barátom? Soha nem voltam a barátod - válaszolt Callan. - De elszállásolhatlak titeket. A shwinit Callan Atlanta külvárosában lévő, erődítményszerű házának egyik vendégszobájába száműzték, a házigazda pedig elhívta Janvier-t „egy szivarra". Tudta, hogy megfigyelik, ezért bezárkózott a fürdőszobába, meggyőződött róla, hogy ott semmilyen lehallgatókészülék sincs, majd azt igyekezett kideríteni, hogy befér-e a régimódi mennyezeti szellőzőaknába. Szűkösen, gondolta, de menni fog. Most vagy soha. - Topra és bokszeralsóra vetkőzött, megnyitotta a tust, majd a háttérzaj biztonságában lecsavarozta a szellőzőnyílás fedelét, és becsusszant a nyíláson. A csatornában alig volt hely arra, hogy tekergőzve haladni tudjon. Még szerencse, hogy a csípője olyan vékony volt. -
Kúszni kezdett a porcicák és apró, kemény golyók között, és inkább bele sem gondolt abba, mik is voltak az utóbbiak. Még szerencse, hogy minden védőoltást beadatott magának. Útközben gondosan megjegyezte, merre haladt. Az első' szoba, ami felett elhaladt, üres volt, a másodikból étkező nők és férfiak hangját hallotta. A harmadik felett majdnem megállás nélkül haladt el, olyan nagy volt a csend, de volt egy megérzése. Megállt, és még egyszer körbenézett a rácson keresztül. A sminktükör előtt ülő nő hihetetlenül tökéletesen szép volt. A haja majdnem teljesen aranyszínű, a szemei acélkékek, telt ajka és bőre olyan sima és makulátlan, hogy szinte átlátszónak tűnt a fehér szatén, combig érő köpeny anyaga mellett. Pedig még csak egy éve volt vámpír. Vajon hogyan fest majd Monique Beaumont egy évszázadnyi vámpír lét után?! Ashwini néma, elismerő füttyszóra csücsörítette az ajkát. A vámpírok teste gyakran évszázadok alatt alakult csak át ilyen tökéletessé, ez a nő tehát egyszer még az angyalokat is megszégyenítően gyönyörűvé válhat. Most azonban, miközben a haját kefélte, nagyon is emberi mosoly bujkált a szája sarkán. Egyáltalán nem tűnt fogolynak vagy túsznak. Hz alátámasztotta Nazarach elméletét arról, hogy Callan jól fogja tartani a lányt, amíg Antoine-t el nem távolítja a játszmából. Ekkor, mintegy hívó szóra, megjelent az emlegetett vámpír. Nyers férfiassága idegenül hatott a női budoár égkék és krémszínű berendezései között. Callie! - szólt Monique szemrehányó, fátyolos hangon. - Lassan tényleg halálra unom magam ebbe a szobába zárva. A férfi bezárta maga mögött az ajtót, és karját keresztbe fonva nekidőlt. Monique szembefordult vele a székén, felfedte előtte a hosszú, vékony combját. A gesztus erősen szexuális töltetű volt, de Ashwininek a lány szemei tűntek fel: egy vadászó ragadozóé, de egyszerre tele... érzéki izgatottsággal? A vadász szinte kukkollónak érezte magát, ahogy figyelte, hogyan húzza végig a combján a kezét a lány. Apám kifizette már a váltságdíjat értem? Callan tekintete a lány ujjaira szegeződött, amikkel a lány lassú, hipnotikus mozdulatokkal simogatta magát. Nem kértem váltságdíjat. Monique lebiggyesztette az ajkát, arca tele volt érzékiséggel és sölét vággyal. Meg akarsz ölni engem, Callie? Ötödik fejezet Annyira nem vagy jó, Monique, ne erőltesd ezt a csábító figurát! – A férfi szavai kemények voltak, de a hangja mélyebb a szokásosnál, az arcán pedig minden izom megfeszült. A gyönyörű lány felállt a székről, és a krémszínű, vastag szőnyegen a férfihoz lejtett. - Kis hazug! Nagyon jó vagyok. Jeantól tanultam mindent. - A tenyerét Callan széles mellkasára fektette, és lábujjhegyre emelkedett. - Te pedig meglehetősen zamatos falat vagy. Callan a lány halhatatlanságról árulkodóan szőke hajába markolt és elhúzta őt magától. Monique, ha megpróbálsz a farkamnál fogva vezetni, elveszítheted a karod. A lány ajka csak még teltebb lett a fenyegetés hallatán, a mellbimbója kidomborodott a szatén anyagon keresztül. Tégy magadévá! - Érzékien a férfihoz simult. - Ez lesz életed legjobb döntése. Hidd el, képes vagyok szeretkezni veled, és azután elégetni, hogy biztosan halálod leld suttogta rekedten a lány nyakába Callan. Sokkal nagyobb hasznom veszed, ha életben maradok. - Felemelte látványosan remegő kezét, és a tenyerébe fogta a férfi arcát.
Gyűlölöm Simone-t. Nagyapa miatta hanyagol engem. - Azt mondod, elárulnád Antoine-t, hogy árts Simone-nak? - Azt mondom, megállapodhatnánk. - Tökéletesen ívelt körmei a férfi arcbőrén pihentek. - Te eltávolítanád a kedvemért Simone-t, a párom lehetnél és a nagyapám jobb keze. A régi átadja a helyét az újnak. Callan vonásai megkeményedtek. - Sajnálom, kicsim, én nem leszek másodhegedűs senki mellett. Főképpen nem egy gonosz szemétláda árnyékában, aki jó áron a saját családját is eladná. Ashwini látta a meglepetést a lány arcán egy pillanattal azelőtt, hogy így Callan megcsókolta. Ezután hallotta a Monique torkából feltörő kéjes mordulásokat, és úgy döntött, eleget látott ahhoz, hogy levonja a következtetéseket. Bár arról egyelőre fogalma sem volt, mik lennének ezek. Kétszer rossz irányba fordult, de nemsokára visszaért a fürdőszobájába. Kiugrott a szellőzőnyíláson, visszahelyezte a rácsot, majd beállt a tus alá, és addig sikálta a bőrét, amíg az ki nem pirosodott. Meg sem lepődött, hogy amikor farmerban és pólóban kilépett a fürdőszobából, ott találta a szobában Peridát. - Aggódtunk, mert nem nyitottál ajtót - szólt a vámpír. A vadász felemelte és megmutatta neki a tenyerét. Füldugók. Utálom, ha a fülembe megy a víz. - Dörzsölni kezdte a haját egy törülközővel, és közben kérdőn nézett a lányra. - Hol van Janvier? A kertben sétál. Ashwini egy székre dobta a törülközőt. Azt hiszem, csatlakozom hozzá. - Végig érezte a hátán Perida tekintetét, míg odaért a rózsáknál álldogáló Janvier-hez. - El sem hiszed, hogy mit láttam — kezdte, és azon gondolkodott, Monique és Callan még mindig egymás karjaiban vannak-e, elveszve a bujaság, becsvágy és utálat keverékében. Fogadjunk! Nagy elégtétel volt Ashwini számára, hogy látta, hogyan kerekedik el a vámpír szeme. Mit gondolsz, Callan még mindig végig akarja vinni a tervét, el akarja pusztítani Antoine-t és azután megszabadul majd Monique-tól is? Ha át akarja venni a hatalmat Atlantában - válaszolt a férfi egy majdnem halhatatlan hűvös gyakorlatiasságával -, akkor el kell takarítania az útból Jeant, Frédéricet és a többieket is. Ashwini felidézte, milyen kegyetlenül beszélt Callan a Beaumont- vámpírral. Képes lenne rá. De bármit is mond, fogékony Monique bájaira. Megvan az esély arra, hogy Monique nem akar majd megmenekülni - mutatott rá Janvier. Főleg akkor nem, ha úgy hiszi, maga mellé állíthatja Callant. - Az nem számít. Nazarach látni akarja. - Még a legnagyravágyóbb vámpír sem merne ellentmondani az urának. Az angyalok művészetté fejlesztették a kínzást, és a Nazarach házának falába ivódott sikolyok tanúsága szerint ez az angyal a legtöbbjüknél jobb volt ebben. - Az ember azt gondolná - dörmögte a lány Monique-nak több esze van, mint hogy vámpírnak jelentkezzen azok után, hogy látta, milyen Jean és Antoine élete. Vannak a vámpír létnek előnyei is - jegyezte meg Janvier. Megállt, és a lány orra alá emelte egy futórózsa földre hajló virágát. Az illat pompás és kéjes volt. Az lehet - válaszolt a lány, és mélyen magába szívta az illatos levegőt de ha Nazarach visszakapja őt, sakkbábuként fogja használni a hatalmi játszmáiban, ő pedig kénytelen lesz ezt tűrni. Száz évig nincs szabad akarata, egy csepp szabadsága sem. Kevesebb ő, mint egy háziállat. Janvier eleresztette a rózsát, és zsebre vágta a kezét. -
Soha nem kérdezted, én hogyan lettem vámpír. - A hangjából hiányzott a szokásos dallamosság, minden szótagot ridegen, keményen ejtett. Beleszerettél egy vámpírba. A férfi megdermedt. - Kutattál a múltamban? - Megpróbálta elrejteni a haragját, de az indulatai olyan tisztán látszottak, mint a sarló alakú hold a nyári égbolton. Nem volt rá szükség. - Ashwini megvonta a vállát. - A magadfajta férfiak, a hozzád hasonló jelleműek nehezen viselik az alávetettséget. Ha azonban egyszer úgy döntesz, hogy odaadod magad valakinek, akkor azért a lényért bármire képes vagy. Még arra is, hogy félig meghalj érte. Ennyire kiismerhető lennék? Nem. - A lány a vámpír szemébe nézett, és fellebbentett egy fátylat a saját lelke elől. Olyan vagy, mit én. Hm. - A férfi újra elindult, gyönyörű haja csillogott a holdfényben. - Te bíztál már meg ennyire valakiben, cherie? Igen, és még ma is viselte ennek a nyomait. A hátán lévő sebhelyekről meg is feledkezett már, de azok, amelyek a lelkén tátonganak... Nem tudta, képes lesz-e valaha megbocsátani értük. Most nem rólam van szó. Mi történt a szerelmeddel? Shamiya néhány év múlva rám unt. Ott maradtam Néha kényére, kedvére. A mérgek királynőjénél? A férfi lassan bólintott. Az udvarában eltöltött idő részben rémálom volt, részben pedig eksztatikus élvezet. Soha nem éltem át annyi és akkora fájdalmat, mint amit ő okozott, de olyan kéjt is kaptam tőle, amilyet azelőtt elképzelhetetlennek tartottam. Ashwini maga elé képzelte a napbarnított bőrű arkangyal nőt, a mandulavágású szemét és az egzotikus érzékiségét. Ezért vonzódsz hozzám? - Ő nem volt ugyan egy szépség, de a bőre ugyanolyan keleti tónusú, a szeme pedig éppolyan sötét volt. - Mert az ő emléke valahogy nyomot hagyott benned, és most másokban is őt keresed? Janvier igazán vidáman, szívből felnevetett. Ashwini néhányszor hallott tőle ilyen önfeledt kacajt, általában akkor, amikor a vámpír legyőzte őt egy-egy vadászat során. - Néha - mondta végül - éppen olyan hideg, mint a háziállatai, a kígyók. Te viszont, vad vadászom, egy görögtűz vagy. Két nő nem is különbözhetne jobban egymástól. A férfi nevetése feloldotta a lány gyomrán a szorítást. Szóval? Mit tudtál meg, mielőtt Callan csókcsatázni indult Ms. Beaumont-nal? Rá akart venni, hogy maradjak itt és csatlakozzam a Fox- klikkhez. - A férfi teste a lányéhoz simult séta közben. Ashwini még ennél is közelebb akart kerülni hozzá, érinteni akarta, és vágyott rá, hogy őt is megérintsék. Embernek akarta magát érezni. Tudhatná, hogy te nem vagy az a csatlakozós típus. Én harcolok az ügyekért, amiket igaznak vélek. - A hangjából kiveszett a szokásos vidámság. - De egy ilyen kicsinyes hatalmi játszma? Non. Ezt megmondtad Callannek is? Igen. Bármi más válasz gyanús lett volna. - Balra intett a fejével, a vadász pedig, miután megpillantotta a távolban a vízililiomos tavat, követte őt. - így azonban elfogadta azt, hogy ebben a kérdésben nem állok senki pártjára. Kár, hogy a legfontosabb szereplőről megfeledkezett. Bolond lenne, ha figyelmen kívül hagyna egy angyalt. - Janvier leguggolt a tavacska mellett, és tenyerét a lány vádlijára fektette. -
Ashwini nem húzódott el, nem emlékeztette a saját, vámpír szeretőket kizáró szabályára a férfit. Vágyott ugyanis a kapcsolatra, amely nem kívánt tőle többet, csak a legemberibb érzelmeket. Ezért csak állt ott, és hagyta, hogy a férfi melegsége átjárja a testét, a csontjáig hatoljon. Janvier egy talány volt. Látta már jéghideg ragadozónak, és látta napfényben fürdeni. Sokan eltöprengnének, melyik az igazi énje, de a vadász tudta: mindkettő az. Még mindig szereted? - bukott ki belőle a kérdés. Kit? Azt a vámpírt, Shamiyát. Janvier enyhén rosszallóan megszorította a lány lábát. - Buta kérdés, kedvesem. Tudod, hogy a szerelem nem él meg a sötétben. Igen, ebben Janvier-nak igaza volt, gondolta a lány. - Milyen volt? - Miért vagy ilyen kíváncsi? - Csak tudni szeretném, ki volt képes rabul ejteni egy ilyen férfi szívét. - De én akkoriban nem voltam még ilyen. - A lány lábának támasztotta a testét. - Csak egy zöldfülű fiatal. Azóta sokat tanultam. Ashwini elfogadta a választ. A tó közepe felé fordította a tekintetét, ahol a hold fénye éjféli ragyogásba öltöztette a liliomok szirmait. Az elméje évek óta először teljesen elcsendesedett. Egy pillanatig különleges béke töltötte el. Janvier felsóhajtott, amikor a vadász beletúrt a hajába, de nem törte meg a csendet. H árom óra múlva ez a nyugalom távoli emléknek tűnt csak. Mindketten a Monique hálószobájához vezető folyosón álltak. Biztos vagy benne, hogy Callan a dolgozószobájában van? Janvier bólintott. Láttam, hogy nemrég visszament. Az jó. De még ha feltűnés nélkül ki is tudjuk hozni Monique-ot ,i szobából - suttogott Ashwini a folyosót kémlelve -, hogyan akarsz át jutni az őrökön? Janvier az ujja között pergette az álkulcskészletet, amit ki tudja, honnan kerített elő. Sokkal könnyebb lenne, ha hivatkozhatnánk Nazarachra. Egy játszma közepén vagyunk. - Az angyal látni akarja, ki győz a végén. - Egymásnak ugrasztja a két vámpírt, minket pedig bevet Callan ellen. De mi nem számítunk neki: csak Callan terveinek gyenge pontjait akarja feltárni. Nazarach gyorsan megöregedett. Nekem úgy tűnt, ereje teljében van. Nem. Itt. - Janvier a szívére szorította az öklét. - Találkozta; már Favashival, Perzsia arkangyalával. Ő több mint ezer éves, mégis megőrizte a lelkében az emberséget, ami Nazarachból teljesen hiányzik: Ashwini elgondolkodott. A vámpírok között is vannak ilyenek. Ha én egyszer ilyenné válnék, Ashblade, könyörülj meg rajtam, és ölj meg! Pszt! - A vadász megpillantotta Peridát, és intett Janvier-nak, hogy húzódjon vissza vele együtt. A vámpír nó' leváltotta a szolgálatban lévő őrt. - Ejtsük túszul Peridát, hogy kivihessük Monique-ot! Callan lelőné Peridát, hogy megtarthassa Monique-ot. A nő pedig hagyná, mert tudja, hogy nem hal bele, hacsak Cal nem bánik nagyon rosszul a fegyverrel. - És még engem neveznek bolondnak! - Ashwini behúzódott egy falszegletbe és fújt egyet. Indítsuk be a füstjelzőt, hogy felfordulást okozzunk? A vámpírokat nem bántja a füst - dörmögött Janvier. A szemei zölden villantak, mint a mocsári éjszaka fényei. - De a tűz árt nekik. Ha pánikot akarsz kelteni, gyújts meg valamit! Nem akarok ártatlanokat megölni.
Ötven év felett egyetlen vámpír sem ártatlan, cherie - jegyezte meg kedvesen a férfi. Felgyújthatjuk a függönyöket a folyosó elején. Azzal elvonjuk a figyelmüket, de a szobában lakókat nem veszélyeztetjük. Ashwini beletúrt a zsebébe, és a felszereléséből, amit Sara csak cserkészlánykészletnek nevezett, előhalászott egy öngyújtót. Menj, tereld el Perida figyelmét! A vámpír elmosolyodott, fehér fogai elővillantak. Ne feledd: te akartad! A vadász összevonta a szemöldökét, és várt, amíg Janvier körbement, és a folyosó másik végében megjelent. Perida azonnal megállította, és mialatt a vámpír a cajun vonzerejét latba vetve flörtölt vele, Ashwini kibújt a rejtekhelyéről, és a folyosó elejére ment, a függönyökhöz. Nagyon remélte, hogy nem volt a hallban egy biztonsági kamera sem. Nem látott ilyet, de nagyobb biztonságban érezte volna magát, ha van ideje alaposan megvizsgálni a terepet. Erre azonban nem volt idő. Mindketten hallották a pletykát, ami szerint Callan másnap este támadást készült indítani Antoine ellen. Akkor pedig Atlantában vérfürdő vette volna kezdetét, a Beaumont- vámpírok a Fox-klikk tagjai ellen vonultak volna. Ahogy Nazarachot ismerték, ő nem avatkozott volna közbe még akkor sem, ha tudja, hogy a kereszttűzben sokan ártatlanul vesztenék az életüket. A lány lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a függöny alja sárga lángra kap. Ezután visszatért a rejtekhelyére. Látta, ahogy Perida játékosan ellöki magától Janviert. A férfi drámaian a szívéhez kapott, majd egy kedves bonne nuit-vel eltűnt a sarkon. Perida még mindig mosolyogva foglalta el újra az őrhelyét. Ashwininek nem kellett sokáig várnia. - Tűz van! - kiáltott fel kisvártatva Perida, kinyitotta a túsz ajtaját, és belépett, hogy kivigye onnan Monique-ot. A csodaszép Beaumont-vámpír nyilvánvalóan aludt. Fehér, vékony, a combja felső részéig érő hálóingben jelent meg a folyosón. Ennék ellenére gyorsan felmérte a helyzetet. Menjen, segítsen tüzet oltani! - parancsolt rá Peridára. - Én kijutok magam is. A vámpír őr azonban ehelyett karon ragadta őt, és vonszolni kezdte a folyosón. Nem, Ms. Beaumont. Ön velem marad. Ugyan mit gondol, hová mennék hálóingben és mezítláb? - hallat szőtt a halálosan kifinomult válasz. Ön éppen olyan halhatatlan, mint én - vágott vissza Perida, tökéletesen hideg testőrként. Az időjárás és néhány karcolás csak néhány percnyi kellemetlenséget okozhat önnek. És ha okom van rá, hogy ne meneküljek? - A célzás egyértelmű volt. - A vendéglátóm meglehetősen érzéki. Perida háta megfeszült... az őr egyetlen pillanatra figyelmetlenné vált, és ezzel sérülékennyé is. Ashwininek nem is kellett több. Perida háta mögé ugrott, és fejbe vágta őt. Az ütés egy embert megölt volna, őt csak ártalmatlanná tette. Monique a vadászra meredt. És ön ki? Azért jöttem, hogy kivigyem innen. Nem áll szándékomban menekülni. -
Hatodik fejezet A shwini olyan mosolyt villantott a nőre, mint amilyet régen a bátyjára, aki bedugta őt a fehérre meszelt falú pokolba, és végig azt mondogatta, hogy neki ez jobban fáj, mint Ashwininek. Ön vérrel írta alá a szerződését, amit most éppen megszeg. Monique arca falfehér lett. Nazarach nem vonhat ezért felelősségre engem - szólt cérnavékony hangon. - Engem elraboltak és fogva tartottak.
Nem úgy tűnik. Most pedig fogja be a száját és kövessen! Maga a tény, hogy Monique egyszerre ilyen kezes lett, mindent elárult Nazarachról. Ide be! - kiáltott, elkapta a vámpír karját, és belökte őt egy falmélyedésbe, csak egy pillanattal azelőtt, hogy a folyosón futva befordultak Callan emberei. A vadász felemelte a karját, és a hall felé mutatott. A tűz arra van. Az egyik őr majdnem megtorpant, összevonta a szemöldökét, ám ekkor kiáltás harsant. Valaki megtalálta az ájult Peridát. Minden őr tovább futott. Ashwini kirántotta Monique-ot a beugróból, és lélekszakadva futásnak eredt vele, végig a folyosón. Ash! Az ajtó felé fordult, amit Janvier kitárt előtte, és szinte behajította rajta a lányt, majd maga után ráfordította a zárat. Megérezte a szelet az arcán, ekkor vette észre a kitárt erkélyajtót. Abban a pillanatban meg tudta volna csókolni Janvier-t. Ekkor a vámpír a háta mögül előhúzta a külön Ashwini számára gyártott nyílpuskát és még néhány dolgot a hátizsákjából, pedig a lány szinte már bele is nyugodott, hogy hátra kell hagynia kedvenc fegyverét. A hátára akasztotta az értékes puskát, majd egy kemény csókot nyomott a meglepett vámpír ajkára. Gondolom, egy kocsit nem sikerült felhajtanod? A cajun csak pislogott, majd vigyorogva megrázta a fejét. Arra ráérünk, ha kijutottunk. Még be sem fejezte a mondatot, már rohantak az erkély felé. Le tudsz ugrani? - kérdezte Ashwini Janvier-tól. A férfi válaszként felugrott a korlátra. Monique - nyújtotta a kezét a vámpír nő felé. Ashwini legszívesebben levágta volna azt a hófehér kezet, amely a férfi tenyerébe csusszant. A lány bőre éppen olyan tökéletes és finom volt, mint az arca. Ehelyett azonban az ajtót figyelte, hogy fedezze a két vámpírt, akik levetették magukat a magasból és puhán földet értek, akár két macska. Janvier abban a pillanatban nézett fel, amikor valaki rugdosni kezdte a szoba ajtaját. Ashwini visszaszaladt, és kívülről bezárta az erkélyajtót, csak hogy még jobban lelassítsa az üldözőit. Ezután átlendült a korláton. Janvier kitárva felé nyújtotta a karját, jelezve, hogy elkapja, de a vadász senkiben nem bízott meg ennyire. Kihúzott bal csuklóján lévő karkötőjéből egy vékony kábelt, és a korlátra kötözte. A maradékot a kezébe fogta és leereszkedett. Olyan gyorsan csúszott, hogy a sodrony csíkokat égetett a bőrébe. Ott hagyta a kábelt, mert tudta, hogy a vámpírok úgysem veszik semmi hasznát, és megfordult. Janvier már várt rá, felvont szemöldökkel nézte őt. Kocsi? - kiáltott rá élesen a lány. A vámpír balra mutatott. A behajtó arra van. Ott hemzsegni fognak Callan emberei. - A lány a homlokát ráncolva jobbra mutatott. - Ott hátul volt egy garázs, nem? Janvier szeme felcsillant. - Úgy egy órája láttam, ahogy egy Hummer beállt oda. Egymásra néztek és elvigyorodtak. Mi van? - kérdezte Monique, aki látványosan toporgott egy helyben, mintha fázna, pedig nagyon kellemes volt az idő'. Kövess! - vezényelt Ashwini, és a garázs felé iramodott. Tudta, hogy a lány engedelmeskedni fog. Elég volt elképzelnie Nazarach haragját, és a szemén máris látszott a rettegés. A garázs zárva volt, de hála a tűznek, legalább őrök nem voltak a környéken. - Ott fent - mutatott Ashwini a tető alatt egy nyitott ablakra. -
Janvier-nek nem is kellett több. Hátrált néhány lépést, majd nekifutott, és egyetlen hatalmas ugrással az ablakpárkányon termett. Ashwini hallotta, ahogy Monique-nak eláll a lélegzete, és felé fordult. Még soha nem láttál ilyet? - kérdezte, mert feltételezte, hogy minden idős vámpír ilyen vad kecsességgel képes mozogni. A szőke lány megrázta a fejét. A szája tátva maradt, a szemei tágra nyíltak. Szinte biztos, hogy még nagyapa sem mozog így, pedig ő a hatodik évszázadában jár. Üvegszilánkok hullottak le, amikor Janvier egy szempillantás alatt betörte az ablakot, és leugrott a garázsba. Ashwini érezte, hogy talpa alatt a föld remeg az üldözőik lépteitől. Kézbe vette a fegyverét, és Monique-hoz fordult. - Van bármilyen harci készséged? Tudsz lőni? Az arcom és a testem a fegyverem, vámpírvadász. - Az arcán fensőbbséges mosoly jelent meg. - A szexben élvezem az erőszakot, de máskülönben nem. - Éljen! - Az öklével a garázsajtóra csapott. - Janvier, igyekezz! Mióta dolgoznak vámpírok a Vámpírvadász Céhben? - kérdezte a lány, miközben a vadász háta mögé húzódott, amikor az első üldözőjük befordult a sarkon, kezében egy nagy fegyverrel. Ashwini nem törődött a támadó karjával, inkább a lábát lőtte ki. A vámpír összerogyott, mint egy zsák, de már érkezett helyébe a második és harmadik. Janvier! A garázsajtó résnyire kinyílt, hogy Monique és Ashwini éppen beférjenek rajta. Janvier már nyitotta is a kocsiajtókat, amikor a vadász megfordult és meglátta a járó motorú, nagy sárga kocsit. Forró vas! - szólt, és ellőtte még két vámpír lábát. Allons-y! A vadász leadott még egy utolsó lövést, majd beugrott az anyósülésre. Monique a hátsó üléseken húzta össze magát. Janvier a lányra mosolygott. Kösd be magad! Csatt! - Ashwini megvetette a lábát. - Indulj! Fém csikorgott, huzalok pattantak, amikor a kocsi nekirontott a garázsajtónak és felgyűrte maga előtt. Kiáltások hallatszottak, a vámpírok elugráltak az autó útjából, de a Hummer nem lassított. Lövedékek csapódtak az oldalának és lepattantak róla. Ashwini elvigyorodott. Úgy látszik, Callan is paranoiás. Szerencsére! - jegyezte meg Janvier, és felváltott. Átviharzottak Callan frissen nyírt gyepén, majd áttörtek a fák között, a bokrokon keresztül. Ashwini kihasználta az alkalmat, hogy újratöltse a fegyverét, és hátrafordulva megnézze, Monique él-e még. A szőke vámpír hatalmasra kerekedett szemekkel meredt rá, a szeme fehérje körben, minden oldalon látszott az írisze körül. Mindketten őrültek vagytok! Ashwini vigyorogva fordult előre. Ekkor látta meg a jobbról egyenesen feléjük száguldó, másik Hummert. Janvier, látod? - Letekerte az ablakát. - Callan vezeti. Tartóztasd fel, cheri! Rajta vagyok. - Megtisztította az elméjét, míg senki és semmi nem zavarta már, majd célba vette a mozgó célpontot. Az első golyó az abroncsról pattant le, de a második telitalálat volt. Védőréteg van az abroncson - mordult fel, amikor látta, hogy a lövedék semmilyen kárt nem okozott a gumiban. Ledobta a pisztolyt, felkapta az íjpuskáját, és felajzotta.
A Hummer nagyot huppant, amikor áttörtek egy virágzó sövényen és kiértek a birtok útjára, de a vadász csak a másik autóra összpontosított, nem törődött a felé záporozó golyókkal sem. Callan arca tisztán kirajzolódott a szeme előtt, amikor a vámpír közel került hozzájuk és élesen jobbra fordult, hogy elvágja az útjukat. Bocsi, Callie - motyogta Ashwini az orra alatt -, de most nem érünk rá. A nyílvessző a vámpír Hummerének hátsó gumijába fúródott, az autó megcsúszott. Alig lassult le, de nekik nem is volt szükségük többre. Le! - ordított neki eszeveszetten Janvier, miközben áthajtott a vas kaput elálló autóknak. A biztonsági üveg szilánkjai a fejükre záporoztak, a Hummer motorja ijesztően felbőgött, de egy pillanat múlva hirtelen az úton találták magukat, és gyorsan távolodtak Callantől és az embereitől. Olyan iramban, hogy senki sem érhette már utol őket. Ashwini felemelte a fejét, kirázta a hajából a szilánkokat, és Janvier-re nézett. Ekkor látta meg, hogy a vámpír vállát átfúrta és az ülésnek szegezte egy vasrúd, valószínűleg a kapu egy része. A férfi arca csupa seb volt, a fogait csikorgatta, de még tudott vezetni. A vadász nem törődött Monique panaszos nyafogásával, kikapcsolta a biztonsági övét, megfordult, hátát a műszerfalnak vetette, és megfogta a rudat. Készen állsz, cherie Janvier egy vérvörös mosolyt vetett felé. Csináld! A lány tudta, hogy a vámpírizmus a fájdalmat nem iktatja ki. Keményen megmarkolta a vasat, várt, amíg sima terepen jártak, és rántott egyet. Janvierből cajun káromkodások pergőtüze szakadt fel, de az autót az úton tartotta. A vadász gyomra felkavarodott, amikor meglátta, milyen vastag rudat húzott ki a férfiból. Ez a szar vastagabb, mint egy nyíl. Jó tudni, hogy nem fog ennyire fájni, ha egyszer meglősz. Ashwini a kocsi padlójára dobta a vasdarabot. - Jobb, ha most felhívom Nazarachot. - Abban a pillanatban el sem tudta volna képzelni, hogy valaha rálőjön Janvier-re. Főleg, hogy még mindig érezte a férfi kezének helyét a fején. A vámpír védelmezőn eltakarta őt, miközben áttört a kapun. Monique felnyögött. Ne vigyetek vissza hozzá! Kérlek! Ismered a szabályokat. - A lány soha nem hallotta még ilyen keménynek Janvier hangját. Jobban tudtad, mi vár rád az átalakulás után, mint a legtöbb jelentkező. Ne akard most átírni a törvényeket! Azt nem tudtam, hogy ilyen terror vár rám! - Monique a tükörben Ashwini szemébe nézett. - Találkoztál már vele? Láttad már őt? A vadász bólintott, a vámpír nő pedig folytatta. Akkor képzeld el, milyen érzés egyedül lenni vele egy szobában, amikor ő körbejár körülötted, és te ott állsz, próbálsz nem belegondolni, mi mindent megtehet veled... És tudni, hogy végig eszméletednél leszel. Nem kell elképzelnem - válaszolt Ashwini. A hangja rekedt volt a feltoluló emlékek hatásától. - Tagja voltam a Céh mentőosztagának. Láttam vámpírokat, akik átéltek olyan dolgokat, amelyek után senkinek sem lenne szabad életben maradnia. Minden seb begyógyul - suttogta Monique. - Egyszer láttam, ahogy Jean büntetésből mindkét lábát elvesztette, az is visszanőtt. Akkor azt hittem, ez nem lehet annyira szörnyű. De az elme... az soha nem gyógyul meg. - Janvier-re nézett, de a férfi az útra összpontosított. Az arcán a sebek Ashwini szeme láttára gyógyultak be. Vérre lesz szüksége, ébredt rá a lány. Sok vérre. Máris sokkal vékonyabbnak tűnt, a csontjai kidudorodtak a bőre alatt. Kibírod Nazarach házáig? - kérdezte.
Felajánlod az édes véred, ha nem a válasz? Ezzel meg is válaszoltad a kérdést. A vámpír ajka halvány mosolyra húzódott, a szája körül fehéren megfeszült a bőr. Megteszel egy szívességet, cherie? Töröld le a vért az arcomról, kérlek! Ashwini letépte a pólója alsó részét, és először a férfi szeme környékét tisztította meg a ragacsos piszoktól, majd az arca többi részét is. Neked vissza kellett valaha növesztened egy testrészedet? A mohazöld szemekre hűvös árnyék vetült. Ezt majd akkor kérdezd meg, ha kettesben leszünk. - A pillantása a visszapillantó tükörre tévedt. - Azt hittem, te Nazarach egyik kedvence vagy. Ő értékeli a szépséget. Monique megremegett, és a meleg idő ellenére szorosan a teste köré fonta a karját. Jobban értékeli, ha fájdalmat okozhat. Nagyon remélem, hogy soha nem hív majd az ágyába. Még nem vitt ágyba? - Janvier meg sem próbálta leplezni a meglepetését. A hátsó ülésről vékony nevetés hallatszott. Azt mondta, még érnem kell, hogy el tudjam viselni a „gyönyört", amit szerez nekem. A francba! - dörmögött Ashwini. - Kezdem megsajnálni. Ne tedd! - figyelmeztette Janvier. - Az ő választása volt. Most csak manipulálni akar téged. Hát persze, hogy manipulál! - Ashwini elmosolyodott, amikor meglátta, milyen arccal néz rá a férfi. - A mi Monique-unk azt akarja elérni, hogy kiállják érte Nazarach ellen. Ez valószínűleg a halálomat jelentené, de elterelné a figyelmet róla. Hűvös csend a hátsó ülésen. A lány csak kis idő múlva szólalt meg újra. Okosabb vagy, mint amilyennek tűnsz, vámpírvadász. Hű, köszi! - horkant fel a lány, és megforgatta a vállát, hogy a helyére tegye az ízületeit. - Alapos kiképzést kapunk az akadémián. Tudod mi a vadászat egyik első szabálya? Mesélj! - Jégcsapok lógtak a lány szaváról. Soha, semmilyen körülmények között ne sajnáld meg a vámpírt, mert kihasználja, és kacagva tépi fel a torkod! Egy éve még éppolyan ember voltam, mint te - jegyezte meg Monique. A lényeg a múlt időn van. - Elővette a mobiltelefonját. - Most már átváltoztál, és az vagy, amivé Nazarach tett téged. Az angyal elégedett volt, amikor meghallotta, hogy visszaszerezték a házi kedvencét. Hozd őt ide, vámpírvadász! Meg kell beszélnünk néhány dolgot. .. És biztos vagyok benne, Monique alig várja már, hogy újra a családjával lehessen. Ashwini fényképről felismerte Antoine Beaumont-t és Simoné Deschanelt. Egyik fotón sem látta azonban az arcukon a tiszta, állatias rémület vékony, csillogó rétegét. Antoine jobban palástolta, de minden érzéke ki volt hegyezve az angyalra, aki könnyeden álldogált az ablaknál, szemben a királykék kanapéval, amire a vendégeit ültette. A szexi piros ruhába öltözött, jó illatú Simoné már nem volt ilyen jó színész. Folyamatosan tördelte az ölébe ejtett kezét, a szeme pedig Nazarach minden rezdülését követte. Amikor Ashwini és Janvier Monique társaságában belépett a szobába egy gyors kitérő után, ami során egy farmert és egy pólót vásároltak a szőke vámpír lánynak, Antoine a távoli leszármazottjára nézett, Simoné azonban továbbra sem vette le a szemét a társaság legveszélyesebb ragadozójáról. Monique - szólt az angyal gyengéd hangon, ami úgy tekeredett a vadász nyaka köré, akár egy hurok jöjj ide, édesem! Az aranyhajú vámpír bizonytalan léptekkel mestere felé indult. - Uram, nem önszántamból szegtem meg a szerződésemet. Kérem, higgyen nekem! Hm. - Az angyal felpillantott. - Te mit mondasz, vadász? -
Ashwini erőt vett magán, hogy elszorult torkán kipréselhesse a szavakat. Én elvégeztem a feladatom. A munkám véget ért, amikor Monique visszatért. Milyen diplomatikus válasz! - Nazarach az elé térdelő lány fejére eresztette a tenyerét. Nem számít. Minden kérdésemre választ fogok kapni. Ti pedig, természetesen, itt maradtok a díszvacsorára. - Vissza kell térnem, feladataim vannak a Céhben. Nazarach rá szegeződő, borostyántekintetétől a vadász megdermedt. - Ez nem meghívás volt, vámpírvadász. Hetedik fejezet N incs joga itt tartani! - morgott Ashwini, miközben száradó haját igyekezett kifésülni. Janvier az arcát vizsgálgatta a tükörben. Most, hogy lezuhanyozott és megtisztálkodott, még szikárabbnak tűnt, mint az autóban. Az arccsontjai éles pengeként feszültek a bőrének. - Mennyi vérre van szükséged? Elég sokra, és ezúttal közvetlenül valaki testéből. Erősebb, gazdagabb, táplálóbb vérre. Ashwini önkéntelenül erősebben markolta meg a hajkeféjét. Audrinától? Ha felajánlja. - A vámpír megvonta a vállát. - Te felajánlanád valaha a véred, cherie Ha a lábaim előtt haldokolnál, igen. Halvány mosoly jelent meg a fáradt ajkon. Újra és újra meglepsz. De nem, nem kérek tőled vért. Legalábbis addig nem, amíg izzadtan és meztelenül nem fekszünk együtt, és a nevemet nem sikoltod. A lány túl könnyedén elképzelte a jelenetet, a forró, összegabalyodott testek képét, amitől a belső izmai nedves készenlétben összerándultak. Nem vagy te kicsit túl magabiztos? - Csak tisztában vagyok azzal, mire vágyom. - Azok a mocsárban született szemek a feje búbjától a lábujjáig végigmérték a lányt, és útközben elidőztek egy-egy ponton. - Mint mondtam, a harapás nagy gyönyört okoz. Ashwini azon gondolkodott, vajon vágyhatna-e még ennél is jobban a férfira. Rövid, múló gyönyört. - Rövid, múló elmebajt. Az orgazmussal egyszerre nem. Olyankor megsokszorozza a kéjt, ami addig nő, míg az egész testedet betölti. A lány teste feszítésétől repedezni kezdtek az önuralom béklyói. Ashwini a férfira szegezte a hajkefét. Menj enni! Egészségesnek kell lenned, ha túl akarjuk élni ezt a bankettet. Bízol abban, hogy a segítségedre sietek? - Nem, csak a testedet akarom használni pajzsként. De most olyan vékony vagy, hogy félig sem takarsz el. - Mégis, még így is végtelenül helyes volt. Mintha összesűrűsödve megmaradt volna a férfi lényege, a körítés nélkül. Igazad van. Janvier felegyenesedett, és elindult az ajtó felé. - Beszélünk, ha visszatértem. Nazarach vacsorái sokszor minden előjel nélkül halálossá válnak. J anvier szavai visszhangzottak Ashwini elméjében még akkor is, amikor belépett az étkező ajtaján. A vacsoraasztal roskadásig meg volt rakva étellel és sötétvörös folyadékkal teli üvegekkel. Étel és vér. És hús. Monique illedelmesen térdelt az asztalfőn helyet foglaló Nazarach széke mellett. Az angyal Antoine-nal beszélgetett. A vertarany hajú volt túsz nyilvánvalóan testre szabott ruhát hordott. Az élénk bíbor anyag fedetlenül hagyott szinte mindent, mégsem tűnt olcsón szemérmetlennek. De nem Monique volt az egyetlen bájaival hivalkodó jelenség, az Antoine mellett ülő Simoné is kihívó ruhában volt. Ami azt illeti, az asztal körül ülő összes vámpír nő hasonlóan előkelő és
szexi stílusban öltözködött, kivéve a pólót hordó Peridát Callan mellett. A testőr tekintetéből égetőn sütött a harag, amikor megpillantotta Ashwinit. A vadászt azonban ennél sokkal jobban izgatta a tény, hogy Nazarach mindkét szemben álló felet meghívta a vacsorára. Vagy véget akart vetni az ellenségeskedésnek, vagy halálos játékot rendezett. Az angyal felpillantott rá, a borostyánszínű szemében annyi sikoly remegett, hogy Ashwini elcsodálkozott, vajon hogyan képes aludni. Vámpírvadász! - Az asztal közepe táján lévő, üres szék felé intette a lányt. Janvier, akit korábban kérettek, már ott ült, vele szemben. A vadász megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy a vámpír ép és egészséges. Miközben leült, ráébredt, hogy Nazarach pontosan az asztal közepére ültette őket. Vajon azért, hogy jobban lássák és így be is tudjanak számolni a tetteiről, a kegyetlenségéről? A lány kénytelen volt belátni: hatékony módja volt ez annak, hogy elérje a célját: nem kellett több száz embert és vámpírt megölnie, elég volt egyet, ha azt elég durván tette. így senki sem merészel majd ellene fordulni. A mellette ülő férfi várt, amíg Nazarach figyelme más felé fordult, csak ekkor hajolt oda Ashwinihez. Életed legrosszabb döntése volt, hogy visszahoztad a testvéremet. A vadász végigmérte a férfi makulátlan bőrét, majd felvonta a szemöldökét és az acélkék szemekbe nézett. Ez fenyegetés volt? - Természetesen nem. - Frédéric Beaumont szemei jéghidegek voltak. - Soha nem fenyegetnék egy vámpírvadászt, akit ráadásul Nazarach is kedvel. Okos fiú. - Aki az első adandó alkalommal feltépné a torkát, ha azt hinné, hogy megúszhatja. Ettől még Ashwini hasznát is vehette. - Te értesz a fegyverekhez, ugye? Frédéric javára legyen mondva, könnyedén követte a hirtelen témaváltást. - Igen. - Tudod, hol tehetnék szert néhány kézi gránátvetőre? Rövid szünet. - Megkérdezhetem, miért van ilyesmire szükséged? Csak, gondoltam, egyszer még jól jöhetnek. - Az álmai furcsák és töredezettek voltak. Csak arra emlékezett, hogy azt kívánta, bárcsak lenne nála gránátvető. És az Ő álmait ismerve... - Szeretek mindenre felkészülni. Azt hiszem, tudok ajánlani egy kereskedőt. - Frédéric továbbra is meredten nézte a lányt. - Néha kissé lemaradsz a világtól, nem igaz, vámpírvadász? Vagy csak a világ nem illik hozzám - mondta, s közben elkapta l.invier tekintetét. A zöld mélységben, ahol Ashwini eddig mindig csak vidámságot és nevetést látott, most figyelmeztetés és féltés volt. Az érzés ereje- láttán Ashwini megborzongott. Bármit is tervezett aznap estére Nazarach, a lány nem akart róla tudni. Egy pillanatig még arra is gondolt, hívja a Céh mentőegységét, de végül meggondolta magát. Miért sodorná veszélybe Kenjit és Badent, ha megvan az esély, hogy Nazarach csak azt akarja: lássák a tetteit. Hirtelen teljes csend ereszkedett a teremre. Ashwini tudta, hogy kezdődik a műsor, még mielőtt a fejét az asztalfő felé fordította volna és meglátta volna Nazarachot. Az angyal a poharát emelte. - Az intelligens beszélgetésekre és az újrakezdésre! Kellett néhány másodperc, amíg megértette, miért töltötte el a teremben mindenkit a rémület. Antoine és Callan ott ültek, egymással szemben. A régi és az új játékos. És csak az egyikük maradhat, gondolta. Csak a legerősebb maradhat életben - gondolkodott hangosan. De Frédéric válaszolt neki.
Nem mindig. - Közelebb hajolt, hogy a vállaik összeértek. - Né-; ha a nagyobb játékosok maradnak életben. Ashwini a férfi felé fordult. A testvéred még megöleti magát, ha nem változik meg gyorsan.: A férfi telt ajka mosolyra húzódott. Monique nagyon ért ahhoz, hogy elérje a férfiaknál, amit akar. Igaz, de Nazarach nem egyszerű férfi. És az az érzésem, Monique egyszer meg fog erről feledkezni. A vámpír lassan kettőt pislantott. Monique nem hal meg ma. Nazarach megalázza őt, míg teljesen meghunyászkodik, de beéri ennyivel. Ashwini hallotta a visszafojtott dühöt a férfi hangjában,? és ez érthető is volt, de érzett valami mást is, amitől az érzékei visszahőköltek. Követte Frédéric vágyódással teli tekintetét, látta, ahogy az végigszalad Monique fedetlen vállának ívén. Megrázta a; fejét. Mondd, hogy nem igaz, amit most gondolok! Mindenki más meghal egyszer - suttogta a vámpír. Visszafojtott hangja szinte sértette a lány bőrét, akár egy dörzspapír. - Jobb olyan társat választani, aki örökre melletted marad. Ashwini letette a vizespoharát az asztalra, és lenyelte a torkába ; toluló epét. Sajátos gondolkodásmód. Sokkal értelmesebb, mint Janvier-é. - Frédéric a szóban forgó férfira meredt az asztal felett, a szemük összevillant. - Ő szalad utánad, de te néhány évtized múlva elporladsz, ha nem sokkal korábban. Egy ilyen kapcsolatnak semmi értelme. A lány végigfuttatta a tekintetét Janvier újra egészséges, telt arcának élén. Sok élvezet van egy táncban is. Olyan, amiről neked fogalmad sem lehet. - Mert kérdés nélkül is megértette, hogy Monique és Frédéric már az átváltoztatásuk előtt is folytatták ezt az egészségtelen kapcsolatot. A vámpír továbbra is farkasszemet nézett Janvier-vel. - Bármilyen élvezetes is, a végén a fájdalom sokkal hosszabb ideig lati majd. - És ha Nazarach úgy dönt, hogy nincs szüksége Monique-ra? kérdezte suttogva a lány. Frédéric a lány felé kapta a fejét, kifinomult tekintetében most őrület vibrált. Ashwini megijedt, amikor belegondolt, milyen vámpír válik majd ebből a férfiból később. - Mindenkit elpusztítok, aki el akarja őt venni tőlem. Ashwini erre már nem válaszolt, de az volt az érzése, hogy Frédéric Heaumont sem lesz túl hosszú életű. Ami azt illeti, ő, a maga szánalmas emberi élettartamával valószínűleg túl fogja élni ezt a halhatatlant. Senki sem szegülhet ugyanis szembe egy Nazarachhoz hasonló hatalmú angyallal, csak a Tízek Tanácsának tagjai. És ha ez a vámpír ezt nem értette meg... A félelem jeges ujjai simítottak végig a hátán, amikor Nazarach leállt és kitárta a szárnyait, amíg azok csillogó, félelmetes szépségű látványa az egész termet be nem töltötte. Ez egészséges reakció volt, Ashwini elfogadta és pajzsként használta az angyalból áradó erő ellen. Akkor először látta meg Nazarach valódi énjét, akkor értette meg, milyen visszavonhatatlanul embertelen volt, milyen végtelenül eltávolodott a halandó élettől. Ez a lény minden embert és vámpírt csak érdekes, szórakoztató vagy bosszantó játékszernek tekintett. - Nem bánom - szólalt meg, és a hangja úgy szelte át a levegőt, akar egy éles penge -, ha a vámpírjaim egymás között intézik el a nézeteltéréseiket. Azzal azonban, hogy ilyen messzire mentetek, a hatalmamat kérdőjeleztétek meg. - Tekintete átsiklott Antoine-on i s megállt a mellette ülő, rémült nőn. - Ügy tűnik, van itt olyan, aki azt hiszi, jobban tudna irányítani, mint egy hétszáz esztendős angyal. Nem igaz, Simoné? Simoné keze olyan erősen kezdett remegni, hogy a poharában lévő vörös folyadék kiloccsant az asztalra. A nő letette a kelyhet. -
- Uram, én soha... - A hazugságot - vágott a szavába Nazarach - megvetem. Uram! - Antoine védelmezőn a párja kezére tette a tenyerét. Minden hibáért vállalom a felelősséget. Én vagyok a rangidős. Az angyal borostyánszín szemei fellángoltak, amikor a vámpír férfihoz fordult. Mily nemes! Mint mindig, Antoine. A nőd persze eladna téged bárkinek, ha elég magas árat kapna. Antoine halványan elmosolyodott. Mindannyiunknak megvannak a gyengéi. Nazarach felkacagott, és ha volt is ebben a valódi élvezetnek akár csak egy szikrája, az egy halhatatlan jókedve volt, egy tőr, amely másokat kivéreztetett. Örülök, hogy Callan nem tudott megölni téged. - Az említett vámpírhoz fordult. - A fiatal oroszlán, aki azt sem tudja megvédeni, amit meg akar tartani. - Némán, maróan gúnyos kifejezéssel végigsimított Monique haján. Callan Janvier-re szegezte metsző tekintetét. Túlságosan megbíztam valakiben. Ezt a hibát nem követem el még egyszer. Ez a hiba - javította ki őt Janvier egy hányaveti vállrándítással mentette meg az életedet. Nazarach arckifejezésén semmi sem látszott meg, de a hangja fagyos lett. A cajunnak igaza van. Te elvetted azt, mi az enyém. Miért ne tépjem ki egyenként a csontjaidat itt, helyben? Callan felállt, és térdre borult az angyal előtt. Bocsánatodért esengek, uram. Túlbuzgó voltam. Be akartam bizonyítani neked, hogy érdemesebb vagyok a szolgálatodra, mint azok, akik természetesnek tekintik helyüket az udvarodban. Egy ideig pisszenés sem hallatszott. Ashwini tudta, hogy eljött az ítélkezés pillanata. Nazarach a háta mögé csapta és a testéhez szorította a szárnyait. Simoné! - szólalt meg végzetesen lágy hangján. - Gyere ide! A vékony nő felállt. A lábai annyira remegtek, hogy járni is alig tudott. Antoine vele együtt emelkedett fel az asztal mellől. Uram... Nazarach egy hirtelen mozdulattal megrázta a fejét. Csak Simoné. - Amikor pedig úgy tűnt, hogy az idős vámpír mondani készül még valamit, hozzátette: - A türelmemnek még veled szemben is van határa, Antoine! Antoine, nyilvánvalóan akarata ellenére visszaült. Ez volt hát a halhatatlanság ára, gondolta Ashwini. Fel kell adnod a lelked egy darabját. A vadász figyelte Simone-t, aki az angyal elé ért. Mielőtt azonban térdre ereszkedhetett volna, Nazarach megfogta a két karját, és a nő füléhez hajtotta a száját. Senki sem tudta meg soha, mit mondott neki. Simoné arca azonban falfehér volt, amikor az asztal felé fordult, a csontjai szinte átlyukasztották a bőrét. Nazarach keze a nő vállán pihent, amikor az angyal Antoine-hoz fordult. Úgy tűnik, Simoné a következő évtizedben az én házam vendége lesz. Egyetért velem abban, hogy van még mit tanulnia az angyalokkal szemben tanúsított viselkedés szabályairól. Antoine arcának minden izma megfeszült, de a vámpír szótlan maradt. Te pedig hű maradsz hozzám, Antoine. - Nyugodt parancs és egyben halálos fenyegetés is, mivel az angyal ujjai Simoné sápadt nyaka körül játszadoztak. - Tökéletesen hűséges. Uram. - Antoine lehajtotta a fejét, nem nézett a hozzá tartozó nő szemébe. Nazarach azonban nem végzett. A te életedet nem veszem el azért, amit tettél, a gyermekeid gyermekének életét azonban igen. Az elkövetkezendő' két és fél évszázadban nem lesznek újabb Beaumont-vámpírok.
Frédéric lélegzete elállt, és Ashwini pontosan tudta, hogy miért. Nazarach ítélete szerint ha nem akarja végignézni, ahogy a gyermekei meghalnak, nem nemzhet utódokat. A vámpírok pedig az átalakulásuk után néhány évvel, legfeljebb néhány évtizeddel elvesztették termékenységüket. Ez azt jelentette, hogy soha nem lehetnek gyermekei. Callan egész eddig mozdulatlanul ült, de amikor az angyal a nevén szólította, felemelte a fejét. - Ha azt szeretnéd, hogy a klikked Atlantában maradhasson, újabb szerződést írsz alá. Száz év szolgálatról. A felszínen ez nagyon enyhe büntetésnek tűnhetett, hiszen Callan eddig is arra vágyott, hogy Nazarachot szolgálja. Abból azonban, ahogy az angyal Monique-ot simogatta, nyilvánvaló volt: tudja, hogy van valami a szőke vámpír és a Fox-klikk vezére között. Ezt pedig Nazarach tetszése szerint ki fogja használni, hogy kínozza Callant. Aznap este nem folyt vér. Szemmel láthatóan legalábbis nem. Ashwini azonban figyelte Simone-t, ahogy a vámpír nő lassan leereszkedett Nazarach székének másik oldalára, és megértette, hogy voltak sebek, amelyekből fájdalom patakzott, és eláztatta az embereket és helyeket. Simoné néma sikolyai máris összefonódtak Nazarach palotájának kecses oszlopaival. Nyolcadik fejezet Ashwini még soha nem örült ennyire annak, hogy elindulhatott valahonnan. Napfelkeltekor már úton volt, de csak akkor lélegzett fel, amikor a taxi már vagy tíz kilométerre járt az angyal birtokától. Éreztél valamit Nazarach otthonában, igaz? - kérdezett rá Janvier. Nem csak a házban. - Ha meg kellett volna érintenie Naza- rachot... A vére megfagyott a gondolattól. - És ott volt még Antoine is. Sőt, Simoné. Ő annak idején nagyon rossz dolgokat tett. Mégis megszántad. - A vámpír felsóhajtott. - Miért én vagyok az egyetlen, akit soha nem sajnálsz? Mert te halálidegesítő vagy. Férfias nevetés harsant fel éppen akkor, amikor a taxi megállt a vasútállomás előtt. Ashwini fizetett a sofőrnek, majd kiszállt és felkapta a zsákját, Janvier pedig a saját csomagját. Callan kora hajnalban hozta el nekik a dolgaikat, a tekintetében látszott a bosszú ígérete. Szóval - szólt Janvier, miközben előkotort valamennyi aprót és jegyet vett az automatából újra ellenfelek vagyunk? Leköteleztél. Ezt nem fogom elfelejteni. Én sem. - Elvette a papírdarabot, majd a lányhoz fordult, és a két tenyere közé fogta az arcát. - Mit szólnál, ha arra kérnélek, hogy bízz meg bennem? A szavak szart sem érnek. A tettek számítanak. - Janvier pedig a vérét ontotta érte. Ezért a lány felemelte a kezét, és tökéletes nyugalommal, harmonikusan tükrözve a férfi gesztusát, megérintette az arcát. - Köszönöm. Janvier arca megváltozott, tiszta és bensőséges lett a peron reggeli forgatagában. Maradj velem! Olyasmiket mutatok neked, amitől vidáman kacagsz, szenvedélyesen sikoltasz, és örömödben sírva fakadsz. A férfi elég jól ismerte őt, gondolta Ashwini, hogy csak a legvadabb kalandokat ajánlja neki. Jó felé indultál, de hosszú még az út odáig. Ki bántott, cheri A kérdés gyengédnek tűnt, de a lány látta a kegyetlen szándékot a vámpír szemében. Meg sem lepődött, hogy a férfi megértette, amit soha, senkinek sem mondott el. Senki, akit megölhetnél. Lesütötte a szemét. Amikor felnézett, arra számított, hogy a cajun csábítót látja maga előtt, de csak ugyanazt a vibráló sötétséget pillantotta meg, amiből érezte, hogy a férfi készen áll kioltani valaki életét.
-
Szereted? Valaha szerettem - válaszolt a lány őszintén. - Ma már semmit sem érzek iránta. Hazug! - A férfi ujjai forrón és kegyesen némán végigsimítottak a bőrén. - Ha nem éreznél semmit, nem menekülnél ilyen elkeseredetten és messzire. A lány háta megfeszült, de állta a vámpír tekintetét, miközben a vonat befutott az állomásra. Mi van, ha szeretek menekülni? Miért adnám fel a szabadságot és az izgalmat? Egy részed olyan, mint a szél. Oui, ez igaz. De még a szél is megpihen néha. Ashwini megrázta a fejét, felemelte a kezét, és átfogta Janvier tarkóját. Szinte elmerült a belőle sugárzó férfias forróságban. Vedd úgy, hogy én szüntelen vihar vagyok. A cajun pontosan úgy csókolt, mint amilyen volt: nyersen, természetesen és ráérősen. A lehető legjobb módon. Végtelenül türelmes volt, és Ashwini összeszorította a lábujjait, amikor belegondolt, hogy Janvier a testének finomabb, érzékenyebb, sötétebb részeit is ugyanilyen pompásan kényeztetné. A vámpír fürge kezekkel simított végig a hátán, magához szorította, és éppen olyan alaposan felfedezte a lányt, mit Ashwini őt. Janvier buja, éles, vad íze eltöltötte a száját. Amikor a lány elhúzódott, a vámpír ráharapott az alsó ajkára. Viszlát legközelebb, vámpírvadász! Legközelebb már nyílpuska lesz a kezemben! - Ebben majdnem biztos volt, tudva, hogy Janvier milyen előszeretettel bosszant fel magas rangú angyalokat. A férfi nagyon lassan elmosolyodott. Lehet, hogy te vagy számomra a tökéletes nő. Ha így van, akkor nagy bajban vagy. - Hátrált, majd amikor az utolsó figyelmeztetés is elhangzott, fellépett a vonatra. - Én nem randizom vámpírokkal. Ki beszélt randiről? - Megvillantotta azt a huncut mosolyát, amit, úgy tűnt, csak számára tartogat. - Itt vérről, szexről és vadászatról van szó! A vonat kihúzott az állomásról, Ashwini pedig tudta, hogy nagy bajban van. Mert Janvier nem csak ismerte őt. A vámpír tudta, ki o. Vér, szex és vadászat. Ez pokolian csábító ajánlat volt. Elővette a telefonját, és felhívta a Céh igazgatóját. Sara? Meggondoltam magam. Miről? A cajunról. Biztos vagy benne? A legutóbbi vadászat után azt mondtad, tartsalak tőle távol, ha nem akarom, hogy magánzárkában végezd, amiért egy izzó vulkán kráterébe hajítottad. Lehet, hogy jót is tenne a magánzárka. Szünet. Ash, azt ugye tudod, hogy te nem vagy teljesen százas? Ashwini elmosolyodott, érezte a megjegyzésből áradó rengeteg szeretetet. Csak intézd el, hogy én vadásszak rá legközelebb, oké? Oké. - A Céh igazgatója felsóhajtott. - De van egy kérdésem. Mondd! Akkor ti most flörtöltök? Ashwini érezte, hogy fülig szalad a szája. Ha a következő vadászaton nem csinálok belőle krokodileleséget, akkor... talán. -
Angyali próbatétel A Tízek Tanácsa A világot valójában uraló tíz arkangyal a skót felföldön, egy ősi vártoronyban találkozott. Senki, sem ember, sem vámpír nem merészelte volna betenni a lábát erre az angyali területre, de még ha valaki meg is unta volna az életét és megpróbálta volna, akkor sem juthatott volna el ide. Az erődítményt angyalok építették, szárnyak nélkül megközelíthetetlen volt. A modern technológiai vívmányok segítségével ezt az akadályt le lehetett ugyan győzni, az angyalok azonban nem véletlenül uralkodtak már mérhetetlenül hosszú ideje a világ felett: lépést tartottak a fejlődéssel. Összetett védelmi rendszer és jól képzett angyalok osztagai felügyelték a torony légterét. Aznap pedig egyetlen hullámzó takaróvá változott az ég az őrök szárnyaitól. Nem mindennapos esemény volt, hogy a Föld tíz leghatalmasabb teremtménye egy helyen gyűljön össze. Hol van Urram? - kérdezett rá Raphael, miután végignézett a lékkörbe rendezett, foghíjas széksoron. Michaela válaszolt. Történt valami fontos a területén, személyesen kellett intézkednie. - Az arkangyal nő ajka mosolyra húzódott. Gyönyörű volt, talán a Földön valaha élt legszebb lény. De csak a felszínen. Bábuként rángatja Urramot. - Raphael tudta, hogy ezt a nagyon halkan duruzsolt megjegyzést csak ő volt hivatott meghallani.
Lijuanra pillantott és megrázta a fejét. Urram ahhoz túl erős. Meglehet, Michaela a farkánál fogva vezeti, de a fejét Urram maga mozgatja. Lijuan mosolygott, ebben a mosolyban azonban semmi ember nem volt. A legidősebb arkangyal régen túl volt már azon, hogy úgy tegyen, mintha lenne benne bármi halandó. Amikor Raphael ránézett, csak ismeretlen sötétséget látott, halandók, de más halhatatlanok számára is idegen világok suttogását hallotta. Mert mi nem vagyunk fontosak - vágott oda csípősen Néha, az India és környéke felett uralkodó arkangyal. - Hagyd, Neha - szólt rá a maga végtelenül nyugodt hangján Elijah. - Mind tudjuk, milyen gőgös Urram. Azzal, hogy nem jön el lemond a jogáról, hogy részt vegyen a döntéseinkben vagy megkérdőjelezze azokat. Ez a mérgek királynőjét lecsillapította. Astaadot és Titust látszólag hidegen hagyta a kérdés, Charisemnont azonban nem volt ilyen könnyű megbékíteni. Köp ő a Tanácsra! - Az arkangyal előkelő' vonásai most élesen, megfeszültek. - Akár le is mondhatna a tagságáról! Ne légy ostoba, Chari! - torkolta le Michaela. A hanglejtéséből és modorából bárki kitalálhatta volna, hogy a forrófejű arkangyalt az ágyába fogadta már korábban. - Senki sem lesz véletlenül a Tanács tagja. Attól a pillanattól fogva ide tartozunk, hogy arkangyalokká váltunk. Michaelának igaza van - szólalt meg Favashi, először aznap este. Perzsia arkangyala csendes volt, észrevétlen maradt, és ezért az ellenfelei sokszor meg is feledkeztek róla. Ez volt az oka, hogy Favashi még mindig a trónján ült, ők pedig mind a sírjukban feküdtek. Elég ebből! - szólalt fel Raphael. - Nem ok nélkül jöttünk ide. Járjunk ennek a végére, hogy visszatérhessünk a területünkre. Hol van a halandó? - kérdezte Neha. - Odakint vár, Illium iderepítette az alföldről. - Raphael még kérte meg nem kérte meg Illiumot, hogy a vendéget bevezesse hozzájuk. - Azért gyűltünk össze, mert Simon, a halandó megöregedett. A Vámpírvadász Céh amerikai részlegének egy éven belül új vezető kell. - Hát válasszanak maguknak egyet! - vonta meg vállát Astaad. - Nekünk ezzel semmi dolgunk, amíg rendesen elvégzik a munkájukat. Az a munka azonban nagyon is kényes volt. A vámpírokat az angyalok teremtették, de a Céh vadászai gondoskodtak arról, hogy azok ki is töltsék a szerződésben vállalt százéves szolgálatot. A halhatatlanságra vágyó emberek könnyedén aláírták a szerződést, de teljesíteni már nem mindig akarták. Sok újonnan átváltoztatott vámpír gondolt a meg magát néhány keserves munkával töltött év után. Az angyalok pedig, a halhatatlan szépségükről szóló mítoszokban leírtak ellenére nem egy mennyei lény küldöttei voltak, hanem uralkodók és üzletemberek, gyakorlatiasak és könyörtelenek. Mint ilyenek, nem szerették elveszíteni a befektetéseiket. Ezért létezett a Vámpírvadász Céh. - Ez igenis fontos kérdés - szólt bele határozottan Michaela. - A Céh amerikai és európai részlege a legerősebb. Ha az egyik igazgatója nem képes ellátni a feladatát, az könnyen lázadást szülhet. Raphael figyelmesen hallgatta Michaela kijelentését. Sok mindent elárult az ő féltő gondoskodása alatt álló vámpírok körülményeiről, hogy Michaela szerint az első adandó alkalmat kihasználnák a szökésre. - Elegem van ebből! - csattant fel Titus. A bőre feketés kéken csillant, amikor az izmos, zömök test megmozdult. - Jöjjön az ember, hallgassuk meg! Raphael beleegyezett. Elméjével megérintette Illium elméjét. Küldd be Simont!
Parancsának hatására az ajtó azonnal kitárult, egy magas férfi lépeti be rajta. Izmai szálkásak voltak, akár egy utcai harcosé vagy gyalogos katonáé. A haja ősz, az arca ráncos, de a szemei élénk kéken szikráztak. Illium azonnal becsukta mögötte az ajtót, ezzel a terembe zárva mindent, ami ott elhangzik. A visszavonulni készülő céhigazgató Raphaelre pillantott, majd meghajtotta a fejét. Megtiszteltetés, hogy a Tanács elé járulhattam. Nem hittem hogy ez valaha megtörténhet velem. Nem említette azt a tényt, hogy a Tanáccsal kapcsolatba kerül halandók legnagyobb része nem élte túl a találkozót. Foglalj helyet! - mutatott Favashi a félkör nyitott végében álló székre. Az idős harcos könnyedén leült, de Raphael látta őt virágkorában,; és tudta, hogy Simonon nyomot hagyott az idő. Öregember mégsem lett belőle, nem is lesz soha. A Céh igazgatója tiszteletre méltó férfi volt. Raphael valaha talán barátjának nevezte volna, de az az idő egy évezrede elmúlt már. A saját bőrén érezte meg, hogy a halandók élete gyorsan múlik, akár a tiszavirágé. Vissza kívánsz vonulni? - kérdezett rá Neha fejedelmi eleganciával. Ő azon kevesek egyike volt, akinek még mindig hatalmas udvartartása volt. A mérgek királynője halálos volt ugyan, de az áldozatai az utolsó leheletükig csodálták kifinomult báját. Simon még az ő tekintetét is higgadtan, nyugodtan állta. Negyven céhigazgatóként eltöltött év alatt magabiztossá vált. Raphael ezt nem látta abban a fiatalemberben, aki annak idején elfoglalta a posztot. Szükség van rá - jelentette most ki. - A vadászaim örülnének, ha maradnék, de egy jó igazgatónak mindig az egész Céh jólétét kell szem előtt tartania. Ez az állapot pedig fentről lefelé gyűrűzik. A vezetőnek szükség esetén részt kell vennie egy vadászatban. - Bánatosan elmosolyodott. - Jól képzett vagyok és erős, de már korántsem olyan gyors. És nem is vágyom már rá, hogy a halállal táncoljak. Őszinte szavak - bólintott elismerően Titus. Ő mozgott legotthonosabban a harcosok világában. Brutális erőből uralkodott ugyan a területén, de éppen olyan egyenes volt, mint az állkapcsának erős vonala. - Erős hadvezér az, aki önszántából képes továbbadni a hatalmat. Simon egy biccentéssel fogadta az elismerést. - Mindig is vadász maradok, és szokás szerint életem végéig az új igazgató rendelkezésére fogok állni. Ugyanakkor meg vagyok róla győződve, hogy a nő, akit utódomul választottam, kitűnően vezeti majd a Céhet. - Nő? - horkant fel Charisemnon. Michaela felvonta a szemöldökét. - A Céh egy pillanat alatt hatalmasat nőtt a szememben. Simon nem volt hajlandó belemenni ebbe a vitába. - Sara Haziz több okból is a legmegfelelőbb arra, hogy átvegye a feladataimat. Astaad leeresztette a szárnyait. - Fejtsd ki! - Minden tiszteletem az önöké - válaszolt Simon halkan —, de ez nem tartozik a Tanácsra. Titus reagált a leggyorsabban. - Dacolni mersz velünk? - Megvan az oka annak, hogy a Céh mindig is független maradt. - Simon nem engedett. - A mi feladatunk, hogy visszavigyük a szerződésüket megszegő vámpírokat az urukhoz. Az idők folyamán azonban többször keveredtünk angyalok háborújának kereszttüzébe. A Céh csak azért maradt fenn, mert mindenki semlegesnek tekintették. Ha a Tanács túl nagy érdeklődést tanúsít az ügyeink iránt, elveszítjük ezt a védelmet. - Ügyesen forgatod a szavakat - jegyezte meg Neha. Simon a szemébe nézett.
- Attól még minden szavam igaz. - Alkalmas a feladatra? - kérdezte Elijah. - Ezt tudnunk kell. Ha a Céh amerikai részlege elbukik, az továbbgyűrűzhet, és katasztrofális következményekkel járhat. A vámpírok elszabadulnának, gondolt bele Raphael. Néhányan csendben élnék mindennapi életüket, de lennének, akik gyilkolni kezdenének. Mert a szívük mélyén ragadozók. Valójában ebben nem különböznek nagyon az angyaloktól. - Sara több mint alkalmas - jelentette ki Simon. - Vadásztársai bizalmát is bírja. Az elmúlt évben többen kerestek meg és javasolt őt lehetséges utódomul. Ez a Sara a legjobb vadászod? Simon megrázta a fejét. A legjobb emberem nem lenne jó igazgató. Ő született vadász. Raphael elhatározta, hogy kideríti ennek a vadásznak a nevét. A Céh legtöbb tagjával ellentétben a született vadászok egy különleges képességgel megáldva bújnak ki az anyjuk hasából: megérzik vámpírok illatát. Ők a legjobb nyomkövetők a világon. Fáradhatatlanok, mint egy vadászkopó, aki szagot fogott. Sara elfogadja a kinevezését? - kérdezte. Simon egy pillanatig elgondolkodott. Kétségem sincs a felől, hogy Sara helyesen fog dönteni. Első fejezet S ara nem szokta megsajnálni a vámpírokat. Az ő dolga az volt, hogy bezacskózza, felcímkézze és visszaszállítsa okét angyal urukhoz. - Nem rajongott a feltétlen szolgálat ötletéért, de azt senki sem mondhatta, hogy az angyalok véka alá rejtették volna, milyen árat kérnek a halhatatlanságért. Aki örökké akart élni, annak száz évig szolgálnia kellett az urát. Ez nem volt kérdés. Aki nem akar egy évszázadon át hajlongani valaki előtt, az ne írja alá a szerződést, ez ilyen egyszerű. Aki pedig megszökik, miután az angyal teljesítette az alku rá eső részét, az nem más, mint csaló. A csalókat pedig senki sem szereti. Ennék a vámpírnak azonban nem az volt a legnagyobb gondja, hogy visszakerül a dühös urához. Tudsz beszélni? A vámpír a majdnem teljesen átvágott torkára szorította a kezét és úgy nézett a lányra, mintha annak teljesen elment volna az esze. - Na, ja. Bocs. - Azon csodálkozott, hogy a fenébe lehet még életben a férfi. A vámpírok nem voltak teljesen halhatatlanok, bárki megölhette őket. A legbiztosabb módszer a lefejezés volt, de ezt nem sokan választották. Kevés vámpír várta meg szép nyugodtan, amíg át vágják a torkát. A szívlövés is működött, ha azután gyorsan levágtad a fejét, amíg a padlón volt. Vagy a tűz. Az is elintézte őket. Sara azonban nyomkövető volt. Ö kézre kerítette a vámpírokat megölte. Szükséged van vérre? A vámpír reménykedve pillantott rá. Szívd vissza a sajátod! Még élsz, eszerint erős vagy. Kibírod hazáig Nehhhhrm! Sara nem törődött a gurgulázó ellenvetéssel. Lehajolt, átkarolta a vámpírt, hogy fel tudja emelni. Ő csak százhatvan centi volt, a vámpír jóval magasabb. De az ő nyakából legalább nem ömlött a vér. Különben is, mindennap edzett. Felnyögött, miközben talpra állította a férfit, majd a kocsi felé kezdte vonszolni. A vámpír ellenállt. Segíthetek? - hallotta a mély, csendes férfihangot. Öreg whiskey, vagy izzó parázs jutott róla az eszébe. Nem ismerte a hangot, ahogy nem ismerte meg a férfit sem, aki kilépett az árnyak közül. Több mint száznyolcvan centi tömör izom. Széles vállak, vastag combok, de egy képzett harcos
lendületes mozgása. Egy harcosé, akivel nem szívesen küzdött volna meg, pedig magánál kétszer nagyobb vámpírokat is legyőzött már. Igen - válaszolt. - Csak segíts betenni a kocsiba! Itt állok az út szélén. Az idegen szinte felkapta a vámpírt, aki lassan érthető szavakat is képes volt kinyögni, és bedobta a hátsó ülésre. Kontrollcsip? A lány lekapta a hátáról a nyílpuskát, és a vámpírra szegezte. A szerencsétlen pasas hátrahúzódott, mindkét lábát beemelte a kocsiba. Sara elhúzta a száját, visszaakasztotta a fegyverét a vállára és előhúzta a fekete farmerja övére, a pólója alá akasztott nyakörvet. A vámpír felé nyúlt. Ne próbálkozz semmilyen trükkel, vagy tényleg lelőlek! A pasas az ülésre roskadt, és hagyta, hogy a vadász a gyorsan gyógyuló nyakára csatolja a fémkarikát. Az abba épített csip vámpírokra gyakorolt hatásának tudományos háttere elég összetett volt, de a hatás egyszerű: a fogoly mostantól csak Sara kifejezett utasítására lehetett bármit is. Az, hogy hasznos, nem kifejezés arra, hogy meghatározzuk a csip értékét. Még egy ilyen súlyosan sérült vámpír is lépes lett volna két másodperc alatt letépni Sara fejét. Márpedig a vadász, köszönte szépen, ragaszkodott hozzá. Kimászott, becsapta az ajtót és felnézett a másik vadászra. Egy szemernyi kétsége sem volt ugyanis afelől, hogy a férfi az. - Sara - nyújtott neki kezet. Az idegen megfogta a kezét, de hosszú ideig nem szólalt meg. Sarát pedig nem vitte rá a lélek, hogy méltatlankodni kezdjen: volt valami a férfi sötét szemeiben, amitől a földbe gyökerezett a lába. Erő, gondolta, hihetetlen erő áradt a férfiból. Amikor pedig megszólalt, a hangjának édes, simogató whiskey íze szinte teljesen el is vonta a figyelmét a szavakról. Deacon. Sokkal kisebb vagy, mint amilyennek a híred alapján képzeltelek. Sara kirántotta a férfi tenyeréből a kezét. Kösz. És máskor nem kell a segítséged. A legtöbb férfi ettől eloldalgott volna nyalogatni az önérzetén esett sebeket. Deacon csak állt, és átható tekintettel figyelte a lányt. Nem sértésnek szántam. Mi a fenét keres még itt, tette fel magának a kétségbeesett kérdést Sara. El kell szállítanom Rodneyt az urához. Sokat hallottam már rólad. - A férfi közelebb lépett, tekintete a Sara testét átölelő, bőrszíjra villant. - Rólad és a nyílpuskádról. Vajon csak képzelődött, vagy Sara tényleg vidámságot látott a férfi arcán? Csak ne ócsárold, amíg ki nem próbáltad! A nyilak hegyében ugyanolyan csip van, mint a nyakörvben. így távol tartom magam a veszélytől, amíg a célpontot hatástalanítom. A vámpírok pedig olyan gyorsan gyógyulnak, hogy a seb alig fáj nekik. Mégis volt nálad nyakörv. A kezébe kapta a nyílpuskát. Állj félre! - A férfi olyan közel került Sarához, hogy teljes eltakart a szeme elől minden mást. A mellkasa vagy egy kilométer széles volt. Hogy hatással volt-e rá a férfi? Naná, elvégre ő is nőből van, ez a pasi pedig pokolian szexi. De ez nem számított. Sara vadász volt. A férfi pedig valószínűleg a Céhhez tartozott ugyan, de attól még idegen maradt. - A legjobb barátnőm rajong ezért a kütyüért. Sara sosem értette, hogy miért, de Ellie meg a nyílpuskát nem értékelte, szóval kvittek voltak. Sara megígérte neki, hogy kipróbálja a nyakörvet, ha Elena nyílpuskát használ a következő vadászaton - Kértelek, hogy menj arrébb. Deacon végre néhány centivel arrébb húzódott, hogy a lány ki tudja nyitni az anyósülés ajtaját, és be tudja hajítani a nyílpuskáját; az ülésre. Rodney szinte teljesen meggyógyult már, de
összevérezte a bérelt kocsi ülését. A francba! A Céh természetesen fedezte minden kiadását, de Sarának semmi kedve nem volt ilyen mocskos kocsiban furikázni. Le kell szállítanom a csomagot. Először beszélnünk kellene vele. Sara becsukta az ajtót. Már miért kellene beszélnünk vele? - Nem vagy kíváncsi arra, ki vágta meg? - Deacon szempillái képtelenül hosszúak voltak, vette észre a lány. Sötétek, selymesek. Nem igazság, hogy egy férfinak ilyen legyen! Valószínűleg valami vámpírgyűlölő csoport. - Sara elkomorult. - Barmok! Az eszükbe sem jut, hogy annak a vámpírnak felesége, gyerekei vagy testvérei is lehetnek. A férfi csak bámulta őt. Mi van? - Megdörzsölte az arcát, és örült, hogy a kreol bőre elrejti, milyen nevetségesen tűzbe jött a férfi közelségétől. Nekem azt mondták, a bőröd és a szemed barna, a hajad pedig fekete. Ez nagyjából stimmelt is. Kik mondták ezt neked? Elmondom, miután beszéltünk a vámpírral. És az állatkertbe is elviszel, ha jól viselkedem!! - Sara összevonta a szemöldökét. - Mi vagyok én, ovis? A férfi ajkán halvány mosoly jelent meg. Akkor tedd meg a bajtársiasság nevében. - Kopott bőrdzsekije zsebébe nyúlt, és előhúzta a céhes igazolványát. Sara még mindig zabos volt, de túl kíváncsi is ahhoz, hogy tovább ellenkezzen. Én beülök az első ülésre és leveszem a nyakörvet. - A vámpírok sajnos, vagy talán éppen szerencsére nem tudtak beszélni a csip hatása alatt. - Te ülj be hátra és figyelj, hogy... Nem férek be a kocsiba. A lány végignézett rajta. Komolyan erőt kellett vennie magán, hogy ne tépje le róla a ruhát és ízlelje meg a testét, tetőtói talpig. Oké - mondta, és visszagyűrte a hirtelen felpezsdülő hormonokat a helyükre. –A B terv. Megparancsolom neki, hogy eressze le az ablakot, te pedig fogod a nyakát, amíg beszélgetünk. Így is tettek. Amint Sara bemutatkozott, Rodneynak megeredt a nyelve. Te szereted lelőni az embereket, ugye? - Az ő szájából ez úgy hangzott, mintha Sara valami eszelős orvlövész lett volna. - íjjal és nyíllal. Le vagy maradva. Tavaly nyílpuskára váltottam. - Ez gyorsabb volt, de Sarának valahogy hiányzott a testreszabott íja. Egyszer talán még visszatér hozzá. - És nem is fáj. Mondod te. Sara pislogott néhányat. Hány éves vagy? Három múltam. - A vámpírok az átalakulásuktól számították az életkorukat. Sara a fejét csóválta. Háromévesen megpróbáltál megszökni? Mi ütött beléd?! Hatalmas baromság. - Az ura, Lacarre iszonyatosan dühös. Nem tudom - vonta meg a vállát a vámpír. - Akkor jó ötletnek tűnt. Ezt a pasast nyilván nem az eszéért változtatták vámpírrá. Aha. - A lány Deaconra pillantott. Az árnyas, sötét, zöld szemeiből nem tudott kiolvasni semmit, de meg mert volna esküdni, hogy a nagydarab férfi majd kipukkad a nevetéstől. Elfojtó egy mosolyt, és újra Rodneyhoz fordult. - Ez egy egyszerű kérdés lesz. Ó, az jó! - A pasas elmosolyodott, kivillantotta mindkét szeme fogát. Ilyet egyetlen tapasztalt vámpír sem tesz. - Nem szeretem, h valami bonyolult. Ki vágott meg, Rodney?
A vámpír nyelt egyet, és idegesen pislogni kezdett. Senki. Szóval magadat akartad lefejezni. Bizony - bólintott a férfi, ami azt jelentette, hogy Deacon nagyon finoman fogta csak a nyakát. Nem mintha számított volnál Sara keze ügyében volt a nyílpuskája. Rodney! - A lány olyan fenyegetően szólt rá, amennyire csak tőle tellett. - Ne hazudj nekem! A vámpír újra pislogni kezdett, és... te jó ég! Majdnem elsírta magát! Sara most már gonosz is volt. Ugyan már, Rod! Miért félsz ennyire? Csak. Csak? - A lány végiggondolta, mi lehetett az, ami ennyire megfélemlített egy vámpírt. Egy angyal volt az? - Ha az ura, akkor az ellen Sara nem tehetett mást, mint hogy értesítette a Vámpírvédő Hatóságot. Persze az is lehet, hogy Lacarre egy ellensége szervezte a támadást, arról majd az angyal maga gondoskodik. Nem! - Látszott, hogy Rodney őszintén megütközött ezen a felvetésen. Ezek szerint igazat mondott. - Hogy lett volna angyal?! Az angyalok teremtenek minket, nem ölhetnek meg! Szóval a gyerek meseországban él. Akkor ki ijesztett rád ennyire? - Újra Deacon szemébe nézett. A mély tekintetből minden vidámság eltűnt, ebből Sara maga is kitalálta a választ a kérdésére. - Egy vadász. - Legalábbis valaki, akit Rodney vadásznak hitt. Az igazi vadászok ugyanis nem öltek vámpírokat. Rodney szipogni kezdett. Kérlek, ne bántsatok! Nem csináltam semmi rosszat. Ne aggódj! - Sara felé nyújtotta a kezét, és a pasas riadalma ellenére megpaskolta a vállát. - Én a vadászat díjáért dolgozom, aminek csak a felét kapom meg, ha holtan viszlek vissza. Rodney felnézett rá, remény csillant a szemében, akár egy drágakő. Tényleg? Bizony. És... ő? - kérdezte suttogva, és a nyakát szorító karra mutatott. Deacon ekkor szólalt meg először. Én a pasija vagyok. Azt teszem, amit ő mond. Sara a férfira meredt, de Rodney a jelek szerint nagyon is megnyugodott ennek hallatán. Igen, te vagy a főnök - nézett Sarára. - Ez látszik. Az én Mindym is szeret főnökösödni. Ő mondta, hogy meneküljek el, és akkor együtt elmehetünk egy ilyen hajókázásra. Sara a vámpír ajkára fektette egy ujját. Szedd össze magad, Rodney! Mesélj még arról a vadászról, aki megsebesített. Egy férfi. Azt mondta, hogy a vadászok mind gyűlölik a vámpírokat. - A hangja elbizonytalanodott. - Ezt nem tudtam. Azt tudtam, hogy ti fogtok el minket, de nem hittem volna, hogy gyűlöltök. Nem gyűlölünk. - Sara legszívesebben megsimogatta volna a fiút. Te jó ég! - Csak gonoszkodott. Azt hiszed? Biztos vagyok benne. Mit mondott még? Hogy a vámpírok a világ mocska, és hogy a létünk beszennyezi az, angyalokat. - Elhúzta a száját. - Nem tudom, ez hogy lehetne igaz, amikor az angyalok teremtenek minket. Sarát annyira meglepte ez a váratlanul értelmes kijelentés, hogy néhány másodpercig emésztenie kellett. Igen, ez igaz. Az a férfi hazudott. Mondott még valamit? Nem. Csak előrántotta a kardját, és...
Kardját?! .. .megpróbálta levágni a fejem. - Befejezte az előadást, és h rádőlt. Milyen volt? - kérdezte Deacon. Rodney összerezzent, mintha megfeledkezett volna a háta mögött fenyegető veszélyről. Nem láttam. Fekete maszkot viselt, mindene fekete volt. De magas volt. És erős. Ez a Céh vadászainak körülbelül a felére illett. Sara megpróbált kiszedni még valamit Rodneyból, de hiába. Visszacsatolta rá a nyakörvet, és Lacarre házához hajtott. Deacon egy hatalmas motoron követte, de a kapun kívül megállt, míg Sara begördült, hogy leszállítsa Rodneyt. Az ura a palotaszerű ház fogadószobájában várt rájuk. Menj! - parancsolt rá a vámpírra. Sara levette a nyakáról a nyakörvet és az asztalra tette, hogy Lacarre visszajuttathassa azt a Céhnek, Rodney pedig eloldalgott akár egy bűnbánó kisiskolás. Az angyal dühösen összecsapta a krémszínű szárnyait, majd felvett egy borítékot az asztalról. Bizonylat az átutalásról. Fizettem, amint hívott, hogy megtalálta Rodneyt. Sara egy pillantást vetett a papírra, és a zsebébe csúsztatta. Ms. Haziz - folytatta komoran az angyal őszinte leszek önnel. Soha nem gondoltam volna, hogy Rodney elszökhet, így most gondban vagyok a büntetését illetően. Sara nem volt hozzászokva ahhoz, hogy hosszabb beszélgetéseket folytasson angyalokkal, mint amennyi a megbízatás elfogadásához feltétlenül szükséges. És legtöbbször még ezt is a vámpírok intézték helyettük, az angyalok túl fontosak voltak ahhoz, hogy halandókkal szóba álljanak. Ismer egy bizonyos Mindyt? Lacarre felkapta a fejét. Igen, ő az egyik vezető vámpírom. Miért? Féltékeny fajta? Hm, értem. - Bólintott. - Valóban különleges figyelmet szentel Rodneynak. Olyan, mint egy gyerek, félek, hogy ha nem tanítom meg néhány dologra, elevenen felfalják a többiek. Sara meg sem próbálta kideríteni, Rodney hogyan juthatott végig a kiválasztási folyamaton. Olyan sok ember szeretett volna vámpírrá válni, senki sem mehetett biztosra. Rodney nem egy lángész - mondta végül. - A túl kemény büntetéstől megtörhet. Lacearre bólintott. Rendben, vámpírvadász. Köszönöm. - Ezzel véget is vetett a beszélgetésnek. Kissé rosszul érezte magát, hogy ott hagyta Rodneyt az urával, aki dühös már nem volt, de ideges igen. A férfi azonban maga választotta ezt a sorsot, amikor az átváltoztatásra jelentkezett. Most pedig még kilencvenhét évig valaki rabszolgája lesz. Kifelé menet Sara találkozott egy vékony, vörös hajú nővel. A merész szabású, skarlátvörös ruha olyan szorosan tapadt az alakjára, mintha ráöntötték volna. Az öltözéke sok mindent elárult róla. Ment volna tovább, de a nő megállította. Ön visszahozta Rodneyt. Mindy. Ez a munkám. Abból ítélve, milyen könnyedén embernek tudott mutatkozni, ez a vámpír elég idős volt. Most szinte a fogát csikorgatta dühében. Nem hittem, hogy ilyen sokáig életben marad. A cipőfűzőjét is alig tudja bekötni. Hogyan lehetett belőle vámpír? - Sara képtelen volt visszafojtani a kíváncsiságát. Mindy legyintett. - Nem volt ilyen, mielőtt... - Úgy tűnt, ekkor, megkésve jött csak rá, hogy kivel beszél. Viszontlátásra, vámpírvadász.
- Viszlát. - Érdekes, gondolta Sara. Hivatalosan senki nem ismerte el soha, de mindenki tudta, hogy a jelentkezők egy kis része a átváltoztatás után megőrült. Olyat, hogy valaki értelmi fogyatékos lett, Sara most látott először. Deacon nem volt a kapunál, amikor a lány a bérelt kocsival kihajtott, de a szállodában újra rátalált. Sara az alagsori garázsban tette 1e az autót, ekkor állt meg mellette a hatalmas motorjával a férfi. - Hogyan jutottál át az őrségen. A férfi levette a bukósisakját, kicipzárazta a dzsekijét és leszállt a motorról. Elképesztően izmos teste volt. O, Sara mennyire meg akarta érinteni! A gyomra még jobban összerándult. Te jó ég, ez a férfi egy szexisten! Második fejezet S ara vett egy mély levegőt, hogy elfojtsa magában a nyers vágyat, felmarkolta a táskáját és elindult a felvonó felé. Ebbe rejtette a fegyvereit is, mert tapasztalatból tudta, hogy a szálloda vezetői nem vennék jó néven, ha nyílpuskával a hátán szaladgálna. Szóval? Biztonsági őrök? Bénák. Sarának is ez volt az érzése. A vadászathoz ez volt a legkényelmesebb hely. Nagyon frusztráló volt ezzel a férfival egy liftben összezárva lenni. Az illata olyan volt, mint egy erős afrodiziákum: körbevette a nőt es eltöltötte az érzékeit. Tisztán férfias volt, acélos éllel: a szappan es a bőre illatát belülről fűtötte valami, amitől egyedi, jellemzően Deacon lett. Lélegeznie kellett, ezért mire felértek a harmadik emeld re, Sara veszélyesen túladagolta magát. Maradj itt! - emelte fel a kezét. - Le kell ellenőriznem téged. Deacon a szoba ajtajával szemben a falnak vetette a hátát. Üdvözlöm Simont. A lány rajta tartotta a szemét, miközben a kártyával kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. A berendezés elég egyszerű volt: egy franciaágy, mellette egy fiókos szekrény és egy asztal amelyen a telefon mellett legfeljebb talán egy notebooknak volt hely néhány szék. Erinél többre vadászatkor Sarának igazából nem is volt szüksége A mobiljáról azonnal elérte Simont. Deacon - bökte ki, amint a Céh igazgatója fogadta a hívást. - Ki ő és miért van itt? Mondd el, hogy milyen! A lány megtette. Szóval? Igen, ez Deacon. Küldetésen van, és azt szeretném, hogy csatlakoznál hozzá. Gondolom, végeztél a Lacarre-megbízatással. Igen. - A lányt az izgatta, amit Simon elhallgatott előtte. Csípőre tette a kezét. - Mi ez a küldetés, és mi köze van ennek egy lefejezett vámpírhoz? Deacon majd elmagyarázza. Gyorsan az ügy végére kell járnunk. Úgy lesz. - Elgondolkodott. - Simon, ami a másik dolgot illeti... Ne aggódj, Sara. Nem kell ma döntened. Sőt, még holnap sem. De a lány tudta, hogy előbb-utóbb muszáj lesz. A küldetés után megadom a választ. Megvárom. - Rövid szünet. - Sara, Deacon rendkívül veszélyes. Légy óvatos! Én is elég veszélyes vagyok. - A lány még néhány szót váltott Simonnal, majd letette a telefont, a szoba ajtajához lépett és kitárta. A szóban forgó férfi a küszöbön állt, feje lehajtva, tekintete egy zsákon, ami csak úgy előkerült valahonnan, és most a lába mellett feküdt a padlón. Azta! De itt ugyan nem alszol! Sok mindent el kell mondanom. Jó lesz nekem a földön is. A saját kíváncsisága néha szörnyen a terhére volt.
Akár jó, akár nem, ott alszol. - Intett a férfinak, hogy jöjjön be, majd bezárta mögötte az ajtót. - Hadd találjam ki. El kell kapnunk azt a pszichopatát, aki vadásznak adja ki magát. - Az elmúlt héten öt gyilkosság történt, és aznap este egy fél. Minden áldozat vámpír volt, mindegyiküket lefejezte valaki. Deacon ledobta a zsákját a padlóra, Saráé mellé, és kibújt a dzsekijéből. Sötétkék inget hordott alatta, ami még jobban kiemelte a szemét. Nem vagyok biztos benne, hogy nem vadászról van szó. A második gyilkosság óta a nyomában vagyok. Minden jel arra mutat, hogy a tettes tényleg az. Nem hiszek neked. - Sara még mindig az ajtóban állt, karba Imii kézzel. Ettől még igaz lehet. - A férfi egy szék támlájára terítette a kabátját, majd kihúzta a széket és leült, hogy kioldja a cipófűzőjét. A vadászok nem gyilkolásznak ártatlan vámpírokat. - Ilyet egyszerűen nem tesznek. Ezt a munkát csak becsülettel lehetett végezni. Épp azért dolgozunk, hogy több maradjon életben. - Azt beszélték, hogy a Céh alapítása előtt a szökevény vámpírokat az angyalok egyszerűen helyben kivégezték. Deacon közben mindkét csizmáját és zokniját levette, és hintázni kralért a széken. Metsző tekintettel nézett a lányra. Bili James. Ez övön aluli ütés volt. Mintha egy rohadt tőrt döftek volna a lány szívébe. Honnan tudsz te erről? - Az utána küldött három vadászon és persze Simonon kívül senki sem tudta az igazságot Biliről. A világ szemében ő hősként halt meg, céhes dísztemetést kapott. Deacon továbbra is rezzenéstelen átható tekintettel meredt a lányra. A végtelen nyugalom láttán Sarának eszébe jutott, vajon ez a férfi meghátrált-e már életében valaha. A nevem Deacon, de a legtöbben Hóhérként emlegetnek. Sarának leesett az álla. Deacon nem viccelt. A francba! Ellökte magát az ajtótól, némán átvágott a szobán és leült az ágy szélére. Azt hittem, te csak egy kitalált alak vagy. Egy mumus. A Céh képzi ki a legveszélyesebb és leghalálosabb embereket a világon. Szükség van egy mumusra. Sara a fejét csóválta. Ellie el sem fogja hinni, hogy találkoztam a Hóhérral. - Ez a név, ez egy vicc volt. Mintha egy képregényből vették volna. - Szóval a Céh tényleg tart valakit, aki a saját embereire vadászik? Csak ha muszáj. - Nem folytatta, amíg Sara rá nem nézett. - De: te tudod, hogy néha tényleg szükség van erre. Bili beteg volt - vágta rá a lány. - Valami megbomlott benne. - A vadász gyilkolni kezdett, gyermekeket ölt iszonyatos kegyetlenséggel. Sara gyomra az emléktől is felfordult. Ritka, hogy a mieinkre kell vadásznunk - ismerte el Deacon de megesik. Ezért van mindig egy hóhér a Céhben. Bilit miért nem te vadásztad le? Elenának kellett megölnie az idősebb vadászt. Bili Sara barátja volt és Ellie mentora. Sara magára vállalta ezt a gyomorforgató feladatot, de Bili csapdába csalta őket, őt leütötte egy feszítővassal. Sara elvesztette az eszméletét, még mielőtt a földre zuhant, ezért a legjobb barátnőjének kellett tőrrel halálra sebeznie a tanárát. Úgy nézett rám, mintha árulónak tartott volna, mesélte később Ellie Bili vérétől foltos arccal. Tudom, hogy meg kellett halnia, de képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy tényleg elárultam. Olyan forró volt a vére! Csak balszerencse - szólalt meg Deacon, visszarántotta Sarát a jelenbe. - Olyan gyorsan történt a dolog, hogy nem volt időn visszaérni. A világ másik felén voltam éppen. -
Vadászaton? Üzleti úton - válaszolt Sara legnagyobb meglepetésére a férfi. - Hivatásom szerint fegyverműves vagyok. Deacon? Várj csak! - Magához húzta a zsákját, kinyitotta és elővette belőle a nyílpuskáját. A tus alján ott díszelgett az ismerős, stilizált D betű. - Ezt te készítetted? Deacon bólintott. A vadászok számára is készítek fegyvereket. Te vagy a legjobb! - Az a nyílpuska egy vagyonba került. Ahogyan az imádott íja is. - És szabad idődben hóhérkodsz? Nem semmi! Visszatette a fegyvert a zsákba. - Hogyhogy még soha nem hallottam rólad? Úgy értem, személyesen. Nem jó ötlet barátkozni azokkal, akiket egyszer talán meg kell ölnöd. Magányos egy élet. — Nem akart durva lenni, de ő képtelen lett volna így élni. Nem volt egy társasági lény, mostanáig legalábbis nem, de volt egy szűk, biztos baráti köre. Ez segített, hogy kiegyensúlyozott maradjon, hogy bele ne őrüljön a munkába. A Hóhérok mindig magányos farkasok. - Kigombolta az inge legelső gombjait. Szeretnél elsőként tusolni? Sara abban a pillanatban teljesen mást szeretett volna tenni. Például megnyalni az ajkát. A férfi bőre aranylóan feszült izmos mellkasán, sötét szőr látszott az inge nyílásának háromszögében. A teste megfeszült, készen állt. Ideje volt, hogy hideg vízzel letusoljon. Köszi - szólt és felállt. - Gyors leszek. Deacon csak bólintott, Sara pedig felkapta a táskáját, és gyorsan eltűnt a fürdőszobában. A Hóhér kétségtelenül nagyon vonzó volt, de neki nem volt szüksége most szeretőre. Főként azért, mert élete legnagyobb döntését készült meghozni. Ez a döntés pedig talán még Deaconnál is magányosabbá teszi majd őt. A vadász férfiak általában macsó idióták voltak, a szó legjobb értelmében. Egyikük sem lett volna szívesen másodhegedűs, márpedig a Céh igazgatójának szeretője erősen háttérbe szorult. D eacon végre elernyesztette a kezét, amit azóta ökölbe szorítva tartott, hogy leült a székbe. A leírások alapján egyáltalán nem ilyennek képzelte Sara Hazizt. Simonnak lesz mit megmagyaráznia. Még hogy barna bőr, barna szem, fekete haj! - morgott az orra alatt. Ez a nő egy valóra vált erotikus fantázia volt! Alacsony, gömbölyű idomokkal, tökéletes. A bőre csillogó tejszín és kávé színű, a haja kiengedve valószínűleg a derekára hullott, azok a hatalmas szemek pedig mintha a lelkébe látnának. Ez nem az a nő volt, akit Simon csak a „lehető legalkalmasabb utódként" emlegetett. Ez alapján Deacon arra számított, hogy még csizmájának a talpa is izgalmasabb nála. Szó sem volt a felszín alatt rejlő erőről. Csak néhány órája ismerte meg, de Deacon máris biztos volt benne, hogy Sara a legjobbakkal is felvenné a versenyt. Ebből a nőből tökéletes igazgató lesz. Ez pedig azt jelentette, hogy Deacon a fantáziáit megtarthat magának. Szexi Sara nyakát nem fogja harapdálni. Más testrészéé, sem. A Céh igazgatójának lenni azt jelentette, hogy mindig a figyelem és nyilvánosság középpontjában kellett állni, Deacon pedig nem, bírta a nyilvánosságot. De még nem igazgató... - Deacon idegesen dobolt az ujjával a combján, az ágyra sandított. Kívánta Sarát. Pedig nem könnyen kívánt meg valakit. De a lány aznap nem volt az étlapon. Vigyázz rá! Testőrt nem tűrne meg maga mellett, de gondoskodni tudsz a biztonságáról, ha magad mellett tartod a vadászaton. Én egyedül dolgozom. Simon vonásai megkeményedtek. -
Kibírod. Ő az egyik legjobb vadászom, nem lesz terhedre. Ha tényleg olyan jó, miért kell mellé bébiszitter? Mert a Tanács tudja, hogy őt szemeltem ki utódomul. Könnyen el tudom képzelni, hogy némelyik arkangyal próbára akarja őt tenni. Deacon felvonta a szemöldökét. Téged is próbára tettek? Majdnem belehaltam. - Őszinte szavak. - Nem könnyű öt idős vámpír ellen egyedül kiállni. Csak azért éltem túl... mert éppen a feleségemmel voltam. Két dühös vadász öt vámpír ellen. Sokkal jobb arány. Itt ült hát, hallgatta a fürdőszobából kiszűrődő vízcsobogást, és arról ábrándozott, hogyan csókolja végig lassan Sara testét. Ez nem segített lehűteni a vágyát. Márpedig azt tudta, hogy ha Sara visszatér, és itt találja őt mereven és kőkeményen, akkor ő biztosan a folyosón tölti az éjszakát. Ezt pedig nem engedhette meg magának, szemmel kellett tartama a lányt. Simon utasítása egyértelmű volt. Ha az arkangyalok úgy döntenek, próbára teszik Sarát, akkor csapnak le rá, amikor a legsérülékenyebbnek gondolják. Deaconnak gondoskodnia kellett arról, hogy soha ne legyen az. Beletúrt a hajába, felkelt és megvizsgálta a szobát. Elég biztonságosnak tűnt. Nem voltak ablakai, ami szörnyen bezárttá tette a szobát, de legalább biztonságos volt. Egyetlen kijárat volt csak, azt az ajtót Deacon egy saját gyártású eszközzel biztosította. A szellőzőcsatornákon senki sem fért volna át. Mire Sara egy bolyhos, szállodai fürdőköpenyben, a haját egy törülközővel dörzsölve visszatért a szobába, Deacon meggyőződött arról, hogy a lány biztonságban van, így ő is elmehet tusolni. Hideg vízzel. A francba! - Összeszorította az állkapcsát, és tűrte a kellemetlen hideget. Az, hogy a farka után menjen, kevésbé volt fontos, mint a Céh jövője. Erről is kérdezte Simont. Hogy miért akarnák az angyalok ellehetetleníteni azt a szervezetet, amely hihetetlenül megkönnyíti az életüket. Ezek játszmák, válaszolta Simon. Szükségük van ránk, de mindig eszünkbe juttatják, hogy ők az erősebbek. Az, hogy engem és Sarát megtámadnak, nem a céhről szól. Csak emlékeztetnek, hogy a Tanács figyel minket. S ara hallotta, hogy zubogni kezd a víz. Gyorsan megtörölte a haját és felkapta a telefonját. Fogalma sem volt, hogy Ellie éppen milyen időzónában van, de egyetlen csörgés után meghallotta a legjobb barátnője hangját. Sara! - ömlött azonnal a szó Elenából. - Van neked fogalmad arról, milyen nehéz egyméteres porcelánvázákat becsomagolni úgy, hogy ne törjenek el szállítás közben? És nekem sikerült! Egyetlen karcolás sincs az én csodálatos kicsikéimen! Zseni vagyok, vagy zseni vagyok? Akarom tudni? Ajándékba kaptam őket - lelkendezett Ellie. - Nagyon jól fognak mutatni a nappaliban. De lehet, hogy egyiket a nappaliba, másikat a hálóba állítom. Sara tökéletesen megértette, hogy Ellie miért rendezgeti ilyen megszállottan a lakását. A vadászok mind megépítik a maguk kis fészkét. Ezzel ellensúlyozták, hogy olyan sokat vannak úton, mindig veszélyben. Sara az átlagosnál is súlyosabb eset volt: a szülei finoman szólva felelőtlen hippik voltak. Szerette őket, de hétéves koráig tíz különböző iskolába járt. Most szüksége volt egy biztonságot nyújtó otthonra. Kíváncsi vagyok rájuk. Fura a hangod. Találkoztam a Hóhérral. Csend. -
Ne ba... - Hosszú sípszó. - Félelmetes? Nagyon. Akkora, mint egy tank. - Ha Deacon valaha őt támadja majd meg, vigyáznia kell, hogy ne kerüljön kartávolságon belülre. Mert ha az a hatalmas ököl egyszer eltalálja, kitörik a nyaka. - Ellie, egy vadász öli a vámpírokat. A francba! - Ellie hangja elsötétült. - És te most vadászol rá? Igen. Pár órája szálltam le New Yorkban. A következő géppel megyek hozzád. Sara már rázta a fejét. Még nem tudom, hogy mi a helyzet. De nem mehetsz egyedül! Nem vagyok egyedül. Deacon jön velem. A Hóhér? - Elena nem is leplezte, mennyire megkönnyebbült. - Az jó. Figyelj, Sara, hallottam valamit. Mit? Mi tudjuk, hogy te veszed át Simon helyét, ha akarod. De a repülőn hazafelé beszélgettem egy magas rangú vámpírral, és ő is tudta a neved. Simon figyelmeztette, hogy ez be fog következni. A Tízek Tanácsát érdekli, ki lesz az új igazgató. Elena hosszan hallgatott. Tudom, hogy ez elől nem bújhatsz el, szóval csak annyit mondok: légy nagyon óvatos! Az arkangyalokban semmi emberség nincs. Én egyikhez sem mennék három méternél közelebb. Nem hiszem, hogy bármelyikük személyesen meg méltóztatna tisztelni az érdeklődésével. Biztos küldenek majd néhány vámpírt szaglászni. - A vámpírokat pedig tudta kezelni. Még szerencse, hogy ott van veled a Hóhér. Szükséged lehet a nyers férfierőre. - Halk pittyegés hallatszott a vonal másik végéről. Mennem kell. Megjött a kajám. Sara a telefonjára bámult. Még szerencse. Bizony, milyen nagy szerencse, hogy Deacon, aki eddig sötétben töltötte az életét, éppen most fedi fel magát előtte! És milyen érdekes véletlen, hogy őt éppen oda küldték, ahol a sorozatgyilkosságok történtek. Sara összevonta a szemöldökét és várt. -
Harmadik fejezet N éhány perc múlva megjelent Deacon egy szál farmernadrágban. Sara hormonjai táncra perdültek. A szemetek szinte foxtrottot jártak! De a lány nem ment bele a buliba. Simon küldött. A férfi becsületére legyen mondva, meg sem próbált tagadni. Két legyet egy csapásra. - Előhúzott egy tiszta pólót a zsákjából, és felvette. - Te is tudod, hogy ez jó döntés. Deacon annyira gyakorlatiasan, logikusan közelítette meg ezt a témát, hogy Sarának kedve támadt beleereszteni egy nyilat a nyílpuskából, csak hogy ő is érveljen egyet. A Céh igazgatója nem tűnhet gyengének. De hülyének sem. - Rendíthetetlen akaraterő sugárzott azokból az éjféli erdő" színű szemekből. A lány végre letette a telefont, amit azóta szorongatott a markában, hogy befejezte a beszélgetést, majd előhalászott egy hajkefét és nekiállt kifésülni a haját. Mesélj még a gyilkosról! Van rá esély, hogy mégis csak egy csaló?
A férfi néhány másodpercig nem szólalt meg, mintha nem hitte volna, hogy Sara ilyen könnyen megadja magát. Igen - mondta végül. - De eddig három gyanúsítottam van, mind vadász. Egyenként meg fogjuk őket látogatni. Ma éjjel? Deacon bólintott. Adunk neki négy óra hosszát, hogy biztonságban érezze magát a mai akciója után. Miért nem követted őt a tetthelyről? Nem találtam semmi nyomot. És mert mellettem kell bébiszittelned. Hidd el, melletted nem bébiszittelni van kedvem. - A nyugodt, de szenvedélyes szavak úgy végigsimítottak a lány bőrén, akár a bársony. Sara bőre hirtelen sötét, emésztő tűzzel izzott fel. Miből gondolod, hogy egy méternél közelebb engednélek magamhoz?! - A hangja érces volt a vágytól, de ezt a férfi szerencsére akár haragnak is gondolhatta. Miből gondolod, hogy engedélyt kérnék? Próbálkozz csak, ha azt akarod, hogy a saját tőröddel belezzelek ki! Deacon elmosolyodott. Ha eddig szexi volt, most egyszerűen lélegzetelállító. Ez mókás lesz. e négyórányi zavart alvás után Sarának már nem volt kedve játszadozni. Gyorsan felcsatolta D a felszerelését, és a hátára kanyarította a nyílpuskát, majd Deacon után indult és utolérte a folyosón. Nem tetszik, hogy a mieinkre kell vadásznunk. Csend. A lány Deaconra pillantott, útban lefelé, a garázsba. Semmit nem látott rajta. Sem érzelmet, sem gondolatot, sem könyörületességet. A férfi abban a pillanatban a Hóhér volt, semmi más. Hány vadászt kellett már megölnöd? Ötöt. A lánynak elakadt a lélegzete az egyenes, pontos válasz hallatán. Kinyitotta a lépcsőház ajtaját: nem volt értelme felzaklatni a szálloda személyzetét azzal, hogy talpig felfegyverkezve mutatkoznak a lift biztonsági kamerái előtt. - És miért te? - Valakinek ezt is meg kell tennie. Ezt Sara tökéletesen megértette. - Én sem akartam soha céhigazgató lenni. Ezért téged választott Simon. Te azt fogod tenni, amit egy igazgatónak tennie kell. - Miért, lehet másképpen? A férfi lépett ki először a parkolóba. Sara tudta, hogy az ő biztonsága érdekében, mégis idegesítette a dolog. Az utóbbi idők idegesítő történései között azonban ez már szinte nem is számított. Tudod, mi történt Párizsban. Az ottani igazgató politikai játszmákkal küzdötte fel magát a székébe. Aztán annyira lefoglalta a feltűnési vágya, hogy majdnem az összes vadászát megölette. Sara bólintott, és elindult a motor felé. Úgy döntöttek, aznap este azzal mennek. Soha nem értettem, hogy ilyen hogy fordulhatott elő. - A vadászok általában kemények és egyenes jelleműek voltak, az ügyeskedőket nem bírták. Egyesek szerint a pasas lepaktált égy befolyásos vámpírcsoporttal, azok befolyásolták a szavazás eredményét. Azt beszélték, hogy a nagyon idős vámpírok befolyásolni tudják mások gondolatait, elméjét. Az igazgatóválasztás során az egyik legfontosabb érv Sara mellett az volt, hogy ő születésétől
fogva védett volt minden vámpírképesség ellen. Ellie-hez és a többi született vadászhoz hasonlóan ő is vadásznak termett. - Azon csodálkozom, hogy az a pasas még életben van. Ebben nem lennék ennyire biztos. A leváltása óta senki sem látta. - Átnyújtott a lánynak egy bukósisakot, megvárta, hogy felvegye, majd a fejére húzta a sajátját. - Hallasz? Sara bólintott. A sisakok, úgy tűnik, rádiókapcsolatban voltak. - Hová megyünk először? - Timothy Lee-hez. Ő alacsonyabb ugyan, mint amilyennek Rodney a támadóját leírta, de az a szerencsétlen sokkos állapotban volt, nem bízhatunk meg a vallomásában. Sara éppen válaszolni akart, amikor megérezte, hogy nincsenek egyedül a garázsban. Felpattant Deacon mögé a motorra, és hátranézett az ajtó felé, amelyen keresztül érkeztek. Egy vámpír állt ott. Szükségtelen volt megkérdezni, vajon a férfi is kiszúrta-e, mert érezte, hogy Deacon teste megfeszült, az övével pontosan egyszerre. Sara a vámpír szemébe nézett, a szőr felállt a hátán. Nagyon idős volt, a lány érezte az erejét: a levegő egyre sűrűbb lett körülötte, míg mai alig kapott levegőt. Deacon nem szólalt meg, és Sara is csendben maradt. A férfi elindította a motort, és kitolatott a parkolóhelyről. Tartsd szemmel! - mondta a mikrofonba. Ahogy a motor fordult, Sara is elfordította a fejét, hogy ne tévessze szem elől a vámpírt. A magas, sötét hajú férfinak azonban a szeme sem rebbent, csak figyelte, ahogy a két vadász kigurul a mélygarázsból. Játszik velem - morgott Sara. - Tudatni akarta, hogy figyelnek. Az erődet próbálgatják. Tudod, igazából megértem őket. El tudod képzelni, mi történne, ha az egyik fő részleg élére gyenge igazgató kerülne? Párizs - idézte fel újra Deacon. A lány bólintott, pedig tudta, hogy a férfi nem láthatja őt. Hogy is hívták? Jarvis? Jervois. Tényleg. - Jervois gyengesége az egész európai céhet összezavarta, a vámpírok pedig azonnal kihasználták ezt. Sokan csak elszöktek, hogy eltűnjenek és szabadon élhessék az életüket, de néhányan... Nem egy vámpír vérengzésbe kezdett. A hírek szerint az utcán is folyt a vér. Ez nem volt nagy túlzás. Párizs népessége egy hónap alatt tíz százalékkal csökkent. Iszonyatos lehetett. Miért nem léptek közbe az angyalok? - Sara szülővárosában, New Yorkban Raphael volt a főnök, és amennyire a lány tudta egyetlen vérengző vámpírról sem hallott a városban. Ez statisztikailag kizárt volt, ami csak egyet jelenthetett: Raphael olyan hatékonyan intézte el az ügyet, hogy soha senkinek nem volt a alkalma még csak pletykálni sem. Azt mondják - hallatszott Deacon kemény hangja hogy, Michaela úgy döntött, az emberek tanulhatnak egy kis szerénységet. Michaela az ismert arkangyalok egyike volt. A szépség élvezte a felhajtást, ezért néha még a médiának is pózolt. Szerintem ő boldogan visszalökne minket abba a korba, amikor még istenként tiszteltük az angyalokat. - Sokan még most is Isten hírnökének tartják Őket. - Te mit gondolsz? Egy másik faj - vonta meg a vállát a férfi. - Lehet, hogy néhány millió év múlva ilyenekké válik az emberiség.
Ez érdekes feltevés volt. Sara nem tudta, mit gondoljon. Az angyalok már az első" barlangrajzokon is megjelentek, létezésükre annyi magyarázat volt, mint csillag az égen. Ha ők tudták is az igazat, nem árulták el senkinek. - Szóval, miért Timothy Lee? Minden egyes gyilkosság idején a városban volt, képes véghezvinni ezt.., - Mi mindannyian képesek vagyunk rá. Igen. Ez nem is számítana, de Timothy nagyon elhivatott vadász. Nem munkának tartja, amit csinál, hanem kötelességnek. Született vadász? - Sara hosszú ideje egy született vadász, Ellie legjobb barátnője volt, pontosan tudta, hogy a vámpírszagnyom követésének képességével születettek számára a vadász hivatás nem választás, hanem szinte kényszer kérdése. - Nem. De imádattal tekint a születettekre. - Nem valami egészséges, de ettől még nem lesz pszichopata. Deacon bólintott. Ezért egy csak a három közül. A többi két gyanús vadász másképpen furcsa. Ashwinivel találkoztál már, ugye? Hallotta, hogy a férfi félrenyelt. Igen. Érdekes volt. Első alkalommal meglőtt. Igen, ez hihető - vigyorgott Sara, de a jókedve gyorsan elszállt. - Ha kiderül, hogy az egyikük a tettes, kivégzed? Igen. Rendőrség, ilyesmi nélkül? Megvan rá az engedélyem. A dolog soha nem kerül nyilvánosság elé- Rövid csend. - A rendőrök is örülnek, hogy elintézzük Céhen belül az ügyeinket. Egy tévútra jutott vadász elég nagy kárt tudna okozni az állományukban. Ahogy a vámpírok is. A férfi nem válaszolt, de az izmai megfeszültek. Sara tudta, hogy egyetért. A kísértetiesen csendes éjszaka elfojtotta a további beszélgetést, némán gurultak, míg a férfi egy kihalt, sötét utcán le nem állította a motort. Innen gyalog megyünk. Sara letette a sisakját Deaconé mellé, és követte őt. Végigmentek az utcán, egy lánccal lezárt kerítéshez értek. Ez olyan, mint egy roncstelep. Az is. Oké, ez tényleg fura volt. A vadászok nem laktak lepukkant helyeken. Mind nagyon jól kerestek azzal, hogy hajlandók voltak nap mint nap kockára tenni az életüket. Mindenki azt kapja, amit érdemel? Hallottál már a Sátán kutyájáról? Timothyé. Sara azt hitte, rosszul hall. Sátán kutyája? - A név hallatán egy kénköves füstön át rávillanó, vörös szempár jutott eszébe, meg egy csomó vasvilla. Nagy fekete állat, valószínűleg leharapja a karod, ha ferdén nézel rá. Timothy Lucifer lányának hívja. - Előhúzott valamit a kabátja zsebéből. - Altatólövedék. - Azzal elrugaszkodott, és ha Sara nem a saját szemével látja, el sem hitte volna, hogy ez a férfi ilyen gyorsan tud mozogni. Tartotta vele az iramot, egyszerre kapaszkodtak át a drótkerítésen, és értek földet csendesen, ahogy egy vadász. Nem hallottak ugatást, egy hang sem figyelmeztette okét, hogy préda lett belőlük: Lucifer lánya dühöngő szélviharként rontott rájuk a sötétből. Sara ösztönösen lehajolt, a kutya teste elrepült felette, egyenesen bele a Deacon kezében lévő altatópatron tűjébe. A szer
tényleg nagyon gyorsan hatott. A férfi azonban nem hagyta, hogy a kutya leessen, elkapta a hatalmas izmos testet, és finoman, gondosan a földre fektette. Neked tetszik ez a kutya - jegyezte meg hitetlenkedve Sara. Deacon megsimogatta az állat oldalát. Miért ne tetszene? Hűséges és erős. Nagyon fog neki hiányozni az ura, ha ki kell végeznem Timothyt. Örökbe is fogadnád a kutyát, igaz? - Sara a fejét csóválta. - És ezzel oda is lett az utolsó esélyed arra, hogy valaha találj egy rendes lányt. A férfi felemelte a fejét, és ránézett a lányra, a szokásos átható tekintetével. Nem rajongsz a kutyákért? Ennek hosszabbak a fogai, mint az alkarom! - Ez csak enyhe túlzás volt. - Egy nőnek hihetetlenül kell szeretnie téged ahhoz, hogy ilyen versenytárssal szembe merjen szállni. - A roncshalom túloldalán álló épület felé biccentett. - Menjünk? Menjünk. Az altató egy időre kiütötte Lucyt. Lucy? Lassan haladtak a roncsok között, lépten-nyomon csapdák után kutatva, míg végre odaértek az összetákolt, rozoga bódéhoz, amiben Tim lakott. A hely üres volt. Gyorsan betörtek, de semmi terhelő bizonyítékot nem találtak. Az, hogy Timothy nem volt otthon, nem jelentett semmit: a vadászok időbeosztása nagyon kiszámíthatatlan volt. Sara figyelte Deacont, aki minden fellelhető cipő talpára ragasztott valamit. Nyomkövetők. Az elem úgy két napig tart bennük. Ha addig újabb gyilkosság történik, és Tim az egyik megjelölt cipőt viseli, követni tudom őt. - Ki a következő? Közben elindultak kifelé, megsimogatták Lucyt, kimásztak a kerítésen, és vártak, hogy megbizonyosodjanak róla: a kutya rendben felébredt. A következő Shah Mayur. Magányos farkas. Elvégzi a feladatát, de úgy tűnik, nem tartja a kapcsolatot más vadászokkal. - Emlékeztet valakire, akivel mostanában találkoztam. Deacon úgy tett, mintha meg sem hallotta volna ezt a megjegyzést. Felültek a motorra, és elindultak. Sara vigyorogva a férfi meleg hátához simult. - Miért figyeltél fel Shahra? - Öt panasz érkezett rá a VH-hoz. A Vámpírvédelmi Hatóság a vámpírokkal történt kegyetlenkedés és előítéletek ellen harcolt. A bíróságon soha nem nyertek ügyet: nehéz volt a vámpírt áldozatként bemutatni, miközben a másik oldal a véres gyilkosságokról mutogatott fényképeket. A hatóság viszont nagyon meg tudta kavarni a szart. - Miért? - Túlzott erőszak alkalmazása a vadászat során. - Hm. - Sara elgondolkodott. - Nem tűnsz túl izgatottnak. - Nem. Mert mind az öt panaszt ugyanaz a vámpír nyújtotta be. A lány bimbódzó lelkesedése lehervadt. - Valószínűleg valami régi haragosa. - Igen. De attól még utána kell néznünk. S hah Mayur már sokkal inkább vadászhoz illő körülmények között élt: egy belvárosi ház harmadik emelete volt az övé. Sara felnézett és a homlokát ráncolta. Nem lesz egyszerű bejutni. - Deacon már elmondta neki, hogy a lakásnak nem volt belső bejárata, a lépcsőházon át nem lehetett betörni. A létra pedig, amin Shah közlekedett, fel volt húzva. Ez nem jelentette azt, hogy a vadász otthon volt: Deacon megtudta, hogy távirányítóval
is kezelni lehetett. Shah nem bízott meg senkibe De elméletileg egy órája már egy Washingtonba tartó repülőgépe ült. - Ötlet? Deacon felnézett a hátsó falon, majd Sarára pillantott. Fel tudsz itt mászni? A lány végignézett az esőcsatornán. Meglehetősen erősnek tűnt. Fel - válaszolt, de a kérdés meglepte. - Azt hittem, vigyázol rám. Valószínűleg figyelnek minket - válaszolt a férfi tárgyilagos hangon. - Nem nyomhatlak el teljesen. Azt hiszed, sikerülne? - Egy bájos, de metsző mosolyt villantott felé. - De ha megfigyelnek bennünket, akkor azt is tudják, hogy mit csinálunk. Én nem fogok a kezükre játszani egy vadászt! - Az angyali igazságszolgáltatás iszonyatosan kegyetlen tudott lenni. Deacon a lány szemébe nézett. Ezért kell hamarabb megtalálunk. Mi gyorsan és fájdalommentesen végezzük ki. Sara bólintott, elvette a rádiót, amit Deacon nyújtott neki, majd felkapott a csatornára. Elég könnyű, és ami még fontosabb: elég izmos volt, ezért nem kellett túlságosan megerőltetnie magát. Az ablaknak kényelmes, széles párkánya volt. Csábító volt a gondolat, hogy csak ki kell nyitnia az ablakot és beugrania, de Sara először alaposan megvizsgálta. Mint kiderült, még szerencse. Shah egy guillotine-t szerelt az ablakra, ami lecsapott bárkire, aki be akart törni. A halvány csillogásból Sara sejtette: üvegszilánkok borították. Elég hátborzongató, de a saját lakását mindenki úgy védi, ahogy akarja. A lány még egyszer ellenőrizte, lát-e elektromos vezetéket, ami riasztóra utal, majd jelzett Deaconnak, hogy kész behatolni. A férfi bólintott és visszajelzett: két perc. Feltolta az ablaktáblát, és elkerülve a pengét belépett egy nappalinak tűnő szobába. Sötét volt, de ahhoz nem elég sötét, hogy Sara meg ne lássa a karosszékben némán ülő férfit. Negyedik fejezet D eaconra számítottam. - Lágy, selymes hangja volt. - Shah Mayur, ha nem tévedek. Sara Haziz. - Jól leplezett meglepetés a hangjában. - Mióta vagy te a Hóhér? Csak szabad időmben. - A lány észrevette a férfi ölében nyugvó fegyvert. - Látom, felkészült a látogatókra. Nem akartam, hogy valaki lecsapja a fejem, mielőtt elmagyarázhatnám, hogy nem én vagyok a sorozatgyilkos - magyarázta fanyarul. Sarának bejött a pasas stílusa. De ez még nem jelentette azt, hogy nem ó't keresték. - Szóval, ha most távozom... Nem foglak lelőni. Mondd meg Deaconnak, hogy mindjárt lemegyek beszélni veletek. Rövid szünet. - És Sara? Nem hiszem, hogy a Céh igazgatójának illik betörnie mások lakásába. Miért kezeli ezt mindenki kész tényként?! - dörmögött az orra alatt a lány, miközben kihátrált az ablakon. A szemét egy pillanatra sem vette le a férfi kezéről. Ha szükséges, kész volt ugrani: néhány csontját biztosan eltöri, de legalább nem hal bele, mint a lövésbe. Azt már nem hallotta, hogy Shah válaszolt-e. Lefelé sokkal gyorsabban haladt, mint felfelé. Lejön beszélni velünk. Deacon arcvonásai megkeményedtek. Veszélyesen festett. Nem lenne szabad itt lennie. Tudta, hogy jössz. És a neved is tudja. Ettől Deacon még jobban elkomorult. Sarát lenyűgözte a látvány. Azon töprengett, vajon ez a férfi soha nem enged-e fel. Lehet, ha még a legmeghittebb helyzetekben is ilyen visszafogott? Csábítót az ötlet, hogy megcsókolja, és kiderítse, de annyira vonzódott hozzá hogy tudta: egy csóknál nem tudna megállni.
Szinte örült, hogy Shah lecsúszó létrájának surranása elterelte figyelmét. Várt, amíg a férfi leereszkedett. A fegyverének nyoma se volt, persze ez csak annyit jelentett, hogy jól el tudta rejteni a felszerelését. Elena értékelné a dolgot, gondolta Sara. A legjobb barátnője dárdafejeket hordott a hajába rejtve, tőröket a combjára szíjazva. És ez csak a kezdet volt. Helló, Deacon! - Shah, mint kiderült, egy nagyon helyes, magas, sötét bőrű, vállig érő, csillogó fekete hajú férfi volt. Elismerésem - szólt Deacon, és finoman Sara elé állt, hogy megvédje. A lány erőt vett magán, nem húzta el a száját, és kihasználta a takarást, hogy a hátáról a kezébe vegye a nyílpuskáját. Ezután kilépett a Hóhér háta mögül, hogy tiszta lövést tudjon leadni. A kémkedés a dolgom. A Céh hírszerzője vagyok. A Céhnek hírszerzése is van?! Sara elcsodálkozott, vajon hány titkot fog még megtudni, ha ő lesz az igazgató. Ez kétségtelenül csábító volt egy olyan kíváncsi természetű nő számára, mint ő. De vajon kész volt-e feladni ezért mindent, amije volt, és ami még lehetett: családot és gyerekeket? Persze, volt sok pasi, aki szívesen lefeküdt volna egy céhigazgatóval, de Sara az ilyeneket bottal sem lett volna hajlandó megpiszkálni. Nem, Deacon volt az ő esete. Nyugodt, erős, magabiztos. Csakhogy ő hamarabb kezd el szóvicceket pufogtatni, mint hogy lefeküdjön a jövendőbeli főnökével, ha Sara egyáltalán hajlandó diktátorrá válni. A lány megzabolázta a gondolatait és Shahra meredt. És ezt el is higgyük neked? A férfi megvonta a vállát, és cinkos mosolyt dobott a lány felé. Ha kívánod, mesélhetek arról is, amikor Elena barátnőddel úgy döntöttetek, kipróbáljátok, milyen rúdtáncolni a Maxié bárban. Honnan a francból tudott ez ilyeneket?! Sara a homlokát ráncolta. Ha tényleg hírszerző vagy, miért nem tisztázott Simon? Ezt az akciót Deacon önállóan vezeti. - Megrántotta a vállát. - Megnehezíthettem volna a dolgotokat, de gondoltam, bennetek akár meg is bízhatok. A leendő igazgató és a Hóhér. Ti nem nagyon adjátok továbbadni az infót senkinek. Egy szempillantás múlva Deacon a férfi nyakát szorította és egy tőrt szegezett a mellének. Vedd le az inged! Shah csak pislogott, a meglepetését az elbájoló modora mögé rejtene. Azt, látod, nem tudtam, hogy te ilyet tudsz. Deacon tolt egy kicsit a pengén. Jól van. - Fürge ujjakkal kigombolta az ingét és lerázta a válláról. Sara, nézd végig a testét. Küzdelem nyomait keresd: az egyik vámpír durván megküzdött a merénylőjével. Sara alaposan végignézte a férfi felsőtestét, de csak sima, makulátlan bőrt talált. Tiszta. Deacon elengedte Shah nyakát, a férfi pedig megdörzsölte a zúzódásokat. Szépen is kérhettél volna. Te pedig szépen szíven szúrhattad volna - csattant fel Sara. - Hagyd ezt a műsort! Annyira vagy te gyámoltalan mint egy piranha. Próbálkozni szabad. - Elmosolyodott, az arcán megjelent két kis gödröcske, amiket egész biztosan sok helyzetben fegyverként vetett be. - Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, én Timre szavazok. Láttátok a kutyáját? A srác valószínűleg lepaktált az ördöggel, és e a kutya vigyáz, hogy meg ne szökjön. Most pedig megszállta a kutyájában lakó démon. Sara látta a férfi szemében csillogó vidámságot. Megrázta a fejét/ Az vesse rá az első követ, akinek nincs a kanapéján egy plüss- mackó. Érdekes. A laza, fondorlatos kém fahéjporos bőre elpirulni is tudott. Az az unokaöcsémé. És ha ma nem szeretnétek tovább bántalmazni, aludni térnék. - Ezzel sarkon fordult, és otthagyta őket.
Nem is próbált kikezdeni veled - jegyezte meg halkan Deacon. Sara lebiggyesztette az ajkát. És ezt miért is tartod említésre méltónak? Shahnak nincsenek közeli barátai, de népszerű a nők körben. Mindenre rámozdul, aminek melle van, de az alacsony, fekete hajú nők a gyengéi. Kösz, hogy a földbe tapostad az önbecsülésem! - Legszívesebben jól belerúgott volna a Hóhérba, de csak a fejébe rántotta a sisakját és felpattant a motorra. Deacon is felült, bukósisakot vett, és elindította a motort. Tíz percre voltak Shah lakásától, éppen egy üres parkolón vágtak át, amikor a férfi megállt. Küzdünk vagy menekülünk? Sara is látta az árnyak között bujkáló vámpírokat. Hányan lehettek? Öten, nem, heten. Hét kettő ellen. Menekülünk. - Sara nem volt hülye, ezért maradt ilyen sokáig életben. Csak amikor már kifelé száguldottak a parkolóból, esett le a lánynak, hogy Deacon rá bízta a döntést. Erre nem számított. A harmadik célpontjuk egy melegbár volt. Sara felnézett a klub ajtaja feletti táblára. Inferno. A mellette álló, csendes férfihoz fordult. Csak én képzelem, vagy tényleg üldöz minket ez a téma? Deacon szájának széle megrebbent. Ez sokkal szexibb volt, mint bármelyik másik férfi teljes mosolya. Bűnbe viszlek téged. Sara elnevette magát. - Harmadik számú gyanúsítottunk ezek szerint meleg, igaz? Marco Giardes. - Deacon a fejével felfelé intett. - Itt lakik, a bár felett. Tessék? Övé a klub. Örökségből vette. Sara megvonta a vállát. Engem nem zavar. Téged? Deacon alig észrevehetően elpirult. Sarának az álla is leesett, amikor meglátta. Mi az? - kérdezte. A férfi vett egy nagy levegőt. Majd meglátod. Bemegyünk? Be. Marco nem tud semmit rólam, hacsak nem kém ő is. Két vadász, aki hallott a helyről, betér egy italra. Hihető nem? A vadászok híresek voltak arról, hogy ilyesmikkel támogatják egymást, ezért ez valóban teljesen jó fedősztori volt. Az sem számított, hogy hajnali négy óra volt: a bár most is nyüzsgött a vendégektől. A fegyverekkel mi lesz? Vadászoknál ez nem lehet gond. Akkor mire várunk? A céhes igazolványuk láttán az izmos kidobó csak intett, hogy menjenek be, bár Deacont alaposan végigstírölte. Sara az ajkába harapott, hogy el ne nevesse magát, amikor a nagy, kemény Hóhér idegesen feszengeni kezdett mellette. Ahogy beléptek, a nagy terem elnémult, de egy pillanat múlva a beszélgetés izgatottan újra felzúgott. Sarát sokan mosolyogva köszöntötték - sok nő is volt a vendégek között. A figyelem középpontjában azonban egyértelműen Deacon állt. Ezért Sara nem is ellenkezett, amikor a férfi átkarolta és magához húzta őt. Szegény kicsikém! - duruzsolt a fülébe. - Pedig annyira tetszel nekik! -
Nem vicces. - Sara addig senkit sem hallott még elpirulni. Egy szép férfi lejtett eléjük. Kecses volt és hajlékony, akár egy mo-. deli a kifutón. -Milyen kár - jegyezte meg, amikor meglátta, amit Sara és Deacon a testbeszédével üzent. Remélem, jól gondját viseled! Sara megpaskolta Deacon kezét a csípőjén. Nagyon jól. De egy táncra azért átengeded nekünk, ugye? Sara megérezte Deacon feszülő izmaiból áradó rémületet. Jólesett volna húzni őt egy kicsit, de... Nem táncol valami jól. A szőke újra gyászosan felsóhajtott, majd továbbállt. Sara nem bírta tovább, Deacon mellkasába fúrta az arcát és kacagni kezdett, hogy az egész teste rázkódott. A férfi átölelte és a fülébe suttogott: Legközelebb majd egy csajbárba megyünk! Ettől Sarának csak még jobban kellett nevetnie, hogy a könnye is kicsordult. Mire végre kikacagta magát, Deacon illata teljesen átjárta a testét. Nagyon finom illat volt: egy kis forróság, egy kevés izzadság, jó sok veszély. Tökéletes keverék. A tenyerét a széles mellkasára fektette, és felnézett rá. Gondolom, értékelik a férfias férfiakat. Deacon hosszú, sűrű szempillái árnyékot vetettek a szemére, de Sara meglátta bennük a villanást. És te? A válaszát egy tapintatos köhögés szakította félbe. Sara megfordult. A férfi, aki előttük állt, nem lehetett más, csak vadász. Könnyed tartása arról árulkodott, hogy biztonságosan mozog harc közben. A szemei értelmesek és élénkek... és abban a pillanatban jókedvűek is. Isten hozott benneteket. Azt hiszem, még nem volt szerencsénk. Sara. - A lány kezet nyújtott neki. - Ó pedig Deacon. Sara Haziz? - A vadász káprázatos mosolyt villantott a lány felé. Már rengeteget hallottam rólad. Mint mindenki. - Hátrapillantott. - Pierre, egy asztalt! Visszafordult feléjük, és meghajtotta magát. Marco vagyok. Vadász, de már nem sokáig. Ó! A férfi újra rájuk mosolygott, fogai fehéren villantak. Rájöttem, hogy ez a bár az én igazi szerelmem. Nem sok vadász vonult vissza a Céhtől, de azért volt már példa ilyesmire. Nem hiányzik majd a vadászat izgalma? Az a fiataloknak való. Én már lassan negyvenfelé járok, de el ne mondjátok senkinek! Végre Deacon is megszólalt. Látom, jól megy a bárod. Hallottunk róla a Céhben. A legjobb vendégeim vadászok - mesélte Marco őszinte lelkesedéssel. - Hozzák a barátaikat, barátnőiket, és egy rossz szavuk sincs. Nagyon boldog vagyok, hogy része lehettem ennek a testvériségnek. Kérlek, gyertek. Vendégeim vagytok. - Ezzel megfordult, és a táncparkett szélére vezette őket, egy üres asztalhoz. Letelepedtek, és italokat rendeltek. Sara észrevette, hogy Deacon és Marco is alig nyúlt a poharához. A Hóhér természetesen whiskeyt ivott. Ő belekóstolt a koktéljába, és kéjesen felnyögött. Ez pokolian finom! Igen, a bárunk koktéljainak lassan híre megy. Sara mosolygott, és csacsogott még néhány percig, majd megkérdezte: Találok itt egy női mosdót? -
Marco elmosolyodott. Természetesen. Megmutatom, merre. Nem, köszi, csak mondd el, merre induljak! - A férfi füléhez hajolt. - Szeretném, ha itt maradnál és őriznéd Deacont. Marco szeme felcsillant. A nagyobbak össze akarják mérni az erejüket vele, a csinik pedig haza akarják vinni, hogy elfenekeljék. Deaconnak az arca sem rándult, de a szemei fenyegetőn villantak. Sara belement a játékba, és menet közben végigsimított a férfi arcán. A borostájának tapintásától az ujjai további felfedezőútra akartak indulni, de a lány inkább a mosdó felé vette az útját. Közben több elismerő pillantást bezsebelt. Nem az ő hibája volt, hogy beszélgetésbe bonyolódott egy másik vadásszal és egy olyan ajtónál kötött ki, amely nem is a vécéhez vezetett. Az azonban sajnos be volt zárva, számkóddal lehetett volna csak kinyitni. Sara csalódottan útbaigazítást kért és végül mégis használta a mosdót, mielőtt visszatért az asztalhoz. Eltévedtél? - kérdezte Deacon, mielőtt Marcónak alkalma lett volna kérdezősködni. Igen - nevetett fel Sara. - Valaki félrevont és azt akarta megtudni, tényleg olyan kemény vagy-e, mint amilyennek tűnsz. Deacon elpirult. Ha így folytatod...! Sara tudta, hogy ez a figyelmeztetés komoly volt, de az apró közjátéknak meglett az eredménye: Marcóból a gyanakvás utolsó szemcséje is szertefoszlott. A vadász Sarával nevetett, majd néhány szó után felállt, és elvegyült a vendégek között. Deacon nem tűnt valami boldognak, de várt a kérdéseivel, amíg újra a motoron ültek és a szálloda felé hajtottak. Nem jutottál be a lakásába, igaz? Nem is volt rá szükség - vigyorgott Sara. - Marco pasi módra teszi keresztbe a lábát. Csend. Sara megkegyelmezett Deaconnak. Tudod a bokáját fekteti a térdére, ezzel megsérti mások személyes terét. Nyomkövetőt tettél a cipőjére. Amikor a vécébe mentem. - Sara nagyon büszke volt a fondorlatosságára. - De a legjobb: erős vadászcsizma volt rajta. - Nagy volt rá az esély, hogy ugyanezt a cipőt fogja felvenni, amikor gyilkolni indul. Azt hiszem, a gyilkos ma már nem tesz semmit. Rodney után meghúzza magát. Nem gondolod, hogy inkább dühös lesz, amiért nem járt sikerrel? Az lehet, de ez a pasi nem buta. Mindig felkészül, és csak akkor csap le, amikor tudja, hogy az ellenfele sebezhető. Ha több embered lenne, megfigyeltethetnéd Marcót és Timet, sőt, akár Shahot is. Próbáltál már követni egy vadászt, aki nem akarja, hogy megfigyeljék? - Igazad van. Végiggondolta a három gyanúsítottat, akikkel aznap éjjel találkozott. - Kértél háttérelemzést róluk Simontól? - Lehet, hogy már meg is kaptuk. Deaconnak igaza is volt. Amint hazaértek, elővett egy kézi számítógépet. A szerkezet éppen olyan keménynek tűnt, mint amilyen a vadász volt. Mind a három jelentés ott várt rá a postafiókjában. Elég átlagos anyag - összegezte Sara, miután a számítógéppel a kezében ledobta magát az ágyra. - Timothy egy vadászata rosszul sült el, azóta nem jelent meg a nyilvánosság előtt. De tudjuk, hogy életben van. Shah tényleg kém. De ettől még lehet ő is a gyilkosunk.
Mit súg az ösztönöd? Azt, hogy ha Shah gyilkolna, egészen biztosan úgy rendezné, hogy a nyomok soha ne vezethessenek el hozzá. - Átfutotta a harmadik jelentést. - Marco megbízható vadász, a magánélete is kiegyensúlyozott. Ránézésre boldogan él egy vámpírral, szóval nyilván szereti őket. Téged csábított már az ötlet? - Az ágy megbillent, amikor a férfi feltérdelt a túloldalra és lenézett a lányra. -
Ötödik fejezet S ara szája kiszáradt. - Milyen ötlet? - Hogy összejöjj egy vámpírral. Ó. - Persze, elvégre nagyon jól néznek ki. - De nem valódiak, mint Deacon. - Ne mondd, hogy nem értesz egyet. - De ez a vérszívás dolog eléggé hervasztó. - Igen, engem is ez zavar. Nem akarom, hogy a partnerem éjféli Altiak nézzen. - Sara kikapcsolta a kézi számítógépét és gondosan az ágy melletti éjjeliszekrényre. - Belőled ivott már vámpír? Deacon nemet intett, de a szemét nem vette le a lányról. - Nem. Belőled? - Vészhelyzetben. - Egyszerre nagyon melege lett a pólójában és a farmerjében, pedig azok egy perce még tökéletesek voltak. - A pasas Elvira rosszul volt, hogy kénytelen voltam tenni valamit. - Fájt? - Azok az éji árnyas szemek a lány mellének domborulatába és a lapos hasára tévedtek. Sara vett egy mély levegőt, de látta, hogy Deacon lélegzete viszont eláll, miközben az ő emelkedő mellkasát bámulja. Nem annyira, mint gondoltam. Van valami a nyálukban, ami tompítja a fájdalmat. Kinyújtotta a lábát, és háton fekve a feje fölé emelte a karját. - És tudod, ha akarják, még élvezetessé is tudják tenni a dolgot. A férfi nem válaszolt, minden figyelmét lekötötte a lány teste, ami most elernyedt a nyújtózkodás után. Egy pillanattal később már az ágyon volt, a karjára támaszkodott Sara felett. Igen? Egy egyszerű kérdés volt, de Sara elgondolkodott. A vadászok nem voltak prűdek, de neki még életében nem volt egyéjszakás kalandja. Valahogy nem vágyott rá. Deacont azonban az első pillanattól fogva kívánta. És az izgalmából ítélve, amit a férfi meg sem próbált elrejteti, ő is ugyanígy érzett. De ők többek voltak két vadásznál, akik útközben összefutottak. Utána furán viselkedsz majd velem szemben? Pontosan mit értesz azon, hogy „fura"? - A férfi erősebben elhelyezkedett Sarán. A lány elfojtott egy kéjes nyögést. A pasas szexi volt, erős és nagyon is készen állt. Ha igazgató lesz belőlem, követned kell majd az utasításaimat. - A korábbi szeretői felől nem volt kétsége, mert amikor velük volt, nem pályázott még erre a kényes pozícióra. Most azonban nagyon is jó esélye volt arra, hogy megkapja. - Különleges bánásmódot szeretnél a végén? Én nem a leendő igazgatóval akarok ágyba bújni, hanem Sarával. Részemről ez oké. Szívesen siettette volna a történéseket, de ehelyett csak beletúrt, majd belemarkolt a férfi hajába. A csókja teljesen kiütötte. Kéjes hangot hallatott, és a karját Deacon nyaka, a lábát a csípője köré zárta. Nagy volt ez a férfi, az egész teste kemény, egy hús, vér, csont és izom fal,
amit a gránitkemény akaraterő tartott össze. Sara addig akart hozzá dörgölőzni, amíg dorombolni nem kezd. Deacon ráharapott a lány alsó ajkára. Sarának elállt a lélegzete, és újra érezte, ahogy rátörnek az érzelmek, a majdnem kibírhatatlan gyönyör, a vágy, hogy mélyen megízlelje a férfit. Miután ezúttal megtörték a csókot, Sara végigcsókolta a férfi nyakának erős ínjait. Deaconnak hihetetlenül jó illata volt. A Hóhér felemelte a lány fejét egy újabb csókra, és Sara közben ráeszmélt, hogy a keze a meztelen hátán, a pólója alatt van. Többre vágyott. A csók végén elengedte őt és megrántotta a saját pólóját. A férfi felemelkedett, hogy Sara le tudja húzni magáról a ruhát. Zöld? - A férfi egy ujjal, ingerlőn végigsimított a melltartó csipkés szegélyén. A kedvenc színem - mondta a lány, és nekilátott kigombolni Deacon ingét, miközben a férfi kikapcsolta a melltartót. Milyen szerencse! - Az utolsó szó inkább már csak morgás volt, amikor Sara mellkasára fektette a tenyerét. - Rohadt szerencsés vagyok. Le ezzel! - parancsolt Sara. Deacon egy mordulással térdre emelkedett, de mielőtt még levette volna az ingét, lehúzta a lányról a melltartót. Ezután azonban nem hajolt rá vissza, hanem kinyújtotta a karját és az erős kezét összezárta Sara melle felett. A lány felsikoltott a váratlanul nyers érintéstől, a tekintete Deacon szemébe fúródott. A Hóhér szeme sötétzöld volt, de már egyáltalán nem hideg, nem érzelemmentes. Ennek láttán Sara utolsó fenntartásai is szertefoszlottak. Amikor pedig a férfi a mellére hajtotta az arcát, beletúrt a hajába, belekapaszkodott és átadta magát az érzéseknek. A Hóhér tudta, mit csinál. Nem bizonytalankodott és nem várt újabb engedélyre. Egyszer már kérdezett, és Sara beleegyezett. Most pedig kihasználta ezt. Az igazat megvallva, több mint erotikus volt egy ennyire magabiztos férfival az ágyban. Teljesen határozott... és teljesen magával ragadó. Sara most megkapta a választ a kérdésre: amikor Deacon elvesztette az önuralmát, akkor teljesen megfeledkezett magáról. Te jó ég, lehet ennél érzékibb valaki?! Sara a férfi teste köré fonta a lábát és megcsókolta őt: mélyen, nedvesen, kitárulkozón. Azt hiszem, megszabadulhatnál a nadrágodtól! Deacon végigcsókolta a lány nyakát, és a sajátja helyett az ő nadrágjához nyúlt. De nem gombolta ki a farmert, csak becsúsztatta a kezét alá és nyersen a tenyerébe fogta a lányt. Sara teste felívelt, még többre vágyott. Ne ingerelj! Deacon finoman ráharapott a mellére. Sara megremegett, beletúrt a hajába és magához szorította a fejét. Te soha nem beszélsz az ágyban? Válaszul Deacon végigcsókolta Sara mellkasát, majd felült. Kihúzta a kezét a lány nadrágjából, kigombolta a farmert és a bugyival együtt lerántotta Saráról. Ezt egy néma, mélyen érzéki pillanat követte, amikor a férfi csak nézte Őt. A lány teste hívogatón megfeszült. Deacon elfogadta a meghívást, és a lányra hajolt, az ajkát a füléhez érintette és suttogni kezdett. Olyan érzéki ígéreteket és buja kéréseket, hogy Sara úgy érezte, a teste elolvad. Oké, mégse beszélj! - Túl sok inger volt, túl sok kéj. - Hagyd abba! Deacon elmosolyodott, és felült, de a szemét egy pillanatra sem vette le a lány arcáról. Vakítóan bensőséges kapcsolat volt ez. Ekkor a nagy, erős kezével átfogta Sara combját, a hüvelykjével simogatni kezdte az őrületesen érzékeny belső oldalát. Sara torokhangon felkiáltott, majd kifordult a férfi alól és feltérdelt előtte. Deacon meglepődött, majd magabiztosan elmosolyodott. Gyors, sima és gyönyörű.
Előrehajolt, hogy az ajkával végigsimítsa a lány nyakát, miközben Sara kirántotta az övét a nadrágjából és ledobta a földre, majd kigombolta Deacon nadrágját. Mmm. - A tiszta, férfias elégedettség hangja. A lány letolta a férfi nadrágját és köré zárta a kezét. Deacon nagy teste megremegett. Sara! Ezután a hátára fektette a lányt, lefejtette magáról Sara kezét és egyetlen, erős lökéssel beléhatolt. A lány teste ívesen megfeszült és felemelkedett az ágyról. Hű, gondolta, mielőtt az utolsó józan gondolata is szertefoszlott, Deacon teste tényleg nagyon arányos volt. S ara teste még mindig bizsergett élete legjobb orgazmusa után, ahogy az ágyon fekve a plafont bámulta. Tudtam, hogy van valami kettőnk között, de ez azért már természetellenes! A csípőjén nyugvó kéz finoman megszorította. - Ez csak természetes. Szexi, ha elveszti az önuralmát, féktelen, és még humora is van. - Gondolkodtál mostanában hosszú távú kapcsolaton? Sara azt várta, hogy a férfi megrökönyödik és elhallgat, de a válasz azonnal érkezett. - Nem hiszem, hogy jó lennék egy igazgató szeretőjének. Nem szeretsz a reflektorfényben állni, igaz? - Ez igazából nem is kérdés volt, mert Sara a lelke mélyén ezt mindig is tudta. De azt kívánta, bárcsak ne lenne így. Mert bejött neki Deacon. Sőt, ez még ennél is több volt. Úgy érezte, minden tulajdonsága, amit megismer, mélyen kiegészíti őt. Ez egy ígéretes kapcsolat volt, és nem csak a szex terén. - Nem vagy magányos? Soha nem bántam, hogy egyedül vagyok. - Deacon ujjai Sara csípőjén játszadoztak. Elfogadod a kinevezést, igaz? Igen. - Tudta, hogy ez egyszer bekövetkezik. - A Céh fontos. Olyan vezető kell az élére, aki mindent elkövet azért, hogy a szervezet erős maradjon és a vadászoknak védelmet nyújtson a vámpírokkal és az angyalokkal szemben is. - És mi lesz a vadászattal? Sara végigsimított Deacon karján. Hiányozni fog. De nem annyira, mint a többieknek. A legjobb barátnőm például, Ellie, egy hét tétlenségtől teljesen begolyózna. - Elena Deveraux? Ő született vadász. Ismered? - A férfi felé fordult. Deacon arca kisimult, a haja kócos, a tekintete nyugodt volt. Úgy festett, akár egy pihenő nagymacska. Egy veszélyes nagymacska. - Hallottam róla - válaszolt a férfi. - Azt mondják, ő a legjobb. Az. - Sara rohadt büszke volt Elenára. Több volt ő, mint barátnő: testvérének tartotta. Aggódom érte. - Te minden vadászért aggódsz. Ez igaz is volt. Tényleg aggódott értük. Úgy látszik, igazgatónak teremtettek. - A felelősségérzet a lénye része volt. Képtelen lett volna továbbállni és gyengébb kezekben hagyni a Céhet. Ez éppen annyira lehetetlen volt, mint az, hogy Deacon feladja az eddigi életét és idomuljon az övéhez. - Hogyan lett belőled hóhér? A Céh szemmel tartja a lehetséges jelölteket. Engem az előző hóhér keresett meg, ő ajánlotta fel a munkát. Deacon pedig vállalta. Sara tudta: éppen azért, amiért ő vállalja az igazgatói feladatokat. Valakinek ezt is meg kell csinálnia. - De ez hivatás is volt: tudta, hogy igazgatóként olyan izgalmak és kihívások várnak rá, amilyeneket a vadász munka nem adhatna meg neki. - És miért ne legyen az a valaki a legjobb? Sara elmosolyodott, és az oldalára fordult, szembe a férfival. Deacon keze a csípőjén nyugodott, a saját karja a feje alatt. Találkoztál már arkangyallal? - Már a gondolattól is felállt a karján a szőr.
Nem. De te valószínűleg fogsz. Sara hagyta, hogy végigszaladjon a hátán a hideg. Remélem, még egy jó ideig nem. - Az angyalokkal elboldogult, i le az arkangyalok teljesen más lapra tartoztak. Az ő gondolkodásukban egyáltalán nem maradt semmi emberi. Deacon elmosolyodott. Azt hiszem, ha eljön az ideje, megbirkózol ezzel is. - Kinyitotta a karját, és kisimított egy hajtincset Sara homlokából. A gesztus annyira meghitt volt, hogy Sarán újra eluralkodott az érzés, hogy ez a kapcsolat ennél sokkal több is lehetne. - Egyelőre csak veled akarok megbirkózni. - És így is tett. *** E gy órával később Sara az alváshiánya ellenére még mindig pörgött, a gyönyör túlságosan felélénkítette. Deacon csodákra képes a nyelvével, gondolta jóleső borzongással. Talán az endorfinok piszkálták meg az agya megfelelő részeit, mert egyszer csak, hirtelen felült az ágyban, majd előrehajolt és felvette a kézi számítógépét. Mi az? - kérdezte Deacon, akinek karja a lány derekára nehezedett. Sara bekapcsolta a készüléket és kutatni kezdett. -A, nincs itt! - Visszatette a gépet a helyére és visszazuhant az ágyba. Mi nincs ott? Marco pasijának a képe. - Dühösen felmordult. - Figyu! Eddig azt feltételeztük, hogy a sorozatgyilkos gyűlöletből öli a vámpírokat. De mi van, ha csak egy közönséges őrültről van szó, aki így akar rossz irányba terelni minket? Deacon hátrasimította a haját és felvonta a szemöldökét. Hogy érted azt, hogy közönséges őrült? Lehet, hogy Marcót dobta a pasija, ő begolyózott és most az utcán mészárol mindenkit, aki a volt szerelmére emlékezteti. Deacon a homlokát ráncolta. Az áldozatok nem hasonlítanak egymásra. Volt köztük szőke és sötét hajú, fekete és fehér is. Sara felsóhajtott. Pedig jó ötletnek tűnt. Lehet, hogy az. - A férfi keze megállt a lány bőrén. - A külsejük eltérő, de közös bennük, hogy mind köztudottan a szokásosnál erősebben kötődtek az emberekhez. A nyomok - vágta rá Sara, és érezte, hogy majdnem megértett valamit. - Rodneyt az ember barátain keresztül találtam meg. Ragaszkodott hozzájuk. Két áldozatnak ember szeretője volt. Ez nem nagy ügy - jegyezte meg Sara. - Az ember-vámpír párok elég gyakoriak, főként a fiatal vámpírok között. Igen, de ha mindent összevetsz, ez jellegzetes vonás lesz. - Deacon lerúgta magáról a takarót, és felkelt az ágyból. Uram, irgalmazz! Sara szégyentelenül megbámulta a férfit, míg az a dzsekijéhez ment és a zsebéből elővett egy apró, fekete műszert. - Ez követi a nyomkövetők GPS-jelét. Beállítottam, hogy jelezzen, ha bármelyik jeladó mozog, de a biztonság kedvéért... Nem. Mindenki ott van, ahol eddig. Legalábbis a nyomkövetők. Aggódom Timért - szólt Sara, és közben azon gondolkodott, vajon Deacon bánná-e, ha kipróbálná a fogait azokon a kemény izmain. - Napok óta nem látta őt senki. Ha nem ő a gyilkos... Tudom. De valaki eteti Lucyt. Különben sokkal gyengébb lett volna. -
Jogos. - Sara a fejére húzta a takarót. - Nem tudok gondolkodni, ha itt mászkálsz meztelenül. Öltözz fel! A férfi kacaja váratlan volt, szívből jövő és annyira dögös, hogy Sara majdnem újra ráugrott. - Most! Ez a leendő igazgató közvetlen parancsa. - Azé, akinek mindjárt megrágcsálom a lábujjait? Sara behúzta a szóban forgó lábujjakat, de tovább vigyorgott. - Siess! Deacon kuncogott, de úgy tűnt, engedelmeskedik. - Nem szeretnél gyorsan letusolni? Megizzadtunk. - Pici az a tusoló! - De Sara azért kitakarózott. Deacon kihívón nézett rá. Mennyire béna már, gondolta Sara, hogy csak úgy felállt és beballagott vele a fürdőbe! De az utolsó szó mégiscsak az övé lett! Szabályosan az őrületbe kergette a férfit, amikor az beszorult a párás üvegkalitkába. -
Hatodik fejezet M ásnap reggel hétkor indultak el a szállodából. Nem aludtak sokat, de hajtották őket a boldogsághormonok, Sara legalábbis szerette volna ezt hinni. Állig felfegyverkeztek, mert egyértelmű volt, hogy az őket követő vámpírok készültek valamire. Nem akartak könnyű célponttá válni. Az utcákat téli sötétség borította, amikor kihajtottak a mélygarázsból, és köd gomolygott az épületek felett, mintha simogatná őket. Még a roncstelep is álomszerűbbnek, valahogy puhábbnak tűnt a tompa fényben, Ma menjünk a főbejáraton - javasolta Sara. - Majd azt mondom, Simon küldött, hogy nézzem meg, hogy van. Deacon bólintott és a lánccal lezárt kerítéskapu elé hajtott. Lucy mindjárt itt lesz. De hiába vártak, Deacon kedvenc vérebe nem mutatkozott. Sarának rossz előérzete támadt. Leszállt a motorról, álkulccsal kinyitotta a lakatot, és kitárta a kaput a motor előtt. Legszívesebben nyitva is hagyta volna, hogy szükség esetén akadálytalanul menekülni tudjanak, de nem akarta, hogy Lucy elszökjön és rettegésben tartsa a környéket, vagy talán ő maga rettegjen, ha nem talál haza. Bezárta a kaput, majd felszállt a motorra. Tim házához, vagyis Inkább kunyhójához gurultak, már amilyen közel a roncshalmoktól lehetett. Odabent égett a lámpa. Itthon van. - Sara levette és a kormányra akasztotta a bukósisakját, Deacon követte a példáját. Nem tetszik ez nekem. - A Hóhér szavai nyugodtak voltak, de tekintete elszánt. Átsétáltak két roncskupac között és a ház melleit, egy viszonylag nagy üres részen bukkantak ki. - Valami nincs rendjén. Sara ösztönei ugyanezt súgták. Menjünk körbe a ház körül, hogy megnézzük... - Ekkor látta meg őket. A vámpírokat. Roncsautókon gubbasztottak, acéltornyok között és Tim házának dőlve ácsorogtak. A lány tudta, hogy ez elől nincs menekvés. Be kell jutnunk a házba! - Az volt az egyetlen védhető állás. A nyílpuska már a kezében volt. Számítanak rá. - Deacon a lány hátának vetette a hátát, így álltak meg ellenkező irányba nézve. Kivéve, ha Tim elbarikádozta magát odabent. Deacon egy szót sem szólt, de Sara tudta, mit csinál: hallgatózik. Ha Tim odabent volt és még élt, biztosan tudatta volna velük. De csak Lucy éles ugatása hallatszott egy rövid ideig, majd
elhallgatott. A Sarához legközelebb álló vámpír olyan hangosan káromkodta el magát, hogy minden szavát tisztán hallották. Átkozott pokolfajzat! Leharapta a fél lábam! Végtelenül hétköznapi mondat volt, de Sara tudta, hogy a vámpír egyáltalán nem az. Évszázados tapasztalat látszott a tekintetében, és úgy mozgott, mint aki a harcban minden egyes moccanást az előnyére tud fordítani. De nem volt nála fegyver. Az arkangyalok sportszerűek voltak, már ha a két vadász tizenöt vámpír ellen annak számít. Valaki növelte a tétet - jegyezte meg halkan Sara. Egyiküket sem ismerem, még az idősét sem. Ez azt jelenti, hogy nem Raphaelhez tartoznak. Sara is éppen erre gondolt. Jó tudni, hogy legalább a saját arkangyalom nem akar kicsinálni. - Az idős vámpírra szegezte a nyílpuskáját. - Ideje egy kis lőgyakorlatot tartani. A vámpír kifinomultan elmosolyodott. Csak egy kortyot kérek, úrnőm. - A hangjában egyszerre volt udvariasság és kegyetlenség. - Azt mondják, a céhigazgatók vére különösen édes. Sara nem hitte, hogy Simon valaha megengedte, hogy valaki a vérét kóstolgassa, ezért ezt a megjegyzést nem vette komolyan. Ennyire kiéheztél a vérre? - Egy kicsit a ház felé húzódott, Deacon követte. A vámpírok nem mozdultak. Egyelőre. Fáj, hogy ezt mondod, petite guerriére. Kicsi harcos? Sara csak ezért majdnem meglőtte a férfit. Szeretnéd, ha beléd eresztenék egy csipet? Hazug, üres szavak - legyintett a vámpír. - Csak vadászat során használhatsz csippel felszerelt fegyvereket. Ha illegális másolatokat vetnél be ellenem, nem lehetnél soha céhigazgató. A francba! Sara nem várta igazán, hogy bejön a blöff, de ez egy nagyon okos válasz volt. Idős és okos, vámpír ellenfélben ez nem jó kombináció. Tényleg lelőlek, ha közelebb jössz! És ha a nyíl átfúrja a szíved, azt teszek veled, amit akarok. A vámpír széttárta a karját. Akárhogy is, nekem teljesítenem kell a parancsot. Az uram nem hiszi, hogy egy halandó nő képes lehet egy harcoscéhet vezetni. Az arkangyalok között is vannak nők. - Sara érezte, hogy Deacon teste harcra készen megfeszül. Ó, de te nem vagy arkangyal. - És ekkor támadtak. Sara és Deacon is megmozdult, egyszerre, mintha évek óta együtt dolgoznának. Sara futásnak eredt, és közben kilőtt egy nyilat, amely a vállán találta el az idős vámpírt. A fenébe is, a fejére célzott! Deacon szabadalmaztatott technológiájának segítségével azonnal újrafeszítette az íjat. A vadászok nem hiába rajongtak ezért a fegyverművesért. Öt nyilat lőtt ki, mire újra beszorították őket a vámpírok. Ezúttal azonban három másodpercnyi futásra voltak a ház bejáratától. Deacon végig a háta mögött maradt, könnyedén igazodott a lány rövidebb lépéseihez. Sara ebből pontosan tudta, hogy a férfi nagyon jó harcos. A hangok alapján úgy gondolta, Deacon valami pisztolyszerű fegyverrel harcol, de olyannal, ami nem golyókat lő ki. Nem mert hátranézni, ahhoz a vámpírok túl közel voltak, de úgy gondolta, Deacon nem sérülhetett meg. Eleget játszottál? - kérdezte a vámpírtól, aki, úgy tűnt, a csoport szóvivője volt. A helyes férfi már kirántotta a nyílvesszőt a vállából, es most ledobta a lábához. Ez nem volt túl nőies.
Nos, az sem úriemberre vall, hogy megtámadtál. - Érezte, hogy a látóhatáron felkel a nap. Milyen kár, gondolta, hogy ezek a vámpírok nem porladnak el a napsugaraktól! Sajnos csak a filmekben volt ilyen egyszerű a dolog. Voltak persze vámpírok, akik érzékenyebbek voltak az erős fényre, de Sara lefogadta volna, hogy a támadói közül egy sincs, aki ne sétálna nyugodtan akár a déli verőfényben is. Nos - sóhajtott a vámpír -, ez, be kell látnom, igaz. De van egy hős lovagod, aki megvéd. Nincs szükségem lovagra - válaszolt a lány, és tudta, hogy ez nem csak a fizikai erőről szól. - Én nem egy katonák mögé bújó királykisasszony vagyok, hanem egy hadvezér. A vámpír arca furcsán elkomorodott. Akkor én sem leszek tovább úriember. Ezúttal Sarának nem maradt ideje újratölteni. Tőrrel kezdett harcolni a vámpír ellen, megkarcolta a nyakát és gyomorba rúgott egy másikat. A háta mögött Deacon minden irányból iktatta ki a támadókat, de azok nagy túlerőben voltak. Ez semmiképpen nem volt sportszerű küzdelem. Bárki is rendezte ezt meg, a cél az volt, hogy megölje Sarát. De miért? A késsel felnyitotta egy vámpír torkát, forró, friss, gyomorforgató vér terítette be. A férfi megtántorodott és a nyakához kapott. Sara csak küzdött tovább, rúgott és térdeket tört. Égő érzés hasított a vállába, a lány fülön döfött egy vámpírt, aki úgy döntött, megkóstolja a vérét. A támadó üvöltve elzuhant. Deacon felordított, Sara soha nem hallott még ilyen félelmetes hangot. A férfi három támadót kiiktatott és kettőt feltartóztatott, amíg Sara előrántotta az övébe dugott fegyverét. Kész! - kiáltott a lány, és tüzelni kezdett, hogy fedezze Deacont amíg újratölt. Közelebb kerültek a házhoz, de nem elég közel. Ha Tim otthon is volt, vagy halott volt, vagy sérült, vagy csak nem foglalkozott velük, különben már régen lóriié kellett volna a vámpírokra. Ez pedig azt jelentette, hogy ideje volt keményebb eszközökhöz folyamodni. Simon utasításai egyértelműek voltak: Borotvaélen táncolunk. Az angyaloknak szükségük van ránk, de ha túl erősnek tartanak minket, szemrebbenés nélkül eltörölnek a föld színéről. Sebesítsd meg a vámpírokat, akiket rád küldenek, de igyekezz nem megölni őket. Mert akkor értékes eszközből veszélyforrássá válsz a szemükben. A gond csak az volt, hogy a vámpírok gyorsan felgyógyultak a nem halálos sebekből, tovább támadtak, és nyilvánvalóan az életére törtek. Deacon? Igen - egyezett bele a férfi. Sara már nyúlt a miniatűr lángszóróért, amit a combjára szíjazva hordott, amikor egy tőr állt a Sarához legközelebbi vámpír nyakába, elvágta az ütőerét. A vámpír fulladozni kezdett a saját vérétől és eldőlt, ebben a pillanatban csapódott be a második tőr az idős vámpír bal szemébe. Egyik sem Saráé volt. Ekkor hangzottak fel a lövések. Dobótőrök jobbról, puskagolyók balról. Az út megnyílt a ház felé. Kezdetben ez volt a céljuk, most azonban fordult a kocka. Arra gondolsz, amire én? Rajta! Sara mosolyogva megmarkolta a második pisztolytáskájában pihenő fegyver markolatát és két kézzel kezdett tüzelni. Öt perccel később a hátukat a háznak vetették, a vámpírok pedig mind véresek és sérültek voltak, elhullottak a fegyverek és a kerítés felől rájuk záporozó tőrök és más fegyverek kereszttüzében. A vámpírok vezére felemelte a kezét. - Megadjuk magunkat. -
A körülötte álló vámpírok, akik egyébként mind életben maradtak, felhördültek és a földre rogytak. Sara alig hitte el, amit látott. - Azt hiszed, én ezt annyiban hagyom? - A politika csalárd szerető. - Számíthatok újabb látogatásra? Nem. Átmentél a próbán. - Pislogott egyet, a sérült szeme hihetetlenül gyorsan gyógyult. - Az arkangyalokat pedig nem érdeklik a Céh belső ügyei. - Szóval akkor miért akartatok megölni? Mire volt ez jó? - Meg kellett tennünk. - Megvonta a vállát. - Ideje indulnunk. Újabb öt perc múlva a vámpíroknak már nyomuk sem volt a téli reggel hűvös fényében. Sara csak ekkor engedte le a fegyverét és nézett Deaconra. A férfi véres volt, a kabátja több helyen szakadt, de a tekintete volt az, ami megrázta Sarát. Deacon dühös volt. A rohadt életbe, Sara, nem szeretem, ha megsérülsz! - Azzal megcsókolta. Forró volt, vad és csodálatos. Egészen addig, míg Lucy vonyítani nem kezdett, valaki pedig halkan meg nem köszörülte a torkát. Sara a hang irányába fordult és már emelte is a fegyverét, ekkor azonban meglátta a magas, hosszú copfba fogott, szinte fehér hajú, kíváncsi tekintetű és dobótőrökkel teletűzdelt lányt. Szóval - szólalt meg Ellie fülig érő vigyorral - te vagy a Hóhér, mi? Tuti. - Tetőtől talpig végigmérte a férfit és füttyentett egyet. - Legjobb barátnő által hivatalosan jóváhagyva jelentette ki. Sara vigyorogva meg akarta ölelni Elenát, de a lány megrázta a lejét. - Tudod, hogy szeretlek, de csupa vámpírvér vagy. Aú. - Sara végignézett a vértől ázott ruháján. - Azt hittem, mondtam, hogy maradj a fenekeden! Te maradtál volna? - Ellie felvonta a szemöldökét. - Na, ugye. Sara megadóan felemelte a kezét. Meg kellene néznünk, mi van Timmel. - Deaconhoz fordult. - Talán jobb lenne, ha Ellie-t küldenénk be. Nem kellene fölöslegesen összevéreznünk Tim lakását. Deacon szeme felcsillant. Jó ötlet. Elena egyikről a másikra nézett. A homlokomra van tetoválva, hogy balek? Nem hiszem. Hallottam Timothy pokolfajzat házi kedvencéről. Annak ellenére, amit mondott, Deacon már az ajtónál volt. -Tim? Jól vagyok - hallatszott odabentről egy morgó hang. Lucy vad ugatásba kezdett. - Lucy, kislány, nyugszik! A kutya néhány mordulás után engedelmeskedett a gazdájának. Fedezz! - szólt Deacon és kinyitotta az ajtót. Sara kész lett volna rálőni a kutyára, persze csak ártalmatlanná akarta tenni, nem megölni. Az a „démoni dög" azonban békésen ült a földön elterült gazdája mellett, és szinte vigyorgott, mintha nem csak az alkalomra várt volna, hogy szétmarcangolja a behatolók arcát. Tim kezében fegyver volt, az arcán egy csúnya zúzódás... És olyan szag áradt belőle, mint egy alkohollepárlóból. Te jó ég, Tim! - Ellie befogta az érzékeny orrát. - Sörben fürödtél, vagy mi?! Tim összerezzent. Csendesebben! Te kiütötted magad? - kérdezte Sara dühösen. - Mi meg azt hittük, meghaltál! - Vagy azt, hogy sorozatgyilkos lett belőled.
Hé! - mordult fel a férfi. - Annyira magamhoz tértem, hogy kilőjem Őket, nem? És igenis jogom van kiütni magam, miután találok egy vámpírt, akit a vámpírgyúlölők darabokra szaggattak. Egyenként tépték le az ujjait a szerencsétlennek. Rohadt nemes tett, mondhatom! Sarának is volt már egy hasonló ügye. Azután öt napig megállás nélkül sütött. A szomszédai imádták. - Ki etette Lucyt? Hát én! - Méltatlankodó pillantást vetett a lányra. - Mit gondolsz, hagynám, hogy az én kicsikém éhezzen? - Egy puszit nyomott a loncsos, fekete fejre. - Tudja, hol a kajája, és mindig hagyok neki jó sok friss vizet. Tim - szólalt meg Sara. - Ez most fontos. Tudod igazolni, hogy hol voltál az elmúlt néhány napban? A férfi furcsán tiszta pillantást vetett rá. Sal nonstop kocsmájának egy sötét sarkában. Az asztalon ott a repigyufa a telefonszámmal. Deacon felhívta a kocsmát és ellenőrizte Tim történetét. Sara boldog volt, hogy őt tisztázta, de tisztában volt az ebből fakadó következtetésekkel is. Megdörzsölte az arcát. Ellie, gondoskodnál róla, hogy Tim kijózanodjon és valaki ellássa a sebét? Nekünk Deaconnal van még egy kis elintéznivalónk. Semmi bajom - dörmögött Tim, és megpróbált felállni, de rövid úton visszazuhant a padlóra. - Vagy talán mégis. Elena bólintott. - Semmi gond. Nem kell segítség? Deacon válaszolt. - Maradj a környéken. Szólunk, ha szükségünk lesz erősítésre. Oksa. - Amikor Deacon elindult kifelé telefonálni, Ellie nyálcsorgató arcot vágott a háta mögött és a feltartott hüvelykujjával gratulált Sarának. Sara képtelen volt nem nevetni, de a jókedve elmúlt, mire kiért a motorhoz és Deaconhoz. Csak Marco lehet az. Ha nem, akkor nagy szarban vagyunk. - Mert akkor egy ismeretlen őrült rohangál az utcákon. Az előbb beszéltem Simonnal. Shah két órája elhagyta a várost, szóval, ha újabb gyilkosság történik... Megrázta a fejét. - De nem várhatunk addig. Ideje megszorongatni kicsit Marcót. - Gondolod, meg tudod törni? A Hóhér arca vészjósló és kemény volt. Igen. Sarának meg kellett volna ijednie a férfi kegyetlensége láttán, d nem tette. Ő is tudta, hogyan kell valakit megszorongatni. Csináljuk! - Felszállt a motorra, és felvette a bukósisakot, ami a férfi nyújtott felé. - Ha ennek vége, forró vízzel le akarok tusolni' egy hatalmas nagy fürdőszobában. Kibérelem a luxuslakosztályt. Miből gondolod, hogy te is ott leszel? A remény hal meg utoljára. Határozottan meg akarta tartani ezt a pasast, gondolta Sara, mi' közben bezárta maguk mögött a kaput. Hátha mégiscsak meg lehet ezt szervezni valahogy! De a lelke mélyén tudta, hogy ez lehetetlen.' Nem tudta volna elképzelni a Hóhért szmokingban egy csili-vili partin. Márpedig a Céh igazgatójának részt kellett vennie a politikai játszmákban. Senki sem rajongott azért, hogy egy ilyen nagy hatalmú szervezet van a városban, de a megfelelő, finom taktikázással ezt a félelmet akár megbecsüléssé is lehetett alakítani. -
Hosszú idővel ezelőtt a Céh még titokban működött, de ennek csak az volt az eredménye, hogy a tömeg több csoportot elpusztított, az épületeiket lerombolta, sok vadászt megölt. Senki sem akarta, hogy még egyszer ilyesmi történjen. Megérezte, hogy Deacon hirtelen lassított, ezért oldalra hajolt és kinézett a férfi izmos karja mellett. Na, ne! - Levette a sisakját, és Deacon vállába kapaszkodva felállt a motor hátsó ülésén. - Megadtátok magatokat! - kiáltott az út közepén álló vámpírnak. - Ezúttal már ölni fogunk. Hetedik fejezet Ú rnőm, félreértesz - szólt komoly ábrázattal. - A Céh szolgálataira van szükségem. Sarának tényleg semmi kedve nem volt segíteni a vámpíron, aki nem sokkal azelött megpróbálta leválasztani a fejét a testéről, de a vadászoknak megvolt a maguk feladata. - Valaki megszegte a szerződését? Nem. Egy vadász foglyul ejtett egy vámpírt közülünk. Leköteleznének, ha meg tudnák szervezni a mentőakciót. A lány megszorította a férfi vállát. Ez nem lehetett véletlen. Visszaült a motorra, Deacon pedig a járdaszegély mellé guruit. - Beszélj! - parancsoltak rá a vámpírra egyszerre. Silast - kezdte a vámpír, és megállt mellettük a járdán - gyengéd kapcsolat fűzte a vadászhoz. Két hete elváltak az útjaik, erről eddig egyikünk sem szerzett tudomást. Körülbelül ekkor kezdődött a gyilkosságsorozat. -A vadász neve Marco Giardes. - A vámpír széttárta a karját. - Nem tudom, mi történt kettejük között. De néhány perce kaptam egy üzenetet Silastól, amely szerint Marco a pincéjében tartja őt fogva. Sarának eszébe jutott, hogy Marco talán mégis rájött a látogatásuk valódi okára. Valaminek történnie kellett, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Azt mondta, mióta van már ott? Silas egy órával ezelőtt ment Marco bárjába az új szeretőjével - mesélte bosszúsan a vámpír. - Fiatal még, azt hiszi, hogy a vámpír lét sérthetetlenné teszi. - Jelentőségteljesen megdörzsölte a vállát, amit Sara átlőtt. Az a rohadt vámpír Marco orra alá akarta dörgölni az új viszonyát. - Majdnem megsajnálta Marcót. De csak majdnem, mert ha igaz volt, amit ez a vámpír mondott, akkor a vadász megölt öt ártatlan vámpírt és halálra rémisztette Rodneyt. - Egyéb információ? S ilas új szeretője már nem él. - Megvonta a vállát. - Silasnak sikerült eljuttatnia hozzám az üzenetet, mielőtt a fogvatartója rájött, hogy két mobiltelefonja van. Azóta nem hallottam felőle, ezért feltételezem, hogy a vadász rájött a mulasztására és orvosolta azt. Deacon a vámpírra meredt. Ha tudod, hol van, miért nem állítasz össze magad egy mentőcsoportot? Elég sok embered van. Hosszú szünet következett. A vámpír felnézett, majd lesütötte a szemét és halk hangon folytatta. Raphael nem örült, amikor tudomást szerzett a Sara ellen irányuló támadásról. Mi nem hozzá tartozunk. Megtiltotta, hogy az elutazásunkkal közvetlenül összefüggő teendőnkön kívül bármit tegyünk a területén. Még táplálkoznunk sem szabad. - Hosszú, remegő sóhaj. - Az első repülőgéppel indulnunk kell. Silas egy turista? - Sara gyorsan számba vette a lehetőségeit. Marco egy vadászat során ismerkedett meg vele. Silas ideköltözött. Segítséget kérnénk az arkangyalunktól, de ő nem kifejezetten viseli szívén Silas sorsát. Sara egyáltalán nem bízott meg ebben a vámpírban, de valami azt súgta neki, hogy Silasszal és Marcóval kapcsolatban legalábbis igazat mond. A hangja aggódó volt, ebből egyértelműen
látszott, hogy ő viszont törődik a fiatal vámpírral. Ez nem volt annyira különös, mint amilyennek hangzott: a vámpírok is emberek voltak valaha, hosszú időbe telt, míg az emberség visszhangjai végleg elcsitultak bennük. Jól van. - Sara feltette a bukósisakját. - Ideje, hogy a Céh közbelépjen. Deacon beindította a motort, és szó nélkül elindult. A vámpírokat otthagyták, az út szélén. Azt hiszem, őszinte volt - szólalt meg a lány. - Te mit gondolsz? A történetük egybevág azzal, amit eddig tudtunk. - A hangja bensőséges és sötét volt, simogatta Sara érzékeit. - Ügy tűnik, Raphael kedvel téged. - Soha nem találkoztam vele, még telefonon sem beszéltünk. Sara vett egy nagy levegőt. - Nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne hozzám. Nem? Nem. - A lány pontosan tudta, hogy az arkangyalok világképében milyen helyet foglaltak el az emberek. Nagy részük körülbelül a hangyákkal volt egy szinten. - Arról van szó, hogy egy másik arkangyal betolakodott a területére, ezért dühös most. - Márpedig ha egy arkangyal dühös, a dolgok könnyen kegyetlen véget értek. - Emlékszel, mit tett azzal a vámpírral a Time Square-en? Deacon bólintott. Minden csontját összetörte és figyelmeztetésképpen otthagyta, mindenki szeme láttára. Szerencsétlen ördög végig eszméleténél volt! Akkor már érted, miért nem akarom, hogy Raphael valaha is érdeklődjön a sorsom iránt. Deacon egy szót sem szólt, de mindketten jól tudták, hogy céhigazgatóként Sara sokkal nagyobb eséllyel felkelti Raphael érdeklődését, mint egyszerű vadász korában. De akkor is: ugyan hányszor lépett egy arkangyal közvetlenül kapcsolatba egy emberrel?! Sara még soha nem hallott ilyesmiről. Ezek az erődítményeikből irányítottak mindent. A manhattani Arkangyal-torony mellett minden más épület eltörpült. Sara nemegyszer ücsörgött Ellie túlságosan drága lakásában, és figyelte a csillogó épületből felszálló angyalokat. Az ő lábuk, gondolta, valószínűleg soha nem is érinti a földet. Tudod, van egy olyan érzésem, hogy Ellie hamarabb találkozott az arkangyallal, mint én. - Hogyhogy? Csak megérzés. - A tarkója megbizsergett, talán a látóképessé kapcsolt be egy pillanatra. Sara nagymamájának állítólag megvolt az adottsága. - Mit gondolsz, nem kellene bevonnunk őt is az ügybe? Ha Marco egyedül van ott, akkor ketten el tudunk bánni vele. Először nézzünk körül, nem akarom feleslegesen megrémíteni pasast. - Elgondolkodott. - Bár úgy tűnik, Silas nem egy nehéz célpont. Na, igen. De Marco Rodneyt is megtámadta, az a vámpír pedig kábé olyan veszélyes, mint egy kisnyuszi. - Sara remélte, hogy az ura nem szabott ki túl kemény büntetést a vámpírra, és hogy a ribanc Mindy megkapta, amit megérdemelt. Itt vagyunk. - Deacon leállította a motort. - A bár elvileg zárva, van. Letették a sisakjukat, és elindultak a bár bejárata felé. Megtorpantak, amikor meglátták, hogy egy utcán arra járó, apró öreg nénike rájuk bámul majd nagyon gyorsan elbújik előlük. Sara akkori nézte meg alaposan a férfit: hatalmas volt, szexi, állig felfegyverezve, a ruhája pedig vöröslött a vértől. - Hoppá... Deacon elmosolyodott, az arcán látszott, hogy legszívesebben megszabadulna a mocskos ruháitól. Sara társaságában. Gyorsan intézzük ezt el, mielőtt megérkezik a rendőrség és minden a feje tetejére áll. A lány bólintott, és megszabadult a gondolatoktól, amik arról szóltak, hogyan szappanozza végig a férfi testét.
Hogyan jutunk be a pincébe? Deacon felvonta a szemöldökét. - Megkérjük Marcót, hogy engedjen be. Mi a... ó! Igen, ez jó lesz. Két vadász, akik bevetés után meg szeretnék húzni magukat valahol, és rendbe szeretnék hozni magukat. Ez tetszik. A bár ajtaja zárva volt, a neonlámpák sötétek. Deacon be akart kopogni, de Sara megállította és a falba rejtett kaputelefonra mutatott. Megnyomta rajta a gombot és várt. Igen? - Marco hangja fáradt volt, de egyáltalán nem erőszakos. Marco? Itt Sara és Deacon. A segítségedre lenne szükségünk, rendbe kellene hoznunk magunkat. - Azt látom. - A zár felberregett. - Gyertek be! Sara megvárta, amíg az ajtó becsukódott mögöttük, csak akkor szólalt meg. - Én tévedek, vagy tényleg túl normálisnak tűnt? Deacon is a homlokát ráncolta. Vagy iszonyú jó színész, vagy a helyzet más, mint gondoltuk. Marco kidugta a fejét a lakásába vezető" ajtón. Füttyentett, amikor meglátta a két vadászt. Ez nem semmi harc lehetett! A fürdő elég nagy kettőtök számára! - Elvigyorodott, de a jókedve nem palástolta a fáradtságát. Ebben sem volt semmi különös, lehet, hogy egyszerűen nem került még ágyba. Ekkor Sara meglátta, ilyen szörnyű állapotban van a bár. A padon törött üvegek és vér, a falban golyók nyomai. Marco eléjük lépet, ekkor látták meg, hogy a szeme körül hatalmas foltban kezdett lilulni az arca. Meg merjem kérdezni? - vonta fel a szemöldökét Sara. Marco a hajába túrt. Gyertek fel, ott majd elmesélem. Inkább most mesélj! - szólalt meg keményen Deacon. A bár tulajdonosa egyik vadászról a másikra nézett, majd megszólalt. A francba! - Úgy hangzott, mintha éppen abban a pillanatban tört volna ezer darabra a szíve. Leereszkedett az utolsó lépcsőfokra, és a tenyerébe hajtotta a fejét. - Átvert. Az a szemét átvert engem. Sarának kezdett belefájdulni a feje ebbe az egészbe. Azért jött ide, hogy kiszabadítson egy szegény vámpírt az őrült vadász karmai közül, ehelyett csak egy megtört szívű szerelmest talált. Mit szólnál, ha a végén kezdenénk? - javasolta, de nem közel tett a férfihoz, nehogy kiderüljön, hogy Marco tényleg olyan jó színész. - Hol van Silas? A pincébe zártam. - Kifejezéstelen tekintettel nézett fel rájuk - Csak egy kis időt akartam nyerni, hogy kiszellőztessem a feje mielőtt hívom a Céhet. És a férfi, aki vele volt? Marco a bár felé biccentett. Silas megjelent mögötte, és... - A kezeire meredt. - El sem hittem. De a vér, a rengeteg vér! Sara otthagyta Deacont a férfival, felmászott a csillogó faparkettára és lenézett. Egy vámpír kék szemei meredtek rá. A lány lélegzete elállt. Ha nem látta volna, hogy a fejhez már nem kapcsolódik test, azt hihette volna, hogy a vámpír életben van. Halott - jelentette Deaconnak. - A kérdés csak az, mi történt vele. Silas - válaszolt tompán Marco. - Olyan pöffeszkedve lejtett be ide, mint egy rohadt páva. Nem lett volna szabad beengednem, de azt hittem... - Nyelt egyet. A keze ökölbe szorult, minden ina fájdalmasan megfeszült. - Azt hittem, hogy bocsánatot akar kérni. A srácot csak később láttam meg. -
Bocsánatot kérni? - Sarának az volt az érzése, egy nagyon eldurvult szerelmi civakodás közepébe csöppentek. Amiért megcsalt. - Marco ekkor először egyenesen Sara szemébe nézett. - Tiszta hülye voltam. Felmondtam a Céhnél, és megnyitottam ezt a helyet, mindezt csak azért, mert azt mondta, bántja a tudat, hogy nap mint nap kockára teszem az életemet. Még Simont is megkértem, hogy beszéljen néhány befolyásos angyallal, nézze meg, hátha át lehet adni a Silas szerződéséből hátralevő részt egy amerikai angyalnak. Hogy ne kelljen folyton utaznunk. Tessék! - Sara felvett a földről egy horpadt, de máskülönben ép ásványvizes palackot és odadobta Marcónak. - Lazíts! Nem tudok. - Egy hajtásra megitta az összes vizet, az üres palackot elhajította. - Csak kihasznált. Arra játszott, hogy kibújjon a szerződése alól, mert az angyalával nem jött ki jól. Ezt még el is viseltem volna. Leszarom az egóm, ezt még le is nyeltem tőle. Mert szerettem. De kiderült, hogy egész idő alatt együtt volt egy... franc tudja.. Több mint egy pasival. Marco, ennek az egésznek semmi értelme. - Sara karba fonta a kezét. - Miért akarna téged bemártani, ha ő csalt meg? - Mert kidobtam. - Abban a pillanatban Sara megpillantotta Marcóban a vadászt. A kemény, halálos, minden bizonnyal nagyon jó vadászt. - Elkergettem, és megmondtam neki, hogy nem akarom látni többé. - Ezzel nem maradt esélye arra, hogy a szerződését áttegyék ide. Deacon nem mozdult az ajtó mellől. - Ennek így van értelme. De minden bizonyíték arra utal, hogy vadász a tettes. Elvitte a cuccomat. A fegyvereimet, a ruhámat, az egyik szertartási kardot a gyűjteményemből. - Marco a fogát csikorgatta. - Hogy lehettem ennyire hülye?! Tudtam, hogy nem jól tűri, ha elutasítják, de az eszembe sem jutott, hogy gyilkolászni kezd, csak hogy bosszút álljon rajtam. Sara Deaconra pillantott. A férfi nemet intett a fejével. Ő is egyetértett: Marco története nagyon, de nagyon hihető volt. Csakhogy az ő szava állt Silaséval szemben. A vámpírok rossz néven vették volna, ha ők bizonyíték nélkül a vadász társuk mellé állnak. Ha be tudják bizonyítani az igazukat, Silas egyszerűen eltűnik, hogy az angyalok kimérjék rá a büntetést. A vadászok csak vészhelyzetben és kivégzési parancsra ölhettek. Az angyalok jobbnak látták, ha maguk szolgáltatnak igazságot: gyorsabbak és hatékonyabbak voltak, és sokkal egyetlenebbek, mint a vámpírjaik. Biztonsági kamerák - jutott Sara eszébe. - Rögzítetted a har- eot? Nem. - Az önutálat eltorzította Marco szép vonásait. - Amikor láttam, hogy Silas megjött, kikapcsoltam őket. Nem akartam, hogy bárki lássa, ahogy hülyét csinálok magamból. De legalább annyi eszem volt, hogy a fegyverem magammal vittem. A golyó súrolta a lejét, rövid időre kiütötte. Ez megmagyarázta, hogyan tudta Marco a pincébe zárni a vámpírt. Beszélnünk kell Silasszal. - Sara tett egy lépést előre, arra számított, hogy Marco ellenkezni fog. A férfi felállt. Odavezetlek benneteket! Nézzük, mit mond az a szemét. Előhúzták a fegyvereiket és elindultak a vadász mögött. Mire odaértek, Silas már az ajtón dörömbölt. Segítség! - Dörömbölés. - Segítsenek! Hallom, hogy van ott valaki! Csend! - Deacon hangja úgy hasított keresztül a hangzavaron, akár egy éles penge. Sara vette kezébe az irányítást. Hogyan kerültél a pincébe? -
Nagyjából ugyanazt a sztorit hallotta vissza Silastól, mint korábban Marcótól, csak felcserélt szereposztással. Mire végighallgatta, már lüktetett a feje. Hogy a fenébe tisztázhatnák ezt az ügyet?! Egy rossz húzás, és a vérfürdő garantált. Deaconra pillantott. Van nálad bilincs? Dacon a kezébe nyomott egy pár vékony, műanyag pántot. Elég erős. Marco kérés nélkül felemelte a két csuklóját, amikor a lány felé fordult. Sara rájuk csatolta a bilincset, majd felvezette a férfit és leültette a lakásához vezető lépcsőre. Bekötötte a szemét, összekötötte a lábát, levette róla a bilincset, majd visszacsatolta a korláton keresztül. A vadászok nagyon találékonyak voltak, ha az életük múlt rajta. Nem fogok elmenekülni - közölte vele Marco fájdalomtól megtört hangon. Ha ez számít - válaszolt Sara -, én hiszek neked. - Ha céhigazgató akart lenni, meg kellett tanulnia felmérni az embereit. - De bizonyíték kell. Silas okos. Ettől olyan vonzó. A vámpír nem tűnt különösebben vonzónak, de Sara sem volt szerelmes belé. Megveregette Marco vállát, majd magára hagyta, becsukta maga mögött az ajtót, Rodney - mondta Deaconnak. Én is erre gondoltam. Tegyük fel, hogy felismeri a támadója hangját. Ugyan ki venné őt komolyan? - Elővette a telefonját, de habozott. Kezdetnek jó. Miközben hallgatta a csengést a vonal túloldalán, a tekintete találkozott Deaconéval. Igazgatóként intézhetem majd az ilyen zavaros ügyeket. A férfi bólintott. És leszel annyira lelkiismeretes, hogy mindig kiderítsd az igazat. - Odalépett hozzá, és végigsimított Sara arcán. - Örülhetünk, hogy te leszel az igazgatónk. Ekkor felvette valaki a telefont. Tessék! Sara Deacon mellkasára ejtette a fejét, amikor meghallotta a bangót. Mindy, beszélnem kell az uraddal. A pletykálásod miatt megbüntettek. Nyolcadik fejezet S arának nem volt ideje a kakaskodásra. - Ügyesebben kellett volna intézned a dolgot. Jogos - ismerte el Mindy. - Négyszáz éves vagyok, és nem tudok megszabadulni egy félkegyelműtől. Nem a te hibád. Tartsd a vonalat! Sara meglepődött, hogy ilyen simán ment. Vett egy nagy levegőt, amikor Lacarre kifinomult hangját meghallotta a vonal túlsó végén. Vadász. - Ebben az egyetlen szóban benne volt, hogy magyarázatot követel a zaklatásért, de engedélyt ad, hogy Sara beszéljen. Sara vázolta előtte a helyzetet. Ha Rodney néhány percre a rendelkezésünkre állna, az segítene a helyzet tisztázásában. Két áldozat az én vámpírom volt, ezért én is érdekelt vagyok abban, hogy kézre kerítsék a tettest. Nemsokára ott vagyunk. Sara összecsukta a telefont és határtalan örömmel megölelte Deacont. Szerinted feltűnne valakinek, ha itt hagynék mindent és visítva kirohannék a világból? Nagy, meleg kezek simítottak végig a hátán. - Lehet, hogy utánad küldenék a Hóhért. Ne flörtölj velem! Most ne! Akkor majd később folytatom. - De tovább simogatta a lányt. Azt hiszem, ez most már hivatalosan is pályám legfurább esete.
Csatlakozom. Nem tudom, miért lepődöm meg mindig, amikor ,i vámpírok ilyen emberien viselkednek. Pedig már rájöhettem volna, hogy az átalakulással nem válnak egy csapásra bölcsekké. - Sara erezte az arcán a férfi egyenletes, erős, megnyugtató szívverését. Egy nő könnyen hozzá tudna szokni egy ilyen biztonságot adó érzéshez. Hosszan álltak így, csendben, míg Sara szívverésének ritmusa lecsillapodott és igazodott a férfiéhoz. Gondoltál valaha arra, hogy valami mást csinálj? - kérdezte, es rájött, hogy semmit sem tudott a férfi múltjáról. De ez nem számított. Az a férfi nyűgözte le, aki Deacon abban a pillanatban volt. - Úgy értem, a Céhen kívül. Nem. - A határozott válasz mögött hosszú történet rejlett. De Sara nem kérdezősködött. Én sem. Vadásszal először tízéves koromban találkoztam. Egy kommunában éltem akkor... ne is kérdezd! Az a nő annyira okos, kemény és határozott volt, elsőre beleszerettem a hivatásba. A férfi felkacagott, kissé nyers hangon. Én azután találkoztam először vadásszal, miután egy vérengző vámpír az egész környékünket lemészárolta. Egy vámpír felett álltam es húsvágó bárddal csapkodtam a nyakát, amikor a vadász rám talált. Hány éves voltál? Nyolc. Csoda, hogy te nem lettél őrült vámpírgyilkos. Deacon halkan felnevetett, és szinte körbevette a lányt a testével. Megcsókolta a homlokát, és ez a gesztus Sara utolsó védvonalait is szilánkjaira törte. Úgy döntöttem, inkább a jók közé akarok tartozni. Nem szerelek a vadász társaimra vadászni, minden egyes munkában a szívem szakad meg. Sara ekkor megértette, hogy az előző hóhér miért választotta Deacont utódjául. A hóhérnak teljes szívéből szeretnie kellett a Céhet, minden döntésének ebből a szeretetből kell fakadnia. Deacon soha nem végzett volna ki senkit egyértelmű, döntő bizonyíték nélkül. Különben már Marco sem élt volna. A lány felemelte a fejét, és megcsókolta a férfi nyakát. Lenne kedved titkos viszonyt folytatni a Céh igazgatójával? Nem engedhette el ezt a férfit. Anélkül, hogy harcolt volna ér- semmiképp. Jobban szeretem, ha mindenki tudja, ha egy nő hozzám tartozik. - jött a megalkuvást nem ismerő válasz. - A titkolózás mindig csak bajt okoz. Így hát ez a lehetőség is elúszott. Még mielőtt Sarának lett volna ideje kitalálni egy újabbat, a bejárati ajtó megremegett az erőteljes kopogástól. Lacarre megérkezett. Színpadra! - Sara eltolta magát Deacontól, az ajtóhoz ment, é beengedte az angyalt és kíséretét: Mindyt, Rodneyt - és legnagyobb meglepetésére a vámpírt, aki a segítségüket kérte Silas ügyébe - Fáradjanak beljebb! - Felvont szemöldökkel nézett a hívatlan érkező férfira. Errefelé bóklászott - szólt Mindy, és közönyösen legyintett, jelezve, hogy őt egyáltalán nem érdekli a dolog. - Lacarre úgy döntött, esetleg segítségünkre lehet. Az idegen vámpír egyáltalán nem tűnt boldognak, hogy be kellett jönnie, de egy angyalnak senki sem mondhat nemet. Hol van az a két férfi? - kérdezte Lacarre. A szárnyát felemelte, hogy a vége nehogy belelógjon a padlót borító üvegszilánkok közé, a vér és alkohol ragacsos keverékébe. Az egyik ott van - intett Sara a Marco lakásához vezető, csukott ajtó felé —, a másik a pincében. Mindy végigsimított Deacon karján. -
Mind úgy néznek ki, mint ez itt? - kérdezte kihívón. Deacon egy szót sem szólt, csak egyenesen a nőre nézett. A tekintete olyan fagyos volt, hogy még Sara is beleborzongott. A Hóhér nagyon, de nagyon értett hozzá, hogyan kell rémisztőnek lenni. Mindy visszarántotta a kezét, mintha megégette volna, gyorsan visszatért Lacarre mellé. Rodney végig az angyal szárnyai mögött húzódott meg. Belőled jó vámpír lenne - jegyezte meg Lacarre Deaconnak. - Talán még a város sem bomlana fel, ha te irányítanád. Szívesebben vadászok. Az angyal bólintott. Kár. Rodney, tudod, mit kell tenned? Rodney olyan nagyot bólintott, hogy a feje majdnem leszakadt. Igen, uram! - Gyerekesen vágyott rá, hogy a gazdájának kedvére tegyen. Gyere! - Sara kinyújtotta a vámpír felé a kezét. - Én legutóbb sem bántottalak, emlékszel? Rodney ezen egy ideig elgondolkodott, majd megfogta a lány kezét. De most nem tudnak elkapni, ugye? Nem. - Megpaskolta a férfi kezét. - Csak annyit kérek tőled, hogy hallgasd meg a hangjukat, és mondd el, hasonlít-e valamelyiküké ahhoz, aki bántott téged. Először Marcóhoz mentek, Lacarre és Mindy követte őket. Sarát kirázta a hideg a tudattól, hogy hátat kell fordítania egy nagy hatalmú angyalnak és egy vérszomjas cafkának, de erőt vett magán, mert tudta, hogy Deacon zárja a sort, Silas barátja mögött. Marco! - Sara bekopogott a csukott ajtón. - Fenyegesd meg Rodneyt, hogy levágod a fejét! A vámpír az ijedségtől tágra nyílt szemekkel nézett rá. - Csak játékból - suttogta neki a lány. Marco egy pillanat múlva kiabálni kezdett. Rodney összerezzent es elugrott az ajtótól. Sara érezte, hogy keservesen összerándul a gyomra. - Ő volt az? - kérdezte, amikor Marco elhallgatott. Rodney remegett. - Nem. De ő is ijesztő. Lacarre nem rajongott az ötletért, hogy le kell mennie a pincébe, de végül megtette. Amikor pedig Silas nem volt hajlandó engedelmeskedni Sarának, besuttogott az ajtón: Vagy azt szeretnéd, hogy bemenjek és kettesben... megbeszéljük? - A hangja selymes és édes volt, mint a fekete csokoládé, és éles, mint a bordák közé fúródó tőr. Ha Sarának bármi kétsége lett volna afelől, hogy szeretne-e vámpírrá változni, az abban a pillanatban szertefoszlott. Nem akarta alávetni magát egy olyan lénynek, aki egyetlen mondatba ennyi kegyetlenséget és fájdalmat volt képes beleszőni. Silas megtört és elmormolt egy fenyegetést, körülbelül annyira félelmeteset, mint egy plüssmackó. Sara már éppen rá akart szólni, hogy ismételje meg, ezúttal több beleéléssel, de Rodney megperdült és a kijárat felé kezdett rohanni. Deacon kapta el. Sss! Sara nagyot nézett, amikor meglátta, hogy a vámpír úgy akaszkodott a Hóhérra, akár egy kisgyerek az anyukájára. Ő volt az! Ő a gonosz ember! Lacarre először Rodneyra nézett, majd Sarára. Hozd fel ezt a Silast. A vadásztól akarom hallani, hogy mi történt. Sara bevetésre készen tartotta a nyílpuskáját, de nem volt rá szüksége. A magas, fekete hajú, megnyerő külsejű Silas úgy követte őket véres, szakadt ruhájában, mint egy szelíd bárányka. Sara otthagyta őt Lacarre és Mindy előtt, majd eleresztette Marcót és visszatért vele a többiekhez. Az idegen vámpír a háttérben húzta meg magát. -
Silas a volt szeretőjéhez fordult. Gyilkoltál, és most rám akarod kenni. Marco azonban tudomást sem vett róla, egyenesen maga elé nézve elmesélte a történetet, amit Sara igaznak hitt. Amikor odáig jutott, hogy szakított Silasszal, a nem odavalósi vámpír felkiáltott. Én hittem neked! Hallgass! - ordított rá Silas. Lacarre felvonta a szemöldökét. Nem. Beszélj! Tett már ilyet korábban is. Három évtizede, amikor egy ember, akinek udvarolt, otthagyta őt egy másik vámpírért. Akkor négyet gyilkolt meg a fajtánkból. Sara a vámpír szemébe nézett. - Olyanokat, akik erősen kötődtek az emberekhez? Igen - válaszolt remegve a férfi. — Azt mondta, úrrá lett rajta a vérengzés. Fiatal volt, én pedig megvédtem őt. - A láthatóan megrendült vámpír vett egy mély levegőt, és hátat fordított korábbi barátjának. - Többé már nem védem. Silas felordított, és felugrott, mintha támadni készült volna, de Deacon a torkára mért egyetlen ütéssel leterítette. A vámpír úgy zuhant a földre, akár egy zsák krumpli. Marco arca megrándult, de nem nézett arra. Mint már mondtam - jegyezte meg Lacarre nagy kár, hogy nem kívánsz átváltozni. Ha valaha meggondolnád magad, szólj! Deacon ajka halvány mosolyra húzódott. Minden tiszteletem az öné, de én inkább a magam ura maradok. Csábíthatnálak olyan szépségekkel, mint Mindy, de úgy látom, már ezen a téren is meghoztad a döntést. - Megállt az eszméletlen vámpír felett. - A Céhnek joga van kártérítést kérni és ajánlatot tenni a büntetésre. Mi a kívánságod? - Sarához szólt, mintha a lány máris a Céh igazgatója lett volna. A lány Marcóra pillantott, látta az arcán a lelkében dúló háború jeleit. Nem is volt kérdés, mit válaszol. Könyörületet - mondta. - Könyörületesen végezzék ki őt. - Mind tudták ugyanis, hogy Silas nem maradhat életben. - Kínzás és fájdalom nélkül. Lacarre a fejét csóválta. - Mennyire emberséges! Sara tudta, hogy ez nem bók volt. Ezzel a hibával együtt tudok élni. - Soha nem akart még csak hasonlóvá sem válni Lacarre-hoz. Az angyal végtelenül hideg volt, még akkor is, amikor egyértelmű érdeklődéssel nézett a lányra. Legyen. - Könnyedén felkapta a vámpír testét. - Úgy lesz, ahogy kívánod. Az angyal távozott, krémszínű szárnyainak széles nyomában mögötte ment Mindy és a többiek. Sara látta, hogy Deacon Marco vállára teszi a kezét, és finoman megszorítja. Halkan suttogott neki, Sara nem hallotta, mi hangzott el kettejük között. Amikor azonban Deacon magára hagyta a másik vadászt, Marco már nem tűnt úgy, mint akiből lassú és fájdalmas halállal elszáll a lélek. Igen, látszott, hogy szörnyen fáj neki, ami történt, de már parázslott benne az erős akarat makacs lángja. Az, ami egy embert vadásszá tett. Sarához fordult. Visszavonom a Céhhez benyújtott felmondásomat. Azt hittem. .. azt reméltem... de itt már nem maradhatok. Tudatom Simonnal. Ez nem szükséges, igaz, Sara? - jegyezte meg halkan. - Elég, ha te tudod. S ara hat órával később, a szálloda előtt búcsúzott el Deacontól.
Mindkettőjük kezében ott volt a felszerelésük, Ellie egy tiszta, bérelt autóban várt rá, készen, hogy elinduljon a barátnőjével vissza New Yorkba. Még egy utolsó autókázást terveztek, mielőtt Sarát maguk alá temetik a Céh egyik legnagyobb és legerősebb részlegének irányításával járó feladatok. Ez az év brutális lesz - mondta Deaconnak, aki kinyújtott lábakkal, oldalvást ült a motorján karba font kézzel. - Még jó is, hogy nemet mondtál, valószínűleg ha akarnék sem tudnék most titkos viszonyt folytatni veled. - Fel kellett volna nevetnie, de nem volt benne semmi vidámság. A férfi semmi giccseset nem csinált. Ő Deacon volt. Csak felállt, átkarolta a lány nyakát és csókolta, amíg Sara levegővel bírta. Azután újra. Van néhány elintézendő dolgom. Rád pedig egy igazgatói szék vár. A lány bólintott. A szájában érezte a férfi whískey- és éjfélízét. Na, ja. - Menj, Ellie már vár rád. Sara még egyszer erősen megölelte a férfit, majd megfordult és elment. Deaconnak igaza volt, hogy így fejezte be. Bármi volt is köztük és bármilyen fényesen ragyogott is Sara előtt, a láthatáron a I oly tatás ígérete, megérdemelték, hogy az ne törjön össze a teljesíthetetlen elvárások súlya alatt. - Indulj! - vetette oda Ellie-nek, amint becsukta a kocsi ajtaját. Ellie csak ránézett, de nem szólt egy szót sem. Mindketten hallgattak, amíg át nem lépték az állam határát. Akkor Ellie újra a barátnőjére pillantott és megjegyezte: - Nekem bejött. Ez az egyszerű kijelentés átszakította Sara utolsó védelmi vonalait is. A lány a tenyerébe hajtotta a fejét és sírva fakadt. Elena lehúzódott az út szélére, és átölelte. Nem sértette meg azzal, hogy üres szólamokat kezd pufogtatni. Csak annyit mondott: Tudod, Deacon nem tűnt olyannak, aki félbehagy fontos dolgokat. Sara elmosolyodott. Tisztában volt vele, hogy az arca szörnyen néz ki. El tudod őt képzelni szmokingban? - A gyomra összeszorult a kép láttán. Várj, elképzelem. Oké, megvan. - Elena felsóhajtott. - Hú, szmokingban tisztára végigcsócsálnám! - Hé! Az enyém! - mordult fel Sara. Ellie elvigyorodott. - Mi az? Én is nőből vagyok! A pasid nagyon szexi. Tiszta hülye vagy! - Sara elmosolyodott, ha csak egy pillanatra is. - Szinte látom magam előtt, ahogy bálokon bájcseveg és taktikázik a céhes politikai ügyekben. Na, persze! Na és? - Ellie megvonta a vállát. - Ez a céhigazgató dolga. Ki mondta, hogy az igazgató szerelme nem lehet egy hatalmas, rémisztő, szótlan vadállat? Csábító volt elfogadni ezt és ragaszkodni a reményhez, de Sara megrázta a fejét. - A földön kell maradnom. Az a pasi egy magányos farkas. Ezért ő a Hóhér. - Vett egy mély levegőt és felült az ülésben. - Vigyél New Yorkba. Dolgom van. A szavai határozottan csengtek, de a keze becsúszott a zsebébe; az ujjai megkeresték azt az apró, fűrészfogas korongot, ami ott lapult. Deaconé volt. A Hóhérnak érdekes fegyverei voltak, például az, amelyik golyók helyett ezeket a kis, pörgő pengéket lőtte ki. Deacon ezt használta Tim roncstelepén is. Erről Sarának eszébe jutott, vajon hogy van Lucy. Apró mosoly jelent meg a szája sarkában. Ki gondolta volna, hogy a kedvenc emléke Deaconról az lesz, amikor a férfi a Sátán vad, veszélyes kutyáját simogatja?! Kilencedik fejezet K ét hónap múlva Sara a tükörbe bámult. A nő, aki visszanézett rá, egyszerre volt nyugodt és
végtelenül elegáns fekete, pánt nélküli estélyi ruhájában. A haja bonyolult kontyban volt a tarkójára csavarva, új frufruja kecsesebben lendült, mint harc közben valaha, az arca pedig hatalmas műgonddal volt kisminkelve, kiemelte az arccsontjait és a szemét. - Tisztára szélhámosnak érzem magam. Simon felnevetett, és mögé lépett. Pedig pontosan úgy nézel ki, mint aki vagy: egy erős és csodaszép nőnek. - A tekintete Sara nyakláncára tévedt. - Jó választás. Az apró, fűrészfogas korong volt az, Deacon pengéje. Sara egy ezüstláncot fűzetett bele. - Köszönöm. Lesznek olyanok a társaságban, akik gúnyolódni fognak. Néhányan csak felkapaszkodott szolgálóknak tekintik a vadászokat. Ó, mint például Mrs. Abernathy? - kérdezte szárazon. Az említett hölgy egy idős, társasági előkelőség volt, ő rendezte a bált, amire készültek. - Megkérdezte, hogy szükségem van-e „néhány tanácsra az illendő" öltözködést illetően, drágám. Pontosan. - Simon megszorította a lány vállát. - Egy jó tanács: ahányszor egy kékvérű lenézően kezel, jusson eszedbe, hogy te naponta találkozol angyalokkal. A legtöbben közülük a gatyájukat összepísilnék ennek csak a gondolatától is. Na, de Simon! - kacagott fel Sara. Ez így igaz. - Az idős férfi megvonta a vállát. — Egy nap pedig talán még egy arkangyallal is találkozol. Itt a magát legfontosabbnak tartó ember sem fog soha közel kerülni hozzájuk. Attól valószínűleg én is összepisilném a gatyámat. Nem fogod - jelentette ki komolyan Simon. - Ami pedig a maga rangú vámpírokat illeti, ne feledd: mi vadászunk rájuk, nem ők ránk. Sara bólintott és fújt egy nagyot. Bárcsak ne kellene ilyen szarságokkal foglalkoznunk! Mi félünk ugyan az angyaloktól, de a legtöbben tőlünk is rettegnek. Nyugtasd meg őket! Mutasd meg, hogy mi is civilizált lények vagyunk! Mekkora átverés! - vigyorgott a lány. Simon visszamosolygott rá, de Sara szívesebben látta volna valaki más arcát a magáé mellett a tükörben. Oké, kész vagyok. - Most jelent meg először egyedül a nyilvánosság előtt, mint kiképzés alatt álló céhigazgató. Év végére teljesen át kellett vennie a szerepet. Kapd el Őket! N em unta magát halálra a bálon. Ha szüksége lett volna még bizonyítékokra, ez volt az utolsó jel: ő volt a megfelelő ember az igazgatói posztra. Ellie addigra már legalább öt embert meglőtt volna. Sara elmosolyodott, miközben hárított egy újabb kíváncsiskodó kérdést és magába szívta a szűnni nem akaró pletykaáradatot. Minden adatra szüksége lehet még. A vadászoknak mindenről tudniuk kellett. Olyan dolgokról is, hogy kihez szökne egy-egy vámpír, vagy ki rajong annyira az angyalokért, hogy hajlamos önbíráskodva a vámpírok nyomába eredni. Ránézésre azonban természetesen csak egy hölgy volt a sok közül a bálon. Mrs. Abernathy szinte sugárzott az elégedettségtől, amikor először megpillantotta. Valószínűleg arra számított, hogy véres bőrszerkóban állítok be - morgott egy pezsgőspohárba egy nyugodt pillanatban a teraszon. Nekem bejött volna. A mosoly, ami kiült az arcára, egész biztosan nagyon idióta volt, ezért nem is fordult meg. A bőrszerkó tetszik, vagy aki benne van? Most lebuktam. - Forró lehelet simította végig a tarkóját, nagy kezek fogták át a derekát. - De ezt a ruhát is meg tudnám szokni rajtad. Hé, nézz a szemembe! - Letette a pezsgőspoharat a terasz mellvedjére. - Nem bámulunk a hölgyek dekoltázsába!
Nem tehetek róla. - A férfi egy finom mozdulattal maga felé fordította Sarát. A lánynak elállt a lélegzete. Azta! - Hátralépett, és intett az ujjával, hogy a férfi forduljon körbe. Deacon természetesen nem tartott neki divatbemutatót. Inkább végigsimított Sara oldalra fésült frufruján. Tetszik. Ransom azt mondta, olyanok tőle a szemeim, mint egy mosómedvéé. Ransomnak olyan a haja, mint egy lányé. Sara elnevette magát. Én is ezt mondtam neki. - Egy nagy lendülettel a férfi nyakába vetette magát és teljes odaadással megcsókolta. Jó volt, ezért még egyszer megtette. Az első bálozok bugyija tiszta tocsogós lesz, ha meglátnak téged. Deacon rémültnek tűnt. Ne aggódj! - nyomott egy csókot az állára Sara. - Mindet elijesztem. D eacon megjelenése hatalmas, Chanel No. 5. illatú felfordulást okozott a bálteremben. Sara szinte biztosra vette, hogy a férfi sarkon fordul és elmenekül. Nem tette. Már azzal, hogy eljött idő rabul ejtette a lány szívét, de most, hogy nyugodtan állt mellette, összpontosított és észre sem vette a rá irányuló figyelmet... Néhány férfi ki akarta használni Deacon jelenlétét arra, hogy semmibe vegye Sarát. A hímsoviniszta disznók! A férfi azonban oly finoman pattintotta át a labdát neki, hogy a pasik fel sem fogták, mi történt. Szexi, veszélyes, okos és még a hülyékkel is tud bánni - Sara most már tutira megtartja ezt a férfit! Es szíven fog szúrni mindé első bálozót és férfivadászt, aki körülötte merészel szaglászni! Azt ugye tudod - súgta Deacon Sara fülébe azon ritka pillanatok egyikében, amikor kettesben maradtak -, hogy hatalmas mennyiségű szexuális ellenszolgáltatást várok azért, amiért ennyire jó vagyok? A lány elmosolyodott. Áll az alku! És meg is kapta. Alaposan. Mire hazaértek, Sarát szinte felperzselte a vágy. Első alkalommal nem jutottak el az ágyig. A céhigazgató csinos, fekete ruhája cafatokban végezte az ajtó mellett, aminek szorítva Deacon magáévá tette a lányt. Sara vadul és gyorsan élvezett el, kétségbeesetten markolva a férfi fehér ingét. A második alkalom lassabb és édesebb volt. A végén egymás mellett feküdtek az ágyon, az oldalukon, egymás felé fordulva. Végtelenül meghitt pillanat volt, és Sara alig mert megszólalni, mert félt, hogy megtöri a varázst. A titkos életednek ezzel annyi. Holnap innen Timbuktuig veled lesznek tele az újságok pletykarovatai. Deacon ráharapott a lány alsó ajkára. Megvettem a szmokingot. Sara nagyokat pislogott. Megvetted a szmokingot. - Édes, aranyló boldogságbuborékok pattantak a lelkében. - Ha gyakran használod, gazdaságosabb, mint mindig bérelni egyet. - Ezt mondta az eladósrác is. - Közelebb húzódott és végigsimított .1 lány hátának ívén. A kezének bőre kicsit kemény volt. Tökéletes. De.. Nincs de! - vágott a szavába a lány. - Most annyira boldog vagyok, ne rontsd el! Érezte az ajkán, hogy a férfi elmosolyodik. Ezzel a de-vel foglalkoznod kell, céhigazgató asszony! - A szavak könnyedek voltak, de a hang komoly. Sara a férfi szemébe nézett. -
-
Mi az? Vissza kell adnom a hóhéri megbízatásomat. Ó. Igen. Hát persze. - Mától fogva túlságosan ismert volt, és ha Sarával marad, túl sok vadásszal találkozik, talán össze is barátkozik velük. - Majd találunk helyetted... Eddig ezen dolgoztam. Van egy jelöltem. Sara bólintott, és végighúzta az ujjait a férfi kemény állkapcsán. Nem lehetek a főnököd. - Erre most ébredt rá igazán. - Csak a szerelmed akarok lenni. Deacon felemelte a kezét és egy kört rajzolt Sara mellkasára, ahol a nyaklánca lógott, mielőtt levette. Azt terveztem, hogy önállósítom a fegyverműves műhelyem. Ez jó ötlet. - Sara mellkasából lassacskán eltűnt a szorító érzés. De kicsit egyoldalú a dolog. Te adsz fel mindent. De megkaplak téged. - Ez a kijelentés többet jelentett Sarának, mint azt valaha képes lett volna kimondani. Nyelt egyet, hogy csillapítsa a feltoluló érzelmeket. Egy hete beszéltem Timmel. Deacon összevonta a szemöldökét. Timmel? Lucy vemhes. A komor arckifejezés helyére lassan széles mosoly áradt. Tényleg? Tényleg. - Egyik lábát átvetette a férfién, és hozzásimult. - Megtartja nekem az egyik kölyköt. Úgy terveztem, Deaconnak nevezem el. A férfi felkacagott, és a nevetése ragályos volt. Sara a nyakába fúrta az arcát, és hagyta, hogy belőle is kitörjön az öröm. A kutyakölyök koromfekete volt. A szemei barnák, a mancsai pedig olyan hatalmasak, hogy biztosra vehették: legalább akkorára n majd, mint az anyja. És mivel zavaró lett volna, ha két Deacon van háznál, a kutya a Hóhér nevet kapta. -
Angyal és farkasa 1. FEJEZET Noel számára előléptetést jelentett ugyan, hogy a zöldellő Louisiana államba rendelték, igazából azonban elég kétes megtiszteltetés volt ez. A terület Raphael fennhatósága alá tartozott, de az arkangyal Nimrára bízta a napi ügyek irányítását. Ez az angyalnő hatszáz éves volt – korban meg sem közelítette Raphaelt, de így is elég idősnek számított. És persze a halhatatlanok erejének nagysága nem csupán a koruktól függött. Nimra apró testében több erő rejlett, mint a nála kétszer idősebb angyalokéban. Nyolcvan éve uralkodott területe felett, és már akkor jelentós hatalommal bírt, amikor a legtöbb vele egyenrangú angyal még ura udvarában szolgált. Nem meglepő tehát, hogy azt beszélték róla: vasakarata van, nem ismer irgalmat és hajlik a kegyetlenkedésre. Noel nem volt bolond. Pontosan tudta, hogy ez az „előléptetés" csak annak a ki nem mondott ténynek a jele, hogy már nem az, aki korábban volt. Neki már nincs helye, nem tudják máshol hasznát venni. A keze önkéntelenül ökölbe szorult. Szétmarcangolt, vérző teste, a sebeibe fúródó üvegszilánkok – mindez már a múlté volt. Mára vámpírrá vált, mégis megmaradtak a rémálmai és a lelkének sérülései. Noel már nem önmagát látta, ha a tükörbe nézett. Egy áldozat nézett vissza rá, akit egy őrült angyal szolgái péppé vertek és ott hagytak haldokolni. Kiszúrták a szemét, összetörték a lábát, összezúzták az ujjait, míg a csontjaiból már csak szilánkok maradtak, amelyeket egy hús- és bőrzsák tartott össze. A gyógyulás folyamata kegyetlen volt, utolsó cseppig felemésztette az akaraterejét. De ha tudta volna, hogy ez a lealacsonyító pozíció lesz a sorsa, talán nem is akart volna életben maradni. A támadás előtt az egyik legmagasabb ranggal járó beosztás várományosa volt az Arkangyal-toronyban, ahonnan Raphael egész Észak-Amerikát irányította. Mostanra másodvonalbeli őr lett belőle az egyik legsötétebb angyali udvartartásban. Ennek a világnak a közepén Nimra állt. A százötven centiméternél alig magasabb angyal alkata végtelenül törékeny volt, Nimra mégsem tűnt kislányosnak vagy gyerekesnek. Testének gömbölyded vonalai biztosan nem egy férfit romlásba taszítottak már. Bőrének színe az olvadt karamellé, ragyogóan illett a buja, meleg területhez, amelyen uralkodott. A haja csillogó, kékesfekete hullámokban omlott a jádezöld ruhájára. Vastag tincsei játékosan kunkorodtak a hátán, de ez a könnyedség egyáltalán nem illett sem az angyal hírnevéhez, sem a minden bizonnyal hideg szívhez, amelyet bűnre csábító idomok takartak. Keblei a nő testéhez képest majdnem túl teltek is voltak. Nimra tekintete a vámpírra villant, mintha megérezte volna, hogy Noel milyen fürkészőn méri végig. A szemei sötét topáz színűek voltak, csillogó, borostyánszín erekkel; a tekintete, amely egyenesen Noelre szegeződött, éles és átható. Az angyal elindult a vámpír felé, át a nagy csarnokon, amit fogadóteremnek használtak. Semmi zaj nem hallatszott, csak Nimra szárnyainak suhogása és a bőrét simogató ruhájának nesze. Nimra öltözéke olyan volt, mint hajdanán az angyaloké, visszafogott eleganciája az ókori görög viseletet idézte. Noel akkoriban még nem élt, de látott festményeket arról a világról az angyalok erődítményében, a Menedéken; és látott más angyalokat is, akik még mindig ilyen viseletet hordtak, mivel ezt sokkal előkelőbbnek találták, mint a modern ruhákat. Csakhogy egyikőjük sem festett így. Nimra ruháját a vállán egyszerű, aranycsat fogta össze, a derekán pedig ugyanilyen színű fonott kötél szorította meg: Nimra akár egy görög istennő is lehetett volna. Gyönyörű. Nagyhatalmú.
Halálos. – Noel – szólalt meg. Ahogyan kiejtette a férfi nevét, hallatszott az akcentusa, de benne suttogott más helyek és más idők visszhangja is. – Te mellettem szolgálsz. – Ezzel megfordult és kisuhant a teremből. Vállai fölé ívelő, mély sötétbarna, a szemei színét idéző, csillogó erekkel átszőtt szárnyai hegyével végigsimította a csillogó fapadlót. Ahogy Noel megfordult és követte, semmi mást nem látott maga előtt, csak ezeket a szárnyakat. A szárnyak pompás színei nem egy sötét angyali udvar rideg kegyetlenségét idézték fel benne, hanem a föld és a fák végtelen nyugalmát. És ez nem is volt szemfényvesztés: Nimra otthona egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Noel elképzelte. A hosszan elnyúló, de kecses, régi, magas mennyezetű épület egy hatalmas birtokon állt New Orleanstól egy órányira. Rengeteg ablaka volt, minden emeleten erkélyek futottak körbe, a legtöbbjükön nem volt korlát, ahogy az egy szárnyas lény otthonához illett. A tetőt is úgy építették, hogy az megfeleljen egy angyal igényeinek: lejtett ugyan, de nem annyira, hogy veszélyes legyen leszállni rá. Az épület szép volt ugyan, de igazán a kertek tették csodálatossá a helyet, amelyek az egzotikus és közönséges virágok özönével, tele kortól göcsös fákkal és friss hajtásokkal burjánzottak. A kertek békéről suttogtak… Arra találták ki őket, hogy egy megtört ember üldögéljen bennük, és megpróbáljon újra magára találni. Csakhogy ő, gondolta Noel, miközben követte Nimrát fel a lépcsőn, örökre elveszett, amikor tőrbe csalták és megnyomorították, amíg az arcából csak felismerhetetlen roncs maradt, a testéből pedig nyers hús. Nimra megállt egy nagy, virágzó jázminfonat-mintás fa ajtó előtt, és a válla felett várakozón pillantott Noelre, amikor a vámpír megtorpant mögötte. – Az ajtót – szólalt meg, és a Mississippi-delta zenéjével csengőhangjából a férfi kihallotta, hogy az angyalt mulattatja a helyzet. Noel megkerülte, vigyázva, nehogy hozzáérjen a nő szárnyához, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. – Elnézést kérek. – A szavak érdesen buktak ki a torkából, amely az utóbbi időben elszokott a beszédtől. – Szokatlan ez a szerep, nem vagyok gyakorlott… – Elharapta a mondat végét, mert fogalma sem volt, minek nevezze magát. – Gyere! – Nimra továbbindult a folyosón, el az ablakok sora előtt, amelyeken beáradt a szinte folyékony, bágyadt napfény és fényben fürösztötte a csiszolt padlót. Ez a fény nagyon jellemző volt erre a helyre, amiben egyszerre volt meg New Orleans nyers, erőteljes, hivalkodó szépsége és valami sokkal régebbi, csendesebb, nyugodtabb elegancia. Minden egyes ablak párkányán földszínű cserepek sorakoztak, amelyekből a legmeglepőbb, vidám színfoltok fakadtak: az árvácskák, vadvirágok, százszorszépek és krizantémok virágai. Noel meglepődött, amikor el kellett magában fojtania a vágyat, hogy végigsimítson a szirmokon, érezze selymes puhaságukat az ujjain. Ez a kényszer teljesen váratlan volt, és a vámpír a felismeréstől visszahúzódott és még szorosabban maga köré vonta a védőpajzsait. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének tűnjön ebben az udvarban, ahová elküldték megrohadni. Nem kellett ugyanis nagy képzelőerő ahhoz, hogy elhiggye: mindenki csak arra várt, mikor adja fel és fejezi be azt, amit a támadói elkezdtek. Összeszorította a fogait, az állkapcsa görcsbe rándult, amikor Nimra újra megszólalt. Az angyal hangja olyan volt, akár a durva selyem: egy hálószoba titkai, fájdalmassá váló kéj csengett a szavai mögött, amelyek azonban szárazak és gyakorlatiasak voltak. – A hálószobámban fogunk beszélgetni. Az angyal lakosztálya egy újabb fa ajtó mögött volt, ennek szárnyait virágtól roskadozó fák között szálló, egzotikus madarak képei díszítették. A minta nőies és bájos volt, semmi sem utalt rajtuk arra a kegyetlenségre, ami a hírek szerint Nimrában lakozott. Noel azonban egy dolgot biztosan megtanult életének két évszázada alatt: egy fél évezrednél idősebb lény megtanulja jól elrejteni azt, amit nem szeretne magáról megmutatni.
Noel ugrásra készen lépett be a szobába az angyal nyomában és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudta pontosan, hogy mire számított, de az biztos, hogy nem erre a látványra. Az ékkövek színében pompázó párnákkal díszített, kecses, fehér bútorok, a nyitott üvegajtón beáradó napfény és az asztal végében tornyosuló, rojtosra olvasott könyvek meglepték. A sok növény azonban már természetes volt számára. Különös módon szabadnak érezte magát, még akkor is, ha ott állt megtört testének és lelkének fogságában szorongva és fuldokolva az ígéret súlya alatt, amellyel Raphaelnek, és rajta keresztül Nimrának is hűséget esküdött. Az angyal az üvegajtóhoz lépett, becsukta, így kizárva a külvilágot, majd Noelhez fordult. – Bizalmasan akarok beszélni veled. Noel kurtán bólintott, de eközben fájdalmas hirtelenséggel újabb gondolat cikázott át az elméjén. Voltak az angyalok között olyan idős és eltompult egyedek, akik örömüket lelték abban, hogy kiszolgáltatott partnert vegyenek maguk mellé, akit irányítani tudnak. Ezt a szeretőt csupán friss húsként használták, majd félredobták, ha ráuntak. Noel soha nem lett volna hajlandó szexuális tárggyá válni, és ha Nimra ezt várta tőle… Ő vámpír volt, majdnem halhatatlan, akinek több mint kétszáz éve volt, hogy az erejét fejlessze. Lehet, hogy az angyal meg fogja ölni, de az biztos, hogy Noel a nő vérét fogja ontani előtte. – Mit kívánsz tőlem? Nimra meghallotta a felszínen udvariasnak tűnő kérdés mögött a fenyegetést, és eltűnődött, vajon kit is küldött neki Raphael. Titokban érdeklődött már felőle egy menedékbeli tudósnál, és hallott a szörnyű támadásról, ami Noelt érte, de a férfi továbbra is rejtély maradt előtte. Amikor Raphaelt faggatta a vámpírról, akit az arkangyal az udvarába küldött, ő csak annyit mondott: – Hűséges és kitűnő képességei vannak. Ő az, akire szükséged van. Az arkangyal arról azonban nem beszélt, hogy Noelnek metsző, jegeskék szemei voltak, azokban pedig annyi árnyék, hogy Nimra úgy érezte, szinte meg tudja érinteni őket. Az arca pedig… mintha a legkeményebb kőből faragták volna. Nem volt szép férfi: ahhoz túl durván rakták össze. Az azonban biztos volt, hogy ez a vámpír soha nem volt híján a nők figyelmének, annyira férfias volt. A kemény állkapcsa, a sötétbarna haja, az izmos teste mind vonzották a tekintetet, éppúgy, ahogy egy hegyi oroszlánra sem lehet nem odafigyelni. Kék farmerja és fehér pólója teljesen elütött az udvar többi férfitagjának hivatalos öltözékétől, de Noel mellett még így is mind jelentéktelennek tűntek: a vámpír háttérbe szorította őket a jelenlétének csendes intenzitásával. Most pedig ez a férfi Nimra szobáit foglalta el, férfias energiája éles ellenpontja volt a berendezés nőiességének. Nimrát bosszantotta, hogy ez az alig több mint kétszáz éves vámpír ilyen érzéseket vált ki belőle. Nimrát a nála kétszer idősebb angyalok is tisztelték és félték, és egy arkangyal bizalmát bírta. Ezért erőltetett magára olyan hangot, amelyből sütött a hatalom. – Megadnál-e nekem bármit, amit kérek tőled? A férfi szája körül éles, fehér vonalak rajzolódtak ki. – Senkinek nem leszek rabszolgája. Nimra egyet pislantott, amikor felfogta a szavak sötét jelentését. A hiúságának nem tett ugyan jót, hogy a vámpír azt hite róla, kényszerrel kell szeretőket szereznie, de eléggé ismerte a saját fajtáját ahhoz, hogy tudja, ez a feltételezés nem volt alaptalan. Az azonban, hogy a vámpírnak ez volt az els gondolata… Nem, gondolta, Raphael biztosan említette volna, ha ezt a vámpírt ilyen módon kihasználta volna már valaki. Persze az arkangyal, akinek ereje elég volt ahhoz, hogy városokat romboljon le és birodalmakat perzseljen fel, mindig is maga szabta a saját törvényeit, ezért Nimra semmit sem vehetett biztosra. – A rabszolgaság – szólt és egy másik ajtó felé fordult – nem jelent kihívást számomra. Soha nem értettem, mi benne a vonzó.
Ahogy elindult a vámpír előtt, az volt az érzése, mintha egy vadállatot vezetne pórázon – egy vadat, ami egyáltalán nem örül a helyzetnek. Ezt érdekesnek találta, még ha ingerelte is a tény, hogy ekkora erő lakozik a férfiban, akit Raphael küldött hozzá. Persze ez volt a bökkenő az egészben: Noel Raphael embere volt, az arkangyal pedig ki nem állhatta a gyengéket. Amikor a szobába értek, Nimra intett a vámpírnak, hogy csukja be maga mögött az ajtót. Egy hónapja még eszébe sem jutott volna, hogy ilyen óvintézkedéseket tegyen, akkor még tökéletesen megbízott udvartartása minden egyes lakójában. Most viszont… Már tizennégy napja együtt kellett élnie ezzel a fájdalommal, és az idő egyáltalán nem tompította a kínt. Ellépett sima és jól gondozott íróasztala előtt, amely a hatalmas ablak mellett állt. Gyakran ült itt, amikor a személyes leveleit írta. Most megállt egy faliszekrény előtt és kinyitotta az ajtaját. Ahogy felemelte a kezét, a szekrény fekete hátsó fala mögül egy széf tűnt elő. Egyszerű szerkezetnek tűnt, de betörő soha nem törhette volna fel. Nimra a széfből elővett egy apró, fénylő folyadékkal teli üvegcsét, majd megfordult. – Tudod, mi ez? – kérdezte a férfitól, aki néhány méterre állt tőle, mereven, akár egy kőszobor. A vámpír arca kifejezéstelen maradt, de az átható tekintetében látszó intelligenciát nem lehetett nem észrevenni. – Nem láttam még ilyet. Milyen szép, gondolta az angyal, amikor a fiolát a fény felé tartotta és a benne táncoló, habzó fényeket nézte. Maga a kristály üvegcse egy egyszerű pecséttel volt lezárva, amin finom arany díszítővonalak között ott állt az ő neve. – Azért nem, mert ez a folyadék nagyon ritka – szólt halkan. – Egy növény kivonatából készül, amely csak Borneó őserdeinek legsötétebb és legelérhetetlenebb mélyén nő. – Nimra a férfihoz lépett, és felé nyújtotta az üvegcsét. A fiola nevetségesen kicsinek tűnt Noel kezében, mintha egy játékszer lenne, amit egy síró gyerektől vett el. Óvatosan oldalra billentette – a folyadék kiült a kristály falára és színesen csillogóvá változtatta a felületét. – Mi ez? – Éjfél. – Az angyal visszavette az üvegcsét, amikor a férfi felé nyújtotta, és az íróasztalra állította. – Egy leheletnyi ebből megöl egy embert, egy picivel több örök kómába taszít egy vámpírt, hét milliliter pedig elég belőle, hogy egy nyolcszáz évnél fiatalabb angyalt órákra elaltasson. Noel tekintete a nőébe fúródott. – Ezek szerint annak, akit meg akar vele ölni, semmi esélye sincsen. Nimra nem lepődött meg azon, hogy a vámpír erre a következtetésre jutott. Tudta, hogy a hírneve alapján nem is várhatott volna mást. – Több mint háromszáz éve a birtokomban van. Egy barátomtól kaptam, aki úgy gondolta, egy nap még szükségem lehet rá. – A nő szájának sarka felfelé rebbent, amikor eszébe jutott a férfi angyal, aki ezt a halálos fegyvert adta neki, ahogy egy ember ad kést vagy fegyvert a kishúgának. – Az ő szemében én mindig is sérülékeny maradok. *** Ez a barát nem ismerhette Nimrát túl jól, gondolta Noel. Az angyal azt a látszatot keltette, mint aki a legkisebb nyomás alatt is megtörik, de nem tarthatta volna meg az uralmát a környék többi, nagy erejű hatalmasaival, például a kegyetlen Nazarachhal szemben, ha valóban csak egy érzékeny virágszál lett volna. Noel pedig nem volt vak, hogy ezt ne vegye észre, ezért egy pillanatra sem vette le a szemét a nőről. Akkor sem, amikor Nimra felvette a mérget az asztalról és visszahelyezte a széfbe, meglebbentve a vámpír szeme előtt a pompás és csábító szárnyait. Ez a vonzó szépség csapda volt, amivel elaltatta az óvatlanok gyanakvását, gondolta Noel. Ő azonban soha nem volt ennyire hiszékeny, a Menedéken történt események után pedig, ha volt is benne valaha néhány csepp naivság, az biztosan kiveszett.
– Két héttel ezelőtt – jelentette ki fojtott hangon Nimra, miután elzárta a fiolát és újra szembe fordult Noellel – valaki megpróbált Éjféllel megmérgezni engem. 2. FEJEZET Noel felszisszent. – Sikerrel járt? – A megkönnyebbülés tomboló viharként rohant végig rajta, amikor a nő megrázta a fejét. A Menedéken neki kiszolgáltatottan, lekötözött fogolyként kellett tűrnie, hogy a kínzói üvegcserepeket és fémdarabokat fúrjanak a húsába és megvárják, amíg a bőr meggyógyul és maga alá zárja a gyötrelmes fájdalomforrásokat. És bár Noel ennek az angyalnak csak Raphaelen keresztül tartozott hűséggel, elképzelni sem akarta Nimrát megtört lélekkel és összezúzott szárnyakkal. – Hogyan menekült meg? – A mérget egy pohár jeges teába keverték – magyarázta a nő és közben az ujjaival végigsimított az íróasztal mellett álló egyik növény fényes levelén. – Az Éjfél más folyadékban feloldva színtelen és íztelen, így én azt nem is vehettem volna észre. Nem volt okom sem, hogy a saját házamban a biztonságomért aggódjak. Volt azonban egy macskám, Királynő. -Az angyal lélegzete a másodperc tört részéig élesen, fájdalmasan elakadt. – Felugrott az asztalra, amikor nem néztem oda, és belenyalt az italba. Halott volt, mielőtt megszidhattam volna a neveletlenségéért. Noel tudta, hogy az angyal arcán tükröződő fájdalom nagy valószínűséggel csak egy póz volt, amivel az ő érzéseire akart hatni, de még így is azon kapta magát, hogy jobban kedveli a nőt, amiért az gyászolja egy háziállat elvesztését. – Sajnálom. Nimra biccentett, egy uralkodó gesztusával vette tudomásul a részvétnyilvánítást. – Elemeztettem az ital tartalmát anélkül, hogy erről az udvaromban bárki tudomást szerzett volna. Kiderült, hogy Éjfél volt benne. – Az állkapcsán megfeszült sima, mézszínű bőre. – Ha a merénylő sikerrel jár, én órákig eszméletlenül feküdtem volna. Aki tudott arról, hogy tehetetlen vagyok, megtalálhatott és gondoskodhatott volna arról, hogy ne maradjak életben. Az angyalok álltak a halhatatlansághoz a lehető legközelebb, náluk csak a Tízek Tanácsának tagjai, a világot uraló arkangyalok voltak erősebbek. Ameddig egy angyal fel nem bosszantotta a Tanács egyik tagját, csak különleges körülmények között kellett a haláltól tartania. Ezek a körülmények attól függtek, milyen idős volt az angyal és mennyi erő lakozott benne. Noel nem tudta ugyan, mekkora Nimra ereje, de azzal tisztában volt, hogy valószínűleg egy angyal sem élné túl, ha valaki lefejezi, eltávolítja a belső szerveit és az agyát, majd ezeket mind elégeti. Valószínűleg, bár még ez sem volt lehetetlen. Noel ezt természetesen nem tudhatta biztosan, de hallott már arról, hogy bizonyos kor felett egy angyal még a hamvaiból is fel tud éledni, ha hétköznapi tűz emészti fel a testét. – Vagy még ennél is rosszabbat tehetett volna – tette hozzá halkan, mert bár a tettes végső szándéka Nimra halála lehetett, sok idős halhatatlant csak az éltette, hogy fájdalmat és szenvedést okozzon másoknak. Mintha az idővel elvesztették volna a képességüket is arra, hogy ennél nemesebb érzéseket megtapasztaljanak. A vámpír el is tudta képzelni, mit tett volna Nimrával például Nazarach, ha ilyen sebezhető állapotban a kezei közé kaparintja őt. – Igen. – A nő az ablak felé fordult, amely az íróasztal mellett nyílt. A kecses bútordarab nagyon finom volt, valószínűleg összetört volna Noel keze alatt. – Az ételemhez csak gondosan ellenőrzött hátterű szolgálók férhetnek hozzá, és a belső udvartartásomhoz tartozó bizalmasaim. Emiatt az árulás miatt most nem bízhatok meg azokban a férfiakban és nőkben, akik évtizedek, esetenként évszázadok óta mellettem állnak. – A nyugodt és visszafogott szavak mögött sütött az angyal haragja. – Az Éjfélhez még egy angyal számára is szinte lehetetlen hozzájutni. Ez pedig azt jelenti, hogy az áruló egy nagy hatalmú megbízó szolgálatában állt.
Noel érezte, hogy szikra pattan a lelkében. Olyan, amiről azt hitte, végleg kialudt abban a véráztatta szobában, ahol a kínzói megnyomorították őt – ok nélkül, csak azért, mert beteges örömüket lelték ebben. Lehet, hogy a támadói politikai taktikázásnak nevezték ezt, hogy így igazolják a tettüket, de a vámpír hallotta a nevetésüket és érezte a sötétséget a lelkükben. – Miért mondja el ezt nekem? Az angyal a válla felett nézett vissza a férfira. – Nincs szükségem rabszolgára, Noel. – A nevet enyhe francia hangsúlyozással ejtette ki, amitől az egzotikusan hangzott –, de olyasvalakire igen, akiben teljes mértékben megbízhatok. Raphael szerint te ilyen vagy. Tehát mégsem állították őt félre! Ez a felismerés megrázta Noelt, felébresztette a férfit, aki olyan sokáig volt szinte élőhalott. – Biztos benne, hogy a saját emberei között van a tettes? – kérdezett rá, miközben a vére erősen lüktetni kezdett az ereiben. Nimra nem adott egyenes választ, és a szavaiban néma düh feszült. – Aznap nem járt idegen a házamban. – Kitárta a szárnyait, és eltakarta velük a beáramló napfényt, miközben továbbra is kifelé meredt az ablakon. – Ők hozzám tartoznak, de egyikük elfordult tőlem. – Ön hatszáz éves – szólt Noel, és tudta, hogy az angyal abban a pillanatban semmit sem lát a kertből, amit bámul. – Kényszerítheti őket, hogy elmondják az igazat. – Nem vagyok képes irányítani mások akaratát – lepte meg az egyenes válasszal Nimra a vámpírt. – Soha nem is volt ilyen képességem. Az pedig, hogy mindannyiukat megkínozzam, csak hogy egy árulót megtaláljak, enyhe túlzásnak tűnik. Noel mintha egy cseppnyi sötét humort hallott volna az angyal hangjában, de nem lehetett biztos benne, mert Nimra az ablak felé fordította a fejét és a hajának kékesfekete hullámai eltakarták arcát. – Ők tudják, miért vagyok itt? Nimra megrázta a fejét és újra a vámpír felé fordult. Az arckifejezése semmit sem árult el. Egy halhatatlan tökéletesen kiismerhetetlen maszkja volt. – Lehetséges, hogy ugyanazt gondolják, amit te is: hogy Raphael azért küldött hozzám egy megtört vámpírt, mert nekem játékszerre volt szükségem. – felvonta a szemöldökét. Noel úgy érezte, mintha leforrázták volna. – Elnézést kérek, Nimra úrnő. – Igyekezz ennél egy kicsivel őszintébbnek tűnni, különben ez az álca csúfos kudarcot vall. – Ez rideg parancs volt. – Attól tartok, soha nem lennék képes senki ölebe lenni. Noel legnagyobb meglepetésére Nimra felnevetett. A kacajának hangja erős, nőies simogatás volt a vámpír érzékei számára. – Ám legyen – szólt az angyal, a szemei szikráztak a napfényben, akár a drágakövek. – Ha nem öleb, hát légy farkas, hosszú pórázon. Noel megrökönyödve ébredt rá, hogy a bensőjében új lánggal izzik fel egy lassú, sötét, emésztő parázs. Azóta, hogy a Medikában felébredt, nem érzett ilyen vágyat, és már azt hitte, a lelkének ez a része örökre meghalt. Nimra nevetése azonban eléggé felkavarta az érzékeit ahhoz, hogy Noel észrevegye. Csábító volt a gondolat, hogy átadja magát ennek a forróságnak. Hogy felemelje a zsarátnokot a levegőre, a felszínre hozza a lángot, de nem hagyta, hogy a nő hangja, a simogató nőiessége elhalványítsa a tudatában a valóságot: hogy ez az ékkövekkel szórt szárnyú angyal halálos lény, és bár ebben a játszmában talán a jó oldalon áll, attól még nem ártatlan. Noel minden éjjel hallotta a sikolyokat. A rémálom minden egyes alkalommal meglepte őt, annak ellenére, hogy szünet nélkül újra és újra rátört azóta, hogy a támadás után felébredt a Medikában. A valóság ugyanis az volt, hogy a kínzás első néhány órája után már nem volt
képes sikítani; csak azért maradt eszméleténél, mert a támadói figyeltek rá, hogy soha ne lépjék át a határt. Törött csontok, lemart hús, gyötrő égések – a vámpírok sok kínt el tudtak viselni anélkül, hogy elmenekülhettek volna az eszméletlenség hűvös sötétjébe. Nem emlékezett arra sem, hogy azelőtt kiáltozott volna, elhatározta ugyanis, hogy nem adja meg magát. Bizonyára mégis megtette, mivel a kiáltások ott visszhangzottak az álmaiban. De az is lehet, hogy ezek csak az elméjét töltötték el, az maradt ugyanis az utolsó mentsvára, amit megőrizhetett magának, miután a testét gonosz erővel megfosztották az erejétől és méltóságától. Lerúgta magáról az átizzadt takarót és elnémította az emlékeket. Az ablakhoz lépett, amit nyitva hagyott korábban, hogy beáramolhasson rajta a lonc virágaitól illatozó levegő. A nehéz, meleg szél végigsimított a férfi arcán és beletúrt a hajába, de felforrósodott testét lehűteni nem tudta. Noel mégis ott maradt az ablakban, és az éjszaka sűrű sötétjébe révedt, a kert szunnyadó sziluettjét és a körben magasodó fákat nézte. Talán húsz perc telhetett el így, és a vámpír éppen készült elfordulni, amikor szárnyakat látott meg a kertben. Nem Nimráé voltak. Noel összehúzta a szemöldökét, és úgy helyezkedett, hogy lentről, a földről láthatatlan legyen. Figyelt. Az angyal egy perc múlva előlépett az árnyak közül, megállt, és arcát Nimra ablakai felé fordította. Egy hosszú pillanatig mozdulatlan maradt, majd továbbindult. Érdekes. Amikor több mozgást már nem látott, Noel ellépett az ablak mellől és tusolni ment. Közben ráébredt, hogy ezt a magas férfi angyalt már látta aznap Nimra fogadótermében. Még sötét volt, amikor Noel kilépett a tus alól, de biztos volt benne, hogy hiába próbálna már aludni. Ő, a vámpír hosszú ideig is bírta alvás nélkül. A lelke mélyén nem is vágyott ilyen nyugalomra. Mert ha a sikolyokat néha nem is hallotta álmában, a kínzók nevetését mindig. Másnap reggel, amikor Nimra kilépett a kertbe, meglátta, hogy Noel megelőzte őt a hajnal élvezetében. A vámpír egy öreg ciprusfa ágai alatt ült egy kovácsoltvas padon és a patak tiszta vizére meredt, ami végigkígyózott az angyal földjén, míg egy mellékfolyóba torkollt és a folyódeltába ömlött. Noel teljesen mozdulatlanul ült ott, mintha ugyanolyan kőből faragták volna, mint a mohás sziklákat, amelyek a vizet szegélyezték. Nimra halk léptekkel indult el az ösvényen, amely elkerülte a férfit, mert tudta, milyen értéke lehet a csendnek, de Noel abban a pillanatban felemelte a fejét. Az angyalt még ilyen távolról is magával ragadta a vámpír szemeinek fagyos kéksége. Tudta, hogy egy támadás során valaki kiszúrta őket, miközben végtelen kegyetlenséggel verte Noelt, míg annyira össze nem zúzta a testét, hogy csak az egyik törött ujján lévő gyűrűről lehetett felismerni. Hűvös és veszélyes düh árasztotta el a nő testét, de a hangja könnyed maradt. – Bonjour, Noel. – A szárnyai végigsimították a mellette növő azálea bokrok fehér és rózsaszín virágait, a harmat jólesően permetezett a tollakra. A nagydarab férfi egy ragadozó kecsességével állt fel. – Korán ébred, Nimra úrnő. Te pedig, gondolta Nimra, nem alszol. – Sétálj velem! – Ez parancs? Igen, Noel határozottan farkas volt. – Kérés. A vámpír elindult az angyal mellett, végig a reggeli fényben álmosan kókadozó virágok között, melyek szirmai már várták a felkelő nap pirosas narancssárga sugarainak érintését. Nimra a szabadban mindig kitárta a szárnyait, szokása volt ez, most azonban behúzva tartotta őket és a férfi közelében maradt, aki a szokásos zárkózottságával sétált mellette. Annyira tartózkodó volt, hogy az angyal önkéntelenül is azon kezdett gondolkozni, vajon mi rejlik a felszín alatt. Ekkor egy panaszos nyávogást hallott. Leguggolt és benézett a sövény alá.
– Hát itt vagy, Mimóza! – Kihúzott egy öreg macskát az apró, sárga virágokkal szórt bokor sötétzöld levelei alól. – Mit csinálsz te ilyen korán idekint? Az őszülő szőrű macska az angyal állának dörgölőzött, majd kényelmesen elhelyezkedett a karjaiban, hogy szundíthasson még egyet. Nimra érezte, hogy Noel tekintete rá szegeződik, miközben Mimózát simogatta, de nem szólt egy szót sem. Akár egy sebzett állat, a vámpír sem fogadná jól, ha sürgetnék. Majd a saját tempójában, a maga idején közelíteni fog, ha fog egyáltalán. – A szőrös fülek miatt – szólalt meg végül Noel, a macska helyes fejéről az égnek meredő, vicces szőrpamacsokra nézve. – Ezért nevezte el Mimózának. Nimra egy mosollyal nyugtázta, hogy a férfi kitalálta. – Igen. És azért, mert amikor először megláttam őt, éppen egy mimózabokor alján játszott. A mancsával rácsapott a virágra és hátraugrott, amikor becsukódott. – Eközben valahogy egy pitypangszerű növény virága szóródott a fejére, mint egy apró korona. – Hány háziállata van? Nimra megsimogatta Mimóza hátát, érezte a tenyerén az öreg macska dorombolását. – Most már csak Mimóza. Nagyon hiányzik neki Királynő, pedig ő sokkal fiatalabb volt és kifárasztotta Mimózát a bolondozásaival. Szokatlan volt Noel számára, hogy egy angyalt emberinek lát, márpedig Nimra, karjában az öreg Mimózával nagyon is emberien viselkedett. – Kívánja, hogy hozzam én a macskát? – Nem. Mimóza sokkal könnyebb, mint kellene. Csak a bundája miatt tűnik nagynak. – A hangja komoly volt a hajnal suttogó titokzatosságában. – A gyász miatt nem eszik, és már nagyon sok évet élt… A férfi ösztönösen nyújtotta ki a kezét és cirógatta meg az állat fejét. – Már hosszú ideje önnel van. – Két évtizede – válaszölt Nimra. – Nem tudom, honnan került ide. Csak felnézett a játékból, a mimózabokor mellől és eldöntötte, hogy az övé vagyok. – Egy halvány mosoly jelent meg az angyal ajkán, amitől a férfiban a parázs még forróbban kezdett izzani. — Azóta minden reggel elkísér a reggeli sétáimra, bár most már bántja a hideg. A nő hangjának kedves csengése tökéletes ellentétben állt azzal, amit Noel eddig hallott róla. Nimrát angyalok és vámpírok egyaránt félték, az egész országban. Még a legerőszakosabb angyalok sem merészkedtek a területére, annak ellenére, hogy az angyal ereje látszólag nem vetekedhetett az övékével. Noel ezen eltöprengett. Vajon abból, amit éppen látott, mennyi volt a valóság és mennyi a jól begyakorolt és szépen felépített illúzió? A nő felemelte a fejét. A felkelő nap arany színe beragyogta az arcát, életre keltve fényes, sugárzó topázszemeit. – Számomra ez a nap legkedvesebb időszaka. Ilyenkor még minden csendes, tele ígérettel. Noel körül lassan ébredezni kezdett a kert, amikor az égen felragyogtak a narancssárga és sötét rózsaszín, majdnem bíbor sugarak; előtte pedig ott állt egy gyönyörű nő ékkövekkel hintett, barna szárnyakkal. Ez a látvány minden férfit megejtett volna… De Noel éppen a csábító kép ereje miatt hátrált néhány lépést, emlékeztette magát a rideg tényekre, ittlétének komor okaira. – Van bárki, akit az árulással gyanúsíthat? Nimra nem tehetett semmit az ellen, hogy a beszélgetés témája ilyen hirtelen megváltozzon. – Képtelen vagyok rávenni magamat, hogy elképzeljem, az enyéim közül bárki képes lenne egy ilyen tettre. – A keze végtelen gyengédséggel és nyugalommal suhant végig a karjaiban alvó macska hátán. – Ez rosszabb, mintha valaki a sötétből tőrrel rontana rám. Akkor legalább lenne egy árnyalak, akire összpontosíthatnék. De így… nem szeretem ezt, Noel. Volt valami abban, ahogyan az angyal a nevét kimondta. Mintha egy erős varázslat csavarodott volna a vámpír köré. Noel minden pajzsát azonnal felhúzta az érzés ellen. Lehet, hogy ebben rejlett Nimra ereje: mindenkit megbabonázott, hogy elhitessen velük bármit, amit csak szeretett
volna. Ettől a férfi álla megfeszült, testének minden sejtje felkészült a veszélyre, amely a nő csodaszép arcának finom vonásai mögött rejtőzött. Nimra, mintha meghallotta volna a vámpír gondolatait, megrázta a fejét. – Mily hatalmas bizalmatlanság! – suttogta maga elé. – Mily idős tekintet! A szemeidben úgy látom, mintha sokkal több évet megéltél volna, mint amennyit, tudom, valójában. Noel nem válaszolt. Lágy, ébenfekete fürtjei kékes fénnyel csillantak meg a hajnali napfényben, miközben az angyal tovább simogatta Mimózát. – Ma hivatalosan is be foglak mutatni az embereimnek… – Jobban szeretnék magam megismerkedni velük. Az angyal felvonta az egyik szemöldökét, amikor a vámpír a szavába vágott. Ez volt a gőg első jele, amit Noel a nőn látott. Furcsamód megnyugtatóan hatott rá. A Nimrához hasonló idős és erős angyalok már hozzászoktak a hatalomhoz, a parancsoláshoz. A vámpír csak még gyanakvóbb lett volna, ha Nimra az eddig megismert, végtelen nyugalommal fogadta volna a tiszteletlenségét. – Miért? – Egy halhatatlan követelt választ, aki kemény kézzel uralkodott a saját területén. Noel azonban a sok vigasztalan, sötétben töltött hónap után végre újra nyeregben érezte magát, és nem engedhette, hogy bárki lelökje onnan. – Ha köztük van az áruló, semmi értelme, hogy az egész udvar azonnal ellenem forduljon. Márpedig ez történne, ha ön bemutatná az udvarnak az új… szórakozását, külön figyelmet fordítva rám. Az angyal csak nézte őt, a szemében lángolt az ereje. Más férfi talán megrémült volna ettől, de, akár igaz volt, akár csak illúzió, Noelt lenyűgözte a nő sokrétűsége. – Az udvar tagjai elég lassú felfogásúak ahhoz, hogy elhiggyék ezt a mesét, ha kiderül, hogy értékes vagyok az ön számára? Nimra keze megállt a macska szőrén. – Vigyázz magadra, Noel! – szólalt meg. Hangjában hallatszott a hatalmas erő zúgása, amely apró testében feszült. — Nem tarthattam volna meg ezt a földet, ha hagynám, hogy bárki szembeszegüljön velem. – Efelől – válaszolt Noel, állva az angyal figyelmeztető, viharos tekintetét – soha nem is volt semmi kétségem. – Egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy az apró, nőies testben, a finom szépség mögött egy kegyetlen halhatatlan lakozott, akitől még a saját fajtáját is jeges rémület töltötte el. 3. FEJEZET Az első, akivel Noel a ház elejében lévő, hatalmas terembe lépve találkozott, egy magas, sötét hajú és szemű angyal volt. Rajta látszott az a gőg, amit Noel az erős angyalok sajátjának tartott, de benne mindehhez egy éles felsőbbrendűség-tudat társult. – Christian – mutatkozott be az angyal. Szárnyának tompa fehér színébe néhány éles fekete csík vegyült. Noel számára úgy tűnt, ugyanezeket a szárnyakat látta éjjel a hálószobája ablakából. Noel biccentett felé. – Noel. – Kezet nyújtott az angyalnak, de Christian nem fogadta az üdvözlést. – Új vagy itt, az udvarban. – Elmosolyodott, olyan élesen és szögletesen, akár egy fűrész lapja. – Úgy hallottam, a Menedékről érkeztél. Noel megértette a ki nem mondott üzenetet: az angyal tudta, mi történt vele, és ezt az információt ki is fogja használni, hogy megforgassa a lelkében a tőrt, ha úgy akarja.
– Igen. – Elmosolyodott, mintha nem vette volna tudomásul a figyelmeztetést, sem a szavak mögött rejlő fenyegetést. – Nimra udvara más, mint amilyennek képzeltem. – Nem túlságosan fényűző és nem lengi be a félelem sem. – Ez ne tévesszen meg! – Christian tekintete olyan kemény volt, mint a gyémánt, a rideg udvariasság álarca egy pillanatra sem repedt meg. – Megvan annak az oka, hogy mások tartanak Nimra harapásától. Noel lazán billegni kezdett a sarkán. – Téged is megmart? Az angyal szárnyai egy árnyalatnyit kinyíltak, majd szorosan összecsapódtak. – A pimaszságodat csak addig tűröm el, amíg az ágyát melegíted. – Akkor jobb lesz, ha sokáig melegítek, igaz? – Ha már játszunk, játsszunk rendesen, gondolta Noel és egy szemtelen vigyort küldött az angyal felé. – Christian nem könnyíti meg a dolgod, igaz? – A kérdést egy hosszú lábú nő tette fel. Fekete térdszoknyában volt és fehér blúzban, ami kiemelte a vékony, kecses domborulatokkal megáldott testének szépségét. A hosszú lábaival, a napfénytől aranyló bőrével és a felfelé ívelő, lehetetlen árnyalatú türkizkék szemeivel elképesztően szép volt. Nem angyal volt, de elég idős vámpír ahhoz, hogy a halhatatlanság mágiája hasson az eredetileg is kétségtelenül látványos alapanyagra. Noel a flörtölő kacsintásra válaszul szélesebben elmosolyodott. – Azt hiszem, elbírok Christiannal – szólt, és újra kinyújtotta a kezét. – Noel vagyok. – Asirani. – A nő ujjai összezárultak Noéién. A férfi hagyta ezt, de nem érzett semmit. Azóta nem érzett semmit, hogy elrabolták…, kivéve amikor furcsán, váratlanul felizzott benne az érzelmek parazsa Nimra nevetésének hallatán. Elengedte Asirani kezét, és a vámpír nőről az angyal felé fordította a tekintetét. – Mesélj hát nekem erről az udvarról! Christian tudomást sem vett Noelról, Asirani azonban belekarolt és vezetni kezdte a hatalmas helyiség másik végébe, amely alkalmanként fogadóteremként működött, általában azonban az udvar szíve volt. – Ettél már? – Vastag, fekete szempillái alól türkizszemek néztek jelentőségteljesen az övébe. – Attól tartok, Nimra úrnő nem szeret osztozni semmin – válaszolta, és eszébe jutottak a vérrel teli, lezárt zacskók, amelyeket a szobájának hűtőjében talált. – Köszönöm az ajánlatod. – Bármi is volt Asirani indítéka, ez egy nagyon figyelmes felajánlás volt. A tény az, hogy a támadás óta Noel egyáltalán nem vágyott arra, hogy emberi vagy vámpír donorból fogyasszon friss vért. A Medika vezető gyógyítója, Keir nagyon figyelmesen ellátta őt előre csomagolt vérrel, és nem kérdezett semmit. Lehet, hogy Nimra is az ő hatására gondoskodott erről a figyelmességről. A gyógyítót ugyanis, úgy tűnt, még az arkangyalok körében is nagy tisztelet övezte. – Hmm… – Asirani megszorította Noel karját, a hüvelykujja súrolta a férfi bicepszét. – Meglepő a választás. – Az lennék? A nő torokhangon felnevetett. – És okosabb is vagy, mint amilyennek tűnsz, igaz? – Villogó szemekkel megállt az egyik ablak előtt és a terem felé fordult. – Nimra – folytatta halkan – sok éve nem fogadott már szeretőt. Christian meg volt győződve arról, hogy ha az úrnő egyszer felhagy a böjtjével, ő lesz a kiválasztott. Noel az angyalra pillantott, aki most egy idős férfival beszélgetett, és eltűnődött azon, vajon miért nem hívta őt Nimra az ágyába. Annak ellenére, hogy Christian egy felfuvalkodott arisztokratának tűnt, kétségkívül nagyon éles elméjű volt, és a mozgásán látszott, hogy a harcban is edzett. Nem haszontalan piperkőc volt, hanem az udvar egy hasznos tagja. Ahogy Asirani sem üres dísze volt.
– Mind itt laktok? – kérdezte Noel, akit kíváncsivá tett, hogy az udvartartásnak szemmel láthatóan csak erős tagjai voltak. – Néhányunknak vannak itt szobái, de Nimra az épület egy szárnyát megtartotta magának. – A terem szélén, egy falnál álló, ételekkel megrakott asztalhoz vezette a férfit, elengedte a karját, egy gyümölcskosárból felemelt egy lédús szőlőszemet és a szájába pöccintette. A vámpírok a létfontosságú tápanyagokat ugyan nem tudták kinyerni a hétköznapi élelemből, de meg tudták emészteni és élvezték az ízeket. Asirani kéjes morgásából pedig úgy tűnt, minden egyes érzékét szerette kihasználni. Noelt az effajta élvezetek nem érdekelték ugyan, de felmarkolt néhány szem áfonyát, hogy ne lógjon ki a többiek közül, amikor egyszerre minden szőrszál felborzolódott a tarkóján. Nem félelem volt ez, csak egyfajta zsigeri veszélyérzet. Nem lepődött hát meg, amikor megfordult és meglátta, hogy Nimra lépett a terembe. A többiek azonnal jelentéktelenné váltak, szeme belefúródott a nő erős és átható tekintetébe. – Elnézést – mormolta Asiraninak, majd átvágott a terem csillogó fapadlóján és megállt az angyal előtt, aki továbbra is megfejthetetlen talány volt a számára. – Úrnőm. Nimra tekintete kifürkészhetetlen maradt. – Látom, már megismerkedtél Asiranival. – És Christiannal. Nimra alig észrevehetően összeszorította az ajkát. – Azt hiszem, Fennel még nem találkoztál. Kövess! Az angyal az idős ember felé vezette őt, akit Noel korábban Christiannal látott beszélgetni. A férfi a terem egy napfényes sarkában ült egy asztal mellett, sok-sok papír között. Ahogy közelebb értek hozzá, a vámpír meglátta, hogy sokkal idősebb, mint gondolta: arcának gesztenyebarna bőrét számtalan ránc borította. Szemei sötét kis kavicsában csillogott az életerő, az ajkai pedig fürgék. Amint Nimra közelebb ért, mosolyra is húzódtak, és Noel azonnal megállapította, hogy a szemeinek élénk csillogása ellenére az öreg látása már erősen leromlott. Nimra a férfi vállára ejtette a kezét, így állította őt meg, amikor az öreg megpróbált feltápászkodni a székéről. – Hányszor mondjam még el, Fen? Kiérdemelted a jogot, hogy ülve maradj a jelenlétemben. Ami azt illeti, kiérdemelted a jogot, hogy akár meztelenül táncolj a jelenlétemben, ha úgy tartja kedved. A férfi felnevetett, a hangja öregesen reszelős volt. – Az lenne ám a látvány, igaz-e, úrnőm?! – Megszorította az angyal kezét és felnézett Noelre. – Hagytad hát, hogy egy férfi végre rendes, jóravaló nőt csináljon belőled? Nimra lehajolt, két oldalt arcon csókolta Fent, közben a szárnyai véletlenül végigsimítottak Noelen. – Tudod jól, hogy te vagy az egyetlen szerelmem. Fen nevetése mély mosollyá változott, az ujjai végigsimítottak Nimra arcán, mielőtt visszahanyatlottak az asztal lapjára. – Valóban boldog férfi vagyok, az már biztos. Noel szinte érezte a köztük szikrázó erőben a kettejük jelentőségteljes, közös múltját, de abban a rengeteg emlékben nyoma sem volt a szerelmi viszonynak. Igazából az apa-lánya kapcsolat nyomait találta bennük, annak ellenére, hogy Nimra halhatatlanul fiatal maradt, Fenen azonban rajta hagyta nyomát az idő múlása. Nimra felegyenesedett. – Ez itt Noel – szólt, majd visszafordult Fen felé. – A vendégem. – Szóval manapság így nevezik ezt? – Az öreg csillogó szemeivel alaposabban szemügyre vette a vámpírt. – Nem olyan csinos, mit Christian.
– Ezt – mordult fel Noel – valahogy azért túl fogom élni. A csípős válasz hallatán Fen felnevetett, az öreges, szaggatott kacajával. – Ez tetszik nekem, Nimra. Megtarthatnád. – Majd meglátjuk. – Az angyal hangjában maró él hallatszott. — Mint tudjuk, van, aki nem az, akinek tűnik. Valami kimondatlan emlék villant az ember és az angyal között, mire Fen az ajkához emelte Nimra kezét és egy csókot nyomott a kézfejére. – Van, aki több annál. – Fen egy pillanatra felemelte a fejét, a tekintete összevillant Noelével, és a vámpírnak az volt az érzése, az utolsó kijelentés inkább neki szólt, mint az angyalnak, akinek az ujjait még mindig a saját ujjai között tartotta. Ekkor Asirani csattogott oda hozzájuk az égig érő sarkú cipőjében, és a pillanat megtört. – Úrnőm – szólt a vámpír nő. – Augustus van itt, és ragaszkodik hozzá, hogy beszélhessen úrnőmmel. Nimra arca elkomorult. – Kezd visszaélni a türelmemmel. – Búcsút intett Fennek, és Asiranival az oldalán elsietett anélkül, hogy egy szót szólt volna Noelhez. Fen megbökte Noelt a botjával, amit a vámpír addig észre sem vett. – Gondolom, nem erre számítottál, igaz-e? Noel felhúzta a szemöldökét. – Ha a gőgre gondolsz, azzal már éppen elég tapasztalatom van. Dolgoztam már a Hetekkel, Raphael embereivel. – Az arkangyalt szolgáló vámpírok és angyalok maguk is nagy erejű halhatatlanok voltak. Dmitri, a vezetőjük számos angyalnál erősebb volt, és maga is elfoglalhatott volna egy területet, ha erre vágyott volna. – De – kérdezte Fen pajkos és okos mosollyal az ajkán – tapasztaltad-e már nőben? A szeretődben? – A vakság soha nem tartozott a hibáim közé – A szavainak keserű iróniájától magában elnevette magát. A támadást követően még szemei sem voltak, amíg a teste helyre nem hozta a sérülést. – És a tieid közé sem, bár úgy tűnik, szereted ezt a látszatot kelteni. – Látta, ahogy az öreg tekintete elhomályosodott, amikor Asirani a közelébe ért. – És okos is vagy. – Fen egy szék felé intett, ami az övével szemben állt. Noel leült, karját a cseresznyefa asztal lapjára fektette és végignézett a tágas termen. Christian most egy másik nővel merült beszélgetésbe. Egy gömbölyded idomú szépséggel, akinek egyenes haja a derekáig ért. Az övénél tisztább, ártatlanabb arcot Noel még életében nem látott. – Ő ki? – kérdezte Fentől, akinek az udvarban betöltött szerepét már kitalálta. Az öregember arckifejezése végtelenül ellágyult. – Ő a lányom, Amariyah. – Rámosolygott, amikor a lány felé fordult, és integetni kezdett neki. Felsóhajtott. – Huszonhét éves volt, amikor vámpírrá változtatták. Jót tesz az öreg szívemnek, hogy tudom, sokáig fog még élni azután is, hogy én már nem leszek. A vámpírlét majdnem örökéletűvé változtatta az embereket, de ez egyáltalán nem volt könnyű élet. Főként az átváltozás utáni első száz év alatt, amelyet egy angyal szolgálatában kellett tölteni. Ez az évszázados szerződés volt az ár, amit az angyalok kértek, cserébe azért, hogy vámpírrá változtassák az embereket, és azok egy emberöltőnél sokkal tovább életben maradhassanak. – Mennyi van még hátra a szerződéséből? – Semennyi – válaszolt Fen, Noel legnagyobb meglepetésére. – Ez lehetetlen – jegyezte meg Noel, miközben tovább figyelte a lányt és Christiant. – Hacsak nem lett lányod még a születésed előtt. – Ennyire még én sem dolgozom hatékonyan – nevetett fel hurutos hangon Fen. – Húszéves kölyök voltam, amikor Nimra szolgálatába álltam, Amariyah egy évre rá született. Vagy hatvanöt éve voltam már az úrnő mellett akkor, és a szerződésbe ezt is beszámították.
Noel ilyen engedményről még soha nem hallott. Az, hogy New Orleans és környéke uralkodója ilyet tett, sokat elárult arról, mennyire értékelte Fent, de arról is, hogy milyen nagy hűségre és hálára volt képes. Noel nem várta volna ezt attól az angyaltól, aki hírhedt volt a büntetései kegyetlenségéről. – Szép lányod van – mondta, de a gondolatai egy másik nőn jártak. Olyanon, akinek szárnyai oly melegen nehezedtek rá néhány perccel korábban. Fen újra felsóhajtott. – Igen, túl szép is. És túl jó a szíve. Nem is egyeztem volna bele, hogy átváltoztassák, ha Nimra meg nem ígérte volna, hogy vigyáz rá. Amariyah ekkor vetett véget a beszélgetésnek és ment oda az apjához. – Papa – szólt, és a hangján vastagon érződött a Mississippi-ártér íze, nem úgy, mint az apjáén, ami inkább egy másik kontinens emlékét hordozta –, nem reggeliztél ma! Azt hitted, be tudod csapni a te Amariyah-dat? – Jaj, te lány! Zavarba hozol itt az új barátom előtt! Amariyah a kezét nyújtotta a férfinak. – Jó reggelt, Noel. Mondhatom, te vagy ma a fő beszédtéma az udvarban. Noel megrázta az apjáénál két árnyalattal világosabb kezet és a lányra mosolygott. Remélte, hogy fesztelenül. – Remélem, csupa jót beszélnek. Fen lánya megrázta a fejét, az arcán megjelenő gödröcskéktől csak még ártatlanabbnak tűnt. – Attól tartok, nem. Christian, ahogy a nagyanyám mondta volna, nagyon felpaprikázódott. Kérlek, bocsáss meg egy pillanatra! – Az oldalt álló asztalhoz sietett és telepakolt egy tányért étellel, mielőtt visszatért. – Ezt most meg kell enned, papa, különben szólok Nimra úrnőnek. Fen zsémbeskedett egy kicsit, de Noel látta rajta, hogy igazából jól esik neki a lánya gondoskodása. Felállt és a széke felé intett, miközben Amariyah-hoz fordult. – Azt hiszem, az édesapád szívesebben enne a te társaságodban. A lány arcán újra megjelentek a gödröcskék. – Köszönöm, Noel. Ha bármire szükséged lenne az udvarban, szólj nekem! – Néhány lépésre elkísérte a vámpírt, és amikor újra felé fordult, a tekintetében már egy csepp naivság sem volt. – Az apám szeret engem ártatlannak látni – szólalt meg suttogva –, így hát számára az is maradok. De felnőtt nő vagyok. – És ezzel a cseppet sem finom célzással tovább is állt. Noel a homlokát ráncolva kifelé indult a fogadóteremből. Elhaladt egy fiatal szolgálólány mellett, aki éppen akkor vitt be egy kancsó friss kávét. Ami azt illeti… Noel megfordult és felvett egy bögrét az egyik apró asztalról. – Kérhetnék egy csészével? – kérdezte a lánytól kedves hangon. A szolgáló arca csinosan elpirult, de a lány biztos kézzel öntött neki kávét. – Köszönöm. A lány lesütötte a szemét és a fő asztalhoz sietett, letette a kancsót. Tudomást sem vett róla senki, és Noel eltűnődött, hogy – eltekintve attól, hogy valamelyiküknek része lehetett a gyilkossági kísérletben vajon a szolgálók mi mindent hallottak és mi mindenre emlékeztek. Nimra Augustusra meredt a mindennapos ügyek intézésére használt apró, hivatalos könyvtár másik oldaláról. – Tudod jól, hogy nem fogom meggondolni magam – mondta és mégis tovább erősködsz. A nagy, csillogó mahagóni színű bőrű férfi kitárta sötét rozsdabarna, fehér csíkos szárnyát és összefonta a karját az erős mellkasán. – Te egy asszony vagy, Nimra! – dörögte. – Nem természetes dolog, hogy ennyire egyedül élj! Más nő angyalok már rég valami csúnya dolgot tettek volna Augustusszal. Az ő társadalmukban nem egyedül a férfiak kezében volt az irányítás. Az arkangyalok között a legerősebb Lijuan volt, ő pedig nagyon is nő. Vagy legalábbis az volt. Azt senki sem tudta, hogy mivé lett most, hogy „továbbfejlődött".
De Nimra keresztje az volt, hogy el kellett viselnie Augustust, gyermekkori barátját, aki alig két évtizeddel volt idősebb nála – az angyalok életében ez jelentéktelen időnek számított. – A barátságunk – szólt most a nő – eddig megvédett téged. Az idióta férfi elmosolyodott, azzal a hatalmas vigyorral, amelynek láttán Nimra mindig úgy érezte, kisüt felette a nap. – Királynőmként bánnék veled. – Leeresztette a karját és összecsukta a szárnyait. – Tudod, hogy én nem vagyok Eitriel. Nimra szíve összeszorult a név hallatán. Annyi éve már, és még mindig érezte a fájdalmat. Már nem hiányzott neki Eitriel, de hiányzott az, amit a férfi elrabolt tőle, és gyűlölte a sebhelyeket, amiket rajta hagyott. – Akárhogy is – jelentette ki, és fürgén oldalra lépett, amikor a férfi át akarta ölelni –, döntöttem. Nem kívánom még egyszer egy férfihoz kötni az életemet. – Akkor én mi vagyok? – harsant fel egy durva férfihang az ajtóból. – Egy jelentéktelen játékszer? 4. FEJEZET Nimra elképedve pillantott fel és meglátta azokat a fagyos, kék szemeket. A vámpírét, akinek egyáltalán nem lett volna szabad ott lennie. – Ki ez?! – üvöltött fel ugyanabban a pillanatban Augustus. – A férfi, akit Nimra választott – válaszolt Noel, és az angyal nő tudta, hogy a hangja szándékosan volt tiszteletlen és sértő. Augustus méretes keze ökölbe szorult. – Eltöröm azt a nyamvadt kis nyakad, vérszívó! – Csak figyelj rá, hogy szét is tépd, különben meggyógyulok! – A vámpír hátralépett és küzdőállásba helyezkedett. – Elég! – Nimra el sem tudta képzelni, hogy Noel mit akart ezzel elérni, de vele ráért törődni azután, hogy Augustust lerendezte. – Noel a vendégem – förmedt a másik angyalra – és te is az vagy. Ha nem tudsz civilizáltan viselkedni, ott az ajtó! Augustus igazából a nőre mordult, ezzel elárulta, hogy milyen sok évet töltött Titus katonájaként hódítással és zsákmányolással. – Én vártam rád, te pedig eldobsz engem egy ilyen vámpír szépfiúért? Nimra tudta, hogy most dühösnek kellene lennie, de csak szeretetteljes ingerültséget érzett. – Tényleg azt hiszed, nem tudok a táncos lányokból álló háremedről, amit a kastélyodban tartasz? Az angyal férfiban volt annyi tisztelet, hogy meghajtotta a fejét. – Egyikük sem ér fel hozzád. – Zárjuk le a múltat! – Nimra megtámasztotta a tenyerét a férfi mellkasán, lábujjhegyre emelkedett, és egy csókot nyomott Augustus állkapcsára. – Eitriel mindkettőnk barátja volt és mindkettőnket elárult. Nem kell vezekelned helyette. A férfi köré zárta az erős, vastag karjait. – Te nem penitencia vagy számomra, Nimra. – De életed értelme sem vagyok. – A kezével végigsimított a férfi jobb szárnyának repülőtollain. Meghitt gesztus volt ez, de nem érzéki. – Menj haza, Augustus! Az asszonyaid bizonyára már epekednek utánad. A férfi morogva Noelhez fordult. – Ha összetöröd a szívét, én összetöröm minden csontodat! – Azzal távozott. Noel az angyal után nézett, amíg az eltűnt a szeme elől. – Ki az az Eitriel? – kérdezte végül. Nimra szemében harag lángolt, amikor a férfira meredt.
– Ehhez neked semmi közöd. – Hangosan bevágta a könyvtár ajtaját, ez ékes jele volt a hideg dühének. – Te egyetlen dolog miatt vagy itt. Nagyon körültekintően fogalmazott, gondolta magában Noel, miközben nézte, hogy az angyal a kertre nyíló üvegajtóhoz lép és kinyitja azt. Ha hallgatózna is bárki, egyértelmű, hogy milyen következtetésre jut. – Már mondtam, Noel – folytatta Nimra –, légy óvatos, nehogy túl messzire menj! Én nem egy királykisasszony vagyok, akit meg kell mentened. Noel kilépett a kertbe a nő után, és egy szót sem szólt, amíg a patakhoz nem értek, aminek hűvös, tiszta vize átszelte a területet. – Valóban nem – helyeselt, mert tudta, hogy túllépett egy bizonyos határt. Mégsem tudta rávenni magát, hogy bocsánatot kérjen, mert egyáltalán nem sajnálta, hogy közbeavatkozott. – Érdekes udvartartása van – mondta inkább, amikor már biztos volt benne, hogy egyedül voltak. A lonc tömény illata megtöltötte a levegőt, bár Noel a tőnek nyomát sem látta sehol. – Valóban? – Nimra hangjában még ott recsegett a düh jege. Leült ugyanarra a kovácsoltvas padra, amin korábban Noel ücsörgött, és kitárta a háta mögött a szárnyait. A topázrostok csillogtak a fényben. – Fen az ön szeme és füle, már régóta – összegezte a megfigyeléseit a vámpír. — Amariyah-t csak azért változtatta át, mert Fen szíve nyugodtabb, ha tudja, hogy a lánya élni fog, miután ő meghalt. Nimra válaszának semmi köze nem volt Noel következtetéseihez. – Noel. Ezt az egyet meg kell értened. Én egy pillanatra sem tűnhetek gyengének. – Megértettem. – Bele is halhat abba, ha sérülékenynek látszik. – Az azonban nem a gyengeség jele, ha egy farkast tart maga mellett. – Egészen addig, amíg az a farkas nem akarja elszakítani a pórázát. – Ez a farkas nem vágyik ilyesmire. – Noel leguggolt, és egy kavicsot kezdett forgatni az ujjai között, amit a víz simára csiszolt. Közben visszatért Fenhez és Amariyah-hoz. – Mindig ilyen kedves az udvartartásának tagjaihoz? – Fen sokkal többet kiérdemelt már, mint amennyit valaha kért tőlem – válaszolt az angyal, és közben azon tűnődött, vajon Noel valóban képes lenne-e az ő farkasa lenni anélkül, hogy magához akarná ragadni a hatalmat. – Szörnyen fog hiányozni, ha már nem lesz velem. – Látta, hogy ezzel a vallomásával meglepte a férfit. Az angyalok, főleg az idősek, akik elég erősek ahhoz, hogy egy terület urai legyenek, általában nem érzelgősek, nem a szívük irányítja őket. — Van, akit te hiányolni fogsz, ha elmegy? Vannak ember ismerőseid, barátaid? – kérdezett rá, mert nagyon kíváncsi volt, mi rejlik a férfi kemény páncélzata alatt. Nem számított rá, hogy Noel válaszol is, és palástolnia kellett a meglepetését, amikor a vámpír mesélni kezdett. Erre csak évtizedek tapasztalata miatt volt képes: ha mást nem is, ennyit megtanult Eitriel mellett. – Egy brit lápvidéken születtem – árulta el Noel, és a hangja megváltozott, régen elmúlt idők akcentusa hallatszott a beszédén. Nimrát elbűvölte ez a hang. – Mikor változtattak át? – kérdezte. – Már idősebb lehettél. – A vámpírok öregedtek ugyan, de olyan lassan, hogy a változásokat nem is lehetett észrevenni. Noel arcának érett vonásai ember korából maradtak. – Harminckét évesen – mondta Noel. A tekintetével egy nagy dongó röptét követte a Nimra jobbján növő, gyümölcsöktől roskadozó szederbokor felé. – Azt hittem, más élet vár rám, de amikor rájöttem, hogy azt az utat elvágták előttem, úgy gondoltam, miért ne jelentkeznék vámpírnak. Soha nem hittem volna, hogy első próbálkozásra kiválasztanak. Nimra oldalra billentette a fejét. Tudta, hogy az angyalok akár küzdöttek is volna egymással azért, hogy az udvarukhoz kössenek egy ilyen erős és okos férfit. – Ez a másik élet… ebben egy nő is szerepet játszott?
– Mindig erre lyukadunk ki, igaz? – Noel szavai nem voltak keserűek. – Ő mást választott, én pedig nem akartam senki mást. Miután vámpírrá változtattak, vigyáztam rá és a gyermekeire, és az idők során lassan a régi szeretőből baráttá változtam. A leszármazottai nagybácsinak szólítanak, én pedig meggyászolom őket, amikor meghalnak. Nimra elképzelte a széljárta, vad síkságot, ahol a férfi született, és úgy érezte, az tökéletesen illik Noelhez. – Még mindig a lápvidéken élnek? – Büszke népek, és talán még büszkébbek a földre, amit a sajátjuknak tudhatnak. – És te? – A lápvidék rabul ejti az ember lelkét — válaszolt a férfi, a szülőföldjének ritmusa sötéten és gazdagon lüktetett a szavaiban. – Én is visszatérek, ha magához szólít. Nimrát magával ragadta, hogy bepillantást nyerhetett ennek az összetett személyiségnek a múltjába. Azon kapta magát, hogy a szárnyait még szélesebben kitárja, és élvezi, ahogy a louisianai napsütés lágyan simogatja a tollait. – Miért tűnik el az akcentusod a hétköznapi beszélgetésekben? A vámpír megvonta a vállát. – Sok évet töltöttem a lápvidéktől távol, és csak néha látogattam oda vissza. — Eldobta a kavicsot és felegyenesedett; a több mint száznyolcvan centiméter magas, izmos férfi egyszerre ismét hivatalos hangra váltott. – Fen, Asirani, Christian és Amariyah. Senki másnak nincsen ilyen közvetlen kapcsolata önnel? – Van még egyvalaki – válaszolt Nimra. Tudta, hogy a pillanat varázsa elmúlt. – Exeter egy angyal, aki már több mint egy évszázada mellettem van. Ő inkább a nyugati szárnyban lévő szobájában szereti tölteni az idejét a tudományos könyvei felett. – Ő is velünk vacsorázik? – Megkérem, hogy csatlakozzon hozzánk. – Nehezére esett elképzelni a kedves, szórakozott Exeterről, hogy ártani akarna neki. – Rá nem gyanakodom. Persze senki másra sem. – Jelen pillanatban nincs semmi, ami bármelyikük irányába terelné a gyanút, ezért senkit sem zárhatunk ki. – Noel karba tette a kezét és az angyal felé fordult. – Augustus. Mondjon többet róla! – Nincs mit mondanom. – Nimra összezárta a szárnyait és felállt. – Egy barát, aki azt hiszi, hogy ennél több is lehet. Hogy nekem szükségem van arra, hogy ennél több legyen. Az ügyet ezzel le is zártuk. Noel látta, hogy az angyal nem szokott hozzá, hogy bárki vallassa és tolakodó legyen vele. – Nem hiszem, hogy az ügy Augustus szerint is le van zárva. A nő rideg mosolyt villantott a vámpírra. – Ahogy azt már korában tisztáztuk, ezek a dolgok kívül esnek a hatáskörödön. – Egyáltalán nem. – Noel közelebb lépett az angyalhoz, a kezét csípőre tette. – A dühös és frusztrált férfiak néha buta, sőt, halálos dolgokra képesek. A nő homloka apró ráncokba szaladt, miközben a kezével lesöpört egy fehér virágszirmot a válláról. – Augustus nem. Ő elsősorban mindig is barát volt. – Függetlenül attól, hogy ön mit hisz, az ő érzelmei nem csak barátiak. – Noel leplezetlen dühöt látott Augustus arcán, amikor ráébredt, hogy Noel látszólag milyen szerepet tölt be Nimra mellett. Az angyal szája vonallá húzódott. – Ez kérdéses. Augustus látogatóba jár hozzám, de nem volt itt, amikor az Éjfél a teámba került. – Azt mondta, hogy bizonyos szolgálók hozzáférnek az ételéhez – jegyezte meg Noel. Közben érezte, hogy az ereit átjárja egy pompás, csábitó illat, aminek a kerthez semmi köze nem volt. – Mégis egyértelműen csak a belső udvartartásának tagjai között keresi az árulót. Miért?
– A szolgálók emberek. Miért tennék kockára az életüket? – kérdezte az angyal látszólag őszintén értetlenkedve. – Már így is nagyon rövid az életük. – Meglepődne, ha megtudná, mi mindenre képesek a halandók. – Noel a hajába túrt, hogy elfojtsa magában a kényszert, hogy az ujjai közé csavarjon egyet az angyal kékesfekete tincsei közül. Zavarta, hogy az angyal ilyen könnyedén vonzza őt magához, pedig három hónapja már senki sem törte meg a benne növekvő némaságot. Főként úgy, hogy még meg kellett ismernie az erőt, ami Nimrában rejlett, és amiből az angyal rossz hírneve származott. – Hány szolgálót kell számításba vennem? – Hármat – tájékoztatta Noelt Nimra. – Violetet, Sammit és Richárdot. Noel megjegyezte a neveket, majd megkérdezte Nimrától: – Mik a tervei mára? Az angyal nyilvánvalóan még mindig dühös volt, amiért a vámpír ellent mert neki mondani. Olyan tekintettel meredt rá, amiből sugárzott az uralkodói gőg. – Ez ismét olyasmi, amiről nem kell tudnod. Noel ugyan csak kétszázhuszonegy éves volt, de ezt az időt az arkangyal embereinek sorában töltötte, az utolsó évben pedig a közvetlenül a Hetek alatt szolgáló őrségben. Benne is volt egy nagy adag gőg. – Lehet, hogy így van – szólt, és olyan közel lépett a nőhöz, hogy Nimrának fel kellett néznie rá. Tudta, hogy ez egyáltalán nem lesz ínyére de én udvarias voltam és civilizált, és csak beszélgetést akartam kezdeményezni. Nimra szemöldöke összerándult, de csak egy kicsit. – Én azt hiszem, te soha nem voltál sem udvarias, sem civilizált. Szóval ne is próbálkozz, csak nevetségessé teszed magad. Noel ezen annyira meglepődött, hogy elnevette magát. A hang érdes volt és szokatlan, a mellkasának izmai úgy feszültek meg, ahogy évek óta nem tették már. Nimra hátrahőkölt Noel nevetésének erejétől; attól, ahogy átformálta a férfi arcát, felvillantotta a kék szemeit. Bepillantást nyert abba, milyen lehetett Noel a Menedékbeli események előtt: egy pajkosan csillogó szemű férfi, aki képes volt nevetni saját magán. így hát, amikor a vámpír a karját nyújtotta neki, ó belefűzte az övét. A férfi testének forrósága átszivárgott a vékony ingen, aminek ujját a könyökéig felhajtva hordta, megérintette a nő bőrét; Noel izmai finoman feszültek és ernyedtek séta közben. Egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy angyal volt, négyszáz évvel idősebb a vámpírnál, hogy valaki az életére tört, és egyszerű nővé változott, aki egy jóképű férfival sétálgat. Egy férfival, aki egyre jobban lenyűgözte őt, a durva vonásai és más hibái ellenére is. Három nappal később Noelnek már egészen pontos képe volt arról, hogyan működik az udvar. Kétségtelenül Nimra állt a középpontjában, de az angyal nem volt egy primadonna. Sőt, maga az udvar elnevezés is megtévesztő volt: itt nem tartottak minden este ünnepélyes vacsorákat, az udvartartás tagjai nem öltöztek ki, hogy másokban jó benyomást keltsenek, nem az volt a feladatuk, hogy csinosak legyenek, és behódoljanak másoknak. Nimra udvara nagyon is gyakorlatias egység volt. Christian – aki az eltelt idő alatt egy cseppet nem engedett a Noellel kapcsolatos ellenszenvéből – irányította a mindennapi ügyeket, kezelte a befektetéseket, és gondoskodott az udvar vagyonáról. Néhány dologban Fen a segítségére volt, de a kettejük viszonya inkább hasonlított egy tanítvány és tanítómester kapcsolatára. Fen fokozatosan átadta a feladatait Christiannak, aki idősebb volt ugyan, de tapasztalatlanabb. Asirani ezzel szemben Nimra titkára volt a társasági ügyek intézésében. – A legtöbb meghívást elutasítja – mesélte a második nap Noelnek a frusztrált vámpír és ez nagyon megnehezíti a dolgomat. A más angyaloktól, magas rangú vámpíroktól és az uralkodó angyallal kapcsolatot kereső emberektől azonban rendíthetetlenül érkeztek a megkeresések, és ez sok munkát adott Asiraninak.
Exeter, a tudós éppen olyan volt, mint amilyennek Noel várta. Egy különcnek tűnő lény poros szürke, szanaszét álló hajjal, és lenyűgözően sárga, rézszín mintás szárnyakkal. Úgy tűnt, tíz centivel a föld fölött jár, de közelebbről szemügyre véve kiderült, hogy az angyal hasznos tanácsokkal és információkkal látta el Nimrát az angyalpolitika kérdéseiben. Fen pedig a vámpír és ember lakosság ügyeinek lüktetésén tartotta az ujját. Amariyah volt az egyetlen, akinek az apja gondozásán kívül látszólag semmi feladata nem volt. – Fen miatt maradsz az udvarban? – kérdezte meg tőle Noel a ritka hivatalos vacsorák egyike után. Odakint álltak egy teraszon, a félhold ezüst fényében, a párás levegő zsongott körülöttük a rovarok és a folyó-delta sötét zúgásának hangjától. A vámpírnő belekortyolt a borospohárban vöröslő vérbe, amely Noel érzékeit is felébresztette. De ő korábban már táplálkozott, ezért az éhsége nem volt sürgető, csak zúgott benne a vas erős ízének emléke. Korábban nem is foglalkozott volna a pohárban lévő vérrel, és a lány nyakának, csuklójának lüktetésére összpontosított volna, most azonban az egész teste hideg lánggal kezdett égni, ha csak belegondolt, hogy a száját valaki bőréhez érintse, hogy ilyen közel kerüljön valakihez. Ettől pedig az éhsége véglegesen elszállt. – Nem – válaszolt a lány, kiöltötte a nyelvét és lenyalt egy vércseppet a telt alsó ajkáról. – Hűséggel tartozom Nimrának azért, ahogyan átváltoztatott, és bár nincs összehasonlítási alapom, mások azt mondják, ez jó terület. Hallottam más udvarokról szóló történeteket, olyanokat, amelyektől borsódzott a hátam. Noel tudta jól, hogy ezek a történetek valószínűleg igazak is voltak. Sok halhatatlan idővel annyira elvadult, hogy az embereket és vámpírokat nem tekintették másnak, csak tárgyaknak, játékszereknek, amelyekkel szórakozhattak. Ők úgy uralkodtak, hogy a csontig hatoló rémületet a szadista fájdalomokozással vegyítették. Ezzel szemben Nimra alattvalói végtelen tisztelettel tekintettek ugyan uralkodójukra, de nem éreztek elevenjükbe maró félelmet, zaklatott idegességet. Mégis… Egyetlen uralkodó sem tudta volna magától távol tartani az olyan kegyetlen hódítókat, mint Nazarach, ha volt benne akár egy cseppnyi kedvesség is. Emiatt Noel kétségbe vont mindent, amit eddig látott és tapasztalt. Lehet, hogy csak kijátszották őt ezek az ügyes ellenfelek, az angyal, akinek hat évszázada volt, hogy ezt a képességét tökéletesítse? Amariyah közelebb lépett Noelhez, túl közel. – Te is érzed, ugye? A sok hazugságot, ami körbevesz minket? – Már suttogott. – Az elhallgatott igazság nyomait. – Az illata gazdag és buja volt, forró és érzéki, finom másodlagos vonások nélküli. A határozott illat jól illett a természetéhez: csupa szín és szex, a következményektől való félelem nélkül. Fiatal. Noel hozzá képest ősöregnek érezte magát. – Új vagyok az udvarban – válaszolt, bár nagyon is nyugtalanította a lány kérdése, az abban rejlő utalások. – Tisztában vagyok azzal, mennyi mindent nem tudok még. Amariyah ajkai éles, gonosz mosolyra húzódtak. – És persze kedvében kell járnod az úrnődnek is. Nélküle neked nincs itt helyed. – Én nem vagyok egy senki – jelentette ki Noel, és tudta, hogy mostanra valószínűleg már az udvar minden tagja a múltjában vájkált. Christian nyilvánvalóan ismerte a hátterét, de Noelnek az volt az érzése, hogy senkivel nem osztotta meg azt, amire rájött. Volt az angyalban valami merev becsületesség, amiből arra következtetett, hogy ő felette állt a pletykálkodásnak. De nem ő volt az egyetlen, akinek megvoltak az összeköttetései. A legvalószínűbb feltételezés az volt, hogy már mindenki ismeri a múltját, a jó és a csúf dolgokat egyaránt. – Bármikor visszatérhetek Raphael őrségébe. A lány ujjai melegen és kedvesen végigsimítottak Noel állkapcsán. – Miért jöttél el? A férfi feltűnés nélkül hátrált egy lépést, belül visszaborzadt a nem kívánt érintéstől.
– Több mint egy évszázada teljesítettem a szerződésemben foglaltakat, de Raphael mellett maradtam, mert egy arkangyalnak dolgozni felvillanyozó érzés. – Hihetetlen dolgokat tett és látott a munkája során, és a képességeinek, intelligenciájának minden cseppjét ki kellett használnia, hogy a rá bízott feladatokat teljesíteni tudja. – De Nimra… különleges. – Ez szintén igaz volt. Amariyah megpróbált könnyed hangon válaszolni, de a keserűség túl mélyen volt ott a szavaiban ahhoz, hogy azt el lehessen rejteni. – Ő angyal. A vámpírok nem érnek fel az angyalok szépségéhez és bájához. – Vámpírja válogatja – válaszolt Noel, a nyitott erkélyajtó felé fordult, és azon keresztül nézte a terem elé táruló látványát. Asirani Christian karját simogatta, a felhívás félreérthetetlen volt. Mély indigószínű, aranyszegélyes quipaóban volt, a haját kifésülte az arcából, az élettel teli szépsége lenyűgöző ellentéte volt Christian majdnem savanyú eleganciájának. A férfi lehajolt, hogy meghallgassa, amit a nő mondani akart neki, de a teste természetellenesen rideg és szigorú volt, az ajkát egyenes vonalba szorította össze. – Nézd ezeket! – dörmögött Amariyah, és Noel megértette, hogy a nő követte a tekintetét. — Asirani mindig is próbálta meghódítani Christiant, de ő csak második lehet a sorban Nimra mögött. – A szavai mögött újra rejtett él volt. – Asirani lenyűgöző nő. – Noel figyelte, ahogy az angyal kérlelhetetlen gyengédséggel lefejtette a karjától a vámpírnő kezét és elsétált. Asirani tekintete elkomorult, a dereka merevvé vált. Amariyah megvonta a vállát. – Bemenjünk? A férfinak az volt az érzése, hogy a lány sokkal több támogatást és egyetértést várt tőle, mint amennyit végül kapott. – Én még maradok egy kicsit. Amariyah szó nélkül ott hagyta, a bokájáig érő, vörös selyemruhájának egy csillanásával már bent is volt a szobában. Noel látta, hogy odalép Asiranihoz, egyik kezét a nő vállára ejtette és megszorította. Ahogy Asirani lehajtotta a fejét, hogy beszélgetni kezdjen a másik vámpírral, Noel megérezte egy másik nő jelenlétét is. Összetett és sokrétű volt, egy vad orchidea Amariyah fehér rózsájához képest. 5. FEJEZET Noel átnézett a terasz felett és Nimrát pillantotta meg. Az angyal kart karba öltve sétált Fennel a viruló éjjeli virágok között; az idős férfi járása lassúnak és félszegnek tűnt a nő kecses léptei mellett, a keze remegett a botján. Abból azonban, ahogy Nimra igazodott Fen öreges mozgásához, látszott, hogy a drágakőporral hintett barna szárnyú angyal és az élete alkonyán járó férfi gyakran sétált így együtt. Az angyal lényének talányossága arra késztette a vámpírt, hogy lesétáljon a lépcsőn a kertbe, és elinduljon utánuk. Az utolsó lépcsőfokon azonban váratlan hang, nyávogás zaja állította meg. Ő jobban látott a sötétben, mint az emberek. Lehajolt és meglátta a reszkető Mimózát egy bokor alatt, melynek csillagszerű apró virágai éjszakára összezárták szirmaikat. A bátor macska eddig még nem ment oda önszántából Noelhez, mióta a vámpír az udvarban lakott, most azonban nem mozdult, amikor a férfi lehajolt érte, tűrte, hogy felvegye és a testének melegéhez szorítsa. – Fázol, öreglány? – dörmögte Noel, és egyik kezével simogatni kezdte. Az állat remegése nem szűnt, ezért a férfi kigombolta ingét, és Mimózát a meztelen mellkasára, a ruhája alá csúsztatta. A macska hozzádörgölte a fejét és összegömbölyödött. Már nem reszketett annyira. – Így ni. Noel tovább simogatta őt, miközben elindult arra, amerre Nimra és Fen eltűnt. Mimóza nagyon törékeny volt, a csontjai éppen olyan finomak, mint a gazdájáé. Furcsamód megnyugtató volt a
karjaiban tartani az állatot. Noel hosszú idő óta először visszagondolt a gyermekkorára. Ő is tartott állatot, egy nagy, öreg kutyát, aki hűségesen követte őt mindenhová, amíg a teste bírta. Noel a lápvidéken temette el, és a könnyeivel áztatta felette a földet, amikor senki sem látta. Mimóza összerezzent a vámpír mellkasán, amikor Noel befordult egy kanyarban. Megérezte az úrnője illatát. A férfi egy holdfénytől ezüstös tavacskához ért. Nimra a víz túloldalán állt, éppen szemben a férfival. Lehajolt, hogy közelebbről megnézzen néhány szunyókáló virágot; a szél a testére simította a sötétkék ruháját, egy szerető gondosságával simítva végig a bőrét. Fen ezen az oldalon ült egy kőpadon, és csendes nyugalommal figyelte az angyalt – a tekintete teljes odaadásról árulkodott. Nem Fen volt az, döntötte el Noel. Soha nem is gyanakodott túl erősen az öregemberre, nem gondolta, hogy ő tervezett volna merényletet, hogy ártalmatlanná tegye vagy megölje Nimrát, de az arckifejezés, amit aznap este Fen arcán látott, az utolsó kételyét is eloszlatta. Egyetlen férfi sem lenne képes így tekinteni egy nőre, majd végignézni, ahogy a fény kialszik a szemeiben. – Erő, szív és bátorság – szólalt meg Fen anélkül, hogy megfordult volna. — Nincsen hozzá hasonló. — Igaz. – Noel odalépett a férfihoz és leült mellé. Mimóza dorombolni kezdett. — Azt hiszem – kezdte, de a tekintetét nem vette le az angyalról, aki még abban a pillanatban is mélyen megérintette őt el kell küldened Amariyah-t az udvartól. Csendes sóhaj. Fen kezei megszorították a botot. — Mindig is irigyelte az angyalokat, és én ezt soha nem voltam képes megérteni. Ő egy gyönyörű nő, majdnem halhatatlan, mégis mindenhol csak azt látja, amit nem kaphat vagy amit nem tehet meg. Noel egy szót sem szólt, mert minden, amit Fen mondott, igaz volt. Lehet, hogy Amariyah felnőtt nőnek tartotta magát, de sok tekintetben csak egy elkényeztetett gyerek volt még. – Néha már azt gondolom – folytatta az öreg hogy rosszul tettem, amikor megkértem Nimrát, hogy számítsa be a lányom szerződésébe azokat az éveket, amelyeket mellette töltöttem. Egy évszázadnyi szolgálat talán megtaníthatta volna, hogy értékelje azt, amivé lett. Noel ebben egyáltalán nem volt biztos. Ő látta már, ahogy Amariyah Violet orra elé tart egy csésze kávét, közli a kis szolgálólánnyal, hogy hideg az itala, és szándékosan a földre önti elé az egészet. Más hasonló esetek is adódtak, amikor a lány azt hitte, senki sem látja. És ott volt az aznap esti beszélgetésük. Úgy tűnt, hogy az önzőség mélyen benne van a természetében, rendíthetetlenül, akár egy kőszikla. A kérdés, hogy ez halálossá tette-e őt. – Szeretetből adtad neki ezt az ajándékot – válaszolt Noel Fennek. Nimra eközben végzett a virágok nézegetésével és felegyenesedett, hátrapillantott a válla felett. Noelnek már ismerős volt az érzés, ahogy a bőre várakozón megfeszül az angyal tekintetétől. A kertbeli sétájuk óta nem érintették meg egymást, de Noel ráébredt, hogy – bár a kétségei a nő valódi természetével kapcsolatban nem múltak el – a teste már nem berzenkedett a bensőséges érintés gondolatától. Legalábbis akkor nem, ha erről a nőről volt szó. Soha nem volt még angyal szeretője: nem volt elég jóképű ahhoz, hogy az angyalok, akik háremet tartottak, felkeressék őt, Noel pedig nagyon is örült ennek. Az angyalok legtöbbje különben is túl embertelen volt az ő nyers szexuális természetéhez képest. Nimra azonban teljesen más volt, mint bármely angyal, akivel valaha találkozott. Egy titokzatos rejtély, egy talány. Nemegyszer látta már a kertben, ahogy az angyal az ujjaival művelte a földet. Egyszer-kétszer, amikor Noel félhangosan valami kevésbé emelkedett megjegyzést tett, Nimra szemei nem feddőn villantak rá: nevetés csillogott bennük. Most pedig, amikor a nő megkerülte a tavacskát, megállt mellettük és Fen vállára tette a kezét, a tekintetében olyan kíváncsiság bujkált, amilyent a vámpír nem várt volna egy Nimrához hasonló korú angyaltól. – Elcsábítod a macskámat, Noel?
A férfi végighúzta a tenyerét a mély álomba merült Mimóza hátán. – Ő az, aki elcsábított engem. – Látom. – Egy erővel átszőtt megjegyzés. – De azt is látom, hogy az udvarom nő tagjaira meglehetősen nagy hatással vagy. Még Violet is elpirul, ha a közelébe mégy. A kis szolgálólány az információk egész tárházának bizonyult, amikor Noel megkörnyékezte őt a konyhában és beszélgetésbe elegyedett vele. A másik két szolgálót akkorra már hátrasorolta a gyanúsítottak listáján, miután a toronybeli forrásait kihasználva finoman utánanézett a körülményeiknek. Semmilyen gyenge pontot nem talált Sammi és Richárd életében, amivel zsarolni lehetett volna őket, és hirtelen meggazdagodásuknak sem látta jelét. Az után a beszélgetés után pedig kétsége nem maradt afelől, hogy Violetnek sem volt semmi köze a gyilkossági kísérlethez. Nem úgy, mint Amariyah, a szolgáló valóban nyíltszívű és őszinte volt, annak ellenére, hogy milyen szörnyű volt a múltja. A lány elmenekült otthonról a nevelőapja elől, aki túl nagy érdeklődést mutatott iránta. Az éhhalál küszöbén volt, amikor összeroskadt Nimra birtokának a szélén. Az angyal repülve járta be a területét, amikor meglátta Violetet; a karjaiban vitte haza. Gondoskodott róla, amíg a tini lány megerősödött, és amikor Violet húzódozott a gondolattól, hogy iskolába kell mennie, Nimra magántanítót fogadott mellé. Mindezért semmiféle szolgálatot nem várt egy ilyen fiatal lánytól, de a büszke Violet ragaszkodott hozzá, hogy megdolgozzon az ellátásáért. A délutánokat a tanulásra szánta. – Imádom őt – mondta Violet Noelnek indulatos hűséggel. – Nincs olyan, amit meg ne tennék Nimra úrnőért. Semmi. Noel most felnézett. – Violet előbb fog rám támadni éjjel a sötétben, ha úgy gondolja, hogy veszélyt jelentek rád nézve, mint hogy flörtöljön velem. Fen felkacagott. – Ebben igaza van. Az a gyerek a földet is imádja, amin jársz. – Mi nem vagyunk istenek, hogy imádjanak minket – jelentette ki Nimra aggodalmas arckifejezéssel. – Nem kívánnék tőle ilyesmit. Violetnek ki kellene tárnia a szárnyait, élnie kellene az életét. – Olyan, mint egy kiskutya, akit befogadtál – mondta Fen, és a reszkető öklébe köhögött. – Kirakhatod, elküldheted világot látni, ő akkor is vissza fog hozzád térni. Ezért akár békét is hagyhatsz neki. Gyorsabban rá fog találni a boldogságra, ha gondoskodhat a tiedről. – Milyen bölcs vagy! – Nimra nem próbálta meg felsegíteni Fent, amikor az öreg feltápászkodott. Miközben maga is felállt, Noel megértette, hogy nem is örülne a segítségnek, sőt, el sem fogadná. A visszaút lassú és csendes volt. Nimra ment elöl Fennel, a szárnya vége a füvet súrolta Noel előtt. A vámpír mögöttük sétált, és valahogy elégedettnek érezte magát, még ha nem is tudta volna pontosan leírni ezt az érzést. A párás, louisianai levegő, a békabrekegés, levélzizegés és Nimra lágy hangja – mindez egy buja tengerhez volt hasonlatos, amely körülölelte őt, és tompította lelke törött részeinek élét. – Jó éjt, úrnőm – köszönt el Nimrától Fen, amikor az apró, külön álló házikóhoz értek, amelyben Amariyah-val lakott. Noelnek pedig ezt mondta: – Gondolkodni fogok azon, amit mondtál. De én öregember vagyok már, és Amariyah csak utánam megy el innen, ha elmegy. Nimra szárnyai susogtak, amikor összezárta őket, mielőtt Noel mellett elindult a ház felé. Anélkül, hogy megbeszélték volna, elkerülték a fő csarnokot, és a privát épületszárny felé vették útjukat. Noel szobája Nimráé mellett volt, a számukra fenntartott részen. – Amariyah-nak megvannak a maga hibái – szólalt meg végül Nimra, és kinyújtotta a karját, amikor Mimóza mocorogni kezdett de az kétségtelen, hogy szereti Fent. A vámpír óvatosan átnyújtotta neki a macskát.
Az állat boldogan dorombolni kezdett a gazdája ölelésében és újra elszunyókált. Noel begombolt néhány gombot az ingén, de a többit nyitva hagyta. Az éjszakai szellő lágyan simogatta a bőrét. – Tudta, hogy Asirani szerelmes Christianba? A nőfelsóhajtott. – Reméltem, hogy ez csak fellángolás és elmúlik majd. – Megrázta a fejét. – Christiannak nagyon szilárd elvei vannak. Úgy hiszi, hogy az angyaloknak csak a saját fajuk tagjaival szabad párosodniuk. – Aha. – Ez megmagyarázza, miért reagált annyira hevesen Noel érkezésére az angyal. — Elég kevesen osztják ezt a nézetét. – Főként, ha erős vámpírokról volt szó. – Christian szerint az angyal-vámpír páros nem kívánatos, mert nem származhat belőle gyermek. Márpedig így is olyan kevés angyal születik. Noel visszaemlékezett a Menedéken élő angyalgyermekekre. Annyira sérülékenyek voltak mind az ormótlanul nagy szárnyaikkal és pici lábacskáikkal. Gyöngyöző nevetésük állandó zene volt a hegyek között. – A gyermek ajándék – helyeselt. – Ilyesmit ön… – Elharapta a mondatot, mert Mimóza fájdalmasan nyaffantott egyet. – Bocsáss meg, kicsim – csitította Nimra és addig simogatta, amíg a macska újra le nem hajtotta a fejét. – Máskor nem szorítalak meg ennyire. Noel ereiben meghűlt a vér. Amikor Nimra egy szót sem szólt, arra gondolt, annyiban hagyja a témát, de a lelkének egy lassan ébredező része arra ösztökélte, hogy tovább beszéljen az angyallal, hogy megismerje a titkait. – Ön elvesztett egy gyermeket. Noel hangjának gyengédsége volt az, ami feltépte az angyal lelkében a sebet – Esélye sem volt, hogy gyermek lehessen belőle – mondta el Nimra. A szavak, akárha üvegszilánkok lennének, felsebezték a torkát, a vér a mellkasában gyúlt össze, ahogy akkor, régen a lábainál. – A méhem nem tudta megtartani őt, ezért elvesztettem, mielőtt igazán kialakulhatott volna. – Nem beszélt a halott gyermekéről az óta a szörnyű éjszaka óta, amikor a vihar lankadatlan dühvel tépázta a házat. Fen talált rá Nimrára, és eddig ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mi történt. Eitriel egy hónappal azelőtt hagyta el az angyalt, miután szavaival kést döfött a szívébe. – Sajnálom. – Noel keze a nő tarkójához simult, erősen és férfiasan simogatta őt, ahogy azelőtt Mimózát vigasztalta. De a férfi nem állt meg a nő nyakánál. A keze végigvándorolt a hátán, vigyázva, hogy ne érjen Nimra szárnyának belső oldalához. Az olyan bensőséges gesztus volt, amit csak az angyal engedhetett meg neki, ő magától nem tette volna. Erősebben megnyomta a nő hátának alsó részét. Nimra felkapta a fejét, de Noel ahelyett, hogy meghátrált volna, hozzásimult az angyal testéhez. Mimóza mélyen aludt kettejük között. A férfinak semmi joga nem volt arra, hogy ilyen meghitten ölelje Nimrát, hogy megérintsen egy nagyhatalmú angyalt. Nimra azonban nem állította meg. Hosszú ideje nem ölelte már senki. Most a fejét a férfi mellkasára fektette, hallotta az erős, egyenletes szívverését. Tekintetét a hold ezüst fénye felé emelte. – A hold sötét volt azon az éjjelen – mesélte. Az emlék beleivódott minden sejtjébe, hogy örökre vele maradjon. – A levegőt a vihar sikolyai hasogatták, a szél fákat döntött ki és háztetőket sodort el. Nem akartam, hogy a babám ebben a sötétben hagyjon el engem, de nem tehettem semmit. Noel erősebben szorította magához Nimrát, a karja a nő szárnyához ért, de nem hőkölt hátra, pedig minden vámpír tudta, hogy az angyalok nem szeretik, ha bárki megérinti a szárnyukat. Ezt csak azoknak engedték meg, akikkel bensőséges viszonyban voltak. Nimra lelkének egy kis része, amelyikben a világot uraló faj arroganciája is lakozott, megsértődött. A lelke
nagyobbik része azonban némán bár, de örült annak, hogy Noel nem volt hajlandó követni a szabályokat egy olyan helyzetben, amelyben azok nem lennének hasznosak. – Nekem sem született gyermekem – szólalt meg Noel, miközben a szabad kezével a nő haját simogatta –, és tudom, most már nem valószínű, hogy valaha is lesz. – Nem valószínű, de nem is lehetetlen. – A vámpíroknak az átváltozás után durván kétszáz évig születhetett még gyermekük, ezek a kicsik halandók voltak. Noelt kétszázhuszonegy évvel ezelőtt változtatták át, de Nimra hallott már egy vagy két gyermekről, akik ilyen hosszú idő után fogantak. – Szeretnél gyermeket? – Csak akkor, ha szerelemből születik. – Noel ökölbe szorította a kezét az angyal hajában. – És most is vannak gyermekek, akiket a saját családomnak tekintek. – Igen. – A mocsár felett zengő gyereknevetés képzete kissé könnyített az angyal fájdalmán. – Azt hiszem, szeretnék egyszer egy kis időt tölteni velük. – Elviszem önt, ha kívánja – nevetett fel Noel. – De figyelmeztetnem kell, nagyon vad népség az. A kicsik valószínűleg meg akarják majd húzogatni a szárnyát és elvárják, hogy a legkisebb ürügy alapján is megszeretgessék őket. – Kínszenvedés lesz. A férfi újra elnevette magát, a mellkasa zengett Nimra arca alatt. – Nem alszol, Noel – törte meg a hosszú-hosszú csendet Nimra, miután sokáig némán hallgatta férfi szívének nyugodt lüktetését, érezte testének melegét maga körül. – Hallom, ahogy a folyosón jársz. Első éjjel azon tűnődött, vajon Noel mért nem hagyja el az épületszárnyat, és miért nem megy ki a kertbe. Csak ezután ébredt rá, hogy a vámpír pontosan úgy viselkedik, mint az állat, amely után elnevezte őt: a farkas. A gyilkosnak először őt kellett volna megölnie, hogy elérje Nimrát. Kettejük közül ő volt ugyan az erősebb, de a férfi tette mégis megnyugtatta, bizalommal töltötte el. Olyan megnyugvással, amelyet az Éjfél elvett tőle. – A vámpíroknak kevés alvásra van szükségük – válaszolt a férfi. A hangja távolinak tűnt, pedig továbbra is a karjaiban tartotta Nimrát. Az angyal tudta, hogy nem ez az ok, amiért úgy jár fel és alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat, de úgy döntött, nem szól egy szót sem. Túl sok határt átléptek már aznap este, és ennek meg is lesznek majd a következményei, amelyekre azonban még egyikük sem készült fel. Nimra szíve másnap szakadt meg újra. A könyvtárban dolgozott éppen, ellenőrizte a szerződéseit, hogy rájöjjön, az udvarában ki az, aki valamilyen módon hozzájuthatott az Éjfélhez. Ezt egyszer már megvizsgálta, de Noel megkérte őt, hogy újra nézze át a papírokat, hátha ezúttal valami nyomra bukkan. Ekkor robbant be a szobába Violet könnyáztatta arccal. – Úrnőm! Mimóza… Nimra már meg is kerülte az asztalt, mire Violet ezt a két szót kimondta. – Hol? – A kertben, a terasz mellett. Az volt az öreg macska kedvenc napozóhelye. Nimra végigsuhant a folyosókon és kiszaladt a teraszra. A lépcső mellett ott guggolt Noel és Christian, a vámpír karjában ott feküdt valami, és az angyal szíve összeszorult, amikor felismerte, mi volt az. A gyászát valamelyest mérsékelte a tudat, hogy Mimóza hosszú és boldog életet élt. Christian felpillantott, majd a levegőbe emelkedett és leszállt a teraszon, Nimra előtt. – Úrnőm, talán jobb lenne, ha… De Nimra már át is libbent a férfi feje felett, szélesre tárt szárnyakkal. A fájdalma valami furcsa rettegéssé, riadtsággá változott, amikor felfogta, hogy megpróbálják őt távol tartani a macskától. Az első dolog, amit észrevett, amikor földet ért Noellel szemben, a férfi karjáról csüngő szürke farok volt. – Elkéstem.
Ekkor halk nyávogást hallott. Előreugrott, hogy átvegye Mimózát a vámpírtól, Noel pedig szó nélkül odaadta neki az állatot. Amint a gazdája karjaiba került, Mimóza megnyugodott. A feje az angyal mellére nehezedett, ő pedig dúdolt neki. Öt néma perc múlva Nimra szeretett, régi társa elment. A nő a könnyeivel küzdött, de egy nagyhatalmú és felelősségteljes angyal nem tűnhetett gyengének senki előtt. Felemelte a fejét, ekkor látta meg a dühtől szikrázó, kék szemeket. – Mi az, amit tudnom kell? 6. FEJEZET Noel a földön, a macska kedvenc napozóhelye mellett heverő húsdarabra intett. – Meg kell még győződnünk erről, de én úgy hiszem, mérgezett. – Ezután megmutatta a nőnek a helyet, ahová szegény Mimóza hányt, miután evett a húsból. – Violet! A szolgáló egy műanyag zacskóval a kezében leszaladt a lépcsőn. Noel elvette tőle, és beletette a húsdarabot. – Majd én elintézem — mondta, amikor a lány el akarta venni tőle a bizonyítékot. Violet bólintott, majd tétovázott egy kis ideig, azután felszaladt a lépcsőn. – Készítek úrnőmnek egy teát. Tea nem csillapíthatta Nimra haragját, de az angyal nem akarta beszennyezni Mimóza emlékét. Drága, öreg barátjával a karjában elindult a kertek déli részébe, a vad csodaországba, amely a macska kedvenc játszótere volt, mielőtt az idő elragadta. Hallotta a két férfihangot a háta mögött, és megértette, hogy bármi volt is a vita tárgya, Noel nyert, mert kisvártatva a vámpír jelent meg mellette. De Noel egy szót sem szólt, amíg Christian le nem szállt mellette egy ásóval a kezében. A vámpír elvette tőle a szerszámot, mormogott neki néhány szót, mire az angyal suhogó szárnyakkal elrepült. A nő meg sem próbálta felfogni a szavaikat, minden figyelmét arra fordította, hogy a lehető leggyengédebben ringassa Mimóza testét. – Hű társam voltál – suttogta neki elszoruló torokkal –, hiányozni fogsz. Sokan, halandók és halhatatlanok egyaránt bolondnak tartották volna a nőt, amiért ennyi szeretetet fecsérel egy rövid életű lényre. Nem értettek semmit. – A halhatatlanok – magyarázta Nimra Noelnek, miközben a déli kerthez közeledtek – olyan sokáig élnek, hogy idővel óhatatlanul belefáradnak, és a szívük megkeményedik. Néhányunk számára a kegyetlenség és a kínzás az egyetlen, ami érzelmeket ébreszthet még bennünk. – Nazarach, Atlanta és hozzákapcsolt részek uralkodója ilyen volt, az ő otthonát folyamatosan sikoltások töltötték meg. – Az állatok ártatlanok – tette hozzá Noel minden hátsó szándék nélkül. – Ha valaki egy állatot szeret, azzal a saját szívének jóságát táplálja. Nimrát egyáltalán nem lepte meg, hogy a férfi megértette a gondolatát. – Annyi mindent tanultam tőle! Nimra befordult a kanyargós ösvényen, amely a macska kedvenc, rejtett kertjébe vezetett. Hallotta, ahogy Noelnek elakad a lélegzete, amikor a férfi meglátta a vadrózsák és vadvirágok kusza tömegét, a gyümölcstől terhes hikoridió- és egyéb fákat, a majdnem járhatatlanná benőtt ösvényeket. – Nem is tudtam, hogy ez itt van. – A vámpír kinyújtotta a kezét és megérintett egy feltűnő, fehér rózsát. Az angyal tudta, hogy Noel nem meglepődött, hanem elcsodálkozott. Ahogyan a fiatal macskában, ami Mimóza valaha volt, benne is volt egy kevés vadság. – Azt hiszem, Mimóza élvezni fogja, hogy része lehet a kertnek. – A nő hangja reszelős volt, mintha a torka dörzspapírból lett volna.
Noel követte a nőt a kanyargó ösvényeken, amíg egy nagy liliomfa védelmező árnyékába nem értek. A fa kiállt már sok vihart, szelet és az idő múlását is. Noel ásni kezdett ott, ahol az angyal megállt. Nem tartott sokáig, amíg kiásott egy akkora lyukat, amelybe Mimóza teste belefért, de a vámpír ahelyett, hogy intett volna az angyalnak, hogy beleteheti a macskát, egy virágos bokorhoz lépett. Telerakta a tenyerét a színes szirmokkal, majd visszament és kibélelte velük az apró sírt. Nimra nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. A cseppek végiggurultak az arcán, miközben Noel még kétszer fordult. Mire végzett, a sír alját rózsaszín, fehér és sárga sziromszőnyeg borította, frissen és tisztán, mint az újonnan hullott hó. Nimra letérdelt, egy csókot lehelt a macska fejére, és a lyukba fektette Mimózát. A virágszirmok végigsimítottak a bőrén, amikor a kezét kihúzta Mimóza alól. – Hoznunk kellett volna valamit, amibe becsavarhatjuk őt. – Azt hiszem – válaszolt Noel és még több szirmot szórt az állatra – neki ez jobban tetszene így. Jobban illik egy olyan macskához, aki szeretett szabadon kalandozni, nem gondolja? Az angyal bólintott. A háta mögé nyúlt és kihúzott néhány tollat a szárnyából. – Amikor kicsi volt – mesélte Noelnek Mimóza nagyon szeretett a szárnyaimmal játszani. Amikor nem figyeltem, mindig megpróbált elcsenni egy-egy tollat. – Sikerrel járt? – Néha. – A nő bágyadtan felnevetett. – Olyankor úgy szaladt, mint a szél. Soha nem jöttem rá, hová rejtette a tollaimat. – Ezekkel a szavakkal a macska mellé fektette a repülőtollakat, majd újabb sziromtakaróval borította őt be. – Ég veled, kicsi! Noel földdel fedte be a sírt, Nimra pedig még több szirmot szórt rá. A férfi egy követ talált a kertben, amit az állat fejéhez állítottak. Ezután hosszú percekig álltak ott némán, míg Nimra a szél leheletfinom suhintását meg nem érezte. Ekkor halkan felsóhajtott, majd megfordult és Noel mellett elindult visszafelé. A férfi a vállára tette a kezét. – Várj! – Az ásót a combjának támasztotta és a hüvelykujjaival letörölte a nő arcáról a könnyeket. – Tessék – suttogta. – Most már újra Nimra vagy: erős, kegyetlen és könyörtelen. Az angyal a vámpír karjához érintette az arcát. Nem emlékeztette őt, hogy nem a szeretőjének, hanem a farkasának szegődött, amikor Noel átfogta a tenyerével az arcát, amikor az ajkát az ajkához érintette. Csak hagyta, hogy Noel a szájába zárja az ajkát, hogy megmelengesse a szívét férfiasságának vad, durva forróságával. Amikor a férfi felemelte a fejét, Nimra megmarkolta az ingét. – Még, Noel! — Majdnem parancs volt ez. A vámpír megrázta a fejét és olyan gyöngéden simított ki a nő arcából egy hajtincset, amilyet az angyal még egy szeretőjében sem tapasztalt. – Nem foglak kihasználni. Ma a barátod vagyok. – Fen évtizedek óta a barátom – vágott vissza Nimra, miközben a karját a férfiéba kulcsolta –, de ő soha nem engedte meg magának, hogy a száját az enyémre tegye. – Én nyilvánvalóan kicsit másfajta barát leszek. A könnyed szavak megnyugtatták a nőt, mire a fő kertbe értek, Nimra újra New Orleans és környékének uralkodója volt: kemény, erős és sebezhetetlen. – Ki fogod deríteni, ki bántotta Mimózát – parancsolt rá Noelre és elmondod nekem. – Nem lesz kegyelem a tettes számára. Miután visszakísérte a dolgozószobájába Nimrát, Noel első dolga volt, hogy megkeresse Violetet. A szolgáló egy sokatmondó pillantást vetett rá korábban, amikor átadta neki a műanyag zacskót. A tartalmát a vámpír korábban Christianra bízta, hiszen neki Nimra mellett kellett maradnia, míg eltemették Mimózát. Három lépést sem kellett azonban tennie a privát szárny folyosóján, máris szembetalálkozott Violettel. A lány teát hozott egy tálcán.
– Láttam, hogy Nimra úrnő visszatér – mondta aggodalmas arckifejezéssel. – Bevigyem…? – Majd én. – Noel átvette tőle a tálcát. – Te várj meg itt! A szolgáló gyorsan bólintott, de Noel addigra már be is lépett Nimra szobájába. Az angyal az ablak előtt állt, háttal az ajtónak. A férfi a dohányzóasztalra tette a tálcát, a nő háta mögé lépett, kezét a vállára tette. – Egyél valamit! – Még nem, Noel. A vámpír megértette, hogy ez az erős nő, akinek elég jó a szíve ahhoz, hogy egy gyenge és védtelen teremtményt szeressen, egyedül akar gyászolni, ezért finoman végigsimított Nimra haján és magára hagyta őt. Violet egy falmélyedésbe bújva várt rá odakint, a tekintete rémült volt. – Noel, ha ő meglát itt, tudni fogja! – Ki? – kérdezte a vámpír, bár magától is ki tudta találni. – Amariyah. – A fiatal lány szorosan maga köré fonta a karját. – Azt hitte, senki nincs a konyhában, mert én mindig elbújok, ha a közelembe jön. Annyira rosszindulatú! — Izgatottan nagy levegőt vett. – Láttam, ahogy elvitte a húst, és bár furcsállottam a dolgot, igazából nem aggódtam emiatt. – Köszönöm, Violet – szólt Noel és biztos volt benne, hogy a lány igazat mondott. – Soha nem fogja megtudni senki, hogy te árultad el. A szolgáló felvonta a vállát. – Ha kell, én az egész udvar előtt is tanúskodom és megesküszöm erre. Először Királynő halála, most pedig Mimózáé, ilyen gyorsan egymás után… Az úrnőmnek biztosan megszakad a szíve. Sokan azt mondják, nincs neki olyan, de én tudom, hogy van. Noel még hosszú percekig állt ott a folyosón, és végiggondolta, milyen következményekkel járhat a lány állítása. Bármennyire is bízott abban, hogy Violet az igazat mondta, nem volt más bizonyítéka, csak az ő szava egy vámpíré ellen, aki ráadásul az udvar legjobban tisztelt tagjának lánya. Amariyah könnyen a szolgáló ellen fordulhatott és meggyanúsíthatta őt ugyanezzel. Már sötétedett, amikor Noel eldöntötte, hogy mit fog tenni. Kilépett az épület privát szárnyából, de nem a fő étkező felé vette az útját, hanem Fen házikója irányába. Jól gondolta, Amariyah is otthon volt az apjával. Fen meghívására leült az öreggel, és egy ideig mindenféléről beszélgettek. Amikor Mimózára terelődött a szó, Noel szúrósan Amariyah-ra nézett. – - Pontosan tudom, hogy ki áll e mögött a gyáva tett mögött. – Meg sem próbálta leplezni a megvetését. – A kérdés csak az, hogy a tettes mennyire nehezíti meg a dolgomat. Amariyah arca hirtelen falfehér lett. Egyértelmű volt, hogy megértette a fenyegetést. Ha volt benne valami tiszta és igaz, akkor az az apja iránt érzett szeretet volt. Amariyah könyörögve nézett Noelre, hogy ne leplezze le Fen előtt, és mivel Noel nem akart fájdalmat okozni az öregnek, nem váltotta be a ki nem mondott fenyegetést, és néhány perc múlva elbúcsúzott. – Sétálok egy kicsit Noellel, papa – jelentette be a vámpírnő. Ahogy felállt, ragyogó lila ruhája, melynek anyaga légiesen könnyednek tűnt, meglebbent a szélben. Az egyszerű szabású ruha szabadon hagyta a lány karját, játékosan simogatta a bokáit. – Menj csak! – kuncogott Fen. – Csak tartsd észben, hogy ez a férfi már egy angyalé. Ne is próbálj a tilosban vadászni! Amariyah rideg mosolyából ítélve a lánynak egyáltalán nem tetszett, ha a rangsorban elfoglalt helyére emlékeztették, de hangja könnyed volt, amikor válaszolt. – Ennyire butának azért ne nézz engem! Egy vagy két agysejtem még maradt. Ez a visszavágás egy szakadozott kacajra fakasztotta Fent, az öreg mellkasából azonban olyan zörgő hang tört fel, amely nagyon nyugtalanította Noelt. Amariyah máris az apja mellett termett.
– Papa! Fen elhárította a segítséget. – Menj, Amariyah. – Orvost kellene hívnunk – javasolta Noel, akinek egyáltalán nem tetszett, hogy Fen ilyen nehezen kap levegőt. Az öreg csak nevetett rajta. – Egy orvos sem tud mit tenni az öregség ellen. Én már egy vénember vagyok, vén testben. Amikor a lány habozott, Fen intett Noelnek, hogy vigye ki. Noel szíve szerint ragaszkodott volna az orvoshoz, de egy pillantás Fen arcára elég volt, hogy megértse: eleve vesztett csata lett volna, ha próbálkozik. Az öreg teste gyenge volt ugyan, de az akarata erős, mint az acél. Ez pedig tiszteletet érdemelt. – Viszlát, Fen — biccentett Noel az idős embernek, majd Amariyah-val együtt kilépett az ajtón. A lány szótlan maradt, míg az üdén zöldellő kert mélyére nem értek. Merev háttal, bizonytalanul lépkedett a férfi mellett. – Honnan tudtad, hogy én voltam az? – szólalt meg, amint egy félreeső részre értek és megálltak egy bütykös, öreg, sötétbarna barkás fa ágai alatt. – Az nem számít. A kérdés az, hogy miért tetted. A lány kecsesen felvonta a vállát, szépségét azonban eltorzította ingerült arckifejezése. – Mit érdekel az téged? Az úrnő úgyis kivégez majd, amiért véget vetettem az ocsmány, vén szörnyeteg szenvedéseinek, és újra minden szép és jó lesz az ő tökéletes kis világában. Noel látta már, mennyire ellenséges Amariyah Nimrával, látszólag minden ok nélkül, de a lány lelketlensége meglepte. – De miért? – kérdezte újra, miközben elkapott egy föld felé hulló levelet a levegőben. A lány felszisszent és rászegezte remegő ujját. – Ő örökké fog élni, én meg nézhetem, ahogy az apám meghal! – Mintha valaki ököllel csapott volna a szívébe. – Az apám megkérte, hogy őt is változtassa át, de Nimra elutasította! Mostanra remegő öregember lett belőle, akinek bármelyik nap az utolsó lehet, és minden levegővétellel fájdalmai vannak. Ugyan Noel nem tudta pontosan, hogyan választották ki az angyalok az embereket, akiket vámpírrá változtattak, de elég hosszú ideig szolgált Raphael őrségének magas rangú tagjaként ahhoz, hogy megértse: a kérdés eldöntésében szerepet játszott az, hogy az alany biológiailag megfelel-e erre. Abból pedig, amennyit Fen és Nimra viszonyából látott, egyértelmű volt számára, hogy Nimra átváltoztatta volna Fent, ha tehette volna. – Az apád tudja, hogy így érzel? – kérdezte és egy sima, zöld levelet morzsolgatott az ujjai között. A lány arca dühtől eltorzult maszkká változott. – Ő imádja Nimrát! Szerinte bármit tesz az a ribanc, csak jó lehet. Hiába haldoklik, még ezért sem vádolja őt! Azt mondta, vannak dolgok, amiket nem tudok. Ezzel mentegeti! Lehetetlen volt nem szánni Amariyah-t a pusztító indulata miatt, ettől azonban a bűne nem lett kevésbé súlyos. – És az Éjfél? – Milyen éjfél? Éjfélkor nem csináltam én semmit! – csattant fel élesen a lány. – Már hajnalodott, amikor a húst adtam a macskának. Tessék, itt a beismerés, amire annyira vágytál. Most vihetsz a gazdádhoz, aki a pórázodat rángatja. A csípős megjegyzésnek semmilyen hatása nem volt Noelre. A lánnyal ellentétben ő pontosan tudta, kicsoda és hol a helye, és értette, hogy egy angyal sem küzdhet egyedül, még ha Nimra ezzel nem is értett egyet. Raphaelnek ott voltak a Hetek tagjai, Nimra mellett pedig mostantól ő fog állni. Mert Noel, minden titok ellenére egyre jobban meg volt győződve arról, hogy amit lát, az a valóság, és Nimra kegyetlenségének híre csupán okosan felépített látszat.
Ahelyett, hogy a privát szárnyba kísérte volna Fen lányát, Noel a földszinti könyvtárterembe vitte. Útközben találkozott Christiannal, és megkérte az angyalt, hogy figyeljen rá, hogy ott is maradjon. – Úgy nézek én ki, mint egy szolgáló? – kérdezte fagyos hangon Christian. – Ennek itt most nincs semmi értelme. Az angyal összevonta a szemöldökét és bólintott. – Őrt állok. Nimra ámultan, hitetlenkedve rázta a fejét, amikor Noel felfedte előtte a tettes kilétét. – Tudtam, hogy neheztel rám, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes. – Biztos vagyok viszont abban, hogy az Éjfélhez neki semmi köze nincs – folytatta Noel gyakorlatias hangon, de Nimra szemében a legsötétebb düh villanását látta. – Őszintén zavarodottnak tűnt, amikor szóba hoztam előtte. Ridegség fagyasztotta jéggé a vért Nimra ereiben. – Ezek szerint az udvaromban ketten is gyűlölnek engem. Ez meglehetősen rossz fényt vet az emberismeretemre, nem gondolod? – Ennek az udvarnak szíve van, ami a legtöbb angyal udvartartásából hiányzik. – hangzottak az erős szavak a farkastól. – Ne hagyd, hogy Amariyah és a hozzá hasonlók lerombolják azt, amit felépítettél! – Kinyújtotta az angyal felé a kezét. És várt. – Nem tűnhetek gyengének. Az angyal mégis felemelte és a férfi testének nyers melegébe ejtette a kezét, mert emberinek szerette volna érezni magát, még ha csak egy pillanatra is, mielőtt szörnyeteggé kellett változnia. Noel a nő kezét ujjai közé zárta. Birtoklási vággyal teli, apró gesztus volt ez. Nimra várta, vajon a férfi ki akarta-e fejezni az összetartozásukat most, amikor ő azt nem fogadhatta el, de Noel azonnal elengedte őt, amint kiértek a folyosóra, ahol mások is megláthatták őket. Tiszta, kék szemekkel figyelte, ahogy Nimra újra uralkodónővé változik. – Fen tudja? – kérdezte az angyal, és nem akarta, hogy a barátjának ilyen fájdalmat kelljen átélnie. – Én nem mondtam el neki. Nimra bólintott. – Jó. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg a könyvtárba nem értek. Christian némán, feszülten biccentett Noelnek, mielőtt távozott. A vámpír becsukta maguk mögött a könyvtár ajtaját és megállt előtte, háttal az angyalnak, aki a mogorva Amariyah-hoz lépett, a tobozokkal és száraz virágokkal megrakott, sötét csempés kandalló elé. Violet készítette elő így a tüzet. Amariyah szólalt meg először, mielőtt Nimra bármit mondhatott volna. – Az apámnak ehhez semmi köze nem volt. – Fen iránti hűséged a javadra szolgál – Nimra figyelt, hogy a hangja semmit se áruljon el de ezt a tettet még az ő kedvéért sem hagyhatom büntetlenül. – Nem akart kegyetlenkedni, de könyörületes sem lehetett, egy Amariyah-hoz hasonló vámpír ebben a gyengeség jelét láthatta volna, ez pedig még romlottabb tettekre sarkallhatta volna őt. – Kioltottál egy életet. Apró életet, kis lángot, de mégis gyilkosság volt. Amariyah keze ökölbe szorult áttetsző szoknyája oldalán, feszesre húzta a ruhaanyagot a combjain. – Ezzel megmagyarázhatod majd az apámnak az én halálomat. – Keserűen felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy ezt is el fogja neked nézni, ahogyan azt is, hogy ő is miattad fog meghalni. Nimra szíve elszorult a fájdalomtól, de az érzelmei nem látszottak meg az arcán. Évszázadok alatt megtanulta, hogy szükség esetén hogyan rejtse el a valódi énjét. – Nem fogsz meghalni – jelentette ki az erős, sötét szíve mélyéről származó hideg hangon. – Legalábbis nem kellene meghalnod, hacsak nem tettél olyan szörnyűségeket, amikről nem tudunk.
Amariyah szemében most először valódi félelem villant, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. – Mit fogsz tenni velem? – kérdezte, és ebben benne volt a felismerés, hogy Nimrát nem véletlenül félték még a legerőszakosabb angyalok is. Nimra odalépett a lányhoz és megérintette a kezét. Végtelenül gyengéden, ebben az érintésben azonban olyan szörnyű fegyver rejlett, amelynek egy villanásától is remegő ronccsá változott az angyal minden ellensége. – Ezt. Noel nem látott és nem érzett semmit, Amariyah azonban remegni, majd vonaglani kezdett, a teste a rángó végtagok és vacogó fogak vad kakofóniájával a földre rogyott. Kis idő múlva megnyugodott ugyan, de a tekintete merev maradt, a szájából halk nyöszörgés hallatszott, a csontjai pedig úgy reszkettek, mintha a legkínzóbb hideg járta volna át őket. – Akárhányszor ezt teszem – nézett háborgó tekintettel a földön fekvő lányra Nimra –, valami meghal bennem. Noel felemelte a vadul remegő Amariyah-t, a kanapéra fektette, és betakarta őt egy kasmírtakaróval, amit a háttámláról húzott le. – Egy kicsit vérzik, úgy tűnik, elharapta az ajkát – Noel egy dobozból papír zsebkendőt vett elő és letörölte a lány száját –, de ettől eltekintve a teste, úgy tűnik, sértetlen. – Egy pillanatra úgy érezte, mintha megértette volna, mi rejlik Nimra hírneve mögött, de a felismerés el is illant, mielőtt felfoghatta volna. Nimra egy szót sem szólt, csak a szárnyait a csillogóra lakkozott fapadlón maga mögött vonszolva az udvarra néző, nagy ablakhoz lépett. Noel nem tudta, nem akarta magára hagyni őt, amikor ennyire egyedül volt, ennyire eltávolodott mindentől. Odalépett az angyal mellé, de a nő ellenállt, amikor a vámpír a nyaka oldalához érintette a kezét, hogy a mellkasára vonja őt. – Ezért fél tőlem Nazarach – mormolta maga elé, de ennél többet nem mondott. Kérdezősködhetett volna még, de a férfi úgy döntött, inkább csak ott marad, mellette. Tudta ugyanis, hogy az angyal nem fog ellágyulni, nem fog megtörni, amíg az ügyet le nem zárta. Ő maga vezekel, gondolta Noel, pedig Amariyah volt az, aki szenvedést okozott. 7. FEJEZET Amariyah csak két nap múlva ébredt fel. Nimra tisztelte annyira Fent, hogy megparancsolta: semmit nem tudhat meg arról, ami történt. Christiant és Violetet is megeskette, hogy megtartják a titkot. Noel nem tartott attól, hogy bármelyikük is megszegi a szavát: a szolgálólány végtelenül hű volt az angyalhoz, Christian pedig, a féltékenysége ellenére becsületes volt. Fennek azt mondták, hogy a lányát Nimra egy küldetéssel bízta meg, ami miatt el kellett hagynia az államot, és hogy Amariyah valószínűleg nagyon fáradt lesz, amikor visszaérkezik. Noel a vámpírlány mellett volt, amikor felébredt. Amariyah tekintete üres volt, a csontjai élesen kirajzolódtak a sápadt, élettelennek tűnő bőre alatt. – Nimra az utcára tett volna bárki mást, aki hasonló bűnt követ el – mondta neki Noel – de mivel az apád nem tudja, mit tettél, te itt maradhatsz. De elég egy rossz lépés – figyelmeztette és én magam gondoskodom a halálodról. Ez kemény kijelentés volt, de Noel már csak Nimrához volt hű; és – ami még ennél is fontosabb – értette, hogy minden vámpír lelkében egy ragadozó lakik. Noel látta Amariyah-ban a sötétséget, hiszen a lány örömét lelte abban, hogy másoknak, védtelen lényeknek fájdalmat okozzon. A lány meghallhatott ebből valamit a férfi hangjában, de az is lehet, hogy csak a büntetésének visszhangja okozta, de rémület ült ki az arcára. – Csak az apám miatt vagyok még itt – suttogta rekedt hangon. – Abban a pillanatban eltűnök ennek a szörnyetegnek az udvarából, hogy ő elhagy engem.
Nimra a nappalijában ült, és figyelte, ahogy Amariyah a házikójuk felé támolyog az esti szürkületben. Christian megszervezte, hogy Fen ne legyen otthon, így a lánynak volt egy kis ideje, hogy táplálkozzon és rendbe szedje magát. – Fen nagyon okos – szólt az angyal a szobába kopogtatás nélkül belépő vámpírhoz. – nem hiszem, hogy el fogja hinni az üzleti útról szóló mesét, ha meglátja, milyen állapotban van a lánya. – A vértől és alvástól Amariyah helyrejön majd, de ez órákig is eltarthat. – Christian éppen most üzent. Elintézte, hogy feltartsák őket, és ne tudjanak visszatérni ma a városból. Ott töltik az éjszakát. – Jó. – Az angyal háttal állt a férfinak és úgy is maradt. Tudta, hogy Noelnek vannak kérdései, és meg is érdemli, hogy válaszokat kapjon. Nem azért, mert az ő farkasa volt, hanem mert lassacskán annál sokkal több lett belőle. Olyan, amit Nimra eddig elképzelhetetlennek tartott. A vámpír most csak annyit mondott: – Hoztam ételt. Amikor Amariyah eltűnt a szeme elől, Nimra megfordult és az éjjellé fakuló nappal árnyai között a vámpír megpillantotta az elképesztő fényesen csillogó szemeit. – Azt hiszed, ha elég kitartóan próbálkozol, végül beadom a derekam, és minden a te akaratod szerint lesz? – Természetesen. Végtére is férfi vagyok. – válaszolt Noel. Váratlan mosolya megolvasztotta a jeget, amely a büntetés óta megdermesztette Nimra bensőjét. Eszébe juttatta, hogy ő nemcsak egy lény, akinek szörnyű hatalma van, hanem nő is. Nimra tudta, hogy éppen el akarják csábítani, de képtelen volt ellenállni. Követte a vámpírt az ebédlőbe, ahol Noel egy gyümölcstálat, szendvicseket és süteményt tett elé az asztalra. – Ez nem megfelelő étel egy angyal számára – jegyezte meg Nimra, amikor a férfi kihúzta előtte a széket. – De látom, hogy mosolyog, úrnő. – Noel forró csókot nyomott az angyal tarkójára. Ilyen meghitt tettekre Nimrától nem kapott engedélyt. – Veszélyes utakon jársz, Noel! A férfi végigsimított a hüvelykujjával a nő nyakának hátulján feszülő inakon. Az érintése határozott és magabiztos volt. – Soha nem szerettem a könnyebbik utat választani. – Az ajkai a nő fülét súrolták, nagy, erős teste szinte beburkolta Nimrát, ahogy előrehajolt és a karját a nő székének karfájára fektette. – De először enned kell. Leült mellé, felvett egy lédús barackszeletet és az angyal ajkához emelte. Nimrának emlékeztetnie kellett volna a vámpírt, hogy nem holmi gyerek. Egy angyal hosszú ideig megvolt étel nélkül, és az, hogy nem eszik, semmilyen hatással nem volt rá. Az elmúlt néhány nap azonban mély sebeket ejtett rajta, és Noel a maga nyers gyengédségével a lelkének olyan részét érintette meg, amely az Eitriel előtti évszázadok óta nem került napvilágra. Megmagyarázhatatlannak tűnt, hogy éppen ez a mélyen megsebzett vámpír legyen rá ilyen hatással… vagy talán nem is az. Mert a kék szemeket elhomályosító árnyak mögött Nimra megpillantotta a reményt bántalmazott farkasában. Így hát hagyta, hogy a férfi megetesse őt barackkal, majd néhány szelet körtével, pár falat szendviccsel és végül csokoládés keksszel. Közben térdét a férfi székének támasztotta, Noel pedig a lábai közé fogta az övét. Az angyal a vámpír combjára támasztotta a tenyerét, és érezte, hogy Noel kőkemény combjai érzékien megfeszülnek az érintésétől. És nem a combja volt Noel egyetlen testrésze, amely kőkemény volt. A vámpír tekintete Nimra ajkain csüggött. Nem akart Nimra ágyába bújni, de részévé vált az életének, jobban, mint bármely férfi korábban. Noel aznap este sem aludt, az elméjében túl hangosan visszhangzott kínzóinak gonosz kacaja, azoké, akik egy állatnál is alávalóbbá alacsonyították le őt.
– Már vége – mondta neki egyszer Raphael, amikor már mindennek vége volt. Az arkangyal arca kegyetlen és ítélkező volt, a szárnyai erőtől ragyogtak. – Kivégeztük őket. – Jó – válaszolta akkor Noel gonosz örömmel, de mostanra már tudta, hogy a bosszú önmagában nem lehetett elég. A támadói olyan nyomot hagytak rajta, amit talán soha nem lehetett eltörölni. – Noel. A vámpír felkapta a fejét az ismerős női hang hallatán. Meglátta Nimrát a folyosón, ahol föl-alá járkált, és hiába igyekezett, hogy elmeneküljön a rémálmok kacajai elől. – Felkeltettelek. – Éjfél is elmúlt már. – Az alvás számomra csak élvezet, nem szükséglet. – A nő borostyánszín sugarakkal tarkított, csillogó topázszemei élénken ragyogtak fel a krémszínű, vállán összefogott ruha felett. – Szívesen sétálnék a kertben. A férfi elindult az angyal mellett. Nimra egy szót sem szólt, amíg oda nem értek az erdő kísértetiesen szép árnyai alá, ahol a patak eredt. – Egy halhatatlan nagyon sok emléket hordoz magában. – A nő hangja meghitt volt, úgy hatott, mintha dédelgetni akarta volna vele Noelt, szavaiból sütött az ősi tudás. – Idővel azonban a legfájdalmasabbak is halványodnak. – Vannak emlékek – válaszolt a vámpír –, amelyek beágyazódnak a lélekbe. – Ahogyan az üvegszilánkok beágyazódtak a húsba, úgy… más dolgok is a test részeivé válnak. Noel keze ökölbe szorult. Nimra szárnyával végigsimított a férfi karján. – De azt akarod, hogy az emlék mindig a részed legyen, a szemed előtt ragyogjon, mint egy ékszer? – Nem tudom irányítani – vallotta be Noel. Olyan erővel szorította az állkapcsát, hogy hallotta, ahogy a csontok csikorogva egymáshoz préselődnek. Az éles hang elnyomta a meleg louisinai éjben suttogó titkokat. Az angyal éles tekintete a férfiébe fúródott a hold fényének ezüst ölelésében. – Meg fogod tanulni. – A hangja végtelenül magabiztos volt. A férfi élesen felkacagott. – Igen? Hogy lehetsz ennyire biztos benne? – Mert ez a lényedben van, Noel! – előrelépett és felemelte a kezét, hogy megérintse a férfi arcát, a szárnyai felíveltek a háta mögött. Nem hátrált meg akkor sem, amikor Noel visszahőkölt az érintésétől. – Ami veled történt – folytatta az bárki mást megtört volna. De te nem törtél meg. – Nem vagyok már az, aki azelőtt voltam. – Én sem. – Nimra leeresztette a karját, és Noel ráébredt, hogy most, hogy a nő simogatását megérezte, már nem vágyik az éjszaka csókjára a bőrén. – Az élet megváltoztat minket. Értelmetlenség lenne azt kívánni, hogy ne így legyen. Az angyal gyakorlatias szavai nagyobb hatással voltak Noelre, mint bármilyen más vigasztalás. – Nimra! A nő különös szemeivel felnézett rá. – Farkasom! Milyen lélegzetelállító, gondolta a férfi, mennyire veszélyes! – Más módja is van annak, hogy tompítsuk az emlékek fájdalmát. – Hirtelen, ösztönös döntés volt ez. Noel túl sokáig bujkált már a sötétben Nimra tudta, hogy mit kér tőle a vámpír. Tisztában volt azzal is, hogy ha beleegyezik, nem egy egyszerű szeretőt fogad maga mellé. Noellel nem lesz könnyű dolga, sem az aktus során, sem pedig utána. – Sok éve nem volt már szeretőm – suttogta, miközben a férfi arcának éles vonalait fürkészte. Noel hallgatott.
– Ám legyen. – döntött az angyal. – Milyen romantikus! A szavak mögött sötét él rejlett, de Nimra ezt nem vette személyes sértésnek. Lehetséges volt, hogy a farkasa kimutatja még a foga fehérjét. A bizalom kényes és értékes dolog, idő kell hozzá, hogy kifejlődjön. Nimra pedig megtanulta, hogyan legyen türelmes. – Értelmezés kérdése, hogy mit tartunk romantikusnak. – jelentette ki, és megfordult, elindult a ház felé. A mellette sétáló férfi egy szót sem szólt, amíg Nimra lakosztályának ajtajai be nem záródtak mögöttük. – Akárhogy is értelmezzük, ma este nem romantikát nyújtok neked – figyelmeztette a nőt, miközben erősen uralkodnia kellett a testén. Nimra látta, hogy Noel nagyon vékony jégen egyensúlyozik. Az angyal megérintette a férfi arcát, és hagyta, hogy az ereiben hangosan lüktető vágy az arcát is pírral öntse el. – Nekem nem is arra van most szükségem. – Amit Nimra Amariyah-val tett, jogos volt ugyan, de nyomot hagyott rajta, ahogyan minden alkalom eltörölhetetlenül az emlékei része lett. Aznap este arra vágyott, hogy nőnek érezhesse magát, és ne szörnyetegnek, aminek a vámpírlány nevezte. Egy erős kéz ragadta meg a csuklóját. – Csak szex, az élvezet kedvéért? Noel minden dühét és fájdalmát vágta pusztító erővel Nimrához, de őt is kemény fából faragták. – Ha csak erre vágytam volna, régen az ágyamba fogadtam volna Christiant. A jégszínű kék az éjfél sötétjére változott, a vámpír keze összeszorult, majd az ajka egyszerre az angyal nyakának bőrére tapadt, ütőerének lüktetését keresve. – Te éhezel – suttogta a nő, akinek vére csábító dalt zengett Noelnek a vámpír zaklatott csókjának érintésétől. A férfi tekintete a Nimra nyakán lüktető érre meredt, hüvelykujja a csuklójának dobogását simogatta. – Hónapok óta nem ittam élő testből – vallotta be durván. – Feltépném a torkod, ha most megtehetném. – Halhatatlan vagyok – emlékeztette az angyal, miközben a férfi elengedte a csuklóját és az ujjait a nő nyaka köré zárta. – Nem tehetsz bennem kárt. A vámpír nevetése olyan volt, akár az üvegszilánkok csörgése. – Sokféleképpen lehet kárt tenni egy nőben, és a legtöbb ilyen tettnek semmi köze a test fájdalmához. És Nimra ekkor megértette, hogy mit kell tennie. Elhúzódott a vámpírtól, átment az öltözőszobájába és egy hosszú, selyemsállal tért vissza. – Akkor – szólt és átnyújtotta a vámpírnak a pávakék szalagot – kénytelen leszek megbízni benned. – Amikor ezeket a szavakat kimondta, rátalált magában az emberségre: a nő mondatta ezt vele, nem a szörnyű képességgel megáldott halhatatlan lény. Noel a kezei közé szorította a sálat. Jelkép volt ez, semmi más, Nimra ereje bőven elég volt ahhoz, hogy kiszabaduljon a szorításából, ha úgy akarta. De az, hogy felajánlotta, azt jelentette, hogy meglátta Noel lelkének törött darabjait, amelyeket senki előtt sem akart felfedni, és továbbra is vágyakozva, élvezettel tekintett rá. – Kötelékeket ne – mondta a férfi, és hagyta, hogy a sál kecses kékséggel a földre hulljon. – Kötelékeket soha! – Ahogy kívánod, Noel. – Mélyen a férfi szemébe nézett, az ő tekintete is tele volt ígérettel. A vállához emelte a kezét és kinyitotta a két csatot. A ruhája végigsimította a testét és a lábaihoz hullt. Noelnek elállt a lélegzete.
Apró termetű volt ugyan, de csupa gömbölyű hajlat, csupa nőies csábítás. Bőrének sima barnaságát csak a combjai tövénél lévő finom csipke háromszög törte meg. A mellei dúsak voltak törékeny testén, a mellbimbói sötétek, abban a pillanatban feszülő rügyekké húzódtak össze. Nimra csábítón kitárta a szárnyait és várt. A döntés a vámpíré volt. „Ahogy kívánod, Noel.” Végtelenül egyszerű kijelentés. Végtelenül nagy ajándék. Kinyújtotta a kezét, a tenyerén érezte a nő melleinek érzéki súlyát. Elégedetten vette észre, hogy az angyal bőrén finom remegés futott át. Ez életre keltette a testének és lelkének azt a részét, amely mély álomba merült, amikor a támadói összetörték a csontjait, összezúzták a testét, míg már csak egy húscafat maradt belőle. Aznap este az a része, amely arra hajtotta őt, hogy hegyeket hódítson meg és kéjes sóhajokat fakasszon a nőkből, a felszínre tört. Az ösztön hajtotta, hogy belemarkoljon a nő hajába, hogy az ajkát az övére tapassza, és bebocsáttatást követeljen. Nimra kinyílt előtte, sötéten, forrón és édesen; a férfi érezte az érintésben az angyal erejét, ami éppen olyan érzékien nőies volt, mint Nimra teste a keze alatt. Közelebb húzta magához a nőt, a kezét a melléről az állkapcsára csúsztatta, így tartotta az arcát egy helyben, míg az ajkaival felfedezte Nimra szájának minden egyes apró részét. Az ajkakat, amelyeknek ízéről régebb óta álmodozott, mint azt az angyal gondolta volna. Lassan akart haladni, fel akarta fedezni a nő testének minden domborulatát, minden érzékeny pontját, de Nimra vére csábítóan dörömbölt az összes érzékén, arra ösztökélte, hogy tegye meg azt, amit már hosszú ideje nem. Az ujjait a nő nyaka köré zárta, a hüvelykujjával dörzsölni kezdte a hívogató lüktetést. Az angyal megszorította a kezével a férfi csípőjét, de nem ellenkezett, amikor Noel lassú csókokkal elindult a nyakának azon része felé, amely szirénéneket zengett a vámpírságának, amely éppen annyira a lénye része volt, mint a Nimra irányt érzett testi vágya. A nő ajkai a férfi fülét súrolták. – Igyál belőlem, Noel! Szabad akaratomból adom ezt az ajándékot. Noel soha nem táplálkozott válogatás nélkül. Ha nem volt szeretője, akkor a barátaihoz fordult, mert a vérszívás nem feltétlenül volt szexuális élmény. A támadás óta azonban nem tudta elképzelni, hogy ilyen meghitt közelségbe kerüljön bárkivel is. Még most is habozott, még a nővel szemben is, akire minden lehetséges módon vágyott és éhezett, és aki miatt az erekciója keményen feszült a nadrágjának. – Nem tudom úgy csinálni, hogy élvezetes legyen a számodra. – Nem azért, mert elvesztette a képességét, hanem mert még nem állt készen arra a kapcsolatra, amit csókjának érzéki eksztázisa teremtett volna meg… a kiszolgáltatottságra, ami azzal járt, hogy egy másik lény számára utat nyitott egyenesen a saját testébe. Nimra néma válaszként hátrahajtotta a fejét. Noel vére egy ütemre lüktetett a nőével. A karjait köré zárta, ujjaival végigsimított a szárnyán. Csókot lehelt a nyakára, mielőtt átfúrta a szemfogaival finom bőrét. Az angyal vére erotikus hullámmal árasztotta el Noel minden érzékét, a benne rejlő erő tántorító csapást mért rá. A férfiban rejlő éhség, a sötétség, ami a menedékbeli támadás óta tomboló dühvé változott a felszínre tört és dicsőségesen merült el a nő ízében. Nimra eltöltötte a vámpír minden érzékét, kéjbe merítette őt, Noel pedig – a korábbi szavai ellenére – eléggé férfi volt ahhoz, hogy azt akarja: a nő is érezze ugyanezt. Ösztönösen kéjt töltött Nimra testébe a vér helyére, amit kiszívott belőle; érezte, ahogy a nő teste ívben megfeszül, megremeg. Noel semmit sem tartott vissza, nem állt meg az egyszerű szexuális vágy ébresztésénél. Az angyal darabokra hullott a karjai között, a vérét eltöltötte az érzékiség íze. A nyers kéjtől eltelt Noel azt vette észre, hogy a combjait Nimra lábai közé fúrta, az ujjait szétnyitotta a nő hátán, Nimra mellei az ő mellkasának feszültek.
De ahogy végzett a táplálkozással, és nyalogatni kezdte az apró sebeket, hogy összezárja őket, arra is ráeszmélt, hogy ezúttal nem rettent vissza attól, hogy ilyen közel engedje magához a nőt – és nem csak testi értelemben. Talán azért, mert az angyal átengedte neki az irányítást, az uralmat maga felett. De lehet, hogy egyszerűen azért, mert ez a nő Nimra volt. Nimra ernyedten feküdt Noel karjai között. Erezte, hogy a vámpír nyakának bőrét nyalogatja, hogy begyógyítsa a sebeket, amelyeket a foga tépett rajta. Nem szólt neki, hogy fölöslegesen aggódik, hogy a vágások enélkül is percek alatt begyógyulnak. Váratlan örömöt okozott neki, hogy a vámpír gondoskodni akart róla. Az angyalról, aki ott reszketett a karjaiban az eksztázistól, amihez foghatót soha nem érzett még, annak ellenére, hogy Noel saját teste keményen, kielégületlenül feszült a nő mellkasának. A férfi az angyal nyakába fúrta az arcát, mielőtt felemelte a fejét, ez is egy olyan kedvesség volt, amire Nimra nem számított, egy jele a rémálmok árnyékában rejtőző férfi énjének. A nő átadta magát a gyönyörnek, miközben Noel végigsimított a háta közepén, finoman érintve a legérzékenyebb pontot, ahol a szárnya a hátából kiemelkedett. – Ez jó érzés ? – kérdezte halk morgással a férfi. Annyira más volt most, hogy a hang hallatán Nimra bőre megfeszült a testén, a combjai összeszorultak a féri durván közéjük furakodó lábán. – Igen – Az angyalok csak a legbizalmasabb szeretőiknek engedték meg, hogy ilyen bensőségesen megérintsék. – Nem félsz? – kérdezte, amikor múltjának emlékei sötéten visszakúsztak a kéj utórezgésein. – Láttad, amit Amariyah-val tettem. Noel csodálatosan finoman kényeztette tovább. – Nagy gonddal és törődéssel tetted, amit tettél. Nem vagy önfejű és kiszámíthatatlan. Nimra a vérét és a testét adta oda a vámpírnak, de annak szavai éppen ilyen sokat jelentettek neki. – Örülök, hogy ilyennek látsz. – Furcsa volt meztelenül állni a férfi mellett, aki továbbra is a farmerből és gyapjúból készült páncélját viselte, de az angyalt, ha elégedett nem is volt, furcsa béke szállta meg. Ekkor Noel megszólalt, és a szavaiban ott rejlett a fenyegetés, hogy szilánkjaira töri ezt a békét. – Beszélsz nekem az erődről? 8. FEJEZET Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy meg akarom tartani magamnak ezt a titkot? A férfi arca meg sem rezdült. – Én türelmes vagyok. Nimrának nevetnie kellett a férfi önteltségén, még akkor is, ha közben a lelkének egy nagyon ősi része elcsendesedett, mozdulatlanná dermedt. Nimra Noel arca felé emelte a kezét, de félúton meggondolta magát, leeresztette a karját. – Megmutatnám neked, Noel, de nem teszem. – Ezzel megsértené a férfit, akit minden választási lehetőségtől megfosztottak a támadói, amikor a tettükkel beszennyezték a Menedéket. Még akkor is visszaélne a bizalmával, ha Noel nem fájdalmat érezne, hanem csak ugyanazt a forró gyönyört, amit neki bőkezűen nyújtott. – Visszaadom – suttogta –, visszaadom azt, amit valaki másokkal tett. – Gyönyört a gyönyörért – értette meg azonnal Noel –, fájdalmat a fájdalomért. Nimra komoly arccal bólintott. – Nem a tett maga, hanem a szándék határozza meg, hogy mit érez valaki, amikor használom rajta az erőmet. Ennek hallatán a férfi megmozdult, a karjai védelmező öblébe zárta a nőt. Igen, Nimra egy nagy erejű angyal volt, de bármit is követelt tőle a képessége, az újra és újra gyötörte őt. – Ezért hagy békén Nazarach. – Az az angyal hírhedt volt a gonoszságáról. Nimra hangja kemény volt, amikor megszólalt.
– Egyszer találkoztunk, amikor átvettem az uralmat a területének egy része felett. Azt hitte, irányíthat majd engem. Azóta sem tért vissza az én földemre. Noel érezte, hogy az ajka nyers mosolyra húzódik. – Ez jó. Noel teste még másnap is Nimra ízétől zúgott. Az angyal vére annyira erős volt, hogy a vámpír tudta, egy hétig nem kell majd újra táplálkoznia… bár másfajta szükségletei azért még voltak, gondolta, mielőtt nekilátott átnézni az aktákat, amiket a nő küldött neki aznap reggel. Azok névsorát tartalmazta, akik Nimra szerint hozzájuthattak az Éjfélhez, és akik ártani akarhattak neki. Amennyire azonban Noel ismerte a listán szereplőket és abból, amit Dmitritől megtudott róluk, amikor telefonon felhívta a Hetek vezetőjét, egyikük sem bízott volna semmit a véletlenre. Főként úgy nem, hogy ilyen nehéz volt hozzájutni az Éjfélhez. Az pedig, hogy Nimra macskája elpusztult, amatőrre vallott. És persze ott volt még a régi igazság, hogy a méreg a nők fegyvere. Amariyah zavara meggyőzte őt a lány ártatlanságáról, és Asirani, bármennyire is szerelmes volt Christianba, hűségesnek tűnt. Őt azonban Noel nem akarta még törölni a gyanúsítottai listájáról, amíg alaposabban le nem nyomozta. Tudta, hogy a vámpír szokása szerint korán érkezik meg a földszinten lévő kis irodájába, így aztán úgy döntött, kihasználja ezt a lehetőséget arra, hogy levadássza őt. Az Asirani irodájához vezető folyosón járt éppen, amikor dühös, fojtott suttogást hallott meg. Ösztönösen lelassította a lépteit – .. .csak hallgass meg! – Nőies, lágy hang. Asiranié. – Ez semmin nem változtat. – Hallatszottak Christian pattogó szavai. – Nem szeretnélek megbántani, de én nem érzek így irántad. – Ő soha nem fog úgy rád nézni, ahogy te azt szeretnéd. – Nem keserű, inkább… szomorú megállapítás volt ez. – Ez nem tartozik rád. – Dehogynem tartozik. Lehet, hogy Nimra az úrnőnk, de egyben a barátnőm is. – Asirani haraggal telve felsóhajtott. – Csak játszik Noellel, mert vámpír. Komoly kapcsolatra semmi esélye. – Én itt leszek, amikor Nimra készen áll majd egy ilyen kapcsolatra. Noel előrébb lopózott, amíg meg nem látta a két lény képét a folyosó végén álló tükörben. Asirani megkapó volt a smaragdzöld ruhájában, kontyba tűzött hajával. Megrázta a fejét, az arca komoly volt. A fekete ruhás Christian leginkább egy ókori római szoborhoz hasonlított. Amikor a nő megfordult, mintha az irodájába akart volna menni, Noel visszahúzódott arra, amerről jött. Abban, hogy Asirani ilyennek látta Noel Nimrával folytatott kapcsolatát, semmi újdonság nem volt. Az angyalok gyakran fogadtak vámpír szeretőt, de ritka volt, hogy ebből hosszú távú kapcsolat szülessen. Ennek leginkább az volt az oka, hogy a vámpíroknak és angyaloknak nem lehettek közös gyermekeik. De függetlenül attól, hogy mit gondolt Asirani, Noel biztosan tudta, hogy Nimra nem játszadozott vele. Az angyal akkor, egyelőre az övé volt. Később pedig… egyelőre a legfontosabb az volt, hogy gondoskodjon az angyal biztonságáról. Ez a gondolat újra Asiranira irányította a vámpír figyelmét. A vámpírnő hangjában mindig alig leplezett gondoskodás csengett, ahányszor csak Nimrával beszélt. Csalódottság is, egy csipetnyi dühvel fűszerezve, de ez mind Christianra irányult. Olyan érzelmeknek, amik képessé tették volna arra, hogy Nimra életére törjön, nyoma sem volt, még a mélyben sem. Így azonban Noelnek nem maradt gyanúsítottja. Christian néha hatalmas barom tudott lenni, de amikor Nimráról volt szó, félretett minden ellenségeskedést és együttműködött Noellel. Exeter évszázadokat töltött el mellette, Fen évtizedeket; egyikőjük sem gyűlölhette őt ennyire anélkül, hogy Nimra észre ne vette volna a változást. Ami a két idősebb szolgálót illeti, ők minden mást félretettek Nimra érdekében, elhivatottak voltak.
Noel hajnalban a homlokát ráncolva indult Nimra keresésére. Volt egy lehetőség, amelyet eddig nem vettek figyelembe, és nagy valószínűséggel ebben rejlett a válasz minden kérdésre. A vámpír arra számított, hogy Mimóza sírjánál találja majd meg az angyalt, de félúton a vad kert felé, ahová a macskát eltemették, valami arra késztette, hogy felnézzen… A látványtól elállt a lélegzete. Az angyal lenyűgözően lebegett a palaszürke égen, amit átszőttek a hajnal arany, narancssárga és rózsaszín sugarai. Szárnyai mintha lángoltak volna a hátulról rájuk eső fényben, a ruganyos alakja tökéletesen kirajzolódott a réteges, finom bronzszínű selyemruhájában, amelyet a szél a testére csókolt. Noel nekidőlt egy magnólia sima törzsének, és csodálta a nő szépségét. A látvány, ahogy Nimra szélesre tárt szárnyakkal siklott a légáramlatokon, a Menedéket idézte fel benne, a távoli, titkos várost, amely sokáig az otthona volt. Azután helyezték őt az angyali erődítménybe, hogy letelt a százéves szerződése, és ő úgy döntött, Raphael szolgálatában marad. Ott az őrség tagja lett, amely Raphael területét védelmezte a Menedéken és óvta a gyengéket, akik számára a hegyek között rejtőző város épült. Nemsokára azonban egy utazó egységbe osztották be, amelyet a világ minden tájára vezényelhettek különböző küldetésekkel. New York, ahol Raphael arkangyal tornya állt, csoda volt a fiatal férfinak, aki addig csak a lápvidék vad pusztaságát ismerte. A magasra törő épületek és emberektől nyüzsgő utcák egyszerre sújtották le és voltak felemelőek a számára. Kinshasa felkeltette a benne élő felfedezőt, lelkének azt a részét, amely eredetileg is hajtotta, amikor elfogadta a vámpírlét kihívásokkal teli kalandját. Párizs, Bejrút, Liechtenstein, Belize, ezek a helyek mind másként hatottak rá… de egyik sem dalolta a lelkének azt az egyszerre perzselő és lágy éneket, amelyet Nimra területe suttogott neki. A drágakőporral hintett szárnyak csillogtak az égen, játszi könnyedséggel szelték a levegőt. A férfi szíve elszorult; Noel azon gondolkozott, vajon Nimra tudja-e, hogy figyeli, vajon az ő kedvéért repül-e. Egy pillanattal később azonban a vámpír egy másik pár szárnyat is meglátott az égen, ettől rögtön elborult a kedve. Christian Nimra alá vágott, majd körülötte kezdett repülni, mintha táncra hívta volna. A szárnya nagyobb volt Nimráénál, a röpte kevésbé kecses, sokkal erőszakosabb. Nimra nem fogadta ugyan el a felhívást, de nem is szállt le. Noel nézte, ahogy a két angyal átszeli a tágas eget, néha egymás útját keresztezik, és nemegyszer úgy hangolják össze a pályájukat, a kanyarokat, bukásokat és emelkedéseket, hogy csak egy hajszállal kerüljék el egymást. Noel vére forrt a dühtől. Nem az a rideg, feszítő, kemény harag volt, amit eddig olyan sokszor érzett, hanem forró, szúró, nyers, férfias féltékenység. Neki nem voltak szárnyai, soha nem követhette Nimrát ebben a játékban. Összeszorította a fogait, keresztbe fonta a karját a mellkasán és figyelt. Lehet, hogy nem tudta követni őket, de ha Christian azt hitte, ezzel előnyhöz juthat, nem ismerte igazán Noelt. Nimra évtizedek óta nem volt ennyire nyugtalan, azóta, hogy tudomást szerzett Eitriel árulásáról. Most a felhők között keresett megnyugvást, de a hajnal végtelen fényében sem talált válaszokra. Ekkor vette észre, hogy éppen az a szempár figyeli, amely a zaklatottságát okozta. Szinte kényszert érzett, hogy repüljön a férfinak, hogy megmutassa a hatalmát, az erejét. Az éjszaka forró meghittségében Noel csak a vérét vette el, a testét nem, mégis túl mélyen érintette meg a lelkét. Készen állt arra, hogy megnyugvást hozzon a vámpír számára, és közben maga is rátaláljon a békéjére. De a férfi valahogy erős indát font a szíve köré, és Nimra egyáltalán nem volt biztos abban, tetszik-e neki, hogy ilyen sebezhetővé vált. Ennek semmi köze nem volt a sebekhez, amelyeket Eitriel hagyott a szívén, de ahhoz igen, hogy túlságosan is erősen vonzódott a vámpírhoz. Noelhez, aki egyre közelebb ért hozzá, ahogy Nimra leszálláshoz készülődött. – Jó reggelt, Noel! – A szárnyait a háta mögé húzta, amint a lábával megérintette a földet.
Noel válaszként elindult felé, hosszú léptekkel emésztette fel a kettejük között lévő távolságot. Majd megcsókolta az angyalt. Forrón, keményen, mindent felemésztő tűzzel. Az ajkai égették a nő száját, az álla durván súrlódott a bőréhez. – Az enyém vagy – szólalt meg a férfi végül, amikor hagyta levegőhöz jutni Nimrát. A hüvelykujjával az arcát simogatta. – Nem osztozom rajtad. – Birtoklási vágytól fűtött kijelentés volt ez, amely a férfiasságának legmélyebb rétegeiből fakadt. A civilizált burok lehullott róla. A férfi ősi hevességének lángjai Nimra minden érzékét átjárták, de a nő mégis jégbe burkolta a következő szavait. – Azt hiszed, képes lennék elárulni téged? – Nem, Nimra, de ha az a piperkőc nem száll le rólad, itt vér fog folyni. A nő lerázta magáról a vámpír kezét és hátrált egy lépést. – Én, mint a területem uralkodója, nagyon sok férfival kerülök szembe. – Ha Noel azt hitte, hogy határokat szabhat neki, akkor nem az a férfi volt, akinek gondolta. – A legtöbbjük nem akar veled lefeküdni – vágott vissza nyersen a férfi. – Én pedig fenntartom magamnak a jogot, hogy bemutassam az öklömet azoknak, akik mégis. A nőnek erőt kellett vennie magán, hogy el ne mosolyodjon. A birtoklásnak ilyen tiszta, durva és őszinte jelét el tudta fogadni. Ez nem hatalomgyakorlásról szólt, hanem területi harcról, Nimra pedig elég idős volt ahhoz, hogy ne is várjon mást egy Noel korú vámpírtól. – Vérontás ne legyen! – előrehajolt, a két keze közé fogta a vámpír arcát és egy finom csókot lehelt az ajkára. – Christian hasznos tagja az udvaromnak. Húsz perccel később Noel a falnak támaszkodva állt Nimra íróasztala mellett, és figyelte, ahogy az angyal a szekrényhez lép, amelyben az Éjfélt tartotta. A szárnyainak látványa egzotikus csábítás volt, és a férfi csak azért állt ellen a kényszernek, hogy megérintse őket, mert abban a pillanatban egyikük sem volt játékos kedvében. Fél perccel később Nimra kezében a fiolával megfordult. A kis üvegcse még az ő vékony ujjai között is aprónak tűnt. Nimra az ablak elé lepett és a fény felé emelte. A sötétség árnyként suhant végig a lelkén, és az arcára lopakodott. – Igen — motyogta igazad volt. Nem annyi Éjfél van benne, mint kellene. Noel azt kívánta, bárcsak ne lett volna igaza. – Biztos vagy benne? Nimra bólintott, és a napfény kéken és feketén megcsillant leomló haján. – Az üvegcsén vízszintes arany csíkok vannak. – Végighúzta ujját a finom, vékony vonalakon. – Ez csak díszítés, de én emlékszem, amikor néztem a fiolát és belegondoltam, mi mindenre lennének képesek néhányan, hogy ebből akár csak egy cseppet is megszerezzenek. A folyadék akkor a harmadik gyűrűig ért. Noel leguggolt, hogy lássa az üvegcsét, amit az angyal az ablak párkányára állított. A folyadék néhány másodperc múlva leülepedett, ekkor egyértelművé vált, hogy a szintje a második és harmadik sáv között van. A férfi felszisszent. – Azt kívánom, bárcsak tévedtél volna, Noel. – A vámpír kezében hagyta az Éjfélt és átvágott a szobán, a szárnyait a kék, borostyánszín, csavarodó mintákkal díszített szőnyegen húzta maga után. – A tény, hogy a gyilkos behatolt a lakosztályomba és elvitte az Éjfélt, két dolgot jelent. – Az első – kezdte Noel, miután a széfbe helyezte a fiolát és bezárta annak ajtaját –, hogy olyasvalakiről van szó, aki tudta, hol van az Éjfél. – Igen. De egy kezemen meg tudom számolni, ki tud erről, és nem is kell minden ujjamat használnom. – Elhagyatott szomorúság hallatszott a hangján. – A második pedig, hogy más erős angyal keze nincs a dologban. A gyűlölet csakis az én udvaromból származik. Noel meg sem próbálta megvigasztalni, mert tudta, hogy Nimra úgysem nyugszik meg, amíg a tettest el nem kapják és az indítékait ki nem derítik. – Ide kell hívnunk egy helyszínelőt, hogy megtudjuk, van-e az üvegen vagy a széfen olyan ujjlenyomat, aminek nem lenne szabad ott lennie.
Nimra úgy nézett rá, mintha a férfi idegen nyelven beszélt volna. – Helyszínelőt? – Elvégre ez a huszonegyedik század! – vágott vissza Noel gyengéden kötekedve, de a szíve máris sajgott a nőért, akinek el kell majd rejtenie a fájdalmát és újra a területe felett kegyetlenül uralkodó angyallá kell változnia. Könyörtelenné és embertelenné. – Az ilyen dolgok már nem lehetetlenek. Nimra összehúzta a szemét. – Csak a saját felelősségedre nevess ki! – de nem ellenkezett, amikor a férfi a karjaiba zárta őt. Noel végigsimított a nő hátán, nehéz, forró szárnyain. – Tudok szerezni valakit, akiben megbízhatunk. – Nincs ínyemre, hogy ilyen embert fogadjak az udvaromban. – Az angyal felemelte a fejét, az igéző szemeiben eltökéltség villant. – De ezt meg kell tennünk, méghozzá gyorsan. Christian már a féltékenységgel magyarázható szinten túl is kezdi megkérdőjelezni az ittléted okát, Asirani pedig túlságosan is éberen figyel téged. Barom vagy nem barom, Noel soha nem becsülte alá Christian intelligenciáját. A meglepetés az volt, hogy ilyen sokáig tartott, amíg átlátott a szitán. Egyértelmű, hogy a Nimra iránt táplált érzelmei megzavarták a gondolatait. Ami pedig Nimra társasági titkárát illeti… – Asirani azért figyel, hogy nehogy fájdalmat okozhassak neked. Nimra eltolta magát a férfi mellkasától, a hangja távolinak tűnt, amikor megszólalt. – Attól nem félsz, hogy én fogok neked fájdalmat okozni? De igen. A vonzó és veszélyes Nimra volt az, aki felébresztette őt bénult állapotából, amelybe a támadás után került. Az érzelmei még újak voltak, nyersek, fájdalmasan sérülékenyek. – Én vagyok a te pajzsod – válaszolt Noel, mert nem akarta felfedni a nő előtt az érzékenységét. – Ha ez azzal jár, hogy megsérüljek helyetted, habozás nélkül megteszem. – Mert Nimrában megvolt az, ami a vele egykorú és hasonló erejű angyalokban legtöbbször már nem: még vert a szíve, még működött a lelkiismerete. A nő a kezei közé fogta a vámpír arcát. A tekintetéből annyi erő sugárzott, hogy az szinte simogatta őt. – Elárulok neked egy titkot, Noel. A létezésem évszázadai során egyetlen szeretőm sem állt még ki értem. Ez szíven ütötte Noelt. – És mi van Eitriellel? Nimra leengedte a karját és az ablak felé fordult. – Ő senki. – A szavai véglegesek voltak, egy olyan angyal ki nem mondott parancsa, aki hozzászokott már, hogy feltétlenül engedelmeskednek neki. Noel azonban nem hagyhatta, hogy a nő határokat szabjon a kapcsolatuknak. – Ez a senki – csattant fel, a kezével belemarkolt az angyal selymes hajába és kényszerítette öt, hogy a szemébe nézzen – most is itt jár, köztünk. Nimra megpróbálta kiszabadítani magát, de a vámpír nem engedte el őt. Az angyal tekintetén sötét méreg látszott. – Tudod, hogy ki tudnám magam tépni a kezedből. – Mégsem teszed. 9. FEJEZET Hihetetlen ez a férfi, gondolta Nimra. Teljességgel kezelhetetlen társ lenne. Követelőzne, hajtaná őt, és olyan dolgokat engedne meg magának, amelyeket nem lenne szabad. És egészen biztosan nem imádná olyan áhítattal, amilyet az ő rangja és kora megkövetel. Nimra lelkének azon része, amelyben az évszázados gőg lakott, nagyon is meglepődött azon, hogy ez az ötlet inkább vonzotta, mint taszította. A folyamatos kihívás; az, hogy az akaratát
mindig össze kelljen vetnie a vámpíréval, aki egy olyan tűzben edződött, ami a legtöbb lényt visszavonhatatlanul megcsonkított volna; az, hogy a legősibb táncot járhatta vele… Igen. – Eitriel – mondta végül – az volt számomra, amit az emberek férjnek neveznének. – Az angyalok nem házasodnak, nem láncolják egymáshoz magukat ilyen kötelékekkel. – Majdnem háromszáznegyven évig ismertük egymást. Noel arca elkomorult, a tekintete majdnem villámokat szórt. – Aligha mondhatod hát, hogy ő egy senki volt. – Kétszáz éves voltam, amikor találkoztunk… – Szinte gyerek. — Az angyalok száz éves korukig el sem hagyhatták a Menedéket. Nimra felvonta a szemöldökét. – Ereszd el a hajam, Noel! A vámpír azonnal elernyesztette az ujjait. – Sajnálom. – Finoman simogatni kezdte a nő fejét. – Irtózatosan barbár dolog volt. Ez annyira váratlan volt, hogy Nimra majdnem elmosolyodott, miközben éppen életének legszörnyűbb élményeit készült felidézni. – Mindketten tudjuk, hogy te soha nem leszel egy Christian. A férfi szemei felvillantak. – Ki is jár most veszélyes utakon? Az angyal ajka mosolyra húzódott. – Nem voltam gyerek, már nem, de egy nagyon fiatal nő. – A hosszú életük miatt az angyalok sokkal lassabban nőttek fel, mint a halandók, kétszáz évesen azonban Nimra arca és alakja már nőies volt; az angyal kezdte próbálgatni a szárnyait, és már megértette, mivé fog idővel válni. – Eitriel kezdetben a mentorom volt. Ő tanított meg arra, mit jelent olyan angyalnak lenni, aki egy nap talán uralkodni fog, bár én ezzel akkor még nem voltam tisztában. – Csak később értette meg, hogy Raphael már akkor figyelemmel követte a sarjadó erejét, és gondoskodott arról, hogy Nimra megfelelő képzést kapjon. Noel forró és durva ujjai átfogták a nő tarkóját. – Beleszerettél a tanárodba. Az emlékek majdnem maguk alá temették őt, de nem a volt szerető képe töltötte meg a szívét annyi fájdalommal, amennyit sem halandónak, sem halhatatlannak nem lett volna szabad megtapasztalnia soha. – Igen, de csak később, amikor egy ilyen kapcsolat már elfogadható volt. Százkilencven éves voltam ekkor. Egy ideig boldogok voltunk. De a kapcsolatunk mindig is tanár-diák viszony maradt. – Három évtizednyi együttlét után az erőm rohamosan növekedni kezdett, ekkor bízta rám Raphael Louisiana földjét. További tíz év kellett ahhoz, hogy az erőm teljesen kifejlődjön, és addigra messze túlszárnyaltam Eitrielt. Ennek ő… nem örült. Noel, aki továbbra is az angyal tarkóját simogatta, felhorkant. – Az egyik emberbarátom pszichológus. Ő biztosan azt mondaná, ennek az Eitrielnek kisebbrendűségi komplexusa volt. Én a szemfogamat tenném rá, hogy inkább csak kicsi volt a farka. Nimrából a meglepetés kacajt csalt elő, de a nevetés túl gyorsan elült. – A boldogtalansága megmérgezte a kapcsolatunkat – emlékezett vissza a végtelen hallgatásokra, amitől akkoriban megszakadt a szíve, bár azóta már tudta, hogy ez egy olyan férfi sértődött ingerültsége volt, aki nem tudott mit kezdeni egy nővel, aki már nem csodálta áhítattal minden tettét. – Nem lepődtem meg, amikor bejelentette, hogy új szeretőt talált magának. – Fiatalabbat, gyengébbet. – Azt mondta, én egy olyan „lénnyé” változtam, akit már megérinteni sem bír. Noel tekintete még sötétebb lett. – A szemét!
– Igen, az volt. – Ezt Nimra már régen belátta. – Akkor elváltak útjaink, és én azt hiszem, felgyógyultam volna, amikor a fájdalom elmúlik. De… – A vér megfagyott az ereiben – a sors úgy döntött, az arcomba nevet. Három nappal azután, hogy Eitriel elment, megtudtam, hogy gyermeket várok. Nimra látta Noel tekintetében, hogy a vámpír érti, milyen páratlan érték ez. Nagyon ritkán születtek csak angyal gyermekek. Minden egyes babát megbecsültek és óvtak. Még azok is vigyáztak egymás gyermekeire, akik máskülönben ellenségek voltak. – Nem tartottam volna titokban egy ilyen örömhírt Eitriel előtt, de időre volt szükségem, amíg magam is felfogom a dolgot, mielőtt elmondhattam volna neki. Erre azonban már nem került sor – suttogta Nimra és a kezét a hasára fektette. – A babám nem volt elég erős. Keir sokat volt mellettem az első hónapban, miután felismertem, hogy terhes vagyok. – Ő volt a leginkább tisztelt gyógyító az emberek között. — De elhívták őt mellőlem aznap, amikor vérezni kezdtem. Csak egy kicsit… de én már tudtam. Noel kemény, mély hangon morgott valamit magában, majd elfordult, a kezével a hajába túrt, majd a váratlan, kirobbanó erővel megperdült és a karjaiba zárta a nőt. – Mondd, hogy nem voltál egyedül! Mondd, hogy nem így volt! – Fen – válaszolt Nimra, és a szíve eltelt fájdalommal, amiért látnia kell, hogy a régi barátja ennyire elgyengül, hogy az életének lángja már a legkisebb szélben is megremeg. – Fen velem volt. Ó tartott engem akkor, éjszaka, a rettenetes sötétben, amíg Keir meg nem érkezett. Ha át tudnám változtatni Fent, egy szempillantás alatt megtenném. De nem lehet. – Könnyek szorongatták a torkát, fojtották belé a szavakat. A legdrágább barátomat… Noel megdermedt. – Ő szabadon járhat ezekben a szobákban? – Hát persze. — Fen és ő attól a viharos éjszakától kezdve, amikor Nimra gyermeke eltávozott, soha többé nem voltak alattvaló és úrnő. – Itt szoktunk beszélni, ha nem akarjuk, hogy megzavarjanak bennünket. Noel keze szorosabbra fonódott az angyal karján. Nimra a homlokát ráncolta, és már éppen rá akart kérdezni, mire gondol a vámpír, amikor megértette, mi rejlik a kérdés mögött. – Nem Fen! – Nimra kitépte magát a férfi karjai közül. – Ugyanúgy nem ártana nekem, mint amennyire nem ölné meg Amariyah-t. – Nekem – kezdte Noel – fogalmam sincs, hogyan működik az a széf, nem hogy a kombinációt tudjam. Azt sem tudnám, hogyan kezdjek hozzá. De Fen majdnem mindent tud rólad. Ismeri például annak a napnak a dátumát, amikor elvesztetted a babádat. Vagy azét a napét, amikor a gyermeked megszületett volna. A nyugodt szavak tőrként fúródtak Nimra szívébe. Mert igazak voltak. Úgy öt éve változtatta meg a széf kombinációját arra a dátumra, amelyik napon az elvesztett gyermeke megszületett volna. Nem tudatos választás volt, ez volt az első szám, ami az eszébe jutott. – Nem vagyok hajlandó elhinni! – A hangja jeges volt, ahogy igyekezett úrrá lenni a pusztító erejű fájdalmon és kétségbeesésen. – És nem engedem, hogy az a helyszínelő idejöjjön! – Nimra! Az angyal leintette őt, mielőtt Noel többet mondhatott volna. – Én fogok Fennel beszélni. Egyedül. – Ha az öreg barátja tette ezt, Nimra tudni akarta, hogy miért. Ha pedig nem ő volt – és az angyal még mindig képtelen volt elhinni, hogy Fen képes lett volna ilyen árulásra –, akkor így a férfinak nem lesz oka arra, hogy megsértődjön, amiért ilyen szörnyű bűnnel gyanúsítják. – Hacsak azt nem hiszed, hogy felpattan majd és leszúr, amíg ott állok, vele szemben. Noel meg sem próbálta palástolni az idegességét, de nem is akarta megállítani az angyalt, aki az ajtó felé indult.
A lépcső alján ott várt Nimrára Exeter és Asirani, hogy beszélhessenek vele, de Nimra csak intett a fejével, hogy most ne zavarják. Igazából nem volt biztos abban, hogy akár csak egy szót is ki tudna nyögni sírás nélkül. A világa a feje tetejére állt, és semmi nem is kerülhetett a helyére, amíg ki nem deríti az igazságot – bármilyen szörnyű is az. Fen nem volt otthon, de az angyal ismerte öreg kedvence helyeit, ahogy Fen is Nimráét. – Ah! – sóhajtott fel a férfi, amikor Nimra rátalált egy napfényes, kő padon a vízililiomos tó mellett. A szemei nagyon komolyak, majdnem feketék voltak. – Újra szomorúság nyomja a válladat. Azt hittem, a vámpír boldoggá tesz. Noel lemaradt Nimrától, amint megpillantotta Fent. Hagyta, hogy a nő bizalmasan beszéljen Fennel, mert erre volt szüksége. Az angyal csüggedten letelepedett a férfi mellé, a padra; a szárnya a fűre rogyott a háta mögött. – Eltitkoltam előled valamit, Fen – szólalt meg, tekintetével egy szitakötő röptét követte. — Királynő nem azért halt meg, mert a szíve felmondta a szolgálatot, hanem mert megitta a mérget, amit valaki nekem szánt. Fen egy hosszú pillanatig nem válaszolt. Szél sem rebbent, a tó a vízililiomok széles levelei alatt tükörsima volt. – Olyan szomorú voltál! – szólalt meg végül. – Olyan nagyon, nagyon mélyen szomorú. A lelked mélyén, ahol majdnem senki nem látta. De én tudtam. A mosolyod közben, az uralkodásod közben, végig gyászoltál. Olyan sok éve gyászoltál már! Az angyal szemeit égették a könnyek. A férfi ráncos keze összezáródott a nőpadon nyugvó ujjain. – Aggódtam, hogy ki fog rád vigyázni, ha én már nem leszek. – Hangja levegős volt az idős kortól, ujjai remegtek. Nimrának elszorult a szíve a fájdalomtól. – Azt hittem, a szomorúság teljesen kiüresít majd, és ezért könnyű préda leszel a hódítók számára. Egyetlen kövér könnycsepp gördült le a lány arcán. – Csak békét akartam adni neked. – Fen megpróbálta megszorítani a nőkezét, de az ereje már nem volt a régi, nyoma sem volt az energiától duzzadó férfinak, aki valamikor az udvarába érkezett. – Megszakadt a szívem, amikor láttam, hogy a kertben bolyongsz, amikor mindenki alszik. Annyi fájdalom kavargott benned! Tudom, gőgös dolog, hogy ilyen jogot formálok rád, és nevetséges is, de… téged éppen úgy a lányomnak tekintelek, mint Amariyah-t. Nimra felfordította a tenyerét és az ujjait az öreg ujjai közé fonta. – Ilyen gyengének tartasz engem, Fen? A férfi felsóhajtott. – Attól félek, hogy rossz tapasztalataim voltak a másik lányommal. Ő nem erős. Ezt mindketten tudjuk. – Ha én meghalok, senki sem maradt volna, aki vigyázzon rá. – Tudom. Mégsem tudtam tovább tétlenül nézni a fájdalmadat. – Fen megrázta a fejét. – Már másnap, amikor újra erősen és bátran néztél szembe a világgal, tudtam, hogy szörnyű hibát követtem el, de akkorra Királynő már halott volt. – Minden szavában súlyosan kopogott a megbánás. – Sajnálom, úrnőm. Elfogadom a büntetésem, bármi is legyen az. Nimra megszorította a férfi kezét. Az érzelmek fojtogatták. – Hogyan büntethetnélek meg azért, mert szeretsz engem?! – Képtelen lett volna neki ártani, ennek még a gondolata is elképzelhetetlennek tűnt. A férfi nem volt gyilkos, csak egy zavarodott öregember, aki féltette a lányait, akiket hátra kellett hagynia. – Nem fogom hagyni, hogy Amariyah elvesszen – ígérte meg. – Amíg élek, vigyázni fogok rá. – A szíved mindig is túl jó volt ahhoz képest, amekkora hatalmad van. – Az öreg csettintett a nyelvével, és felemelte egy bütykös ujját. – Még jó, hogy a vámpírodat keményebb fából faragták. Ezúttal Nimra rázta meg a fejét.
– Ezek egy halandó gondolatai – válaszolt, és a szíve megsajdult, mert tudta, hogy a gyász a férfi minden egyes szívverésével egyre közelebb ér hozzá. – Nekem nincs szükségem férfira. – Nincs. De talán nem ártana, ha lenne. – Fen elmosolyodott. Ez a mosoly ismerős, meghitt volt Nimra számára, és a nő tudta, meg fog szakadni a szíve, ha már nem láthatja többé. – Biztos észrevetted, hogy azok az angyalok tudták megőrizni az… emberségüket, akik mellett ott állt egy hitves vagy egy szerető. Okos, előrelátó megjegyzés volt ez az öreg részéről. – Ne halj meg, Fen! – bukott ki Nimrából, aki nem tudta tovább magában tartani a fájdalmát. – Neked örökké kellene élned! – Az angyal három évvel azután, hogy a férfi az udvarába szegődött, megvizsgáltatta Fen vérét. Már akkor tudta, hogy megbízhat benne, és Fen soha nem fog visszaélni a bizalmával. De az eredmény negatív volt: Fen teste ellenállna a folyamatnak, ami vámpírrá változtatta az embereket. A reakció olyan erős lenne, hogy a férfi vagy belehalna, vagy gyógyíthatatlanul megőrülne. A férfi felnevetett. A bőre vékony volt, mintha papírból lett volna. – Én már várom a halált – mondta és felnevetett, a szemei megcsillantak. – Végre lesz valami, amit én ismerek, te pedig nem, és talán soha nem is ismerhetsz meg. Ettől Nimra ajkai is mosolyra húzódtak. A Nap lustán kúszott a kék égen, a jázmin édes illata lengett a levegőben. Ő pedig ott ült a padon az öreg mellett, aki majdnem meggyilkolta, és előre gyászolta a napot, amikor a férfi már nem nézhette vele együtt a vízililiomokkal tarkított vizet, nem hallgathatta vele a szitakötők szárnyainak surrogását. Ez a nap korábban eljött, mint gondolta volna. Fen másnap egyszerűen nem ébredt fel, békés mosollyal az arcán aludt el örökre. Nimra a legnagyobb tiszteletadás mellett temettette el szeretett felesége mellé. Még Amariyah is félretette aznapra az ellenséges érzelmeit és a lehető legelőkelőbben viselkedett végig, pedig az arcát mély gyász torzította el. – Ég veled – mondta Nimrának, miután Christian tiszta és gyönyörű hangon szívet tépő búcsúdalt zengett a halandónak, aki angyalok barátja lett. Nimra a vámpír szemébe nézett, amely annyira hasonlított az apjáéra, mégis teljesen más volt. – Tudd, hogy ha bármire szükséged van, csak szólnod kell. Amariyah barátságtalan mosolyt villantott az angyalra. – Felesleges színlelnünk. Az apám volt az egyetlen kapocs közöttünk, és most ő is elment. – Azzal a vámpír megfordult, és Nimra tudta, hogy akkor látta utoljára Fen lányát. Ez nem számított. Már mindent előre elrendezett: Amariyah soha sem lesz már egyedül, mindig kap majd segítséget, ha szüksége lesz rá. Ezt Fenért tette… a barátért, aki már soha nem látja el tanácsokkal őt, olyan bölcsen, amilyen bölcsességet egyetlen halandónak sem lett volna szabad elérnie. Egy nagy, kemény kéz fogta át az övét. – Gyere – szólt Noel –, ideje mennünk. A vámpír letörölte az angyal arcáról a könnycseppeket. Nimra csak ekkor vette észre, hogy sírt, mikor már csak ők ketten álltak a sír mellett. – Hiányozni fog nekem, Noel. – Tudom. – A férfi felfelé húzta a kezét a nő karján, megszorította a vállát, és magához szorította, a testével nyújtott békés öblöt a rengeteg fájdalomnak, amely gyötrő hullámokban tört fel belőle. Noel csak az elkövetkező napokban értette meg igazán, mennyi mindent is tett Fen Nimráért. Ő képviselte az angyal érdekeit Louisiana vámpír lakosságával szemben, ő gondoskodott arról, hogy az udvar egyensúlyban legyen… ő állt a középpontban, annak ellenére, hogy mindig a háttérbe húzódott. Az elvesztése után zavaros időszak következett, amikor mindenki próbálta megtalálni a helyét az új rendben.
Christian természetesen át akarta venni az irányítást, de gyorsan kiderült, hogy túl gőgös volt ahhoz, hogy sikerrel folytassa azokat a finom politikai játszmákat, amelyeket Fen olyan jó érzékkel kezelt… és amelyeket Noel lassan átvett tőle. Ő nem volt ugyan politikus, de nem okozott gondot neki, hogy minden rangot és beosztást figyelmen kívül hagyjon, hogy elintézze, amit meg kellett oldani. Arról, hogy volt-e joga egyáltalán az udvarban maradni, Noel nem kérdezte Nimrát, és senki mással sem egyezkedett. Egyszerűen csak felhívta Dmitrit és bejelentette: – Maradok. A vámpír, akinek hatalma nagyobb volt bármelyik fajtabélinél, akit Noel ismert, egyáltalán nem örült ennek. – Már beosztottalak szolgálatra az Arkangyal-toronyba. – Akkor húzz ki a listáról. Amikor Dmitri hosszú csend után megszólalt, a hangján hallatszott, hogy jól szórakozik. – Ha Nimra mégis úgy dönt, hogy túl sok a baj veled, itt mindig lesz helyed. – Köszönöm, de erre nem lesz szükség. – Noel nem hagyta volna magára az angyalt, még ha Nimra ki is akarta volna dobni őt. A nő fájdalmasan sérülékeny volt ezekben az időkben. Most, hogy Fen már nem őrizte tovább a titkait, szükség volt valakire, aki megvédi azoktól, akik lehetőséget láttak arra, hogy gyászában ártsanak neki. Miután Noel elhatározásra jutott, munkához is látott: használta az udvar idős és fiatal tagjait, hogy védje Nimra érdekeit. Az okos és hű Asirani volt az első, aki vele tartott. – Tudtam, hogy nem láttuk még az igazi Noelt – jegyezte meg csillogó szemekkel és egy aktát nyújtott át neki. – Ezt el kell intézned. A mappában egy jelentés volt néhány fiatal vámpírról, akik meghallották, hogy a gyász elvonja az uralkodó figyelmét, és zavargásokat kezdtek New Orleansban. Noel még aznap este a városba érkezett. A vámpírok százévesnél fiatalabbak voltak, még együtt sem volt esélyük Noellel szemben. Nemcsak idősebb volt náluk, de sokkal erősebb is, mint ami a kora alapján várható lett volna. Az angyalokhoz hasonlóan a vámpírok között is voltak, akik életük során egyre erősödtek, míg mások nem fejlődtek egy bizonyos szintnél tovább. Noel ereje az átváltoztatása óta folyamatosan nőtt. Ez volt az egyik oka annak, hogy Raphael őrségébe hívták, közvetlenül a Hetek alatti szolgálatra. A randalírozó vámpírok elég buták voltak ahhoz, hogy azt higgyék, el tudják őt intézni. Noel ezeken az idiótákon vezette le az összes felgyülemlett feszültségét és a haragot, amiért nem tudta megóvni Nimrát a Fen elvesztésével járó fájdalomtól. Miután legyőzte őket, Noel karba font kézzel megállt a lábai előtt véresen, sebzetten heverő vámpírok felett egy sötét sikátorban, amit csak egy távoli utcai lámpa halvány, sárga fénye világított meg. – Azt hittétek, senki sem figyel? A kis csoport vezetője felnyögött, a szeme körül már kezdett virítani egy szép lila folt. – A francba, senki nem szólt, hogy Nimrának már egy rohadt békefenntartója is van. – Vigyázz a szádra! – Noel elégedetten nyugtázta, hogy a férfi elsápadt. – Ez csak figyelmeztetés volt. Legközelebb nem fogom vissza magam. Megértettétek? Többen bólintottak. Még sötét volt, amikor Noel visszatért a szobájába a kora hajnali órákban. Lezuhanyozott, egy törülközőt csavart a dereka köré és kilépett a fürdőből, hogy felöltözzön. Igazából arra vágyott, hogy Nimrához mehessen. Az angyal Fen halála óta egy szemhunyásnyit sem aludt. A férfi bizonyára a kertben találta volna, de félt, hogy az alig halványuló zúzódás, amit az egyik vámpír könyöke okozott az arcán, elárulná, hogy miben mesterkedik. Egy kis időt szeretett volna nyerni, amíg jobban beleszokik az új munkakörébe, mielőtt… – Nimra!
Az angyal Noel ágya szélén ült, a szárnyait a háta mögött, az ágyra terítette. Mélykék, bő köpeny volt rajta. Jobban hasonlított az angyalra, aki a területén uralkodott, mint az elmúlt napokban bármikor. – Hol voltál, Noel? 10. FEJEZET New Orleansban. – Noel nem tudott volna hazudni Nimrának. Az angyal a szemöldökét ráncolta. – Szeretnéd hallani a részleteket? – Nem, ma nem. — A tekintete végigvándorolt a férfi vizes alakján, mielőtt felállt. A szárnyai suhogva söpörtek végig az ágyon. – Bonne nuit! A férfi nem érintette meg a nőt azóta, hogy forrón és édesen táplálkozott belőle, most azonban utána lépett, a kezével átfogta Nimra selymes karját, és a nő hátát, a szárnyait a mellkasához húzta. – Nimra! A nő megállt, Noel pedig félrehajtotta a fekete hajának leomló zuhatagát és az ajkát az angyal nyakára tapasztotta. Nimra hátranyúlt és az ujjaival megérintette a férfi arcát. – Éhezel, Noel? Az egyszerű kérdés mögött rejlő nagylelkűség megrázta ugyan Noelt, de nem lepte meg. Most, hogy már megértette a karjai között pihenő nő lényének lényegét. – Maradj! – Végigcsókolta a nő vékony nyakának ívét. Ez különös kéjjel töltötte el a férfit, a bőre megfeszült, a szíve hevesebben kezdett verni. – Hagyd, hogy öleljelek! Nimra egy pillanatig nem válaszolt, és Noel tudta, hogy azon töpreng, rábízhatja-e magát most, hogy ennyire kiszolgáltatott és sérülékeny. Majd megfordult és a férfi arcába nézett. Hagyta, hogy Noel a karjaiba zárja és az ágyába vigye, és ez elfordított egy kulcsot a Noel lelkének egy sötét sarkában lévő ajtóban. Felszínre emelte lényének azt a részét, amely a támadás óta nem látott napvilágot. Ami történt vele, majdnem megtörte őt, de végül felülkerekedett. És most feléledt. Nimrában mély, kérlelhetetlen sajgással lüketett a vágy, de az angyal ellenállt a késztetésnek, hogy bármit is kikényszerítsen, követeljen ettől a megkapó férfitól, akinek sebei még hosszú ideig nem gyógyulnak be teljesen. Ekkor azonban a tekintete összefonódott Noelével, ahogy a vámpír megtámaszkodott felette az ágyon. Olyan erő sugárzott a szemeiből, amilyet Nimra még soha nem látott. A férfi ujjai végigsimítottak szárnyának érzékeny ívén. — Érints meg, Nimra! – parancsolt rá Noel. Ő pedig örömmel engedelmeskedett ennek a parancsnak. A lábával végigsimított a férfi lábszárának hátsó részén, közben a köpenye a combjára csúszott. Ezután nekilátott felfedezni a vámpír kemény, végtelenül férfias testének barázdáit és völgyeit. A férfi megremegett Nimra érintésétől, a lélegzete forrón csapódott a nő bőréhez, miközben Noel a fogaival szántotta végig az angyal állkapcsát. A férfiassága nyers vággyal szorult Nimra felsőtestének. Ez nem volt egy finomkodó szerető. — Szép férfi vagy – szólalt meg a nő, miközben a kezét Noel vágyának bizonyítéka köré zárta. A vámpír arcát pír öntötte el. — Huh, persze, ahogy gondolod. — Hogyhogy ilyen könnyen rám hagyod? – Nimra megszorította őt, élvezte az acélos keménységet borító bársonyos bőr tapintását. – Nem vagyok biztos benne, hogy hiszek neked. A férfi felhördült. — Nimra, a kezed a farkamon van. Ha büdös tetűnek neveznél, azzal is azonnal egyetértenék. Csak. Ne. Hagyd. Abba.
Nimra bensője teljesen elolvadt attól, hogy a férfi ilyen nyíltan kimutatta, mennyire élvezi. Ezért nem csak hogy folytatta, amit csinált, de csókolni és a szájával szívni kezdte a nyakát, amíg Noel a saját száját az ő nyakára nem tapasztotta, s gyengéd önuralma zabolátlan szenvedéllyé változott. Követelőzve a nő szorításába lökte a férfiasságát, és ezzel egy időben a nyelvét is a szájába fúrta. A kezével megmarkolta a nő ruháját és az anyagot felhúzta Nimra derekára. Egy pillanattal később az ujjai már a csipke alatt voltak. Nimra teste ívben megfeszült, a nő a csók közben felsikoltott. Ezt a férfi biztatásnak vette, letépte a nőről a csipkét és a remegő készenlétig simogatta, közben pedig lefejtette az angyal kezét magáról. – Elég! – morogta a nő ajkain, és a combjaival kitárta Nimra combjait. Nimra Noel dereka köré kulcsolta a lábait, a vámpír pedig egy ösztönös mozdulattal magáévá tette őt. Nimra gerince hátrahajlott, belekapaszkodott a férfiba, a körmei belevájtak Noel hátának izzadságtól csúszós izmaiba. Az angyal megremegett, amikor megérezte a vámpír száját a nyakán, a lüktető verőere feletti, kibírhatatlanul érzékeny bőrén. Igen! Belemarkolt a férfi hajába és magához szorította őt. – Most, Noel! A férfi ajka mosolyra húzódott a nő nyakán. – Igenis, Nimra úrnőm. A nyakából, ahol a vámpír a vérét itta, éles gyönyör áradt szét a testében, miközben a férfi teste, a kezei egyre közelebb taszították őt a szakadék széléhez. Amikor a két kéj hulláma összecsapott, Nimra darabokra hullott… hogy később a férfi karjaiban térjen magához, aki olyan vad gyengédséggel nézett rá, hogy Nimra hinni kezdett egy örökkévalóságban, amit nem fojt meg a magány. Három nappal később Nimra a szemöldökét ráncolva meredt Asiranira. – És semmi más probléma nem adódott? – Azt elhitte ugyan, hogy a környék angyalainak nem tűnt fel egy halandó halála, a területén élő vámpírok azonban nagyon is tisztában voltak azzal, milyen szerepet játszott Fen az udvarban. Hihetetlen volt, hogy semmit sem próbáltak meg elkövetni, amíg uralkodójukat maga alá temette a gyász. Asirani nem nézett a szemébe. – Nos, ezt azért nem mondanám. Nimra várt. És várt. – Asirani! Egy megadó sóhaj… – Erről egy másik vámpírt kellene kérdeznie. Nimra azonban, ahelyett, hogy kérdőre vonta volna a megfelelő vámpírt, úgy döntött, inkább maga néz a dolgok után. Azt találta, hogy „valaki” olyan érzékkel intézte Fen halála után az ügyeket, hogy csak nagyon kevés zavaró esemény történt, és azok is órákon belül elsimultak. A külvilág szemében Fen évtizedes szolgálata a férfival együtt feledésbe merült, a halála csak kellemetlenség volt, nem gyötrő fájdalom, amitől meghasadt Nimra szíve és könnyben áztak a szemei. Később arra is rájött, hogy a gyász ideje alatt a hírneve, mely szerint Nimra olyan angyal, akivel nem érdemes ujjat húzni, nem hogy megromlott volna, de még meg is erősödött. – Miért kaptam bocsánatkérő levelet a New Orleans-i vámpírok vezérétől? – kérdezte Christiantól. – Úgy tűnik, azt hiszi, egy hajszál választ el attól, hogy az egész népét csúnyán kivégezzem. – A vámpírjai illetlenül viselkedtek – jött a válasz. – El van intézve. – Az angyal savanyú, zárkózott arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy ennél többet Nimra belőle nem szed ki. Az Nimrát kíváncsivá tette Christian nyílt szembeszegülése, és az is, hogy ő és Noel látszólag kiegyeztek egymással. Végül megkereste azt a vámpírt is, aki felelős volt a politikai
játszmákért, amelyekben, minden jel szerint, nyoma sem volt Fen finom körmönfontságának, de amelyek mégis nagyon eredményesek voltak. – Mikor nevezted ki magad a rendfenntartómnak? – kérdezte Noeltől, amikor az elvadult déli kertben rá talált. A férfi egyértelműen bűntudatos – és fiatal – arccal ugrott fel a földről, ahol térdelt. – Jól hangzott ez a cím. Amikor a nő megpróbálta megnézni, mi van a férfi háta mögött, a rózsaszín és fehér, apró virágos bokor alatt, Noel az útját állta. Nimra összeráncolt szemöldökkel ütögette a combjához a bocsánatkérő levelet. – Mit tettél New Orleansban? – A vámpírok nem tanultak az első alkalomból – válaszolt Noel hűvös tekintettel. – Ki kellett találnom valami kreatív megoldást. – Elmesélnéd? – Hallottál már olyasmiről, hogy feladatok delegálása? – Rezzenéstelen arccal nézett az angyal szemébe. Nimra elmosolyodott. Az uralkodó énje felismerte az erőt, amit olyan kevesekben lehetett megtalálni… és amire minden nő vágyik a mellette álló férfiban. – Hogy állnak a részvényeim? – Erről Christiant kérdezd! Neki van számítógép az agya helyén… Kénytelen voltam valami feladatot adni neki is. Váratlan volt az is, hogy Noel megosztotta másokkal a hatalmat, miután ilyen gyorsan és vérontás nélkül magához ragadta. – Van még valami, amiről tudnom kell? – Nazarach kopói körbeszaglásztak itt úgy egy hete, de úgy tűnik, sürgősen haza kellett térniük. – Noel megrántotta a vállát, mintha neki semmi köze nem lenne a dologhoz. – Értem. – Csodálatos volt, amit megértett. Ez az erős férfi, aki kétségtelenül vezetésre termett, az ő szolgálatába állt. Fennel ellentétben ő érzéki szinten is kötődött hozzá, mégsem zavarta őt semmilyen aljas suttogás az éj sötétjében, még akkor sem, amikor a leggyengébb volt. Csak pompás gyönyört kapott tőle, amely tompította a gyász és fájdalom élét. De mielőtt még Nimra szavakba önthette volna a szívében vadul száguldó érzelmeket, halk, kíváncsi nyávogás ütötte meg a fülét. Az angyal szíve megdobbant, megpróbált a férfi széles válla mögé pillantani, de Noel hátat fordított neki, leguggolt és eltakart előle mindent. – Mondtam, hogy maradjatok csendben! — morgott, miközben felállt és szembefordult a nővel. A karjában két apró szőrcsomó, vicces fekete-fehér folttömkeleg pihent. A cicák a férfi mellkasához dörgölték a fejüket, nyilvánvalóan érezték, hogy ha ártatlanokról van szó, ez a farkas csak ugat, de nem harap. – Ó! – Nimra kinyújtotta a kezét és megcirógatta az egyik kiscica lejét, ám ekkor Noel mindkét kis állatot az angyal karjába borította. A kismacskák izegtek-mozogtak egy kicsit, amíg kényelmesen el nem helyezkedtek. – Noel, ezek imádnivalóak! A vámpír felhorkant. – Kis korcsok a helyi menhelyről. – De a hangja könnyed és szeretetteljes volt. — Gondoltam, nem bánnád, ha befogadhatnál két újabb csavargót. Az angyal az egyik cica fejéhez dörgölte az arcát, és jót nevetett a másik féltékeny nyivákolásán. Ilyen pici, törékeny életek, és mégis mennyi örömet tudnak adni! – Az enyémek? – Úgy nézek én ki, mint aki macskát tart? – Tiszta, férfias sértődöttséggel fonta össze a mellkasán a karjait. – Én majd szerzek egy kutyát. Egy jó nagy kutyát, éles fogakkal. Az angyal nevetve csókot dobott a férfinak. Évszázadok óta nem érezte magát ennyire fiatalnak.
– Köszönöm! Noel arcáról leolvadt a komorság. – Még piperkőc úr is elvigyorodott, amikor az egyik kis macsek megpróbálta a karmaival lefejteni a lábáról a csizmáját. – Na ne! Annyira büszke azokra a csillogó csizmáira! – szörnyű kis jószágok vagytok! – A cicák az angyal állához dugták a fejüket, játszani akartak. – Jó, hogy lesznek újra állatok a ház körül – jegyezte meg, és visszagondolt a fiatal Mimózára, Királynőre. Az emlékek keserédesek voltak, de neki nagyon becsesek. Noel közelebb lépett, és megvakargatta a cica fejét, amelyiknek egyik füle fehér volt, a másik fekete. Nimra látta, hogy a másik cicának mindkét füle fehér volt, fekete csúccsal. – Attól tartok, van egy feltétele annak, hogy megkapd ezt az ajándékot. A komor hang hallatán Nimra letette a cicákat a földre. Tudta, hogy nem másznak el messzire a dobozból, amelyben eddig szunyókáltak. – Mi az? – kérdezte és mélyen belenézett a kemény, éles vonalú, férfias arcba. – Attól tartok – szólt Noel és kinyitotta a tenyerét, amiben egy borostyánköves arany gyűrű feküdt –, hogy az ősi, emberi énem mégiscsak vágyik erre a kötelékre. A borostyánt azok az emberek és vámpírok hordták, akik szerelmi kapcsolatban álltak egymással. Nimra még egyetlen férfi kedvéért sem viselt borostyánt. Most azonban felemelte a kezét és hagyta, hogy Noel az ujjára húzza a gyűrűt. – Nagyon remélem, hogy megvetted a gyűrű párját is – suttogta, mert úgy látszik, ő sem volt elég civilizált ahhoz, hogy kötelékek nélkül tudjon élni. Legalábbis akkor nem, ha Noelről volt szó. A vámpír pajkosan elmosolyodott és elővett a zsebéből egy vastagabb, férfiasabb gyűrűt, amiben egy nagy borostyánkő volt, nem úgy, mint Nimra gyűrűjében, amely nagyon finom ötvösmunka volt, egy szépen csiszolt borostyánnal. – Tökéletes. – Soha nem lehetnek gyerekeink – szólalt meg komoran a férfi, amikor az angyal a lelke mélyét is átjáró örömmel az ujjára csúsztatta a gyűrűt. – Sajnálom. Az érzés Nimra elevenébe vágott, de nem volt benne bánat, mert egy vad, átlátszó kékre színezett örökkévalóság állt előtte. – Mindig lesznek olyanok, mint Violet, akiknek szükségük van egy otthonra – válaszolt, és a hüvelykujjával a gyűrűjét simogatta. – Ők ugyan nem lehetnek vér a véremből, de szív lesznek a szívemből. Noel közel húzódott az angyalához és végigsimított Nimra bal szárnyán. A lassú mozdulat a birtokbavételről szólt, ahogy Nimra ölelése is, amikor a kezeit végigcsúsztatta Noel mellkasán és a vállai köré zárta. Szavakra szükség sem volt, mert az angyal érezte a férfi gyűrűjének aranyát a bőrén, amikor Noel a tenyerébe zárta az arcát. Az ő farkasa. Az ő Noelje.
Angyalszárny Első fejezet NÉGYSZÁZ ÉVVEL EZELŐTT Látta, ahogy birodalmak születtek, és királyságok buktak el, uralkodók születtek és haltak meg, arkangyalok csaptak össze, és borították vérbe a Földet. Ő írta meg a krónikát Raphael születéséről, az anyja, Caliane eltűnéséről és az apja, Nadiel kivégzéséről. Évszázadról évszázadra figyelte, ahogy a diákjai szárnyra kapnak, és kirepülnek a világba álmokkal teli szívvel és bizonytalan mosollyal az arcukon. Olvasta a leveleiket, amelyeket neki küldtek, és amelyekben érintetlen őserdőkről, szüntelenül zuhogó esőkről, végtelen sivatagokról és könyörtelen szelekről meséltek neki. És velük örvendezett azon ritka és boldog időkben, amikor belőlük is szülők lettek. Mindezt a ragyogó szépségű Menedék éles sziklaszirtjei között élte át ez a földhöz kötött angyal, akinek szárnyai nem repülésre termettek. Élete első ezer éve nehéz volt, a második évezred fájdalommal teli. Most, hogy a harmadiknak több mint fele eltelt már, és a jövő láthatárára újabb pusztító háború árnyéka vetült, már némán beletörődött a sorsába. — Jessamy! Jessamy! Az angyal egy szikla szélén állt, és a kristálytiszta, kék eget nézte, amit soha nem érinthet meg. A hang hallatán megfordult és gyors léptekkel elindult a sziklákon a gyermek angyal elé, aki szárnyával földet seperve rohant felé. Óvatosan, Saraia! - Letérdelt, és a karjai közé zárta az aprói izmos testet, amelyhez képest a csokoládébarna szárnya aránytalanul nagy volt. A szárnyon ragyogóan csillogtak a bronzszínű csíkok, ez az árnyalat Saraia bőrén és kócos, kibomlott haján is visszatért. A vállán egy csillogó szalag lobogott, amivel az anyja reggel minden bizonnyal szépen és gondosan összekötötte a mostanra rakoncátlan tincseket. A kislány magától értetődő természetességgel és kitörő szeretettel Jessamy nyaka köré zárta a karjait. Gyere gyorsan! - Az arca kipirult, a szeme csillogott, vibráló izgalom és ragacsos édességek illata lengte körül. - Ezt látnod kell! Jessamy már két évezrede az angyal gyermekek tanítója volt, egy kislány vagy kisfiú mosolya azonban még mindig sugárzó, boldog fénnyel árasztotta el a bensőjét. Lerázta magáról a mélabút, ami mindig nehéz súlyként nehezedett a lelkére, amikor látta a többi angyalt
emelkedni és lebukni a levegőben, a Menedéket átszelő, éles, sziklás peremű, mély szakadék felett. Egy puszit nyomott Saraia pufók, puha arcára, és felállt, karjába emelve a kislányt. A gyermek szárnya selymesen és melegen nehezedett a karjára, de ezt a súlyt Jessamy könnyedén és örömmel hordozta. Csak a bal szárnya csavarodott haszontalanul a hátára - egy idegen förmedvény a hatalmas és veszélyes szépség közepén - a testének többi része éppen olyan erős volt, mint bármely más angyalé. Mit szeretnél mutatni, édeském? Saraia a Menedéken belül Raphael területére irányította őt, ott is a fegyvertár és az edzésre szánt küzdőtér felé. Jessamy elkomorult. Saraia, tudod, hogy ide nem szabad jönnöd! - Egy gyakorlatlan szárnyú, bizonytalanul repülő kisangyal számára ez halálosan kockázatos környék volt. Illium azt mondta, most az egyszer maradhatunk - hadarta a kislány. - Megkérdeztem, becsszó. A Tanár tudta, hogy Illium soha nem sodorná veszélybe a gyerekeket, ezért továbbindult. Amikor azonban befordult a sarkon, és elé tárult a fegyvertár ablaktalan, faépülete és az előtte kialakított döngölt föld terület, a küzdőtér, nem Illium különleges, makulátlan, csillogó kék szárnyát pillantotta meg, hanem egy nála sokkal izmosabb testű, sötétszürke szárnyú angyalt, akinek pompás haja olyan vörös volt, mintha lángnyelvek lobognának a tincsek helyén, kezében pedig egy hatalmas pallost tartott. Acél pendült, ahogy az a nagy fegyver összecsapott Dmitri, Raphael első tisztjének kardjával. Jessamy önkéntelenül is szorosabban zárta a karjába Saraiát. Dmitri nem volt angyal, csak vámpír, de nagyon erős és Raphael legbizalmasabb tanácsadója. És a leghalálosabb is. Ez az izmos angyal azonban, kinek szárnyai leginkább egy ragadozó madáréra hasonlítottak, amikor kitárta őket, hogy egyensúlyozzon velük, kemény csatát vívott vele. Meztelen lábukon és felsőtestükön csillogott az izzadság. Dmitrin bő fekete nadrág volt, az angyal ruhája pedig Titus arkangyal seregének egyenruhájára emlékeztette Jessamyt. A csípője köré csavart, fekete fegyverövvel összefogatott, durva, fekete anyag a combja háromnegyedét takarta. Amikor pedig megmozdult, a nő azt is észrevette, hogy a ruha nehéz volt: acéllemezek rejlettek a külső réteg alatt. Egy katona páncélzata, eszmélt rá Jessamy, csak éppen az acél mellvért, valamint a kart és lábakat takaró lemezek nélkül. Lehetetlen volt nem megbámulni azokat a lábakat, a napfényben csillogó, szőrrel borított, aranyló bőr alatt megfeszülő és elernyedő, duzzadó izmokat. Az angyal fordult, és Jessamy tekintete a pompásan széles vállaira tévedt. A benne rejlő és erős önuralommal kordában tartott, ősi erő vad, váratlan csodálatot keltett a nőben. - Ki ez? - kérdezte Illiumtól, amikor az aranyszemű angyal kivette a karjából Saraiát, és a korlátra ültette, a társai közé. - És miért szállt szembe Dmitrivel? - Beszéd közben sem vette le a szemét az angyalról, aki ránézésre egy vámpírokkal teli késdobáló kocsma sötét sarkából lépett elő épp az imént. Illium a korlátra hajolt, közben a szárnyával végigsimított Jessamy szárnyán. Túlságosan is meghitt gesztus volt ez, de a nő nem feddte meg őt ezért. Nem volt ugyanis más ebben az érintésben, mint a gyermekkorból megmaradt szeretet és vonzalom: Illium szemében Jessamy mindig is a tanár marad, aki megfenyegette, hogy a székhez kötözi, ha nem marad nyugton és nem olvassa szépen a történelem könyvét. Galen - válaszolt a kék szárnyú angyal - Titus embere. Nem meglepő. - Titus harcos arkangyal volt, a véres és dühöngő csatákban érezte magát leginkább otthon. Ez a Galen is küzdelemre termett, csupa dagadó izom és brutális erő. Bizonyságát is adta az erejének, amikor blokkolta a vámpír egy csapását, és ezzel egy időben erős rúgást mért a térdére. Dmitri felmordult, káromkodott, és csak kis híján sikerült elhajolnia az angyal kardjának lapja elől, amikor az lesújtott rá. A csapás nem sebezte volna meg, de
kétségtelenül nagy zúzódást hagyott volna rajta. Ezek szerint azonban a két férfi mégsem akarta egymást megölni. Jessamy most értette meg, mi történik. Raphael csak száz évvel ezelőtt lett arkangyal, az udvara egy fejlődő, alakuló szervezet volt. Ez azt jelentette, hogy akadt benne hely erős angyalok és vámpírok számára, akik ráuntak jelenlegi helyükre, vagy úgy érezték, nem használhatják ki eléggé képességeiket más udvarokban. Raphael nem tart attól, hogy Galen kém? - Az arkangyalok, a világot irányító Tízek Tanácsának tagjai nem válogattak az eszközökben, hogy a saját érdekeiket érvényesíteni tudják. Még ha Raphael saját kémei nem is biztosították volna őt Galen megbízhatóságáról válaszolt az angyal a szokásos ragyogó és veszélyesen ragályos mosollyal az arcán, ami miatt Jessamynak nagyon nehezére esett komoly arcot vágnia, amikor a gyermek Illiumot fegyelmezte -, Galen nem hazug fajta. Nem hiszem, hogy ismeri a finom és ravasz szavak jelentését. Ekkor az angyal kardlapja élesen csattant a vámpír arcán, a lába belecsapódott a hasába, és Galen felülkerekedett, a kardjának hegyét a földön fekve ziháló Dmitri torkának szegezte. -Add fel! Dmitri metsző tekintete Galen szemébe fúródott, a kifinomultan okos és ravasz vámpírban egyértelműen a kegyetlen ragadozó énje kerekedett felül. A hangja azonban nyugodt és doromboló volt, mint a szellő egy meleg, nyári délutánon. Szerencséd, hogy a kicsik itt vannak. Galen arca meg sem rezdült, a figyelme egy pillanatra nem lankadt. Dmitri ajka mosolyra húzódott. Rohadt barbár! Feladom. Galen hátralépett, megvárta, amíg a vámpír felállt, majd felemelte a pallosát és meghajtotta a fejét, a két harcos közötti elismerés jeleként. Dmitri meglepően komolyan viszonozta a gesztust. Jessamynak az az érzése támadt, hogy ez a faltörőkos-szerű angyal a nagy és erős szárnyaival éppen kiállt valamifajta próbát. Azt hiszem, eltörted néhány bordámat - dörzsölte meg Dmitri az oldalán a zúzódást, amely máris színeződni kezdett sötét mézszínű bőrén. Majd meggyógyul - vetette oda Galen. A tekintete végigszaladt a közönségen... és megállt Jessamyn. A halványzöld, szinte áttetsző szemek olyan egyenesen és határozottan szegeződtek rá, hogy a nőnek elállt a lélegzete. A férfi féken tartott erejének hatása megrendítő volt, de Jessamy keze az idegen angyal ajkának látványától szorult ökölbe. Az ajka volt az egyetlen lágy pont a csupa szögletes és egyenes vonalból álló arcon, azok láttán azonban rémisztően nyers és vad gondolatok robbantak Jessamy elméjébe. A nő' csak akkor lélegzett fel, amikor Dmitri mondott valamit, Galen pedig felé fordult, és kócos, de selymesen vörös haja lebbent a szélben. Galen figyelte, ahogy a magas, szinte fájóan vékony nő a gyermekekből álló közönsége két tagjának kezét fogva távolodott. A többi kicsi a lábai körül szaladgált, a földön húzták a szárnyaikat maguk mögött. Soha nem látott még ennyire törékenynek tűnő angyalt. Az volt az érzése, egyetlen rossz mozdulat a széles öklével ezernyi darabra törné a nőt. A gondolattól ráncba szaladt a homloka. Elfordult a távolodó nőtől, akinek egyik szárnya messziről furcsán csavarodottnak tűnt, és Dmitrivel besétált a kongó, tágas fegyvertárba, ahol a pengéket tisztították és tárolták. Illium nem sokkal utánuk érkezett. Galen soha nem látott még az övéhez fogható tiszta, kék szárnyakat. Ez az angyal fiatalabb volt nála: csak százötven éves, míg Galen kétszázhetvenöt. Haszontalan szépségnek tűnt, az a fajta férfi, akit csak dekorációnak tartanak egy udvarban. Jössz nekem az aranytőrrel, amit Neha udvarából hoztál - fordult csillogó szemmel Dmitrihez Illium.
Dmitri dühösen lesütötte a szemét. Megkapod - morogta, majd felnézett Galenre. - Fogadott velem, hogy legyőzöl. Galen elgondolkodott, vajon a fiatal angyal csak azért fogadott ismeretlenül rá, hogy Dmitrit bosszantsa, vagy többet tudott, mint amit kinézett belőle. Nem, határozta el majdnem azonnal, Illium nem lehet Raphael kémmestere. Attól függetlenül, hogy rövid élete alatt nem építhette ki az ehhez szükséges kapcsolati hálót, túl hivalkodó is volt erre a feladatra. Méltó ellenfél voltál - szólt Dmitrihez, de közben elhatározta, hogy alaposabban figyelni fog a kék szárnyú angyalra. A vámpírhoz hasonló férfiak nem foglalkoztak haszontalan pillangókkal. A legtöbb ellenfelemet a puszta erőmmel sikerül megfélemlítenem. Dmitri pedig nem csak hogy nem ijedt meg, de nagy tapasztalattal és kecsesen harcolt ellene. A vámpír biccentett. Ha valaki nem nézett a felszín alá, akár tompának is tarthatta a tekintetét. Ez komoly elismerés a fegyvermestertől. Az arkangyal még mindig dühöng, hogy elveszít? Galen megrázta a fejét. Titusnak van fegyvermestere, Orios. Ő ki is érdemelte ezt a rangot. - Galen számára csak Orios alárendeltjeként volt hely a rangsorban. Amikor Galen felnőttsorba lépett, elégedetten el is foglalta ezt a pozíciót, mert tudta, hogy a hadvezér erősebb harcos és alkalmasabb vezetője a hadseregnek. De azóta megváltoztak a dolgok: Galen ereje és tapasztalata olyan iramban nőtt, hogy feszíteni kezdte pozíciójának kereteit. — Orios pedig örült, amikor elmondtam neki, hogy el akarom hagyni Titus udvarát. A katonák összezavarodnak, lassan nem tudják, kit tartsanak vezérüknek - mondta az afrikai napfényben csillogó, majdnem fekete bőrű fegyvermester. - Fájt volna a szívem, ha harcban kell összemérnünk az erőnket, hogy ezt eldöntsük. - Nagy kezével megszorította Galen vállát. - A tanítványaim közül te szárnyaltál a legmagasabbra. Galen biztosította Oriost mély tiszteletéről és megbecsüléséről, amiért az minden tudását átadta neki, annak ellenére, hogy Galen veszélyeztette a rangsorban elfoglalt helyét. Barátságban váltak el egymástól. Titus csak megjátssza magát, hogy engedményeket csikarjon ki Raphaelból. Hiába igyekszik - jegyezte meg Illium, miközben végighúzta az ujját a pengén, amit Dmitri használt a harcban. - Raphael a Tanács legfiatalabb tagja, de van olyan erős, mint bármelyik másik arkangyal. - Felszisszent, mert felhasította a bőrt a tenyerén. Ökölbe szorította a kezét. - Miért nem Charisemnon vagy Urram udvarát nézted ki magadnak? Mindketten idősebbek és nagyobb seregük van. Galen kisimította az izzadságtól nyirkos haját az arcából, és megjegyezte magának, hogy le kell vágnia: nem hagyhatta, hogy bármi zavarja a látását. Inkább lennék palotaőr Titusnál, mint hogy Urram vagy Charisemnon udvarában szolgáljak. - Titus néha kegyetlen volt, könnyen haragra gerjedt és még könnyebben üzent hadat bárkinek, de becsületes volt. Háborúban a hódító katonái nem kegyetlenkedhettek asszonyokkal, és nem bánthatták a gyermekeket. Az otthonukat védő férfiakon meg kellett könyörülniük, mert Titus értékelte a bátor harcosokat. Ha pedig egy katonája megsértette ezeket a törvényeket, azt rövid úton kibeleztette és felnégyeltette, a maradványait pedig intőjelként kiköttette egy fára. Raphael teljesen másként uralkodott ugyan, Titus néha parttalan dühéhez képest az ő haragjának hideg pengéje tökéletes pontossággal csapott le a célpontra, és százéves uralkodása során kiderült, Titushoz hasonlóan benne is munkál a becsület, ami nem engedi, hogy megalázza a gyengéket és védteleneket.
Van hely számomra ebben az udvarban? - kérdezett rá nyersen és egyenesen. Mert ő ilyen volt. Két harcos gyermeke, aki egy harcos arkangyal udvarában nőtt fel. Az ékesszólás és finomkodás soha nem volt része a kiképzésének, és bár többször látta, hogy a művelt és fondorlatos beszéd hatékony fegyver lehet, őhozzá ez a képesség éppen annyira nem illett, mint egy csicsás dísztőr a kemény markába. Raphaelnek nincs udvartartása - válaszolt Dmitri. Levett egy polcról egy vékony tőrt, és figyelmeztetés nélkül a magas terem plafonja felé hajította. Illium felreppent, mintha puskából lőtték volna ki, fél kézzel elkapta a levegőben a tőrt, és ugyanazzal a mozdulattal vissza is dobta a vámpír felé. Dmitri elkapta a markolatát, éppen mielőtt a penge az arcába fúródott volna. Nem látja értelmét annak, hogy helyes semmittevők lebzseljenek körülötte. Galen figyelte, ahogy Illium leszáll a földre: senkit nem látott még ilyen pontos manőverrel földet érni. A fiatal angyal szárnyának szépsége nem rejtette el az erőt, amely ehhez a mutatványhoz kellett. Ekkor jött rá, hogy Illium szándékosan mutatja magát kellemes, szórakoztató díszítőelemnek. így senki sem feltételezné, hogy milyen veszélyes igazából. Illium meglátta, hogy Galen nyíltan végigméri, és válaszul olyan bonyolult, és ékes bókot mutatott be, ami Lijuan bármelyik nagyképű udvaroncának becsületére vált volna. Parancsol az úr egy tőrt a torkába ma reggelire? - A hangja kifinomult és előkelő volt, de az aranyszemekben kacérság villant. - Ugye nem engeditek egyedül az utcára? - kérdezte Galen Dmitritől, és magában már azt latolgatta, milyen hasznát veheti Illium képességeinek. - Csak ha muszáj. Második fejezet Galen csak másnap, a napfelkelte utáni csendességben látta meg újra a magas, sovány angyalt. A nő a márvánnyal kirakott úton haladt a Menedék hatalmas könyvtára felé, hol eltűnt, hol pedig újra előbukkant a ködből az oszlopok mögött, amelyek az épület oromzatát tartották. Egy nehéz könyvet vitt a karjában, csillogó, gesztenyebarna haja copfban lógott ködbe olvadó, égkék ruhájának szövetére, amely egy szerető meghitt simogatásával sustorgott és hullámzott a bokája körül. Galen maga sem tudta pontosan, miért, de irányt váltott, és elindult a nő felé. A hűvös, reggeli szél metszőn ostorozta a bőrét, ahogy hasította a levegőt. A nőből néma kiáltás tört fel, a lélegzete is elállt ijedtében, amikor a férfi leszállt előtte. Galen összecsukta a szárnyát. - Majd én viszem - szólt, és mielőtt a vékony angyal levegőhöz jutott és kifogást talált volna, kivette az aranyozott szélű könyvet a kezéből. A nő csak pislogott, hullámos, vastag pillája igéző, barna, melegséget árasztó szemére csukódott. Volt az árnyalatban valami, ami Galent arra a gondosan kevert festékre emlékeztette, amit egy Titus udvarába látogató festő palettáján látott. Köszönöm. - A nő hangja nyugodt volt, de a szíve a torkában vert, lágyan dobogtatta napsütötte finom bőrét. - Nem fázol? A férfi csak egy erős anyagból készült, küzdéshez alkalmas nadrágot viselt, lábán pedig robusztus csizmát. Kardját a hátára kötötte, a bőrszíjak a mellkasán keresztezték egymást. Nem - válaszolt, és tisztában volt azzal, hogy valóban barbárnak tűnik, éppen olyannak, amilyennek Dmitri nevezte. Ezzel a légiesen szép nővel szemben pedig különösképpen. Korán kelsz, úrnőm. - Jessamy. - Galen figyelmét ez az egyetlen, kiejtett szó a nő szájára terelte. Az ajka lágy volt, és éppen eléggé telt ahhoz, hogy csábító legyen. Ez lehetett volna arcának leghangsúlyosabb pontja, ha a sötét, titkokkal teli szemei nem vonzották volna ennyire ellenállhatatlanul a tekintetet. - Mikor tanítottalak téged, Galen? Nem emlékszem rád.
A férfi ökölbe szorította a kezét, erőt vett magán, hogy ujjaival ne simítsa ki Jessamy szemöldökei között kirajzolódó ráncot. Túl finom lény volt számára ez az angyal, az érintése túl durva hozzá. Mégsem hátrált meg. Miért gondolod, hogy tanítottál nekem bármit is? Újabb pislantások és még több ránc a nő arcán. Minden angyal gyermeket én tanítok már évezredek óta. Te biztosan a tanítványom voltál, hiszen olyan nagyon fiatal vagy. Életének kétszázhetvenöt éve alatt Galen megjárta a hadak útját, fürdött vérben, érezte a hátán a korbács forró csapását és a testében a belé hatoló tőr hideg élét, de eddig soha senki nem nevezte őt gyereknek. Titus udvarában töltöttem a gyermekkoromat. - Szokatlan volt, hogy egy angyal ne a Menedékben nevelkedjen, de senki sem mert volna kezet emelni két harcos fiára, akit maga az arkangyal vett védelmébe. - Magántanítóm volt - tette hozzá, mert nem akarta, hogy a nő tanulatlan vadembernek tartsa. Most már emlékszem - szólt Jessamy, a selymesen lágy hangjával akaratlanul is végigsimította a férfit. - A tanárod a növendékem volt, én ajánlottam őt a feladatra. Mesélte, hogy egyedül tanultál. Így van. - Titus nem akarta, hogy a lányai nőies szelídsége hatással legyen Galen fejlődésére. Magányos gyermekkor lehetett. A férfi megvonta a vállát. Elvégre életben maradt és erős lett, már akkor jó harcosnak számított, amikor a vele egykorú angyalokat még gyermekként kezelték. Nem voltak ugyan játszótársai, de ő nem ismert más életet, és ez a neveltetés tette azzá, ami lett belőle. Ez a férfi pedig most arra vágyott, hogy lehajoljon és megismerje Jessamy finom nyaka hajlatának illatát. Elkísérlek az utadon - jelentette ki ahelyett, hogy eleget tett volna ennek a primitív vágynak. Jessamy elindult a nagy és testi adottságaival eléggé nyomasztó férfi mellett. Látta, hogy Galen könnyedén tartja a magasban a szárnyait, és tudta, hogy ez nem tudatos cselekedet, hanem egy jól képzett harcos berögződött viselkedése. Őt senki sem billenheti ki az egyensúlyából a szárnyai segítségével. Ugyanakkor ez a férfi úgy nézett a könyvre, amit a karjában tartott, mint egy idegen, ismeretlen tárgyra. Szoktál olvasni? - csúszott ki a száján megfontolás nélkül a kérdés. Az angyal valószerűtlenül, különlegesen vörös hajának tincsei között megvillantak a harmatcseppek, amikor Galen megrázta a fejét. Jessamynak az jutott eszébe, vajon a férfi hajának színe befogná-e az ujjait egy csodálatos naplemente meleg színeivel, ha beletúrna a vastag tincsek közé. Tudok - tette hozzá kurtán -, de az én világomban annak nem sok haszna van. Váratlanul elpirult az arca. - Az olvasási készségem kicsit... berozsdásodott. Jessamy nem értette, hogyan élhet valaki betűk, történetek nélkül. Persze ő világéletében a Menedékbe volt kárhoztatva. Ha olyan pompás szárnyai lettek volna, mint Galennek, talán ő sem foglalkozott volna ennyit az írott szóval. Persze ezt alig tudta elképzelni. Én nem tudok repülni - szaladt ki a száján. Zavarba hozta a férfit, pedig nem akarta. Sok időm marad olvasni. Galen nem fordult meg, nem bámulta meg a kícsavarodott szárnyat, amely miatt Jessamy soha nem repülhetett már. Keir, az angyalok legjobb gyógyítója vagy ezerszer megpróbált rajta segíteni az idők során, ahogy az ereje egyre nőtt, a bal szárnya azonban mindig ugyanolyan csavarodottan nőtt vissza, akárhányszor törte és illesztette is össze vagy vágta le teljesen és hagyta visszanőni. Míg Jessamy egy nap azt nem mondta: elég. Elég volt. Elég volt! A röpképtelenséged - mondta Galen, miközben Jessamy a szívét megszakító döntésének emlékével küzdött - nyilvánvaló.
A nőnek leesett az álla. Még soha senki nem beszélt ilyen durván a fogyatékosságáról. A legtöbben inkább úgy tettek, mintha az nem is létezett volna, ő pedig nem erőltette, hogy szóba hozzák. Miért sodorta volna Őket kellemetlen helyzetbe?! A rábízottak és az Illiumhoz hasonló, valamikori tanítványai szemében ő csak Jessamy volt, akinek furcsa a szárnya, és akinél jól kell viselkedniük, mert nem tud utánuk menni a levegőben. Nem kellett mást tennie, mint kilépni a tanterem elé, és felemelni a karját, és még a legrosszabb gyerek is azonnal visszatért hozzá a földre. Ez az angyal azonban nem hallgatott volna rá, és azt tette volna, ami neki jólesik, gondolta Jessamy. Közben a szeme sarkából a férfira sandított, és hiába próbálta elképzelni őt egyedül felcseperedni a csatakiáltásoktól és kardcsendülésektől hangos udvarban. Születésedtől fogva ilyen? - kérdezte nyersen a férfi. Jessamy úgy döntött, az angyal nem akarta megbántani, legalábbis tudatosan nem. Ahogy Illium mondta, valószínűleg nem ismerte a „finom" szó jelentését. Igen. Azt mondják, Keir nagyon tehetséges gyógyító. Valóban az... és meg is tett minden tőle telhetőt. - És magát okolta, amiért nem járt sikerrel. Jessamy nem neheztelt Keirre, ahogyan az anyjára sem, akinek nehezére esett a lányára nézni. Nem, mintha nem szerette volna őt. - Túlságosan nagy bűntudata van - magyarázta Keir, az egyszerre fiatal és ősöreg szemében sokrétű és erős érzések tükröződtek. - Hiába mondom neki, hogy nem az ő tettei vagy mulasztásai okozták hogy a szárnyad ilyen lett. Rhoswen sokáig Jessamyra sem hallgatott. A finom vonású arcára még most, azon ritka alkalmakkor is, amikor Jessamy elkapta szárnyára tévedő tekintetét, kínzó fájdalom ült ki. Ezek az alkalmak valóban egyre ritkábbak lettek, mivel a ki nem mondott dolgok kínzó csendje lassacskán áthatolhatatlan, fekete falat húzott kettejük közé. A ködből ekkor előtűntek a könyvtár vastag, faajtói, a csodás faragott minták aranyberakása a nap első sugarainak csókjára várt. Galen kinyújtotta a kezét és kitárta az egyik nehéz ajtószárnyat. A karján kidagadtak és megvonaglottak az izmok. A látványtól Jessamy szája kiszáradt, a szíve vadul kalapálni kezdett. A nőt megrázta, hogy a teste ilyen gyorsan és ilyen zsigeri mélységben válaszolt a férfi közelségére, ezért elfordította róla a tekintetét, és kinyújtotta kezét a könyvért. Te soha nem eszel? - kérdezte a férfi, miközben a könyvet a nő karjába csúsztatta és kaján tekintettel végigmérte a testét. A vonzalom sötét lüktetése Jessamyban egyszerre éles ingerültséggé változott. Fiatal angyal korában mindent megpróbált, hogy több húst növesszen a vékony csontjaira, de hiába. Ő egyszerűen ilyennek született. Nem - válaszolt ridegen -, szeretek éhezni. - Azzal bement a könyvtárba. Abban a pillanatban meg volt győződve arról, hogy ezt az idegesítő angyalt farkasok nevelték fel. Nem sokkal ezután a nap sugarai elűzték a ködöt, és megcsillantak a Menedék márványépületeinek nemesfém díszítésein. Galen ekkor pillantotta meg Illium jellegzetes szárnyait a levegőben, a szakadék felett. A fiatal angyal beleveszett a felhőkbe és eltűnt a hegy felett, amerre senki sem lakott. Egy nő - jegyezte meg Dmitri, és megállt az idegen angyal mellett. A szél belekapott a hajába és kifújta az arcából, felfedve a „veszélyesen férfias szépséget", ahogy Galen nem egy ember angyal és vámpír nőtől hallotta. Galen csak irgalmat nem ismerő erőt látott benne és ezt nagyra értékelte. - Halandó - tette hozzá a vámpír. Galen nem tudta ugyan, hogyan kell a nőkkel beszélni, de butának senki nem nevezte volna. Aggódsz érte. Dimitri a távolt fürkészte, ahol a kék angyal eltűnt. A halandók meghalnak, Galen.
Galen megvonta a vállát. Ahogyan mi is. - Mindenki halhatatlannak tartotta őket, de igazság szerint Ők is elveszíthették az életüket. Csak sokkal nehezebben. - Boldoggá teszi Illiumot? Túlságosan is. Galen nem kérdezősködött tovább. Látott már halhatatlanokat, akik halandókba szerettek bele, és látta a mély gyászukat, amikor a kedvesük tiszavirágélete véget ért. Az igaz szerelmet nem tapasztalta még meg, de a gyászt át tudta érezni. Jessamynak - kérdezte, mert az esze a nőn járt, aki ugyan halhatatlan volt, de túl sérülékeny ahhoz, hogy Galen ne aggódjon érte - van szeretője? Dmitriről lehullott minden kifinomultság és elegancia, csak a csodálkozás maradt. Hogyan? Jessamy - ismételte meg türelmesen az angyal. - Van szeretője? Ő a Tanár! De nő is. - Es ha a körülötte lévő férfiak ezt nem vették észre, az az ő bajuk. Hosszú, döbbent csend után Dmitri fejcsóválva válaszolt: Nem. Amennyire tudom, nincs szeretője. - Jó. Dmitri továbbra is meredten bámult Galenre. Azt ugye tudod, hogy Jessamy több mint kétezer-ötszáz éves, vagy száz nyelven beszél, a tudása pedig olyan mérhetetlen, hogy a Tízek Tanácsának tagjai is hozzá járnak tanácsért?! Galennek mindezek felől kétsége sem volt. Nem műveltségi vetélkedőt szeretnék vele rendezni. – Nem, ennél sokkal ösztönösebb dolgokra vágyott. Dmitri fújt egy nagyot. Hát ez érdekes lesz! Ekkor számos angyal szállt fel egyszerre a szakadékot szegélyező sziklaházakból, ők pedig figyelték, ahogy a szárnyaik megcsillanak a napfényben. A bizalmat - szólalt meg végül Dmitri, amikor az utolsó angyal is eltűnt a szemük elől ki kell érdemelni. Értettem. - Egyelőre a Menedékben maradsz. A feladatod a Raphaelhez csatlakozó fiatalok harci kiképzése. Azt hallottam, Lijuan kedveli őt - hozta szóba Galen a Tanács legidősebb tagját. - Lijuan nem hord ugyan kobrákat a nyaka körül - válaszolt Dmitri, és a hangjáról gyorsan lekopott a civilizáció minden nyoma, míg csak egy éles, acélos penge maradt, - de attól még éppen olyan mérgező. Az angyal végiggondolta, mit tud Kína arkangyaláról, és rájött, hogy nem sokat. Az effajta információkat Titus udvarában nem osztották meg velem. Ha valóban fegyvermester lesz belőlem, ismernem kell a politikai környezetet, ami a taktikai lépéseket befolyásolhatja. Dmitri ajka lassan mosolyra húzódott. Erről leginkább Jessamyval kellene beszélned. Galen karba fűzte a kezét, és a vámpírra nézett. Valóban? Sokan nem tudják, hogy Jessamy nem csak a Tanár, de ő az angyalok krónikása is, ő jegyzi fel a történelmi eseményeket. Ha a Tanács egyensúlyát fenntartó politikai hátteret szeretnéd megismerni, nála jobb tanácsadót nem találsz. Galen tudta, hogy Dmitri jól mulat azon, hogy Jessamyhoz irányíthatja őt. De így legalább volt indoka, hogy felkeresse. Ennek ellenére visszavágott. Elfelejtetted, hogy én képes lennék meg is ölni téged?
Csak szerencséd volt, barbár! - Beletúrt a hajába és sokkal komorabb hangon folytatta. - A fegyvermesteri képességeidre talán hamarabb szükség lesz, mint gondolnád. Alexander összevonja a seregeit. Mindig is ellenezte, hogy Raphaelt ilyen fiatalon felvegyék a Tanács soraiba, most pedig úgy tűnik, erőszakkal is képes érvényt szerezni a véleményének. Alexander Perzsia arkangyala volt, több évezrede uralkodott már. Ő erősebb Raphaelnél. - A kor fényes sugárrá csiszolta az erejét. Dmitri kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rá. Majd meglátjuk. Galen elgondolkodott, vajon Dmitri csak azért számolt-e be neki a fenyegető veszélyről, mert a nép már korábban is suttogott ilyesmiről. Ez nem volt titok. Persze, ahogy a vámpír mondta is, a bizalmat ki kell még érdemelnie, Galen nem is számított másra. Bizonyára vannak kémei Raphael területén, a Menedéken és azon kívül is. Természetesen vannak. Ezért nyitva kell tartanod a szemed. Galen nyitva tartotta a szemét aznap délután is, miközben a hegyi erődítmény sziklás környékét körülvevő, ragyogóan fehér épületek felett repült. Ide követte Jessamyt, a Raphael menedékbeli területének szélén, egy hegytetőn megbúvó, apró házhoz. Ahhoz képest, hogy mennyire közkedvelt volt a gyermek és felnőtt angyalok körében, Jessamy meglehetősen magányosan, a társaságtól elszigetelten élt. Otthonát egy éles sziklafal választotta el a többi háztól, és csak a levegőből vagy egyetlen vékony ösvényen át lehetett megközelíteni. Galen leszállt a ház előkertjében, a csillogó kék és szürke kövekkel kirakott úton, amit agyagedényekben burjánzó fehér, sárga, vörös és indigószínű hegyi virágok szegélyeztek. Hátára húzta a szárnyait. Ebben a környezetben úgy érezte magát, mint egy hatalmas, esetlen ragadozó állat. De hiába nem illett oda, ez nem gátolta meg abban, hogy becserkéssze a finom szépségű, titkokkal teli szemű angyalt. Ami a testi vonzalmat illette, nem ámíthatta magát. Nyers vágyakkal teli férfi volt, Jessamy pedig mindegyik vágyát felélesztette. Önzésből tette fel neki a kérdést, amin Jessamy megsértődött: tudni akarta, nem törik-e meg a nő az érintésének erejétől. Többen azt mondanák, elbizakodott volt, amikor feltételezte, hogy a Tanár egyáltalán engedné, hogy udvaroljon neki, arról nem is szólva, hogy vágyna rá, hogy a fegyverforgatástól megkeményedett kezével megérintse a krémszínű puha bőrét. De Galen csak akkor szállt harcba, ha győzni is akart. Az ajtóhoz ment, és éppen a nőt szólította volna, amikor odabentről csattanást, majd egy rémült női sikolyt hallott. Parázsló vére azonnal megfagyott. Rohanni kezdett befelé, és futtában kirántotta a kardját. A zaj a ház hátsó részéből jött, és amikor Galen megérezte az arcán a szél csapkodását, tudta, hogy a szakadék meredek, éles sziklafalára nyíló hátsó ajtó nyitva van. Más angyalok esetében ez semmit sem jelentett volna, de Jessamy nem tudott repülni. Harmadik fejezet Belépett, és meglátta Jessamyt. A nő összeszorított szájjal, eltökélten küzdött egy vámpírral. Az arca két oldalán sötétvörös csíkban szivárgott a vér. A támadója szinte az ürességre kitárt ajtóba szorította vissza őt. Galent hirtelen jéghideg düh töltötte el. Egy csatakiáltással rájuk vetette magát, egyik kezével elkapta a vámpírt, elrántotta a nőtől, és a szemközti falhoz csapta. Olyan erősen, hogy a támadó testében jól hallható reccsenéssel eltört néhány csont. Ezzel egy időben a másik karjával átfogta Jessamyt és a lábával berúgta az ajtót. - Maradj! - parancsolta, és egy asztalra ültette a nőt. Meglendítette a kardját, amikor érezte, hogy a háta mögött rebben a levegő. A vámpír egyik vállából kiállt a csontja, rozsdásra festette a fehér ingét. A támadó a metszőfogát kivillantva, véres eltökéltséggel rontott az angyalra, és egy nehéz vadászkéssel végigvágott Galen mellkasán.
A harcos angyal nem törődött a sérülésével. Egy pillanattal később a támadó feje nedves cuppanással hullott a földre, a teste vonaglani kezdett, a kispriccelő vér beszennyezte a falakat. Ezután összeesett. A francba! Jessamy valószínűleg feltakaríttatja majd vele ezt a mocskot, gondolta Galen, miközben a rángatózó testet figyelte. A vámpírok majdnem halhatatlanok voltak, de a lefejezés általában velük is végzett. Galen azonban biztosra akart menni, odalépett, a kardját a vámpír mellkasába döfte és megforgatta, apró darabokra vágva a szívet. Csak ekkor fordult az asztalon ülő, sápadt, elkerekedett szemű nő felé. A vámpír ruhájával letörölte a kardjáról a vért, a hüvelyébe csúsztatta, majd odalépett Jessamyhoz, és kezével a törékeny test két oldalán megtámaszkodott az asztalon. Nézz rám! Ijedt, barna szemek fordultak felé. - Véres vagy. Galen magában átkozódott, hogy a vad erőszak nyoma ilyen nyilvánvalóan rajta maradt. Az erőszak az ő életének természetes része volt, a nő számára azonban minden bizonnyal idegen. Hátrálni akart, hogy rendbe hozza magát, de az angyal ekkor leoldott a derekáról egy selymes, sálszerű ruhadarabot, és tisztogatni kezdte a férfi arcát. A sálon érezte a nő illatát. Galen megfeszítette az izmait és mozdulatlan maradt. A tekintete Jessamy nyakának kecses ívére, a ruháját tartó vállpántokra, a tarkóján megkötött csomóra és a hátára hulló fodrokra tévedt. A finom, kék anyagot egyetlen vörös vércsepp szennyezte csak be, minden más szennyeződéstől megmenekült. Kész? - kérdezte, amikor Jessamy leeresztette a kezét. Ekkor ő fogta át a nő arcát, a fény felé tartotta a homlokát, hogy megvizsgálja a sérüléseit. Már gyógyultak. Nagyon jó. Ennek ellenére kölcsönvette a sálat, és letörölte Jessamyról a vörös csíkokat. Dühítették ezek a nyomok, a mészárlás nyomain keresztül is érezte a nő vérének gazdag illatát. Visszaadta a ruhadarabot Jessamynak, ő pedig végigsimított vele a seb felett, Galen mellkasán. Inged nincsen? A harcos élvezte az érintést. Teljesen más volt, mint a harcosoké, akik a csatatéren összevarrták a sebeit, hogy tovább küzdhessen. De van - válaszolt. - Ünnepi alkalmakra. - Bár Titus udvarában sokszor még ilyenkor sem volt szükség ingre. Jessamy felnevetett... majd egy pillanattal később sírva fakadt. Galen a karjaiba zárta, és simogatni kezdte a hátát. A nő belekapaszkodott a nyakába, és csak zokogott. Galen vigyázott, nehogy hozzáérjen az érzékeny részhez a szárny és hát találkozásánál. A tollak ott élénk bíborvörösek voltak, lejjebb pirossá halványultak, míg felváltották őket a szárny egészét borító, tiszta krémszínű tollak. Ha engedély nélkül érintette volna meg ilyen bensőségesen a nőt, azzal ez a gesztus értékét vesztette volna. Meg akarta várni, míg Jessamy vágyott rá. Érezte a bőrén a nő szaggatott, forró leheletét, és amikor Jessamy fészkelődni kezdett, hogy még közelebb kerüljön hozzá, belépett a két térde közé. A finom anyag körülölelte, ahogy szorosan a karjába zárta az angyal nőt. Annyira vékony volt, annyira rémisztően törékeny. De bármennyire fájdalmasan soványnak is tűnt, nem volt csontos, ébredt rá a férfi. Mintha a csontjai lettek volna puhák, hogy a leheletfinom rétegnél nem is kellett vastagabb takaró rájuk. Érzéki báj lakozott a nőben, különleges gyönyörűség. - Már nem bánthat - súgta a nő fülébe, amikor alábbhagyott a sírása. A kezén és az arcán érezte selymesen finom haját. Jessamy csukláshoz hasonló hangon vett egy nagy levegőt és felült, újra felhúzta maga köré a méltóságának pajzsát.
Köszönöm - mondta, majd lenézett és elpirult, amikor meglátta, hogyan öleli a térdével a férfi combját. Galen hátralépett, hogy Jessamy össze tudja zárni a térdét, ki tudja simítani a szoknyáját. Barbár volt, az igaz, de azt megértette, hogy Jessamy a büszkesége nélkül olyan, mint ő a fegyvere nélkül. Ki volt ez? Nem tudom. - Jessamy letörölte az arcát, míg az érzelmi vihar utolsó nyomai is eltűntek. - A konyhában voltam, amikor bejött. Azt hittem, egy tanítványom az. Tudják ugyan, hogy kopogniuk kell, de a legkisebbek néha megfeledkeznek erről. Mondott valamit? - Azt mondta, túl sokat tudok. - A nő erőt vett magán, és visszatért a rémálomba. - Hogy nem vállalhatják a kockázatot. - A vámpír rávetette magát, mielőtt Jessamy megértette volna a szavak súlyát. Ösztönösen sikerült megvágnia a támadóját a kezében lévő, apró késsel, mielőtt az kitárta az ajtót és a szélébe verte Jessamy fejét. Ezzel elkábította annyira, hogy majdnem sikerüljön kilökni az alattuk meredő, veszélyes sziklákra. Jessamy több mint kétezer éves volt, fajtájának nem a legerősebb tagja ugyan, de semmiképpen sem gyenge. Nem halt volna bele a zuhanásba, de annyi apró darabra szakadt volna a teste, hogy évekig, talán egy évtizedig is tart, míg felgyógyul. Addig némán és mozdulatlanul feküdt volna. Ez alatt az idő alatt bárki megvalósíthatta volna a tervét, amit most még titokban akart tartani. Szörnyű kíntól mentettél meg. Míg ezt mondta, már várta, hogy Galen korholni kezdje, amiért hegytetőn választott magának otthont. Mégis hogyan tudná elmagyarázni neki, hogy mint minden angyalban, benne is megvolt a vágy, ami az ég felé hajtotta. Ő itt, az otthonában kerülhetett a lehető legközelebb a felhőkhöz. A várt feddés azonban elmaradt. A harcos, aki olyan gyengéden simogatta és olyan megnyugtató, mély hangon suttogott a fülébe, ellépett az asztaltól, és a támadó felé fordult. Jessamynak rá kellett harapnia az ajkára, hogy vissza ne hívja. Megrendült, amikor ráébredt, milyen erős benne a vágy a férfi iránt. Már az angyalok között a felnőttkor küszöbének számító százéves kora előtti évtizedek óta teljesen egyedül élt. Nagyon szokatlan volt egy fiatal angyaltól, hogy kérvényezze, nyilvánítsák önállóvá, de Jessamy tudta: az anyja állandó bűntudata megfojtotta volna. Keir szólt az érdekében Caliane előtt, akinek menedékbeli területére a nő született, és meggyőzte az arkangyalt, hogy Jessamy elég érett ahhoz, hogy a maga ura legyen. Az évek során a magány a nő életének részévé vált, ahogyan az eltorzult szárnya és a barna szemei is. Aznap azonban nem vágyott másra, csak hogy ez az idegen, aki éppen rémisztő hatékonysággal kutatta át a lefejezett vámpír zsebeit, védelmezőn a karjaiba zárja és óvja őt. Le kellett volna szállnia az asztalról, ahová a harcos angyal ültette, mielőtt ráparancsolt, hogy maradjon. Mintha csak egy kutya vagy egy zsák krumpli lett volna. Igazság szerint azonban egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a lábai megtartanák. Mit találtál? - kérdezte, amikor Galen előhúzott valamit a vámpír ruhája alól. A férfi felállt, és átadta Jessamynak a papírdarabot. A nő szíve vadul zakatolni kezdett, amikor meglátta rajta az írást. Helyszín és idő. A házam és ez az óra. Gyakran jövök haza ilyenkor enni, mielőtt dolgozni kezdek a könyvtárban. - Általában délelőtt tanított, bár a hideg és sötét napokon, amikor a gyerekek csak nehezen kászálódtak ki az ágyból, néha áttette az óráit délutánra. Szóval - szólt Galen, és a kezét a nő csípője mellé, az asztalra fektette. A belőle áradó vad forróság idegen volt Jessamy számára, de nem kellemetlen. - Valaki vagy ismerte, vagy kifigyelte a szokásaidat. Jessamy tekintete megállt a vámpír holttestén. Milyen kár érte!
- Maga választotta a sorsát - jelentette ki részvétlenül Galen. Körbenézett a véres falakon. - El fogom ezt takarítani, de először értesítenem kell Dmitrit. Odarepülünk hozzá. Nem! - A nő ellökte magától Galen vállát, amikor a férfi a karjaiba akarta őt kapni. Galen elkomorodott, a halványzöld szeme viharos tengerré változott. Nem ejtelek le. Nem arról van szó. - Nem akart másokkal repülni, mert már régen ráébredt, hogy akárhányszor belekóstolt a repülésbe, megérezte az eget, csak még kínzóbban tudatosult benne a fájó veszteség. Még a legjobb barátai sem tudták őt reptetni annyi ideig, ameddig ő arra vágyott. - Senkivel nem repülök. Nem hagylak itt egyedül - tört fel a mély hang a rendíthetetlen izmok közül. Nem lesz semmi baj. - Elfordította a fejét a véres, roncsolt testről, és lenyelte a torkába toluló epét. - A kertben várok rád. Galen felmordult, a kezeit a nő csípője köré zárta és felemelte Jessamyt. A nő lábujjai sem érték a földet. Megkapaszkodott a férfi vállában. Galen testének forrósága szinte égette a tenyerét. Mit csinálsz?! A férfi válasz helyett elindult vele, kivitte a konyhából a kikövezett kerti útra, amit Jessamy a színes agyagedényekből ömlő, vad sziromrengeteggel szegélyezett. A nő nem mondta ki, de hálás volt ezért. Galen letette őt a földre és rámeredt. Várj! Maradj! Várj! - morgott a férfi ház felé távolodó hátának, és igyekezett nagyon sértődöttnek tűnni, pedig Galen igazából nem csak elképzelhetetlen fájdalmaktól mentette meg. Mellette Jessamy eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy sírjon, a harcos angyal pedig édes és durva gyengédséggel tartotta őt a karjaiban. Nem a harag volt a legerősebb érzése Galen iránt. A férfi nem sokkal később visszatért a nő szandáljával a kezében, és a földre ereszkedett a lába előtt, hogy feladja rá. Sötétszürke szárnyai a földre ereszkedtek. Jessamy tiltakozni próbált, mondván, hogy maga is fel tudja venni a lábbelit, de ahogy azt már korábban is megtapasztalta, Galen ellenállhatatlanul véghezvitte, amit elhatározott. Néhány pillanattal később már a lábára adta a szandált. A kezének bőre kérges volt, az érintése azonban bensőséges. Jessamy gyomra összeszorult. Galen felemelkedett, és a tenyerébe zárta a nő kezét. Gyere! A nő nem szakította ki a kezét a férfi birtokló érintéséből, mert még érezte az ereiben hidegen, olajosan végigáradó visszhangját annak a rettegésnek, amit az ajtóban állva tapasztalt, amikor küzdött, nehogy lezuhanjon a szakadék fűrészes szikláira. A legközelebbi szomszédom, Alia arra lakik - mutatott az előttük, a kövek között induló, szűk ösvényre. - Nála maradok, amíg Dmitrit idehozod. Galen meleg, erős ujjait a nő keze köré fonta, a szárnyát pedig védelmezőn kitárta mögötte. Fehér csíkos tollaiban rejtett fehérarany szálak csillantak meg. Gyönyörű. Galen megszólalt, megtörve a nő csodálkozását. Az apád vitt repülni? Jessamy szívébe fájdalom mart. Megszaporázta a léptét, mintha el tudott volna menekülni a kérdés elől. - Ne kérdezz tőlem ilyeneket! - Egyszerűen ne vegyek tudomást arról, hogy torz a szárnyad? - Titus tud viselkedni! - tört ki a nőből a dühös kiáltás. Szörnyen mérges volt, amiért Galen ilyen könnyen rátapintott a lelkének legfájóbb sebeire. - Te miért nem?! Galen végigsimított a hátán a szárnyával. Az érintése meleg és erős volt, a szavai azonban könyörtelenek. Azt gondolom, itt mindenki kerülgeti a szárnyad témáját, te pedig hagyod ezt.
Jessamy megpróbálta kirántani az ujjait a férfi kezéből, de ez olyan volt, mintha egy sziklától akart volna megszabadulni. Innen már magam is eljutok oda. - Már látszott a szomszédja háza. - Menj, értesítsd Dmitrit! A harcos angyal azonban nem engedelmeskedett, csak ment tovább mellette, a nőnek pedig tovább kellett vele haladni, ha nem akarta, hogy vonszolják az úton. Azt hittem, ennél több benned a bátorság, Jessamy. A nő meg akarta őt ütni ezért. Megrúgni. Fájdalmat okozni neki. Ez az indulat annyira idegen volt tőle, hogy erőt vett magán, gondolatban elszámolt tízig és mélyet szippantott a hűvös hegyi levegőből. - Több bátorság van bennem, mint te azt el tudod képzelni! - szólt büszkén kihúzott háttal, amikor megálltak Alia háza előtt. Hogy merészel ilyet mondani nekem?! Hogy van mersze?! Ezúttal amikor megrántotta a kezét, Galen engedett, ő pedig elindult az ajtó felé. Megdermedt, ha belegondolt, hogy a férfinak most teljes rálátása nyílik a szárnyára, ami miatt már akkor bátornak kellett lennie, amikor a többi gyerek még önfeledten nevetgélt. De nem torpant meg, nem habozott. És nem nézett vissza. Dmitri a holttestre pillantott, majd a vérrel fröcskölt falra. - Jessamy hogy van? - Jól. - Olyan dühös volt rá, hogy a csontjai nekifeszültek az arannyal hintett bőrének, amit Galen primitív vágyaktól hajtva megkóstolni vágyott. Éppen olyan primitív, mint az ellenállhatatlan késztetés, hogy végigsimítson a nő selymes szárnyán, a csábítóan puha tollakon. Ez a vágy addig hajtotta, hogy felvett egy bársonyos tollat Jessamy házának padlójáról, és gondosan a tenyerébe zárta. Amint az ijedség elmúlik, tudni akarja majd, hogy mi áll a támadás hátterében. Ez jó kérdés. - Dmitri a halott férfira nézett. - Ő nem Raphaelhez tartozik, de valaki biztosan felismeri majd. Körbeküldök egy képet róla. Galen Dmitri oldalán kisétált a házból. Jessamy vissza akar majd költözni az otthonába. - A burjánzó virágaihoz, a meleg, krémszínű szőnyegeihez, a bekeretezett és gondosan a falra akasztott gyermekrajzokhoz. A nő keze nyoma a ház minden zugában ott volt, és az angyal bizonyára nem szívesen marad távol egy helytől, amit ennyire a maga kedve szerint alakított ki. Megígértem neki, hogy eltakarítom a nyomokat. - Erről majd én gondoskodom, de csak holnapra lesz kész. Dmitri sötét szemei Galenre villantak. - Valakinek őriznie kell őt. Igen. - Semmi szükség nem volt rá, hogy vállalkozzon a feladatra, hiszen mindketten tudták, hogy Galen egyetlen harcost sem engedett volna nő közelébe, amikor ilyen nagyon sérülékeny. - Nem tartasz attól, hogy én állok az egész mögött? — Elvégre ő volt az idegen, az ismeretlen. Nem - jött a határozott válasz. - Te nem lennél képes egy védtelen nőt bántani. Ha pedig mégis te szervezted volna - tette hozzá a vámpír -, Jessamy már nem lélegezne, testének véres darabjait a szikláról kellene összeszednünk. Galen magában összerándult a gondolattól. De Dmitri mindkét érve igaz volt. - Gondoskodom róla, hogy senki ne juthasson a közelébe. - Akár örül ennek a védelemnek a Tanár, akár nem. Negyedik fejezet A láthatáron már a naplemente színei derengtek, amikor Galen visszatért Jessamyhoz, kezében egy apró táskával, amelyben a nő holmija volt.
A sziklaházam lenne számodra a legbiztonságosabb hely - javasolta. A mostani környezet túl nyitott és védhetetlen volt, Galen háta borsódzott, amikor felmérte. A nő azonban megrázta a fejét. Alia már felajánlott egy szobát számomra. Aliának gyermeke van - pillantott Galen a háztetőn, egy angyal számára tökéletes játszótéren szétszórt játékokra. Jessamy arca elsötétült, ahogy megértette ennek jelentőségét. Hát persze. Soha nem sodornék veszélybe egy gyermeket. Felnőtteket igen? Jessamy vett egy nagy levegőt, az öklét a felsőtestére szorította. Valóban úgy gondolod, hogy újra az életemre törhet valaki? - Ez a felszínen kérdés volt ugyan, de a nő már tudta rá a választ. Ezt igazolta a következő mondata is: - A könyvtárban van egy szoba, benne egy ággyal. Ott megszállhatok. Legyen - bólintott kurtán a férfi. Jessamynak gyanús volt, hogy Galen ilyen gyorsan engedett, de a férfi valóban nem akarta meggyőzni őt semmiről, miközben a könyvtárba kísérte. Csendesen, harcra készen haladt mellette, a környezetének legapróbb részleteit is érzékelte. Jessamy szinte a bőrén érezte a férfi védelmező éberségének lüktetését. - Látod - mondta, amikor a szobába értek. A mellkasa összeszorult, mintha valaki kiszorította volna belőle a szuszt. - Nincsenek nagy ablakok és egyetlen ajtó nyílik a szobába. - Miután magára zárta, senki nem jöhetett be. Galen először ellenőrizte a falak keménységét és vastagságát, majd némán bólintott. Hagyta, hogy a nő bezárja az ajtót maga mögött. Jessamy remegve rogyott le az ágyra, amit a pihenni vágyó tudós kutatók számára helyeztek el. Bizonyára a támadás okozta sokk van rá ilyen hatással, gondolta. Ahhoz túl idős és túl józan volt, hogy egy férfira reagáljon a félelem és öröm ilyen erős keverékével! Különösen egy olyan férfira, aki nem sokkal ezelőtt szörnyen feldühítette és kihozta a sodrából. Ez a magyarázat megnyugtatta. Felvett egy könyvet az ágy mellől és kinyitotta az első oldalon. Ekkor hallotta meg Galen csizmájának csikordulását a padlón, és csak ekkor értette meg, hogy a harcos a küszöbön szándékozik tölteni az egész éjszakát. Ez volt ugyanis az egyetlen módja, hogy ebben a szobában megvédje a nőt, a könyvtárnak túl sok ki- és bejárata volt ahhoz, hogy máshonnan hatékonyan figyelni tudja. Jessamy tudta, hogy ez nem árthat Galennek. Angyal volt, méghozzá a fiatal korától függetlenül egy erős angyal. Voltak olyanok, akik ereje a felnőtté válás után nem fejlődött tovább, másoké, mint például Jessamyé évről évre csak növekszik. Galen ezzel szemben hatalmas ugrásokkal, gyorsan erősödött, ezért is volt ő a megfelelő jelentkező Raphael mellé, fegyvermesternek. Egy talpon töltött éjszaka neki meg sem kottyan. Mégis bűntudata támadt. Ez a férfi megmentette az életét, a vérét ontotta érte, ő pedig gyerekes félelemből nem akarja megosztani vele a lakását, ahol Galen jobban tudna pihenni. Mert még semmilyen értelemben nem volt együtt egy férfival soha. Két évezred alatt egyetlen férfit sem engedett még magához ennyire közel. Az elején ez nem tudatos döntés volt, csak megtörtént, Jessamy szégyenlős volt, félénk a használhatatlan szárnya miatt, így elrejtőzött a könyvtárban. Később, amikor eléggé magabiztos lett ahhoz, hogy emelt fővel meg tudjon jelenni az angyalok között, akadtak olyanok, akik közeledni szerettek volna hozzá. Természetesen nem sokan, de lett volna kik közül válogatnia. Akkoriban azonban a magabiztos megjelenése ellenére még mindig elviselhetetlenül érzékeny volt a fogyatékosságával kapcsolatban, és meg volt róla győződve, hogy a férfiak csak sajnálatból keresték a társaságát. Hogy mind csak azért akarta eljátszani a figyelmes udvarló
szerepét, hogy a saját lelkiismeretét megnyugtassa. Ezért elutasította őket, mielőtt azok fájdalmat okozhattak volna neki. Abban biztos volt, hogy legalább egyikük szándékát jól mérte fel. De a többiekkel kapcsolatban... lehet, hogy tévedett. Egy dolog azonban biztos volt: hamarosan híre ment, hogy Jessamy jobban szeret egyedül lenni, hogy ő egy tudós és tanár. Mindenki megfeledkezett arról, hogy egyben nő is, aki társról és családról álmodik, és arra vágyik, hogy az otthona ne legyen mindig annyira csendes, mint most, amikor az éj leszáll. Mindent elkövetett, hogy ő maga is elfelejtse az igazságot, mert az túl fájdalmas volt. Azt hittem, ennél több benned a bátorság, ]essamy. A körmei a tenyerébe vájtak. Abban a pillanatban gyűlölte az életét, amit apránként felépített, míg saját magát ejtette foglyul benne. Felállt, és megfogta az apró táskát, amit Galen pakolt neki. Milyen váratlan és elképesztő gesztus! Az ajtóhoz lépett, és kitárta. Az otthonod - hadarta, mielőtt elszállhatott volna a bátorsága - könnyebben védhető? Galen kurtán bólintott. Az élénkvörös haja a homlokába omlott, egy türelmetlen mozdulattal hátrasimította. A sziklafalon van. Nincs bejárata, nem vezet oda lépcső. Tehát Jessamynak meg kellene engednie, hogy Galen a karjaiban repítse oda. A harcos egyenesen a nőre nézett. A tengerzöld szemei túl mélyre láttak. Nincs messze - tette hozzá. - Egy pillanat a levegőben. A nő hátát veríték verte ki. Kétszer is nyelnie kellett, mire sikerült rekedt hangon kipréselnie a torkából a választ. Rendben van. Galen egy szót sem szólt, míg meg nem álltak a nagyszerű és veszélyes szakadék fölé nyúló sziklaszirt peremén. Kapaszkodj - szólt ekkor, felemelte, és magához szorította a nőt, egyik kezével a hátát, másikkal a combját tartotta - és gondolj a sok durva szóra, amit rám szeretnél zúdítani! Váratlan vidámság töltötte el Jessamyt, kibukott belőle a nevetés. Ekkor a harcos angyal lebukott a szikláról és a sziklalakása felé kanyarodott, a szárnyai csodálatos fény- és árnyjátékként tárultak ki felettük. A szél belekapott Jessamy ruhájába, játszani kezdett a hajával. A nő gyomra összeszorult. De csak egy pillanatot töltöttek a levegőben. Amikor földet értek, Jessamy ajkán még mindig ott játszott a mosoly. Felnézett Galenre, akkor látta, hogy a férfi őt figyeli, az ő ajka is halvány mosolyra húzódik. Nem féltél. Hogyan? - A földre dobta a csomagját, és várta, hogy a férfi letegye őt, bár erőt kellett vennie magán, hogy ne emelje fel a karját és simítsa ki a férfi homlokából a hajtincset, amely ismét a szemébe hullott. - Nem. Nem azért nem repülök. Galen csak állt és tovább fürkészte őt, a szemeiben jég és tavasz tükröződött. Addig nézte, amíg Jessamy úgy érezte, kénytelen megvallani neki a titkot, amiről még soha senkivel nem beszélt. Még Keirrel sem, akit pedig egy évezrede ismert már. - Azért nem repülök, mert túlságosan is vágyom rá. Amint kiöntötte a lelkét, azonnal kiszolgáltatottnak kezdte érezni magát. A sérülékenység érzése olyan erősen szorította össze a gyomrát, hogy meg is görnyedt volna, ha nem tartotta volna őt izzó, élő acél karjaiban ez az idegen. Tegyél le! - nem tudta volna elviselni, ha sajnálkozást lát Galen kemény vonású arcán. Most, hogy már úgyis tudom a titkod - szólalt meg részvétnyilvánítás helyett Galen és az állával megdörzsölte Jessamy haját —, nem szeretnél repülni velem? Jessamy szíve nagyot dobbant. Csak fájóbb lenne utána a vágyakozás - suttogta. Felemelte a kezét, és hátrasimított egy vastag, selymes, hegyi napfelkelte színeiben ragyogó hajtincset.
Órákig tudok veled repülni anélkül, hogy elfáradnék. - Még közelebb húzta magához a nőt, a testéből áradó vad forróság áthatolt Jessamy bőrén, szétáradt a vérében. - Ráadásul suttogta, és egy percre sem eresztette a Tanár tekintetét - a levegőben lennél a legnagyobb biztonságban. A férfi ajánlata megrémítette Jessamyt. Nem csak a felkínált szárnyak, de a perzselő érzelem, amit a férfi meg sem próbált elrejteni. És aminek semmi, de semmi köze nem volt a sajnálathoz. Galen! A férfi lehajtotta a fejét, és a szavai szinte csókolták a nőt, az ajka egy leheletnyire volt csak Jessamy szájától. Kapaszkodj! - Azzal hátrafelé lelépett a lakása szirtjének széléről, a szakadékba. Jessamy felsikoltott, amikor zuhanni kezdtek. Félig rémülten, de félig a gyönyörtől. Nem mondtam, hogy igen! Galen azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Lebukott, és csigavonalban ereszkedni kezdett a szakadék fala mellett. Ugyanaz a szakadék volt ez, amely nem sokkal azelőtt még rémülettel töltötte el Jessamyt, most azonban semmi ilyet nem érzett. Galen törhetetlen karjai között nem. Szédítő izgalom áradt szét a testében, Jessamy újra felkacagott. Galen úgy viselkedett, mint a tanítványai szoktak: nem akart tudomást venni Jessamyról, és abban bízott, hogy a nő megfeledkezik majd a tervezett büntetésről. És Galen most valószínűleg sikerrel is jár. Mert ez az angyal igazán tudott repülni... Addig ereszkedett, míg elérték a szurdokban robajló folyót, ekkor fordult, és a víz felett suhant végig. Az apró vízcseppek végigcsókolták Jessamy lábát és arcát, amiről a nő önkéntelen gyengédséggel Galen nyakába dörzsölte a nedvességet. A férfi lehajtotta a fejét, vad mosolyt villantott Jessamy felé, majd felfelé fordult, és emelkedni kezdett, fel, feljebb és még magasabbra, míg elérték a felhők anyagtalan bolyhait, a Menedék csillogó ásvány épületei pedig eltűntek a hegylánc mögött, amely természetes védőfalként zárta el a várost mindenki elől, akinek nem voltak szárnyai. A táj messze elnyúlt alattuk, akár egy szőnyeg. Jessamy olyan nagyon, nagyon régen látta ezt utoljára... még gyermekkorában, amikor az édesapja repülni vitte. Köszönöm, apám! A lányom vagy, Jessamy. Bármit megtennék, hogy halljam a kacajod és lássam a szép mosolyod. Az apja szerette őt. Ahogyan az anyja is. De Jessamy mindig látta az arcukon a végtelen fájdalmat, ahányszor visszatértek a földre, így hát a fiatal Jessamy úgy döntött, nem hagyja el többé a talajt. Az elhatározását először sajnálattal fogadták a szülei, de idővel ez is elmúlt. Mostanra a szülei néha már meg tudnak feledkezni a fogyatékosságáról, és a lányukként tudnak ránézni, értékelni, amit elért és ragyogni a büszkeségtől. Egy ragyogó fényfolt űzte el az emlékeket. A nő lenézett, és megpillantott egy sima vizű tavat, amely visszatükrözte a lemenő nap teljes, dicsőséges fényét. A víz volt a katlan, az ég a láng. Jessamy ajkak simítását és meleg leheletet érzett a fülén. Szeretnéd, ha leszállnánk? A nő megrázta a fejét: soha többé nem akart földet érni. Galen lebukott, felült egy lassú áramlatra és tovább repítette őt. Olyan területek fölé értek, amelyeket Jessamy a saját szemével még soha nem látott, csak elmondásból ismert. A lelke szívta magába az élményeket, mint a repedezett föld a régen várt esőt. Érezte az arcába csapó csípős levegőt, a hajába kapó játékos szelet. A nagyszerű és gyönyörű élménytől elállt a lélegzete, Galen pedig csak vitte őt tovább fáradhatatlan szárnyain, és egyik új csodát mutatta neki a másik után. Az égen már nem volt más fény, csak a felettük ragyogó csillagok, amikor Jessamy felsóhajtott. A lelke annyira tele volt boldogsággal, hogy egy újabb csepp szétfeszítette volna.
Igen. Most már hazamehetünk. A Menedék sziklalakásai közül már csak néhányban égett aranyló lámpafény, amikor visszaértek Galen otthonába. Leszálltak, a férfi pedig lassan leeresztette Jessamyt a padlóra, de rögtön el is kapta, amikor a nő térdei megbicsaklottak. Jessamy már nem érezte idegennek, sem félelmetesnek Galen erős testét, de hatalmas hazugság lett volna azt állítani, hogy az nem is volt rá hatással. Testének egyetlen porcikája sem volt, ami ne együtt lélegzett volna a férfival, ami ne érezte volna Galen minden rezdülését. Köszönöm - suttogta. A tenyere még mindig a férfias mellkason nyugodott, amit simogatni és kényeztetni vágyott. Galen megrázta a fejét, visszautasította a hálálkodást. Fizetséget akarok. - Erre Jessamy egyáltalán nem számított. Tessék? - A férfi bőre annyira forró volt, hogy a nő legszívesebben hozzádörgölőzött volna, akár egy macska. Fizetséget. - Még közelebb húzta magához a nőt, a kezét összezárta Jessamy kezén. - A repülésért. Galen teste kemény volt, annyira erős és kemény! -- És ha ellenkezem? - Jessamynak egyre inkább nehezére esett beszélni, sőt, levegőt venni is. Magabiztos mosoly árasztott finomságot a férfi brutális, férfias vonásaira. Ne ellenkezz, Jessamy! A hízelgő mormolás törhetetlen béklyókba verte Jessamyt, a nő érezte a tenyere alatt a szavak morajlását. El akarta venni a kezét, amely egyre csak simogatta volna a férfi erős testét, de Galen nem eresztette el őt. Egy csókot - mondta, és a mély hangja kényeztető selyemként simított végig a nő bőrén. Kissé durva volt, de csodálatos érzés. - Csak egyet. Galen hangja annyira megbabonázta Jessamyt, hogy a szavainak jelentése csak néhány másodperc múlva tudatosult benne. Ijedség, fájdalom és harag egyszerre tolult fel benne. Nincs szükségem a szánalmadra! - Elrántotta a kezét. A férfi nem engedett. Eressz el! Megsértettél, Jessamy. - Galennek ezt a hangját a nő még nem hallotta. - Mivel azonban korábban én is fájdalmat okoztam neked, most úgy veszem, kvittek vagyunk. - Azzal elengedte az angyal kezét, és bement a lakásba. Megvárta, amíg a nő beér, becsukta a nehéz faajtót és meggyújtott egy lámpást. Jessamy figyelte, ahogy a férfi jár-kel a szobában, újabb lámpásokat gyújt, míg a lakást elárasztja az aranyló, meleg fény, a sugarai megcsillannak Galen bőrén és haján; és tudta, hogy a természetévé vált önvédelemből rosszat tett. Galen azt mondta, amit gondol, és azt gondolta, amit mond. Nem volt joga ahhoz, hogy gyengébb, értéktelenebb férfiak példája alapján ítélje őt meg. A kezeiben szorongatta a táskája fülét, és azon tűnődött, hogyan hozhatná helyre a hibáját. Mivel nem találta a megfelelő szavakat, úgy döntött, megnézi, a harcos túl dühös-e ahhoz, hogy szóba álljon vele. Kevés dolgot tartasz itthon. Egy szék a jobbján, egy kis asztal, vastag szőnyeg a fényesre csiszolt kőpadlón és az egyik sarokban kényelmesnek tűnő párnák. Nincs szükségem sok mindenre. - A hangjában nem volt ridegség. - Ágy van ott. - Még több lámpást gyújtott, és a lakás hátsó része felé mutatott. Jessamy közelebb lépett, és meglátta a hálószobaként szolgáló részt, amely igazából a szoba egy vastag függönnyel elkeríthető sarka volt. Az ágy széles volt, Galen testéhez méretezett.
Elfoglalom előled az ágyat - jegyezte meg a nő, és kellemetlenül érezte magát, de nem azért, mert nem hagyja pihenni a férfit. Galen megvonta a vállát. Nem állt szándékomban aludni. - Magára hagyta Jessamyt az ágy mellett, és visszasétált a nappali részbe. Letette a kardját és a hüvelyt tartó pántokat. A nő tekintetét rabul ejtette a mozdulat, ahogy a férfi kibújt a bőrszíjakból, ahogy az izmai hullámzottak a napsütötte bőr... Galen felpillantott, meglátta, hogy Jessamy bámulja őt. A nő elpirult, és berántotta a függönyt, leült az ágyra, és kibújt a szandáljából. Nem emlékezett rá, hogy valaha így reagált volna egy férfi látványára. Mintha már nem is tudta volna, ki ő valójában: ki ez a nő, akit elárasztottak a nyers érzelmek, akinek a vére forrón pezsgett, aki még mindig érezte a tenyerén a kemény, férfias mellkas tapintását. Talán fiatal lányként érzett hasonló vágyat, de ebben sem volt biztos. Akkoriban lehorgasztott fejjel járt, düh és irigység szaggatta a lelkét, ettől pedig utálatos lénynek érezte magát. Megsajdult a mellkasa. Azt kívánta, bárcsak vissza tudna menni, meg tudná látogatni azt a zavart lányt, és el tudná neki mondani, hogy minden rendben lesz, hogy fel fog magának építeni egy olyan életet, amely megelégedéssel tölti majd el. A keze ökölbe szorult. Nem, talán mégsem akart visszamenni. Ugyan melyik lány akart volna „megelégedettségről" hallani, amikor áradó örömről és perzselő szenvedélyről álmodott?! Ez a vágy pedig nem halt ki belőle, csak elnyomta és összezúzta a valóság súlya. Igen, idősebb korában Jessamy ráébredt, hogy ha úgy dönt, talál magának szeretőt. Talán olyat is, aki mellett megtudja azt a titkot, ami más nők szemében csillogott, más nők ajkain csábított. De azt is megértette, hogy minden ilyen kapcsolat, még ha valódi vágyra épül is, csak rövid ideig tart és biztosan elmúlik. Abban a pillanatban véget ér, amint a szeretője megérti, mit jelent, hogy Jessamy nem mozdulhat ki a Menedékről. Mert ő soha nem repülheti át a hegyeket, és soha nem élhet a világban: az angyalok ugyanis nem tűnhetnek gyengének. A halandók imádattal néznek rájuk, és ez a tisztelet veszi elejét annak, hogy több ezer ember életét követelő felkelések, lázadások törjenek ki. Márpedig egy tökéletlen angyal látványa alapjaiban rengetné meg az imádatot, ez pedig vérontáshoz vezetne. A halandókban Jessamy láttán valótlan kép alakulna ki az angyalokról. Olyan angyal ugyanis, mint ő, nincsen több. Jessamy régen eldöntötte: jobb, ha a világot csak könyveken keresztül ismeri meg, ezt a kínzó éhségét a Menedékben próbálja csillapítani, és nem ösztönzi a halandókat olyan tettekre, amelyek vérrel áztatnák a földeket. Ami pedig a gyengéd érzelmeket illeti. .. Görcsösen megmarkolta a lepedőt egy olyan férfi ágyán, aki felkorbácsolta benne az érzelmeket. Ő azonban, ha túl akarta élni a következő évezredet is, nem engedhette, hogy ezek a felszínre kerüljenek. Mert egy nap ez a szép barbár is felszáll, és magára hagyja őt. Mégis felkelt az ágyról, félretolta a függönyt és mezítláb a nappali részbe lépett. Galen hason feküdt a földön, a teste feszes volt, két tenyere a padlón. Nem volt rajta más, csak az a durva anyagból készült, barna nadrág. A férfi ekkor feltolta magát és kiegyenesítette a karját, az erek kidagadtak a megfeszülő izmok felett. Galen leeresztette a testét, majd ismét felemelte. Már így is nagyon erős vagy - szólt a nő. A tekintete elidőzött a megfeszülő és elernyedő, szemérmetlenül izmos testen, aminek látványától felpezsdült a vére. A harcosból, aki magát a legjobbnak tartja - válaszolt a férfi anélkül, hogy egy percre is abbahagyta volna a testedzést -, nemsokára egy balga lény hullája lesz. Nyers válasz egy nyers férfi szájából. Galen más volt, mint a tudósok, akikkel Jessamy értekezett, de nem hasonlított a halálos arkangyalokhoz sem. A hatalmát éles pengévé fenő Raphael éppen annyira különbözött Galentól, mint Jessamy Michaelától, ettől a cselszövő, okos angyaltól, aki most egy kis terület felett uralkodott, de az
ereje olyan áthatóvá érett, hogy Jessamy meg volt róla győződve, hamarosan a Tízek Tanácsának tagjává válik. Pihenned kellene - szólt a férfi, amikor a Tanár nem válaszolt. Jessamy összevonta a szemöldökét. Idősebb vagyok nálad, Galen. - Bármilyen törékenynek is tűnt,hosszú ideig bírta alvás nélkül. - Talán neked kellene pihenned ez után a nagy megerőltetés után. Az inak és izmok mozgásának ritmusa egy pillanatra megtört, amikor Galen a nő szemébe nézett azokkal a ritka ékkő szemeivel, amikkel mintha a lelke mélyére látott volna. - Az ágyadba hívsz, Jessamy? Ötödik fejezet Nem! - A szó rekedt károgásként szakadt fel Jessamy torkából. A nő annyira dühös volt magára, amiért hagyta, hogy Galen zavarba hozza, hogy gyorsan hozzátette: - Én nem vagyok egy érzéki lény. - A szavait megcáfolta a benne parázsló forróság. Galen egyetlen, sima, a hatalmas izomtömegét meghazudtoló mozdulattal felállt és hátrasimította a haját. Ezután tett egy lépést a nő felé. Majd még egyet. És még egyet. Jessamy már azt hitte, nekiszorítja a falnak, ám ekkor Galen egy hajszálnyira tőle megállt. A sötét, forró és érzéki illata betöltötte Jessamy érzékeit. Biztos vagy ebben? Kinyújtotta a kezét és végigsimított a nő jobb szárnyának ívén. A csavarodott, bal szárnyat elrejtette az angyal rá hulló haja. Ez - mondta Jessamy, miközben igyekezett elfojtani a benne hullámzó, hatalmas kéjt még Titus udvarában is elfogadhatatlan tett lenne. - így csak a szeretője érinthet meg valakit. Galen maga mellé ejtette a karját. Ha nem vagy érzéki lény - szólt kihívón - akkor ez mit sem számít. Az a terület nem csak a nemi ösztönök miatt érzékeny. - Jessamyt megrémítette, hogy milyen erős vágyat ébresztett benne ez a férfi, hogy milyen könnyedén rombolta le a védelmi vonalait, amiket a létezése végtelenül hosszúnak tűnő ideje alatt felépített. Galen meg sem érthette, mi az, amit tőle kér. Kétezer-hatszáz évig egyedül volt, a Menedék fogságában. Meg kellett tanulnia, hogyan maradhat életben, hogyan lehet több, mint a mások életének perifériáján lebegő szellem. Végül olyasvalakivé formálta magát, akit a felnőttek tisztelhettek és a gyermekek szerethettek. Nem volt egy dicsfénnyel teli élet, de sokkal jobb volt, mint ifjúkorának fájdalmas létezése. Galen pedig most arra kérte, hogy adja fel mindezt egy pillanatnyi örömért, ugorjon fejest egy ismerőssé váló idegen karjaiba, és bízzon abban, hogy a férfi elkapja. Ez iszonyatosan nagy kérés volt... de még mialatt Jessamy ezen gondolkodott, már tudta, hogy hajlandó lenne akár nagy árat is fizetni azért, hogy megismerje Galen testét és lelkét. Mert ez a férfi nem csak nézte őt, de látta is! Ez az érintés - folytatta a férfi a vitát, amiről a nő már majdnem meg is feledkezett mégis a szeretők kiváltsága csak. - Azzal ellépett a nő elől, leült a székre, ami mellé a kardját támasztotta, kihúzta a pengét a hüvelyből, és tisztogatni kezdte egy puha kendővel. Jessamy meg akarta rázni ezt a hatalmas, sziklaszerű embert, aki úgy gondolta, mindent ért és tud. Azt hiszed, nyertél? Van fogalmad arról, hogy mit teszel velem? Látod, hogyan repedezik az életem miattad? A férfi lassú mozdulatokkal simított végig újra és újra a kardján. Azt hiszem, ideje, hogy kiderítsük, mi az a fontos tudás, amit valaki annyira titokban akar tartani, hogy ezért még az életedre is tör. A rémület, amiről majdnem sikerült megfeledkeznie, most újra a csontjáig hatolt, és megborzongatta a testét. Megdörzsölte a karját, amit a ruhája fedetlenül hagyott, majd a lakás
konyharészébe ment, és sorban nyitogatni kezdte a szekrényeket. Akár főzött itthon Galen, akár nem, a harcosok lakásainak karbantartásával megbízott angyal biztosan megtöltötte a konyhát a legszükségesebb felszereléssel és alapanyagokkal. Talált lisztet, mézet és egy hűtőedényben vajat is. Rövid keresgélés után szárított gyümölcsökre és tojásra is bukkant. Van fád a tűzhelybe? Galen válasz helyett felállt, és a lakás konyhával ellentétes sarkába ment. Egy kosárból két vastag rönköt vett elő, ezeket a tűzhelybe tette. Egy kevés gyújtóst is tett alá, és a tűz meggyulladt. Rácsukta a tűzhely ajtaját. A sziklalakásokat úgy tervezték, hogy a füst a szakadékba távozzon, a meleg viszont a lakásban maradjon. Az angyalokat nem zavarta a hideg annyira, mint a halandókat, de a hegyek között a melegség mindenkinek jólesett. Galen visszatért a székhez, és tovább tisztogatta a már makulátlan kardját, közben azonban a nőt figyelte. Jessamy érezte a testén a férfi tekintetét. Olyan volt, mintha Galen megérintené. Mit készítesz? - A hangjában egy csipetnyi gyengéd érzelem hallatszott. Vágyakozás? Jessamy figyelmen kívül akarta ezt hagyni, de megtorpant. Vajon a harcos udvarában nevelkedett kisfiúnak készített-e valaki édességet valaha? Vagy már a bölcsőben a leendő katonát látták benne és csak háborúra és fegyelemre tanították? Szárított gyümölcsös tortát. - Elhessentette magától a szörnyű képet, mert az ő édesanyja elhalmozta őt a szeretetével és gondoskodásával, és Jessamy egy dologban biztos volt: az angyalok mind imádták a gyermekeiket. Ő ugyan nem tudott együtt élni Rhoswen állandó bűntudatával, de a szeretetében egy pillanatra sem kételkedett. Finomabb lenne, ha a gyümölcsök egy éjszakán át áznának - mondta, és egy kicsit visszatért a nyugalma, de nem akarok várni. - Leemelte a kannát a tűzhelyről és a száraz sárgabarack-, eper-és narancsdarabokra öntötte a forró vizet. - Én pedig nagyon sok mindent tudok, Galen - vett erőt magán, hogy szembenézzen a rémálommal, ami, tudta, nem fog magától szerteoszlani. - Én jegyzem le a történelmünket. - Az elméjében egyszerre létezett az idő milliónyi darabkája. Galen felállt, a kardját egy fali tartóra helyezte, és a szoba közepén nyújtógyakorlatokba kezdett. Jessamy ráébredt, hogy megzavarta őt a testedzésben, de ennek örült is, mert így most nézhette. Hiába volt a tépelődés, hiába tudta, mi lett volna a biztos döntés, mégiscsak nő volt, és vágyott arra, ami talán megtörheti... Galen pedig szép férfi volt. De most csak azokra a dolgokra kell összpontosítanunk - mondta a harcos, és közben úgy mozdult, hogy a felsőteste megfeszült, a szárnyának fehérarany csíkjai pedig megcsillantak a lámpások fényében - ami hatással lehet valami mai, fontos történésre. Összpontosíts, Jessamy! A hatalmasok között ezernyi apró politikai játszma zajlik. - Az, aki nem merült el ebben a világban, el sem tudta volna képzelni, milyen szövevényes és mély az érdekek labirintusa. Erről eszébe jutott... - Ha te leszel Raphael fegyvermestere, tudnod kell mindezt. A férfit pedig elszakította volna tőle, a Menedéktől a sikere, Jessamy azonban soha nem állt volna ennek a pompás lénynek az útjába. Dmitri javasolta, hogy forduljak hozzád. Igaza volt - válaszolt a nő, és eltöprengett, vajon Galen alkalmas-e arra, hogy befogadja, amit tőle hall. Nem követte el azt a hibát, hogy butának tartsa. Nem, több jól értesült angyallal beszélt Titus udvarából azután, hogy először érezte meg Galen ritka drágakőre, a heliodórra emlékeztető szemeinek erejét, mert kíváncsi volt, bár akkor még nem ismerte el, hogy mennyire. Néhány finom tapogatózás után megtudta, hogy Galennek nem csak mesteri taktikai érzéke van, de képes megnyerni a katonái bizalmát és hűségét, amikor ellenséges területre vezeti őket, és mindig győztesként tér vissza. Titus nagyon dühös volt, amiért elvesztette őt, Orios azonban
nem. Ez is igazi elismerésnek számított attól az angyaltól, akit a Tanács tagjai a legjobb fegyvermesternek tartottak. Ugyanakkor Galen elméjében, amennyire a hallottakból fel tudta mérni, egyenes és éles határvonalak húzódtak jó és rossz között, és köztük kevés volt az árnyalat. Ez a harcos képes volt a vérét adni azokért, akik neki adták hűségüket, és ha egyszer ő hűséget esküdött valakinek, akkor amellett ki is tartott. A nőnek, akit Galen magáénak mond, soha nem kellett árulástól, megcsalástól tartania. Jessamy tudatosan elernyesztette a kezét a fakanálon, amivel a tésztát keverte és vett egy nagy levegőt. Galen azonban megszólalt, mielőtt a nő szóhoz jutott volna. Az apró cselszövéseket figyelmen kívül hagyhatjuk. - Kitárta, majd szépen a háta mögé hajtotta a szárnyát. - A te tisztséged szentnek és sérthetetlennek számít, mert az elvesztésed szörnyű következményekkel járna a gyermekekre nézve. Ellenségek kötnének szövetséget, hogy megbosszulják, ha bajod esne. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen megtorlás lehetőségét is megkockáztassa, nyomós indok kell. Jessamy egy pillanatra megállt, miközben a kikevert tésztát beleöntötte egy lábasba. Nem talált sütésre alkalmasabb eszközt. Igazad van. - Annyi tudás halmozódott fel benne, hogy Jessamy néha elveszett a hatalmas tömegében. - Ma a legfontosabb esemény kétségtelenül az, hogy Alexander Raphael ellen készül vonulni. Csakhogy ez nem titok - válaszolt Galen. Jessamy soha nem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy angyal olyan kecsesen tud mozogni, mint ő. - Ha tehát az információ Alexanderrel van összefüggésben, bizonyára egy titokról van szó. Még ha így is van, Alexander biztosan nem tudott a támadásról. - Jessamy ebben tökéletesen biztos volt. - Az ő becsületét sértené egy ilyen erőszakos tett ellenem a saját házamban. - Ha Alexander meg akarta volna ölni vagy ártalmatlanná szerette volna tenni őt, egy bérgyilkosával végeztette volna el a munkát csendben és hatékonyan. Jessamy egy pillanatig nem félt volna. Galen bólintott. Egyetértek. Ki más tehette? Gondolkodom. - A sütőből kiáradó forróság megperzselte a bőrét, amikor a nő kinyitotta a sütőt, hogy beletegye az edényt. De nem is ez, hanem a bensőjét fűtő, nyugodt melegség volt az igazán veszélyes. Az ugyanis, hogy Galennel egy szobában van, hogy úgy beszélget vele, mintha már sok éjjelen ugyanezt tették volna, éppen az a bensőséges érzelmi közösség volt, amire mindig is vágyott. - Meglep, hogy Alexander ennyire hajthatatlan Raphaellel kapcsolatban. - Ha egy angyal arkangyallá érik, a Tízek Tanácsának tagjává is válik. Ez ilyen egyszerű. - Soha nem viselkedett még ennyire ésszerűtlenül. Raphael sokkal erősebb, mint a kora alapján feltételezni lehet. Galen felemelte a kardhüvelyt, amit a szék mellett hagyott, és felakasztotta a falra. Titus nyíltan kijelentette, hogy a tehetsége alapján egyszer még a Tanács vezetőjévé válhat. Alexander azonban úgy tartja, az az ő pozíciója. - Az arkangyal kitűnő vezető volt ugyan, de gőgös is, mint minden nagy hatalmú lény. Egy ilyen pletykát a személye ellen irányuló merényletnek tartana. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül - szólt a nő, miközben befejezte a takarítást, és forró vizet töltött a kannából, hogy teát áztasson bele - Lijuant sem. - Alexander után a legidősebb arkangyal olyan kegyetlenségeket követett el, hogy Jessamy beleborzongott, amikor az arkangyalokról külön vezetett, titkos krónikákba feljegyezte ezeket az eseményeket. - Úgy tűnik, kedveli Raphaelt, de az ármánykodása nem ismer határokat. Az ő csapatai szétszóródtak a területén, semmi jel nem mutat arra, hogy összevonná őket és támadásra készülne.
Jessamy hagyta ázni a teát, és felnézett, éppen akkor, amikor Galen kisimította a szemébe hulló haját. Azt le kellene vágnod. Már tegnap este terveztem. - Előrántott egy kést az övéből, és lemetszett egy tincset. Galen! A férfi kérdőn nézett rá. Jessamy dühösen kikapta a tőrt a kezéből. - Ülj le, mielőtt szétmarcangolod azt a csodálatos hajadat! A színe annyira élénk volt, mintha élet lüktetett volna a hajszálakban. A harcos gyanakvóan, de engedelmesen leereszkedett a székre, és egy szót sem szólt, amikor Jessamy gondosan vágni kezdte a haját. A nő már félig készen volt, amikor ráébredt, hogy Galen széttárt combjai között áll, a férfi forró lélegzete pedig átszűrődik a vékony ruháján. Lassú forróság kezdte égetni a bensőjét, Jessamy összeszorította a lába ujját. Gyorsan befejezte a hajvágást, és hátralépett. - Kész - jelentette be fátyolos hangon. - Feltakaríthatsz. A férfi ehelyett felállt. Az arcának vonalai kemények és élesek voltak. A teste a nőéhez simult... a hüvelykujja pedig végigsimított Jessamy ajkán. Az érintés az angyal nő testének mély, feszülő részét élesztette fel, míg Jessamyt elöntötte a vágy, lágyan pihegve kapkodott levegő után. Galen sokkal tovább uralkodott magán, mint arra képesnek tartotta magát. Repült az ujjongó nővel a karjaiban, és érezte a bizalmát, elképzelte őt az ágyában, és kiélvezte a jelenlétét, amikor Jessamy melegséggel töltötte meg a konyháját. Minden önuralmára szükség volt, hogy ne fogja át a nő vékony csípőjét, amikor az a combjai között állt, és ne rántsa őt az ölébe. Most azonban... Érezte Jessamy bőrének puhaságát az érdes ujja alatt, a forró és édes leheletét. Amikor meghódította a nő ajkát, Jessamy lágy sóhajjal nyitotta ki a száját előtte. Ökölbe szorította a kezét a nő hátán, és uralkodott magán, nem tolakodott be a nyelvével, nem akart fosztogatni az elfoglalt területen. A lelke mélyén arra számított, hogy a Tanár ellöki majd magától, és amikor ez nem történt meg, legszívesebben vad, győztes üvöltésben tört volna ki. Ehelyett lehajtotta a nő állát, és teljesen a nő szájára csúsztatta az ajkát, a farka nekifeszült a nadrágja anyagának és Jessamy felsőtestének finom hajlatainak. Érezte, ahogy a nő teste rebben a mellkasán, a keze kinyílik és a bőrére tapad, amikor Jessamy lábujjhegyre emelkedett, hogy kövesse Galen ajkát. Felmordult, amikor megérezte, hogy a nő feszes melle a mellkasának súrlódik, a nyelvével végigsimított Jessamy ajkán. Tudni akarta, hogy a nő vágyik az érintésére, mielőtt ízlelni, falni kezdte volna. Jessamy körmei a bőrébe vájtak, ettől az apró csípéstől az egész teste lüktetni kezdett... mielőtt a nő ellökte őt magától és elfordította a fejét. Galen megdermedt, leeresztette a kezét Jessamy arcáról, és hátrált egy lépést, meg sem próbálta elrejteni az izgalmának jelét. Bocsánatot kérjek? Jessamy kifürkészhetetlen pillantást vetett rá a vágytól fátyolos, barna szemével, majd felkacagott. A nevetésének élénk színei betöltötték a szobát, a férfi csontjáig hatoltak. De az örömteli hang egyik lélegzetvételről a másikra véget ért, a nő arca egy pillanatra kiüresedett, mielőtt visszatért belé a meleg, finom és kifogástalan elegancia. Nekem kell bocsánatot kérnem - szólt Jessamy, és megigazította a tökéletesen álló ruháját. Galen összevonta a szemöldökét. Azért, mert műveletlen vagyok? Nem! - kinyújtotta a férfi felé a kezét, de félúton megtorpant. - Nem, Galen. - A tekintete zavart volt, az arca aggodalomtól sápadt.
Tessék! Egy gyenge pont, egy repedés Jessamy páncélján, amin keresztül Galen beférkőzhetett volna. Néha azonban hasznosabb volt elhitetni az ellenféllel, hogy ő győzött. Talán valóban az vagyok - folytatta, miközben gyorsan feltakarította a haját a padlóról de azt megértem, hogy meg kell tanulnom, amit továbbadhatsz nekem. Tanítasz? Jessamy gyermekkora óta nem érezte ennyire zavarban magát. Én... hát persze - válaszolta ösztönösen. - Talán esténként, amikor te végeztél a kiképzésre váró angyalokkal. Galen bólintott. Tehát Alexander, talán Lijuan. Van még valaki, aki veszélyesnek véli a tudásodat? A nő figyelte, ahogy Galen a nappali sarkában lévő párnákhoz sétál, és karját a feje alá kulcsolva a hátára fekszik. Egyenesen felfelé bámult, a plafonon, a sziklában csillogó ásványokat nézte. Ilyen könnyedén túllépett egy csókon, gondolta dühösen Jessamy, ami őt végtelenül felizgatta, felkorbácsolta a vágyát. Egyetlen nyelvsimítás kellett volna csak, és Jessamy megengedte volna a harcosnak, hogy mezítelenre vetkőztesse, hogy ott és úgy simítson végig a testén a nagy kezeivel, ahogyan kedve telik benne, hogy a sziklafalnak szorítsa, ha éppen arra vágyott. De úgy tűnt, ő volt az egyetlen, akit a történtek ilyen mélyen érintettek. Meg akarta rázni a férfit, ugyanakkor végig is csókolta volna a széles, izmos mellkasát. Érzelmei egyik végletből a másikba csapódtak. Leült a székre, ám ekkor Galen megszólalt. Itt kényelmesebb. - A hangja szinte mély dorombolás volt. Kétségtelen, hogy ez kihívás volt. Jessamy kihúzta magát és átvágott a szobán, letelepedett a fal mellé. A sarokba került, de bőven elég széles volt a hely ahhoz, hogy ne érezze beszorítva magát. A torta édes, fűszeres illata eltöltötte a lakást, Jessamy pedig egyenesen maga elé meredt inkább, mint a mellette ülő angyalra. Szóba jöhet még Michaela is. - Az angyal szépsége legendás volt. Olyan csodálatos, hogy elvonta a figyelmet a kiszámíthatatlanságáról és a benne rejlő erőről. - Ha van gyenge pontja, akkor azt szeretné eltüntetni, mielőtt felveszik a Tanácsba. Jessamynak semmi sem jutott eszébe, ami Michaelát nyugtalaníthatta volna, de elhatározta, hogy átnézi a feljegyzéseit, amint feljön a nap. - Van az elméletednek egy hibája. A harcos megmozdult, a forró, férfias illatától Jessamynak egy pillanatra elállt a lélegzete. Egyetlen arkangyal - folyatta -, vagy más nagy hatalmú halhatatlan sem küldött volna ellenem egy magányos vámpírt, ha a halálomat kívánták volna. Sokkal könnyebben célt ér, ha az angyalai elkapnak úton hazafelé, és leejtenek a szurdok felett. Galen egész teste megdermedt, mintha még a légzése is megszakadt volna. Jessamy ekkor ébredt rá, hogy újra a férfit figyeli. Sőt, nem csak figyeli, de csodálja is. Gyönyörű férfi. Aki képes volt csókolni és egy másodperc múlva el is felejteni, míg az ő bőrét még mindig égette a férfi érintésének emléke, míg a vad és végtelenül férfias íze ott maradt a nő nyelvén. Jessamy? Az angyal felfigyelt a csendes, de határozott hangszínre. Igen? Ezt csak azért mondom, mert időben figyelmeztetni akarlak, - A hangja a nő lényének olyan részeit érte el, amikhez el sem lett volna szabad jutnia, Jessamy olyan mélyre ásta és olyan jól őrizte őket. - Nagyon jó taktikus vagyok. Tudom, mikor kell visszavonulnom, hogy az ellenfelem biztonságban érezze magát, és mikor jó utolsó, megsemmisítő csapást mérni rá. Hatodik fejezet A nő reszketve vett egy mély levegőt, és felállt, látszólag azért, hogy megnézze a tortát. Én nem egy csata vagyok, amit meg kell nyerned, Galen.
Attól függetlenül, hogy milyen dühös volt a saját, korlátok közé zárt élete miatt, és mennyire zavarta, hogy a férfi ilyen mély és ösztönös érzelmeket ébreszt benne, tiszta bolondság lett volna kacérkodni azzal, amit Galen ajánlott neki. Nagyon fájni fog majd neki, ha a leendő fegyvermester egy nap kitárja a szárnyát és elrepül a Menedékről, hogy talán egy évtizedig, de akár egy évszázadig is Raphael szolgálatába álljon. Ezzel tisztában volt, amikor fellebbentette a hálószoba függönyét és kilépett hozzá, és ezt a kockázatot hajlandó is volt vállalni. De a csókja... ó, az a bűnös csókja, ami könnyen a szenvedélyévé válhatott volna, veszélyesen megváltoztatta a helyzetet. Ha hagyja, hogy ez tovább folytatódjon, nemcsak fájdalmat okoz neki, hogy véget ér, hanem biztosan össze is töri. Kár rám pazarolnod az erődet. - Én örökre az maradok, aki vagyok, egy földhöz ragadt angyal. Ne villantsd fel előttem azt, amit megkaphatnék csak azért, hogy egy pillanat múlva meg is fossz mindentől! Galen egy szót sem szólt, de egyértelmű élvezettel evett a tortából, amikor Jessamy elkészült vele. Szótlanul ült, hallgatta, ahogy Jessamy hangosan felolvas neki a könyvből, amit a férfi csomagolt be neki. Vajon hogyan sejtette meg ez a harcos barbár, hogy a Tanár képtelen lett volna könyvek, írott szavak nélkül élni?! Később Jessamy tanítani kezdte őt a Tízek Tanácsa, így a világ szövevényes hatalmi viszonyaira. Furcsa és gyönyörű éjszaka volt, akár egy álom. Jessamy nem akarta, hogy eljöjjön a pirkadat, az mégis megérkezett, és lélegzetelállító színekbe borította a láthatárt. Galen hazarepítette Jessamyt, majd bekísérte a háza konyhájába. A szobát aprólékos gonddal megtisztította valaki, olyan tökéletesen, hogy a nő majdnem elhitte, hogy valóban csak álmodta a falra spriccelő, sötétvörös vért. Itt kívánsz maradni, Jessamy? Igen. – Ez az éj elszállt, és vele együtt a délibáb is elenyészett, ami elpusztíthatta volna őt. Az otthona volt számára a biztos rév, éveken keresztül építgette, és nem hagyhatta, hogy bárki beszennyezze vagy elvegye tőle. Galen bólintott. Jól védhető, ha együttműködsz az őreiddel. Természetesen. - A kövek melegek voltak a talpuk alatt, amikor újra kiléptek a reggeli fénybe. Jessamy arcán hűvösen végigsimított a szellő, amit a tőlük kicsit távolabbra leszálló angyal fekete szárnyainak suhogása keltett. - Jason! Galen váltott néhány halk szót Jasonnal, mielőtt újra Jessamyhoz fordult volna. Ő fog ma vigyázni rád. Én visszatérek, és tudatom veled, amikor újra biztonságosan taníthatsz majd az iskolában. - Azzal kitárta a szárnyát, és a levegőbe emelkedett. Ez a nyers erőtől duzzadó lény most azokra vadászott, akik kegyetlenül el akarták hallgattatni Jessamyt. Szárnyak halk suhogása hallatszott. A nő elkapta a tekintetét a most már üres égboltról. Félretettem neked egy könyvet - fordult Jasonhoz, azon kevesek egyikéhez, akit szintén nem tanított soha. A fekete szárnyú angyal egy nap egyszerűen megjelent a Menedéken. Akkor nem volt még felnőtt, de teljesen érett igen. Jessamy soha nem kérdezte Jasontól, milyen életet élt azelőtt, hogy a Menedékre érkezett, de azt tudta, hogy az angyal a lelkében még mindig hordozta annak sebhelyeit. Előző élete megnyomorította, és Jason most senkivel sem volt képes érzelmi kötelékeket kiépíteni. Jessamy megértette a fájó magányát, de a kiismerhetetlen angyal még azokkal a nőkkel sem volt hajlandó ágyba menni, akik a legapróbb biztató jelre azonnal ugrottak volna. Ő szívesebben járt az árnyak között. Köszönöm. - A fény megcsillant a válláig érő haján, az ébenfekete, rétegesre vágott tincseken, amelyek eltakarták az arca tiszta vonásait és annak egész bal oldalát borító, drámai
hatású és titokzatos tetoválást. - A támadód nyomát Alexander udvaráig követtük vissza. Az arkangyal emberei tagadják, hogy tudomásuk lett volna a férfi tettéről. Mi a te véleményed? - kérdezte Jessamy, mert a sérülései ellenére, vagy éppen azoknak hála a kém angyal nagyon világosan átlátta a dolgokat. Őt nem vakították előítéletek és érzelmek. Sok tekintetben éppen Galen ellentéte volt: éppen olyan ravasz és finom, mint amilyen nyers és egyenes a harcos volt. Tudom, mikor kell visszavonulnom, hogy az ellenfelem biztonságban érezze magát, és mikor jó utolsó, megsemmisítő csapást mérni rá. Jessamy azt válaszolta ugyan neki, hogy ne vesztegesse rá az erejét, de a lelke mélyén volt egy titkos és vakmerő hang, amely arra vágyott, hogy a férfi tovább támadjon, üldözze őt, és átverekedje magát a védőfalakon, amelyeket Jessamy maga köré húzott. A Tanár tudta, milyen szívbemarkolón veszélyes lett volna engedni neki, de annyira vágyott rá, hogy cserébe talán még az elkerülhetetlen szívfájdalmat is elviselte volna. Azt gondolom - szivárgott be Jessamy tudatába a kém angyal hangja, akár a füst - hogy ebben az esetben hihetők az Alexander udvarából kapott válaszok. Az arkangyalnak sok képzett bérgyilkos áll a rendelkezésére, mindannyian legalább tízszer jobbak, mint vámpír, akit Galen kivégzett. Raphael tudja, hogy óvatosnak kell lennie? - Az angyalok krónikásaként Jessamynak elfogulatlannak kellett volna maradnia, de Raphaelt már régen a szívébe zárta. Gyermekként az arkangyal olyan szívből jövően kacagott... legalábbis azelőtt, hogy az apján elhatalmasodott az őrület, és az anyja meghozta a szörnyű döntést, kivégezte a társat, akit teste és lelke minden rezdülésével szeretett. Korán nyilvánvalóvá vált, hogy Raphael ereje sokkal nagyobbra nő, mint a Tanáré, de az angyal még azután is, végig tisztelte Jessamyt. De ő is megváltozott... talán elkerülhetetlen volt, hogy a hatalmas erőhöz hűvös gőg is társuljon. Ahányszor visszatért a Menedékre, Jessamy egyre kevesebbet látott benne a kacagó fiúból és egyre többet a Tanács halálos tagjából. Dmitri - válaszolt Jason a kérdésére - intézkedett, hogy Alexander egyetlen kémje se férkőzhessen veszélyesen közel hozzá. Te pedig gondoskodtál arról, hogy Raphaelnek meglegyenek a maga kémei Alexander udvarában. Jason nem nyilatkozott erről, de Jessamy már elég régen ismerte őt ahhoz, hogy olvasni tudjon a rezzenéstelen, tetoválással borított arcból. A kém soha nem mondta el, mit jelent a valami előtt, talán örök emlékeztető. Jason állta a nő tekintetét, majd megszólalt: Galennek nincs sem felesége, sem szeretője, sem ígéret nem köti senkihez. Jessamy már régen nem csodálkozott el azon, honnan tudta Jason, amit tudott. Most azonban a szavai hallatán elállt a lélegzete, és hevesebben kezdett verni a szíve. Hát ennyire átlátszó lennék? Nem. - Rövid szünet. - De Galen kinyilvánította az igényét. Galen a lopott, halványpirossal derengő, krémszínű tollat simogatta a markában, és közben végiggondolta, amit megtudott Dmitritől a támadóról. Az, hogy Alexander állt a háttérben, valószínűtlen volt, de az udvartartásában volt valaki, aki Jessamy életére tört . A gond természetesen az volt, hogy Alexander területe hatalmas, az udvara pedig egy óriási nyüzsgő méhkas. Nehéz lesz leszűkíteni a gyanúsítottak körét, Jessamy azonban biztonságban van, és védelem alatt is marad, amíg szükséges. Galen nem ajándékozott meg könnyen senkit a bizalmával, de Jasonról már azelőtt hallott, hogy a Menedékbe érkezett, és azóta látta az árnyba burkolózó angyalt küzdeni furcsa fekete kardjával. Akár egy halálos vad vihar. Csakis ezért volt hajlandó rábízni Jessamyt, éjszakára azonban mindenképpen vissza akarta venni az őrséget tőle.
Egyetlen más férfi sem ülhet a konyhájában, senki sem figyelheti, ahogy sütés közben kecsesen és hatékonyan mozog... és igyekszik nem nézni rá. Minden egyes elkapott pillantás egy-egy becéző szó volt, egy-egy repedés a nő páncélzatán. Egy-egy lopott érintés. Galen arra vágyott, hogy Jessamy testét a kemény farkához szoríthassa, és elmondja neki, megérintheti őt, ahol és ahányszor csak szeretné, és hogy örökre a rabszolgája lesz, ha a nő a száját is használja. Mindenhol. Galen megesküdött magának, hogy egy nap végig fog simítani Jessamy testének lágy domborulatain, miközben a nő a kéjtől tehetetlenül vonaglik alatta. Eltette a tollat, és kitárta a szárnyait. Nemsokára ki kellett repülnie egy csapat katonával, akiket Raphael küldött a Menedékre, hogy Galen felmérhesse a harckészültségüket. Mielőtt azonban felszállhatott volna, egy csillogó fekete bőrű, magas és vékony angyal nő ért földet előtte. A szárnyai hasonlítottak a fekete és narancssárga mintázatáról híres pillangóéra. Uram. - Összezárta a szárnyait, és tisztelettudóan meghajtotta a fejét. A göndör haja szorosan copfba volt fogva. Nem parancsolok többé neked, Zaria. A nő fiús mosolyában apró, fehér fogak villantak, az arcán mély gödröcskék jelentek meg. Akár Raphael, akár Titus területén járunk, nekem te parancsolsz. Augustus is így gondolja. Galen remélte ugyan, hogy néhány embere követni fogja őt, de, nem számított arra, hogy ilyen tapasztalt és Titus seregében magas rangú harcosok lesznek azok. Szívesen fogadlak. - A bevett köszönéssel megszorította a nő alkarját. - De bizonyítanod kell, hogy hűséges leszel Raphaelhez. A lány felvonta a szemöldökét. Kémnek tartasz? - Nem rosszallóan kérdezte ezt, inkább érdeklődve. Ez a vonása tette őt az egyik legjobb felderítővé. A fegyvermester feladata sokkal sokrétűbb, mint gondoltam. - Intett a lánynak, hogy kövesse őt vissza az erődbe. Zaria veszélyes és erős volt, azonnal fel kellett rá hívnia Dmitri figyelmét. - Hogy van Orios? Elégedett. Büszke, mint egy újdonsült apa. - A lány újabb mosolyt villantott Galenre. Titust ugyanilyen büszkeség hajtja, ezért viselkedik úgy, mint egy sebzett vadkan. De a pillék tudják, hogyan deríthetik jobb kedvre. A halhatatlanoknak nagyon, nagyon ritkán születtek gyermekeik, Titusnak pedig nem volt vér szerinti utóda. Ezért örökbe fogadta az elesett harcosaink árváit. Ellátta őket mindennel, a gyermekek, a pillék pedig elkényeztetettek és puhányok lettek, de mind nagyon kedvesek. Mégis van hát valami hasznuk. - Galen csak akkor folytatta, amikor már az erődítmény hűvös falai között jártak. — A szüleim? Az apád figyeli Alexander erőit. Ez várható volt: az apja volt Titus jobbkeze. Az anyád pedig - Zaria szándékosan végigsimított a kőpadlón, mintha a mintázatát akarná megérezni - nekilátott az újonnan besorozottak kiképzésének. Tanae bizonyára tudta, hogy Zaria készül elhagyni az udvart. Egy parancsnok távozásakor számítani és figyelni kell erre a lehetőségre. Mégsem küldött üzenetet a fiának a felderítővel. Az apjától Galen soha nem is várt többet, mint a katonai kiképzést, de évtizedekig igyekezett akár csak egy dicsérő szót kiérdemelni az anyjától pedig végig tudta, hogy ez hiábavaló próbálkozás. Tanae igazság szerint rendellenes angyal volt: soha nem akart gyermeket. Büszke és tehetséges harcos volt. Becsületére legyen mondva, lelkiismeretesen felnevelte a fiát. A pillék megpróbáltak elkényeztetett házi kedvencet faragni belőle, ez ellen Galen mindig is gyermeki vadsággal ellenkezett, ő ugyanis csak Tanae elvárásainak szeretett volna megfelelni. Addig
igyekezett, amíg rá nem ébredt, hogy az anyja nem azért közömbös iránta, mert ezzel akarja jobb teljesítményre sarkallni. Az érzéketlenség a lényének része volt. Ez a felismerés összetörte a gyermek Galen szívét. Egyszer még vissza kell térnem Titus udvarába, hogy hivatalosan is elbocsátásomat kérjem. - Zaria úgy mondta ezt, mintha egyáltalán nem tartotta volna furcsának Galen kérdéseit. - Elvihetek egy levelet a szüleidnek. A harcos angyal már régen nem az a sértett fiú volt, aki valaha. Helyébe olyan férfi került, aki semmi elől nem futamodott meg. - Nem, erre nem lesz szükség. - Most, hogy ilyen távol került az udvartól, amit az anyja otthonának nevezett, megadhatta neki, amire Tanae mindig is vágyott: a lehetőséget, hogy megfeledkezzen arról, valaha is legyengítette őt egy méhében hordott gyermek. Keir érkezik - jelentette be Jason Jessamynak egy pillanattal azelőtt, hogy a férfi megjelent a könyvtár ajtajában. Az angyali faj legtehetségesebb gyógyítójának arca fiatalos volt, de a szemei olyanok voltak, mint egy öreg emberé. A teste vékony és kecses, akár egy táncosé, a vonásai olyan finomak, hogy szinte nőiesnek tűntek, bár soha senki nem nézte volna őt nőnek. Hangtalanul lépett a szobába, akár a macska, aki a lábai között beszökött az ajtón. Leült a nővel szemben, aranybarna szárnyait a vastag, rézszínű szőnyegre eresztette. Szervusz, Jason. - A macska eközben felugrott mellé az asztalra, és letelepedett a férfi mellé. Egy apró, hamuszürke, ragyogó aranyszínű szfinx lett belőle. Keir. - A fekete angyal hangtalanul visszavonult, és becsukta maga után az ajtót. Aggódom a mi szép Jasonunkért - szólalt meg a Gyógyító a vastag, nehéz faajtó felé fordulva, amely mögött a kém angyal őrt állt. - Az, aki túléli azt, amit sejtésem szerint Jason átélt, nem sok mindentől fél már az életben. Jessamy ökölbe szorította a kezét a halványsárga ruhája alatt. Az elméjében az a néma félelem motoszkált, ami mindig a hatalmába kerítette, ahányszor Keirrel beszélgetett. Ez nem ajándék? A férfi megrázta a fejét, a selymes haja a vállát súrolta. - Mindannyiunknak szüksége van valamire, amitől félhetünk, Jessamy. - A macska dorombolni kezdett, amikor a férfi vékony ujjai végigsimítottak a hátán. - Ahogyan mindenkinek kell valami, amiben bízhat. Jasonnak pedig egyik sem maradt. Az ilyen férfinak - fejezte be a gondolatot a nő - nincs már miért élnie. - Aggodalom mart a lelkébe az angyalért, akinek hangja majdnem olyan igéző volt, mint Caliane éneke, csakhogy a férfi dala minden szívet fájdalommal és könnyekkel töltött el. - Raphael - lélegzett fel egy kis szünet után. - Jason hűséget esküdött Raphaelnek, és az arkangyal nem fogja őt veszni hagyni. Igen. A fiatal arkangyal gőgje tulajdonképpen elismerésre méltó. - Keir halványan elmosolyodott, mert volt olyan tagja a Tanácsnak, akit ő is jobban kedvelt a többinél. - Úgy hallom, udvarol neked a nagy vadember, akit Raphael megtett fegyvermesterének. Jessamy felkapta a fejét. Azt, hogy Jason tud erről, elfogadom, bár meg nem érthetem. De te napok óta a Medikában dolgoztál! - Keir figyelmét lekötötte egy törékeny újszülött, öt éve az első gyermek, aki a Menedéken született. A Gyógyító látogatási tilalmat rendelt el, különben a gyógyítóházat elborították volna a szárnyak. A kislány dühös kiáltozásai ma éjjel is kiugrasztottak az ágyból. Pöttöm még, de már most sem tűri, hogy ne vele foglalkozzanak. Kezdem azt hinni, hogy harcos lesz a kicsikéből. — Keir tőle szokatlanul csillogó szemmel előrehajolt az asztal csillogó táblája fölé. - Ami pedig a barbárodat illeti: megengedted neki, hogy repülni vigyen. Nem gondolhattad, hogy ez senkinek nem tűnik majd fel! Jessamy nagyot nyelt. Nincs jövőnk, Keir.
Miért? Jessamy elernyesztette a kezét, és állta Keir meleg, barna, alulról felfelé rá meredő tekintetét. Vett egy nagy levegőt, és letépte a tapaszt a legfájóbb sebéről. Azt hiszem, valóban vágyik rám. — Felidézte Galen forró keménységét, ami a felsőtestének feszült, a száját, amely olyan mohó vággyal borította be az ajkát, az erős ujjait, amelyek férfias birtoklási vággyal szorították az állkapcsát. — És nem tagadom a saját vonzalmamat sem iránta. - Milyen sápatag szó volt ez a vad rombolásra, amit Galen korbácsolt fel benne. Valami mégis visszatart. - Tudom ugyan, hogy túlságosan előre gondolkodom - kezdte magyarázni a nő, és közben a mellkasára szorította a tenyerét, hogy megpróbálja csillapítani a szívében sajgó fájdalmat -, de nem tudok megszabadulni a gondolattól, milyen keserű lesz, amikor rájön, hogy ha velem van, azzal a saját szárnyát szegi és önmaga vet véget a vérvonalának is. - Mert Jessamy nem mert gyermeket hozni a világra, nem volt hajlandó kitenni a születendő utódát olyan fájdalmaknak, mint amilyeneket ő átélt az életében. - Nem akarok lenni a súly, amely lehúzza őt az égből. Keir finom hangon válaszolt, de a szavai könyörtelenek voltak. Galen nem tűnik gyávának. Azzal, hogy ezt mondod róla, lerombolod a rólad alkotott véleményem, öreg barátom. Jessamy ereiben meghűlt a vér. Keir szavai fájdalmasan felidézték benne azt, amit Galen vágott a fejéhez a lakása előtti sziklán. Gyengének és gyávának nevezel - suttogta rekedt hangon. - Azt mondod, hogy elbújok a csonka szárnyam mögé! Hetedikfejezet Nem mondtam ilyet, te mégis ezt hallottad. - Keir átnyúlt az asztalon, és tenyerébe zárta a nő kezét. A bőre sima és puha volt, annyira más, mint a másik férfi durva érintése. - Ilyennek látod magad? Az érzelmek elszorították a nő torkát, feltépték a mellkasát, nyers¬sé tették a hangját. Látnod kell, hogy jó döntést hozok. Ha beengedem Galent az életembe, ő pedig visszautasít, akkor nekem végem. - Mert erről a dühítő, őrjítő, pompás barbárról volt szó, aki csodaszépnek látta őt, és felélesztette benne az álmokat. Azokat az álmokat, amelyeket nagyon mélyre ásott magában, hogy életben tudjon maradni, és elégedett lehessen azzal, amije van, ne egy megbántott lény legyen csak, akit felemészt az irigység. Keir lágyan nézett rá. Mindenkinek meg kell tanulnia túlélni azt, ha összetörik a szívét. - Felállt, a nő székének háta mögé került, és két karjával átölelte Jessamy nyakát. Az arca a nő haját súrolta. - Te csak egy dologban vagy hátrányban, hogy nem kellett ezzel találkoznod fiatal korodban, amikor még rugalmasabb voltál, és könnyebben gyógyultak a lelked sebei. Most pedig, édes Jessamy, azt hiszem, te nagyon félsz. A nő lenyelte a gombócot a torkából, és a kezét a férfi karjának ruganyos izmaira fektette. Hát nincs okom nagyon félni? Az én életem nem volt olyan, mint azoké, akik akkor érintik az eget, amikor csak kedvük tartja. - Az évek során, mialatt megtanult elszigetelten együtt élni a veszteséggel, amit egyetlen angyal sem érthetett meg soha, törékennyé lett a lelke. — Hát nem érdemeltem még ki, hogy békében élhessek?! Keir végigsimított az ajkával Jessamy arcán, az illata szeretettel borította be a nőt. Te soha nem békére vágytál, kedvesem. A kérdés már csak az, elég erős vagy-e ahhoz, hogy megragadd, amit szeretnél, tudván, hogy talán szörnyű bánat jár a nyomában. Még a levegőben csengtek az utolsó szavak, amikor kivágódott az ajtó, és mögötte nem Jason, hanem Galen jelent meg. A szeme zölden izzott a haragtól.
Most már taníthatsz az iskolában - mondta. - Illium és Jason veled lesznek, hogy vigyázzanak rád és a gyermekekre. - Ezzel a kurta bejelentéssel el is távozott. Jessamy megszorította Keir karját. Most azt hiszi, mi ketten egy pár vagyunk. - Könnyen hazugnak tarthatta Jessamyt. Könnyen hihette, hogy a nő egy csókkal és ezernyi titkos pillantással megcsalta vele a szeretőjét. Jessamy gyomra összeszorult, felkavarodott. Engedj el, Keir! - Amikor a barátja hátralépett, Jessamy felállt és kisimította a szoknyáját. - Érzem a félelem ízét a számban. Csak néhány pillanat óta ismerem őt, mégis biztos vagyok benne, hogy ha elfogadom az udvarlását, a lelkem egy része meghal, amikor Galen elmegy. Keir kinyújtotta a kezét, és Jessamy füle mögé simított néhány hajtincset. Mindannyian megsérülünk néha. - Átható csend. - Senki sem őrzi meg a szíve épségét egész életében. - Bölcsességgel teli szemeiben, amelyek túl mélyek voltak ahhoz, hogy csak egy Jessamytól háromszáz éves férfié legyenek, látszott, hogy Keir belelát a lelkébe és érzi a benne tátongó magányt. Azt azonban még Keir sem láthatta, gondolta a nő, miközben Jasonnal a nyomában kisétált a könyvtárból, hogy az ő szíve sem volt már ép. Réges-régen összetört akkor, amikor először felnézett az égre, és megértette, hogy már soha nem érheti el. A bátorság, amelyre szüksége volt, hogy újra az elérhetetlen felé nyújtózzon, nyersen szorította a mellkasát, a szélén az éles fűrészfogak az ezernyi összetört álmából készültek. Galen mindkét vámpírt újra a földre vitte a vad rúgásaival és kardlapjának záporozó csapásaival. Másodszor is elkövettétek ugyanazt a hibát - korholta Őket, amikor a tekintetük kitisztult az utolsó ütések után. - Figyelmeztettelek benneteket. - És ő kétszer soha senkit nem intett. Felküzdötték magukat a földről, de nem ellenkeztek, amikor Galen újra kérte tőlük az egész gyakorlatot. Ezúttal annyira figyeltek, hogy ne hibázzanak úgy, mint azelőtt, hogy elkövettek egy másikat. Galen ráébredt, hogy mindkét férfi fáradt, ezért felemelte a karját és megálljt parancsolt. Menjetek! - mondta. - Holnap gyakoroljátok ezt egyedül és egymás ellen! Holnapután újra megküzdünk. A fiatalabb vámpír habozott. Mi fejlődni akarunk. A társa bólintott. Galen értékelte, hogy annak ellenére, milyen nagy verést kaptak, a két vámpír nem menekült hanyatt-homlok az első adandó alkalommal. Erőt vett magán, hogy a benne tomboló harag ellenére nyugodtan válaszoljon nekik. És fogtok is. Azt akarom, hogy újra és újra ismételjétek meg a lépéseket, amiket a gyakorlat elején tanítottam nektek. Addig folytassátok, míg természetetekké nem válik. - Galen számtalan órát töltött ilyen gyakorlatokkal, tudta, hogy ezek milyen sokat érnek. - A harcban nagyon fontos, hogy gondolkodás nélkül tudjatok re-ágálni. El kell érnetek, hogy az izmaitok emlékezzenek a mozdulatokra. A vámpírok feltettek még néhány okos kérdést, az elszántságuk az arcukra volt írva. Galen továbbra sem méltatta figyelemre a közönségét, ahogyan tette ezt, mióta a nő belépett a gyakorlótérre hűvös sárga, elegáns ruhájában. Felvette a pallosát és egy formagyakorlatba kezdett, amelynek végén az ellenségeiből egy pillanat alatt apró darabkák maradtak volna csak. Sokan rosszul mérték fel a sebességét, mert azt gondolták, ilyen nagy testet csak lassan lehet megmozdítani. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy Raphael emberei közül talán csak Illium volt gyorsabb Galennél.
Egy egész osztálynyi gyereknek kell csalódást okoznom, ha tovább váratsz itt. Jessamy hangja csendes volt ugyan, de metszőn szelte át a tér levegőjét és szinte felsértette Galen bőrét. Mondd el, amit akarsz, és menj! - lelassította a mozdulatait, hogy hallja a nő szavait a kard suhogásától. Csend. Ha Jessamy azt hitte, Galen megáll majd a kedvéért, nagyot tévedett. Szóval - jegyezte meg halkan Jessamy - ez az eltökéltséged és hűséged rossz oldala szörnyű, csökönyös makacsság. - Gyöngyöző kacaj. - Őszintén örülök, hogy kiderült van hibád is. Galen összeszorította a fogait, mert a nőnek igaza volt. Valóban nagyon önfejű tudott lenni. Mostanra ebből a hibából néha sikerült előnyt kovácsolnia, de gyermekként sokszor bajba került miatta. Haragtartó is volt néha, de most jogos volt a dühe. Jessamy megengedte, hogy megízlelje az ajkát, elhitette vele, hogy talán udvarolhat is neki, miközben végig egy másik angyalé volt. Hirtelen, megállította a pengét a levegőben: egyetlen hajszálnyira Jessamy nyakától. Ez páratlanul buta dolog volt - mordult fel. Soha nem volt jó ötlet Galen háta mögé osonni. A gesztenyebarna szemekben, amelyeket Galen a kéjtől fátyolosan akart látni, sem félelem, sem megbánás nem volt. Hallottad, hogy jövök. A férfi leeresztette a pallosát, és hátralépett, távolabb Jessamytól, mert a nő meleg, természetes illatától újra veszélyben érezte a becsületét. Mit kívánsz közölni, Jessamy úrnő"? Jessamy szíve hevesen kalapálni kezdett, amikor meglátta a nyers dühöt Galen arcán. A csupa nehéz izom és csillogó bőr angyal láttán támadó gondolatai pedig egyáltalán nem voltak civilizáltak. És ott volt a félelme... igen, megmaradt benne, de nem a férfitól tartott, hanem attól, amit tenni készült. Amit talán élete legnagyobb hibájaként írhat le a történelemkönyveibe, de amin kívül más választása nem volt. Nem, hiszen már az a tudat is megtörte, hogy Galen hűtlennek tartja. Keir - szólt, és látta, hogy a heliodórzöld szemek felizzanak - a barátom. A legjobb barátom, már több ezer éve. - A férfi arca rezzenéstelen volt, Galen még csak nem is pislantott, nemhogy megenyhült volna. Jessamy tehát folytatta. - Egyszer az ágyába hívott engem. Azt akarta, hogy megismerjem azt a bensőséges érzést. - Egy fiatal gyógyító szívből jövő gesztusa volt ez, aki nem tudta meggyógyítani a barátját. - Nemet mondtam, mert ha egyszer megosztom egy férfival az ágyát, azt csakis szenvedélyből fogom tenni. A lenyűgöző férfi továbbra sem válaszolt. Jessamy ráébredt, hogy Galen valószínűleg túl mélyre merült a haragjában ahhoz, hogy meghallja őt. Igen, a haragtartás egy újabb hibája volt. Ezért a nő sarkon fordult és elment. Még hallotta, ahogy a penge újra durván és pontosan hasogatni kezdte a levegőt. Galen verejtékben úszott, a válla pedig sajgott, mert a szárnyát túl erősen szorította a hátára, amikor Illium a gyakorlótérre lépett. A harcos végre abbahagyta az edzést. A kék angyal csak füttyentett. Inkább nem kérdezek semmit - jegyezte meg, amikor meglátta a fa falba állított dobótőröket. Gyakoroltam a késdobálást. - Egyenként kirántotta a falból a pengéket, és sorban letette őket egy asztalra. - Gyors vagy. Gyakorolnom kell, ha késhegyre akarlak tűzni. Csak kérned kell! - ajánlkozott azonnal a kék angyal. - Még soha senkinek nem sikerült. - Az angyal felreppent, és összegyűjtötte a fába magasabban szorult tőröket, és az asztalra
hajította őket. - Jessamy végzett a tanítással. Jason most kíséri őt haza, talán már oda is értek. Ő marad és őrködik, amíg valaki le nem váltja. Ha akarod, én... - Nem! A kékbe mártott fekete szempillákkal szegélyezett, aranyszemek Galenre szegeződtek, Illium hajszálpontosan földet ért a harcos angyal előtt. Galen, én kedvellek, de Jessamyt szeretem. Ha megbántod, én kibelezlek. Galen tetőtől talpig végigmérte az előtte álló angyalt. Harangvirágom, te akkor sem bírnál el velem, ha bekötném a szemem és hátrakötözném a kezem. Harangvirág?! - Illium összevonta a szemöldökét. - Ennyi volt, barbár! - Két tőrt odadobott Galennek, másik kettőt felmarkolt és felemelkedett a levegőbe. A harc elkezdődött. Galennek igaza volt, Illium valóban gyorsabb volt nála. Sokkal gyorsabb. Ráadásul a kék angyal olyan mutatványokat hajtott végre a levegőben, amelyeket elvileg fizikailag képtelenség volt. Csakhogy a vágások Galen hátán és a zúzódások a mellkasán ennek ellenkezőjét bizonyították. Galen azonban állta a sarat, és megvárta, amíg Illium egy túlzottan magabiztos mozdulattal többet tesz a kelleténél. Ekkor a földhöz szegezte őt a szárnya hegyébe tűzött tőrrel. A sérülés reggelre begyógyul majd. Ahhoz képest, hogy milyen kecses és csinos volt, Illium váratlanul kreatívan szitkozódott. Csapdába csaltál! Fel kellett mérnem, milyen gyors vagy, milyen képességet hozol az osztagomba. Eleresztette llliumot és felállt. - Tűrhető vagy, Harangvirág. Illium pattogó, görög nyelven kezdte szidni Galent, aki pedig éppen olyan durva francia szavakkal vágott vissza, és a sértésáradat közben rá is parancsolt, hogy jöjjön vissza csiszolni a kis híján tökéletes technikáján, mert egy hatalmas hiányossága van. Túl pimasz vagy. Egy kis értelmet kell beléd vernem. Illium rávicsorgott, de beleegyezett, hogy visszatér. Csak azért, hogy seggre ültethesselek. Galen a szurdok felett elbúcsúzott Illiumtól, és a sziklalakásába repült, hogy megtisztálkodjon és átöltözzön, mielőtt újra felrepült. A lemenő nap sugarai az arany milliónyi árnyalatára festették az eget, halvány vörösre színezték a láthatárt. A látványról a toll jutott eszébe, amit titokban magánál tartott, és még akkor sem volt képes eldobni, amikor Jessamy kedves arcát gondolataiban a nő hazugsága csúfította el. Újra feltört benne a harag, ami akkor ébredt a lelkében, amikor megpillantotta a gyógyító száját a nő bőrén, és látta, milyen végtelen bizalommal hajtja az érintésbe az arcát Jessamy. Tudta, hogy rövid ismeretség után ő nem várhat hasonló odaadást a Tanártól, de az ésszerű érvek akkor nem számítottak, mert pontosan ilyen bensőséges kapcsolatot akart a nővel. Leszállt a szürke és kék kövekkel kirakott útra, amelyeknek apró elemei narancssárgán ragyogtak a naplementében. Egy kurta biccentéssel leváltotta Jasont, és várt, amíg a fekete szárnyainak drámai sziluettje eltűnt a színpompás égen. Ekkor lépett csak be Jessamy házába, és bezárta maga mögött az ajtót. Jason, volt már... - Jessamy felnézett a hárfa mögül. A vastag, selymes haja kibontva a vállára omlott, zsályazöld ruhát viselt, amelynek kivágása mélyebben ívelt a mellén, mint a korábbi öltözéké. A barátságos mosolya zárkózott, komoly arckifejezéssé változott. - Galen. Galen szíve megsajdult, mert tudta, hogy Jessamy miatta ilyen komor. Könnyen haragra gerjedek - mondta, mert ezt ki kellett mondania. - Szörnyen haragos természetű is tudok lenni. A nő ujjai csodálatosan könnyedén táncolni kezdtek a hárfa húrjain, tiszta és édesen csendülő zenével töltötték meg a szobát. Láttalak korábban küzdeni. Úgy harcolsz, mintha egyáltalán nem lennének érzelmeid, végtelenül fegyelmezetten. Ezért?
Galen nem mozdult, a kezét összekulcsolta a háta mögött, hogy legyűrje a vágyát. Bele akart markolni a nő hajába, hátrahajtani a fejét, hogy ősi ösztönöktől vezetve birtokba vegye a száját, miközben a tenyerébe fogja a nő finom domborulatait, amelyeket kiemelt a ruhája. Az apám már fiatal koromban megértette velem, hogy az indulataim fel fognak emészteni, ha nem tanulom meg elfojtani őket. Az apád bölcs angyal. - Újabb hullámzó melódia. - Ülj le! Vagy addig akarsz fölém tornyosulni, amíg meg nem adom magam? Azok, akik látták már mérgesnek, soha többé nem mertek viccelődni vele. Most nem is tudta, mit gondoljon erről, de mivel Jessamy megtűrte őt maga mellett, leeresztette a pajzsait. Letette a kardját és annak hüvelyét, majd letelepedett a fotelbe, a nő bal oldalán, vele szemben. Az önuralmam legendássá vált Titus udvarában. Több mint száz éve senki nem látott dühöngeni. A zene hirtelen pendüléssel abbamaradt. Mindig ilyeneket mondasz, Galen, én pedig nem tudom, mit válaszoljak. - A szívébe belemart a tudat, hogy mennyire sérülékennyé és sebezhetővé vált. Ez a férfi nyomot fog hagyni rajta, olyan mélyet, hogy a sebhely örökre megmarad majd a lelkén. De már meghozta a döntést, és most nem hagyhatta, hogy a félelem elrabolja tőle ezt a lehetőséget. - Ideje, hogy újabb leckét adjak neked a Tízek Tanácsáról. - Újra játszani kezdett, és észrevette, hogy Galen vállai ellazulnak a lírai hangoktól. Galen szórakozottan a kardjának hüvelyét nézegette és bólintott. - Lassan érteni kezdem, hogy mennyi mindent meg kell még tanulnom. Galen nagyon figyelmes diák volt, az agya fürge és befogadó. A beszélgetés során kiderült, hogy nem csak görögül és franciául beszél folyékonyan, mintha ezek az anyanyelvei lennének, de Perzsia és Afrika számtalan más nyelvén is. Jessamyt lenyűgözte a férfi esze, és nem akarta, hogy bármi elvonja a figyelmét a beszélgetésről, ezért letette a hangszert, és az ebédlő egyik székére ült át. Galen egy pillanat múlva elfoglalta a mellette álló széket, miközben egyik okos kérdést tette fel a másik után. Jessamy ráébredt, hogy a legtöbben bizonyára alábecsülik Galen intelligenciáját, mert olyan otthonosan mozog a fegyverek és háború világában, vagy azért, ahogyan beszél és öltözik. Vagyis inkább nem öltözik. Jessamy képtelen volt nem végigsimítani a barázdált felsőtestén a tekintetével, amikor Galen olyan közel ült hozzá, a szárnyát kitárta a nő széke mögött és szinte simogatta az abból áradó melegséggel. A Tanár nagyon is jól megértette, mennyire birtokló volt ez a gesztus, de azon kapta magát, hogy ő is felemeli a szárnyát, és finoman a férfiéhoz érinti. Én is csak férfi vagyok - dörmögte mély hangon Galen, a tekintete Jessamy ajkára szegeződött. - Ha tovább játszol velem, el fogom felejteni, hogy bocsánatot kérni jöttem ide, és úgy fogok viselkedni, hogy attól újra csak mérges leszel rám. A finom angyal érezte, hogy az ajka megduzzad, a melle megfeszül, de összeszedte a maradék eszét és így válaszolt: És mikor hallom azt a bocsánatkérést? Galen felemelte a tekintetét, és a nő szemébe nézett. Jessamy tudta, hogy ezt a szempárt soha nem fogja már elfelejteni, éljen akár tízezer évig. Bocsánatot kérek, amiért kételkedtem a becsületedben, Jessamy. - Szünet. - Azért nem kérek bocsánatot, hogy le akartam nyisszantani Keir fejét a nyakáról. Galen! - Jessamyból vidáman és váratlanul kibuggyant a nevetés. A szeme is könnybe lábadt. - Te tényleg egy barbár vagy! Galen elmosolyodott, felemelte az egyik kezét és játszadozni kezdett a nő hajával: egy tincset az egyik vastag ujja köré csavart. Amikor ezt maga felé húzta, a nőnek összeszorult a gyomra, de engedett és előrehajolt. Arra számított, hogy a száján érzi majd a férfi ajkát, de Galen oldalra billentette a fejét és Jessamy orcájára lehelt egy csókot. A nő megborzongott, és átfogta Galen
tarkóját a kezével, érezte a forró bőr alatt mozgó inakat és izmokat, miközben a férfi csókokkal szórta be az arcának oldalát, míg el nem ért a nyakához. Nyolcadik fejezet Galen a csókja helyére fúrta az arcát. Jessamy bőre annyira érzékeny volt, hogy a férfi forró leheletétől az egész teste megfeszült. Egy szempillantással később azonban a férfi erejének és a kéj helyét a bezúduló hideg levegő vette át, amikor Galen elugrott mellőle és ugyanazzal a lendületes mozdulattal kirántotta a kardját. Jessamy igyekezett lecsendesíteni a kapkodó légzését és kalapáló szívét. Körbenézett a férfi harcra kész alakja körül, de nem látott senkit a szobában. Egy pillanattal később léptek zaja hallatszott a kertből, kopogás az ajtón. Várj! - szólt rá Galen, amikor Jessamy fel akart állni. - Lehet, hogy csapda. Egy pillanattal később a férfi eltűnt, úgy elindult, akár egy vadászó vadállat, a vendég elé, aki talán ártó szándékkal érkezett. Jessamy felállt és szükség esetére egy fegyvert keresett magának. Egy kisebb szobor mellett döntött, ám ekkor az előszobából beszélgető férfiak hangját hallotta. Megismerte a vendégét is, visszatette a helyére a szobrot és kilépett az előtérbe. Raphael! Raphael arkangyal a képtelenül kék szemével és éjfélszín, selymes hajával igazi férfiszépség volt. Mellette Galen érdes, kemény, kőből faragott harcosnak tűnt, akinek nyers ereje azonban Raphael hatalmával összevetve sem csökkent egy szemernyit sem. Galen hűvös tekintettel figyelte, ahogy az arkangyal belép és megfogja a nő felé nyújtott kezét. Megfelelően gondoskodtak rólad az embereim? Mint mindig. - De az aggodalma miatt azonnal rá kellett kérdeznie: - Mit csinálsz itt? Alexander képes volt kihasználni Raphael távollétét, hogy benyomuljon a területére. Alex, ahogy Illium nevezi a nagyképű Alexandert - válaszolt viccelődve az arkangyal éppen elvonult a kedvenc ágyasával, és úgy tűnik, nem áll szándékában elhagyni a palotáját. Figyelmeztetni fognak, ha ő vagy a hadserege támadni készül. Jessamy valami hamisságot hallott az Alexanderról szóló jelentésben. Mintha a hárfa egy húrja sérült lenne, de nem tudta volna megmondani, hogy miért. Hiába próbálkozott, nem tudta szavakba önteni ezt az érzést, ezért a figyelmét inkább a jelenre terelte. Örülök a látogatásodnak! Gyere, mesélj a területedről! Míg beszélgettek, Galen őrt állt az ajtóban. Egyetlen pillantással, egyetlen szóval sem árulta el az arkangyalnak, mi fejlődik közte és Jessamy között... és ez elültette a nő lelkében a kétely magvát. Galen hallgatásának ezernyi oka lehetett, kezdve azzal, hogy az arkangyal kétségtelenül azért érkezett, hogy próbára tegye és értékelje a férfit, akit talán fegyvermesterévé tesz. Jessamy azonban akaratlanul is újra és újra ugyanarra a következtetésre jutott. Szégyellte őt. Igaz, Galen elvitte repülni, de ezt még szánalomból tett szívességként is megmagyarázhatja. Ezenkívül azonban semmi olyat nem tett nyilvánosan, amitől az angyalok párként kezdtek volna rájuk tekinteni. Márpedig ha Jessamy a remény szemellenzője nélkül szemlélte, rájött, hogy ez egy rút kép lett volna: a nyomorék szárnyú, pálcika alkatú nő és a nyers, férfias Galen ősi ereje. Nem, gondolta azután, nem! Szörnyen dühös lett magára. Galen nem érdemelte meg, hogy ilyen, félelemből fakadó képzelgésekkel megbélyegezze. A férfi egyetlenegyszer sem hazudott neki, még a dühkitöréseiről sem. Szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe, és ezen majdnem elnevette magát, miközben magában megfogadta hogy jóvá fogja tenni ezeket a gondolatait a barbárnál. Raphael búcsút intett Jessamynak, majd egyet biccentett Gale felé és felemelkedett a tiszta, ébenfekete, csillagos égen ragyogó csillagok közé. A fegyvermesternek jelentős befolyása volt
egy arkangyal udvarában, Raphael pedig nem adta volna ezt a pozíciót olyannak, akiben nem bízik meg tökéletesen. Holnap ez alapján fogja megítélni Galent. A harcos nem aggódott. Tisztában volt a saját erejével, és tudta, hogy nem bukik el. És neki is meg kellett ítélnie Raphaelt, hiszen ezért az angyalért fogja a kardját forgatni az elkövetkezendő évszázadokban, talán a halhatatlan életének végéig. Ez nem volt könnyű döntés egy katona számára. Jessamy a tekintetével követte az arkangyalt, amíg az el nem tűnt a hegyek felett, Galen pedig érezte a nő vágyának heves élét. Boszszantotta, hogy Jessamy nem kérte tőle azt, amire szüksége volt, de visszafogta a rossz érzését: időbe telt, amíg a tudós angyal megérti, hogy ő bármikor és bárhová elrepíti őt, akár heves, akár kellemes szavakat váltottak azelőtt. Kinyújtotta a nő felé a karját. Gyere! Jessamy habozott. Ha erről az összetett, kedves, csábítóan titokzatos nőről volt szó, Galen képtelen volt meghátrálni. Odalépett mellé. Nem bocsátottál még meg a dühösségemért? Már bocsánatot kértél. - Nevetés bujkált a nő ajkán, amiket Galen csókolni és harapni szeretett volna, de Jessamy nem lépett a karjaiba. Akkor hát mi a baj? Nem vagyok a legérzékenyebb férfi a világon - ezt a gyengeségét már régen felismerte -, ezért egyenesen el kell nekem mondanod mindent. Jessamy szemei elkerekedtek. Mindig ilyen nyers vagy? Nem. - Tudott ő játszadozni, elvégre egy arkangyal udvarában nőtt fel. - De nem szeretem az effajta játszmákat, és veled inkább nem játszadozom. A nő kinyújtotta a kezét, és a tenyerét Galen mellkasára fektette. Az érintése egyenesen a férfi farkába sugárzott át. Ahhoz azonban nagyon értesz, hogy lerombold az életem biztos pontjait. - Érzéki odafigyeléssel lefelé simított a harcos testén, a kifejező szemét eltakarták a pillái. Közelebb lépett a férfihoz, a testük egymáshoz simult. Galen kemény farka Jessamy felsőtestének ívéhez szorult. Galen! Jessamy! - A nő nem húzódott el a bensőséges érintéstől, hanem még szorosabban odabújt a férfihoz. Galen beletúrt a hajába, húzni akarta a fejét, hogy minél hamarabb a bőrén érezhesse a nő ajkát. El akarsz csábítani, hogy érvényesítsd az akaratod! A nő fátyolos hangon felnevetett. És még élvezem is. - Újabb simogatás. - Azt hiszem, gyakrabban kellene eljátszadoznom gonosz gondolatokkal. Galen ráébredt, hogy ezt a csatát elvesztette, ezért aznapra visszavonulót fújt. - Rendben van, tartsd meg a titkaidat, én Jessamym! - Azzal minden figyelmeztetés nélkül a karjaiba kapta a nőt. Galen! Három erőteljes szárnycsapás, és máris a levegőben voltak. A nő szorosan átkarolta Galen nyakát, a teste a férfi mellkasára simult. - Nem vihetsz mindig csellel repülni! - De nevetett, miközben ezt mondta. Én mindig elviszlek repülni. Bármi történjék is. Jessamy nem válaszolt, csak a férfi nyakába fúrta az arcát. Galen az érintésnek örült, annak azonban nem, hogy a nő válasz nélkül hagyta a kijelentését. Az este azonban túl szép volt ahhoz, hogy vitával elcsúfítsa, ezért elsuhant a Menedék csillogó tája felett, és kelet felé indult. Ahogy vitorlázott a légáramlatokon, Jessamy könnyű testével a karjában, eltöltötte egy érzés,
amelyet nem tudott megnevezni. Csak tudomásul vette, hogy ott van ez a csendes és mély tudás, hogy amit tesz, az kétségbevonhatatlanul jó. Sokkal később Galen leszállt egy Menedék fölé magasodó hegycsúcson. Az otthonokból kiszűrődő fény ezernyi apró szentjánosbogárként világított, a lakók nagy része még ébren volt. Ez a kedvenc kilátóhelyem - mondta, és a nő mögé lépett, át karolta a vállát. Jessamy szárnya puhán és melegen pihent kettejük között, a tollak selymesen simogatták Galen bőrét. Egyik kezével továbbra is magához ölelte a nőt, a másikkal végigsimított a formátlan szárny kicsavarodott ívén. Érezte, hogy Jessamy; megdermed. Egyszer elvesztettem a lábam - mesélte anélkül, hogy elengedte volna a nőt. - Fiatal voltam, két évig tartott, amíg visszanőtt. Ugyanez bármikor megtörténhet egy harcban. Te megtagadnál ezért engem? A Tanár teste nem ernyedt el. Az nem ugyanaz, Galen. - A szavaiban mély fájdalom csengett. - Az örökkévalóság túl hosszú ahhoz, hogy torzan és megtörten éljük le. De Galen nem sértette meg Jessamyt azzal, hogy figyelmen kívül hagyta a sok szenvedést, amit a nő átélt, és ami azzá formálta, ami ma volt. Sokan a helyedben aludni tértek volna. - Egy angyal évekig, évtizedekig, sőt, akár évszázadokig is alhatott -, te mégis úgy döntöttél, hogy maradsz. Nem vagyok bátor - suttogta. - Csak azoknak, akik sajnálkoztak rajtam, nem akartam megadni az örömöt, hogy lássák, lemondok az életemről. - Megfordult a férfi karjai között, átkarolta a derekát és az arcát a mellkasára fektette. - Nem akartam, hogy gyengének tűnjek. Galen egyik keze a nő tarkóján, a leomló haja alatt nyugodott, a másik a hátán, a derekánál. A férfi lehajtotta a fejét, míg az ajka Jessamy fülét nem simogatta. Sok fiatal harcos vonul ugyanilyen okból csatába. A félelem, amely ösztökél, nem szégyen. - Szélesebbre nyitotta a lábát, hogy még közelebb vonhassa magához a nőt, és arra gondolt, meglehet, hogy Jessamy a lelkének egy rejtett zugába engedett neki éppen bepillantást. - Én is - szólt ugyanígy kitárulkozva - egyike voltam ezeknek a fiatal harcosoknak. Tanae bátorsága megingathatatlan volt, és Galen nem akart szégyent hozni rá. Az anyám megvetéssel tekintett rám, amikor az első csatámban a vértől és rémülettől kiürítette magát a gyomrom, és én nem tudtam elmagyarázni neki, hogy abban a pillanatban éreztem meg a valódi félelem ízét. Ehelyett inkább keményebb, jobb és erősebb lettem. Az anyád... úgy hangzik, mintha sokat követelt volna - jegyezte meg bizonytalanul Jessamy. Ő harcos. - Galen nem talált ennél jobb szót az anyja lelkének leírására. Jessamy simogatni kezdte, óvatosan és gyengéden érintette meg a szárnyát, és Galen meglepetten eszmélt rá, hogy a nő most vigasztalni próbálja. Különös érzés volt. Miután rávicsorgott a pillékre, és elhatározta, hogy kemény harcos lesz, őt soha senki nem babusgatta. Jessamy valószínűleg nem vette volna jó néven, ha Galen rávicsorog, ezért a harcos inkább eltűrte a gyengéd érintést. . Jessamy? - Hm? Galen belemarkolt a nő hajába és felfelé fordította a fejét. Én most megcsókollak. A csillagok felizzottak a fejük felett, mint apró, fehér tűzzel égő drágakövek, Galen pedig meghódította a nő száját, ahogyan azt az első pillanattól szerette volna. Bebocsáttatást követelt, és Jessamy kitárta az ajkát előtte, felfedve a lágy bensőjét, hogy Galen feldúlhassa. Rejtély. Jessamy íze éppen olyan volt. Édes, sötét és olyan mély, hogy egy férfi egész halhatatlan életében sem tudja teljesen felfedezni. Galen a szabad kezével átfogta a nő állát, úgy fordította a fejét, ahogyan azt ő szerette, majd kiélvezte a csókot. Jessamy egy kicsit eltolta magától, a fogát is bevetette.
Galen megértette a jelzést, egy pillanatot hagyott a nőnek, hogy levegőt vegyen, mielőtt újra megrohamozta a száját. Az érzékiség varázsa csodálatosan lassan perzselte Jessamyt, ettől a körmei a férfi tarkójába vájtak, a nyelve pedig zsigeri kíváncsisággal simította végig Galenét. A harcos angyal felnyögött, megdöntötte a testét, hogy a szárnyai elrejtsék előlük a Menedéket, majd a tenyerébe fogta a nő fenekének finom domborulatát és felemelte őt, hogy a vágyának kemény jelét combjai közé ágyazhassa. Galen! - Szinte csak egy sóhaj volt. A férfi tudta, hogy túl gyorsan rohan előre, de amikor a nő az ajkával a száját érintette, ahogy a nyelvével megízlelte őt, annak képtelen volt ellenállni. Galen nem lepődött meg, amikor másnap reggel a gyakorlótéren találta Raphaelt. Az arkangyal csak egy bő, fekete nadrágot viselt, amit derekának egyik oldalán egy vékony övvel kötött meg. A ruháról Galennek Lijuan katonái jutottak eszébe: ők hordtak hasonlót, amikor ritkán edzeni jöttek velük. A két arkangyal abban az évszázadban viszonylag barátságos viszonyba került egymással. Galenen tartós, barna anyagból készült nadrág volt, a kedvenc, betört bakancsa és a kardja a hüvelyben, a szokásos módon a hátára csatolva. Levetette a cipőt és a fegyvert. Kivégeztetsz, ha most a földhöz szegezlek? Raphael ajka mosolyra húzódott a gyakorlatias kérdés hallatán. Én nem vagyok olyan, mint Urram, Galen. Gondolom, ilyen tekintetben inkább hasonlítok Titusra: olyan katonákra van szükségem, akik nem félnek megmondani nekem az igazat. Galen gondolta, hogy így van, ezért is volt itt. Puszta kézzel. Fegyverek nélkül. Megegyeztünk. Galen a szeme sarkából kék villanást látott. Illium lépett be, kitárta a szárnyait, és felreppent az egyik gerendára. Dmitri már nem volt a Menedékben, ébredt rá Galen, bizonyára azért távozott, hogy irányítsa Raphael területét, amíg az arkangyal itt volt. Jason szintén eltűnt, de hagyott egy üzenetet a harcosok nevével, akikre Jessamy védelmét rá lehetett bízni. Mivel Jessamy ennyire fontos volt a számára, Galen nem bízott volna meg Jason körültekintő javaslataiban, csakhogy a listán szereplő nők és férfiak nagy részét már ő is felmérte. Nekik megengedte, hogy vigyázzanak a Tanárra, amíg ő a kötelességeit végzi. Kész? Raphael bólintott. A küzdőtér közepén találkoztak. A két férfi harci stílusa teljesen eltérő volt: Galen a nyers erő, éppen csak annyi kecsességgel, hogy meg tudja lepni az ellenfeleit. Raphael ezzel szemben a tiszta, halálos elegancia. Galen ezúttal a szárnyait is használta, nem úgy, mint amikor a vámpírral küzdött. Raphael úgyszintén. Hihetetlenül nagy erő kellett ahhoz, hogy gyorsan, egy helyből fel tudjanak szállni anélkül, hogy sebezhetővé tennék magukat. Galen ezt hosszú, lankadatlan gyakorlással tanulta meg, Raphael számára azonban már ösztönös mozdulatnak tűnt. Galenban egyre nőtt a tisztelet az arkangyal iránt, amikor Raphael majdnem a földre vitte őt, máskor kifordult és hárított egy ütést, újratervezte a támadást. Az arkangyal elég hidegvérű volt ahhoz, hogy stratégiailag megtervezze a támadásokat, és igazi harcos, aki élvezte is ezt a táncot. Galennek eszébe ötlött, hogy ha a kifinomultság és körmönfontság álarca mögött ez volt Raphael valódi énje, akkor ő nem csak dolgozna, de akár szolgálna is neki. Galen a földhöz csapta az arkangyalt, és rögzíteni akarta, de Raphael már nem volt ott, kifordult és hátulról támadt a harcosra. Galen azonban megperdült és blokkolta a támadást, a karjaik egyszerre emelkedtek, hogy megállítsák a másikat, a vállaik és felkarjaik egymásnak feszültek. Patthelyzet! - kiáltott Illium. Raphael arcán vidámság áradt szét, de nem mozdult, tartotta helyzetét.
Én elfogadnám. Galen bólintott, a két férfi egyszerre egyenesedett fel és lépe hátra. Galen szólalt meg először. Jó küzdelem volt. Jobb vagy, mint Titus embereitől hallottam. - A végtelen kék szemek megcsillantak. Azt hiszem, Titus még mindig abban bízik, hogy visszatérsz az udvarába. Már meghoztam a döntésemet. - Nekilátott lecsillapítani a testét, és tudta, hogy mellette Raphael ugyanezt teszi. - Még akkor sem Titus udvarába megyek, ha itt nincs hely számomra. Hát hová? Galen számba vette a lehetőségeit. Kevesen vannak, akik mellett felemelném a kardom, és még kevesebben, akik elég erősek ahhoz, hogy ne fenyegetést lássanak bennem. A listámat Elijah vezeti. - Az arkangyal idősebb volt Raphaelnél, de nem uralkodott el rajta a kegyetlenség, ami a nagy hatalommal sokaknál együtt járt. - Neki azonban van fegyvermestere, akit tisztel, és akiben megbízik. Elég erős vagy ahhoz, hogy egy arkangyal fennhatósága alatt egy nagyobb területen önállóan uralkodj - szólt Raphael, összezárta a szárnyait és elgondolkodott. - Miért nem kérvényezed a Tanácsban, hogy megváltoztassák a besorolásodat? Most Galenen volt a gondolkodás sora. Én - válaszolt végül - fegyvermester vagyok. - Erre termett. Raphael felmarkolt néhány dobótőrt, Galennek adta, majd magának is vett egy készletet. Felvonta a szemöldökét, Galen pedig elvigyorodott és felnézett. Nézzük, milyen gyors vagy igazából, harangvirágom! Harangvirág? - Az arkangyal felnevetett, Illium átkozódott, és megfogadta, hogy ezt még visszaadja Galennek. Raphael kezéből kirepült az első tőr. Húsz tőrrel később Illium az egyik gerendáról vigyorgott le a két angyalra. Ó, csak nem mindketten elhibáztátok? - Színpadias, megjátszott sajnálkozással a hangjában folytatta. - Szegény drágáim! Azt hiszem, megfeledkeztél arról, hogy én arkangyal vagyok intette tiszteletre száraz hangon llliumot Raphael. A kék angyal a bűntudat legapróbb szikrája nélkül lenevetett rá. Megpróbáljátok újra? Ígérem, hogy nagyon lassan mozgok majd, mert tudom, hogy mindketten olyan öregek vagytok! Galen Raphaelre pillantott. Hogy lehet, hogy még életben van? - kérdezte. Senki sem tudja elkapni. Miközben Illium kacagott és megpróbálta rávenni Raphaelt, hogy fogadjon rá, Galen úgy érezte, egyszerre minden a helyére került. Neki itt volt a helye, ezek között a harcosok között, akiket több kötött össze, mint puszta félelem vagy engedelmesség. És leginkább a nő mellett, aki megjelölte őt magának a csókja érzéki ígéretével. Azon gondolkodott, vajon Jessamy mikor ébred rá, hogy Galen mit tett. Kilencedik fejezet Saria! — szólt feddőn Jessamy. - Elnézést. - A kislány felemelte a szárnyait a földről, és a tanárára nézett, várva az elismerést. Jessamy elmosolyodott. - Jó kislány vagy. A kis angyal elégedetten hajolt vissza a könyve fölé és tovább olvasott az osztálynak. Jessamy tudta, a diákjai kegyetlennek tartják, amiért mindig rájuk szól, hogy tartsák a levegőben a szárnyukat. Erre azonban szükség volt, mert a kicsik csontozata még alakulófélben volt. Minél jobban ügyeltek a helyes testtartásra, annál jobban megerősödtek, és később már nem is fogják érezni a szárnyuk súlyát.
Aznap azonban nem tudta a teljes figyelmét a gyermekeknek szentelni. Gondolataiban még Galen karjaiban volt, az ajkán ott égett a férfi nyoma. Amikor Galen felajánlotta, hogy elviszi repülni, Jessamynak még nagy bűntudata volt a gondolattól, ami az elméjébe ette magát korábban, de a férfi bizonyára nem bánta azt, ahogy azután jóvá akarta tenni a ki nem mondott bűnét. El akarsz csábítani, hogy érvényesítsd az akaratod! El kellett fojtania egy kerge mosolyt, ami egy fiatal lány arcára sokkal jobban illett volna, mint az övére. Jessamy? A nő felnézett. Saria bizonytalan mosollyal nézett rá, előtte a padon ott feküdt a becsukott könyve. Ügyes voltál. - Visszarántotta magát a jelenbe, ezekhez az értékes teremtésekhez, akiknek meg kellett tanulniuk, amit a tudásából át tudott nekik adni. - Nagyon szépen olvasol. És most - folytatta, amikor Saria visszatért a többi gyermek közé, a körbe rendezett, kemény, de kényelmes székek egyikére. Csak a legfiatalabbak ültek ott, az idősebbek tanítása már véget ért. - Itt a beszélgetés ideje. Mind készültetek megvitatandó témával? Egy kéz emelkedett a levegőbe nagy lendülettel. Igen, Azec? A fiú borvörös szeme pajkosan csillant. Annyira egyértelműen látszott benne a gyermeki rosszaság, hogy Jessamy majdnem elnevette magát. Ez a fiú Illiumra emlékeztette Jessamyt: a kék angyalt nemegyszer súlyos büntetéssel kellett fenyegetnie, ha azt akarta, hogy figyeljen az órán. A kék angyalka a tanítás után mindig odament hozzá, nagy komolyan bocsánatot kért és egy puszit nyomott az arcára. Mekkora lókötő! Jessamy néni - kezdte Azec izgatottan remegő hangon - szereted az új angyalt? Azt a nagyot. Galen - súgta neki jól hallhatóan a mellette ülő kislány. - Anya azt mondta, Galennek hívják. Jessamy nagyokat pislogott. Annyira meglepődött, hogy nem is tudott mit válaszolni, csak visszakérdezett. Miért kérdezitek? Azec felpattant a székről, kitárta a szárnyát, és győzedelmesen a levegőbe lendítette a karját. Mert megcsókoltad! Minden gyerekből kibukott a nevetés, Azec pedig elégedett mosollyal ült vissza, boldog volt, hogy ő adhatta hírül a dolgot az egész osztálynak. A sikere azonban elég rövid ideig tartott. Én láttam is! - kiáltott egy másik kislány. - Fent, a sziklán! - Széles mosolyt villantott Jessamyra, napszín hajának fehér kóc- gombolyagja kicsúszott a csinos, lila szalag alól. Tudom, hogy voltál az, mert megismertelek a szárnyadról - tette hozzá gyermeki őszinteséggel. Jessamynak egyszerre eszébe jutott, hogyan takarta el magukat Galen a szárnyával, amikor felizzottak a dolgok kettejük között. Ezek szerint tudta jól, hogy a sziluettjük a Menedék bizonyos részein jól látható, és hogy a csók híre reggelre az egész angyalvárat bejárja. -A férfi alaposan túljárt az eszén, ébredt rá. Most már azt is értette, miért mosolygott rá olyan rejtélyesen aznap reggel az összes angyal. Nem vigyorogtak, csupa örömteli és kedves arckifejezés kapott. Olyanokat, mint az előtte ülő gyermekektől. A tudattól, hogy mások örültek az örömének, abban a pillanatban elporlott a lelkében egy rideg, kemény védőpajzs. Valóban megcsókoltam Galent - vallotta be, mert a gyermekeknek nem hazudhatott, ha nem akarta elveszíteni a bizalmukat.
Azec és Saria egyszerre kezdtek hadarva kérdezősködni, a hangjuk játékos ártatlansággal kuszálódott össze. Es jó volt? - Igen. Galen látta a felé irányuló, kérdő tekinteteket, miközben a Menedék művésztelepén sétált, és el kellett fojtania a megelégedett mosolyát. Most már senkinek sem lehettek kétségei afelől, hogy Jessamy az övé. Amikor az úti céljukhoz értek, Illium bekopogott a ház ajtaján. Aranyszemei összeszűkültek, amikor a tekintete Galenre tévedt. A testi épséged érdekében mondom: talán jobb lenne, ha nem úgy festenél, mint a macska, aki beszabadult a tejfölös bödönhöz, amikor legközelebb Jessamyval találkozol. Galen mosolyából a fogai is kivillantak. A férfinak joga van kinyilvánítani, ha udvarol valakinek. - És mindenki tudtára adni, hogy aki az útjába kerül, azt kibelezi. A kék szárnyú angyal megrázta a fejét. Micsoda barbár! Egy dolog kinyilvánítani, és egy másik kalapáccsal egyenként mindenki fejébe verni az információt. Ekkor halk hangot hallottak a házból: Nyitva van! Követték az előszobában suhanó játékos szelet, míg egy korlát nélküli teraszra értek. Az erkély a szakadék fölé lógott, és úgy tűnt, mintha a kék égre lett volna akasztva. Az angyal, aki a ház hátsó részében, a szabad ég alatt ült piros, kék és sárga festékfoltos kézzel, festőállványon álló, színpompás vászon előtt, úgy tűnt, mintha csak lénynyalábokból állt volna. A szárnyai csillogók voltak, akár a gyémánt, a nap sugarai megtörtek rajta. A haja ugyanilyen káprázatos árnyalatú volt, és amikor a férfi a válla felett rájuk nézett, Galen meglátta, hogy a szeme a pupillájától sugárirányban mintha kék és zöld kristályszilánkokból állna. Egy jégszobor volt, bár a bőrét meleg, aranyló ragyogás vette körül. Ez az angyal fiatal kora ellenére valószínűleg vágy s imádat tárgya volt. Abban a pillanatban, hogy az angyal meglátta, Illium nem egyedül érkezett, felpattant a székről, megállt az állvány mellett, és tiszteletteljesen meghajolt. Az arcán a kék festékfolt olyan volt, mint egy gyermekes tetoválás. Galen, ő Aodhan. Raphaelt szolgálja. - Illium olyan kecsesen végezte a bemutatást, hogy az akár Neha, a mérgek királynőjének udvarában is megállta volna a helyét. - Aodhan folytatta a kék angyal -, ismerd meg Raphael új fegyvermesterét. Uram. Raphael angyalainak, gondolta Galen, egyetlenegy közös vonásuk volt csak. Szép helyen van a sziklalakásod - mondta, miközben végiggondolta, milyen végtelen volt a Raphael iránti hűség, amit Dmitriben és Illiumban egyaránt megtapasztalt. Az arkangyal, aki képes kiérdemelni ilyen erős lények teljes odaadását, valóban olyan erő, amitől Alexandernek tartania kellene. Aodhan szárnyai surrantak, amikor Galen mellé lépett a terasz szélére. A fény - mondta szégyenlős mosollyal - tökéletes a festéshez. Talán szégyenlős volt, gondolta Galen, de nagyon intelligens, és a mozgásából ítélve valamilyen harcművészetben is magasan képzett Kard - morogta az orra alatt. - Párbajtőr? - A finom, de halál penge jól illett volna az angyal kecses lépteihez. De Aodhan megrázta a fejét. - Túl könnyű nekem. Jobban szeretem a nehezebb pengéké - Hátrasimította a haját, és közben csillogó, piros csíkot hagyott homlokán és néhány hajtincsén.
Ma reggel tértél vissza a Menedékre? - időt akart hagyni az angyalnak, hogy kipihenje magát, de azután találkozni akart vele a gyakorlótéren. Fegyvermesterként ismernie kellett Raphael minden bizalmas emberének erősségeit és gyenge pontjait is. Igen. Az elmúlt évben futár voltam Raphael megbízásából. Nagyon fiatal vagy még egy ilyen feladatra. - Külön engedélyt kaptam - kezdte magyarázni Aodhan, ám ekkor fehér és arany szárnyak ereszkedtek alá az égből, és szálltak le a teraszon. Raphael földet érésének szele kifújta Galen arcából a haját. Mind itt vagytok - állapította meg az arkangyal, miközben összecsukta a szárnyait. Helyes. Mind köré gyűltek. Ideje visszatérnem a területemre - jelentette be. - Úgy tűnik, Alexander csapatai mozgolódnak. Galen, te velem jössz. A fegyvermester ereiben meghűlt a vér. Tudta, hogy ha kitör a háború, neki Raphael mellett lesz a helye. De... Nem hagyhatjuk Jessamyt védtelenül. - Dühe új lángra lobbant, amikor eszébe jutott, hogyan zokogott a nő a mellkasára hajtva a fejét, az ő erős, zárkózott Jessamyja. Aodhan, Illium és a ma este visszatérő Jason gondoskodni fognak a biztonságáról. Raphael a két angyalra pillantott, akik azonnal bólintottak. - Jessamy okos nő, kerülni fogja a veszélyt. Ezt Galen is tudta. De azt is, hogy a nő az övé volt, neki kellett megvédenie. Beszélhetek veled négyszemközt? Aodhan, Illium! A két angyal szó nélkül lebukott a terasz pereméről a halk parancs hallatán. Versenyt repültek, közben a szárnyaik ragyogó látványt nyújtottak, a kristályon megtörő fény és a vad, tiszta kékség a szakadék sziklái előtt. Udvarolsz Jessamynak - állapította meg az arkangyal. Szinte látszott az ereiben áramló, szédületes erő, - Kevesen értik a világot annyira, mint ő. Meg fogja érteni, miért nem maradhatsz ezúttal a Menedéken. Galen megrázta a fejét. Elhatározta, hogy nem adja meg magát könnyen. A területedig hosszan kell repülnünk, állandó iramban. - Illium és Galen játékával ellentétben ez a teljesítmény kitartás kérdése lesz. - Egy könnyű utas nem lassítana minket. Raphael szeme elsötétült a meglepetéstől. Jessamy nem hagyhatja el a Menedéket. Ez nem igaz. - A háta mögött egyik kezével erősen megszorította a csuklóját. - Jessamy nem tudja elhagyni a menedéket. Az arkangyal mozdulatlanná dermedt, olyan intenzitás áradt belőle, amilyen egyetlen emberből, de még más angyalokból sem. Megszégyenítesz - szólalt meg nagy sokára, a szárnytollainak aranyszálai megcsillantak a napfényben. - Oly sok évszázada ismerem már őt, és még sohasem kérdeztem meg, szeretne-e más területeket meglátogatni. Jessamy - válaszolt Galen - nem osztja meg legbensőbb gondolatait a világgal. Ajándéknak számított, ha valaki a fegyelmezettségének és eleganciájának fehér fátyla mögé pillanthatott. Raphael a szeme sarkából Galenre nézett. Neked mégis elmondja őket? Még nem. De el fogja. - Galen nem hátrált meg, nem gondolta meg magát, és nem is hagyta itt Jessamyt. - Illium szerint annyi finomság szorult belém, mint egy tompa bunkóval hadonászó medvébe. De a tompa bunkós medvék hatékonyak. Raphael nevetett, de a szavai gyakorlatiasak voltak.
Te vagy az egyetlen, akinek Jessamy gyermekkora óta megengedi, hogy a levegőbe emelje. Ha rá tudod venni, hogy együttműködjön, felváltva vinni tudjuk, akkor rendben. Holnap hajnalban indulunk. Galen nem sokkal később felszállt a teraszról. A szél a hajába kapott. Azon gondolkodott, amit Raphaelnek mondott. Minden szempontból megvizsgálta a kérdést. Jessamy tele volt titkos álmokkal szenvedélyekkel, bensőséges rejtélyek sok-sok rétegével, Galen pedig nem tudta, valaha teljesen megismerheti-e egyáltalán. Összeszorító fogai megsajdultak, amikor belegondolt, hogy talán örökre kívülálló marad. Mert, attól függetlenül, hogy Raphaelnek mit mondott, Jessamyt puszta erővel nem hódíthatta meg. Finoman és taktikusan kell támadnia. Leszállt az iskola előtt, és csak ekkor látta meg, hogy az épület ajtaja zárva van. A tanításnak már biztosan vége. Éppen tovább akart repülni a könyvtár felé, amikor egy napfény hajú kislány bukott lefelé az égből egyenetlen, görbe ívben. Galen elkapta őt, nehogy a földbe csapódjon, majd két kezével a kis angyal derekát fogva, nyújtott karral eltartotta őt magától. Ránézett, és összevonta a szemöldökét. A repülési technikád hibás. A hajához hasonlóan világos szempillák alól nagy, barna szemek meredtek rá. De nagy vagy te, Jessamy angyalai Jessamy angyala. Galen úgy döntött, három apró angyal nyílt támadását még vissza tudja verni. Közben ugyanis két újabb gyerek szállt le körülötte. Letette a kislányt a barátai közé. Mit kerestek itt? Az iskola zárva van. Az egyik kisfiú válaszolt. A parkban szabad játszanunk! - Azzal Galen ujjai közé csúsztatta a tenyerét. A gesztustól Galen torka elszorult: a gyermekek számára teljesen idegen fajnak számítottak, ő már gyermekkorában a harcosok között forgott. Játszol velünk? - kérdezte a kislány. Felemelte a fejét, megpróbált Galen szemébe nézni, de annyira hátra kellett hajtani a nyakát, hogy a szárnyának súlya elrántotta, és a kislány fenékre ült. Galen lehajolt, és fél kézzel talpra állította a kislányt. Nem. Azt hiszem, nektek inkább repülésleckére lenne szükségetek. Így hát Galen három izgatott gyermeket tanított repülni, pedig erre egyáltalán nem volt ideje. A kicsik a kezét fogták, amikor éppen nem a levegőben voltak, és Jessamy angyalának hívták őt. Holnap elutazom a Menedékről - mondta a végén nekik, mert ha szó nélkül eltűnt volna, azzal a bizalmukkal élt volna vissza. Magammal viszem Jessamyt is. A csillogó szemeket szomorúság homályosította el. A kislánynak még a szája is legörbült. De ugye visszahozod? Galen leguggolt a kicsik közé, és komolyan bólintott, mert tudta, hogy mit kérdez a lányka. Igen. De most ideje, hogy Jessamy is repüljön. Miután a kicsik végül úgy határoztak, Galen „kölcsönkérheti" Jessamyt egy rövid időre, a harcos a könyvtárba repült. Érezte, ahogy az olvasóterem csendje megpróbálja beburkolni őt, de szétreped a hátán és a karjai alatt. A nagy vad ember éppen annyira nem illett ide, mint Jessamy ágyába, de ez nem számított, hiszen az egyik asztal mögül Jessamy pillantott fel rá mosolyogva. Egy nagy könyvbe írt, a tinta kecsesen áradt a tolla alól a papírra. Hát itt vagy, te fondorlatos férfi! Galen belemarkolt a nő hajába és megcsókolta, a két száj forrón összeolvadt. Kérdeznem kell tőled valamit - mondta azután, de még egyszer megízlelte Jessamy ajkát, miközben a nő a harcos szárnyának érzékeny, belső felére simította a tenyerét. - Hm? A harcos mesélt a nőnek az utazásról, és figyelte, ahogy Jessamy szenvedélytől kába arcán egymást váltja a boldog öröm, a hitetlenkedés és végül marad a kétségbeesés.
Tizedik fejezet Még te sem tudnál odáig elvinni. Bárhová el tudlak vinni, ahová csak menni szeretnél. - Ezért volt ilyen nagy és erős: őt Jessamynak teremtették. - De arra az esetre, ha szükség lenne rá, Raphael engedélyt kér, hogy veled repülhessen. - Galen megbízott az arkangyalban. Soha nem bízta volna rá a nő életét olyasvalakire, akiről nem tudta biztosan, hogy az utolsó csepp véréig is kész védelmezni. Jessamy nyelt egyet, az ujjai megdermedtek Galen szárnyán. Senki sem szeretne odakint látni egy nyomorék angyalt - jelentette ki hűvösen, és mélybarna szemeinek fénye eltompult. - A halandók nem tarthatnak minket gyengének. Galen gyűlölte, hogy Jessamy ilyennek látta magát, de előre tudta, hogy Jessamyt ez aggasztani fogja, és felkészült a válaszra, megbeszélte Raphaellel a körülményeket. - Van ugyan halandó település Raphael tornya körül - mondta -, de nagyon messze, sasszemek kellenének ahhoz, hogy valaki megpillantson téged. A toronyban nem dolgoznak halandók, és tágas terület tartozik hozzá, így nem lennél bezárva sem. Jessamy elhaló suttogással válaszolt. Lehetetlen - suttogta végül Jessamy. - Olyan messze van.. Már hozzászoktam a Menedékhez, elfogadtam a létezésem korlátait. - A csontjai most élesen kirajzolódtak a vékony bőre alatt, amikor elgondolkodva oldalra billentette a fejét. A haja szépen hullott a vállára. Galen felemelte a kezét, és játszani kezdett a tincsekkel, az ujja köré csavarta őket, ahogyan majd az öklére csavarja, amikor a nő alatta fekszik az ágyban. Nem, egy cseppet sem volt civilizált, ha Jessamyról volt szó. Az egészben az volt a csodás, hogy kezdte azt hinni, a nő nem is bánja ezt. Jessamy el akart merülni a szentélyébe betörő és azt feldúló harcosból áradó vad forróságban. A combja kemény izomkötegei érinthető közelségbe kerültek, a szárnyának melege csábítóan szivárgott a tenyerébe, és még a felajánlott ajándék miatt érzett félelme sem volt képes elfojtani a tudatot, hogy ez a férfi, ez az élesre fent fegyver itt van és az övé. Bárhová el tudlak vinni, ahová csak menni szeretnél. Senki sem ajánlott még neki ilyen szabadságot. Senki sem küzdött meg azért, hogy ő megláthassa a világot, és Jessamy tudta, hogy Galen biztosan harcolt érte. Mert eddig még senki sem látott tovább a torz szárnyánál, senki sem ismerte fel benne a hatalmas éhséget. Egy dologra nem számított, amikor tépelődött, hogy hajlandó legyen-e táncolni ezzel az angyallal. Méghozzá arra, hogy Galen magával akarja majd vinni. A szíve végre kitárult a férfi előtt. Felnézett, meglátta Galen rászegeződő tekintetét, és érezte, hogy összeszorul a gyomra. A kezét, amivel eddig a férfi szárnyát simította, most leeresztette Galen izmos combjára. Érezte, hogy a harcos teste megfeszül. Jessamy tekintete végigsiklott a férfi ösztönös keménységén, még egyszer végigsimított a lábán, mielőtt felállt és Galen combjai közé lépett. A tenyerébe fogta az arcát, amikor Galen fölé hajolt. A harcos keze Jessamy derekán nyugodott, Jessamy érezte az erejét és melegségét, amikor először kezdeményezte a csókjukat. Egy ilyen lelkes társsal ez könnyebben ment, mint gondolta, és nemsokára azon kapta magát, hogy foglyul esett Galen két combja között, és levegő után kapkodott. Egyszerre volt lelkesítő, dermesztő és csodálatos. Galen belemarkolt a ruhájába, és Jessamy tudta, hogy meg kellene állítania, hiszen ilyenkor a könyvtár közel sem volt üres, ehelyett azonban a férfi nyaka köré fonta a karját, és a melleit a forró, mellkasához dörzsölte, hogy csillapítsa a bennük feszülő, hirtelen vad vágyat. A száját a férfi nyakára tapasztotta és végigkóstolta a vastag izmokat. Elbűvölten fel akarta fedezni Galen testének minden porcikáját. Magába szívta a sötét, kérlelhetetlenül férfias illatát. Igen... és köszönöm. Galen megdermedt, átfogta a nő két karját és eltolta magától, a szoborszerűen szép testétől, hogy a szemébe nézhessen.
Galen? A férfi arcának vonásai megkeményedtek. Azt tudod, hogy talán háborúba repülünk? Ilyen szabadságért Jessamy bármilyen árat vállalt volna. Igen. Holnap hajnalban indulunk. A gyerekek... Biztosan van valaki, aki át tudja venni tőled a tanítást, amíg távol vagy. Természetesen. Csak azért aggódom, nehogy szomorúak legyenek és hiányoljanak. Képtelen lett volna valóra váltani az álmát, ha közben tudja, hogy lesújtott gyerekeket hagy hátra. Beszélj azokkal az apró teremtésekkel! Valami azt súgja nekem, hogy megértők lesznek. Ezzel a gőgös, zavarba ejtő barbár megfordult és búcsúszó, csók nélkül kisétált a könyvtárból. Jessamy ráébredt, hogy egyszerűen imádni kezdi ezt a férfit. A haragos természetével, nagyképűségével együtt. Szívből jövő kacagás tört fel belőle, olyan önfeledten nevetett, mint utoljára kislánykorában. Ez a nevetés újra eltöltötte, miután beszélt a gyermekekkel. Az „apró teremtések" valóban megértők voltak, sőt, a lelkére kötötték, hogy ne álljon szóba idegenekkel és minden hírnökkel küldjön nekik levelet. Vagy száz édes és vad kis öleléssel később Jessamy a szülei házához vezető ösvényen sétált. Igyekezett ugyan megőrizni a jókedvét, de a kacaj ekkor elhallgatott a lelkében. Erős ez a Galen? - kérdezte Rhoswen, a szemei, amiket Jessamy örökölt tőle, tele voltak aggodalommal. Igen. Tökéletesen megbízom benne. Bocsáss meg, Jessamy! Egy anya mindig is aggódni fog a gyermekéért. - A tenyerébe fogta az angyal arcát. - Bárcsak mi megadhattuk volna neked ezt... Mindent megadtatok nekem, amit tudtatok. Köszönöm nektek. Én gyönyörű kislányom! - A nő elhallgatott, mintha mondani szeretett volna még valamit, de mint mindig, most is hallgatott. Jessamy szíve eltelt szeretettel és fájdalommal, amikor az anyja karjába omlott. Később az apja is megölelte, olyan erősen, hogy majdnem összeroppantotta. Szeretlek benneteket - suttogta nekik búcsúzóul, majd megfordult és elindult. Nem nézett vissza, mert akkor talán könnyeket látott volna Rhoswen arcán, hatalmasakat, akár a gyémánt. A nap még csak halvány csíkot húzott a láthatárra, amikor Galen Jessamyval a karjában a levegőbe emelkedett. A nő átvetette a férfi könyökhajlatán hosszú és kecses lábait. Vastag, fekete gyapjúharisnyát húzott rájuk, az őszilevél-színű tunikája csak a térdéig ért. Furcsa volt Jessamyt nem a szokásos hosszú és elegáns ruhájában látni, és szemmel láthatólag ő sem érezte tökéletesen kényelmesen magát ebben a ruházatban, de ez volt a hosszú repüléshez a legmegfelelőbb. A férfiak a hátukra szíjazott fegyvereiken kívül semmit sem vittek magukkal. Raphael, ahogyan a többi arkangyal is, pihenőhelyeket tartott fent szerte a világban, ezeket pedig minden szükséges felszereléssel ellátta: élelemmel, váltóruhával és pótfegyverekkel. Kimondatlan szabály volt, hogy az ilyen állomásokat senki sem támadhat meg és arra sem használhatta, hogy csapdát állítson az utazóknak. A pihenőhelyeket ugyanis bármelyik angyal használhatta. Raphae azonban gondoskodott saját házainak biztonságáról, és őröket állított ezekre a távoli helyekre is. Minden katona pár idényt töltött ott, majd visszakerült a Menedékre, hogy egyetlen csapatnak se kelljen túl sokáig elszigetelten élnie.
Jessamy fészkelődött egy kicsit Galen karjaiban, a férfi érezte, ahogy a nő szárnyának izmai megmozdulnak. Nem csókolta meg aznap reggel Jessamyt, és látta, hogy a haragtól egyre mélyebb ráncok , ülnek a Tanár homlokára. Jessamy nem is tudta, milyen hatalmas erőfeszítésébe telik visszafognia magát, de Galen mindenáron el akarta kerülni, hogy a nő csak hálából legyen vele. Ez lassan, de biztosan megmérgezte volna. Makacs - szólalt meg Jessamy, a lélegzete puha csók volt a férfi nyakán - hirtelen haragú, gőgös és most még duzzog is. Galen, a hibáid száma egyre csak nő. A harcos magához szorította őt, és lebukott az égből. Jessamy felkiáltott és erősebben Galen nyaka köré fonta a karját. Hagyd abba! - szólt rá nevetve. Galen érezte a puha száját a bőrén és a legédesebb kínokat élte át. Raphael lejjebb ereszkedett egy fiatal, zöldellő völgy felett, előrerepült, hogy felderítse a területet. Szárnyai csillogtak a felkelő nap fényében, a röpte olyan sima volt, mintha egyetlen apró örvényt sem keltene a levegőben. Nemsokára eltűnt a szemük elől, magukra hagyta Galent és Jessamyt az égen, a bodros felhők között. Galen szándékosan belerepült az egyik fehér pamacsba. Jessamy végighúzta a kezét az anyagtalan bodrokon. Ó, Galen! Meg tudom érinteni a felhőket! A nő csodálkozása mindent megért a harcosnak, még akkor is, ha ezután fájdalom következett... most, hogy Jessamy lelke szárnyra kapott, talán el is repül tőle. Galennek előre kellett volna terveznie, fel kellett volna mérnie, milyen következményekkel jár, ha Jessamy belekóstol a valódi szabadságba. Természetes, hogy hálát fog érezni a férfi iránt, aki az egekbe repítette. De ha még ezt az elejétől fogva tudta volna, Galen akkor is mindent elkövetett volna, csatát vívott volna egy arkangyallal, csak hogy Jessamy megérinthesse a felhőket. Ezt önzésből is tette: azt akarta, hogy a nő vágyjon rá, hogy saját magáért kívánja meg. Mert eddig senki sem törődött vele csak azért, mert ő volt Galen. Egész úton hanyagolni fogsz, te makacs vadállat? - kérdezte Jessamy, amikor kiértek a makulátlanul kék ég alá. Alattuk buja, zöld területek suhantak el, amiket csak a kígyózó, csillogó vizű patakok törtek meg itt-ott. Galen ráébredt, hogy az önuralma nem elég ahhoz, hogy ellenálljon a nő váratlan, odaadó incselkedésének, azt válaszolta: Hosszú még az út. Ha minden beszédtémánkat kimerítjük már az elején, a végén némán kell repülnünk. - Életében először próbált meg viccesen csipkelődni. A nő nevetése körbevette őt, selymesen puha láncokba verte, amik azonban később még véresre sebezhették. Én soha nem fogyok ki a szóból. Akkor mesélj - mondta, hogy lopjon egy kis időt magának Jessamyval. Bármi is történjék, amikor Raphael területére érnek, az utazás alatt a nő még az övé volt, és Galen nem volt olyan büszke, hogy úgy tegyen, mintha biztos lenne benne Jessamy úgy szereti őt, ahogyan ő arra vágyik. - Mesélj Alexanderről! Tanultam róla, de soha nem láttam még. Alexander - kezdte elgondolkodva a Tanár - a legidősebb arkangyal. Egyedül Caliane volt nála öregebb, ő pedig még Raphael gyermekkorában eltűnt. Jessamy soha nem fogja elfelejteni az igéző dalt, amit Caliane Raphaelnek énekelt, amikor ringatta. Az arkangyalnak volt a világon a legtisztább hangja, annyira csodaszép, hogy hatására két virágzó város teljes férfi népessége belesétált a tengerbe. Caliane tette ezt velük, hogy megelőzzön egy háborút, és sikerrel is járt, de ezzel az összes férfit megölte, és a gyermekeik legtöbbjének a halálát is okozta. A gyermekek ugyanis, mintha a gyász és a fájdalom kiüresítette volna őket, néma és lélektelen testekké váltak csupán, amely lélegeztek ugyan, míg egy nap sorban le nem feküdtek és meg nem haltak. Jessamy örökre emlékezni fog a sötét történetre, amit abba az évben papírra kellett
vetnie, és a rajzokra, amelyeket kapott, hogy az oldalak közé fűzze, emléket állítva az ártatlanoknak, akiknek szörnyű árat kellett fizetniük. A rajzokon száz, ezer rongyba csavart, temetésre váró gyermek. A halál oka: megszakadt a szívük. Belehaltak a szörnyű fájdalomba, amelyhez foghatót mi, halhatatlanok soha nem érezhetünk. Alexander - folytatta a mai napig élénken benne élő emlékek visszhangjától elszoruló torokkal - nagyon szép férfi. - Aranyló hajú, ezüstszemű, az arcvonásai élesek, a teste harcedzett. Már a teste is tökéletesnek tűnt, és ott volt még az erős, tiszta ezüstszínű szárnya. Annyira megkapó, hogy Michaela abban bízik, egyszer az ő gyermekének adhat életet. Galen felnevetett. Meg szeretné szülni a világ két legszebb lényének fiát vagy lányát?! Igen, de nem hiszem, hogy sikerrel jár. Attól függetlenül, hogy már van egy fia, Alexandert nem tudja olyan könnyen meghódítani, mint a többi férfit. - Az arkangyal túl okos volt, átlátott a nő különlegesen szép külsején és ismerte a rideg és hatalomvágyó szívét. Egyszer azt mondta nekem, vele hálni olyan lenne, mint egy fekete özveggyel párosodni. Jessamy mindig is tisztelte Alexander tisztánlátását, bár nem értett egyet a Raphaellel szemben táplált ellenséges érzelmeivel. - Miért nem próbáltál helyet találni Alexander udvarában? - kérdezett rá Jessamy. Alexandert elvakítja a kora és ereje, nem veszi észre, hogy a világ változik - válaszolt Galen. - Ha az ő akarata teljesülne, megragadnánk az időben, mint rovarok a borostyánkőben. Jessamy ezzel tökéletesen egyetértett. Még Alexander is valami hasonlót mondott neki legutóbbi látogatása alkalmával: Én túl idős vagyok már ehhez a világhoz. A szavai egyáltalán nem illettek az időtlen, tökéletes külsejéhez. De az arkangyal akkor mást is mondott még. Jessamy a homlokát ráncolva követte az emlék fonalát és eljutott majdnem két évvel ezelőtti beszélgetésükhöz. Belefáradtam, Jessamy. - Ezüstszemei élesen ragyogtak. - Belefáradtam a háborúskodásba, a vérontásba, a politikába. Dönthetsz úgy, hogy békében élsz! - Jessamy őt nem érintette meg úgy, ahogyan például Raphaelt tette volna: annak ellenére, hogy Alexander többször tanácsot kért tőle, sokkal, sokkal idősebb volt nála. - Semmi szükség arra, hogy a seregeddel Raphael ellen vonulj. Tudom, hogy ezt tervezed. A férfi halvány mosolya egyáltalán nem volt jókedvű. A béke csak délibáb... de igen, talán igazad van. Lehet, hogy most eljött Raphael ideje. Jessamy vett egy nagy levegőt, amikor ráébredt, milyen fontos ez az emlék. Megosztotta Galennel. Senki sem számít arra, hogy Alexander leteszi a fegyvert. - Még ő is csak üres ábrándozásnak tartotta az arkangyal szavait, amiről bizonyára meg is feledkezik, amint újra fellángol benne a harci kedv. A pompás, vörös haj kilibbent Galen arcából, amikor az angyal úgy fordult, hogy megvédje Jessamyt a szél erejétől. A seregei pedig ebben a pillanatban is gyülekeznek. Jessamy alaposan megvizsgálta az emlék minden egyes részletét, Alexander arcának minden apró rezzenését. Tény volt azonban, hogy ez csak egy emlék volt a sok százezer között, talán nem is jelentett semmit. Az arkangyalok - mondta végül - sokszor kiszámíthatatlanok. Galen lassan vitorlázva ereszkedni kezdett. - Megérkezünk az első állomáshoz. Raphael bizonyára hallani szeretné az emlékedet.
Galen az erős szárnyaival tökéletesen és simán szállt le. Nem ellenkezett, amikor Jessamy felemelte a kezét és masszírozni kezdte a vállát. Fáradt vagy? - kérdezte a nő. Önző dolog volt, de nem akart más karjában utazni, csak Galenében. A férfi megrázta a fejét, majd Raphael felé nézett. Az arkangyal két őrrel beszélgetett éppen. Jessamy megvárta, amíg hármasban maradtak Raphaellel a tág kupolás tetejű szobában, és csak akkor mesélte el a felrémlett emléket. Az arkangyal szemének tiszta kékje szinte áthatolt rajta, ő pedig eltűnődött, vajon az abban vibráló hatalmas erő még nagyobb jövőbeli hatalom előfutára-e. Caliane képes volt más angyalok elméjét szétszaggatni, és Raphael sok mindenben hasonlított az anyjára. . - Jason - mondta az angyal látszólag oda nem illően - már régóta frusztrált. Egy emberét ugyan bejuttatta Alexander istállóiba, és így a szolgálók és a kocsmalátogató katonák pletykáiból tud szerezni bizonyos információkat, de eddig az udvarba senkit sem sikerült becsempésznie. Sőt, még Alexandert sem sikerült meglátnia, így nem tudott felvilágosítást adni az elme- és lelkiállapotáról. Galen szárnyai megzizzentek, amikor a hátára hajtotta őket. Ebben nincs semmi szokatlan. Titus udvarába sem tudna beszivárogni egyetlen kém sem, és Alexander éppen olyan harcos, mint ő. Jessamy megrázta a fejét, és kezét Galen szárnyára fektette. - Nem. Alexander már régóta, űrnaponként egyszer kirepül a csapataival. Ezt soha nem mulasztaná el. Ő a serege első sorában vezeti a katonáit. A helyzet iróniája - folytatta Raphael -, hogy ebben róla vettem példát. Jason szerint azonban Alexander már régóta nem tesz eleget ennek a kötelességének. - Az arkangyal fel és alá kezdett járkálni a szobában. - A szóbeszéd szerint a kedvenc ágyasával tölti az idejét, de én végig azt feltételeztem, hogy a hadvezéreivel vonult el valahová titokban, hogy a stratégiájából semmi se szivároghasson ki. Ez lehetséges - szólt Galen az állkapcsát dörzsölve -, de erre ott van a fia és egyben fegyvermestere, Rohan. Raphael Galen szemébe nézett. Igen. És Rohan maga is gond nélkül képes megtervezni egy hadjáratot. Jessamy ereiben megfagyott a vér, amikor megértette, mit jelent Galen felvetése. Ha Alexander meghalt... de nem, hogyan is történhetett volna ilyen?! Arkangyalt csak egy másik arkangyal volt képes megölni, és ezek a szörnyű, végzetes csaták mindig alapjaiban rengették meg az egész bolygót. Mert az arkangyalok nem adták könnyen az életüket, rengeteg embert, egész városokat vittek magukkal a halálba. Sem méreg, sem merénylet... Jaj, ne! - tátogta. Tizenegyedik fejezet De ha tőrbe csalta valaki, akiben megbízott, lehet, hogy eltemették. - Ilyen szörnyűségre a történelem során egyetlenegyszer volt példa, nagyon régen, jóval Lijuan születése előtt. Az arkangyal testét álmában feldarabolták azok, akiket barátainak tartott, a darabokat pedig elvitték a világ minden tájára, egymástól a lehető legtávolabb, és elásták. De az arkangyalok még a hamvaikból is képesek voltak újjáépíteni a testüket. Az arkangyal testének azon darabja, amelyből újjáfejlődött a férfi, egy hegység mélyén volt elföldelve. A hegyek már nem léteznek, mint ahogyan azok sem, akiknek ereiben a merénylők családjának akár egyetlen csepp vére is csörgedezett. A bosszúhadjárat olyan óriási volt, hogy azóta ép elméjű angyalnak ilyen tett meg sem fordul a fejében. Jessamy nyelt egy nagyot és folytatta.
- Nem hiszem, hogy Rohan elárulná az apját. - Igazi, tökéletes apa-fiú viszony volt az övék. De ha Alexander eltűnt, Rohan bizonyára folytatja a hadjáratot, mert arra számít, hogy az apja nemsokára felbukkan. Csak arkangyal képes megölni egy másik arkangyalt - suttogta -Jessamynak igaza van - jelentette ki Raphael. - De ha Alexandernek már ilyen régóta nyoma veszett, akkor valószínű, hogy halott. - Az arkangyalok még az angyalok számára is elképzelhetetlenül gyorsan gyógyultak, és sem kő, sem víz nem tarthatta őket fogságban. - Ha valamilyen okból ansharába esett - folytatta Raphael az angyalok legmélyebb, gyógyító álmára utalva és elárulták őt egy másik arkangyalnak, a szívére lőtt angyaltűz talán még őt is elpusztíthatta. Jessamy tudta, hogy az angyaltűz lövésének képessége még az arkangyalok körében is ritka volt. Caliane képes volt erre, de a fia nem... legalábbis még nem. De Raphael ereje olyan gyorsan nőtt, hogy képtelenség lett volna megjósolni a folyamatot. Amennyire tudom, a Tanács négy tagja tud angyaltüzet teremteni. De miért nem jelentette be a győztes az igényét Alexander területére? - kérdezte Galen. Lehet, hogy nem a területszerzés volt a célja. - Raphael felsóhajtott. - A Tanács néhány tagja örömét lelné egy ilyen játszmában, az öldöklés kedvéért képes lenne pusztítani és örömét lelné abban, hogy figyelje a bekövetkező zűrzavart. Jessamy gyomra összeszorult, szörnyű érzés töltötte el. Alexander ősöreg volt ugyan, egy ősi lény minden önteltségével, de okos is. És kedves is tudott lenni, egy ilyen nagy hatalmú lény idegen módján. A népét pedig jól kormányozta. Elszörnyedt, ha belegondolt, hogy ilyen alattomosan és gonoszul gyilkolták meg. De nem ez volt a legrosszabb: ha az arkangyal eltűnt vagy meghalt, és ezt senki sem jelentette a Tízek Tanácsának, akkor a területén most egy arra jogosulatlan angyal uralkodott. Ez pedig nem csak politikai kérdés volt. Az arkangyalok azért uralkodtak a Földön, mert nekik megvolt az erejük, hogy kordában tudják tartani a vámpírokat. Enélkül megvolt az esélye, hogy a legerőszakosabb vámpírok elvadulnak és elképzelhetetlenül vad vérszomjuktól hajtva katasztrofális pusztítást végeznek. Néhány nap alatt a terület teljes halandó népességét kiirthatják. - Jessamy szinte érezte a félelem ízét. Ez megmagyarázná, miért akart téged megölni egy vámpír. Galen fojtott hangon szólalt meg, Jessamy tudta, hogy küzd a benne dúló haraggal. - Az átváltoztatottak közül legalább néhányan jöttek Alexander távollétének valódi okára. Jessamy újra felidézte a váratlan párbeszédet, amit utoljára Alexanderrel folytatott. Volt vele egy vámpír, amikor meglátogatott. Az ajtóban állt beszélgetésünk alatt, minden szót hallott. Egy magas, fekete bőr és kék szemű nő. - A hideg, jégkék szem és a csillogó, ébenszín meglepően össze nem illő együttese miatt maradt meg ilyen élénkén Jessamy emlékezetében. - Az udvarának egy magas rangú tagja volt. És lehet, hogy most árulóvá vált. - Ha ő áll emögött, lehet, hogy tettét az átváltoztatás áraként követelt száz év szolgálat elleni lázadásnak fogja fel. De ha egyszer erre az útra tévedt... Raphael fejezte be Jessamy gondolatát: Megtudja majd, miért olyan kegyetlenek a fajtájának néhány képviselőjével. Galen és Raphael tervezni kezdte, hogyan bizonyosodhatnak meg arról, igaz-e az Alexander haláláról szóló elméletük, Jessamy azonban fel és alá kezdett járkálni a szobában. Úgy érezte, valami nincs rendjén. Raphaelnek igaza volt abban, hogy túl sok idő telt el azóta, és ezért az eltemetésről szóló elképzelés nem valószínű. De még ha Alexandert tőrbe is csalták, a halálának lettek volna bizonyos jelei. Elvégre ő egy ősöreg angyal volt. De senki sem számolt be természeti katasztrófáról, Jason pedig bizonyára tudomást szerzett volna arról, ha valahol ilyen pusztítás történik. Akár aludt, akár ébren volt, Alexander... Lehet, hogy aludni tért - bukott ki belőle, mielőtt alaposabban végiggondolhatta volna.
A férfiak megdermedtek, Raphael a homlokát ráncolta, majd megrázta a fejét. Tudnia kellett, hogy milyen káoszt okoz nem csak a saját területén, de az egész világon, ha váratlanul tér aludni. Lehet, hogy megbízott a parancsnokaiban, főleg Rohanban - vetette ellen Galen. Összevont szemöldökkel a padlóra meredt, a gondolatai nyilvánvalóan máshol jártak. - Talán egy titkos helyen akart aludni térni, és meghagyta az embereinek, hogy csak akkor értesítsék a Tanácsot, ha már biztosan nem találhat senki a nyomára. Jessamy rossz érzése egy kicsit enyhült, mert nagyon is el tudta képzelni, hogy Alexander pontosan így tesz. Az alvó angyalok sérthetetlenek voltak, ez az angyali faj egyik alapvető törvénye volt. Egyetlen arkangyal sem tért volna aludni ott, ahol az ellenségei rátalálhatnak, amíg sebezhető és kiszolgáltatott. Rohan erős - szólalt meg Raphael, és a szárnyai vakító fényre lobbantak -, talán elég erős ahhoz, hogy azt higgye, Alexander utasításai ellenére maga is képes uralkodni. - A szárnyai a haragtól jeges lánggal izzottak, és ez semmi jót nem jelentett. - Ha valóban elég bolond volt ahhoz, hogy ezt tegye, a gőgje miatt Alexander népét le fogják mészárolni. Jessamy visszagondolt, hogy a történelem során hány alkalommal becsülték már alá az angyalok a vámpírokban rejlő' vérszomj erejét. A leckét hatalmas áron tanulták meg, ezt az árat pedig a halandó népesség fizette meg helyettük. Értesíteni kell a Tanácsot - jelentette ki hidegen Raphael. - Én visszarepülök a Menedékre, és elküldöm Illiumot Titushoz és Charisemnonhoz. Én elrepüljek Nehához és Lijuanhoz? - kérdezte Galen, megnevezve az Alexander területéhez legközelebb lévő két arkangyalt. Raphael megrázta a fejét. Nem, Lijuan sértésnek venné, ha nem személyesen tudatnám vele a híreket. Te utazz tovább a területemre! Ha tévedünk, és Alexander él, nem alszik és megindítja a támadást, készen kell állnunk. - Raphael Jessamyra pillantott. Szörnyű kegyetlenség látszott a szemében, de a nő tudta, hogy az nem rá irányul. - Te nagyobb biztonságban vagy Galennel, mint a Menedéken. Csak lelassítanám - vetette ellen gyakorlatiasan a nú, mert ilyen komoly helyzetben a személyes bánat nem játszhatott szerepet. Galen pedig... megígérte, hogy elrepíti bárhová, hogy ő újra érinthesse a felhőket. - Itt maradhatok. Ide egyetlen vámpír sem jut el. Megvan az esélye, hogy a támadód Rohannak dolgozott, ő pedig sok angyalnak parancsol. - Galen végigsimított a szárnyával Jessa szárnyán. - Nem tehetjük kockára az életedet. Galennek igaza van - határozott Raphael. - Te túl fontos vagy a Menedék számára. Bólintott Galen felé. - Menj, amilyen gyors csak tudsz! Dmitri ura a helyzetnek, de nem tetszik nekem a kép, amit felvázoltunk. Ha Rohan megtudja, hogy a Tanács tud valamit Alexander eltűnéséről, lehet, hogy gyorsabban lép. - Egy ezer szóval teli szünet. - Galen, a bizalmam a tiéd. Uram. - Ebből az egy szóból kiderült, Galen kinek adta a hűségét. Galen meg akarta ajándékozni ezzel az úttal Jessamyt, de most erőltetett tempóban repültek. Az éj leple leszállt, felettük kigyúltak a csillagok. A férfi tudta, Jessamy le szeretne szállni, hogy felnézhessen és megcsodálhassa őket. Ha ennek vége - suttogta a nő hajába - újra megtesszük ezt az utat. Válaszul Jessamy egy csókot nyomott Galen állkapcsára. Az összefont haja végigsimított a karján. Imádlak, Galen. A szavak hallatán Galen majdnem megszegte a magának tett ígéretét, amely szerint nem hagyja, hogy Jessamy csak hálából legyen vele, annál többet akar. Mert egy ilyen kapcsolat apránként megölné.
Ezt engedélyezem - mondta ahelyett, hogy feltépte volna a sebet, amit Jessamy a tudtán kívül ejtett rajta. Jessamy nevetése körbevette őt. Tovább repültek, el a végtelen hó súlya alatt nyögő hegyek, a víz erejétől robajló folyók, a sziklákon kapaszkodó, apró falvak és az alföldeken elnyúló városok felett. Végig a hullámzó tenger vad szépsége felett. Egyszer megálltak a végtelen kékség közepén emelkedő, apró szigeten, majd egy érintetlen lagúna fehér homokos partján. Majd tovább az ősi erdők és az új utak felett, míg meg nem látták maguk előtt a vad területen a felhők közé emelkedő tornyot. A következő napfelkeltekor érkeztek meg a sziklából, fából és üvegből készült épülethez, amely csodálatosan ragyogott a napfényben, az erő egy mindenfelől jól látható, lenyűgöző bemutatása. Raphael értette, hogy sokak számára kézzel fogható formába kell önteni a hatalmat. Leszálltak az épület széles, lapos tetején. Galen lassan letette Jessamyt, majd behúzta a szárnyát. A tekintete csak ekkor találkozott Dmitriével, aki már várt rájuk. Van valami fejlemény? - kérdezte, mert tudta, hogy Raphael biztosan kiépített egy futárrendszert, amelynek segítségével halandók számára elképzelhetetlen sebességgel tudta továbbítani az információkat. - A Tanács elindult Alexander területe felé. Máris? - Jessamy szeme elkerekedett, miközben kinyújtóztatta a lábát. A szárnyát nem. Galen ezért akart még napfelkelte előtt megérkezni, hogy a nőnek alkalma legyen nyugodtan és zavartalanul tornáztatni azokat az izmait is. Azzal, hogy előle nem rejtőzött el közben, csak még erősebben magához láncolta Galent. Úgy tűnik, a Tanács egyetlen tagja sem látta Alexandert már két idény óta. Ez elég bizonyíték arra, hogy komolyan vegyék Raphael javaslatát. Dmitri kinyitotta Jessamy előtt az ajtót, és várt, amíg mind az épületbe értek, csak akkor folytatta. Követelték, hogy az arkangyal jelenjen meg előttük. A fia seregei harcra készen állnak. - Galennek pontos elképzelése volt azoknak a seregeknek a létszámáról és erejéről, Raphael ugyanis megosztotta vele, amit tudott, még amikor megérkezett a Menedékre. - Megeshet, hogy Alexander inkább támad, mint engedelmeskedjen egy ilyen felszólításnak. Neha és Urram közel vannak, összevonták a csapataikat a határon, és már betörtek Alexander területére. Galen tudta, hogy ez jelentős tett volt. Az arkangyalok nem a avatkoztak mások ügyeibe, sőt, még két másik arkangyal között dúló borúba sem. Ha azonban Alexander halott volt vagy aludni tért nem hagyhatták, hogy a területén eluralkodjon a vérengzés és az erőszak. Minden hibája ellenére a Tanács, ha szükség volt rá, tökélet egységként tudott működni. Mikor várunk választ? Dmitri Jessamyra pillantott. Ha - kezdte, és összevonta a szemöldökét - Alexander életben van, azonnal erőszakot fog alkalmazni, hogy elriasszon mindenkit; a területéről. Minél több idő telik el, annál valószínűbb, hogy már nem ő parancsol ott. Dmitri egy ajtó felé intette őket, a mozdulata megkapó, sötét, elegáns. Jessamy értékelte ezt, nagyra értékelte a vámírt, de semmi vonzalmat nem érzett iránta. Az érzékeit egy másik férfira hangolta: Galen meleg, természetes illata itatta át a bőrének minden pórusát, az ő mély, érces hangját akarta hallani, ahogy kitárják a szárnyaikat az ágyban. Galen mellett valahogy megfeledkezett a nyomorékságáról, eszébe sem jutott, hogy a szárnya rút. Jessamy, van időd átöltözni és pihenni egy kicsit. A szobádban ehhez mindent megtalálsz. - Dmitri hangja visszazökkentette a nőt a valóságba. - Szeretném, ha később csatlakoznál hozzánk, de haditanácsot tartunk. - Mind értették a ki nem mondott kérdést.
Jessamy volt a krónikás, kívül állt mindenen és csak figyelt, nem avatkozott az eseményekbe. De mindenki életében eljön az a pillanat, amikor állást kell foglalni és el kell dönteni, ki melyik oldalra áll. Ott leszek - válaszolt, és mélyen a heliodórszínű szemekbe nézett. Ha együtt vannak, akkor neki Galen mellett van a helye. A nap nagyon gyorsan telt a tervezéssel és a tervek végrehajtásával, és már este volt, amikor Jessamy kilépett Galen mellé az erkélyre. A férfi egy katona fegyelmezett tartásával állt ott, felemelt szárnyakkal, és figyelte, ahogy az angyalok tökéletes alakzatban repülve elhagyják a tornyot. Ők alkották a védelem első vonalát: felderítők és őrszemek voltak, akik elég tapasztaltak ahhoz, hogy a határvonalakat felügyeljék. Dmitri egy kis létszámú egységet már kiküldött ennek a feladatnak a végrehajtására, de a nagy létszámú csapatot visszatartotta, hogy Galen személyesen mérje fel Raphael katonáinak harckészültségét. Az angyalok egyenletes és erős szárnycsapásainak éjjeli árnyéka alatt egy vámpír hadosztály menetelt. Gyalogos katonák, akiket Dmitri és Galen a toronytól távolra küldött, ahol megfelelő" védelmet biztosíthattak anélkül, hogy központi épület saját védelmét veszélyeztetnék. Az éjszaka kísértetiesen csendes volt, annak ellenére, hogy több száz pár szárny szelte a levegőt és nagy tömeg vámpír menetelt a földön. Ez a suttogó sötétség baljós előjel volt, gondolta Jessamy. Nemsokára Alexander vagy megtorolja a támadást a területe ellen, vagy nem... És akkor minden kiderül. Jessamy remélte, hogy az arkangyal aludni tért, mert az utódai nem voltak felkészülve arra, hogy örökre elveszítsék egy ősöreg bölcsességét. Te vagy az egyetlen, aki bölcsnek tart. - Alexander ezüstös szemei még a saját hosszú életű fajtája körében is végtelenül idegenek voltak. - Mindenki más szerint én csak az erőszaknak és a háborúnak élek. Mindkettő igaz, Alexander. Mindig is így volt. - Ő olvasta a történeteket, amelyeket olyan sokan már elfelejtettek. A távoli múltban Alexander a békéért harcolt, elképzelhetetlen rettenettől mentette meg a világot. - Hiszem, hogy ha újra ki kellene állnod a próbát - és nem kicsinyes viszályokról, büszkeségből és hatalmi játszmákból eredő háborúskodásról lenne szó, hanem a jó és rossz valódi csatájáról -, te a jó oldalra állnál. Halvány mosoly jelent meg Alexander ajkán. Oly fiatal vagy még, Jessamy! Sokan azt mondanák, bolond is. Téged nem tartottak annak, amikor két háborúzó ősöreg közé álltál? Az arkangyal mély hangon, szívből jövően felkacagott. A pillantása akár az olvadt ezüst. Gyere, fiatal angyal! Sétálj velem és mesélj arról, amikor forrófejű ifjonc voltam! A nő elmosolyodott a keserédes emléktől. Nekidőlt Galennek. Tudta, hogy a lelke ezernyi darabra törne, ha ez a férfi valaha úgy döntene, aludni tér. Megvárta, amíg az angyalok eltűnnek a határon, a vámpírokat pedig elnyeli a torony körül burjánzó erdő. Nem így képzelted a szolgálatod kezdetét Raphael udvarában? Galen a nő dereka köré fonta a karját, a hátához szorította asszonyát. Vagyok, aki vagyok, Jessamy - szólt halkan. - A háború és fegyverek mindig is az életem részei lesznek. Tudom. Én nem egy kitalált lényhez vonzódom, Galen. - Talán; ez volt az oka annak, hogy Galen alig észrevehetően eltávolodott tőle, remélte a nő. Mert ez a távolságtartás fájdalmat okozott neki. Ha ez állt mögötte, akkor véget tudott vetni ennek. - Én az első pillanattól kezdve téged ismertelek, és azóta is téged akarlak. Galen kitárta a szárnyát Jessamy háta mögött, ez a gesztus bensőségesen megszokottá vált már. Ezután belemarkolt a hajába, kétségtelenül birtokló gesztussal, de nem csókolta meg. Azóta nem csókolta meg, hogy elindultak a Menedékről. A szemében parázsló forróság és a testének nyers keménysége, amit Jessamy érzett, amikor hozzásimult, mégis arról árulkodtak, hogy Galen éppúgy vágyik rá, mint mindig.
Mondd el, te makacs férfi! A férfi szemei olyan szépek voltak, Jessamy azon csodálkozott, hogyan lehet, hogy nem szeretett beléjük rögtön az első találkozásukkor. Most a szempillák beárnyékolták a szemeit. Minden lélegzetemmel terád vágyom - szólt egyszerűen és egyenesen Galen. - De nem a hálád az, ami kell nekem. - Váratlanul gyengéden a két kezébe fogta a nő arcát. - Ha csak ennyit érzel irántam, akkor a szívem szakad meg, de akkor is a legjobb barátod maradok örökre. És bárhová, Jessamy, bárhová elrepítelek, ahová csak veretnéd. A szavai, az esküje visszhangzott benne, de Jessamy nem szólalt meg. Ugyan hogyan nem lenne hálás azért, amit Galentől kapott?! Nemcsak a repülés ajándékáért, hanem mert arra kényszerítette, hogy felébredjen és újra élni kezdjen. - Nem tartozol nekem semmivel, semmilyen kötelezettséged nincsen velem szemben. - Galen szavai élesek voltak, az érintése érdesen gyengéd. - Szabad vagy. Tizenkettedik fejezet Az éjjel fájdalmasan lassan múlt. Jessamy nem tudott elaludni, ezért elindult a könyvtár felé a szürkületben, mielőtt a hajnal ecsetje színt visz az égboltra. A jobb szárnyát a földön húzta ma után, akár csak valamelyik figyelmetlen tanítványa. A terembe lámpa égett, a kandalló mellett egy férfi állt, pohárral a kezében. Magasabb volt nála, hasonlóan vékony és nyúlánk, és nem voltak szárnyai. Jessamy úrnő" - köszöntötte mély és átható hangon. A szavai dorombolásként vibráltak végig a nő bőrén. Veszély, gondolta Jessamy és biztos távolságban megállt tőle. Önnek előnye van velem szemben. Ainsley, szolgálatára. Ainsley? - Ez a név egyáltalán nem illett a vámpírhoz, akinek már a hangja is bűnre csábított. A férfi elmosolyodott, a lámpa fénye pedig megcsillant a pohárban lévő, rubinvörös folyadékon. Vér volt. Ezért ölök meg általában mindenkit, aki a nevemen szólít - dorombolt. - A legtöbben Trace-nek hívnak. Különös név. Azt jelenti, követni valaki nyomát. Jessamy újra végigmérte a vékony férfit. Ezzel is foglalkozol? Ez egy vad ország. Sok minden elvész. Én pedig megtalálom. Belekortyolt a vérbe, de a szemét nem vette le Jessamyról. Vagy nagyon sötét zöld, vagy tiszta fekete szeme volt. - Ön magas. Igen, az volt. Még az angyalok között is. Bár Galen mellett határozottan aprónak érezte magát. És amikor a harcos angyal átkarolta... Mit csinál ilyen kora reggel a könyvtárban? - kérdezte Jessamy, és erőt vett magán, hogy ne szorítsa az öklét a szívére, hogy a fájdalmát csillapítsa. A vámpír felemelte a könyvet kezében. Versek. - Szinte szégyenlősen nézett Jessamyra azokkal a csábító szemeivel, amik bizonyára nem egy nőt romlásba döntöttek már. Jessamy megváltoztatta az első ítéletét a férfiról. Kétségtelen, hogy veszélyes volt, de nem lett volna képes ártani egy nőnek. Ahhoz túlságosan szerette őket. Gyengéd mosoly vágott ráncot a vámpír orcájára. Szeretné hallani? Még egyetlen férfi sem akart neki verset olvasni. De mivel az életében éppen minden megváltozott, Jessamy bólintott. Legyen. - Elindult a szőnyegen, a férfi felé.
Leültek egymással szembe, a vámpír letette a poharát, és olvasni kezdett: mély verseket szerelemről, fájdalomról és szenvedélyről, érzékletesen, a csábításra termett hangján. Jessamy csak a harmadik vers után vette észre, hogy ő a csábítás célpontja. Meglepetten nézett fel a vámpír éles vonalú, szögletes, szép arcára, a vastag, selymes, fekete hajára, a vékony alkatára, ami miatt szükség esetén biztosan nagyon gyorsan tudott mozogni, és azon tűnődött, mi a férfi célja vele. Más nők is vannak a toronyban - szólalt meg, amikor a férfi lélegzetvételnyi szünetet tartott. A férfi szempillái felemelkedtek, alóluk elővillant a legsötétebb zöld szem, amelyet Jessamy valaha is látott. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Én azonban azóta vágyom végigsimítani az ön bőrén, hogy először megláttam a Menedéken. - Újabb szünet. A férfi most már nyíltabban és érzékibben pillán rá. - Egyetlen okból nem kezdtem önnek már akkor udvarolni: a többiektől hallottam, hogy ön magányra vágyik, és rossz néven venné közeledésemet. Értem. - A férfi szavai megrendítették Jessamyt, drámaian mutatták az életéről kialakított képet. Egy dolog volt azt hinni, hogy okozta a saját magányát, és más szembesülni a ténnyel. - Ugye tudja, hogy a szárnyam nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. A vámpír könnyedén, kecsesen megvonta a vállát. Bizonyára észre fogja venni, hogy én sem tudok repülni. - Kiitta a poharából az életről és halálról egyszerre zengő folyadékot, és meg szólalt. - Kérem, mondja el: ön az angyalé? Szükségtelen volt megkérdezni, melyik angyalra gondol. És ha igen? - kérdezett vissza ahelyett, hogy válaszolt volna. ugyanis, ami közte és Galen között volt, túl értékes és túl bensőséges volt ahhoz, hogy beszéljen róla. Sok mindennek neveztek már - válaszolt a férfi -, de nem lopom el mások nőjét... legalábbis nem azokat, akik nem akarják. Ideje távoznom. - Aznap éjjel és reggel majdnem minden összezavarodott körülötte, ez nem volt hát a megfelelő alkalom arra, hogy szópárbajt vívjon egy vámpírral, aki nyilvánvalóan művészi szinten űzi a csábítást. Viszontlátásra, úrnőm. - Sötét ígéret volt ez, ami követte Jessamyt fel a torony tetejére, a csípős, reggeli szélbe is. Ha Trace igazat mondott, márpedig semmi oka nem volt arra, hogy hazudjon, akkor most, hogy kitudódik, hogy nyitott egy párkapcsolatra, más férfiak is megkereshetik. Ha csak ennyit érzel irántam, akkor a szívem szakad meg, de akkor is a legjobb barátod maradok, örökre... Szabad vagy. Jessamy szíve elszorult, amikor elképzelte, hogy soha többé nem ízlelheti Galen csókját. De bármennyire is fájt, a férfinak igaza volt. Ha most enged a lelke mélyén égő, olthatatlan vágynak, ami Galenhez űzte, és mellé szegődik, mindig ott lesz közöttük a kérdés, hogy csak hálából tette-e. Ez pedig lassan megmételyezné a kapcsolatukat és fájdalmat okozna nekik, elpusztítaná őket. Nem, gondolta a nő, és a körmeit a tenyerébe vájta, ezt nem teheti, sem magával, sem Galennel. Abban a pillanatban a nap első sugarai elárasztották a környéket, aranyujjaikkal életre keltették a világot. Két nappal később jött a hír. - Alexander alszik - jelentette Dmitri, és megállt mellette és Galen mellett a torony egy magas erkélyén. - Csak ő ismeri a helyet. A vámpír, aki megtámadta Jessamyt? - kérdezte Galen komoran. Emira egy segéde. Emíra a vámpír, akit - Jessamy felé fordult - Alexanderrel láttál a beszélgetésetek napján. Az elit őrség egy tagja volt.
Ez meglep - jegyezte meg Jessamy, és szórakozottan a füle mögé simított egy hajtincset. - Alexander katonái általában hűségesek hozzá. Emira is az volt. De csak Alexanderhez, és úgy gondolta, ezt a kötelességét teljesítette, amikor meggyőződött arról, hogy az arkangyal biztonságban aludni tért. - Dmitri Jessamyra nézett, a szemeinek sötétje áthatolhatatlan és kifürkészhetetlen volt. - Sőt, azt hiszem, nyugton maradt volna, ha tudja, hogy Rohan beváltja Alexandernek tett ígéretét és értesíti a Tanácsot. Amikor látta, hogy ez nem történik meg, eldöntötte, hogy őt nem szolgálja. Galen haja szinte lángolt a rájuk zuhogó napfényben. Tehát már biztos, hogy Rohan próbálta kisajátítani a területet? Dmitri bólintott. És egy percig sem sejtette, hogy a vámpír szolgái lázadást szerveznek. Emira egy dologtól félt csak: hogy valaki gyanakodni kezd Alexander távolléte miatt. Felesleges volt - csóválta a fejét Jessamy. - A gyilkossági kísérlet nélkül lehet, hogy soha eszembe sem jut az a beszélgetés. Akárhogy is - mondta Dmitri a végeredmény ugyanaz. Alexander nélkül a terület helyzete bizonytalan. A Tanács felállít egy átmeneti kormányzatot, amíg egy új arkangyal át nem veszi a hatalmat. Michaela - jegyezte meg halkan Jessamy. - Ő a következő. Senki sem tudta pontosan, mi az a határ, amit át kell lépni, de mindenki tisztában volt azzal, ha egy angyal közel járt ehhez. A változás pillanatában új arkangyal születik, aki éppen annyira különbözik már az angyaloktól, mint a vámpírok a halandóktól. Egyik férfi sem szólt egy szót sem, csak nézték a tiszta kék eget, ami alatt angyalok gyakorlatoztak: készültek a háborúra, amely ezúttal elmaradt. Legalábbis egyelőre. Jessamy azonban a mellette álló barbárt figyelte. A férfit, aki megcsókolta őt, udvarolt neki, és megígérte, hogy elrepíti bárhová... azon töprengett, kije volt ez a férfi. Galen másnap meglátta, ahogy Jessamy beszélget és nevet a Trace nevű vámpírral. Elfordult, mielőtt még úrrá lett volna rajta a primitív vágy, hogy a földbe döngölje a másik férfit. Egy-két jól irányzott ütés arra a csínos kis állkapocsra és vékony bordákra, és a vámpír szilánkokra tört volna, mint egy agyagtál. Csodálkozom, hogy Trace még lélegzik - jegyezte meg Dmitri, miközben a letaposott füvön sétáltak el a toronytól. - Nem gondoltam volna, hogy szeretsz osztozkodni. Galen nem válaszolt, míg oda nem értek az angyal századhoz, amely rá várt. Megnevetteti Jessamyt. - Ez volt az egyetlen válasz, ami az eszébe jutott, az egyetlen dolog, ami számított. Dmitri halkan válaszolt, a szavai mögött tapasztalat és fájdalom bujkált. A szerelem képes összezúzni a férfit, míg végül semmi nem marad belőle. Légy óvatos! Dmitri szavai még mindig a lelkében visszhangoztak, amikor kitárta a szárnyát, hogy némán magára vonja a katonák figyelmét, majd felemelkedett, hogy megkezdje velük a légi harci gyakorlatokat, míg Dmitri a vámpírokat képezte ki. Később egyesítették a két csapatot, hogy azok a harcban olajozottan együtt tudjanak működni. Raphael katonái elég jók voltak, nem mészárolták volna le őket, ha harcba kellett volna indulniuk. De a csata sok áldozatot követelt volna, sokuk életét. Most, hogy volt idejük, Galen biztos alapokra akarta helyezni a harci képességeiket, hogy a következő összecsapás ne tizedelje meg Raphael seregeit, ne hagyja védtelenül a területét egy második roham esetén. A munkám itt eltart télig - mondta Jessamynak a nap végén, a naplementétől narancssárga ég alatt. - Akkor túl veszélyes lenne visszarepülni. - Az angyalokat nem zavarta a hideg úgy, ahogyan a halandókat, de a Menedék felé vezető úton sok helyütt rendszeresek voltak a hóviharok, amelyek megtörhették egy angyal szárnyát. A zuhanás pedig az angyal korától függően akár halálos is lehetett: a halhatatlanság csak idővel alakult ki teljesen. Az utazás ettól függetlenül is kellemetlen lett volna, ha minduntalan meg kell szakítani a hóesés
vagy ónos eső miatt. - Ha szeretnéd, most elvihetlek a Menedékre, akkor még visszaérek az első hó előtt. - Galen tudta, nagy kérés volt, hogy Jessamy egy teljes évig maradjon Raphael területén, de maga mellett akarta őt tudni, még akkor is, ha a nő nem volt már az övé. Ez a gondolat nehéz gránitsúlyként nehezedett a lelkére. Nem mondom azt, hogy nem temet maga alá néha a Menedéken kívüli élet - válaszolt Jessamy -, de azt hiszem, erősebb vagyok, mint gondoltam. Maradni szeretnék. Biztos vagy benne? - kérdezett rá Galen, mert nem akarta őt boldogtalannak látni. Igen. - A nő felnézett az ég palettájára, ami akkor éppen olyan élénk csíkos volt, akár egy tigris bundája. - Még az ég is vad itt. - A nő lopva elmosolyodott, Galennek pedig ettől elszorult a szíve. De nem ment Jessamy után, amikor a nő magára hagyta, és nem tépte ki az eléje siető vámpír végtagjait sem. Inkább szárnyra kapott, és elrepült. Messzire, ahol az ég végtelen kék volt és ahol majdnem sikerült elfelejtenie, hogy Jessamyt egy másik férfival hagyta ott. Jessamy egyre erősebbnek érezte magát, amikor a tavaszból nyárlett. Mint egy virág, amely kitárja a szirmait a nap felé. A tetőn állt és figyelte a levegőben gyakorlatozó angyalokat, tekintetével követte annak a férfinak erős alakját és csíkos, szürke szárnyait, akit egy pillanatra sem tudott elfelejteni. Sem ébren, sem az álmainak sötétjében táncolva. Galen az osztag közepén repült, minden bizonnyal vezényelt halk szavaival, amelyek hatékonyabbak voltak minden kiáltásnál. Látta, ahogy az egyik angyal arca felderül, és tudta, Galen kiosztotta a ritka dicséreteinek egyikét. Ezek soha nem voltak díszes szavak, legtöbbször a katonái csak egy kurta biccentést kaptak tőle, de ezek az apróságok és a ritka dicsérő szavak nagyon sokat jelentettek nekik. Mert mind tudták, hogy megérdemelten kapják. Galen nem hízelgett senkinek. Neki mégis azt mondta, hogy szép. Két nappal azelőtt újra összegömbölyödött Galen karjai között, a harcos pedig felfedezőútra vitte őt Raphael földjén, ezen a vad, hegyekből, erdőkből, vizekből és égből álló területen. Látott legelő szarvasokra vadászó farkasfalkát, csodálkozva kacagott, amikor egy saspár csatlakozott hozzájuk és messzire elkísérte őket; boldogan és vidáman szaladt a százszorszépes réten. Azóta, hogy a lassan fejlődő városba érkeztek, Jessamy akkor először kérte meg Galent, hogy vigye repülni. Most pedig úgy érezte, mintha hazatért volna, a férfi illata fájón ismerős volt. Nem akart kibontakozni a karjaiból, amikor visszaértek a toronyba, és Galen is a kelleténél egy pillanattal hosszabb ideig ölelte őt. A vágya nyers és nyílt volt, mégis hátralépett, el a nőtől. Jessamy ajka bizsergett a vágytól, az éhség már-már a csontjáig hatolt. Édes Jessamy! Eszébe jutott Trace selymesen doromboló hangja, az elmúlt este történései. Annak ellenére, hogy Galen elengedte őt, Jessamy úgy érezte, megcsalja őt. Mégis tudta, el kell fogadnia a vámpír csókját. Vér nélkül, csak az ajkak játékát. Trace mesterien értett a gyengéd érintéshez, a csókja pedig kellemes érzés volt, de Jessamy szíve nem kezdett a torkában verni, a vére nem lobbant lángra. Csak arra tudott gondolni, hogy valami nem jó. Abban a pillanatban megértette, hogy Galenen kívül egyetlen férfi sem lesz jó. Trace sem volt bolond. Hátralépett, egy ujjával Jessamy álla alá nyúlt és felfelé fordította a nő arcát. Szóval - szólalt meg az éjféli bűnökhöz illó hangján - mégis az övé vagy. - Pajkos mosoly. - Hát jó. Nem szeretném apró darabokra töretni a csontjaimat. Ekkor egy toll hullott alá a levegőből. Jessamy elkapta és megnézte: fehér volt, aranyszálakkal. Raphael. Az arkangyal előző este tért vissza, az éjjelt Dmitrivel és Galennel töltötte a dolgozószobájában. Nyilvánvaló volt, hogy Galen egyre szervesebb része lesz Raphael csapatának. Talán nem is akar soha visszatérni a Menedékre. Ez esetben...
Jessamy végtelenül örült a szabadságnak, amit Galen ajándékozott neki, hogy megismerje a világot és bejárja az eget, de az ő otthona a Menedék volt. Ott voltak a könyvei és a történetek, amelyeket meg kellett írnia. És mennyire hiányoztak neki a gyerekek! A toronyban egyetlen gyermek sem élt. Szél csapta meg Jessamyt, a szeme sarkából látta a fehér és arany szárnyakat, mielőtt Raphael a háta mögött összezárta őket. Mit írsz majd a krónikába a területemről? Hogy a táj éppen olyan vad és éppen olyan sokat ígérő, mint te vagy. - Raphael arkangyal volt, azelőtt azonban a nő tanítványa, Jessamy pedig sokszor megfeledkezett az előbbiről és az utóbbi szerint szólt hozzá. Raphael elmosolyodott, de a tekintete egyre keményebb volt. A politika, a hatalom lassacskán megváltozatta. Alexander területe? Egyelőre békés. És te? - A férfi arcának élét figyelte, ami az idővel egyre vadabb és egyre szebb lett. Nemsokára már senki sem fog már emlékezni a kisfiúra, aki Raphael valaha volt. Nekem fel kell virágoztatnom a területemet. - Közelebb lépett a nőhöz, megfogta a kezét. - Te mindig szívesen látott vendég lesz ezen a területen. A szobák, amelyekben most laksz, a tieid. Raphael túl sokat látott, gondolta Jessamy. Persze ezért volt ő arkangyal. Az én helyem a Menedéken van. Biztos vagy benne? - A felhőket hasító angyal század felé intett a fejével. Jessamy követte az arkangyal tekintetét, de nem a katonákat figyelte, hanem a parancsnokukat. A lelke olthatatlan vágytól sajgott, de tudta, hogy még nem jött el az ideje. A szív - suttogta - nagyon törékeny dolog. A szerelem pedig, amely még a hallgatásuk alatt is egyre nőtt Galen és Jessamy között, még törékenyebb. Tizenharmadik fejezet Galen figyelte, ahogy Trace a felderítők zöld-barna, terepszínű ruhájában elhagyja a tornyot. A vámpír jó volt, miután beleolvadt az erdőbe, Galen semmi nyomát nem látta. De nem Trace volt az egyetlen, aki kinézte magának Jessamyt most, hogy a Tanár leszállt menedékbeli elefántcsonttornyából. Galen figyelte mindezt, de nem avatkozott közbe... és rendszeresen a földbe döngölte Dmitrit. A vámpír a legutolsó forduló után letörölte felrepedt ajkáról a vért, és fejcsóválva megjegyezte: Mazochistának kell lennem, hogy mindig újra elveretem magam veled. Nem. Csak eltökélten javítani akarod a képességeidet. - Az igazság az volt, hogy Dmitri már így is méltó ellenfél volt. Galen nemegyszer vágott sebekkel és zúzódásokkal jött le a küzdőtérről, a vámpír egyszer még a szárnyát is megsebezte. Egymástól tanultak, együtt fejlődtek még halálosabb harcosokká. Egy kancsóval tiszta vizet öntött a fejére a mellette álló vödörből. Nedves haját hátrasimította, és Dmitrihez fordult. Néhány napra el kell mennem. - Ekkor már megbízott a vámpírban, tudta, hogy Dmitri magával Raphaellel együtt fog vigyázni, hogy Jessamyt semmi bántódás ne érhesse. Egy másik angyal is repülni akar vele. - Dmitri figyelme mindenre kiterjedt. - Csak fél, hogy megölnéd. A kancsó szilánkjaira robbant Galen kezének szorításában. Az angyal tudomást sem vett a kicsorduló vérről, indulásra készen kitárta a szárnyát. Soha nem zárnám Őt ketrecbe.
Felemelkedett, és erőltetett tempóban elrepült az alkony egyre növekvő szürkeségébe. Semmi és senki kedvéért nem állt volna meg. Jó néhány őrjárattal találkozott, de egyik sem merészelte feltartóztatni: mintha megérezték volna a borús hangulatát, amely szinte teljesen felemésztette. Repült, mintha az élete múlna rajta, versenyre kelt a légáramlatokkal, míg az ég teljesen üres volt körülötte, alatta pedig csak az erdők. Egyedül volt. Azután, hogy ilyen mostoha körülmények között nőtt fel, Galen azt hitte, nem érhet el hozzá a szívének fájdalma, ellenállónak tartotta magát a láthatatlan, kizsigerelő lelki sebekre. De a korábbi énje, a szeretetre éhes kisfiú még mindig ott élt az erős férfiban, és most személyiségének mindkét oldala csillapíthatatlanul vérzett, mert Galen látta, hogy Jessamy ezernyi apró lépéssel eltávolodik tőle. Lebukott az égből és leszállt egy patak menti tisztáson. Megállt, hogy kitisztítsa a gondolatait. De azok minduntalan ugyanahhoz a képhez kanyarodtak vissza: Jessamy egy másik férfi karjában. A harag feltört belőle, és egy vad ordításban öltött testet, ami egyre csak áradt a férfiból, miután olyan sokáig elfojtotta. A hűvös, őszi levegő sem hűtötte le az érzéseinek hangot adó angyalt, nem hatolt a csontjaiba, nem csendesítette a vérében tomboló haragot. De amikor Galen újra a levegőbe emelkedett, tudta, hogy vissza fog menni a toronyba. Ha pedig meglátja Jessamyt más férfival repülni, nem fog megölni senkit, nem fog tombolni, még akkor sem, ha a szíve szakad meg. Csak figyelni fog és vigyázni, hogy a másik angyal ne okozhasson fájdalmat a nőnek. De amikor visszatért, a torony csendes volt, alig néhány ablakból szűrődött ki világosság. A levegőben az őrszemeken kívül senki sem volt, ameddig a szem ellátott. Hangtalanul leszállt Jessamy szobájának erkélyén, az ajtót nyitva találta. Rövid ideig küzdött magával, de vesztett: belépett a szobába. Ekkor pillantotta meg Jessamyt, aki felé sietett, mintha éppen az erkélyre igyekezett volna. Galen! - A nő a szívére szorította a kezét és megtorpant. A halványzöld ruhájának alja a bokája körül lengett, lágy csókokat lebbentett a bőrére. Galen ekkor ébredt rá, hogy végig hazudott magának. Én fogok veled repülni! - mordult fel. - Megesküdtem, hogy akárhová elviszlek. Miért nem kérdeztél meg engem?! - Ahelyett, hogy egy gyengébb angyalra bízza magát, aki nem tudta olyan messzire vinni és nem tudott rá úgy vigyázni. Elhallgatott, ekkor látta meg, hogy Jessamy visszatartja a lélegzetét. Fél tőle? Vérben fürdő harcosok meghunyászkodtak a haragja előtt, ő pedig képes volt rázúdítani azt az egyetlen lényre, aki igazán számított az életében, aki a legfontosabb volt a számára. Az izmai megfeszültek, hátrálni kezdett az ajtó felé, de a nő megállította. Soha többé ne merészelj így eltűni, Galen! - Nem félt. Dühös volt. A harcos felvonta a szemöldökét. Elmentél anélkül, hogy szóltál volna nekem! - Átvágott a vörös és arany perzsaszőnyegen, és mellbe lökte a férfit. Ez Galen egyensúlyára természetesen semmilyen hatással nem volt, de a teste ettől függetlenül beleremegett. - Dmitritól kellett megtudnom. Galen haragja is felparázslott. - Nem tudtam, hogy szükség van a jelenlétemre. - Vagy hogy egyáltalán észreveszi-e a nő a hiányát. Jessamy azelőtt soha nem került még bensőséges kapcsolatba férfival. Az elmúlt két idény teli volt megrengető felfedezésekkel: flörtöltek vele, udvaroltak neki, sőt, még meg is csókolták. Csak nem ez a bosszantó, hatalmas ember, aki azt hitte, joga van kiabálni vele. Ha itt bárki az elhanyagoltság miatt panaszkodhat, az én vagyok! Csak egy pillanatra hagyj magamra Trace-szel! - A forró szavak megállíthatatlanul ömlöttek belőle és a földhöz szegezem a kardommal, kitépem a nyeszlett kis végtagjait!
Milyen romantikus! - Jessamynak erőt kellett vennie magán, hogy ne rúgja bokán Galent. - Mérges vagyok rád! - Amiért megmutatta neki a szenvedélyt, csak hogy aztán kiéheztesse, amiért neki adta az eget, csak hogy aztán az égen elbújva kerülje őt, amiért annyira makacs volt, annyira férfi! - Nem kellene itt lenned. Menj el! A férfi szárnyai megzizzentek, az a nagy test egyszerre sokkal közelebb volt a nőhöz. Te haragszol rám?! A testéből áradó forróság majdnem vággyá olvasztotta a dühöt Jessamyban, de a Tanár összeszedte az erejét és kitartott. Nagyon. Helyes. Jessamy szája tátva maradt... Galen pedig kihasználta ezt. A nyelve érzékien simított végig a nő nyelvén, mivel a harcos átugrotta a tapogatózó lépéseket, és nyers, nedves, kitárulkozó csókba vonta a nőt. Jessamy térde majdnem összeroggyant, a nőnek meg kellett kapaszkodnia Galen izmos karjában, hogy ne essen el. Az érintéstől a férfi mellkasából, mélyről mordulás tört fel, Galen az egyik karjával átfogta a nő derekát, és magához rántotta, mint egy értékes zsákmányt. Ez nem lágy simogatás volt, nem egy szerető gondos érintése. Teljes roham volt Jessamy érzékei ellen, vad vágy, amit csak a nő teljes megadása elégíthetett ki. Egyik kezével átfogta Galen nyakának oldalát, a másikat a vadul lüktető szívére fektette. A gyors kalapálás illett az ő szívének ritmusához. Lejjebb pedig... A férfi keménysége követelőzőin Jessamy felsőtestének nyomult, Galen nadrágja és Jessamy ruhája alig tudta feltartóztatni. A nő újra felsóhajtott, Galen pedig újra elrabolta a száját. Inkább a szenvedély és kétségbeesés keveréke hajtotta, mint a tapasztalat, amikor a harcos szájába dugta a nyelvét. Hirtelen minden tökéletesen mozdulatlanná dermedt. Majd Galen magához szorította Jessamy testét, szinte összeroppantotta, felemelte, hogy a szájuk egy vonalban legyen, és falni kezdte, mintha az egy nyalánkság lenne, amire egész életében vágyott. Az a nő, aki ettől nem lágyul el, bizonyára kőből van. Jessamyt pedig egyáltalán nem sziklából faragták, ha erről az angyalról volt szó. Szívta a férfi nyelvét, nyalta az ajkát, játékosan harapott a fogaival. Ettől Galen mellkasa remegett, Jessamy melle kemény ponttá összerándult mellbimbója alatt. Galen az egyik karjával még mindig a nőt tartotta, a másik kezével végigsimított Jessamy csípőjének hajlatán, majd határozottan és végtelenül birtokló gesztussal az alsóbb domborulatokra csúsztatta. Jessamy lélegzete elakadt, kiszakította magát a csókból és Galen mély, elhomályosodott smaragdszemeibe nézett. A férfi ajka duzzadt volt a csóktól, a bőre vörös a forróságtól. A keze pedig... Galen! A harcos a nő nyakába fúrta az arcát és továbbra is botrányosan alaposan simogatta, kényeztette az érintésével. Menjünk repülni! - A nő egyedül akart lenni a barbárjával. A levegő hűvös volt, az éjszaka csendes, de Jessamy nem feltételezte, hogy egyedül vannak a sötét éjszakában, amíg Galen messzire el nem vitte a toronytól, a hegyek fölé, és a világ teljesen el nem némult körülöttük. Egy fenséges fáktól övezett, füves tisztáson szálltak le. Galen lassan hagyta, hogy a nő teste lecsússzon az övéről. A nő ruhája felgyűrődött, a férfi lábai köré csavarodott, a teste pedig arra vágyott, hogy még erősebben simuljon Galenhez. Jessamy felemelte a kezét, hogy kisimítsa az arcából a hajtincseket, de a férfi megelőzte, a bőre érdesen súrolta végig a nő orcáját. Jessamy oldalra fordította a fejét, és egy csókot nyomott Galen tenyerébe. Ha még egyszer így el mersz tűnni, a saját lábaddal verlek fejbe. Félelmetes egy nő vagy te, Jessamy. A tudós angyal játékosan lökött egyet Galen mellén, majd lábujjhegyre emelkedett, és a férfi veszélyes szájába suttogott.
Téged, Galen. Téged akarlak. Csak és egyedül téged. - Nem számított, hogy életében nem volt száz szeretője, mert tudta, mit jelent számára ez a férfi: mindent. Ezen az egyszerű tényen nem változtatottt, hogy élete hajnalán vagy alkonyán ismerte meg. Galen két kezével átfogta Jessamy csípőjét, egyenesen megáll előtte, tetőtől talpig egy vonalban a testével. Tudom, várnom kellene még... A nő torka és mellkasa elszorult. De én nem tudok - vallotta meg. Egy szívdobbanással később a teste a férfiénak feszült, kőkemény kezek tartották, a melle Galen-meztelen mellkasára tapadt, a combjai megtalálták a helyüket a harcos kemény combjai között. Galen birtokba vette. Elcsábította. Gondját viselte. Ha maradt volna még porcikája, amely nem lett volna teljesen az övé, azt is neki adta volna, amikor Galen a kezei közé szorította az arcát és azt suttogta: Állíts meg, Jessamy! - Egy önuralmát vesztett férfi könyörgése volt ez. Jessamyt megsemmisítette a tudát, hogy Raphael fegyvermestere, aki arról volt híres, hogy még a legkegyetlenebb helyzetekben sem törik meg, most könyörög az érte érzett vágytól. Nem akarom, hogy megállj! - A férfi hajának lángnyelvei közé túrt az ujjaival, és magához húzta Galen arcát. Amikor a férfi azt javasolta, térjenek vissza a toronyba, hogy Jessamynak ne kelljen a fűre feküdnie, ő csak végigsimított Galen felsőtestének barázdáin, le egészen a büszke keménységéig. Csak Galennel szemben tudott ennyire merészen és nyíltan, szégyenérzet nélkül viselkedni. Galen mély, dörgő hangon felmordult, hogy Jessamy combjai megfeszültek, azután pedig már nem volt, ami feltartóztathatta volna. Szinte letépte a nőről a ruhát, és kiterítette őt a füvön, akár egy pogány emberáldozatot, és csak nézte, miközben kioldotta a nadrágja zárját. Jessamynak meg kellett volna rettennie ettől a hatalmas férfitól. De csak kitárta előtte a combjait. Galen! - Eddig talán elzártan élt, de attól még felnőtt nő volt, akiben most feltámadt a szenvedélyes szerető. Galen finoman érintette meg a nő combjait és még finomabban simogatta azok közét a vastag ujjaival, míg a nő már nyöszörgött a fájó vágytól. Galen ziháló mellkassal megkérdezte: Jessamy? Válaszul az angyal a férfi dereka köré fonta a lábait és a combjainak lüktető, síkos közét neki dörzsölte. Galen megrázkódott, felmordult, és belé hatolt. Jessamy hallotta a történeteket, amiket más nők meséltek erről, de el sem tudta képzelni ezt a vad, csodálatos érzést, amikor egyszerre birtokolta a szeretőjét és adta magát oda neki teljesen. Felkiáltott az égető fájdalomtól, amikor a teste kitágult, hogy befogadja Galent, a karját szeretője nyaka köré fonta, és magába szívta a bódító illatát, a szárnyai fáradhatatlanul rebegtek a hűvös fűszálak között. A kérges kezek finoman lefejtették Jessamy lábait Galen derekáról, térdnél fogva behajlították és kitárták azokat. Ettől Jessamy teste még jobban kitárult, és lassan egyre mélyebbre fogadta be magát, a férfit. Jessamy felszisszent, de amikor Galen habozott, csókolni és simogatni kezdte, míg a férfi nem folytatta. Lassan, hogy Jessamy hozzászokjon az erejéhez, súlyához. Jess! - Galen izmai feszültek, az ajka a nő fülére szorult. - Nem túl sok? De! Pompásan, csodálatosan túl sok! Ne hagyd abba! - A nő teste ívesen megfeszült a férfié alatt, a csípője felemelkedett és élvezte Galen simogatásait. A harcos nagyon lassan csúszott ki és be a nő testébe, minden egyes lökéssel egy kicsit mélyebbre. Közben az ajka meghódította Jessamy száját, a csókjai a szeretkezés mozdulatait visszhangozták.
Jessamy csak akkor törte meg a csókot, amikor a teste váratlanul darabjaira hullott. A nő hátrahajtotta a fejét, Galen pedig csodálatos ernyőként tárta ki föléjük sötét szárnyait és együtt hullámzott vele végig, a kéj tetőfokán. Egyik kezével beborította Jessamy mellének enyhe, de csodálatosan érzékeny halmait, másikkal a haját markolta és a feszítette hátra, miközben Galen végigcsókolta a nő nyakának ívét. Amikor a gyönyör lecsengett, és Jessamy úgy érezte, a teste forr elfáradt, beletúrt az ujjaival a férfi hajának vörös selymébe, és élvezte, ahogy a kéj utolsó hullámai átcsapnak rajta... majd így tartó Galent, mikor a harcos teste megremegett és forró lüktetéssel az testébe veszett. Galen suttogva szólította őt a nevén, míg újra és új összerándult, lecsillapodott és az arcát a nő nyakába rejtette. Az enyém. Az ősz télbe fordult, a természet felett átvette a hatalmat a hó és jég. Jessamy az egyre sötétebb és hosszabb éjszakákat Galeff karjaiban töltötte, amikor a férfi nem tartott éjjeli gyakorlatot, és hajnalig olvasott, amikor igen. A felfedezések, a játék és öröm időszaka volt ez, amire Jessamyban egyedül a lassú felismerés árnya vetült: hogy az ő barbár párja nagyon óvatos, nagyon vigyáz, hogy ne okozzon fájdalmat neki. Jessamy ezt az elején nem értette meg: túlságosan elvakította a férfi megismerésének csodálatos élménye ahhoz, hogy rájöjjön, a szeretkezés nem csak lassú tánc. Most azonban, hogy a kínzó vágyuk élét elvették, és ő nem egy éjszaka, miközben felfedezte Galen csodálatos testét, rájött, hogy a férfi „szenvedett" a kedvéért: érezni kezdte a harcosban feszülő' inakat és görcsös izmokat, amikor Galen igyekezett visszafogni szenvedélyének vad, pusztító erejét. Fájt neki, hogy Galen soha nem engedte szabadjára a gyönyörét, de nem volt dühös. Hogyan is haragudhatott volna valakire, aki így nézett rá, mint Galen? A harcos nem beszélt ugyan költői szavakkal a szerelméről, de Jessamy érezte, hogy minden egyes porcikájával szerette őt, érezte az odaadását minden simogatásban, minden új csodában, amit Galen mutatott neki, minden titokban, amit megosztott vele. - Levelet kaptam az anyámtól - mondta neki Galen előző este, az ágyban. Jessamy tudta, milyen fájdalmas kapcsolat fűzi őt az anyjához, ezért csak a szívére fektette a tenyerét és hallgatta őt. Arra kér, térjek vissza. Titus hajlandó megtenni parancsnoknak a csapatai fele felett. Orios maradna a fegyvermester, de én lennék a főhadnagya. Jessamy felkönyökölt, és a homlokát ráncolta. Miért ajánlana neked alacsonyabb pozíciót ott, mint amilyet Raphael udvarában betöltesz? - Ugyan a fiatal arkangyal hadserege még nem volt olyan erős, mint Titusé, de Galen serege volt, ő képezhette ki és ő vezethette a katonákat. A hadvezetés dolgaiban még Raphael jobbkeze, Dmitri is meghajolt a harcos angyal tapasztalata és tudása előtt. Galen mosolya olyan hideg volt, amilyennek Jessamy még soha nem látta az ő harcosát. Mert tudja, hogy egész életemben meg akartam neki felelni. Gyermekkoromban azt hittem, ha elég erős leszek, egyszer kiérdemlem majd a szeretetét. Jessamyban fellángolt a Tanae iránt érzett dühének parazsa, amit a toronyban töltött idő alatt folyamatosan izzított minden apró történet, amit Galen a sivár gyermekkoráról megosztott vele. Senkinek nem kell megfelelned, Galen. Nagyszerű férfi vagy, és ha az anyád ezt nem látja, akkor bolond. A tengerzöld szemekben fény villant, míg Galen tekintete teljesen átlátszóvá nem tisztult. Nagyszerű férfi? Jessamyt meghatotta, hogy Galen mert gyengének látszani előtte, és csak előtte. Egy csókban suttogta el a válaszát: A. legnagyszerűbb. Most, miközben Jessamy a kedvenc kilátóhelye felé igyekezett, a tetőre, visszagondolt, milyen sokat elárult ez a rövid beszélgetés az ő barbár harcosának lelkéről. Galen a felszínen nyersnek
és magabiztosnak tűnt ugyan, de a szívén szörnyű seb tátongott. Emiatt volt olyan óvatos vele szemben is, mintha vigyázna, nehogy bármi olyat tegyen, ami miatt elveszíthetné Jessamyt most, hogy a nő végre az övé volt. A Tanár arcán egy könnycsepp gördült le. Tizennegyedik fejezet Galen befejezte a csapatok edzését, mert leszállt rájuk a korai téli este sötétje. Aznap nem hullott hó, de a tájat vastag, fehér takaró borította. Hallotta a katonái megjegyzéseit arról, vajon miért siet haza a fegyvermesterük, de nem dorgálta meg őket ezért. Talán elpuhult egy kicsit, de olyan boldog is volt, mint még soha életében. A boldogság pedig engedékenyebbé tette. Felreppent a lakosztály erkélyére, amit most már Jessamyval kettesben éltek, de üresen találta a szobákat. Csalódottan fürödni indult, de éppen csak összegyűjtötte a váltóruhát, amikor Jessamy a szobába lépett. Galen szívverése megállt, mint mindig, amikor meglátta a párját. A nő a karjaiba omlott, és csókolni kezdte, egy olyan nő vad örömével, aki rajongott a párja érintéséért. Az ilyen szüntelen szeretettől egy férfi elveszítheti a fejét, és elhiheti, hogy valóban olyan nagyszerű, mint amilyennek a nője látja. Fürödni indultál? - Jessamy hozzásimult, finom, birtokló simításokkal kényeztette a férfi mellkasát az ingen keresztül. Galen télen inget hordott, mert a párja különben féltette volna. Nemsokára jövök. - A folyó vize még egy angyal számára is hideg volt, nem volt csábító gondolat hosszan időzni benne. Jessamy ajka halvány, pajkos mosolyra húzódott, ezt az arckifejezését Galenen kívül még senki sem látta soha. Megmosom a hátad. Tiltakoznia kellett volna, hogy a nőt a torony melegében, kényelemben tartsa, de túlságosan vágyott a közelségére. Odaadta neki a ruhákat, majd felkapta őt, és kirepült. Nem a közeli folyóhoz vitte Jessamyt, hanem egy tiszta vizű, hegyi tó mellé. Ez sokkal messzebb volt ugyan, de a távolság nem számított, hiszen Jessamy ott volt vele. Megzavarhat itt minket valaki? - kérdezte Jessamy, miközben kinyújtóztatta a szárnyait. Bokáig érő, tengerhab színű, világos ruhában állt ott, amelynek vállán a szárnyak számára kivágott nyílás két oldalát fényesre csiszolt, élénkkék drágakőből készült gombok fogták össze. A ruha tovább hangsúlyozta magasságát és szépségét. Nem, itt egyedül vagyunk. - Nem tudta megállni, végigsimított a nő szárnyának érzékeny belső ívén. Jessamy jólesően megborzongott. - Ez a terület lakatlan, az angyalok őrjáratai sem repülnek erre. A hegyek éppen olyan ősiek és vadak, mint az idők kezdetén. A nő mosolyán perzselő várakozás látszott, ettől Galen farka felágaskodott. Nem fürdeni akartál? Galen nevetett, amikor látta, hogy Jessamy letelepszik egy közeli, nagy sziklára, akár egy királynő, aki élvezni készül a külön, számára rendezett bemutatót. Lassan vetkőzni kezdett. Soha nem szégyellte a külsejét, de most, hogy látta, Jessamy mennyire szereti nézni őt, szinte magamutogatóvá vált... persze csak a nő előtt. Meztelenül, nyilvánvaló érzéki vággyal telve vett egy nagy levegőt, és lemerült a hegyi esőket összegyűjtő, mély tóba. A jéghideg víztől megborzongott, de állta. Amikor visszatért a felszínre, és kipislogta a vizet a szeméből, meglátta Jessamyt. Ruhája a lábainál hevert egy kupacban, a közepén pedig egy kecses, tökéletesen arányos, vékony és törékeny testű istennő. Testének ívei finomak, de nagyon is láthatók, a mellei apró buckák, amiket Galen olyan szívesen ízlelgetett. Az nagyon érzékeny része volt a krónikás testének. A nő félredobta a hóba a ruháját, majd visszaült a sziklára, a lábát a vízbe lógatta és megborzongott. Gyere ide!
Úrnőm kívánsága számomra parancs. Jessamy finom, puha kacaja eltöltötte őt, miközben odaúszott hozzá és széttárta Jessamy combjait, hogy helyet csináljon magának köztük. A nő elpirult, Galen pedig figyelte, ahogy az izgalom forrói színe elönti a mellét is, a mellbimbója pedig kemény ponttá húzódik, amit muszáj megízlelnie. Ó! - Jessamy belemarkolt a férfi hajába. Galen boldogan felemelte a kezét és két ujjával az elhanyagolt mellbimbót kezdte kényeztetni, miközben a szájával mélyen a másikra hajolt. A nő olyan apró és tökéletes volt, a melle teljesen elfért a harcos szájában, ő pedig harapta, nyalta és csókolta azt. Amikor kelletlenül felemelte a fejét, Galen kiélvezte a kényeztetése nyomának csillogását a szép, rózsaszín bőrön. A nő megrántotta a haját, Galen elmosolyodott és megnyalta Jessamy másik mellét is. Mire végzett, a nő édes illata teljesen eltöltötte. Jess! - A hangja nyers volt. Igen. - Kitárta a lábát, Galen pedig tovább csókolta őt, végig a köldöke felett lefelé, míg el nem ért a finom szőr alatt rejtőző, fanyar édes ízéhez. Korábban is megízlelte már itt, imádta Jessamy apró nyögéseinek hangját, amikor a nyelvével gyorsabban mozgott, de aznap úgy érezte, a nő vad, érzéki csábításának éle kikezdte az önuralmát. Erősebben simogatta a nőt, szorosabban markolta a csípőjét. Jessamy nem húzódott el, sőt, a testét beleívelte a férfi érintésébe. Galen férfi volt, érzéki vágyakkal teli férfi, és most ledőlt a fal, amely eddig feltartóztatta. Nyalta, szívta a nőt, még a fogaival is végigsimított rajta, míg a heves, gyors kielégülésig nem űzte. Jessamy teste megremegett, Galen pedig a szájában érezte kéjének ízét. Tudta, milyen érzékeny a nő azután, hogy a csúcspontra jutott, ezért felemelte a fejét, egy nedves, forró csókot nyomott a combja belső oldalára. Nem olyan hideg a víz - csábította, mert arra vágyott, hogy a hűvös ellenére kőkemény és lüktető farkát a nő bensőjének tüzes magjába mélyeszthesse. Jessamy szeme megcsillant. Hazug! - Kezével a férfi vállát masszírozta, majd kitárt szárnnyal előrehajolt, és nyílt, mámorító érzékiséggel birtokba vette Galen száját. - Valami másra vágyom. Galen kíváncsian felnyújtotta két karját a nő oldalán és végigcsókolta a nyakának kecses ívét. Bármit. A nő a hajába túrt, amikor Galen ajka lejjebb vándorolt. Felemelte a tekintetét az éjszakai égbolt felé, amit csak a hold sarlójának ezüstöt fénye és a számtalan csillag hideg ragyogása világított meg. Táncolni szeretnék, Galen. A férfi keze összeszorult a nő combján. Jess! Jessamy újra megcsókolta, finoman, buján és csábítóan. Soha nem hittem, álmodni sem mertem arról, hogy én ezt egyszer átélhetem. De megígérted, Galen. - Ráharapott a férfi alsó ajkára, a nyelve melegével végigsimított rajta, forrón szívni kezdte. - Azt mondtad, elrepítesz, ahová csak szeretném. Azok az apró csókok egy lépéssel tovább lökték Galent az őrület felé. Felemelte a kezeit és beborította velük a nő mellét, de figyelt, hogy ne szorítsa őket túl erősen. Ha fájdalmat okozott volna Jessamynak, levágta volna a saját kezét, forró vassal kiégette volna a sebeket, hogy sokáig ne nőjön vissza. Azután elölről kezdte volna. Erősebben - lehelte Jessamy a férfi ajkára. - Kérlek! Galen összeszorította a fogait, nehogy ott, rögtön a vízbe élvezzen, Jessamy eközben is tovább csókolta és simogatta őt. Galen keze megmozdult, szorította a nő mellét, hogy a krémszínű bőr kipirult a férfi érdes érintésétől.
A nő megborzongott, de Galen tudta, hogy nem a hidegtől, majd a férfi szárnyához emelte a kezét és a hosszú, vékony ujjaival simogatni kezdte a helyet, ahol a szárnya a hátába olvad. Galen számára ez olyan érzés volt, mintha a nő a farkát markolta volna meg. Elugrott, a tó közepéig lökte magát és lemerült. Amikor visszatért a felszínre, Jessamy ugyanott ült, mint azelőtt, kapkodva vette a levegőt, a haja a vállára hullott és eltakarta a mellét, csak a mellbimbója gömbölyded formája látszott ki mögüle. Egy élő nimfa! Azért jött el Galenhez, hogy megkínozza. A hideg sem segít - jegyezte meg morogva, előrelendült, elkapta a nő csípőjét és figyelmeztetés nélkül a szájába szívta az egyik feszes mellbimbót. A nő sikkantása a legédesebb zene volt Galen füleinek. Kisimította az útból Jessamy haját, és tenyerével formálni kezdte az egyik mellét, olyan erősen, ahogy Jessamy korábban kérte. A farka vastagon feszült a combjai között. A nő ekkor suttogva újra kérte: Táncolj velem, Galen! Galen elengedte az ajka közül Jessamy mellbimbóját és a szemébe nézett. Nem leszek képes visszafogni magam. - Az angyalok tánca a szeretkezés egyik legősibb módja volt. Kértem én, hogy fogd vissza magad? - Ezzel a pajzán kérdéssel felállt, és a kezét nyújtotta Galennek, hogy felsegítse. - És most gyere! A harcos képtelen lett volna megtagadni tőle bármit is. Felállt a vízből, de nem kapta a karjaiba a nőt úgy, ahogyan általában szokta. Az egyik karjával magához szorította és átfogta a derekát, a szárnyai alatt, a másikkal pedig a háta felső részét ölelte át. A farka hevesen lüktetett a két test között. Jessamy finoman nekidörgölődzött, és a karjait a férfi nyaka köré vetette. Jessamyra nézett, bűnre csábítóan elmosolyodott. Húzd be a szárnyaidat! Jessamy a hátára húzta a jobb szárnyát, a kisebb bal eleve felhúzva simult hozzá. A fény váratlanul elhalványult a szemében. Ha túl nehéz le... Pehelykönnyű vagy. - Törékeny, olyan végtelenül törékeny! Az ő vágya azonban hatalmas és erős... Galen attól félt, hogy összeroppanja Jessamyt. Azt pedig képtelen lett volna elviselni, ha Jessamy ijedten és csalódottan hátat fordít neki. Főleg most, hogy kezdte elhinni: a nő szemében csillogó érzés talán valóban az a különleges ajándék, amit még egyetlen nő sem adott neki. Megesküdött, hogy még saját magától is meg fogja óvni őt, majd a nő testét az övével párhuzamosan magához szorította és felemelkedett a levegőbe. Magasra kapaszkodott, magasabbra, mint azelőtt bármikor vitte Jessamyt, míg a ritka, hideg levegőben már majdnem megérinthették a csillagokat. Ezúttal nem repkedett játékosan, egyenes vonalban szárnyalt felfelé. Nem volt türelme másként megtenni ezt az utat, csak vadul és gyorsan, de Jessamy kedvéért azért megpróbálta. -Ne ellenkezz tovább, Galen! - szólt a nő, amikor megálltak. Olyan magasan voltak, hogy a szempillájukra kicsapódott a jég. - Add meg magad! Nem akarok fájdalmat okozni neked. - A nő volt a legdrágább kincse ezen a világon. Én is angyal vagyok, Galen! Halhatatlan. Kezelj is úgy! A kérése mögötti állandó vágy megtörte a férfit. A világot is lába elé terítette volna, ha Jessamy ezt kívánja. Ígérd meg, hogy szólsz, ha túl durva vagyok! Jessamy rá emelte a hatalmas, sötét szemét, Galen meglátta benne a nyers vágyat, amelynek ereje az övével vetekedett. Megígérem.
Szorosan, acélosan kemény karokkal magához ölelte ezt a nőt, aki ismerte és megértette a fájdalmat, sokkal mélyebben, mint ő. Majd miközben a szárnyának apró mozdulataival egy helyben tartotta magukat, vadul megcsókolta. Jessamy feljebb húzódott rajta, és a combjai közé fogadta a férfit. Galen ekkor lefelé fordult a levegőben, míg a fejük a föld felé nézett, ráharapott a nő vállának ívére... .. .és összecsukta a szárnyát. Zuhanni kezdtek. Jessamy sikolya csupa öröm volt, a félelem legapróbb nyoma nélkül. Galen vad örömmel mosolygott, és az utolsó pillanatban, mielőtt a szikláknak csapódtak volna, kitárta a szárnyát. Balra fordult és végigsuhant egy tágas barlangon. Éppen csak elkerülte a sziklák borotvaéles széleit, amelyek megvágták vagy összezúzták volna őket, felfelé kanyarodott egy egyenetlen szélű járaton és újra felemelkedett a csillagos égre. Ez csodálatos volt! - Jessamy éppen olyan vadul nevetett, mint ő. Galen a lelke mélyéről fakadó boldogsággal eltelve kacagott, majd erősen csapkodni kezdett a szárnyával, hogy újra magasra, egyre magasabbra emelkedjen. A párja türelmetlenül dörzsölte a testét Galen farkához, a harcos pedig annyira elmerült a táncban, hogy fogta Jessamy két lábát, a dereka köré emelte és egy erős lökéssel beléhatolt. Csak későn tisztult ki a feje. -Jessamy, nem...? A nő megszorította a teste belső izmait és a férfi szavába vágott. Zuhanjunk! Még egyszer! Tökéletes. Ez a nő tökéletes volt! Galen vérének minden cseppjét átjárta a legzsigeribb kéj. Ezúttal nem egyenesen zuhantak alá. A harcos a szárnya izmainak hatalmas erejével irányította az esést: egy szívdobbanásnyi időre leejtette magukat, majd hirtelen lefékezte a zuhanást. A teste minden zökkenéssel még mélyebbre hatolt a nő testébe. Újra. És újra. És még egyszer. Míg Jessamy telhetetlen éhséggel megtámadta a férfi ajkát. Galenben akkor az önuralom utolsó szikrája is kialudt, a póráz szinte hallható csattanással elszakadt. Fél kézzel továbbra is magához szorította a nőt, a másik kezével beletúrt a hajába és lehetetlenül gyors csigavonalban zuhanni kezdett vele. Úgy tűnt, a végállomás már csak a kemény sziklákon lehet. De Galen a legutolsó pillanatban felemelkedett az égre. Alig hagyott elég időt arra, hogy Jessamy nagy levegőt tudjon venni, és figyelmeztetés és gyengédség nélkül, máris újra zuhant. Jessamy teste forrón és selymesen szűken körülvette az ő testét. A lány érezte, hogy az izmai összerándultak, hogy a gyönyör rázni kezdte a testét. Emelkedés közben végigcsókolta a férfi nyakát, erősen szívta a bőrét zuhanáskor. Jessamy úgy érezte, az izmai elkocsonyásodnak. Alig tudta magát a combjával tartani, hogy le ne csússzon, amikor a harcos újra a levegőbe, a csillagos égre emelte őt. Kemény, hosszú farka minden egyes erős szárnycsapással egyre mélyebbre hatolt. Jessamy olyan mélyen érezte magában őt, hogy tudta: Galen megjelölte magának a testét. Az apró belsőizmok továbbra is összerándultak és elernyedtek Jessamy élete legkéjesebb pillanatának utórezgéseiként. Amikor Jessamy úgy gondolta, ennél többet már nem bír, felpillantott, és meglátta a férfi arcán a nyers szerelmi vágyat, érezte, hogy a teste gyorsan felkészül a következő élményre. - Én erős és pompás párom! - mondta, mert Galennek szüksége volt rá, hogy hallja a szavakat. Csak hogy tudd, az enyém vagy. Örökre. Szóval eszedbe se jusson meggondolni magad! Galen teste megremegett. A férfi lehajtotta a fejét, az orcáját a nő arcához simította és csodaszép, ősi nyelven suttogott a fülébe. Jessamy szemébe könnyek szöktek, a szenvedély vad gyengédséggel szakadt fel belőle. A tiéd vagyok. Annyira egyszerű és annyira erős szavak. A férfi felajánlotta neki a szívét.
Galen a csókjával zárta le a nő ajkát, mielőtt Jessamy válaszolni tudott volna, és őrült szenvedéllyel lebuktak az égről. Jessamy teljesen elveszett Galen hatalmas erejében, nem is érezte a hátán porzó vízcseppeket, amikor a férfi egy szárnyhossznyira a tó színe felett fordult felfelé, majd finoman földet ért a hófödte parton. A férfi ruhája puha volt a nő háta alatt, a talaj kemény, Galen pedig... olthatatlan tűz. Jessamy felsikoltott, amikor a férfi keményen, forrón és fékezetlenül elveszett a testében. Tizenötödik fejezet A tánc után a lelkesedés még napokig áradt Jessamy ereiben miközben befejezte a Raphael területéről szóló leírást, amit majd a történelmet megőrző kódexbe rögzít, ha visszatér a Menedékre. A könyvtár ablakán át látta, hogy Galen egy angyalokból és vámpírokból álló csapattal gyakorlatozik. A hó fehér takaróként terült el a tájon, ameddig a szeme ellátott. A halandók városából gyermekek kacagásának hangját hozta a kósza szél, Jessamy lelkében pedig fájdalmas csata dúlt. Tisztában volt vele, milyen kötelességek és erők húzzák őt vissza a hegyek közötti otthonába, míg barbár párjának vissza kell onnan térnie Raphael területére, hogy teljesítse a feladatát. De erre most nem akart gondolni. Ezt az időt még teljesen Galennel tölthette. Az ezt követő téli napok csodálatosak voltak. Az ég nappal kristálytiszta kék, éjjel drágakövekkel megszórt ébenfekete volt. Jessamy ezt az évszakot a harcosa karjában töltötte, aki biztosította róla, hogy ő jelenti neki a világot, miközben a sérült szíve csak lassanként fogadta el, hogy Jessamy iránta érzett szerelme nem fellobbanó láng, hanem olyan állandó és erős fény, akár a nap világa. A tánc után a lelkesedés még napokig áradt Jessamy ereiben. A tavasz lágyan érkezett és borította rügybe a világot. Jessamy lelke fellélegzett, látván, hogy a föld újjáéled. De nehéz időszak is volt ez a számára: búcsút kellett intenie az új barátainak Raphael tornyában. Nehéz volt, de nem fájdalmas, hiszen a Menedék már nem a börtöne, hanem az otthona volt. Trace titokban kezet csókolt neki, amikor senki nem látta. Tudd, hogy ha ráunsz az angyalodra, csak rám kell vetned szép szemed sugarát, és én ott leszek neked - mondta pimaszul, de őszinte melegséggel a szavaiban. Köszönöm, hogy a barátom vagy. - A vámpír fontos állomása volt az útnak, amelyet megtett, és Jessamy soha nem fogja őt elfelejteni. - Látogass meg, ha legközelebb a Menedéken jársz! Csak ha a biztonság kedvéért elveszed a barbárod fegyvereit és lekötözöd őt. Jessamy még mindig mosolygott ezen, amikor nem sokkal később lábujjhegyre emelkedett és egy csókot nyomott Raphael arcára. - Újra eljövök majd a területedre. A szívem egy részét itt hagyom. Legközelebb ne várj ezzel ilyen sokáig! - Az arkangyal végtelenül kék szemeit bánat árnyékolta be, és Jessamy tudta: Raphael, ez a kegyetlen arkangyal, akit valaha a karjaiban ringatott, amikor kisfiúként beverte a térdét, őszintén sajnálja, hogy elmegy. - A város növekedni fog, de a körülötte lévő égen és földön szabadon járhatsz, amíg én uralkodom felette. - hagyta, hogy a nő hátralépjen, az angyal karjába, aki haza fogja őt vinni. - Vigyázz rá, Galen! Galen nem válaszolt, de az arckifejezésén egyértelműen látszott, miért nem méltatja válaszra ezt a kérést. Raphael felnevetett. Ez a hang nagyon ritka volt már, elhaló visszhangja a kék szemű kisfiú, két arkangyal dédelgetett gyermeke nevetésének. Mellette Dmitri némán, éberen állt. A mosolya ezúttal elérte még a szemét is. Biztonságos hazautat! Dmitri szavai után Galen felemelkedett a torony tetejéről. A határig két katona angyal kísérte el őket tökéletes alakzatban repülve. A tiszteletadás indoka hivatalosan Jessamy volt, de a nő
tudta: a kísérettel igazából Galen iránti nagyrabecsülésüket fejezték ki. A szíve eltelt büszkeséggel, hogy az övé volt ez a férfi, aki annak ellenére, milyen sokan igyekeztek megtörni, mindenhol kivívta magának az őt megillető helyet. Galen anyja újra írt, sürgette, hogy fogadja el a Titus udvarában felkínált, alacsonyabb rangot, és menjen haza „fejleszteni a képességeit". Jessamyt nagyon feldühítette a Galen önbecsülése elleni körmönfont támadás, a férfiról azonban lepergett mindez. Az anyám fél, Jess - mondta, és a szemében látszott, sokkal mélyebben átlátja és megérti a helyzetet, mint azt a kemény, nyers külseje alapján a legtöbben gondolták volna. Jessamy elfojtotta a haragját, és a tenyerébe fogta Galen arcát. Meg szeretnéd látogatni? - Tanae Galen anyja volt, Jessamy pedig, attól függetlenül, hogy a saját szüleivel fájón távolságtartó volt, megértette az érzelmi kötelék erejét. Igen. - Galen nyugodtan, de határozottan letette a levelet. - De már nem vágyom az elismerésére. Most rajta a sor, hogy legyűrje a büszkeségét, és neki kell eljönnie hozzám. Repülés közben Jessamy arra gondolt, reméli, hogy Tanae képes lesz erre. Mert Galen az elismerésére ugyan már nem vágyott, a szeretetére azonban igen. Jess! - Megérezte a párja meleg leheletét a bőrén. - Nézd! A nő lenézett, és meglátta, ahogy a havas hegység életre kel és olvadt aranytengerként hullámzik alattuk a napsugarak ragyogásában. Ez az út volt az első, közösen átélt csoda, a visszaút a Menedékre pedig teljesen más, mint az, ami Raphael területére vitte őket. Játszadoztak, akár a gyerekek: lakatlan szigetek és a távolba nyúló őserdők felett táncoltak. Galen úgy nevetett Jessamyval, ahogy azelőtt senki mással, bűnre csábító szavakkal ingerelte, és csodálkozva figyelt, amikor a nő az évek során összegyűjtött botrányos történeteket mesélte neki. És én még azt hittem, ártatlan és romlatlan vagy! Szegény, kis drágám! Az érzékeny lelked el tudja viselni a történet végét, vagy abbahagyjam? Nagy sóhaj, kacagó szempár. Ha muszáj, kénytelen vagyok túlélni ezt. Csak akkor csendesedtek el, amikor már a Menedékhez közeledtek. A tények komorsága csak ekkor űzte el az örömüket. Mikor indulsz vissza Raphael területére? — Jessamy már tél óta tudta az igazat, amit Galen egy szenvedélytől sűrű, sötét éjjelen suttogott el neki. Galen a szakadékban zuhogó folyó fölé nyúló sziklára vitte őt, hogy átélje vele az egyelőre utolsó, kettesben töltött, bensőséges pillanatot. Holnap hajnalban. - Galen haja lángolt a hegyi napsütésben, miközben a nő arcát durva tenyerében tartotta és magába szívta a látványt. - Raphael csapatai erősek, de nem jutottak el arra a szintre, hogy egyetlen döntő csapással meghátrálásra tudják kényszeríteni egy másik arkangyal seregét. Alexander ugyan aludni tért, és talán évezredekig fel sem ébred, de Jessamy tudta, hogy a Tanács soha nem volt békés közösség. Tudom, hogy fel fogod őket készíteni. Galen megszorította a nő csípőjét. Tudom, hogy nem kellene - mondta teljes odaadással - mégis megkérlek várj rám, Jessamy! Vissza fogok térni hozzád. - A tiszta érzelmek smaragdokká változtatták a tengerzöld szemeket. Jessamy a férfi ajkára szorította az ujját. Soha nem kell ilyet kérned, Galen. Én örökké várni fogok rád. A nő vad szenvedéllyel szerette aznap éjjel a férfit, újra és újra szerelmes szavakat suttogott neki, hogy Galen tudja, valóban várni fog rá. A hajnal túl korán jött el, Galen pedig egy utolsó, szívszaggatóan gyengéd csók után visszarepült új urának területére.
A fegyvermester könyörtelen volt Raphael csapatainak kiképzése alatt. A szívét a Menedéken hagyta, és a helye folyamatosan vérzett. Önző dolog volt azt kívánni Jessamytól, hogy várjon rá. A nő végre visszakapta a szárnyait, és bizonyára sok férfi akar neki udvarolni. Szeretlek, Galen. Annyira, hogy az már fáj. A szívében őrizte ezeket a szavakat, forgatta őket, amíg drágakövekké nem csiszolódtak. Azt bizonygatta magának, hogy egy nő csak akkor tud mondani ilyen édes, szenvedélyes szavakat egy férfinak, ha valóban imádja. Nem zárta hát ketrecbe Jessamyt a kérésével: a nő maga választotta ezeket a láncokat. Mégis rettegett attól, hogy amikor visszatér, a nő nem fog már úgy nézni rá, mint azelőtt; hogy a szerelmét megtépázta az, hogy az ígérete miatt behatárolta a saját szabadságát. Az első levelet egy, a Menedékből visszatérő hírnök hozta. Jessamy tökéletesen csiszolt kézírása mesélt neki a Tanár életéről, a gyerekekről, akiket tanított, az angyalokról, akikkel találkozott és a történetekről, amiket lejegyzett, és amik a nagy távolság ellenére összekötötték őket. Egyetlen Galenem... Ezt a sort olyan sokszor tapintotta meg, érintette az ujjával, hogy a tinta teljesen elmosódott. Félre kellett tennie a levelet, hogy késő este zavartalanul elolvashassa, amilyen lassan csak akarta. Az ő válasza sokkal rövidebb volt, hiszen ő nem bánt olyan jól a szavakkal, mint Jessamy. A levelet Raphaellel küldte el, aki egy sereg angyallal a Menedékre repült. Ezek az angyalok ott fognak állomásozni. Jelen pillanatban Jason intézte Raphael ügyeit az angyali erődítményben, Illium és Aodhan segítségével, de mindkét angyal nagyon fiatal volt még. Raphael választ is hozott a levélre. Jessamy vagy ezredszer érintette meg a levelet, végigsimítva a kemény, szögletes vonásokkal írt szavakat. Szinte érezte a belőlük áradó, nyers erőt. A rövid mondatokat más nő talán a férfi érdektelenségének tulajdonította volna, Jessamy azonban mosolygott, mert tudta, hogy harcosának nem volt sem ideje, sem hajlama arra, hogy költészetet és gyengéd udvarlási képességeket tanuljon. Megcsókolta a papírt és a könyv tetejére fektette, amit aznap a könyvtárból hazavitt magával. Lányom! Jessamy az ismerős hang hallatán megfordult, de közben Galen levelét a könyv lapjai közé csúsztatta. Túl késő volt, az anyja már megpillantotta. A barbárodtól - jelentette ki mosolyogva, inkább szeretetteljesen, mint ítélkezőn. Jessamy elnevette magát. Igen. - Nem mondta el az anyjának, hogy Galen egyáltalán nem is olyan barbár, mint amilyennek tűnik. Egyrészt azért, mert Galen általában előnyt kovácsolt abból, hogy az ismeretlenek a külseje alapján alábecsülték az intelligenciáját. Másrészt azért, mert nem volt szüksége arra, hogy mentegesse magát. A férfi minden porcikáját szerette, a durvaságát és a titkolt gyengédséget is. Például azt, hogy egy préselt százszorszépet küldött a levél lapjai között. Szereted őt - állapította meg az anyja, és könnyed szavait mélyebb, puhatolózó mosoly követte. - Látom a szemedben. Jessamy nem bírta tovább a kettejük közötti bizonytalankodást, az anyja kitárt karjaiba vetette magát. Rhoswen illata meghitten ismerős volt, meleg és szeretetteljes. Azokra a gyermekkori estékre emlékeztette a nőt, amelyeket feszülten és némán az anyja ölében fekve töltött, miután megértette, hogy a szárnyai soha nem lesznek olyanok, mint a barátai szárnyai, hogy ő soha nem társulhat hozzájuk az égi játékokban.
Szeretem - suttogta, és szorosan megölelte az anyját. Mert Rhoswen is minden éjjel ringatta őt, elszánt és védelmező szeretettel a hangjában igyekezett vigaszt nyújtani a lányának, akinek a fájdalma túl nagy volt ahhoz, hogy el tudja fogadni. - És ő is szeret engem - tette hozzá, mert tudta, hogy az anyjának hallania kell ezt is. - Boldog vagyok. Rhoswen kibontakozott az ölelésből, könnyek gyűltek a szemébe. Nem, nem vagy az. Anyám... Csitt! - Rhoswen könnytől csillogó szemekkel nevetett rá és megszorította a kezét. Fájdalmat okoz neked, hogy távol kell lenned a te barbár harcosodtól. Jessamy is nevetett, kicsit sírva ő is, mert csak ekkor ébredt rá, mennyire hiányzott neki, hogy Galenről beszélhessen az anyjával. Nem tudatos döntés volt ez, csak a kettejük között az évek során kialakult, kínzó hallgatás kiterjesztése. Hazajössz velem? - kérdezte az anyja kezét fogva. - Beszélgetni szeretnék veled. Örülnék neki. - Vékony, hosszú ujjak simítottak végig Jessamy orcáján. - Boldog vagyok, mert úgy látom, a szomorúság fátyla fellebbent a szívedről. Jessamy ekkor ébredt rá, hogy a kettejük elhidegülésének ő épp úgy oka volt, mint az anyja. Azt hitte, ahogy idősebb lett és a Menedék tiszteletben álló lakója, a bánatát is tökéletesen megtanulta leplezni. De egy anya mindig megérezte a lánya titokban ejtett könnyeinek sós ízét. Belekarolt Rhoswenbe, a szárnyaik az anya és lánya bensőséges érintésével egymásra hajlottak. Jessamy ekkor elhatározta, bármi is történjék, nem hagyja, hogy Rhoswen még egyszer fájdalmat lásson a lányán. Galen visszaadta a szárnyait, de a lelki örömöt neki magának kellett megőriznie és táplálnia. Ő pedig kész volt harcolni is ezért. Mit írt az a nagy harcos, aki az egész Menedék szeme láttára csókolt meg? - kérdezte Rhoswen pajkos mosollyal az ajkán. - Hadd lássam! Csak akkor, ha te is megmutatod a szerelmes leveleket, amiket apa még mindig írogat neked. Rhoswen arcát éppen olyan rózsaszín pír öntötte el, mint ami a repülőtollainak végét díszítette, és ami Jessamy szárnyának belső oldalán is csillogott. Szörnyű vagy, lányom! Jessamy kuncogott és magához szorította a könyvet, benne Galen levelével. Ezek a levelek az évszakok múlásával ide-oda repkedtek a fél világ felett. Ő hosszú oldalakat írt tele a Menedéken történt események beszámolóival, többek között a három apró angyalról is, akik már alig várták a férfi visszatértét. Minduntalan arról győzködnek, hogy a repülési technikájuk azóta nagyon sokat fejlődött. Nagyon komolyan veszik a gyakorlatokat, amiket mutattál nekik sőt, az osztályban ők lettek a repülésoktatók. Illium, Galen és Aodhan is vitte és hozta a leveleiket. -Azt ugye tudod, hogy legelőször hozzád jöttem, és nem az anyámhoz?— kérdezte a hosszú repülőúttól fáradt Illium egy nyári estén, miközben átnyújtotta neki a levelet. - Galen megfenyegetett, hogy egyenként tépi ki a tollaimat, ha nem jövök. Jessamy nagyon szerette ezt a kék szárnyú angyalt, aki mindig jó kedvre tudta őt deríteni. Egy szeretetteljes csókot nyomott az orcájára. Menj, repülj a Kolibrihoz! - mondta Illium anyjára, a tehetséges művészre utalva Jessamy. - Tudom, hogy már egy ideje az eget kémlelte utánad. A kék angyal röpte csodálatosan szép volt a narancssárga és arany alkonyati égbolton, de Jessamy már elfordult és remegő ujjakkal bontotta fel a levelet. Az üzenet most is rövid volt, mint mindig. Semmi ciráda, semmi szerelmes szenvelgés. Csak Galen.
Mondd meg a díákjaimnak, hogy szigorúan ellenőrizni fogom a teljesítményüket, amint visszatértem. Egy század kiképzését soha nem lehet túl korán elkezdeni. Ó, te csodálatos férfi! - suttogta magában Jessamy, mert tudta, milyen sokat jelentenek majd ezek a szavak a kicsiknek, akik hősként tekintettek rá és rajongtak érte. Ezúttal nem volt a levélben százszorszép, csak egy kimondatlan kérés. Jessamy szeme elött összeszaladtak a betűk. Letörölte a könnyeit és tovább olvasott. A pillék üresfejűek ugyan, de Titus csodálatosan nevelte őket. A nem vér szerinti kötelékek is erősek lehetnek. És Jess? Én nem akarok birodalmat vagy dinasztiát alapítani. Csak családot és otthont, veled. A barbár mégiscsak ért a költészethez, gondolta Jesamy, miközben nézte, hogyan folyik össze a tinta a könyvzápor alatt. Ezekben a könnyekben azonban nem volt fájdalom, csak a vágy szerelme iránt, ami örökre megváltoztatta őt. Tizenhatodik fejezet Illium elmesélte Galennek mindazt, amiről Jessamy nem írt a leveleiben, hogy számos angyal és vámpír férfi többször próbálkozott udvarolni Jessamynak. Galen csak azért nem tépte szét a hírvivőt, mert Illium ezt komor ábrázattal adta elő és rögtön hozzá is tette: Jessamy túl udvarias ahhoz, hogy megmondja nekik, ne nyaggassák már, de minden férfi tudja, hogy ha túl messzire megy, és kényelmetlen helyzetbe hozza a szerelmedet, Dmitrivel kerül szembe. Galen ekkor értette meg, hogy amíg a Menedéken volt, Illium volt Jessamy lovagja. Köszönöm. A kék angyal elmosolyodott, a fogai vakító fénnyel villantak elő. Tudod, hányan szólítanak már Harangvirágnak?! Galen felnevetett, és rájött, hogy amíg nem figyelt, ez a dísznek tűnő, elegáns tőrként harcoló angyal a barátja lett. Akkor gyere! Hagyom, hogy megpróbálj bosszúból kiütni. Tovább képezte ki Raphael katonáit a csípős, őszi napokon is, amikor a talajt ezernyi árnyalatú vörös, barna és sárga levelek borították. A gondolatai azonban minduntalan visszatértek a drága levélgyűjteményéhez és a finom, krém- és bíborszínű tollakhoz. Jessamy annyira szép szavakat írt neki! Galen azonban nem ámította magát: egy dolog soha nem változhat meg: ő volt az első, aki az egekbe emelte a nőt, de bizonyára jöttek, jönnek utána mások... és a kódexírójának ekkor nagyobb választási lehetősége lesz. A szíve szakadna meg, ha tudná, hogy Jessamy más angyal karjában repül, de azt akarta, hogy a nő maga hozhassa meg a döntését, hogy soha ne bánja meg, hogy őt választotta. Mert a durvasága ellenére a szívét, a lelkét és minden porcikáját Jessamynak adta, és arra vágyott, hogy a nő ugyanígy teljesen az övé legyen. Jessamy látta, hogy az ősz télbe fordul, és kinyitotta a krónikás könyvét, hogy leírja, mi történt az elmúlt évszakban. A béke tartós volt, mert minden arkangyal figyelmét lekötötte Michaela felemelkedése. Nem maradt már idejük a politikai játszmákra. Jessamynak el kellett ismernie, hogy az új arkangyal döbbenetes tündökléssel vette át a hatalmat. Messze északon telente az égbolton színfelhők táncolnak. Amikor Michaela elérte teljes erejét, a világon mindenhol ugyanilyen színkavalkádot lehetett látni az égen. Élénk indigókék, világos rubint és neonzöld színek tették álomszerűvé a bolygót. Természetesen más, ehhez képest elhanyagolható, de önmagukban elég érdekes események is történtek. A krónikások távolságtartásával ezeket is lejegyezte, miközben könnyek szöktek a
szemébe attól, mit le kellett írnia. De az angyal faj régi volt már, a veszteség és a gyász éppen annyira a történelmük része volt, mint a boldog pillanatok. Galen egyre jobban hiányzott Jessamynak. A nő mindennap az eget kémlelte, és kereste rajta Galen különleges szárnyait. Még akkor is, amikor pedig tudta, hogy Galen téli menetelésre vitte a seregét, hogy jobban szokjanak a katonai felszereléshez. Jessamy! A nő kezében megállt a toll. Felnézett, és egy nála ötszáz évvel idősebb angyalt pillantott meg. Nem volt szép férfi, de volt benne valami vonzó, ami a korából és a tapasztalatából fakadt. Jessamy felé nyújtotta a karját. Szeretnélek felvinni az égbe. Galen alig várta, hogy kitavaszodjon. Nem mintha ezzel sokat nyert volna, mert még egy évszakig Raphael területén kellett maradnia, hogy meggyőződjön róla, minden tanítása gyökeret vert. Visszatérek, ha szükséged lesz rám - mondta Raphaelnek a sziklákon sétálva, ahonnan kitűnő kilátás nyílt a zúgó folyó túloldalán emelkedő toronyra -, de szeretnék a Menedéken állomásozni. Semmi kifogásom ellene - válaszolt Raphael. - Egy megbízható katonámnak mindig a Menedéken kell lennie. Kettejük között a bizalom nem csak elmélyült, de gyökeret is eresztett. Galen mégis elgondolkodott, vajon megfigyelés alatt tartja-e őt majd az arkangyal a Menedéken most, hogy a hatalma ilyen nagyra nőtt. Ő legalábbis ezt tette volna, és ezt meg is mondta Raphaelnek. Te erősebbé teszel engem, Galen. Ez viszont téged célponttá tesz. Légy óvatos. Senki sem támadhat már meg váratlanul. - Ezt nem az önteltség mondatta vele. Galen ismerte az erős oldalait és a gyengeségeit is. Jessamynak, Jasonnak, Dmitrinek és Raphaelnek hála most már a halandók életét is veszélyeztető, finom cselszövéseket is megérezte és csírájában el is fojtotta. Nem volt már újonc. Raphael hajába belekapott a szél. Illium veled megy. Itt elsorvad a halandó szerelme hiányától. Nem lenne bölcsebb itt tartani őt? Te ezt tennéd a helyemben? Galen belegondolt, mennyire kínozza őt Jessamy hiánya, és megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha a nő egy rövid idő múlva eltűnne az élők sorából. Nem, ez kegyetlenség lenne. - Ha már tiszavirág-életű a szerelmük, azt legalább élvezhessék ki. Raphael egy szót sem szólt, de úgy tűnt, egyetértett Galennel. A mérhetetlen ereje gőgössé tette ugyan őt, mégis hű volt a társaihoz, és ezt a hűséget Galen harcos énje nagyra értékelte. Ez az arkangyal biztosan nem szúrja őt keresztben. Tanae — szólalt meg rövid idő múlva Raphael - engedélyt kért, hogy belépjen a területemre. Értem. - Belenézett a kék szemekbe, amelyekhez foghatót sem halandón, sem halhatatlanon nem látott még, és tudta, hogy Raphael megadta az anyjának az engedélyt. Az anyja, aki a toronyba érkezett, ugyanaz a nő, ugyanaz a harcos volt, mint mindig, de Galen már más szemmel nézett rá. Az anyja most már egy olyan férfival találta magát szemközt, akinek már semmilyen formában nincs szüksége a támogatására - írta Galen a szerelmének, akitől megtanulta, hogy méltó mások szeretetére megzavarodott és visszatért Titushoz. De ez kezdetnek talán elég jó. Talán találhatunk, új közös utat. Lezárta a levelet, és nem írta bele azt, ami a leginkább kikívánkozott belőle: Várj rám, Jess!
Jessamy látta két angyal közeledő körvonalát a lenyugvó, nyári nappal szemben. A kezét a homlokához emelte, hogy árnyékot vessen a szemeire, de az erős háttérfényben mindkettőjük szárnya ugyanolyannak tűnt. Ő mégis tudta. Tudta! Nem törődve a veszélyes tereppel a sziklaszirt pereméhez futott, két kezével a ruháját markolta és várt. A napfény megcsillant az egyik angyal vörös haján. Könnyek potyogtak a szeméből, szinte észre sem vette, hogy Illium a távolban irányt váltott és az emberek faluja felé kanyarodott. Csak a szerelmét látta, aki végre visszatért hozzá. Galen a szirt pereme mellé repült és elkapta a levegőben Jessamyt, aki habozás nélkül vetette le magát a szikláról. Csigavonalban lebukott vele a szakadékba, a folyó mellé, ami habzott a köveken és simán áradt a gázlókban. Hazaértél! Hazaértél! - Jessamy csókolta a férfi száját, állát, mindenét, amit elért. Annyira hiányoztál! Galent megrendítette a nő könnytől ázott szemében ragyogó boldogság. Magához szorította és csókolta a száját, magába szívta a szavait. Nem érdekel - suttogta rekedten, vadul, követelőzőn -, hogy ki udvarolt neked, míg nem voltam itt. Mostantól csak én leszek. Meg akarta adni Jessamynak a választás lehetőségét, de rájött, hogy képtelen lett volna rá. - Életem végéig szeretni foglak és megadok neked mindent, amit kérsz. Már megint költészet. Ez nem tisztességes! - Jessamy remegve felnevetett, finom kezeit a férfi mellkasára szorította, ahogy régen. Nem repültem, mióta utoljára találkoztunk. Udvarolnál nekem a levegőben? Galen meglepődött. Soha nem kényszerítenélek arra, hogy a földön maradj! - Bármilyen féltékeny is volt. Tudom. Ó, tudom én! - A férfi mellkasának szorította az arcát. De nem tudtam volna elviselni, hogy más tartson a karjában. Jess! Sokkal később, az enyhe, csendes éjszakában Jessamy felkelt a gyűrött paplanok közül, és a sarokban álló fésülködő szekrényhez lépett. Mit csinálsz? - kérdezte Galen. A hasán feküdt, és figyelte a nőt, aki már végleg az övé volt. Az árnyéka, amit a holdfény vetett, vékony volt, mint a szalmaszál, a nő bőre gyöngyházfénnyel csillogott, a szárnytollai pompásak, hívogatók, simogatni valók. A meztelenségével mit sem törődve Jessamy szerényen elmosolyodott és visszatért az ágyhoz. Adni szeretnék neked valamit. Galen fel akart állni, de a nő megrázta fejét. Maradj! Szeretlek nézni. Helyes. - Galen elmosolyodott. - Ha rajtam múlna, te mindig meztelen lennél. Ősember! - nevetett fel Jessamy. Áthúzott valamit a férfi felkarja alatt és összecsatolta a bicepszén. - Nem túl szoros? A harcos a fémgyűrűre pillantott, amit a nő a karjára csatolt, és megrázta a fejét. Már így is magadhoz láncoltál, Jessamy úrnő. – Elszakíthatatlan láncokkal. - Most még meg is bilincselsz? - ugratta őt, mert észrevette, hogy nagyon szereti ingerelni az ő történetíróját. Csitt! - Jessamy végigsimított a karkötőn. - Borostyánkő van az amulettben. Galen maga mellé rántotta Jessamyt az ágyra, és a testét betakarta a sajátjával. Eljegyzel hát magadnak? - A borostyánkő a kapcsolatban élők ékszere volt, figyelmeztette a többieket, hogy ne közelítsenek udvarlási szándékkal. Hatalmas, barna szemek néztek rá. Igen. Galen életében nem volt még ilyen boldog. Van az amulettnek más jelentése is?
Jessamy elpirult. Butaság... a halandók szokása. Megvéd a bajtól. A férfi kisimította a hajtincseket Jessamy arcából, a nyakába fúrta az arcát, és tudta, hogy soha többé nem bolyong már magányosan, hogy otthonra lelt. Hordanád az én borostyánkövemet, Jess? A nő mosolya biztosította Galent arról, hogy valóban hazaért. Örökké.
