Carlos Ruiz Zafón. Angyali Játszma

Carlos Ruiz Zafón

Angyali Játszma

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008

A fordítás alapjául szolgáló mű: Carlos Ruiz Zafón: El juego del ángel Fordította Latorre Ágnes

Copyright © Dragonworks, S. L., 2008 © Editorial Planéta, S. A. 2008 Hungárián translation © Latorre Ágnes, 2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008 ISBN 978 963 254 170 9

MariCarmennek „a nation of two”

Első felvonás

A KÁRHOZOTTAK VÁROSA 1 Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt. Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és a lelkének ára van. Az én időm egy régi decemberi napon jött el, 1917-ben. Tizenhét éves voltam, és a La Voz de la Industria nevű, szebb napokat is látott lapnál dolgoztam, amely egy néhai kénsavgyár hodályszerű épületében tengődött; a falak még javában izzadták a maró gőzt, amely csak ette és ette a bútorzatot, a ruhánkat, a lelkünket, de még a cipőnk talpát is. A szerkesztőség a Pueblo Nuevó-i temető angyal- és kereszterdeje mögött volt, így a sziluettje távolról összevegyült a kriptákéval Barcelona égboltján, amelyet soha nem múló skarlátfekete alkonyszínre festett a kémények és gyárak rengetege. Azon az estén, amely megváltoztatta az életemet, don Basilio Moragas, az újság főszerkesztő-helyettese röviddel lapzárta előtt behívott a sötét kis helyiségbe, amely a szerkesztőség hátsó traktusában bújt meg, és egyszerre töltötte be az iroda és a szivarszoba funkcióját. Don Basilio kemény arcú, göndör bajuszú ember volt, nem szívelte a finomkodást, és azt a nézetet vallotta, hogy a bőséges határozószavak és a túlzó melléknevek használata csak ferde hajlamú és vitaminhiányos emberekre jellemző. Ha dagályosságon kapott egy szerkesztőt, három hétig gyászjelentéseket íratott vele. Amennyiben az alany még a tisztítókúra után is visszaesett a rossz szokásba, don Basilio életfogytiglan a háztartási rovatba száműzte. Mindannyian rettegtünk tőle, és ő tudván tudta ezt. – Engem hívatott, don Basilio? – kérdeztem félve. A főszerkesztő-helyettes rám sandított. Beljebb merészkedtem a szobába, amely izzadságtól és dohánytól bűzlött, ebben a sorrendben. Don Basilio rám se hederített, csak tovább olvasgatta valamelyik cikket az asztalán, piros ceruzával a kezében. Pár percig javította, azaz ütötte-vágta, ha éppen nem csonkította a szöveget, és közben illetlenségeket dörmögött maga elé, mintha ott se lennék. Tanácstalanul álltam, aztán megláttam egy széket a falnak támasztva, és odaléptem, hogy leüljek. – Ki mondta, hogy leülhet? – mordult rám don Basilio, fel sem nézve a szövegből. Azonnal kihúztam magam, és visszatartottam a lélegzetemet. A főszerkesztő-helyettes sóhajtott, leejtette a piros ceruzát, aztán hátradőlt a fotelben, és úgy nézett rám, mint holmi haszontalan kacatra. – Martín, maga azt mondta, hogy ír. Nyeltem egy nagyot, és amikor kinyitottam a számat, csak valami nevetséges hangfoszlány tört fel a torkomból. – Hát valamennyit, de igazából nem tudom, vagyis hogy hát igen, írok… – Remélem, jobban megy, mint a beszéd. No és mit ír? Ha megkérdezhetem. – Bűnügyi történeteket. Tehát olyasmit, hogy… – Képzelem.

Don Basilio pillantása minden szónál ékesebben beszélt. Ha azt mondtam volna, hogy friss trágyából gyúrok betlehemes szobrocskákat, háromszor ennyi sikert aratok. Egy újabb sóhajtás után vállat vont. – Vidal szerint maga nem is olyan rossz. Sőt kiemelkedő. No persze az itteni felhozatal mellett nem kell sokat küszködnie. De ha Vidal mondja… Pedro Vidal volt a La Voz de la Industria sztárújságírója. Heti egy hírrovatot jegyzett az újságban, az egyetlent, amit érdemes volt elolvasni, és emellett írt egy tucatnyi szerény sikerű regényt, amelyek a Raval negyedbeli gengszterekről és a velük budoárkapcsolatban álló felsőbb osztálybeli hölgyekről szóltak. Vidal mindig kifogástalan selyemöltönyökben és csillogó olasz mokaszinokban járt, úgy viselkedett, mint a teadélutánok legfinomabb gavallérjai; jól fésült szőke haja, ceruzával kihúzott bajsza és könnyed, barátságos mosolya mind-mind olyasvalakiről tanúskodott, aki jól érzi magát a világban és a bőrében. A családja Dél-Amerikában gazdagodott meg a cukorból, aztán hazatérve jót szakítottak abból a zsíros üzletből is, amit Barcelona villamosítása jelentett. Vidal apja, a klán feje, főrészvényese volt az újságnak, don Pedro pedig amolyan privát játszótérként használta a szerkesztőséget, nehogy halálra kelljen unnia magát, ha már szükségből nem kellett egy napot se dolgoznia életében. Nem számított, hogy a lapból ugyanolyan gyorsan folyik el a pénz, mint a város utcáit járó új automobilokból a benzin; a Vidal dinasztia mostanában bankokat gyűjtött az Ensanchén, és telkeket, amelyeknek mérete felért egy kisebbfajta hercegségével. Pedro Vidal volt az első, akinek megmutattam a szinte még gyerekfejjel papírra vetett írásaimat, amikor még kávéval és cigarettával lótifutiztam a szerkesztőségben. Nem sajnálta rám az időt, mindig elolvasta, amit adtam, sőt tanácsokkal is ellátott. Idővel elfogadott a kisegítőjének, még azt is megengedte, hogy én gépeljem a szövegeit. Ő mondta, hogy ha valaha megjátszom a sorsom az irodalom orosz rulettjén, szívesen vigyázza az első lépteimet. És ím, hű maradt szavához, mert most ő taszított az újság cerberusának, don Basiliónak a karjaiba. – Vidal javíthatatlan idealista. Még mindig hisz a meritokráciában, hogy annak kell esélyt adni, aki megérdemli, nem pedig a soron lévő protekciósnak. A bőre alatt is pénz van, könnyen játssza a világ lírikusát. Ha nekem századannyim volna, mint amennyi az ő fölöslege, már rég szonetteket írnék, és a kis madárkák a tenyeremből csipegetnének, megrészegülve a jóságomtól és a tehetségemtől. – Vidal úr nagyszerű ember – tiltakoztam. – Sokkal több annál. Ő egy szent, mert dacára a maga éhenkórász ábrázatának, hetek óta fájdítja a fejem azzal, hogy milyen tehetséges és szorgalmas a szerkesztőség Benjáminja. Tudja, hogy a lelkem mélyén vajszívű vagyok, és még azt is megígérte, hogy ha biztosítom magának a lehetőséget, megajándékoz egy doboz havannával. Márpedig ha Vidal mond valamit, az nekem olyan, mintha maga Mózes szállna alá a hegyről, kezében a kőtáblával, és a kinyilatkoztatás terhével a vállán. Ezért hát, zárszó gyanánt, karácsony lévén, no és hogy az ön kedves jó barátja befogja végre a száját, felajánlok egy diadalmas bemutatkozási lehetőséget, de olyat, ami csak ritkán van. – Nagyon szépen köszönöm, don Basilio. Ígérem, nem fogja megbánni… – Ne lovalja bele magát, fiam. Mit is gondol a határozószavak és a melléknevek parttalan és válogatás nélküli használatáról? – Szégyenletesnek tartom, és úgy vélem, a büntető törvénykönyvben a helye – feleltem a frissen megtért hívő minden harcos meggyőződésével. Don Basilio helyeslően bólintott. – Jól halad, Martín. Világos az értékrendje. A mi szakmánkban az marad talpon, akinek értékrendje van, nem pedig az, akinek elvei. Ez az alap. Na üljön le, és nyissa ki a fülét, mert nem mondom el kétszer.

A helyzet a következő volt. Olyan okoknál fogva, amelyeket don Basilio inkább nem kívánt bővebben részletezni, a vasárnapi kiadás utolsó oldala – hagyományosan a novellák és útleírások helye – üresen maradt lapzárta idejére. Eredetileg egy hazafias, lánglelkűen költői ódát szántak oda, amely a középkori lovagok hősi tetteit taglalta volna, tararím, tararám, a kereszténység védelmében, és körítve mindennel, ami csak erényes e földön, kezdve a Szentfölddel, a Llobregat deltájával bezáróan. Sajnos azonban a szöveg nem érkezett be idejében, vagy ahogy inkább én sejtettem, don Basiliónak tartotta úgy úri kedve, hogy nem publikálja. Hat óránk maradt lapzártáig, és rajtam kívül nem volt senki a közelben, aki betölthette volna az űrt a szépen illusztrált hirdetés mellett, amely halszálkás fűzőt reklámozott az álomszép csípők védelmében, és hadat üzent a hurkáknak. A dilemma arra késztette a szerkesztőséget, hogy öntudatos kiállással kutassa fel az irodalmi tehetséget, bárhol lappangjon is az épületben, így orvosolva a hiányt, és előteremtve a négyhasábnyi, közfigyelemre érdemes cikket a hűséges olvasótábor számára. A már bizonyított tehetségek listája tíz nevet tartalmazott, amelyek közül, természetesen, egyik sem volt azonos az enyémmel. – Martín barátom, a sors különös szeszélye folytán egyetlen reményteljes ifjú munkatársunk sincs jelen e pillanatban, és nem is keríthető elő ésszerű időn belül. Nyakunkon a végveszély, ezért úgy döntöttem, magának ajánlom fel a lehetőséget. – Számíthat rám. – Én viszont öt flekkre számítok, dupla sorközzel, és hat órán belül, Mr. Edgár Allan Poe. Történetet írjon, ne eszmefuttatást. Ha szentbeszéd kell, éjféli misére megyek. Történetet írjon, amit még nem olvastam, vagy ha igen, írja meg és mesélje el úgy, hogy ne vegyem észre. Már rohantam volna, de ekkor don Basilio felállt, és az íróasztalt megkerülve odalépett hozzám, aztán a vállamra tette a kezét, amely akkora volt, mint egy üllő, és annyit is nyomott. Csak most, hogy közelről láttam, vettem észre, hogy mosolyog a szeme. – Ha jó a sztori, tíz pesetát fizetek. Ha annál is jobb, és szeretik az olvasók, tovább publikálhat. – Van valami konkrét utasítás, don Basilio? – kérdeztem. – Igen. Ne hagyjon cserben. A következő hat órát önkívületben töltöttem. Ahhoz az asztalhoz telepedtem a szerkesztőség közepén, amely Vidalnak volt fenntartva a kivételes napokra, amikor véletlenül betévedt hozzánk. Az üresen álló terem elmerült a tízezer szivar együttesen szőtt füstködében. Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, de máris megjelent előttem a kép, a fekete felhőtakaró, amely ráborul az esős városra, és egy férfi, aki véres kézzel, titokzatos pillantással botorkál a sötétben. Nem tudtam, ki ő, és azt sem, hogy ki elől menekül, de a következő hat órára ő lett a legjobb barátom. Papírt fűztem az írógépbe, és haladék nélkül kisajtoltam, ami bennem volt. Minden szóért, minden mondatért, minden kifejezésért, minden képért és minden betűért úgy küzdöttem, mintha az utolsók lennének, amelyeket leírok. Minden sort úgy vetettem papírra, és úgy alkottam újra, mintha az életem függne tőle, aztán megint újraírtam. Nem volt más társam, mint a billentyűk szüntelen kopogása, amelynek visszhangját elnyelte a félhomályos terem, és a nagy falióra, amely egyre csak apasztotta a hajnalig hátralévő perceket.

Majdnem hat óra volt már, amikor az utolsó flekket is kirántottam a gépből, és kimerülten sóhajtottam fel, úgy éreztem, mintha a fejemben darázsfészek volna. Már hallottam is don Basilio lépteit, aki az imént tért magához legutóbbi szigorúan kimért szunyókálásából, és ráérősen közeledett. Fogtam a papírlapokat, és átnyújtottam neki, de nem mertem a szemébe nézni. Don Basilio leült a szomszédos asztalhoz, és meggyújtotta a lámpát. Pillantása minden érzelemnyilvánítás nélkül szántotta végig a szöveget fentről le, aztán vissza. Végül letette a szivart az asztal szélére, rám nézett, és felolvasta az első sort. – Az éj leszáll a városra, és az utcákon úgy terjeng a puskapor szaga, mint egy elátkozott lehelet. Don Basilio lapos pillantást vetett rám, mire én egy akkora mosoly fedezéke mögé bújtam, ami az egész fogsoromat látni engedte. Nem mondott többet, csak felállt és kiment, kezében a novellámmal. Néztem, ahogy eljut a szobája ajtajáig, majd becsukja maga mögött. Kővé meredtem, nem tudtam eldönteni, hogy futásnak eredjek, vagy inkább megvárjam a halálos ítéletet. Tíz perc múlva, amit én inkább tíz évnek éreztem, kinyílt a főszerkesztő-helyettes ajtaja, és don Basilio öblös hangja megrengette az egész házat. – Martín! Jöjjön be, legyen szíves! Olyan lassan vánszorogtam el odáig, ahogy csak tudtam, és minden lépéssel összébb húztam magam néhány centivel, míg végül nem maradt más hátra, mint hogy bedugjam a fejem az ajtón, és nagyra nyissam a szemem. Don Basilio, kezében a rettegett piros irónnal, hűvösen nézett rám. Nyelni szerettem volna, de kiszáradt a szám. Don Basilio visszaadta a papírlapokat. Elvettem, és a lehető leggyorsabban indultam vissza az ajtó felé, azt hajtogattam magamban, hogy a Colon Szálloda halljában mindig van hely egy új cipőpucolónak. – Vigye le a nyomdába, és szedesse ki – szólalt meg a hátam mögül. Visszafordultam; azt hittem, kegyetlen tréfát űznek velem. Don Basilio kihúzta az asztalfiókot, pénzt vett ki belőle, és leszámolt tíz pesetát. – Ez a magáé. Javaslom, hogy vegyen belőle egy új öltönyt, mert már négy éve, hogy ugyanebben látom, és még mindig hat számmal nagyobb, mint a mérete. Ha gondolja, menjen Pantaleoni mesterhez az Escudellers utcába, és hivatkozzon rám. Jó bánásmódban lesz része. – Nagyon köszönöm, don Basilio. Elmegyek. – És írhatja a következő novellát. Erre már egy hetet adok. De ne higgye, hogy nyugodtan ülhet a babérjain. Talán kevesebb hullát is tehetne bele, a mai olvasó azt szereti, ha szirupos a vége, és győz az emberi lélek nagysága, meg az efféle sületlenségek. – Igenis, don Basilio. A főszerkesztő-helyettes bólintott, és kezet nyújtott. Megszorítottam. – Szép munka, Martín. Hétfőn ott akarom látni Junceda asztalánál, most már a magáé. A hírrovathoz kerül. – Nem fog csalódni bennem, don Basilio. – Nem, nem fogok. Előbb vagy utóbb levesz a lábamról. És jól teszi, mert maga nem újságíró, és nem is lesz az soha. De még nem kész krimiíró, még ha annak hiszi is magát. Maradjon itt egy darabig, és mi megtanítunk magának néhány hasznos dolgot. Elfeledkeztem az óvatosságról, és hirtelen olyan hála öntött el, hogy kedvem támadt volna átölelni azt a nagydarab embert. De don Basilio már újfent magára öltötte a szigorú álarcot, és kemény pillantással az ajtóra mutatott. – Csak semmi jelenet. Csukja be az ajtót maga után. Kifelé. És boldog karácsonyt. – Boldog karácsonyt. Hétfőn reggel, amikor a szerkesztőségbe érve odaléptem az első saját íróasztalomhoz, hogy birtokba vehessem, csomagolópapírból készült borítékot találtam rajta, amelyre régi típusú nyomtatott betűkkel írták fel a nevem. Felbontottam. A vasárnapi szám hátsó oldala volt benne az én keretes cikkemmel, és egy kis levél, a következő szöveggel:

„Ez csak a kezdet. Tíz év múlva már én leszek a tanítvány, és te a mester. Barátod és kollégád, Pedro Vidal.”

2 Első írói bemutatkozásom kiállta a tűzkeresztséget, és don Basilio, szavához híven, felajánlotta a lehetőséget, hogy további hasonló novellákat publikáljak. A szerkesztőség hamarosan úgy döntött, hogy fényes pályafutásomat heti egy megjelenéssel támogatja, amennyiben továbbra is pontosan adom le a munkát, és mindig ugyanazon az áron. A hiúság és a túlhajszoltság mámorában egész álló nap javítottam a kollégáim szövegeit, és szerkesztettem számolatlanul a híreket és a szenzációkat, majd amikor este egyedül maradtam a teremben, belevetettem magam abba a grandiózus és operaszerű sorozatnak a folytatásaiba, amely már régóta pezsdítette a képzeletemet, és amelyben a Barcelona rejtelmei cím alatt gátlástalanul ötvözhettem Dumas-t és Stokert, Sue-t és Févalt. Ábrázatomból ítélve mintha egy koporsóban aludtam volna végig a napi három órámat. Vidal, aki sose ismerte azt a belülről emésztő éhséget, aminek semmi köze a gyomorhoz, amondó volt, hogy kiégetem az agyamat, és ha így folytatom, húszéves sem leszek, amikor részt vehetek a saját temetésemen. De don Basilio nem a szorgalmamon szörnyülködött, hanem más fenntartásai voltak. Minden fejezet megjelenésénél szítta a fogát, mert úgy tartotta, hogy a meglehetősen hagymázas írások sajnálatos módon egy kétes ízlésű formának és tartalomnak rendelik alá jobb sorsra érdemes tehetségemet. A Barcelona rejtelmei hamarosan új szereplővel bővült, csillag született a folytatásos regények egén, olyan femme fatale, amilyet csak tizenhét évesen képzelhet el az ember fia. Chloé Permanyer volt minden asszonyi vámpírok sötét fejedelemnője. Elképesztő okosságánál csak a megátalkodottsága volt nagyobb, mindig a legújabb és legvadabb divat szerint öltözködött a legjobb szabóktól, és ő volt a szeretője, no meg a tettestársa annak a titokzatos Baltasar Morelnek, aki az alvilág eszeként egy gépezetekkel és pokoli ereklyékkel teli kastélyban lakott a föld mélyén, ahova csak a Gótikus negyed katakombái alatt meghúzódó alagútrendszerből lehetett bejutni egy titkos ajtón keresztül. Chloé előszeretettel úgy végzett áldozataival, hogy bűverejű táncával, melynek során megszabadult a ruháitól, elkábította őket, majd rájuk csókolta mérgezett ajakrúzsát, és minden izmukat lebénította, aztán pillantását szemükbe fúrva végignézte néma haldoklásukat, de előbb még megitta az ellenmérget, amelyet egy jó évjáratú Dom Pérignonban oldott fel. Chloénak és Baltasarnak megvolt a maga erkölcsi kódexe: ők csak a söpredéket semmisítették meg, és eltakarították a világból a banditákat, a piócákat, a szenteskedőket, a fanatikusokat, a vaskalaposokat, és minden olyan hülyét, akik hogy leplezzék saját kapzsiságukat és irigységüket, holmi zászlók, istenek, nyelvek, fajok és egyéb szemétre való izék nevében élhetetlenné teszik ezt a helyet a többiek számára. Én, mint minden valamirevaló hőst, eretnek hősöknek tartottam őket. De don Basilio, akinek irodalmi ízlését a spanyol verselés aranykora érlelte ki, kapitális baromságot látott az egészben, még szerencse, hogy a novelláim közönségsikere és a rokonszenv, amit akarata ellenére érzett irántam, arra indította, hogy türelmes legyen, és túlzásaimat az ifjonti bohóság számlájára írja. – Magának jobb az íráskészsége, mint az ízlése, Martín. A kórságnak, amiben szenved, neve is van, mégpedig grand guignol, és ugyanazt teszi az irodalommal, mint a szifilisz az intim részeinkkel. Talán élvezetet okoz megkapni, de onnantól már csak lefelé visz az út. Magának a klasszikusokat kéne olvasnia, vagy legalább Benito Perez Galdóst, hogy nemesebb művészi célok felé irányuljon. – De az olvasóknak tetszenek a novelláim – védekeztem. – Az nem a maga érdeme. Hanem a konkurens lapoké, amelyek olyan szárazak és silányak, hogy egyetlen bekezdéssel öntudatlanságba taszítanak egy marhát. Komolyodjon már meg, az áldóját neki, és másszon le a tiltott gyümölcs fájáról.

Megilletődést színlelve bólintottam, de titokban tovább ízlelgettem magamban az izgalmas kifejezést: grand guignol, és arra gondoltam, hogy még a legbutább ügynek is kapóra jöhet egy lovag, aki a védelmére kel. Már épp a legszerencsésebb földi halandónak éreztem volna magam, amikor észrevettem, mennyire zavarja a lapnál néhány kollégámat, hogy a szerkesztőség Benjáminja és házi pincsikutyája megtette az első lépéseit az irodalom világában, miközben az ő hasonló terveik és vágyaik évek óta parlagon hevernek. Az sem javította a hangulatot, hogy az olvasók falták az én szerény novelláimat, és jobban örültek nekik, mint bármi másnak, ami az utóbbi húsz évben kikerült a nyomdagépeinkből. A kollégáim, akiket nemrég még az egyetlen családomnak tekintettem, a sértett büszkeség hatására néhány hét leforgása alatt vésztörvényszékké alakultak; nem fogadták a köszönésemet, alig szóltak hozzám, és azzal csiszolgatták mellőzött tehetségüket, hogy becsmérlő és gúnyos szavakat sziszegtek a hátam mögött. Kizárólag Pedro Vidalnak köszönhetem felfoghatatlan szerencsémet, mondták, és annak, hogy minden előfizetőnk hígagyú és ostoba, elvégre így működik a széles körben elterjedt és mindenre kész népi gondolkodásrendszer, amely fenntartás nélkül hirdeti, hogy ha bármely szakmában bárminemű sikert ér el valaki, azzal máris cáfolhatatlan bizonyítékát adja, hogy érdemtelen kontár. E váratlan és kellemetlen fordulat láttán Vidal megpróbált lelket önteni belém, de én már sejtettem, hogy napjaim a szerkesztőségben meg vannak számlálva. – Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és a fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk. – Ámen – szakította félbe don Basilio. – Ha nem születik gazdagnak, most pap lenne. Vagy forradalmár. Ettől a prédikációtól egy püspök is összeomlana. – Nevessenek csak – mondtam sértetten. – De engem nem látnak többet. Akármennyi irigységet és gyanút keltett is a szárnypróbálgatásom, az volt a keserű igazság, hogy bár népszerű íróként büszkélkedtem, a fizetésemből mégsem futotta többre, mint hogy épp csak megéljek, több könyvet vegyek, mint amennyit el tudok olvasni, és kis szobát béreljek egy ájtatos galíciai hölgy vezetése alatt álló panzióban, amely a Princesa utca mellett bújt meg egy sikátor mélyén. Carmen asszony megkövetelte a diszkréciót, és csak havonta egyszer adott tiszta lepedőt, így nem volt tanácsos piszkos ruhában ágyba bújni vagy engedni az önkielégítés kísértésének. A női látogatókat nem kellett kitiltani, hisz egész Barcelonában nem akadt olyan lány vagy asszony, aki akár halálos fenyegetés terhe mellett is bemerészkedett volna abba a koszfészekbe. Ott tanultam meg, hogy szinte minden elfelejthető az életben, például a szagok, és ha egyvalamit el akarok érni a világon, az feltehetően az lesz, hogy ne ilyen helyen haljak meg. Csüggedt pillanataimban, amiből aztán bőven akadt, arra gondoltam, hogy ha valami előbb juttathat ki onnan, mint a tuberkulózis, az bizonyára az irodalom, és ha valakinek ettől viszket a lelke vagy a töke, hát istenem, vakarja csak téglával.

A vasárnapi mise idején, amikor Carmen asszony elment heti találkájára a Magasságossal, a szállóvendégek összegyűltek legidősebb sorstársunknál, egy Heliodoro nevű csóringernél, aki fiatalon torreádor szeretett volna lenni, de végül bikaügyi szakkommentátor és a Monumental aréna napos oldalának vécésbácsija lett. – Oda a bikaviadal művészete – hirdette fennen. –Ez ma már a gátlástalan tenyésztők és lelketlen matadorok üzlete. A közönség nem látja, mikor szól a viadal a tudatlan tömegnek, és mikor emelkedik művészetté, amit csak az avatottak értenek. – Ó, ha magának megadatott volna a választás lehetősége, don Heliodoro, minden másképp lenne. – Hiába, ebben az országban csak a középszer győz. – Ahogy mondja. Don Heliodoro heti szentbeszéde után kezdetét vette az ünnep. A lakók, akár egy köteg füstölt kolbász, a szoba piciny ablaka előtt tolongtak, ahonnan jól láttak, és a szellőzőablakon keresztül hallhatták is a szomszéd házban lakó Marujitának vagy más néven Paprikának a nyögéseit – mert így becézték a csípős nyelve és telt paprikára hasonlító, dundi alakja miatt. Marujita olcsó bérházak takarításából élt, de a vasár- és ünnepnapokat egy ifjú papnövendéknek szentelte, aki inkognitóban vonatozott le a városba Manresából, hogy lángoló hévvel vethesse magát a bűn tanulmányozásába. Lakótársaim már rátapadtak az ablakra, hogy kileshessék Marujita kolosszális méretű farát, amely a hullámzás közepette húsvéti kalácsként lapult szét a szellőzőnyílás üvegén, amikor is megszólalt a csengő. Mivel nem akadt önként jelentkező, hogy ajtót nyisson, s így elveszítse a jó helyet és a remek kilátást, lemondtam róla, hogy csatlakozzam a sereglethez, és magam mentem ki az ajtóhoz. Amikor kinyitottam, szokatlan és valószínűtlen látvány tárult elém, ami sehogy sem illett az ócska keretbe. Teljes valójában és itáliai selyemöltönyében don Pedro Vidal mosolygott rám a lépcsőpihenőből. – Lőn világosság – köszöntött, és máris belépett, meg se várva, hogy beinvitáljam. Vidal szemügyre vette a helyiséget, amely az ebédlőnk volt, és most a dáridó helyszínéül szolgált, aztán kelletlenül sóhajtott. – Ennél talán még az is jobb, ha bemegyünk a szobámba – javasoltam. Odavezettem. Lakótársaim éljenzése és örömujjongása, amely Marujitát és erotikus tornagyakorlatait kísérte, megrengette a falakat. – Milyen vidám egy hely ez – jegyezte meg Vidal. – Fáradjon be az elnöki lakosztályba, don Pedro – mondtam. Beléptünk, és én mindjárt becsuktam az ajtót. Vendégem röpke pillantást vetett a szobámra, majd leült az egyetlen ott található székre, és gondterhelten rám nézett. Nem volt nehéz elképzelnem, milyen hatást gyakorol rá szerény otthonom. – Hogy tetszik? – Bájos. Én is ideköltöznék. Pedro Vidal a Villa Heliusban lakott, egy hatalmas szecessziós kastélyban, amely a pedralbesi emelkedőn állt az Abadesa Olzet és a Panama kereszteződésében, és három emelete meg egy tornya volt. Az ingatlant az apja adta neki ajándékba tíz évvel korábban, remélve, hogy Pedrónak benő a feje lágya, és családot alapít, de Pedro ezzel a vállalkozással már felmérhetetlenül sokat késett. Pedro Vidalt számos képességgel áldotta meg az ég, köztük azzal, hogy minden mozdulatával és léptével vérig sértette és szomorította az apját. Nem sokat segített, hogy ilyen kétes alakokkal szűri össze a levet, mint én. Emlékszem, amikor egyszer felkerestem, hogy cikkeket kézbesítsek neki az újságból, a Villa Helius egyik termében összetalálkoztam a Vidal klán fejével. Amint don Pedro apja megpillantott, tüstént rám parancsolt, hogy hozzak be egy pohár szódavizet meg egy rongyot, és töröljem le a foltot a gallérjáról. – Attól tartok, összetéveszt valakivel, uram. Én nem vagyok szolga…

Erre ő olyan mosollyal válaszolt, ami szavak nélkül is rendet tesz a világban. – Aki itt téved, az te vagy, fiam. Szolga vagy, ha tetszik, ha nem. Hogy hívnak? – David Martín, uram. A pátriárka megízlelgette a nevemet. – Fogadj meg egy tanácsot, David Martín. Távozz ebből a házból, és térj vissza oda, ahova tartozol. Sok bajtól megkíméled magad, és nem utolsósorban engem is. Pedrónak sose mondtam el, de a következő percben már a konyhában tüsténkedtem, hogy szódavizet és rongyot kerítsek, és negyedóra múlva nagyban tisztítottam a foltot a jeles férfiú öltönyéről. A dinasztia árnyéka messzire nyúlt, és bármennyit tetszelgett is Pedro a kedves bohém szerepében, mégiscsak tőlük függött az egész élete. A Villa Helius barátságos távolságban, mindössze öt percre épült a nagy családi háztól, amelynek katedrálishoz méltó tömbje fenségesen uralta a Pearson sugárút felső szakaszát, és oszlopaival, lépcsőivel, manzárdjaival úgy szemlélte távolról Barcelonát, akár egy kisgyerek az elszórt játékait. Minden áldott reggel két inas és egy szakácsnő kerekedett fel a nagy házból, ahogy az apai birtokot nevezték Vidalék köreiben, a Villa Heliusba, ahol egyéb dolguk sem volt, mint tisztítani, fényezni, vasalni, puhára főzni és bélelni az én dúsgazdag pártfogóm életét, amely csupa kényelem volt, és örök menedéket nyújtott a mindennapok nyűgei elől. Don Pedro Vidal egy látványos Hispano-Suizán furikázott a városban, amelyet Manuel Sagnier, a család sofőrje vezetett, és feltehetően soha életében nem szállt villamosra. Mint minden tisztes pedigrével rendelkező úrifiút, őt is érintetlenül hagyta az a gyászos, sápkóros hangulat, amely Barcelona olcsó panzióiból áradt akkoron. – Ne fogja vissza magát, don Pedro. – Ez egy börtöncella – bökte ki végül. – Nem tudom, hogy lakhatsz itt. – Éppen hogy csak futja rá a fizetésemből. – Ha szükséged van rá, kipótolom, ami hiányzik, hogy olyan helyen lakhass, ami nem bűzlik se kéntől, se húgytól. – Szó se lehet róla. Vidal felsóhajtott. – Halálát büszkeség és képtelen fulladás okozta. Tessék, máris van egy ingyen sírfeliratod. Vidal pár percig járkált fel s alá a szobában, egy szót se szólt, csak megnézte kicsiny szekrényemet, aztán az ablakot – arcáról lerítt a mélységes undor –, végigtapogatta a falat, és mutatóujjával megkocogtatta a csupaszon lógó villanykörtét, mintha csak meg akarna győződni mindeme dolgok gyalázatos minőségéről. – Mi szél hozta ide, don Pedro? Túl jó a levegő Pedralbesben? – Nem otthonról jövök. A szerkesztőségből. – És? – Kíváncsi voltam, hol laksz, és hoztam is valamit. Belső zsebéből előhúzott egy fehér pergamenborítékot, és felém nyújtotta. – A te nevedre érkezett ma reggel. Átvettem a küldeményt, és megnéztem. Viaszpecsét volt rajta, valami szárnyas figurával. Egy angyal. Ezenkívül csak a nevem látszott tisztán, amelyet egy gondos kéz pingált oda skarlátvörös tintával. – Kitől jött? – kérdeztem kíváncsian. Vidal vállat vont. – Egy hódolódtól. Talán hölgy. Nem tudom. Nyisd ki. Vigyázva felbontottam a borítékot, és kivettem belőle az összehajtott papírlapot, amelyen ugyanazzal a kézírással a következő állt: Kedves Barátom!

Azért bátorkodom írni Önnek, hogy kifejezzem csodálatomat, és gratuláljak a sikerhez, amelyet a Barcelona rejtelmeivel aratott ebben az évadban a La Voz de la Industria lapjain. Mint olvasó és a színvonalas irodalom szerelmese, örvendve fedeztem fel önben egy fiatal, reményteljes és tehetségtől duzzadó szerző hangját. Engedje meg, hogy hálám jeléül a kellemes órákért, amelyeket a novellái olvasása jelentett, meghívjam egy kis meglepetésre, amelyet a Ravalban, a Révület szalonban rendezek ma este 12 órakor. Várják Önt. Tisztelettel A. C. A vállam fölött Vidal is elolvasta a levelet, és most kíváncsian vonta fel a szemöldökét. – Érdekes – dünnyögte. – Hogyhogy érdekes? – kérdeztem. – Miféle hely az a Révület? Vidal előhúzott egy cigarettát az ezüsttárcájából. – Carmen asszony megtiltotta a dohányzást – szóltam rá. – Miért? A füst elrontja a csatornaszagot? Vidal rágyújtott, és dupla élvezettel kóstolgatta az ízét, ahogy azt minden tiltott dologgal tesszük. – Voltál már nővel, David? – Hát persze. Nagyon sokkal. – Nem úgy. Bibliai értelemben. – Misén? – Nem. Az ágyban. – Aha. – Na? Tény, hogy nem volt sok mesélnivalóm, amivel lenyűgözhettem volna egy olyan embert, mint Vidal. Kamaszkori kalandjaimat és szerelmeimet mindaddig a szerénység és a feltűnő ötlettelenség jellemezte. Rövidke listámon nem szerepelt olyan csiklandozás, becézgetés vagy lopott csók bármely kapualjban vagy sötét mozinézőtéren, amely méltó lett volna annak a mesternek a figyelmére, aki oly behatóan ismerte a barcelonai budoárok minden tudományát, művészetét és fortélyait. Vidal tekintélyes pózt vett fel, és belefogott egy rá jellemző kioktatásba. – Ifjú éveimben az a szokás járta, hogy legalábbis a magamfajta fiatalurak szakavatott kezek alatt ismerkedjünk a műfajjal. Amikor annyi idős voltam, mint te, az apám, aki akkor is és most is a város legelőkelőbb helyeire volt bejáratos, elvitt egy Révület nevű műintézménybe, pár méterre a baljós háztól, amit a mi drága Güell grófunk építtetett Gaudíval a Rambla mellé. Ne mondd már, hogy sose hallottál róla. – A grófról vagy a kuplerájról? – Vicces. A Révület elegáns hely volt, kizárólag egy válogatott, igényes vendégkör számára. Tulajdonképpen azt hittem, már évek óta bezárt, de ezek szerint nem így van. Ellentétben az irodalommal, bizonyos szakmák mindig virágoznak. – Értem. A maga ötlete volt? Ez valami tréfa? Vidal a fejét rázta. – Szóval az egyik ökör a szerkesztőségben. – Mintha valami neheztelést hallanék ki a szavaidból, mindazonáltal kötve hiszem, hogy bármely egyszerű sajtómunkás megengedhetné magának a Révület tarifáit, már ha tényleg ez az a hely, amire gondolok. Felmordultam. – Teljesen mindegy, úgyse megyek el. Vidal rám csodálkozott.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy távol áll tőled az én dekadenciám, és inkább szűz szívvel és genitáliákkal jutnál el a hitvesi ágyig? Hogy tiszta lélek vagy, aki csak a bűvös pillanatra vár, midőn az igaz szerelem feltárja előtted a test és lélek együttes mámorát a Szentlélek áldása alatt, hogy benépesítsd a világot kicsiny gyermekeiddel, kiknek a neve a tiéd, és szemük az anyjuké, a szent asszonyé, aki erénnyel és magasztossággal teljes, és akinek keze által belépsz majd a mennyek országába a gyermek Jézus jóságos és helyeslő pillantásától kísérve? – Nem így gondoltam. – Akkor jó, mert lehet, hangsúlyozom, lehet, hogy sose jön el a pillanat, amikor szerelmes leszel, elképzelhető, hogy nem akarod és nem is tudod felajánlani az életedet senkinek, s egy szép napon betöltöd a negyvenötödik évedet, mint én, és észreveszed, hogy nem vagy már fiatal, és nem vár rád angyali kar, sem fehér rózsaágy, ami az oltárig vezet, mert immáron csak egyetlen bosszú maradt számodra: elrabolni az élettől a kemény, forró hús örömét, ami gyorsabban iramlik el, mint a jóság, de jobban hasonlít a mennyországhoz, mint bármi más ezen a földön, ahol előbb-utóbb úgyis minden megrothad, előbb a szépség és végül az emlékezet. Hagytam, hogy néma üdvrivalgásként elteljen egy hosszan kitartott szünet. Vidal nagy operabarát volt, ezért idővel átvette a népszerű áriák ritmusát és szövegmondását. Soha nem késett el a családi páholyból a Liceóban, ahol Puccinivel randevúzott rendszeresen. Egyike volt azon keveseknek, a kakasülőn szorongó kákabélűeket leszámítva, akik valóban a hőn szeretett zenéért jártak oda, s ez hatással volt a prédikációira is, amelyeket Istenről és emberről tartott nekem néha, mint például most is. – Nos? – kérdezte Vidal kihívóan. – Ismerős nekem az utolsó strófa. Látta, hogy rajtakaptam. Sóhajtott és bólintott. – Gyilkosság a Liceo-körben. Innen idéztem – ismerte el. – Az utolsó jelenetből, amelyben Miranda LaFleur lelövi az aljas márkit, aki összetörte a szívét, midőn egy fülledt éjszakán megcsalta Szvetlána Ivanovával, a cár kémnőjével a Colon Szálló nászutas-lakosztályában. – Sejtettem. Jobban nem is választhatott volna. Ez az ön mesterműve, don Pedro. Vidal mosollyal nyugtázta a dicshimnuszt, majd töprengeni kezdett, hogy rágyújtson-e még egy cigarettára. – Ettől még lehet benne némi igazság – szögezte le.

Leült az ablakpárkányra, de csak miután odaterített egy zsebkendőt, nehogy bepiszkolja divatos nadrágját. Láttam, hogy a Hispano-Suiza lent parkol a Princesa utca sarkán. Manuel, a sofőr úgy törölgette a krómot a ronggyal, mintha egy Rodin-szobor volna. Mindig az apám jutott eszembe Manuelről: ugyanaz a nemzedék, mindketten sokat nélkülöztek, és az emlékeik szinte rá voltak írva az arcukra. A Villa Helius személyzete azt beszélte, hogy Manuel Sagnier sokáig ült börtönben, és amikor szabadult, évekig nyomorgott, mert senki nem adott neki más munkát, mint hogy zsákokat és ládákat rakodjon a kikötőben, pedig abból már kiöregedett, és beteg is volt. A krónika szerint Manuel egyszer az élete kockáztatásával mentette meg Vidalt, akit majdnem elütött a villamos. Pedro Vidal pedig, miután megtudta, milyen sora van szegény embernek, hálája jeléül munkát adott neki, és a feleségével meg a lányával együtt beköltöztette egy kis lakásba a Villa Helius kocsiszíne fölött. Gondoskodott róla, hogy a kis Cristinát ugyanazok a tanárok tanítsák, akik naponta jártak az atyai házba a Pearson sugárútra a Vidal klán gyermekeihez, Manuel felesége pedig a család varrónőjeként dolgozhatott. Pedro nagyon fente a fogát az egyik első automobilra, ami piacra került Barcelonában, és úgy döntött, hogy ha az öreg hajlandó megtanulni a motoros közlekedés csínját-bínját, és búcsút mond a lovas szekereknek meg a bricskáknak, sofőrként alkalmazza őt; akkoriban ugyanis az ifiurak nem illették kezükkel a belső égésű motorokat, sem az egyéb gőzt-gázt kibocsátó szerkezeteket. Manuel természetesen elfogadta az ajánlatot. És miután így kimentették őket a nyomorból, a hivatalos beszámolók tanúsága szerint Manuel Sagnier és családja áhítattal leste Vidal minden szavát, hisz ő volt a szegény páriák örök védelmezője. Nem tudtam, hogy szó szerint vegyem-e a történetet, vagy inkább ahhoz a bőséges legendáriumhoz soroljam, amely Vidal kedvenc szerepe, a jóságos arisztokrata köré épült; pártfogóm előszeretettel mutatta magát ilyennek, és hitette el, hogy néha már tényleg csak az hiányzik, hogy tündöklő fényglóriában jelenjen meg egy árva pásztorlányka előtt. – Olyan csibészes arcot vágsz, mint amikor rossz fát akarsz tenni a tűzre – mondta Vidal. – Min töröd a fejed? – Semmin. A maga jóságán gondolkoztam, don Pedro. – A te korodban és helyzetedben nem sok ajtót nyit meg a cinizmus. – Így már mindent értek. – Rajta, integess az öregnek, egyre csak rólad kérdez. Kihajoltam az ablakon, és a sofőr, aki mindig az úrifiút látta bennem, és nem a senkiházit, aki valójában voltam, máris üdvözölt. Visszaintegettem. Az utasülésen ült a lánya, Cristina, egy sápadt bőrű teremtés, akinek szinte ecsettel húzták ki az ajkát; pár évvel volt idősebb nálam, és azóta csak rajta járt az eszem, amióta Vidal először hívott meg a Villa Heliusba, és először láttam őt. – Ne nézd már annyit, még átfúrja a tekinteted – sutyorogta Vidal mögöttem. Hátrafordultam, és szembe találtam magam azzal az intrikus ábrázattal, amelyet Vidal a szívügyekre és egyéb nemes dolgokra tartogatott. – Nem tudom, miről beszél. – Milyen igazad van – felelte. – Szóval mi is lesz a ma estével? Még egyszer elolvastam a levelet, és töprengeni kezdtem. – Gyakran jár ilyen helyekre, don Pedro? – Tizenöt évesen fizettem utoljára nőért, de gyakorlatilag akkor is az apám fizetett – közölte Vidal minden dicsekvés nélkül. – De ajándék lónak… – Nem tudom, don Pedro… – Hogyne tudnád. Az ajtó felé menet még meglapogatta a hátam. – Hét órád van hátra éjfélig – mondta. – Ha esetleg meggondolnád, hogy összeszedd magad.

Kinéztem az ablakon, és figyeltem, ahogy odamegy az automobilhoz. Manuel kinyitotta az ajtót, és Vidal hanyagul ledobta magát a hátsó ülésen. A Hispano-Suiza csövei és dugattyúi rázendítettek egy fémes szimfóniára. Váratlanul felpillantott a sofőr lánya, Cristina, és egyenesen az ablakomra nézett. Rámosolyogtam, de láttam, hogy ő már nem emlékszik rám. Mindjárt félre is fordult, és a nagy Vidal-batár visszaindult a saját világába.

3 A Nou de la Rambla utca akkoriban egy lámpákkal és plakátokkal szegélyezett fényfolyosó volt a Raval félhomályában. Kabarék, szalonok és nehezen besorolható lokálok váltakoztak mindkét oldalon a vénuszi bajokra szakosodott házakkal, ahol hajnalig borogatták a fekélyeket, miközben kapuik előtt ezerféle népség, jobb családból való ficsúrok és a kikötőben horgonyzó hajók matrózai egyaránt vígan keveredtek az éjszaka legfurcsább szerzeteivel. Az utca két oldaláról keskeny, sötét sikátorok ágaztak szerteszét, és egyre rosszabb hírű bordélyokat rejtegettek. A Révület annak az épületnek az emeletén volt, amelynek földszintjén egy zenés lokál, amolyan music-hall működött, ami öles plakátokkal hirdette egy táncosnő műsorát; a hölgy átlátszó, piciny tógát viselt, inkább felfedve, mint eltakarva bájait, és a kezében lévő fekete kígyó mintha a száját csókolta volna villás nyelvével. Eva Montenegró és a Haláltangó – állt a plakátokon, cirádás betűkkel. – Az Éj Királynője, hat exkluzív és páratlan előadásban. Közreműködik Mesmero, a gondolatolvasó, aki feltárja a legféltettebb titkokat. A bejárat mögött szűk ajtó nyílt, amögött pedig hosszú lépcsősor vezetett felfelé a vörös falak közt. Amikor felértem, hatalmas faragott tölgyfa ajtó előtt találtam magam, amelynek bronzból volt a kopogtatója, és egy nimfát formázott, csekély méretű lóherével a szemérme előtt. Néhány kopogtatás után vártam, de elfordultam a fal jó részét elfoglaló hatalmas, füstözött tükörben megjelenő képmásomtól. Már a menekülés esélyeit latolgattam, amikor kinyílt az ajtó, és egy középkorú hölgy mosolygott rám békés nyugalommal; teljesen ősz volt, és a haját takaros kontyba fogta. – Maga bizonyára David Martín úr. Meglepett ez az udvariasság, mert életemben soha, senki nem szólított még úrnak. – Igen, az vagyok. – Legyen szíves, lépjen be, és jöjjön utánam. Átvezetett egy kis folyosón egy kör alakú szalonba, amelynek falait vörös bársony borította, és néhány lámpa égett rajtuk halványan. A mennyezet valójában zománcozott üvegkupola volt, és egy karos csillár függött róla, pontosan a kaobafa asztal fölé, ahol egy óriási gramofon zümmögött valami operaáriát. – Milyen italt óhajt, uram? – Ha kaphatnék egy pohár vizet. Az ősz hajú hölgy rezzenéstelenül mosolygott, és megőrizte kedves, nyugodt modorát. – Talán jobban esne egy pezsgő vagy konyak. Esetleg egy nemes jerezi bor. Minthogy az ízlésem nem terjedt túl a csapvíz különböző válfajainak ismeretén, vállat vontam. – Magára bízom. A hölgy változatlan mosollyal bólintott, és rámutatott a szoba egyik fenséges foteljére. – Ha lenne szíves helyet foglalni, egy percen belül találkozhat Chloéval. Gombóc nőtt a torkomban. – Chloéval?

Az ősz hajú hölgy ügyet se vetett a megrökönyödésemre, és máris eltűnt egy ajtó mögött, amelyet fekete gyöngyfüggöny takart el, én pedig magamra maradtam a zaklatottságommal és a kimondhatatlan vágyaimmal. Járkálni kezdtem a teremben, hogy megszűnjön a remegés, amely erőt vett rajtam. A halk zenét és a szívdobogásomat leszámítva teljes volt a csönd. Hat folyosó indult ki a szalonból, és kék függönnyel letakart nyílások között hat dupla szárnyú fehér ajtóhoz vezetett. Ledobtam magam az egyik fotelbe, amit úgy terveztek, hogy jól elringassa az olyan régenshercegek és tábornokok ülepét, akik különös rokonszenvet táplálnak az államcsínyek iránt. A fehér hajú asszony nemsokára visszatért egy ezüsttálcával, rajta egy pohár pezsgővel. Miután elvettem, újra eltűnt az ajtó mögött. Egy kortyra felhajtottam az italt, és meglazítottam az ingem nyakát. Gyanakodni kezdtem Vidalra, talán ő tervelte ki az egészet, és rossz tréfát űz velem. Ekkor megpillantottam valakit, aki az egyik folyosón közeledett. Mint egy kislány, és csakugyan az volt. Lehajtott fejjel lépkedett, nem is látszott a szeme. Felálltam. A kislány udvariasan pukedlizett előttem, és intett, hogy kövessem. Csak akkor vettem észre, hogy az egyik karja nem valódi, hanem olyan, mint a próbababáké. Elvezetett a folyosó végéig, aztán a nyakában lógó kulccsal kinyitotta az ajtót, és maga elé engedett. Szinte vaksötét volt a szobában. Tettem néhány lépést, és közben nem győztem meresztgetni a szemem. Aztán hallottam, hogy csukódni kezd a hátam mögött az ajtó, de a kislány eltűnt, mire hátrafordultam. Fordult a kulcs a zárban, és tudtam, hogy fogoly vagyok. Majdnem egy teljes percig álltam mozdulatlanul. Lassan hozzászokott a szemem a sötéthez, és kirajzolódtak körülöttem a szoba körvonalai. Fekete szövet borította az egész helyiséget, a padlótól a mennyezetig. Oldalt sosem látott különös szerkezetek sorakoztak, és én nem tudtam eldönteni, hogy féljek tőlük, vagy inkább kíváncsi legyek. Széles, kör alakú ágy terpeszkedett egy olyan fejtámla alatt, ami leginkább óriási pókhálóhoz hasonlított, és két gyertyatartó állt ki belőle, két fekete gyertyával, amelyek ahogy égtek, a ravatalozók viaszos illatát árasztották. Az ágy mellett hullámos vonalú paraván állt. Összeborzongtam. A hálószoba pontosan olyan volt, amilyet én teremtettem a képzeletemben Chloénak, a halhatatlan vámpírasszonynak a Barcelona rejtelmeinek lapjain. Nem tetszett ez nekem. Már épp az ajtónak ugrottam volna, hogy ráncigálni kezdjem, amikor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Jéggé dermedtem. A paraván mögött felsejlett egy árnyék. Felcsillant egy figyelő szempár, és láttam, hogy hosszú, fekete körmű, fehér, nyúlánk ujjak bújnak ki a rések közül. Nyeltem egy nagyot. – Chloé? – suttogtam. Ő volt. Az én Chloém. Írásaim operába illő és felülmúlhatatlan femme fatale-ja, testet és fehérneműt öltve. Soha nem láttam még olyan fehérséget, mint annak a nőnek az arca, a szögletesre vágott, fényes, fekete haj keretében. Száját mintha friss vérrel rúzsozták volna ki, zöld szeme körül szénfekete árnyak sötétlettek. Úgy mozgott, akár a macska, vagy mintha a teste vízből volna abban a halpikkelyszerű fényes fűzőben, és nem hatna rá a nehézkedés törvénye. Hosszúkás, szinte soha véget nem érő nyakát skarlátvörös bársonyszalag fogta körül, és fordított kereszt lógott rajta. Néztem, ahogy lassan közeledik felém; levegőhöz se jutottam, mert csak a lábát láttam, azt a mesébe illő formát, amelyet olyan selyemharisnyába bújtattak, hogy az árát egy év alatt se tudtam volna megkeresni, és a tűsarkú cipőt, amit selyemszalag rögzített a bokájához. Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörűt és ilyen félelmeteset.

Hagytam, hogy a titokzatos jelenés az ágyhoz vezessen, és ott szó szerint a fenekemre huppantam. A gyertyafény végigsimította testének körvonalát. Arcom és a szám egy vonalba került meztelen hasával, és mielőtt észbe kaphattam volna, már megcsókoltam a köldöke alatt, és a bőréhez simítottam az arcomat. Rég nem tudtam, ki vagyok, és hova kerültem. A nő elém térdelt, és megfogta a jobbomat. Lustán, mint a macska, egyenként nyalta végig az ujjaimat, majd kihívóan rám nézett, és vetkőztetni kezdett. Segíteni akartam, de ő csak mosolygott, és félretolta a kezem. – Psszt. Amikor befejezte, hozzám hajolt, és megnyalta az ajkam. – Most te jössz. Vetkőztess le. De csak lassan. Nagyon lassan. Tudtam már, hogy csak azért éltem túl beteges és szánalomra méltó gyerekkoromat, hogy ez az élmény az enyém legyen. Lassan levetkőztettem a nőt, és addig bontogattam rajta a csomagolást, amíg csak a bársonyszalag maradt a nyakán, és lábán a fekete harisnya, amelynek emlékéből több hozzám hasonló boldogtalan is élhetne még vagy száz esztendeig. – Simogass – súgta a fülembe. – Játssz velem. Úgy simítottam és csókoltam végig bőre minden centiméterét, mintha egy életre az emlékezetembe akarnám vésni. Chloé nem sietett; kezem és ajkam minden érintésére halk nyögésekkel válaszolt, és új utakra vezetett. Aztán lefektetett az ágyra, és betakarta a testem a testével, amíg azt nem éreztem, hogy mindjárt lángra lobbanok. Átkaroltam, végigrajzoltam az ujjammal gerincének csodálatos vonalát. Kifürkészhetetlen pillantása közvetlen közelről szegeződött rám. Úgy éreztem, mondanom kell valamit. – A nevem… – Psszt. Mielőtt újabb ostobaság szaladt volna ki a számon, Chloé az ajkamra tette az ajkát, és egy órára eltüntetett ebből a világból. Tudta, milyen ügyetlen vagyok, de úgy tett, mintha észre sem venné; előre látta minden mozdulatomat, és ráérősen, szégyenérzet nélkül vezette végig magán a kezemet. Pillantásában nem volt sem távolságtartás, sem unalom. Végtelen türelemmel hagyta, hogy hozzányúljak, hogy ízlelgessem, gyengédsége elfeledtette érkezésem furcsa körülményeit. Azon az éjszakán, egyetlen röpke óra alatt, emlékezetembe véstem bőrének minden vonalát, ahogy mások imákat és átkokat memorizálnak. Aztán Chloé hagyta, hogy a mellére hajtsam a fejem, és hosszan, hallgatagon cirógatta a hajam, amíg egyik kezemmel a lába közt el nem nyomott az álom a karjaiban. Sötét volt még a szobában, amikor felébredtem, de Chloé eltűnt. Hiába nyúlt utána a kezem. Csak egy névjegy volt a helyén, ugyanolyan fehér pergamenre nyomtatva, mint a boríték, amelyben a meghívó érkezett, de itt az angyal rajzolata alatt a következő állt: ANDREAS CORELLI Éditeur Editions de la Lumiére Boulevard St.–Germain, 69, Paris. A kártya másik oldalára kézzel ezt írta valaki: Kedves David, az élet tele van szép reményekkel. Ha már felkészült, hogy a sajátjait valóra váltsa, lépjen kapcsolatba velem. Várni fogom. Barátja és olvasója, A. C.

Összeszedtem a ruhámat a földről, és felöltöztem. Már nyitva állt a szoba ajtaja. Végigmentem a folyosón a teremig, ahol időközben elhallgatott a gramofon. Nyoma se volt a kislánynak és az ősz hajú hölgynek, aki fogadott. Mély csend honolt. Ahogy a kijárat felé közeledtem, mintha sorban kialudtak volna a fények a hátam mögött, sötétbe borítva minden egyes folyosót és szobát. Kiléptem az ajtón, aztán kelletlenül lebotorkáltam a lépcsőn, vissza a kinti világba. Az utcán a Rambla felé fordultam, és lépteim nyomán elmaradozott mögöttem a vigalmi negyed nyüzsgése. Langyos, finom szellő fújdogált a kikötő felől, és ahogy az Oriente Szálló ablakainak csillogása piszkos, poros sárgára festette, a járókelők úgy tűntek el benne, mint a gőzfoszlányok. Bennem is szétoszlott Chloé aromája, ahogy haladtam, és máris Vidal sofőrének lánya jutott eszembe. Azt találgattam magamban, vajon Cristina Sagnier ajkán is ugyanazt az ízt érezném-e.

4 Csak akkor tudja meg az ember, mi a szomjúság, ha már ivott. Mindössze három nap telt el a Révületben tett látogatásom óta, de Chloé bőrének emléke már mélyen az agyamba égett. Nem szóltam senkinek, legkevésbé Vidalnak, de aznap este úgy döntöttem, hogy összeszedem csekélyke félretett pénzemet, és visszamegyek, hátha futja belőle legalább egy perc gyönyörre a nő karjaiban. Éjfél után értem oda a Révület vörös falú lépcsőházába. Nem égett a villany, és csak lassan merészkedtem felfelé, lent hagyva a kabarék, bárok, music-hallok és egyéb lokálok zsivaját, amely a nagy európai háború óta lüktetett a Nou de la Rambla utcán. Az ajtó felől beszűrődő halvány fény kirajzolta a lépcsőfokokat a lábam előtt. Amikor a bejárat elé értem, kitapogattam a kopogtatót, de elég volt megérintenem a súlyos fémdarabot, máris megmoccant az ajtó, és én rádöbbentem, hogy nyitva van. Vigyázva beljebb toltam. Süket csend lehelt az arcomba. Kék homály derengett odabent. Tettem néhány bizonytalan lépést. Az utca visszfényei barnásán játszottak a levegőben, és egy-egy röpke pillanatra látni engedték a csupasz falakat és a töredezett parkettát. Eljutottam a szalonba, amely emlékezetem szerint bársonnyal volt bevonva, és drága bútorokkal zsúfolták tele. Most üresen állt. A porréteg a padlón homokként csillogott a bevilágító utcai reklámok fényében. Lábnyomokat hagytam magam után. Sehol sem találtam a gramofont, a foteleket, a képeket. A beomlott mennyezet felett üszkös gerendák látszottak. A falakról csíkokban hámlott a festék, mint a vedlő kígyó bőre. Odamentem a folyosóhoz, amely Chloé szobájához vezetett. Végighaladtam a sötét alagúton, és eljutottam a dupla szárnyú ajtóig, de az már nem volt fehér. Zár sem volt rajta, csak egy repedés a fában, mintha kitépték volna a kilincset. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Koromsötét odú volt Chloé hálószobája. A falak elszenesedtek, a mennyezet jó darabon beomlott. Láttam az égen vonuló fekete felhők vásznát, és a holdat, amely halvány, ezüstös fénnyel vonta be az egykori ágy fémcsontvázát. Megreccsent a padló a hátam mögött, és én megfordultam, mert tudtam, hogy bejött valaki. Egy férfi nyúlánk, sötét árnyéka állt a folyosó küszöbén. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy figyel. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, mint hálójában a pók, és időt hagyott, hogy felocsúdjak, sőt még egy lépést is tehettem felé. De ekkor máris visszaolvadt a sötétségbe, és mire a szalonba értem, nyoma sem volt. Reklámfelirat világított be az utca túloldaláról, és a fénye hirtelen a falnál lévő törmelékrakásra esett. Odamentem, és letérdeltem a megpörkölődött maradványok mellé. Valami kilátszott a kupacból. Ujjak. Ahogy szétkapartam a hamut, lassan egy kéz vált láthatóvá. Megfogtam, de amikor kihúztam, kiderült, hogy csuklóból lefűrészelték. Mindjárt felismertem: a kislányé volt, és nem fából készült, ahogy a múltkor hittem, hanem porcelánból. Visszaejtettem a kupac tetejére, és elsiettem onnan. Megfordult a fejemben, hogy az ismeretlen férfi talán csak a képzeletemben létezett, mert nem maradtak utána lábnyomok. Mindenesetre amikor ismét lent voltam az utcán, még hosszan álldogáltam a járdán a ház előtt, és tanácstalanul nézegettem az első emelet ablakait. Nevetve haladtak el mellettem a járókelők, és ügyet se vetettek rám. Megpróbáltam felismerni az idegent a forgatagban. Tudtam, hogy ott van, talán csak néhány méterre tőlem, és engem figyel. De végül mégiscsak átmentem az utcán, és betértem egy szűk kis kocsmába, ami zsúfolásig volt emberekkel. Odaférkőztem a pulthoz, és szóltam a csaposnak. – Mi tetszik? Száraz volt a szám, mintha homokot nyeltem volna. – Egy sört – mondtam találomra. Amíg a csapos kitöltötte a sörömet, közelebb hajoltam hozzá. – Mondja, nem tud róla, hogy a Révület, amott az utca túloldalán, bezárt-e? A csapos elém tette a poharat, és úgy nézett rám, mint egy futóbolondra. – Tizenöt éve zárva van.

– Biztos benne? – Hát persze. A tűzvész után nem nyitott ki többet. Még valamit? Megráztam a fejem. – Négy céntimo. Fizettem a fogyasztásért, de úgy mentem el, hogy a kezembe se vettem a poharat. Másnap már a munkaidőm előtt bent voltam a szerkesztőségben, és első utam a pincébe vezetett, az irattárba. A raktárosunk, Matías segédletével és a csapos útmutatása szerint végiglapoztam a La Voz de la Industria tizenöt évvel azelőtti számait. Negyven percembe került, amíg rátaláltam az épp csak nyúlfarknyi hírre. A tűz 1903-ban, Úr napja hajnalán pusztított a szórakozóhelyen. Hatan vesztették életüket a lángok között: egy vendég, négy kéjnő és egy kislány, aki ott dolgozott. A rendőrség és a tűzoltóság egy petróleumlámpát jelölt meg a tragédia okozójaként, de az egyik közeli plébánia gyülekezete a döntő tényezőkről szólva inkább az isteni igazságszolgáltatást és a Szentlélek közbeavatkozását emlegette. Amikor visszatértem kis szobámba a panzióban, végigheveredtem az ágyamon, és aludni próbáltam, de hiába. Előhúztam a zsebemből a titokzatos jótevő névjegyét, amelyet akkor találtam a kezemben, amikor felébredtem Chloé ágyán, és a félhomályban újraolvastam a hátára írt szavakat: „Szép remények.”

5 A remények, akár szépek voltak, akár nem, ritkán váltak valóra az én világomban. Pár hónappal azelőttig egyetlen vággyal tértem nyugovóra minden áldott este, hogy sikerüljön összeszedni a bátorságomat, és megszólíthassam pártfogóm sofőrének a lányát, Cristinát, de legalább átvészelhessem azt a néhány órát, ami még hátravan a visszatértemig a La Voz de la Industria szerkesztőségébe. Most ez a fogódzó is kicsúszóban volt a kezem közül. Arra gondoltam, ha látványosan kudarcot vall bármely vállalkozásom, talán visszanyerhetem a kollégáim rokonszenvét. Ha sikerül valami középszerűt írnom, ami olyan rémesen rossz, hogy egyetlen olvasó se jut túl az első bekezdésen, talán bocsánatot nyerhetek ifjúkori botlásaimért. Talán nem túl nagy ár ez, ha cserébe visszakaphatom az otthonomat. Talán. Sok-sok évvel azelőtt léptem be először a La Voz de la Industria ajtaján, apám jóvoltából, aki egy fillér nélkül és meggyötörve tért haza a Fülöp-szigetekről egy városba, amely inkább fel sem ismerte őt, és egy feleséghez, aki két évvel a távozása után elhagyta és elfelejtette. Apámnak csak a fájdalom maradt, és egy fiúgyermek, akire sose vágyott, és akivel most nem tudott mihez kezdeni. A saját nevét se tudta leírni és elolvasni, nem volt szakmája, se jövedelme. Csak annyit tanított meg neki a háború, hogy végeznie kell a hozzá hasonlókkal, mielőtt azok ölnék meg őt, persze kizárólag olyan magasztos és semmitmondó eszmék nevében, amelyeknek értelmetlensége és aljassága annál nyilvánvalóbb, minél közelebb kerül az ember a fronthoz. A háborúból visszatérve apám, aki húsz évvel idősebbnek látszott a koránál, munkát keresett a Pueblo Nuevo üzemeiben és a Sant Marti negyedben. De a szerződések csak néhány napra szóltak, és apámnak előbb-utóbb mindig haragtól lángoló arccal kellett hazajönnie. Végül nem maradt más választása, mint elfogadni egy éjjeliőri állást a La Voz de la Industriánál. A fizetés szerény volt, de teltek-múltak a hónapok, és a leszerelése óta először látszott úgy, hogy zöld ágra vergődhet. A békesség nem tartott sokáig. Kisvártatva előkerült néhány régi bajtársa a frontról, akik testben-lélekben megcsonkítva, élőhalottként tengődtek, és látva, hogy akik Isten és a haza nevében háborúba küldték őket, most nagy ívben tesznek a fejükre, mindenféle zavaros ügybe keverték apámat, és azok annyira túlnőttek rajta, hogy a végén már semmit sem értett belőlük. Apám néha napokra eltűnt, és amikor visszatért, puskaportól bűzlött a keze meg a ruhája, és a zsebe dugig volt pénzzel. Bevonult a szobájába, azt hitte, nem veszem észre, és beinjekciózta magát a sok vagy kevés anyaggal, amihez hozzájutott. Kezdetben nem zárta kulcsra az ajtaját, de egy szép napon észrevette, hogy leselkedem, és akkora pofont adott, hogy felrepedt a szám. Aztán magához ölelt, addig szorított, amíg ki nem szállt az erő a karjából, és elterült a földön, bőrében a makacsul csimpaszkodó tűvel. Kihúztam a tűt, és pokrócot terítettem az apámra. Onnantól kezdve mindig bezárkózott. Egy kis padlásszobában laktunk, szemben az Orfeó Catalá új hangversenytermével, a Palau de la Músicá-val. Hideg, szűkös lyuk volt az, a szél és az eső mintha gúnyt űzött volna a falakból. Sokat üldögéltem a piciny erkélyen a lábamat lógázva, és figyeltem a járókelőket, akik a szobrokkal és oszlopokkal zsúfolt kőszigetet bámulták az utca másik oldalán; olyan volt, mintha akár meg is érinthetném egyiket-másikat, de a többség olyan elérhetetlen maradt, mint a hold. Vékonydongájú, beteges gyerek voltam, könnyen belázasodtam, és elkaptam minden nyavalyát, ami a sír széléig taszított, bár ott hirtelen meggondolta magát, és továbbállt, hátha nemesebb zsákmánya is akad. Amikor ágynak estem, apám sose bírta tovább a második átvirrasztott éjszakánál, inkább rábízott az egyik szomszédasszonyra, és néhány napra elnyelte a föld. Hamar megsejtettem, hogy abban reménykedik, hátha holtan talál, mire visszajön, és így megszabadulhat a tehertől, amit egy nyamvadt, csenevész kis kölyök jelent.

Sokszor magam is ezt kívántam volna, de apám mindig arra tért vissza, hogy kutya bajom, és már megint nőttem néhány centit. Természet anyácska hiába szórta rám szégyentelenül a bacilusok és a kórságok átkát, a nehézkedés végső ítéletét nem sikerült kimondania, így rácáfoltam az előrejelzésekre, és átvergődtem gyerekkorom veszélyes évein, pedig még nem is találták fel a penicillint. A halál akkoriban nem járt álruhában, mindenhol látni és szagolni lehetett, amint felfalja a lelkeket, akiknek még idejük se volt megkóstolni a bűnt. Nekem már akkor is csak papírból és tintából voltak a barátaim. Sokkal előbb tanultam meg írni-olvasni az iskolában, mint a többi gyerek. Ahol az osztálytársaim csak elszórt pacákat láttak egy papírlapon, előttem fények, utcák, emberek tünedeztek fel. Megszédített a könyvek okkult tudománya, mintha kulcsot adtak volna a kezembe a rejtelmes szavak, és ajtót nyithattam a végtelenre, túl a házunkon, az utcán, a nehéz éveken, amelyektől, jól tudtam, semmit se várhatok. De apám ki nem állhatta a könyveket. Volt bennük valami, ami mélységesen sértette, és nem csak a kisilabizálhatatlan betűk. Sokszor mondta, hogy amint tízéves leszek, munkára fog, és jobban teszem, ha kiverem a fejemből azokat a zagyvaságokat, ha nem akarom, hogy felkopjon az állam, és koldusbotra jussak. De én a matracom alá dugtam a könyveket, és alig vártam, hogy apám elmenjen otthonról, vagy elaludjon, mert akkor nyugodtan átadhattam magam nekik. Egyszer az éjszaka közepén kapott rajta az olvasáson, és éktelen haragra gerjedt. Kitépte a könyvet a kezemből, és kihajította az ablakon. – Ha még egyszer meglátom, hogy erre a szemétre pazarlód a villanyt, megkeserülöd. Apám nem volt fukar, és bármekkora szegénységben éltünk is, mindig adott egy-két fillért, amikor csak tehette, hogy édességet vegyek magamnak, mint a szomszéd gyerekek. Úgy tudta, hogy nyalókára, tökmagra és cukorkára költöm a pénzt, pedig én egy kávésdobozban gyűjtöttem az ágyam alatt, és amint összegyűlt valamennyi, máris szaladtam könyvet venni titokban. Az egész városban legszívesebben a Sempere és Fiai könyvesboltba jártam, a Santa Ana utcában. Menedékem és búvóhelyem volt az a kis üzlet, amelyet átjárt a régi papírok és a por sűrű szaga. Sempere bácsi megengedte, hogy befészkeljem magam az egyik sarokba, és nyugodtan olvassak, amit csak akarok. Szinte sosem fogadott el tőlem pénzt a könyvekért, de én, mielőtt hazamentem, a háta mögött mindig odacsempésztem a pultra az összekuporgatott filléreimet. Nem ért az szinte semmit, ha valóban abból kellett volna könyvet vennem, csak valami ócskaságra futotta volna, amit cigarettapapírra nyomtattak. Amikor haza kellett mennem, egyetlen porcikám se kívánta, mert ha rajtam múlt volna, bizony örökre beköltözöm oda. Az egyik karácsonyon Sempere bácsi életem legszebb meglepetésével ajándékozott meg. Régi kötet volt az, sok figyelmes és értő lapozgatás nyomát viselte magán. – Charles Dickens: Szép remények… – olvastam fel hangosan a címet. Tudtam, hogy Sempere bácsi ismer néhány írót, akik törzsvendégek az üzletében, és a nagy szeretetből, ahogy kézbe vette a könyvet, arra következtettem, hogy talán Dickens úr is közéjük tartozhat. – A barátja? – Örök időkre. És mostantól a tiéd is. Aznap délután hazavittem hát az új barátomat, de jól elrejtettem a kabátom alá, nehogy az apám észrevegye. Esős tél volt, és a sok ólomszürke napon vagy kilencszer olvastam végig egymás után a Szép reményeket, mert nem volt más könyv a kezem ügyében, és mert nem hittem, hogy ennél jobb történet is létezik a világon, hiszen egyre biztosabb voltam benne, hogy Dickens úr csak az én kedvemért írta. A végén már azt is tudni véltem, hogy semmi mást nem akarok az életben, csak úgy írni majd egyszer, mint a fent említett úr.

Egyik hajnalban arra ébredtem, hogy apám megrázza a vállamat. Előbb ért haza, mint szokott, a szeme véreres volt, és a szája pálinkától bűzlött. Rettegve néztem, ahogy megtapogatja a csupaszon lógó villanykörtét. – Ez még meleg. Rám szegezte a pillantását, aztán fogta a körtét, és dühösen a falhoz vágta. Ezer darabra tört, a szilánkok belevágtak az arcomba, de én nem mertem lesöpörni őket. – Hol van? – kérdezte az apám hideg, kimért hangon. Reszketve megráztam a fejem. – Hol van az a szaros könyv? Megint csak a fejemet ráztam. Alig láttam a félhomályban, merről jön a pofon. Aztán elsötétült körülöttem a világ, leestem az ágyról, vér öntötte el a számat, és fehéren izzó fájdalom hasított az ajkaim közé. Amikor oldalra néztem, észrevettem valamit a földön, úgy láttam, az én kivert fogam. Apám keze a nyakamra kulcsolódott, és felemelt. – Hol van? – Édesapám, kérem… Minden erejével a falhoz teremtett, és úgy bevertem a fejem, hogy megszédültem, aztán összeestem, mint egy zsák. A sarokba vonszoltam magam, összehúzódtam, amennyire csak lehetett, és onnan néztem az apámat, amint kinyitja a szekrényt, kiráncigálja belőle mind a négy ruhámat, és leszórja a földre. Bőröndöket, fiókokat forgatott fel, de nem találta a könyvet, aztán kifulladva visszatért hozzám. Becsuktam a szemem, és vártam a következő pofont, de az elmaradt. Amikor megint körülnéztem, csak annyit láttam, hogy apám az ágyon ül, és zokog a fáradtságtól, a szégyentől. Aztán észrevette, hogy nézem, és lerohant a lépcsőn. Hallottam távolodó lépteit a hajnali csendben, de csak mikor már biztos távolságban volt, mertem odavánszorogni az ágyhoz, és kivenni a könyvet a rejtekhelyről. Felöltöztem, és a regénnyel a hónom alatt elindultam. Ködfátyol szállt fel a Santa Ana utcán, amikor odaértem a könyvesbolt elé. A tulajdonos és a fia az épület első emeletén laktak. Tudtam, hogy reggel hatkor nem illik becsengetni senkihez, de akkor csak az járt a fejemben, hogy meg kell mentenem a könyvet, mert ha apám hazamegy és megtalálja, biztos elönti a vér az agyát, és abban a minutában összetépi. Megnyomtam a csengő gombját, és vártam. De még kétszer-háromszor csöngetnem kellett, amíg kinyílt az erkélyajtó, és Sempere bácsi amúgy papucsban-hálóköntösben méltatlankodva kinézett. Fél perc múlva lent volt, és kinyitotta az ajtót, de amikor közelről meglátta az arcomat, elpárolgott minden haragja. Leguggolt hozzám, és átkarolt. – Te jó isten! Hol fáj? Ki tette ezt veled? – Senki. Elestem. Odaadtam neki a könyvet. – Csak azért jöttem, hogy visszaadjam, mert nem akarom, hogy baja essen… Sempere bácsi hallgatagon nézett rám. A karjába vett, és felvitt a lakásba. A fia, egy tizenkét éves gyerkőc, aki olyan félénk volt, hogy szinte a hangjára sem emlékeztem, felébredt az ajtó csukódására, és a lépcső tetején várt. Megrémült, amikor észrevette, hogy véres az arcom. – Hívd fel Campos doktort. A fiú bólintott, és a telefonhoz futott. Hallottam, hogy beleszól, így legalább már tudtam, hogy nem néma. Aztán ketten együtt leültettek egy fotelbe az ebédlőben, és lemosták a vért a sebeimről, amíg az orvos oda nem ért. – Nem mondod el, ki tette ezt veled? Összeszorítottam az ajkam. Sempere bácsi nem tudta, hogy hol lakom, és nem is akartam nyomra vezetni. – Az apád volt? Félrenéztem.

– Nem. Csak elestem. Campos doktor, aki négy-öt lépcsőháznyira lakott onnan, öt percen belül odaért. Tetőtől talpig megvizsgált, végigtapogatta a zúzódásaimat, és a tőle telhető legnagyobb óvatossággal ellátta a vágott sebeket. Látható volt a felháborodás a pillantásában, de nem mondott semmit. – Nincs törés, csak zúzódások – közölte végül. – Néhány napig megmaradnak, és fájnak is. De azt a két fogat ki kell húzni. Nem lehet megmenteni őket, elfertőződhetnek. Amikor az orvos elment, Sempere bácsi hozott nekem egy bögre meleg kakaót, és mosolyogva nézte, ahogy iszom. – És mindezt csak azért, hogy megmaradjanak a Szép remények… ugye? Vállat vontam. Apa és fia cinkos derűvel néztek össze. – Ha legközelebb meg akarsz menteni egy könyvet, és valóban megmenteni, akkor ne vidd vásárra a bőröd. Csak szólj, és én majd elrejtem egy titkos helyen, ahol a könyvek nem halnak meg, és senki se bánthatja őket. Kíváncsian néztem vissza rájuk. – Miféle hely az? Sempere bácsi rám kacsintott, azzal a kiismerhetetlen mosollyal, amelyet mintha Alexandre Dumas egyik folytatásos művéből kölcsönzött volna, és amely állítólag a család védjegye volt. – Mindent a maga idejében, kedves barátom. Mindent a maga idejében. Apám egész héten szemlesütve járt, és furdalta a lelkiismeret. Vett egy új villanykörtét, sőt nagy nehezen azt is kibökte, hogy ha meg akarom gyújtani, hát tegyem, csak ne égessem sokáig, mert drága. Én meg inkább nem játszottam a tűzzel. Szombaton venni akart nekem egy könyvet, még el is ment egy könyvesboltba a Palla utcán, az ókori római fallal szemben, de ez volt az első és utolsó ilyen hely, ahova betette a lábát, mert nem tudta elolvasni a több száz kötet címét a polcokon, és üres kézzel távozott. Nem sokkal ezután pénzt adott, többet a szokásosnál, azt mondta, költsem el bátran, amire csak akarom. Ekkor úgy láttam, itt az idő, hogy előhozakodjak valamivel, amire már régóta kerestem az alkalmat. – Mariana néni, a tanítónő, azt üzeni, hogy jöjjön be az iskolába, mert beszélni szeretne édesapámmal – mondtam. – Miről? Mit csináltál? – Semmit, édesapám. Mariana néni a továbbtanulásomról szeretne beszélni. Azt mondja, jó képességeim vannak, és kaphatnék egy ösztöndíjat a piaristáknál… – Kinek képzeli magát az a nő, hogy ilyen ostobaságokkal tömi a fejedet? Még hogy menj az úrigyerekek iskolájába! Tudod egyáltalán, milyen népek azok? Tudod, hogy fognak nézni rád, és hogy bánnak veled, amikor kiderül, honnan származol? Leszegtem a fejem. – Mariana néni csak segíteni akart, édesapám. Semmi többet. Ne haragudjon rá. Megmondom neki, hogy nem lehet, és kész. Apám ölni tudott volna a pillantásával, de uralkodott magán; lehunyta a szemét, és mély lélegzeteket vett, mielőtt újból megszólalt. – Jobban is fogunk még élni mi ketten, tudod? Nem kell a szarháziak könyöradománya. Sohase engedj a büszkeségedből. – Úgy lesz, édesapám. Apám a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, és akkor egy soha vissza nem térő pillanatra mintha büszke lett volna rám, bármilyen különbözők voltunk mi ketten, bármennyire szerettem a könyveket, amelyeket ő nem tudott elolvasni, és bármennyire szembeállított bennünket egymással arra a kis időre a tanítónő. Úgy éreztem, hogy az én édesapám a legjobb ember a világon, és hogy ezt mindenki más is észrevenné, ha az élet végre megkönyörülne rajta, és osztana neki pár jó lapot.

– Bármi rosszat teszel az életben, David, visszaüt. Nekem sok van a rovásomon. Nagyon sok. De megfizettem az árát. És a sorsunk jobbra fordul. Meglátod. Meglátod… Mariana néni átlátott a szitán, és jól tudta, honnan fúj a szél, de hiába igyekezett, soha többé nem beszéltem apámnak a továbbtanulásról. Amikor megértette, hogy nincs remény, felajánlotta, hogy iskola után mindennap ad nekem különórát, és akkor nyugodtan beszélgethetünk a könyvekről, a történelemről, meg minden egyébről, ami apámat bosszantja. – A mi titkunk marad – ígérte. Akkor már sejtettem, hogy apám szégyelli magát, amiért az emberek tudatlannak tartják, és azt hiszik róla, hogy csak koloncnak maradt egy háborúból, amely – mint szinte minden más háború – Isten és a haza nevében folyik, de csak azért, hogy gazdagabbá tegye azokat, akik már előtte is épp elég gazdagok voltak. Akkoriban kezdtem elkísérni őt éjszakánként a munkába. A Trafalgar utcán szálltunk fel a villamosra, és elmentünk a temető kapujáig. Leültem mellé az őrbódéban, olvasgattam az újság régi számait, és néha beszélgetni próbáltam vele, de nem nagyon sikerült. Apám akkor már alig beszélt a háborúról, a gyarmatokról és az asszonyról, aki elhagyta. Egyszer megkérdeztem, miért nem maradt velünk az anyám. Attól féltem, én vagyok az oka, mert valamit rosszul csináltam, ha mást nem is, csak azt, hogy megszülettem. – Anyád már azelőtt elhagyott, hogy kiküldtek a frontra. Én voltam a bolond, hogy csak akkor vettem észre, amikor hazajöttem. Ilyen az élet, David. Előbb-utóbb minden és mindenki elhagy. – Én soha nem hagyom el, édesapám. A sírással küszködött, és én átöleltem, hogy ne kelljen látnom az arcát. Másnap minden előzetes bejelentés nélkül elvitt az El Indio méterárubolthoz a Del Carmen utcán. Nem léptünk be az ajtón, de a kirakatüveg mögül rámutatott egy fiatal, mosolygós eladónőre, aki finom vásznakat és kelméket kínált a vevőknek. – Az ott az anyád – mondta. – Egy szép napon még visszajövök ide, és megölöm. – Ne mondja ezt, édesapám. Akkor rám nézett véreres szemével, és én megértettem, hogy még mindig szereti, és hogy nem fog neki megbocsátani soha. Emlékszem, ahogy lopva néztem anyámat – ő nem vette észre, hogy ott vagyunk –, és felismertem benne a nőt a fényképen, amit apám egy dobozban őrzött a háborús pisztolya mellett, és amit minden áldott este, amikor azt hitte, hogy már alszom, kivett, és úgy nézegette, mintha azon lenne a kérdéseire minden válasz, de legalább annyi, amennyi elégséges. Néhány évig rendszeresen visszajártam az áruház ajtajába, és lestem anyámat. Soha nem volt merszem belépni vagy odamenni hozzá, amikor kijött és elindult lefelé a Ramblán, hogy tovább élje az életet, amit elképzeltem neki, benne a boldog családdal és a fiúgyermekkel, aki jobban megérdemli a szeretetét és a bőre érintését, mint én. Apám sose tudta meg, hogy odajárok titokban, hogy bizonyos napokon egészen közelről követem azt az asszonyt, mintha mindjárt mellé akarnék állni és megfogni a kezét, és hogy az utolsó pillanatban mégis elfutok. Az én világomban csak egy könyv lapjain éltek a szép remények. Sose köszöntött be hozzánk a jó szerencse, amire apám számított. Az élet csak abban a kegyben részeltette, hogy már nem kínozta sokáig. Egyik este, amikor odaértünk a szerkesztőség kapujához, és apám felvette volna a munkát, három bandita ugrott elő a sötétből, és a szemem láttára agyonlőtték. Emlékszem a kénes szagra és a gőzre, amely a kabátjából párolgott a golyó ütötte lyukakon át. Az egyik bandita már arra készült, hogy kivégzi egy fejlövéssel, amikor én az apám testére vetettem magam, őt meg lefogta az egyik társa. Emlékszem a pillantására, ahogy rám nézett, és azon habozott, ne lőjön-e le engem is. De aztán, mint akik jól végezték dolgukat, könnyed léptekkel eltávoztak a szűk sikátorokon a Pueblo Nuevo gyárai között.

Azon az estén a gyilkosok otthagyták a karomban apámat, aki hamarosan elvérzett, és engem, aki örökre árva lettem. Utána majd' két hétig aludtam az újság nyomdájában, rejtőzködtem a sorszedőgépek hatalmas acélpókjai között, és próbáltam elnyomni a fülemben süvítő őrjítő zajt, amely esténként feltépte a dobhártyámat. Amikor rám találtak, még mindig ott száradt a vér a kezemen és a ruhámon. Eleinte senki se tudta, ki vagyok, mert még vagy egy hétig nem szólaltam meg, és amikor végre kinyitottam a számat, akkor is csak az apám nevét üvöltöttem, amíg be nem rekedtem. Amikor anyámról kérdeztek, azt mondtam, meghalt, és senkim sincs a világon. A történet eljutott Pedro Vidal fülébe, aki az újság sztárja volt, és a főszerkesztő jó barátja; ebbéli minőségében pedig utasítást adott, hogy vegyenek fel a laphoz mint háziküldöncöt, és engedjék meg, hogy egyelőre a portás kis lakásában húzzam meg magam a pincében. Azokban az években a vér és az erőszak lett Barcelona mindennapi kenyere. Naponta szállongtak a röplapok és robbantak a bombák, reszkető és füstölgő emberi testeket hagyva maguk után a Raval utcáin, sötét ruhás alakok szaladgáltak és öldököltek az éj leple alatt, szentek és tábornokok körmeneteltek és vonulgattak haláltól és hazugságtól bűzölögve, és gyújtó hangú beszédekben hazudott mindenki, miközben mindenkinek igaza volt. A mérgezett levegőben már érződött a harag és a gyűlölet, amely pár év múlva összeugrasztotta az embereket, míg végül egymást gyilkolták a hangzatos lózungok és a színes rongyok nevében. A város fölött terjengett a gyárak örök füstje, és leplet borított a kövezett utcákra, amelyeket összekaristoltak a lovas kocsik és a villamosok. Éjszaka a sikátorokban átvette az uralmat a gázláng és a sötétség, amelyet olykor megtört egy-egy lövés és nyomában a puskapor kékes csíkja. Azokban az években gyorsan nőttek a gyerekek, és mire az ártatlanság kihullott a kezükből, sokuknak már öreges volt a pillantása. Most, hogy már nem volt más családom, mint a ködös Barcelona, a szerkesztőség maradt az egyetlen menedékem és az egész világom, egészen tizennégy éves koromig, amikor a fizetésemből kivehettem a szobát Carmen asszony panziójában. Alig egy hete laktam ott, amikor a szállásadónő bejött a szobámba, és szólt, hogy egy úr keres. A lépcsőházban szürke ruhás, szürke szemű férfi állt, aki szürke hangon megkérdezte, hogy én vagyok-e David Martín, majd amikor bólintottam, átnyújtott egy csomagolópapírba tekert dobozt, és máris futott lefelé a lépcsőn, hátrahagyva szürkeségének nyomát, megfertőzve azt a nyomorúságos világot, ahova kerültem. Bebújtam a csomaggal a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Senki sem tudta, hogy ott lakom, csak két-három ember az újságnál. Kíváncsian bontogattam a papírt. Akkor kaptam először csomagot életemben. Valahonnan ismerősnek tetszett a régi, fából készült tok, ami előkerült belőle. Letettem az ágyra, és kinyitottam. Apám régi pisztolya volt benne, a fegyver, amit a hadseregben kapott, és amivel hazatért a Fülöp-szigetekről a korai, csúfos halálba. Volt a pisztoly mellett egy kartondoboz is, benne néhány tölténnyel. Kézbe vettem a pisztolyt, a súlyát próbálgattam. Puskapor és olaj szaga érződött rajta. Arra gondoltam, vajon hány embert ölhetett meg vele az apám, amíg valószínűleg magával is végzett volna, ha nem előzik meg a banditák. Visszatettem a fegyvert a tokba, és becsuktam. Először majdnem a szemétbe dobtam, de akkor eszembe jutott, hogy ezen a pisztolyon kívül semmi sem maradt az apámból. Arra gondoltam, hogy talán a soron következő uzsorás hozta el, aki miután apám adósságai fejében annak idején lefoglalta a keveset, ami kis lakásunkban maradt a Palau de la Músicával szemben, most ezzel a gyászos emlékkel üdvözölt a felnőttkor küszöbén. Felcsúsztattam a dobozt a szekrény tetejére, egészen a falhoz, ahol összegyűlt a kosz, és ahova Carmen asszony már lábujjhegyre állva sem érhetett fel. Évekig le sem vettem onnan. Aznap délután visszatértem a Sempere és Fiai könyvesboltba mint felnőtt és saját jövedelemmel rendelkező férfi, és közöltem a tulajdonossal, hogy megvásárolnám a Szép remények régi kötetét, amelyet évekkel azelőtt kényszerűségből vittem vissza.

– Kérjen érte, amennyit akar – mondtam. – Hadd fizessem ki ezzel minden könyv árát, amit az utóbbi tíz évben ingyen olvastam. Emlékszem, milyen szomorúan mosolygott rám Sempere, amikor kezét a vállamra tette. – Ma reggel adtam el – felelte lesújtva.

6 Háromszázhatvanöt nappal azután, hogy megírtam első novellámat a La Voz de la Industria számára, szokásomhoz híven bementem a szerkesztőségbe, és majdnem üresen találtam. Alig lézengett néhány munkatárs, akik pár hónapja még becenevekkel és biztatásokkal halmoztak el, de most nem fogadták a köszönésemet, és csak egymás közt sutyorogtak, amikor megláttak. Egy percen belül vették a kabátjukat, és eltűntek, mintha valami fertőzéstől félnének. Leültem a kifürkészhetetlen teremben, és bámultam, milyen furcsa látványt nyújt a sok üres asztal. A hátam mögött súlyos, hangos léptek jelezték, hogy don Basilio közeleg. – Jó estét, don Basilio. Mi van itt ma, hogy mindenki elment? Don Basilio bánatosan nézett rám, és leült a szomszédos asztalhoz. – Karácsonyi vacsorát tart a szerkesztőség. A Set Portesben – mondta egykedvűen. – Gondolom, magának nem szóltak. Könnyed mosolyt erőltettem magamra, és megráztam a fejem. – Maga nem megy? – kérdeztem. Don Basilio nemet intett. – Már semmi kedvem hozzá. Csendben néztünk egymásra. – Mit szólna, ha meghívnám? – kérdeztem. – Oda, ahova akarja. Mit szólna a Can Sóléhoz? Megünnepeljük a Barcelona rejtelmeinek sikerét, mi ketten. Don Basilio elmosolyodott, és lehorgasztotta a fejét. – Martín – mondta végül. – Nem tudom, hogy mondjam el. – Mit? Megköszörülte a torkát. – Nem közölhetek több folytatást a Barcelona rejtelmeiből. Értetlenül néztem vissza rá. Don Basilio kerülte a pillantásomat. – Írjak valami mást? Legyen Perez Galdós-osabb? – Martín, maga is tudja, milyenek az emberek. Sok volt a panasz. Megpróbáltam elsimítani az ügyet, de a főszerkesztő gyenge ember, nem szereti a fölösleges bonyodalmakat. – Nem értem, don Basilio. – Martín, megkértek rá, hogy én mondjam el. Végül mégis a szemembe nézett, és vállat vont. – Ki vagyok rúgva – suttogtam magam elé. Don Basilio bólintott. Éreztem, hogy minden szándékom ellenére könnybe lábad a szemem. – Most azt hiszi, vége a világnak, de higgye el: valójában ez a legjobb, ami történhetett. Ez a hely nem magának való. – És hol az én helyem? – kérdeztem. – Sajnálom, Martín. Nagyon sajnálom, higgye el. Don Basilio felállt, és atyai szeretettel a vállamra tette a kezét. – Boldog karácsonyt, Martín. Aznap este kiürítettem az íróasztalomat, és örökre felcseréltem a helyet, ami az otthonom volt, a város magányos, sötét utcáival. A panzió felé menet benéztem a Set Portes étterembe a Xifré-ház boltívei alatt. Kintről, az ablaküveg mögül figyeltem, hogy koccintgatnak nevetve a kollégáim. Kívántam nekik, hogy legyenek boldogok a távozásommal, vagy legalább el tudják felejteni, hogy egyáltalán nem boldogok, és hogy nem is lesznek boldogok soha.

A hét hátralevő részében céltalanul lődörögtem, mindennap beültem egy kicsit az Ateneo könyvtárba, és reménykedtem, hogy a panzióba visszaérve majd üzenetet találok a főszerkesztőtől, és megkér, hogy térjek vissza. Az egyik olvasóterem mélyén rendszeresen elővettem a Révületben talált névjegyet, és leveleket írogattam ismeretlen jótevőmnek, Andreas Corellinek, de mindig széttéptem őket, és másnap újra hozzáfogtam. A hetedik nap aztán elegem lett az önsajnálatból, és rászántam magam az elkerülhetetlen útra, ami uramhoz és teremtőmhöz vezetett. A Pelayo utcában felszálltam a sarriái vonatra, amely akkor még a felszínen járt, és a kocsi elejébe ültem, úgy néztem a várost, mint szélesednek és úriasodnak az utcák a központtól kifelé menet. Sarriában villamosra szálltam, azzal zötyögtem el a pedralbesi apátság kapujáig. Szokatlanul meleg volt az évszakhoz képest, a levegőt áthatotta a hegyoldalon zöldellő fenyők és bokrok illata. A Pearson sugárútra befordulva már láttam a Villa Helius összetéveszthetetlen sziluettjét. Az emelkedőn felfelé menet észrevettem Vidalt, aki a torony ablakában ült egy szál ingben, és jóízűen cigarettázott. Zenefoszlányok ütötték meg a fülemet, és mindjárt eszembe jutott, hogy Vidal egyike ama néhány szerencsésnek, akiknek újmódi készülékük, rádiójuk van. Milyen szép lehet a kilátás odafentről, gondoltam, és milyen kicsinek látszom én. Integettem Vidalnak, és ő visszaintett. A villa udvarán szembejött Manuel, a sofőr, épp egy marék ronggyal és egy forró vizes vödörrel tartott a kocsiszín felé. – De jó itt látni magát, David – üdvözölt. – Hogy van? Ünnepli a közönség? – Vagyogatok – feleltem. – Ne szerénykedjen, hisz még a lányom is olvassa a meséit az újságban. Nyeltem egy nagyot; meglepett, hogy a sofőr lánya nemhogy tud a létezésemről, de még egy-két szösszenetem is a kezébe került. – Cristina? – Nincs másik – mondta Manuel. – Az uraság fenn van a dolgozószobájában, ha őt keresi. Hálásan bólintottam, és már siettem is a házba. Felmentem a harmadik emeleti toronyszobába, amely büszkén emelkedett ki a tarka cserepes, hullámzó tetőből. Ott találtam Vidalt a lakályos kis helyiségben, amelynek ablaka a városra és a távoli tengerre nézett. Pártfogóm kikapcsolta a rádiót, ami akkora volt, mint egy kisebbfajta meteor, és hónapokkal azelőtt vette, amikor sugározni kezdték a Radio Barcelona első adásait egy rejtett szobából a Colon Szálló kupolája alatt. – Majdnem kétszáz pesetát költöttem rá, és tessék, csak hülyeség jön belőle. Leültünk két székre egymással szemben. A szoba minden ablaka sarkig volt tárva, és én, a ködös belváros lakója, úgy szívtam magamba a friss levegőt, mintha egy másik világ fuvallata volna. Fenséges, csodálatos volt a csend. Még a rovarok zümmögése is hallatszott a kertből, és a falevelek nesze, ahogy a szél játszott velük. – Mint nyár közepén – jegyeztem meg. – Nem kell a szöveg az időjárásról – mondta Vidal. – Hallottam, mi történt. Vállat vontam, és ránéztem az íróasztalára. Tudtam, hogy hónapok vagy talán évek óta dolgozik valamin, amit „fajsúlyos regénynek” nevez, mert szakítani akar az addigi gyermeteg krimijeivel, és be akarja írni a nevét a könyvtárak legdohosabb katalógusaiba. Nem lepte el az asztalt papírrengeteg. – Hogy halad a fő műve? Vidal kihajította a csikket az ablakon, és eltűnődött. – Erről már nincs mit mondanom, David. – Ne butáskodjon. – Butaság minden az életben. Csak attól függ, honnan nézzük. – Írja meg a könyvében. Kiábrándult férfi a hegyen. Óriási siker lesz.

– Inkább neked van szükséged a sikerre, de sürgősen, mert ha nem tévedek, fogytán a pénzed. – Mindig szívesen fogadom a segítségét. Valahol el kell kezdeni. – Most azt hiszed, vége a világnak, de… – …de nemsokára megértem, hogy ennél jobb nem is történhetett volna velem – fejeztem be a mondatot. – Csak nem don Basilio írja mostanában a szentbeszédeit? Vidal felnevetett. – Mit szeretnél csinálni? – Nincs szüksége egy titkárra? – Már enyém a világ legjobb titkárnője. Okosabb, mint én, és elmondhatatlanul szorgalmasabb, ha pedig mosolyog, még azt is elhiszem, hogy értelme van ennek a cudar világnak. – Ki ez a csoda? – Manuel lánya. – Cristina. – Na végre kiejtetted a nevét. – Rossz hetet választott a gúnyolódásra, don Pedro. – Ne nézz már úgy rám, mint egy lenyakazott birka. Tényleg azt hiszed, hogy Pedro Vidal megengedte volna annak a székrekedéses, irigy kompániának, hogy csak úgy kitegyenek az utcára? – Ha egy szót szól a főszerkesztőnek, minden máshogy alakul. – Tudom. Ezért kértem, hogy bocsásson el – felelte Vidal. Mintha az arcomba vágott volna. – Köszönöm, hogy biztatta – mondtam. – Azért rúgattalak ki, mert sokkal jobb ajánlatom van számodra. – Álljak ki koldulni? – Miért gondolsz mindjárt a legrosszabbra? Épp tegnap beszéltem rólad néhány üzlettársammal, akik új kiadót alapítanak, és friss vért pumpálnának bele. Alig várják, hogy kiszipolyozhassanak valakit. – Remekül hangzik. – Már jól ismerik a Barcelona rejtelmeit, és olyan ajánlattal várnak, amivel kikupálódhatsz. – Komolyan beszél? – Hát persze hogy komolyan beszélek. Azt akarják, hogy írj nekik egy új sorozatot a grand guignol legbarokkosabb, legvéresebb, legsejtelmesebb hagyományában, de úgy, hogy pozdorjává zúzd vele a Barcelona rejtelmeit. Szerintem te ezt a lehetőséget vártad. Mondtam nekik, hogy felkeresed őket, és készen állsz az azonnali munkakezdésre. Mélyet sóhajtottam. Vidal rám kacsintott és átölelt.

7 Így esett, hogy néhány hónappal a huszadik születésnapom előtt megkaptam és elfogadtam az ajánlatot, amelynek értelmében filléres regényeket kezdtem írni Ignatius B. Samson név alatt. Szerződésem havi kétszáz gépelt oldalra szólt, amit jócskán megpakoltam intrikával, felső tízezerbeli gyilkosságokkal, kültelki rémtettek sokaságával, tiltott szerelmekkel kemény állkapcsú, kegyetlen földesurak és kimondatlan vágyaktól gyötrődő kisasszonykák között, no meg mindenféle kacifántos családi történettel, amelyeknek hátterében a kikötő vizénél is sűrűbb és zavarosabb titkok kavarogtak. A sorozat havonta jelent meg papírkötésben és tarkabarka borítóval, A Kárhozottak Városa címmel, amit én adtam neki. Fizetségül annyi pénzt kaptam, amennyit sose reméltem volna egy ilyen munkáért, stílusom fölött az egyetlen cenzúrát az olvasók ízlése gyakorolta. Bár a szerződés arra kötelezett, hogy megmaradjak furcsa álnevem rejtekében, nem véltem ezt túl nagy árnak azért, hogy végre tisztességgel megélhetek a foglalkozásból, amelyről világéletemben álmodtam. Lemondtam a büszkeségről, hogy nyomtatásban láthatom a nevemet, de nem mondtam le önmagamról, és arról, hogy ki vagyok. Kiadóim személyében különös figurák léptek be az életembe: Barrido és Escobillas. A köpcös kis Barrido, akinek arcáról sosem hervadt le a tenyérbe mászó, olvatag mosoly, a vállalkozás agytrösztjeként tevékenykedett. Eredetileg hentesáruval foglalkozott, és életében nem olvasott el három könyvnél többet, amibe már a katekizmus és a telefonkönyv is beletartozott, de a könyvelés bűvészmutatványaiban legendás tehetsége volt, mert olyan merész fantáziával kozmetikázta ki az adatokat a befektetők számára, hogy kis híján felülmúlta a ház szerzőit, akiket – Vidal előrejelzésének megfelelően – módszeresen becsapott, kihasznált, és végül rövid úton megszabadult tőlük, ha úgy hozta az élet, márpedig előbb vagy utóbb mindig úgy hozta. Escobillas remekül kiegészítette őt. Magas, szikár és nem kis mértékben fenyegető alakja először a temetkezési üzletágban tűnt fel, és az agresszív pacsuliszag, amellyel alaposan meglocsolta kényes részeit, formalinnal színeződött át, amitől mindenkinek égnek állt a haja. Általában rá hárult a gonosz végrehajtó szerepe, és korbáccsal a kezében végezte el a piszkos munkát, amelyre a kedélyesebb és kevésbé sportos alkatú Barrido nem lett volna olyan alkalmas. A ménage-á-trois harmadik tagja Herminia volt, a szerkesztőségi titkárnő, aki mindenhová hűséges kutyaként követte a párost, és akit Fullánknak hívtak a háta mögött, mert bár látszólag olyan volt, mint egy döglött moszkitó, pontosan annyira lehetett megbízni benne, mint egy párzásra készülő csörgőkígyóban. Mit szépítsem, igyekeztem a lehető legritkábban találkozni velük. Kapcsolatunk szigorúan az üzletre korlátozódott, és ezen a jól kialakult gyakorlaton egyik fél sem kívánt változtatni. Csak azért fogadtam el a lehetőséget, és dolgoztam keményen, hogy bebizonyítsam Vidalnak és saját magamnak: érdemes vagyok a segítségére és bizalmára. Amint pedig pénzhez jutottam, elhatároztam, hogy kiköltözöm Carmen asszony panziójából, és valami kényelmesebb helyet keresek. Már régen kinéztem magamnak egy hatalmas házat a Flassaders utca 30. alatt, kőhajításnyira a Born sétánytól, ahol naponta elhaladtam a szerkesztőség felé menet. A tornyos épület, amelynek homlokzatát domborművek és vízköpők díszítették, évek óta üresen állt, kapuját rozsdafoltos láncokkal lakatolták le. De bármilyen baljós és túlméretezett volt is, vagy talán épp azért, játszadozni kezdtem a gondolattal, hogy odaköltözöm, és ez máris elszabadította bennem a vérmes ötletek kavalkádját. Más körülmények között biztos tartottam volna tőle, hogy csekély tartalékaimból nem futja ilyen bérleményre, de a hosszú évek nélkülözése tápot adott bennem a reménynek, hogy a tulajdonosok talán elfogadják az ajánlatomat.

Amikor a környéken kérdezősködtem, kiderült, hogy régóta nem lakják a házat, és egy Vicenc Clavé nevű ügynök kezén van, aki a Comercio utcában, a piaccal szemben vezeti az irodáját. Clavé régi vágású úriember volt, úgy öltözött, ahogy a polgármesterek és hazafiak szobrain látni a Citadella park bejáratánál, és ha az ember nem vigyázott, olyan szónoklatokat kanyarított, hogy kő kövön nem maradt. – Szóval maga író. Hát nekem volna pár sztorim, amiből könyvet írhatna. – Nem kétlem. Mi lenne, ha a Flassaders utca 30. szám történetével kezdené? Clavé görög maszkot öltött. – A tornyos ház? – Igen. – Hallgasson rám, fiatalember. Ne költözzön oda. – Miért ne? Clavé lehalkította a hangját, mintha attól félne, hogy a falnak is füle van, és gyászosan kiejtette a következő szavakat: – Baljós ház az. Csak egyszer jártam ott, amikor a jegyzővel nyilvántartásba vettük, de biztosíthatom, hogy még a Montjuic temető régi parcellái is vidámabbak. Azóta üresen áll. Rossz emlékek fűződnek hozzá. Senki sem szereti. – Bármi van ott, nem lehet rosszabb, mint az én emlékeim. És biztos vagyok benne, hogy lejjebb viszi az árat is. – Nem lehet mindent megfizetni pénzzel. – Megnézhetném? Egy márciusi reggelen látogattam el először a tornyos házba az ügynök, a titkára és egy banktisztviselő társaságában, aki a pénzintézetet mint tulajdonost képviselte. Kiderült ugyanis, hogy miután évekig dúlt a pereskedés az ingatlan körül, végül a bank tette rá a kezét, mint az utolsó lakó hitelezője. Ha hinni lehetett Clavénak, már legalább húsz éve senki sem lépte át a ház küszöbét.

8 Pár év múlva, amikor brit felfedezők úti beszámolóját olvastam arról, hogy miképp hatoltak be egy útvesztőkkel és átkokkal körülbástyázott ezredéves egyiptomi sírboltba, mindjárt eszembe jutott az első látogatásom a Flassaders utcai tornyos házban. A titkár jó előre felfegyverkezett egy olajlámpával, mert a házba még nem vezették be a villanyt. A banktisztviselő tizenöt kulcsból álló csomót csörgetett, hogy semmiképp se fogjon ki rajta a számtalan lakat a láncokon. Amikor kinyílt a kapu, mellbe vágott az odabentről kiáradó rothadt, penészes, temetői szag. A banktisztviselőt elkapta a köhögés, az ügynök pedig, aki a legkomolyabb és legtávolságtartóbb arcát öltötte magára, zsebkendőt tartott a szája elé. – Csak ön után – biztatott. A hall afféle belső udvar volt a környékbeli régi paloták stílusában, nagy padlókövekkel és egy lépcsővel, amely a főkapuhoz vezetett. Magasan fent egy madárürülékkel vastagon borított tetőablak világított halványan. – Nincs patkány – észrevételeztem, amikor átléptem a küszöböt. – Némelyeknek jó ízlésük és elég eszük van – jegyezte meg az ügynök a hátam mögött. Felmentünk a lépcsőn a főépület kapujáig, ahol a banktisztviselőnek tíz percbe telt, hogy megtalálja a zárba illő kulcsot. A szerkezet vészjósló nyikorgással nyílt meg. A kapu túloldalán végtelen folyosó tárult fel, telis-tele a félhományban lengedező pókhálókkal. – Jesszusmária – suttogta az ügynök. Mivel egyikünk sem merte megtenni az első lépést, megint én lettem az, aki az expedíció élére állt. A titkár magasra tartotta a lámpát, és fájdalmas arccal körülnézett. Az ügynök és a banktisztviselő megfejthetetlen pillantást váltott egymással. Amikor észrevették, hogy figyelem őket, a bankos nyájasan elmosolyodott. – Kicsit leporolják, rendbe szedik, és kész a palota – mondta. – Kékszakáll palotája – vetette közbe az ügynök. – Fel a fejjel – biztatott a bankos. – A ház jó ideje üres, ilyenkor mindig sok a munka. Alig figyeltem rájuk. Oly sokszor álmodoztam már arról a házról a kapuja előtt jártombankeltemben, hogy szinte észre sem vettem sötét, gyászos hangulatát. Végighaladtam a nagy folyosón, és bekukkantottam a termekbe meg a kisebb szobákba, ahol régi bútorok gunnyasztottak elhagyatva a vastag porréteg alatt. Az egyik asztalon még ott volt a felfeslett terítő, az étkészlet és egy tálca, rajta megkövesedett virágok és gyümölcsök. A poharak és az evőeszközök úgy álltak, mintha a ház lakói vacsora közben távoztak volna. A szekrények tele voltak molyette ruhákkal, fakó rongyokkal, cipőkkel. Egész fiókokat töltöttek meg a fotográfiák, szemüvegek, órák, tollak. Porlepte arcképek néztek vissza a komódok tetejéről. A megvetett ágyak fölött tejfehér fátyol derengett a félhomályban. Hatalmas gramofon állt egy kaobafa asztalon. Lemez is volt rajta, a tű már rég végigjátszotta, és lecsúszott a végén. Amikor lefújtam a port a borítóról, előtűnt a felvétel címe: W. A. Mozart: Lacrimosa. – Házhoz jön a szimfonikus zenekar – mondta a banktisztviselő. – Mi egyebet kérhetne az ember? Úgy élhet itt, akár egy szultán. Az ügynök gyilkos pillantást vetett rá, és lopva megcsóválta a fejét. Végigjártuk az emeletet a hátsó galériáig, ahol kávéskészlet volt az asztalon, meg egy nyitott könyv, amely még mindig arra várt, hogy valaki leüljön a fotelbe, és végiglapozza. – Mintha egyik pillanatról a másikra mentek volna el, és nem lett volna idejük, hogy összeszedelőzködjenek – mondtam. A banktisztviselő megköszörülte a torkát. – Óhajtja uraságod megtekinteni a dolgozószobát? A dolgozószoba a csúcsos torony legtetején volt.

A furcsa építmény belsejében csigalépcső kanyarodott fel a főfolyosóról, a külsején otthagyta a keze nyomát minden nemzedék, amelyre a város emlékezhetett. A torony úgy emelkedett a Ribera negyed háztetői fölé, mint valami bástya, egy fémből és színes üvegből készült kupolával a tetején, amely lámpásként mutatott utat a sötétben, és egy sárkány formájú szélkakas forgott rajta. Felmentünk a csigalépcsőn a helyiségbe, ahol a banktisztviselő sebtében kinyitotta az ablakokat, hogy levegőhöz és fényhez jussunk. Magas falú, négyszögletes szoba volt, a padlóján megfeketedett a parketta. Négyoldalt négy jókora boltíves ablak nyílt délen a Tenger katedrálisára, északon a borni nagy piacra, keleten a régi Francia pályaudvarra, nyugaton pedig a kisebb-nagyobb utcák összevisszaságára, amely elnyúlt egészen a Tibidabo hegyig. – Mit szól hozzá? Hát nem lenyűgöző? – lelkendezett a bankos. Az ügynök diszkrét nemtetszéssel nézett körül. A titkár még mindig tartotta a lámpát, pedig semmi szükség nem volt rá. Odaléptem az egyik ablakhoz, és megbűvölve körülnéztem. Lábam előtt hevert egész Barcelona, és hinni akartam benne, hogy valahányszor kinyitom esténként az új ablakaimat, mesélni fognak az utcák, titkokat suttognak a fülembe, és én foglyul ejthetem őket a könyveim lapjain, hogy továbbadjam mindenkinek, aki csak hallani akarja. Vidal cicomás, fennhéjázó elefántcsonttornya Pedralbes legmagasabb és legelőkelőbb részén volt, dombok, fák és álomszerű egek alatt. Az enyém a város legrégibb és legsötétebb része fölé emelkedett, körülvéve ama nekropolisz minden ködével és kóros kigőzölgésével, amelyet a költők és a gyilkosok a Tűz Rózsájának neveztek. A végső döntésre a dolgozószoba közepén álló hatalmas íróasztal vitt rá. Egy lélegzetelállító Underwood írógép volt rajta, mint valami fényből és fémből alkotott szobor, és ezért már önmagában érdemes volt kifizetni a házbérletet. Elhelyezkedtem a tábornoki fotelben az asztal előtt, és mosolyogva végigsimítottam a billentyűzetet. – Kiveszem – mondtam. A banktisztviselő megkönnyebbülten sóhajtott, az ügynök fennakadt szemmel keresztet vetett. Még aznap délután aláírtam a bérleti szerződést tíz évre. Amíg a villanyszerelők behuzalozták a házat, hozzáláttam, hogy kitakarítsam, rendet rakjak benne, és felújítsam három szaktárs segítségével, akiket Vidal küldött rám, anélkül, hogy előzőleg a beleegyezésemet kérte volna. Hamar kiderült, hogy a mesterhármas modus operandija abban áll, hogy előbb szanaszét furkálják a falakat, és csak aztán kérdeznek. Három nappal az érkezésük után már nem volt egyetlen működő villanykörte sem a házban, de bárki arra a megállapításra juthatott, hogy szúinvázió pusztított minden gipszes nemesfém berendezés körül. – Azt mondja, másképp nem megy? – kérdeztem a brigádvezetőt, akinek a kalapács volt a válasza minden problémára. Otilio, mert így hívták a géniuszt, többször elém tette az épület alaprajzát, amelyet az ügynök adott neki a kulcsokkal együtt, és bizonygatta, hogy a ház tehet mindenről, mert rosszul van megépítve. – Nézze csak – mondta mindig. – Ha valami rosszul van megcsinálva, az rosszul van megcsinálva. Ehun e. Aszongya, hogy magának ciszternája van a tetőn. Hát nem. Az a hátsó udvarban van. – Na és aztán? Magára a ciszterna nem tartozik, Otilio. A villamos áramra koncentráljon. A fényre. Semmi csap, semmi vízvezeték. Nekem fény kell. – De hát minden mindennel összefügg. Mi van a galériával? – Az, hogy sötét.

– Az alaprajz szerint ennek itt tartófalnak kéne lennie. De Remigio kartárs csak megpaskolta egy kicsit, és tessék, a fele leomlott. A szobákról meg említés se essék. Eszerint az a terem ott a folyosó túlvégén majdnem negyven négyzetméter. Hát még véletlenül se. Ha megvan húsz, én már megeszem a kalapomat. Van itt egy fal, ahol nincs fal. És az ereszcsatornákat már tényleg hagyjuk. Egyik se ott van, ahol lennie kéne. – Biztos benne, hogy eligazodik az alaprajzon? – Ez a szakmám, kérem. Higgye el, ez a ház egy elvarázsolt kastély. Minden összevissza van benne. – Márpedig azzal kell dolgoznia, ami van. Tegyen csodát, vagy amit akar, de én péntekre kész falakat akarok, kifestve, és működő villanyokat. – Ne sürgessen, főnök, ez itt precíziós munka. Stratégiát kell felállítani. – Mire gondoltak? – Ebben a pillanatban arra, hogy reggeliznünk kell. – Még csak félórája jöttek. – Martín úr, ezzel a hozzáállással semmire se megyünk. A kopácsolás, fúrás és faragás kálváriája egy héttel tovább tartott a vártnál, de még így is, hogy Otilio és kiváló emberei lyukakat ütöttek mindenhova, ahova nem kellett volna, és két és fél órás reggeliket költöttek el, akár évekig bírtam volna a gyertyák és a petróleumlámpák fényében, csupán a lelkesedéstől fűtve, hogy végre enyém lehet álmaim otthona. Szerencsére a Ribera negyedben sokféle mester dolgozott, így néhány lépésre a házamtól megtaláltam azt az embert, aki új zárakat szerelt fel hozzám, nem olyanokat, mintha a Bastille-ból lopták volna, sőt hozott az új évszázadba illő csapokat és felszereléseket is. Telefonvonalra nem hagytam rábeszélni magam, és amit Vidal rádiókészülékéből hallottam, arról sem győzött meg, hogy én leszek az úgynevezett új tömegkommunikációs eszközök közönsége. Életemet csöndben, könyvek között képzeltem el. A panzióból egy váltás ruhát hoztam magammal, és a fegyvertokot a pisztollyal, az egyetlen emléket, amely apámból megmaradt. A többi holmimat szétosztottam a lakótársaim között. De legszívesebben a bőrömet és az emlékeimet is otthagytam volna. Első hivatalos és villanyfényes estémet akkor töltöttem a tornyos házban, amikor megjelent A Kárhozottak Városának első kötete. A regény képzeletbeli cselekménye a Révület 1903-as pusztulása köré szövődött, és egy kísérteties alakról szólt, aki azóta is a Raval utcáit rója. Még a tinta sem száradt meg az első kiadáson, de már a második regényen dolgoztam. Számításaim szerint, és havi harminc nap megszakítatlan munkát véve alapul, Ignatius B. Samsonnak naponta átlagban 6,66 felhasználható oldalt kellett előállítania, hogy a szerződés feltételeinek eleget tegyen, ami őrültség volt, de abból a szempontból legalább előnyös, hogy nem sok időt hagyott észrevenni ezt.

Alig fogtam fel, hogy minden nap elmúltával több cigarettát és kávét fogyasztok, mint amennyi oxigént. És minél tovább mérgeztem az agyamat, annál jobban hasonlított egy túlfűtött gőzkazánhoz, amely nem hűl ki soha. Ignatius B. Samson ifjú volt, és tetterős. Miután végigdolgozta az éjszakát, hajnalban dőlt az ágyba hullafáradtan, és furcsákat álmodott a betűkről, amelyek a dolgozószobában leváltak az írógépben ragadt papirosról, és tintapókokként másztak végig a kezén meg az arcán, be a bőr alá, hogy fészket rakjanak az ereiben, feketére fessék a szívét, és sötét tócsává változtassák a pupilláját. Hetekig ki sem léptem a házból, nem tudtam, milyen nap van, milyen hónap, milyen év. Nem törődtem a gyakori fejfájásokkal, amelyek hirtelen törtek rám, mintha ácskapoccsal szúrtak volna a koponyámba, és fehér fénnyel vakították el a szememet. Hozzászoktam az állandó süvítéshez a fülemben, amelyet csak a szél és az eső zúgása nyomott el néha. Amikor sokadszor lepte el az arcom a hideg verejték, és láttam, hogy a kezem remeg az Underwood billentyűzete fölött, rendszerint elhatároztam, hogy másnap elmegyek orvoshoz. De másnap mindig jött egy új jelenet és egy új történet, amit el kellett mesélni. Eltelt az első év Ignatius B. Samson életéből, és én ezt egy szabadnappal akartam megünnepelni, hogy viszontláthassam a napfényt, a szelet és a város utcáit, amelyeknek azért mondtam búcsút, hogy elképzeljem őket. Megborotválkoztam, megmosakodtam, és felvettem a legjobb, legtűrhetőbb öltönyömet. Nyitva hagytam a dolgozószoba és a galéria ablakait, hadd szellőzzön a ház, és távozzék el belőle a sűrű füstköd, amely az utóbbi időben az egyetlen illatát adta. Amikor leértem az utcára, nagy borítékot találtam a postaláda nyílása alatt. Pergamenpapír volt benne, rajta az angyalos pecséttel és a jól ismert előkelő kézírással, amely a következőket tudatta: Kedves David! Hadd legyek én az első, aki üdvözli pályafutásának új szakaszában. Óriási örömöt szereztek nekem A Kárhozottak Városának első kötetei. Remélem, tetszik Önnek a csekély ajándék, amit mellékelek. Ismételten biztosítom csodálatomról és őszinte vágyamról, hogy útjaink találkoznak egyszer. Hiszem, hogy így lesz. Szeretettel üdvözli barátja és olvasója ANDREAS CORELLI Az ajándék a Szép remények kötete volt, ugyanaz, amit Sempere adott nekem gyerekkoromban, és amit visszavittem neki, hogy apám ne tehesse rá a kezét, és amit évek múlva vissza akartam szerezni bármi áron, de néhány órával azelőtt elhalászta előlem egy idegen. Néztem-nézegettem a papírköteget, ami nem is olyan rég még mintha a világ minden varázslatát és fényét magába foglalta volna. A borítón most is látszottak a saját véres ujjlenyomataim. – Köszönöm – suttogtam.

9 Sempere feltette az okuláréját, és tüzetesen megvizsgálta a kötetet. Egy kendőre helyezte, amelyet az asztalára terített hátul, az irodában, és meghajlította a lámpát, hogy egyenesen rávetüljön a fény. Szakértői elemzése hosszú perceket vett igénybe, és én vallásos áhítattal vártam. Figyeltem, ahogy belelapoz a könyvbe, ahogy szagolgatja és cirógatja a papírt és a gerincet, ahogy a súlyát mérlegeli az egyik kezével, aztán a másikkal, ahogy becsukja végül, majd a kezébe veszi a nagyítót, és megszemléli a kezem nyomán tizenkét-tizenhárom éve ott maradt száraz vérfoltokat. – Elképesztő – dörmögte, amikor levette a szemüveget. – Ugyanaz a könyv. Mit is mondott, hogy kapta vissza? – Én sem tudom. Sempere úr, hallott maga egy Andreas Corelli nevű francia kiadóról? – Így hirtelen inkább olaszosnak hangzik a neve, sőt az Andreas akár görög is lehetne… – A cég Párizsban van. Éditions de la Lumiére. Sempere tanácstalanul töprengett egy darabig. – Attól tartok, nem ismerem. Majd megkérdezem Barcelót, hátha tud valamit. Gustavo Barceló a barcelonai antikváriusok céhének oszlopos tagja volt, akinek enciklopédikus tudását éppoly legendaként emlegették, mint kellemetlen, szőrszálhasogató modorát. Kedvelt mondás volt a szakmában, hogy ha bármi kétség merül fel bármivel kapcsolatban, Barcelót kell kérdezni. Abban a pillanatban benézett Sempere fia, aki hiába volt két-három évvel idősebb nálam, néha szinte láthatatlanná tette a félénksége. Most odaszólt az apjának. – Apám, azt hiszem, az egyik rendelésért jöttek. Sempere bólintott, és a kezembe nyomott egy vastag, salátává olvasott könyvet. – Ez az európai kiadók legújabb katalógusa. Ha gondolja, keresgéljen benne, amíg kiszolgálom a vevőt. Kiment a pulthoz, és én egyedül maradtam az irodában, de hiába kutattam az Éditions de la Lumiére után. Miközben a könyvet lapozgattam, hallottam, hogy Sempere egy nővel beszélget, akinek a hangja ismerősen csengett. Egyszer csak Pedro Vidal neve ütötte meg a fülemet, és erre már kikukkantottam. Cristina Sagnier, a pártfogóm titkárnője és egyben sofőrjének lánya állt ott; épp egy halom könyvet nézett át, amelyeket Sempere sorban feljegyzett az eladási listára. Mosollyal üdvözölt, de biztos voltam benne, hogy nem tudja, ki vagyok. Sempere felpillantott, és látva, milyen bamba képet vágok, gyors helyzetelemzést végzett magában. – Ugye ismerik egymást? – kérdezte. Cristina meglepve felvonta a szemöldökét, és újra rám nézett, de nem tudta, hova tegyen. – David Martín. Don Pedro barátja – segítettem. – Hát persze – mondta. – Jó napot. – Hogy van az édesapja? – jutott eszembe. – Jól, jól. A sarkon vár az autóban. Sempere nem hagyta ki a lehetőséget. – Sagnier kisasszony Vidal úrnak viszi a könyveket. Egy kicsit nehezek, talán segíthetne neki elvinni az autóig. – Ne fáradjanak… – tiltakozott Cristina. – Többet is elbírnék – ugrottam oda a halomhoz, amely végül is annyit nyomott, mint az Encyclopcedia Britannica díszkiadása, függelékekkel együtt. Valami megroppant a hátamban, és Cristina riadtan nézett rám. – Minden rendben van? – Ne aggódjék, kisasszony. Martín barátom irodalmár, de azért még jókötésű ember – mondta Sempere. – Ugye, Martín?

Cristina mintha kevéssé hitte volna ezt. De én győztes vezérhímként mosolyogtam rá. – Csupa erő, csupa izom – mondtam. – Nekem ez csak ujjgyakorlat. Sempere fia felajánlotta, hogy viszi a könyvek felét, de az apából ekkor kibújt a diplomata, és lefogta a karját. Cristina kitámasztotta az ajtót, én meg nekirontottam a tizenöt-húsz méternek, amely elválasztott a Portai del Ángel sarkán álló Hispano-Suizától. Alig tudtam elvánszorogni odáig, majdnem leszakadt a karom. Manuel, a sofőr segített letenni a könyveket, és ha már ott voltam, üdvözölt. – Micsoda véletlen találkozás, Martín úr. – Kicsi a világ. Cristina köszönet gyanánt halványan elmosolyodott, és beült az autóba. – Sajnálom, hogy ennyit fáradt. – Semmiség. A testgyakorlás építi a jellemet – fejtettem ki, ügyet se vetve a hátamban hasogató méretes görcsre. – Adja át az üdvözletemet don Pedrónak. Az automobil elindult a Catalunya tér felé, én pedig visszafordultam a könyvesbolthoz. Sempere ravaszul mosolygott rám az ajtóban, és azt mutatta a kezével, hogy töröljem már le a számról a nyálat. Amikor odaértem hozzá, kénytelen voltam nevetni magamon. – Most már tudom a titkát, Martín. És én vérteztem fel a küzdelemhez. – Minden elrozsdásodik. – Nekem mondja? Nálam hagyná a könyvet néhány napra? Bólintottam. – Aztán vigyázzon rá.

10 Hetekkel később láttam viszont Cristinát Pedro Vidallal, a Maison Dorée-ben foglalt törzsasztalánál. Vidal engem is hellyel kínált, de elég volt egy pillantást váltanom a lánnyal, hogy tudjam: jobb, ha nem ülök le. – Hogy áll a regényével, don Pedro? – Haladok, mint kés a vajban. – Ennek örülök. Jó étvágyat. Később is csak futó találkozásaink voltak Cristinával. Néha ott találtam a Sempere és Fiai könyvesboltban, amikor don Pedro megrendeléseiért jött. Sempere, ha ő is jelen volt, hamar visszavonult ilyenkor, hogy egyedül hagyjon bennünket, de Cristina egy idő után felfigyelt a turpisságra, és onnantól fogva inkább az egyik alkalmazottat küldte a Villa Heliusból. – Tudom, hogy nem rám tartozik – mondta Sempere. – De talán jobb lenne, ha elfelejtené. – Nem tudom, miről beszél, Sempere úr. – Ugyan, Martín, mi már olyan régóta ismerjük egymást… Ellenfényben szaladtak a hónapok, és én alig vettem tudomást róluk. Éjszakai életet éltem, délutántól hajnalig írtam, napközben aludtam. Barrido és Escobillas alig győztek gratulálni egymásnak A Kárhozottak Városa sikeréért, és amikor látták, hogy az összeomlás szélén állok, biztosítottak felőle, hogy már csak néhány regény, és kapok egy év szabadságot, hogy pihenjek, vagy megírjam életem fő művét, amelyet nagy csinnadrattával publikálnak majd a valódi nevemen, hatalmas betűkkel a címlapon. Mindig csak néhány regény volt hátra addig. A nyilallások, a migrének, a szédülések erősödtek és egyre gyakoribbá váltak, de én az egészet a fáradtság számlájára írtam, és igyekeztem elnyomni még több koffeinnel, cigarettával meg valami puskapor ízű tablettával, amelyben kodein volt, a fene tudja mibe keverve, és egy patikus árulta kéz alatt az Argenteria utcában. Don Basilio, akivel minden második csütörtökön együtt ebédeltem a Barceloneta egyik teraszán, mindenáron orvoshoz akart küldeni. Én meg mindig azt mondtam, hogy rendben, már van is időpontom a hétre. Egykori főnökömön és a Sempere családon kívül nem nagyon volt időm találkozni senkivel, talán csak Vidallal, de ahhoz legtöbbször neki kellett eljönnie hozzám, mert én nehezen mozdultam. Vidalt lehangolta a tornyos ház, mindig kicsalogatott sétálni, és végül a Joaquim Costa utcai Almirall bárban kötöttünk ki, ahol hitele volt, és irodalmi estet rendezett péntekenként, bár sose hívott meg, mert tudta, mennyire fúj rám a sok levitézlett fűzfapoéta és talpnyaló, akik neki is csak azért udvaroltak, mert koncra lestek, ajánlás kellett tőle egy kiadóhoz, vagy dicséret, hogy megfoldozhassák sértett hiúságukat, hisz mivel a mószerolásba öltek minden dacot, erőt és kitartást, amit a művészetre is fordíthattak volna, álnok közönnyel jutalmazta őket a publikum. Vidal sűrű abszintkortyok és karibi szivarslukkok közepette mesélt a saját regényéről, amelynek nem ért a végére soha, a tervéről, hogy egyszer majd visszavonul a visszavonultságból, és a szerelmi hódításairól, amelyek minél idősebb volt, annál ifjabb és szűziesebb lányokra vonatkoztak. – Sosem kérdezel Cristináról – gonoszkodott néha. – Mit kérdezzek róla? – Azt, hogy ő kérdez-e rólad. – Kérdez-e rólam Cristina, don Pedro? – Nem. – Nahát. – Az igazat megvallva, szóba hozott téged a minap. A szemébe néztem, mert nem tudtam, viccnek szánja-e. – És mit mondott? – Nem fogsz örülni neki. – Halljam.

– Nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de mintha nem értette volna, miért kurvulsz el annál a két csirkefogónál a ponyvaregényeiddel, amikor így csak eltékozlod az ifjúságod és a tehetségedet. Mintha jeges tőrt mártott volna a gyomromba. – Ezt gondolja rólam? Vidal vállat vont. – Felőlem elmehet a pokolba. Mindennap dolgoztam, kivéve vasárnap, mert akkor nyakamba vettem a várost, és rendszerint eljutottam a Paralelo valamelyik kocsmájába, ahol a magányos ember könnyen talál társaságot és futó szerelmet egy hasonlóan árva, reménykedő lélek karjaiban. Nem vettem észre másnap reggelig, amikor csodálkozva ébredtem a vadidegen nők mellett, hogy valami mindig Cristinára emlékeztet bennük: a hajuk színe, a járásuk, egy-egy pillantás vagy egy kézmozdulat. Minthogy előbb-utóbb meg kellett törni a búcsú fojtogató csöndjét, az egyéjszakás asszonyok mindig megkérdezték, miből élek, de hiába engedtem a hiúság csábításának, és dicsekedtem el, hogy író vagyok, nem hittek nekem, mert nem hallottak David Martínról, bár némelyik tudni vélte, kicsoda Ignatius B. Samson, sőt valahonnan rémlett nekik A Kárhozottak Városa is. Egy idő után mindenesetre kikötői vámtisztviselőnek vallottam magam, vagy azt mondtam, hogy a Sayrach, Muntaner és Cruells ügyvédi irodában dolgozom. Emlékszem, egyik este az Opera kávézóban üldögéltem egy Alicia nevű zenetanárnővel, és talán segítettem neki elfelejteni valakit, aki ennek ellenállt. Már épp megcsókoltam volna, amikor láttam, hogy Cristina ott áll az ablak mögött. Kirohantam az utcára, de addigra eltűnt a Rambla forgatagában. Két hét múlva Vidal fontosnak találta, hogy meghívjon a Liceóba, a Pillangókisasszony premierjére. A családnak bérelt páholya volt az első sorban, Vidal hetente odajárt az egész évadban. Amikor az előcsarnokban találkoztunk, kiderült, hogy Cristinát is magával hozta. A lány fagyos mosollyal üdvözölt, és többet nem is szólt hozzám, sőt rám se nézett, amíg Vidal a második felvonás közepén le nem szaladt a földszintre, hogy üdvözölje az egyik unokatestvérét, és kettesben nem hagyott vele a páholyban, csupán Puccini és néhány száz sötétből figyelő szempár védelmében. Tíz percig bírtam, aztán odafordultam Cristinához, és a szemébe néztem. – Talán megbántottam magát? – kérdeztem. – Nem. – Akkor miért nem tehetünk úgy, legalább ilyenkor, mintha barátok volnánk? – Mert nem kívánok a barátja lenni, David. – Miért nem? – Mert maga sem akar az én barátom lenni. Igaza volt, csakugyan nem barátságot akartam. – Tényleg úgy gondolja, hogy prostituálódtam? – Az számít a legkevésbé, hogy én mit gondolok. De mit gondol maga? Öt percig maradtam még, aztán felálltam, és faképnél hagytam. Mire kiértem az Operaház nagylépcsőjéhez, már elhatároztam, hogy soha többé egyetlen gondolatot, pillantást vagy szót sem szentelek neki. Másnap összefutottam Cristinával a székesegyház előtt, és már mentem is volna tovább, de ő hirtelen elmosolyodott, és integetni kezdett. Aztán elindult felém, nekem pedig a földbe gyökerezett a lábam. – Nem hív meg uzsonnázni? – Dolgom van, néhány óráig biztos nem érek rá. – Akkor hadd hívjam meg én. Belehal talán, ha egy óráig elszórakoztat egy hölgyet?

Kelletlenül elkísértem a Petritxol utca egyik cukrászdájába. Kértünk két csésze forró csokoládét, leültünk egymással szemben, és kíváncsiak voltunk, melyikünk bírja tovább a hallgatást. Ezúttal én nyertem. – Nem akartam tegnap megbántani, David. Nem tudom, mit mondott magának don Pedro, de én sohasem állítottam olyasmit. – Talán csak gondolt rá, ezért mondta. – Maga nem tudhatja, mit gondolok – vágott vissza szigorúan. – Ahogy don Pedro sem. Megvontam a vállam. – Rendben. – Én egész mást mondtam neki. Azt mondtam, hogy maga sosem tesz mást szerintem, mint amit jónak lát. Mosolyogva rábólintottam. Abban a pillanatban egyvalamit láttam volna jónak, ha megcsókolhatom. Cristina merészen állta a tekintetemet. Nem húzta félre az arcát, amikor kinyújtottam felé a kezemet, és akkor sem, amikor végighúztam a száján, az állán, a nyakán. – Így ne – mondta mégis végül. Mire a pincér kihozta a két gőzölgő csészét, Cristina már elment. Hónapok teltek el, mire a nevét újra hallottam. Egy szeptember végi napon, amikor végeztem A Kárhozottak Városa legújabb kötetével, engedélyeztem magamnak egy szabad éjszakát. Éreztem, hogy újra közeleg a rosszullét és a tüzes nyilallások az agyamban. Lenyeltem egy marék kodeintablettát, az ágyra vetettem magam a sötétben, és vártam, mikor múlik el a hideg verejtékezés és a kezem remegése. Már épp elnyomott volna az álom, amikor kopogtattak. Kitámolyogtam a hallba, és ajtót nyitottam Vidalnak, aki ott állt az egyik makulátlan itáliai öltönyében, és cigarettára gyújtott, miközben a fény úgy világította meg hátulról, mintha maga Vermeer festette volna. – Élsz még, vagy kísértetet látok? – kérdezte. – Ne mondja, hogy csak jópofáskodni jött ide a Villa Heliusból. – Nem. Azért jöttem, mert hónapok óta nem tudok rólad semmit, és aggódom. Miért nem szereltetsz már fel egy telefont ebbe a mauzóleumba, ahogy a normális emberek szokták? – Nem kedvelem a telefont. Jobb, ha a szemébe nézhetek annak, aki beszél hozzám, és ő is lát engem. – Nem tudom, jó ötlet-e ez a te esetedben. Néztél mostanában tükörbe? – Ez a maga szakterülete, don Pedro. – Még hullák is vannak a kórbonctanon, akik jobban néznek ki nálad. Gyerünk, vedd a ruhád. – Minek? – Mert én azt mondom. Kocsikázunk egyet. Vidalt nem lehetett visszautasítani, és tiltakozásnak sem volt helye. Elráncigált az automobiljához, amely a Born sétányon állt, aztán utasította Manuelt, hogy indítson. – Hova megyünk? – kérdeztem. – Meglepetés. Átvágtunk egész Barcelonán a Pedralbes sétányig, és elindultunk felfelé a hegyoldalon. Pár perc múlva elénk tárult a Villa Helius, minden ablakában égett a fény, és izzó aranybuborékokat bocsátott az égre. Vidal nem szólt semmit, csak rejtélyesen mosolygott. A házhoz érve intett, hogy kövessem, és bevezetett a nagyterembe. Népes társaságot találtunk ott, és a jöttünkre azonnal kitört a tapsvihar. A vendégek közt felismertem don Basiliót, Cristinát, az ifjabb és idősebb Semperét, Mariana nénit, a régi tanítónőmet, néhány szerzőtársamat a Barrido és Escobillas kiadótól, akikkel jóban voltam, Manuelt, aki az imént csatlakozott hozzájuk, és Vidal néhány alkalmi nőismerősét. Don Pedro pezsgőspoharat nyújtott felém, és elmosolyodott.

– Isten éltessen a huszonnyolcadik születésnapodon, David. El is feledkeztem róla. A vacsora végeztével engedelmet kértem, hogy friss levegőt szippanthassak a kertben. A csillagos ég ezüstfátylat borított a fákra. Alig telt el egy perc, amikor lépteket hallottam, és hátrafordulva megpillantottam azt a személyt, akire a legkevésbé számítottam volna: Cristina Sagniert. Úgy mosolygott, mint aki szégyelli, hogy megzavar. – Pedro nem tudja, hogy kijöttem beszélni magával – mondta. Felfigyeltem, hogy elhagyta a név elől a távolságtartó don szócskát, de nem mutattam ki a meglepetésemet. – Beszélni szeretnék magával, David – folytatta. –De nem itt és nem most. Már a kert félhomálya sem leplezhette zavaromat. – Találkozhatnánk holnap valahol? – kérdezte. – Ígérem, nem tartom fel sokáig. – Egy feltétellel – feleltem. – Ne magázzon többet. Épp eléggé öregít a születésnapom. Cristina elmosolyodott. – Jól van. Tegezem, ha maga is tegez. – A tegezés az egyik specialitásom. Mit szeretnél, hol találkozzunk? – Lehetne nálad? Nem szeretném, ha meglátnának, és Pedro sem tudhatja meg, hogy beszéltünk. – Ahogy akarod… Cristina megkönnyebbülten sóhajtott. – Köszönöm. Akkor holnap? Délután? – Ahogy akarod. Tudod, hol lakom? – Apám tudja. Könnyedén hozzám hajolt, és megpuszilt. – Boldog születésnapot, David. Mielőtt bármit mondhattam volna, eltűnt a kertben. Amikor visszatértem a terembe, ő már hazaindult. Vidal fagyos pillantást vetett rám a terem túlsó végéből, és csak akkor mosolyodott el, amikor észrevette, hogy figyelem. Egy óra múlva Manuel, a főnöke engedélyével, hazafuvarozott a Hispano-Suizán. Mellette ültem az első ülésen, mint mindig, amikor kettesben utaztunk; az öreg ilyenkor szívesen tanítgatta nekem a vezetés csínját-bínját, sőt Vidal tudta nélkül még a volánhoz is odaengedett néha. De most csendesebb volt, mint máskor, sőt egyáltalán nem nyitotta ki a száját, amíg a városközpontba nem értünk. Lefogyott, amióta utoljára láttam, mintha a küzdelmes évek most nyújtanák be a számlát mindenért. – Valami baj van, Manuel? – kérdeztem. A sofőr megvonta a vállát. – Semmi különös, Martín úr. – Ha valami bántja… – Csak az a fránya betegség. Tudja, ebben a korban már sokat nyűglődik az ember. De én nem számítok. Csak a lányom. Nem tudtam, mit feleljek erre, és némán bólintottam. – Tudom, mennyire szereti őt, Martín úr. Az én Cristinámat. Egy apa észreveszi az ilyesmit. Megint bólintottam, csendben. Nem szóltunk egymáshoz többet, amíg Manuel meg nem állította az autót a Flassaders utca elején. Ekkor kezet nyújtott, és megint boldog születésnapot kívánt. – Ha történne velem valami – mondta –, ugye, vigyáz rá, Martín úr? Ugye megteszi ezt a kedvemért? – Persze, Manuel. De mi történne magával?

A sofőr mosolygott, és felemelt kézzel elköszönt. Beült a kocsiba, aztán lassan elhajtott. Nem voltam biztos benne, de megesküdtem volna rá, hogy jó darabig még csukott szájjal beszélt magában.

11 Másnap egész délelőtt fel-alá járkáltam a házban, pakolgattam, rendezgettem, szellőztettem, és még azokat a szögleteket is kipucoltam, amelyeknek addig a létezéséről sem tudtam. Leszaladtam a piacra egy virágárushoz, de amikor visszatértem a csokrokkal, eszembe jutott, hogy nem tudom, hova rámoltam a vázákat, amelyekbe betehetném őket. Úgy öltöztem fel, mint aki állást keres. Szavakat és üdvözléseket próbálgattam, pedig magam is nevettem rajtuk. Belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy Vidal igazat mondott, valóban vámpírábrázatom van. Végül leültem az egyik fotelbe a galérián, és könyvvel a kezemben várakoztam. Két óra alatt sem jutottam túl az első oldalon. Végül, pontban délután négy órakor meghallottam Cristina lépteit az előcsarnokban, és felugrottam. Amikor bekopogott az ajtón, már egy örökkévalóság óta álltam ott. – Szervusz, David. Rosszkor jöttem? – Nem, nem. Ellenkezőleg. Fáradj be. Cristina udvariasan mosolygott, és belépett a folyosóra. Felvezettem a galérián lévő olvasóterembe, és hellyel kínáltam. Figyelmesen végignézett mindent. – Különleges egy hely – mondta. – Pedro már elmondta, milyen főúri otthonod van. – Ő inkább kriptának nevezi, de ez talán csak fokozat kérdése. – Megkérdezhetem, miért költöztél ide? Kissé tágas ez a ház annak, aki egyedül él. Aki egyedül él, gondoltam. Az ember végül azzá változik, amit a szeretteinek szemében lát. – Az igazat mondjam? – kérdeztem. – Igazság szerint azért jöttem ide, mert évekig láttam a házat szinte mindennap a szerkesztőségbe menet. Mindig zárva volt az ajtaja, és a végén arra gondoltam, hogy rám vár. Arról álmodtam, és ezt vedd szó szerint, hogy egyszer majd itt lakom. És így is lett. – Minden álmod valóra válik, David? Az a gunyoros hang túlzottan is Vidalra emlékeztetett. – Nem – mondtam. – Ez az egyetlen. De mondani akartál valamit, én meg csak untatlak a történeteimmel. Valójában nem akartam így mentegetőzni. Úgy jártam a szándékaimmal, mint a virágokkal: mire hozzájuk fértem, már nem tudtam, mihez kezdjek velük. – Pedróról szeretnék beszélni veled – mondta Cristina. – Értem. – Te vagy a legjobb barátja. Ismered. Úgy beszél rólad, mint a saját fiáról. Úgy szeret, mint senki mást. Tudod. – Don Pedro mindig a fiaként bánt velem – feleltem. – Ha ő és Sempere bácsi nincsenek, nem tudom, hová jutok. – Azért szeretnék róla beszélni, mert aggódom miatta. – Aggódsz? Miért? – Tudod, hogy évek óta vagyok a titkárnője. Pedro igazán nagylelkű ember, ma már jó barátok vagyunk. Tiszteletre méltó, ahogy az apámmal és velem viselkedett. Ezért fáj annyira, hogy így látom őt. – Hogy? – Azzal az átkozott könyvvel, amit meg akar írni. – Évek óta dolgozik rajta. – Évek óta rombolja. Én javítok és gépelek minden oldalt. Amióta a titkárnője vagyok, legalább kétezer oldalt semmisített meg. Azt mondja magáról, hogy tehetségtelen. Hogy pojáca. És szünet nélkül iszik. Néha fent találom a dolgozószobájában, be van rúgva, és sír, mint egy gyerek… Nagyot nyeltem.

– … azt mondja, irigyel téged, hogy olyan akar lenni, mint te, és hogy az emberek hazudnak, mert mindenki akar tőle valamit, pénzt, segítséget, és csak ezért dicsérik, miközben ő pontosan tudja, hogy fabatkát sem érnek az írásai. Mindenki más előtt jól tartja magát az elegáns öltönyeivel, meg minden, de én naponta látom, és tudom, hogy elindult a lejtőn. Néha megijedek, hogy őrültséget csinál. Régóta így megy ez. Csak azért nem beszéltem róla, mert nem tudom, kinek mondjam el. És ha kiderülne, hogy itt jártam, Pedro tombolna a haragtól. Mindig azt mondja, hogy Davidot ne zavarjam a dolgaival. David előtt ott az egész élet, ő meg egy csődtömeg. Mindig ilyeneket mond. Ne haragudj, hogy ezzel zavarlak, de nem tudtam, kihez forduljak… Hosszú csönd telepedett ránk. Vacogtató hideg járt át, amikor megtudtam, hogy az ember, akinek az életemet köszönhetem, ennyire belesüppedt a reménytelenségbe, és én a saját világomba zárkózva egy pillanatra sem kaptam észbe, hogy odafigyeljek rá. – Talán nem kellett volna idejönnöm. – De igen – mondtam. – Jól tetted. Cristina gyöngéd mosollyal rám nézett, és most először éreztem úgy, hogy nem tekint teljesen idegennek. – Mit teszünk most? – Segítünk neki – mondtam. – És ha nem hagyja magát? – Akkor úgy intézzük, hogy ne vegye észre.

12 Sose fogom megtudni, hogy valóban Vidalnak akartam-e segíteni, amiről magamat próbáltam győzködni, vagy inkább annak örültem, hogy erre hivatkozva többet lehetek Cristinával. De onnantól fogva minden délután találkoztunk a tornyos házban. Cristina elhozta Vidal előző napi kéziratait, amelyek tele voltak satírozásokkal, törölt bekezdésekkel és széljegyzetek garmadájával, a menthetetlen megmentésére tett kísérlettel. Mindig felmentünk a dolgozószobába, és a földre ültünk. Cristina felolvasta a szövegeket, aztán hosszan elemeztük őket. Pártfogóm egy epikus családregényen dolgozott, amely három nemzedéket ölelt fel egy barcelonai dinasztia életéből, ami az akár az övé is lehetett volna. A cselekmény néhány évvel az ipari forradalom előtt indult, amikor egy árva testvérpár érkezik a városba, majd a modern Káin és Ábel történetével folytatódott, afféle bibliai példabeszéd formájában. Az egyik testvér a kor egyik leggazdagabb és leghatalmasabb mágnása lesz, a másik egyházi szolgálatra szegődik a szegények védelmében, míg végül tragikus véget ér egy jelenetben, amely leginkább Jácint Verdaguer pap-költő sorsára emlékeztet. Élete során a két testvér többször kerül szembe egymással, miközben mellékszereplők hada vonul fel, fülledt melodrámák, botrányok, gyilkosságok, tiltott szerelmek, tragédiák és egyéb műfaji kellékek közepette, háttérben a születő metropolis ipari és pénzügyi világával. A regény elbeszélője az egyik testvér unokája, aki az égő várost nézi egy pedralbesi kastély ablakából 1909-ben, a nagy zavargások hetében. Először is azon lepődtem meg, hogy a témát én magam vázoltam fel Vidalnak még néhány évvel korábban, amikor töltőanyagot ajánlottam a fajsúlyos regényéhez, amit mindig meg szeretett volna írni. Másodszor, hogy Vidal sose mondta, hogy felhasználja az ötletet, és azt sem, hogy már évek óta dolgozik rajta, noha alkalma bőven lett volna rá. Harmadszor pedig, hogy a regény abban a formában teljes és megsemmisítő kudarc volt, kezdve a szereplőkkel és a szerkezettel, a hangulaton és a párbeszédeken át, egészen a nyelvezetig és a stílusig, amelyek mind-mind olyan amatőr író erőfeszítéséről tanúskodtak, akinek nem lehetett tudni, hogy modorosságból vagy szabad időből jutott több. – Mit szólsz? – kérdezgette Cristina. – Megoldható? Nem mondtam el, hogy Vidal tőlem kölcsönözte az ötletet, miért zaklassam fel még jobban Cristinát, ezért csak elmosolyodtam, és bólintottam. – Lesz vele egy kis munka. Ennyi az egész. Estefelé Cristina leült az írógéphez, és kettesben átírtuk Vidal könyvét, betűről betűre, sorról sorra, fejezetről fejezetre. A Vidal által kibontott cselekmény olyan szétfolyó és jellegtelen volt, hogy inkább visszatértem az eredeti javaslathoz. Szép lassan újraélesztettünk minden szereplőt, miután módszeresen feltrancsíroztuk, és a fejükről a talpukra állítottuk őket. Nem volt olyan jelenet, mozdulat, sor vagy szó, ami túlélte volna ezt a műveletet, de mégis, minél jobban haladtunk, annál biztosabb voltam benne, hogy igazságot szolgáltatunk a regénynek, amelyet Vidal a szívébe zárt, és meg akart írni, csak éppen nem tudta, miképpen tegye. Cristina beszámolt róla, hogy Vidal néha visszaolvassa egy-egy jelenet letisztázott változatát, hetekkel azután, hogy tudomása szerint megírta, és nagyot néz a remek kidolgozáson, no meg a saját tehetségén, amelyről réges-rég letett. A lány félt, hogy főnöke észreveszi a mesterkedésünket, és arra kért, hogy tartsuk magunkat jobban az eredetihez. – Soha ne becsüld alá egy író hiúságát, főleg ha középszerű – feleltem. – Nem tetszik, ha így beszélsz Pedróról.

– Ne haragudj. Nekem sem. – Talán lassíthatnál a munkatempón. Rosszul festesz. Már nem is Pedróért aggódom, hanem érted. – Mégiscsak kisült ebből valami jó. Lassan hozzászoktam, hogy életem célja a Cristinával töltött percek élvezete, de ez előbbutóbb a saját munkám rovására ment. Onnan akartam időt lopni A Kárhozottak Városához, ahol már nem volt, három órákat aludtam naponta, és a végsőkig kizsigereltem magam, hogy betarthassam a határidőket. Barrido és Escobillas aranyszabályként tartotta számon, hogy nem olvasnak könyvet, sem a saját kiadójuktól, sem mástól, de Fullánk mindent elolvasott, és hamar megorrontotta, hogy velem valami nem stimmel. – Ez nem te vagy – mondogatta. – Persze hogy nem, drága Herminia. Ez Ignatius B. Samson. Tudtam, mit kockáztatok, de nem bántam. Nem érdekelt, hogy minden reggel verítékezve ébredek, és a szívem úgy kalapál, hogy majd' kiszakad a mellkasomból. Szívesen fizettem meg ezt az árat, és akár többet is fizettem volna, hogy ne kelljen lemondanom a véletlen és titkos érintésekről, amelyek akaratlanul is cinkosokká tettek bennünket. Pontosan tudtam, hogy Cristina, valahányszor eljön hozzám, látja ezt a szememben, mint ahogy azt is tudtam, hogy nem fogja viszonozni soha. Sem jövőt, sem szép reményeket nem tartogatott a közös munka, és mindketten tisztában voltunk vele. Néha, amikor már belefáradtunk, hogy felszínen tartsuk az ezer lékből szivárgó hajót, félretettük Vidal kéziratát, és megkockáztattunk egy beszélgetést, ami bármiről szólhatott, csak a kettőnk közelségéről nem, mert azt annyira letagadtuk, hogy szinte égetett. Néha felbátorodtam, és megfogtam a lány kezét. Cristina nem tiltakozott, de tudtam, hogy zavarja, és nem tartja helyénvalónak, mert a hála, amellyel Vidalnak tartozunk, nemcsak összeköt, de el is választ bennünket. Egyik este, mielőtt hazaindult volna, a kezem közé vettem az arcát, és majdnem megcsókoltam. Cristina jéggé dermedt, és nem tudtam mit mondani, amikor megláttam magam a szeme tükrében. Felállt a fotelből, és szó nélkül otthagyott. Két hétig nem láttam, és amikor visszatért, megígértette, hogy soha többet nem teszek ilyet. – David, szeretném, ha megértenéd. Amint befejezzük Pedro könyvét, nem találkozhatunk úgy, mint eddig. – Miért nem? – Hisz tudod. Cristina nemcsak a közeledésemet nézte rossz szemmel. Gyanítani kezdte, hogy Vidal talán mindenre rájött, mert pártfogóm elmondta, hogy nem tetszik neki, amit mostanában írok a Barrido és Escobillasnak, bár előlem mindezt elhallgatta. Nem esett nehezemre elképzelni, hogy Cristina értelmetlen robotnak tartja a munkámat, és hogy szerinte csak azért adom el a lelkemet bagóért a két pénzéhes csatornapatkánynak, mert nem merek szívből írni a saját nevemen, a saját érzelmeimről. Leginkább az fájt, hogy lényegében igaza volt. Sokat játszottam a gondolattal, hogy felbontom a szerződést, és írok egy könyvet csak neki, ha ezzel kivívhatom a tiszteletét. Ha nem elég jó Cristinának az egyetlen dolog, amihez értek, mit bánom én, akár vissza is térhetek az újságírás szürke, nyomorúságos hétköznapjaihoz. Vidal szívességéből és adományaiból mindig megélhetek.

Az egyik hosszú, átdolgozott éjszaka után nem jött a szememre álom, és kimentem a városba járni egyet. Céltalanul bolyongtam, de a lépteim gépiesen felfelé vezettek, az épülő Szent Család-templom irányába. Gyerekkoromban az apám sokszor elvitt oda, a szobrok és kapuk ama furcsa bábeléhez, amely egyre csak szárnyra akar kapni, de nem tud, mintha átok ülne rajta. Mindig szívesen tértem vissza ahhoz az épülethez, és vettem tudomásul, hogy nem változik, mert bár a város nőttön-nő körülötte, a Szent Család kezdettől fogva romokban hever. Megvirradt, mire odaértem, és a piros fényekkel átszőtt kékségben kirajzolódtak a Születés homlokzat tornyai. A keleti szél felkavarta a földutak porát és a savanyú szagot, amelyet a Sant Marti negyed határán őrködő gyárak árasztottak. A Mallorca utcán átvágva megpillantottam egy villamos lámpáit, amely a hajnali ködben közeledett. Hallottam a fémkerekek csattogását a sínen, és hogy a kalauz ráüt a csengőre, vigyázzanak a sötétben a gyalogosok. Futni akartam, de nem mozdult a lábam. Bénultan álltam a sínek között, meredten néztem a felém rohanó szerelvény fényeit. Hallottam, hogy kiabál a villamosvezető, láttam a szikrákat kipattanni a síneken fékező kerekek alól. De még most, a halál közvetlen közelében sem mozdultak az izmaim. Addig égett a szememben az elektromos szagú fehér fény, amíg csak ki nem hunyt a lámpa. Összecsuklottam, mint egy rongybaba, és már csak néhány pillanatig voltam magamnál: épp láthattam még a villamos kerekét, amint füstölve megáll, húsz centire az arcomtól. Elsötétült körülöttem a világ.

13 Kinyitottam a szememet. Kőoszlopok meredeztek egy csupasz boltozat felé a sötétben, akár a vastag fák. Poros fénytűk zuhogtak rám ferdén, mögöttük ágyak voltak, végeérhetetlen sorban. Piciny vízcseppek csepegtek a magasból, mint a fekete könnyek, és visszhangot vertek a földön. Dohos, nedves szagú volt a félhomály. – Isten hozta a purgatóriumban. Felültem és megfordultam. A hátam mögött rongyos csavargó feküdt egy priccsen, újságot olvasott a lámpafénynél, és a mosolyából hiányzott a fogainak a fele. Az újságja hírül adta, hogy Primo de Rivera tábornok átvette az államhatalmat, és bevezeti a diktatúrát, így szándékozván megmenteni hazánkat a közelgő vérzivatartól. Legalább hat éve jelent meg az az újság. – Hol vagyok? A férfi értetlenkedve nézett rám az újságja mögül. – A Ritz Szállóban. Nem látja? – Hogy kerültem ide? – Mint egy rakás szerencsétlenség. Ma reggel hozták, és azóta alszik, mint a bunda. Megtapogattam a zakóm zsebeit, és láttam, hogy minden pénzem eltűnt. – Micsoda világ! – szörnyülködött a férfi az újság hírein. – Kiderül, hogy az idiotizmus előrehaladottabb fázisaiban az ideológiák túlhajszolása pótolja a hiányzó ideákat. – Hogy lehet kijutni innen? – Hát, ha annyira siet… két módja van, örökre és ideiglenesen. Örökre távozhat a tetőről, csak egy ugrás, és máris búcsút inthet az egész miskulanciának. Az ideiglenes távozási lehetőség amott hátul nyílik, ahol az a tökkelütött lengeti az öklét, és forradalmi üdvözletet nyújt át minden arra járónak, miközben a segge kilóg a gatyából. De ha ott megy ki, előbbutóbb visszajön. Az újságos ember vidáman nézett rám, azzal az értelmes pillantással, ami csak az őrültek szemében csillan fel néha. – Maga lopta el a pénzem? – Kikérem magamnak. Mire idehozták, már olyan csupasz volt, mint egy misetál, és én csak tőzsdén jegyzett papírokkal foglalkozom. Otthagytam a bolondot a priccsén, az aktualitását vesztett újságjával és úttörő szózataival egyetemben. Még mindig kóválygott a fejem, és alig tudtam négy lépést megtenni egy vonalban, de mégis sikerült eljutnom a kupolás helyiség oldalajtajáig, amely egy felfelé vezető lépcsőre nyílt. Mintha halvány fény szűrődött volna le. Négy-öt lépést tehettem, amikor friss levegő csapta meg az arcomat a fenti kapuból. És amikor kiléptem rajta, már tudtam, hol vagyok. A lábam előtt terült el a Citadella park mesterséges tava, lejjebb pedig a kiserdő. A lemenő nap fényében úgy hullámzott a tó algás vize, akár a kiömlött bor. A Víztároló épülete bumfordi várhoz vagy börtönhöz hasonlított. 1888-ban épült, a világkiállítás pavilonjainak ellátására, de az ateisták katedrálisa ott lenn, a belsejében, végül a haldoklók és csavargók utolsó menedékévé vált, azoké, akik máshova már nem tudtak behúzódni az éjszaka és a hideg elől. A tetőn lévő tóból mára csak valami mocsaras, zavaros lé maradt, amely lassan szivárgott le a réseken.

Ekkor vettem észre azt az alakot, aki a tető egyik szélénél állt, háttal nekem. Mintha megérezte volna a pillantásomat, megfordult, és rám nézett. Még mindig szédültem, szinte csak foltokat láttam, de úgy vettem észre, hogy elindul felém. Gyorsan közeledett, alig súrolta a talajt a lába, és olyan fürgén cikázott egyik helyről a másikra, hogy nem győztem követni. Hátulról érte a fény, nemigen láttam a vonásait, de megállapítottam, hogy férfi, és hogy csillogó fekete szeme mintha túl nagy volna az arcához képest. Minél kisebb volt köztünk a távolság, annál magasabb és vékonyabb lett az alakja. Kirázott a hideg a közeledtétől, hátrálni kezdtem, és megfeledkeztem róla, hogy ott van a tó a hátam mögött. Egyszer csak kicsúszott a talaj a lábam alól, és majdnem hanyatt estem a sötét vízbe, de az idegen elkapta a karomat. Óvatosan húzni kezdett maga felé, míg végül visszanyertem az egyensúlyomat. Leültem az egyik padra a tó partján, és kifújtam magam. Amikor felnéztem, végre tisztán láttam őt. A szeme normális méretű volt, a termete akkora, mint az enyém, a léptei és a mozdulatai nem különböztek bármely más emberétől. Kedvesen és megnyugtatóan nézett rám. – Köszönöm – mondtam. – Jól érzi magát? – Igen. Csak megszédültem egy kicsit. Az idegen leült mellém. Háromrészes, kifogástalan szabású fekete öltönyt viselt, gallérján piciny, ezüstözött kitűzővel, amelynek kiterjesztett szárnyú angyal formája meglepően ismerősnek tetszett. Eszembe jutott, milyen különösen fest egy ilyen elegáns úr azon a tetőn. Az idegen bólintott, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Remélem, nem ijesztettem meg – mondta. –Gondolom, senkire sem számított idefent. Zavartan rápillantottam. Láttam visszatükröződni az arcomat a fekete pupillákban, amelyek úgy tágultak szét, mint itatóson a tintafolt. – Megkérdezhetem, mi hozta önt ide? – Ugyanaz, mint önt: a szép remények. – Andreas Corelli – suttogtam. Felragyogott az arca. – Mily nagy öröm végre személyesen találkozni önnel, kedves barátom. A kiejtése enyhén idegenes volt, de nem tudtam azonosítani. Ösztönöm azt súgta, hogy azonnal pattanjak fel onnan, és rohanjak, amerre látok, mielőtt még egy szót szólhatna, de volt valami a hangjában, a pillantásában, ami bizalmat keltett és megnyugtatott. Inkább nem találgattam, honnan tudta, hogy ott talál, amikor én sem önszántamból kerültem arra a helyre. Elég volt, hogy erőt meríthetek a szavai hangzásából, a szeme fényéből. Kezet nyújtott, és én elfogadtam. Mosolyában felsejlett az elveszett paradicsom. – Azt hiszem, meg kell köszönnöm mindazt a figyelmességet, amelyben az évek során részesített, Corelli úr. Attól tartok, adósa maradtam. – Ugyan. Inkább én vagyok az ön adósa, kedves barátom, és nekem kell bocsánatot kérnem, amiért ilyen alkalmatlan helyen és időpontban zavarom. Megvallom, régóta szeretnék beszélni önnel, de sehogy sem találtam eddig a módját. – Mit tehetek önért? – kérdeztem. – Szeretném, ha nekem dolgozna. – Tessék? – Szeretném, ha írna nekem. – Ó, persze. El is felejtettem, hogy könyvkiadó. Az ismeretlen felnevetett. Olyan volt a kacaja, mint az ártatlan gyermeké, aki még egy tányért sem tört el soha életében. – Méghozzá a legjobb. A könyvkiadó, akiről egész életében álmodott. A könyvkiadó, aki halhatatlanná teszi önt. Átadott egy névjegyet; pontosan olyat, mint amit híven őriztem azóta, hogy megtaláltam a kezemben a Chloéval töltött éjszaka után.

ANDREAS CORELLI Éditeur Éditions de la Lumiére Boulevard St.–Germain, 69, Paris. – Megtisztel, Corelli úr, de attól tartok, nem fogadhatom el az ajánlatát. Szerződésem van… – Barridóval és Escobillasszal, tudom. Ne vegye sértésnek, de önnek semmi dolga azzal a söpredékkel. – Mások is osztják a véleményét. – Talán Sagnier kisasszony? – Ismeri? – Hallomásból. Olyan nőnek vélem, akinek tiszteletéért és csodálatáért bármit megadna az ember. Nem így van? Nem ösztönzi ez arra, hogy otthagyja azt a két vérszívót, és találja meg önmagát? – Nem ilyen egyszerű a dolog. Kizárólagossági szerződést írtam alá, ami még hat évig hozzájuk köt. – Tudom, de emiatt ne fájjon a feje. Az ügyvédeim tanulmányozzák a dolgot, és biztosíthatom, több mód is van rá, hogy végleg megszakítsunk minden jogi köteléket, amennyiben ön szíveskedik elfogadni az ajánlatomat. – És mi az ajánlata? Corelli játékos csibészséggel mosolygott, akár egy gimnazista, aki boldogan tár fel egy hétpecsétes titkot. – Szenteljen egy évet kizárólag nekem, és dolgozzon a könyvön, amit megrendelek, a könyvön, amelynek témáját közösen jelöljük ki a szerződés aláírásakor, ön meg én, és amiért százezer francia frankot fizetek előre. Megütközve néztem vissza rá. – Ha az összeg nem felel meg, hajlandó vagyok tanulmányozni a viszontajánlatát. Hadd legyek őszinte, Martín úr, nem csinálok problémát a pénzből. De azt is bizalmasan elárulhatom, hogy szerintem önnek sem lesz ilyen szándéka, mert amikor elmondom, hogy pontosan milyen könyvre gondolok, az ár lesz a legkevésbé lényeges. Felsóhajtottam, és jót nevettem magamban. – Látom, nem hisz nekem. – Corelli úr, én ponyvaregényeket írok, és még csak nem is a saját nevem alatt. A kiadóim, akiket ön a jelek szerint jól ismer, pitiáner csalók, akik nem érik meg a saját súlyukat trágyában, az olvasóim azt se tudják, hogy a világon vagyok. Évek óta űzöm az ipart, és még nem írtam egyetlen oldalt sem, amire büszke lehetnék. A nő, akit szeretek, azt hiszi, hogy eltékozlom az életemet, és igaza van. Szintúgy hiszi, hogy nincs jogom megkívánni őt, mert rongy emberek vagyunk mind a ketten, és csak azért élünk, hogy lerójuk hálánkat a jótevőnek, aki kihúzott a csávából, és talán ebben is igaza van. De sebaj. Egyszer csak, hipp-hopp, betöltöm a harmincat, és azon kapom magam, hogy alig hasonlítok már az emberhez, aki tizenöt évesen szerettem volna lenni. Feltéve, ha betöltöm a harmincat, mert az egészséggel jelenleg éppúgy hadilábon állok, mint a munkával. Mostanság ha össze tudok gereblyézni két épkézláb mondatot óránként, vállon veregethetem magam. Ilyen szerző és ilyen ember vagyok én. Nem az a fajta, akit Párizsból keresnek fel kiadók, biankó csekkel a zsebükben, hogy megírhassa a könyvet, amely megváltoztatja az életét, és valóra váltja az álmait. Corelli komolyan nézett rám, és elgondolkozott a szavaimon.

– Azt hiszem, túl szigorú önmagához, ami persze mindig jellemző az értékes emberekre. Pedig nekem elhiheti: pályafutásom során rengeteg szerzővel találkoztam, akik a nyomába se érhetnek, bár igaz, ami igaz, fenn hordják az orrukat. Lehet, hogy egy szavamat sem hiszi, de én mégis szeretném, ha tudná: tisztában vagyok az ön szerzői és emberi kvalitásaival. Évek óta szemmel tartom, hisz tudja. Olvasom az írásait, az első novellája óta a La Voz de la Industriában, végigolvastam a Barcelona rejtelmeit és Ignatius B. Samson minden regényét. Megkockáztatom, hogy jobban ismerem önt, mint saját maga. Ezért mondom, hogy végül elfogadja az ajánlatomat. – Mit tud még rólam? – Tudom, hogy vannak közös vonásaink, talán nem is kevés. Tudom, hogy elvesztette az apját. Én is. Tudom, milyen az, ha úgy veszítünk el egy apát, hogy még szükségünk lenne rá. Magától tragikus körülmények között vették el. Az enyém, bizonyos, e helyütt nem részletezendő okok miatt, kitagadott, és elzavart a háztól. Akár azt is mondhatnám, hogy így fájdalmasabb. Tudom, hogy magányos, és higgye el, ezt az érzést is behatóan ismerem. Tudom, milyen szép remények élnek a szívében, amelyek közül egy sem teljesült, és tudom, hogy ez észrevétlenül is naponta ver új szöget a koporsójába. Hosszú csönd következett. – Ön nagyon sok mindent tud, Corelli úr. – Épp eleget, hogy még kíváncsibb legyek, és a barátommá fogadjam. Érzéseim szerint nincs sok barátja. Nekem sincs. Nem bízom azokban, akik azt hiszik, sok a barátjuk. Csak azért hiszik, mert nem ismerik az embereket. – Ön nem barátot keres, hanem alkalmazottat. – Üzlettársat keresek, kötött időre. Magát keresem. – Nagyon biztos a dolgában – jegyeztem meg. – Születési hiba – felelt Corelli, és felállt. – A másik hibám a kifinomult érzékelés. Ez utóbbi miatt tudom, hogy talán korainak tartja ezt, és nem elégszik meg az igazsággal, ha csupán az én ajkaimról hallja. Látnia kell a saját szemével. Érezni a bőrén. De higgye el, ez is elkövetkezik. Kezet nyújtott, és addig nem húzta vissza, amíg meg nem szorítottam. – Megnyugtatna legalább afelől, hogy végiggondolja az ajánlatomat, és később visszatérhetünk rá? –kérdezte. – Nem tudom, mit mondjak, Corelli úr. – Egyelőre ne mondjon semmit. Ígérem, hogy mire legközelebb találkozunk, mindent jobban lát. E szavak után szívélyesen elmosolyodott, és elindult a lépcső felé. – Találkozunk még? – kérdeztem. Corelli megállt, és visszatekintett. – Mindig van újabb alkalom. – Hol? A város az alkonyat utolsó fénysugaraiban fürdött, és Corelli két szeme úgy égett, mint a parázs. Eltűnt a lépcsőház ajtaja mögött. Csak akkor jutott eszembe, hogy egész beszélgetésünk alatt egyszer sem pislogott.

14 A rendelő egy magas emeleten volt, jól lehetett látni az ablakából a távolban csillogó tengert és a Muntaner utca lejtőjét a villamosokkal, amelyek főúri kastélyok és kúriák között siklottak az Ensanche felé. Tisztaságillat volt. Remek ízléssel berendezett helyiségek. Megnyugtató képek a falon, szép tájak, remény, idill. A polcokon vastag könyvek, komolyság, tekintély. Balerinamozgású nővérkék, akik elhaladtukban mindig mosolyogtak. A vastag pénztárcák purgatóriuma. – Fáradjon be, Martín úr. Az arisztokratikus megjelenésű Trias doktort mintha skatulyából húzták volna ki, és megnyugató, bizalmat keltő volt minden mozdulata. Szürke, átható pillantás a csiptetős szemüveg mögött. Szívélyes, nyájas mosoly, de semmi tolakodás. Trías doktor rutinszerűen hadakozott a halállal, ezért minél jobban mosolygott, annál inkább meg lehetett ijedni tőle. Néhány napja, amikor elkezdtük a kivizsgálásokat, még az orvostudomány legújabb eredményeiről és vívmányairól beszélt, amelyek komoly reményekre jogosíthatnak fel a tüneteim elleni harcban, de abból, ahogy most beengedett és leültetett, arra következtettem, hogy ő a maga részéről már nem kételkedik semmiben. – Hogy van? – kérdezte, és nem tudta eldönteni, hogy rám nézzen, vagy az asztalán lévő dossziéra. – Mondja meg maga. Udvariasan mosolygott, mint a jó játékosok. – Az asszisztensem azt mondja, maga író. Hogy lehet, hogy mégis „bérrabszolgát” írt az adatlapra? – Az én esetemben ez tökéletesen mindegy. – Azt hiszem, van egy-két páciensem az olvasói között. – Remélem, a járulékos idegbántalmak nem bizonyulnak tartósnak. Az orvos úgy mosolygott, mintha mulatságosnak tartaná a megjegyzésemet, de egy határozott mozdulattal értésemre adta, hogy véget értek a szokványos tiszteletkörök. – Martín úr, látom, egyedül jött. Nincsenek közeli hozzátartozói? Feleség? Testvér? Még élő szülők? – Kissé temetői hangulata van ennek – kockáztattam meg. – Martín úr, nem fogok hazudni. Az első vizsgálatok eredményei nem olyan biztatóak, mint ahogy kezdetben vártuk. Csendben bámultam. Nem féltem, nem izgultam. Nem éreztem semmit. – Minden jel arra mutat, hogy tumor van a bal agyféltekéjében. A leletek alátámasztják, amitől a panaszai alapján tartottam, és arra engednek következtetni, hogy akár rákos daganat is lehet. Egy darabig képtelen voltam megszólalni. De nem tettem úgy, mintha csodálkoznék. – Mióta van ez nekem? – Nem tudhatjuk biztosan, bár feltételezéseim szerint régóta növekszik, ami magyarázatot adhat a panaszaira és a munkájában tapasztalt legutóbbi nehézségeire is. Mély sóhajjal bólintottam. Az orvos türelmesen, jóságosan pislogott rám, és elég időt adott, hogy végiggondoljam a hallottakat. Több mondatba belekezdtem volna, de nem jutottam odáig, hogy kimondjam őket. Végül találkozott a pillantásunk. – Azt hiszem, doktor úr, az ön kezében van az életem. Mondja meg, milyen terápiának kell alávetnem magam. Láttam az orvos szemében a reménytelenséget, és azt, hogy csak most döbbent rá, mennyire nem értettem meg, miről beszél. Megint bólintottam, de abban a pillanatban mindjárt heves öklendezés fogott el. Az orvos vizet töltött egy kancsóból, és felém nyújtotta. Mohón kiittam.

– Szóval nincs terápia – mondtam. – Dehogy nincs. Sok mindent tehetünk, hogy csillapítsuk a fájdalmát, és biztosítsuk önnek a maximális kényelmet és nyugalmat… – De akkor is meghalok. – Meg. – Gyorsan. – Valószínűleg. Elmosolyodtam magamban. Még a legrosszabb hír is megnyugtató lehet, ha csupán azt támasztja alá, amit az ember egyébként is tudott, még ha menten nem tetszett is neki. – Huszonnyolc éves vagyok – mondtam, magam sem tudtam, miért. – Sajnálom, Martín úr. Örülnék, ha más híreim volnának. Éreztem, hogy miután meggyónta a hazugságot vagy a mélységes bűnt, mázsás kő gördült le a szívéről. – Mennyi időm van még hátra? – Nehéz pontosan meghatározni. Én egy évet mondanék, maximum másfelet. A hanghordozásából úgy ítéltem, igencsak optimista ez az előrejelzés. – És ebből az évből, vagy bármennyi is legyen, mennyit tölthetek még munkával, meddig tudom ellátni magam? – Maga író, az agyával dolgozik. Sajnos a betegség gócpontja éppen ott található, és ott jelentkeznek először a korlátok is. – A korlát nem orvosi kategória, doktor úr. – Általában a betegség előrehaladtával gyakoribbá válnak és erősödnek az ön által is leírt tünetek, míg végül be kell feküdnie egy kórházba, hogy a gondját viselhessük. – És nem tudok majd írni. – Sem gondolkozni, sem írni. – Mennyi idő múlva? – Nem tudom. Kilenc vagy tíz hónap. Talán több, talán kevesebb. Martín úr, nagyon sajnálom. Bólintottam és felálltam. Remegett a kezem, fuldokoltam. – Martín úr, tudom, hogy még végig kell gondolnia, de fontos lenne, hogy mihamarabb intézkedjünk… – Még nem halhatok meg, doktor úr. Még nem. Sok a munkám. Utána ott lesz az egész élet, hogy meghalhassak.

15 Aznap éjjel felmentem a toronyszobába, és leültem az írógép elé, de tudtam, hogy kiapadtam. Tárva-nyitva voltak az ablakok, Barcelona mégsem akart már mesélni semmit, egyetlen oldal erejéig sem. Bármit ötlöttem ki, laposnak és üresnek tetszett. Elég volt egyszer újraolvasni, és világossá vált, hogy a szavaim alig érnek annyit, mint a tinta, amellyel papírra vetettem őket. Képtelen voltam meghallani a jól megírt próza muzsikáját. És akkor, mint valami lassú, élvezetes méreg, cseppenként szivárogtak be a gondolataimba Andreas Corelli szavai. Legalább száz oldal volt még hátra, hogy befejezzem a sokadik részt a hajmeresztő kalandok sorozatában, amely úgy megtömte Barrido és Escobillas zsebét, de abban a pillanatban megértettem, hogy soha nem érek a végére. Ignatius B. Samson ott maradt kiterítve a sínen a villamos előtt, halálos fáradtsággal, miután beleölte a lelkét a rengeteg irományba, amelynek soha nem lett volna szabad megjelennie. De mielőtt elbúcsúzott, még végrendelkezett. Temessem el látványos külsőségek nélkül, és legalább most az egyszer legyek bátor használni a saját hangomat. Örökül hagyta rám irodalmi bűvészkellékeinek egész tárházát. És megkért, hogy engedjem el, mert ő arra született, hogy elfelejtsék. Fogtam, ami addig elkészült az utolsó regényéből, és elégettem, végig érezve, hogy hatalmas súlytól szabadulok meg minden egyes lappal, amit a tűzre vetek. Aznap este langyos, nedves levegő fújdogált a háztetők felett, és ahogy beáramlott az ablakokon, magával sodorta Ignatius B. Samson hamvait, aztán szétszórta az óváros sikátoraiban, ahonnan, bár a szavai örökre elvesztek, és a neve is kihullott leghívebb olvasói emlékezetéből, ő maga nem távozott el soha. Másnap elmentem Barrido és Escobillas irodájába. A recepción új lány fogadott, szinte gyerek még, aki nem ismert engem. – Neve? – Hugó Victor. A lány elmosolyodott, és betelefonált Herminiának. – Herminia asszony, Hugó Victor úr van itt, Barrido urat keresi. Bólintott, és letette a telefont. – Azt mondja, mindjárt kijön. – Régóta dolgozol itt? – kérdeztem. – Egy hete – felelte tisztelettudóan a lány. Ha számításaim nem tévedtek, ő volt abban az évben a nyolcadik recepciós a szerkesztőségben. Az alkalmazottak közvetlen főnöke az álnok Herminia, akarom mondani Fullánk volt, ezért nem sokáig maradhattak, mert valahányszor az asszonyság észrevette, hogy kicsit több a sütnivalójuk nála, és megijedt, hogy a fejére nőnek, tehát tíz esetből kilencszer, előbb-utóbb megvádolta őket lopással, rablással vagy bármi más mulasztással, és addig keverte a kását, amíg Escobillas kitette a szűrüket, és verőemberrel fenyegetőzött, ha esetleg eljárna a szájuk. – Micsoda öröm látni téged, David – köszöntött Fullánk. – Jobban nézel ki. Kicsinosodtál. – Elütött a villamos. Barrido bent van? – Miket nem kérdezel… Téged mindig szívesen fogad. Boldog lesz, ha megtudja, hogy bejöttél hozzánk. – El sem tudod képzelni, mennyire. Fullánk elkísért Barrido irodájáig, amely egy operettherceg lakosztályának volt berendezve, rogyásig szőnyegekkel, császári mellszobrokkal, csendéletekkel és bőrkötésű könyvekkel, amelyeket méterre vett, és szerintem teljesen üresek voltak. Barrido nyálasabban mosolygott, mint valaha, és kezet nyújtott. – Oly türelmetlenül várjuk a következő folytatást! Képzelje, a két legújabb könyvének utánnyomása is lesz, mert veszik ám, mint a cukrot. Plusz ötezer példány. Mit szól?

Szerintem legalább ötvenezer lehetett, de csak unottan bólintottam. Barrido és Escobillas művészi tökélyre fejlesztette azt a fogást, amelyet barcelonai kiadói körökben csak dupla terítésnek neveztek. A könyveknek volt egy hivatalos kiadása pár ezres példányszámmal, amiért fizettek a szerzőnek egy nevetséges honoráriumot. Aztán ha sikert aratott a könyv, következett rá még egy vagy akár több valódi kiadás is feketén, tízezres példányszámokkal, amelyekért a szerző nem kapott egy fillért sem. Ez utóbbi kiadásokat jól meg lehetett különböztetni az elsőtől, mert Barrido suttyomban nyomatta ki őket egy régi kolbásztöltő üzemben Santa Perpétua de Mogodában, így ha az ember belelapozott a könyvekbe, megcsapta a jól füstölt kolbász összetéveszthetetlen illata. – Attól tartok, rossz híreim vannak. Barrido és Fullánk összenéztek, bár nem engedtek a rendületlen mosolyból. Közben megjelent az ajtóban Escobillas, és olyan száraz, személytelen pillantást vetett rám, mintha egy készülő koporsóhoz venne méretet. – Nicsak, ki nézett be hozzánk. Minő kellemes meglepetés, ugye? – kérdezte Barrido az üzlettársától, aki csak bólintott. – Rossz hírek? – kérdezte Escobillas. – Késésben van, Martín? – tudakolta Barrido barátságosan. – Biztos el tudjuk intézni valahogy… – Nem. Nem késtem el semmivel. Csak éppen nem lesz könyv. Escobillas előbbre lépett, és felhúzta a szemöldökét. Barrido kurtán felnevetett. – Hogyhogy nem lesz könyv? – kérdezte Escobillas. – Tegnap elégettem a kéziratot, és egy oldal sem maradt belőle. Nehéz csend ereszkedett ránk. Barrido békítő mozdulatot tett, és rámutatott az úgynevezett vendégfotelre, egy mély, feketés színezetű trónusra, amely a szerzők és szállítók tekintetét volt hivatott egy szintbe hozni az ő tekintetével. – Martín, foglaljon helyet, és meséljen. Látom, aggasztja valami. Tárja ki a szívét, hisz családi körben vagyunk. Fullánk és Escobillas mély meggyőződéssel bólintott, és a legmélyebb tisztelet tükröződött átszellemült pillantásukban. Inkább állva maradtam. A többiek is így tettek, és úgy néztek rám, mint egy sóbálványra, amely bármikor megszólalhat. Barridónak már belezsibbadt az arca a mosolygásba. – Nos? – Ignatius B. Samson öngyilkos lett. Csak egy húszoldalas, kiadatlan novellát hagyott maga után, amelyben Chloé Permanyerrel együtt hal meg, miután arzént vettek be. – A szerző meghal az egyik írásában? – kérdezte Herminia zavartan. – Avantgárd búcsút vesz a folytatásos regénytől. Úgy gondolta, tetszeni fog maguknak ez a megoldás. – És nincs valami ellenszer, vagy…? – kérdezte Fullánk. – Martín, bizonyára nem kell emlékeztetnem, hogy maga volt az, aki aláírt velünk egy szerződést, és nem az állítólag elhalálozott Ignatius… – mondta Escobillas. Barrido leintette az üzlettársát. – Azt hiszem, Martín, értem, mi történt. Elfáradt. Évek óta gyötri az agyát pihenés nélkül, amit cégünk igen nagyra értékel, és hálával tartozik érte. Most szusszannia kell egy kicsit. Értem. Mindannyian megértjük, ugye? Barrido ránézett Escobillasra és Fullánkra, akik az alkalomhoz illő arckifejezéssel bólintottak. – Maga művész, alkotni vágyik, értékes irodalmat, ami egyenesen a szívéből jön, hogy aranybetűkkel véshesse rá a nevét a világtörténelem lapjaira. – A maga szájából elég komikusan hangzik. – Mert az is – jegyezte meg Escobillas.

– Nem, dehogy – tiltakozott Barrido. – Ez emberi dolog. Ahogy mi is emberek vagyunk. Én, a társam, és főleg Herminia, aki mint nő és kifinomultan érzékeny lélek, a leginkább emberi lény miköztünk. Nem igaz, Herminia? – Hangsúlyozottan emberi vagyok – erősítette meg Fullánk. – És mivel emberek vagyunk, megértjük önt, és segíteni akarunk. Mert büszkék vagyunk önre, és biztosan tudjuk, hogy sikerei a mi sikereink, és mert ebben a házban végső soron mindig az ember a fontos, és nem a számok. A beszéd végén Barrido hatásszünetet tartott. Talán azt várta, hogy lelkes tapsot kap tőlem, de látva, hogy mélyen hallgatok, nem késlekedett a folytatással. – Ezért a következőt ajánlom önnek: vegyen ki hat hónapot, vagy akár kilencet, mert a szülés az szülés, és zárkózzon be a szobájába élete nagy regényével. Aztán amikor megírta, hozza be, és mi kiadjuk a saját neve alatt, a lehető legnagyobb hírveréssel, mindent vagy semmit alapon. Hisz magával vagyunk. Rápillantottam Barridóra, aztán Escobillasra. Fullánk a könnyeivel küszködött meghatottságában. – Persze előleg nincs – tisztázta Escobillas. Barrido lelkesen csapott a tenyerével a levegőbe. – Na mit szól? Még aznap munkához láttam. A tervem olyan egyszerű volt, mint amennyire elvakult. Napközben Vidal regényét írom át, éjszaka a sajátomon dolgozom. Latba vetem Ignatius B. Samson minden átkozott technikai bravúrját, hogy felmutassam azt a kevés értéket és nemességet, ami még maradt a szívemben, ha maradt egyáltalán. Hálából írtam, elkeseredésből, hiúságból. Mindenekelőtt Cristinának, hogy bebizonyítsam: én is megfizethetem az adósságomat Vidalnak, és David Martín, még ha a sír szélén állva is, de jogot szerezhet magának, hogy ne kelljen többé szégyellnie az ostoba reményeit, ha a szemébe néz. Nem tértem vissza Trías doktor rendelőjébe. Nem éreztem szükségét. Úgyis én leszek az első, aki észreveszi, ha nem tudok leírni vagy akár kigondolni egy árva szót sem. Bizalmas és nem túl aggályos gyógyszerészem szó nélkül tette elém a kodeincukorkákat, ahányat csak kértem belőlük, sőt néha más nyalánkságokkal is szolgált, amelyek lángra lobbantották az ereimet, és dinamiterejükkel nemcsak a fájdalmat, de az öntudatot is kiölték belőlem. Senkinek sem beszéltem az orvosnál tett látogatásomról, és még kevésbé a diagnózisról. Ami az étkezést illeti, alapellátásomról Can Gispert kiváló csemegekereskedésének heti küldeményei gondoskodtak, egyenesen a Mirallers utcából, a Tenger katedrálisa mögül. Mindig ugyanazt rendeltem tőlük. A csomagot a tulajdonos lánya hozta el, aki úgy lesett rám, mint egy riadt őzike, valahányszor behívtam a hallba, és meg kellett várnia, amíg előkeresem a pénzt. – Ez az apádé, ez meg a tiéd. Mindig adtam neki tíz céntimo borravalót, amit csendben eltett. Minden héten bekopogtatott a rendeléssel, és én minden héten kifizettem az árát, a tíz céntimo borravalóval együtt. A kilenc hónap és egy nap alatt, amíg az egyetlen könyvet írtam a saját nevemen, az a lány volt a leggyakoribb vendég nálam, bár nem tudtam a nevét, és minden héten elfelejtettem az arcát, mire a következő héten újra láttam őt.

Cristina minden bejelentés nélkül elmaradt a délutáni találkozóinkról. Már megijedtem, hogy Vidal leleplezte az üzelmeinket, de majdnem egy héttel az utolsó találkozásunk után kopogtattak, és reményeimmel ellentétben nem őt láttam a küszöbön, hanem a Villa Helius egyik inasát, Pépet. Egy gondosan leragasztott csomagot hozott Cristinától, Vidal regényének teljes kéziratát. Pep elmondta, hogy Manuel, a sofőr szélütést kapott, és szinte teljesen lebénult, a lánya pedig elvitte egy szanatóriumba Puigcerdába, a Pireneusokba, mert ott van egy fiatal specialista, aki segíthet. – Vidal úr rendezi az egészet – újságolta Pep. –A pénz nem számít. Vidal úr sohasem hagyja cserben az alkalmazottait, gondoltam nem minden rosszmájúság nélkül. – A kisasszony kért, hogy adjam ezt át önnek. És ne beszéljek róla senkinek. Az inas a kezembe nyomta a csomagot, szemlátomást boldogan, hogy megszabadulhat a titokzatos tehertől. – Mondott valamit, hogy hol keressem őt, ha kell? – Nem, Martín úr. Csak annyit tudok, hogy Cristina kisasszony apja egy Villa San Antonio nevű helyen van. Pár nap múlva Vidal, szokásához híven, váratlanul beállított hozzám, és miközben egész délután iddogálta az ánizslikőrömet, és szívta a cigarettáimat, beszámolt a sofőrt ért tragédiáról. – Nem is tudom elhinni. Hogy egy ilyen mokány, életerős ember egyszer csak összeesik, és már azt sem tudja magáról, hogy kicsoda… – Hogy van Cristina? – Képzelheted. Az anyja évekkel ezelőtt meghalt, Manuel az egyetlen hozzátartozója. Vitt magukkal egy fotóalbumot a családról, mindennap azt mutogatja szegény öregnek, hátha eszébe jut róla valami. Miközben Vidal beszélt, a regénye – jobban mondva az enyém – ott hevert a galéria asztalán alig fél méterre a könyökétől, egy nagy paksaméta papíron, az írott felével lefelé. Vidal elmesélte, hogy Manuel távoztával Pépre bízta volna az autóvezetés kitanulását, elvégre jól lovagol, de a fiatalember e pillanatig gyengén muzsikál. – Legyen türelemmel. Az automobil nem ló. Gyakorlat teszi a mestert. – De most, hogy mondod, Manuel téged megtanított vezetni, nem? – Egy kicsit tanítgatott – vallottam be. – Nem olyan könnyű, amilyennek látszik. – Ha nem fut be a regény, amin dolgozol, mindig eljöhetsz hozzám sofőrnek. – Ne temessük még el szegény Manuelt, don Pedro. – Ízetlen javaslat volt – visszakozott Vidal. – Ne haragudj. – És a maga regénye, don Pedro? – Jól halad. Cristina magával vitte a kész változatot Puigcerdába. Amíg az apjával van, letisztázza és legépeli. – Örülök az örömének. Vidal diadalittasan mosolygott. – Van egy olyan érzésem, hogy kivágtam a rezet – mondta. – Hónapok teltek el, azt hittem, hiába, aztán újraolvastam az első ötven oldalt, amit Cristina letisztázott, és egészen meglepődtem magamon. Szerintem te is nézel egyet. Úgy látszik, még mindig akad egy-két fogás a tarsolyomban, amit megtaníthatok. – Ebben sosem kételkedtem, don Pedro. Aznap délután Vidal kissé felöntött a garatra. Az évek során alaposan kiismerhettem a gondjait és a hallgatásait, ezért jó okkal feltételeztem, hogy nem csupán udvariassági látogatást tett. Az ánizslikőr végeztével jó pohár konyakot tettem elé, és vártam. – David, van néhány dolog, amiről még nem beszéltünk… – Például a futball.

– De komolyan. – Hallgatom, don Pedro. Hosszan, kételkedve nézett rám. – Mindig igyekeztem jó barátod lenni, David. Ugye tudod? – Maga sokkal több nekem, mint barát. Mindketten tudjuk. – Néha eszembe jut, nem kéne-e tisztességesebbnek lennem. – Mivel kapcsolatban? Vidal a konyakospohárra meredt. – David, bizonyos dolgokról sose beszéltem neked. Pedig talán már évekkel ezelőtt el kellett volna mondanom… Hagytam, hadd teljen el egy örökkévalóságnak tetsző pillanat. Bármit akart is mondani Vidal, nyilvánvaló volt, hogy a világ összes konyakja sem szedi ki belőle. – Ne aggódjon, don Pedro. Ha évekig tudtak várni ezek a dolgok, holnapig is ráérnek. – Holnap talán már nem lesz bátorságom elmondani. Rádöbbentem, hogy még sosem láttam ilyen rémültnek. Valami megülte a szívét, és egyre kényelmetlenebb volt figyelni őt, ahogy küzd ellene. – Tudja mit, don Pedro? Amikor megjelenik a maga könyve és az enyém, leülünk egy ital mellé, és mindent elmesél, amit akar. Hívjon meg valamelyik elegáns, drága étterembe, ahova maga nélkül be sem engednének, és öntse ki bátran a szívét. Rendben? Sötétedés után kikísértem a Born sétányra, ahol Pep várta őt a Hispano-Suiza mellett Manuel egyenruhájában, bár az, csakúgy, mint az autó, vagy öt számmal volt nagyobb az ő méreténél. A karosszérián itt is, ott is friss horzsolások és horpadások éktelenkedtek. – Csak lassacskán, Pep – javasoltam. – Nem sietsz sehova. Lassan járj, tovább érsz, ahogy a nagy könyvben meg van írva. – Igenis, Martín úr. Lassan járj, tovább érsz. Búcsúzásnál Vidal forrón átölelt, és amikor beszállt az autóba, olyan volt, mintha az egész világ súlyát ő cipelné.

16 Néhány nappal azután, hogy pontot tettem mindkét regény – a Vidalé és az enyém – végére, Pep minden előzetes értesítés nélkül meglátogatott. Most is a Manueltől örökölt egyenruha volt rajta, úgy nézett ki benne, akár egy tábornoknak öltözött kisgyerek. Először azt hittem, Vidaltól hoz üzenetet, vagy talán Cristinától, de szomorú arckifejezése olyan zaklatottságról tanúskodott, hogy a szemébe nézve mindkettőről le kellett mondanom. – Rossz hírt hoztam, Martín úr. – Mi történt? – Manuel úr. Ahogy beszélni kezdett, fátyolossá vált a hangja, és majdnem sírva fakadt, amikor megkérdeztem, kér-e egy pohár vizet. Manuel Sagnier három napja hunyt el a puigcerdái szanatóriumban, hosszú szenvedés után. A lánya kívánságára temették el előző nap a Pireneusok lábánál egy kis temetőben. – Édes Istenem – suttogtam. Nem vizet, inkább egy nagy pohár konyakot nyomtam Pep kezébe, aztán odavezettem az egyik fotelhez, a galérián. Miután lecsillapodott, elmondta, hogy őt küldte ki Vidal Cristina elé, aki az ötórás vonattal érkezik. – Képzelheti, hogy érzi magát szegény Cristina kisasszony. .. – suttogta, és szorongva gondolt az eshetőségre, hogy neki kell fogadni és egész úton vigasztalni a lányt, amíg elérnek a kis lakásig a Villa Helius kocsiszíne fölött… ahol Cristina gyermekkorától élt az apjával. – Pep, nem tartom jó ötletnek, hogy te menj ki Sagnier kisasszony elé. – Don Pedro rendelkezett így… – Mondd meg don Pedrónak, hogy vállalom a felelősséget. Addig rohamoztam kitartóan a kupicákkal és a szavakkal, amíg sikerült meggyőznöm, hogy jobban teszi, ha hazamegy, és rám hagyja a dolgot. Majd én kimegyek Cristina elé, és taxin elviszem a Villa Heliusba. – Köszönöm, Martín úr. Maga mégiscsak írástudó ember, jobban tudja, mit mondjon szegénynek. Háromnegyed ötkor indultam el a nemrég átadott Francia pályaudvarra. Sok-sok csodát adott a városnak a legutóbbi világkiállítás, de nekem az összes közül ez a katedrálist idéző acél-üveg kupola tetszett a legjobban, bár talán csak azért, mert ott volt a szomszédomban, és jól láttam a toronyszoba ablakából. Aznap délután fekete felhők jöttek a tenger felől, összegyűltek az égen, és megrekedtek a város felett. Kiadós nyári zivatart jósoltak a távoli mennydörgések és a forró, elektromos, porszagú szél. Már potyogtak az első cseppek, amikor a pályaudvarra értem, olyan fényesek és súlyosak voltak, mint az égből hulló pénz. Aztán rákezdett a zápor, és ahogy bent vártam a vonatot a peronon, hallottam a heves dobolást a tetőn; úgy besötétedett, mintha leszállt volna az éjszaka, csak a villámok fénylettek fel néha, robajt és rettentő haragot hagyva maguk után. Majdnem egy órát késett a vonat, és úgy vánszorgott be a viharban, mint valami óriási gőzkígyó. A mozdony mellől figyeltem, mikor bukkan fel Cristina a letóduló utasok között. De tíz perc is eltelt, és mindenki leszállt, ő meg nem volt sehol. Már majdnem elindultam haza, azt hittem, későbbi vonattal jön, de a biztonság kedvéért még egyszer körülnéztem, végigjártam a peront, és bekukucskáltam minden fülke ablakán. Az utolsó előtti vagonban találtam meg; fejét az ablakhoz támasztva ült, és mélyen elgondolkozott. Felszálltam a vonatra, megálltam a fülke ajtajában. A lépteim hallatára felém fordult, halvány mosollyal rám nézett, de nem lepődött meg. Felállt, és szó nélkül átölelt. – Isten hozott – mondtam.

Nem volt nála más, csak egy kis bőrönd. A kezemet nyújtottam, és lesegítettem a peronra, amely addigra teljesen kiürült. Némán jutottunk el a pályaudvar előcsarnokáig. A kijáratnál megtorpantunk. Tombolt a vihar, és sehol sem volt a taxik hosszú sora, amely máskor mindig ott várakozott. – Nem szeretnék ma este visszamenni a Villa Heliusba, David. Még nem. – Aludhatsz nálam, vagy foglalunk szállodai szobát. – Nem szeretnék egyedül lenni. – Akkor menjünk hozzám. Szobákban aztán nem szűkölködöm. Észrevettem egy hordárt, aki épp kikémlelt az ajtón a zivatarba, és hatalmas esernyőt tartott a kezében. Odamentem hozzá, ötszörös árat ajánlottam az ernyőért. Szolgálatkész mosollyal nyújtotta át. Az esernyő oltalma alatt elindultunk a tornyos ház felé, de abban az ítéletidőben hiába tartott csak tíz percig az út, az orkánszerű szél meg a pocsolyák gondoskodtak róla, hogy így is bőrig ázzunk. A vihar megszaggatta a villanyvezetékeket, és az egész utca elmerült a folyékony sötétségben, alig pislákolt egy-két olajlámpa vagy gyertya némelyik erkélyen vagy kapu alatt. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy az én remekbe szabott vezetékeim estek először áldozatul a pusztításnak. Vaksötétben botorkáltunk fel a lépcsőn, és amikor kinyitottam a kaput, a ház a villámok fényében a legijesztőbb, legkomorabb arcát tárta elénk. – Ha meggondoltad magad, és mégis inkább szállodába mennél… – Nem. Jó ez így. Semmi baj. Letettem a hallban Cristina bőröndjét, és kimentem a konyhába előkeresni a ládát, amelyben a gyertyákat és a mécseseket tartottam. Egyenként meggyújtottam, aztán tányérokra, poharakba, serlegekbe tettem őket. A lány az ajtóból figyelt. – Csak egy perc – nyugtattam meg. – Már van gyakorlatom. Szétosztottam a gyertyákat a szobákban, a folyosón és a sarkokban, míg végül halvány, aranyszínű fény töltötte be az egész házat. – Mint egy katedrális – mondta Cristina. Elkísértem az egyik hálószobába, amelyet sose használtam, de tisztán és készenlétben tartottam arra az esetre, ha Vidal netán túl sokat italozna nálam, és nem tudna hazamenni a palotájába. – Hozok tiszta törülközőt. Ha nincs nálad váltás ruha, felajánlhatom az egész nyomasztó és gazdag békebeli kollekciót, amelyet a régi tulajdonosok hagytak a szekrényekben. Cristinát alig késztették mosolyra ezek a suta tréfák, csak némán bólintott. Leült az ágyra, amíg kiszaladtam a törülközőkért, és ugyanúgy ült akkor is, amikor visszatértem. Letettem mellé a törülközőket, aztán bevittem neki néhány gyertyát, amit már korábban leraktam az ajtóban, hogy jobban lássunk. – Köszönöm – suttogta. – Csinálok egy meleg levest, amíg átöltözöl. – Nem vagyok éhes. – Jót fog tenni mindenképp. És bármi kell, csak szólj. Magára hagytam, és bementem a szobámba, hogy megszabaduljak a vizes cipőmtől. Aztán feltettem a vizet forrni, leültem a galériában, és vártam. Az eső még mindig zuhogott, veszettül dörömbölt az ablakokon, és kicsiny folyamokká gyűlt a torony ereszcsatornáiban, néha úgy hangzott, mintha járnának a tetőn. A Ribera negyed távolabbi része szinte áthatolhatatlan sötétségbe burkolózott. Nemsokára hallottam, hogy nyílik az ajtó, és kijött Cristina. Fehér köpeny volt rajta, és a vállára vászonleplet terített, ami sehogy sem illett hozzá. – Az egyik szekrényből vettem ki – mondta. – Ugye nem baj? – Megtarthatod, ha akarod. Leült az egyik fotelbe, és körülnézett a helyiségben, amíg végül megállapodott a pillantása az asztalon fekvő papírkötegen. Rám nézett, és én bólintottam.

– Pár napja fejeztem be – mondtam. – És a sajátodat? Igazából mindkettőt a sajátomnak tekintettem, de bólintottam erre is. – Szabad? – kérdezte Cristina, és gyertyával a kezében megnézte az egyik lapot. – Persze. Lassan olvasott, tartózkodó mosollyal. – Pedro sohasem fogja elhinni, hogy ezt ő írta – jegyezte meg. – Bízz bennem – feleltem. Cristina visszatette a lapot a többire, és hosszan rám nézett. – Hiányoztál – mondta. – Pedig nem akartam. – Te is nekem. – Volt, hogy mielőtt bementem a szanatóriumba, kerültem egyet a vasútállomás felé, és leültem a peronon, amíg be nem jött a barcelonai vonat, hátha te is rajta vagy. Nyeltem egy nagyot. – Azt hittem, nem is akarsz látni – mondtam. – Én is így gondoltam. De tudod, milyen sokszor kérdezett rólad az apám? Megkért, hogy vigyázzak rád. – Édesapád jó ember volt – mondtam. – És nagyon jó barát. Cristina mosolyogva bólintott, de láttam, hogy könnybe lábad a szeme. – A végén már semmire sem emlékezett. Előfordult, hogy összetévesztett anyámmal, és tőlem kért bocsánatot a börtönben töltött éveiért. Aztán hetekig észre sem vette, hogy ott vagyok. Ahogy múlik az idő, belénk költözik a magány, és többé nem ereszt. – Sajnálom, Cristina. – Az utolsó napjaiban azt hittem, jobban van. Emlékezni kezdett. Volt nálam egy fotóalbum, az ő holmija közül vittem el, és most újra megmutattam benne, ki kicsoda. Az egyik fénykép kettőtökről készült pár évvel ezelőtt a Villa Heliusban. Az automobilban ültök, te a volánnál, az apám meg vezetni tanítgat. Olyan vidámak vagytok rajta mind a ketten! Megmutassam? Elbizonytalanodtam, de nem mertem megtörni a varázst. – Persze… Cristina a bőröndjéhez szaladt az albumért, és egy bőrkötéses könyvecskével tért vissza. Leült mellém, lapozgatni kezdte a régi fotókkal, újságkivágásokkal, képeslapokkal teli oldalakat. Manuel olyan volt, mint az én apám, alig tanult meg írni-olvasni, ezért csak képekből álltak az emlékei. – Látod? Itt vagytok. Szemügyre vettem a fényképet, és mindjárt eszembe jutott az a régi nyári nap, amikor Manuel kinyitotta előttem Vidal első automobiljának ajtaját, és tanítani kezdte a vezetés alapjait. Kihajtottunk a Panama utcára, aztán úgy óránként öt kilométeres sebességgel, ami nekem szédítőnek tűnt, eljutottunk a Pearson sugárútig, és visszafelé már egyedül vezettem. – Maga sofőrnek termett – dicsért meg Manuel. – Ha az írás befuccsol, emlékezzen rá, hogy ebben a szakmában van jövője. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az az elveszettnek hitt pillanat. Cristina a kezembe adta az albumot. – Tartsd meg. Apám örült volna, ha hozzád kerül. – Ez a tiéd, Cristina. Nem fogadhatom el. – Szerintem is jobb, ha nálad van. – Akkor átveszem megőrzésre, amíg úgy nem gondolod, hogy visszaveszed.

Lapozgattam az albumot, néztem benne az arcokat, az ismerősöket és akiket sose láttam még. Ott volt Manuel Sagnier esküvői képe Martával, aki annyira hasonlított Cristinára, és sok-sok műtermi fotográfia, nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, körmenet egy utcán a Ravalban, a San Sebastián-i fürdő, a Barceloneta strandja. Manuel gyűjtötte a régi barcelonai képeslapokat és az. újságkivágásokat az ifjú Vidal képével, aki elegánsan pózolt a Florida Szálló ajtajában a Tibidabo hegy tetején, vagy épp egy lélegzetelállító szépséget karolt át a Rabasadai Kaszinó egyik játéktermében. – Édesapád bálványozta don Pedrót. – Folyton azt mondogatta, hogy mindent neki köszönhetünk – felelte Cristina. Tovább utaztam szegény Manuel emlékezetének szárnyain, míg végül elértem egy oldalhoz, és rajta egy fényképhez, amely mintha nem illett volna a többi közé. Nyolc-kilenc év körüli kislány sétált egy keskeny, fából készült stégen a tenger fénylő víztükre felé. Egy férfi kezét fogta, akinek fehér ruhájába belevágott a fénykép széle. A stég mögött kivehető volt egy kicsiny vitorlás hajó, és mögötte a végtelen láthatár a lenyugvó nappal. A háttal álló kislány Cristina volt. – Ez a kedvencem – mondta. – Hol készült? – Nem tudom. Nem emlékszem sem a helyre, sem az időpontra. Abban sem vagyok biztos, hogy ez az ember az apám. Mintha sosem létezett volna ez a pillanat. Évekkel ezelőtt találtam meg az apám albumában, de nem tudom, mit jelent. Mintha üzenni akarna valamit. Továbblapoztam. Cristina mindig elmesélte, kit látunk. – Ez én vagyok, tizennégy évesen. – Tudom. Szomorúan nézett rám. – Nem vettelek észre, ugye? – kérdezte. Vállat vontam. – Sohasem fogod megbocsátani. Inkább az albumot lapozgattam, mint hogy a szemébe nézzek. – Nincs mit megbocsátanom. – Nézz rám, David. Becsuktam az albumot, és szót fogadtam. – Hazugság – mondta. – Igenis észrevettelek. Tudtam rólad mindennap, csak azt hittem, nincs hozzá jogom. – Miért? – Mert nem a miénk az életünk. Az enyém, az apámé, a tiéd… – Hanem Vidalé. Mint minden – mondtam keserűen. Lassan megfogta a kezem, és a szájához emelte. – Ma nem – suttogta. Tudtam, hogy elveszítem őt, amint véget ér az éjszaka, és elcsendesül benne a magány és az emésztő fájdalom. Tudtam, hogy igaza van, és nem azért, amit mond, hanem mert a lelkünk mélyén mindketten elhisszük, hogy mindig így marad. Úgy rejtőztünk el az egyik szobában, mint a tolvajok, gyertyát sem gyújtottunk, szót sem szóltunk félelmünkben. Lassan levetkőztettem, és végigjártam a bőrét az ajkaimmal, jól tudva, hogy sohasem tehetem meg többé. Cristina lemondó haraggal adta oda magát, és amikor mindkettőnket legyűrt a fáradtság, úgy aludt el a karjaimban, hogy semmit nem kellett már mondania. Küzdöttem az álmosság ellen, mert érezni akartam még a teste melegét, arra gondoltam, ha másnap el akar vinni a halál, hát hadd vigyen. Végigsimítottam Cristinát a félhomályban, hallgattam, ahogy a falak mögött elvonul a városból a vihar, és tudtam, hogy elveszítem, de azt is tudtam, hogy néhány percig egymáséi voltunk mi ketten, csak ő meg én.

Amikor a hajnal első fuvallata megrezdítette az ablakokat, kinyitottam a szememet, és üresen találtam az ágyat. Kimentem az ajtón, végigjártam a folyosót a galériáig. Cristina otthagyta az albumot, de elvitte Vidal regényét. Körülnéztem a házban, amit máris betöltött a távolléte illata, és egyenként oltottam el az előző este meggyújtott gyertyákat.

17 Pontosan kilenc hét múlva ott álltam a Catalunya tér 17. előtt, ahol két éve nyílt meg a Catalonia könyvesbolt, és zavartan bámultam a végtelennek tetsző kirakatot, amelyben egyetlen könyv töméntelen példánya sorakozott. Pedro Vidal: Az elhamvadt ház. Jót mulattam magamban. Pártfogóm még a címen sem változtatott, amelyet évekkel azelőtt javasoltam, amikor elmondtam az alapötletet. Erőt vettem magamon, beléptem a boltba, és elkértem a könyvet. Felütöttem valahol, és visszaolvastam a részeket, amelyekre jól emlékeztem, hiszen csak pár hónappal korábban tettem tisztába őket. Egyetlen szót se találtam benne, amit ne én írtam volna, kivéve az ajánlást: „Cristina Sagniernek, aki nélkül soha… „ Amikor visszaadtam a könyvet, biztatott az eladó, hogy ne habozzak. – Pár napja kaptuk, és máris kiolvastam – lelkendezett. – Nagyszerű regény. Hallgasson rám, vegye meg. Tudom, az újságok túldicsérik, ami mindig rossz jel, de én amondó vagyok, hogy a kivétel ezúttal erősíti a szabályt. Ha nem tetszik, visszahozza, és én megtérítem az árát. – Köszönöm – feleltem az ajánlatra, főleg az utóbbi kitételre. – De már én is olvastam. – Akkor esetleg érdekelheti valami más. – A Mennyország léptei nincs meg önöknek? Az eladó töprengett egy darabig. – Martín írta, ugye? A Kárhozottak… Bólintottam. – Megrendeltem, de a kiadó nem küldött semmit. Hadd nézzem meg még egyszer. A pulthoz kísértem, ő szólt az egyik kollégájának, de az is csak a fejét rázta. – Tegnap kellett volna jönnie, de a kiadó azt mondja, nincs tartalék. Sajnálom. Ha óhajtja, félreteszek egy példányt, ha bejön a rendelés… – Ne fáradjon. Még benézek. És nagyon köszönöm. – Sajnálom, uram. Nem tudom, mi történt, már itt kéne lennie… Kimentem a könyvesboltból, egyenesen egy újságárushoz a Rambla elején. Megvettem az összes napilapot, a La Vanguardiától a La Voz de la Industriáig, aztán beültem a Canaletas kávézóba, és fellapoztam őket. A Vidalnak írt regényem recenziója mindenhol megjelent, egyoldalas terjedelemben, hatalmas címmel, és don Pedro fényképének kíséretében, amelyen a szerző titokzatosan és mélyen elgondolkozva nézett ránk vadonatúj öltönyében és jól kimódolt közönnyel, pipáját ízlelgetve. Végigolvastam a címeket és a kritikák első és utolsó bekezdését. Az első, amit találtam, így indított: „Az elhamvadt ház érett, gazdag és igényes műalkotás, amely a kortárs irodalom legnagyobb értékeivel ismertet meg bennünket.” A másik újság arról tudósított, hogy „senki sem ír jobban Spanyolországban, mint Pedro Vidal, a legnagyobb nevű és legjobban tisztelt regényírónk”, míg a harmadikban azt olvastam, hogy „kiváló regény, mesteri alkotás, utolérhetetlen minőség”. A negyedik lap Vidal munkásságának nemzetközi sikerét ecsetelte: „Európa megadta magát a Mesternek” (holott a könyv csak két napja jelent meg Spanyolországban, és mert a fordításhoz idő kell, egy éven belül biztos nem juthatott el külföldre). A cikk nagy terjedelemben áradozott az elismerésről és a hatalmas tiszteletről, amellyel „a legkiválóbb nemzetközi szaktekintélyek” adóztak Vidal művének, holott legjobb tudomásom szerint egyik könyvét sem fordították le idegen nyelvre, kivéve egy regényt, amelynek francia kiadását maga don Pedro finanszírozta, és összesen 126 példány fogyott el belőle. Akárhogy is néztem, minden újság osztotta a nézetet, hogy „klasszikus született”, és a regénnyel visszatért „egyik nagy szerzőnk, és korunk legjobb írója, Vidal, a megkérdőjelezhetetlen mester”.

Némelyik lap szemközti oldalán, alig egy vagy két hasábban, rábukkantam bizonyos David Martín regényének ismertetésére is. A legkedvezőbb kritika szerint: „A Mennyország léptei, az ifjú David Martín első próbálkozása már kezdettől fogva arról árulkodik, hogy szerzője híján van minden tehetségnek és írói eszköznek.” Egy másik cikk szerint „Martín, a dilettáns író Pedro Vidal mestert próbálja utánozni, de nyomába se ér”. Az utolsó, amit még képes voltam elolvasni, a La Voz de la Industriában jelent meg egy barátságtalan, kövér betűs bevezetővel, amely szerint: „a teljesen ismeretlen David Martín, a szavanként fizetett hirdetések robotosa, talán az év legrosszabb irodalmi bemutatkozásával lepett meg bennünket”. Az asztalon hagytam az újságokat és a megrendelt kávét, aztán elindultam lefelé a Ramblán, Barrido és Escobillas irodájához. Négy-öt könyvesbolt előtt haladtam el útközben, minden kirakat roskadozott Vidal regényétől, de az enyémből egy megveszekedett példányt sem láttam. Mindenütt megismétlődött a Cataloniában lezajlott jelenet. – Nézze, uram, én nem tudom, mi történt, tegnapelőtt kellett volna megkapnom, de a kiadó azt mondja, kifogytak a készletek, és nem tudja, mikor nyomtatja újra. Ha megadja a nevét és a telefonszámát, értesítem, amikor beérkezik… A Cataloniában érdeklődött már? Mert ha náluk sincs… A két üzlettárs gyászos, rideg hangulatban fogadott. Barrido az íróasztalnál simogatta a töltőtollat, Escobillas mögötte állt, és szinte átfúrt a pillantásával. Fullánk mellettem ült egy széken, és lélegzet- visszafojtva várta, mi következik. – Nem is tudja, mennyire sajnálom, Martín barátom – mondta Barrido. – A probléma a következő: a könyvesboltok, fogalmam sincs, miért, az újságokban közölt kritikák alapján adják le a rendeléseiket. Ha benéz a szomszédos raktárba, láthatja, hogy háromezer eladatlan példány porosodik a regényéből. – És még nem számoltuk a költségeket és a veszteségeket – tette hozzá Escobillas epésen. – A raktárból jövök. Tudom, hogy csak háromszáz példány van ott. A raktár vezetője azt mondta, nem nyomtattak többet. – Hazugság – méltatlankodott Escobillas. Barrido békítő hangon félbeszakította. – Ne haragudjon a társamra, Martín. Értse meg, mi ugyanúgy, sőt még jobban fel vagyunk háborodva, mint maga, azon a gyalázatos bánásmódon, amelyben a sajtó részesíti épp ezt a könyvet, kiadónk oly féltett gyermekét. De meg kell értenie, hogy bármennyire lelkesedünk az ön tehetségéért, a rosszindulatú sajtóvisszhang megköti a kezünket. Mégse csüggedjen, Rómát sem két nap alatt építették. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy műve megkapja azt a fogadtatást, amelyet jelentős irodalmi értéke alapján érdemel… – Háromszáz példánnyal. Barrido fájdalmas sóhajjal nyugtázta a megjegyzésemet. – Ötszáz példányt nyomtattunk – pontosított Escobillas. – Barceló és Sempere tegnap személyesen vitt el kétszázat. A többi a következő terítésbe kerül, mert most sok az újdonság. Ha a mi helyzetünk is érdekelné, és nemcsak a sajátja, megértőbben viselkedne. Döbbenten néztem rájuk. – Ne mondja, hogy nem tesznek ennél többet. Barrido szomorúan ingatta a fejét. – Miért, mit tegyünk még magáért, kedves barátom? Mindent latba vetettünk, hogy segíthessünk. Most próbáljon meg maga is segíteni egy kicsit. – Ha legalább olyan könyvet írt volna, mint a barátja, Vidal – vetette közbe Escobillas. – Az bizony nagy regény – bólintott Barrido. – Még a La Voz de la Industria is megírta. – Tudtam, hogy ez lesz a vége – mondta Escobillas. – Hálátlan.

Fullánk a szomszédos székről megtört pillantást vetett rám. Úgy láttam, mindjárt kézen fog, és vigasztalni kezd, ezért már jó előre elhárítottam. Barrido tenyérbe mászóan mosolygott. – Talán így lesz a legjobb, Martín. Talán a Mi Urunk küldte ezt a jelet végtelen bölcsességével, hogy visszavezérelje önt a munkához, amellyel már eddig is annyi örömet szerzett A Kárhozottak Városa olvasóinak. Elnevettem magam. Barrido csatlakozott, és egyetlen intésére Escobillas és Fullánk is hahotában tört ki. Végignéztem a hiénatársulaton, és eszembe jutott, hogy más körülmények között biztos rendkívül szórakoztatónak találnám a jelenetet. – Ez már tetszik. Végre meglátja a jót is – kiáltotta Barrido. – Na mit mond? Mikor kapjuk kézhez Ignatius B. Samson legújabb könyvét? Mindhárman udvarias várakozással tekintettek rám. Megköszörültem a torkomat, hogy ércesebben szólhassak, aztán rájuk mosolyogtam. – Menjenek a pokolba.

18 Az ajtón kilépve órákig csavarogtam céltalanul Barcelona utcáin. Elnehezült a légzésem, és mintha valami ráült volna a mellemre. Jéghideg veríték lepte el a kezemet és a homlokomat. Estefelé, amikor már nem tudtam, merre forduljak, hazaindultam. A Sempere és Fiai könyvkereskedéshez érve láttam, hogy a kirakat telis-tele van az én könyvem példányaival. Későre járt, a boltot is bezárták, de odabent égett a villany, és mielőtt továbbsiettem volna, észrevettem hogy Sempere lát engem, és olyan szomorúan mosolyog, ahogy még sohasem tette, amióta ismertem. Odajött az ajtóhoz, és kinyitotta. – Jöjjön be egy percre, Martín. – Majd máskor, Sempere bácsi. – Legyen olyan szíves. Karon fogott, és behúzott a könyvesboltba. Hagytam, hogy hátravezessen az irodába, és hellyel kínáljon. Kitöltött két pohár folyadékot, ami látszatra sűrűbb volt a szuroknál, és biztatott, hogy hajtsam le. Ő is így tett. – Belelapoztam Vidal könyvébe – mondta. – Az évad sikere – jegyeztem meg. – Ő tudja , hogy maga írta? Vállat vontam. – Nem mindegy? Sempere ugyanazzal a pillantással nézett rám, mint réges-rég, amikor nyolcévesen beállítottam hozzá véraláfutásos arccal és törött fogakkal. – Jól érzi magát, Martín? – Soha jobban. Sempere diszkréten csóválta a fejét, aztán odament a polchoz, és levett róla valamit. Láttam, hogy az én regényem az. Felém nyújtotta egy toll kíséretében, és rám mosolygott. – Kérem, dedikálja. Amikor végeztem, Sempere elvette a könyvet, és betette abba a vitrinbe a pult mögött, ahol a nem eladásra szánt első példányokat tartotta. Ez volt az ő magánszentélye. – Nincs szükség erre – suttogtam. – Azért teszem, mert így tartom jónak, és mert ez a megfelelő alkalom. Ez a könyv az ön szívének egy darabja, Martín. És ami engem illet, nekem is. Ideteszem ni, a Goriot apó és az Érzelmek iskolája közé. – Ez szentségtörés. – Ne butáskodjon. Ez az egyik legjobb könyv, amit az utóbbi tíz évben eladtam, márpedig elég sok megfordult a kezem közt – mondta az öreg Sempere. Ám a kedves szavak csak néhány karcolást ejtettek a hideg és áthatolhatatlan közönyön, amely apródonként az egész bensőmet áthatotta. Lassan, ráérősen ballagtam haza. A tornyos házban kitöltöttem magamnak egy pohár vizet, és ahogy a sötét konyhában megittam, erőt vett rajtam a nevetés. Másnap reggel két udvariassági látogatást fogadtam. Először Pep jött, Vidal új sofőrje. A főnökétől hozott ebédmeghívást a Maison Dorée-ba, amivel Vidal kétségkívül a regényét óhajtotta megünnepelni, ahogy már korábban kilátásba helyezte. Pep idegesen toporgott egyik lábáról a másikra, alig várta, hogy elmehessen. Nyoma sem volt a bizalmasságnak, ami korábban kialakult köztünk. Bejönni sem akart, inkább az előcsarnokban várt. Úgy adta át Vidal üzenetét, hogy a szemembe se nézett, és amint megígértem, hogy ott leszek, köszönés nélkül távozott.

A második látogatásnak félóra múlva örvendhettem, amikor kiadóm két tulajdonosa jelent meg a küszöbön egy szigorú külsejű, átható pillantású férfi kíséretében, aki úgy mutatkozott be, mint az ügyvédjük. A kiváló hármas fogat olyan komor és harcra kész volt, hogy semmi kétségem sem lehetett, mi járatban jöttek. – Hozhatok valami italt? Egy kupica ciánt esetleg? Nem vártam mosolyt, és nem is kaptam. Miután Barrido rövid bevezetőt tartott az elmondhatatlan veszteségekről, amelyeket A Mennyország léptei és a csatolt költségek okoztak a kiadónak, az ügyvéd egy klasszikus latinsággal előadott áttekintésben adta értésemre, hogy ha nem folytatom a munkát Ignatius B. Samson bőrébe bújva, és nem adom le másfél hónapon belül A Kárhozottak Városa soron következő kötetét, bírósági keresetet nyújtanak be ellenem szerződésszegés, károkozás, költségnövelés és még vagy öt-hat más vádpont címén, amelyekre már nem tudtam odafigyelni, mert elbambultam. De azért jó híreket is hoztak. Barrido és Escobillas, bár viselkedésem mélységesen lesújtotta őket, meglelték szívükben a nagylelkűség gyémántját, és hajlandóak voltak vele kiköszörülni a csorbát, valamint megalapozni a barátság és a közös gyarapodás új szövetségét. – Ha óhajtja, jutányos áron, harminc százalék engedménnyel hozzájuthat A Mennyország lépteinek összes eladatlan példányához, mert a könyv iránt nincs kereslet, és nem kerülhet be a következő katalógusunkba – fejtette ki Escobillas. – Miért nem ruházzák vissza rám a jogokat? – kérdeztem. – Úgyse fizettek érte egy petákot sem, és eladni sem akarnak belőle. – Azt nem tehetjük meg, kedves barátom – magyarázta Barrido. – Noha nem utaltunk át előleget az ön részére, a kiadás jelentős befektetés volt cégünknek, és a szerződés, amelyet húsz éve írt alá velünk, automatikusan vonatkozik minden új esetre, amikor kiadónk érvényesíteni kívánja törvényes jogait. Értse meg, valami nekünk is jár. Nem lehet minden a szerzőé. E felszólamlások után arra ösztönöztem a három úriembert, hogy szíveskedjenek kifáradni a kapun a saját lábukon, avagy a rúgásaim által, ami a szabad választásukra van bízva. Escobillas, mielőtt az orrára vágtam a kaput, még egy jól irányzott szemmel verésben részesített. – Választ várunk egy héten belül, különben magának vége – nyámmogta. – Maga egy héten belül halott lesz, csakúgy, mint az idióta társa – feleltem higgadtan, bár magam sem értettem, mi vitt rá ezekre a szavakra. A délelőtt hátralevő részében a falat bámultam, aztán a Santa Maria-templom harangjai eszembe juttatták, hogy hamarosan találkoznom kell Pedro Vidallal. Vidal az étterem legszebb asztalánál várt, egy fehérborral teli poharat babrált éppen, és hallgatta a zongoristát, aki valami Enrique Granados-darabot játszott habkönnyű, bársonyos futamokkal. Amikor meglátott, felállt, és kezet nyújtott. – Gratulálok – mondtam. Vidal zavartalanul mosolygott, és csak akkor ült le, amikor én is helyet foglaltam. Hagytuk, hogy néma csendben elteljen egy perc, amelyhez oltalmat adott a zene és a jó családból való úriemberek jelenléte, akik messziről köszöntötték pártfogómat, vagy egyenesen odaléptek az asztalhoz, és ott gratuláltak a sikerhez, amelyről jó ideje beszélt az egész város. – David, nem tudod, mennyire sajnálom – törte meg a csendet Vidal. – Ne sajnálja, inkább örüljön. – Azt hiszed, jelent ez nekem valamit? A talpnyalók hízelgése? Én arról álmodtam, hogy te leszel a győztes. – Ne haragudjon, don Pedro, hogy megint csalódást okoztam. Vidal felsóhajtott.

– David, nem tehetek róla, hogy kikezdték. A te bajod. Szinte tálcán kínáltad fel magad. Felnőtt ember vagy, tudhattad volna, mi a dolgok rendje. – Miért, maga szerint mi? Vidal úgy csettintett a nyelvével, mintha sértené a tudatlanságom. – Mit vártál? Nem tartozol közéjük. Nem is fogsz soha. De nem is akartál közéjük tartozni, most meg mégis azt hiszed, hogy bebocsátanak. Magadra zárod a házad kapuját, azt hiszed, úgy is dolgozhatsz, hogy nem állsz be a sorba, és nem táncolsz az ő zenéjükre. De tévedsz. Mindig is tévedtél, David. Nem így megy ez. Ha egyedül akarsz boldogulni, pakolj össze, és utazz el valahova, ahol ura lehetsz a sorsodnak, ha ugyan létezik. De ha itt vannak terveid, nincs más választásod, mint besorolni valamelyik szekértáborba, mégpedig sürgősen, és szinte mindegy is, melyikbe. Ilyen az élet. – Maga is ezt teszi, don Pedro? Besorol az egyik szekértáborba? – Nekem nincs szükségem erre, David. Én etetem őket. Ezt sem értetted meg soha. – Nagyot nézne, ha tudná, milyen gyorsan tanulok. De ne féljen, legkevésbé a kritikák számítanak. Mert akárhogy legyen is, holnap már senki sem emlékszik rájuk, akár magáról írták, akár énrólam. – Akkor mi a baj? – Ne törődjön vele. – Csak nem az a két gazfickó? Barrido és a hullarabló társa? – Felejtse el, don Pedro. Ahogy maga is mondta, egyedül én tehetek róla. Senki más. A főpincér szolgálatkészen közeledett. Még nem néztem meg az étlapot, de nem is szándékoztam. – A szokásosat mind a kettőnknek – mondta don Pedro. Már sietett is el a főpincér, Vidal pedig úgy nézett rám, mint egy ketrecbe zárt fenevadra. – Cristina nem tudott eljönni – mondta. – De elhoztam a könyvet, hogy dedikáld neki. Letette az asztalra A Mennyország lépteinek egyik példányát bíborszínű kötésben és a Sempere és Fiai könyvesbolt pecsétjével, aztán felém tolta. Nem nyúltam érte. Vidal elsápadt. Eddig tartott a kioktatás és a mentegetőzés. Most jön a feketeleves, gondoltam. – Rajta, mondja el, mit tartogat, don Pedro. Nem harapok. Vidal felhajtotta a bort. – Két dolgot kell közölnöm veled. Egyik sem fog tetszeni. – Lassan hozzászokom. – Az egyik az apáddal kapcsolatos. Éreztem, hogy hervad le a számról a hamis mosoly. – Évekig terveztem, hogy elmondom, de arra gondoltam, nem tesz jót neked. Azt fogod hinni, gyáva voltam, amiért nem mondtam el, de megesküszöm, amire csak akarod, hogy… – Ki vele – szakítottam félbe. Vidal felsóhajtott. – Aznap este, amikor apád meghalt… – ...amikor megölték – javítottam ki jéghideg hangon. – Tévedés volt. Az apád tévedésből halt meg. Értetlenül néztem rá. – Azok az emberek nem őt akarták megölni. Tévedtek. Eszembe jutott a három bandita pillantása a ködben, a puskapor szaga, és apám megfeketült vére, ahogy a kezemre csurrant. – Engem akartak megölni – vékonyodott el Vidal hangja. – Apám egyik régi üzlettársa rájött, hogy a felesége és én… Lehunytam a szemem, és hallani véltem, ahogy mélyen a lelkemben sötét kacaj készülődik. Tehát apámat Pedro Vidal egyik nőügye miatt lőtték szitává. – Mondj már valamit – kérlelt Vidal. Kinyitottam a szemem.

– Mi a második számú bevallanivalója? Soha nem láttam még Vidalt ijedtnek. De jól állt neki. – Feleségül kértem Cristinát. Hosszú csend. – És ő igent mondott. Vidal lesütötte a szemét. Jött az egyik pincér az előétellel, és udvarias „Bon appétit” kívánsággal letette az asztalra. Vidal nem mert még egyszer a szemembe nézni. Az előétel kihűlt a tányérokon. Kis idő múlva fogtam A Mennyország lépteit, és távoztam. Délután, nem sokkal azt követően, hogy kiléptem a Maison Dorée ajtaján, egyszer csak ott találtam magam a Ramblán; lefelé bandukoltam A Mennyország lépteivel a hónom alatt, és ahogy a Del Carmen utca sarkához közeledtem, remegni kezdett a kezem. Megálltam a Bagués ékszerüzlet kirakata előtt, mintha csak a tündér és virág formájú, rubin tokkal kirakott aranymedáliákat nézegetném. Néhány lépésre volt onnan az El Indio Áruház barokkos cirádájú homlokzata, amelyről bárki joggal hihette, hogy inkább rejt mesebeli csodákat, mint egy közönséges méteráru-szaküzletet. Lassan odamentem, és beléptem az előtérbe, amely elválasztott az ajtótól. Tudtam, hogy a nő nem ismerhet fel, hisz még én sem voltam biztos benne, hogy fel fogom ismerni, de így is öt percig ácsorogtam ott, amíg összeszedtem a bátorságomat. Amikor beléptem, hevesen kalapált a szívem, és csöpögött a verejték a kezemről. A falakon végig polcok húzódtak, rajtuk hatalmas tekercsekkel és mindenféle szövetáruval; a pultoknál mérőszalaggal és szabóollóval az övükben sürgölődtek az eladók, hogy bemutassák az értékes kelméket, mintha ritka műkincsek volnának, az úrihölgyeknek, akik a szobalányuk és a varrónőjük kíséretében jöttek. – Miben segíthetek az úrnak? Sipító hangú, tagbaszakadt férfi volt, akinek szűk flanelöltönye mintha bármely pillanatban szétdurranhatott volna, hogy repdeső ruhacafrangokkal töltse meg a helyiséget. Leereszkedően mért végig, mosolya egyszerre volt kényszeredett és ellenséges. – Semmiben. És akkor megláttam őt. Anyám egy lépcsőn jött lefelé, kezében egy vég szövettel. Fehér blúzban volt, azonnal felismertem. Alakja kissé terebélyesebb lett, elrajzolódott vonásai a megszokás és a beletörődés finom levertségét hordozták magukon. Az ingerült elárusító még mindig beszélt hozzám, de én alig hallottam. Csak azt a nőt láttam, ahogy a közelembe ért, és elhaladt előttem. Futó pillantást vetett rám, és amikor látta, hogy figyelem, engedelmesen fejet hajtott, ahogy a vevők és a kenyéradó gazda előtt szokás, de már vissza is tért a munkájához. Akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy alig tudtam kinyitni a számat és elhallgattatni a testes férfiút, utána pedig nem is tudom, hogy jutottam el a kijárathoz, mert a szememből patakzottak a könnyek. Odakint átmentem az utca túloldalára, és betértem egy kávéházba. Leültem egy asztalhoz az ablak mellett, amely az El Indio ajtajára nézett, és vártam. Csaknem másfél óra telt el, mire a kövér elárusító, aki megszólított, kijött az üzlet elé, és lehúzta a redőnyt. Aztán egymás után kihunytak a fények odabent, és az alkalmazottak szállingózni kezdtek hazafelé. Felálltam az asztaltól, és kiléptem az utcára. A szomszéd kapualjból tízévesforma fiú figyelt. Odaintettem. Amikor mellettem termett, aprópénzt csillogtattam meg előtte. Szélesen elvigyorodott, és láttam, hogy hiányzik néhány foga. – Látod ezt a csomagot? Szeretném, ha odaadnád egy hölgynek, aki nemsokára kijön abból a boltból. Mondd meg neki, hogy egy úr küldi, de ne áruld el, hogy én vagyok az. Megértetted? A fiú bólintott. A kezébe nyomtam a pénzt és a könyvet. – És most várunk.

Nem kellett sokáig. A nő három perc múlva kilépett az ajtón. A Rambla felé indult. – Ő az. Látod? Anyám megállt egy percre a Betlem-templom kapuja előtt, és én intettem a gyerkőcnek, hogy mehet. Messziről figyeltem a jelenetet, amiből egy szót sem hallottam. A fiú odanyújtotta a csomagot, az asszony értetlenkedett, nem tudta eldönteni, hogy elfogadja-e. Aztán a fiú addig erősködött, amíg végül mégiscsak elvette, és csodálkozva nézett utána, hogy máris elszalad. Forgolódott, tanácstalanul pillantgatott jobbra-balra. Méregette a csomagot, tapogatta a bíborszínű papírt. De végül győzött a kíváncsiság, és kinyitotta. Láttam, ahogy kiveszi a könyvet a papírból. Kézbe fogta, megnézte a címlapot, fordított egyet rajta, rápillantott a hátára is. Alig kaptam levegőt, úgy szerettem volna odamenni hozzá, és mondani neki valamit, de nem tudtam. Csak álltam tovább, néhány méterre az anyámtól, lopva figyeltem, miközben ő észre sem vette, hogy ott vagyok, aztán továbbindult a Colon felé a könyvvel a kezében. A Palau de la Virreina előtt odalépett egy szemétládához, és kidobta. És láttam, ahogy továbbmegy a Ramblán, ahogy elvész a forgatagban, mintha sohasem járt volna arra.

19 Az idősebb Sempere egyedül üldögélt a boltjában, és a Fortunata és Jacinta egyik szétesőben levő kötetét ragasztgatta, de egyszer csak felpillantott, és meglátott engem a kapuban. Két pillanat elég volt, hogy megértse, milyen állapotban vagyok. Intett, hogy menjek be. Aztán amikor már bent voltam, széket tolt alám. – Rossz bőrben van, Martín. Orvoshoz kéne mennie. Ha nem akaródzik egyedül, szívesen elkísérem. Én se szeretem azt a népséget, ki nem állhatom a fehér köpenyt meg azt a sok hegyes izét a kezükben, de néha el kell menni, és kész. – Csak a fejem fáj, Sempere bácsi. Mindjárt elmúlik. Sempere kitöltött egy pohár Vichy vizet. – Tessék. Ez mindenre jó, kivéve az ostobaságot, pedig az a járvány gyorsan terjed. Kedvetlenül mosolyogtam a szellemességén. Megittam a vizet, és felsóhajtottam. Remegett a szám a hányingertől, a bal szemem mögött éles fájdalom lüktetett. Egy pillanatra azt hittem, ájultan esem le a székről, és már be is hunytam a szemem. Mélyet sóhajtottam, és fohászkodtam magamban, nehogy megtörténjen. Nagyon gonosz tréfa lett volna a sorstól, ha csak azért vezérel Sempere könyvesboltjához, hogy a holttestemet hagyjam ott neki viszonzásul minden szívességéért, amit tett nekem. Éreztem, hogy egy gyengéd kéz megtartja a homlokomat. Sempere. Amikor kinyitottam a szemem, láttam az öreget és a fiát, aki közben, ki tudja, honnan, előkerült, és most gyászos arccal bámult. – Hívjam az orvost? – kérdezte a fiatalember. – Már jobban vagyok, köszönöm. Sokkal jobban. – Hát tudja, a maga jobbulásai a frászt hozzák az emberre. Egészen szürke lett az arca. – Kér még vizet? Az ifjabb Sempere máris újratöltötte a poharamat. – Ne haragudjanak a jelenetért – mondtam. – Higgyék el, nem rendeztem meg. – Ne bolondozzon. – Talán valami édeset kéne ennie. Leeshetett a cukra… – szólalt meg a fiú. – Menj át a sarki pékségbe, hozz valamit – felelte az apja. Amikor kettesben maradtunk, az öreg mélyen a szemembe nézett. – Ígérem, elmegyek az orvoshoz – mondtam. Néhány perc múlva visszajött a fiú egy papírzacskóval, amelyben összegyűjtötte a sarki pékség legjobb csemegéit. Amikor felém nyújtotta, egy brióst választottam; máskor bezzeg olyan kívánatosnak tartottam volna, mint egy kóristalány fenekét. – Harapjon bele – parancsolt rám Sempere. Engedelmesen elfogyasztottam, és lassan visszatért belém az élet. – Jobban van – mondta a fia. – Hát, amit ez az orvosság se gyógyít meg… Abban a pillanatban megszólalt a csengő. Egy vevő lépett be a boltba, és az ifjabb Sempere az apja engedélyével máris szaladt, hogy kiszolgálja. Az öreg velem maradt, és mutatóujját a csuklómra téve a pulzusomat próbálta megmérni. – Sempere bácsi, emlékszik még, mit mondott évekkel ezelőtt arról, hogy ha meg akarok menteni egy könyvet, és valóban megmenteni, akkor jöjjek el magához? Sempere egy pillantást vetett a könyvre, amelyet a szemétládából szereztem vissza, miután anyám eldobta, és még most is a kezemben volt. – Öt percet kérek.

Sötétedett már, amikor elindultunk a Ramblán a rengeteg járókelő között, akik levegőzni rajzottak ki a párás melegben. Szellő sem rezdült, minden erkélyen és ablaknyílásban sarkig tárultak a zsalugáterek, és csak nézték-nézték az ott lakók a sétálóutca forgatagát, fölötte a borostyánszínben izzó éggel. Sempere könnyedén gyalogolt mellettem, nem is lassított, amíg meg nem pillantottuk a sötét boltívet az Arc del Teatre utca elején. Mielőtt áthaladtunk alatta, ünnepélyes pillantást vetett rám, és így szólt: – Martín, arról, amit most látni fog, nem beszélhet senkinek, még Vidalnak sem. Senkinek. Bólintottam, de máris felcsigázott a komolysága és titokzatossága. Követtem a lépteit a szűk sikátorban, amely épp csak egy vájat volt a komor, omladozó házak közt, azok meg úgy hajoltak fölébe, mint különös, kőből faragott fűzfák, szinte teljesen eltakarva a tetők mentén kivillanó égboltot. Nemsokára odaértünk egy óriási faajtó elé, az pedig mintha egy régi bazilikába vezetett volna, amely száz évig állt egy mocsár fenekén. Sempere fellépett a két lépcsőfokon, és kezébe fogta a vigyorgó ördög formájú kovácsoltvas kopogtatót. Háromszor kopogtatott a kapun, aztán visszajött hozzám. – Amit most fog látni, arról nem beszélhet… – ...senkinek. Még Vidalnak sem. Senkinek. Sempere zordan bólintott. Néhány percig várakoztunk még, aztán olyasmit hallottunk, mintha száz rozsdás retesz csikordulna meg egyszerre. A kapu hosszas nyöszörgéssel résnyire nyílt, és egy középkorú, kopaszodó férfi lesett ki rajta, űzött pillantással, áthatóan. – Derült égből a Sempere, csak hogy el ne unjuk magunkat – gúnyolódott. – Hát ma mi szél hozta erre? Csak nem valami tintanyaló már megint, aki nem szed fel nőket, mert jobban érzi magát az anyja szoknyájánál? Sempere ügyet se vetett a piszkálódásra. – Martín, ez itt Isaac Monfort, a hely őrizője, amúgy meg kimondottan rokonszenves úriember. Fogadja meg a tanácsait. Isaac, ez itt David Martín, jó barátom, és író, akiben megbízom. Az Isaac nevű illető csekély érdeklődéssel végigmért, aztán összenézett Semperével. – Sosem bízhat meg egy íróban. Lássuk csak, ismertette-e magával Sempere a szabályokat. – Csak azt tudom, hogy senkinek sem mondhatom el, amit itt láttam. – Ez az első számú és a legfontosabb szabály. Ha nem tartja be, én magam keresem meg, és tekerem ki a nyakát. Érzi már a hely szellemét? – Maradéktalanul. – Akkor fáradjon beljebb – mutatta Isaac az utat. – Én itt most elbúcsúzom, Martín, és magukra hagyom önöket. Most már biztonságban van. Értettem, hogy Sempere nem rám céloz, hanem a könyvre. Hosszan átölelt, és már el is tűnt az éjszakában. Amikor átléptem a küszöböt, az Isaac nevű illető rátolta a reteszt az ajtóra. És ekkor mindjárt ezernyi másik szerkezet is lekattant, rejtett kallantyúk és emelők pókhálószerű szövevénye. Isaac felvett egy gyertyát a földről, és az arcom elé tartotta. – Pocsékul néz ki – állapította meg. – Az emésztésem – feleltem. – Mi feküdte meg a gyomrát? – A valóság. – Akkor tessen a sor végére állni – vetette oda. Elindultunk egy hosszú folyosón, amelynek félhomályba burkolózó falain freskók és márvány lépcsőfokok rajzolódtak ki. Egyre beljebb hatoltunk a fejedelmi lakban, amíg felderengett előttünk egy ajtó, és mögötte talán egy nagy terem. – Mit hozott? – kérdezte Isaac. – A Mennyország léptei. Regény. – Jó giccsesre sikeredett a címe. Talán csak nem maga írta?

– Attól tartok, igen. Isaac sóhajtott, és lopva a fejét csóválta. – Mit írt még? – Többek között A Kárhozottak Városát, az első kötettől a huszonhetedikig. Isaac rám nézett, és szánakozva elmosolyodott. – Ignatius B. Samson? – Nyugodjék békében az ön alázatos szolgája. A rejtelmes kapuőr ekkor megállt, és letette a lámpát valami korlátra, amely mintha egy hatalmas kupolával szemben húzódott volna. Felemeltem a fejem, és elállt a szavam. Szédítő labirintus tárult elém hidakkal, átjárókkal, polcokkal, rajtuk pedig ezer meg ezer kötet, amelyek egyetlen roppant, felmérhetetlen nagyságú könyvtárrá álltak össze. Alagutak sokasága hálózta be a kolosszális építményt, amely mintha csigavonalban emelkedett volna fel egy üvegkupoláig, annak tetejéről pedig váltakozva fényes és homályos csíkok szűrődtek be. Láttam egy-két magányos árnyat, akik a folyosókon és a lépcsőkön járkáltak, vagy épp az átjárók előtt álltak abban a könyvekből és szavakból épült székesegyházban. Nem akartam hinni a szememnek, csak ámulva meredtem Isaac Monfortra. Ő úgy mosolygott, mint az öreg róka, aki kedvenc cselvetését élvezi éppen. – Ignatius B. Samson, legyen üdvözölve az Elfeledett Könyvek Temetőjében.

20 A kapuőr elvezetett az útvesztő nagy csarnokának végéig. A padló arrafelé márványkockákkal és sírkövekkel volt kirakva, lábunk alatt feliratok, keresztek és elmosódott arcképek sorakoztak. Kísérőm megállt, és hogy örömet szerezzen, lejjebb eresztette a gázlámpát a gyászos dominójáték egyik darabjához, hadd lássam jobban. – Egy régi temető maradványai – mondta. – De ne buzduljon fel, itt nem érdemes holtan összerogyni. Továbbmentünk, szembe a központi építménnyel, egy olyan helyiségbe, amely mintha valamiféle előszoba lett volna. Isaac szárazon sorolni kezdte a szabályokat és a kötelességeket, én meg nem győztem békés mosollyal csillapítani kemény pillantásait. – Első pont: amikor valaki először lép be ide, jogot kap, hogy kívánsága szerint kiválasszon egy könyvet az összes közül, amely e helyen található. Második pont: aki könyvet fogad örökbe, vállalja a felelősséget, hogy megvédi, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy soha el ne vesszen. Élete végéig. Van kérdése az eddigiekkel kapcsolatban? Feltekintettem a végtelen labirintusra. – Hogy választ ki az ember egyetlen kötetet ennyi közül? Isaac vállat vont. – Van, aki szívesebben gondolja, hogy a könyv választja őt… vagy a sors, ha úgy tetszik. Amit itt lát, több száz év alatt gyűlt össze elveszett és elfelejtett könyvekből, olyan könyvekből, amelyek arra ítéltettek, hogy megsemmisüljenek és örökre elnémuljanak, olyan könyvekből, amelyek régi idők és csodák emlékeit őrzik, letűnt korok lelkét, amelyet már mindenki elfelejtett. Egyikünk sem tudja pontosan, még a legöregebb tagtársunk sem, hogy ki és mikor hozta létre ezt a helyet. Valószínűleg majdnem egyidős a várossal, együtt növekedett vele, Barcelona árnyékában. Ismereteink szerint ezt az épületet még a legelső itteni paloták, templomok, börtönök, kórházak köveiből emelték. A XVIII. század elejéről származik, azóta nem is változott. Előtte a középkori város kazamatáiban rejtőzött az Elfeledett Könyvek Temetője. Egyesek szerint az inkvizíció idején a tudósok és szabadgondolkodók lezárt szarkofágokban őrizték a tiltott könyveket az egész város alatt megtalálható csonttemetőkben, remélve, hogy a későbbi nemzedékek előáshatják majd. A múlt század közepén feltártak egy hosszú alagutat, amely a labirintus belsejéből egy ódon könyvtár pincéjébe vezetett, az pedig a Call negyed egyik régi zsinagógájának romjai közt van, és megközelíthetetlen. Amikor ledöntötték az utolsó középkori városfalat, beomlott a föld, és az alagutat elöntötte a felszín alatti forrás, amely évszázadok óta folyik a mai Rambla alatt. A járat tehát ma már nem használható, de feltételezéseink szerint sokáig volt e hely egyik legfőbb megközelítési útvonala. Az ön előtt álló építmény legnagyobb részét a XIX. században alakították ki. Az egész városban nincs száz embernél több, aki tudna a létezéséről, és remélem, Sempere nem követett el nagy hibát, amikor magát is felvette közéjük… Hevesen megráztam a fejemet, de Isaac nem lágyult el. – Harmadik pont: oda temeti a könyvét, ahova akarja. És ha eltévedek? – Záradék a személyes gyűjteményemből: próbáljon meg nem eltévedni. – Előfordult már, hogy valaki nem talált ki innen? Isaacból kiszakadt egy sóhaj. – Amikor sok-sok évvel ezelőtt idekerültem, meséltek valamit Darío Alberti de Cymermanról. Persze Sempere nyilván semmit sem mondott magának… – Cymerman? A történész?

– Nem, a fókaidomár. Hány Darío Alberti de Cymermanról hallott még? Az úgy történt, hogy 1889 telén Cymerman behatolt a labirintusba, és egy teljes hétre nyoma veszett. Aztán megtalálták az egyik folyosóban, de félholt volt a rémülettől. Több sor szent könyv mögé bújt, hogy ne lássa meg. – Kicsoda? Isaac rám meredt. – Hát a fekete ember. Tényleg nem mondta el Sempere? – Tényleg nem. Isaac lehalkította a hangját, és suttogóra fogta. – Néhány társunk az évek során látni vélte néha a labirintus fekete emberét. Mindenki másképp írja le. Van, aki azt állítja, hogy beszélt is vele. Egy időben az a szóbeszéd járta, hogy a fekete ember egy elátkozott író lelke, akit az egyik könyvtártag elárult, amikor elvitte valamelyik regényét, és megszegte a fogadalmat. A könyv örökre elveszett, ezért a néhai író lelke örökké itt bolyong a folyosókon, bosszúért lihegve, hisz tudja, amúgy Henry Jamesmódra, ahogy a közönség szereti. – Ne mondja, hogy maga hisz az ilyesmiben. – Persze hogy nem. Én másra gyanakszom. Ahogy Cymerman is. – Mire? – Hogy a fekete ember a gazdája e helynek, minden titkos és tiltott tudás ura, az ismereté és az emlékezeté, aki időtlen idők óta hozza a fényt a regényíróknak és a novellistáknak… A védőangyalunk, a hazugság és az éjszaka angyala. – Maga ugrat engem. – Nincs labirintus Minótaurosz nélkül – felelte a kapuőr. Isaac titokzatosan mosolygott, és az útvesztő bejáratára mutatott. – A magáé. Átbújtam egy kis boltíven, amely az egyik bejárathoz vezetett, és lassan elindultam az enyhén emelkedő, könyvekkel szegélyezett hosszú folyosón. Az útszakasz végén négyfelé vált a járat, és a középen lévő kicsiny körből csigalépcső vezetett fel valahova a beláthatatlan magasságba. Mászni kezdtem rajta felfelé, amíg el nem értem egy fordulóig, ahonnan három alagút ágazott ki. Kiválasztottam az egyiket, úgy gondoltam, az vezet az építmény közepébe, és beléptem. Könyvek százainak gerincét simítottam végig, ahogy továbbhaladtam. Hagytam, hadd árasszon el az az illat, és a fény, amely valahogy átszivárgott a réseken és a kicsiny lámpák üvegén, amelyeket a félhomályos, tükrökkel teli faépítmény falaiba helyeztek. Majdnem félóráig bolyongtam céltalanul, amíg elértem egy zárt kamrába, ahol egy asztal és egy szék állt. A falakat könyvek alkották, szorosan és tömören egymáshoz illesztve, kivéve egyetlen keskeny hézagot, ahonnan mintha kivettek volna valamit. Már tudtam, hogy ez lesz A Mennyország lepleinek új otthona. Még egyszer utoljára megnéztem a címlapját, és elolvastam az első bekezdést, elképzeltem a pillanatot, amikor majd, ha a szerencse is úgy akarja, hosszú évekkel a halálom és az elfeledtetésem után, valaki bejárja ezt az utat, eljut ebbe a szobába, és rátalál az ismeretlen könyvre, amelyben minden benne van, amit adhattam. Úgy tettem be a könyvet a nyílásba, hogy éreztem, én magam vagyok az, aki odakerül. Ekkor észrevettem, hogy áll mögöttem valaki, és amikor hátrafordultam, a fekete ember nézett egyenesen a szemembe.

21 Nem mindjárt ismertem fel a saját pillantásomat a tükörben, amely ezredmagával együtt derengett, halvány fényláncot alkotva az útvesztő folyosóin. Az arc és a bőr az enyém volt, amennyire kivettem, de a tekintet egy idegené. Gonoszul csillogott az a sötét, zavaros szempár. Félrefordítottam a fejem, és éreztem, hogy megint elhatalmasodik rajtam a rosszullét. Leültem a székre az asztal mellé, és mélyeket lélegeztem. Az jutott eszembe, hogy talán még Trías doktor is jót nevetne a gondolaton, hogy agyam társbérlője, a tumoros növekedés, ahogy ő becézte előszeretettel, épp azon a helyszínen adja meg nekem a kegyelemdöfést, így részesítve a megtiszteltetésben, hogy én lehetek az Elfeledett Regényírók Temetőjének első örökös lakója. Aki együtt került oda az utolsó, szánalmas művével, amely a sírba vitte. Tíz hónap vagy tíz év múlva találnának csak rám, de az is lehet, hogy soha. Jó kis végkifejlet, illene A Kárhozottak Városába. Azt hiszem, a keserű kacaj mentette meg az életemet, mert egy csapásra kitisztult tőle a fejem, és eszembe jutott, hogy hol vagyok, és mi járatban. Már épp felálltam volna a székről, amikor megláttam. Vaskos, sötét kötet volt, nem is látszott cím a gerincén. Az asztal szélén hevert, egy négy könyvből álló halom tetején. Kézbe vettem. Mintha bőrbe kötötték volna, vagy bármi más cserzett anyagba, amelynek sötétségét inkább az ujjaimmal érzékeltem, semmint a szememmel láttam volna. A cím szavait talán tüzes billoggal ütötték a borítóba, de elég halványak voltak, és csak a negyedik oldalon tudtam elolvasni őket, ahova újból beírták. Lux Aeterna D. M. Úgy gondoltam, a kezdőbetűk, amelyek megegyeznek az én monogramommal, a szerző nevét jelenthetik, de semmit sem találtam a könyvben, ami erre utalt volna. Több helyen is felütöttem a könyvet, és láttam, hogy legalább öt különböző nyelv váltakozik benne. Spanyol, német, latin, francia, héber. Találomra beleolvastam egy bekezdésbe, olyan volt, mint egy ima, bár nem emlékeztem rá a hagyományos liturgiából, és arra gondoltam, talán egy misekönyv vagy imagyűjtemény akadt a kezembe. A szöveg számozott részekre és strófákra oszlott, bennük aláhúzott címszavakkal, amelyek különálló részeket vagy témákat jelölhettek. Minél többet nézegettem, annál biztosabb voltam benne, hogy a könyv azokra az evangéliumokra és katekizmusokra hasonlít, amelyeket még iskoláskoromban forgattam. Kimehettem volna onnan, kézbe foghattam volna egy másik kötelet, bármelyiket a több százezer közül, elmehettem volna úgy, hogy soha többé nem térek vissza. Sőt szinte már el is hittem, hogy túl vagyok rajta, de akkor észbe kaptam, hogy még mindig az alagutakat járom, a labirintus folyosóit, kezemben a könyvvel, amely piócaként rám tapad. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy a könyv jobban vágyik kijutni arról a helyről, mint én, és valamiképp ő vezérli a lépteimet. Többször körbementem, és ki tudja, hányszor haladtam el LeFanu összes műveinek ugyanazon negyedik kötete előtt, míg végre ott találtam magam a lefelé vezető csigalépcsőnél, és megleltem a labirintusból kivezető utat. Azt hittem, Isaac vár a küszöbön, de nyoma sem volt, pedig biztosra vettem, hogy valaki figyel. Süket csend honolt az Elfeledett Könyvek Temetőjének kupolája alatt. – Isaac! – kiáltottam.

A visszhang elhalt a sötétben. Vártam egy darabig, de hiába, aztán elindultam a kijárat felé. A kupolán beszüremlő kékes derengés elhalványult, és mostanra szinte vaksötét lett. Pár lépéssel odébb, a galéria szélén, pislákoló fényre lettem figyelmes, és láttam, hogy az őr a kapu előtt hagyta a lámpáját. Még utoljára visszanéztem a sötét galériára. Aztán elhúztam a reteszt, és működésbe hoztam az emelők és kallantyúk bonyolult szerkezetét. Egyenként pattantak ki a zár nyelvei, míg végül néhány centiméterre kinyílt a kapu. Csak annyit löktem rajta, hogy épp kiférjek. Néhány pillanat múlva szűkülni kezdett a nyílás, és a kapu tompa zajjal becsukódott mögöttem.

22 Minél távolabb jutottam attól a helytől, annál inkább szertefoszlott a varázs, és lassan ismét úrrá lett rajtam az émelygés és a fájdalom. Többször is összeestem, először a Ramblán, aztán akkor, amikor át akartam menni a Layetana úton, itt egy gyerek segített fel, és rántott félre a felém száguldó villamos elől. Alig tudtam elvánszorogni hazáig. A kapum egész nap zárva volt, és most porral átitatott fénygombolyagként hömpölygött a házban a forróság, a párás, mocsári meleg, amely mindennap jobban fojtogatta a várost. Felmentem a toronyszobába, és kitártam az ablakokat. Szinte nem is lehetett érezni a légmozgást Barcelona ege alatt, amelyet beborítottak a lassan örvénylő fekete felhők. Az íróasztalra tettem a könyvet, bőven lesz még időm tanulmányozni. Vagy nem. Lehet, hogy itt a vég. De ez már nem sokat számított. Abban a percben alig álltam a lábamon, és csak arra vágytam, hogy lepihenhessek a sötétben. Előkerestem az egyik kodeinesüveget a fiókból, és bevettem mindjárt három-négy tablettát. Aztán zsebre tettem az üvegcsét, és lebotladoztam a lépcsőn, de egyáltalán nem reméltem, hogy épségben eljutok a hálószobáig. A folyosóra érve úgy láttam, mintha megrebbenne a fénycsík a bejárati ajtó alatt. Talán állt valaki odakint. Megtámaszkodtam a falnál, és odalopóztam. – Ki az? – kérdeztem. Nem kaptam választ, és nem is hallottam semmit. Némi habozás után felrántottam az ajtót, és kinéztem. A lépcsőfokok körkörösen vezettek lefelé a feneketlen mélységbe. Senki sem volt ott. De amikor visszafordultam, észrevettem, hogy pislákol a lépcsőház lámpája. Miután visszamentem, kulcsra zártam az ajtót magam után, pedig máskor szinte sosem szoktam. Ekkor láttam meg. Krémszínű, díszes szegélyű boríték volt. Valaki becsúsztatta az ajtó alatt. Letérdeltem, hogy felvegyem. Nehéz anyagú, puha papiros. Lepecsételt boríték, rajta a nevemmel. A pecséten címer, és azon a kiterjesztett szárnyú angyal. Felnyitottam. Mélyen Tisztelt Martín Úr! Hamarosan a városban töltök néhány napot, és örömömre szolgálna, ha találkozhatnék Önnel, egyúttal esetleg élhetnék az alkalommal, hogy megismételjem az ajánlatomat. Boldog lennék, ha folyó hó 13-án 10 órakor, amennyiben nincs más elkötelezettsége, velem vacsorázna a kis nyári lakban, melyet barcelonai tartózkodásomra béreltem. A ház az Olot és a San Jósé de la Montana sarkán van, a Güell park bejárata mellett. Várom Önt, és őszintén szeretném, ha megtisztelne. Barátja, ANDREAS CORELLI Leejtettem a levelet a földre, és a galériára vonszoltam magam. Végigdőltem a kanapén a jótékony félhomályban. Hét nap volt hátra a találkozóig. Legbelül mosolyogtam. Nem hittem, hogy elélek még hét napig. Lehunytam a szemem, és aludni próbáltam. A fülemben zúgó szüntelen zaj most hangosabb volt, mint valaha. Minden egyes szívverésemmel fehér fény lövellt az agyamba. Sem gondolkozni, sem írni.

Kinyitottam a szemem, és belebámultam a galériát borító kék derengésbe. Mellettem, az asztalon még mindig ott hevert a fotóalbum, amelyet Cristina hagyott ott. Azóta nem mertem kidobni, de hozzáérni sem. Érte nyúltam, kinyitottam. Addig lapoztam, amíg meg nem találtam a képet, amelyet kerestem. Letéptem a kartonlapról, és jobban megnéztem. A kislány, a gyermek Cristina, egy ismeretlen férfi kezébe kapaszkodva lépked a stégen a tenger felé. A szívemhez szorítottam a képet, és átadtam magam a fáradtságnak. Lassan kihunyt bennem az elmúlt nap, az elmúlt évek minden haragja, keserűsége, és magába vont a forró sötétség, amely kitárt kezekkel, hangokkal várt. El akartam veszni benne, semmire se vágytam még úgy az életben, de akkor valami kihúzott onnan, és az éles fény, a belém hasító fájdalom végül elrabolta azt az édes, végtelennek ígérkező álmot. Még ne – suttogta a hang –, még ne. Tudtam, hogy telnek a napok, mert néha felocsúdtam, és mintha láttam volna a napfényt, ahogy az ablaktáblák lapjain vándorol. Többször hittem azt, hogy kopogtatnak az ajtón, és hangok szólítanak a nevemen, aztán szétfoszlanak. Néhány óra vagy nap múlva felültem az ágyon, és az arcomhoz emeltem a kezem, hátha vérzik a szám. Nem tudom, valóban lementem-e az utcára, vagy csak álmodtam, de egyszer minden átmenet nélkül a Born sétányon találtam magam, és a Tenger katedrálisa felé igyekeztem. Senki sem járt az utcán, higanyszínűen sütött a hold. Amikor felnéztem, árnyalakot láttam, hatalmas vihar terpesztette szárnyait a város fölé. Aztán fehér fény villant az égen, és lezuhant egy esőcseppekből szőtt lepel, amely mintha üvegkések garmadáját hordozta volna. De még mielőtt földet ért az első csepp, megállt az idő, és százezer fénypontocska kristályosodott ki a levegőben, sűrű és apró porszemek. Tudtam, hogy jön valaki vagy valami a hátam mögött, még a leheletét is éreztem a tarkómon, fagyos volt, de mégis átjárta a forró tűz meg a rothadt hús szaga. Már éreztem hosszú, hegyes ujjait, amint a bőrömre fonódnak, de a kimerevített eső mögött hirtelen megjelent a kislány, aki csak a régi fényképen létezett, és akit a szívemhez szorítottam. Kézen fogott, húzni kezdett, visszavezetett a tornyos házhoz, és végül sikerült megmenekülnünk a sarkamban csúszó-mászó, jéghideg veszélytől. Mire magamhoz tértem, eltelt a hét nap. Július 13-a, péntek hajnal volt.

23 Pedro Vidal és Cristina Sagnier aznap délután házasodtak össze. A szertartás öt órakor kezdődött a pedralbesi apátságban, ahova a Vidal dinasztiának csak a töredéke látogatott el, mert a legillusztrisabb személyek, köztük a vőlegény apja, tüntetően távol maradtak. Ha lettek volna rossz nyelvek, minden bizonnyal azt rebesgették volna, hogy a család üdvöskéjének házassága a sofőr leányával hideg zuhanyként érte a büszke famíliát. De nem voltak rossz nyelvek. A társasági lapok tudósítói valamely csendes közmegegyezés jegyében egyéb bokros teendőiket intézték aznap, és egyetlen cikk sem számolt be az esküvőről. Senki sem volt jelen, hogy elmesélje, miként gyűltek össze a templom ajtajában don Pedro régvolt szeretői, hogy hervadt özvegyekként sirassák utolsó elveszett reményüket. Senki sem mesélhette el, hogy Cristina egy csokor fehér rózsát tartott a kezében, és elefántcsontszín ruhája úgy olvadt össze a bőrével, mintha mezítelenül járulna az oltár elé, csupán a fehér fátyollal ékesítve, amely eltakarta az arcát, és hogy a borostyánszínű ég talán egy felhőcskében kavargott a templomtorony csúcsa fölött. Senki sem emlékezhetett meg róla, hogy szállt ki Cristina aznap az autóból, és miként emelte fel tekintetét egy pillanatra, hogy a templomkapu előtti térre nézzen, és ott meglássa a haldokló férfit, aki remegő kézzel suttogta maga elé, bár senki sem hallotta, a szavakat, amelyeket magával akart vinni a sírba. – Legyetek átkozottak. Mindketten legyetek átkozottak. Két óra múlva a dolgozószobám fotelében ültem, és felnyitottam a tokot, amelyet évekkel azelőtt kaptam, benne az apámtól maradt egyetlen emlékkel. Kivettem a rongyba csavart pisztolyt, és hat töltényt helyeztem a tárba. Rákattintottam. A halántékomhoz tartottam a fegyver csövét, felhúztam a závárt, és lehunytam a szemem. Abban a pillanatban felkerekedett a szél, és alapjaiban rázta meg a tornyot, kicsapódtak az ablakok, és dühödten a falhoz verődtek. Fagyos szél simított végig a bőrömön: a szép remények utolsó lehelete.

24 A taxi lassan haladt a kaptatón a Grácia városrész határa felé, a Güell park búskomor, magányos területéhez. Málló vakolatú, régi házak tünedeztek fel a domboldalon a facsoportok között, amelyek úgy hullámzottak a szélben, akár a fekete víz. Az emelkedő tetején megpillantottam a park nagy kapuját. Három évvel korábban, amikor Gaudí meghalt, Güell gróf örökösei egy pesetáért adták el a városnak a kopár területet, amelyben soha nem lakott más, csak az építészük. Most olyan volt az az elfeledett, elhanyagolt oszlopos-tornyos kert, mint egy elátkozott éden. Szóltam a taxisnak, hogy álljon meg a bejárat kerítésénél, és kifizettem a fuvart. – Uram, biztos benne, hogy itt akar kiszállni? – kérdezte a taxis, aki szemlátomást nem értette a helyzetet. – Ha óhajtja, itt maradhatok néhány percig, és megvárom… – Köszönöm, nem kell. Nemsokára elhalkult az autó berregése a lejtőn, és én egyedül maradtam a szélzúgással a fák között. Száraz levelek sodródtak a park kapujához, a lábam előtt kavarogtak. Odaléptem a rozsdamarta lánccal lezárt kerítéshez, és benéztem. A holdfény körülnyaldosta a sárkányalakot a lépcső tetején. Sötét árny lépdelt lefelé lassan, és rám szegezte a szemét, úgy csillogott, mint víz mélyén a gyöngy. Egy fekete kutya. Csak amikor megállt a lépcső alján, vettem észre, hogy nincs egyedül. Még két szelindek figyelt néma csendben. Az egyik az őr házának árnyékában kushadt a kapu mellett. A másik, a legnagyobb a három közül, már felkapaszkodott a falra, és a párkány mellől lesett, alig néhány méterre tőlem. Kilátszottak hatalmas fogai, és ködként párolgott ki közülük a lehelete. Óvatosan hátrálni kezdtem, de mindvégig a szemébe néztem, és nem fordítottam hátat. Lassan, lépésről lépésre értem át a szemközti járdára. Most a másik kutya is felmászott a falra, és követett a pillantásával. Szétnéztem a földön, hátha találok egy botot vagy egy követ, ha arra kerülne a sor, hogy leugranak és rám támadnak, de csak száraz levelet láttam. Tudtam, ha leveszem róluk a tekintetem, vagy futásnak eredek, abban a pillanatban utánam vetik magukat, aztán húsz lépést se teszek meg, és letepernek, szétszaggatnak. A legnagyobb kutya előrébb lépett a fal tetején, és már biztos voltam benne, hogy leugrik. Most a harmadik is, amelyet először láttam, és talán a csalétek szerepét játszotta, kapaszkodni kezdett a fal alacsony részén. Nesztek, itt vagyok, gondoltam. Abban a pillanatban fény villant, belevilágított a három állat farkaspofájába, és azok megdermedtek. Hátranéztem a vállamon át, és észrevettem a háztömböt úgy ötven méterre a park bejáratától. Meggyújtották odabent a villanyokat, de csak ott, sehol másutt az egész domboldalon. Az egyik kutya tompa morgással visszaoldalgott a parkba. Mindjárt követte a másik kettő. Nem vesztegettem az időt, máris elindultam a ház felé. Az Olot és a San Jósé de la Montana utca sarkán állt, pontosan úgy, ahogy Corelli írta a meghívójában. Kecses, szögletes, háromemeletes épület volt, afféle manzárdokkal ékesített torony, amely bástyamód őrködött a város és a kísérteties park felett.

A ház kapujához meredek emelkedőn kapaszkodó lépcsőfokokon vezetett az út. Aranyszínű köd imbolygott az ablakok körül. Ahogy feljebb lépkedtem a lépcsőn, látni véltem egy árnyalakot a második emeleti korlátnál, olyan mozdulatlan volt, mint hálójában a pók. A lépcső tetején megálltam kifújni magam. Résnyire nyitva volt a főkapu, fénynyaláb vetült ki rajta, egész a lábamig. Közelebb lopakodtam, és megálltam a küszöbön. Hervadt virágok illata csapott meg odabentről. Amikor a kezemmel megkopogtattam az ajtót, egy hüvelyknyivel szélesebbre tárult. Kis társalgóra nyílt, amögött pedig egy hosszú folyosóra, amely a ház belsejébe vezetett. Tompa, ütemes zaj hallatszott valahonnan, mintha ágat kocogtatna az ablakhoz a szél, de ez a házból jött, és olyan volt, mint a szívdobogás. Néhány lépéssel beljebb merészkedtem a társalgóba, és baloldalt észrevettem a toronyba vezető lépcsőt. Mintha könnyű lépteket hallottam volna odafentről, gyermeklépteket a lépcső tetején. – Jó estét – köszöntem. Mielőtt a visszhang elhalt a folyosón, megszakadt a ház valamelyik sarkából jövő monoton dobolás. Süket csend lett, és jeges fuvallat súrolta az arcom. – Corelli úr? Martín vagyok. David Martín. Senki sem válaszolt, így hát elindultam befelé a folyosón. Kisebb-nagyobb fotográfiák borították a falat, mindegyik be volt keretezve, és mindegyik embert ábrázolt. A testtartásukból és az öltözködésükből arra következtettem, hogy a többségük legalább húszharminc éves. A keretek alján kis táblán állt a modell neve és a kép készültének éve. Figyeltem az arcokat, de azok mintha más időből néztek volna vissza rám. Gyerek, öreg, nő, férfi. Mindegyiknek valami bánat, néma segélykiáltás ült a szemében. Olyan sóvárgással néztek a fényképezőgép lencséjébe, hogy megfagyott az ereimben a vér. – Érdekli a fotózás, Martín barátom? – szólalt meg mögöttem egy hang. Rémülten hátranéztem. Andreas Corelli velem együtt tanulmányozta a képeket, és mélabús mosoly bujkált a szája szélén. Nem láttam és nem is hallottam közeledni, de a mosolyától kirázott a hideg. – Nem hittem, hogy eljön. – Én sem. – Akkor hadd kínáljam meg egy pohár borral, és koccintsunk a tévedéseinkre. Átvezetett egy szalonba, amelynek széles ablakai a városra néztek. Hellyel kínált egy fotelben, és kitöltött két pohár bort az asztalon álló ólomkristály üvegből. Felém nyújtotta az egyik poharat, aztán leült egy fotelbe velem szemben. Megízleltem a bort. Fenséges volt a zamata. Majdnem egy kortyra felhajtottam, és máris éreztem, ahogy a torkomból szétáradó melegség megnyugtatja feldúlt idegeimet. Corelli a poharát szagolgatta, és békés, kedélyes mosollyal figyelt. – Igaza volt – mondtam. – Általában igazam van – felelte Corelli. – De ez a tény csak ritkán tölt el megelégedéssel. Néha arra gondolok, hogy alig van valami, amit jobban akarnék, mint megbizonyosodni egyszer, hogy tévedtem. – Ezen könnyen segíthetünk. Forduljon hozzám. Én mindig tévedek. – Nem, nem téved. Azt hiszem, maga majdnem olyan tisztán lát, mint én, és szintúgy nem lel örömet benne. Miközben hallgattam, arra gondoltam, hogy abban a pillanatban egyeden dolog tenne boldoggá, ha lángra lobbanthatnám a világot, és porig égnék benne. Corelli mintha a gondolataimban olvasott volna, egy mosollyal rám villantotta fogsorát, és bólintott. – Én segíthetek magának, barátom. Azon kaptam magam, hogy kerülöm a pillantását, és inkább az ezüst kitűzőt nézem kitartóan a gallérján, az angyallal. – Szép kitűző – mutattam rá.

– Családi emlék – felelte Corelli. Úgy gondoltam, most már épp eleget kerülgettük a forró kását. – Corelli úr, mit keresek én itt? Vendéglátóm szeme ugyanazzal a tűzzel fénylett, mint a poharában vöröslő bor. – Nagyon egyszerű. Azért van itt, mert végre megértette, hogy itt a helye. Azért van itt, mert egy éve ajánlatot tettem magának. Ajánlatot, melynek elfogadására akkor még nem állt készen, ámde mégsem feledkezett meg róla. Én pedig azért vagyok itt, mert még mindig úgy érzem, hogy maga az én emberem, és inkább végigvártam a tizenkét hónapot, semhogy továbblépjek. – Még mindig nem pontosította az ajánlatát – juttattam eszébe. – Egyebet sem tettem eddig, csak pontosítottam. – Százezer francia frankot fizet, hogy egy évig írjak magának egy könyvet. – Igen. Sokan ezt tartanák az ajánlat lényegének. De nem maga. – Azt mondta, ha megtudom, milyen könyvet vár tőlem, akár fizetség nélkül is elvállalom. Corelli bólintott. – Jó a memóriája. – Kitűnő a memóriám, Corelli úr, ezért tudom azt is, hogy még nem láttam és nem olvastam egyetlen könyvet sem az ön kiadójától, de a hírüket sem hallottam soha. – Kételkedik a fizetőképességemben? Megráztam a fejem, és igyekeztem leplezni a kapzsi sóvárgást, amely legbelül rágta a lelkemet. De minél közömbösebbnek mutattam magam, annál jobban csábított a kiadó ígérete. – Csak az indítékai érdekelnek. – Ahogy az lenni szokott. – Bárhogy legyen is, emlékeztetem, hogy még további öt évre kizárólagos szerződésem van a Barrido és Escobillasszal. Épp a minap fogadtam megtisztelő látogatásukat, és volt szerencsém az ügyvédjükhöz: nagyon gyakorlatias ember. Nem mintha számítana, öt év nagyon sok idő, nekem pedig időből maradt a legkevesebb, semmi másban nem vagyok olyan biztos, mint ebben. – Az ügyvédek miatt ne aggódjon. Az enyémek sokkal gyakorlatiasabbak, mint azé a két gennypócé, és nincs vesztes ügyük. Bízza rám a pereskedést és a jogi dolgokat. Olyan mosollyal ejtette ki azokat a szavakat, hogy arra gondoltam, talán jobb lesz, ha én sohasem folytatok megbeszélést az Éditions de la Lumiére jogi képviselőivel. – Hiszek önnek – mondtam. – Már csak az van hátra, hogy rátérjen az ajánlat egyéb részeire, a legfontosabbakra. – Nem is olyan könnyű ezt elmondani, ezért inkább nem kertelek. – Hallgatom. Corelli felém hajolt, és rám szegezte a szemét. – Martín, én azt szeretném, ha egy vallást alkotna nekem. Először azt hittem, rosszul hallok. – Tessék? Corelli állta a tekintetemet. – Azt mondtam, szeretném, ha egy vallást alkotna nekem. Sokáig némán néztem rá. – Maga viccel. Corelli a fejét ingatta, és élvezettel kortyolt a borból. – Szeretném, ha összeszedné minden tehetségét, és egy évig testben-lélekben az élete legnagyobb alkotásának szentelné magát: felépítene nekem egy új vallást. Ezen már kénytelen voltam elnevetni magam. – Maga teljesen megőrült. Ez az ajánlata? Erről szól a könyv, amit rendel? Corelli némán bólintott.

– Rossz írót választott. Fogalmam sincs a vallásról. – Arra ne legyen gondja. Nekem van fogalmam. Nem teológust keresek. Hanem elbeszélőt. Martín barátom, tudja maga, mi az a vallás? – A Miatyánkra is alig emlékszem. – Gyönyörű, jól kidolgozott ima. De a költészettől eltekintve a vallás olyan erkölcsi kódex, amelyben legendák, mítoszok és egyéb irodalmi eszközök által épül fel a hit, az értékek, a szabályok rendszere, s így alkalmassá válik egy kultúra vagy társadalom irányítására. – Ámen – mondtam rá. – És csakúgy, mint az irodalom vagy bármely egyéb közlési forma esetében, itt is a forma fejti ki a hatást, nem a tartalom – folytatta Corelli. – Ön tehát azt állítja, hogy a magasabb tanok csak mesék. – Minden csak mese, Martín. Amiben hiszünk, amit ismerünk, amire emlékszünk, sőt amiről álmodunk, az is. Minden csak mese, történet, amelyben események és szereplők vonulnak fel, és érzelmi tartalmakat közölnek egymással. A hitvallás nem egyéb, mint elfogadás, annak elfogadása, hogy igaz a történet, amit mesélnek nekünk. Csak azt fogadhatjuk el igaznak, ami elmesélhető. Ne mondja, hogy nem találja vonzónak az ötletet. – Nem. – Nem találja vonzónak, hogy olyan mesét írhat, amiért élnek és halnak, és adott esetben ölre mennek egymással az emberek, amiért feláldozzák magukat, és elkárhoznak, sőt akár a lelküket is eladják érte? Mi lehet lelkesítőbb cél a maga szakmájában, mint olyan elemi erejű művet alkotni, amely kilép a képzelt világ határai közül, és kinyilatkoztatott igazsággá válik? Sokáig szó nélkül bámultunk egymásra. – Azt hiszem, már tudja a válaszom – feleltem végül. Corelli elmosolyodott. – Én igen. Aki talán nem tudja még, az maga. – Köszönöm a vendéglátást, Corelli úr. A bort és a szavait. Igencsak merészek. Legközelebb vigyázzon, kinek mondja el. Kívánom, találja meg az emberét, és legyen sikeres a munkájuk. Felálltam, és elindultam az ajtó felé. – Várják talán valahol, Martín úr? Nem feleltem, de megtorpantam. – Nem forr fel az emberben a düh, amikor annyi mindenért élhetne még egészségben, gazdagságban, minden megkötöttség nélkül? – mondta Corelli a hátam mögött. – Nem forr fel az emberben a düh, amikor mindent eloroznak tőle? Lassan visszafordultam. – Mit tesz egy év munka, ha cserébe minden valósággá válik, amit csak kíván? Mit tesz egy év munka, ha ott a lehetőség, hogy még hosszú évekig bőségben éljen? Semmit, mondtam magamban szomorúan. Semmit. – Ezt ígéri? – Szabja meg ön az árat. Lángra lobbantaná a világot, és porig égne benne? Rajta, tegyük meg együtt. Szabja meg ön az árat. Én szívesen a rendelkezésére bocsátom, amire leginkább vágyik. – Nem tudom, mire vágyom leginkább. – Azt hiszem, én igen. A könyvkiadó elmosolyodott, és rám kacsintott. Felkelt a fotelből, és egy komódhoz lépett, amelyen lámpa állt. Kinyitotta a legfelső fiókot, pergamenborítékot vett ki belőle, és felém nyújtotta, de én nem vettem el. Akkor letette a közöttünk álló asztalra, és szó nélkül visszaült. A nyitott borítékból százfrankosokból álló pénzkötegek kandikáltak ki. Kész vagyon. – Ennyi pénzt tart a fiókban, és nem zárja magára az ajtót? – kérdeztem.

– Megszámolhatja. Ha úgy érzi, nem elég, nevezzen meg egy összeget. Mondtam, hogy pénzről nem eshet vita köztünk. Hosszan néztem a rengeteg pénzt, és végül megcsóváltam a fejem. Legalább láttam. Hogy valódi. Valódi az ajánlat és a földi hívságok ígérete, amellyel azokban a fájdalmas, reménytelen percekben meg akarnak vásárolni engem. – Nem fogadhatom el – mondtam. – Úgy gondolja, piszkos ez a pénz? – Minden pénz piszkos. Ha tiszta volna, senki sem akarná. De nem is ez a baj. – Hanem? – Azért nem fogadhatom el, mert nem fogadhatom el az ajánlatát. Nem tehetem, még ha akarnám se. Corelli eltöprengett a szavaimon. – Megkérdezhetem, miért? – Mert haldoklóm, Corelli úr. Mert már csak hetek vagy talán csak napok vannak hátra az életemből. Mert már nincs mit adnom. Corelli lesütötte a szemét, és némaságba burkolózott. A szél odakint hangosan karmolászta az ablakokat, kúszott-mászott a ház tetején. – Ne mondja, hogy nem tudta – tettem hozzá. – Sejtettem. Csak ült a fotelben, rám se nézett. – Sok író van még, Corelli úr, aki megírhatja magának azt a könyvet. Köszönöm, hogy rám gondolt. Hálásabb vagyok, mint képzelné. Jó éjt. A kijárathoz indultam. – Tegyük fel, hogy segíthetek legyőzni a betegségét – szólt utánam. Már a folyosón jártam, de megálltam és visszafordultam. Corelli alig két araszra állt tőlem, és mélyen a szemembe nézett. Magasabbnak láttam, mint amikor először találkoztunk a folyosón, nagyobb lett a szeme, és sötétebb. A tükörképem úgy zsugorodott össze a pupilláiban, ahogy azok tágultak. – Nyugtalanítja a külsőm, Martín barátom? Nyeltem egy nagyot. – Igen – vallottam meg. – Kérem, jöjjön vissza a szalonba, és üljön le. Adjon lehetőséget, hogy elmondjak magának még valamit. Talán van vesztenivalója? – Nincs, azt hiszem. Finoman a karomra tette a kezét. Hosszú, vértelen ujjai voltak. – Semmi oka félni tőlem, Martín. A barátja vagyok. Megnyugtatott az érintése. Hagytam, hadd vezessen vissza a szalonba, és ott olyan engedelmesen foglaltam helyet, mint a gyerek, aki a felnőtt szavait lesi. Corelli letérdepelt a fotelem mellé, és rám szegezte a tekintetét. Megfogta a kezem, aztán erőteljesen megszorította. – Akar még élni? Válaszoltam volna, de nem jöttek a nyelvemre a szavak. Azon vettem észre magam, hogy gombóc nőtt a torkomban, és könnyben ázik a szemem. Nem fogtam fel addig, milyen hőn áhítok lélegezni, kinyitni a szemem minden áldott reggel, és lemenni az utcára, ahol macskaköveken járhatok, láthatom az eget, és mindenekelőtt emlékezhetek. Bólintottam. – Én segítek magának, Martín barátom. Csak annyit kérek, hogy bízzon bennem. Fogadja el az ajánlatomat. Engedje meg, hogy segítsek. Engedje, hogy hozzájuttassam ahhoz, amit a legjobban kíván. És én megígérem. Fejet hajtottam.

– Megengedem. Corelli mosolyogva hozzám hajolt, és arcon csókolt. Jéghideg volt az ajka. – Nagy dolgokat viszünk véghez mi ketten, kedves barátom, maga meg én. Majd meglátja – suttogta. Kendőt adott, hogy letöröljem a könnyeimet. Amikor megtettem, egyáltalán nem szégyelltem, hogy elsírtam magam egy idegen előtt, pedig nem történt velem ilyesmi az apám halála óta. – Martín, maga nagyon fáradt. Maradjon itt éjszakára. Több szobám is van a kelleténél. Biztosíthatom felőle, hogy holnap jobban érzi magát, és mindent világosabban lát majd. Vállat rándítottam, de tudtam, hogy igazat beszél. Alig tartott meg a lábam, semmit sem akartam jobban, mint mélyen aludni. Ahhoz sem éreztem erőt magamban, hogy felálljak abból a fotelból, az ülőalkalmatosságok világtörténetének legkényelmesebb és legmarasztalóbb darabjából. – Ha nem bánja, itt maradnék. – Semmi akadálya. Nem is zavarom tovább, pihenjen csak. Hamarosan jobban lesz. Szavamat adom. A komódhoz ment, és eloltotta a gázlámpát. Kék félhomály ereszkedett a teremre. Elnehezült a szemhéjam, és enyhe mámor szállt a fejembe, de még láttam Corelli alakját, ahogy áthalad a termen, és eltűnik a sötétben. Aztán lecsukódott a szemem, és csak a szél mormolását hallottam az ablak mögött.

25 Azt álmodtam, hogy lassan elmerül a ház. Először kicsiny, fekete könnycseppek szivárogtak elő a járólapok réseiből, a falakból, a mennyezeti faragások közül, a lámpaburákból, az ajtózárak nyílásaiból. Lassan, nehezen nyomult előre az a hűvös massza, mintha higanyból volna, aztán fokozatosan lepellé állt össze, befedte a padlót, és araszolni kezdett a falakon fölfelé. Éreztem, hogy a folyadék ellepi a lábamat, és gyorsan emelkedik. Akkor sem mozdultam a fotelból, amikor a víz szintje elérte a torkomat, és pillanatokon belül a plafonig ért. Lebegni kezdtem, és sápadt fények hullámzását pillantottam meg az ablakokon. Emberi alakok voltak azok, ugyanúgy foglyul estek a nedves sötétségben, mint én. Elragadta őket a hullámzás, már sodródtak is tovább, és nem segíthettem nekik, hiába nyújtották felém a karjukat. Corelli százezer frankja körülöttem lebegett, mint megannyi ficánkoló papírhalacska. Átjutottam a terem túlsó végébe, és egy csukott ajtót találtam a fal legszélén. Fénysugár sütött át a kulcslyukon. Kinyitottam az ajtót, valami lépcsőre nyílt, az meg lefelé vezetett, a ház mélységes mélyébe. Elindultam. A lépcső alján ovális alakú terem volt, emberek álltak körben a közepén. Amikor észrevették, hogy ott vagyok, megfordultak; csak akkor vettem észre, hogy fehér a ruhájuk, és maszkot, kesztyűt hordanak. Vakító, fehér fény világított egy asztal, minden bizonnyal műtőasztal fölött. Egy arc nélküli férfi sebészi eszközöket rakosgatott egy tálcán. A csoportból valaki kezet nyújtott, hívott, menjek közelebb. Szót fogadtam, és amikor odaértem, máris fogták a fejemet, a testemet, és felfektettek az asztalra. Alig láttam valamit az erős fényben, de azt még ki tudtam venni, hogy teljesen egyformák, s az arcuk Trías doktoré. Hangtalanul nevettem magamban. Az egyik orvos injekciós tűt tartott a kezében, és a nyakamba szúrta. Egyáltalán nem fájt, csak valami kellemes zsibbadás és melegség áradt szét a testemben. Két orvos ráillesztette a fejemet egy rögzítőszerkezetre, aztán felhelyezték rám a koronát, amely csavarokból állt, szélükön bélelt lemezkével. Leszíjazták a kezemet, a lábamat. Nem tiltakoztam. Amikor már tetőtől talpig gúzsba kötöttek, az egyik orvos sebészkést nyújtott át valamelyik ikertestvérének, és az fölém hajolt. Éreztem, hogy valaki megfogja a kezemet, és nem ereszti. Egy kisfiú volt, szánakozva nézett rám, ugyanolyan volt az arca, mint nekem, amikor meghalt az apám. Lassan leereszkedett fölém a sebészkés a nedves félhomályban, és fémes élével vágást ejtett a homlokomon. Nem fájt. Éreztem, szivárog valami a sebből, láttam, hogy egy fekete felhő az, lassan gomolygott ki belőle, és szétoszlott a vízben. Csigavonalakban kunkorodott felfelé a vér, a lámpák felé, mint a füst, és változó alakokba görbült. Néztem a kisfiút magam mellett, de az csak mosolygott, és váltig szorította a kezemet. Akkor vettem észre. Valami mocorgott bennem. Fél pillanattal azelőtt még fogóvasként meredezett a koponyám körül. De most valami visszahúzódott legbelül, talán egy tövis, ami az agyvelőmbe fúródott, és a fogó egyszeriben ki akarta rántani onnan. Rettegés fogott el, felugrottam volna, de nem lehetett. A kisfiú a szemembe nézett, bólogatott. Azt hittem, elájulok vagy felébredek, és akkor megláttam. Odafent tükröződött, a műtőasztal fölötti lámpában. Két fekete fonal bújt ki a sebemből, és a bőrömet csiklandozta. Egy nagy, fekete pók mászott elő, akkora, mint az öklöm. Végigszaladt az arcomon, de még mielőtt leugorhatott volna az asztalról, az egyik orvos belevágta a kést. Felemelte a fénybe, hadd lássam. A pók a lábaival kalimpált, vérzett a fényben. Fehér folt borította be a páncélját, olyan volt, mint egy kiterjesztett szárnyú alak. Egy angyal. A pók lábai hamarosan lekonyultak, a teste levált a késről. De egy ideig még tovább lebegett a vízben, és csak akkor foszlott szét, amikor a kisfiú utánakapott a kezével. Az orvosok kikötözték rajtam a szíjakat, és meglazították a rögzítőszerkezetet, amely addig szorította a koponyámat. Segítettek felülni az ágyon, és én a homlokomhoz nyúltam. Éreztem, hogy fokozatosan bezárul a seb. Amikor újra körbenéztem, már teljesen egyedül voltam.

Kihunytak a műtő fényei, és félhomály borult a helyiségre. Visszamentem a lépcsőhöz, aztán a fokokat végigjárva újra feljutottam a szalonba. A vízen átszűrődött a hajnali fény, és láthatóvá tette a benne lebegő apró szemcsék miriádjait. Fáradt voltam. Soha életemben nem voltam még olyan fáradt. A fotelhoz vonszoltam magam, és beledőltem. Lassan omlott le a testem, és amikor végre megpihentem a karosszékben, láttam, hogy apró buborékok sora futkározik a plafonon. Kis levegőzárvány keletkezett a magasban, azt is észrevettem, hogy egyre lejjebb ereszkedik a víz. A zselatinsűrűségű, csillogó folyadék bugyborékolva áramlott ki az ablakréseken, mintha a ház tengeralattjáró volna, amely a mélységekből emelkedik fölfelé. Összekuporodtam a fotelban, élveztem a súlytalanságot és a békét, nem akartam, hogy ez az öröm valaha is véget érjen. Lehunyt szemmel hallgattam a víz csobogását. Amikor újra kinyitottam a szememet, esőcseppeket láttam, lassan potyogtak a magasból, akár a könnyek, és meg tudtak állni a levegőben. Fáradt voltam, nagyon fáradt; semmit nem akartam már, csak mélyen aludni. Arra nyitottam ki a szememet, hogy verőfénnyel köszön rám a napos délidő. Mint a finom por, úgy szállingózott be a világosság az ablakokon. Először azt vettem észre, hogy a százezer frank még mindig ott van az asztalon. Felálltam, és az ablakhoz léptem. Széthúztam a függönyt, és egyszeriben vakító napfény áradt a szobába. Még mindig megvolt odakint Barcelona, a nagy melegben úgy remegett a képe, mint a délibáb. Akkor figyeltem fel, hogy teljesen megszűnt a fülemben a zúgás, amelyet addig csak a napi megszokott zajok nyomtak el. Nagy csend vett körül, kristálytiszta, mint a forrásvíz, ilyenre még csak nem is emlékeztem. Hallottam a saját nevetésemet. Megtapogattam a fejemet, a homlokomat. Megszűnt a nyomás. Kitisztult a látásom, és mintha mind az öt érzékszervem egyszerre tért volna magához. Éreztem a mennyezet és a tartógerendák fájának ódon szagát. Szétnéztem, van-e valahol tükör, de az egész teremben egyet se találtam. Kimentem, kutatni kezdtem egy fürdőszoba vagy bármilyen más helyiség után, ahol megnézhetem magam, és megbizonyosodhatok, hogy nem valami idegen testben tértem magamhoz, és tényleg enyém az a bőr, azok a csontok. De minden ajtó zárva volt a házban. Hiába jártam végig az emeletet, nem tudtam bejutni sehova. Visszamentem a szalonba, és láttam, hogy ahol álmomban a pincébe vezető ajtót találtam, csak egy kép lóg, és rajta egy angyal, amint összehúzott szárnnyal gunnyaszt egy sziklaszirten valami végtelen tó fölött. Az emeletre vivő lépcsőhöz mentem, de amint felértem az első fordulóig, megtorpantam. Áthatolhatatlan, súlyos sötétség lakozott az elhaló fény határán túl. – Corelli úr? – kiáltottam. Úgy tompult le a hangom, mintha valami tömör felületbe ütközött volna, nem volt se visszhangja, se teste. Megint visszataláltam a szalonba, az asztalhoz, és szemügyre vettem a pénzt. Százezer frank. Kézbe vettem, érezni akartam a súlyát. Könnyedén simultak a kezembe a bankjegyek. Zsebre tettem, és újra nekivágtam a kijárathoz vezető folyosónak. A sok-sok arckép most is egy ígéret átható komolyságával tekintett rám a falakról. Inkább nem néztem szembe velük, és egyenesen a kijárathoz siettem, de még mielőtt kiléptem volna rajta, észrevettem, hogy az egyik keret üresen áll, és nincs benne fénykép, sem felirat. Édes pergamenszag csapta meg az orromat, és rájöttem, hogy az ujjaimból jön. A pénz szaga. Kinyitottam a kaput, és kiléptem a napfénybe. Nehezen csukódott be a kapu mögöttem. Hátrafordultam, és jól megnéztem magamnak a házat, amelynek néma sötétsége oly idegenül festett a kék ég alatt, abban a szikrázó napsütésben. Az órámra pillantottam: egy óra múlt. Tizenkét óránál is többet aludtam megszakítás nélkül egy ódon fotelban, de soha életemben nem éreztem még ilyen jól magam. Leballagtam a dombról a városba, széles mosoly ült az arcomon, és a szívemet elöntötte a jóleső érzés, hogy hosszú idő után először, sőt talán először életemben, visszamosolyog rám a világ.

Második felvonás

LUX AETERNA 1 Visszatértem az élők birodalmába, s ezt azzal ünnepeltem meg, hogy mindjárt a Fontanella utcába zarándokoltam, ahol a város legtekintélyesebb temploma, a Spanyol-amerikai Gyarmati Bank központi épülete állt. A százezer frank egykettőre önkívületi állapotba hozta az igazgatót, a felülvizsgálókat és az alkalmazottak, pénztárosok seregét, akik nem haboztak felemelni engem az oltárra, amely csak ama ügyfeleket illeti, akik már-már szenteknek kijáró odaadásban és rajongásban részesülnek. Miután itt végeztem a teendőimmel, felnyergeltem az Apokalipszis következő lovát, és egy újságosbódéhoz vágtattam a Urquinaona téren. Kinyitottam a La Voz de la Industria egyik számát valahol középen, és megkerestem a hírrovatot, amelyet annak idején én szerkesztettem. A címeken most is érezni lehetett don Basilio szakavatott kéznyomát, a szignókat is mind felismertem, mintha el sem telt volna közben az idő. Hat éve tartott már Primo de Rivera puha diktatúrája, s az általa hozott erjedő, kétes nyugalom nem kedvezett túlzottan a bűnügyi és bulvárrovatoknak. Az újságok alig írtak pokolgépekről, lövöldözésről. Barcelona nem a Tűz félelmetes Rózsája volt többé, hanem egy fortyogó kuktafazék. Már éppen becsuktam volna az újságot, és indultam volna a dolgomra, amikor megakadt rajta a szemem. Pár soros beszámoló volt csupán a hírrovat utolsó oldalán, három másik hírrel osztozott egy hasábon. ÉJFÉLI TŰZVÉSZ A RAVALBAN EGY HALOTT ÉS KÉT SÚLYOS SEBESÜLT Joan Marc Huguet / Szerkesztőség. Barcelona Péntek hajnalban tűz ütött ki az Angels tér 6. szám alatt, a Barrido és Escobillas Kiadó székhelyén. A lángok közt lelte halálát a cég igazgatója, Jósé Barrido, és súlyos égési sebeket szenvedett az üzlettársa, Jósé Luis López Escobillas, valamint Ramón Guzmán alkalmazott, aki akkor járt szerencsétlenül, amikor a kiadó két vezetőjét próbálta menteni. A tűzoltóság feltételezése szerint a tragédiát gyúlékony kémiai anyag okozhatta, amelyet az iroda felújításánál használtak. Egyelőre azonban nem zárják ki a szándékosságot sem, mert a jelen lévő szemtanúk egy férfit láttak eltávozni a kiadóból másodpercekkel azelőtt, hogy fellobbantak a lángok. Az áldozatokat a Városi Klinikára szállították, egyikükön már nem lehetett segíteni, a másik kettő igen súlyos állapotban van. Lélekszakadva rohantam a kiadóba. Már a Ramblán érezhető volt az égett szag. Az épület előtti téren összecsődültek a szomszédok és a kíváncsiskodók. Fehér füstfoszlányok szálltak fel a kapunál lévő romhalmazból. Felismertem a kiadó néhány munkatársát, akik menteni próbálták a romok közül azt a keveset, ami még menthető volt. Az utcán összetolva álltak a megfeketedett könyvekkel teli dobozok és az égett bútorok. A homlokzat csupa korom volt, a tűz kirobbantott minden ablaküveget. Átvágtam a bámészkodók sorfalán, és beléptem az épületbe. Orrfacsaró bűz fojtogatott. Egy-két munkatárs, aki kétségbeesetten kutatta, mi maradt a holmijából, felismert, és leszegett fejjel köszönt. – Martín úr… micsoda tragédia – suttogták.

Átmentem az egykori recepción, és beléptem Barrido irodájába. A tűz felemésztette a szőnyegeket, és üszkös csontvázzá csupaszította a bútorokat. Az egyik sarokban leomlott a fal, és a tátongó nyíláson át besütött a fény a hátsó udvarból. Sűrű hamufelhő vonult át a szobán. Az egyik szék érdekes módon túlélte a tűzvészt. Ott állt középen, és most Fullánk foglalt helyet rajta, csak sírt, és egészen magába roskadt. Letérdeltem mellé. Amikor meglátott, rám mosolygott a könnyei között. – Jól vagy? – kérdeztem. Bólintott. – Azt mondta, menjek haza, tudod? Hogy késő van, és pihennem kell, mert ma hosszú napunk lesz. Most zártuk le az egész havi könyvelést… ha egy perccel tovább maradok… – Mi történt, Herminia? – Késő estig dolgoztunk. Már majdnem éjfél volt, amikor Barrido úr hazaküldött. A főnökeim egy urat vártak, meg volt beszélve, hogy jön… – Éjfélkor? Miféle úr? – Azt hiszem, külföldi volt. Nem tudom, talán üzleti ajánlatot tett. Szívesen maradtam volna, de későre járt, és Barrido úr azt mondta, hogy… – Herminia, emlékszel annak az úrnak a nevére? Fullánk csodálkozva nézett rám. – Mindent, amire emlékszem, elmondtam a nyomozónak, aki itt volt ma reggel. Felőled is érdeklődött. – Nyomozó? Mit akar tőlem? – Mindenkit kikérdeznek. – Persze. Fullánk bizalmatlanul meresztette rám a szemét, mintha olvasni akarna a gondolataimban. – Nem tudják, túléli-e – suttogta, nyilván Escobillasra célozva. – Mindenünk odalett, az irattár, a szerződések... minden. Vége az egész kiadónak. – Sajnálom, Herminia. A titkárnőnek gúnyos mosolyra görbült az ajka. – Sajnálod? Talán bizony nem ezt akartad? – Hogy mondhatsz ilyet? Fullánk gyanakvó pillantást vetett rám. – Most már szabad vagy. Meg akartam fogni a karját, de Herminia felállt a székből, és hátrébb lépett, mintha félne tőlem. – Herminia… – Menj innen – mondta. Otthagytam a titkárnőt a füstölgő romok közt. Kint az utcán gyerekekbe botlottam, akik a lomokat kurkászták. Az egyikük könyvet talált a hamuban, és kíváncsian, de mégis lesajnálóan méregette. A tűz megpörkölte a borítólapot és körben a lapok szélét, de a kötet többi részét érintetlen hagyta. Felismertem a mintát a gerincen, és tudtam már, hogy A Kárhozottak városának egyik része az. – Martín úr? Megfordultam, és három férfit láttam magam előtt, olyan passzentos öltönyben, ami semmiképp sem illett a levegőben terjengő ragacsos, nedves meleghez. Egyikük, minden bizonnyal a főnök, egy lépést tett felém, és nyájasan mosolygott, akár egy dörzsölt kereskedő. De a társai, akik mind külsejükben, mind vérmérsékletükben inkább egy hidraulikus sajtógépre emlékeztettek, csak nyílt ellenszenvvel méregettek. – Martín úr, Víctor Grandes felügyelő vagyok a bűnügyi és nyomozati osztályról, ők a munkatársaim, Marcos és Castelo. Nem tudom, volna-e kedves pár percet szentelni nekünk. – Parancsoljanak – feleltem.

Víctor Grandes neve ismerős volt azokból az évekből, amikor még hírszerkesztőként dolgoztam. Vidal írt róla néhány cikkében, az egyikre különösen jól emlékeztem, a rendőrség revelációjának nevezte benne Grandest, sziklaszilárd értéknek, aki egy új, professzionális élgárda eljövetelét fémjelzi, a minden korábbinál képzettebb nemzedékét, amely megvesztegethetetlen, és erős, mint az acél. A szóhasználat és a költői túlzások Vidalt minősítették, nem engem. Ha jól sejtettem, a felügyelő azóta csak feljebb hágott a ranglétrán, így ha most ő jött ki a helyszínre, akkor a rendőrség nem vette tréfára a gyújtogatást a Barrido és Escobillasnál. – Ha nem bánja, üljünk be egy kávézóba, ahol nyugodtan beszélhetünk – mondta Grandes, mindvégig megőrizve a szolgálatkész mosolyt. – Ahogy óhajtják. Grandes egy kis kocsmába vezetett a Doctor Pau és a Pintor Fortuny utca sarkán. Marcos és Castelo mögöttünk jött, egész végig le se vették rólam a szemüket. Grandes cigarettával kínált, de én nem fogadtam el. Visszatette a dobozt a zsebébe. Addig nem szólalt meg újra, amíg be nem értünk a kocsmába, ott az egyik hátsó asztalhoz vezettek, és mindhárman körém telepedtek. Még azt is kellemesebb találkozásnak véltem volna ennél, ha bekasztliznak egy sötét, nyirkos börtöncellába. – Martín úr, azt hiszem, már értesült róla, mi történt ma kora hajnalban. – Csak azt tudom, amit megírt az újság. És amit Fullánk mondott… – Fullánk? – Bocsánat. Herminia Duaso asszony, szerkesztőségi munkatárs. Nincs az a pénz, amellyel meg lehetett volna fizetni a pillantást, amit Marcos és Castelo váltott egymással. Grandes elmosolyodott. – Sajátos becenév. Mondja csak, Martín úr, hol volt maga tegnap éjjel? Amilyen naiv voltam, egyáltalán nem számítottam erre a kérdésre. – Rutinkérdés, mindenkinek feltesszük – nyugtatott meg Grandes. – Szeretnénk tisztázni mindenki hollétét, aki az utóbbi napokban kapcsolatba kerülhetett az áldozatokkal. Alkalmazottak, szállítók, családtagok, ismerősök… – Egy barátomnál voltam. Amint kinyitottam a számat, megbántam a szóhasználatot. Grandes fel is figyelt. – Egy barátjánál? – Nos, nem csak az, inkább olyan személy, aki a munkámhoz kötődik. Könyvkiadó. Tegnap este volt vele találkozóm. – Megmondaná, hány óráig volt ezzel a személlyel? – Későig. Tulajdonképp nála töltöttem az éjszakát. – Értem. És mi a neve ennek a személynek, aki az ön meghatározása szerint a munkájához kötődik? – Corelli. Andreas Corelli. Francia könyvkiadó. Grandes beírta a nevet a jegyzetfüzetébe. – A vezetéknév inkább olaszosan hangzik – mondta. – Igazából nem tudom pontosan, milyen nemzetiségű. – Érthető. No és ez a Corelli úr, akármilyen állampolgár is, tudja igazolni, hogy tegnap este önnel volt? Vállat vontam. – Azt hiszem, igen. – Azt hiszi? – Biztos vagyok benne. Miért ne tenné? – Nem tudom, Martín úr. Maga szerint van valami ok, ami miatt ne tehetné meg? – Nincs. – Akkor semmi gond.

Marcos és Castelo úgy lesett rám, mintha összevissza hazudoztam volna, amióta csak leültünk. – Végezetül, lenne olyan szíves elmagyarázni, milyen ügyben találkozott tegnap este ezzel a meghatározhatatlan nemzetiségű könyvkiadóval? – Corelli úr azért hívott meg, hogy ajánlatot tegyen. – Milyen természetű ajánlatot? – Szakmait. – Értem. Könyvet akar íratni esetleg? – Pontosan. – Mondja, szokásos gyakorlat magánál, hogy egy munkamegbeszélés után a… hogy úgy mondjam, szerződő félnél tölti az éjszakát? – Nem. – Mégis azt mondja, hogy a tegnap éjszakát a könyvkiadó lakásán töltötte. – Azért maradtam ott, mert rosszul éreztem magam, és attól tartottam, hogy nem tudok hazamenni. – Megfeküdte a gyomrát a vacsora? – Az utóbbi időben sokat gyengélkedtem. Grandes elképedt. – Szédültem, fájt a fejem… – mondtam. – Most azonban minden okunk megvan feltételezni, hogy jobban érzi magát. – Igen. Sokkal jobban. – Ennek őszintén örülök. Mert csakugyan irigylésre méltó az ábrázata. Kicsattan az egészségtől, nemde? Castelo és Marcos egyetértően hümmögött. – Mindenki azt mondaná, hogy nyomasztó súlytól szabadult meg – tette hozzá a nyomozó. – Nem értem. – A szédülésre és a fejfájásra gondolok. Grandes kétségbeejtő ritmusérzékkel irányította azt a kutyakomédiát. – Bocsássa meg, Martín úr, hogy ilyen tájékozatlan vagyok a szakmája részleteit illetően, de nem úgy volt, hogy magának még hat évig érvényes a szerződése ezzel a kiadóval? – Öt. – És nem köti a szerződés kizárólag a Barrido és Escobillashoz? – Ilyen feltétellel szerződtünk. – De ha a szerződés tiltja, mi oka volt magának tárgyalni egy konkurens céggel? – Beszélgettünk. Semmi egyéb nem történt. – Mégis vacsora lett belőle annak az úrnak a lakásán. – A szerződésem nem tiltja, hogy harmadik féllel beszéljek. Nyugodtan aludhatok házon kívül. Ott alszom, ahol akarok, és azzal beszélek, akivel akarok, bármiről. – Természetesen. Nem is céloztam az ellenkezőjére, de köszönöm, hogy felvilágosított. – Óhajt még egyéb felvilágosítást? – Csak még egy apró részletről. Barrido úr halála esetén, és ha Isten ne adja, Escobillas úr sem épül fel a sérüléseiből, és ő is elhalálozik, a kiadó megszűnik, az ön szerződése semmis lesz. Vagy talán tévedek? – Nem tudom biztosan. Nem ismerem a cég működésének részleteit. – De ugye lehetséges, hogy így van? Nos? – Lehetséges. De ezt a kiadóim ügyvédjétől kell megkérdeznie. – Igazából már meg is kérdeztem. Ő pedig alátámasztotta, hogy ilyen következményei lennének, ha bekövetkezne az, amit egyikünk sem kíván, és Escobillas úr csakugyan jobblétre szenderül. – Akkor megkapta a választ.

– Magát pedig semmi sem akadályozza többé, hogy elfogadja annak a, hogy is hívják… – Corelli. – Corellinek az ajánlatát. Mondja csak, elfogadta már? – Megkérdezhetem, mi köze van ennek a tűzvész okaihoz? – incselkedtem. – Semmi. Csak kíváncsi vagyok. – Ez minden? – kérdeztem. Grandes az embereire nézett, aztán rám. – Részemről igen. Már felemelkedtem az asztaltól. De a három rendőr nyársat nyelve ült tovább. – Martín úr, mielőtt elfelejteném – mondta Grandes. – Emlékszik rá, hogy egy hete felkereste önt Barrido és Escobillas úr a lakásán, a Flassaders utca 30. szám alatt, az előbb említett ügyvéd társaságában? – Igen. – Baráti látogatás volt, vagy csak a tiszteletüket tették? – Kiadóim azt az óhajukat közölték, hogy folytassam a munkámat egy könyvsorozattal, amelyet egy másik vállalkozás miatt szakítottam félbe. – Milyennek minősíti a beszélgetésüket? Szívélyesnek? Kötetlennek? – Nem emlékszem, hogy bárki is felemelte volna a hangját. – Hát arra emlékszik-e, hogy a következőket mondta nekik, szó szerint idézem: „maguk egy héten belül halottak lesznek”? Nem felemelve a hangját, természetesen. Felsóhajtottam. – Igen – ismertem el. – Mire célzott? – Haragudtam rájuk, felügyelő úr, és kimondtam, ami először eszembe jutott. Ez nem jelenti azt, hogy komolyan beszéltem. Az ember néha észre sem veszi, mi csúszik ki a száján. – Köszönöm az őszinteségét, Martín úr. Sokat segített. Szép napot. Távoztomban három szempár pillantása égette a hátamat, és biztos voltam benne, hogy ha a nyomozó minden kérdésére hazugsággal feleltem volna, most nem furdalna annyira a lelkiismeret.

2 De alig száz méterig tartott csupán a rossz szájíz, amit a találkozás hagyott bennem Víctor Grandesszel és a két fakabáttal, mert sütött a nap, és alig ismertem rá a testemre: erős voltam, nem fájt semmim, nyoma se volt a rosszullétnek, nem zúgott a fülem, agyamba nem hasítottak kalapácsütések, nem lankadtam, nem lepett el hideg veríték. Híre-hamva sem volt annak, hogy mindössze huszonnégy órája még a biztos halál tudata fojtogatott. Hiába súgta valami, hogy a hajnali tragédia, beleértve Barrido halálát és Escobillas biztosra vehető haldoklását, szomorúságot és aggodalmat kell ébresszen bennem, a lelkiismeretem meg én szépen megegyeztünk, hogy mi ketten e pillanatban nem tudunk mást érezni, csak a legfelhőtlenebb közönyt. Azon a júliusi délelőttön ünnepelt a Rambla, és én voltam az ünnep hercege. Jártomban-keltemben a Szent Anna utcára is elvetődtem, gondoltam, meglepem az öreg Semperét egy váratlan látogatással. Amikor beléptem a boltba, Sempere a pult mögött rendezgette a számlákat, a fia egy létra tetején matatott a polcon. Az öreg barátságos mosollyal üdvözölt, de láttam, hogy hirtelenjében nem ismeri fel, ki vagyok. Aztán mindjárt elkomorult, nagyot nézett, kikászálódott a pult mögül, és átölelt. – Martín? Maga az? Jóságos ég… hát már fel se ismerem! Hogy én mennyit aggódtam! Többször elmentünk magához, de nem találtuk otthon. Már a kórházakban és a rendőrségen is kérdezősködtem. A fia hitetlenkedve pislogott rám a létra tetejéről. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy alig egy hete még olyan állapotban láttak, hogy megszégyeníthettem volna egy külvárosi hullaház lakóit. – Ne haragudjon, hogy megijesztettem. Munkaügyben utaztam el néhány napra. – Ezt értem, de… Akkor hát hallgatott rám, és elment az orvoshoz? Bólintottam. – Csak egy kis semmiség volt – mondtam. – A vérnyomásom. Pár napig szedtem rá valami szíverősítőt, és mintha kicseréltek volna. – Hát akkor adja meg annak a gyógyszernek a nevét, mert én fürdőt veszek benne. Mennyire örülök, hogy látom, micsoda megkönnyebbülés! De az örvendezésnek hamar vége szakadt, amikor a nap hírére terelődött a szó. – Hallotta már, mi történt Barridóval és Escobillasszal? – kérdezte a könyvkereskedő. – A kiadóból jövök. Nem hittem a szememnek. – Ki gondolta volna? Nem mintha odalettem volna értük, de hogy így végezzék… És mondja csak, hogy alakul ezek után a maga jogi helyzete? Már ne vegye zokon, hogy ilyen tapintatlanul rákérdezek. – Nem tudom pontosan. Azt hiszem, csak kettejüké volt a cég. Talán vannak örökösök, de ha mindketten meghalnak, feloszlik a társaság. És így az én jogi kapcsolatom is megszűnik velük. Legalábbis így gondolom. – Szóval, ha Escobillas is feldobja a talpát, már Isten bocsássa meg a kifejezést, maga szabad ember lesz. Bólintottam. – Fogas kérdés… – suttogta Sempere. – Legyen meg Isten akarata – feleltem. Az öreg rábiccentett, de láttam, hogy zavarja valami ebben az egészben, és inkább másra terelné a szót. – Ez van. Nekem mindenesetre kapóra jön, hogy erre jár, mert szívességet szeretnék kérni magától. – Vegye úgy, hogy már igent is mondtam. – Figyelmeztetem, hogy nem fog tetszeni.

– Ha tetszene, nem szívesség volna, hanem élvezet. De magáért megteszek bármit. – Valójában nem nekem kell. Elmondom, miről van szó, és eldönti. Nem tartozik semmivel, rendben? Sempere a pultra támaszkodott, mint amikor régen belefogott egy mesébe, és nekem máris eszembe jutott a sok szép óra, amit gyerekként töltöttem a könyvesboltban. – Van egy kislány, Isabella. Talán tizenhét éves. Igazi tűzrőlpattant teremtés. Mindig benéz hozzám, elvisz egy-két könyvet kölcsönbe. Azt mondja, író akar lenni. – Ismerős a történet – mondtam. – Egy hete itt hagyta az egyik írását, húsz-harminc oldal, szeretné tudni, mi a véleményem. – És? Sempere lehalkította a hangját, mintha valami nagy-nagy titkot árulna el bizalmasan. – Mestermű. A kilencvenkilenc százalékát felülmúlja annak, amit az utóbbi húsz évben nyomtatásban láttam. – Remélem, engem a fennmaradó egy százalékhoz sorol, különben porba hull és megtiportatik a hiúságom. – Épp erről akartam beszélni. Isabella rajong magáért. – Rajong? Értem? – Bizony ám, de mintha maga volna a Fekete Madonna és a gyermek Jézus egy személyben. Tízszer olvasta végig A Kárhozottak városát, és amikor odaadtam neki A Mennyország lépteit, azt mondta, ha ő ilyen könyvet tudna írni, nyugodtan meghalhatna. – Azt hiszem, engem itt lépre akarnak csalni. – Tudtam, hogy kifogást keres. – Nem keresek kifogást. De még nem is mondta el, milyen szívességet kér. – Gondolkozzon. Felsóhajtottam. Sempere cöccentett egyet. – Mondtam, hogy nem fog tetszeni. – Kérjen bármi mást. – Csak beszélgessen el vele. Bátorítsa, adjon neki tanácsot… hallgassa meg, olvasson tőle valamit, igazítsa útba. Ettől még nem dől össze a világ. A kislánynak vág az esze, mint a borotva. Majd meglátja, milyen jól meglesznek egymással. Összebarátkoznak. Segíthetne magának a munkában. – Nincs szükségem segítségre. Főleg nem egy ismeretlenére. – Badarság. És különben is, már ismeri. Ő legalábbis ezt állítja. Azt mondja, évek óta ismeri, csak maga talán már nem emlékszik rá. A szülei amolyan szenteskedő emberek, félnek, hogy az irodalom a pokolra vagy az istentelen vénlányságra juttatja őt, aztán most nem tudják, hogy kolostorba küldjék-e, vagy hozzáadják valami fajankóhoz, aki csinál neki nyolc gyereket, és örökre elzárja a világtól a fazekak meg a serpenyők közé. Ha nem tesz semmit a megmentéséért, az egyenlő lesz azzal, mintha megölné. – Jaj, ne fújja már fel, Sempere bácsi. – Ide figyeljen, bizony nem kérném magát, hisz jól tudom, hogy az önzetlenséggel sem áll jobban, mint a katalán körtánccal, de amikor ránézek arra a lányra, ahogy belép ide, és rám emeli a tekintetét, és a szeme úgy csillog az okosságtól, a reménytől, mindig eszembe jut, milyen jövő vár rá, és megszakad a szívem. Én már mindent megtanítottam neki, amit tudok. Gyorsan tanul. És egyvalakire emlékeztet engem: magára, Martín, amikor még gyerek volt. Felsóhajtottam. – Milyen Isabella? – Gispert. Isabella Gispert. – Nem ismerem. Soha életemben nem hallottam ezt a nevet. Valaki a bolondját járatja magával. Sempere megcsóválta a fejét.

– Isabella figyelmeztetett, hogy ezt fogja mondani. – Ó, mily tehetséges, még jósolni is tud! No és mit mondott még? – Azt, hogy szerinte maga sokkal jobb író, mint amilyen ember. – Valóságos kincs az a lány. – Szólhatok neki, hogy elmehet magához? Minden kötelezettség nélkül, persze. Megadtam magam, és bólintottam. Sempere diadalmasan mosolygott, és egy öleléssel szerette volna megpecsételni az egyezségünket, de én gyorsan eliszkoltam, mielőtt az öreg a végsőkig vitte volna szándékát, hogy éreztesse velem, milyen jó ember is vagyok valójában. – Nem fogja megbánni, Martín úr – szólt utánam, amikor kiléptem az ajtaján.

3 Hazaérve Víctor Grandes felügyelőt találtam a kapuban, ott ült a lépcsőn, és békésen cigarettázott. Amikor meglátott, úgy mosolygott rám, mintha teadélutánon futottunk volna össze, vagy régi barátként tenné tiszteletét nálam. Leültem mellé, ő meg felém tartotta a nyitott cigarettásdobozát. Gitanes-t szív, állapítottam meg. Vettem belőle. – Hát Jancsit és Juliskát hol hagyta? – Marcos és Castelo nem tudott eljönni. Kaptunk egy fülest, és kimentek egy régi ismerősünkért Pueblo Secóba, valószínűleg fel kell frissíteni a delikvens memóriáját. – Szegény ördög. – Ha szólok nekik, hogy magával találkozom, bizonyára kapva kaptak volna az alkalmon. El vannak ragadtatva magától. – Szerelem első látásra, mindjárt gondoltam. Mit tehetek önért, felügyelő úr? Bejön egy kávéra? – Nem kívánok betörni az otthonába, Martín úr. Csak azért jöttem, hogy személyesen adjam át a hírt, mielőtt máshonnan értesülne. – Miféle hírt? – Escobillas ma kora délután meghalt a Városi Klinikán. – Istenem. Nem tudtam – mondtam. Grandes vállat vont, és csendben cigarettázott tovább. – Várható volt. Mit lehessen tenni. – Sikerült kideríteni valamit a tűzeset okairól? A nyomozó hosszan rám nézett, és bólintott. – Minden arra utal, hogy valaki benzinnel locsolta le Barrido urat, aztán felgyújtotta. A tűz akkor terjedt tovább, amikor kétségbeesetten menekülni próbált az irodájából. A társa, és az az alkalmazott, aki segíteni próbált, a lángok közt rekedt. Nyeltem egy nagyot. Grandes megnyugtatóan mosolygott. – Délután beszéltem a kiadó ügyvédjével, azt mondja, a szerződés megfogalmazásának személyes jellege miatt a két aláíró fél elhunytával hatályát veszti az okirat, bár az örökösök továbbra is fenntartják a jogot a korábban megjelent művekre. Az ügyvéd minden bizonnyal levélben fogja önt értesíteni erről, de én úgy gondoltam, talán jobb, ha már most megtudja ezt, mert máris intézheti a dolgát azzal a másik kiadóval. – Köszönöm. – Nincs mit. Grandes végigszívta a cigarettáját, és eldobta a csikket. Nyájas mosollyal felállt. Vállon veregetett, aztán elindult a Princesa utca felé. – Felügyelő úr! – szóltam utána. Megállt és visszanézett. – Ugye nem gondolja, hogy…? A felügyelő elcsigázottan mosolygott. – Vigyázzon, Martín. Korán feküdtem le aludni, és egyszer csak felriadtam, azt hittem, reggel van, de a következő pillanatban észrevettem, hogy alig pár perccel múlt éjfél. Álmomban Barridót és Escobillast láttam az irodájukba zárva. A lángok felfelé terjedtek a ruhájukon, és beborították a testük minden négyzetcentiméterét. Előbb a ruha, aztán a bőr foszlott le cafatokban róluk, rémült szemük megtört a tűzben. Végvonaglásban és rettegésben rángatóztak, lerogytak az égett romokra, a hús olvadt viaszként vált le a csontjaikról, gőzölgő tócsává állt össze a lábam előtt, és a tócsában a saját arcomat láttam tükröződni, amint mosolyogva fúj el egy gyufát.

Felkeltem az ágyról, pohár vizet töltöttem, szerettem volna lerázni magamról az álmot; felmentem a dolgozószobába, és kivettem az íróasztalfiókból a könyvet, amelyet az Elfeledett Könyvek Temetőjéből hoztam. Meggyújtottam az asztali lámpát, és egyenesen a könyv fölé hajlítottam. Kinyitottam az első oldalon, aztán olvasni kezdtem. Lux Aeterna D. M. A könyv első látásra nem volt más, mint szövegek és imák értelmetlen gyűjteménye. Mindjárt a szemembe ötlött, hogy egy eredeti, gépelt kéziratcsomót kötöttek bőrbe, még csak nem is túl kíméletes módon. Ahogy tovább olvastam, egy idő után mintha megsejtettem volna valami logikát, amely összekötötte a szöveg eseményeit, énekeit és eszmefuttatásait. Sajátos dallama volt a nyelvezetnek, és amit kezdetben a stílus és a megtervezettség teljes hiányának véltem, lassan olybá tűnt fel, mint valami hipnotikus zsolozsma, amely leszivárog az olvasó tudatába, és az álmosság, a felejtés köztes állapotába meríti. Ugyanez állt a tartalomra is: a központi szál addig nem volt kibogozható, amíg az olvasó jócskán előre nem haladt az első részben, vagy inkább énekben, mert a mű a régi költemények szerkezetét követte, azokból a hajdani időkből, amikor idő és tér még úgy terjedt szét, ahogy épp akarta. Akkor vettem észre, hogy a Lux Aeterna nem más, mint egy – nem tudom máshogy mondani – halottaskönyv. Az első harminc-negyven oldal körülírás és talány után az olvasó benne találta magát egy imákból és könyörgésekből álló pontos és elképesztő fejtörő játékban, amely egyre nyugtalanítóbbá vált, mert kétes metrikájú verseiben a halál, amely néha fehér szárnyú, hüllőszemű angyalként, néha fényes gyermekként jelent meg, nem volt más, mint az egyetlen és mindenhol jelen levő istenség, amelyet a természetben a vágy és a lét törékenysége testesít meg. Akárki volt is a titokzatos D. M., úgy ábrázolta verseiben a halált, mint mohó és örökkön létező erőt. Paradicsomok és poklok ezerarcú mitológiái keveredtek és torzultak el művében az utalások mesés kavalkádjának árján. D. M. szerint csak egyetlen kezdet volt, és egyetlen vég, egyetlen teremtő és romboló, aki számtalan néven jelentkezik az emberek megtévesztésére és gyengeségük megpróbálására, egyetlen Isten, kinek valódi arca kétfelé válik, egy édes és könyörületes arcra, meg egy kegyetlen ördögire. Idáig tudtam követni a mondandóját, mert az alapvetés után a szerzőnek mintha kicsúszott volna kezéből a történet; alig lehetett felfogni az utalásokat és képeket, amelyek prófétai látomásokként özönlötték el a szöveget. Vér- és tűzviharok zúdultak népekre és városokra. Egyenruhás hullahadseregek jártak be végtelen síkságokat, eltörölve minden életet maguk körül. Zászlórongyokra felakasztott gyerekek himbálóztak erődök kapujában. Millió elkárhozott lélek lebegett örök időkön át hideg és mérgezett fekete tengerek vizén. Hamufelhők, csontok és bomló hús óceánjai, bennük rovarok és kígyók hemzsegő sokasága. És így tovább, a végkimerülésig folytatódtak a pokoli, undorító képek. Minél tovább olvastam a kéziratot, annál jobban meg voltam győződve róla, hogy egy beteges, elfajzott elme térképén kalandozom. A könyv írója öntudatlanul is feltárta, milyen mélyre merül ő maga minden egyes sorral az őrület szakadékában. A könyv utolsó harmada szétrombolta az addig megtett utat, és kétségbeesett segélykiáltásként hangzott fel a bomlott elme börtönében, mintha menekülni próbálna az alagutak szövevényéből, melyet saját maga alkotott. A szöveg egy könyörgő mondat közepén halt el, de talán valahol minden magyarázat nélkül folytatódott.

Leragadt a szemem, mire idáig jutottam. Szél támadt fel a tenger felől, lesöpörte a ködös háztetőket, és befújdogált az ablakon. Már éppen becsukni készültem a könyvet, amikor eszembe jutott valami, ami megrögzült az emlékezetemben, és a könyv legépelésével volt kapcsolatos. Visszalapoztam az elejére, és újrakezdtem a szöveget. Az ötödik sorban találtam meg az első jelet. Onnantól kezdve két-három soronként ismétlődött. Az egyik betű, a nagy K, mindig egy kissé jobbra dőlt. Kivettem egy üres lapot a fiókból, és befűztem az íróasztalomon álló Underwoodba. Találomra leírtam egy mondatot: Kondulnak már a Tenger Katedrálisának harangjai. Kihúztam a lapot, megnéztem az asztali lámpa fényénél. Kondulnak… Katedrálisának Felsóhajtottam. A Lux Aeternát ugyanazon az írógépen írták, és feltehetően ugyanabban a dolgozószobában.

4 Másnap kávéházba mentem reggelizni, szembe a Tenger katedrálisával. A Born negyed utcáit ellepték a szekerek és a piacra siető emberek, a kofák és nagykereskedők, akik akkor nyitottak. Kiültem a teraszra, és kértem egy tejeskávét. Láttam, hogy elárvult a La Vanguardia egyik száma a szomszédos asztalon, hát örökbe fogadtam. Miközben végigfutottam a főcímeket és a nagyobb cikkeket, észrevettem, hogy egy árny lépked felfelé a katedrális kapujához, aztán leül a legfelső lépcsőfokon, és onnan néz rám lopva. Tizenhattizenhét éves lány lehetett, úgy tett, mintha a füzetébe írogatna, de egyre csak engem figyelt. Én rá se hederítettem, kortyolgattam tovább a tejeskávémat. Aztán egy idő múlva odaintettem a pincért. – Látja azt a kisasszonyt a templom kapujában? Menjen oda hozzá, mondja meg neki, hogy bármire meghívom, ha idejön. A pincér bólintott, és ment. A lány, amikor észrevette, hogy hozzá közelítenek, a füzetébe temetkezett, mintha semmi más nem érdekelné a világon, én meg jót mulattam rajta. A pincér megállt előtte, a torkát köszörülte. A lány felpillantott a füzetből. A pincér elmondta, mi járatban van, és rám mutatott. A lány rémülten tekintett felém. Intettem neki. Lángba borult az arca. Felkelt, és tétova léptekkel az asztalomhoz jött, de mindvégig a földre szegezte a szemét. – Isabella? – kérdeztem. A lány felnézett, és látható önváddal sóhajtott. – Honnan tudta? – kérdezte. – Természetfölötti megérzés – feleltem. Kinyújtotta a kezét, én pedig tessék-lássék megfogtam. – Leülhetek? – kérdezte. Nem várta meg a válaszomat, máris leült. Fél perc leforgása alatt hatszor váltott testhelyzetet, míg végül visszakerült az eredeti tartásba. Most már nyugodtan és jól kiszámított közönnyel figyeltem őt. – Ugye nem emlékszik rám, Martín úr? – Kéne? – Évekig jártam magához minden héten a Can Gispert küldeményeivel. Csak akkor jutott eszembe a süldő lány, aki oly sokáig hordta fel hozzám a csemegekosarakat, bár az arca mostanra feloldódott Isabella felnőttesebb és talán élesebb vonásaiban, egy finom alakú nőben, akinek mégis oly kemény volt a pillantása, mint a kő. – A borravalós kislány – mondtam, bár szinte semmi kislányos nem maradt benne. Isabella bólintott. – Mindig kíváncsi voltam, mire költöd a borravalót. – Könyveket vettem a Sempere és Fiai könyvkereskedésben. – Ha tudtam volna… – Ha zavarok, el is mehetek. – Nem zavarsz. Kérsz valamit? A lány megrázta a fejét. – Sempere úr azt mondja, tehetséges vagy. Isabella vállat vont, és csodálkozva mosolygott vissza rám. – Általában minél tehetségesebb valaki, annál kevésbé hiszi – folytattam. – És fordítva. – Ha így áll a helyzet, én zseni vagyok – felelte Isabella. – Sokan vagyunk még így, Isten hozott köztünk. De mit tehetek érted? Isabella vett egy nagy levegőt. – Sempere úr azt mondta, talán megnézhetné valamelyik írásomat, elmondhatná, mi a véleménye, és adhatna egy-két jó tanácsot. Hosszan a szemébe néztem, és hallgattam. Állta a tekintetemet, nem is pislogott.

– Ez minden? – kérdeztem aztán. – Nem. – Gondoltam. Mi a második fejezet? Isabella nem habozott sokáig. – Ha tetszik, amit írok, és úgy gondolja, hogy van jövőm, szeretném megkérni, hadd lehessek a titkárnője. – Miből gondolod, hogy szükségem van rá? – Segíthetnék elrendezni a papírjait, gépelném a szövegeit, kijavítanám bennük a hibákat, a tévedéseket… – A hibákat? A tévedéseket? – Nem azt akarom mondani ezzel, hogy sokat hibázik. .. – Hanem? – Semmit. De több szem többet lát. És a levelezését is intézhetném, bármivel megbízhatna, segíthetnék az adminisztrációban. Főzni is tudok, és… – Tehát arra kérsz, hogy alkalmazzalak mint titkárnőt vagy szakácsot. – Csak arra kérem, hogy adjon egy lehetőséget. Isabella lehajtotta a fejét. Nem tudtam visszafojtani egy mosolyt. Megtetszett ez a furcsa teremtés, hiába tartottam tőle. – Akkor most megmondom, mit csinálunk. Hozd el a legjobb húsz oldalt, amit írtál, amiről úgy gondolod, hogy a legjobb alkotásod. De egy oldallal se többet, mert eszemben sincs elolvasni. Szépen megnézem, aztán meglátjuk, mi lesz. Kivirult az arca, és egy röpke pillanatra felengedett a keménység, a merevség, amely úgy megszigorította a vonásait. – Nem fogja megbánni – mondta. Felállt, és izgatottan rám nézett. – Vihetem a lakására? – Dobd be a postaládába. Ez minden? Hevesen bólogatott, és hátrálni kezdett azokkal a rövidre fogott, félszeg léptekkel. Már épp sarkon fordult volna, hogy elszaladjon, amikor utána szóltam. – Isabella! Alázatosan visszanézett, de az ijedtség elfelhőzte a tekintetét. – Miért éppen én? – kérdeztem. – Csak azt ne mondd, hogy én vagyok a kedvenc íród, és tartsd meg magadnak a bókokat, amelyeket Sempere ajánlott az elszédítésemre, mert ha ezzel próbálkozol, esküszöm, most beszéltünk egymással utoljára. Isabella elbizonytalanodott. Ártatlan pillantást vetett rám, aztán kereken a szemembe mondta: – Mert maga az egyetlen író, akit ismerek. Szégyenlősen mosolygott, és már ment is tovább a füzetével, a félszeg lépteivel, a hamvasságával. Csak néztem utána, ahogy befordult a Mirallers utca sarkán, és eltűnt a katedrális mögött.

5 Alig egy óra múlva értem haza, de már ott találtam a kapuban, a lépcsőn ült, kezében a novellájával, ha jól láttam. Amikor meglátott, felkelt, és mosolyt erőltetett magára. – Mondtam, hogy dobd a postaládába – emlékeztettem. Isabella biccentett és vállat vont. – Hálám jeléül hoztam egy kis kávét a szüleim boltjából. Kolumbiai. Nagyon jó. De nem fért be a postaládába, ezért inkább megvártam magát. Csak egy kezdő regényírónak juthat eszébe ilyen kifogás. Mély sóhajjal kinyitottam az ajtót. – Tessék. Felmentem a lépcsőn, Isabella úgy lépdelt mögöttem pár lépcsőfokkal lemaradva, mint egy hűséges kiskutya. – Mindig ilyen sokáig reggelizik? Nem mintha rám tartozna persze, de majdnem háromnegyed órája várok itt, és már kezdtem izgulni, tudja, hátha a torkán akadt egy falat, vagy ilyesmi, mert most, hogy végre találkoztam egy íróval, úgy értem, egy igazival, tudom, milyen az én szerencsém, simán megtörténhetett volna, hogy cigányútra megy egy olajbogyómag, és puff, lőttek a karrieremnek – zúdította rám, amúgy egy szuszra. Megálltam a lépcső közepén, és elővettem a legcsúnyább nézésemet. – Isabella, ahhoz, hogy mi ketten jóban legyünk, rögzítenünk kell néhány szabályt. Az első az, hogy itt én kérdezek, és neked csak válaszolni szabad. Ha nem kérdezek, nem válaszolsz, és váratlan szónoklatokat sem intézel hozzám. A második szabály, hogy addig reggelizem, uzsonnázom, vagy bámulom a köldökömet, amíg úri kedvem tartja, és neked e tárgyban nincs fölvetnivalód. – Nem akartam megbántani. Most már tudom, hogy a lassú emésztés segíti az ihletet. – A harmadik szabály, hogy délelőtt nem tűröm a szellemeskedést. Világos? – Igen, Martín úr. – A negyedik szabály, hogy ne Martín urazz engem, de még a temetésem napján se. Lehet, hogy te őskövületnek nézel, de én szívesebben tekintem magam fiatalnak. Sőt fiatal is vagyok, és kész. – Hogy hívhatom? – A keresztnevemen: Davidnak. A lány bólintott. Kinyitottam a lakás ajtaját, és beinvitáltam. Nem kellett több Isabellának, máris besurrant. – Szerintem, David, maga még mindig fiatalos a korához képest. Leesett az állam. – Miért, hány éves vagyok szerinted? Isabella tüzetesen végigmért tetőtől talpig. – Hát, úgy harminc körül? De jól tartja magát, tényleg. – Na, most aztán elhallgass, inkább főzz kávét a kutyulékból, amit hoztál. – Hol a konyha? – Keresd meg. Leültünk a galériában, ott ittuk meg a fenséges kolumbiai kávét. Isabella a csészével a kezében lopva figyelte, hogy olvasom végig a húsz oldalt, amit hozott. Valahányszor egy oldal végére értem, és felnéztem, láttam, hogy nem veszi le rólam sóvár tekintetét. – Ha továbbra is így mereszted a szemedet, sohasem végzünk. – Akkor mit csináljak? – Segíteni akartál, nem? Akkor segíts. Mondjuk, keress valamit, amit el kell rendezni, és rendezd el. Isabella körülnézett.

– Itt semmi sincs rendben. – Na látod, megfogtad az isten lábát. A lány bólintott, és katonás eltökéltséggel harcba indult a lakhelyemen uralkodó piszok és rendetlenség ellen. Hallottam, ahogy a léptei elhalkulnak a folyosón, és olvastam tovább. A novellában, amit hozott, alig volt követhető cselekmény. Csak hallatlan érzékenységgel és pontosan megválasztott szavak egy lány érzéseiről és vágyairól, amelyek a lelkében kavarognak, miközben ő a Ribera negyed egyik hideg padlásszobájában raboskodik, és nézinézi a várost meg a sötét sikátorokban járó embereket. Prózájának képei és szomorú zenéje olyan magányról tanúskodtak, ami már a kétségbeeséssel határos. A lány a novellában bezárkózik a saját világába, ott tölt el hosszú órákat, néha a tükörbe néz, aztán üvegcseréppel vagdossa fel a karját, a combját, és olyan sebeket ejt, mint amilyenek Isabella ruhaujja alatt voltak. Már majdnem befejeztem az olvasást, amikor észrevettem, hogy a lány bekukucskál a galéria ajtaján. – Mit nézel? – Bocsásson meg a zavarásért, de mi van abban a szobában a folyosó végén? – Semmi. – Fura szaga van. – Dohos. – Ha gondolja, kitakarítok, és… – Ne. Azt a szobát nem használom. Te meg különben sem vagy a cselédem, nincs miért takarítanod. – Csak segíteni szeretnék. – Akkor tölts ki még egy csésze kávét. – Miért? Elálmosította a novellám? – Hány óra van, Isabella? – Délelőtt tíz lehet. – És ez mit jelent? – Hogy még nem szellemeskedhetek – vágta rá. Győzedelmesen ránevettem, és odanyújtottam neki az üres csészét. Elvette, és máris szaladt a konyhába. Mire visszaért a gőzölgő kávéval, elolvastam az utolsó oldalt. Leült velem szembe. Mosolyogva megízleltem a kávét. Isabella a kezét tördelte, összeszorította a fogát, és egyre csak a papírlapokat nézte, amelyeket írott felükkel lefelé tettem az asztalra. Néhány percig bírta szó nélkül. – Na? – kérdezte aztán. – Remek. Felragyogott az arca. – A novellám? – A kávé. Sértetten visszanézett, és már ugrott volna, hogy összeszedje a kéziratot. – Hagyd ott, ahol van – parancsoltam rá. – Minek? Látom, nem tetszik, és azt hiszi rólam, szegény bolond. – Nem mondtam ilyesmit. – Semmit se mondott, ami még rosszabb. – Isabella, ha csakugyan írni akarsz, már úgy értve, hogy mások is olvassák, hozzá kell szoknod, hogy semmibe vesznek, sértegetnek, lesajnálnak, és szinte mindig közönyt tettetnek. Ez a mi szakmánk egyik előnye. Isabella leszegte a fejét, és mélyen felsóhajtott. – Én nem tudom, hogy tehetséges vagyok-e. Csak azt tudom, hogy szeretek írni. Vagyis hogy nem tudok meglenni írás nélkül.

– Hiszi a piszi. Felemelte a tekintetét, és dacosan a szemembe nézett. – Na jó. Igenis tehetséges vagyok. És fütyülök rá, ha maga nem látja úgy. Elmosolyodtam. – Ez már jobban tetszik. Teljes mértékben egyetértek. Zavarba jött. – Mivel? Azzal, hogy tehetséges vagyok, vagy azzal, hogy nem látja úgy? – Te mit gondolsz? – Mégis azt mondja, hogy van jövőm? – Azt mondom, Isabella, hogy megvan benned a tehetség és az ambíció. Több, mint amit gondolnál, és kevesebb, mint amennyit remélsz. De nagyon sok tehetséges és ambiciózus ember van, aki semmire se viszi. Ez csak a kezdete annak, hogy hozzáfogj valamihez az életben. A tehetség olyan, mint sportolónál az erő. Sokféle adottsága lehet az embernek, mégsem lesz senkiből világbajnok pusztán azért, mert magasnak, erősnek, gyorsnak született. A munka teszi a sportolót, a művészt pedig a munka, a technika, a szorgalom. Bármilyen okosnak születik is valaki, az csak útravaló. Akkor tudod felhasználni, ha előbb jó fegyvert kovácsolsz a gondolataidból. – Mi köze van ennek a háborúhoz? – Minden művészi alkotás hadicselekmény, Isabella. És a művész élete háború, amelyet kicsiben vagy nagyban vív, mindenekelőtt saját magával és a korlátaival. Ahhoz, hogy bármit elérj az életben, először becsvágy kell, aztán tehetség, aztán ismeret, és végül egy jó alkalom. Isabella eltűnődött a szavaimon. – Mindenkinek ezt a beszédet vágja le, vagy csak most jutott eszébe? – Ez nem az én beszédem. Olyasvalaki vágta le nekem, a te szavaddal élve, akinek én is feltettem ugyanezeket a kérdéseket. Sok-sok évvel ezelőtt történt, mégsem múlik el nap anélkül, hogy eszembe ne jutna, milyen igaza volt. – Akkor hát, lehetek a titkárnője? – Még meggondolom. Isabella elégedetten bólintott. Annak az asztalnak a sarkánál ült, amelyen még most is ott hevert Cristina fotóalbuma. Szórakozottan kinyitotta az utolsó oldalon, és elnézegette Vidal újdonsült feleségét az egyik képen, amely két-három évvel azelőtt készült. Nyeltem egyet. Isabella becsukta az albumot, végigjáratta a szemét a galérián, aztán újra megállapodott rajtam. Bosszankodva figyeltem. Olyan riadtan nézett vissza rám, mintha leskelődésen kaptam volna valahol, ahol nem szabad. – Nagyon csinos a barátnője – mondta. A pillantásom azonnal elvette a jókedvét. – Nem a barátnőm. – Ó. Hosszú csend következett. – Ha jól értem, az az ötödik szabály, hogy ne üssem az orromat olyasmibe, amihez nincs közöm. Ugye? Nem feleltem. Isabella bólintott, csak úgy magának, aztán felállt. – Akkor jobb, ha békén hagyom, és mára már nem zavarom tovább. Ha önnek megfelel, visszajövök holnap, és kezdünk. Fogta a kéziratát, és félénken rám mosolygott. Én csak egy főhajtással jeleztem, hogy rendben van. Isabella csendben távozott, és eltűnt a folyosón. Hallottam, hogy elhalkulnak a léptei, aztán becsukódott mögötte a nagykapu. Csak amikor már nem volt ott, vettem észre, mekkora csönd uralkodik a házban.

6 Talán a sok koffein tette, amely az ereimben keringett, vagy az öntudat, amely úgy próbált visszatérni belém, mint a fény egy áramszünet után, de egész délelőtt zakatolt az agyam, mégpedig egy cseppet sem megnyugtató gondolat körül. Nehéz lett volna elképzelni, hogy semmiféle kapcsolat nincs egyfelől a tűzvész és benne Barrido meg Escobillas halála, másfelől Corelli ajánlata – aki egyébiránt azóta sem jelentkezett, nem kis gyanút keltve bennem – és a különös kézirat között, amelyet az Elfeledett Könyvek Temetőjéből menekítettem ki, de minden jel szerint a dolgozószobám négy fala között íródott. Nem lelkesített az ötlet, hogy meghívás nélkül térjek vissza Andreas Corelli házába, és egyenesen nekiszegezzem a kérdést, mit szól vajon a beszélgetésünk és a tűzvész különös egybeeséséhez. Azt súgták a megérzéseim, hogy ha a kiadó látni akar, úgyis megteszi motu proprio, nekem pedig egyáltalán nem akaródzott sürgetni ezt az elkerülhetetlen találkozást. A tűzeset körülményeit javában vizsgálta Víctor Grandes felügyelő és két harci kutyája, Marcos és Castelo, akiknek népszerűségi listáján piros betűvel szerepelt a nevem. Úgy gondoltam, minél messzebb vagyok tőlük, annál jobb. Így csak a kézirat maradt, és annak tanulmányozása, hogy mi köze lehet a tornyos házhoz. Évek óta mondogattam magamnak, hogy nem véletlenül költöztem épp oda, s ez az ötlet most új jelentőségre tett szert. Úgy döntöttem, azon a helyen nézek körül először, ahova a tornyos ház korábbi lakóinak holmiját pakoltam, legalábbis a nagyját. Előkotortam az utolsó szoba kulcsát a konyhaszekrény fiókjából, ahol évek óta őriztem. Azóta nem jártam a szobában, amióta a villanyszerelők beépítették a vezetékeket. Amikor a zárba toltam a kulcsot, hideg levegő lehelt az ujjamra a nyílásból, és meggyőződtem róla, hogy Isabellának igaza volt; furcsa szag jött a szobából, hervadt virágok és frissen ásott föld szaga. Kinyitottam az ajtót, és máris be kellett fognom az orromat. Dögletes bűz terjengett. Hiába tapogattam ki a falon a villanykapcsolót, sehogy sem gyulladt meg a plafonról lógó csupasz körte. A folyosóról beszüremlő fénynél halványan ki tudtam venni a feltornyozott dobozokat, könyveket és ládákat, amelyeket annak idején magam száműztem oda. Utálkozva néztem végig rajtuk. Hátul a falat egészen eltakarta egy ormótlan tölgyfa szekrény. Letérdeltem egy dobozhoz, amely tele volt régi fotográfiákkal, szemüvegekkel, órákkal, apró személyes tárgyakkal. Találomra belekotortam, de nem tudtam igazán, mit keresek. Egy idő után abba is hagytam, és felsóhajtottam. Ha ki akarok deríteni valamit, sokkal tervszerűbben kell eljárnom. Már éppen kimentem volna a szobából, amikor meghallottam, hogy lassan kitárul mögöttem a szekrény ajtaja. Hideg, nyirkos levegő legyintette meg a tarkómat. Óvatosan visszafordultam. Résnyire nyílt az ajtó: úgy hullámzottak odabent a fogasokon a régi, foszlott női ruhák és öltönyök, mint vízben a moszat. Onnan jött a hideg levegőáramlat, és vele az az áporodott szag. Felálltam, és vigyázva a szekrényhez léptem. Sarkig tártam az ajtókat, szétválasztottam a ruhákat a fogasokon. A szekrény háta annyira elrothadt, hogy néhol már szét is mállott. Mögötte, a talán gipszből lévő falban, ujjnyi széles nyílásra lettem figyelmes. Odahajoltam megnézni, mi van a túloldalán, de szinte teljes volt a sötétség. A folyosó halvány fénye gyengén megvilágította ugyan a mélyedést, és valami nedves szőrpamacsra esett, de csak a sűrűsége volt érzékelhető. Bekukucskáltam, hátha mégis sikerül megvizsgálnom. Akkor kimászott a lyukon egy fekete pók. Visszahőköltem, a pók meg felszaladt a szekrény falán, és eltűnt a sötétben. Becsuktam a szekrényajtót, és otthagytam a szobát. Ráfordítottam a kulcsot, aztán beraktam a folyosón az első komód fiókjába. A kis szobában megrekedt bűz most már az egész folyosót áthatotta, mint valami méreg. A percet is elátkoztam, amikor eszembe jutott kinyitni az ajtót, és kimentem az utcára, hátha sikerül elfelejtenem, legalább egy kis időre, a sötétséget, amely a ház szívében lakozott.

Mint tudjuk, a baj nem jár egyedül, de az ostoba ötletek sem. Eszembe jutott úgy ünnepelni a titokzatos camara obscura felfedezését szerény lakomban, hogy elmentem a Sempere és Fiai könyvkereskedésbe, és meghívtam öreg barátomat egy ebédre a Maison Dorée-ba. Sempere éppen Potocki művét, A zaragozai kéziratot olvasgatta egy remekbe készült kiadásban, és esze ágában se volt eljönni. – Még hogy én fizessek azért, hogy sznobokat és öntömjénező nyikhajokat lássak, amint egymásnak gazsulálnak. – Ne zsémbeljen már. Én fizetek. Sempere csak a fejét ingatta. A fia az iroda küszöbéről hallgatta a beszélgetésünket, és bátortalan pillantást vetett rám. – Na és ha a fiát viszem? Vagy nem engedi el? – Maguk tudják, mire pazarolják az időt és a pénzt. Én inkább olvasok, mert rövid az élet. Az ifjabb Sempere maga volt a megtestesült félénkség és visszafogottság. Hiába ismertük egymást gyerekkorunk óta, alig háromszor vagy négyszer beszéltem vele négyszemközt öt percnél tovább. Semmi csibészségéről, görbe útjáról nem tudtam. De biztos értesüléseim voltak róla, hogy bomolnak érte a környékbeli lányok, mert ő a legjobb partinak ígérkező fiatalember. Többen is iparkodtak, hogy bármi ürüggyel benyissanak a boltba, vagy a kirakat előtt sóhajtoztak, de Sempere fia, ha észrevette őket egyáltalán, semmit sem tett, hogy beváltsa a rajongás és az epedező ajkak ily könnyen kínálkozó csekkjeit. Pedig bárki más a helyében remek pályát futott volna be a szoknyák körül, ha csak tizedannyi lehetősége van. Bárki más, de nem az ifjabb Sempere, akiről az ember gyakran gondolkozott el, nem kéne-e azonnal szentté avatni. – Ha ez így megy tovább, agglegény marad – panaszkodott néha az öreg. – Nem próbált még belecsempészni valamit az ételébe, hogy felserkentse a megfelelő érzékeit? – kérdezősködtem. – Nevessen csak, pernahajder, itt állok hetvenévesen, és tessék, nincs egy istenverte unokám. Az étteremben ugyanaz a főpincér fogadott, akire az utolsó látogatásomból emlékeztem, de most nem szolgált sem alázatos mosollyal, sem udvarias invitálással. Amikor közöltem, hogy nincs asztalfoglalásom, megvető ajkbiggyesztéssel bólintott, és odacsettintette az egyik alárendeltjét, aki minden hűhó nélkül odavezetett, ha jól láttam, a terem legpocsékabb asztalához, amely a konyhaajtó mellett, egy zajos, sötét zugban állt. Az elkövetkező huszonöt percben senki sem lépett hozzánk étlappal vagy akár egy pohár vízzel. A pincérek dörgő ajtócsapkodásokkal viharzottak el mellettünk, és fittyet hánytak nemcsak a jelenlétünkre, de figyelemfelkeltő kézmozdulatainkra is. – Nem kéne inkább elmennünk? – kérdezte végül Sempere. – Mármint én jól elvagyok egy szendviccsel is, bárhol… Alig ért a végére, amikor megláttam őket. Vidal és a neje a főpincér kíséretében vonult a törzsasztalához, miközben két másik alkalmazott majdhogynem a padlót is felnyalta előttük. Helyet foglaltak, és pár percen belül kezdetét vette a zarándoklat, amelyben az étterem közönsége sorban járult Vidal elé, hogy jókívánságait fejezze ki. Az ünnepelt főúri keggyel fogadta a hódolókat, majd egymás után elhessegette őket. Asztaltársam jól látta, mi történik, és aggódva figyelt. – Martín, jól érzi magát? Miért nem megyünk már el innen? Tűnődve bólintottam. Felkeltünk az asztaltól, és elosontunk a kijárathoz, a Vidal asztalával szemközti fal mellett. Mielőtt odajutottunk, még elhaladtunk a főpincér előtt, aki egy pillantásra sem méltatott, aztán az ajtó fölötti tükörben láttam, hogy Vidal odahajol Cristinához, és arcon csókolja. Sempere odakint csüggedten nézett rám. – Nagyon sajnálom, Martín.

– Semmi baj. Rosszkor jöttünk. Ennyi az egész. De ha nem bánja, erről az apjának… – Egy szót se – ígérte. – Köszönöm. – Ez csak természetes… De tudja, mit? Most én hívom meg magát, bár egy kicsit póriasabb helyre. Van egy kifőzde a Carmen utcában, olyan jó a konyhájuk, hogy mind a tíz ujját megnyalja. Az előbb teljesen elment az étvágyam, de erre örömmel ráálltam. – Menjünk. A kifőzde nem messze volt a könyvtártól, és szolid áron kínált házi kosztot a környékbelieknek. Csak ímmel-ámmal piszkáltam bele az ebédbe, pedig összehasonlíthatatlanul jobb illata volt, mint bárminek, amit valaha is szimatoltam a Maison Dorée-ban a luxusétterem egész fennállása alatt, de mire a desszerthez értünk, már másfél liter vörösbort gurítottam le egyedül, és a fejem lassan lepördült a nyakamról. – Sempere, áruljon el valamit. Mi kifogása van a gének továbbörökítése ellen? Mivel magyarázza, hogy egy ilyen szép szál, virtigli legény, mint maga, akit az Isten is a tenyerén hord, még mindig nem csapott bele a lecsóba? A könyvkereskedő fia elnevette magát. – Miből gondolja, hogy még nem? Ujjammal a szememre mutattam, hogy lássa, nem vagyok vak, és rákacsintottam. Sempere bólintott. – Tudom, hogy szentfazéknak néz, de én inkább úgy gondoltam, kivárom. – Mit? Hogy teljesen berozsdásodjon a szerszáma? – Mintha csak az apámat hallanám. – Hiába, a bölcs férfiak agya egy srófra jár. – Miért, semmi sincs ezenkívül a világon? – hányta a szememre. – Miért, mi lenne még? Sempere biztató fejmozdulatot tett. – Hát honnan tudjam? – kérdeztem. – Szerintem maga igenis tudja. – Rám van írva, milyen sok hasznát veszem, mi? Tölteni akartam magamnak még egy pohárral, de Sempere lefogta a kezem. – Csak mértékkel – suttogta. – Na ugye? Szentfazék! – Nem bújhatunk ki a bőrünkből. – Én tudok rá orvosságot. Mi lenne, ha most azonnal csapnánk egy görbe estét? Szánakozva nézett rám. – Martín, szerintem inkább menjen haza, és pihenje ki magát. Holnap is lesz nap. – Csak meg ne mondja az apjának, hogy becsiccsentettem. Hazafelé menet nem kevesebb, mint hét kocsmában álltam meg, hogy szemrevételezzem magas alkoholtartalmú kínálatukat, de ilyen vagy olyan ürüggyel mindig kitették a szűrömet az utcára, és nekem újabb száz-kétszáz métert kellett megtettem a következő kikötőig, hogy lehorgonyozhassak. Soha nem voltam iszákos, most mégis úgy berúgtam, mire beesteledett, hogy már a saját lakcímem se jutott eszembe. Emlékszem, a Real téren az Ambos Mundos panzió két pincére a hónom alá nyúlt, és kivittek egy padra a szökőkúttal szemben, ott telepedett rám a sűrű, fekete álom.

Azt álmodtam, hogy don Pedro temetésén vagyok. Vérben fürdő égbolt festette még baljósabbra a keresztek és angyalok útvesztőjét a Vidal-kripta körül a Montjuic temetőben. Néma, fekete fátylas tömeg lepte el a bejárat sötétre kopott márvány félkörét. Mindenkinél fehér gyertya volt. Száz meg száz lángocska fénye kovácsolta ki a hatalmas, gyásztól és fájdalomtól sújtott márvány angyalfigurát a ravatal előlapján; alatta a pártfogóm nyitott sírja, fölötte üvegkoporsó. Vidal fehérbe öltöztetett teste nyitott szemmel feküdt az üvegfedél alatt. Fekete könnycseppek csordogáltak a pillái alól. A gyászolók közül most kilépett az özvegy Cristina, és sírva omolt a ravatalra. A jelenlévők egyesével járultak a megboldogult elé, addig hordták az üvegkoporsóra a fekete rózsákat, amíg egészen be nem takarták, s már csak a halott arca látszott ki alóluk. Jött két arctalan sírásó, leengedték a koporsót a sírgödörbe, amelynek valami sűrű, fekete nyák lepte az alját. A koporsó ott lebegett a véres vásznon, és az valahogy betüremkedett az üvegfedél zárjának résein. Lassanként elöntött mindent, és Vidal testét belepte a vér. De bár elmerült az arca, pártfogóm szeme megrezdült, és rám meredt. Fekete madárraj kapott szárnyra, futásnak eredtem, eltévedtem a holtak városának végtelen ösvényein. Csak egy távoli zokogás hangja vezetett el a kijárathoz, így tudtam elkerülni a sötét árnyalakok könyörgését és fohászait, mert sötét árnyalakok álltak elibém minden lépésnél, és kérték, vigyem őket magammal, ne hagyjam rájuk borulni az örök sötétséget. Arra ébredtem, hogy két csendőr csapkodja a lábam gumibottal. Már késő este volt, és nem mindjárt tudtam eldönteni, hogy csak a közrendet tartják-e fenn, vagy netán különleges küldetésben jöttek. – Milyen jól alszik uraságod, nyilván otthon érzi magát. – Igenis, tábornok úr. – Na, szedje a lábát, vagy viszem a dutyiba, hátha ott elszáll a tréfás kedve. Nem kellett kétszer mondani. Feltápászkodtam, és elindultam hazafelé, remélve, hogy odaérek, mielőtt a lábam észrevétlenül egy újabb csehó felé venné az irányt. Az út, amely normális körülmények között tíz-tizenöt percig tartott, most háromszor annyi időt vett igénybe. Végül valami csoda folytán a kapumban találtam magam, de mintha átok sújtott volna, mindjárt ott volt előttem Isabella is, aki ezúttal a házam belső csarnokában várt. – Maga tökrészeg – állapította meg. – Bizonyára, mert csak a delírium tremens okozhatja, hogy itt látlak éjfélkor a házamban. – Nincs hová mennem. Összevesztünk apámmal, és kidobott. Lehunytam a szememet, és felsóhajtottam. Alkoholtól és keserűségtől zsibbadt agyam képtelen volt megformálni a szitkokat és káromkodásokat, amelyek az ajkamra tolultak. – Nem maradhatsz itt, Isabella. – Csak erre az egy éjszakára kérem. Holnap keresek szállást. Könyörgök, Martín úr. – Ne mereszd rám azt a levesestányér szemed – dohogtam. – Különben is, csak maga miatt kerültem az utcára – folytatta. – Miattam? Hát ez jó. Nem tudom, van-e tehetséged az íráshoz, de az elrugaszkodott fantáziából bőven kijutott. Mondd, mégis mi a fészkes fenéért tehetnék én arról, hogy apádurad kiebrudalt otthonról? – Milyen faramucin beszél maga, amikor részeg… – Nem vagyok részeg. Nem rúgtam be soha életemben. A kérdésemre válaszolj. – Megmondtam apámnak, hogy maga felvett titkárnőnek, és mostantól az irodalomnak szentelem magam, ezért nem tudok a boltban dolgozni. – Micsoda? – Bemehetnénk? Mindjárt megfagyok, és pikkely nőtt a sejhajomon attól a kemény lépcsőtől. Forgott köröttem a világ, a hányással küszködtem. Felnéztem a halványan hunyorgó világítóablakra a lépcső tetején. – Jaj, mit tettem én, hogy ezzel büntet a sors?

Isabella kíváncsian követte a tekintetemet. – Kihez beszél? – Senkihez. Magamban beszélek. Költői kérdéseket intézek a plafonhoz. De holnap az lesz az első dolgom, hogy apádat veszem elő, és véget vetünk ennek a cirkusznak. – Szerintem nem kéne. Apám megesküdött, hogy ha a szeme elé kerül, megöli. Dupla csövű puskát tart a pult alatt. Ő ilyen. A múltkor lelőtt vele egy szamarat. Még a nyáron volt, Argentona mellett… – Elhallgass! Egy szót se többet. Csend legyen. Isabella biccentett, és várakozóan nézett rám. Megint keresni kezdtem a kulcsot. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy felvegyem a harcot a bőbeszédű csitrivel. Csak le akartam heveredni az ágyon, és elveszteni az öntudatomat, lehetőleg ebben a sorrendben. Pár percig minden látható eredmény nélkül kotorásztam. Végül Isabella szó nélkül elém toppant, belenyúlt a zakóm zsebébe, ahol az én kezem már százszor megfordult, és előhalászta a kulcsot. Meglóbálta a szemem előtt, s ezzel szégyenben maradtam. Kinyitotta az ajtót, aztán felsegített a földről. Elvezetett a hálószobáig, mint valami hadirokkantat, és felfektetett az ágyra. Eligazította a fejem a párnán, lehúzta a cipőmet. Zavartan pislogtam. – Nyugi, a gatyáját már nem veszem le. Kigombolta az ingnyakam, leült mellém, és hosszan rám nézett. Nem illett az életkorához az a bánatos mosoly. – Soha nem láttam még ilyen szomorú embert, Martín úr. Az a nő tehet róla, mi? A fényképen. A kezébe fogta a kezem, és vigasztalóan megcirógatta. – Minden elmúlik, higgye el. Minden elmúlik. Nem akartam volna, de csupa könny lett a szemem, és félre kellett fordulnom, hogy ne lássa. Isabella leoltotta a villanyt az éjjeliszekrényen, de tovább ült mellettem a félhomályban; hallgatta, hogy sírdogál ez a részeges csavargó, nem kérdezett többet, a tanácsokból is kifogyott, csak a jelenléte maradt, és a jósága, amíg el nem aludtam.

7 A másnaposság gyötrelmével ébredtem, mintha satuba szorították volna a halántékomat, és kolumbiai kávé illata bizsergette az orromat. Isabella kis asztalkát tolt az ágyam mellé a forrón gőzölgő kávéskannával, és egy tányérral, amelyen kenyér, sonka meg alma volt. Az étel láttán felkavarodott a gyomrom, de a kávéskannáért kinyúltam. Isabella, aki mindaddig észrevétlenül kukucskált az ajtó mögül, villámgyorsan odapenderült, és sugárzó mosollyal kitöltött egy csésze kávét. – Így fogyassza, jó erősen, akkor csodát tesz. Elvettem a csészét, és belekortyoltam. – Hány óra? – Délután egy. Felhorkantam. – Hány órája vagy te ébren? – Úgy hét órája. – És mit csinálsz? – Takarítok, rendezgetek, de itt még hónapokra való munka van – felelte. Jót hörpintettem a kávéból. – Köszönöm – mormoltam. – A kávét. És a takarítást meg a rendezkedést is, bár igazán nem kéne. – Nem a maga kedvéért teszem, ha attól fél. Saját magam miatt. Amikor majd itt lakom, nem szeretnék arra gondolni, hogy beleragadhatok valamibe, ha véletlenül megtámaszkodom. – Amikor majd itt laksz? Én úgy tudom, csak abban állapodtunk meg, hogy… Amint felemeltem a hangomat, belém nyilallt a fájdalom, és se beszélni, se gondolkozni nem tudtam többé. – Psszt… – suttogta Isabella. Fejet hajtottam, csak hogy béke legyen. Most nem bírtam és nem is akartam civakodni vele. Lesz még épp elég idő, hogy hazaküldjem a szüleihez, amikor a macskajaj kiszáll belőlem. A harmadik kortyra kiittam a kávét, és óvatosan felálltam. Öt-hat fájdalomszurony hasított egyszerre az agyamba. Felnyögtem. Isabella karon ragadott. – Nem vagyok nyomorék. Nem szorulok a segítségedre. Óvatosan eleresztett. Tettem pár lépést a folyosó felé. Ő végig úgy toporgott körülöttem, mint aki attól tart, hogy bármely pillanatban összeeshetek. Megálltam a mosdó előtt. – Pisálhatok egyedül? – érdeklődtem. – Csak aztán jól célozzon – súgta oda Isabella. – Felviszem a reggelijét a galériára. – Nem vagyok éhes. – Valamit ennie kell. – Mi vagy te, a tanítványom vagy az anyám? – Csak a javát akarom. Magamra zártam a mellékhelyiség ajtaját, és elbújtam nyugodalmas falai közt. Beletelt egy kis időbe, amíg a szemem hozzászokott a látványhoz. Fel sem ismertem a kis szobácskát. Ragyogott a tisztaságtól. Minden a maga helyén. Új szappan a mosdókagyló szélén. Tiszta törülközők, amelyekről nem is tudtam, hogy a birtokomban vannak. Fertőtlenítőszag. – Szűzanyám – dünnyögtem magam elé.

A csap alá tartottam a fejemet, és jó darabig folyattam rá a hideg vizet. Aztán kiléptem a folyosóra, és felmerészkedtem a galériára. Ha a mosdó idegen volt, a galéria egyenesen egy másik világhoz tartozott. Isabella ablakot mosott, felsúrolta a padlót, átrendezte a bútorokat és a fotelokat. Tiszta fény hatolt be az ablakokon, sehol se volt már a por szaga. A reggelim az asztalon várt, a dívány előtt, amelyre Isabella előzőleg tiszta abroszt terített. A könyvespolcokat mintha újrarendezték volna, a vitrinek visszanyerték átlátszóságukat. Isabella öntött még egy csésze kávét. – Tudom, miben sántikálsz, de nem fog sikerülni – vetettem oda. – Mi? A kávéfőzés? A lány glédába rakta a könyveket, amelyek addig szanaszét porosodtak az asztalokon és a sarkokban. Kiürítette az újságtartókat, amelyekben több mint egy évtizede sárgultak ugyanazok a lapok. Mindössze hét óra leforgása alatt félresöpörte a homály és a sötétség éveit, pusztán a jelenlétével és az ügybuzgóságával, de még mindig volt ideje és ereje mosolyogni. – Előtte jobban tetszett – közöltem. – Persze. Magának és az albérlőinek, a százmillió csótánynak, akiket kitessékeltem a friss levegővel meg a lúggal. – Szóval a lúgnak van olyan fertelmes bűze? – Amit maga bűznek nevez, az tisztaságillat – méltatlankodott a lány. – Lehetne kissé hálásabb. – Az vagyok. – Jól leplezi. Holnap felmegyek a dolgozószobába, és… – Eszedbe ne jusson. Isabella vállat vont, de a pillantása eltökélt maradt, és én már tudtam, hogy huszonnégy órán belül visszavonhatatlan átalakuláson megy át a toronyszoba. – Ja, és ma reggel találtam egy borítékot az előszobában. Biztos az éjjel csúsztatta be valaki. Rápillantottam a csésze fölött. – Az utcai kapu kulcsra van zárva – mondtam. – Nekem is ez jutott eszembe. Szó ami szó, elég fura boríték, pedig a maga neve van rajta, de én azért… – Felbontottad. – Attól tartok, igen. Akaratlanul is. – Isabella, mások levelének felbontása nem vall jó modorra. Bizonyos tájakon bűncselekménynek tekintik, és börtön jár érte. – Látja, ezt mondom mindig anyámnak, ő is felbontja a leveleimet. Mégis szabadlábon van. – Hol az a levél? Isabella elővett egy borítékot a kötényéből, amibe előzőleg jól belecsavarta, és úgy adta át, hogy végig kerülte a tekintetemet. Díszes széle volt, a papírja vastag és puha, márványszerű, rajta a piros pecsét az angyallal – feltörve –, és a nevem illatos tintával írva, vérvörösen. Felnyitottam, és kivettem belőle az összehajtott levelet. Tisztelt David! Remélem, jó egészségnek örvend, és zökkenőmentesen hozzájutott a megbeszélt összeghez. Találkozhatnánk ma este a lakásomon, hogy rátérhessünk a közös munkánk részleteire! Tíz óra körül szolgáljuk fel a könnyű vacsorát. Várom Önt. Barátja, ANDREAS CORELLI

Összehajtottam a levelet, és visszatettem a borítékba. Isabella kíváncsian figyelt. – Jó hír? – Nem tartozik rád. – Ki ez a Corelli úr? Szép a kézírása, nem úgy, mint magának. Zord pillantást vetettem rá. – Azt hiszem, ha én leszek a titkárnője, tudnom kell, kivel tart kapcsolatot. Már úgy értem, ha például le kell ráznom valakit. Felmordultam. – Ő egy könyvkiadó. – Príma cég lehet, mert nézze, micsoda levélpapírokkal és borítékokkal kérkedik. Milyen könyvet ír neki? – Semmi olyat, amihez közöd volna. – Hogy segítsek, ha nem beszél a munkájáról? Jó, inkább ne válaszoljon. Nem is mondtam semmit. A lány tíz mesés másodpercre elhallgatott. – No és milyen ez a Corelli úr? Lehűtöttem. – Különleges. – Nagy az Isten állatkertje… na jó, nem szóltam. Ahogy erre az ártatlan kis vadócra tekintettem, ha lehet, még nyomorultabbul éreztem magam, és tudtam, hogy minél hamarabb búcsúzunk el egymástól, bármennyire meg kell bántanom ezzel, annál jobb lesz mind a kettőnknek. – Mit bámul? – Ma este elmegyek itthonról. – Kitegyek valami vacsorát, mire hazajön? Későre várjam? – Vacsorameghívásom van, nem tudom, mikor érek haza, de bármikor legyen is, nem szeretnélek itt találni. Kérlek, szedd a cókmókodat, és menj el. Nem érdekel, hova. Itt nincs számodra hely. Megértetted? Kifutott az arcából a vér, és könnybe lábadt a szeme. Beharapta az ajkát, de még mindig mosolygott, ahogy lepatakzottak az arcán a könnyek. – Nincs rám szüksége. Értem. – És elég volt a takarításból. Felálltam, és faképnél hagytam. A toronyszobába menekültem. Kinyitottam az összes ablakot. Még oda is felhallatszott Isabella keserves zokogása. Néztem a déli napfényben fürdő várost, és tekintetemmel a túlsó végét pásztáztam, ahol szinte látni véltem a Villa Helius fénylő tetőcserepeit és Vidalné Cristinát, akit minden további nélkül elképzelhettem a toronyszoba ablakában, amint a Ribera negyedet bámulja. A szívem komor sötétségbe borult. Megfeledkeztem Isabella sírásáról, csak arra vártam, hogy minél hamarabb viszontlássam Corellit, és megbeszélhessem vele azt az átkozott könyvet. Addig maradtam a toronyszobában, amíg a délután szétoszlott a város fölött, mint vízben a vér. Egész nyáron nem volt akkora hőség, mint aznap, a Ribera háztetői úgy vibráltak, mint délibáb a gőz fölött. Lementem a lakásba átöltözni. Csend volt a házban, a galéria redőnyeit leeresztették, és az ablaküvegeken beszüremlő fény aranyszínbe vonta a nagy folyosót. – Isabella? – kiáltottam.

Semmi válasz. Benéztem a galériára, de a lány már nem volt ott. Távozása előtt azért még elszöszmötölt, sorba rakta és letörölgette Ignatius B. Samson összes műveit, amelyek évekig fogták a port magányosan egy immár patikatisztaságú vitrinben. Isabella kivette az egyik könyvet, és egy állványon hagyta, a közepén kinyitva. Találomra elolvastam belőle egy mondatot, s ezzel máris visszataláltam abba az időbe, ahol a dolgok látszólag olyan egyszerűek voltak, mint amilyen elkerülhetetlenek. „A verset könnyel, a regényt vérrel írják, a történelmet pedig uborkafüves vízzel, mondta a bíboros, és a kandeláber fényénél méreggel kente be a késpengét.” Mulattatott e szavak megtervezett ártatlansága, és újraéledt bennem a gyanú, amely valahol mindig kísértett: hogy talán jobb lett volna mindenkinek, de főleg nekem, ha Ignatius B. Samson soha nem öli meg magát, és David Martín soha nem lép a helyébe.

8 Már beesteledett, amikor kiléptem a kapun. A párás melegben sokan vitték ki a széküket az utcára, ott üldögéltek, és hasztalan várták, hogy felfrissüljön a levegő. Nem győztem kerülgetni e hirtelen képződött akadályokat a kapualjaknál meg az utcasarkokon, ahogy a Francia pályaudvar felé igyekeztem, azért épp oda, mert a bejárata előtt mindig állt két-három szabad taxi. Beültem az elsőbe. Húsz percbe telt, amíg átjutottunk a városon, és felhágtunk a domboldalra, Gaudí építész úr szellemjárta parkjához. Már messziről látszottak Corelli házának fényei. – Nem is tudtam, hogy laknak benne – csodálkozott a taxis. Amint kifizettem a fuvart, no meg a borravalót, beletaposott a gázba, és sietve elhajtott. De én nem rohantam azonnal a kapuhoz, élvezni akartam a hely különös csendjét. Szinte egy falevél sem rezdült mögöttem a dombot borító kiserdőben. Minden irányban kiterjedt a csillagokkal teleszórt ég, és rajta a futó ecsetvonásokkal rajzolt felhőmaszatok. Hallottam a lélegzetemet, a ruhám suhogását, ahogy a ház felé haladtam. Végül bekopogtam, és vártam. Nemsokára kinyílt a kapu. Csapott vállú, beesett szemű férfi nyugtázta jelentkezésemet, és beinvitált. Öltözéke arra utalt, hogy inas vagy komornyik. Egy szót sem szólt. Végigvezetett az emlékeim szerint fényképekkel borított folyosón, aztán maga elé engedett a szalonba, amelynek ablakaiból az egész várost be lehetett látni. Könnyedén meghajolt felém, és ugyanolyan kimért léptekkel távozott, mint ahogy bekísért. Odaléptem az ablakhoz, és amíg Corellit vártam, nem akadt jobb dolgom, mint kikukucskálni. Eltelt egy kis idő, míg észrevettem, hogy figyel valaki a sarokból. Mozdulatlanul ült egy fotelban a sötétség és egy gyertya fénykörének határán, alig látszott a lába meg a két keze, amely a karfán nyugodott. De azonnal felismertem sosem pislogó szeme ragyogását és gallérján az állandó díszt, az angyal formájú kitűzőt, ahogy a fény megcsillant rajta. Amint odanéztem, máris felállt, és sietős, túlontúl sietős léptekkel elindult felém, olyan ordas vigyorral, hogy beleborzongtam. – Jó estét, Martín. Udvarias biccentéssel üdvözöltem, és igyekeztem visszamosolyogni. – Már megint magára ijesztettem – sajnálkozott. – Elnézést. Megkínálhatom egy itallal, vagy fogjunk hozzá mindjárt a vacsorához? – Az igazat megvallva nincs étvágyam. – Ilyen kánikulában érthető. Mit szólna, ha kimennénk a kertbe, és ott beszélgetnénk? A hallgatag komornyik ismét megjelent a színen, és kitárta a kertre nyíló ajtót; odakint csészealjakra helyezett gyertyák közt vezetett az út egy fehér vasasztalhoz és mellette két, egymással szembehelyezett székhez. A gyertyalángok szálegyenesen álltak, szellő sem borzolta őket. Halványkék fénnyel sütött a hold. Leültem, és így tett Corelli is, miközben a komornyik két poharat szervírozott, talán borral vagy más itallal, amit azonban nem állt szándékomban megkóstolni. A háromnegyedig telt holdnál Corelli megifjodott, és élesebbé váltak a vonásai. De úgy legeltette rajtam a szemét, mint egy éhenkórász farkas. – Martín, magát bántja valami. – Gondolom, hallott a tűzesetről. – Sajnálatos vég, de költői magaslatokig igazságos. – Igazságosnak tartja, hogy így halt meg két ember? – Talán könnyebben elfogadná a világot, ha nem volna ilyen kegyetlen? Pedig az igazság csak perspektívaváltás, és nem egyetemes érték. Nézze, én nem teszek úgy, mintha megrendülnék, ha hiányzik belőlem ez az érzelem, és szerintem magának sem kéne erőlködnie. No persze, ha ragaszkodik hozzá, tarthatunk egy perc néma csendet. – Nincs rá szükség. – Persze hogy nincs. Csak akkor kell az ilyesmi, ha nincs értelmes mondanivalónk. A csend egy álló percig lángésznek mutat minden tökfejet. Mi bántja még, Martín?

– Úgy látszik, a rendőrség azt hiszi, közöm van a történtekhez. Maga felől is érdeklődtek. Corelli derűsen bólintott. – A rendőrök a munkájukat végzik, ahogy mi is. Mit szólna, ha nem ártanánk bele magunkat? Meghajtottam a fejem. Corelli mosolygott. – Nem sokkal ezelőtt, miközben magára vártam, eszembe jutott, hogy félbehagytunk egy eszmei jellegű beszélgetést. Minél előbb túlesünk rajta, annál hamarabb kezdődhet az érdemi munka – mondta. – Az első kérdésem, hogy mit jelent magának a hit. Gondolkodóba estem. – Sose voltam vallásos. Ez nem hit vagy hitetlenség kérdése, csak kételkedés. A kételkedés az én hitem. – Nagyon óvatos, nagyon polgári. De ha kirugdossa a labdát a pályáról, nem nyeri meg a meccset. Maga szerint miért születnek és múlnak el egymás után a legkülönbözőbb vallások a történelemben? – Fogalmam sincs. Talán társadalmi, gazdasági, politikai okok miatt. Ne feledje, hogy olyan emberrel beszél, aki tízévesen látott utoljára iskolapadot. Nem erősségem a történelem. – A történelem a biológia pöcegödre. – Azt hiszem, hiányoztam arról az óráról. – Ezt nem tanítják az iskolában, Martín. Ezt a leckét az értelem és a valóság belátása adja. Ez az a tanulság, amit senki sem akar levonni, s amit épp ezért a legkörültekintőbben kell megvizsgálnunk, ha jól akarjuk végezni a munkánkat. Minden piaci rést az nyit meg, hogy valaki, valahol képtelen megoldani egy egyszerű és elkerülhetetlen problémát. – Most vallásról vagy közgazdaságtanról beszélünk? – Úgy skatulyázza, ahogy akarja. – Ha jól értem, arra céloz, hogy a hit, vagyis a mítoszok, az ideológiák, a természetfölötti legendák elfogadása csupán biológiai folyomány. – Ahogy mondja. – Kissé cinikus látásmód ez egy olyan kiadótól, aki vallásos szövegekkel foglalkozik – kötözködtem. – Szakmai jellegű, érzelemmentes látásmód – pontosított Corelli. – Az ember azért hisz, amiért levegőt vesz: mert életben akar maradni. – Maga alkotta ezt az elméletet? – Ez nem elmélet. Statisztika. – Érzésem szerint az emberiségnek legalább háromnegyed része elutasítaná az ön nézetét – mondtam. – Hogyne. Hiszen ha egyetértenének, nem hajlanának a hitre. Senkit sem lehet meggyőzni olyasmiről, amit nem diktál közvetlen élettani szükséglet. – Azt állítja hát, hogy természetünknél fogva élünk hazugságban? – Természetünknél fogva küzdünk a túlélésért. A hit ösztönös válasz a lét ama vonatkozásaira, amelyekre másképp nem találnánk magyarázatot: a világmindenség erkölcsi érzéketlenségére, a biztos halálra, a dolgok titokzatos eredetére, saját életünk értelmére és nemkülönben annak hiányára. Alapvető és pofonegyszerű tételek ezek, de korlátaink miatt nem válaszolhatunk rájuk egyértelműen, ezért védekezésként az érzelmi reakciókhoz menekülünk. Színtiszta, egyszerű biológia. – Maga szerint tehát minden hit és ideológia légből kapott mese? – Kivétel nélkül minden az, amivel a világot magyarázzuk vagy leírjuk. Itt például az a bökkenő, hogy az emberállat erkölcsi érzékkel vettetett egy erkölcs nélküli világba, és véges létezésre van ítélve, azzal az egyetlen céllal, hogy fajának továbbélését biztosítsa. Ez a valóság nem élhető túl sokáig, legalábbis nem az ember számára. Ezért töltjük életünk jó részét álmodással, főleg amikor ébren vagyunk. Mint mondtam már, ez közönséges biológia.

Felsóhajtottam. – Ezek után arra kér, hogy találjak ki egy mesét, amely előtt térdre esik a gyanútlan olvasó, mert elhiszi, hogy látta a fényt, és van miben hinni, van miért élni, halni és akár ölni is? – Pontosan. Nem kérem, hogy olyasmit találjon ki, ami sohasem létezett eddig ilyen vagy olyan formában. Csupán arra kérem, segítsen inni adnom a szomjazóknak. – Mily dicséretes, mily kegyes cél – gúnyolódtam. – Nem. Szimpla üzleti ajánlat. A természet óriási szabadpiac. A kereslet-kínálat törvénye molekuláris szinten is működik. – Akkor talán egy tudóst kéne felkérnie. Molekulákról és kereskedelemről szólva lefogadom, hogy a többségük életében nem látott még százezer frankot egy összegben, és a töredékéért is hajlandó lenne áruba bocsátani a lelkét, vagy éppen kitalálni magának, amit csak akar. Corelli fémesen csillogó pillantása azt a gyanút keltette bennem, hogy hamarosan újabb fanyar kiselőadás következik. Magam elé képzeltem a Spanyol-amerikai Bank számláján elhelyezett összeget, és arra gondoltam, hogy százezer frank jócskán megér egy misét, sőt akár egy csokor szentbeszédet is. – A tudósok általában nem a tudásukról híresek – szónokolt Corelli. – Csak azért hencegnek ezzel a névvel, hogy kárpótolják magukat a velük született dilettantizmusért, amelyet maga is érzékel bennük. Amilyen ősi, oly biztos e tapasztalat: mondd meg, mivel dicsekszel, s én megmondom, mi hiányzik leginkább belőled. Mindig ugyanaz a nóta. A kontár a szakértő, a szadista a könyörületes, a bűnös az ájtatoskodó, az uzsorás a jótevő, a beképzelt majom a hazafi, a kérkedő az alázatos, a trágár az elegáns, az agyalágyult az értelmiségi. És mindez a természet műve már megint, hisz a természet nem a költők által megénekelt kecses tündér, sokkal inkább a vérszomjas, telhetetlen anya, aki saját ivadékaiból táplálkozik, miután megszülte őket, csak azért, hogy tovább élhessen. A hányinger környékezett Corellitől és kíméletlen biológiai költészetétől. Felkavart az indulat és a harag, amelyet a szavai mögött éreztem, és elgondolkoztam, van-e egyáltalán valami a világon, amit nem tart gusztustalannak és alávalónak, beleértve szerény személyemet is. – Magának virágvasárnapi üdvbeszédeket kéne tartania az iskolákban és a parókiákon. Lehengerlő sikert aratna – javasoltam. Corelli metsző kacajra fakadt. – Ne terelje másra a szót. Amit én keresek, épp a tudós ellentéte, a valóban értő személyiség. És már meg is találtam. – Ön hízeleg. – Sőt, még fizetek is. Mert lássuk be, ez az egyetlen komoly hízelgés a mi anyagias világunkban. Ne fogadjon el soha olyan kitüntetést, ami nem egy csekk hátán érkezik. Csak az részesül valódi jutalomban, aki beváltja a csekket. És ha már fizetek magának, elvárom, hogy végighallgasson, és kövesse az útmutatásaimat. Higgye el, nem áll érdekemben vesztegetni az idejét. Amíg én fizetem magát, az ön ideje az én időm is. Behízelgő volt a modora, de a szeme most is acélosan csillogott, és nem hagyott helyet félreértéseknek. – Nem kell minden öt percben erre emlékeztetnie. – Bocsássa meg a kardoskodásomat, Martín barátom. Csak azért szédítem a fejét e körmondatokkal, hogy mihamarabb eltakaríthassuk őket az útból. Én formát várok magától, nem tartalmat. A tartalom pedig mindig ugyanaz, amióta csak ember létezik e földön. Ott van a szívébe vésve, mint valami termékszám. Annyit kérek csupán, hogy találjon egy okos és csábító módot, amellyel választ adhat minden kérdésre, amit felteszünk, úgy, ahogy maga látja az emberi lelket, saját művészi és szakmai tudásából adódóan. Olyan elbeszélést kérek, ami a lelke legmélyéről fakad.

– Semmi többet… – És semmi kevesebbet. – Arról beszél, hogy gerjesszem fel az olvasó érzéseit és vágyait. De nem volna-e egyszerűbb ésszerű érveléssel meggyőzni az olvasót olyasmivel, ami könnyű és világos? – Nem. Senkivel sem lehet ésszerű párbeszédet kezdeményezni olyan hitkérdésekről és elvekről, amelyeket józan ésszel nem fog fel. Mindegy, hogy Istenről, nemzetről vagy hazafiúi büszkeségről van szó. Ezért nem érhetem be holmi szónoki fordulatokkal. A művészet ereje kell nekem, a drámai műfaj hatása. Azt hisszük, a dalszöveget értjük, de ami elhiteti velünk, vagy nem hiteti el, az a muzsika. Kísérletet tettem, hogy legyűrjem az egész zagyvaságot anélkül, hogy megakadna a torkomon. – Nyugalom, mára már nincs több prédikáció – mondta Corelli. – Térjünk a tárgyra: maga meg én úgy tizenöt naponta találkozunk. Beszámol az addigi munkájáról, megmutatja az elkészült kéziratot. Ha változtatni akarok, vagy észrevételeim vannak, a tudomására hozom. A munka tizenkét hónapig tart, vagy addig, ameddig a cél megkívánja. A határidő leteltével ön átadja a kéziratot és a járulékos gyűjtéseit, hiánytalanul, mert mindez a jogok egyedüli birtokosát és kezelőjét illeti, azaz engem. A neve nem szerepel a könyvön, és később sem hivatkozhat a szerzői jogaira, miután a kéziratot átadta, úgyszintén nem vitathatja meg a nekem végzett munkát, sem a megállapodásunk részleteit négyszemközt vagy a nyilvánosság előtt senkivel. Cserébe felvehet százezer frank előleget, ahogy erre már sor került, és amennyiben a kéziratot megelégedéssel átvettem, további ötvenezer frank honoráriumot kap. Nyeltem egy nagyot. Az ember nem veszi észre, mennyi kapzsiság gyülemlett fel a szívében, amíg meg nem hallja a zsebében a pénz édes csilingelését. – Nem kíván írásban szerződni? – A mi megállapodásunk becsületbeli jellegű. A magáé és az enyém. És már rá is tettük a pecsétet. A becsületbeli megállapodást nem lehet megtörni, mert aki így cselekszik, maga törik meg – mondta Corelli olyan hangsúllyal, hogy mindjárt arra gondoltam, jobb lett volna mégis aláírni egy papírt, akár a saját véremmel. – Maradt még kérdése? – Igen. Miért? – Nem értem, Martín. – Miért rendeli meg tőlem ezt az anyagot, vagy bárminek is hívja? Mihez akar kezdeni vele? – Épp most támadnak lelkiismereti gondjai, Martín, hogy idáig jutottunk? – Lehet, hogy komolytalannak tart, de ha én részt veszek valamiben, amilyen a maga vállalkozása is, tudnom kell, mi a célja. Azt hiszem, megvan hozzá a jogom. Corelli elmosolyodott, és a kezemre tette a kezét. Kirázott a hideg attól a fagyos és márványszerűen sima érintéstől. – Az, hogy maga élni akar. – Kissé fenyegetően hangzik ez. – Én csak barátian emlékeztetem arra, amit már úgyis tud. Segíteni fog nekem, mert élni akar, mindenáron, tekintet nélkül a következményekre. Nem is olyan rég még úgy tudta, a halál kapujában áll, most meg, íme, egy örökkévalóság várja, és élete nagy lehetősége. Segíteni fog nekem, mert ön emberi lény. És mert hisz, még akkor is, ha tagadja. Visszahúztam a kezemet, ő pedig felállt, és elballagott a kert széléig. – Ne féljen, Martín. Minden jóra fordul. Hallgasson rám – mondta hízelgő, bódító, szinte már atyai hangon. – Elmehetek?

– Természetesen. Nem kívánom a szükségesnél tovább feltartani. Roppantul élveztem a beszélgetésünket. Menjen csak, és gondolkozzék el az itt elhangzottakon. Majd meglátja, hogy miután megemésztette, maguktól adódnak a valódi válaszok. Nincs semmi az életben, amiről ne tudnánk, mielőtt elkezdődne. Semmi fontosat nem tanulunk az életben, csak emlékezünk. Odaintette a hallgatag komornyikot a kert másik széléről. – Kocsival vitetem haza. Két hét múlva találkozunk. – Itt? – Isten tudja – felelte, és úgy nyalta meg az ajkát, mint aki remek viccet mondott. A komornyik közelebb lépett, majd intett, hogy kövessem. Corelli bólintott, visszaült a székére, és a tekintete újra elrévedt a városon.

9 A kocsi, ha már mindenáron el kell nevezni valahogy, a ház ajtajában állt. De nem akármilyen automobil volt az, inkább gyűjteménybe kívánkozott. Nekem mesebeli hintó jutott róla eszembe, guruló katedrális, amelynek görbületeit és fényezését a tiszta tudomány alkotta meg, motorházának elején pedig, mint egy hajó orrán, ezüst angyalfigura trónolt. Egy Rolls-Royce volt tehát. A komornyik kitárta előttem az ajtaját, és mély meghajlással búcsúzott. Beültem az utastérbe, amely inkább szállodai szobára, mintsem motoros jármű belsejére emlékeztetett. Amint hátradőltem az ülésen, rántott egyet az autó, és elindultunk lefelé a domboldalon. – Tudja a címet? – kérdeztem. A sofőr sötét árnya hanyagul biccentett a minket elválasztó üvegfal mögött. Úgy vágtunk át Barcelonán a fémbatár zsongító csendjében, hogy szinte nem is érintettük a földet. Vízbe merült sziklaszirtekként vonultak el az utcák, a házak az ablak előtt. Elmúlt éjfél, mire a fekete Rolls-Royce befordult a Comercio utcán, és a Born sétányra jutott. A Flassaders utca túl szűk volt, hogy behajthassunk rajta, ezért már az elején megálltunk. A sofőr kiszállt, és alázatos főhajtással kinyitotta előttem az ajtót. Kiszálltam, ő becsukta az ajtót, és egyetlen szó nélkül visszaült a volánhoz. Addig néztem a kocsi után, amíg a sötétség árnyai el nem nyelték fekete körvonalait. Fogalmam sem volt, mit tettem, de nem is akartam tudni a választ, inkább elindultam hazafelé azzal a biztos érzéssel, hogy az egész világ börtön, és nincs belőle kiút. Otthon a dolgozószobába vezetett az első utam. Kitártam az ablakokat a négy égtáj felé, és hagytam, hogy a párás, fülledt levegő betöltse a helyiséget. Láttam, hogy odalent némelyik járdán matracokon és lepedőkön hevernek az emberek; kimenekültek a lakásukból, annyira nem tudtak már aludni a hőségben. Távolabb a Paralelo három óriási kéménye halotti máglyaként eregette a fehér hamufátylat, amely üvegcsillámként terült szét Barcelona fölött. Emitt, a Mercé-templom kupoláján álló szobor úgy terjesztette szárnyát repülni vágyva az ég felé, mint a Rolls-Royce angyala vagy az elmaradhatatlan kitűző Corelli gallérján. Éreztem, hogy a város a hónapokig tartó csend után újra beszélni kezd hozzám, és feltárja titkait. Akkor láttam meg őt: egy kapu lépcsőjén gubbasztott a régi házak közt sötétlő nyomorúságos, szűk alagútban, amelyet csak Legyek utcájának neveztek. Isabella. Eltöprengtem, mióta ülhet ott, aztán megfeddtem magam: nem az én bajom. Már épp becsuktam volna az ablakot, hogy visszahúzódjak az asztalomhoz, amikor észrevettem, hogy nincs egyedül. Két alak közelített hozzá lassan, talán túlzott lassúsággal, az utca végéből. Sóhajtva kívántam, bárcsak elmennének mellette. Nem tették. Az egyik előresietett, és elzárta az utat a másik irányba. A másik odatérdelt a lányhoz, és felé nyúlt. Isabella felriadt. De akkor már nekiestek, és a sikolya felhallatszott hozzám. Egy perc múlva lent termettem. Mire odaértem, az egyikük lefogta Isabellát, a másik a szoknyáját tűrte fel. A lány arca eltorzult a félelemtől. A második támadó, aki röhögve feszegette Isabella combjait, kést tartott a torkához. A vágásból már három csíkban csorgott a vér. Körülnéztem. Néhány láda sitt volt felhalmozva az egyik falnál, meg egy kupac tégla és építési anyag. Találomra odanyúltam, és egy félkarnyi hosszú súlyos, kemény vasrúd akadt a kezembe. Először a késes ember vett észre. Tettem felé egy lépést, és meglengettem a vasrudat. Előbb a fegyveremre, majd a szemembe nézett, és mindjárt abbahagyta a vigyorgást. Aztán amikor a másik férfi megfordult, nekimentem a rúddal. Egyetlen biccentésemre elengedte Isabellát, és gyorsan elbújt a társa mögé. – Kopjunk le – súgta oda neki. A másik ügyet se vetett rá. Vérben forgó szemmel meredt rám, és a kést villogtatta. – Téged meg ki hívott ide, az anyád kurva mindenit? Karon ragadtam Isabellát, és felhúztam a földről, de egy pillanatra se tévesztettem szem elől a késes férfit. Kivettem a kulcsomat a zsebemből, a lány kezébe nyomtam.

– Menj a házba – parancsoltam rá. – De azonnal. Isabella téblábolt egy kicsit, aztán gyorsan futni kezdett a sikátorban a Flassaders felé. A késes utánanézett, majd rám, és dühösen elvigyorodott. – Kicsipkézlek, te rohadék. Nem kételkedtem benne, hogy szívesen beváltaná a fenyegetést, sőt úgy láttam, a kellő képességekkel is rendelkezik, de azt olvastam ki a tekintetéből, hogy nem ejtették a fejére, hisz eddig is jobbára azért tartózkodott a kés használatától, mert elgondolkoztatta, milyen súlyos lehet a vasrúd a kezemben, és hogy volna-e erőm, bátorságom, de főleg időm péppé zúzni a koponyáját, mielőtt megmártja bennem a pengéjét. – Próbáld csak meg – biztattam. A gazfickó néhány pillanatig farkasszemet nézett velem, aztán felnyerített. A társa, egy fiatal fiú, megkönnyebbülten sóhajtott. Amaz becsukta a bicskát, odaköpött a lábam elé. Sarkon fordult, és már kotródott is vissza a sötétségbe, ahonnan jött, a fiú meg poroszkált utána, mint a kiskutyája. Isabellát ott találtam a tornyos ház előcsarnokában, reszketve kuporgott, és két kézzel kapaszkodott a kulcsba. Amikor meglátott, máris talpra ugrott. – Hívjak orvost? Megrázta a fejét. – Biztos vagy benne? – Nem jutottak odáig, hogy bántsanak – hüppögte. – Én nem így láttam. – Nem bántottak, világos? – csattant fel. – Rendben – mondtam. Belékaroltam volna, amíg felmegyünk a lépcsőn, de ő elhúzódott tőlem. A lakásban először a mosdóhoz kísértem, és meggyújtottam a villanyt. – Van nálad váltás ruha, át tudsz öltözni? Isabella a csomagjára mutatott, és bólintott. – Mosakodj meg, én addig főzök vacsorát. – Hogy lehet ilyenkor éhes? – Éhes vagyok, és punktum. Beharapta az ajkát. – Igazából én is… – Akkor ezt megbeszéltük – feleltem. Rácsuktam a mosdó ajtaját, és addig füleltem, amíg csorogni nem kezdett odabent a víz. Aztán kimentem a konyhába, és begyújtottam a tűzhelyet. Volt egy kis rizs és szalonna meg maradék zöldség abból, amit Isabella hozott az előző reggel. Összeütöttem valami egytálételt, és félórát vártam a lányra, miközben lecsúszott a torkomon vagy fél üveg bor. Amikor Isabella kisírt szemmel megjelent a konyhaajtó küszöbén, kislányosabb volt, mint valaha. – Nem tudom, van-e még étvágyam – lehelte. – Ülj le és egyél. Leültünk a kis asztalhoz a konyha közepén. Isabella némi gyanakvással méregette a feltálalt rizst és benne a meghatározhatatlan ételdarabkákat. – Egyél – parancsoltam rá. Belekotort a tányérba, és a szájához emelte a kanalat. – Nem is olyan rossz – mondta. Félig töltöttem a poharát borral, és vízzel pótoltam ki. – Apám nem engedi, hogy bort igyak. – Én nem vagyok az apád.

Csendben ettünk, össze-összenéztünk. Isabella hamar letakarította a tányérját, és megette a karéj kenyeret is, amit vágtam. Félénken mosolygott. Ő maga talán nem volt tudatában, de még mindig megbénította a félelem. Bekísértem az egyik hálószobába, és villanyt gyújtottam. – Próbálj aludni – mondtam. – Ha kell valami, kopogtass át a falon. Itt vagyok a szomszédban. A lány bólintott. – Tegnap már hallottam a horkolását. – Nem horkolok. – Akkor a csövek lesznek azok. Vagy valamelyik szomszédnak medvéje van. – Még egy szó, és repülsz vissza az utcára. Isabella félszeg mosollyal bólintott. – Köszönöm – suttogta. – De ne csukja kilincsre az ajtót, kérem. Csak hajtsa be. – Jó éjt – mondtam, aztán leoltottam a villanyt, és magára hagytam a félhomályban. Később, amikor a hálószobámban vetkőzni kezdtem, észrevettem az arcomon egy sötét foltot; olyan volt, mint egy fekete könnycsepp. Letöröltem az ujjammal a tükör előtt. Alvadt vér volt. Csak akkor döbbentem rá, mennyire kimerültem, és hogy mennyire sajog minden porcikám.

10 Másnap reggel, mielőtt még Isabella felébredt volna, elmentem a szülei csemegekereskedésébe, a Mirallers utcába. Épp csak hajnalodott, de a bolt redőnyét már félig felhúzták. Bebújtam alatta, és két segédet találtam az üzletben; teásdobozokat és ki tudja még, mi mindent pakoltak a pultra. – Zárva vagyunk – mondta az egyik. – Nem úgy néz ki. Kerítsétek elő a tulajt. Amíg vártam, időtöltésképpen végignéztem, miféle kincsei vannak a hálátlan örökösnő családjának, aki végtelen együgyűségében úgy határozott, hogy az irodalom keserű kenyerére cseréli a kereskedelem mézesbödönét. A kis boltban, mint valami mesebeli bazárban, egymás hegyén-hátán álltak a finomságok a világ minden tájáról. Lekvár, édesség, tea. Kávé, fűszer, konzervek. Gyümölcs, füstölt hús. Csokoládé, tartósított készétel. Az ínyencfalatok császári tárháza mindazoknak, akiknek elég vastag a pénztárcájuk. Don Odón, a leány apja és az üzlet vezetője, hamarosan megjelent kék kötényben, admirálishoz illő bajusszal és olyan feldúlt ábrázattal, mint akit a szívbaj kerülget. Jobbnak láttam félretenni az udvariaskodást. – A lánya azt állítja, hogy magának dupla csövű puskája van, és kilátásba helyezte, hogy megöl – közöltem, és széttártam a karomat. – Ide lőjön. – Pimasz fráter! Kicsoda maga? – Én az a pimasz fráter vagyok, aki kénytelen szállást adni egy kislánynak, mert az a teszetosza apja képtelen vigyázni rá. A boltosnak menten elszállt a haragja, és aggodalmas, megilletődött pillantást vetett rám. – Martín úr? Fel se ismertem… Hogy van a lányom? Vettem egy mély lélegzetet. – Biztonságban van a lakásomon, úgy horkol, mint egy buldog, de az erényei makulátlanul tiszták maradtak. A boltos megkönnyebbülten keresztet vetett, kétszer egymás után. – Isten fizesse meg. – Biztos megteszi, de addig is ajánlom, jöjjön el érte még a mai nap folyamán, mert különben jól kupán csapom magát, akár van puskája, akár nincs. – Puska? – motyogta maga elé zavartan a boltos. A felesége, egy madárcsontú, riadt tekintetű nő, a hátsó irodából kukucskált egy függöny mögül. Valami azt súgta nekem, hogy itt ma nem lesz lövöldözés. Don Odón hevesen zihált, mintha mindjárt össze akarna esni. – Semmit sem akarnék jobban, Martín úr. De a kislányom nem szeret itthon – magyarázta vigasztalanul. Miután kiderült, hogy a boltos korántsem olyan vérszomjas, mint amilyennek Isabella lefestette, egyszeriben megbántam, hogy ráripakodtam. – Nem zavarta el hazulról? Don Odón szeme elkerekedett, és megtelt szomorúsággal. A felesége kiszaladt a függöny mögül, és kézen fogta. – Összekaptunk, igen. Mind a ketten olyasmiket vágtunk egymás fejéhez, amit nem kellett volna. De ha egyszer olyan égetnivaló természete van… Azzal fenyegetőzött, hogy világgá megy, és többé nem látjuk. Drága jó édesanyjára máris rájött a szívdobogás, majdnem végzett vele. Én meg rákiáltottam, hogy bezárom egy kolostorba. – Ezzel lehet csak igazán meghatni egy tizenhét éves lányt – jegyeztem meg. – Ez jutott először eszembe… – magyarázkodott a boltos. – Ugyan hogy zárnám már be? – Abból, amit eddig láttam belőle, csak egy csendőrezred segítségével.

– Nem tudom, mit hordott össze magának a kislány, Martín úr, de ne higgyen neki. Talán nem vagyunk finom család, de azért szörnyetegeknek se nézzen bennünket. Én már nem tudom, mit csináljak vele. Nem szokásom, hogy lecsatoljam a nadrágszíjat, és azzal tanítsam móresre. A feleségem meg, nézze csak, még a macskára se mer rászólni. Nem tudom, mitől lett a lányom épp ilyen. Biztos attól, hogy túl sokat olvas. Az apácák jó előre figyelmeztettek. Apám is megmondta, Isten nyugosztalja, hogy amint a nőket írni-olvasni engedik, félrecsúszik a világ. – Nagy filozófus lehetett az édesapja, de ez nem segít rajtunk, se magán, se énrajtam. – És most mit tegyünk? Isabella nem akar velünk lakni, Martín úr. Azt mondja, korlátoltak vagyunk, és nem értjük őt, meg hogy élve akarjuk eltemetni a boltban… De mit akar, mit értsek rajta? Hétéves koromtól ebben a boltban robotolok, éjt nappallá téve, és csak annyit tanultam meg, hogy a világ nem bánik kesztyűs kézzel a fellegekben járó kisasszonyokkal – mondta a boltos egy hordóra könyökölve. – Leginkább attól félek, hogy ha erővel kényszerítem vissza, majd még tényleg világgá megy nekem, és szabad prédája lesz mindenféle… Jobb, ha bele se gondolok. – Így igaz – helyeselt a felesége, enyhe olasz akcentussal. – Higgye el, megszakad a szívünk miatta, de nem először hagy itt bennünket. Anyámra ütött, az ő nápolyi vére folyik benne. – Jaj, a mamma! – emlékezett meg anyósáról don Odón, és már a gondolatra is kiverte a víz. – Bizony, fellélegeztünk, amikor azt mondta, hogy magánál fog lakni pár napig, amíg segít a munkájában – folytatta Isabella anyja. – Mert tudjuk, hogy maga rendes ember, és hogy a lányunk nem került olyan messze tőlünk, csak két sarokra. Tudjuk, hogy maga végül rá fogja beszélni, hogy hazajöjjön. Fogalmam sem volt, mit mesélhetett rólam Isabella, ha ők már azt is elhiszik rólam, hogy vízen járok. – Tegnap éjjel, alig pár lépésre innen, félholtra vertek két napszámost, akik hazafelé tartottak. Most szóljon hozzá. Addig ütötték őket egy vasrúddal, amíg az anyjuk se ismert rájuk. Azt mondják, az egyik akár meg is halhat, a másik egy életre nyomorék lett – újságolta az asszony. – Hát milyen világban élünk? Don Odón elgyötörten nézett rám. – Ha visszahozom, csak megint elszökik. És nem tudom, találkozik-e még egyszer olyan emberrel, mint maga. Sehogy sincs jól, persze, ha egy hajadon lány egy nőtlen férfi házában lakik, de magáról legalább tudjuk, hogy becsületes, és megóvja őt. A boltost már a könnyek fojtogatták. Én azért jobban örültem volna, ha a flintáért szalad. De fennállt a lehetőség, hogy most már bármely pillanatban előáll egy nápolyi unokafivér, és fegyverrel a kezében védi meg a kislány becsületét. Porca miseria. – Szavát adja, hogy vigyáz rá, amíg megjön az esze, és hazajön? Felnyögtem. – Szavamat adom. Don Odón és a neje a cég ajándékaként minden földi jóval elhalmozott, és én az egzotikus csemegék terhe alatt botladoztam hazáig. Ígéretet tettem, hogy néhány napig vigyázni fogok Isabellára, kivárom, amíg észhez tér, és ő maga is megérti, hogy otthon a helye. A boltosházaspár pénzt is adott volna gyermekük ellátásáért, de ezt a túlzást már igazán nem fogadhattam el. Úgy terveztem, hogy Isabella egy héten belül a saját ágyikójában alszik majd, legfeljebb fenntartom az illúziót, hogy napközben nálam dolgozik. Ennél nagyobb bajom sose legyen.

Amikor hazaértem, ott ült a konyhaasztalnál. Még az éjjel elmosogatta a tányérokat, kávét főzött, felöltözött, és olyan frizurát fésült magának, mintha egy szentképhez állna modellt. Isabella nem most jött le a falvédőről, pontosan tudta, hol jártam, így magára öltötte a leggyámoltalanabb arckifejezését, és kivert kutyaként pislogott rám. Lepakoltam don Odón csemegés kosarait a mosogató szélére, és a szemébe néztem. – Nem lőtt magára az apám? – Kifogyott a tölténye, ezért inkább lekvárosüvegekkel és manchego sajtdarabokkal támadott. Isabella összeszorított ajakkal, bűnbánóan ült. – Szóval a nagymamáról neveztek el Isabellának. – A mamma – bólintott. – A szomszédság csak Vezúvnénak hívta. – El tudom képzelni. – Állítólag rá ütöttem. Azt mondják, nekem is olyan kemény a fejem, mint őneki volt. Ehhez nem kell bizonyítási eljárás, gondoltam. – A szüleid derék emberek, Isabella. Nem értenek téged kevésbé, mint te őket. Nem felelt. Kitöltött egy csésze kávét, és várta az ítéletet. Két lehetőség állt előttem: vagy az utcára teszem őt, és bánatot hozok a szülei fejére, vagy meghazudtolom magam, és kéthárom napig gyakorlom a türelem szép erényét. Azt reméltem, ha negyvennyolc órára megtestesítem a létező összes maró gúnyt és bántó közönyt, megtörik e bakfis minden konoksága, és térden csúszik vissza az anyja szoknyájához, hogy bocsánatért, lakhatásért, ételért esedezzen. – Egyelőre itt maradhatsz… – Köszönöm! – Ácsi! Itt maradhatsz, de csak azzal a feltétellel, hogy egyrészt mindennap elmész a boltba, beköszönsz a szüleidnek, és elmondod nekik, milyen jól megy sorod. Másrészt, hogy szót fogadsz, és megtartod a házirendet. Sztentori hangon hirdettem ki mindezt, de azért bennem volt a félsz. Hiába erőltettem magamra a zord külsőt, ügyelnem kellett rá, hogy elég szigorú maradjon a hangom. – Mi a házirend? – kérdezte Isabella. – Elsősorban az, amihez kedvem szottyan. – Azt hiszem, jó lesz. – Megegyeztünk. Isabella megkerülte az asztalt, és hálálkodva átölelt. Éreztem, ahogy tizenhét éves, rugalmas teste az enyémhez simul. Gyengéden eltoltam magamtól, és legalább egy lépés távolságban maradtam. – A házirend első pontja, hogy ez nem női szakasz, nincs ölelkezés, és nem sírjuk el magunkat minden öt percben. – Ahogy parancsolja. – Úgy ám, és mostantól az egész együttélésünk erre a jelszóra épül: Ahogy én parancsolom. Isabella vidám kacajjal szökellt a folyosó felé. – Most meg hova mész? – Kitakarítom és rendbe teszem a dolgozószobáját. Ugye, maga se gondolja komolyan, hogy úgy maradhat?

11 Valahova el kellett rejtőznöm új segítségem háztartási buzgalma és tisztaságmániája elől, ezért felkerestem a könyvtárat, amely a Carmen utca régi, középkori kórházának gótikus boltívei alatt működött. A nap további részét templomkriptaszagú kötetek közt töltöttem, ott bújtam a vallások mitológiáját és történelmét, amíg a szemgolyóm kis híján kipattant az asztalra, és legurult a lépcsőn. Hosszú órákig olvastam szünet nélkül, mégis jó, ha milliomodrészét érintettem számításaim szerint az anyagmennyiségnek, ami a könyvszentély falai közt felhalmozódott, arról nem is beszélve, hogy mennyi íródhatott erről a világon összesen. Elhatároztam, hogy másnap még visszatérek, meg azután is, sőt legalább egy egész hetet szánok rá, hogy felajzzam képzeletemet az istenek, csodák, próféciák, szentek, jelenések, kinyilatkoztatások, misztériumok papírrengetegével. Bármit megteszek, csak ne kelljen Cristinára és don Pedróra meg az ő házaséletükre gondolnom. Ha már oly szorgos segítségem akadt, utasítottam, hogy gyűjtse össze a katekizmusokat és iskolai szövegeket, amelyeket a vallásoktatásban használnak városszerte, és írjon nekem összefoglalót belőlük. Isabella nem szállt szembe a parancsommal, de alaposan összeráncolta a homlokát, amikor kiadtam. – Tudni akarom a legapróbb részletekig, hogy dobják be a gyerekeknek a horgot, és hogy tanítják horgászni őket, Noé bárkájától kezdve a kenyér és a halak csodájáig – mondtam. – Minek? – Mert én ilyen ember vagyok, és bővelkedem a furcsaságokban. – Csak nem az Életem, Jézuska új változatához gyűjt anyagot? – Nem. A kardforgató apáca kalandjait írom meg regényben. Te csak tedd, amit mondok, és ne nyelvelj, mert máris küldlek vissza apád boltjába birsalmasajtot árulni. – Maga egy diktátor. – Örülök, hogy kezdjük megismerni egymást. – Van ennek köze a könyvhöz, amit annak a kiadónak, Corellinek ír? – Lehet. – Hát nekem azt súgja valami, hogy nem veszi fel a piac. – Mit tudsz te erről? – Többet, mint gondolná. És ne húzza a száját, én csak segíteni szeretnék. Vagy most már nem is akar hivatásos író lenni, inkább két bal kézzel szirupot árulna? – Jelenleg egy kis vadóc nevelésével foglalkozom. – Abba én inkább nem mennék bele, hogy ki nevel kit, mert túl könnyen nyerném meg a vitát. – Aztán milyen vitára gondol kiskegyed? – Piacképes művészet kontra didaktikus szamárságok. – Drága Isabella, én kis Vezúvom: a piacképes művészetben, márpedig ami érdemes a művészet névre, előbb-utóbb mindig elnyeri ezt a jelzőt, legfeljebb a szemlélő látszik szamárnak. – Azt mondja, szamár vagyok? – Csak azt mondom, hogy fogadj szót. Tedd, amire kérlek. És kész. Punktum. Ajtót mutattam neki, mire Isabella a plafonra vetette a tekintetét, és zsörtölődni kezdett magában, de a szavait már nem értettem, mert elmasírozott a folyosón.

Amíg Isabella az iskolákat és könyvesboltokat járta a kijegyzetelendő hittankönyvek és katekizmusok nyomában, én a Carmen utcai könyvtárban mélyítettem tovább teológiai ismereteimet, horribilis adag kávéval s nem kevesebb beletörődéssel edzve magam. A bizarr teremtéstörténet első hét napja csak kétségeket szült. Szinte nem is értesültem másról, mint hogy a szerzők, akik késztetést éreztek magukban, hogy valaha is Istenről, emberről, szentségről értekezzenek, túlnyomó többségükben hiába álltak a kegyesség és a műveltség magaslatán, az írómesterségbe beletört a bicskájuk. Igencsak kellett igyekeznie és imádkoznia a boldogtalan olvasónak, hogy e szövegekben utat törve ne unja magát halálra minden egyes pontnál és új bekezdésnél. Ezernyi vonatkozó passzus túlélése után gyanú ébredt bennem, hogy nem is különbözik egymástól annyira az írott betű története során feljegyzett több száz hitrendszer. És hiába fordult meg a fejemben, hogy ez az első benyomás csak a felkészületlenségemből és az elégtelen háttéranyagból ered, nem szabadultam az érzéstől, hogy tulajdonképp detektívregények garmadáját olvastam végig, amelyekben mindig más a gyilkos, de a meseszövés alapvetően ugyanaz. A mítoszok és legendák, akár istenségekről, akár a történelem és az emberi népek, fajok eredetéről szóltak, lassan úgy rajzolódtak ki előttem, mint a kirakós játékok képei, és alig volt köztük eltérés, mert bár változó sorrendben, de mindig ugyanazokból a darabokból álltak. Már a második nap összebarátkoztam Eulaliával, a könyvtárigazgató asszonnyal, aki összeválogatta nekem a megfelelő szövegeket és köteteket a felügyelete alatt álló rengetegből, és többször odalépett a sarokban álló asztalomhoz, hátha kérek még valamit. Velem egykorú lehetett, és túltengett benne a szellemesség, ami általában szúrós és enyhén vitriolba mártott tüskék formájában nyilvánult meg. – Túl sok ájtatosságot olvas, uram. Csak nem most akar ministránsnak állni, az érett férfikor küszöbén? – Anyagot gyűjtök. – Persze, mindenki ezt mondja. A könyvtárosnő csipkelődése felbecsülhetetlen vigasz volt, midőn a tudás tárházában kalandozva a betonkötésű szövegekkel hadakoztam. Eulalia amikor csak tehette, odajött az asztalomhoz, és segített rendet vágni az ijesztő betűhalmazok között. A könyvekben egymást érték az apák, a fiúk, a szűzies és szent anyák, az árulások, a megtérések, a próféciák, a vértanúságra jutott próféták, az égi, avagy dicsőséges küldöttek, a világmegváltásra született csecsemők, a gonosz és borzalmas kinézetű szörnyek, akiknek alaktanát többnyire az állatvilág ihlette, az éteri lények, akik már sokkal szalonképesebb külsővel mozdították elő a jót, és a hősök, akiket a sors ezernyi próba elé állított. A földi élet mindig csak közbülső állomás volt a létezésben, ez indította a hallgatóságot az engedelmességre és a végzet meg a törzsi normák elfogadására, mert a jutalom valahol messze, a túlvilágon kecsegtetett, a különféle mennyországokban, ahol bőven rendelkezésre állt minden, amit e világ megtagadott. Csütörtökön Eulalia a szokásos déli pihenőjében odajött hozzám, és érdeklődött, hogy a szent könyvek olvasása mellett előfordul-e velem néha, hogy eszem is. Meghívtam a Casa Leopoldóba, amely nemrég nyílt a közelben. Eulalia bekanalazta az ízletes bikafarkpörköltet, és közben elmesélte, hogy már két éve tölti be az állását, és ugyancsak két éve dolgozik egy regényen, bár igen sokat küszködik vele, a Carmen utcai könyvtárról, és a gyilkosságokról, amelyeket ott követnek el sorozatban. – Olyasmit szeretnék írni, mint pár éve Ignatius B. Samson – magyarázta lelkesen. – Ismeri a könyveit? – Rémlenek – feleltem.

Eulalia sehogy sem talált megfelelő kulcsmozzanatot a regényhez, ezért javasoltam, hogy adjon neki baljós tónust, hegyezze ki az alaptémát egy rejtélyes könyvre, amit valami háborgó lélek szállt meg, és körítse másodlagos, természetfölötti jellegű epizódokkal. – Ignatius B. Samson is ezt tenné a maga helyében – bizonygattam. – Hát maga mit olvas annyit össze az angyalokról és a démonokról? Ne mondja, hogy kiugrott a szemináriumból, és megbánta. – Szeretném megfejteni, mi a közös a különböző vallások és mítoszok eredetében – mondtam. – No és mire jutott idáig? – Szinte semmire. Jobb, ha nem is untatom a sirámaimmal. – Nem untat. Mondja. Vállat vontam. – Eddig azt találtam a legérdekesebbnek, hogy a hitrendszerek többsége egy történelmileg valószínűsíthető eseményből vagy személyből indul ki, de aztán gyorsan társadalmi mozgalommá válik, amelyet eleve meghatároz és behatárol a befogadó csoport politikai, gazdasági, társadalmi helyzete. Ébren van még? Eulalia bólintott. – A doktrínák köré épülő mitológia oroszlánrészét, kezdve a liturgiával egészen a normákig és tabukig, sokkal inkább a fejlődésük során létrejött intézményrendszer hozza létre, semmint az állítólagos természetfölötti esemény, amely szülte őket. A legtöbb együgyű, jámbor mese, amelyben a józan paraszti ész keveredik a folklórral, nemkülönben a harcos felhang, amely később járul hozzá, az alapelvek utólagos értelmezésén nyugszik, és még örülhetünk is, ha a vele sáfárkodók nem torzítják el egészen. Úgy látszik, mindenről az intézményes, hierarchikus jelleg tehet. Az igazságot eleinte az egész emberiség számára hirdetik ki, de nem késlekednek fellépni a szaktudást és az értelmezés kötelességét maguknak vindikálok, akik kézbe veszik, sőt megváltoztatni sem restellik az igazságot, mégpedig – ők úgy mondják – a közjó érdekében, úgy, hogy hatalmi szervezetet építenek ki, amely elnyomó funkciókat is betölthet. Ez a jelenség a biológiából is ismerős, minden társas állatra jellemző, és hamar a hatalom, a politikai harc eszközévé teszi az alapvallást. Elkerülhetetlenné válik a meghasonlás, a háború, az egyházszakadás. Az ige előbb-utóbb testté lesz, de az a test vérzik. Észrevettem, milyen corellis lett a hangvételem, és felsóhajtottam. Eulalia halványan elmosolyodott, és tartózkodóan nézett rám. – Ezt keresi? A vért? – A betűből lesz a vér, nem fordítva. – Én nem lennék olyan biztos ebben. – Ha jól látom, maga az apácákhoz járt. – A fekete ruhásokhoz. Nyolc évig. – Igaz, hogy aki az apácáknál végzett, sötétebb és meggyónhatatlanabb vágyakat dédelget a szívében, mint bárki más? – Fogadjunk, hogy szívesen járna utána. – Nosza, tegye fel rá az összes katalóguscéduláját. – És mit tanult még a lázas agyak teológiai gyorstalpalóján? – Csak egyvalamit. Hogy semmi sem maradt bennem az első benyomások után, csak a lapos, jellegtelen csömör. Nem csoda: púp a hátamon, hogy enciklopédiákon és angyalszárnysuhogásról szóló értekezéseken kell átrágnom magam, amikor képtelen vagyok túllépni az előítéleteimen… de talán nem kell megértenem semmit, elvégre épp az a kérdés, hogy képes-e az ember hinni attól függetlenül, hogy foglalkoztatják-e a miértek. Na, mit szól a retorikámhoz? Még mindig lenyűgözi? – Libabőrös leszek tőle. Kár, hogy nem gimnazista koromban ismertem meg magát, amikor még sötét vágyak közt vergődtem.

– Kegyetlen asszony maga, Eulalia. A könyvtárosnő jóízűen felkacagott, és hosszan a szemembe nézett. – Árulja el nekem, Ignatius B., ki törte úgy össze a szívét? – Látom, maga nem csak a könyvekben olvas. Jó darabig csendben ültünk a Casa Leopoldo asztalánál, és néztük a pincérek jövésmenését. – Tudja, miért jó, ha összetörik egy szív? – kérdezte aztán. Nemet intettem. – Mert soha többé nem törhet el még egyszer. Legfeljebb megkarcolódik. – Írja bele a regényébe. – A jegygyűrűjére mutattam. – Nem tudom, ki az a maflazsák, de remélem, tisztában van vele, hogy ő a legszerencsésebb férfi a világon. Eulalia szomorú mosollyal bólintott. Visszamentünk a könyvtárba, ki-ki a maga helyére, ő a dolgozószobájába, én az íróasztalomhoz. Másnap elbúcsúztam tőle, mert már a könyökömön jöttek ki a kinyilatkoztatások és az örök igazságok, és egyetlen sort sem akartam olvasni belőlük. A könyvtár felé menet fehér rózsát vettem a Rambla egyik standján, és letettem Eulalia üres íróasztalára. A folyosón belebotlottam; könyveket rakosgatott éppen. – Hát máris magamra hagy? – kérdezte, amikor meglátott. – Most aztán ki fog udvarolni nekem? – Miért, ki az, aki nem teszi? Kikísért a kapuhoz, és megszorította a kezemet a lépcső tetején, ami a régi ispotály udvarába vezetett. Elindultam lefelé. De amikor félúton megálltam és hátrapillantottam, Eulalia még mindig nézett utánam. – Sok szerencsét, Ignatius B. Kívánom, hogy megtalálja, amit keres.

12 Amikor Isabellával ebédeltem a galérián, láttam, milyen rosszallóan méricskél az újdonsült titkárnőm. – Nem ízlik a leves? Hozzá se nyúlt még… – bátorkodott megszólítani. Ránéztem az érintetlen tányérra, amely már ki is hűlt az asztalon. Fogtam a kanalat, és úgy tettem, mintha királyok étkét kóstolnám. – Nagyon finom – dicsértem meg. – Egy szót se szólt, amióta hazajött a könyvtárból – folytatta Isabella. – Egyéb óhaj-sóhaj? Isabella sértődötten elfordult. Étvágytalanul magamba diktáltam a hideg levest, csak hogy ne kelljen társalognunk. – Miért ilyen búvalbélelt? A miatt a nő miatt? Megállt a kezemben a kanál. Nem feleltem, inkább legyűrtem a leves utolsó cseppjeit. Isabella le sem vette rólam a tekintetét. – Cristinának hívják – mondtam. – És nem vagyok búvalbélelt. Nagy örömet szerzett nekem, mert hozzáment a legjobb barátomhoz, és boldog lesz vele. – És én vagyok Sába királynője. – Nem. Te egy kotnyeles kis csitri vagy. – Látja, mindjárt jobban tetszik, amikor felfortyan, és a képembe vágja az igazságot. – Na és az hogy tetszik, hogy mars a szobádba, és hagyj békén, az isten szerelmére? Mosolyogni próbált, de mire kinyújtottam felé a kezem, elöntötte a szemét a könny. Fogta mindkettőnk tányérját, és kiszaladt a konyhába. Hallottam a tányérok csörömpölését a mosogatótálcán, aztán kisvártatva bevágódott a hálószoba ajtaja. Felsóhajtottam, és kibontottam az utolsó üveg jóféle bort, amit a szüleitől hoztam. Aztán odamentem az ajtajához, és halkan bekopogtam. Isabella nem szólt semmit, csak a sírása hallatszott. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de magára zárta. Felmentem a toronyszobába, amely Isabella keze nyomán már friss virágillatban fürdött, és úgy festett, mint egy luxushajó kajütje. A lány rendbe tette a könyveket, letörölgette a port, minden ragyogott, és a felismerhetetlenségig tiszta volt. Az ütött-kopott Underwood írógép megint úgy díszelgett az asztalon, akár egy szobor, még a betűket is könnyedén el lehetett olvasni a billentyűin. A napi postám mellett akkurátusan egymásra helyezve várt a számos hittankönyv és katekizmus kivonata. Egy tányérkán finom szivarok illatoztak fenségesen: Macanudo márkájú karibi áruk, a Tabacaleránál dolgozó ismerős szerezte titokban Isabella apjának. Elvettem az egyiket, és rágyújtottam. Bárkit meggyőzhetett az a telt aroma, hogy a langyos füstben minden íz és méreg egyesül, amitől békében meghalhat az ember. Leültem az íróasztalhoz, és átnéztem a leveleimet. Egyik sem érdekelt, kivéve a sárgás pergamenborítékot, amelynek kalligráfiáját most már bárhol felismertem volna. Új kiadóm és mecénásom, Andreas Corelli vasárnap délutánra hívott találkozóra a Barcelona kikötőjét átszelő új libegő tornyába.

A San Sebastián-torony száz méter magasan emelkedett egy szövevényes kábel- és acélrengeteg fölé, amelynek már a látványa is szédített. A libegőt is abban az évben adták át, mint a világkiállítás megannyi más csodáját, amelyek fenekestül felfordították a várost. A libegő vonala a kikötői dokkok felett húzódott a San Sebastián-toronytól egy nagy központi építményig, amely Eiffel alkotására emlékeztetett, és onnan továbbította a függőkabinokat a mélység fölött az út második szakaszán a Montjuic-hegyre, a világkiállítás területéig. A technika eme új rafinériája lehetővé tette, hogy most már olyan szögből is látható legyen Barcelona, amelyet addig csak a kormányozható léghajók, bizonyos nagyságú madarak és a jégeső szemei élvezhettek. De minthogy nézeteim szerint az ember nem arra született, hogy a sirályokkal osztozzon egy légtéren, amint betettem a lábamat a torony liftjébe, máris olyan kicsire szűkült a gyomrom, mint egy biliárdgolyó. Végtelennek tetszett az út felfelé, és a bádogdoboz zakatolásától heveny rosszullét környékezett. Corellit odafenn találtam az egyik ablaknál, a dokkokat és a várost bámulta, pillantása elmerült a vízen ringó vitorlák és árbocok tarkaságában. Fehér selyemöltöny volt rajta, cukorkát forgatott az ujja közt, aztán hamm, bekapta, mint a farkas. Amikor megköszörültem a torkomat, elégedett mosollyal fordult felém. – Pazar kilátás, nemde? – kérdezte. Bólintottam, pedig fehér voltam, mint a fal. – Szereti a magasságot? – Szárazföldi élőlény vagyok – mondtam, és igyekeztem ésszerű távolságban maradni az ablaktól. – Bátorkodtam menettérti jegyet venni – közölte. – Igazán figyelmes. Követtem az átjáróhoz, amely a függőkabinokhoz vezetett, azok meg vagy száz méterrel a talaj fölött lógtak sorban egy kötélen, szerintem tovább, mint ameddig kibírható lett volna. – Mivel töltötte a hetet, Martín? – Olvastam. Futó pillantást vetett rám. – Amilyen elgyötört képet vág, biztos nem Dumas-regényeket forgatott. – Nem. Begyepesedett akadémikusok szikkadt szövegeit. – Szóval tudósokat. És még rá akart beszélni, hogy szerződtessek egyet. Miért van az, hogy minél kevesebb a mondanivalónk, annál cifrábban és körmönfontabban adjuk elő? – kérdezte Corelli. – A világot áltatjuk ezzel, vagy saját magunkat? – Mind a kettőt, azt hiszem. Nekem adta a jegyeket, és előreengedett. Én az alkalmazott kezébe nyomtam, aki kitárta előttünk a kabinajtót. Alig mertem belépni. Mindenesetre elhatároztam, hogy középen maradok, olyan messze az ablakoktól, amennyire csak lehet. Corelli kölykös izgatottsággal mosolygott rám. – Talán az a baj, hogy csak a kommentárokat olvasta, nem az alapszövegeket. Gyakori hiba, de végzetes lehet, ha az ember hasznos ismeretekre vágyik – mondta. A függőkabin ajtaja becsukódott, és nagy rántással elindultunk fölfelé. Görcsösen markoltam a kapaszkodót, levegő után kapkodtam. – Ha jól értem, a kutatók és az elméleti szakemberek nem szerepelnek az ön vallásos imádatának tárgyai között – préseltem ki magamból. – Senkit sem imádok vallásosan, Martín barátom, legkevésbé azokat, akik önmagukat vagy egymást avatják szentté. Az elmélet az impotensek gyakorlata. Javaslom, hogy hagyja az enciklopédistákat és a szócikkeket, és merítsen egyenesen a forrásból. Mondja csak, olvasta már a Bibliát? Megtántorodtam. A kabin már a nyílt űr fölött lebegett. A földre szegeztem a szememet. – Részleteket imitt-amott, ha minden igaz – nyögtem ki.

– Ha minden igaz… A legtöbb ember így van vele. Szarvashiba. Mindenkinek el kéne olvasnia a Bibliát. És újraolvasni. Akár hívő, akár nem. Én évente legalább egyszer újraolvasom. A kedvenc könyvem. – Maga hívő vagy kételkedő? – kérdeztem. – Én profi vagyok. Ahogy maga is. Amíg a munkánkat végezzük, lényegtelen, hogy hiszünk-e vagy sem. Hinni vagy nem hinni gyáva magatartás. Az ember tud vagy nem tud, kész. – Akkor megvallom, hogy én semmit sem tudok. – Haladjon tovább ezen az úton, és megtalálja a filozófusok lábnyomát. De közben olvassa el a Bibliát, ától cettig. Az egyik legnagyszerűbb sztori, amit valaha is kitaláltak. Csak ne essen abba a hibába, hogy Isten szavát összetéveszti a miseipari nagyüzemmel, amely belőle él. Minél több időt töltöttem a kiadómmal, annál kevésbé véltem érteni a szavait. – Attól tartok, elvesztettem a fonalat. Egyfolytában legendákról és mesketékről beszélünk, most meg egyszeriben azt mondja, gondoljak úgy a Bibliára, mintha Isten szava volna. Türelmetlen, bosszús árnyék vonult végig a tekintetén. – Átvitt értelemben beszélek. Isten nem sarlatán. Az ige az a pénz, amellyel az emberek fizetnek. Elnézően mosolygott, ahogy az elemi iskola legostobább gyerekére szoktak, csak hogy ne kelljen körmöst adni neki. Ahogy visszanéztem rá, elgondolkoztam, mennyire képtelen vagyok eldönteni, mikor tréfál, és mikor beszél komolyan. Szintúgy messze álltam annak megfejtésétől, mi lehet a célja a különös vállalkozásnak, amelyért hajlandó ilyen főúri fizetést adni nekem. Mindennek tetejébe úgy rázkódott a kabin, mint alma a szél rázta fán. Soha életemben nem gondoltam annyit Isaac Newtonra. – Martín, maga egy betoji alak. Ez a szerkezet teljesen biztonságos. – Majd elhiszem, ha újra szárazföldet ér a lábam. Közeledtünk az út feléhez, a San Jaime-toronyhoz, amely a mólón állt a nagy vámház mellett. – Leszállhatnánk itt? – kérdeztem. Corelli vállat vont, és kelletlenül bólintott. Csak akkor lélegeztem fel, amikor a torony liftjében leértünk a földig. A mólóról kiérve találtunk egy padot szemben a kikötővel meg a Montjuic-heggyel, oda ültünk le nézni a libegőt a magasban, én megkönnyebbülve, Corelli vágyakozva. – Meséljen valamit az első benyomásairól. Amelyeket ezekben a napokban szerzett, miközben tanult, és oly szorgalmasan olvasott. Megpróbáltam összefoglalni, amit érzéseim szerint tanultam vagy épp felszámoltam magamban az elmúlt pár nap során. A kiadó figyelmesen hallgatott, bólogatott, és néha bátorító kézmozdulatokat tett. Miután leadtam a kémjelentésemet az emberi nem mítoszairól és hitrendszereiről, Corelli megdicsért. – Úgy látom, kiválóan fogta meg a lényeget. A közmondásos tűt ugyan nem találta meg a szénakazalban, de legalább megértette, hogy az egyetlen, ami e halmot érdekessé teszi számunkra, az egy huncut tű, és a többi: szamárabrak. Ha már a csacsiknál tartunk, mondja, hogy áll ön az állatmesékkel? – Gyerekkoromban néhány hónapig Aiszóposz akartam lenni. – De útközben mindannyian lemondunk a szép reményekről. – Maga mi szeretett volna lenni gyerekkorában, Corelli úr? – Isten. Az a sakálvigyor egyszerre lemosta félénk mosolyomat. – Martín, a mese valószínűleg az egyik legérdekesebb irodalmi eszköz, amit kitaláltunk. Tudja, mi derül ki belőle?

– Egy erkölcsi tanulság. – Nem. Az derül ki, hogy az ember mesékből, történetekből épít fel minden gondolatot és eszmét, nem holmi iskolai tananyagokból vagy teológiai értekezésekből. Erre tanítanak a nagy vallásos szövegek is. Mindig olyanokról szólnak, akik dacolnak az élet nehézségeivel, akadályokat győznek le, és viszontagságok és nagy felismerések árán végigjárják a lelki fejlődés útját. Minden szentkönyv jó elbeszélés elsősorban, amelynek témái az emberi természet alapvonásait ölelik fel, és helyezik erkölcsi összefüggésbe, meghatározott természetfölötti dogmák keretei közé. Azért biztattam, hogy értekezésekkel, dolgozatokkal, véleményekkel, kommentárokkal töltsön el egy borzalmas hetet, hogy magától döbbenjen rá, mennyire nem tanulhat belőlük semmit, mert e művek csupán jó- vagy rosszhiszemű kísérletek a tanulásra, s általában kudarcot vallanak. Az akadémiai eszmefuttatásoknak ezennel vége. Mostantól azt akarom, hogy a Grimm testvérek meséit olvassa, Aiszkhülosz tragédiáit, a Rámájanát, a kelta legendákat. Önállóan. Elemezze a szövegek működését, hatoljon a mélyükre, fedezze fel, miért váltanak ki érzelmi reakciót belőlünk. Ne vonjon le erkölcsi tanulságokat, csak a grammatikát tanulmányozza. És azt akarom, hogy két-három héten belül már saját anyagot is hozzon, egy történet kezdeményét. Azt akarom, hogy hitre buzdítson. – Azt hittem, profik vagyunk, és nem követhetjük el azt a bűnt, hogy hiszünk valamiben. Corelli mosolyogva villantotta ki a fogát. – Csak a bűnöst lehet megtéríteni, nem a szentet.

13 Könyvekkel és kötözködéssel telt a következő pár napom. Évekig egyedül éltem, bőven volt időm hozzászokni az agglegények jól szervezett és alulbecsült anarchiájához, most azonban lassan, de biztosan aláaknázta kikristályosodott és remekül működő életformámat egy nő jelenléte, még ha egy szeleburdi, rakoncátlan fruska volt is az. Hittem az átlátható rendetlenségben; Isabella nem. Hittem, hogy a tárgyak maguktól is megtalálják helyüket egy kaotikus lakásban; Isabella nem. Hittem a magányban és a csendben; Isabella nem. Néhány nap leforgása után semmit sem leltem már a saját háztartásomban. Akár levélvágó kést, akár poharat vagy pár cipőt kerestem, kénytelen voltam megkérdezni Isabellát, vajon hova rejtette el a gondviselés kósza sugallatára hagyatkozva. – Nem rejtettem el. A helyére raktam, ami nem ugyanaz. Nem telt el nap anélkül, hogy ne akartam volna vagy fél tucatszor megfojtani. Ha békére és nyugalomra vágytam, és elvonultam a dolgozószobámba, Isabella kisvártatva fülig érő szájjal rám nyitott, és csésze teát, aprósüteményt kínált. Tett-vett a szobában, kinézett az ablakon, rakosgatni kezdte, ami az asztalomon volt, végül megkérdezte, mit csinálok odafent oly hallgatagon és magamba süppedve. Én pedig megértettem, hogy a tizenhét éves lányok szóbeli képességei annyira túlfejlettek, hogy az agyuk húszpercenként kénytelen ösztökélni őket ennek gyakorlására. A harmadik nap eldöntöttem, hogy udvarlót keresek neki, aki minden lehetőség szerint süket. – Isabella, te olyan helyes lány vagy, hogyhogy nem rajonganak körül az imádók? – Ki mondta, hogy nincsenek imádóim? – Egyik sem tetszik? – A velem egykorú fiúk mind unalmasak. Semmi értelmeset nem mondanak, és a legtöbbjük buta, mint a föld. Már majdnem kicsúszott a számon, hogy idővel javulhatnak, de inkább nem rontottam el az örömét. – Hány éves az, aki tetszik? – Az idősebbek. Mint maga. – Szerinted én idősebb vagyok? – Hát, a tojáshéj már nincs a fenekén… Szívesebben gondoltam, hogy pimaszkodik, semhogy megorroljak a hiúságomon esett sérelemért. Jól kiszámított gúnnyal vágtam vissza. – Szolgálhatok egy jó hírrel: a kislányoknak általában az érett férfiak tetszenek. Rossz hír viszont, hogy az érett férfiak, pláne a totyakos vén kujonok, odavannak az ilyen bikficekért. – Tudom. Nem vagyok már kétéves. Isabella kíváncsian méregetett, forralt valamit, kajánul mosolygott. Na, gondoltam, mindjárt megkapom a magamét. – Magának tetszenek a bikficek? Még fel sem tette a kérdést, de már kész voltam a válasszal. Tanáros, kimért hangsúllyal feleltem, mint a földrajztudományok doktora. – Tetszettek, amikor annyi idős voltam, mint te. Engem általában a saját korosztályom érdekel. – A maga korosztályában már nincs bikfic, legfeljebb kisasszony, de még inkább férjezett hölgy. – Elég a vitából. Nincs semmi dolgod odalent? – Nincs. – Akkor írj valamit. Nem azért vettelek ide, hogy mosogass és elkavard a holmimat. Hanem mert azt mondtad, hogy írni tanulnál, és én vagyok az egyetlen sült bolond, akit ismersz, és aki segíthet.

– Nem kell begurulni. Csak kifogytam az ihletből. – Az ihlet akkor jön, ha a könyökünk az asztalhoz tapad, az ülepünk a székhez, és jól megizzad a homlokunk. Keress egy témát, egy ötletet, és facsard az agyad egészen addig, amíg már fáj. Ezt nevezik ihletnek. – Témám már van. – Halleluja. – Magáról fogok írni. Úgy szegeztük egymásra a tekintetünket néma csendben, mint ellenfelek a sakktábla két oldalán. – Miért? – Mert szerintem maga érdekes. És fura. – És élemedett. – És érzékeny. Majdnem olyan, mint a velem egykorú fiúk. Akárhogy berzenkedtem, lassan hozzászoktam Isabella társaságához, a csípős nyelvéhez, a fényhez, amit magával hozott a házba. Mostantól már fennállt a veszély, hogy beteljesedik a legszörnyűbb félelmem, és a végén barátok leszünk. – Hát maga talált-e már valamit a sok dögunalmas könyvben, amit olvas? Úgy láttam, minél kevesebbet mondok neki a munkámról, annál jobb. – Még csak az anyaggyűjtésnél tartok. – Anyaggyűjtés? Az meg mi fán terem? – Az ember átrágja magát több ezer oldalon, hogy összeszedje mindazt, ami elvezet egy téma lényegéhez és a benne rejlő érzelmi töltethez, aztán félredobja, és kezdi az egészet elölről. Isabella felsóhajtott. – Mi az, hogy érzelmi töltet? – A kitalált történetek őszintesége. – Tehát őszinte és jó embernek kell lenni, hogy történeteket írjunk? – Nem. Jó mesterembernek kell lenni. Az érzelmi töltet nem erkölcsi minőség, hanem technika. – Úgy beszél, mint egy tudós – pörölt Isabella. – Az irodalom, legalábbis a jó irodalom, művészetre épülő tudomány. Mint az építészet vagy a zene. – Én azt hittem, csak úgy kisarjad a művész lelkéből. – A szőr és a pattanás. Az sarjad ki. Isabella bosszúsan hallgatta a kinyilatkoztatásomat. – Csak azért mondja ezt, hogy elvegye a kedvem, és hazamenjek. – Nincs ekkora szerencsém. – Maga a legrosszabb tanár a világon. – A tanítvány minősíti a tanárt, nem fordítva. – Magának a kisujjában van a retorika, magával nem lehet vitázni. Nincs igazság. – Sehol sincs igazság. A legtöbb, amit el lehet várni a dolgoktól, hogy ésszerűek legyenek. Az igazság ritka kór egy olyan világban, amely minden más szempontból makkegészséges. – Ámen. De mindenkivel így lesz, ha felnő? Mindenki úgy kiábrándul, mint maga? – Nem. A legtöbben vén fejjel is elhiszik az ostobaságokat, sőt általában egyre nagyobb ostobaságokban hisznek. Én vagyok a kivétel, mert nem szeretem a zsákbamacskát. – Ne vegye ezt olyan biztosra. Én felnőtt koromban is hinni fogok – fenyegetőzött Isabella. – Sok sikert hozzá. – És magában is hiszek. Nem nézett félre, amikor rá szegeztem a szememet. – Azért, mert nem ismersz.

– Csak hiszi. Pedig nem is olyan titokzatos, mint ahogy képzeli. – Nem áll szándékomban titokzatosnak látszani. – Azért használtam ezt a szót, mert a „tüskés” túl goromba volna. Látja, én is tudok valamit a retorikáról. – Ez nem retorika. Ez irónia. Nem ugyanaz. – Minden vitát meg kell nyernie? – Ha ilyen magas labdákat adnak, igen. – Na és a főnöke, az a… – Corelli? – Corelli. Ő is magas labdákat ad? – Nem. Ő még nálam is járatosabb a retorikában. – Gondoltam. Megbízik benne? – Miért kérdezed? – Nem tudom. Megbízik benne? – Miért ne bíznék? Isabella megvonta a vállát. – Mire szerződött pontosan? Nem árulja el? – Már megmondtam. Könyvet kell írnom a kiadónak. – Regényt? – Nem egészen. Inkább mesét. Legendát. – Gyerekkönyvet? – Olyasmit. – És megírja? – Jól fizet. Isabella összeráncolta a homlokát. – Ezért ír? Pénzért? – Néha igen. – Mint most? – Most azért írok, mert muszáj. – Adóssága van? – Így is lehet mondani, az hiszem. Isabella eltöprengett. Úgy látszott, nagyon kikívánkozik belőle valami, aztán mégis lenyelte, és az ajkába harapott. Ártatlanul mosolygott, és felvette azt az angyali arckifejezést, amellyel minden beszélgetést el tudott terelni, de villámgyorsan. – Én is szeretnék ám fizetésért írni egyszer – közölte. – Minden író ezt szeretné, csak nem mindig sikerül. – Hogy lehet eljutni odáig? – Először is lemegy az ember a galériába, fog egy üres lapot… – …belecövekeli a könyökét az asztalba, és megfacsarja az agyát, hogy fájjon. Értem. Zavartan a szemembe nézett. Másfél hete volt a házamban, de még érintőleg sem céloztam rá, hogy távoznia kéne. Sejtettem, hogy neki is többször eszébe jut, mikor teszem már meg, és miért nem tettem meg idáig. Nekem is eszembe jutott, és én sem értettem. – Örülök, hogy a titkárnője lehetek. Akkor is, ha maga olyan, amilyen – mondta végül. Úgy nézett rám, mintha egyetlen kedves szótól függne az élete. Engedtem a kísértésnek. A jó szó olcsó segítség, nem kerül semmibe, és az emberek hálásabbak érte, mint a tettekért. – Én is örülök, hogy te vagy a titkárnőm, Isabella, bár olyan vagyok, amilyen. Annak pedig még jobban fogok örülni, ha már nem kell a titkárnőmnek lenned, mert mindent megtanultál tőlem. – Úgy gondolja, van jövőm?

– Semmi kétség. Tíz év múlva te leszel a mester, és én a tanítvány – ismételtem el a még mindig árulásízű szavakat. – Hiszi a piszi – vágta rá, aztán sietős csókot nyomott az arcomra, és leszaladt a lépcsőn.

14 Délután otthagytam Isabellát egy kazal üres lappal az íróasztalán, amit a galériában helyeztünk el, és elmentem Gustavo Barceló könyvesboltjába a Fernando utcára, hogy felhajtsak egy színvonalas és jól olvasható bibliát. A házamban fellelhető Ó- és Újszövetségkombinációkat iciri-piciri betűkkel nyomtatták félig átlátszó hártyapapírra, ezért olvasásuk előbb vezetett egy kiadós migrénhez, mint a megtéréshez vagy a hitbuzgalomhoz. Barceló több más tevékenysége mellett lelkesen gyűjtötte a szentkönyveket és a keresztény apokrif iratokat, s mostanra a boltja mögött egy jól elzárt helyiségben tekintélyes mennyiségű evangélium, vallásos szöveg és szentekről, boldogokról szóló kegyes életrajz halmozódott fel. Amikor beléptem a boltba, az egyik alkalmazott mindjárt hátrasietett a főnökért. Barceló ujjongva lépett ki az ajtó mögül. – Mily öröm újra látni magát! Sempere már mondta, hogy feltámadt, de ez hagyján. Hisz maga mellett még Valentino, a divatkirály is úgy nézne ki, mint egy csőlakó. Hol csámborgott idáig, maga pernahajder? – Térültem, fordultam – mondtam. – Mindenütt, csak Vidalék lagziján nem, mi? Nagyon hiányolta magát. – Hát arra nem vennék mérget. A könyvkereskedő egy bólintással tudtomra adta, hogy tiszteletben tartja a kívánságomat, és nem beszél többet a tárgyról. – Megkínálhatom egy csésze teával? – Akár kettővel is. És egy Bibliával. Olyannal, ami lehetőleg használható. – Semmi akadálya – mondta Barceló. – Dalmau! Már ugrott is az egyik alkalmazott. – Dalmau, itt van az én Martín barátom, egy Biblia-kiadást keres, ami nem különösebben dekoratív, ámde olvasható. Az 1825-ös Torres Amat jutott eszembe. Mit szól hozzá? Többek közt az is jellemző volt Barceló könyvkereskedésére, hogy úgy emlegették ott a könyveket, mint a ritka borokat, buké, aroma és állag szerint osztályozva, nem is beszélve a szüret évéről. – Kitűnő választás, Barceló úr, noha én inkább a modern, átdolgozott kiadásra hajlanék. – Ezernyolcszázhatvan? – Ezernyolcszázhatvanhárom. – Remek. Jóváhagyom. Csomagolja be az én Martín barátomnak, a ház ajándéka. – Nem fogadhatom el – tiltakoztam. – Ha valaha is pénzt kérek Isten igéjéért egy magafajta hitetlentől, sújtson halálra a ménkű, mert megérdemlem. Dalmau szedte a lábát, rohant a Bibliáért, én pedig követtem Barcelót az irodájába, ahol a könyvkereskedő kitöltött két csésze teát, és szivarral kínált a sajátjából. Vettem belőle egyet, aztán meggyújtottam a felém nyújtott gyertya lángjánál. – Macanudo? – Látom, fejlett ízlése van. Hiába no, kell a férfiembernek a káros szenvedély, lehetőleg magas minőségben, különben miért vezekeljen, ha majd megöregszik? Látja, bánja kánya, én is magával tartok. Úgy lepett el bennünket a kiváló szivarfüst, mint a dagály. – Néhány hónapja Párizsban voltam, és sikerült utánanéznem annak a bizonyos kérdésnek, amelyet Sempere barátunk említett a múltkorában – újságolta Barceló. – Az Editions de la Lumiére kiadónak. – Ahogy mondja. Szerettem volna többet is kideríteni róluk, de sajnos amióta megszűnt a cég, senkinek sem jutott birtokába a katalógusa, így alig tudtam összekaparni valamit. – Megszűnt? Mikor?

– Ha jól emlékszem, ezerkilencszáztizennégyben. – Itt valami tévedés van. – Nincs, ha a St.-Germain Boulevard-on működő Editions de la Lumiére-ről beszélünk. – Pedig ez az. – Várjon csak, lejegyeztem mindent, hogy el ne felejtsem, mire találkozunk. Barceló kihúzta az íróasztalfiókját, és némi keresgélés után előhúzott egy noteszt. – Tessék, itt van: „Editions de la Lumiére, vallási könyvek kiadója, fiókirodák: Róma, Párizs, London, Berlin. Alapító és főszerkesztő: Andreas Corelli. Az első párizsi iroda nyitásának éve: 1881.” – Az nem lehet – suttogtam. – Jó, lehet, hogy tévedtem, de… – Volt alkalma megnézni az irodát? – Bizony, próbálkoztam vele, mert a Panthéonnal szemben szálltam meg, nagyon közel a kiadó régi székhelyéhez, amely a boulevard déli részén volt, a rue St.-Jacques és a boulevard St.-Michel között. – És? – Az épület üresen áll, és be van falazva, mintha tűzvész, vagy valami hasonló pusztított volna benne. Csak a kopogtatóvas maradt épségben, remek darab, angyalformája van. Szerintem bronz. El is hoztam volna, de nagyon görbén nézett rám egy csendőr, nem akartam diplomáciai bonyodalmat okozni, még a végén visszafoglalna minket Franciaország. – Ahogy a jelen helyzetünket elnézem, talán szívességet tettek nekünk. – Most, hogy mondja… De visszatérve a tárgyhoz, amikor láttam, hogy milyen állapotban van a ház, kérdezősködtem a szomszédos kávézóban, azt mondták, húsz éve áll így. – Megtudott valamit a főszerkesztőről? – Corelliről? Annyit hámoztam ki, hogy a kiadó az ő nyugdíjba vonulásával szűnt meg, pedig még ötvenéves sem volt. Azt hiszem, Dél-Franciaországba költözött, Luberonba, ott lakott egy nyaralóban, aztán nem sokkal később meghalt. Kígyómarásról beszélnek. Vipera. Így tervezze az ember Provence-ba a nyugdíjas éveit. – Biztos benne, hogy meghalt? – Pére Coligny, az egykori versenytársa megmutatta a gyászjelentését, úgy őrzi azóta is bekeretezve, mint valami trófeát. Azt mondta, mindennap megnézi, hogy eszébe jusson: elpatkolt már az átkozott bitang, és jól eltemették. Így mondta pontosan, bár franciául sokkal szebben és dallamosabban hangzott. – Nem mondta, volt-e Corellinek gyereke? – Az a benyomásom támadt, hogy Corelli nem a kedvenc társalgási témája, mert amint tehette, kitért a kérdéseim elől. Ha jól értettem, nagyon összerúgták a port ők ketten, amikor Corelli átcsábította magához Coligny egyik szerzőjét, bizonyos Lambertet. – Hogy történt? – A legmókásabb az egészben, hogy Coligny még csak nem is látta Corellit soha. Semmi kapcsolat nem volt köztük, csak üzleti levelezés. Én azt mondom, ott van a kutya elásva, hogy monsieur Lambert a kiadója háta mögött szerződött egy könyvre az Editions de la Lumiérerel, pedig Coligny kizárólagossággal foglalkoztatta. Lambert ópiumfüggő volt, menthetetlen állapotba jutott, és oda-vissza kikövezhette volna a rue de Rivolit az adósságaival. Coligny úgy sejtette, hogy Corelli csillagászati összeget fizetett a szegény ördögnek, aki haldoklott, és szeretett volna gondoskodni a gyerekeiről. – Miféle könyvet íratott vele? – Valami vallásosat. Coligny megmondta a címet is, afféle latin halandzsa, de nem jut most az eszembe. Hisz tudja, minden szentbeszéd egy kaptafára megy. Pax Glória Mundi vagy valami ilyesmi. – Mi lett a könyvvel? És Lamberttel?

– Na, itt ugrik a majom a vízbe. Úgy látszik, szegény Lambert egy őrültségi rohamában el akarta égetni a kéziratot, de az egész kiadót felgyújtotta vele. Azt beszélték, az ópium ette szél az agyát, de Coligny arra gondolt, inkább Corelli kergette az öngyilkosságba. – Miért tette volna? – Ki tudja? Talán mert nem akarta kifizetni az összeget, amit ígért. Vagy csak Coligny találta ki az egészet, mert ha jól láttam, az év tizenkét hónapjában beaujolais-mámorban fetreng. Hogy mást ne mondjak, szerinte Corelli meg akarta ölni őt, és ezzel semmissé tenni Lambert szerződését; csak akkor hagyott békét neki, amikor hajlandó lett felbontani a szerződést, és szabadon engedte az írót. – Nem azt mondta, hogy sose látták egymást? – Na ugye, ez is engem igazol. Higgye el, Coligny-ből csak a borgőzös fantázia beszélt. A lakásán több feszületet, madonnát és szentképet láttam, mint egy kegytárgyboltban. Végig úgy éreztem, hogy nincs ki mind a négy kereke. Amikor elköszöntem tőle, azt mondta, óvakodjak Corellitől. – Nem azt mondta, hogy meghalt? – Ecco qua. Elakadt a szavam. Barceló töprengve fürkészte az arcomat. – Valami azt súgja, nem lepték meg túlzottan az értesüléseim. Magamra erőltettem egy derűs mosolyt, ne higgye, hogy olyan fontos nekem ez az egész. – Épp ellenkezőleg. Köszönöm, hogy időt szakított a nyomozásra. – Szóra sem érdemes. Jól ismer, tudhatja, mennyire élvezem, ha Párizsban pletykálkodhatok. Barceló kitépte a füzetből a jegyzeteit, és átnyújtotta. – Használja egészséggel. Itt van minden, amit kiderítettem. Felálltam, és kezet fogtunk. Kikísért az ajtóhoz, ahol már várt Dalmau a csomaggal. – Ha szeretne Gyermekjézus-képet, ami ki-be csukja a szemét attól függően, hogy honnan nézzük, olyanom is van. Meg Szűz Máriám, körülvéve báránykákkal, amelyek ha elfordítja, kis pufók kerubok lesznek. A sztereoszkóp a technika csodája. – Egyelőre elég a szóbeli kinyilatkoztatás. – Úgy legyen. Hálás voltam a könyvkereskedő erőfeszítéséért, amellyel lelket próbált önteni belém, de minél messzebb jutottam a bolttól, annál inkább belém költözött a hidegrázós nyugtalanság, és úgy éreztem, az utcák kövezete épp úgy futóhomokra épült, mint a végzetem. Hazafelé menet megálltam egy papírüzlet kirakatánál az Argenteria utcán. Odabent egy vászondarabon kis tok feküdt, benne néhány tollal; elefántcsont fogantyúja pontosan illett a mellette álló fehér tintatartóhoz, amelyre múzsákat vagy tündéreket faragtak. A készletet melodrámai hangulat lengte körül, mintha egy orosz regényíró asztaláról lopták volna, aki több ezer oldalon ontja drága vérét. Isabella kézírása balettosan kecses volt, irigyeltem érte, úgy hasonlított tiszta és makulátlan lelkéhez, mint ez a készlet is. Beléptem a boltba, és kértem az eladót, hogy mutassa meg. A tollakat aranyfüsttel vonták be, egy vagyonomba került az a kis szeszély, de úgy gondoltam, bőven megér ennyit a kedvesség és a türelem, amellyel ifjú segítségem keresi a kegyemet mindenáron. Fényes, bíborszín papírba csomagoltattam az ajándékot, akkora bokrétával, mint egy malomkerék.

15 Hazafelé menet felkészültem, hogy maradéktalanul kiélvezem az ajándékhozók önző örömét. Úgy akartam odaszólítani Isabellát, mint egy hűséges kis állatot, akinek más dolga sincs, mint áhítattal várni gazdája jöttét, de amint kinyitottam az ajtót, összeszorult a torkom. A folyosó sötét volt, mini egy alagút. A szemben lévő szoba ajtaja nyitva volt, és sárgásán reszkető négyszöget vetített a földre. – Isabella! – kiáltottam rekedten. – Itt vagyok. A hang a szobából jött. Letettem a csomagot az előszobaasztalra, és odasiettem. Benéztem a küszöbről. Isabella a földön ült. Gyertyát állított egy hosszú nyakú pohárba, és már javában hódolt annak az időtöltésnek, amely leginkább éltette az irodalom után: más holmija közt kotorászott, rendezkedett. – Hogy jutottál be ide? Mosolyogva vonta meg a vállát. – Fent voltam a galérián, és zajt hallottam. Azt hittem, maga jött vissza, de aztán lejöttem a folyosóra, és láttam, hogy az ajtó nyitva áll. Pedig úgy emlékeztem, azt mondta, hogy mindig zárva van. – Gyere ki! Nem akarom, hogy itt legyél. Nagyon nyirkos ez a szoba. – Jaj, ne tréfáljon velem! Amikor annyi itt a munka. .. Nézze csak. Nézze, mi mindent találtam. Nem tudtam, mit tegyek. – Na jöjjön már! Beléptem, és letérdeltem mellé. Isabella addigra már gondosan csoportokba rendezte a ládák tartalmát: könyvek, játékok, fényképek, ruhák, cipők, szemüvegek. Szorongva néztem végig rajtuk. De ő úgy ragyogott, mintha Salamon király kincseskamráját tárta volna fel. – Ez mind a magáé? Nemet intettem. – Az előző lakóé volt. – Ismerte? – Nem. Ezek a kacatok már évek óta itt voltak, amikor beköltöztem. Isabella perdöntő bizonyíték gyanánt felmutatott egy köteg levelet. – Képzelje, kiderítettem, hogy hívták. – Na ne mondd! A lány láthatóan büszke volt magánnyomozói teljesítményére. – Marlasca – hirdette ki. – Diego Marlasca a neve. Hát nem fura? – Mi? – Hogy a monogramja ugyanaz, mint a magáé. D. M. – Véletlen egybeesés. Több tízezer embernek van még ilyen monogramja a városban. Isabella rám kacsintott. Sose láttam még ilyen önfeledten boldognak. – Nézze csak, mit találtam még. Bádogdoboz került elő valahonnan, tele megsárgult fényképekkel. Más időből maradtak ott azok a régi barcelonai képeslapok: a Citadella park palotáit ábrázolták – lebontották őket az 1888-as világkiállítás után –, régimódi kastélyokat, széles sugárutakat, rajtuk elegáns, korabeli ruhákban feszengő járókelőket és hintókat, gyerekkorom kósza emlékeit. Arcok és tűnődő pillantások néztek rám harminc év távolából. Némelyik képen mintha kamaszéveim egyik kedvelt primadonnája bukkant volna fel, aki azóta feledésbe merült. Isabella várakozóan nézett rám. – Ismeri? – kérdezte.

– Azt hiszem, Irene Sabino volt a neve, talán. A Paralelo varietéiben játszott, megvolt a maga hírneve. Sok ideje annak. Te még meg sem születtél. – Akkor ezt nézze. Kezembe nyomott egy képet, amelyen Irene Sabino állt egy ablakban, és nem kellett sokat törnöm a fejemet, hogy felismerjem: az én toronyszobám egyik ablaka az. – Na ehhez mit szól? – kérdezte. – Maga szerint itt lakott? Vállat rándítottam. – Talán a szeretője volt annak a Diego Marlascának! – Akárki volt is, nem hiszem, hogy ránk tartozik. – Hogy maga néha milyen málé… Isabella visszarámolta a képeket a dobozba. De az egyik kicsúszott a kezéből, épp a lábam elé. Felvettem, megnéztem. Irene Sabino káprázatos fekete estélyiben állt egy csoport elegáns férfi és nő között, ha jól láttam, a Lovasklub nagytermében. Semmi érdekes nem lett volna azon a szokványos ünnepi fotón, ha nem veszem észre a háttérben, a lépcső tetején, szinte már elmosódva, egy ősz hajú úr alakját. Andreas Corelli volt az. – Halálra sápadt! – rémült meg Isabella. Kitépte a kezemből a képet, és jól megnézte magának. Én pedig felálltam, és egy intéssel kiparancsoltam a szobából. – Ne gyere be ide még egyszer – suttogtam erőtlenül. – Miért ne? Magam elé engedtem, aztán kulcsra zártam az ajtót. Isabella úgy nézett rám, mintha megháborodtam volna. – Holnap szólsz az apácáknak, hogy jöjjenek, és takarítsák el innen ezt a lomot. Mindent vigyenek el, ami nem kell, dobják ki. – De… – Ne feleselj. Nem akartam a szemébe nézni, inkább elindultam a toronyszoba lépcsőjéhez. Isabella utánam nézett a folyosóról. – Ki az az ember, Martín úr? – Senki – suttogtam. – Senki.

16 Felmentem a dolgozószobába. Koromsötét, felhős éjszaka volt, nem látszott a hold, sem a csillagok. Kitártam az ablakokat, és elnéztem az árnyéklepte várost. Épp csak lengett némi szellő, a bőrömet csípte a veríték. Leültem a párkányra, rágyújtottam a második szivarra azok közül, amelyeket Isabella hagyott pár napja az asztalomon, és vártam, hogy feltámadjon a szél, vagy legalább eszembe jusson a kiadóm kívánságára valami épkézláb ötlet, ami értelmesebb, mint az agyamban zsongó közhelyek. És akkor hallottam, hogy odalent megnyikordulnak Isabella hálószobaajtajának sarokvasai. Fénypászma vetült az udvarra, és kirajzolta a lány körvonalát. Isabella az ablakhoz lépett, kinézett a sötétségbe, de nem vette észre, hogy látom. Pedig láttam, ahogy ráérősen vetkőzik. Láttam, ahogy a tükrös szekrény elé lép, és elgyönyörködik a testében, a hasát cirógatja ujjbegyével, és végigsimítja a vágásokat, amelyeket ő maga ejtett a karja, a combja belső felén. Hosszan nézegette magát, semmi ruhája nem volt, csak a saját fájó pillantása… aztán leoltotta a villanyt. Visszataláltam az íróasztalhoz, és leültem a jegyzetek, kivonatok elé, amelyeket megbízóm könyvéhez gyűjtöttem. Végigolvastam a vázlatokat, a misztikus kinyilatkoztatásokat, a próféták történetét, akik szörnyű próbákat állnak ki, hogy kőbe vésett igazságokkal térjenek haza, az elhivatott és hótiszta lelkű gyermekek meséit, akiket szegény családok küszöbén hagynak, majd istentagadó, gonosz birodalmak űzik-üldözik őket, a túlvilági mennyországok ígéretét a sorsukat elfogadóknak és a játékszabályokba sportos lelkülettel beleegyezőknek, és a naplopó, emberarcú istenségek leírását, akiknek jobb dolguk sincs, mint több millió szerencsétlen főemlős gondolatát fürkészni, akik épp csak öntudatra eszmélve rádöbbentek, mennyire egyedül vannak a világ e kietlen szegletében, s akik hiúságukban vagy elkeseredésükben összetett manccsal hiszik, hogy menny és pokol kizárólag az ő piszlicsáré vétkeiken csügg. Kíváncsi voltam, tényleg ezt látja-e bennem a főnököm, a kalmár lelkületet, amely minden további nélkül megszövi az álmosító mesét, akár a gyermeknek szól, hogy nyugovóra térjen, akár a reményvesztett szegény ördögnek, hogy lepuffantsa a szomszédját, cserébe az örök üdvösségért, amelyet a haramiatörvény istene kínál. Pár napja megint levél jött tőle, újabb megbeszélésre hívott munkám jelenlegi állásáról. És mivel torkig voltam már az aggályaimmal, emlékeztettem magam, hogy alig huszonnégy órám van hátra a találkozóig, és ha így haladok, csak a fejem lesz tele gyanúval, kétellyel, a kezem sajnálatosan üres marad. Nem volt más választásom, mint azt tenni, amit annyi éven keresztül, ha hasonló helyzetben találtam magam. Papírt fűztem az Underwoodba, ujjaimat kiterpesztettem a billentyűk fölé, mint a karmesterjelére váró zongorista, és facsarni kezdtem az agyam, hátha kibuggyan belőle valami.

17 – Érdekes – mondta a kiadó, amikor elolvasta a tizedik s egyben utolsó oldalt is. – Furcsa, de érdekes. A Citadella park bejáratánál ültünk egy padon, az aranyszínű félhomályban. Fémlemezes bolthajtás szűrte aranyló csillámmá a napsugarakat, fénnyel-árnyékkal játszott a növénykertben a sejtelmesen imbolygó délidő. Cigarettára gyújtottam, és néztem, ahogy kéken bodorodik ujjaim közül a füst. – Furcsa? Magától kissé nyugtalanítóan hangzik – jegyeztem meg. – Úgy értem, furcsa, mert nem közönséges – pontosított Corelli. – De…? – Semmi de, Martín barátom. Azt hiszem, érdekes utat választott, és jó lehetőségeket mutat fel. Ha egy regényírónak azt mondják, hogy érdekesen ír, és jó lehetőségeket mutat fel, biztos lehet benne, hogy elrontott valamit. Corelli észrevette, hogy ideges vagyok. – Maga az ellenkező irányból közelít. Nem a mitológiai áthallásokhoz folyamodik először, hanem ahhoz, ami a legprózaibb. Megkérdezhetem, honnan vette ezt a harcos messiást, ahelyett hogy egy békecsinálóval hozakodott volna elő? – Maga beszélt a biológiáról. – Minden, amit tudni szeretnénk, meg van írva a természet nagy könyvében. Csak bátorság, szív és tiszta fej kell, hogy elolvashassuk – helyeselt Corelli. – Azt találtam az egyik könyvben, hogy az emberi faj hím egyedei tizenhét évesen érik el nemzőképességük csúcsát. A nőnek egy kicsit várnia kell, aztán szinten marad, és döntőbíróként lép fel a génekkel szemben, amelyeket továbbörökít vagy visszadob. A férfi nem tesz semmit, csak felajánlkozik, és elhamvad, mint a szalmaláng. Akkor van a csúcson, amikor tetőfokra hág benne a harci kedv. A kamasz fiú a tökéletes harcos. Tombol benne a gerjedelem, és alig vagy egyáltalán nem rendelkezik ítélőképességgel, hogy megfelelően lássa vagy mederbe terelje vágyait. A történelem során számos társadalom aknázta ki ezt a kincset, katonát neveltek a fiaikból, ágyútölteléket, amely segített elfoglalni a szomszéd országát vagy épp védekezni ellene. Nekem meg az az ötletem támadt, hogy mesém főszereplőjét az ég küldi ugyan, de ifjú éveiben páncélruhát húz, és a fegyver vasával kényszeríti ki az igazságot. – Tehát úgy döntött, Martín, hogy biológiával ötvözi a történelmet? – Maga utalt rá, hogy a kettő egy és ugyanaz. Corelli elmosolyodott. Nem tudtam, észreveszi-e, hogy ilyenkor mindig olyan, mint egy éhes farkas. Nagyot nyeltem, és igyekeztem nem figyelni arra a hátborzongató arcra. – Elgondolkoztam, és rádöbbentem, hogy a nagy vallások mind olyan történelmi korban keletkeztek, vagy jutottak befolyásuk és elterjedésük csúcsára, amikor a szóban forgó társadalmak népessége zömében fiatal és szegény volt. E társadalmak hetven százalékát tizennyolc évnél fiatalabbak tették ki, felerészben kamasz fiúk, tele harci kedvvel és nemzőerővel, ami ideális táptalaj a hit befogadásához és terjesztéséhez. – Sokat egyszerűsít, Martín, de értem, mire akar kilyukadni. – Tudom. Miután azonban lefektettem az alapelveket, eszembe jutott, hogy miért is ne tapinthatnék mindjárt a lényegre egy olyan mitológiával, amely a harcos messiás köré épül: forr benne a vér és a harag, megváltja a népét, a génjeit, a nőstényeit, és megváltja a véneket is, akik az ellenség politikai-faji dogmáját védik, azokat, akik ellenállnak, és nem fogadják el a tant. – Mi lesz a felnőttekkel?

– A felnőttség a csalódás eredménye. Ahogy múlik az élet, az embernek le kell mondania ifjúsága reményeiről, álmairól, vágyairól, s egyre inkább úgy érzi, hogy áldozatul esett a világnak, a többieknek. Mindig talál valakit, aki felelős a balszerencséért, a kudarcért, valakit, akit ki kell iktatni. Ha megtér egy vallásra, amely támogatja sértett önsajnálatát, nyugalmat és erőt meríthet belőle. A felnőtt beilleszkedik egy csoportba, és a közösség segítségével szublimálja elveszett vágyait. – Talán így van – ismerte el Corelli. – De miért ábrázolja ilyen erőteljesen a halált, a zászlókat, a címereket? Nem fog ez visszaütni? – Nem. Szerintem épp ez a lényeg. Ruha teszi az embert, de főleg a hívő embert. – No és mi a helyzet a nőkkel, az emberiség másik felével? Sajnálom, de kötve hiszem, hogy egy társadalom asszonyait oly könnyen lázba hoznák a zászlók és címerek. Csak a kisfiúkra hat ez a cserkészpszichológia. – Kevés kivételtől eltekintve minden szervezett vallás arra épül, hogy aláveti, elnyomja és elhallgattatja a nőket. A nő feladata, hogy tünékeny, tétlen, anyai szerepet játsszon a csoportban, és soha ne legyen független vagy döntőképes, különben megkeserüli. Kaphat tiszteletbeli helyet a szimbólumok között, de nem a hatalmi struktúrában. A vallás és a háború férfidolog. Bárhol megfigyelhetjük, hogy a nő nemritkán a saját leigázását támogatja mint társ és tevékeny résztvevő. – Hát az öregek? – Az öregség a hiszékenység olaja. Bekopog a halál az ajtón, és a kétely zsupsz, kiugrik az ablakon. Elég egy jó kis szív- és érrendszeri frász, máris hinni kezdünk, ha kell, Csipkerózsikában. Corelli felnevetett. – Vigyázzon, Martín, még a végén nálam is cinikusabb lesz. Úgy néztem rá, mint az engedelmes tanuló, aki alig várja, hogy bogaras és szigorú tanára beírjon neki egy jó pontot. Corelli rácsapott a térdemre, és elégedetten mosolygott. – Tetszik. Tetszik nekem ez az egész hangulat. Szeretném, ha nekifutna még egyszerkétszer, és kiérlelné a megfelelő formát. Erre több időt adok. Két-három hét múlva találkozunk, pár nappal előtte értesítem. – El kell mennie a városból? – Szólítanak a kiadóm ügyei, attól tartok, néhány napig úton leszek. De örömmel távozom. Jó munkát végzett. Tudtam én, hogy maga lesz a legjobb választás. Corelli felállt, és kezet nyújtott. Előbb a nadrágom szárába töröltem izzadt tenyeremet, és csak aztán nyújtottam kezet neki. – Hiányozni fog – mondtam. – Ne essen túlzásba, Martín, nagyon szépen halad. Néztem, ahogy távolodik a félhomályban, és lassan elhalnak a léptei. Sokáig maradtam még, gondolkodtam, vajon tényleg bekapta-e a horgot, és ilyen könnyen lenyelte-e a sok tücsköt-bogarat, amit összehordtam. Biztos voltam benne, hogy pontosan azt nyújtottam, amit ő akart. Őszintén reméltem, hogy így van, és egyelőre boldogan fogadja az egész bugyuta halandzsát, s megnyugszik, hogy alázatos szolgája, a szegény és sikertelen regényíró rendben követi utasításait. Úgy döntöttem, minden megéri, ha egy kis időt nyerhetek vele, és közben kideríthetem, mibe csöppentem. De még így is remegett a kezem, amikor felálltam, és kimentem onnan.

18 Ha az ember évekig irkálja a detektívregényeket, szert tesz bizonyos alapismeretekre, amelyek jól jönnek egy nyomozás kezdetekor. Az egyik ilyen alapelv, hogy szinte minden valamirevaló bűneset, beleértve a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságokat is, közvetlenül visszavezethető a pénzre vagy az ingatlanvagyonra. A parkból egyenesen a Consejo de Ciento utcai földhivatalba mentem, és kikértem a házamra vonatkozó adásvételi és tulajdoni dokumentumokat. A földhivatal irattárának kötetei legalább annyi tudnivalót tartalmaznak a való életről, mint a legnagyobb becsben tartott filozófusok írásai, ha ugyan nem többet. Először azokat az aktákat böngésztem át a Flassaders utca 30.-ról, amelyek az én házbérletemre vonatkoztak. Innen tudtam visszakövetni az ingatlan történetét az előttre, hogy a Spanyol-amerikai Gyarmati Bank birtokba vette 1911-ben, egy örökösödési per végén, amelyet a Marlasca családdal folytattak, miután a tulajdonos elhalálozott. Említés esett egy S. Valera nevű ügyvédről, aki a családot képviselte a perben. Még egy ugrás vissza az időben feltárta, hogy don Diego Marlasca Pongiluppi 1902-ben vásárolta a házat egy bizonyos Bernabé Massot y Caballétól. Kijegyzeteltem minden adatot az ügyvéd nevétől a szerződő feleken át egészen a vonatkozó dátumokig. Amikor egy hivatalnok nagy hangon bejelentette, hogy tizenöt perc múlva zárnak, szedelőzködni kezdtem, de még gyorsan belenéztem volna kiadóm Güell park melletti házának tulajdonviszonyaiba is. Aztán eltelt a tizenöt perc, és nem találtam semmit, ám a könyvből felpillantva egyenesen beleütköztem a hivatalnok hamuszínű tekintetébe. Gyomorbajos képű ember volt, bajsza-haja pomádétól ragadt, és áradt belőle az a dacos tohonyaság, amely mindazokra jellemző, akik foglalkozásukat mások életének megkeserítésére használják. – Bocsásson meg. Sehogy sem találok egy ingatlant – mondtam. – Nyilván mert nem létezik, vagy mert nem tudja, hol keresse. Mára bezártunk. Széles mosollyal jutalmaztam a kedvesség és a hatékonyság e megnyilvánulását. – Talán az ön szakértelme segíthet megtalálni – vetettem fel. Méla undorral pillantott rám, és elmarta a könyvet a kezemből. – Jöjjön vissza holnap. Következő utam az ügyvédi kamara fennhéjázó épületéhez vezetett a Mallorca utcán, mindössze néhány sarokra a földhivataltól. Üvegcsillárok alatt lépdeltem fel a lépcsőn, egy szobor mellett, amely talán Justitiát ábrázolta olyan keblekkel és tartással, hogy a Paralelo bármely dizőze megirigyelhette volna. Egérképű, mézesmázos emberke fogadott a titkárságon, és kérdezte, miben segíthet. – Egy ügyvédet keresek. – Akkor a legjobb helyre jött. Már nem is tudjuk, hogy rázzuk le őket. Mindennap több van belőlük. Úgy szaporodnak, akár a nyulak. – Hiába, ez a modern világ. Akit én keresek, a Valera névre hallgat vagy hallgatott. S. Valera. Sima vével. Az emberke mormogott a bajsza alatt, és eltűnt az iratszekrények útvesztőjében. Én a pultra könyököltem, vártam, és elgyönyörködtem a törvény súlyát messzemenően érzékeltető díszletekben. Öt perc múlva visszatért egy dossziéval. – Tíz Valerát találtam. Kettőnek kezdődik S-sel a keresztneve. Sebastián és Soponcio. – Soponcio? Mint punnyadás? – Maga nagyon fiatal, nem tudhatja, hogy annak idején milyen felkapott volt ez a név, amelynek eredeti jelentése oly igen illik a jogi hivatáshoz. Aztán jött a charleston, és elrontott mindent. – Él-e még don Soponcio?

– Az irattári feljegyzés és a kamarai tagság megszűntének dátuma arra utal, hogy Soponcio Valera y Menacho urat 1919-ben magához szólította a Teremtő. Memento mori. Sebastián az ő fia. – Még mindig folytatja az ügyvédi praxist? – Erőben, egészségben. Ugye jól sejtem, hogy a címére is kíváncsi? – Ha nem nagy kérés. Az emberke felírta a címet egy papírra, és átnyújtotta. – Diagonal 442. Csak pár lépésre van innen, de már két óra, ilyenkor a jól menő ügyvédek általában gazdag örökösnőkkel vagy szövet- és dinamitkereskedőkkel ebédelnek. Én a maga helyében várnék négyig. Betettem a címet a zakóm zsebébe. – Várok. És nagyon köszönöm a segítségét. – Ezért vagyok itt. Isten vele. Maradt hát egy kis szabad időm a Valera ügyvéd úrral tervezett találkozóig, ezért felszálltam egy villamosra, és a Layetana útnál, a Condal utcánál szálltam le. Nem messze volt onnan a Sempere és Fiai könyvesbolt, és tapasztalatból tudtam, hogy az öreg szembeszegül a helybéli kereskedők gyakorlatával: nem zár be délben. Ott találtam most is, ahol mindig: a pult mögött rendezgette a könyveket, és kiszolgálta a vevőket, akik szép számban keresték a kincseket a polcok, az asztalok között. Rám mosolygott, és odajött hozzám. Soványabb és sápadtabb volt, mint amikor utoljára láttam. Kiolvashatta a szememből az aggodalmat, mert vállat vont, és legyintett, mintha azt mondaná, nem számít. – Kinek így, kinek úgy. Maga kivirult, látja, én meg összementem – mondta. – Jól érzi magát? – Remekül. Csak a szívem szorul néha. Semmiség. Mi szél hozta, Martín barátom? – Eszembe jutott, hogy meghívom ebédelni. – Hálásan köszönöm, de nem hagyhatom el a fedélzetet. A fiam Sarriába ment felbecsülni egy gyűjteményt, annyira meg nem állunk jól, hogy bezárjak, amikor itt nyüzsögnek a vevők. – Ne mondja, hogy pénzzavarban vannak… – Martín, ez könyvesbolt, nem közjegyzői hivatal. Itt a betű annyi fizet, amennyit ér, sőt néha még annyit sem. – Ha segítség kell… Sempere figyelmeztetően felemelte a kezét. – Ha segíteni akar, vegyen könyvet. – Tudja, mivel tartozom magának, és hogy az pénzzel megfizethetetlen. – Még egy ok, hogy ne gondoljon a pénzre. Ne aggódjon miattunk, Martín, innen már csak a tölgyfa ládikában visznek el. De ha gondolja, megehetünk együtt egy püspökkenyeret burgosi sajttal. Csak ennyi kell, és mellé a Montecristo grófja, s én garantálom magának a száz év életet.

19 Sempere alig nyúlt az ételhez. Bágyadtan mosolygott, és úgy tett, mintha érdekelnék a híreim, de láttam, hogy néha a levegővétel is a nehezére esik. – Meséljen, Martín, min dolgozik most? – Nehéz elmondani. Megbízást kaptam egy könyvre. – Regény? – Nem egészen. Nem tudom, hogy írhatnám körül. – Az a fő, hogy dolgozik. Mindig amondó voltam, hogy a semmittevés elpuhítja a jellemet. Dolgoztatni kell az agyat. És akinek nincs agya, annak a kezét. – De némelyek többet dolgoznak a kelleténél, Sempere bácsi. Nem kéne pihennie egy kicsit? Hány éve áll a vártán, megszakítás nélkül? Sempere körülnézett. – Martín, nekem ez a bolt az életem. Hova mehetnék? Üljek ki a padra napozni, etessem a galambokat, és panaszkodjak a reumámra? Ott halnék meg tíz percen belül. Nekem itt a helyem. És a fiam még nem készült fel, hogy átvegye az üzletet, hiába hiszi magáról. – De nagyon szorgalmas. És derék ember. – Túlságosan is az, magunk közt legyen szólva. Néha ránézek, és elgondolkodom, mire viszi, ha én már nem leszek. Hogy boldogul majd az életben? – Minden apa ezt mondja, Sempere bácsi. – A magáé is így volt ezzel? Bocsásson meg, nem akartam… – Semmi baj. Az én apámnak elég volt a maga baja, nemhogy az enyémeket is a nyakába vegye. Biztos vagyok benne, hogy a maga fia sokkal rátermettebb, mint gondolja. Sempere kételkedve nézett rám. – Tudja, mi hiányzik neki szerintem? – kérdeztem. – Egy kis rosszmájúság? – Nem. Egy nő. – Nem lesz hiány barátnőből, nézze csak a tündérkéket, akik egyfolytában őt lesik a kirakat mögül. – Én egy igazi nőről beszélek, aki eléri, hogy a férfiember az legyen, aminek lennie kell. – Fiatal még. Hadd élvezze a legényéletet. – Jó vicc. Ha ugyan élvezné. Ha nekem az ő korában ennyi rajongóm lett volna, annyit vétkeztem volna, mint egy bíboros. – Isten annak ád kenyeret, akinek nincs foga. – Na, ez az, ami hiányzik. Egy jó fogsor. És hogy harapni akarjon vele. Mintha motoszkált volna valami a fejében. Huncutul bazsalygott. – Maga talán segíthetne neki… – Én? – Maga világi ember, Martín. Ne nézzen így rám. Igenis találhatna egy csinos kislányt a fiamnak, ha egy kicsit akarná. A szép pofikája már megvan neki. A többire meg majd megtanítja maga. Nem jutottam szóhoz. – Az előbb még segíteni akart – mondta a könyvkereskedő. – Hát tessék. – Pénzre gondoltam. – Én meg a fiamról beszélek, és a bolt jövőjéről. Az életemről. Felsóhajtottam. Sempere a kezébe vette a kezemet, és a maradék erejével megszorította. – Ígérje meg, hogy nem hagy úgy elmenni ebből a világból, hogy nem láttam a fiamat megállapodni egy nő mellett, akiért érdemes meghalni. És aki unokát szül nekem. – Ha mindez a tudomásomra jut, a Novedades kávéházban ebédelek. Az öreg elmosolyodott.

– Néha azt hiszem, Martín, jobban járnék, ha maga lenne a fiam. Elnéztem a könyvekereskedőt: törékenyebb és öregebb volt, mint valaha, szinte csak árnyéka a hatalmas, erős férfinak, akire gyerekkoromból emlékeztem, és éreztem, hogy mindjárt megszakad a szívem. Közel hajoltam hozzá, és mielőtt észbe kaptam volna, megtettem azt, amit soha a hosszú évek során, amióta ismertem. Csókot adtam ráncos homlokára, amelyet alig néhány ősz hajszál keretezett. – Megígéri? – Megígérem – mondtam, és elindultam kifelé.

20 Valera ügyvéd úr irodája egy merész tervezésű szecessziós épület padlásterében volt a Diagonal sugárút 442. szám alatt, néhány lépésre a Grácia sétány sarkától. Nem tudom máshogy leírni a házat, mint egy hatalmas falióra és egy kalózhajó keverékét, amelyet jókora ablakok sora és egy zöld manzárdtető ékesített. Az a barokkos, elnagyolt épület a földgolyó bármely más részén bekerült volna a világ hét csodája közé, vagy úgy emlegetnék, mint egy túlvilági szellemektől gyötört, tébolyult művész ördögi alkotását. De Barcelona belvárosában, ahol úgy nőnek hasonló házak mindenütt, mint gomba az eső után, jóformán egy szemöldökfelvonásra sem volt érdemes. Lent a hallban, a lépcsőház üregében, felvonót találtam: mintha valami óriási pók hagyta volna hátra, amely nem hálót, hanem katedrálisokat sző. A portás kinyitotta az ajtót, bebörtönzött a furcsa fülkében, és én máris emelkedni kezdtem felfelé. Dekoratív titkárnő nyitotta ki odafent az ügyvédi iroda faragott tölgyfa ajtaját, és előzékenyen beinvitált. Mondtam neki, hogy nincs megbeszélt időpontom, csak egy Ribera negyedbeli ingatlan adásvételéről érdeklődöm. De erre máris megváltozott valami abban a nyugodt tekintetben. – A tornyos ház? – kérdezte. Bólintottam. A titkárnő bevezetett egy üresen álló szobába. Az az érzésem támadt, hogy általában nem ott várakoztatják az ügyfeleket. – Egy perc türelmét kérem, Martín úr. Szólok az ügyvéd úrnak, hogy itt van. Negyvenöt percet töltöttem a szobában, amelynek polcai sírkő méretű kötetektől roskadoztak, gerincükön olyan, lázas olvasásra ingerlő címekkel, mint „1888-1889, B. C. A. Első szakasz. Második tétel.” A helyiség hatalmas ablaka a Diagonalra nyílt, az egész város látszott mögötte. A bútorok a régi nemesfa sok-sok pénzzel cserzett illatát árasztották. Angol klubba illett a sok szőnyeg és bőrfotel. Megpróbáltam megemelni az egyik lámpát az íróasztalon, de számításaim szerint legalább harminc kilót nyomott. A még sosem használt kandalló fölött nagyméretű olajfestmény trónolt, rajta egy tiszteletet parancsoló, potrohos uraság portréjával, aki nem lehetett más, mint a halhatatlan don Soponcio Valera y Menacho. A terebélyes jogtudor pofaszakálla és bajusza olyan volt, mint egy vén oroszlán sörénye, és parázs tekintete egy halálos ítélet szigorúságával vigyázta a szoba minden sarkát a túlvilágról. – Nem beszél, bár ha az ember sokáig nézi, olyan érzése lesz, hogy mindjárt megszólal – szólalt meg mögöttem valaki. Nem hallottam, mikor jött be. Sebastián Valera finom léptű ember volt, aki feltehetően azzal töltötte élete legnagyobb részét, hogy szabadulni akart az apja árnyékából, és így ötven fölött már kissé belefáradt. Okos, átható pillantásában ott volt az a csillogás, amellyel csak hercegnőknél és igazán drága ügyvédeknél találkozhatunk. Kezet fogtunk. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam, de nem számítottam a látogatására – szabadkozott, és egy fotelra mutatott. – Inkább én köszönöm, hogy fogad. Valera úgy mosolygott, mint aki minden perc árát pontosan ismeri, és ki is szabja. – A titkárnőm azt mondja, maga David Martín. Csak nem az író? Kiült az arcomra az elképedés. – Családunkban szenvedély az olvasás – magyarázta. – Miben segíthetek? – Egy ingatlan adásvételéről érdeklődöm, a pontos címe… – A tornyos ház? – szakított félbe az ügyvéd udvariasan. – Igen. – Ismeri? – kérdezte. – Ott lakom.

Valera változatlan mosollyal, hosszan nézett rám. De kihúzta magát a széken, és most szálfaegyenesen ült. – Maga a jelenlegi tulajdonos? – Igazából csak bérlőként tartózkodom a házban. – És mire kíváncsi, Martín úr? – Szeretném megtudni, ha lehet, milyen körülmények között került a ház a Spanyolamerikai Gyarmati Bank birtokába, és mit lehet tudni az előző tulajdonosról. – Don Diego Marlasca – suttogta maga elé az ügyvéd. – Megtudhatnám, miért érdeklődik felőle? – Véletlen ötlet. Nemrég felújítást végeztem a házban, és találtam néhány cikket, valószínűleg ő írta őket. Az ügyvéd összeráncolta a homlokát. – Cikkeket? – Jobban mondva egy könyvet. Még pontosabban kéziratot. – Marlasca úr kedvelte az irodalmat. Csakugyan számos könyvet írt, jogi, történelmi és egyéb témákban. Sok területre kiterjedt a műveltsége. És az emberi nagysága is figyelemre méltó volt, bármennyi gáncs érte is élete utolsó éveiben. Kiült az arcomra a csodálkozás. – Feltehetően nincs tudomása Marlasca úr halálának körülményeiről – mondta Valera. – Attól tartok, nincs. Az ügyvéd felsóhajtott, és szemmel láthatóan vívódott magában, folytassa-e. – De ugye nem fog írni erről, sem Irene Sabinóról? – Nem. – Szavát adja? Bólintottam. Valera vállat vont. – Tulajdonképpen nem is árulok el semmit, amiről akkoriban ne beszéltek volna – mondta inkább saját magának, mint nekem. Felpillantott az apja képére, majd rám szegezte a tekintetét. – Diego Marlasca apám üzlettársa és a legjobb barátja volt. Együtt alapították a céget. Marlasca úr kiválóan értett a joghoz. De lelki érzékenysége miatt sajnos néha hosszú időre erőt vett rajta a búskomorság. Végül úgy döntöttek, elválnak útjaik. Marlasca úr abbahagyta az ügyvédi praxist, és teljes egészében az irodalomnak szentelte magát. Azt mondják, szinte minden ügyvéd arra vágyik titokban, hogy szögre akaszthassa a talárt, és író legyen belőle… – …aztán összehasonlítja a jövedelmeket. – Úgy esett, hogy don Diego összebarátkozott a kor egyik híres primadonnájával, Irene Sabinóval, és színdarabot akart írni neki. Ezzel bevégeztetett. Don Diego igazi úriember volt, sohasem csalta meg a feleségét, de tudja, milyenek az emberek. Pletyka. Szóbeszéd. Féltékenység. Mindenki azon csámcsogott, hogy don Diego és Irene Sabino titkos szerelmi viszonyt folytat. Marlasca úr felesége nem is bocsátotta meg, és elvált tőle. Don Diego teljesen összetört, megvette a tornyos házat, oda rejtőzött bánatában. Még egy éve sem lakott ott, amikor szörnyű balesetben meghalt. – Miféle baleset volt az? – Marlasca úr megfulladt. Igazi tragédia. Valera lehunyt szemmel, alig hallhatóan suttogta ezeket a szavakat. – És a szóbeszéd? – Fogalmazzunk úgy, hogy voltak megátalkodottan rossz nyelvek, akik azt terjesztették, hogy Marlasca úr öngyilkos lett a szerelmi csalódás után, amelyet Irene Sabino okozott neki. – Csakugyan így történt? Valera levette a szemüvegét, és megtörölte a szemét. – Az igazat megvallva nem tudom. Nem tudom, és nem is érdekel. Ami elmúlt, elmúlt.

– Mi lett Irene Sabinóval? Az ügyvéd visszatette a szemüvegét az orrára. – Azt hittem, az ön érdeklődése csak Marlasca úrra és az adásvétel részleteire terjed ki. – Csak kíváncsiskodom. Marlasca úr személyes holmija között sok fényképet találtam Irene Sabinóról, és leveleket, amelyeket tőle kapott… – Mire célozgat? – emelte fel a hangját Valera. – Csak nem pénzt akar? – Nem. – Akkor jó, mert nem fog kapni senkitől. Senkit sem érdekel már ez az ügy, érti? – Tökéletesen, Valera úr. Nem állt szándékomban felzaklatni önt, és udvariatlan célzásokat tenni. Sajnálom, ha megbántottam a kérdéseimmel. Az ügyvéd elmosolyodott, és finoman sóhajtott, mint aki lezártnak tekinti a témát. – Semmi jelentősége. Ön bocsásson meg nekem. Ha már ennyire megenyhült, magamra öltöttem a leghízelgőbb arckifejezésemet. – Talán Alicia Marlasca asszony, az özvegye… Valera látható feszengéssel mocorgott a székén. – Martín úr, igazán nem szeretném, ha félreértene, de én mint a család ügyvédje kötelességemnek tartom megvédeni a magánéletüket. Érthető okokból. Hosszú idő telt el azóta, de semmi értelme felszaggatni a régi sebeket. – Tudomásul veszem. Az ügyvéd feszülten figyelt. – Azt mondja, talált egy könyvet? – kérdezte. – Igen. Egy kéziratot. Valószínűleg semmi fontos nincs benne. – Valószínűleg. Miről szól? – Én azt mondanám, teológia. Valera bólintott. – Meglepi? – Nem. Ellenkezőleg. Don Diego szakértőnek számított a jogban és a vallástudományban. Igen felkészült ember volt. Ebben a házban ma is szeretettel emlékezünk meg róla. És mondja, milyen részleteket kíván megtudni az adásvételről? – Azt hiszem, már eleget segített, Valera úr. Nem szeretném tovább rabolni az idejét. Az ügyvéd megkönnyebbülten bólintott. – Ej, az a ház… – sóhajtott fel aztán. – Furcsa hely – állapítottam meg. – Emlékszem, jártam ott egyszer fiatal koromban, nem sokkal azután, hogy don Diego megvette. – Tudja, miért vette meg? – Azt mondta, ifjúkora óta vonzotta, mindig az járt a fejében, hogy egyszer odaköltözik. Don Diegónak voltak ilyen dolgai. Néha úgy viselkedett, mint egy gyerek, mindenét odaadta volna egy álomért. Nem mondtam semmit. – Jól érzi magát? – Semmi baj. Tud valamit arról a tulajdonosról, akitől Marlasca úr vette meg a házat? Egy bizonyos Bernabé Massot. – Amerikából jött. Egy órát sem töltött a házban. Akkor vette meg, amikor hazatelepedett Kubából, és évekig hagyta, hogy üresen álljon. Nem mondta, miért. Építtetett magának egy udvarházat Arenys de Marban, oda költözött. Emezt meg eladta bagóért. Örült, hogy megszabadul tőle. – És előtte? – Azt hiszem, egy pap lakott benne. Jezsuita. De nem vagyok benne biztos. Don Diego ügyeit az apám intézte, és minden iratot megsemmisített a halála után.

– Miért? – Azért, amit már mondtam. Gondolom, hogy elejét vegye a pletykáknak, és megőrizze a barátja jó hírét. Igazából sosem beszélt róla. Apámnak nem volt szokása, hogy magyarázatot adjon a tetteire. De megvolt rá az oka. Jó oka volt, kétségkívül. Don Diego a legjobb barátja volt, és az üzlettársa, ezért mélységesen megrendítette mindaz, ami történt. – Mi lett a jezsuitával? – Ha jól tudom, a rendje fegyelmi eljárást indított ellene, és kizárta. Barátja volt Jácint Verdaguer atyának, és ha minden igaz, belekeveredett az ügyeibe, ha érti, miről beszélek. – Az ördögűzésekről. – Szóbeszéd. – Hogy engedhet meg magának ilyen házat egy jezsuita, akit kizárt a rend? Valera megint vállat vont, és én láttam, hogy többet már nem húzhatok ki belőle. – Szívesen segítenék, Martín úr, de nem áll módomban. Higgye el. – Köszönöm, hogy időt szakított rám, Valera úr. Az ügyvéd bólintott, és megnyomott egy csengőt az asztalán. Az ajtóban megjelent a titkárnő, aki bekísért. Valera és én kezet fogtunk. – Martín úr távozik. Kísérje ki, Margarita. A titkárnő bólintott, és én követtem. De mielőtt kiléptem az irodából, visszanéztem Valerára: láttam, milyen vigasztalanul roskad össze az apja képe alatt. Eljutottunk a kijáratig, Margarita már csukta volna mögöttem az ajtót, amikor rávillantottam a legártatlanabb mosolyomat. – Ne haragudjon. Valera úr megadta nekem Marlasca asszony címét, de a házszám valahogy kiment a fejemből… Margarita felsóhajtott, mint aki alig várja, hogy eltűnjek onnan. – 13. Vallvidrera út 13. – Hát persze. – A viszontlátásra – mondta Margarita. Nem viszonozhattam a köszönést, mert az ajtó becsukódott az orrom előtt; egy kriptaajtó sem csukódhatott volna be súlyosabban és ünnepélyesebben.

21 Mire visszaértem a tornyos házba, már megtanultam más szemmel nézni a helyre, ami oly sok évig volt otthonom és börtönöm. Úgy léptem át a küszöbét, mintha egy kőből és sötétségből összegyúrt szörny szájába másznék. Úgy haladtam végig a lépcsősoron, mintha a gyomrába vezetne, és most először nyitottam rá a lakásajtót arra a sötétbe vesző, hosszú folyosóra úgy, mintha egy bosszúszomjas, megmételyezett elme odúja volna. A galériából becsordult a skarlátszínű alkonyi fény, és a folyosó végén kirajzolta Isabella alakját: felém közelített. Becsuktam az ajtót, aztán villanyt gyújtottam az előszobában. Isabella ezúttal kisasszonynak öltözött, feltűzte a haját, és a sminkje vagy tíz évvel idősebbnek mutatta. – Milyen csinos, milyen elegáns – vetettem oda. – Mint a maga korabeli nők, ugye? Tetszik a ruhám? – Honnan szedted? – Az egyik ládában találtam a hátsó szobában. Azt hiszem, Irene Sabinóé volt. Na mit szól? Ugye, mintha rám öntötték volna? – Mondtam, hogy vitess el mindent az apácákkal. – Szóltam is nekik. Ma délelőtt voltam a plébánián, de azt mondták, nem jönnek érte, vigyük el mi, ha akarjuk. Hallgatagon néztem rá. – Tényleg így volt – bizonygatta. – Vedd le ezt a ruhát, és tedd vissza a helyére. És mosakodj meg. Olyan vagy, mint egy… – Mint egy jóféle? – kérdezte Isabella. Felsóhajtottam, és megráztam a fejem. – Nem. Te sosem leszel olyan, Isabella. – Hát persze. Ezért nem tetszem magának – mordult fel, és sarkon fordult, aztán elindult a hálószobája felé. – Isabella – szóltam utána. Bevonult, rám se hederített. – Isabella! – kiáltottam fel. Dühösen visszanézett rám, és becsapta az ajtót. Hallottam, hogy pakolászni kezd odabent, és közelebb mentem. Bekopogtam az ajtón. Semmi válasz. Még egyszer kopogtam. Semmi. Akkor kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy már nagyban rendezgeti mind a négy darab holmit, amit magával hozott, és rámolja egyenesen a táskájába. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Megyek, azt csinálom. Elmegyek, és békében hagyom. Vagy épp a háborúban, mert mit tudhatja magánál az ember. – Elárulnád, hova mégy? – Nem mindegy az magának? Nem is tudom, retorikusan vagy ironikusan kérdezte. De magának úgyis mindegy, csak én vagyok a hülye, mert nem tudok különbséget tenni a dolgok között. – Isabella, várj egy kicsit, és… – Ne féltse a ruhát, mindjárt leveszem. A tollkészletet meg vigye vissza a boltba, hozzá se nyúltam, nem is tetszik. Óvodás kis majmoknak való, egy merő giccs. Odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezem. Úgy ugrott félre, mintha kígyóhoz ért volna. – Ne nyúljon hozzám! Csendben visszamentem az ajtóhoz. Isabellának remegett a keze, a szája. – Isabella, ne haragudj rám. Kérlek. Nem akartalak megbántani. Könnyes szemmel, keserű mosollyal nézett vissza rám. – Hiszen mást se tett eddig. Amióta csak itt vagyok. Semmi mást nem tett, csak bántott, úgy kezelt, mint egy szegény bolondot, akinek semmiről semmi fogalma nincs.

– Bocsáss meg – mondtam. – Ne csomagold el a holmidat. Maradj. – Minek? – Mert szépen kérlek. – Ha sajnálat és szánalom kell, máshol is megtalálom. – Ez nem sajnálat, és nem szánalom. Olyasmit inkább te érezhetsz irántam. Maradj, légy szíves! Én vagyok a bolond, és nem akarok egyedül lenni. Ne hagyj egyedül! – Hát ez szép. Fő, hogy mindig másokra gondol. Vegyen inkább kutyát. Ledobta a táskáját az ágyra, és kifakadt, letörölte a könnyeit, aztán rám zúdította minden felgyülemlett haragját. Riadtan nyeldekeltem. – Ha már a nagy igazságoknál tartunk, hadd mondjam a szemébe egyszer s mindenkorra, hogy maga mindig egyedül van. És egyedül is marad, mert nem képes a szeretetre, és nem képes adni. Olyan, mint ez a jéghideg ház, amitől a szőr is feláll a hátamon. Nem csoda, hogy az a hölgyike faképnél hagyta, mert magát elhagyja mindenki. Nem tud szeretni, és másoknak se hagyja, hogy szeressék. Összetörve néztem rá, mint akit jól eltángáltak; azt se tudtam hirtelenjében, honnan záporoznak az ütések. Szavakat kerestem, de csak dadogás jött a számra. – Tényleg nem tetszik a tollkészlet? – nyögtem ki végül nagy nehezen. Isabella halálos kimerültséggel nézett fel az égre. – Ne vágjon már ilyen fancsali képet. Lehet, hogy hülye vagyok, de azért nem teljesen. Csendben támasztottam az ajtófélfát. Isabella gyanakvóan s egyben szánakozva figyelt. – Nem akartam úgy beszélni a barátnőjéről, aki a képeken van. Bocsánat – mondta. – Ne kérj bocsánatot. Igazad volt. Leszegett fejjel kioldalogtam. Felrohantam a dolgozószobába, és elnéztem a sötét, ködbe burkolózó várost. Nemsokára meghallottam az ajtó előtt Isabella tétova lépteit. – Ott van? – kérdezte. – Igen. Benyitott. Már átöltözött, és hideg vízzel mosta le az arcáról a könnyeket. Mosolygott; én is mosolyogtam. – Mondja, maga miért ilyen? – kérdezte. Vállat vontam. Isabella odajött hozzám, és kiült mellém az ablakpárkányra. Nem volt szükség szavakra: együtt gyönyörködtünk az óváros háztetőinek sötét, hallgatag színjátékában. Aztán csibészesen rám pillantott. – Mi lenne, ha most rágyújtanánk egy szivarra az apám ajándékából, és elszívnánk felesben? – Szó se lehet róla. Megint elhallgatott, ahogy néha szokott, hosszan. Egyszer-kétszer rám sandított, suta mosoly bujkált a szája szegletében. Én csak a szemem sarkából lestem, és rádöbbentem, hogy már egy pillantás is elég erre az arcocskára, hogy könnyebben elhiggyem: talán mégis maradt valami jó és nemes e kutyavilágban, sőt akár bennem is. – Itt maradsz? – kérdeztem. – Adjon rá egy jó okot. De őszinte ok legyen, ami a maga esetében csak önző ok lehet. És nehogy kikerekítsen valami mesét, mert azonnal faképnél hagyom. Elsáncolta magát egy durcás pillantás mögé, és várta, hogy előállók valami rám jellemző hízelgéssel, de én akkor arra gondoltam, hogy ő az egyetlen a világon, akinek nem akarok és nem is tudok hazudni. A földre szegeztem a szememet, és gyorsan eldaráltam az igazságot, legalább hogy én magam halljam. – Mert nem maradt más barátom, csak te. Azon nyomban eltűnt a szigor az arcáról, és én gyorsan félrenéztem, nehogy meglássam a helyén a sajnálatot. – Mi a helyzet Sempere úrral meg azzal a kukacoskodó Barcelóval?

– Te vagy az egyetlen, aki még mindig meg meri mondani nekem az igazat. – Hát a főnöke, a kiadó, az nem mondja meg? – Miért kínzol tovább? A kiadó nem a barátom. És nem hiszem, hogy valaha is igazat mondott. Isabella eltűnődött. – Na ugye? Tudtam én, hogy nem bízik meg benne. Már az első nap láttam az arcán. Megpróbáltam visszanyerni a méltóságomat, de csak gúnyolódni voltam képes. – Az arcokból is olvasol? Ez is szerepel a különleges képességeid listáján? – A maga elemzéséhez nem kell képesség – feleselt Isabella. – Könnyebb olvasni a maga arcán, mint Hüvelyk Matyi meséiben. – Na és mit látsz rajta még, tisztelt mágusom? – Azt, hogy fél. Kicsiholtam magamból egy száraz nevetést. – Sose szégyellje. A félelem a józan ész jele. Csak a kötözni való bolond nem fél semmitől. Ezt egy könyvben olvastam. – A gyáva kukacok kézikönyvében? – Nem kell beismernie, ha ez veszélyezteti a férfiúi büszkeségét. Tudom, hogy a férfiak azt hiszik, minél jobban megmakacsolják magukat, annál nagyobb lesz a micsodájuk. – Ezt is abban a könyvben olvastad? – Nem, saját gyűjtés. Meghajoltam e döntő érv előtt, és leejtettem a két karom. – Jól van. Beismerem, hogy nyugtalanít valami. – Finoman fogalmaz. Maga halálosan fél. Gyónjon. – Ne essünk túlzásokba. Mondjuk úgy, hogy támadt bennem némi kétség a kiadómmal való együttműködést illetően, de ezt bőven indokolják a tapasztalataim. Abból, amennyit én tudok róla, Corelli kiváló úriember, a szakmai kapcsolatunk pedig mindkét fél számára termékenynek és jónak ígérkezik. – Ezért kerülgeti a guta, valahányszor szóba kerül a neve. Képtelen voltam folytatni a vitát. – Mit akarsz, mit mondjak, Isabella? – Hogy nem dolgozik neki többet. – Nem tehetem meg. – Aztán miért nem? Mi lenne, ha visszaadná a pénzét, és elküldené melegebb éghajlatra? – Nem olyan egyszerű. – Miért? Talán belekeveredett valamibe? – Azt hiszem, igen. – Mibe? – Épp azon vagyok, hogy kiderítsem. De bárhogy legyen is, ez egyedül az én bajom, nekem kell megoldanom. Semmi okod az aggodalomra. Isabella úgy látszott, egy időre rám hagyja a dolgot, de nyilvánvalóvá tette, hogy nem győztem meg semmiről. – Ügyefogyott ember maga. Tud róla? – Lassan belátom. – Ha azt akarja, hogy maradjak, meg kell reformálni a játékszabályokat. – Csupa fül vagyok. – Ezennel véget ért a felvilágosult abszolutizmus. Mától ebben a házban demokrácia van. – Szabadság, egyenlőség, testvériség. – A testvériséggel csak vigyázzon. Mindenesetre nem parancsolgat többet, és nem játssza nekem a Mister Rochestert. – Ahogy óhajtja, Miss Eyre.

– És ne ábrándozzon, én ugyan nem megyek magához feleségül, még ha megvakul, akkor se. Kezet nyújtottam, hogy megpecsételjük az egyezséget. Isabella tartózkodóan elfogadta, aztán a nyakamba borult. Hagytam, hogy körém fonja a karját, és a hajába temettem az arcomat. Békés otthont nyújtott az érintése, egy tizenhét éves lány életének fényét, amelyről hinni akartam, hogy olyan, mintha édesanyám mindig elmaradt ölelése volna. – Lehetünk barátok? – suttogtam. – Amíg csak a halál el nem választ.

22 Isabella királynő birodalmának új szabályai másnap reggel kilenckor léptek életbe, amikor kis segédem megjelent a konyhában, és kertelés nélkül közölte velem, hogy intézzük további életünket. – Arra jutottam, hogy kell magának egy stabil életrend. Ennek hiányában letér az útról, és elkallódik. – Honnan vetted ezt a szót? – A maga egyik könyvéből. El-kal-ló-dik. Jó hangzása van. – Mint a kandallónak. – Ne zökkentsen ki. A nap folyamán mindenki a saját kéziratát írja. Együtt vacsorázunk, ő megmutatja az aznapi munkáját, és megbeszéljük. Leteszem a nagyesküt, hogy őszinte leszek hozzá, jó tanácsokkal látom el, és nem ám csak úgy tessék-lássék foglalkozom vele, hogy lerázzam. Vasárnap pihenő, olyankor moziba, színházba, sétálni viszem. Ő segít anyagot gyűjteni a könyvtárban és a levéltárban, továbbá gondoskodik róla, hogy éléskamránk, hála a kitűnő családi kapcsolatoknak, mindig tele legyen. Én a reggelit főzöm, ő a vacsorát. Ebédet az főz, aki éppen ráér. A házimunkát felosztjuk, de mindenekelőtt el kell fogadnom a megfellebbezhetetlen tényt, hogy rendszeres takarításra szükség van. Semmi szín alatt nem keresek udvarlót neki, cserébe ő is tartózkodik attól, hogy megkérdőjelezze munkavállalásom indokát, vagy hogy az én külön kérésem nélkül bármiféle véleménynyilvánításba bocsátkozzon az ügyről. A többi kialakul menet közben. Felemeltem a kávéscsészémet, és koccintottunk a vereségemre, no meg a feltétel nélküli kapitulációmra. Néhány röpke nap alatt átadtam magam a jobbágyság békés nyugalmának. Isabella lassan, ráérősen ébredt, és mire hunyorogva kibotorkált a szobájából az én papucsomban, amelynek a sarka leffegett pici lábán, én már kikészítettem a reggelit, a kávét és az újságot, mégpedig mindennap másikat. A napirend az ihlet kulcsárnéja. Alig telt el negyvennyolc óra a rendszerváltás óta, azon kaptam magam, hogy visszataláltam legtermékenyebb éveim fegyelméhez. A dolgozószobámban bezárva töltött órák hamar testet öltöttek a kéziratlapokon, és egymás után fedeztem fel rajtuk, bár nem minden nyugtalanság nélkül, hogy munkám immár túllépett az ötlet stádiumán, s lassan önálló valóság lesz belőle.

Fényesen, villamos töltéssel suhant a szöveg. Úgy olvastatta magát, mint egy legenda, vagy a csodák és viszontagságok balladája, amelynek megannyi szereplőjét és jelenetét a népnek kihirdetett üdvprófécia tartja össze. Az elbeszélés felkészített a harcos megváltó eljövetelére, aki minden fájdalomtól és gyásztól megszabadítja nemzetét, majd visszaadja neki a dicső büszkeséget, amelyet gonosz és az idők kezdete óta a nép ellen, a mindenkori nép ellen áskálódó ellenségek ragadtak el. Hibátlanul működött a gépezet, alkalmazható volt minden hitre, nemzetre és törzsre. Zászlók, istenek, jelszavak játszották az adu szerepét egy mindig újrakeverhető és mindig egyforma lapokból álló pakliban. Munkám jellege arra indított, hogy a legnehezebb és legbonyolultabb narratív technikát alkalmazzam, amit az irodalomtörténet ismer, nevezetesen azt, hogy látszólag nincs is cselekmény. A nyelvezet tiszta és egyszerű, az elbeszélő hangja őszinte és becsületes, hisz nem mesél, hanem kinyilatkoztat. Néha visszaolvastam, amit addig írtam, és dagadt a keblem a büszkeségtől, látva, hogy milyen olajozottan működik a gépezet. Azon vettem észre magam, hogy hosszú idő óta először telnek el egész órák anélkül, hogy Cristinára vagy Pedro Vidalra gondolnék. Kint vagyok a gödörből, állapítottam meg. És talán épp ezért, mert végre látni véltem az alagút végét, tettem azt, amit mindig tettem, ha az életem egy kicsit jobbra fordult: kidobtam mindent az ablakon. Valamelyik délelőtt, mindjárt reggeli után, felvettem az egyik tisztes polgárhoz illő öltönyömet, és benéztem a galériára, elbúcsúzni Isabellától. Ő már buzgón olvasta az íróasztalnál az előző nap megírt szövegeit. – Ma nem ír? – kérdezte fel se nézve. – A mai napot a töprengésnek szentelem. Észrevettem a tollkészletet és a múzsákkal díszített tintatartót a füzete mellett. – Azt hittem, giccsesnek tartod – jegyeztem meg. – Mert az is, de tizenhét évesen minden jogom megvan hozzá, hogy szeressem a giccset. Olyan ez, mint magának a szivar. Csak most ért el hozzá a kölnivizem illata, és csodálkozva felkapta a fejét. Homlokráncolással nyugtázta, hogy utcai ruhát vettem. – Megint detektívesdit játszik? – kérdezte. – Egy kicsit. – Nem kell testőr? Egy női Watson doktor? Valaki, akinek esze van? – Előbb tanulj meg írni, aztán keress ürügyet a lustálkodásra. A nem írás luxusát csak a mesterek engedhetik meg maguknak. – Azt hittem, mindenre vonatkozik, hogy az asszisztense vagyok. Jámbor mosollyal feleltem. – Ha már szóba hozod, valamire tényleg megkérnélek. Nem, ne ijedj meg. Sempere bácsiról van szó. Úgy tudom, pénzzavarban van, és veszélybe került a könyvesboltja. – Az nem lehet. – Sajnos így van, de semmi baj, mi nem hagyjuk cserben. – Sempere úr büszke ember, soha nem fogja megengedni magának, hogy… Vagy már meg is próbálta? Bólintottam. – Ezért jutott eszembe, hogy furfangosabbnak kell lennünk, és be kell csapnunk egy kicsit az öreget. – Jellemző magára. Eleresztettem a fülem mellett a gúnyos célzást. – Az ötletem a következő: elmégy a könyvesboltba, csak úgy véletlenségből, és elpanaszolod Semperének, hogy én egy faragatlan tuskó vagyok, és már eleged van… – Idáig teljesen meggyőző.

– Ne szólj közbe. Elmondod neki mindezt, és hozzáteszed, hogy éhbérért dolgoztatlak. – De hát egy fillért se fizet… Nagy sóhajjal türelmet erőltettem magamra. – Amikor Sempere azt mondja, hogy sajnálja, és megígéri, hogy szólni fog nekem, te eljátszod a hattyú halálát, és megvallod, ha lehet, egy kibuggyanó könnycsepp kíséretében, hogy apád kitagadott a családi örökségből, és be akar zárni egy kolostorba, ezért arra gondoltál, hogy talán dolgozhatnál nála néhány órát próbaidőben, három százalék jutalékért abból, amit eladsz. Mert neked fel kell építened a jövődet, távol minden kolostortól, mint szabadelvű asszony, és az irodalom lelkes pártolója. Isabella görbén nézett rám. – Három százalék? Segíteni akar Semperének, vagy megkopasztani? – Én azt akarom, hogy vegyél fel egy szép ruhát, mint a múltkor, csinosítsd ki magad, és nyiss be a könyvkereskedésbe, mégpedig akkor, amikor az ifjabb Sempere is ott van. Többnyire délután. – A szépfiú? – Szerinted hány fia van Semperének? Isabella számolni kezdett magában, aztán amikor megértette, honnan fúj a szél, megsemmisítő pillantást vetett rám. – Ha apám tudta volna, hogy maga ilyen alantas, bizony, megvette volna azt a puskát. – Csak annyit kérek, hogy lásson téged az a fiú. És hogy az apja is lássa, hogy lát. – Maga rosszabb, mint amilyennek képzeltem. Már leánykereskedelemmel is foglalkozik? – Csak felebaráti szeretetből jótékonykodom. Különben is, te magad mondtad, hogy Sempere fia jóképű. – Jóképű, de mulya. – Ne túlozz. Az ifjabb Sempere mindössze szégyenlős egy kissé a hölgyek társaságában, ami voltaképp a becsületére válik. Példás erkölcsű fiatalember, aki annak ellenére, hogy tudatában van saját daliás külsejének, visszafogja magát, és önmegtartóztatást gyakorol, így jutalmazza a barcelonai lányok, asszonyok makulátlan tisztességét. Ne mondd, hogy ez nem ad neki olyan nemes és előkelő dicsfényt, hogy lázba hozza anyai és érzéki ösztöneidet egyaránt. – Néha komolyan az az érzésem, Martín úr, hogy gyűlölöm magát. – Jottányit se engedj ebből az érzeményből, de ne szegény kis Semperét okold a gyarlóságomért, mert ő tiszta ember, valóságos szent. – Abban maradtunk, hogy nem keres nekem udvarlót. – Ki beszél itt udvarlóról? Ha hagyod, hogy folytassam, befejezem a mondanivalómat. – Folytassa, Raszputyin. – Amikor az öreg Sempere azt mondja, hogy felvesz próbaidőre, tölts el naponta két-három órát a könyvkereskedés pultjánál. – És hogy öltözzek fel? Mint Mata Hari? – Öltözz a rád jellemző jó ízléssel. Csinosan, vonzóan, de nem kihívóan. Ha kell, vedd elő Irene Sabino valamelyik régi ruháját, csak tarts mértéket, kérlek. – Két-három darab is van, ami úgy áll rajtam, mint a csuda – dörzsölte a kezét már előre Isabella. – Akkor vedd fel a legcsudásabbat. – Maga egy burzsuj. És mi lesz az irodalmi képzésemmel? – Hol lehetne azt jobban csiszolni, mint a Sempere és Fiai könyvkereskedésben? Mesterművek vesznek majd körül, nem győzöl tanulni belőlük. – És hogy csináljam? Vegyek mély lélegzetet, hátha ragad rám valami?

– Csak néhány órát kérek naponta. Aztán visszajössz, folytatod a munkát nálam, mint eddig, és én ellátlak tanácsokkal, megfizethetetlen minőségben, úgy, hogy a végére egy második Jane Austent faragok belőled. – És hol itt a csel? – Ott, hogy mindennap adok neked néhány pesetát, és amikor fizet valaki a boltban, te szépen kinyitod a kasszát, és belecsempészed. – Szóval ez a nagy terv… – Ez, és amint látod, semmi gonosz nincs benne. Isabella a homlokát ráncolta. – Nem fog ez menni. Sempere bácsi észreveszi, hogy sántikálunk valamiben. Őt se ejtették a feje lágyára. – Menni fog. És ha kérdezősködik, majd azt mondod neki, hogy ilyenek a vevők: ha egy csinos, fiatal teremtést látnak a pult mögött, máris mélyebben nyúlnak a zsebükbe, és nagyobbra nyílik a pénztárcájuk. – Talán így van a koszlott lebujokban, amelyeket maga látogat, de ez egy könyvesbolt. – Na és? Ha én belépek egy könyvesboltba, és olyan bájos eladóval találkozom, mint te, még arra is képes vagyok, hogy megvegyem a legújabb nemzeti díjas szerző könyvét. – Mert a maga fantáziája piszkosabb, mint egy tyúkketrec léce. – Lehet, de Sempere bácsinak sokkal tartozom, sőt neked is van egy-két adósságod. – Ez nagyon csúnya volt. – Ne késztess rá, hogy még csúnyábbakat mondjak. A rábeszélés művészete előbb a kíváncsiságra hat, aztán a hiúságra és végül a szívjóságra vagy a lelkiismeret-furdalásra. Isabella szemlesütve bólintott. – És mikor óhajtja életbe léptetni uraságod a jótékony delnő haditervét? – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. – Ma? – Ma délután. – Mondja meg nekem az igazat. Az a célja ezzel a kis tervvel, hogy tisztára mossa a pénzt, amit a kiadója fizet, kiengesztelendő a saját lelkiismeretét, vagy azt a valamit, amit a helyén hord? – Tudod, hogy az én céljaim mindig önzőek. – És mi van, ha Sempere úr nemet mond? – Te csak azzal törődj, hogy ott legyen a fia, rajtad meg a vasárnapi ruha, ami ünneplő ugyan, de mégsem templomba való. – Milyen sértő, milyen lealacsonyító a terve. – Neked mégis tetszik. Végre kicsaltam belőle egy macskamosolyt. – No és mi lesz, ha a fiú vérszemet kap, és rám veti magát? – Biztosítlak, hogy a fiatalember hozzád sem ér, hacsak nincs jelen egy pap, kezében az egyházmegye hivatalos engedélyével. – Így van ez, vagy túl forró a krumpli, vagy túl hideg. – Vállalod? – Magáért, Martín úr? – Az irodalomért.

23 Hűvös, metsző szél fújt odakint, állhatatosan söpörte végig az utcát, és én rádöbbentem, hogy Barcelonába belopakodott az ősz. A villamos, amelyre a Palacio téren felszálltam, olyan üres volt, mint egy hatalmas, kovácsoltvas egérfogó. Leültem az ablak mellé, és jegyet vettem a kalauztól. – Elmegy Sarriáig? – kérdeztem. – A térig. Az ablaknak támasztottam a fejemet, és nemsokára nagy csikordulással elindult a villamos. Lehunytam a szemem, és átadtam magam a modern ember alvásának, ami nem más, mint az a jellegzetes bóbiskolás, amit csak gépjárműn utazva élvezhetünk. Álmomban fekete csontokból, koporsóforma vagonokból összerakott vonaton zötykölődtem, keresztül az üresen álló Barcelonán, körülöttem ruhák hevertek szanaszét, mintha elpárologtak volna belőlük az emberek. Elhagyott kalapok, női együttesek, öltönyök, cipők tundrája lepte el a hallgatásba dermedt utcákat. Skarlátvörös füstöt eregetett a mozdony; úgy terült szét az égen a füstje, mint egy elnagyolt festmény színei. A mosolygós masiniszta mellettem ült. Fehér ruhában, kesztyűben. Valami sötét, nyálkás anyag csöpögött az ujja hegyéről. – Mi lett az emberekkel? – Higgyen, Martín. Higgyen. Amikor felébredtem, már a Sarriá tér bejáratánál járt a villamos. Leugrottam, mielőtt megállt volna, és elindultam felfelé a főutcán. Tizenöt perc múlva találkoztam a végzetemmel. A Vallvidrera utca a Szent Ignác kollégium vörös téglás épülete mögül indult, egy fás ligetből. Magányos házak között, avarral lepve kanyarodott fel a hegyre. A hegy körül alacsonyan álló felhők terjengtek, és oszlottak ködfuvallattá. Végig a páratlan oldalon haladtam, figyeltem a falakat, a kerítéseket, böngésztem a számozást. Távolabb sötét kőhomlokzatok, kiszáradt szökőkutak tűntek fel, körülöttük régi ösvényekkel, amelyeket felvert a gaz. Jó darabon terebélyes ciprusfák lombja alatt jártam, aztán egyszer csak észrevettem, hogy 11-ről 15-re ugrott a számozás. Zavartan visszafordultam, és keresni kezdtem a 13-ast. Már épp gyanakodni kezdtem, hogy Valera ügyvéd úr titkárnője túljárt az eszemen, és hamis címet adott meg, amikor megpillantottam egy kis átjárót, amely a járdától csaknem utcahossznyira vezetett befelé, egy sötét, fogazott tetejű kerítésig. Odamentem a kerítéshez a keskeny, kövezett úton. Dús, gondozatlan lonc burjánzott a másik oldalán, és egy eukaliptuszfa ágai úgy hajoltak ki a kerítés fogai közt, mintha segítségért nyúló karok lennének egy börtönben. Félrehúztam a leveleket, amelyek eltakarták a fal nagy részét, és megtaláltam a kőbe vésett feliratot. Marlasca-ház 13. Elindultam a kerítés mellett, hátha sikerül meglátnom valamit odabent. Húsz-harminc lépés után egy kőfalba ágyazott vasajtót találtam. Rozsdakönnyek marták ki rajta a nagy kopogtatót. Résnyire nyitva volt. Megnyomtam a vállammal, és sikerült annyira kitágítanom a nyílást, hogy a falból kiálló kőszegélyek ne szakítsák ki a ruhámat. Mindent áthatott a nedves föld nehéz szaga.

Márványlapokkal kirakott út vezetett a fák között egy fehér köves tisztásig. Oldalt beláttam egy nyitott ajtajú kocsiszínbe és egy valahai Mercedes-Benz maradványára, amely már inkább egy sorsára hagyott halottaskocsira emlékeztetett. A lakóházat szecessziós stílusban építették, három hullámos vonalú emelettel és fent egy boltíves-bástyás, vad romantikájú tetőtérrel. Keskeny, tűhegyes ablaknyílások sorakoztak a homlokzaton, domborművek és vízköpők között. Üvegeikben visszatükröződtek a lassan úszó felhők. Mintha egy arcot láttam volna az egyik első emeleti ablak mögött. Magam sem tudtam pontosan, miért, de felemeltem a kezem, és intettem. Végül is nem akartam, hogy betörőnek nézzenek. Az alak csak figyelt tovább, mozdulatlanul, mint pók a hálójában. Lehajtottam a fejem, és mire újra felnéztem, már nem volt ott. – Jó napot! – kiáltottam. Vártam egy kicsit, de senki sem válaszolt, ezért lassan közelebb merészkedtem az épülethez. Hosszúkás úszómedence csillogott a keleti oldalán. A szemben lévő homlokzaton üvegfalú galéria volt. A medence szélén feslett vászonszékek álltak. A sötét víztükör fölé belógott egy borostyánnal benőtt ugródeszka. Odamentem a víz széléhez, láttam, hogy tele van száraz falevéllel, és moszat ring a felszínén. Épp nézegetni kezdtem a saját arcképemet a medence piszkos vizében, amikor hirtelen árnyék vetült rám. Rémülten visszafordultam, és egy idős nő aszott, komor arcával találtam szembe magam. Gyanakodva, félve nézett rám. – Ki maga, és mit keres itt? – David Martín vagyok, Valera ügyvéd úr küldött – találtam mondani. Alicia Marlasca összeszorította az ajkát. – Marlasca asszony? Dona Alicia? – Mi lett azzal, aki mindig jönni szokott? – kérdezte. Megértettem, hogy Marlasca asszony Valera küldöncének néz, aki talán aláírandó papírokat vagy levelet hozott az ügyvédtől. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem ingatom meg ebbéli hitében, de a tekintete meggyőzött, hogy épp elég hazugságot hallott már életében, hogy akár eggyel többet is megbocsásson. – Nem dolgozom az ügyvédi irodában, Marlasca asszony. Magántermészetű ügyben jöttem. Nem tudom, volna-e pár perce, hogy elbeszélgessünk az ön elhunyt férjének, don Diegónak az egyik ingatlanáról. Az özvegy elsápadt és félrepillantott. Botra támaszkodott, és csak most vettem észre a galéria ajtajában a kerekes széket, amelyben valószínűleg több időt töltött, mint amennyit bevallott volna. – Semmiféle ingatlant nem hagyott rám a férjem. Hogy is hívják önt, uram? – Martín. – Minden a bankokhoz került, Martín úr. Minden, kivéve ezt a házat, amelyet a férjem az idősebb Valera tanácsára íratott a nevemre. A többit széthurcolták a hiénák… – Engem a tornyos ház érdekel a Flassaders utcában. Az özvegy felsóhajtott. Úgy számoltam, hatvan-hatvanöt éves lehet. Nem sokkal ezelőttiig még híven őrizhette egykori káprázatos szépsége emlékét. – Felejtse el azt a házat. Elátkozott hely. – Sajnos nem tehetem. Ott lakom. Marlasca asszony összevonta a szemöldökét. – Nem hittem, hogy bárki beköltözne még oda. Sokáig üresen állt. – Évekkel ezelőtt béreltem ki. Azért jöttem el önhöz, mert a felújítási munkák során találtam néhány személyes dolgot, amelyek ha jól sejtem, a maguké lehettek. – Nekem semmim sincs abban a házban. Amit talált, biztos azé a nőé volt… – Irene Sabinóé? Alicia Marlasca keserűen mosolygott.

– Mit akar valójában, Martín úr? Mondja meg az igazat. Nem azért jött ide, hogy visszaadja az elhunyt férjem holmiját. Csendben néztük egymást, és én megértettem, hogy semmi pénzért nem tudnék és nem is akarnék hazudni ennek az asszonynak. – Azért jöttem, hogy kiderítsem, mi történt a férjével, Marlasca asszony. – Miért? – Mert azt hiszem, velem is ugyanaz történik. A Marlasca-ház a régi halotti csarnokok nyomasztó hangulatát árasztotta, mint minden kastély, amely elhagyatva áll. Rég leáldoztak a vagyon és dicsőség napjai, amikor szolgák serény hada gondoskodott az állandó rendről és tisztaságról, és az épület átadta magát az enyészetnek. Mállott a vakolat, kijártak a padlókövek, a bútorokat szétrothasztotta a doh és a hideg, beomlottak a tetők, kirojtosodtak és megfakultak a nagy szőnyegek. Segítettem az özvegyasszonynak beülni a kerekes székbe, aztán ahogy kérte, felvittem az olvasóterembe, amelyben már alig volt könyv és kép. – A legtöbbet el kellett adnom, hogy fenntartsam magam – mondta a hölgy. – Ha Valera ügyvéd úr nem küldene a mai napig is egy szerény havi járadékot az iroda terhére, nem tudom, hova jutottam volna. – Egyedül lakik itt? Az özvegy bólintott. – Ez az én házam. Az egyetlen hely, ahol boldog voltam, bármilyen régen elmúlt is. Mindig itt éltem, és itt is fogok meghalni. Bocsásson meg, nem kínáltam semmivel. Olyan régen nem fogadok látogatókat, hogy egészen elfelejtettem a vendéglátás szabályait. Kávét vagy teát? – Semmit, köszönöm. Marlasca asszony mosolyogva rámutatott a fotelra, amelyben ültem. – Ez volt a férjem kedvenc fotelje. Késő estig olvasott mindig a kandalló mellett. Én néha ideültem mellé, és hallgattam. Szeretett mesélni nekem, legalábbis akkoriban még… Nagyon boldogok voltunk ebben a házban… – Aztán mi történt? Az özvegy vállat vont, és elmerengett az otthona maradványain. – Biztos hallani akarja ezt a történetet? – Mondja el, legyen szíves.

24 – Az igazat megvallva nem tudom, mikor ismerte meg őt Diego, a férjem. Emlékszem, elkezdte emlegetni a nevét, csak úgy futólag, aztán lassan már nem volt nap, hogy ne hallottam volna így vagy úgy: Irene Sabino. A férjem azt mondta, egy Damián Roures nevű férfi mutatta be neki, aki spiritiszta szeánszokat tart egy Elisabets utcai lokálban. Diego élénken érdeklődött az ezotéria iránt, többször megfordult ott mint néző. Abban az időben Irene Sabino volt a Paralelo egyik legkedveltebb művésznője. Gyönyörű volt, elismerem. De egyébiránt nem hinném, hogy tovább tudott volna számolni tíznél. Azt mondták, egy cigányputriban született a bogatelli tengerparton, az anyja otthagyta a Somorrostro negyedben, aztán a koldusok és az ottani gyülevész népség közt nevelkedett. Tizennégy évesen kezdett táncolni a Raval és a Paralelo lokáljaiban és varietéiben. De a tánc itt ugyebár mást jelent. Szerintem előbb állt ki az utcasarokra, mint hogy megtanult volna olvasni, ha ugyan megtanult… Egy ideig ő volt a La Criolla szalon fő műsorszáma, legalábbis ezt mondták. Aztán jobb helyekre szegődött. Azt hiszem, az Apollóban ismerkedett meg egy bizonyos Juan Corberával, akit mindenki Jacónak hívott. Ő lett az impresszáriója és valószínűleg a szeretője. Ő találta ki az Irene Sabino nevet, meg a legendát, hogy egy párizsi színésznő és egy európai nemesúr titkos románcából született. Nem tudom, mi volt a valódi neve. Ha volt egyáltalán. Jaco vitte el a spiritiszta szeánszokra, talán Roures javaslatára, aztán ketten osztoztak a pénzen, amelyet a lány állítólagos szüzességéért kaptak a gazdag és unatkozó uraktól, akik csak azért jártak azokra a cirkuszokra, hogy elűzzék a hétköznapok egyhangúságát. Irene legszívesebben kettesével fogadta őket, azt mondták.

Jaco és a cimborája, Roures csak azt nem sejtette, hogy Irene megszállottja lett a szeánszoknak, és komolyan hitte, hogy azok a kisded játékok segítenek kapcsolatot teremteni a szellemvilággal. Meggyőződésévé vált, hogy az anyja üzenget neki a túlvilágról, és amikor már befutott színésznő volt, akkor is visszajárt, hogy beszélhessen vele. Akkoriban ott ismerte meg Diegót, a férjemet. Azt hiszem, éppen rossz időszakunk volt, ahogy az minden házasságban előfordul. Diego régóta tervezte, hogy otthagyja az ügyvédi praxist, és csak az írásnak szenteli magát. Én, megvallom, nem támogattam ebben. Arra gondoltam, hogy ha megteszi, elrontja az életét, bár valószínűleg semmit sem féltettem, csak ezt a házat, a személyzetet… és így is elvesztettem mindent, vele együtt. Ismael halála választott el végképp egymástól. Ő volt a kisfiunk. Diego imádta. Sosem láttam még apát, aki így csüggött volna a gyermekén. Nem is én voltam az élete, hanem Ismael. Egyszer az első emeleti hálószobában veszekedtünk. Nekitámadtam Diegónak, hogy túl sokat ír, hogy Valera, a társa már torkig van azzal, hogy helyette is dolgoznia kell, és fenyegetőzik, hogy egyedül folytatja a praxist. Diego visszavágott, hogy mit bánja ő, nagyon szívesen kilép a cégből, úgyis csak az irodalomnak akar élni. Délután nem találtuk Ismaelt. Nem volt a szobájában, sem a kertben. Azt hittem, megijedt a veszekedésünktől, és elszaladt otthonról. Máskor is megtörtént már. Pár hónappal korábban sírva találták egy padon, lent a Sarriá téren. Elmentünk megkeresni. Nem került elő. Végigjártuk a szomszédokat, a kórházakat… Egész éjjel kerestük, aztán hajnalban, amikor hazajöttünk, itt találtuk a kis testét, az úszómedence alján. Előző délután fulladt bele, nem hallottuk a segélykiáltásait a saját üvöltözésünktől. Hétéves volt. Diego sohasem bocsátotta meg nekem, de önmagának se. Nem telt bele sok idő, és látni se bírtuk egymást. Mert ha egymásra néztünk, vagy összeért a bőrünk, vagy mindig a halott fiunk képe kísértett bennünket annak az átkozott medencének az alján. Egy szép napon arra ébredtem, hogy Diego elhagyott. Kilépett az ügyvédi irodából, és beköltözött abba a házba a Ribera negyedben, ami olyan régóta izgatta a fantáziáját. Azt mondta, ír valamit, mert fontos megbízást kapott Párizsból, egy ottani kiadótól, és ne aggódjak a pénz miatt. Tudtam, hogy Irénével él, hiába tagadta. Az egészsége is megromlott. Biztos volt benne, hogy meg vannak számlálva a napjai. Azt hitte, elkapott valami fertőzést, hogy féreg költözött belé, és belülről rágja. Csak a halálról tudott beszélni. Senkire sem hallgatott. Se rám, se Valerára… csak Irénére és Rouresre, akik teletömték a fejét mindenféle kísértethistóriákkal, és elszedték a pénzét, hogy, úgymond, segítsenek neki kapcsolatba lépni Ismaellel. Egyszer elmentem a tornyos házhoz, és könyörögtem, hogy nyissa ki a kaput. Nem engedett be. Azt mondta, nincs rám ideje, mert dolgozik valamin, ami segíthet megváltani a fiát. Akkor vettem észre, hogy kezd megőrülni. Azt hitte, ha megírja azt az átkozott könyvet a franciának, Ismael majd feltámad halottaiból. Szerintem Irene, Roures és Jaco kiszedték belőle a maradék pénzét, a maradék pénzünket… Néhány hónap múlva, amikor már rég nem fogadott senkit, és egészen bezárkózott arra a borzalmas helyre, holtan találták valahol. A rendőrség azt mondta, baleset volt, de én kötve hiszem. Jacónak nyoma veszett, és a pénznek is. Roures letagadta, hogy bármit tudott volna. Azt állította, hónapok óta nem beszélt Diegóval, mert a férjem megőrült, és ő félt tőle. Azt mondta, a vége felé Diego rendszeresen betoppant a spiritiszta szeánszokra, és mindenkit halálra rémített az elkárhozott lelkekről szóló meséivel, ezért ki kellett tiltania. Diego olyanokat mondott, hogy vértenger van a város alatt. Meg hogy a fia meglátogatja álmában, és arról beszél, hogy fogva tartja egy kígyóbőrű árnyék, aki egy másik gyereknek tetteti magát, és játszik vele… Senki sem lepődött meg a halálán. Irene azt mondta, öngyilkos lett, mégpedig miattam, mert én egy szívtelen, anyagias nőszemély vagyok, aki a saját fiát is hagyta meghalni, csak hogy ne kelljen lemondania a saját kényelméről. Azt mondta, ő volt az egyetlen, aki igazán szerette a férjemet, és soha egy fillért sem kapott tőle. Azt hiszem, ebben kivételesen igaza volt. Szerintem Jaco vette rá, hogy csábítsa el Diegót, és csalja ki a pénzét. Aztán amikor osztozkodni kellett volna, faképnél hagyta, és nem adott neki egy vasat sem. Ezt állította a rendőrség, vagy legalábbis a rendőrök többsége. De nekem mindig az volt az

érzésem, hogy nem akarják bolygatni az ügyet, és kapóra jön nekik az öngyilkosság ötlete. Szerintem Diego nem lett öngyilkos. Akkor sem hittem, és most sem hiszem. Szerintem Irene és Jaco ölte meg. És nem csak a pénzért. Volt ott valami más is. Emlékszem, ugyanígy gondolta az egyik rendőr, aki az ügyön dolgozott, egy fiatal nyomozó: Salvador, Ricardo Salvador. Azt mondta, nem stimmel valami a hivatalos változatban, mintha valaki el akarná tussolni az ügyet, és eltitkolná Diego halálának valódi körülményeit. Salvador sokat küzdött a tények tisztázásáért, míg aztán elvették tőle az ügyet, és hamarosan a rendőrségről is elbocsátották. Még ezután is nyomozott magánszorgalomból. Néha eljött hozzám. Jó barátok lettünk… Egyedül voltam a szegénységben, minden remény nélkül. Valera sokszor mondta, hogy menjek újra férjhez. Még Salvador is engem okolt a történtekért, arra célozgatott, hogy épp elég nőtlen aranyifjú van, akinek egy ilyen jó karban lévő úrinő megédesíthetné a legszebb éveit. Végül aztán ő is elmaradt. Nem hibáztatom. Addig próbált segíteni, amíg tönkrement bele. Néha eszembe jut, hogy csak ezért jöttem a világra, hogy elrontsam mások életét… Senkinek sem beszéltem erről mostanáig, Martín úr. De ha elfogad egy jó tanácsot, felejtse el azt a házat, engem, a férjemet, az egész históriát. Menjen innen messzire. Ez a város el van átkozva. A kárhozottaké.

25 Lesújtva hagytam el a Marlasca-házat, sokáig csak céltalanul kóboroltam a kihalt utcákon Pedralbes felé. Szürke felhők pókhálója fedte az eget, alig engedte át a napfényt. Néhol mintha csillogó tűk lyuggatták volna át a halotti leplet, és végigszántották a hegyoldalt. Követtem a tekintetemmel a fénycsíkokat, így láttam meg a messzi távolban a Villa Helius zománctetejét, mert épp azt cirógatták. Még az ablakok is megvillantak ott messze. Nem hallgattam a józan észre, elindultam arra. Minél közelebb jutottam, annál sötétebb lett az ég, és dermesztő szél kavarta fel az avart a lábam körül. Megálltam a Panama utca elején. Ott volt szemben a Villa Helius. Nem mertem átmenni az utcán, hogy közelebb jussak a kert falához. Isten tudja, meddig várakoztam, képtelenül arra, hogy akár bekopogjak, akár elmenjek onnan. Akkor láttam meg azt a női alakot elsuhanni a második emelet egyik ablaka mögött. Jeges hideg árasztotta el a bensőmet. Már hátrébb léptem volna, amikor megfordult és megállt. Az ablakhoz lépett, szinte éreztem magamon a tekintetét. Megemelte a kezét, mintha inteni akarna, de nem jutott odáig, hogy a tenyerét is kinyissa. Nem mertem a szemébe nézni, sarkon fordultam, elindultam lefelé az utcán. Remegett a kezem, zsebre kellett dugnom, hogy ne lássák. Mielőtt befordultam a sarkon, hátrafordultam, és láttam, hogy a nő még mindig engem néz. De a gyűlöletre már nem maradt erőm. Mire hazaértem, a csontomig hatolt a hideg, legalábbis szerettem volna hinni, hogy a hideg az. A kapun belépve borítékot találtam az előcsarnok postaládájában. A pergamen, a pecsétviasz. A főnök üzenete. Kibontottam a lépcsőn felfelé menet. Gondos kalligráfiája másnapra invitált. Nyitva találtam a lakásajtót, Isabella vidáman várt a küszöbön. – A dolgozószobában voltam, láttam, hogy jön – mondta. Próbáltam visszamosolyogni, de nem lehettem meggyőző, mert Isabellát elfogta az aggodalom, amint a szemembe nézett. – Jól van? – Semmi baj. Azt hiszem, meghűltem egy kicsit. – Már feltettem a levest, olyan lesz, mint a szentek patikája. Na jöjjön. Karon fogott, és felmentünk a galériára. – Isabella, nem vagyok hadirokkant. Eleresztett, és lehajtotta a fejét. – Bocsásson meg. Nem volt kedvem vitába keveredni senkivel, legkevésbé az én kis makrancos segédemmel, inkább hagytam, hogy elvezessen a galéria egyik foteljáig, és úgy roskadtam bele, mint egy zsák. Isabella leült velem szembe, és riadtan pislogott. – Mi történt? Megnyugtatóan mosolyogtam. – Semmi. Nem történt semmi. Levest akartál adni, nem? – Máris hozom. Szaladt a konyhába, hallottam buzgó sürgés-forgását. Mély lélegzetet vettem, és lehunyt szemmel vártam, amíg újra meghallottam a lépteit. Akkora csöbröt rakott elém, hogy leírni sem lehet a méretét. – Mint egy vécécsésze – állapítottam meg. – Igya ki, és ne ízetlenkedjen. Beleszimatoltam a levesbe. Jó illata volt, de nem akartam túlzott engedelmességet mutatni. – Furcsa szaga van – mondtam. – Mit tettél bele? – Csirkeszaga van, mert csirke van benne, só, és egy szál jerezi kolbász. Igya meg. Kortyoltam belőle és visszaadtam. Isabella rosszallóan csóválta a fejét. – Az egészet. Felsóhajtottam, és kortyoltam még egyet. Nem tagadhattam, hogy jó.

– Szóval, hogy telt a napja? – kérdezte Isabella. – Megvoltak a fénypontjai. Hát te? – Íme, itt áll ön előtt a Sempere és Fiai könyvkereskedés legújabb csillaga. – Nagyszerű. – Még öt óra előtt eladtam két könyvet, a Dorian Gray arcképét és egy Lampedusa összest egy igen előkelő madridi úrnak, aki borravalót is adott. Ne nézzen így, azt is becsempésztem a kasszába. – És mit mondott Sempere fia? – Mondani nem mondott sokat. De egész végig tátotta a száját, úgy csinált, mint aki nem vesz észre, közben meg majd kiesett a szeme. Alig tudok leülni, annyit bámulta a hátsó fertályomat, valahányszor felmásztam a létrára egy könyvért. Meg van elégedve? Vidoran bólintottam. – Köszönöm, Isabella. Mélyen a szemembe nézett. – Mondja még egyszer. – Köszönöm, Isabella. Tiszta szívből. Pironkodva félrefordította a fejét. Sokáig nem szólaltunk meg, és boldogan időztünk a minden szót fölöslegessé tevő cinkosságban. Az utolsó cseppig megittam a levest, pedig kis híján kipukkadtam, aztán bizonyítékul felmutattam az üres edényt. A lány biccentett. – Nála volt, ugye? Annál a nőnél, Cristinánál – mondta, és megint elfordult. – Isabella, az arcok olvasója… – Mondja meg az igazat. – Csak messziről láttam őt. Isabella félénken rám nézett, mintha azon vívódna, kimondja, vagy ne mondja, ami a szívét nyomja. – Szereti? – kérdezte meg végül. Némán összenéztünk. – Én képtelen vagyok a szeretetre. Már tudod. Önző vagyok, meg minden. Beszéljünk másról. A lány bólintott, és tüntetően ránézett a zsebemből kikandikáló borítékra. – A főnök üzent? – Meghívó a havi rendszeres találkozónkra. A mélyen tisztelt Corelli úr boldogan invitál holnap reggel hét órára a Pueblo Nuevó-i temető kapujába. Nem is választhatott volna ennél jobb helyet. – Elmegy? – Mi mást tehetnék? – Például felszállhatna egy vonatra még ma este, és elutazhatna örökre. – Te vagy a második ember ma, aki ezt javasolja. Hogy tűnjek el. – Nem véletlen. – No és ki fog téged tovább vezérelni és oltalmazni az irodalom viszontagságos ösvényein? – Magával megyek. Rámosolyogtam, és megfogtam a kezét. – Együtt a világ végére is, Isabella. Isabella azon nyomban visszahúzta a kezét, és sértetten pislogott. – Maga nevet rajtam. – Isabella, ha valaha is eszembe jutna kinevetni téged, golyót röpítenék a fejembe. – Ne mondja ezt. Nem szeretem, ha így beszél. – Bocsáss meg.

Kis segédem visszaült az íróasztalához, és hallgatásba merült, ahogy néha szokta. Figyeltem, amint átolvassa a napi jegyzeteit, ahogy javítgat, és egész bekezdéseket húz ki az íróeszközökkel, amelyeket tőlem kapott ajándékba. – Nem tudok koncentrálni, ha néz. Felálltam, és megkerültem az asztalt. – Akkor dolgozz csak, majd vacsora után megmutatod, mit írtál. – Még nincs kész. Ki kell javítanom, újra kell írnom, és… – Soha sincs kész, Isabella. Szokj hozzá. Vacsora után elolvassuk. – Holnap. Megadtam magam. – Holnap. Rábólintott, és én elindultam kifelé, hadd hadakozzon tovább a szavakkal. Már becsuktam magam mögött a galéria ajtaját, amikor utánam szólt. – David! Csendben megálltam odakint az ajtó előtt. – Nem igaz. Nem igaz, hogy nem szeret senkit. Elmenekültem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Az oldalamra feküdtem, összehúztam magam, és lehunytam a szemem.

26 Hajnalban indultam el otthonról. Sötét felhők vánszorogtak a tetők fölött, és törölték el az utcák színfoltjait. Amikor átvágtam a Citadella parkon, kopogni kezdtek az első esőcseppek a faleveleken, golyózáporként verték fel a port, ahogy földet értek. A park másik oldalán a látóhatárig sokszorozódott a gyárak és kémények erdeje, a hirtelen jött baljós zápor kátránnyá olvasztotta szénfekete füstjüket. Úgy mentem végig a barátságtalan ciprussétányon a temető kapujáig, ahogy apámmal tettük oly sokszor annak idején. A főnök már várt rám. Messziről láttam, ahogy rezzenéstelenül áll az esőben, a kaput őrző egyik nagy kőangyal alatt. Fekete ruhát viselt, csak a szeme különböztette meg a kerítés mögött álló sok száz szobortól. Addig nem rebbent a pillája, amíg pár lépésre megközelítettem, nekem pedig nem volt jobb ötletem, mint felemelt kézzel üdvözölni őt. Hideg, meszes-kénes szagú volt a szél. – Az átutazó vendég naivan azt hiszi, hogy ebben a városban mindig süt a nap – mondta a főnök. – De én amondó vagyok, hogy előbb-utóbb az égen is tükröződni fog Barcelona régi, sötét, zavaros lelke. – Önnek útikönyveket kéne írnia, nem szent szövegeket – javasoltam. – Egyre megy. Nos, hogy telnek békés, nyugodt napjai? Jól halad a munkával? Kedvezőek a hírei? Kigomboltam a zakómat, és előhúztam egy köteg papírt. Bementünk a temetőbe, kerestünk egy száraz helyet. Corelli egy régi kriptát választott, amelynek kupoláját márványoszlopok tartották, körülötte pedig éles arcvonású, túlontúl is hosszú ujjú angyalok sorakoztak. Leültünk egy hideg kőpadra. A főnök megjutalmazott szokásos sakálmosolyával, majd rám kacsintott, és fekete ponttá szűkítette sárga, csillogó pupilláit: visszatükröződött bennük az én sápadt és láthatóan feldúlt arcom. – Csillapodjon, Martín. Túl nagy jelentőséget tulajdonít a környezetnek. Derűsen belemélyedt a kéziratba. – Azt hiszem, járok egyet, amíg olvas – mondtam. Corelli fel sem nézett, csak bólintott. – Aztán meg ne szökjön nekem – suttogta. Menekülésnek talán nem látszott, de olyan gyorsan elmentem onnan, ahogy csak tudtam, és belevetettem magam a temető kis utcáiba, közeibe. Kerülgettem a fejfákat, a sírokat, egyre csak beljebb és beljebb. Az a sírkő most is ott fehérlett, rajta egy üres kővázával, amelyben elszáradt virágok csontváza maradt. A temetést Vidal fizette, sőt arra is gondja volt, hogy egy közepes tehetségű temetkezési szobrásszal gyászoló Szűzanyát faragtasson a sír fölé, amely az égre emelte a tekintetét, és a kezét imára kulcsolta. A kőhöz térdeltem, és letöröltem a mohát a rávésett betűkről. JÓSÉ ANTONIO MARTÍN CLARÉS 1875-1908 A Fülöp-szigeteki háború hőse Hazája és barátai soha nem felejtik – Jó napot, édesapám – mondtam. Néztem a fekete esőt, ahogy lecsordul a Szűzanya arcán, hallgattam a köveken kopogó záport, és mosollyal üdvözöltem a sose volt barátokat, meg a hazát, amely halálba küldte apámat, hogy négy hadvezér, aki a létezéséről se tudott jól megszedhesse magát. Leültem a kőre, és a márványra tettem a kezemet. – Hitte volna?

Apám, aki nyomorogva töltötte az egész életét, lám, nagypolgári sírban aludta örök álmát. Gyerekkoromban sehogy sem értettem, miért fizette a szerkesztőség az uras papot, a siratóasszonyokat, a virágesőt és a cukorimportőrhöz illő síremléket. Senki sem mondta, hogy Vidal csak azért állta személyesen az apám temetésének költségeit, mert helyette halt meg, miközben én csupán a végtelen jóságot és nagylelkűséget sejtettem e gesztus mögött, példaképemnek és pártfogómnak, a nagy Pedro Vidalnak Istentől adott jó szívét. – Bocsásson meg, édesapám. Évekig gyűlöltem magát, mert egyedül hagyott. Azt mondtam, ilyen halált érdemelt. Ezért nem jöttem ide soha. Bocsásson meg. Apám nem szerette a sírást. Úgy gondolta, az ember sohasem másokért sír, mindig saját magáért. Ha pedig mégis megteszi, akkor gyáva, és nem érdemel könyörületet. Nem akartam sírni érte, s ezzel még egyszer elárulni őt. – Úgy szerettem volna, ha édesapám egy könyv címlapján látja a nevemet, még ha nem tudja is elolvasni. Úgy szerettem volna, ha itt marad velem, és látja, hogy a fia utat tör magának az életben, hogy elér valamit, amit maga nem tudott. Úgy szerettem volna igazán megismerni édesapámat, és hogy édesapám is megismerjen engem. De én elűztem az emlékét, mert felejteni akartam, s lám, mostanra idegenekké váltunk. Nem hallottam a főnök lépteit, de amikor felemeltem a fejem, láttam, hogy csendben áll és néz, mindössze néhány lépésre tőlem. Felálltam, és odamentem hozzá, mint a jól idomított kutya. Kíváncsi lettem, tudta-e vajon, hogy ott van eltemetve az apám, nem lehet-e, hogy épp ezért tervezte oda a találkozót. Nyitott könyv lehetett az arcom, mert Corelli nemet intett, és a vállamra tette a kezét. – Nem tudtam, Martín. Sajnálom. Nem akartam utat engedni a bizalmaskodásnak. Megfordultam, leráztam a kezét, a sajnálatát, és jól összeszorítottam a szememet, nehogy kicsorduljanak haragos könnyeim. Otthagytam, és elindultam a kijárat felé. A főnök egy darabig egy helyben állt, aztán utánam jött. Csendben ballagott mellettem, egész a főkapuig. De én ott lecövekeltem, és bosszúsan felvetettem a fejemet. – Mit akar? Talán van valami mondanivalója? Corelli ügyet sem vetett a hangvételemre, csak türelmesen mosolygott. – Remek munka. – De… – Ha mindenképpen hozzá kell fűznöm valamit, azt mondanám, fején találta a szöget azzal, hogy a történetet az események egyik tanújával mesélted el, olyasvalakivel, aki áldozatnak érzi magát, és aki egy egész nép nevében beszél, a harcos megváltóra várva. Csak így tovább. – Nem érzi mesterkéltnek, erőltetettnek? – Ellenkezőleg. Semmi sem vezet jobban a hitre, mint a félelem és a biztos tudat, hogy veszélyben vagyunk. Ha az ember áldozatnak érzi magát, minden tette és elképzelése igazolást nyer, bármilyen megkérdőjelezhető is. Az ellenfelei vagy akár a szomszédai nincsenek többé egy szinten vele, közönséges ellenséggé alacsonyulnak. Akkor már nem agresszió, amit művel, hanem jogos önvédelem. Fő mozgatórugói, az irigység, a kapzsiság, a sértettség felmagasztalódnak, hiszen saját megmentése érdekében használja őket. Mindig a másik embertől ered a rossz, a fenyegetés. A félelem a vakhit első állomása. A félelem, hogy elveszítjük magunkat, az életünket, az aktuális állapotunkat, a hitünket. A félelem a puskapor, a gyűlölet a gyutacs. És a dogma végső soron nem más, mint egy eldobott gyufa. Ezen a ponton érzem úgy, hogy az ön elbeszélése gyengélkedik kissé. – Tisztázzunk valamit! Hitet akar, vagy dogmát?

– Nem elégedhetünk meg azzal, hogy az emberek hisznek. Abban kell hinniük, amit mi akarunk. Nem szabad kételkedniük, nem szabad meghallaniuk sem a kételkedők hangját. A dogmának a személyiség részévé kell válnia. Aki megkérdőjelezi: ellenség. Ő a gonosz. Nekünk pedig jogunk és kötelességünk, hogy szembeszálljunk vele, és legyőzzük. Ez a megváltás egyetlen útja. A hit az életben maradás záloga. Felsóhajtottam és félrenéztem. Aztán minden meggyőződésem ellenére bólintottam. – Nem látom túl lelkesnek, Martín. Mi a baj? Maga szerint tévedek? – Nem tudom. Szerintem veszélyes mértékben leegyszerűsíti a dolgokat. Mintha semmi célja nem lenne a mondókájának, csak hogy gyűlöletet keltsen, aztán kedvére irányítsa. – Rossz szót választott. Nem veszélyeset, hanem ocsmányat akart mondani. De én nem bánom. – Miért kell pusztán elutasítást és vak engedelmességet látnunk a hitben? Miért nem lehet az elfogadásra, az együttműködésre építeni? A főnök jól szórakozott. – Hinni bármiben lehet, Martín, a szabadpiacban éppúgy, mint a Csizmás Kandúrban. Még azt is el lehet hinni, hogy semmiben sem hiszünk, ahogy ön teszi, és ez aztán a hiszékenység netovábbja. Nincs igazam? – A megrendelőnek mindig igaza van. De hol gyengélkedik a történetem? – Nem látom benne a rossz embert. Pedig akár észrevesszük, akár nem, a legtöbben sokkal inkább valaki vagy valami ellenében határozzuk meg magunkat, mint valaki vagy valami mellett. Hogy úgy mondjam, könnyebb támadni, mint építeni. Semmi sem serkenti jobban a hitbuzgóságot és a dogma fanatizmusát, mint egy jó ellenfél. Minél nehezebben hihető a karaktere, annál jobb. – Én arra gondoltam, hogy ennek a szerepnek csak elvont értelemben kéne működnie. Az ellenfél a hitetlen, a más, aki a csoporton kívül áll. – Igen, de legyen kézzelfoghatóbb. Nagyon nehéz elvont fogalmakat gyűlölni. Ahhoz bizonyos szellemi fegyelem és olyan beteges, megszállott lélek kell, ami ritka. Sokkal könnyebben gyűlölhető az, akinek felismerhető arca van, akit minden bosszúságunkért felelőssé tehetünk. Nem kell egyetlen személynek lennie. Lehet egy nép, egy faj, egy csoport… bármi. Most telt be a pohár a főnök letisztult, nyugodt cinizmusával. Ingerülten felmordultam. – Ne most akarja eljátszani a példás állampolgárt, Martín – intett le. – Önnek mindegy, én meg szeretnék negatív hőst is látni a bohózatban. Jobban kéne tudnia, mint bárki másnak. Konfliktus nélkül nincs dráma. – No és milyen legyen az a negatív hős? Hódító zsarnok? Hamis próféta? A mumus? – Önre bízom a jelmezét. Nekem megfelel bármelyik szokványos gyanúsított. A mi gazfickónk egyik feladata, hogy áldozatnak érezhessük magunkat mellette, és tetszeleghessünk saját erkölcsi fölényünkben. Mindent rávetítünk, amit nem akarunk felismerni magunkban, és az érdekeinknek megfelelően démonizáljuk. Íme a farizeizmus alapművelete. Mondtam már, hogy el kell olvasnia a Bibliát. Ott van minden válasz, amit keres. – Igyekszem. – Az ájtatoskodónak elég, ha biztosítékot kap, hogy minden bűn alól mentesül, és máris boldogan dobálja másra a követ, a bombát. Nem kell hozzá erőfeszítés, ő győzi meg saját magát előbb-utóbb, ha rendelkezésére áll egy jó ürügy. Remélem, érthető vagyok. – Csodálatosan érthető. Az érvei egy olvasztókemence finomságával bírnak. – Nem tetszik ez a pökhendi hang, Martín. Talán úgy érzi, hogy a tárgy nem ér fel az ön erkölcsi és szellemi tisztaságához? – Egyáltalán nem érzem úgy – motyogtam alázatosan. – Akkor mi rágja a lelkét, barátocskám?

– Ami mindig. Nem vagyok biztos benne, hogy olyan kiábrándult vagyok, amilyen embert ön keres. – Senki sem olyan. A kiábrándultság póz, nem életelv. Tartson gyertyalángot egy kiábrándult ember heréi alá, és mindjárt meglátja, milyen hamar ráébred az élet értelmére. Magának más baja van. Felemeltem a fejemet, és megpróbáltam olyan kihívóan nézni az én főnökömre, ahogy csak lehet. – Talán az zavar, hogy hiába értem a szavait, nem érzem át őket. – Fizessek többet, hogy átérezze? – Az érzelem és a gondolkodás sokszor egy és ugyanaz. Maga találta ki, nem én. A főnök hatásszünetet tartott, és úgy mosolygott, mint a tanító bácsi, aki megsemmisítő csapást akar mérni egy arcátlan, pimasz kölyökre. – Miért, mit érez, Martín? Hangvételének lekezelő gúnya olajat öntött a tűzre, és egyszerre felhorgadt bennem mindaz a megaláztatás, amit hónapokig kellett elszenvednem az árnyékában. A harag és a szégyen, hogy össze kell húznom magam a jelenlétében, és bólogatnom kell minden ferde szavára. A harag és a szégyen, hogy bebizonyította: hiába hiszem, hogy csupán elkeseredtem, az én lelkem valójában éppoly nyomorúságos és alávaló, mint az ő csatornába való humanizmusa. A harag és a szégyen, hogy érzem, tudom, hogy mindig igaza van, főleg amikor a húsomba vág. – Kérdeztem valamit, Martín. Mit érez? – Azt, hogy talán jobb lenne itt megállni és visszaadni magának a pénzt. Azt, hogy bármi legyen is a célja ezzel a képtelen vállalkozással, inkább nem veszek benne részt. Azt, hogy kár volt megismernem önt. A főnök lehunyta a szemét, és hosszan hallgatott. Sarkon fordult, és tett néhány lépést a temetőkapu irányába. Figyeltem, hogy rajzolódik ki sötét árnyéka a sírkövek erdeje előtt, és hogy áztatja az eső mozdulatlan alakját. Félelem fogott el, valami zavaros, zsigeri rettegés, és hozzá még a gyerekes vágy, hogy bocsánatot kérjek, és bármilyen büntetést elfogadjak, csak ne kelljen elviselnem azt a csendet. Hányingerem volt. Az ő jelenlététől, de főleg magamtól. A főnök megfordult, és visszajött hozzám. Közvetlenül elém állt, az arcomhoz tolta az arcát. Éreztem hideg leheletét, elvesztem átható, fekete szemében. Fagyos volt a hangja és a hangsúlya, eltűnt belőle mindaz a gyakorlatias, kimódolt kedvesség, amellyel máskor fűszerezte beszédét és mozdulatait. – Nem mondom többször. Elvégzi a munkáját, és én az enyémet. Csak ezt az egyet érezheti, ezt kell éreznie. Magam sem vettem észre, de hevesen bólogattam egészen addig, amíg a főnök kihúzta a zsebéből a kéziratot, és felém nyújtotta. A földre ejtette, mielőtt megfoghattam volna. A szél felkapta a papírlapokat, fújni kezdte, szétszórta a temető kapujában. Utánuk rohantam, próbáltam menteni őket az esőtől, de némelyik beleesett a pocsolyákba, és elvéreztek a vízben, szálanként foszlottak le róluk a szavak. Végül mégis összeszedtem őket, és csak szorongattam a kezemben azt a marék ázott papírt. Amikor felemeltem a fejemet, és körülnéztem, a főnök már nem volt sehol.

27 Soha nem hiányzott még annyira egy barát, egy menedék, mint ebben a pillanatban. A temető fala mögül kiemelkedett a La Voz de la Industria régi épülete. Elindultam arrafelé, és reméltem, hogy sikerül megtalálnom régi mesteremet, don Basiliót, azon ritka emberek egyikét, akikről lepereg a világ ostobasága, és akiknek mindig van egy-két jó szavuk. Amikor beléptem az épületbe, kiderült, hogy a legtöbb munkatárs még emlékszik rám. Mintha egy perc sem telt volna el azóta, hogy sok-sok éve faképnél hagytam őket. Akik felismertek, gyanakodva néztek rám, és gyorsan elkapták a tekintetüket, nehogy köszönniük kelljen. Besompolyogtam a szerkesztőségi terembe, és egyenesen hátra, don Basilio szobája felé vettem az utat. Üres volt. – Kit keres? Hátrafordultam. Rosell szólított meg, az egyik szerkesztő, akit én már akkor is öregembernek láttam, amikor kisfiúként dolgoztam náluk, és aki azt a gyilkos kritikát írta a lapba A Mennyország lépteiről meg a szavanként fizetett hirdetések robotosáról, vagyis rólam. – Rosell úr, Martín vagyok. David Martín. Nem emlékszik rám? Rosell jó darabig méricskélt, úgy tett, mintha nagyon nehezére esne felismernie, aztán bólintott. – Hol van don Basilio? – Két hónapja kilépett. A La Vanguardia szerkesztőségében keresse. Ha találkozik vele, adja át üdvözletemet. – Átadom. – Sajnálom, ami a könyvével történt – szánakozott. Sunyi pillantások, görbe mosolyok, epés megjegyzések kereszttüzében találtam vissza a kijárathoz. Az idő mindent meggyógyít, csak épp igazságot nem szolgáltat. Félóra múlva kiszálltam egy taxiból a Pelayo utcán, a La Vanguardia szerkesztősége előtt. Amilyen düledező és baljós volt a régi munkahelyem, úgy áradt emitt mindenből a hatalom és a pénz varázsa. Miután bemutatkoztam a recepción, máris futott don Basilióhoz bejelenteni a vendéget egy gyakornokképű fiú, aki az én egykori tanoncéveimre emlékeztetett. Öreg mesterem oroszlánarca nem szelídült sokat az utóbbi években. Sőt don Basilio a mostani öltözékében, amely kiváló összhangban állt a minőségi bútorzattal, éppoly félelmetes látványt nyújtott, mint fénykorában a La Voz de la Industriánál. Amikor meglátott, felcsillant az öröm a szemében, és vasfegyelmét félredobva olyan ölelésben részesített, hogy két-három bordámat is könnyen összeroppanthatta volna, ha nincsenek mások is a helyiségben, akiknek jelenléte – örvendezés ide vagy oda – az illemszabályok és saját jó híre megtartására kényszerítette. – Ejha, don Basilio! Polgárosodunk, polgárosodunk? Mesterem vállat vont, és hanyag legyintéssel intézte el az új irodabútort. – Ne tévessze meg a környezet. – Ne szerénykedjen, don Basilio, megütötte a főnyereményt. És hogy áll az itteniekkel, megtanította már őket kesztyűbe dudálni? Don Basilio előhúzta zsebéből az örök piros ceruzát, és kacsintva felmutatta. – Hetente négy. – Kettővel kevesebb, mint a La Voz de la Industriá-ban. – Adjon még egy kis időt, van itt egy ifjú titán, aki géppuskával központoz, és azt hiszi, hogy a hírösszefoglaló az valami Logrono tartománybeli fogás. Bármit mondott is, látszott, hogy úgy lubickol az új munkahelyén, mint hal a vízben. Szerintem az egészsége is jobban szolgált. – Csak azt ne mondja, hogy munkát keres – fenyegetőzött –, mert a végén még adok.

– Köszönöm, don Basilio, de tudja, hogy már letettem a lantot, az újságírás nem az én műfajom. – Akkor mondja, miben segíthet magának ez a vén, morcos medve. – Mostanában egy régi ügyet kutatok, erről szerelnék tájékozódni. Egy Marlasca nevű híres ügyvéd haláláról. Diego Marlasca. – Melyik évről beszélünk? – Kilencszáznégy. Don Basilio felsóhajtott. – Az bizony rég volt. Sok víz lefolyt a folyón. – De nem annyi, hogy tisztázza az ügyet – mondtam. Don Basilio a vállamra tette a kezét, és beinvitált a szerkesztőségbe. – Aggodalomra semmi ok, a legjobb helyre érkezett. Ezeknek a jó embereknek olyan irattáruk van, hogy még a Vatikán is szemet vetett rá. Bármi jelent meg a sajtóban, itt biztos megtalálja. Ráadásul az irattár vezetője a barátom. Előre figyelmeztetem, hogy hozzá képest olyan bájos vagyok, mint egy pillangó. De ne törődjön a karcosságával. A zord külső érző szívet takar, bár szó ami szó, elég jól leplezi. Követtem don Basiliót egy széles, nemesfa burkolatú hallon. Az egyik oldalán kör alakú terem nyílt, benne nagy kerek asztallal, és a falon fényképekkel, amelyekről szigorú tekintetű arisztokraták néztek le ránk. – Ez a boszorkányszombatok terme – mondta don Basilio. – Itt ülnek össze a főszerkesztők az igazgatóhelyettessel, aki alázatos ember, valamint az igazgatóval, és a Kerekasztal dicső lovagjaihoz méltón minden délután hét órakor magunkhoz vesszük a szent Grált. – Lenyűgöző. – Még semmit sem látott – kacsintott rám. – Figyeljen! Odaállt az egyik tiszteletre méltó portré alá, és megnyomta a fal faburkolatát. Nagyot nyikordult a titkos ajtó, és mögötte egy folyosó tárult fel. – Na mit szól, Martín? És ez csak az egyik járat ebben a házban. Még a Borgiáknak sem voltak ilyen furfangjaik. Don Basilio végigvezetett a folyosón egy nagy olvasóterembe, amelyben körös-körül, üvegfalú szekrényekben állt a La Vanguardia titkos könyvtára. Hátul, egy zöldes lámpa fénykörében, széles asztalnál ült egy középkorú férfi, és nagyítóval a kezében valami okiratot tanulmányozott. Amikor meglátott minket, olyan pillantást lövellt ránk, hogy kővé változtatott volna bárkit, aki gyengébb idegzetű, vagy kiskorú. – Bemutatom don Jósé Maria Brotonst, az alvilág urát és e szent ház katakombáinak őrizőjét – jelentette be don Basilio. Brotons még mindig tartotta a nagyítót, és mereven bámult rám azzal az acélrozsdásító szemével. Odaléptem hozzá, és kezet nyújtottam. – Ő David Martín, régi tanítványom. Brotons kelletlenül elfogadta a parolát, és ránézett don Basilióra. – Az író? – Személyesen. Brotons bólintott. – Meg kell adni, bátor ember, hogy még utcára mer menni azok után, amit kapott. Mit keres itt? – A segítségét, az áldását, a tanácsát kéri egy olyan ügyben, amely komoly utánajárást és régészeti feltárásokat igényel – mondta don Basilio. – És hol a véres áldozat? – kérdezte Brotons. Nagyot nyeltem. – Véres áldozat? Úgy nézett rám, mint egy idiótára.

– Kecske, kisbárány vagy legalább egy kappan, amit felajánl a szolgálataimért… Elsápadtam. Brotons egy végeérhetetlen pillanatig szemrebbenés nélkül állta a tekintetemet. Aztán, amikor a verejték már a hátamat csiklandozta, összenevetett don Basilióval. Hagytam, hadd kacagjanak rajtam kedvükre, amíg kifogy belőlük a szusz, és könnyek patakzanak az arcukon. Don Basilio és az új kollégája szemmel láthatóan egymásra találtak. – Erre jöjjön, fiatalember – váltott hangnemet Brotons. – Nézzük meg, mit nyújthatunk.

28 A szerkesztőség irattára az épület egyik pincéjében volt, épp az alatt a terem alatt, ahol a posztviktoriánus kor egyik nagy technikai vívmánya, a rotációs gép működött, hatékonyan ötvözve magában egy óriási gőzmozdonyt és valamiféle villámcsiholó szerkezetet. – Bemutatom Leviatánt, a rotációs gépünket. Vigyázzon, mert azt beszélik, lenyelt már egy-két óvatlant – mondta don Basilio. – Azt csinálja, amit a cethal Jónással, de ő fel is darabol. – Alaposabb. – Legközelebb bedobhatnánk neki az új gyakornokunkat, aki azt mondja magáról, hogy ő Maciá ezredes unokaöccse, és egész nap okoskodik – javasolta Brotons. – Csak szóljon, melyik napra tervezi, és egy jó nagy tál borjúpörkölttel ünnepelünk – tódította don Basilio. Vihorászni kezdtek, mint két iskolás fiú. A zsák meg a foltja, gondoltam. Az irattárat három méter magas polcok osztották folyosókra, amelyek egész labirintussá álltak össze. Két asszisztens dolgozott Brotons keze alá, olyan krétafehérek, mintha tizenöt éve ki se tették volna a lábukat onnan. Amint a főnökük belépett, hű ebekként járultak elébe, és lesték parancsait. Brotons kíváncsi pillantást vetett rám. – Mit is keresünk? – Ezerkilencszáznégy. Egy Diego Marlasca nevű ügyvéd halála. A barcelonai elit társaság jeles tagja, a Valera-Marlasca-Sentís ügyvédi iroda egyik alapítója. – Hónap? – November. Brotons intésére a két asszisztens keresni kezdte az 1904. novemberi lapokat. Azokban az időkben olyan mindennapos esemény volt a halál, hogy a legtöbb újság a nagy nekrológokat tette a címlapra. Egy kellőképpen fontos személyiség, mint Marlasca, feltehetően több gyászjelentést kapott a barcelonai sajtóban, és valahol talán címlapra is került. A segédek hamar visszatértek a kötetekkel, majd letették őket egy széles asztalra. Felosztottuk a munkát, és ötünk együttes erőfeszítésével nemsokára megtaláltuk Diego Marlasca nekrológját egy címlapon, ahogy reméltük. Az 1904. november 23-i szám volt az. – Habemus tetem – hirdette ki Brotons, a felfedező. Négy gyászjelentés jelent meg Marlascáról. A családja, az ügyvédi iroda, a barcelonai ügyvédi kamara és a Barcelonai Ateneo kulturális egyesület adta fel őket. – Milyen jó is lehet ez… – irigykedett don Basilio. – Ötször, hatszor meghalni. De a gyászjelentések önmagukban nem bizonyultak érdekesnek. Fohász az elhunyt halhatatlan lelkéért, megjegyzés, hogy a temetés zártkörű, nagy szavak egy nagy személyiség emlékére, aki a barcelonai tudós értelmiség pótolhatatlan tagja volt, és a többi. – Az önt érdeklő információkat az egy-két nappal korábbi vagy későbbi lapokban kell keresnünk – mondta Brotons. Átnéztük az újságokat az ügyvéd halálának hetében, és csakugyan több, Marlascához kapcsolódó hírt találtunk. Az egyik szerint a tiszteletre méltó ügyvéd balesetben hunyt el. Don Basilio hangosan felolvasta a szöveget. – Ezt egy orangután írta – állapította meg. – Három dagályos bekezdésben ömleng a nagy semmiről, a végén meg csak annyit nyög ki, hogy a halál baleset következménye volt, de azt már nem köti az orrunkra, ugyan miféle. – Ez itt érdekesebb lesz – szólt Brotons. A másnapi számban megjelent egy cikk, amely szerint a rendőrség vizsgálja a baleset körülményeit, hogy pontosan megállapítsa, mi történt. A legfontosabb információ úgy szólt, hogy a törvényszéki orvosszakértő jelentése fulladásos halált állapított meg. – Fulladás? – kérdezte don Basilio. – Hogyan? Hol?

– Nem mondja. Valószínűleg húzni kellett a cikkből, hogy betuszkolhassák alá ezt a háromhasábos, halasztást nem tűrő, részletes leírást a sardanáról, amelynek a címe A tenora hangjára: tűz és hangulat– mutatott rá Brotons. – Benne van, hogy ki vezette a nyomozást? – kérdeztem. – Egy bizonyos Salvadort említ. Ricardo Salvadort – mondta. Átolvastuk a többi cikket Marlasca haláláról, de semmi fontosat nem találtunk. Egyik cikk a másikat böfögte vissza, és mind ugyanazt a litániát ismételte, amely feltűnően hasonlított a Valera és társa ügyvédi iroda hivatalos verziójához. – Messziről bűzlik a titkolózás – közölte Brotons. Csüggedten sóhajtottam. Azt reméltem, többet találunk a szirupos magasztalásoknál és a semmitmondó híreknél, amelyek egy hajszállal sem vezettek közelebb az igazsághoz. – Magának, ugye, van valami jó kapcsolata a kapitányságon? – kérdezte don Basilio a barátját. – Hogy hívják? – Victor Grandes – vágta rá Brotons. – Talán összehozhatná a fiatalembert azzal a Salvadorral. Megköszörültem a torkom, mire a két öregúr összevont szemöldökkel nézett rám. – Bizonyos ide nem tartozó okok miatt, amelyek talán nagyon is idetartoznak, nem szívesen keverném bele Grandes felügyelőt – mondtam. Brotons és don Basilio összenézett. – Jó. Van még valaki, akit ki kell húzni a listáról? – Marcos és Castelo. – Látom, nem vesztette el a képességét, hogy jártában-keltében jó barátokat szerezzen – jegyezte meg don Basilio. Brotons megvakarta az állát. – Semmi ok az aggodalomra. Azt hiszem, más úton is be tudok jutni, anélkül hogy gyanút keltenék. – Ha megtalálja Salvadort, olyan áldozatot mutatok be magának, amilyet csak kér. Disznót is akár. – A szalonnáról leszoktatott a köszvény, de egy jó havannát nem utasítanék vissza – mondta Brotons. – Legyen kettő – tette hozzá don Basilio. Amíg én leszaladtam a Talleis utcára az egyik dohánybolt legjobb és legdrágább szivarjaiért, Brotons néhány diszkrét telefonhívással kiderítette a kapitányságon, hogy Salvador már kilépett a testületből, nem egészen önszántából, aztán üzletembereknek dolgozott testőrként, majd ügyvédi irodáknak mint magánnyomozó. Amikor átadtam barátaimnak a jól megérdemelt szivarokat, az irattár vezetője a kezembe nyomta a papírt a lakcímmel: Ricardo Salvador Lleona utca, 21. Padlástér – A Jóisten fizesse meg. – Maga tegyen róla.

29 A Lleona utca, amelyet a környékbeliek inkább A három ágy utcájának hívtak a benne található hírhedt kupleráj tiszteletére, majdnem olyan sötét volt, mint a hírneve. A Real tér árnyékos boltívei alól indult, és nyirkos, napfénytől elhagyott barlanggá szélesedett az egymás hegyén-hátán álló régi házak meg az őket sűrű pókhálóként összeszövő ruhaszárító kötelek között. A kopott homlokzatok okkersárga színben málladoztak, az utcakő nem is olyan rég, a banditák aranykorában, még vérben fürdött. Én magam többször tettem elbeszéléseim színhelyévé azt az utcát A Kárhozottak Városában, és még most is, hogy üresen és elfeledetten állt, megéreztem rajta a puskapor meg a bűnügyi történetek szagát. E komor környezetben minden jel arra utalt, hogy Salvador felügyelő eltávolítása a rendőrség kötelékéből cseppet sem volt barátságos. A 2l-es szám alatti házacskát harapófogóként szorította közre a két nagy, szomszédos épület. Nyitva volt a kapu, és odabent csak egy sötét lyuk látszott, amelyből csigavonalban csavarodott fel a szűk, meredek lépcső. Nedves volt a padló, a kövek réseiből valami fekete, nyúlós anyag szivárgott. Úgy-ahogy felküzdöttem magam a lépcsőn, nem engedtem el a korlátot, de azért nem is bíztam benne túlságosan. Csak egyetlen lakás volt emeletenként, és nem hittem, hogy bármelyik nagyobb lenne negyven négyzetméternél. A lépcsőház tetején derengő ablakocska szűrt fényt szórt a felső emeletekre. A padlástér ajtaja egy kis folyosó végén volt. Meglepve láttam, hogy nyitva áll. Bekopogtam, de nem szólt ki senki. Apró szobácskába nyílt az ajtó: egy fotel, egy asztal és egy polc volt benne, azon meg könyvek és fémdobozok. A szomszéd helyiség konyha és fürdőszoba volt egyben. Csak a padlásra néző kis terasz nyújtott felüdülést e börtöncellában. Annak is nyitva volt az ajtaja, friss levegő fújta be rajta az óváros minden ételének és lúgos mosásának szagát. – Van itthon valaki? – kérdeztem. Erre sem válaszolt senki, hát odamentem az ajtóhoz, és kinéztem. Cserepes háztetők, tornyok, víztározók, villámhárítók, kémények rengetege látszott mindenfelé. De egy lépést sem tehettem a teraszon, mert hideg vasat éreztem a tarkómon, és meghallottam egy revolver závárának fémes kattanását. Nem volt mit tenni, felemeltem a kezemet, és moccanatlanul álltam. – David Martín vagyok. A kapitányságon adták meg a címét. Egy ügyről szeretnék beszélni magával, amin a szolgálati idejében dolgozott. – Martín úr, maga mindig kopogtatás nélkül lép be idegen lakásokba? – Nyitva volt az ajtó. Kopogtam, de biztos nem hallotta. Leereszthetem a kezem? – Nem mondtam, hogy emelje fel. Milyen ügyről van szó? – Diego Marlasca haláláról. Én bérlem a házat, ahol lakott. A tornyos házat a Flassaders utca 30.-ban. A férfi nem felelt. De a revolvere még mindig a tarkómon nyugodott. – Salvador úr – szólítottam meg. – Azon töprengek, nem volna-e jobb most mindjárt golyót röpítenem a fejébe. – Mi lenne, ha előbb elmondanám a történetemet? Salvador engedett a revolver nyomásán. Hallottam, hogy kioldódik a závár, és lassan visszafordultam. Ricardo Salvador tiszteletet parancsoló, komor férfi volt, szürke hajjal és világosszürke szemmel, amely úgy szúrt, mint a tű. Úgy számoltam, ötven körül lehet, de nehezen találtam volna húszévest, aki az útjába áll. Nyeltem egyet. Salvador leeresztette a pisztolyt, sarkon fordult, és bement a lakásba. – Bocsásson meg a fogadtatásért – mormolta. Követtem a piciny konyhába, és megálltam a küszöbén. Salvador letette a pisztolyt a mosogató szélére, és egy darab újságpapírral meggyújtotta a gázt. Kávéfőzőt vett elő, majd kérdően rám nézett.

– Nem, köszönöm. – Csak a kávém jó, ezt előrebocsátom – mondta. – Akkor mégis. Salvador gazdagon megrakta a kávéfőzőt az őrleménnyel, aztán kancsóból vizet töltött bele, és a gázra tette. – Ki beszélt magának rólam? – Pár napja jártam Marlasca asszonynál, az özvegynél. Azt mondta, maga az egyetlen, aki megpróbálta kideríteni az igazságot, és ez az állásába került. – Így is lehet mondani, azt hiszem – mondta. Észrevettem, hogy az özvegy említésére elfátyolosodik a tekintete, és találgatni kezdtem magamban, mi minden történhetett köztük azokban a boldogtalan napokban. – Hogy van? – kérdezte. – Mármint Marlasca asszony. – Azt hiszem, hiányolja önt – kockáztattam meg. Salvador bólintott, és egyszeriben eltűnt az arcáról a zord kifejezés. – Rég láttam. – Marlasca asszony azt hiszi, maga őt okolja a történtekért. Szerintem nagyon szívesen találkozna magával, még annyi idő után is. – Igaza lehet… Talán meg kéne látogatnom. – Mondana valamit a történtekről? Salvador visszaszigorodva bólintott. – Mire kíváncsi? – Az özvegy szerint maga sosem fogadta el azt a feltevést, hogy a férje önkezével vetett véget az életének, és mindvégig gyanakodott. – Több volt az, mint gyanú. Mondták már magának, hogy halt meg Marlasca? – Csak annyit tudok, hogy baleset volt. – Marlasca vízbe fulladt. Ez állt a végleges rendőrségi jelentésben. – Hogy történt? – Vízbe fulladni csak egyféleképpen lehet, de erre még visszatérek. Inkább a helyszín az érdekes. – A tenger? Salvador elmosolyodott. Olyan keserű és sötét volt a mosolya, mint a kávé, ami épp kotyogni kezdett a tűzhelyen. Beleszimatolt. – Biztos benne, hogy kíváncsi a történtekre? – Soha semmiben nem voltam ilyen biztos. Csészét adott a kezembe, és töprengve végigmért. – Gondolom, járt már annál a szemétláda Valeránál. – Ha Marlasca társára céloz, ő már meghalt. Én a fiával beszéltem. – Az is szemét, legfeljebb nem olyan pofátlan. Nem tudom, mit mondott magának, de azt biztos nem, hogy ők ketten rúgattak ki a rendőrségről, és miattuk lettem koldus, akinek még alamizsnát se szokás adni. – Tartok tőle, hogy ez a részlet kimaradt az esetleírásából – mondtam. – Nem csoda. – Ön arról akart beszélni, hogy Marlasca megfulladt. – Itt a bibi – mondta Salvador. – Tudott róla, hogy Marlasca annak ellenére, hogy ügyvéd, tudós és irodalmár volt egy személyben, kétszer is megnyerte fiatal korában a Barcelonai Úszó Egyesület kikötői karácsonyi versenyét? – Hogy fullad vízbe egy úszóbajnok? – kérdeztem. – Inkább az a kérdés, hogy hol. Marlasca úr holttestét a Citadella park víztározójának tetején találták meg, abban a kis tóban. Ismeri a helyet? Nyeltem egyet, és bólintottam. Ott találkoztam először Corellivel.

– Ha ismeri, tudhatja, hogy még ha tele van, akkor sem mélyebb egy méternél, mert lényegében az esővizet fogja fel. Amikor holtan találták az ügyvédet, a tó félig üres volt, a mélysége alig érte el a hatvan centimétert. – Egy úszóbajnok nem fullad bele hatvan centis vízbe csak úgy – vélekedtem. – Én is ezt mondtam. – Volt más nézet is? Salvador keserűen mosolygott. – Először is kétségbe vonható, hogy a halál oka fulladás volt. A törvényszéki orvos szakértő a boncolás során talált ugyan vizet a tüdőben, de arra a következtetésre jutott, hogy a halált a szív megállása okozta. – Nem értem. – Amikor Marlasca beesett a tóba, vagy valaki belelökte, lángolt a teste. Harmadfokú égési sérüléseket találtunk a törzsén, a karján, az arcán. A halottkém szerint körülbelül egy álló percig égett, mielőtt víz érte. Az ügyvéd ruháján talált nyomok valami oldószer jelenlétére utaltak a szövetben. Marlascát elevenen elégették. Időbe telt, amíg felfogtam az elhangzottakat. – Miért tett volna valaki ilyesmit? – Leszámolás? Közönséges szadizmus? Választhat. Nekem mindenesetre az a véleményem, hogy valaki el akarta odázni Marlasca holttestének azonosítását, hogy időt nyerjen, és összezavarja a rendőrséget. – Ki? – Jaco Corbera. – Irene Sabino impresszáriója. – Aki Marlasca halálának napján eltűnt a teljes összeggel, amely az ügyvéd számláján volt a Spanyol-amerikai Gyarmati Bankban, és amelyről a felesége mit sem tudott. – Százezer francia frank – mondtam. – Honnan tudja? – Mindegy. Mit keresett Marlasca a víztározó tetején? Nem éppen szokványos hely. – Nem tisztázódott ez a körülmény sem. Marlasca dolgozószobájában találtunk egy határidőnaplót, amelyben találkozót jegyzett be aznap öt órára. Legalábbis a látszat szerint. Mert csak az időpont, a hely és egy kezdőbetű volt ott. Egy nagy C. Nyilván Corbera. – Maga szerint mi történt? – kérdeztem. – Én azt hiszem, és ezt támasztják alá a bizonyítékok is, hogy Jaco csalással rávette Irene Sabinót az ügyvéd behálózására. Maga is tudhatja, milyen megszállottan foglalkozott Marlasca az okkultizmussal meg a hasonló babonaságokkal, főleg a fia halála után. Jacónak volt egy cinkostársa, Damián Roures, aki otthonosan mozgott ebben a közegben. Vérbeli szemfényvesztő. A két jómadár Irene Sabino segítségével elbolondította az ügyvédet, megígérték neki, hogy kapcsolatba léptetik a gyerekével a túlvilágon. Marlasca abban az elkeseredett állapotában bármit hajlandó lett volna elhinni. A három csaló zseniálisan végrehajtotta a tervet, csak aztán Jacóra rátört a kapzsiság. Egyes vélemények szerint Sabino nem is cselekedett rosszhiszeműen, mert szerelmes volt Marlascába, és ugyanúgy hitt mindenben, mint ő. Engem, mondjuk, nem győz meg ez a feltevés, de az eset szempontjából mindegy is. Lényeg, hogy Jaco tudomást szerzett Marlasca bankszámlájáról, úgy döntött, elteszi láb alól a fickót, fogta a pénzt, olajra lépett, és mindent összezavart maga mögött. A bejegyzés a határidőnaplóban nyugodtan lehetett hamis nyom, amit Sabino vagy Jaco hagyott. Semmi bizonyíték nincs rá, hogy Marlasca írta. – Honnan származott Marlasca százezer frankja a Gyarmati Bankban?

– Ő maga tette be egy évvel korábban, készpénzben. Halvány gőzöm sincs, honnan akaszthatott le ekkora összeget. Csak annyit tudok, hogy ami maradt belőle, azt Marlasca halálának napján vették fel, szintén készpénzben. Később azt mondták az ügyvédek, hogy a pénz nem tűnt el, valami alapba utalták át, mert Marlasca csupán átrendezte a megtakarításait. De én valahogy nem hiszem, hogy egy ember reggel átrendezi a megtakarításait, átutal csaknem százezer frankot, aztán este fogja magát, és elevenen megég. Nem hiszem, hogy a pénz titokzatos alapokba vándorolt. Máig sem tudtak meggyőzni, hogy nem Jaco Corbera és Irene Sabino lopta el. Így indult legalábbis, mert aztán a nő valószínűleg egy fillért sem látott belőle. Jaco tűnt el vele. Örökre. – És mi lett Irénével? – Ez is arra enged következtetni, hogy Jaco becsapta Rourest és Irene Sabinót. Nem sokkal Marlasca halála után Roures felhagyott a spiritiszta szeánszokkal, és bűvészboltot nyitott a Princesa utcán. Ha jól tudom, most is ott dolgozik. Irene Sabino néhány évig folytatta a fellépéseket, de egyre alacsonyabb kategóriájú kabarékban és lokálokban. Legutoljára azt hallottam róla, hogy a Ravalban strichel, és nyomorog. Nyilvánvalóan nem látott semmit a százezer frankból. Ahogy Roures sem. – És Jaco? – Minden bizonnyal elhagyta az országot, megváltoztatta a nevét, és dőzsöl valahol a szerzeményéből. Amit eddig hallottam, nem sokat fedett fel az ügyből, inkább új kérdések sorát nyitotta meg. Salvador láthatta rajtam a csalódást, mert szánakozva elmosolyodott. – Valera és a politikus barátai elintézték, hogy a sajtó balesetként tüntesse fel az ügyet. Főúri temetéssel gondoskodtak róla, hogy senki se bolygassa az ügyvédi iroda viselt dolgait, amelyekben nyakig benne volt a városháza és a küldöttgyűlés, meg hogy elfelejtődjön, milyen furcsán viselkedett Marlasca úr az élete utolsó tizenkét hónapjában, miután elhagyta a családját és az üzlettársait, és házat vett egy olyan negyedben, ahova addig a lábát sem tette be, csak hogy az írásnak szentelje magát, ahogy az egykori üzlettársa állította. – Elmondta Valera, hogy miféle könyv volt az? – Verseskötet vagy ilyesmi. – És maga elhitte? – Kedves barátom, sok furcsa dolgot láttam én már az életben, de olyan dúsgazdag ügyvédhez még nem volt szerencsém, aki csapot-papot otthagy, hogy versikéket farigcsáljon. – Aztán mi történt? – Jobban tettem volna, ha hagyom a fenébe, és teszem, amit mondanak. – De máshogy döntött. – Igen. És nem mintha hős volnék, vagy bolond. Hanem mert valahányszor megláttam azt a szegény asszonyt, Marlasca özvegyét, undorodni kezdtem magamtól, és csak úgy nézhettem tükörbe, ha folytatom a munkát, amiért állítólag a fizetésemet kaptam. Körbemutatott az otthonául szolgáló hideg, nyomorúságos odún, és felnevetett. – Higgye el, ha ezt előre tudom, inkább meghúzom magam, és nem lépek ki a sorból. Meg azt se mondhatom, hogy nem figyelmeztettek a kapitányságon. Az ügyvéd meghalt, eltemették, lépjünk már tovább, hajkurásszuk minden erőnkkel az éhenkórász anarchistákat meg a zavaros fejű gimnáziumi tanárokat. – Azt mondja, eltemették… Hol van eltemetve Diego Marlasca? – Azt hiszem, a család kriptájában, a Sant Gervas-i temetőben. Nem messze az özvegy házától. Megkérdezhetem, miért érdekli az ügy? Ne mondja, hogy csak az keltette fel a kíváncsiságát, hogy maga is a tornyos házban lakik. – Nehéz ezt elmondani. – Ha megenged egy baráti tanácsot, nézzen rám, és alkalmazza a gyógymódot. Hagyja a fenébe.

– Jó volna. Csak az a baj, hogy mintha az ügy nem hagyna engem. Salvador hosszan rám nézett, és bólintott. Papírt vett elő, és felírt rá egy telefonszámot. – Ez az alattam lakó szomszéd száma. Rendes ember, neki van telefonja egyedül a házban. Kérjen engem, vagy hagyjon üzenetet. Emiliót keresse. Ha bármire szüksége van, hívjon. És vigyázzon. Jaco már rég eltűnt a színről, de akadnak még olyanok, akiknek nem áll érdekükben az ügy felpiszkálása. Százezer frank sok pénz. Elvettem a telefonszámot, és zsebre vágtam. – Köszönöm. – Semmiség. Mivel árthatnak még nekem? – Van magánál fénykép Diego Marlascáról? Egyet sem találtam az egész házban. – Nem is tudom… kell, hogy legyen. Megnézem. Salvador odament egy íróasztalhoz a szoba sarkában, és kihúzott egy papírokkal teli fémdobozt. – Még mindig megvannak az iratok… ennyi év alatt sem jött meg az eszem. Itt van, nézze. Az özvegytől kaptam. Átnyújtott egy régi műtermi fényképet, amelyen negyvenes, magas, jóképű férfi mosolygott a lencsébe, bársonymintás háttér előtt. Elmerültem abban a tiszta tekintetben, és sehogy sem értettem, hol rejtőzhet mögötte a Lux Aeterna hátborzongató világa. – Megtarthatom? Salvador habozott. – Miért is ne. Csak ne veszítse el. – Ígérem, vigyázok rá, és visszaadom. – Azt ígérje meg, hogy saját magára vigyáz, mert akkor nyugodtabban alszom. Ha mégsem sikerül, és belekeveredik valamibe, hívjon fel. Kezet fogtunk. – Megígérem.

30 Lemenőben volt a nap, amikor magára hagytam Ricardo Salvadort a hideg padlásszobában, és visszamentem a poros fényben fürdő Real térre; az alkonyat addigra már rőtre festette a járókelők alakját. Útnak indultam, és végül menedékre leltem a város egyetlen pontján, ahol mindig szívesen fogadtak és megvédelmeztek. A Sempere és Fiai könyvkereskedés éppen zárni készült, amikor befordultam a Szent Anna utca sarkán. A szürkület lépésről lépésre hódította meg a várost, kékeslila sebhely nyílt az égen. Megálltam a kirakat előtt, és láttam, hogy az ifjabb Sempere egy búcsúzkodó vevőt kísér az ajtóhoz. Ő is észrevett engem, és olyan félénken mosolygott rám, ahogy csak a jól nevelt emberek szoktak. – Épp magára gondoltam, Martín. Minden rendben? – Az nem kifejezés. – Látom az arcán. Jöjjön be egy percre, felteszek egy kávét. Kinyitotta az üzlet ajtaját, és beengedett. Ahogy átléptem a könyvesbolt küszöbét, mélyet szippantottam a papír varázslatos illatából, amelyet különös módon még senki sem próbált parfümös szelencébe zárni. Az ifjabb Sempere intett, hogy kövessem az irodába, és mindjárt nekilátott a kávéfőzésnek. – Hát az apja? Hol van? A múltkor gyengélkedett egy kicsit. Sempere bólintott, mintegy megköszönve a kérdést. Úgy vettem észre, hogy talán senkivel sem tud beszélni róla. – Jobban is volt már, mi tagadás. Az orvos azt mondja, kímélnie kell magát a szíve miatt, de ő még annál is többet akar dolgozni, mint eddig. Néha rá kell parancsolnom, de úgy látszik, attól fél, hogy ha átveszem az üzletet, tönkremegyünk. Ma reggel, amikor felkeltem, szépen megkértem, hogy maradjon ágyban, és ne jöjjön le dolgozni. Erre mit látok három perc múlva? Kint van az ebédlőben, és a cipőjét húzza. – Szilárd jellem – ismertem el. – Inkább makacs, mint az öszvér – pontosított a fiatalember. – Még szerencse, hogy van segítségünk, mert különben… Ártatlan, meglepett, szolgálatkész és cseppet sem megtervezett arcot vágtam. – A kislány – magyarázta Sempere. – Isabella, a maga titkárnője. Őmiatta gondoltam magára. Remélem, nem bánja, ha néhány órát nálunk dolgozik. Az igazat megvallva sokat segít a jelenlegi helyzetünkben, de ha kifogása van ellene… Olyan gyönyörűséggel pendítette meg az Isabella hosszú mássalhangzóját, hogy vissza kellett fojtanom egy mosolyt. – Részmunkaidőben persze elengedem. Isabella jó kislány. Okos és szorgalmas – mondtam. – Nagyon megbízható. Remekül kijövünk egymással. – Ő azt mondja, maga egy zsarnok. – Ilyet mondott rólam? – Még gúnynevet is akasztott magára: Mister Hyde. – A kis drága. Ne törődjön vele. Ilyenek a nők. – Tudom, tudom – felelte az ifjabb Sempere olyan hangon, hogy mindjárt világossá vált előttem: sok mindent tudhat a világon, de a nőkről éppenséggel fogalma sincs. – Lehet, hogy Isabella ezt mondja rólam, de ne higgye, hogy magát nem emlegeti – közöltem. Mintha felhő árnyékolta volna be az arcát. Hagytam, hogy szavaim rozsdája lassan lemarja róla a páncélrétegeket. Tisztelettudó mosollyal átnyújtott egy csésze kávét, majd olyan fordulattal kanyarodott vissza a témához, hogy még egy közepes operett szövegkönyvéből is kihúznák. – Ki vele, mit akar mondani – szólított fel. Hagytam, hadd főjön még egy kicsit a levében. – Nagyon kíváncsi rá? – kérdeztem csak úgy mellékesen, a csésze mögött vigyorogva.

Sempere vállat vont. – Isabella azt állítja – folytattam –, hogy maga jószívű és rendes, csak az emberek nem értik, mert olyan visszahúzódó, és nem látnak át, idézem, a filmcsillaghoz méltó külsőn és a személyes varázson. Sempere meghökkent, és nyelt egy nagyot. – Nem hazudok magának, barátom. Nézze, tulajdonképpen még örülök is, hogy ön hozta elő a témát, mert már napok óta el szerettem volna mondani, csak nem tudtam, hogy térjek rá. – Elmondani? Mit? Lehalkítottam a hangom, és a szemébe néztem. – Köztünk maradjon, de Isabella azért szeret itt dolgozni, meri csodálattal néz fel magára, és attól tartok, titokban szerelmes is. Semperét az ájulás környékezte. – De tiszta szerelemmel, érti? Figyeljen rám. Lelki szerelemmel. Mint egy Dickens-hősnő, ha úgy érthetőbb. Nem kacér, nem gyerekes. Isabella bármilyen fiatalka, mégis kész nő. Talán maga is észrevette már… – Most, hogy mondja… – És nem csupán a, bocsássa meg a merész kifejezést, kimondottan formás kis csomagolására gondolok, hanem a lelki jóság és szépség azon kincsére, amelyet belül hordoz, és amely csak a megfelelő pillanatra vár, hogy a felszínre bukkanva boldoggá tegye a hozzá méltó szerencsés férfit. Sempere alig fért a bőrébe. – Jósolni is tud. Több nyelven beszél. Úgy zongorázik, mint egy angyal. Jobban számol fejben, mint Isaac Newton. És a tetejébe úgy főz, hogy még… Nézzen csak rám. Több kilót felszedtem, amióta nálam dolgozik. A Tour d’Argent mesterszakácsai elbújhatnak mellette… Ne mondja, hogy nem vette észre. – Hát, azt nem mondta, hogy főz is. – Zseniálisan. – Az az igazság, hogy… – Tudja, mi a helyzet? Én persze tisztában vagyok vele, hogy a kislány szívesen játssza a kezelhetetlen vadócot, de a lelke mélyén szinte már beteges mértékben szelíd és félénk. Az apácák tehetnek róla, ők tömik tele a fejüket varróleckékkel meg mindenféle mesével a pokolról. Éljen a szabad iskola. – Pedig én megesküdtem volna, hogy lükének tart – mélázott el Sempere. – Látja? Íme, a cáfolhatatlan bizonyíték. Sempere barátom, ha egy nő valakit lükének tart, akkor semmi kétség, hogy élesre töltötte a nemi mirigyeit. – Egész biztos ebben? – Ennél a Spanyol Nemzeti Bank fizetőképessége sem biztosabb. Higgyen nekem, van már némi tapasztalatom. – Apám is ezt mondja. De mit csináljak? – Ez attól függ. Tetszik magának a kislány? – Hogy tetszik-e? Nem tudom. Ki lehet ezt deríteni? – Nagyon egyszerű. Ha lopva rátekint, kedve támad, mondjuk, beleharapni? – Beleharapni? – Mondjuk, a hátsó felébe. – De Martín úr… – Ne legyen már prűd, egymás közt vagyunk, és tudjuk, hogy a férfiember a hiányzó láncszem a cápa és a disznó között. Tetszik a kislány, vagy nem? – Nézze, Isabella csakugyan szemrevaló teremtés. – És? – Okos. Kedves. Szorgalmas.

– Tovább. – Szerintem jó keresztény is. Nem hinném ugyan, hogy gyakorolja a vallást, de… – Ne folytassa. Isabella többet jár misére, mint a gyűjtőpersely. Az apácák, mondom. – De hogy beleharapjak, tényleg nem jutott az eszembe. – Amíg nem mondtam. – Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy szerintem orcátlanság így beszélni róla vagy bárki másról, Martín úr, maga pedig szégyellje magát… – tiltakozott az ifjabb Sempere. – Mea culpa – adtam meg magam feltett kézzel. – De üsse kő, mindenki a maga módján fejezi ki a hódolatot. Én bizony léha és felszínes alak vagyok, olyan a perspektívám, mint a kutyáé, maga viszont a föld fölött jár egyfajta aurea gravitasszal, csupa misztikus, mély érzelemmel telve. Nem baj, csak az a fontos, hogy a kislány imádja magát, és ez az érzelem kölcsönös. – Hát… – Semmi hát, semmi has. Minden az, ami, Sempere. Maga egy tiszteletre méltó, felelősségteljes férfi. Ha én a maga helyében lennék, de ne is beszéljünk erről, mert maga nem az az ember, aki játszadozni akar egy bimbózó hajadon tiszta, nemes érzelmeivel. Vagy tévedek? – …azt hiszem, nem. – Akkor megbeszéltük. – Mit? – Nem érti? – Nem. – Kezdődhet a széptevés. – Tessék? – Az udvarlás, vagy tudományos nyelven a vadhús megpuhítása. Nézze, Sempere, valami furcsa oknál fogva több száz év során oda juttatott bennünket az úgynevezett civilizáció, hogy a férfiember nem simulhat a nőhöz az utcasarkon, és nem is kérheti feleségül csak úgy. Először udvarolni kell. – Feleségül? Megbolondult maga? – Csak arra célzok, hogy talán, és ez igazából a maga ötlete, még ha nem is vette volna észre, ma vagy holnapután, amikor már nem reszket, mint a nyárfalevél, és nem csorog a nyál a száján, megkéri Isabellát munka után, hogy menjen el magával uzsonnázni egy izgalmas kis helyre, és ott majd észreveszik mindketten, hogy az Isten is egymásnak teremtette magukat. Mondjuk, legyen a Négy Macska, ott olyan smucig a tulaj, hogy alig égeti a villanyt, ez pedig mindig jól jön az ilyen helyzetekben. Kér a kislánynak egy finom túrótortát sok mézzel, mert attól jön meg az étvágy, és csak úgy véletlenségből töltögetni kezd a poharába abból a muskotályból, ami olyan könnyen a fejbe száll; idővel pedig a térdére teszi a kezét, és leveszi a lábáról azzal a jó svádájával, amit úgy titkol előlem, kis ravasz. – De én semmit se tudok róla, és arról sem, hogy mi érdekli, meg hogy… – Jaj, hiszen ugyanaz érdekli, mint magát. A könyvek, az irodalom, a kincsek illata, amit maga itt őriz, a filléres regények ígérete szerelemről, kalandról. Az érdekli, hogy elűzhesse a magányt, és mihamarabb megérthesse, hogy ebben a nyamvadt világban semmi se ér egy hajítófát sem, ha nem oszthatjuk meg valakivel. Már tudja a lényeget. A többit majd felfedezi és élvezheti útközben. Sempere tűnődve nézett hol az érintetlen kávéscsészéjére, hol rám, bár tőlem gondosan elbarikádozta magát egy tőzsdeügynökhöz illő mosollyal. – Nem tudom, megköszönjem-e, vagy feljelentsem a rendőrségen – mondta végül. Ekkor felhangzott a könyvesboltban az öreg Sempere csoszogása. Kis idő múlva be is kukkantott az irodába, és összeráncolta a szemöldökét.

– Hát ez meg mi? Senki sincs az üzletben, maguk meg itt kaszinóznak. És ha jön egy vevő? Vagy egy tolvaj gazember, és elviszi az egész készletemet? A fia sóhajtott, és felnézett a plafonra. – Ne féljen, Sempere bácsi, mindent ellopnak a világon, csak a könyvet nem – kacsintottam rá. Az öreg cinkos mosolyra fakadt. A fia felhasználta az alkalmat, és gyorsan kiszökött a karmaim közül a boltba. Sempere bácsi leült mellém, és beleszimatolt a csészébe, amit ott hagyott. – Mit mondott az orvos a koffeinről? Nem árt a szívének? – kérdeztem. – Még a fenekemet se találja meg egy anatómiai atlasszal. Mit tudna akkor a szívről? – Magánál biztos többet – korholtam, és kivettem a kezéből a csészét. – De hát olyan erős vagyok, mint a bika, Martín. – Inkább egy öszvérhez hasonlít. Legyen szíves felmenni a lakásba, és ágyba bújni. – Azt csak addig érdemes, amíg az ember fiatal, és van kivel. – Ha társaságra vágyik, én azt is elintézem, csak nem hiszem, hogy jótékonyan hat a szívére. – Martín, az én koromban az erotika leszűkül a pudingevésre, meg arra, hogy néha megbámulom az özvegyasszonyok nyakát. Csak a trónörökös miatt aggódom. Elért már valamit? – Szántok-vetek. Reméljük, jó lesz az idő, és lesz mit aratni. Adjon két-három napot, és hatvan-hetven százalékos pontossággal beszámolok a termésről. Sempere elégedetten mosolygott. – Ügyes húzás volt ideküldeni Isabellát – ismerte el. – De nem gondolja, hogy fiatal egy kissé a fiamhoz? – Én inkább a fiát látom éretlennek, már ne vegye zokon. Ha nem szedi össze magát, Isabella öt percen belül szőröstül-bőröstül felfalja. Még szerencse, hogy szép szál gyerek, mert különben… – Hogy köszönjem meg? – Menjen fel, és feküdjön ágyba. Ha pikáns kalandokra vágyik, olvassa elalvás előtt a Fortunata és Jacintát. – Igaza van. Don Benito nem tudja elrontani. – Még ha akarná sem. Egy-kettő, mars az ágyba. Sempere felállt. Alig mozdultak a tagjai, nehézkesen szuszogott, és úgy sípolt a tüdeje, hogy az már ijesztő volt. Amikor belékaroltam, hogy segítsek, éreztem, hogy jéghideg a bőre. – Ne rémüldözzön, Martín. Csak az emésztésem. Lelassult egy kicsit. – Látom, olyan már, mint a Háború és béke. – Ledőlök egy kicsit, és máris mintha kicseréltek volna. Elhatároztam, hogy felkísérem a könyvesbolt fölött lévő lakásig, ahol kettesben él a fiával, és magam gondoskodom róla, hogy csakugyan lefeküdjön az ágyba. Negyedórába telt, amíg felküzdöttük magunkat a lépcsőn. Útközben találkoztunk egy szomszéddal, a nyájas don Anacletóval, a Caspe Jezsuita Iskola tanárával, aki hazajött éppen. – Sempere barátom, milyen arcát mutatja ma az élet? – A legmeredekebbet, don Anacleto. A tanár segítségével sikerült felérnünk az emeletre, de Sempere addigra már szó szerint a nyakamban lógott. – És most szíves engedelmükkel visszavonulok e hosszú, harcos nap után, amit a nebulóknak becézett majomfalkával töltöttem – jelentette be a tanár. – Én mondom maguknak, egy emberöltő alatt széthull ez az ország. Patkányokként marcangolják szét egymást az emberek. Sempere egy legyintéssel adta tudtomra, hogy ügyet se vessek don Anacletóra.

– Jó ember ez – súgta oda –, csak a bolhából is elefántot csinál. A lakásba lépve megrohant a régi reggel emléke, amikor véres arccal és a Szép remények kötetével a kezemben beállítottam oda, és Sempere bácsi a karjában vitt fel, forró kakaót adott, én meg azt kortyolgattam, amíg az orvost vártuk, és ő vigasztalt és vigasztalt, és langyos törülközővel szárogatta fel a vért a sebeimről, olyan szeretettel, amit addig senkitől sem kaptam. Sempere akkor még életerős ember volt, én pedig a szó minden értelmében felnéztem rá; nélküle aligha vészelhettem volna át azokat a bús éveket. Szinte semmi sem maradt hatalmas erejéből mostanra, hogy az ágyra segítettem, és gyöngéden betakargattam néhány pokróccal. Leültem mellé, megfogtam a kezét, és hirtelenjében nem tudtam, mit mondjak. – Ide figyeljen, ha most nekiállunk bőgni, mint Bűnbánó Magdolna, akkor okosabb lesz, ha máris szedi a sátorfáját – pihegte. – Vigyázzon magára, jó? – Óvatoska leszek. Egy biccentéssel elindultam az ajtó felé. – Martín. Visszafordultam a küszöbről. Sempere bácsi ugyanolyan aggódva nézett utánam, mint aznap reggel, amikor elvesztettem egy-két fogamat és az ártatlanságom legjavát. Elmentem, mielőtt megkérdezhette volna, mi a baj.

31 A hivatásos író eszközei közül, amelyeket Isabella ellesett tőlem, legelső helyen állt a késleltetés gyakorlata és művészete. Amint azt a szakma minden avatott mestere jól tudja, bármilyen elfoglaltság, kezdve a ceruzahegyezéstől a bolhabajuszszálak rendszerezéséig, elsőbbséget élvez azelőtt, hogy az ember leüljön az íróasztalhoz, és facsarni kezdje az agyát. Tekintve, hogy Isabella ösztönös készséggel szívta magába ezt az ismeretet, nem az íróasztal előtt találtam őt, amikor hazaértem, hanem a konyhában, ahol az utolsó simításokat rendelte hozzá a vacsorához, az pedig úgy díszlett és illatozott, mintha órákig dolgozott volna rajta. – Ünnepelünk? – kérdeztem. – A maga ábrázatából ítélve aligha. – Mi ez az illat? – Tepsis kacsasült körteágyon, csokoládéöntettel. A maga egyik szakácskönyvében találtam a receptet. – Nincsenek is szakácskönyveim. Isabella térült-fordult, és egy bőrkötéses könyvet helyezett az asztalra. Michel Aragon: A francia konyha 101 legjobb receptje. – Azt maga csak hiszi. Ott volt a könyvtárában, a hátsó sorban, ahol egyébként mindent megtaláltam, ami érdekes lehet, többek között Pérez-Aguado doktor házaséleti higiénéről szóló zsebkönyvét is, figyelemre méltó ábrákkal, meg ilyen mondatokkal, hogy: „a nőnek, Isten rendelése szerint, nincsenek testi vágyai, mivel szellemi és érzelmi kiteljesedését az anyaság természetes gyakorlása és a házimunka adja.” Önnek valóságos kincsesbánya van a birtokában. – Megtudhatnám, mit kerestél a hátsó sorban? – Ihletet. És meg is találtam. – A főzőcskéhez. De mi abban maradtunk, hogy naponta írni fogsz, akár van ihleted, akár nincs. – Kiapadtam. Maga tehet róla, mert túlfoglalkoztat, és belekevert a játékába azzal a zsenge kis Semperével. – Van lelked kicsúfolni a férfit, aki halálosan szerelmes beléd? – Tessék? – Hallottad. Az ifjú Sempere megvallotta nekem, hogy álmatlanul tölti miattad az éjszakáit. Szó szerint. Nem alszik, nem eszik, nem iszik, még pisilni sem tud, mert egész álló nap csak rád gondol. – Magának elment az esze. – Inkább Sempere fiának, szegénynek. Látnod kellett volna. Kis híján beleeresztettem egy golyót, hogy megszabadítsam a gyötrő kíntól és a szomorúságtól. – De hát észre sem vesz – tiltakozott Isabella. – Nem tudja, hogy nyissa meg a szívét, és milyen szavakkal fejezze ki az érzelmeit. Ilyenek vagyunk mi, férfiak. Közönségesek, primitívek. – Érdekes, arra elég jól megtalálta a szavakat, hogy kiosszon, amiért rossz sorrendben raktam ki a Nemzetünk Nagy Pillanatait. Úgy járt a nyelve, mint a cséphadaró. – Az nem ugyanaz. Más nyelven szól a hivatalos ügyintézés, és más nyelven a szenvedély. – Lárifári. – A szerelem nem tréfadolog, kedves titkárnőm. És hogy másra tereljem a szót, mikor vacsorázunk? Isabella az asztalt is az elkészített lakomához méltóan terítette meg. Sose láttam még annyi cirádás tányért, evőeszközt és poharat, amennyit ő ott felvonultatott.

– Hogyhogy nem használja ezt a sok kincset, ha egyszer itt van a házában? Mindet a mosókonyha melletti kamrában találtam, dobozokba rakva – méltatlankodott. – Nem csoda, hogy férfinak született. Felemeltem az egyik villát, és megcsillogtattam a gyertyák fényében, amelyeket a lány gondosan az asztalra készített. Megértettem, hogy Diego Marlasca holmijáról van szó, és máris elment az étvágyam. – Valami baj van? – kérdezte Isabella. Megráztam a fejem. Isabella kitett két tányért, és várakozóan nézett. Mosolyogva bólintottam az első falat után. – Nagyon finom – ismertem el. – Nekem egy kicsit rágós. Azt mondja a recept, hogy lassú tűzön pirítsuk, nem is tudom, meddig, de a maga konyhájában vagy nincs tűz, vagy akkora, mint egy máglya, és nincs közte átmenet. – Nagyon finom – erősítettem meg, és piszmogtam kedvetlenül tovább. A lány gyanakodva figyelt. Csendben folytattuk a vacsorát, csak az evőeszközök és a tányérok zörgése hallatszott. – Komolyan mondta, amit mondott Sempere fiáról. Fel sem néztem a tányérból, úgy bólintottam. – És ő mit mondott még rólam? – Azt, hogy klasszikusan szép vagy, és okos, meg hangsúlyozottan nőies, mert ő bizony ilyen kacifántosan beszél, és hogy érzi a benneteket összefűző lelki kapcsolatot. Isabella szeme lángot szórt. – Esküdjön meg, hogy nem most találja ki – mondta. Jobb kezemet a szakácskönyvre tettem, és felemeltem a balt. – Esküszöm A francia konyha 101 legjobb receptjére – jelentettem ki. – A másik kézzel esküszünk. Megcseréltem a két kezem, és ünnepélyesen elismételtem az esküt. Isabella felmordult. – És most mit csináljak? – Nem tudom. Mit szoktak csinálni a szerelmesek? Sétálni mennek, táncolni… – De én nem vagyok szerelmes abba az úrba. Hiába szegezte rám a szemét olyan követelőzően, én csak a kacsasülttel foglalkoztam. Végül kijött a sodrából, és az asztalra csapott. – Nézzen rám, legyen szíves. Maga tehet az egészről. Kínos lassúsággal letettem az evőeszközt, majd miután megtöröltem a számat a szalvétával, ránéztem. – Most mi legyen? – faggatózott Isabella. – Attól függ. Tetszik a kis Sempere, vagy nem? Bizonytalan kifejezés futott át az arcán. – Nem tudom. Először is öreg hozzám kissé. – Körülbelül velem egykorú – jegyeztem meg. – Egy-két évvel ha idősebb nálam. Legfeljebb hárommal. – Vagy néggyel, vagy öttel. Felsóhajtottam. – A legszebb korban van. Épp arról beszéltünk a múltkor te meg én, hogy neked az érettebb férfiak tetszenek. – Ne gúnyolódjon. – Isabella, én nem mondhatom meg, mit tegyél… – Végre valami, ami jól hangzik.

– Hadd fejezzem be. Úgy értem, ez a dolog egyedül csak Semperére és rád tartozik. De ha mindenáron tanácsot kérsz, azt mondom, adj neki egy lehetőséget. Ennyi az egész. Ha valamikor a napokban úgy dönt, hogy közeledni akar, és meghív, mondjuk, uzsonnázni, fogadd el. Talán beszélgettek egy jót, megismeritek egymást, és összebarátkoztok, de az is lehet, hogy nem. Én mindenesetre biztos vagyok benne, az ifjú Sempere derék ember, tisztességesek a szándékai, sőt még azt is megkockáztatom, hogy ha magadba nézel, kiderül, hogy te sem vagy közömbös iránta. – Magának kényszerképzetei vannak. – De Semperének nincsenek. Szerintem önző lennél, ha nem tartanád becsben a szeretetet és a csodálatot, amellyel kitüntet. És te nem vagy önző. – Ez érzelmi zsarolás. – Nem, ez az élet. Isabellának villámlott a szeme. Rámosolyogtam. – Legalább annyit tegyen meg, hogy megeszi a vacsoráját – parancsolta. Elfogyasztottam a kacsát az utolsó falatig, még ki is tunkoltam a tányért, és elégedetten felszusszantam. – Hát a desszert? Vacsora után magára hagytam a tűnődő Isabellát az olvasóteremben, hadd morzsolgassa tovább a kérdéseit és a kétségeit, én meg felmentem a toronyszobába. Elővettem a Salvadortól kapott fényképet Diego Marlascáról, és letettem az asztali lámpa alá. Végignéztem a kisebbfajta várkastélyon, amelyet a főnöknek teleírt sajtpapírokból, noteszlapokból, cetlikből építettem a gyűjtésem során. Még mindig hideg volt a kezem Diego Marlasca kése-villája után, ezért egyáltalán nem esett nehezemre elképzelni őt, amint ott ül, és ugyanazt a látképet nézi az ablakból a Ribera negyed háztetőivel, mint én. Találomra kiválasztottam az egyik papírlapot, és beleolvastam. Felismertem a szavakat és a mondatokat, hisz magam írtam őket, de a bennük égő dúlt lelkiállapot most távolabb volt tőlem, mint valaha. A földre ejtettem a lapot, és amikor felpillantottam, a saját tükörképem nézett vissza az ablaküvegről, idegen férfi a várost eltemető kék estében. Már tudtam, hogy nem dolgozom aznap éjjel, hogy egy árva mondatot sem leszek képes kisajtolni magamból a főnöknek. Lekapcsoltam az asztali lámpát, és tovább ültem a sötétben, hallgattam a szél zizegését az ablakon, és elképzeltem Diego Marlascát, amint fáklyaként lángol, elsüllyed a tó vizében, kileheli az utolsó légbuborékokat, és a tüdejét elárasztja a jéghideg víz. Arra ébredtem hajnalban, hogy minden tagom sajog, és egészen belegémberedtem a fotelbe. Felkeltem, és hallgattam, hogy recseg-ropog a csontvázamban két-három rozsdás ereszték. Aztán odasántikáltam az ablakhoz, és kinyitottam. Zúzmarától csillogtak az óváros tetői, bíborszínű volt Barcelona fölött az ég. Egy galambdúcból fekete szárnyak serege rebbent fel a Tenger katedrálisának harangszavára. Metsző, fagyos szél fújta be hozzám a kikötő illatát és a kerület kéményeinek kormos pernyefoszlányait. Lementem a lakásba kávét főzni. Amikor ránéztem a kredencre, elállt a lélegzetem a gyönyörtől. Amióta Isabella nálam lakott, úgy nézett ki az éléstáram, mintha a Quílez csemegebolt kirakata volna a Rambla de Catalunya utcán. Az Isabella apjától kapott egzotikus nyalánkságok között most egy doboz angol csokoládés kekszet is leltem, gondoltam, megkóstolom. Félóra múlva, amikor az ereim szivattyúzni kezdték a cukrot és a koffeint, működésbe lépett az agyam, és arra a zseniális ötletre indított, hogy aznap reggel, ha lehet, még tovább bonyolítom az életemet. Amint kinyitnak az üzletek, határoztam el, látogatást teszek a Princesa utcai bűvészboltban. – Hát maga meg mit csinál itt kora reggel? Lelkiismeretem hangja, Isabella szólt hozzám a küszöbről.

– Kekszet ropogtatok – feleltem. A lány leült az asztalhoz, és kávét töltött magának. Mintha egész éjjel álmatlanul forgolódott volna. – Apám azt mondja, ez az anyakirálynő kedvenc süteménye. – Ettől olyan szép őfelsége. Isabella kivett egy kekszet, és szórakozottan harapdálni kezdte. – Kigondoltad már, mit fogsz tenni? Úgy értem, Sempere fiával… Gyilkos pillantást vetett rám. – Hát maga mit tervez mára? Gondolom, semmi jót. – Van pár elintéznivalóm. – Vagy úgy. – Vagy? Ezt most kötőszóként használod? Isabella letette a csészét az asztalra, és úgy nézett a szemembe, mint egy vallatótiszt. – Miért nem beszél nekem soha arról, hogy miben sántikálnak azzal a főnökkel? – Többek között a te érdekedben. – Az én érdekemben. Persze. Buta kislány… Jut eszembe, tegnap nem is mondtam, hogy itt járt a barátja, a felügyelő. – Grandes? Egyedül jött? – Nem. Két nagy, drabális melákkal. Akkorák voltak, mint egy-egy ruhásszekrény, és úgy néztek ki, mint a buldogok. Ahogy elképzeltem Marcost és Castelót az ajtómban, görcsbe szorult a gyomrom. – És mit akart Grandes? – Nem mondta. – Mit mondott akkor? – Megkérdezte, ki vagyok. – És te mit mondtál? – Hogy én vagyok a maga szeretője. – Hát ez szép. – Sikert is arattam az egyik meláknál. Isabella kivett még egy süteményt, és két falásra bekebelezte. Amikor észrevette, hogy lopva figyelem, abbahagyta a rágást. – Most mi rosszat mondtam? – kérdezte, és rám köhögött egy morzsafelhőt.

32 Ujjnyi vastag párás fénycsík hullott alá a felhőtakaróból, és felizzította a Princesa utcai bűvészbolt vörös homlokzatát. Fafaragásos védőtető alatt rejtőzött az üzlet. Az ajtó üvegén át alig látszottak odabent a fekete bársonnyal bevont vitrinek homályos körvonalai és bennük az álarcok meg a viktoriánus ízlésű kellékek, a cinkelt kártyák, a dobálni való kések, a mágikus könyvek és az üvegpalackok, amelyekben a szivárvány minden színében pompáztak a latin címkével ellátott folyadékok, de eredetileg albacetei bor lehetett bennük. Amikor beléptem, kis harangocska csendült meg az ajtó fölött. Hátul üres pult állt. Vártam egy kicsit, és közben megtekintettem a boltocska választékát. Éppen saját magamat kerestem egy tükörben, amely mindent megmutatott a helyiségben, kivéve engem, amikor a szemem sarkából megpillantottam a függöny mögül leselkedő alakot. – Izgalmas trükk, mi? – kérdezte az ősz hajú, átható tekintetű emberke. Bólintottam. – Mi a titka? – Még nem tudom. Pár napja kaptam egy isztambuli varázstükörgyártótól. A feltaláló úgy hívja, hogy refraktáló inverzió. – Eszünkbe juttatja, hogy semmi sem az, aminek látszik – mondtam. – Kivéve a varázslatot. Miben segíthetek, uram? – Damián Roureshez van szerencsém? A boltos lassan, rezzenéstelen arccal bólintott. Észrevettem, hogy bár az ajka mosolygós grimasszá görbül, a tükörhöz hasonlóan ez is más, mint aminek látszik. Mert a tekintete hűvös és bizalmatlan maradt. – Figyelmembe ajánlották az üzletét. – Megtudhatom, ki volt ilyen kedves? – Ricardo Salvador. Azonnal eltűnt az arcáról az előzékeny műmosoly. – Nem is tudtam, hogy él még. Huszonöt éve nem láttam. – És Irene Sabinót? Roures felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. Megkerülte a pultot, az ajtóhoz lépett. Kiakasztotta a „Zárva” táblát, majd elfordította a zárban a kulcsot. – Ki maga? – Martínnak hívnak. Azon vagyok, hogy tisztázzam Diego Marlasca úr halálának körülményeit, akit, ha jól tudom, maga is ismert. – Az én tudomásom szerint évek óta tisztázódott az ügy. Marlasca öngyilkosságot követett el. – Én máshogy értelmeztem a dolgokat. – Nem tudom, mit hordott össze magának az a zsaru. De a sértettség nem tesz jót az emlékezetnek, tisztelt... Martín úr. Salvador annak idején már megpróbálta eladni az összeesküvés-elméletét, csak épp nem volt rá bizonyítéka. Mindenki tudta, hogy bebújt az özvegyasszony ágyába, és hősként akar tetszelegni. Ahogy várható volt, a felettesei kirúgták a rendőrségtől, és útilaput kötöttek a talpára. – Ő úgy gondolja, hogy titokban akarták tartani az igazságot. Roures felnevetett. – Az igazságot… ugyan, ne kacagtasson! A botrányt, azt próbálták leplezni. Valera és Marlasca ügyvédi irodája vastagon benne volt a város minden kétes ügyletében. Senkinek sem fűződött érdeke egy efféle história kiszivárogtatásához. Marlasca otthagyta az állását, a szakmáját, a feleségét, bezárkózott abba a házba, és a jó ég tudja, mit csinált. Bárki, akinek volt egy csöpp esze, tudhatta, hogy ennek nem lesz jó vége.

– Ettől még maga és a társa, Jaco, minden további nélkül pénzre váltották Marlasca bolondériáját, és megígérték neki, hogy kapcsolatba hozzák a túlvilággal a spiritiszta szeánszaikon… – Soha, semmit nem ígértem neki. A szeánszokat játékból rendeztük. Mindenki tudta. Ne akarja a nyakamba varrni a hullát, semmit sem tettem azonkívül, hogy tisztességesen kerestem a kenyeremet. – És a cimborája? Jaco? – Csak magamért felelek. Amit Jaco tett, nem tartozik rám. – Szóval tett valamit. – Most mit vár, mit mondjak? Hogy lenyúlta a pénzt, amiről Salvador azt állította, hogy egy titkos számlán volt? Hogy megölte Marlascát, és mindnyájunkat átvert? – Nem így történt? Roures rám szegezte a szemét. – Fogalmam sincs. Nem láttam őt Marlasca halálának napja óta. Mindent, amit tudtam, elmondtam Salvadornak és a többi rendőrnek. Sosem hazudtam. Sosem hazudtam. Bármit tett is Jaco, nem tudtam róla, és nem vettem benne részt. – És mit tud mondani Irene Sabinóról? – Irene szerelmes volt Marlascába. Nem lett volna képes ártani neki. – Tudja, mi lett vele? Él még? – Azt hiszem, igen. Úgy hallottam, a Ravalban dolgozik, egy mosodában. Irene jólelkű asszony volt. Túlságosan is. És lám, így végezte. Hitt azokban a dolgokban. Őszintén hitt. – És Marlasca? Ő mit keresett a túlvilágon? – Marlasca belekeveredett valamibe, de ne kérdezze, mibe. Nem tőlem vette, és nem is Jacótól, mi nem tudtunk volna ilyesmit eladni. Azt tudom csak, amit egyszer Irénétől hallottam. Úgy látszik, Marlasca találkozott valakivel, akit nem ismertem, pedig higgye el, én aztán mindenkit ismerek a szakmában, és ez a valaki megígérte, hogy bizonyos szolgálat fejében, amiről úgyszintén nem tudom, micsoda, visszakapja a túlvilágról a fiát, Ismaelt. – Mondta Irene, hogy ki volt az illető? – Sose látta. Marlasca nem engedte a közelébe. De Irene tudta, hogy Marlasca fél. – Mitől? Roures cöccentett. – Marlasca azt hitte magáról, hogy el van átkozva. – Bővebben? – Már mondtam. Beteg ember volt. Rögeszmésen hitte, hogy beleköltözött valami. – Valami? – Egy szellem. Egy élősködő. Nem tudom. Nézze, a mi köreinkben épp elegen forgolódnak, akik enyhén szólva odakozmáltak egy kicsit. Válságokat élnek meg, elveszítik a szeretőjüket vagy a vagyonukat, aztán beleesnek a gödörbe. Az agy a legsérülékenyebb szervünk. Marlasca úrnak megbomlott az elméje, ezt bárki láthatta, aki öt percnél tovább beszélt vele. Ezért keresett fel engem. – És maga azt mondta neki, amit hallani akart. – Nem. Az igazat mondtam. – A maga igazát? – Az egyetlen igazságot, amit ismerek. Úgy véltem, ez az ember erősen zavart állapotban van, és nem akartam hasznot húzni belőle. Az ilyesmi sosem vezet jóra. A mi szakmánkban van egy határ, amit a saját jól megfontolt érdekünkben nem tanácsos átlépni. Aki játszani akar, vagy egy kicsit elérzékenyülni, esetleg röpke vigaszt vár a túlvilágról, azt kiszolgáljuk, a megfelelő térítés ellenében. De aki a téboly határán áll, azt hazaküldjük. Mi előadásokat tartunk, mint minden színház. Nézőket várunk, nem holdkórosokat. – Példás etika. Szóval mit mondott Marlascának?

– Azt, hogy ne üljön fel a szemfényvesztésnek. Én komédiás vagyok, abból élek, hogy spiritiszta szeánszokat tartok a szegény boldogtalanoknak, akik elvesztették az övéiket, és hinni szeretnék, hogy a szüleik, a szerelmeik, a barátaik várják őket a túlvilágon. Azt mondtam, hogy ennek ellenére nincs semmi odaát, csak a nagy, tátongó űr, és ez a földi világ a mindenünk. Azt mondtam, felejtse el a kísérteteket, és térjen vissza a családjához. – És ő hallgatott magára? – Nyilvánvaló, hogy nem. A szeánszokra nem jött többet, de talált helyette mást. – Hol? – Irene a bogatelli cigánysoron nőtt fel, és hiába lett belőle nagy művésznő a Paralelón, lélekben mindig oda tartozott. Azt mondta, elvitte Marlascát egy vajákos asszonyhoz, akit úgy hívtak, hogy a Somorrostro boszorkánya, és védelmet kért tőle valaki ellen, aki adósságba taszította Marlascát. – Megmondta Irene, hogy mi volt a neve? – Ha mondta is, nem emlékszem. És ahogy már említettem, elmaradtak a szeánszaimról. – Andreas Corelli? – Sose hallottam ezt a nevet. – Hol találom meg Irene Sabinót? – Már mindent elmondtam, amit tudok. – Roures lassan elvesztette a béketűrését. – Még egy utolsó kérdés, és elmegyek. – Na, arra kíváncsi leszek. – Nem emlékszik, beszélt-e magának Marlasca valami Lux Aeternáról? Roures összeráncolt homlokkal ingatta a fejét. – Köszönöm a segítséget – mondtam. – Nincs mit. De ha egy mód van rá, ne jöjjön ide többet. Bólintottam, és elindultam a kijárathoz. Roures gyanakodva nézett utánam. – Várjon – szólalt meg, mielőtt átléptem volna a küszöböt. Hátrafordultam. Az emberke zavartan pislogott. – Úgy emlékszem, Lux Aeterna volt a címe az egyik vallásos füzetnek, amit az Elisabets utcában használtunk a szeánszainkon. Egész sorozatunk volt ezekből a kiadványokból, ha minden igaz, a jövendő Társaság ezoterikus könyvesboltjából kölcsönöztük őket. Nem tudom, erre célzott-e. – A tartalmára emlékszik? – Jaco, a társam jobban tudta mi van benne, ő vezette a szeánszokat. De amennyire én emlékszem, a Lux Aeterna költemény volt a halálról, és a Holnap Gyermekének, a Fényhozónak hét különböző nevéről szólt. – Fényhozó? Roures elmosolyodott. – Lucifer.

33 Elindultam hazafelé, és gondolkodóba estem, mitévő legyek. Éppen befordultam volna a Montcada utcára, amikor megláttam a felügyelőt. Víctor Grandes a falnak támaszkodva ízlelgette a cigarettáját, és vidáman mosolygott. Integetett is, hát odamentem. – Nem is tudtam, Martín, hogy érdeklődik a mágia iránt. – Én sem tudtam, felügyelő úr, hogy leselkedik utánam. – Nem leselkedek. De magát nagyon nehéz megtalálni, és úgy döntöttem, ha a hegy nem jön hozzám, én megyek a hegyhez. Volna öt perce, hogy megigyunk valamit? A Rendőrfőkapitányság számlájára. – Ha így áll a dolog… Ma nem hordja a fegyverzetét? – Marcos és Castelo papírokat nyálaz a kapitányságon, bár ha szóltam volna nekik, hogy magához jövök, késlekedés nélkül felsorakoznak mögöttem. Lesétáltunk a középkori kastélyok szegélyezte utcán az El Xampanyetig, és ott egy hátsó asztalhoz, ültünk. Mosószertől bűzlő ronggyal a kezében jött a pincér, Grandes két sört kért tőle manchego sajttállal. Amikor kihozták a rendelést, megkínált a sajtból, de én elhárítottam. – Ugye nem bánja, ha nekilátok? – kérdezte. – Mindig kopog a szemem az éhségtől ilyenkor dél felé. – Bon appétit. Grandes bekapott egy falatkát, és lehunyt szemmel elmajszolta. – Nem mondták, hogy tegnap kerestem a lakásán? – Későn kaptam meg az üzenetet. – Érthető. Szemrevaló kislány. Hogy hívják? – Isabella. – Ejnye, kis gézengúz, maga aztán tud élni. Irigylem. Hány éves a cukorfalat? Lesújtó pillantást vetettem rá. A felügyelő ragyogott. – Azt csiripelte nekem egy kismadár, hogy újabban detektívesdit játszik. El akarja venni a hivatásosok kenyerét? – Ki volt az a kismadár? – Jó, inkább saskeselyű. Az egyik felettesem jó barátja Valerának, az ügyvédnek. – Magát is Valeráék fizetik? – Még nem, barátom. Hisz ismer engem. Én a régi iskolához tartozom. Becsület és egyéb marhaságok. – Részvétem. – Na és hogy van szegény Ricardo Salvador? Tudja, hogy vagy húsz éve nem hallottam a nevét? Mindenki halottnak hitte már. – Elhamarkodták a diagnózist. – Mi újság nála? – Egyedül van, elárulták, elfelejtették. A felügyelő lehorgasztotta a fejét. – Legalább eszünkbe juttatja, milyen jövőt tartogat a mi szakmánk. Nem igaz? – Lefogadom, hogy Salvadornak előbb-utóbb jóra fordul a sora, és pár éven belül káprázatos karriert fut be a cégnél. Mielőtt betöltené a negyvenötöt, rendőrfőnök lesz belőle, püspökök és katonai parancsnokok kezét csókolgatja az úrnapi körmeneten. Grandes hűvösen biccentett, úgy látszik, nem értékelte a humoromat. – Ha már a kézcsóknál tartunk, tudja már, mi történt a barátjával, Vidallal? A felügyelő ezek szerint sohasem ült le beszélgetni úgy, hogy ne dugott volna ászt a kabátujjába. Derűs élvezettel figyelte a vergődésemet. – Mi? – suttogtam. – Azt mondják, a felesége öngyilkosságot kísérelt meg az egyik este.

– Cristina? – Ó, csakugyan, hisz maga ismeri őt… Észre se vettem, hogy felpattantam a székről, és remegni kezdett a kezem. – Nyugi. Vidalné jól van. Csak egy kicsit ránk ijesztett. Túl bőkezűen mérte magának a laudanumot… De üljön vissza, Martín. Legyen szíves. Leültem. Szögekkel kivert csomó sajgott a gyomrom helyén. – Mikor történt? – Két-három napja. Eszembe jutott Cristina a Villa Helius ablakában, ahogy pár napja intett nekem, miközben én csak menekültem a tekintete elől, és hátat fordítottam. – Martín! – szólt rám a nyomozó, és elhúzta a tenyerét a szemem előtt, talán azt hitte, elvesztettem az eszméletemet. – Tessék. Grandes látszólag őszintén aggódott. – Nem szeretne elmondani valamit? Tudom, hogy nem hiszi, de én komolyan segíteni szeretnék magának. – Még mindig úgy gondolja, hogy én öltem meg Barridót és a társát? Megrázta a fejét. – Sose hittem, bár mások annál szívesebben tennék. – Akkor miért szaglászik utánam? – Csillapodjék. Én nem szaglászom, Martín. Sose tettem. Ha erre adnám a fejem, biztosítom, azonnal észrevenné. Egyelőre csak szemmel tartom. Mégpedig azért, mert maga szimpatikus nekem, és szomorúan látom, hogy milyen buzgón keresi a bajt. Miért nem bízik bennem, miért nem mondja el, mi folyik itt? Találkozott a tekintetünk, és egy pillanatra elfogott a kísértés, hogy mindent kitálaljak. Meg is tettem volna, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá. – Nincs semmi, felügyelő úr. Grandes bólintott, és sajnálkozva, vagy talán csak csalódottan nézett rám. Megitta a sört, aprópénzt tett az asztalra. Vállon veregetett, majd felállt az asztaltól. – Vigyázzon magára, Martín. Legyen résen. Nem mindenki kedveli magát annyira, mint én. – Észben tartom. Már majdnem dél volt, amikor hazaértem, és egyre csak a felügyelő szavai jártak az eszemben. A tornyos házban olyan lassan másztam fel a lépcsőn, mintha a lelkem is kőből volna. Félve nyitottam ki a lakásajtót, hátha megint beszédes kedvében találom Isabellát. Végigjártam a folyosót a galériáig, ott találtam meg, a díványon aludt, mellén egy nyitott könyvvel; az én egyik régi regényem volt az. Mosolyognom kellett, nem tehetek róla. Érezhetően kihűlt a ház azokban az őszi napokban, féltem, hogy Isabella még megfázik nekem. Néha láttam, hogy egy pokrócot terít a vállára, és úgy járkál. Bementem a szobájába a pokrócért, gondoltam, észrevétlenül ráterítem. Résnyire nyitva volt az ajtó, és én, aki a beköltözése óta nem jártam ott egyedül, hiába voltam a saját otthonomban, mégis ódzkodtam egy kicsit. Amint megláttam az összehajtott pokrócot egy szék támláján, gyorsan besurrantam. A szobát átitatta Isabella édes citromillata. Vetetlenül állt az ágy, hát lehajoltam megigazítani a lepedőt és a párnát; tudtam, milyen sok jó pontot szerzek kis segédemnél, valahányszor ilyen tevékenységbe kezdek.

Akkor vettem észre, hogy van valami az ágy rugózata és a matrac között. Egy papírdarab sarka látszott ki a lepedő alól. Húztam rajta, s egy egész köteg jött vele. Amikor teljesen kihúztam, húsz darab kék színű, szalaggal átkötött boríték volt a kezemben. Dideregni kezdtem legbelül, valami visszatartott, de csak azért is kibontottam a szalagot, és szemügyre vettem az egyik borítékot. Az én nevem és címem állt rajta. A feladóhoz csak egy keresztnevet írtak: Cristina. Háttal az ajtónak leültem az ágyra, és egyenként néztem végig minden levél bélyegzőjét. Az elsőt több hete adták fel, az utolsót három napja. Mindegyik nyitva volt. Lehunytam a szemem, a levelek kicsúsztak a kezemből. Hallottam a lélegzetét a hátam mögött, mozdulatlanul állt a küszöbön. – Ne haragudjon – suttogta. Félve lépett közelebb, lehajolt a levelekért, egyenként szedegette fel őket a padlóról. Amikor végzett, bűnbánó pillantással nyújtotta át a köteget. – Csak a maga védelmében tettem. Könnybe lábadt a szeme, megpróbálta átkarolni a vállamat. – Menj innen – mondtam. Eltoltam magamtól, és felkeltem. Isabella a földre rogyott, és úgy nyüszített, mintha tűz emésztené legbelül. – Takarodj ebből a házból. Úgy mentem el, hogy a kaput sem tettem be magam mögött. Az utcára érve idegennek és távolinak láttam minden arcot és házfalat. Nekivágtam a városnak, nem érdekelt sem a hideg, sem az esőpermetet hordozó szél, amely már úgy korbácsolta Barcelonát, mint valami átok.

34 A Bellesguard-torony lábánál állt meg a villamos, ahol a város egy domb lábánál véget ér. Elsétáltam a San Gervasio temető kapujáig a sárgás fényösvényen, amelyet a szerelvény lámpája nyitott az esőben. A fal úgy ötven méterre tőlem, márványerődként emelkedett a temető viharszínű kőrengetege köré. A bejárati kapusfülkében kabátba burkolózva ült az őr, parázstartónál melengette a kezét. Amikor meglátta, hogy kiemelkedem a záporból, riadtan felugrott, és gyanakvóan méregetett, mielőtt kinyitotta az ajtót. – A Marlasca család kriptáját keresem. – Félórán belül besötétedik. Jöjjön vissza máskor. – Minél előbb megmondja, hol van, annál hamarabb elmegyek innen. Az őr fellapozott egy listát, és megmutatta az útvonalat a falon függő térképen. Nem köszöntem meg, csak elindultam. Könnyen megtaláltam a kriptát a temető falai közt zsúfolódó sírok és panteonok rengetegében. Az építményt márványalapzatra emelték. A szecessziós stílus divatja szerint két nagy lépcsősor formált egy ívet, mint valami amfiteátrumban, és köztük oszlopokon nyugodott az erkély, ahonnan a sírkövekkel szegélyezett belső átrium nyílt. Az erkély fölötti kupolán megfeketedett márványalak állt. Fátyol borította az arcát, de ahogy az ember az épülethez közeledett, olyan érzése támadt, mintha a túlvilág ama őrizője utána fordítaná a fejét, és végig követné a szemével. Felmentem az egyik lépcsőn, és az ajtóból visszanéztem. Messze a távolban, a záporesőn túl hunyorogtak a város fényei. Beléptem az udvarba. Női szoboralak magasodott a közepén, s egy feszületet ölelt át könyörögve. Durva ütésekkel lekoptatták az arcát a felismerhetetlenségig, a szemét és a száját fekete festékkel húzták ki, amitől olyan lett, mint egy farkas. És nemcsak itt szentségtelenítették meg a sírboltot. A kőlapokon éles tárgytól származó jelek, karcolások voltak, sőt némelyiken obszcén ábrák, feliratok is, bár alig tudtam őket elolvasni a sötétben. Leghátul találtam meg Diego Marlasca sírját. Odamentem, és megérintettem a követ. Kivettem a zsebemből a fényképet, amelyet Salvadortól kaptam, és nézegetni kezdtem. Ekkor hallottam meg a lépteket a kinti lépcsőn. Eltettem a fényképet, és a kijárat felé fordultam. A léptek megálltak, semmi sem hallatszott, csak az eső kopogása a márványon. Odalopóztam és kinéztem. Az árnyék háttal állt nekem, a várost nézte a távolban. Fehér ruhás nő volt, fátyollal a fején. Lassan hátrafordult, és a szemembe nézett. Mosolygott. Hiába teltek el az évek, mindjárt felismertem, hogy Irene Sabino az. Tettem egy lépést felé, de akkor észrevettem, hogy mögöttem is van valaki. Tarkón vágtak, fehér fény villant a szemembe. Összecsuklottam. A következő pillanatban már a márványpadló pocsolyáiban hevertem. Sötét árnyék bontakozott ki az esőből. Irene letérdelt mellém. Éreztem a kezét, ahogy végigsimítja a fejemet, és kitapogatja az ütés helyét. Aztán felemelte az ujjait, és láttam, hogy véresek. Megcirógatta az arcomat. Mielőtt elvesztettem az eszméletemet, láttam, hogy borotválkozókést vesz elő, lassan kinyitja, és ezüstös esőcseppek csordulnak végig a pengén, ahogy felém közelíti. Olyan erősen világított az olajlámpa, hogy ki kellett nyitnom a szememet. A temetőőr faarccal bámult rám. Pislogni próbáltam, de a tarkómtól éles nyilallás hasította végig a koponyámat. – Él még? – érdeklődött az őr, nem részletezve, hogy egyenesen nekem címzi-e a kérdést, vagy költőien a nagyvilágnak. – Igen – nyögtem. – Eszébe ne jusson belelökni valamelyik gödörbe. Segített felülni. Minden mozdulattal felerősödött a fejemben a fájdalom. – Mi történt? – kérdeztem.

– Magának ezt jobban kéne tudnia. Már egy órája be kellett volna zárnom, de nem jött vissza, ezért gondoltam, megkeresem, és tessék, itt találom, amint édesdeden csicsikál. – Mi lett a nővel? – Milyen nővel? – Ketten voltak. – Két nő? Sóhajtva ráztam a fejem. – Segítene felállni? Megtámogatott, és én nagy nehezen feltápászkodtam. Csak ekkor éreztem valami viszketést, és vettem észre, hogy nyitva van az ingem. Karcolások lepték el az egész mellkasomat. – Nahát, ez aztán már igazán csúnya… Begomboltam a kabátomat, és közben megtapogattam a belső zsebemet. Már nem volt benne Marlasca fényképe. – Van telefon a portán? – Hogyne, persze, mindjárt a török fürdő mellett. – Akkor legalább a Bellesguard-toronyig kísérjen el, hogy onnan hívjak taxit. Az őr sűrű káromkodások közepette nyúlt a hónom alá. – Mondtam én, hogy máskor jöjjön vissza – dünnyögte mély beletörődéssel.

35 Csak pár perc volt hátra éjfélig, amikor visszaértem a tornyos házba. Elég volt kinyitnom az ajtót, hogy tudjam: Isabella elment. A lépteim is máshogy kopogtak a folyosón. Nem fáradtam a villany meggyújtásával. Sötétben botorkáltam végig a házon az ő egykori szobájáig. Mindent tisztán, rendben hagyott. Lepedők és pokrócok takarosan összehajtva álltak egy széken, a matracot is lehúzta. Még mindig érződött az illata a levegőben. Átmentem a galériába, ahol addig dolgozott. Kihegyezte a ceruzákat, gondosan egy pohárba helyezte őket. Az üres lapok kötege kínos rendben pihent egy tálcán. Az asztal szélén ott állt a tőlem kapott tollkészlet. Sose láttam még ilyen üresnek azt a házat. A fürdőszobában lehámoztam magamról a nedves ruhákat, és alkoholos borogatást tettem a tarkómra. A fajdalom tompa lüktetéssé szelídült, és már csak valami borzalmas macskajajhoz hasonló érzés maradt belőle. A mellemen ejtett vágások ceruzavonalaknak látszottak a tükörben. Tiszta, felületes karcolások voltak, de azért rettenetesen viszkettek, mint az isten csapása. Letörölgettem őket alkohollal, és reménykedtem, hogy nem fertőződnek el. Ágyba feküdtem, és nyakig bebugyoláltam magam két-három takaróba. Csak azok a testrészeim nem fájtak, amelyeket tompává zsibbasztott az eső és a hideg. Vártam, hogy felmelegedjek, hallgattam a fagyos csendet, a távollét, az üresség csendjét, amely a házat fojtogatta. Mielőtt elment volna, Isabella az éjjeliszekrényen hagyta Cristina leveleit. Kinyúltam feléjük, és találomra elvettem az egyiket. Két hete adta fel. Kedves David! Telnek-múlnak a napok, és én még mindig írok neked, bár úgy látszik, inkább nem válaszolsz a leveleimre, ha egyáltalán kibontod őket. Már arra gondolok, hogy csak magamnak írok, hogy ezzel űzzem el a magányt, s egy pillanatra elhiggyem, hogy itt vagy mellettem. Mindennap eszembe jut, mi lehet veled, és vajon mit csinálsz. Néha arra gondolok, hogy elutaztál Barcelonából, és sohasem jössz vissza, elképzellek valahol messze, hogy új életet kezdesz csupa idegen ember között, és nekem ehhez már nincs közöm. Máskor az jut eszembe, hogy most is gyűlölsz, és széttéped a leveleimet, mert sajnálod, hogy egyáltalán megismertél. Nem hibáztatlak. Milyen érdekes, hogy az ember oly könnyen kiönti a szívét egy darab papírnak, miközben szemtől szemben megszólalni sem mer. Nem könnyű nekem. Pedro talán túlzottan is jó és megértő, néha kimondottan idegesít a türelme és az igyekezete, hogy boldoggá tegyen, mert ettől csak még nyomorultabbul érzem magam. Ő bebizonyította, milyen szívtelen vagyok, és mennyire nem érdemlem meg, hogy szeressenek. Majdnem egész nap velem van. Nem akar egyedül hagyni. Mindennap mosolygok rá, együtt alszom vele. Ha megkérdezi, szeretem-e, azt mondom, igen, de amint meglátom az igazságot visszatükröződni a szemében, meghalnék legszívesebben. Nem rója fel. De rólad sokat beszél. Hiányzol neki. Annyira, hogy néha már azt hiszem, téged szeret legjobban a világon. Látom, hogy öregszik, és hogy egyedül van, a lehető legrosszabb társaságban: velem. Nem várom el, hogy megbocsáss, de semmit sem szeretnék jobban, mint hogy Pedrónak békejobbot nyújts. Én nem érek annyit, hogy megtagadd tőle a barátságod és a társaságodat. Tegnap végigolvastam az egyik könyvedet. Pedrónak mindegyik megvan, s én ezeket olvasgatom, mert csak így érezhetem a közeledben magam. Különös, szomorú história ez a könyved a vándorcirkusz két magányos, törött bábujáról, akik egy éjszakára életre kelnek, de tudják, hogy hajnalban meg kell halniuk. Ahogy olvastam, olyan volt, mintha rólunk írtad volna.

Néhány hete azt álmodtam, hogy újra láttalak, összefutottunk az utcán, és nem ismertél fel. Mosolyogva kérdezted, hogy hívnak. Semmit sem tudtál rólam. Nem gyűlöltél. Azóta minden éjjel, amikor Pedro elalszik mellettem, lehunyom a szemem, és azért fohászkodom az éghez vagy a pokolhoz, hogy még egyszer ugyanezt álmodjam. Holnap, vagy talán holnapután újra írok, hogy elmondhassam: szeretlek, még akkor is, ha ez neked semmit sem jelent. CRISTINA Kicsúszott a kezemből a levél, és képtelen voltam tovább olvasni. Holnap is nap lesz, mondtam magamnak. Ennél rosszabb már úgysem lehet. Nem sejtettem, hogy épp csak elkezdődtek a megpróbáltatásaim. Alig aludtam néhány órácskát, amikor kora hajnalban felriadtam. Valaki dörömbölt a lakásajtón. Egy darabig zavartan feküdtem a sötétben, vaksin tapogatóztam az éjjeli lámpa kapcsolója után. Aztán megint felhangzott a dörömbölés. Meggyújtottam a villanyt, felkeltem, kimentem az ajtóhoz. Elhúztam a kukucskálónyílás fedelét. Három férfi állt a lépcső tetején. Grandes felügyelő, Marcosszal és Castelóval a háta mögött. Egyenesen a szemembe néztek. Több mély lélegzetet vettem, mielőtt ajtót nyitottam. – Jó estét, Martín. Bocsásson meg a korai zavarásért. – Miért, mennyire van korán tulajdonképpen? – Épp annyira, hogy megmozdítsa a seggét, az anyja ne sirassa – mordult fel Marcos, olyan mosolyt csalva ki Castelóból, hogy azzal akár meg is borotválkozhattam volna. Grandes rosszallóan pillantott rájuk, és felsóhajtott. – Pár perccel múlt három – közölte. – Bemehetek? Dühösen felmordultam, de azért rábólintottam, és elálltam az útból. A nyomozó egy intéssel utasította az embereit, hogy maradjanak kint. Marcos és Castelo kelletlenül biccentett, de úgy néztek rám, mint két krokodil. Rácsaptam az ajtót az orrukra. – Jobban is vigyázhatna velük – tanácsolta Grandes, miközben a legteljesebb lelki nyugalommal besétált a folyosóra. – Csak tessék, tessék, mintha otthon volna… – szóltam utána. Bementem a hálószobámba, és úgy-ahogy magamra kaptam valamit a széken tornyosuló szennyes ruháimból. Mire kiléptem, Grandes felügyelő már nem volt a folyosón. Végigmentem a galériáig, és ott találtam őt, merengve nézte az alacsonyan vonuló felhőket a háztetők fölött, odakint az ablakon túl. – Hát a cukorfalat? – kérdezte. – Hazament. Grandes vigyori képet vágott. – Okos férfi nem is tartja őket koszton-kvártélyon – mondta, és egy fotelra mutatott. – Foglaljon helyet. Belerogytam a fotelba. A felügyelő állva maradt, és vizsla szemmel bámult. – Mi van? – kérdeztem türelmem fogytán. – Rosszul néz ki, Martín. Verekedett? – Elestem. – Aha. Úgy tudom, tegnap látogatást tett Damián Roures úr bűvészboltjában a Princesa utcán. – Maga is látta, hogy délben kijövök onnan. Mit akar most ezzel? Grandes tekintete hideg volt, mint a jég. – Vegyen kabátot, sapkát, amit akar. Hűvös van. Megyünk a kapitányságra. – Miért? – Tegye, amit mondtam. Rendőrautó várt ránk a Born sétányon. Marcos és Castelo különösebb finomkodás nélkül segített beszállni, majd a két oldalamra ültek, és jól összeszorítottak.

– Kényelmesen ül, fiatalúr? – kérdezte Castelo, könyökét a bordáim közé fúrva. A felügyelő előreült, a sofőr mellé. Egyikük sem nyitotta ki a száját abban az öt percben, amíg végigmentünk az üres, sárga ködben fürdő Layetana úton. A kapitányság előtt Grandes kiszállt a kocsiból, és nem várt ránk, máris besietett. Marcos és Castelo úgy ragadta meg a két karomat, mintha össze akarnák morzsolni a csontjaimat, és miután végighurcoltak a lépcsők, folyosók, zárkák útvesztőjén, bevezettek egy ablaktalan, izzadságtól és vizelettől bűzlő cellába. Egyetlen asztal állt középen, két viharvert székkel. Csupasz villanykörte lógott a plafonról, a földön ráccsal fedett vízlevezető nyílás választotta el a padló két enyhén lejtő felét. Csontig hatolt a hideg. Mielőtt észbe kaphattam volna, becsapódott mögöttem az ajtó. Hallottam a távolodó lépteket. Tucatnyi kört is megtettem a szűkös kis helyen, amíg végül csüggedten lerogytam az egyik billegő székre. Az elkövetkező órában semmit sem hallottam a lélegzetemen, a szék nyikorgásán és a beázott plafon csöpögésén kívül, amit nem tudtam, hol keressek. Egy örökkévalóság múlva lépteket hallottam, és az ajtó kisvártatva kinyílt. Marcos nevetett be a nyíláson. Utat engedett Grandesnek, aki rám se hederítve vonult el az asztalig, s ott leült a mögötte álló székre. Biccentett Marcos felé, mire a behemót becsukta az ajtót, de előtte még gyengéd puszit küldött felém, és rám kacsintott. A felügyelő vagy fél percig várt, mielőtt hajlandó lett a szemembe nézni. – Ha rám akart ijeszteni felügyelő úr, elérte a célját. Grandes fel se vette a gúnyolódást, csak bámult rám, mint aki most lát életében először. – Mit tud Damián Rouresről? – kérdezte. Megvontam a vállam. – Alig valamit. Bűvészboltja van. Igazából a létezéséről sem tudtam, amíg Ricardo Salvador nem beszélt róla. Ma, vagy tegnap, mert mit tudom én már, hány óra, elmentem hozzá érdeklődni annak a háznak az előző tulajdonosáról, ahol lakom. Salvador azt mondta, hogy Roures és az egykori tulajdonos… – Marlasca. – Igen, Diego Marlasca. Szóval azt mondta Salvador, hogy Roures és Marlasca kapcsolatban álltak egymással valamikor régen. Feltettem neki néhány kérdést, ő válaszolt, ahogy tudott, vagy ahogy akart. Esetleg valamivel többet is mondott. Grandes bólogatott. – Ez a maga változata? – Nem tudom. Miért, mi a magáé? Vessük össze, és akkor talán azt is megértem, hogy mi a frászkarikát keresek az éjszaka kellős közepén befagyott seggel egy szarszagú pincében. – Ne szájaljon, Martín. – Bocsásson meg, felügyelő úr, de igazán megtehetné azt a szívességet, hogy közli velem, miért hozott ide. – Megmondom én, ne féljen. Körülbelül három órával ezelőtt annak a háznak az egyik lakója, ahol Roures úr üzlete működik, épp hazatért volna otthonába, de nyitva találta a bolt ajtaját, és a villany is égett. Furcsállta a dolgot, bement a boltba, és mivel nem találta a tulajdonost, aki a szólongatására sem felelt, hátrament az irodába, ott találta őt egy széken, keze-lába dróttal volt megkötözve, és egy vértócsában ült. Grandes hosszú időre elhallgatott, ezt az időt pedig annak szentelte, hogy lukat akart fúrni belém a pillantásával. Megsejtettem, hogy ez nem minden. A felügyelőnek mindig volt valami meglepetés a tarsolyában. – Meghalt? – kérdeztem. – Meglehetősen. Valaki abban lelte örömét, hogy kinyomta a szemét, és levágta a nyelvét ollóval. A halottkém úgy vélekedik, hogy félóra múlva fulladt bele a saját vérébe.

Levegő után kapkodtam. A felügyelő körülöttem járkált. Megállt mögöttem, hallottam hogy cigarettára gyújt. – Hol szerezte ezt a puklit? Frissnek látom. – Megcsúsztam az esőben, és beütöttem a tarkómat. – Na ne nézzen már hülyének, Martín. Nagyon nem ajánlom. Vagy hagyjam egy kicsit magára Marcosszal és Castelóval, hátha ők ráncba szedik magát? – Rendben. Leütöttek. – Ki? – Nem tudom. – Kezdem unni ezt a beszélgetést, Martín. – Hát még én. Grandes visszaült velem szembe, és békítően mosolygott. – Csak nem hiszi, hogy én öltem meg azt az embert? – kérdeztem. – Nem, Martín. Nem hiszem. De arra gondolok, hogy maga elhallgatja az igazat, és a szegény szerencsétlen halála valamiképp összefügg a nála tett látogatásával. Ahogy Barridóé és Escobillasé is. – Miből gondolja ezt? – Nevezze megérzésnek. – Már elmondtam mindent, amit tudok. – Én pedig már figyelmeztettem, Martín, hogy ne nézzen hülyének. Odakint toporog Marcos és Castelo, nagyon szeretnének már egy kis privát csevejt folytatni magával. Ezt akarja? – Nem. – Akkor segítsen nekem kihúzni magát a pácból, hogy hazaérhessen, mielőtt kihűl a pihepuha párnája. – Mit szeretne hallani? – Az igazat, például. Hátrarúgtam a széket, és dühösen felugrottam. A fagyhalál szélén álltam, kis híján szétrobbant a fejem. Körözni kezdtem az asztal körül, és úgy köptem a szavakat a felügyelőre, mintha kövek volnának. – Az igazat? Megmondom én magának az igazat. Az az igazság, hogy nem tudom, mi az igazság. Nem tudom elmesélni. Nem tudom, miért mentem el Roureshez vagy éppen Salvadorhoz. Nem tudom, mit keresek, és nem tudom, mi történik velem. Ez az igazság. Grandes nem zökkent ki rendíthetetlen nyugalmából. – Üljön le, és ne keringéljen itt nekem. Beleszédülök. – Nincs kedvem leülni. – Martín, amit maga most elmondott, egyenlő a nullával. Pedig arra kértem, hogy segítsen, különben én sem segíthetek. – Maga nem segíthet rajtam, még ha akarna sem. – Akkor ki? Visszazöttyentem a székre. – Nem tudom… – suttogtam. Mintha egy kis sajnálkozást véltem volna felfedezni a szemében, de az is lehet, hogy csak fáradt volt. – Ide figyeljen, Martín. Menjünk vissza az elejére. Tegyünk úgy, ahogy maga szokta. Meséljen el egy történetet, jó? Az elejétől. Szótlanul néztem. – Martín, ne higgye, hogy csak mert szimpatikus nekem, nem fogom elvégezni a munkámat. – Tegye a dolgát. Hívja be Jancsit és Juliskát, ha akarja.

Csak akkor vettem észre, hogy nyugtalanítja valami. Léptek közeledtek odakint a folyosón, és olyan érzésem támadt, mintha a felügyelő nem számított volna rájuk. Beszédhangok hangzottak fel, Grandes idegesen az ajtóhoz lépett. Háromszor kopogott rajta, mire benyitott az odakint strázsáló Marcos. Aztán egy férfi lépett a cellába, teveszőr kabátban és a hozzá illő öltönyben, megvetően körülnézett, majd határtalan szeretettel rám mosolygott, és kínos lassúsággal lehúzta a kesztyűjét. Nem hittem a szememnek, mert felismertem benne doktor Valerát. – Jól érzi magát, Martín úr? – kérdezte. Bólintottam. Az ügyvéd félrehívta a felügyelőt a sarokba. Hallottam a sutyorgásukat. Grandes visszafojtott haraggal gesztikulált. Valera hűvösen ellenkezett. Csaknem egy percig tartott a beszélgetésük. Grandes végül felhördült, és tehetetlenül leeresztette a két karját. – Vegye a kabátját, Martín úr, megyünk – szólt Valera. – A felügyelő úrnak nincs több kérdése. Grandes a háta mögött harapdálta az ajkát, és megsemmisítő pillantást vetett a vállát vonogató Marcosra. Valera nem engedett a kedves, hivatalos mosolyból, csak karon ragadott, és kivezetett a tömlöcből. – Remélem, Martín úr, megfelelő bánásmódban részesítették önt az itt jelen levő rendőri közegek. – Igen – hebegtem zavartan. – Egy pillanat – szólalt meg mögöttünk Grandes. Valera megállt, csendre intett engem, és visszafordult. – Bármilyen kérdése van Martín úrhoz, keresse fel az irodánkat, ahol mindenben a rendelkezésére állunk. Addig is, ha nincs különösebb indoka Martín úr visszatartására a jelen helyszínen, elbúcsúzunk öntől mára, jó éjszakát kívánunk, és megköszönjük a kedvességét, amelyről említést teszek a feletteseinek is, különös tekintettel Salgado főfelügyelő úrra, aki, mint tudja, szívbéli jó barátom. Marcos őrmester kis híján megindult felénk, de Grandes leintette. Még egy utolsó pillantást vetettem a felügyelőre, mielőtt Valera újból belém karolt, és húzni kezdett kifelé. – Maradjon veszteg – súgta. Végigmentünk a halvány lámpák szegélyezte hosszú folyosón egy lépcsőig, amely egy másik folyosóra vezetett, aztán egy ajtóhoz jutottunk, majd a földszintre, a kijárathoz, ahol egy Mercedes-Benz várt; a sofőr már javában túráztatta a motort, és Valera láttán gyorsan kinyitotta az ajtót. Beültem és elhelyezkedtem. Az autóban már bekapcsolták a fűtést, a bőrülések kellemesen felmelegedtek. Valera leült mellém, és megkocogtatta az üvegfalat, amely elválasztott bennünket a sofőrtől, így utasította, hogy indulhat. Amint útra keltünk, és a kocsi rákanyarodott a Layetana út középső sávjára, Valera társasági modorban rám mosolygott, és a ködre mutatott odakint, amely úgy vált szét előttünk, mint kiskertben a gyom. – Csúnya éjszaka, ugye? – kérdezte mintegy mellékesen. – Hova megyünk? – Hazavisszük, természetesen. Hacsak nem kíván szállodában aludni, vagy… – Nem. Jó ez így. A kocsi lassan haladt a Layetana úton. Valera közömbösen nézte a kihalt utcákat. – Mit keres maga itt? – kérdeztem végül. – Mit keresnék? Képviselem önt, és védem az érdekeit. – Szóljon a sofőrnek, hogy álljon meg – mondtam. A sofőr Valera tekintetét kereste a visszapillantó tükörben. Valera nemet intett, és mutatta, hogy menjen tovább. – Ne csacsiskodjon, Martín úr. Késő van, és farkasordító hideg, én meg itt vagyok, és elviszem hazáig.

– Inkább gyalog megyek. – Térjen észhez. – Ki küldte? Valera felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét. – Martín, magának jó barátai vannak. A barátok fontosak az életben, és még ennél is fontosabb, hogy megtartsuk őket – mondta. – De a legfontosabb, hogy ne ragaszkodjunk túlságosan a tévutakhoz. – Nem a Marlasca-házhoz vezet véletlenül ez az út? A Vallvidrera út 13.-ba? Valera higgadtan mosolygott, mintha egy csintalan lurkót fegyelmezne meg. – Martín úr, higgye el nekem, hogy minél távolabb tartja magát attól a háztól és az egész ügytől, annál jobb. Fogadja meg tőlem legalább ezt az egy tanácsot. Az autónk elkanyarodott a Kolumbusz sétány irányába, és a Comercio utcán a Born sétány felé haladt. A nagypiac mellett már gyülekeztek a hallal, hússal, jéggel, zöldséggel megrakott szekerek. Épp mellettünk cipelt el egy félbevágott borjút négy henteslegény, vér nyomot húztak a földön, és a levegőben súlyosan terjengett a meleg hús szaga. – Milyen elragadóan festői környezetben lakik, Martín úr. A sofőr megállította a kocsit a Flassaders utca elején, és kiszállt, hogy ajtót nyisson. Az ügyvéd velem tartott. – Elkísérem a kapuig – ajánlkozott. – Még a végén azt hiszik, hogy eljegyeztük egymást. Végigballagtunk a sötét utca alagútján, egészen a küszöbömig. Ott az ügyvéd szakszerű kézfogással elbúcsúzott. – Köszönöm, hogy kiszabadított arról a helyről – mondtam. – Ne nekem köszönje – felelte Valera, és egy borítékot húzott elő a kabátja belső zsebéből. Felismertem az angyalos pecsétet a viaszon, még abban a szegényes derengésben is, amelyet a falon hunyorgó vacak lámpa nyújtott. Valera átadta a levelet, és egy utolsó főhajtással visszaindult a várakozó autóhoz. Kinyitottam a kaput, és felmentem a lépcsőn a lakásajtóig. Odabent egyenesen a dolgozószobába indultam, ott pedig letettem a borítékot az asztalra. Kibontottam, és előhúztam belőle a főnök kézírásos levelét. Martín barátom! Remélem, levelem a legjobb egészségben és lelkiállapotban találja Önt. Úgy hozta az élet, hogy a városban vagyok átutazóban, és nagy örömömre szolgálna, ha találkoznánk péntek este hét órakor a Lovasklub biliárdtermében, és megbeszélnénk közös munkánk további lépéseit. Addig is szeretettel üdvözli barátja, ANDREAS CORELLI Összehajtottam a papirost, és vigyázva visszatettem a borítékba. Gyufát gyújtottam, megfogtam a borítékot a sarkánál, a lánghoz tartottam. Néztem, ahogy ég, ahogy skarlát könnyeket izzad rajta a viaszpecsét, és a cseppek lecsordulnak az asztalra, az ujjaimat pedig feketére festi a korom. – Menjen a pokolba – suttogtam, miközben az éj, amely sötétebb volt, mint valaha, haldokolni kezdett az ablak mögött.

36 A toronyszoba foteljében ültem, vártam és vártam a reggelt, amely csak nem akart felvirradni, aztán győzött a harag, és kimentem az utcára, hogy magamra vonjam mindazt, amitől Valera ügyvéd úr óva intett. Fújt a csípős szél, ahogy télen szokott hajnal előtt. A Born sétányon átkeltemben mintha lépteket hallottam volna a hátam mögött. Visszafordultam egy pillanatra, de senkit se láttam, csak pakolászó piaci kofákat, hát továbbgyalogoltam. A Palacio téren megláttam az első villamos lámpáit, ott állt a kikötő vize felől közeledő ködben. Kék fénykígyók szikráztak a szerelvény fölött. Felszálltam, és előreültem. Most is ugyanaz a kalauz adta a jegyet, mint a múltkor. Tíz-tizenkét ember szállt fel egymás után, mind egyedül. Pár perc múlva aztán nagyot zökkent a villamos, és útnak indultunk, miközben az égen vöröses hajszálerek nyíltak a fekete felhők között. Nem kellett költőnek lenni, sem bölcsnek, hogy balszerencsés napra számítson az ember. Mire Sarriába értem, kivilágosodott, de olyan szürke, beteges fénnyel, hogy egyáltalán nem látszottak a táj színei. Nekivágtam a hegy lábához vezető üres utcáknak. Néha mintha újra felhangzottak volna mögöttem a léptek, ám valahányszor megálltam és hátrafordultam, megbizonyosodhattam felőle, hogy senki sem követ. Végül ott álltam a Marlasca-házhoz vezető ösvénynél, és utat törtem a lábam körül recsegő avarban. Óvatosan átvágtam az udvaron, felmentem a lépcsőn a ház kapujához, és közben egyre csak az ablakokat lestem. Három kopogás után hátrább léptem párat. Vártam egy kicsit, de nem jött senki, akkor még egyszer kopogtam. Hallottam, hogy hal el a zaj a ház belsejében. – Jó napot! – kiáltottam. Mintha a környező fás liget lombja nyelte volna el a hangomat. Körbementem a medencéig, és közelebb merészkedtem az üvegfalú galériához. Hiába leselkedtem, semmit sem láttam a becsukott zsalugáterek fatábláitól. De az üvegajtó mellett résnyire nyílt egy ablak, és kivehető volt mögötte az ajtó retesze. Benyúltam, és elhúztam. Fémes csikorgással tárult ki az ajtó. Még egyszer hátranéztem, és amikor láttam, hogy nincs mögöttem senki, beléptem. Ahogy a szemem hozzászokott a sötétséghez, fokozatosan kirajzolódtak a szoba körvonalai. Odaléptem az ablakhoz, és kitártam a zsalugátert, hogy beengedjek egy kis világosságot. Amikor a fénypengék legyezője behatolt a helyiségbe, újabb részletek tárultak fel. – Van itthon valaki? – kérdeztem. Hallottam, hogy a hangom úgy süllyed el a ház mélységeiben, mint a feneketlen kútba dobott pénzérme. Átmentem a terem másik oldalára, fából faragott boltív vezetett onnan egy bársonyfalú folyosóra, amelynek képek sorakoztak mindkét oldalán, de alig láttam őket. A folyosó egy kör alakú szalonba nyílt, mozaikpadlója és zománcozott üvegfala volt, arra pedig kinyújtott karú, lángoló ujjú fehér angyalt festettek. Elegáns lépcsősor vezetett fel körkörösen a fal mentén. Megálltam a lépcső alján, és újra felkiáltottam. – Jó napot! Itthon van, Marlasca asszony? Süket csend borult a házra, tompa visszhang vitte el a hangomat. Felmentem az első emeletre, megálltam a lépcsőfordulónál, visszanéztem a szalonra és a falfestményre. Láttam a saját lábnyomomat a padlót borító halvány porrétegen. Ezenkívül csupán valamiféle folyosót fedeztem fel a porban, pár arasznyi széles volt, és két megszakítatlan csík határolta, köztük pedig ugyancsak lábnyomok látszottak. Öles lépteké. Zavartan bámultam a különös mintát, amíg végre megértettem, mi áll előttem. Egy kerekes szék nyoma, és azé, aki tolta.

Mintha zajt hallottam volna a hátam mögül, és sarkon fordultam. Nyitva hagyott ajtó nyöszörgött valahol egy folyosó végén. Hideg fuvallat jött mögüle. Lassan elindultam arrafelé. Ahogy végiglopakodtam a folyosón, benéztem a jobbra-balra sorakozó helyiségekbe. Hálószobák voltak azok, minden bútorzatukat vászon és lepedő takarta. A sok csukott ablak és a sűrű félhomály arra engedett következtetni, hogy már hosszú ideje nem használták a szobákat, kivéve az egyiket, a legnagyobbat, amely talán egy házaspáré lehetett. Amikor beléptem, megcsapta az orromat az illatszerek és a betegség öregekre jellemző, különös elegye. Úgy gondoltam, ez lehet az özvegy szobája, de semmi sem utalt rá, hogy csakugyan benne lakna. Az ágyat gondosan megvetették. Szemben egy komódon bekeretezett arcképek sorakoztak. Szőke hajú, mosolygós kisfiút ábrázolt mindegyik. Ismael Marlascát. Némelyik fénykép az anyjával vagy más gyerekekkel mutatta. Diego Marlascának egyik fényképen sem volt nyoma. Ajtócsapódás hallatszott a folyosóról, megint rám ijesztett, és máris úgy hagytam ott a képeket a hálószobában, ahogy voltak. Még mindig nyikorgott az ajtó a folyosó végében. Odamentem, de mielőtt beléptem, megálltam egy pillanatra. Vettem egy mély lélegzetet, és csak aztán fogtam meg a kilincset. Fehér volt minden odabent. Tiszta fehérre meszelték a falakat, a mennyezetet. Fehér selyemfüggönyök. Kicsinyke, fehér szövettel borított ágy. Fehér szőnyeg. Fehér polcok, szekrények. Jó időre elvakított a látvány a házban uralkodó félhomály után. Mintha révült álomból vagy tündérmeséből került volna elő az a szoba. Játékok és mesekönyvek a polcokon. Életnagyságú porcelánbohóc egy fésülködőasztalnál, amint saját magát nézi a tükörben. Mennyezetről lógó fehér papírmadarak. Az első pillantásra egy elkényeztetett gyerek, Ismael Marlasca szobájának véltem volna, de olyan nyomasztó volt, mint egy sírkamra. Leültem az ágyra, és felsóhajtottam. Csak ekkor vettem észre, hogy van valami rendellenes azon a helyen. Például a szag. Édeskés bűz terjengett a levegőben. Felálltam, és körülnéztem. Az egyik könyvespolcon porcelán tálka állt fekete gyertyával, az oldalán fekete könnyfürt gyanánt omlott le a viasz. Visszafordultam. A szag mintha az ágy fejétől jött volna. Kinyitottam az éjjeliszekrény fiókját, és egy háromfelé tört feszületet találtam benne. Most közelebbről éreztem a bűzt. Fordultam kettőt a szobában, de sehogy sem tudtam azonosítani a szag forrását. Akkor láttam meg. Az ágy alatt. Letérdeltem, és benéztem oda. Fémdoboz rejtőzött a földön, olyanfajta, amiben a gyerekek tartják féltve őrzött kincseiket. Kihúztam, és az ágyra tettem. Sokkal élesebben, áthatóbban lüktetett a szag. Leküzdöttem a hányingert, és kinyitottam a dobozt. Fehér galamb volt benne, a szívét tűvel szúrták át. Azon nyomban visszahőköltem, befogtam az orromat, a számat, és hátrálni kezdtem a folyosó felé. A tükörből hajmeresztő, vadállati vigyorral bámult rám a bohóc. Rohanni kezdtem, vissza a lépcsőhöz, hanyatt-homlok futottam le rajta, kerestem a folyosót, az olvasótermet, az ajtót, amelyet idefelé jövet sikerült kinyitnom a kertből. Egy pillanatra furcsa érzés fogott el, mintha eltévedtem volna, a ház nem engedett, valóságos élőlényként váltogatta a folyosók, a termek helyét. Végül megpillantottam az üvegfalú galériát, és az ajtóhoz siettem. Csak mikor már a zárral küszködtem, hallottam meg a hátam mögött a gonosz kacajt, és döbbentem rá, hogy nem vagyok egyedül. Visszafordultam, és egy sötét árnyalakot pillantottam meg, aki a folyosó végéből figyelt, valami csillogó tárggyal a kezében. Egy kés volt az.

Kattant a zár a kezem alatt, kilöktem az ajtót. A földre estem a lendülettől, és végigzuhantam a márványpadlón az úszómedence mellett. Alig néhány centiméterre volt az arcom a talajtól, már az orromban éreztem a poshadt víz szagát. Belebámultam a medence mélyén szunnyadó homályba. Odafent eközben szétszakadozott a felhő, a napfény hirtelen betűzött a víz alá, és szétsöpörte a sötétséget a meglazult mozaikkockák körül. Csak egy pillanatig tartott a látomás. A kerekes szék megbiccenve állt a medence fenekén. És ahogy a fény tovább vezette pillantásomat a mély víz felé, rátaláltam. A falnak támaszkodva hevert valami, akár egy foszladozó, fehér ruhába bugyolált test. Először azt hittem, bábu, a víz szétmaszatolta skarlátvörös ajkát, a szeme úgy világított, mint a zafír. Vörös haja lágyan lebegett a rothadt vízben, a bőre szederjesen kéklett. Marlasca özvegye volt az. A következő pillanatban összezárult odafent a felhő, a víz visszaváltozott sötét tükörré, és újra csak a saját képmásomat láttam benne, meg a galéria ajtajában kirajzolódó emberalakot a hátam mögött, kezében a késsel. Felugrottam, menekülni kezdtem a kert felé, végigcsörtettem a lugason, bokrok vesszői karistolták a kezemet, az arcomat, míg végül eljutottam a vaskapuig, és kirohantam rajta. Lélekszakadva futottam tovább, meg sem álltam a Vallvidrera útig. Ott végre kifújtam magam, és ahogy levegő után kapkodtam, visszanéztem volna a Marlascaházra, de az már eltűnt az ösvény mögött, és nem láthatta az égvilágon senki.

37 Ugyanazzal a villamossal mentem haza, amelyikkel jöttem, bejártam a percről percre sötétebbé váló várost, néztem, ahogy a száraz leveleket sodorja a fagyos szél. A Palacio téren kihallgattam két matróz beszélgetését, a kikötőből tértek vissza, valami vihart emlegettek, hogy a tenger felől közeleg, és még napnyugta előtt ránk tör. Felnéztem az égre, vörös felhők torlódtak össze, kiontott vér gyanánt terpeszkedtek a víz fölött. A Born negyed utcáin sürgölődni kezdtek az emberek, bezártak ajtót-ablakot, a boltosok idejekorán lehúzták a redőnyt, a gyerekek az utcára szaladtak a széllel játszani, széttárták a karjukat, kacagtak a távoli dörgések hangján. Már pislákoltak az utcai lámpák, sápadt fénybe borították a házakat a villámok. Hazasiettem a tornyos házba, és amilyen gyorsan csak tudtam, felmentem a lépcsőn. A falakon át is behallatszott a közelgő vihar moraja. Olyan hideg volt a házban, hogy láttam a lélegzetemet, amikor beléptem a folyosóra. Egyenesen abba a szobába mentem, ahol a régi szénkályha állt, bár csak négyszer-ötször használtam a beköltözésem óta. Begyújtottam egy köteg régi, száraz újságpapírral. Aztán a galérián is begyújtottam a kandallót, és leültem a földre a tűzzel szemben. Nem tudtam, hogy a hidegtől vagy a félelemtől remeg úgy a kezem. Vártam, hogy felmelegedjek, és a fehér szövedéket figyeltem, amelyet a villámok rajzoltak az égre. Csak estére eredt el az eső, de amint rákezdett, haragos függönnyel takarta el az éjszakát, fekete fátylat vont a tetőkre, a sikátorokra, eszeveszetten csapkodta a falakat, az ablakokat. A ház lassan felmelegedett a kályha és a kandalló tüzénél, de én még mindig fáztam. Felkeltem, és bementem a hálószobába pokrócért, hogy magamra teríthessem. Kinyitottam a ruhásszekrényt, kotorászni kezdtem a bent lévő két nagy dobozban. A fegyvertok még mindig ott volt legalul. Kivettem, és letettem az ágyra. Felnyitottam, elnézegettem apám régi pisztolyát, az egyetlen emléket, ami maradt belőle. Kiemeltem, végigsimítottam a ravaszt a mutatóujjammal. Kinyitottam a tárat, és beletettem a hat töltényt, amely a doboz dupla feneke alatt rejtőzött. Aztán otthagytam a tokot az éjjeliszekrényen, és kezemben a revolverrel meg egy pokróccal visszamentem a galériára. Végigdőltem a díványon, magamra húztam a pokrócot, a mellemre fektettem a revolvert, elnéztem a zivatart az ablakon túl. Hallottam a falióra ütéseit a kandalló felett. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam: félórán belül találkoznom kell a főnökkel a Lovasklubban. Lehunytam a szemem, és elképzeltem őt, amint a város néptelen, esőverte utcáit járja. Elképzeltem az automobilja utasterében, ahogy a sötétben fénylik aranyszín szeme, és a viharban utat nyit neki a Rolls-Royce motorházfedelén ezüstösen csillogó angyal. Elképzeltem, ahogy mozdulatlanul áll, nem vesz levegőt, és nem mosolyog, az arcizma sem rándul. Hallgattam a pattogó tűzifa és az ablakon zörömbölő esőcseppek hangját, amíg elnyomott az álom, kezemben a fegyverrel és lelkemben a teljes bizonyossággal, hogy nem megyek el a találkozóra. Nem sokkal éjfél után kinyitottam a szemem. Alig parázslott már a tűz a kandallóban, és a galériát bevonta a mélykék hőhullám, amelyet az utolsó zsarátnokok bocsátottak ki magukból. Még mindig zuhogott az eső. A revolver langyosan pihent a kezem közt. Tágra nyílt szemmel feküdtem egy darabig. Tudtam, hogy van valaki az ajtó előtt, mielőtt még bekopogott volna.

Lehúztam magamról a pokrócot, és felültem. Megint kopogtak. Odakint, a bejárati ajtón. A pisztollyal a kezemben kimentem a folyosóra. Újra felhangzott a kopogás. Tettem néhány bizonytalan lépést az ajtó felé, aztán megtorpantam. Elképzeltem, amint ott áll a lépcső tetején, és mosolyog, gallérján a sötétben csillogó angyallal. Felhúztam a závárt. A kéz megint megkopogtatta az ajtómat. Villanyt akartam gyújtani, de nem volt áram. Eljutottam a küszöbig, de még a kukucskáló fedelét sem mertem félrehúzni. Csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, alig kaptam levegőt, és az ajtónak szegeztem a pisztolyt. – Takarodjon innen! – kiáltottam remegő hangon. Akkor hallottam meg a sírást a túloldalon, és máris leeresztettem a fegyvert. Kinyitottam az ajtót a sötétben, ő pedig ott állt a küszöbön. Átázott a ruhája, egész testében reszketett. Hideg volt a bőre, mint a jég. Amikor meglátott, majdnem összeesett a karjaimban. Megtartottam, átöleltem, de egy hang sem jött ki a torkomon. Halványan elmosolyodott, és ahogy az arcához érintettem a kezemet, lehunyt szemmel megcsókolta. – Bocsáss meg – suttogta Cristina. Kinyitotta a szemét, és rám nézett azzal a fájdalmas, megtört pillantással, ami a pokol fenekére is elkísért volna. Elmosolyodtam. – Isten hozott itthon.

38 Levetkőztettem egy gyertya fényénél. Kiszabadítottam a zúzmarás pocsolyák áztatta cipőből, a csuromvíz ruhából, a nedves harisnyából. Tiszta törülközővel szárítgattam le a haját, a bőrét. Még mindig didergett, amikor lefektettem az ágyra, és mellébújtam, hogy felmelegítsem. Sokáig maradtunk így, csendben hallgattuk az esőt. Szép lassan átlangyosodott a teste a kezem alatt, mély és egyenletes lett a lélegzése. Azt hittem, elaludt, de ekkor beszélni kezdett a sötétben. – Eljött hozzám a barátnőd. – Isabella. – Mondta, hogy eldugta a leveleimet. És hogy nem akart rosszat. Csak a te érdekedben tette, és talán igaza is volt. Fölé hajoltam, a tekintetét kerestem. Aztán végigsimítottam az ajkát, és most először átfutott rajta egy félmosoly. – Azt hittem, elfelejtettél – mondta. – Próbáltam. Barázdákat vont az arcára a fáradtság. Azokban a hónapokban, amíg nem láttuk egymást, szarkalábak íródtak a bőrére, és most már csak a lemondás, az üresség fénylett a szemében. – Nem vagyunk már fiatalok – mondta, mint aki olvas a gondolataimban. – Mikor voltunk fiatalok, te meg én? Félregyűrtem a pokrócot, és elgyönyörködtem Cristina fehér lepedőn fekvő meztelen testében. Végigsimítottam a nyakát, a mellét, alig érintettem a bőrét az ujjammal. Köröket írtam a hasára, csípője alatt átrajzoltam a csontok kiugró vonalát. Hagytam, hadd játsszanak az ujjaim a már-már átlátszó szőrzettel a combja közt. Cristina csendben nézett, fájó mosollyal, félig hunyt pillái mögül. – Most mit csinálunk? – kérdezte. Fölé hajoltam és megcsókoltam. Átölelt, és addig szorítottuk egymást, amíg lassan kialudt a gyertyafény. – Valami csak lesz – suttogta. Nem sokkal hajnal után felébredtem, és egyedül találtam magam az ágyban. Felugrottam ijedtemben, hogy Cristina megint elhagyhatott az éjszaka kellős közepén. De láttam, hogy a ruhája még mindig ott van a széken, és a cipői is alatta. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A galérián találtam rá, pokrócba burkolózva ült a földön a kandalló előtt, amelyből kék tűzleheletet bocsátott ki egy izzó fahasáb. Mellé ültem, és a nyakába csókoltam. – Nem tudtam aludni – mondta, tekintetét a parázsra szegezve. – Miért nem szóltál? – Nem mertem. Olyan voltál, mint aki hónapok óta most alszik először. Inkább körülnéztem a házadban. – És? – Minden sarokba beleette magát a szomorúság – mondta. – Miért nem gyújtod fel ezt az egészet? – Aztán hova költöznénk? – Többes számban? – Miért ne? – Azt hittem, már nem írsz gyerekmeséket. – Olyan ez, mint a biciklizés. Csak egyszer jöjjön bele az ember… Cristina tűnődve nézett rám. – Mi van abban a szobában a folyosó végén? – Semmi. Régi limlomok. – Kulcsra zárták.

– Szeretnéd megnézni? A fejét rázta. – Ez csak egy ház, Cristina. Egy halom kő és emlék. Semmi több. Cristina csekély meggyőződéssel bólintott. – Miért nem megyünk el innen? – kérdezte. – Hova? – Messzire. Kényszeredetten felnevettem, de ő nem tartott velem. – Mégis merre? – kérdeztem. – Oda, ahol senki se tudja, kik vagyunk, és nem is érdekli őket. – Ezt akarod? – kérdeztem. – Te nem? Haboztam. – Pedróval mi lesz? – kérdeztem szinte fuldokolva. Cristina hagyta a pokrócot lecsúszni a válláról, és dacosan rám nézett. – Az ő engedélye kell, hogy lefeküdj velem? Ráharaptam a nyelvemre. Cristina szemét elfutotta a könny. – Bocsáss meg – suttogta. – Nem volt hozzá jogom. Felvettem a pokrócot a földről, és megpróbáltam ráteríteni, de ő félrefordult, és eltolt magától. – Pedro elhagyott – csuklott el a hangja. – Tegnap a Ritzbe költözött, azt várja, hogy elmenjek a házából. Azt mondja, mindig tudta, hogy nem szeretem, és csak hálából vagy szánalomból mentem hozzá. Azt mondta, nem kér a sajnálatomból, és hogy fáj neki minden olyan nap, amit hazug szerelemmel töltünk. Azt mondta, bármit teszek, ő mindig szeretni fog, épp ezért nem akar látni többet. Remegett a keze. – Tiszta szívből szeretett, én meg csak arra voltam képes, hogy tönkretegyem – mormolta. Lehunyta a szemét, és eltorzult az arca. A következő pillanatban mélyről jövő nyögés tört fel belőle, és ököllel ütlegelni kezdte a saját arcát, testét. Odaugrottam hozzá, átöleltem, nagy nehezen lefogtam. Cristina egyre csak kapálózott és kiabált. A földre tepertem, leszorítottam a kezét. Nem bírta tovább, megadta magát, csupa könny és nyál volt az arca, véreres lett a szeme. De még vagy félóráig maradtunk így, mire éreztem, hogy végre elernyed; aztán sokáig hallgatott. Betakartam a pokróccal, és hátulról öleltem át, meg ne lássa, hogy én is könnyezem. – Elmegyünk messzire – súgtam a fülébe, bár nem tudtam, hall-e, ért-e. – Elmegyünk messzire, ahol senki se tudja, kik vagyunk, és nem is érdekli őket. Ígérem. Cristina hátrafordult, és rám nézett. Mintha elrabolták volna onnan, mintha kalapáccsal zúzták volna össze a lelkét. Forrón átöleltem és homlokon csókoltam. A zápor még mindig verte odakint az ablakot, és a hajnali sápadt szürkeségben először gondoltam komolyan, hogy végünk van.

39 Reggel az volt az első dolgom, hogy kilépjek a főnök alkalmazásából. Mialatt Cristina aludt, felmentem a toronyszobába, összeszedtem a munkámmal összefüggő jegyzeteket, írásokat, emlékeztetőket, és belepakoltam őket egy ütött-kopott ládába, amely a fal mellett állt. Első felindulásomban majdnem felgyújtottam az egészet, de nem volt hozzá bátorságom. Világéletemben úgy éreztem, hogy amit leírok, ami utánam marad, az valamiképp hozzám tartozik. A hétköznapi ember gyermekeket nemz, mi regényírók könyveket adunk a világnak. Arra ítéltettünk, hogy könyvekbe oltsuk az életünket, még ha szinte semmi köszönet nem jár is érte. Arra ítéltettünk, hogy meghaljunk a könyveink lapjain, sőt néha szó szerint a könyvek visznek el. És nekem minden papírból és tintából alkotott furcsa művem közül, amelyeket e bús világra szültem, kétségkívül ez volt a legképtelenebb, a főnök jutalmáért ígért ajándék. Semmi sem volt e lapokon, ami többet érdemelt volna a tűznél, mégis vér volt a véremből, hát nem emészthettem el. Becsuktam a ládába, és gondterhelten hagytam ott a szobát, őszintén szégyelltem magam a gyávaságomért, de egyre lappangott bennem a zavaros érzés, hogy bárhogy legyen is, én vagyok ama sötét irományok alkotója. A főnök nyilván nagyra értékelte volna e fonák helyzetet. De nekem csak a gyomromat forgatta. Cristina késő délutánig aludt. Ezalatt kimentem a piac mellé, és friss tejet, kenyeret, sajtot vettem egy boltban. Végre elállt az eső, de az utcák vízben áztak, és a levegőben tapintani lehetett a nedvességet, amely hideg porként szivárgott be a ruha alá, egészen a csontokig. Ahogy a boltban sorban álltam, olyan érzésem támadt, mintha figyelne valaki. Aztán kint az utcán, a Born sétányon átkeltemben megfordultam, s egy alig ötéves fiúcskát pillantottam meg a hátam mögött. Megálltam és ránéztem. A gyerek is megtorpant, és visszanézett rám. – Ne félj – biztattam. – Gyere közelebb. A kisfiú tett felém néhány lépést, de pár méterre tőlem megállt. Sápadt volt a bőre, szinte már kékes színű, mintha sosem járt volna szabad levegőn. Fekete ruhát viselt, a lábán vadonatúj lakkcipő csillogott. Sötét volt a pillantása, a pupillái úgy kitágultak, hogy alig láttam a szeme fehérjét. – Hogy hívnak? – kérdeztem. A gyerek mosolyogva rám mutatott. Közelebb léptem volna hozzá, de ő futásnak eredt, és egykettőre nyoma veszett a Born sétány járókelői között. Amikor hazaértem, borítékot találtam a kapu résébe gyömöszölve. Még langyos volt rajta az angyalos viaszpecsét. Hiába forgolódtam jobbra-balra, senkit sem láttam az utcán. Bementem a házba, és kétszer ráfordítottam a kulcsot a kapura. Aztán megálltam az előcsarnokban, és kibontottam a levelet. Kedves Barátom! Mély fájdalommal vettem tudomásul, hogy nem jelent meg a tegnap esti találkozónkon. Remélem, jó egészségnek örvend, és távolmaradását nem valami kellemetlenség, netán baleset okozta. Sajnálom, hogy ez alkalommal nem élvezhettem a társaságát, de őszintén bízom benne, hogy bármi lett légyen is az akadálya a találkozásunknak, hamarosan kedvező elrendezést talál az ügy, s legközelebb alkalmasabb időpontot jelölhetünk ki beszélgetésünk folytatására. Néhány napra el kell utaznom a városból, de amint visszaérkezem, értesítem Önt. Remélve, hogy mihamarabb hallok Önről és közös munkánk újabb fejleményeiről, maradok, mint mindig, szeretettel, barátja, ANDREAS CORELLI

Öklömbe gyűrtem a levelet, és zsebre dugtam. Lábujjhegyen beosontam a lakásba, halkan csuktam az ajtót magam mögött. Benéztem a hálószobába, de Cristina még aludt. A konyhába mentem, feltettem egy kávét, és összekészítettem valami harapnivalót. Kisvártatva meghallottam magam mögött Cristina lépteit. A küszöbön állt, és az én egyik régi, kinyúlt kardigánom lógott rajta, egészen a térdéig. Fésületlen volt a haja, bedagadt a szeme. Kék-zöld foltok éktelenkedtek a szája körül és az állkapcsán a saját ütései után, mintha valami utcai csetepatéba keveredett volna. Kerülte a pillantásomat. – Ne haragudj – suttogta. – Éhes vagy? – kérdeztem. Megrázta a fejét, de nem érdekelt, szó nélkül leültettem az asztalhoz. Elébe tettem egy bögre tejeskávét cukorral és egy szelet frissen sült cipót, sonkát, sajtot. Nem nyúlt hozzá. – Csak egy falatot – unszoltam. Kedvetlenül megpiszkálta a sajtot, és halványan elmosolyodott. – Finom – mondta. – Ha megkóstolod, még jobb lesz az íze. Csendben ettünk. Cristina a legnagyobb meglepetésemre elfogyasztotta a szendvicse felét. Aztán elbújt a kávésbögre mögé, és tartózkodva figyelt. – Ha akarod, már ma elmegyek – mondta végül. – Ne félts. Pedro adott pénzt, és… – Nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom, hogy még egyszer itt hagyj. Érted? – Én nem vagyok jó társaság, David. – Már összetartozunk. – Komolyan mondtad? Hogy elmegyünk innen messzire? Bólintottam. – Apám mindig azt mondogatta, hogy az élet nem ad két lehetőséget – mondta. – Csak azoknak, akik nem is kapták meg az elsőt – feleltem. – Másodkézből marad a lehetőség olyanok után, akik balga módon elherdálták. Jobb, mint a semmi. Félmosoly játszott az arcán. – Vigyél el sétálni – kért meg hirtelen. – Hová mennél? – Búcsúzni szeretnék Barcelonától.

40 Estefelé végre kibújt a nap a zivatar hagyta felhőtakaró mögül. Az eső áztatta utcák tükörré fényesedtek, azon sétáltak a járókelők, és lejtette táncát az ég arany csillogása. Emlékszem, elmentünk a Rambla elejéig, ahol párás ködből emelkedett ki a Kolumbusz-szobor. Csendben bandukoltunk, úgy nézegettük a házakat és az embereket, mint valami csalóka délibábot egy városban, amely valójában már üresen, elfeledve áll. Sohasem láttam még olyan szépnek és szomorúnak Barcelonát, mint aznap. Alkonyatkor értünk el a Sempere és Fiai könyvkereskedéshez. Megálltunk az egyik szemközti kapualjban, ahol senki sem láthatott bennünket. A kopott kis üzlet kirakatáról fényfoltok vetültek a nedvesen csillogó utcakőre. Odabent jól látszott Isabella, a legfelső sorban lévő könyveket rakosgatta egy létra tetején, míg az ifjabb Sempere látszólag a számlákat bújta a pult mögött, de igazából a lány bokáját méregette. Odébb, az egyik sarokban fáradtan üldögélt az öreg, és szomorkás mosollyal figyelte őket. – Tőle kaptam szinte minden jót az életemben – csúszott ki a számon önkéntelenül. – Nem akarom itt hagyni. Besötétedett, mire visszatértünk a tornyos házba. Odabent kuckós meleggel várt az égve hagyott kandalló tüze. Cristina előresietett a folyosón, szó nélkül vetkőzni kezdett, sorban dobálta le a ruháit maga mögött. Az ágyban várt, és én rátaláltam. Melléfeküdtem, hagytam, hadd vezesse a kezemet. Ahogy simogattam, láttam testének minden érintésre megfeszülő izmait. De a szemében nem gyöngédségre leltem, hanem forró, követelőző vágyra. Rárontottam, izzó haraggal tettem magamévá, éreztem, ahogy belém váj a körme. Úgy sajdult bele a hangja az életbe, a fájdalomba, mintha levegőhöz sem jutna hirtelen. Végül lankadtan, verítékkel lepve hullottunk egymás mellé. Cristina a vállamra hajtotta a fejét, aztán a tekintetemet kereste. – A barátnőd azt mondja, belekeveredtél valami zűrös ügybe. – Isabella? – Nagyon aggódik érted. – Isabella hajlik rá, hogy az anyámnak képzelje magát. – Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Elfordítottam a fejemet. – Azt mondja, egy új könyvön dolgozol, valami külföldi kiadó megrendelésére – folytatta Cristina. – Ő csak úgy hívja, „a főnök”. Azt mondja, egy vagyont fizet, de téged furdal a lelkiismeret, amiért elfogadtad a pénzét. Azt mondja, félsz attól az embertől, a főnöktől, és hogy nem tiszta ez az egész. Bosszúsan felsóhajtottam. – Van valami, amiről Isabella még nem tájékoztatott? – A többi női dolog, köztünk marad – kacsintott játékosan Cristina. – Miért? Talán bizony hazudott? – Nem hazudott. Csak szabadon engedte a képzeletét. – Miről szól a könyv? – Gyerekmese. – Isabella is mondta, hogy ezt fogod felelni. – Ha Isabella minden választ megadott, minek kérdezel? Cristina elkomorult. – De csak hogy megnyugodj, és hogy Isabella is megnyugodjon, abbahagytam a könyvet. C'est fini – mondtam. – Mikor? – Ma reggel, amíg aludtál. Hitetlenkedve ráncolta a homlokát.

– Ő is tud róla? A főnök? – Nem beszéltem vele. De azt hiszem, sejti. És ha nem, akkor hamarosan a tudomására jut. – Vissza kell adnod a pénzét? – Nem hiszem, hogy fikarcnyit is érdekelné a pénz. Cristina hosszan hallgatott. – Elolvashatom? – kérdezte végül. – Nem. – Miért nem? – Csak piszkozatban van meg, se füle, se farka. Nem más, csak egy halom kósza ötlet, jegyzet, töredék. Nincs rajta mit olvasni. Elunnád magad. – Akkor is érdekel. – Miért? – Mert te írtad. Pedro mindig azt mondja, hogy az írót csak a tintanyom alapján lehet felismerni, amit maga után hagy, mert az ember, aki előttünk áll, csak bábu, a valódi lénye az alkotásaiban rejtőzik. – Biztos egy képeslapon olvasta. – Nem, a te egyik könyvedben. Tudom, mert én is olvastam. – Attól, hogy lekoppintják, még hülyeség. – Szerintem van benne valami. – Akkor biztos igaz. – Szóval elolvashatom? – Nem. Ültünk a konyhaasztalnál, szemben egymással, alig találkozott a pillantásunk; azt ettük vacsorára, ami a reggeli kenyérből és sajtból megmaradt. Cristina kedvetlenül majszolt, minden kenyérfalatot külön tanulmányozás tárgyává tett a gyertyafénynél, mielőtt a szájához emelte. – Holnap délben indul egy vonat a Francia pályaudvarról Párizsba – szólalt meg hirtelen. – Vagy túl korai még? Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Andreas Corelli bármely pillanatban feljöhet a lépcsőn, és bekopoghat az ajtómon. – Nem hiszem – feleltem. – Tudok egy kis szállodát a Luxembourg-kerttel szemben, egy-egy hónapra adnak ki szobákat. Nem valami olcsó, de… – folytatta. Inkább nem kérdeztem meg tőle, honnan ismeri azt a helyet. – Az ár nem számít, de nem beszélek franciául – mondtam. – Én igen. Lesütöttem a szememet. – Nézz rám, David. Kelletlenül felnéztem. – Ha azt akarod, hogy elmenjek innen… Megráztam a fejemet. Cristina megfogta a kezemet, és megcsókolta. – Jó lesz. Meglátod – biztatott. – Tudom. Ez lesz az első dolog, ami sikerül az életemben. Néztem ezt a könnyes szemű, megtört asszonyt a félhomályban, és semmit nem akartam jobban a világon, mint visszaadni neki, ami soha nem volt az övé.

Lefeküdtünk a galérián a díványra, magunkra húztunk pár pokrócot, bámultuk a kandalló parazsát. Simogattam Cristina haját, amíg el nem nyomott az álom, és arra gondoltam, hogy ez az utolsó éjjel, amit abban a házban töltök, a börtönben, ahol eltemettem az ifjúságomat. Álmomban Barcelona utcáin kóboroltam, óralapok vettek körül, csupa-csupa óra, és mindegyiknek visszafelé járt a mutatója. Sikátorok, sugárutak görbültek el alagutakként a lépteim alatt, mintha saját akarattal rendelkeznének, élő labirintus lett belőlük, meghiúsították minden próbálkozásomat, hogy továbbjussak. Végül a déli nap fénye alatt, amely tüzes vasgolyóként izzott az égen, eljutottam a Francia pályaudvarhoz, és rohanni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta, a peronhoz, mert már indult a vonat. Futottam utána, de felgyorsult, és bárhogy erőlködtem, csak az ujjam hegyével tudtam megérinteni. Futottam, a kifulladásig, és a peron végén a semmibe zuhantam. Amikor felnéztem, délután volt. A vonat egyre csak zakatolt a távolban, és Cristina az utolsó ablakából nézett vissza. Nem találtam őt, amikor felébredtem. A kandalló tüze öklömnyi hamurakássá töppedt, alig pislákolt benne néhány parázs. Felkeltem, és kinéztem az ablakon. Az üveghez tapasztottam az arcomat, akkor vettem észre, hogy halvány fény dereng a toronyszoba ablakán. Kimentem a felvezető csigalépcsőhöz. Tompa, rézvörös ragyogás áradt szét a lépcsőfokokon. Óvatosan lopakodtam felfelé. A szoba küszöbén megálltam. A földön ült, háttal nekem. Nyitva volt a láda a fal mellett. Cristina a kezében tartotta a dossziét, benne a főnöknek írt kéziratommal, és éppen szétbontani készült rajta a spárgát. Megdermedt, amikor észrevette, hogy ott vagyok. – Mit keresel itt? – kérdeztem, és minden erőmmel leplezni próbáltam a félelmemet. Derűsen fordult felém. – Kémkedek utánad. Követte a tekintetemet a kezében tartott dossziéig, és huncut arcot vágott. – Vajon mi lehet ebben? – kérdezte. – Semmi. Jegyzetek. Fecnik. Semmi érdekes… – Hazudós! Lefogadom, hogy ez az a könyv, amin dolgoztál – incselkedett, és máris bogozni kezdte a csomót. – Juj, de kíváncsi vagyok, mi van benne… – Jobb lenne, ha nem tennéd – mondtam a tőlem telhető legtermészetesebb hangon. Cristina a homlokát ráncolta. Egy szempillantás alatt odaléptem hozzá, mellétérdeltem, és gyengéden kivettem a dossziét a kezéből. – Mi a baj, David? – Semmi, semmi – nyugtatgattam, idétlen vigyorral az ajkamon. Visszakötöttem a madzagot, és betettem a dossziét a ládába. – Nem kéne inkább kulcsra zárnod? – vetette oda gúnyosan Cristina. Visszafordultam, valami kifogást kerestem volna, de ő addigra már a csigalépcsőn lépkedett lefelé. Felsóhajtottam, és becsuktam a láda fedelét. Csak a hálószobában értem utol. Amikor meglátott, úgy nézett rám, mint egy idegenre. Inkább kint maradtam az ajtóban. – Ne haragudj – kértem. – Szóra sem érdemes – csattant fel. – Miért is ütöttem az orromat olyasmibe, ami nem tartozik rám. – Nem erről van szó. Jeges volt a mosolya, és egy hanyag legyintéssel valósággal kettészelte maga körül a levegőt. – Hagyjuk. Meghajtottam a fejemet, és elodáztam a második ütközetet.

– Nemsokára kinyit a Francia pályaudvar jegypénztára – mondtam. – Arra gondoltam, mi lenne, ha már most odamennék, és amint lehet, megvenném a jegyet a ma déli vonatra. Aztán elmegyek a bankba pénzért. Cristina kurtán biccentett. – Remek. – Te meg közben összekészíthetnéd a ruhákat, és becsomagolhatnál egy bőröndöt. Gyorsan végzek, legfeljebb egy-két óráig maradok távol. Fásultan mosolygott. – Én itt leszek. Odamentem hozzá, és a tenyerembe vettem az arcát. – Holnap este már Párizsban leszünk – ígértem. Homlokon csókoltam, és elindultam.

41 A Francia pályaudvar előcsarnoka tükörfelületet terített a lábam elé, visszaverte a mennyezetről függő nagy óra képét. Reggel hét óra harmincöt percen álltak a mutatók, de a jegypénztár még mindig zárva volt. Seprővel és tisztaságmániával felfegyverzett takarító közeledett valami népszerű dallamot fütyörészve, és kacéran riszálta a csípőjét, már amennyire a sántasága lehetővé tette. Őt figyeltem, ha már úgysem volt egyéb dolgom. A töpörödött emberkét mintha addig gyűrte volna a világ, amíg mindent kipréselt belőle, kivéve a mosolyát és azt az örömet, hogy olyan tisztán tarthatja a reá bízott padlódarabot, mintha a Sixtus-kápolna volna. Senki más nem volt rajtunk kívül a váróteremben, és a takarító hamarosan észrevette, hogy nézem. Amikor az ötödik átlós nekifutása is odaszólította a támaszpontomul szolgáló oldalsó fapad elé, megállt, és két kezével a partvisra támaszkodva egyenesen a szemembe nézett. – Sose nyitnak akkor, amikorra ígérik – közölte, és a pénztárakra bökött. – Akkor minek írják ki a táblára, hogy hét óra? Az emberke megrándította a vállát, és bölcselkedő hangulatban sóhajtott. – Nézze, uram, a vonatoknak is van menetrendjük – mondta –, mégse láttam még a tizenöt éves szolgálatom alatt olyan vonatot, ami a megadott időben indult vagy érkezett volna. A takarító visszatért az alapos higiéniai hadművelethez, én pedig tizenöt perc múlva hallottam, hogy nyílik az egyik ablak. Odamentem, és barátságos mosollyal üdvözöltem a pénztárost. – Azt hittem, hétkor nyitnak – jegyeztem meg. – Ez áll a táblán. Mit óhajt? – Két első osztályú jegyet Párizsba, a déli vonatra. – Mára? – Ha nem nagy kérés. A manőver csaknem tizenöt percet vett igénybe. A pénztáros, miután bevégezte munkáját, méla undorral elém helyezte a jegyet a pultra. – Tizenhárom óra. Négyes vágány. Le ne késse. Fizettem, de nem indultam el azonnal, s ezzel mindjárt kiérdemeltem egy szúrós, velőig hatoló pillantást. – Parancsol még valamit? Mosolyogva nemet intettem, mire a pénztáros bevágta az ablakot az orrom előtt. Megfordultam, és átkeltem a tisztaságtól csillogó padlón, amely kétségkívül a takarítószemélyzet áldásos munkájának köszönhette állapotát: a partvisos mitugrász messziről integetett, és azt kívánta, bon voyage. A Spanyol-amerikai Gyarmati Bank központi épülete úgy trónolt a Fontanella utcán, mint valami templom. Hatalmas kapu nyílt egy szobrokkal szegélyezett hajóba, amely oltárként ékeskedő ablaksorhoz vezetett. Kétoldalt kápolnák és gyóntatófülkék módján sorakoztak a tölgyfa asztalok és az impozáns bőrfotelek, amelyek körül alkalmazottak, felülvizsgálók hada serénykedett elegáns öltönyökben, szívélyes mosollyal. Kivettem négyezer frank készpénzt, és végighallgattam az útbaigazítást a pénzkivétel módozatairól a bank párizsi fiókjában, amely a rue de Rennes és a boulevard Raspail kereszteződésében, a Cristina által is említett szálloda közelében áll. Zsebemben a kisebbfajta vagyonnal elbúcsúztam, és elengedtem a fülem mellett a tisztviselő intését, hogy okos ember nem sétafikál ennyi pénzzel az utcán.

Jószerencse-színnel emelkedett a kék égre a nap, friss szellő hozta magával a tenger illatát. Könnyedén lépkedtem, mint aki mázsás terhet dobott le magáról, és arra gondoltam, hogy a város, végül is, harag nélkül enged el. A Born sétányon megálltam virágot venni Cristinának, piros szalaggal átkötött fehérrózsa-csokrot. Kettesével vettem a lépcsőfokokat a tornyos házban, ajkamon ragadt egy bájmosoly, és a szívemben otthont talált a bizonyosság, hogy ez lesz az első napja egy életnek, amelyet már végképp elveszettnek hittem. Betoltam a kulcsot a zárba, de ekkor az ajtó megmoccant. Nyitva volt. – Cristina! Letettem a virágokat a hallban, és elindultam a hálószoba felé. Cristina nem volt ott. Végigjártam a folyosót egészen a galériáig. Nyomát se láttam. Végül a toronyszoba lépcsőjénél találtam magam, onnan szóltam fel. – Cristina! A visszhang visszalökte a szót. Tanácstalanul megvontam a vállam, és a faliórára pillantottam, amely a galéria könyvtárszobájában állt. Pár perc híján reggel kilenc volt. Arra gondoltam, Cristina talán lement az utcára valamiért, és minthogy Pedralbesben jócskán elszokhatott a nyílászáró szerkezetek és a zárak kezelésétől, hiszen az mindig a cselédségre maradt, nyitva felejtette az ajtót. Úgy döntöttem, a galéria díványán várok, amíg visszajön. Besütött a nap az ablakon, a télidő tiszta, csillogó fényével, amely csak arra hív, hogy az ember maradéktalanul élvezze finom simogatását. Lehunytam a szememet, és megpróbáltam végiggondolni, mit viszek magammal az útra. Fél életemet ebben a környezetben töltöttem, és most, hogy búcsút kellett mondanom neki, képtelen voltam felsorolni a tárgyakat, amelyeket igazán nélkülözhetek. Nem is vettem észre, de a langyos napfényben, a szívmelengető remények közepette, lassan, szelíden elnyomott az álom. Amikor felébredtem, és a könyvtárszoba órájára pillantottam, már harminc perccel múlt déli tizenkettő. Alig félóra maradt a vonat indulásáig. Talpra ugrottam, és a hálószobába futottam. – Cristina! Most már végigjártam az egész házat, szobáról szobára, aztán a toronyba is felmentem. Senki sem volt ott, de mintha szokatlan szagot éreztem volna. Gyufa füstjét. Az ablakokon besütő napfény megtört a levegőben lengő finom, kékes füstfoszlányokon. Bent a szobában két csonkig égett gyertyát találtam a földön. Szívembe markolt a rémület, és letérdeltem a láda mellé. Amikor kinyitottam, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Még mindig ott volt a dosszié a kéziratommal. Már visszacsuktam volna a fedelet, amikor észrevettem. Valaki kibontotta a vörös spárgát. Kézbe vettem a köteget, kinyitottam. Végignéztem az első néhány oldalt, de minden hiánytalanul megvolt. Összecsuktam, ezúttal két csomót kötöttem rá, és visszatettem a helyére. Lezártam a ládát, lementem a lakásba. Egy székre ültem a galérián, szemben a bejárathoz vezető folyosóval, és vártam. Tökéletes könyörtelenséggel meneteltek tovább a percek.

Lassan felfogtam, mi történt, kibomlott körülöttem a valóság, keserűségbe fordult minden vágy, minden reményteljes bizalom. Hallottam, hogy kettőt kondul a Tenger katedrálisának harangja. A vonat elment Párizsba, és Cristina nem jött haza. Akkor értettem meg, hogy elhagyott, hogy érzékcsalódás volt csupán a vele eltöltött néhány röpke óra. Néztem az ablakot a vakító fényben, de már nem volt jószerencse-színe; elképzeltem Cristinát, amint visszatér a Villa Heliusba, és Pedro Vidal karjaiban keres menedéket. Felforrt a véremben a sértett düh, kacagnom kellett saját magamon és az ostoba reményeimen. Sokáig képtelen voltam rá, hogy akár egy lépést is tegyek, csak a várost néztem, a minden perccel tovább sűrűsödő sötétséget, a nyújtózkodó árnyakat a padlón. Végül felálltam, és az ablakhoz mentem. Kinyitottam és lenéztem. Kiadós zuhanás ígérete nyílt meg alattam. Elég lenne, hogy pozdorjává törje az összes csontomat, és éles szilánkokká hasítsa őket, amelyek át- meg átjárják a testemet egy vértócsában az udvar közepén. Elgondolkoztam, vajon tényleg olyan szörnyű volna-e, ahogy képzelem, elég lenne-e valóban egy csattanás, hogy minden érzékelésem megszűnjön, és elragadjon a gyors, visszavonhatatlan halál. Ekkor hallottam meg, hogy kopogtatnak az ajtón. Egyet, kettőt, hármat. Türelmetlen ütések voltak. Hátrafordultam, még mindig kábultan az eddigi gondolataimtól. Kopogás, megint kopogás. Valaki állt odalent, és az én ajtómat zörgette. Hevesen dobogni kezdett a szívem, rohantam az ajtó felé, hinni kezdtem benne, hogy Cristina tért vissza, valami közbejött az úton, és itt marasztalta, az én szánalmas kis duzzogásom pedig lám, indokolatlan volt, mert ez a nap, bármi történt is, mégiscsak egy új, reményteli élet első állomása. Már ott voltam az ajtónál, és kinyitottam. Fehér ruhában állt a küszöbön. Kis híján átöleltem, de akkor megpillantottam az arcát, a könnyeit, és rádöbbentem, hogy ő nem Cristina. – David – sírta el magát Isabella. – Sempere bácsi meghalt.

Harmadik felvonás

ANGYALI JÁTÉK 1 Leszállt az alkony, mire a könyvesbolthoz értünk. Aranyszínű izzás törte meg az este sötétkékjét a Sempere és Fiai üzlet ajtajában, ahol vagy száz ember gyűlt össze, gyertyával a kezében. Néhányan csendben sírdogáltak, mások némán pillantgattak egymásra, és nem tudták, mit mondjanak. Felismertem egy-két arcot, Sempere barátait és vevőit, csupa olyan embert, akiknek az öreg könyvet ajándékozott valaha, és bevezette őket az olvasás rejtelmeibe. Ahogy elterjedt a hír a környéken, újabb és újabb olvasók, barátok érkeztek hitetlenkedve, hogy Sempere bácsi csakugyan meghalhatott. Odabent égett a villany, és jól látszott don Gustavo Barceló alakja: egy fiatalembert támogatott, aki alig tudott megállni a lábán. Nem ismertem fel benne az ifjabb Semperét, csak amikor Isabella kézen fogott, és behúzott magával a könyvesboltba. Barceló észrevett, összenézett velem, és szomorúan elmosolyodott. A könyvkereskedő fia ott zokogott a karjában, és én nem mertem közelebb lépni hozzá, hogy köszönjek. Isabella ment oda, ő tette a vállára a kezét. A fiatalember visszafordult, akkor láttam csak, milyen kétségbeejtő állapotban van. Isabella egy székhez vezette, és leültette. Úgy rogyott le, mint valami bábu. A lány letérdelt mellé, úgy ölelte át. Soha, senkire nem voltam még olyan büszke, mint abban a pillanatban Isabellára, aki már nem kislányként, hanem felnőtt nőként viselkedett, és erősebb, okosabb tudott lenni, mint bármelyikünk. Barceló odajött hozzám, és kinyújtotta remegő kezét. Megszorítottam. – Néhány órája történt – sírdogált. – Kis időre egyedül maradt a boltban, és mire a fia visszajött… Azt mondják, összeszólalkozott valakivel… Nem tudom. Az orvos szerint a szíve vitte el. Nyeltem egyet. – Hol van? Barceló az iroda felé biccentett a fejével. Bólintottam, és közelebb léptem. De erőt kellett gyűjtenem, mielőtt bementem; vettem egy nagy levegőt, és ökölbe szorítottam a kezemet. Már a küszöbről láttam. Az asztalon feküdt, mellén összetett kézzel. Fehér volt a bőre, mint a papiros, mély árkokként süppedtek be az arcvonásai. Még nyitva volt a szeme. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna. Megtámaszkodtam az asztalon, mélyeket lélegeztem. Aztán fölé hajoltam, és lezártam a szemét. Ahogy végigsimítottam kihűlt arcát, körbenéztem a könyvlapok és álmok világán, amelyet ő alkotott. Úgy szerettem volna hinni benne, hogy Sempere bácsi mindig ott lesz nekem a könyveivel és a barátaival. Lépteket hallottam a hátam mögött, és megfordultam. Barceló kísért be két fekete ruhás, komor arcú embert, akiknek a foglalkozását nem kellett találgatni. – Az urak a temetkezési vállalattól jöttek – mondta. Hivatásukhoz illő komolysággal biccentettek, majd hozzáfogtak a vizsgálathoz. Az egyikük – magas, szikár alak – tüzetes tanulmányozásnak vetette alá a holttestet, mondott valamit a kollégájának, aki helyeselt, és írogatni kezdett egy jegyzetfüzetbe. – Holnap délután lesz a temetés, a Keleti temetőben – mondta Barceló. – Inkább én intéztem, mert maga is látja, mennyire összetört a fia. Ezeket a dolgokat pedig jobb minél előbb… – Köszönöm, don Gustavo. Az antikvárius vetett egy pillantást régi barátja földi maradványaira, és könnyezve mosolygott. – Mihez kezdünk most, hogy az öreg magunkra hagyott bennünket? – kérdezte.

– Nem tudom… Az egyik vállalkozó finom köhintéssel jelezte, hogy mondani akar valamit. – Ha megfelel önöknek, nemsokára elmennénk a koporsóért, és… – Tegyék a dolgukat – szakítottam félbe. – Van különleges igényük a szertartásra vonatkozóan? Értetlenül bámultam rá. – Hívő volt a megboldogult? – Sempere úr a könyvekben hitt – mondtam. – Értem – vette tudomásul, és folytatta munkáját. Barcelóra néztem, mire ő vállat rándított. – Hadd kérdezzem meg a fiát – kértem. Visszamentem az üzlethelyiségbe, mire Isabella kérdően pislogott rám, és felállt az ifjabb Sempere mellől. Odajött hozzám, én pedig a fülébe súgtam. – Sempere bácsi jó barátja volt a papnak itt, a szomszédban, a Szent Anna-templomban – felelte a lány. –Azt mondják, az érsekség már évek óta ki akarja zárni, mert makacs és lázadó, de olyan vén már, hogy inkább megvárják, amíg szépen meghal, annyira nem bírnak vele. – Ő a mi emberünk – jelentettem ki határozottan. – Majd beszélek vele – mondta a lány. Odamutattam Sempere fiára. – Hogy van? Isabella a szemembe nézett. – És maga? – Jól vagyok – hazudtam. – Ki marad itt vele éjszakára? – Hát én – felelte habozás nélkül. Bólintottam, és arcon csókoltam, aztán visszamentem hátra. Barceló ott ült régi barátja mellett, és amíg a két vállalkozó méretet vett, és öltönyök, ruhák iránt tudakozódott, kitöltött két konyakot. Az egyiket odanyújtotta nekem. Leültem mellé. – Igyunk a mi Sempere barátunk egészségére, aki mindnyájunkat megtanított olvasni, de még inkább élni – mondta. Koccintottunk, aztán csendben kiittuk a poharat. Addig maradtunk, amíg a temetkezési vállalkozók visszajöttek a koporsóval és a ruhával, amelyben Sempere bácsit el kellett temetni. – Ha megfelel önöknek, mi most elvégezzük ezt – javasolta a páros fürgébb tagja. Bólintottam. Mielőtt visszamentem az üzlethelyiségbe, levettem a polcról a Szép remények kötetét, amely végül sohasem került vissza hozzám, és beletettem Sempere bácsi kezébe. – Hogy legyen mit olvasnia útközben – mondtam. Negyedóra múlva a vállalkozók kivitték a koporsót, és feltették egy nagy asztalra, amelyet a könyvesbolt közepére toltak. Az utcán közben egész sokaság gyűlt össze, és csendben várakozott. Kimentem ajtót nyitni. Egyesével sorakoztak fel a könyvkereskedés barátai, hogy búcsút vegyenek halottjuktól. Többen közülük csendben sírdogáltak; Isabella ekkor kézen fogta az ifjabb Semperét, és inkább felvitte a lakásba, az üzlethelyiség fölé, ahol világéletében az apjával lakott. Barceló és én lent maradtunk Sempere bácsival, amíg a gyászolók a ravatal elé járultak. A közelebbi ismerősök velünk maradtak. Egész éjjel tartott a virrasztás. Barceló reggel ötig maradt, én meg addig, amíg Isabella nem sokkal pirkadat után lejött a lakásból, és rám parancsolt, hogy menjek haza, legalább átöltözni és megmosakodni. Szomorú mosollyal néztem az öreg Semperét. Nem tudtam elhinni, hogy soha többé nem találom már ott a régi üzlet pultja mögött. Eszembe jutott az első nap, amikor betértem a könyvesboltba, amikor tökmag kis gyerkőc voltam még, ő pedig szálfatermetű óriás. Legyőzhetetlen. A legokosabb ember a világon. – Menjen haza, kérem – suttogta Isabella.

– Miért? – Kérem… Kikísért az utcára, és átölelt. – Tudom, mennyire szerette, és hogy mit jelentett magának – mondta. Senki sem tudhatja, gondoltam. Senki. De azért bólintottam, csókot nyomtam az arcára, és céltalanul útnak indultam, végig az utcákon, amelyeket most üresebbnek láttam, mint valaha; az járt az eszemben, hogy ha nem állok meg, és csak gyalogolok tovább, talán nem fogom észrevenni, hogy a világ, amelyről még most is azt hiszem, hogy jól ismerem, valójában már nem is létezik.

2 A gyászolók a temető kapujánál várták a halottaskocsit. Senki sem mert megszólalni. Csak a távoli tenger zúgása hallatszott, és egy tehervonat visszhangja, amely a mögöttünk elterülő gyárvárosba érkezett. Hideg volt, dér szitált a levegőben. Nem sokkal három óra után fekete lovak vontatták be a kocsit a ciprusokkal és régi raktárakkal szegélyezett utcába. Rajta ült az ifjabb Sempere és Isabella. A barcelonai könyves céh hat tagja, köztük don Gustavo, a vállukra vették a koporsót, úgy hozták be a temetőbe. Mögöttük elindult a gyászmenet, csendes sorban járták végig a temető utcácskáit, közeit az alacsonyan függő felhőtakaró alatt, amely olyan látványt nyújtott, mint valami higanytál. Hallottam, azt mondta valaki, hogy a könyvkereskedő fia egy este alatt tizenöt évet öregedett. Sempere úrként emlegették már a fiatalembert, mert mostantól ő felelt a könyvesboltért, és mert a Szent Anna utcai elvarázsolt üzlet négy nemzedék alatt sohasem változtatott nevet: mindig valamiféle Sempere úr vezette. Isabella karon fogta az ifjút, és én úgy láttam, hogy ha nem lenne ott, már rég összecsuklott volna, mint egy zsinórjait vesztett marionettbábu. A Szent Anna-templom papja, aki körülbelül egyidős lehetett az elhunyttal, a sírhant mellett állt, ahol szinte nem is látszott a minden díszítést nélkülöző egyszerű márványlap. A hat koporsóhordozó letette gyászos terhét a hant elé. Barceló észrevett engem, és főhajtással üdvözölt. Inkább hátul maradtam, bár nem tudtam, hogy tiszteletből vagy gyávaságból teszem-e. Láttam onnan az apám sírját is, úgy harminc méterre. Amikor a gyászoló sokaság körbeállta a koporsót, a pap mosolyogva feltekintett. – Sempere úr és én negyven évig voltunk barátok, de ez idő során csak egyszer beszéltünk Istenről és a lét nagy titkairól. Szinte senki sem tudja, de nem járt templomban a felesége, Diana halála óta, aki mellé most kikísértük, hogy együtt nyugodjanak mindörökre. Talán ezért gondolta mindenki, hogy ateista, pedig világéletében hívő ember volt. Hitt a barátaiban, a dolgok igazságában, és valamiben, aminek sosem mert nevet vagy arcot adni, mert azt mondta, erre vagyunk mi, papok. Sempere úr hitt benne, hogy mindnyájan részei vagyunk valaminek, és amikor elhagyjuk e földi világot, nem vesznek el az emlékeink és a vágyaink, hanem átváltoznak azok emlékeivé és vágyaivá, akik a helyünkbe lépnek. Nem tudta, mi teremtettük-e Istent a saját képünkre és hasonlatosságunkra, vagy ő teremtett bennünket, anélkül, hogy pontosan látta volna, mit művel. Abban hitt, hogy Isten, vagy bármi, ami idehozott bennünket, a cselekedeteinkben él, a kimondott szavainkban, és mindenben, ami az embert pornál és hamunál többé teszi. Sempere úr hitte, hogy Isten egy kicsit vagy nagyon is a könyvekben él, ezért szentelte magát annak, hogy megossza a könyveket másokkal, hogy védelmezze őket, és vigyázzon rájuk; hogy szavakkal teleírt lapjaik, akár az emlékeink és a vágyaink, sose vesszenek el. Hitte, és engem is meggyőzött róla, hogy amíg egyetlen ember marad a világon, aki képes elolvasni és átélni a könyveket, megmarad Isten vagy az élet. Tudom, mennyire neheztelne a barátom, ha imákkal és siratóénekekkel búcsúztatnánk el. Elég neki a tudat, hogy sosem felejtik el a szerettei, akik itt most egybegyűltek. Semmi kétségem nincs felőle, hogy az Úr, még ha Sempere bácsi nem számít is rá, magához fogadja, ő pedig élni fog mindazok szívében, akik itt vagyunk, akik neki köszönhetően fedeztük fel a könyvek varázsát, és akik bár még nem ismerik őt, egyszer majd átlépik kicsiny boltja küszöbét, ahol az ő szavai szerint épp most kezdődött el egy történet. Nyugodj békében barátom, Sempere, Isten adjon nekünk lehetőséget az emléked megőrzésére, és hogy meghálálhassuk a barátságodat.

Mély csend ülte meg a temetőt, amikor a pap a beszéd végén hátralépett párat, megáldotta a koporsót, és fejet hajtott. A temetkezési vállalkozó intésére előreléptek a sírásók, és a köteleknél fogva leeresztették a koporsót. Emlékszem a koppanásra a sír alján és az emberek fojtott zokogására. Emlékszem, hogy ott maradtam, mert moccanni sem tudtam, és végignéztem, ahogy a sírásók a helyére illesztik a nagy márványlapot, rajta egyetlen szóval: Sempere, a sír fölött, ahol a felesége, Diana nyugodott már huszonhat éve. A gyászolók elindultak hazafelé a kapukon át, nehezen hagyták ott szegény öreget, kisebb csoportokra oszlottak, és még sokáig nem tudták eldönteni, hogyan, merre tovább. A fiát Barceló és Isabella fogta közre, úgy kísérték. Megvártam, amíg mindenki eltávolodik, csak akkor mertem odalépni Sempere bácsi sírjához. Letérdeltem, és végigsimítottam a márványlapot. – A viszontlátásra – suttogtam. Hallottam a lépteket a hátam mögött, és nem kellett odanéznem, hogy felismerjem, ki az. Felálltam és visszafordultam. Pedro Vidal kezet nyújtott, a legszomorúbb mosollyal, amit valaha is láttam. – Nem fogadod el a kézfogásomat? – kérdezte. Nem fogadtam el. Vidal kisvártatva bólintott, amúgy saját magának, és visszahúzta a kezét. – Mit keres maga itt? – kötöttem bele. – Sempere az én barátom is volt – vágott vissza Vidal. – Aha. És hogyhogy egyedül jött? Értetlenkedve nézett rám. – Hol van? – kérdeztem. – Ki? Epés mosolyra fakadtam. Barceló meglátott minket, és aggodalmas arccal elindult felénk. – Most mit ígért neki, hogy megvásárolja? Megkeményedett Vidal pillantása. – Nem értem, miről beszélsz, David. Közelebb léptem hozzá, amíg már az arcomon éreztem a leheletét. – Hol van? – kiáltottam rá. – Nem tudom – felelte. – Na persze – mondtam, és elkaptam a fejemet. Sarkon fordultam, és már indultam volna a kijárat felé, amikor Vidal megragadta a karomat, és visszatartott. – David, várj… Mielőtt észbe kaphattam volna, nekitámadtam, és ütni kezdtem teljes erőmből. Öklöm az arcába vágott, ő hátrahanyatlott. Láttam a vért a kezemen, hallottam a sietve közeledő lépteket. Valaki lefogott, és elhúzott onnan. – David, az isten szerelmére… – szólt rám Barceló. Letérdelt Vidal mellé, aki véres szájjal zihált. Megtámasztotta a fejét, és felháborodva rám nézett. Menekülni kezdtem, fellöktem egy-két bámészkodót. Nem mertem a szemükbe nézni.

3 Napokig ki se mozdultam otthonról, összevissza aludtam, alig ettem. Éjjelente leültem a galérián a kandalló elé, hallgattam a csendet, vártam, hogy majd léptek hangzanak fel az ajtó előtt, reménykedtem, hogy Cristina visszatér, mert amint tudomást szerez Sempere bácsi haláláról, vissza kell térnie, ha csak sajnálatból is, hisz nekem már a sajnálat is bőven elég. Majdnem egy egész hét telt el öreg barátom halála óta, mire belenyugodtam, hogy Cristina nem tér vissza többé, és újra elkezdtem feljárni a toronyba. Előkotortam a főnöknek írt kéziratot a ládából, visszaolvasgattam, megízleltem minden bekezdését, minden mondatát. Az olvasás egyszerre keltett bennem émelygést és valami sötét megnyugvást. A százezer frankra gondoltam, ami kezdetben úgy megigézett, de már kacagnom kellett rajta, hisz láttam, milyen olcsón megkapott az a csirkefogó. A hiúság felülkerekedett a keserűségen, a fájdalom legyűrte a lelkiismeretet. Egy hetyke pillanatban újraolvastam elődöm, Diego Marlasca művét, a Lux Aeternát, és bedobtam a kandalló lángjai közé. Én majd diadalmaskodom, ahol ő kudarcot vallott. Én majd megtalálom a kivezető utat a labirintusból, ahol ő eltévedt. A hetedik napon visszatértem a munkához. Megvártam az éjfelet, akkor ültem le az íróasztalhoz. Üres papírlap a régi Underwood írógép hengerében, sötét város az ablakon túl. Úgy törtek elő a szavak és a képek az ujjaimból, mintha addig türelmetlenül fészkelődtek volna lelkem börtönében. Öntudat és mérték nélkül sorjáztak a teleírt oldalak, egyetlen céllal: hogy elbűvöljék és megmérgezzék az elmét, az érzékeket. Már nem gondoltam a főnökre, a fizetségre, a követelményekre. Életemben először magamnak írtam, senki másnak. Írtam, hogy lángra lobbantsam a világot, és porig égjek benne. Minden éjjel írtam, aztán erőtlenül roskadtam össze. Addig vertem az írógép billentyűit, amíg vér serkedt az ujjaimból, és a szememet elködösítette a láz. Egy januári reggelen, amikor már rég elvesztettem az időérzékemet, kopogást hallottam az ajtón. Az ágyon hevertem, és azt a régi képet bámultam meredten, amelyen a gyermek Cristina sétál egy idegen férfi kezébe kapaszkodva a stégen a fényben fürdő tenger felé; éreztem, hogy ez az egyetlen jó, ami még megmaradt nekem, minden titkom kulcsa. Percekig nem törődtem a kopogással, de aztán meghallottam a kiabálást, és tudtam, hogy nem fogja abbahagyni. – Nyissa már ki ezt a búvalbélelt ajtót! Tudom, hogy ott van, és nem megyek innen egy tapodtat se, amíg ki nem nyitja, vagy betöröm. Amikor teljesítettem a kérést, Isabella hátrahőkölt, és rémülten meresztette rám a szemét. – Én vagyok az – mondtam. Félretolt az ajtóból, és egyenesen a galériára vonult ablakot nyitni. Aztán a fürdőszoba következett, megnyitotta a kád csapját. Kijött, karon fogott, berángatott. Leültetett a kád szélére, felhúzta a szemhéjamat az ujjával, és a fejét ingatta. Szó nélkül lehúzta rólam az inget. – Nincs kedvem ehhez, Isabella. – Mik ezek a vágások? Mit művelt magával? – Csak egy-két karcolás. – Szeretném, ha elmenne orvoshoz. – Nem. – Ne makacskodjon – rivallt rám. – Most azonnal beleül a kádba, beszappanozza magát, és megborotválkozik. Két választása van: vagy megteszi önként, vagy én csutakolom le. Ne higgye, hogy békén hagyom. Elmosolyodtam. – Meg se fordult a fejemben. – Fogadjon szót. Én addig hozok orvost. Mielőtt megnyikkanhattam volna, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.

– Csend legyen. Ha azt hiszi, hogy csak maga gyászol, téved. Lehet, hogy nem bánja, ha úgy hal meg, mint egy kivert kutya, de legalább gondoljon azokra, akik valamilyen érthetetlen okból maga helyett is bánnák. – Isabella… – Gyerünk a kádba. De előbb legyen szíves levenni a nadrágot és a zoknit. – Tudom, hogy kell fürödni. – Mindenki ezt mondaná. Amíg Isabella elment az orvosért, követtem az utasításait, és alávetettem magam a hidegvizes-szappanos keresztelőnek. Nem borotválkoztam a temetés óta, és úgy néztem ki a tükörben, mint egy farkasember. Véres volt a szemem, beteges-sárgán fénylett a bőröm. Vettem tiszta ruhát, aztán leültem a galériára várni. Isabella húsz perc múlva tért vissza egy orvossal, akit mintha már láttam volna a környéken. – Itt a beteg. Egy szavát se higgye, mert hazudik, mint a vízfolyás – mutatott be Isabella. Az orvos óvatosan végigmért, és megpróbálta felbecsülni, mennyire lehetek rá veszélyes. – Parancsoljon velem, doktor úr – bátorítottam. – Mintha itt se lennék. Hozzálátott a szokásos kivizsgálásnak, vérnyomást mért, sztetoszkóppal hallgatott, belenézett a szemembe, a számba, rejtelmes kérdéseket tett fel, és mindenekelőtt gyanakvóan méricskélt, mert ez az orvostudomány alapja. Amikor eljutott a vágásokhoz, amelyeket Irene Sabino ejtett a mellemen a késsel, felhúzott szemöldökkel rám csodálkozott. – Hát ez meg? – Hosszú lenne elmagyarázni, doktor úr. – Maga csinálta? Megráztam a fejem. – Adok rá krémet, de tartok tőle, hogy a heg megmarad. – Ha jól értem, ez volt a cél. Az orvos folytatta a vizsgálatot. Én mindent engedelmesen tűrtem, tekintettel Isabellára, aki aggodalmaskodva figyelt az ajtóból. Csak akkor értettem meg, mennyire hiányzott, és milyen fontos nekem a társasága. – A szívbajt hozta rám – zsörtölődött magában. Amikor az orvos a kezemhez jutott, és meglátta a szinte már vérző ujjbegyeimet, összeráncolta a homlokát. Egyenként kötötte be őket, és közben végig dörmögött a bajsza alatt. – Mióta nem eszik? Vállat rándítottam. Az orvos összenézett Isabellával. – Riadalomra semmi ok, de szeretném, ha eljönne a rendelőmbe, legkésőbb holnap. – Attól tartok, doktor úr, nem lehet – mondtam. – Ott lesz – ígérte Isabella. – Addig is javaslom, hogy kezdjen el enni, először leveseset, aztán szilárdat, kerülje a kávét és az egyéb serkentőket, mindenekelőtt pedig pihenjen. Levegőzzön, napozzon, ne erőltesse meg magát. A kóros kimerültség és kiszáradás klasszikus tüneteit mutatja, kezdődő vérszegénységgel. Isabella felsóhajtott. – Kutya bajom – jelentettem ki. Az orvos értetlenkedve rám nézett, és felállt. – Holnap délután négykor legyen a rendelőmben. Itt nincs olyan felszerelés és olyan körülmények, hogy alaposabban megvizsgálhassam.

Becsukta a táskáját, és udvariasan elbúcsúzott. Isabella kikísérte az ajtóhoz, de hallottam, hogy még jó darabig tanácskoznak a hallban. Visszaöltöztem, és engedelmes páciensként leültem az ágyra. Hallottam az ajtó csukódását és az orvos távozó lépteit a lépcsőn. Tudtam, hogy Isabella még vár egy kicsit, mielőtt visszajönne a hálószobába. Amikor belépett, rámosolyogtam. – Főzök valamit – mondta. – Nincs étvágyam. – Fütyülök rá. Megeszi az ebédet, és lemegyünk levegőzni. Punktum. Levest főzött, én meg nagy erőfeszítéssel teleszórtam kenyérdarabkákkal, aztán béketűrő ábrázattal bekanalaztam, bár úgy nyomta a gyomromat, mint a kő. Megettem az utolsó falatig, és bizonyítékul felmutattam az üres tányért Isabella őrmesternek, aki végig mellettem strázsált. Bevitt a hálószobába, kabátot keresett a szekrényben. Kesztyűt húzott rám, sálat csavart a nyakamra, a kijárathoz lökdösött. Csípős szél fújt, amikor az utcára léptünk, de ragyogott a lemenő nap, és mézszínűre festette a járdát. Isabella belém karolt, és útnak indultunk. – Mintha együtt járnánk – kötözködtem. – Jó vicc. Elmentünk a Citadella parkig, és bevettük magunkat a fák, virágok rengetegébe. Végül eljutottunk a nagy szökőkúthoz, és leültünk a szélén egy padra. – Köszönöm – motyogtam magam elé. Isabella nem felelt. – Nem is kérdeztem, hogy vagy – próbálkoztam újra. – Magára vall. – Szóval hogy vagy? Isabella vállat vont. – A szüleim el vannak ragadtatva tőlem, amióta hazaköltöztem. Azt mondják, maga volt rám ilyen jó hatással. Pedig ha tudnák… De tényleg jobban megvagyunk. Mondjuk, nem is találkozunk sokszor. Szinte mindig a könyvesboltban vagyok. – És Sempere? Hogy érzi magát? – Nem túl jól. – Hogy viseled őt? – Rendes ember – felelte. Isabella elhallgatott, és leszegte a fejét. – Feleségül kért – mondta. – Pár napja, a Négy Macskában. Néztem nyugodt arcélét: tovatűnt belőle az ifjonti ártatlanság, amit úgy szerettem, bár talán nem is volt ott soha. – És? – kérdeztem. – Azt mondtam, meggondolom. – És így is lesz? Isabella pillantása a szökőkúton kalandozott. – Arról beszélt, hogy családot szeretne, gyerekeket. .. és hogy a könyvesbolt fölött fogunk lakni, és fellendítjük az üzletet, bármennyi adósságot halmozott is fel az édesapja. – Még olyan fiatal vagy… Félrehajtott fejjel sandított a szemembe. – Szereted őt? – kérdeztem. Rosszkedvűen mosolygott. – Mit tudom én. Azt hiszem, igen, bár nem annyira, amennyire ő hiszi, hogy szeret engem. – Néha, nehéz körülmények között, összetévesztheti az ember az együttérzést a szerelemmel – mondtam. – Ne féltsen engem.

– Csak arra kérlek, hogy adj még magadnak egy kis időt. Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy összeköt bennünket az örök szövetség, ahol már nincs szükség szavakra. Átöleltem. – Barátok vagyunk? – Amíg a halál el nem választ.

4 Hazafelé menet megálltunk egy kis boltban a Comercio utcán, vettünk tejet, kenyeret. Isabella azt mondta, kér majd az apjától egy láda csemegehúst is, én meg egyem meg mindet, ha jót akarok. – Mi újság a könyvesboltban? – kérdeztem. – Nagyon visszaesett a forgalom. Szerintem azért nem jönnek a vevők, mert még mindig szegény Sempere bácsit siratják. De hogy őszinte legyek, semmi jót nem olvasok ki a könyvelésünkből. – Miért? Mit látsz benne? – A bevétel mínuszban van. Amióta ott dolgozom, és annak már jó pár hete, mindig láttam, hogy Sempere bácsi, Isten nyugosztalja, milyen pocsékul viszi a boltot. Elajándékozgatta a könyveket boldog-boldogtalannak, aki nem tudta megfizetni. Vagy kölcsönadta, és nem hozták vissza. Egész házi könyvtárakat vett, pedig tisztában volt vele, hogy a nyakán marad, de a tulajdonosok azzal ijesztgették, hogy elégetik vagy kidobják. Adományokból tartott el egy sereg költőcskét, akik pénz nélkül tengődtek. A többit meg képzelheti. – Zaklatnak a hitelezők? – Átlagban ketten jönnek naponta, meg a levelek és a banki értesítők. Még szerencse, hogy ajánlatban sincs hiány. – Megvenné valaki a boltot? – Van egy-két hentes a Vic negyedben, akit érdekel a helyiség. – Mit mond Sempere fia? – Hogy a disznónak minden része hasznosítható. Nem éppen gyakorlatias ember. De szerinte minden jobbra fordul, csak higgyek benne. – No és, nem hiszel? – Dehogynem, hiszek a számtanban, és amikor osztok-szorzok, mindig kijön, hogy két hónap sem telik bele, és kolbász-hurka lesz a kirakatban könyv helyett. – Majd kitalálunk valamit. Isabella elmosolyodott. – Tudtam, hogy ezt fogja mondani. De ha már adósságról beszélünk, mondja azt, kérem, hogy nem dolgozik már annak a főnöknek. Felmutattam neki a két patyolattiszta kezemet. – Visszatértem a szabadfoglalkozáshoz – mondtam. Felkísért az ajtóig, de amikor a búcsúra került volna sor, szabódni kezdett. – Mi a baj? – kérdeztem. – Nem akartam elmondani, de… mégis jobb, ha tőlem tudja meg, és nem valaki mástól. Sempere bácsiról van szó. Bementünk a lakásba, és leültünk a galérián a kandalló elé, miután Isabella felszította a tüzet néhány fahasábbal. Még mindig ott voltak Marlasca Lux Aeternájának maradványai, és egykori titkárnőm arcára olyan mélységes döbbenet ült ki, hogy mutogatni lehetett volna. – Szóval, mi van Semperével? – kérdeztem. – Az egyik szomszédjától, Don Anacletótól hallottam. Azt mondta, hogy aznap délután, amikor Sempere bácsi meghalt, látta valakivel vitatkozni a boltban. Épp hazaért valahonnan, és tanúsítja, hogy a kiabálás az utcán is hallatszott. – Kivel vitatkozott? – Egy nővel. Idősebb nővel. Don Anacleto sose látta ott korábban, de valahogy ismerősnek érezte, ami persze nem mérvadó, mert őt mindig jobban érdekelték a kötőszavak, mint a kötött harisnyák. – Hallotta, miről beszélnek? – Úgy hallotta, hogy magáról.

– Rólam? Isabella bólintott. – Sempere bácsi fia kiszaladt egy percre, átvitt egy könyvcsomagot a Canuda utcába. Csak tíz-tizenöt percig volt távol. Amikor visszaért, a földön találta az apját, a pult mögött. Még lélegzett, de már kihűlt a teste. Az orvos későn érkezett… Mintha villám sújtott volna belém. – Jaj, miért is mondtam el… – ijedezett Isabella. – Semmi baj. Jól tetted. Mondott még valamit don Anacleto arról a nőről? – Csak annyit, hogy veszekedtek. Mintha egy könyvről lett volna szó. Egy könyvről, amit a nő meg akart venni, de Sempere bácsi azt mondta, nem eladó. – És én miért kerültem szóba? Nem értem. – Mert a maga könyve volt az. A Mennyország léptei. Sempere bácsinak egyetlen példánya volt belőle, a magángyűjteményében tartotta, és nem akarta eladni… Homályos bizonyosság áradt szét bennem. – És a könyv…? – kezdtem bele a kérdésbe. – Már nincs ott. Eltűnt – fejezte be Isabella a mondatot. – A nyilvántartásban is megnéztem, ahova Sempere bácsi feljegyezte az összes kötetet, amit eladott, árral és dátummal. Nincs köztük. – A fia tud róla? – Nem. Senkinek sem mondtam el mostanáig. Még mindig azon töprengek, mi játszódhatott le aznap délután a könyvesboltban. És miért. Eszembe jutott, hogy talán magának van valami ötlete… – A nő erőszakkal akarta elvenni a könyvet, és amikor dulakodni kezdtek, Sempere bácsinak megállt a szíve. Ez történt – feleltem. – És minden az én nyavalyás könyvem miatt. Éreztem, hogy görcsbe szorul a gyomrom. – Van még valami – mondta Isabella. – Mi? – Pár nap múlva megint összefutottam don Anacletóval a lépcsőházban, és azt mondta, már tudja, miért volt neki ismerős az a nő. Először nem esett le neki a tantusz, de most már megesküdne, hogy látta valamikor régen a színházban. – A színházban? Isabella bólintott. Egy szót sem szóltam. A lány egyre idegesebb lett. – Most már nem hagyhatom itt nyugodt szívvel. Minek is kotyogtam el… – Jól tetted. Semmi baj. Komolyan. Megrázta a fejét. – Ma este itt alszom. – És mi lesz a jó hírneveddel? – Inkább a magáét féltse. Várjon egy percet, elszaladok a szüleim boltjába, és onnan telefonálok a könyvkereskedésbe is. – Nem kell, Isabella. – Nem kellene, ha maga észrevette volna, hogy átléptünk a XX. századba, és beszereltette volna a telefont ebbe a mauzóleumba. Negyedóra múlva visszajövök. Nincs apelláta.

Amíg Isabella oda volt, egyre mélyebbre ásta magát bennem a tudat, hogy öreg barátom, Sempere valamiképp az én hibámból halt meg. Eszembe jutott, hogy mindig azt mondogatta, a könyveknek lelkük van, ott él bennük az író lelke, és az olvasóké is, mindazoké, akik álmodtak róluk. Csak akkor értettem meg, hogy még az utolsó pillanatban is értem harcolt, engem akart megmenteni, és azt a tintával teleírt papírköteget, amely szerinte a lelkemet hordozta. Amikor Isabella visszatért, karján egy jól megrakott csemegekosárral, csak egyetlen pillantást kellett vetnie rám, és mindent megértett. – Maga ismeri azt a nőt – mondta. – Aki megölte Sempere bácsit… – Azt hiszem, igen. Ő Irene Sabino. – Nem ő volt a régi képeken, amiket a hátsó szobában találtunk? A színésznő? Bólintottam. – Mire kellett neki a könyv? – Nem tudom. Valamivel később, amikor már megvacsoráztunk a Can Gisbert küldeményeiből, belekucorodtunk egy hatalmas fotelba a kandalló előtt. Ketten is elfértünk benne; Isabella a vállamra hajtotta a fejét, úgy bámultuk a tüzet. – Azt álmodtam a múltkor, hogy van egy fiam – mesélte. – Egyre csak szólongatott álmomban, de nem hallottam, mit mond, nem is mehettem oda hozzá, mert be voltam zárva egy nagyon hideg helyre, és moccanni se tudtam. Csak hívogatott, én meg nem tudtam odamenni. – Csak álom volt – csitítottam. – Elég valóságosnak látszott. – Lehet, hogy meg kéne írnod ezt a történetet. Isabella nemet intett. – Már végiggondoltam. Úgy döntöttem, inkább élni akarom az életet, és nem megírni. Már zokon ne vegye. – Szerintem nagyon okosan döntöttél. – Hát maga? Elkezd végre élni? – Attól tartok, épp eleget éltem. – Mi van azzal a nővel? Cristinával? Vettem egy mély levegőt. – Cristina elment. Kibékült a férjével. Ez is okos döntés volt. Isabella hátrébb húzódott, és a homlokát ráncolta. – Mi a baj? – kérdeztem. – Azt hiszem, téved. – Miben? – Egyik nap eljött hozzánk don Gustavo Barceló, és magáról beszélgettünk. Azt mondta, találkozott Cristina férjével, azzal a bizonyos… – Pedro Vidallal. – Igen, vele. Vidal úgy tudja, Cristina elment magával, és azóta sem látta, de nem is hallott felőle, pedig annak már legalább egy hónapja. Én is meglepődtem, ha már erről van szó, hogy nem találtam itt a házban, csak nem mertem rákérdezni… – Biztos vagy benne, hogy Barceló ezt mondta? Isabella bólintott. – Miért, mi a rossz ebben? – kérdezte megszeppenve. – Semmi. – Valamit elhallgat előlem… – Cristina nincs itt. Nem járt itt azóta, hogy Sempere bácsi meghalt. – Akkor hova lett? – Nem tudom.

Szép lassan elcsendesedtünk a nagy fotelban a kandalló előtt, és hajnaltájt Isabellát elnyomta az álom. Átkaroltam, lehunytam a szememet, és végig a szavain járt az eszem, megpróbáltam megfejteni, mit jelentenek. Amikor a hajnalpír narancsvörösre festette a galéria ablaküvegét, és kipattant a szemem, láttam, hogy Isabella már ébren van, és engem néz. – Szép jó reggelt – köszöntöttem. – Sokat törtem a fejem – mondta. – És? – Úgy döntöttem, elfogadom az ifjabb Sempere ajánlatát. – Biztos vagy benne? – Nem – nevetett fel. – Mit szólnak majd a szüleid? – Ha jól sejtem, nem lesz örömünnep, de majd megbékülnek. Annyi szent, hogy sokkal szívesebben fogadnának a családban egy hurka- és kolbászkereskedőt, mint egy könyvárust, de kénytelenek lesznek beletörődni. – Rosszabb is lehetne – biztosítottam. Isabella bólintott. – Igen. Egy író mellett is kiköthetnék. Hosszan néztük egymást, aztán Isabella felkelt a fotelból. Fogta a kabátját, hátat fordított, és begombolkozott. – Mennem kell – mondta. – Köszönöm, hogy itt voltál – feleltem. – Ne hagyja elszökni – kért. – Kerítse elő akár a föld alól is, mondja meg neki, hogy szereti, az sem baj, ha hazudnia kell. Mi lányok odavagyunk az ilyesmiért. Hirtelen visszafordult, és az ajkamhoz érintette az ajkát. Megszorította a kezemet, és búcsúszó nélkül elszaladt.

5 A hét hátralevő részében Barcelonát jártam, kerestem valakit, aki emlékezhet, hogy az utóbbi hónapban látta Cristinát. Elmentem mindenhová, ahol megfordultunk, még Vidal kedvenc útvonalát is végigjártam teljesen fölöslegesen az elegáns kávéházak, éttermek, üzletek mentén. Minden szembejövő embernek megmutattam az egyik képet az albumból, amit Cristina nálam hagyott, faggattam őket, nem látták-e mostanában. Valahol találtam valakit, aki felismerte, és azt mondta, látta annak idején Vidallal. Másvalaki egy másik helyen a nevére is emlékezett. De hetek óta nem találkoztak vele. A keresés negyedik napján arra jutottam, hogy Cristinát minden bizonnyal elnyelte a föld, már azon a napon, amikor megvettem a vonatjegyeket, és ő elment a tornyos házból. Akkor jutott eszembe, hogy a Vidal családnak örökös foglalt szobája van az Espana Szállóban, a Sant Pau utcán, az Opera mögött, azokra az alkalmakra, amikor egy-egy hosszúra nyúlt színházi este után nincs kedvük vagy alkalmuk hazautazni Pedralbesbe. Tudtam, hogy legalábbis a régi szép időkben maga Pedro Vidal és a kedves édesapja is hasznát vette a lakosztálynak bizonyos kisasszonyok és férjezett hölgyek társaságában, akiknek jelenléte Pedralbesben akár alacsony vagy épp túl magas származásuk miatt nem túl épületes szóbeszédekhez vezetett volna. Vidal többször is felajánlotta nekem, amikor még Carmen asszony panziójában laktam, hogy keressem fel a szobát, ha esetleg, az ő szavaival élve, olyan helyen akarok levetkőztetni egy nőt, ahol nem ijesztem halálra. Nem gondoltam, hogy Cristina épp oda menekült, ha egyáltalán tudott a hely létezéséről, de ez volt az utolsó lehetőség a listámon, és semmi más nem jutott eszembe. Esteledett, amikor az Espana Szállóhoz értem, és személyesen az igazgatót kerestem, büszkén dicsekedve, hogy Vidal úr a barátom. Amikor megmutattam neki Cristina fényképét, a fagyosan diszkrét úriember udvariasan elmosolyodott, és közölte, hogy Vidal úr „más alkalmazottai” is érdeklődtek már a hölgyről, hetekkel korábban, de nekik is csak azt mondhatta, amit nekem. Hogy sohasem látta a szállodában. Megköszöntem kimért kedvességét, és csüggedten elindultam a kijárat felé. Amikor elhaladtam az étterem üvegajtaja előtt, mintha ismerős arcot láttam volna a szemem sarkából. A főnök ült az egyik asztalnál, ő volt az egyetlen vendég az étteremben, és kóstolgatott valamit, ha jól láttam, a kávéhoz kitett kockacukrot. Már épp menekülőre fogtam volna, de ekkor váratlanul felém fordult, és kedélyes jókedvvel intett. Elátkoztam a balszerencsémet, és visszaintegettem. Corelli az asztalához invitált. Kínos lassúsággal somfordáltam vissza az ajtóhoz, és beléptem. – Mily kellemes meglepetés itt találkozni önnel, kedves barátom. Épp önre gondoltam – örvendezett. Kelletlenül kezet nyújtottam. – Azt hittem, nincs a városban – mondtam. – Előbb tértem vissza, mint terveztem. Meghívhatom valamire? Nemet intettem. A főnök rámutatott az egyik székre az asztala mellett, és leültem. Szokása szerint háromrészes fekete öltönyt viselt, vörös selyem nyakkendővel. Tökéletes volt az összhang, mint mindig, de most valami mégis hiányzott. Beletelt egy időbe, amíg észrevettem. Nem volt ott a gallérján az angyalos kitűző. Corelli követte a pillantásomat, és bólintott. – Sajnos elvesztettem, nem is tudom, hol – mondta. – Remélem, nem volt értékes darab. – Csak érzelmileg kötődtem hozzá. De térjünk a fontosabb dolgokra. Hogy van, kedves barátom? Minden futó nézeteltérésünk ellenére nagyon hiányoznak a beszélgetéseink. Nekem igen nehéz jó beszélgetőpartnert találni. – Túlértékel engem, Corelli úr. – Ellenkezőleg.

Rövid csend következett, nem kísérte semmi, csak a főnök átható pillantása. Arra gondoltam, ennél még az is jobb, ha sekélyes témákról társalgunk. Amikor a főnök elhallgatott, valahogy mindig megváltozott az arca, és sűrűbb lett körülötte a levegő. – Itt szállt meg? – törtem meg a csendet. – Nem. Most is a Güell park melletti házban lakom. Egy barátommal beszéltem meg ide találkozót ma délutánra, de úgy látszik, késik. Némelyek hanyagsága igazán sajnálatos. – Nem hiszem, hogy sokan lennének, akik cserben merik hagyni önt, Corelli úr. A főnök a szemembe nézett. – Nincsenek is sokan. Sőt valójában maga az egyetlen, aki most eszembe jut. A főnök felcsippentett egy kockacukrot, és a csészéjébe ejtette. Aztán még egyet, és még egyet. Beleivott a kávéba, majd további négy kockacukorral dúsította. Végül fogta az ötödiket, és csak úgy bekapta magában. – Édesszájú vagyok – tájékoztatott. – Látom. – Nem mondott még semmit a közös munkánkról, Martín barátom – váltott témát hirtelen. – Tán csak nem elakadt? Nyeltem egyet. – Nemsokára kész vagyok – feleltem. Egy pillanat alatt felderült az arca, de nekem semmi kedvem nem volt ránézni. – Nahát, ez már hír a javából! Mikor kaphatom kézhez? – Néhány héten belül. Még át kell néznem. Végzek rajta pár utolsó simítást, és hiánytalanul leadom. – Kitűzhetnénk egy pontos dátumot? – Ha óhajtja… – Mit szólna folyó hó 23-hoz, péntekhez? Elfogadna tőlem egy vacsorameghívást, hogy megünnepeljük vállalkozásunk sikerét? Pontosan két hét volt hátra január 23-ig, péntekig. – Rendben van – mondtam. – Akkor megbeszéltük. Felemelte cukortól roskadozó kávéscsészéjét, mintha koccintani akarna vele, és egy hajtásra megitta. – És önt mi hozta ide? – érdeklődött. – Kerestem valakit. – Én is ismerem? – Nem. – Megtalálta? – Nem. A főnök lassan bólintott, és eltűnődött a szófukarságomon. – Az a benyomásom, hogy akarata ellenére tartom itt, kedves barátom. – Kissé elfáradtam, ennyi az egész. – Akkor nem rabolom tovább az idejét. Néha kimegy a fejemből, hogy bármennyire élvezem is a társaságát, ön talán nem értékeli oly nagyra az enyémet. Engedelmesen mosolyogtam, és az alkalommal élve felálltam. Láttam a tükörképemet a szemében, sápadt bábu voltam egy sötét kút mélyén. – Vigyázzon magára, Martín. Kérem. – Ígérem. Udvarias biccentéssel elbúcsúztam, és kimentem. Távoztomban még hallottam, ahogy a szájába tesz egy kockacukrot, és harsány ropogtatással szétmorzsolja.

A Rambla felé menet láttam, hogy fényben fürdik az Operaház bejárata, és hosszú kocsisor áll előtte egy regimentnyi egyenruhás sofőr kíséretében, akik a járdán várakoznak. A plakátok a Cosifan tuttét hirdették, nekem pedig eszembe jutott, hogy talán Vidal is kedvet kapott kimozdulni a kastélyából, és eljött ide. Végignéztem a sofőrökön, már az utca közepére is jutott belőlük, és nemsokára észrevettem köztük Pepét. Magamhoz intettem. – Hát maga mit keres itt, Martín úr? – Hol van? – Vidal úr odabent nézi az előadást. – Nem don Pedrót keresem. Hanem Cristinát. Vidal úr feleségét. Hol van? Szegény Pep idegesen nyeldekelt. – Nem tudom. Nem tudja azt senki. Elmondta, hogy Vidal már hetek óta keresi a feleségét, és az apja, a klán feje még a rendőrségen is felfogadott pár embert személyes szolgálatra, zsebből fizeti őket, hogy megtalálják. – Vidal úr először azt hitte, magával van… – Nem telefonált? Nem küldött levelet, sürgönyt…? – Nem, Martín úr. Esküszöm. Nagyon aggódunk érte mindannyian, és Vidal úr, hát… én nem láttam még ilyennek, amióta ismerem. Ma jött el először otthonról, amióta a kisasszony, vagyis Vidalné asszony, szóval hát… – Nem emlékszel, mondott-e valamit Cristina, bármit, mielőtt elment a Villa Heliusból? – Hát… – halkította le a hangját Pep egészen a suttogásig. – Többen hallották, amint veszekszik Vidal úrral. És én is láttam, milyen szomorú. Sokat búslakodott egyedül. Leveleket írogatott, mindennap kiment a postaládához a Reina Elisenda sétányra, hogy feladja őket. – Volt alkalmad négyszemközt beszélni vele? – Egyszer, mielőtt elment, arra kért Vidal úr, hogy vigyem el kocsin az orvoshoz. – Beteg volt? – Nem tudott aludni. Az orvos laudanumcseppeket írt fel neki. – Mondott valamit útközben? Pep megvonta a vállát. – Maga felől kérdezett. Hogy tudok-e Martín úrról, vagy láttam-e. – Semmi egyéb? – Nagyon nekikeseredett. Sírva fakadt, és amikor megkérdeztem, mi a baj, csak annyit mondott, hogy nagyon hiányzik neki Manuel úr, az édesapja… Ekkor jött a felismerés, és átkoztam magam, hogy korábban nem jutott eszembe. Pep zavartan nézett rám, nem értette, min mosolygok. – Tudja, hol van? – kérdezte. – Azt hiszem, igen – suttogtam. Ekkor mintha hangot hallottam volna az utca túloldaláról, és az Operaház halljában kibontakozott egy ismerős alak. Vidal még az első felvonást sem volt képes végignézni. Pep visszafordult egy pillanatra, hogy válaszoljon a főnökének, de mire nekem is szólt volna, hogy bújjak el, már eltűntem az éjszaka sötétjében.

6 Messziről látszott rajtuk, hogy rossz hírt hoznak, félre sem lehet érteni az ilyesmit. Cigaretta parázslott a mélykék éjszakában, három sötét árny támaszkodott a fekete falhoz, gőzcsík bodorodott elő mindhármójuk szájából, őrségben álltak a tornyos ház előtt. Víctor Grandes felügyelő volt az, Marcosszal és Castelóval, a két hivatásos vérebbel, mint valami fogadóbizottság. Nem volt nehéz elképzelni, hogy megtalálták Alicia Marlasca holttestét a sarriái ház medencéjének alján, és most már újabb értékes pontokkal emelkedett a helyezésem a feketelistájukon. Amint észrevettem őket, megtorpantam, és nem léptem ki a sötétség jótékony védelméből. Figyeltem őket egy darabig, megbizonyosodtam róla, hogy nem láthatnak, bár csak ötven méter választ el tőlük. A falról lógó lámpa fénye kirajzolta Grandes arcvonásait. Visszahátráltam az utcákat eltakaró sötétbe, befordultam az első keresztutcán, és köddé váltam a Ribera negyed sikátorainak, boltíveinek rengetegében. Tíz perc múlva már a Francia pályaudvar kapujánál voltam. A pénztárak bezártak, de állt néhány szerelvény a síneken, a tető hatalmas vas- és üvegszerkezete alatt. Megnéztem a menetrendet, és beigazolódott a félelmem: másnap reggelig már nem indult vonat. Mégsem kockáztathattam meg, hogy hazamenjek, és belebotoljak Grandesékbe. Valahogy az volt az érzésem, hogy ha most bevinnének a kapitányságra, az már bentlakásra szólna, és doktor Valera jószolgálata sem szabadíthatna ki olyan könnyen, mint a múltkor. Elhatároztam, hogy egy rozoga szállóban húzom meg magam éjszakára a Palacio téren, szemben a tőzsde épületével; a legenda úgy tartotta, hogy szerencsétlen élőhalottak tengődnek benne, akik spekulánsok voltak valaha, de aztán könyörtelenül kibabrált velük a kapzsiság és a számok vastörvénye. Azért választottam épp azt a koszfészket, mert tudtam, hogy ott még a halál sem keresne a kaszájával. Antonio Miranda néven jelentkeztem be, előre fizettem. A tengerikagyló-kinézetű portás, aki mintha páncélként növesztette volna magára a recepcióstörülközős-szuveníres fülkét, kezembe nyomta a kulcsot és egy Cid Campeador márkájú szappanpasztillát, amely fertőtlenítőtől bűzlött, és úgy láttam, hogy már használta valaki. Azt mondta, ha női társaságra vágyom, szívesen beküld hozzám egy Félszeműnek aposztrofált hölgyeményt, csak várjam meg, amíg az illető visszatér egy úriember lakásáról. – Olyan lesz utána, mint aki újjászületett – kecsegtetett. Kezdődő isiászomra hivatkozva visszautasítottam az ajánlatot, jó éjszakát kívántam, és elindultam felfelé a lépcsőn. A szobám akkora volt, és olyan látványt nyújtott, mint egy szarkofág. Egyetlen pillantás is meggyőzött, hogy jobb lesz, ha amúgy ruhástul vetem az ágyra magam, és nem bújok a lepedők közé, nehogy közelebbi ismeretségbe kerüljek a kétes anyagokkal, amelyek hozzájuk tapadtak. Foszlott pokrócot találtam a szekrényben, azzal takartam be magam, elvégre amikor az orromhoz emeltem, legalább naftalinszaga volt, majd leoltottam a villanyt, és megpróbáltam elképzelni, hogy igazából olyan lakosztályban vagyok, amit csak százezer frankkal a zsebében engedhet meg magának az ember. Alig jött a szememre az álom. Másnap délelőtt kijelentkeztem a szállóból, és a pályaudvarra siettem. Első osztályú jegyet vettem, abban a reményben, hogy a vonaton majd kialszom magam, ha már a pudvás szobában nem lehetett, és látva, hogy még húsz perc van hátra az indulásig, kiszaladtam a nyilvános telefonfülkék sorához. Amikor a központ jelentkezett, megadtam a kisasszonynak a számot, amit Ricardo Salvadortól kaptam: az alsó szomszéd számát. – Jó napot, Emilióval szeretnék beszélni. – Én vagyok. – David Martín. Ricardo Salvador úr barátja vagyok. Azt mondta, hívhatom ezen a számon, ha sürgős közlendőm van. – Egy pillanat… várna egy kicsit, amíg szólok neki?

Felnéztem a pályaudvar órájára. – Igen. Várok. Köszönöm. Több mint három perc telt el, mire meghallottam a lépteket, aztán Ricardo Salvador beleszólt a kagylóba, és a hangja eltöltött nyugalommal. – Martín! Jól van? – Igen. – Hála istennek. Olvastam az újságban Rouresről, nagyon aggódtam magáért. Hol van most? – Nagyon kevés időm maradt, Salvador úr. El kell utaznom a városból. – Biztos, hogy jól van? – Igen. Figyeljen rám: Alicia Marlasca meghalt. – Az özvegy? Meghalt? Hosszú csönd következett. Mintha sírni hallottam volna Salvadort, és haragudtam magamra, amiért olyan nyersen közöltem vele a hírt. – Ott van még? – Igen… – Azért hívom, hogy figyelmeztessem. Vigyázzon. Irene Sabino életben van, követ engem. Nincs egyedül. Szerintem Jaco van vele. – Jaco Corbera? – Nem biztos. De szerintem tudják, hogy a nyomukban vagyok, és megpróbálnak elhallgattatni mindenkit, aki szóba állt velem. Azt hiszem, magának volt igaza… – Ugyan miért térne most vissza Jaco? – kérdezte Salvador. – Semmi értelme. – Nem tudom. De most el kell mennem. Csak figyelmeztetni akartam. – Miattam ne aggódjon. Felkészültem rá, hogy az a szarházi visszajön. Huszonöt éve várom. Az állomásfőnök a sípjába fújt, és bejelentette a vonat indulását. – Ne bízzon senkiben. Érti? Felhívom, amint visszatérek a városba. – Köszönöm, hogy hívott, Martín. Legyen óvatos.

7 Már húzni kezdett a vonat, amikor eljutottam a fülkémhez, és ledőltem az ülésen. Átadtam magam a fűtőtest langyos melegének és a kellemes ringatózásnak. Magunk mögött hagytuk a várost, átvágtunk a környező gyárak és kémények erdején, kiszabadultunk az égen hullámzó skarlátfény szemfedő alól. A hangárok és az oldalvágányon álló magányos vonatok pusztasága kisvártatva feloldódott a mezők és dombok végtelenjében, ahol házak, kastélyok, erdők, folyók tűntek fel. Szekerek, falvak emelkedtek ki a ködből. Piciny állomások suhantak el mellettünk, harangtornyok, tanyák rajzolódtak ki délibábként a távolban. Valahol az út során elnyomott az álom, és mire felébredtem, egészen megváltozott a táj. Kövekkel, sziklákkal szabdalt völgyekben jártunk, tavak és patakok mentén. Rengeteg erdők mellett zakatolt el a vonat az égbe nyúló hegyek ölén. Aztán a hegyek és kőbe vájt alagutak világa átadta a helyét egy óriási medencének, havas síkságok ágaztak belőle szerteszét, vadlovak ménesei nyargaltak rajtuk, és apró, kőfalú házakból épített falvakat láttam imittamott. Átellenben a Pireneusok csúcsai emelkedtek, arany fényben fürdette a hegyek oldalát a naplemente. Szemben velünk házikók és tornyok sokasága kapaszkodott fel egy dombra. A kalauz benézett a fülkébe, és vidáman így szólt: – A következő állomás Puigcerdá. Megállt a vonat, és hatalmas gőzfelhőt pöffentett a peron fölé. Amikor leszálltam, a fejem búbját is ellepte a villamos töltéssel átitatott köd. Nemsokára megcsendült az állomás kis harangja, és továbbindult a vonat. Ahogy elsorjáztak a vagonok, lassan kirajzolódtak körülöttem az állomás körvonalai, mint valami álombéli kép. Egyedül álltam a peronon. Porhó szitált lassan, nagyon lassan. Nyugat felé vörösesen ragyogott a nap a felhős ég alatt, fénye parázzsá varázsolta a hószemcsék százait. Odamentem az állomásfőnök irodájához. Bekopogtam az ablakon, ő felpillantott. Ajtót nyitott, és közönyösen végigmért. – Meg tudná mondani, merre van a Villa San Antonio? Az állomásfőnök csak nézett. – A szanatórium? – kérdezett vissza. – Azt hiszem, igen. Töprengő arcot vágott, mint mindenki, aki egy idegent próbál útbaigazítani, és miután végigpróbálta a tárházában fellelhető összes kézmozdulatot és grimaszt, elmondta a következő kis mesét: – Menjen át a falun, keresztül a templomtéren, egészen a tóig. Annak a túloldalán talál egy hosszú utat, csupa főúri villa van a szélén, és ha végigmegy rajta, egyenesen a Rigolisa sétányra jut. Annak a sarkán áll egy magas, háromemeletes épület, nagy parkkal. Na, az lesz az. – Tud valahol egy szállodát, ahol kivehetnék egy szobát? – Útba fog esni a Tó Szálló. Mondja csak, hogy Sebas küldte. – Köszönöm. – Sok szerencsét…

Jártam a falu kihalt utcáit a hóesésben, néztem jobbra-balra, mikor látom már meg a templomtornyot. Útközben találkoztam egy-két helybélivel, de csak a fejüket biccentették felém, és távolságtartóan méricskéltek. A téren szenesemberek rakodtak le egy szekérről, ők mutatták tovább az utat a tóhoz, s nemsokára kiértem a fagyott, fehér jégpáncél mellé. A tó körül csúcsos tornyú, előkelő villák sorakoztak, és egy padokkal, fákkal szegélyezett sétány ölelte át, mint valami övszalag. Bent a tóban kicsiny csónakokat ejtett foglyul a jég. Közel merészkedtem a széléhez, nézegettem a tükörfelületet a lábam előtt. A jégpáncél arasznyi vastag lehetett, de néhol homályos üveg gyanánt csillogott, és látni engedte a mélyben lassan iramló sötét víztömegeket. Közvetlenül a parton állt a Tó Szálló vörös falú, kétemeletes kastélyépülete. Mielőtt továbbindultam, betértem, és előre kifizettem a szállást két éjszakára. A portás biztatott, hogy válasszak nyugodtan szobát, mert majdnem üresen állnak. – A 101-esből gyönyörű kilátás nyílik hajnalban a tóra – ajánlotta. – De ha az északi fekvést jobban kedveli, van egy… – Döntse el maga – szakítottam félbe. Nem érdekelt az alkonyi táj előkelő szépsége. – Akkor legyen a 10l-es. A nyári szezonban mindig azt választják a nászutasok. Átadta az állítólagos nászutas-lakosztály kulcsát, és közölte a vacsora időpontját az étteremben. Mondtam, hogy csak később érek vissza, és megkérdeztem, messze van-e még a Villa San Antonio. A portás ugyanazt az arckifejezést öltötte magára, amit nem sokkal korábban az állomásfőnök, majd nyájas mosollyal nemet intett. – Itt van az, tíz percre. Ha befordul a sétányra erről az utcáról, már látja is a végén. Nem lehet összetéveszteni. Tíz perc múlva ott álltam a hóval és avarral lepett nagy kert kapujában. Mögötte úgy emelkedett ki a Villa San Antonio, mint valami komor őrszem, ablakai körül az olvadt arany színével lengett-derengett a halvány lámpafény. Amíg átvágtam a kerten, hevesen kalapált a szívem, és még a téli zimankóban is izzadt a tenyerem. Felmentem a lépcsőn a főkapuhoz. Az előcsarnok padlóját, mint valami óriási sakktáblát, kőlapok borították, és szemben újabb lépcső emelkedett; fiatal, fehér egyenruhás ápolónőt láttam rajta, aki éppen kézen fogott egy reszketeg aggastyánt, mintha az öreg két lépcsőfok között ragadt volna, és ott kellene leélnie az egész hátralevő életét. – Jó napot! – köszönt rám valaki. Szigorú, fekete szemű asszonyság volt, kemény arcvonásain nyomát sem találtam a rokonszenvnek, inkább olyan látványt nyújtott, mint aki hozzászokott, hogy csak rossz hírt kaphat. Ötvenéves lehetett, és bár ugyanolyan egyenruha volt rajta, mint fiatal kolléganőjén, aki szemben az öreget kísérte, az egész alakja megfellebbezhetetlen tekintélyt sugárzott. – Jó napot. Egy Cristina Sagnier nevű hölgyet keresek. Jó okom van feltételezni, hogy ezen a helyen szállt meg. Az arcizma sem rándult. – Itt nem laknak szállóvendégek, uram. Ez nem szálloda, és nem is vendégfogadó. – Bocsásson meg. Hosszú utat tettem meg, hogy megtaláljam… – Nem kell mentegetőznie – felelte az asszonyság. – Megkérdezhetem, hogy családtagja vagy rokona a hölgynek? – David Martín vagyok. Itt van Cristina Sagnier? Kérem… Megenyhült az arca. Halvány mosoly futott át rajta, és bólintott. Fellélegeztem. – Teresa vagyok, az éjszakai turnus főnővére. Ha volna kedves velem jönni, Martín úr. Elvezetem Sanjuán doktor rendelőjébe. – Hogy van Sagnier kisasszony? Láthatnám? Újabb titokzatos és áthatolhatatlan mosoly következett. – Erre tessék, kérem.

Világoskék falak vették körül a szoba ablaktalan négyszögét, és két fémes fényű lámpa világította be a mennyezetről. Csak egy üres asztal árválkodott a helyiségben, két székkel. Klórszag volt, és hideg. Hiába utalt rá a főnővér úgy mint rendelőre, én tíz perc várakozás után inkább börtöncellának neveztem volna azt a helyiséget. Még a csukott ajtón át is hallottam a beszédhangokat és a szaggatott nyögéseket a falak mögött. Nem tudtam már, mióta rostokolok az egyik széken, amikor kinyílt az ajtó, és egy harminc-negyven közötti fehér köpenyes férfi lépett be rajta éppolyan dermesztő mosollyal, mint amilyen a szoba légköre volt. Gondoltam, ő doktor Sanjuán. Megkerülte az asztalt, és leült a szemközti székre. Az asztalra helyezte a kezét, és jó darabig visszafogott kíváncsisággal méregetett, csak aztán szólalt meg. – Tudomásom van róla, hogy hosszú utat tett meg, és elfáradt, mégis megkérdezném, miért nincs itt magával Vidal úr. – Nem tudott eljönni. Az orvos csak nézett rám, és várt. Még mindig hideg volt a tekintete, és felvette azoknak az embereknek a jellegzetes testtartását, akik hallják, de nem értik, mit mondanak nekik. – Találkozhatok vele? – kérdeztem. – Senkivel sem találkozhat, amíg meg nem mondja az igazat, és hogy mit keres itt. Felsóhajtottam, és bólintottam. Nem azért utaztam százötven kilométert, hogy füllentgessek. – A nevem Martín, David Martín. A barátja vagyok Cristina Sagniernek. – Mi itt Vidalnénak hívjuk. – Nem érdekel, hogy hívják maguk. Látni akarom. Most azonnal. Az orvos felsóhajtott. – Maga az az író? Elfogyott a türelmem, és felpattantam. – Miféle hely ez? Miért nem engedik, hogy lássam őt? – Üljön le. Kérem. Legyen szíves. A székre mutatott, és megvárta, amíg újra leülök. – Megtudhatnám, mikor látta, vagy beszélt vele utoljára? – kérdezte. – Körülbelül egy hónapja. Miért? – Tud bárkiről, aki ön után látta, vagy beszélt vele? – Nem. Nem tudok. Mi folyik itt? Az orvos a szájához emelte a jobbját, mint aki a kimondandó szavakat mérlegeli. – Martín úr, attól tartok, rossz híreim vannak. Kemény csomóvá ugrott össze a gyomrom. – Mi történt vele? Az orvos nem szólt semmit, csak rám nézett, és most először véltem felfedezni valami bizonytalanságot a szemében. – Nem tudom – mondta. Végigmentünk egy vasajtók szegélyezte kis folyosón. Sanjuán doktor előttem haladt, kezében kulcscsomóval. Mintha fojtott hangokat hallottam volna az ajtók mögül, suttogást, sírást, nevetést. A szoba a folyosó végén volt. Az orvos kinyitotta az ajtót, és kifejezéstelen arccal megállt a küszöbön. – Tizenöt perc – mondta. Beléptem a szobába, és hallottam, hogy becsukja mögöttem az ajtót. Magas mennyezetű helyiség állt előttem, fehér falai visszatükröződtek a csillogó padlóköveken. Oldalt gézfüggönnyel fedett üres vaságy állt. Széles ablak nyílt a havas kertre, a fákra és azokon túl a messzi tó apró darabjára. Nem vettem észre Cristinát, amíg közelebb nem léptem.

Egy karosszékben ült, szemben az ablakkal. Fehér kórházi köpeny volt rajta, a haját copfba fonták. Megkerültem a széket, és ránéztem. Nem változott a tekintete. Meg sem rezzent, amikor mellétérdepeltem. Egyetlen izma sem rándult, amikor a kezére tettem a kezem. Csak ekkor láttam meg a ragtapaszokat, amelyek csuklótól könyékig befedték a karját, és a szíjakat, amelyekkel a székhez kötözték. Végigsimítottam az arcát, és felfogtam egy legördülő könnycseppet. – Cristina – suttogtam. Most is a messzeségbe révedt a tekintete, tudomást sem vett róla, hogy ott vagyok. Odahúztam egy széket, és leültem vele szembe. – Én vagyok az, David – próbálkoztam újra. Negyedóráig ültünk néma csendben, Cristina keze a kezemben, a tekintete valahol távol, a szavaim megválaszolatlanul. Egyszer csak hallottam, hogy nyílik az ajtó, valaki finoman megfogta a karomat, és felhúzott a székből. Sanjuán doktor volt az. Ellenkezés nélkül hagytam, hogy kivezessen a folyosóra. Becsukta az ajtót, és visszakísért a hideg szobába. Leroskadtam a székre, és csak bámultam magam elé, képtelenül rá, hogy akár egy szót is szóljak. – Óhajtja, hogy magára hagyjam néhány percre? – kérdezte. Bólintottam. Az orvos kiment, és behajtotta maga mögött az ajtót. Lenéztem reszkető bal kezemre, és ökölbe zártam. Alig éreztem már a szoba hűvös levegőjét, alig hallottam a falakon átszűrődő hangokat, sikolyokat. Semmit sem tudtam, csak hogy nem kapok levegőt, és hogy mihamarabb ki kell jutnom onnan.

8 Sanjuán doktor a Tó Szálló éttermében talált rám; a kandallóval szemben ültem, tányéromon az érintetlen vacsorával. Senki sem volt ott rajtunk kívül, csak egy kézilány, aki éppen végigjárta az üres asztalokat, és egy ronggyal fényesre törölte az abroszra kitett evőeszközöket. Odakint az ablakok mögött leszállt az este, és csendesen, kék üvegcsillámként hullott a hó. Az orvos mosolyogva az asztalomhoz lépett. – Számítottam rá, hogy itt találom – mondta. –Minden látogató itt köt ki előbb-utóbb. Én is itt töltöttem az első estémet, amikor tíz éve először jártam a faluban. Melyik szobát kapta? – Állítólag a nászutasok kedvence, a tóra néz. – El ne higgye. Minden szobájukról ezt mondják. Most, hogy már nem a szanatóriumban volt, és a fehér köpenyt is levetette, Sanjuán doktor láthatóan felengedett. – Meg sem ismertem az egyenruhája nélkül – szaladt ki a számon. – A mi hivatásunk is olyan, mint a katonaság. Csak az egyenruha teszi az embert – mondta. – Hogy érzi magát? – Köszönöm, jól. Azaz voltak már rosszabb napjaim. – Értem. Persze néztem egy nagyot, amikor visszamentem a szobába, és nem találtam. – Ki kellett jönnöm a levegőre. – Hogyne. De azért nem számítottam rá, hogy ennyire inába száll a bátorsága. – Miért? – Mert szükségem van magára. Jobban mondva nem nekem, hanem Cristinának. Nyeltem egyet. – Most biztos gyávának tart – jegyeztem meg. Az orvos megrázta a fejét. – Mióta van Cristina ebben az állapotban? – kérdeztem. – Hetek óta. Gyakorlatilag azóta, hogy megérkezett. És fokozatosan romlik. – Ő tudja, hova került? Sanjuán doktor vállat vont. – Nehéz megállapítani. – Mi történt? Felsóhajtott. – Négy hete találtak rá, nem messze innen, a falu temetőjében, az apja sírjára borulva. Kihűlt a teste, félrebeszélt. Azért hozták be a szanatóriumba, mert az egyik csendőr, aki rátalált, felismerte még tavalyról, amikor az apjával töltött itt hónapokat. Sokan ismerték a faluban. Felvettük, és napokig megfigyelés alatt tartottuk. Teljesen kiszáradt, valószínűleg napok óta nem aludt. Eszméletlenül feküdt, de néha egy-egy rövid időre magához tért. És olyankor mindig önről beszélt, Martín úr. Azt mondta, nagy veszélyben van. Meg kellett esküdnöm, hogy nem szólok senkinek, se a férjének, se másnak, és megvárom, amíg ő maga lesz képes szólni. – Így sem értem, miért nem értesítette Vidalt a történtekről. – Megtettem volna, de… maga persze ostobaságnak fogja tartani. – Mit? – Meggyőződésem volt, hogy Cristina menekül valaki elől, és arra gondoltam, kötelességem segíteni neki. – Ki elől menekült volna? – Nem tudom biztosan – felelte rejtélyesen. – Mit hallgat el előlem, doktor úr? – Én csak egy orvos vagyok. Nem érthetek mindent. – Mint például mit?

Idegesen mosolygott. – Cristina azt hiszi, hogy valami vagy valaki beleköltözött, és el akarja pusztítani. – Ki? – Csak annyit tudok, hogy Cristina szerint az a valami vagy valaki kapcsolatban áll magával, és neki félnivalója van tőle. Ezért nem szóltam Vidalnak, bármennyire is kellett volna. Tudtam, hogy maga előbb-utóbb eljön. Együttérzés és bánat keveredett a tekintetében. – Én is kedvelem Cristinát, Martín úr – folytatta. –Azokban a hónapokban, amikor itt volt az édesapjával… mondjuk úgy, hogy barátságot kötöttünk. Talán ő nem beszélt magának rólam, nem is lett volna rá különösebb oka, gondolom. Akkoriban sok nehézségen ment keresztül. Sok mindent elmondott bizalmasan, ahogy én is neki, olyan dolgokat, amelyeket soha senkivel nem osztottam meg. Igazság szerint feleségül is kértem, csak hogy lássa, itt az orvosok is meg vannak húzatva egy kicsit. Természetesen visszautasított. Igazából nem tudom, miért mondom ezt el magának. – Ugye meg fog gyógyulni, doktor úr? Ugye jobban lesz… Sanjuán doktor elkapta rólam a tekintetét, és inkább a kandalló tüzét nézte mélabús mosollyal. – Remélem – felelte. – Szeretném elvinni innen. Felvonta a szemöldökét. – Elvinni? Hova? – Haza. – Martín úr, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is, hogy maga nem a közvetlen hozzátartozója, és természetesen még kevésbé a férje, ami pusztán jogi kategória, Cristina akkor sincs olyan állapotban, hogy bárkivel bárhova utazhatna. – Miért, talán jobb neki így, bezárva ebbe a házba magával, székhez kötözve és benyugtatózva? Csak azt ne mondja, hogy még egyszer feleségül kérte. Az orvos sokáig szótlanul nézett, és küszködött a nyilvánvaló sértéssel, amit a fejéhez vágtam. – Martín úr – mondta. – Én őszintén örülök hogy eljött, mert hiszek benne, hogy ketten együtt sokat segíthetünk Cristinának. Úgy gondolom, a maga jelenléte ki tudja mozdítani onnan, ahova bezárkózott. Azért gondolom ezt, mert az elmúlt két hétben csak egyetlen szót ejtett ki, és az a maga neve volt. Bármi történt is Cristinával, egész biztosan köze van magához. Úgy nézett rám, mint aki választ vár, olyat, ami minden kérdésére feleletet ad. – Azt hittem, elhagyott – kezdtem hozzá. – Úgy volt, hogy elutazunk, és új életet kezdünk valahol. Csak egy rövid időre szaladtam ki otthonról a vonatjegyekért és elintézni egy hivatalos ügyet. Másfél óránál tovább nem voltam távol. Mire hazaértem, Cristina eltűnt. – Történt valami azelőtt, hogy elváltak? Összevesztek? Az ajkamba haraptam. – Nem nevezném veszekedésnek. – Akkor minek nevezné? – Rányitottam, amikor épp a munkámmal kapcsolatos papírokat nézegette, és megbántódott, mert úgy érezte, nem bízom benne eléggé. – Fontos papírok voltak? – Nem. Csak egy kézirat, piszkozatok. – Milyen jellegű kézirat volt, ha megkérdezhetem? Nem tudtam, mit feleljek erre. – Mese – mondtam zavartan. – Gyerekeknek?

– Mondjuk úgy, az egész családnak. – Értem. – Nem, nem hiszem, hogy érti. Egyáltalán nem vesztünk össze. Cristina egy kicsit neheztelt rám, mert nem engedtem belenézni a papírokba, de semmi egyéb nem történt. Amikor elmentem jól érezte magát, és csomagolni készült. Semmi jelentősége a kéziratnak. Inkább udvariasságra, mint egyetértésre vallott a bólintása. – Elképzelhetőnek tartja, hogy valaki járt a lakásán, amíg ön távol volt? – Senki sem tudta rajtam kívül, hogy Cristina ott van. – Nem jut eszébe semmi, ami miatt Cristina előbb akart volna elmenni, mint hogy maga hazaér? – Nem. Miért? – Ezek csak kérdések, Martín úr. Próbálom kideríteni, mi történt, miután maga utoljára látta, és azelőtt, hogy felbukkant itt, a faluban. – Mondott valamit arról, hogy mi vagy ki költözött belé? – Ez csak amolyan nyelvi fordulat, Martín úr. Semmi sem költözött Cristinába. Nem ritka jelenség a traumát átélt betegeknél, hogy elhunyt családtagok vagy képzelt lények jelenlétét érzékelik, sőt egészen bezárkóznak saját elméjük börtönébe a külvilág elől. Érzelmi reakció ez, így próbál a személyiség védekezni a számára elfogadhatatlan emocionális, pszichés hatások ellen. De most ne törődjön ezzel. Az a lényeg, és erre kell építenünk, hogy maga a legfontosabb személy Cristina életében. Részint az alapján, amit ő mondott nekem annak idején, és ami szigorúan köztünk marad, részint az alapján, amit az elmúlt hetekben tapasztaltam, pontosan tudom, hogy szerelmes magába, Martín úr. Úgy szereti, ahogy soha senkit, és ahogy természetesen engem sem fog. Ezért kérem, hogy segítsen, és ne engedjen a félelemnek, a sértettségnek; segítsen, mert mindketten ugyanazt akarjuk. Közös célunk, hogy Cristina minél előbb kijuthasson innen. Elszégyelltem magam. – Bocsásson meg, ha az imént… Az orvos felemelte a kezét, és ezzel elejét vette minden magyarázkodásnak. Felállt, belebújt a kabátjába, és kezet nyújtott. – Holnap várom – mondta. – Köszönöm, doktor úr. – Én köszönöm magának. Hogy eljött oda, ahol várták. Másnap reggel, amint a nap emelkedni kezdett a befagyott tó fölött, útnak indultam a szállodából. Gyerekek játszottak a tó szélén, kavicsot dobáltak, megpróbálták eltalálni velük az egyik régi csónakot a jég börtönében. Addigra elállt a hóesés, kristálytisztán rajzolódtak ki a távolban a fehér hegyláncok és az égen a terebélyes bárányfelhők, amelyek úgy száguldottak, mint különös, tejszínhabból épült városok. Nem sokkal kilenc óra után értem oda a Villa San Antonióhoz. Sanjuán doktor a kertben várt Cristinával. Kint ültek a napon, az orvos kézen fogta betegét, és beszélt hozzá. Cristina alig törődött vele. Amikor Sanjuán észrevette, hogy közeledem, magukhoz intett. Egy székhez léptem, szemben Cristinával. Leültem, és ránéztem, de ő csak rám emelte a szemét, nem látott. – Nézd csak, kijött el hozzánk – biztatta az orvos. Megfogtam Cristina kezét, és hozzá hajoltam. – Beszéljen hozzá. Bólintottam, de úgy megbénított az az üres tekintet, hogy hirtelenjében nem tudtam, mit mondjak. Sanjuán felállt, és magunkra hagyott. Láttam, ahogy visszamegy az épületbe, de előbb még szólt egy nővérnek, hogy tartson szemmel. Nem törődtem az ellenőrzéssel, közelebb húztam a székemet Cristinához. Félresimítottam a haját a homlokából, és ő elmosolyodott.

– Emlékszel még rám? – kérdeztem. Láttam magam a szemében, de nem tudtam, hogy ő is lát-e, hallja-e a hangomat. – Az orvos azt mondja, nemsokára meggyógyulsz, és hazamehetünk. Oda, ahova te akarod. Eszembe jutott, mi lenne, ha kiköltöznék a tornyos házból, és elutaznánk nagyon messzire, te mondod meg, hova. Ahol senki sem ismer bennünket, és senkit sem érdekel, kik vagyunk, és hogy honnan jöttünk. Vászonkesztyűt húztak a kezére, hogy elfedjék a ragtapaszokat. Lesoványodott, mély ráncok árkolták a bőrét, felrepedezett az ajka, a szeme élettelenül, tompán fénylett. Én egyre csak mosolyogtam rá, simogattam az arcát, a homlokát, be nem állt a szám, hajtogattam, mennyire hiányzott, és hogy égen-földön őt kerestem. Órákat töltöttünk el így, egészen addig, amíg az orvos visszatért egy nővérrel, és bevitték Cristinát. Ott maradtam a kertben, mi mást tehettem volna, aztán újra megpillantottam Sanjuánt az ajtóban. Odajött hozzám, és leült az egyik székre. – Egy szót se szólt – közöltem. – Szerintem észre se vette, hogy itt vagyok… – Téved, barátom – felelte. – Nagyon lassú ez a folyamat, de biztosíthatom, hogy a jelenléte segít neki, mégpedig nagyon sokat. Bólintással fogadtam a könyöradományait és minden kegyes hazugságát. – Holnap megint megpróbáljuk – ígérte. Még csak déli tizenkettő volt. – És mit csináljak holnapig? – Maga író, nemde? Akkor írjon. Írjon valamit Cristinának.

9 Visszasétáltam a szállodához a tópart mentén. A portás elmondta, merre találom a falu egyetlen könyvesboltját, ott sikerült írólapot vennem, és egy töltőtollat, amely, ha jól láttam, időtlen idők óta ott porosodhatott. E fegyverekkel felszerelkezve zárkóztam be a szobámba. Az ablakhoz húztam az asztalt, és kértem egy termosz forró kávét. Majdnem egy órán keresztül bámultam a tavat és a távoli hegyeket, mielőtt akár egy szót is leírtam volna. Aztán eszembe jutott a régi fotográfia, amelyet Cristinától kaptam, a kép, rajta a kislánnyal, aki egy fából ácsolt stégen ballag a tenger felé, a titok, amelynek nyitjára sohasem lelt rá az emlékezetében. Elképzeltem, hogy én is ott lépdelek a deszkákon, közvetlenül a kislány mögött, aztán lassan csordogálni kezdtek a szavak, és a nyomukban kikovácsolódott egy történet. Már tudtam, hogy megírom a mesét, amelyre Cristina nem emlékezett, a mesét, amely gyerekkorában a csillogó víztükör fölé vitte őt, kézen fogva egy idegennel. Amit írtam, csak képzelt emlék volt, elrabolt élet. De a mondatok közül kivillanó képek és fények visszavittek a régi, ködös Barcelonába, ahonnan mindketten származtunk. Addig írtam, amíg lement a nap, és egy csepp kávé sem maradt a termoszomban, amíg a tó fagyott tükre felfénylett a kékes holdvilágnál, és megfájdult a kezem, a szemem. Leejtettem a tollat, összekotortam az írólapokat az asztalról. Már nem hallottam a portást, amikor bekopogott az ajtómon, hogy lemegyek-e vacsorázni. Mély álomba merültem, álmodtam és hittem, hogy a szavak, még az enyémek is, gyógyítani tudnak. Négy napig tartottam ezt a munkarendet. Hajnalban keltem, és kimentem az erkélyre, hogy lássam, mint festi pirosra a kelő nap a lábam alatt elterülő tavat. Fél kilenc körül értem át a szanatóriumba, általában a bejárati lépcsőn találkoztam Sanjuán doktorral, aki ott üldögélt gőzölgő kávéscsészével a kezében, és a kertet nézte. – Maga sosem alszik, doktor úr? – kérdeztem mindig. – Épp annyit, amennyit maga – felelte. Kilenc óra körül bekísért Cristina szobájához, és ajtót nyitott. Kettesben hagyott vele. Mindig a fotelban találtam Cristinát, szemben az ablakkal. Közelebb húztam egy széket, megfogtam a kezét. Alig vett rólam tudomást. Felolvastam a szövegrészt, amit az előző este írtam, és mindennap újra kezdtem a legelejétől. Néha megszakítottam az olvasást, és amikor felpillantottam, meglepve láttam, hogy az ajkán kirajzolódik egy-egy félmosoly. Vele voltam egész nap, amíg az orvos estefelé visszatért, és hazaküldött. Végigballagtam az üres, havas utcákon vissza a szállodába, bekaptam valami vacsorát, és felmentem a szobámba, hogy folytassam az írást, amíg csak bírom. Már azt sem tudtam, milyen nevük van a napoknak. Az ötödik napon, mint mindig, beléptem Cristina szobájába, de üresen találtam a fotelt, amelyben ülni szokott. Rémülten körülnéztem, aztán rátaláltam a földön; ott kuporgott az egyik sarokban, átkarolta a térdét, egészen kicsire húzta össze magát, és könnyben ázott az arca. Amikor észrevett, elmosolyodott, és láttam, hogy felismer. Letérdeltem mellé, átöleltem. Nem emlékszem, hogy valaha is olyan boldog lettem volna, mint abban a pár fájdalmasan rövid pillanatban, amíg a leheletét éreztem az arcomon, és láttam, hogy a szemébe visszaköltözik egy fénysugár. – Hol voltál? – kérdezte.

Aznap délután Sanjuán doktor engedélyt adott, hogy egy órára kivigyem sétálni. A tóhoz mentünk, és leültünk egy padra a parton. Azt mondta, álmodott egy kislányról, aki egy sötét labirintusvárosban lakik, eleven utcák és házak között, s azok az ottani emberek lelkéből táplálkoznak. Az álomban, csakúgy, mint az én napokig mesélt mesémben, sikerült megszöknie a kislánynak, és eljutnia egy stégre a végtelen tenger fölé. Ott mendegélt tovább, kézen fogva egy idegen, névtelen és arctalan férfival, aki megmentette őt, s aki elkísérte a faépítmény végéig a víz fölött, mert ott várt rá valaki, de őt már nem láthatta, mert az álomnak, csakúgy, mint a felolvasott mesének, vége szakadt. Cristina halványan emlékezett a Villa San Antonióra és Sanjuán doktorra. Pirulva vallotta meg, hogy úgy emlékszik, mintha az orvos az előző héten kérte volna feleségül. Idő és tér összemosódott szeme tükrében. Néha azt hitte, az apja fekszik az egyik szomszédos szobában, és ő azért van ott, hogy meglátogassa. A következő percben már nem tudta, hogy került oda, és nem is mindig akarta tudni. Emlékezett, hogy elmentem vonatjegyet venni, és előfordult, hogy úgy beszélt az eltűnésének napjáról, mintha tegnap lett volna. Volt, hogy összetévesztett Vidallal, és tőlem kért bocsánatot. Máskor félelem árnyékolta be az arcát, és reszketés fogta el. – Közeledik – mondta ilyenkor. – El kell mennem. Mielőtt megtalálna téged. Hosszú hallgatásba burkolózott aztán, nem törődött velem, se a világgal, mintha valami elhurcolta volna magával egy távoli, megközelíthetetlen helyre. Néhány nap elteltével már biztos voltam benne, hogy megháborodott. Megkeseredett az első pillanatok reménye, néha már úgy tértem vissza szerzetesi cellámba a szállodában, hogy éreztem megnyílni a lábam alatt a sötétség és a gyűlölet régi szakadékát, melyről jó ideje már megfeledkeztem. Sanjuán doktor, aki engem is ugyanazzal a kitartó türelemmel figyelt, mint a betegeit, figyelmeztetett, hogy számíthatok erre. – Ne adja fel a reményt, barátom – biztatott. – Óriási eredményeket értünk el. Higgyen a sikerben. Szófogadóan bólintottam, továbbra is nap nap után jártam a szanatóriumba; kivittem Cristinát a tóhoz, végighallgattam az álom emlékét, amit, bár már több tucatszor elmesélte, minden alkalommal újonnan fedezett fel. Mindennap megkérdezte, hol voltam, és miért nem jöttem vissza érte, miért hagytam egyedül. Mindennap rám nézett láthatatlan börtönéből, könyörgött, hogy öleljem át. Mindennap, amikor elbúcsúztunk, megkérdezte, szeretem-e, és én mindig ugyanazokkal a szavakkal feleltem. – Örökké szeretni foglak. Örökké. Egyik éjjel kopogtatásra ébredtem. Hajnali három volt. Álomittasan kibotorkáltam, és a szanatórium egyik ápolónőjét találtam az ajtó előtt. – Sanjuán doktor küldött magáért. – Mi történt? Tíz perc múlva a Villa San Antonióban voltam. A kertbe is kihallatszott a kiabálás. Cristina magára zárta a szobája ajtaját. Sanjuán doktor, akinek olyan kialvatlan volt az arca, mintha egy hete nem hunyta volna le a szemét, két ápolóval együtt feszegette a zárat. Kihallatszott Cristina sikoltozása, dörömbölt a falon, földhöz vagdosta a bútorokat, tört-zúzott minden erejével. – Ki van ott vele? – kérdeztem kővé meredve. – Senki – felelte az orvos. – De hiszen beszél valakihez… – Egyedül van. Lélekszakadva jött az éjjeliőr egy feszítővassal. – Csak ezt találtam – mentegetőzött.

Az orvos bólintására beillesztette a szerszámot az ajtórésbe, és nekiveselkedett. – Hogy tudott bezárkózni oda? – kérdeztem. – Nem tudom… – mondta Sanjuán doktor. Most először véltem rettegést felfedezni a szemében, és mindjárt el is fordult. Az éjjeliőr már éppen felfeszítette volna az ajtót, amikor hirtelen elnémultak odabent a zajok. – Cristina! – kiáltotta az orvos. Semmi válasz. Az ajtó végül kinyílt, és sarkig tárult. Bementem Sanjuán után a sötét szobába. Nyitva állt az ablak, bevágott rajta a fagyos, téli szél. Felborogatták a székeket, asztalokat, fotelokat. Mintha valami szabálytalan, sötét festékfolt fröccsent volna a falra. Vér. De Cristinát nem láttuk sehol. Az ápolók kirohantak az erkélyre, letekingettek a kertbe, lábnyomok után kutattak. Az orvos összevissza téblábolt, forgolódott, mindenütt kereste Cristinát. Csak ekkor hallottuk meg a nevetést a fürdőszobából. Az ajtóhoz léptem, és kinyitottam. Üvegcserepek borították a padlót szerteszét. Cristina a fürdőkádnak támasztotta a hátát, úgy ült ott, mint egy törött bábu. Keze-lába vérzett, ellepték a vágások, a szilánkok. Ökölcsapásokkal zúzta szét a tükröt, és még mindig csordogált a vére az üvegen. Átöleltem őt, a tekintetét kerestem. De ő csak mosolygott. – Nem engedtem be – mondta. – Kit? – Azt akarta, hogy felejtsek, de én nem engedtem be. Az orvos letérdelt mellém, és megvizsgálta Cristina testén a vágásokat, a sebeket. – Kérem – súgta oda nekem, és félretolt. – Most ne. Egy ápoló elszaladt hordágyért. Segítettem felfektetni rá Cristinát, végig fogtam a kezét, amíg bevitték egy vizsgálószobába, és Sanjuán doktor nyugtatót injekciózott be neki, ő pedig egy-két másodpercen belül elvesztette az eszméletét. Mellette maradtam, és csak néztem, néztem, amíg elfátyolosodott a szeme, aztán egy nővér karon fogva kivezetett a szobából. Ott maradtam a sötét, klórszagú folyosón, vérfoltos kézzel és ruhában. Nekivetettem a hátamat a falnak, és a földre csúsztam. Cristina másnap tért magához; ágyon feküdt, bőrszíjakkal kötözték le egy ablaktalan helyiségben, ahol csak a plafonról lógó sárgás villanykörte világított. Én a sarokba állított széken töltöttem az éjszakát, figyeltem őt, és fogalmam sem volt, mennyi idő telt el közben. Egyszer csak kinyitotta a szemét, de mindjárt eltorzult az arca a fájdalomtól, ahogy megsajdultak a karján a sebek. – David – szólt. – Itt vagyok – feleltem. Odamentem az ágyhoz, és lejjebb hajoltam, hogy Cristina lássa az arcomat, meg a vérszegény mosolyt, amit csak az ő kedvéért erőltettem magamra. – Nem tudok megmozdulni – mondta. – Lekötöztek. A saját érdekedben. Nemsokára jön a doktor úr, és leveszi a szíjakat. – Vedd le te. – Nem lehet. Csak az orvosnak szabad… – Légy szíves – kérlelt. – Cristina, jobb lenne, ha… – Kérlek. Kín és rettegés fénylett a szemében, de főleg világosság, és olyan éberség, amit nem láttam azóta, hogy először találkoztunk a szanatóriumban. Cristina végre visszatért hozzám. Kikötöttem két szíjat a vállán és a derekán. Megsimogattam az arcát. Reszketett. – Fázol? Nemet intett.

– Akarod, hogy szóljak az orvosnak? Megint csak nem volt a válasz. – David, nézz rám. Leültem az ágy szélére, és belenéztem egyenesen a szemébe. – Meg kell semmisítened – mondta. – Nem értlek. – Meg kell semmisítened. – Mit? – A könyvet. – Cristina, azt hiszem, mégis szólok a doktor úrnak… – Nem. Hallgass végig. Görcsösen kapaszkodott a kezembe. – Emlékszel arra a reggelre, amikor elmentél a vonatjegyekért? Én akkor megint felmentem a dolgozószobádba, és kinyitottam a ládát. Felsóhajtottam. – Megtaláltam a kéziratot, és olvasni kezdtem. – Az csak mese, Cristina… – Ne hazudj. Elolvastam, David. Ha nem is végig, de ahhoz épp eléggé, hogy tudjam, végezni kell vele. – Ne foglalkozz most ezzel. Már mondtam, hogy abbahagytam… – A kézirat nem hagy téged. Én megpróbáltam elégetni… Elengedtem a kezét e szavakra, és küszködtem magamban a jéghideg haraggal, ahogy eszembe jutottak a csonkig égett gyertyák a toronyszoba padlóján. – Megpróbáltad elégetni? – Nem sikerült – felelte. – Volt még valaki a házban. – Senki sem volt ott, Cristina. Senki. – Amikor meggyújtottam a gyufát, és a kézirathoz közelítettem, éreztem, hogy mögöttem áll. Tarkón ütött, és én összeestem. – Ki volt az? – Sötét lett, mintha hirtelen elmenekült volna a napfény, és nem tudna visszatérni. Hiába fordultam hátra, nagyon sötét volt. Csak a szemét láttam. Olyan volt a szeme, mint egy farkasnak. – Cristina… – Kitépte a kéziratot a kezemből, és visszatette a ládába. – Cristina, te nem vagy jól. Hadd hívjam be az orvost, és… – Nem is figyelsz. Mosolyogva homlokon csókoltam. – Már hogyne figyelnék. De senki sem volt a házban… Lehunyta a szemét, és úgy csuklott félre a feje, mintha a szavaim tőrök gyanánt hasítottak volna a testébe. – Szólok a doktor úrnak… Odahajoltam hozzá, megint megcsókoltam, felálltam. Ahogy az ajtó felé indultam, éreztem a pillantását a hátamban. – Gyáva vagy – szólt utánam. Mire visszatértem a szobába Sanjuán doktorral, Cristina már kikötözte magán az utolsó szíjat is, és éppen az ajtó felé botladozott, véres lábnyomokat hagyva a fehér padlókövön. Két oldalról karon ragadtuk, és újra felfektettük az ágyra. Cristina vérfagyasztó dühvel kiáltozott, próbálta kitépni magát. Többen is berohantak a zajra. Az egyik őr segített lefogni őt, amíg az orvos megint lekötözte. Amikor végeztünk, Sanjuán szigorúan rám szegezte a tekintetét.

– Megint le kell nyugtatóznom. Maradjon itt, de eszébe ne jusson még egyszer kikötözni a szíjakat. Kis időre egyedül maradtam Cristinával, és csitítgatni kezdtem. Csak vergődött a szíjak alatt. Kezem közé fogtam az arcát, a tekintetét kerestem. – Cristina, kérlek… Arcul köpött. – Takarodj! Az orvos egy nővér kíséretében jött vissza, aki alumíniumtálcát hozott, azon pedig injekciós tűt, gyógyszereket és egy üvegcsét, benne sárgás folyadékkal. – Menjen ki – parancsolt rám. Megálltam az ajtóban. A nővér leszorította Cristinát, Sanjuán doktor a karjába döfte az injekciós tűt. Cristina szívet tépően sikoltozott. Befogtam a fülemet, és kifordultam a folyosóra.

10 A Villa San Antonio mögött fákkal szegélyezett út nyílt, és egy patak mentén vezetett ki a faluból. A bekeretezett térkép, amely a Tó Szálló éttermének falán függött, túlzott romantikával a Szerelmesek sétányának nevezte, de aznap délután, amikor elhagytam a szanatóriumot, és útnak indultam az árnyas ösvényen, inkább magányra leltem, mint meghitt andalgásra. Majdnem félóráig gyalogoltam, anélkül hogy bárkivel összeakadtam volna, aztán magam mögött hagytam a falut, és már csak papírmasé figurának láttam a láthatáron a Villa San Antoniót meg a tó körül álló főúri kastélyokat. Leültem egy padra a sétány mellett, és elgyönyörködtem a Cerdanya-völgy túloldalán alászálló nap fényében. Úgy kétszáz méterre megpillantottam egy kicsiny kápolnát a havas mező közepén. Nem tudtam, miért, de felkeltem a padról, és utat törtem hozzá a hóban. Már tíz-tizenkét méterről láttam, hogy ledőlt a homlokzata. Tűz pusztíthatott benne, mert koromtól feketéllettek a falak. Felmentem a lépcsőn a valaha volt kapuig, és beljebb merészkedtem. Hamurakások közül álltak ki az égett padok és a plafonról leszakadt gerendák. A helyiséget jócskán felverte a gyom, indái rákapaszkodtak az egykori oltárra. A késő délutáni nap besütött a keskeny ablakok kőperemén. Leültem egy régi pad maradványára az oltárral szemben, és hallgattam, hogy fütyül a szél az üszkös tető rései között. Felemeltem a fejemet; olyan jó lett volna, ha akár csak töredékét is érezhetem Sempere barátom hitének Istenben vagy akár a könyvekben, ha ezzel a hittel kikönyöröghetek az égtől vagy a pokoltól még egy lehetőséget, hogy kiszabadítsam Cristinát. – Könyörgök – dadogtam magam elé a könnyeimmel küszködve. Keserűen mosolyogtam, mint az életuntak, akik hitvány semmiségeket kunyerálnak az Istentől, pedig sosem hittek benne. Körülnéztem a romos, hamuvá lett templomon, az ürességen, a magányon, és tudtam, hogy még aznap éjjel visszatérek Cristináért a szanatóriumba, bár nincs csoda és áldás, csak a saját elhatározásom, hogy magammal viszem őt, és kiszabadítom a nyúlszívű, szentimentális orvos karmai közül, aki a saját Csipkerózsikáját akarja megtalálni benne. És felgyújtom az egész házat, mielőtt bárki hozzáérne még egyszer. Hazaviszem Cristinát, vele együtt halok meg. Utamat majd bevilágítja a harag és a gyűlölet. Este indultam vissza a kápolnából. Átkeltem a holdfényben csillogó ezüstréten, vissza a fás ösvényhez, félhomályban követtem a patak vonalát, amíg újra megpillantottam a Villa San Antonio fényeit és a tavat körülvevő manzárdok, tornyok erdejét. A szanatórium kapujában nem fáradtam a csengőzsinór meghúzásával. Átmásztam a falon, és a sötétben tapogatózva lopakodtam végig a kerten. Megkerültem a házat, odamentem az egyik hátsó ajtajához. Bezárták belülről, de én gondolkodás nélkül betörtem az üveget a könyökömmel, és lenyomtam a kilincset. Elindultam a folyosón, hallottam a hangokat, a nyögéseket, bekúszott az orromba a konyhában fövő leves illata. Végül eljutottam a szobához, ahol a jóságos doktor fogva tartotta Cristinát, és nyilván arról ábrándozott, hogy majd Cristina lesz az ő Csipkerózsikája, akit örökre ott marasztalhat a szíjak és a gyógyszerek rabságában.

Arra számítottam, hogy zárva lesz a szoba ajtaja, de a kilincs engedett tompa fájdalomtól lüktető kezemnek. Benyomtam az ajtót, és léptem párat. Először a saját leheletemet láttam meg, ahogy páraként lebeg a szám előtt. Aztán a véres lábnyomokat a padlón, a fehér köveken. A kertre néző ablak tárva-nyitva állt, lágyan fújdogálta a függönyöket a szél. Üres volt az ágy. Odamentem, és a kezembe vettem az egyik szíjat, amellyel az orvos és a nővér lekötözte Cristinát. Olyan könnyedén nyisszantották át, mintha papírból volna. Kimásztam az ablakon a kertbe, és megtaláltam a vérvörös lábnyomokat a havon: a falhoz vezettek. Követtem őket odáig, aztán kitapogattam a fal köveit. Azok is véresek voltak. Felkapaszkodtam, leugrottam a másik oldalon. A tétova léptek a falu felé vezettek. Emlékszem, hogy futásnak eredtem. Így jutottam el a tavat körülvevő parkhoz. Fehér fénnyel világított a telihold a hatalmas jégpáncél fölött. Ott láttam meg őt. Cristina a lábát húzva sántikált a fagyott tó tükrén, és még most is véres lábnyomokat hagyott maga mögött. Fehér kórházi köpenye lebegett a szélben. Mire kiértem a parthoz, már vagy harminc métert tett meg a tó közepe felé. Csak akkor állt meg, amikor a nevét kiáltottam. Lassan felém fordult, láttam a mosolyát, de a lába alatt pókhálóban repedezett a jég. Ráugrottam a jégre, futni kezdtem, éreztem a súlyos roppanásokat a talpam alatt. Cristina dermedten nézett rám. Egyre csak szélesedtek körülötte a sötét hasadások. Megcsúszott a lábam, és elestem. – Szeretlek – mondta. Vonszolni kezdtem magam feléje, de a repedések már az én kezem alatt is sűrűsödtek, őt meg teljesen körülvették. Alig néhány méter választott el bennünket, amikor nagy reccsenéssel beszakadt a jég Cristina alatt. Sötét torkok tátongtak, úgy kebelezték be őt villámgyorsan, mint valami kátrányszakadék. Amint eltűnt a teste a vízben, máris összetorlódtak fölötte a lemezek, lezárták a nyílást, amelybe belesüllyedt. Néhány méteren még sodorta az áramlat odalent. Nagy nehezen sikerült eljutnom fölé, és minden erőmmel ütni kezdtem a jeget. Cristina tágra nyílt szemmel, hullámzó hajjal nézett fel rám onnan, az átlátszó lemez túloldaláról. Hiába dörömböltem kétségbeesetten, csak a kezemet törtem fel. Cristina pillantása az enyémbe fonódott. Mosolygott, ahogy tenyerét a jégre tapasztotta. Szája kilehelte az utolsó légbuborékokat, és még egyszer kitágult a pupillája. A következő percben süllyedni kezdett, és örökre elnyelte őt a víz sötét mélye.

11 Nem mentem vissza a szállodába a csomagjaimért. Elrejtőztem a fák közt a tónál, onnan figyeltem, ahogy Sanjuán doktor és két csendőr becsönget, majd az üvegajtón keresztül beszélget az igazgatóval. Átvágtam a falun: végig meglapultam a sötét, néptelen utcák szélén, úgy osontam el egészen a ködbe burkolózó vasútállomásig. Két gázlámpa fényében tűnt fel sejtelmesen a vágányon veszteglő vonat. A kijáratnál pislákoló szemafor fénye pirosra festette sötét fémtestét. Régóta állt már a szerelvény, jégkönnycseppek függtek kocsonyásan a síneken, az ütközőkön. Minden vagon sötét volt, zúzmara szőtte be az ablakokat. Nem égett a villany az állomásfőnök irodájában sem. Órák múlva indult csak a vonat, egy lélek sem járt arra. Odamentem az egyik vagonhoz, és megpróbáltam kinyitni valamelyik ajtaját. Belülről tolták rájuk a reteszt. Elindultam a sínek mentén, megkerültem az egész szerelvényt. A sötétség leple alatt felmásztam a két utolsó kocsi közé, és az őket összekötő ajtókkal próbálkoztam. Most szerencsém volt, az egyik könnyen engedett. Belopóztam rajta, és a sötétben gyorsan eljutottam egy fülkéig. Magamra zártam az ajtaját. Vacogtam a hidegtől, ahogy végigdőltem az ülésen. Nem mertem lehunyni a szememet, féltem, hogy majd meglátom magam előtt Cristina jég alá szorult tekintetét. Nem is tudom, percek vagy órák teltek el. Egyre csak azon töprengtem, miért bujkálok, miért nem érzek az égvilágon semmit. Menedéket leltem az ürességben, üldözöttként vártam elrejtőzve, hallgattam a hidegtől összehúzódó fém és fa ezernyi nyikkanását. Addig kémleltem a sötétséget az ablakon túl, amíg lámpafény vetült a vagon falára, és hangokat hallottam kintről, a peronról. Ujjammal foltot dörzsöltem a deres ablakra, és megláttam a mozdonyvezetőt és két munkást, ahogy a vonat elejéhez közelednek. Nem messze tőlük beszélgetett az állomásfőnök a két csendőrrel, akik korábban Sanjuán doktort kísérték a szálloda ajtajához. Az állomásfőnök bólintott, kulcscsomót vett elő a zsebéből, és közelebb vezette őket a vonathoz. Visszahúzódtam az ablaktól. Nemsokára meghallottam a kulcscsörgést, és odakint az ajtó csikordulását. Léptek közeledtek a vagon túlsó végéből. Elhúztam a reteszt, hadd nyissanak be a fülkébe, aztán gyorsan le kushadtam az ülés alá. Hasra feküdtem, szorosan a falhoz húzódtam. Hallottam a csendőrök közeledő lépteit, láttam, hogy csúszkál az ablakokon a zseblámpájuk kékes foltja. Amikor a léptek megálltak a fülkém előtt, visszatartottam a lélegzetemet. Hirtelen elhallgattak a hangok. Kinyílt az ajtó, láttam a csizmákat alig néhány arasznyira az arcomtól. Az egyik csendőr bent maradt egy rövid időre, aztán kiment, és becsukta az ajtót maga mögött. Fokozatosan eltávolodtak a léptei. Mozdulatlanul várakoztam tovább. Pár perc múlva zajt hallottam, és meleg lehelet simította végig az arcomat a fűtőtest nyílásából. Egy óra múlva megcsillant az ablakokon a hajnal első fénye. Előbújtam a rejtekhelyemről, és kinéztem. Az utasok egyesével-kettesével sürgölődtek a peronon, bőröndökkel, csomagokkal a kezükben. A falakon és a padlón végigfutott a befűtött mozdony remegése. Nemsokára elkezdtek felszállni az utasok, és a kalauz meggyújtotta a villanyt. Visszaültem az ülésre az ablak mellé, és még vissza is integettem egyik-másik utasnak, aki a fülke előtt elhaladtában üdvözölt. Amikor az állomás nagy órája elütötte a nyolcat, elindult a vonat. Csak ekkor mertem lehunyni a szememet, és hallottam a távoli harang kondulását, amely egy átok visszhangját hozta magával.

Sok kellemetlenség késleltette a visszautat. A vasúti pálya egy darabon meghibásodott, és csak annak a bizonyos január 23-nak a délutánján értem vissza Barcelonába. Skarlátvörös ég terült a városra, fekete pókhálót szőtt fölé a gyárak füstje. Meleg volt, mintha hirtelen visszavonult volna a tél, és helyette csak a szennyvíz pállott, bűzös levegője csapott fel a csatornanyílásokból. Amikor kinyitottam a tornyos ház kapuját, fehér borítékot találtam a padlón. Felismertem a vörös viaszpecsétet, de nem kellett lehajolnom érte, hogy pontosan tudjam, mi van benne: emlékeztető, hogy találkoznom kell a főnökkel még aznap este a Güell park melletti kastélyban, és átadnom neki a kéziratot. Sötétben mentem fel a lépcsőn, és nyitottam ki a lakásajtót. Odabent sem gyújtottam villanyt, csak elindultam egyenesen a toronyszoba felé. Amikor felértem, megálltam az ablaknál, és végignéztem a helyiségen a lángoló ég pokoli ragyogásában. Elképzeltem Cristinát a láda előtt térdepelve, ahogy ő maga mesélte. Hogy felnyitja, és kiveszi belőle a dossziét a kéziratommal. És úgy olvassa azokat az átkozott oldalakat, hogy pontosan tudja: mindegyiket tűzre kell vetni. Meggyújtja a gyufát, a papírhoz közelíti a lángot. Volt még valaki a házban. Odamentem a ládához, de előbb még megálltam néhány lépésre tőle, mintha csak Cristinát kémlelném a háta mögül. Aztán lehajoltam, és kinyitottam a fedelet. Most is ott várt a kézirat. Benyúltam a kötegért, végigsimítottam a borítót az ujjam hegyével. Csak ekkor láttam meg. Úgy csillogott a láda alján az ezüst figura, mint tó mélyén a gyöngy. Kivettem, és jobban megnéztem a vérvörös ég háttere előtt. Igen, az angyalos kitűző volt az. – A kurva anyádat – hallottam a saját hangomat. Előástam a régi szekrény mélyéről a dobozt és benne apám régi revolverét. Kinyitottam a tárat, megbizonyosodtam róla, hogy tele van. A többi töltényt a kabátom bal zsebébe gyömöszöltem. Kendőbe csavartam a fegyvert, beletettem a jobb zsebembe. Mielőtt elindultam, egy pillanatra még elnéztem az idegen férfi arcát, aki a hall tükréből bámult rám. Rámosolyogtam minden békességgel, amit az ereimben lángoló gyűlölet nyújthatott, és útra keltem az éjszakában.

12 Andreas Corelli háza vörös fellegtakaró előtt emelkedett a dombon. Mellette ringott a Güell park egész árnyékerdeje. Fújdogált a szél a faágak között, sötétben rejtőző kígyókként zizegtek-sziszegtek a levelek. Megálltam a bejárat előtt, és végignéztem a ház homlokzatán. Egyik ablakban sem égett a villany. Mindenhol lehúzták a redőnyt. Hallottam a hátam mögött a kutyák lihegését, ahogy a park fala mögött ténferegtek, és nem tágítottak a nyomomból. Kivettem a pisztolyt a zsebemből, aztán a kapu felé fordulva láttam a bestiák árnyait, vízszerű, illanó alakjukat, ahogy a sötétből lestek. Közelebb mentem a ház főkapujához, és három tompa ütést mértem rá a kopogtatóval. Nem vártam választ. Legszívesebben szétlőttem volna a zárat, de semmi szükség nem volt rá, mert a kapu nyitva állt. Addig nyomtam a bronzkilincset, amíg kiakadt a zár nyelve, és a tölgyfa ajtó máris befordult lassan, a saját súlyánál fogva. Szemben nyílt a hosszú folyosó, padlóján finom homokként csillogott a por. Tettem néhány lépést a lépcsőig, amely a hall egyik oldalán vezetett sötét csigavonalként a magasba. Aztán elindultam a folyosón a szalon felé. Több tucat pillantás követett a régi, bekeretezett fotográfiákról a falon. Semmit sem hallottam, csak a saját lépteimet és a lélegzetemet. Megálltam a folyosó végén. Vörös pengék gyanánt vágott be az esti fény a redőnyök résein. Feltartott pisztollyal léptem a szalonba. Lassan hozzászokott a szemem a sötéthez. Ugyanott álltak a bútorok, mint ahol emlékeztem, de még e szegényes derengésnél is láttam, hogy megöregedtek, és belepte őket a por. Minden romokban állt. Foszlottan lógtak a függönyök, tenyérnyi darabokban, halpikkelyként hámlott a falfesték. Odaléptem az egyik ablakhoz, hogy kinyissam a zsalugátert, és valami fényt bocsássak be. Csak pár méterre álltam az erkélytől, amikor rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül. Földbe gyökerezett a lábam, és visszafordultam. A helyiség sarkában pontosan kirajzolódott az árnyalak: most is úgy ült a fotelban, ahogy szokott. A redőnyök nyílásain beszivárgó vörösség megvilágította fénylő cipőjét és az öltönye körvonalait. Tudtam, hogy engem néz, még ha sötétben van is az arca. És hogy mosolyog. Felemeltem a pisztolyt, és ráfogtam. – Tudom, mit tett – mondtam. Corelli meg sem rezzent. Mozdulatlan maradt, mint a pók. Tettem felé egy lépést, és a revolverrel pontosan a fejére céloztam. Mintha sóhajt hallottam volna felszakadni a sötétből, és ahogy a piros fény kigyúlt a szemében, egy pillanatra azt hittem, rám veti magát. Elsütöttem a fegyvert. A pisztoly visszarúgott, pörölyként ütött a karomra. Kék füstfelhő szállt fel a csövéből. A főnök egyik keze lehanyatlott a fotel karfájáról, markolászni kezdett a föld felé, körmével a padlót kaparta, én pedig még egyszer rálőttem. A golyó most a mellét érte, és füstölgő lyukat vágott az öltönyén. Még mindig két kézzel tartottam a revolvert, de nem mertem előrébb lépni, csak néztem a mozdulatlan árnyat a fotelban. A kéz mozgása alábbhagyott, végül már az egész test ernyedten hevert, és a hosszú, csiszolt körmök beékelődtek a tölgyfa padlóba. Egyetlen mozdulat sem látszott, egyetlen hang sem hallatszott a test felől, amelynek arcába és mellébe az előbb eresztettem két golyót. Visszahátráltam az ablakhoz, ügyetlenül kitártam a zsalugátert, és közben egy pillanatra sem vettem le a szememet Corelliről. Párás fénycsík nyúlt az ablaktól a sarokig, megvilágította a testét és az arcát. Nyelni sem tudtam, mintha fűrészporral lenne tele a szám. Az első lövés lyukat vágott a két szeme közé. A második az öltönyét fúrta át. De egyetlen vércsepp sem látszott. Finom, csillogó por pergett helyette, mint a homokórából, végig le a ruhája ráncain. Világított a szeme, és gúnyos mosolyra görbült az ajka. Bábu volt csupán.

Leengedtem a pisztolyt, és reszkető kézzel odaléptem. Lehajoltam a groteszk figura mellé, és lassan az arcához közelítettem a kezemet. Egy pillanatra elfogott a félelem, hogy az üvegszemek bármikor megtelhetnek élettel, és a hosszú körmű ujjak a nyakamra fonódnak. De aztán végighúztam az arcán az ujjam begyét. Lakkozott fa volt. Keserű kacajra fakadtam. Mi mást várhattam volna a főnöktől? Még egyszer szembenéztem a bábu vigyorával, és akkorát vágtam rá a pisztolyom agyával, hogy lefordult a székről. Amikor elterült a földön, rugdalni kezdtem, addig nyeklett-nyaklott a faváz, amíg ki nem csavarodott keze-lába. Hátrább léptem, és körülnéztem. Megláttam a nagy festményt az angyalfigurával, és egy rántással letéptem a falról. A kép mögött rejtőzött a pincelejárat, amelyről azon az éjszakán álmodtam a fotelban, és a mai napig is híven emlékeztem rá. Lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Kintről is ki tudtam venni a lépcsőt, ahogy lefelé vezetett a sötét mélységbe. A komódhoz mentem, ahova Corelli az első találkozásunkkor eltette a százezer frankot, és kotorászni kezdtem a fiókokban. Az egyikben pléhdobozt találtam, benne gyertyát, gyufát. Nem mertem mindjárt hozzányúlni, féltem, hogy talán ezt is szándékosan hagyta ott a főnök, hogy akarata szerint megtaláljam, mint a bábut. De végül csak meggyújtottam az egyik gyertyát, és visszamentem a szalonon át az ajtóhoz. Vetettem egy utolsó pillantást a ledőlt bábura, majd feltartott gyertyával és jobbomban kétségbeesetten szorongatva a revolvert elindultam lefelé. Fokról fokra haladtam, minden lépésnél megálltam, és a hátam mögé néztem. Amikor a lenti teremhez értem, olyan messzire tartottam magamtól a gyertyát, amennyire tudtam, és félkört írtam le vele. Minden ott volt még: a műtőasztal, a gázlámpák, a sebészeti műszerekkel teli tálca. Vastagon fedte őket a por és a pókháló. De volt még valami. Emberi alakok a falnál. Éppoly mozdulatlanok, mint odafent a főnöké. Letettem a gyertyát a műtőasztalra, és odamentem az erőtlenül lógó testekhez. Felismertem a komornyikot, aki azon az estén kiszolgált, és a sofőrt, aki hazavitt, miután Corellivel vacsoráztam a kertben. Voltak mások is, de nem tudtam azonosítani őket. Az egyiknek sehogy sem láttam az arcát, mert a falnak fordulva állt. Megböktem a fegyverem csövével, visszafordítottam, és csak akkor vettem észre, hogy én magam vagyok az. Végigfutott a hátamon a hideg. Ennek a bábunak, amely engem mintázott, csak fél arca volt. A másik oldalon nem voltak felismerhető vonásai. Már éppen darabokra zúztam volna egy-két jól irányzott rúgással, amikor gyereksírást hallottam a lépcső tetejéről. Elakadt a lélegzetem. Tompa csattanások sorozata következett. Felrohantam, de már nem találtam a szalonban a főnök bábuját. Lábnyomok vezettek a karosszékétől a nagy ajtóig. Felhúztam a pisztolyom závárát, és követtem a nyomokat a folyosóra. A küszöbön megálltam, és felemeltem a fegyvert. A léptek megtorpantak a folyosó közepén. Próbáltam kifürkészni a főnök rejtőző alakját a sötétben, de sehol sem láttam. A túlvégen még mindig nyitva állt a bejárati ajtó. Lassan, óvatosan jutottam el odáig, ahol a lábnyomok sora véget ért. Csak ekkor vettem észre a változást: a falon függő portrék közül már egy sem hiányzott, ahogy a múltkorról emlékeztem. Új keret került az üres helyre, új fénykép, és mintha ugyanazzal a fényképezőgéppel készült volna, mint a nyomasztó gyűjtemény összes többi darabja. Cristinát ábrázolta fehér ruhában, amint kifejezéstelen tekintettel mered a lencsébe. Nem volt egyedül. Egy férfi két karja ölelte át, és tartotta meg a lábán: Andreas Corellié.

13 Elindultam lefelé a dombon a Grácia negyed tekervényes, sötét sikátorai felé. Nyitva találtam egy kocsmát, benne jó néhány vendéggel, akik nekihevülten vitáztak futballról vagy politikáról, de hogy melyikről, azt nehéz lett volna eldöntenem. Kerülgettem az embereket, átvágtam a cigarettafüst felhőjén, eljutottam a söntéshez, ahol a csapos olyan komoran nézett rám, mint alighanem minden idegen betévedőre, vagyis sejtéseim szerint a világ összes lakójára a szomszédos néhány utcán túl. – Telefonálni szeretnék – közöltem. – Csak ha fogyaszt. – Adjon egy konyakot. És a telefont. A csapos fogott egy poharat, azzal mutatott a folyosóra, amely a Vizelde felirat alatt nyílt a helyiségből. Leghátul találtam meg a szedett-vedett telefonfülkét, szemben a mosdókkal; erős fertőtlenítőszagban fürdött, és semmi sem szigetelte el a kocsmazajtól. Leakasztottam a kagylót, vártam egy kicsit a vonalra. Nemsokára beleszólt a telefonos kisasszony. – A Valera ügyvédi irodát kérem – mondtam neki. – Diagonal sugárút 442. A központ néhány percig várakoztatott a kapcsolással. Jobb kezemben a telefonkagylót tartottam, a balommal befogtam a fülemet. Végre szólt a kisasszony, hogy kapcsol, és kisvártatva megismertem a telefonban doktor Valera titkárnőjének a hangját. – Sajnálom, de Valera úr nincs az irodában. – Fontos ügyben keresem. Mondja meg neki, hogy Martín vagyok, David Martín. Élethalál kérdése. – Tudom, ki maga, Martín úr. De sajnos nem kapcsolhatom Valera urat, mert nincs itt. Este fél tíz van, régen befejezte a munkát. – Akkor adja meg, kérem, a lakcímét. – Ezt az információt nem adhatom ki, Martín úr. Sajnálom. Ha gondolja, holnap reggel visszahívhat, és… Visszaakasztottam a kagylót, és új vonalra vártam. Ezúttal Ricardo Salvador szomszédjának a számát adtam meg a központnak. A szomszéd felvette a telefont, és azt mondta, felmegy megnézni, otthon van-e az egykori rendőr. Salvador máris jelentkezett. – Martín! Minden rendben van? Visszajött Barcelonába? – Ma érkeztem. – Legyen nagyon óvatos. Keresi a rendőrség. Nálam is voltak, magáról kérdeztek, és Alicia Marlascáról. – Víctor Grandes? – Azt hiszem, igen. Két izompacsirtával jött, a szemük se állt jól. Úgy látszik, a maga nyakába akarják varrni Roures és az özvegy halálát. Vigyázzon. Biztos figyelik. Ha akarja, jöjjön el hozzám. – Köszönöm, Salvador úr. Végiggondolom. De nem szeretném még több bajba keverni. – Bármit tesz, legyen óvatos. Azt hiszem, igaza volt a múltkor: Jaco tényleg visszajött. Nem tudom, miért, de itt van. Mi lesz a következő lépése? – Megpróbálok beszélni doktor Valerával. Szerintem az egész mögött a kiadó áll, akinek Marlasca dolgozott, és csak doktor Valera tudja az igazságot. Salvador nem szólalt meg azonnal. – Elkísérjem? – kérdezte aztán. – Nem hiszem, hogy szükség van rá. De felhívom, amint beszéltem Valerával. – Ahogy akarja. Van fegyvere? – Igen. – Örömmel hallom.

– Salvador úr… Roures beszélt nekem valami jósnőről a Somorrostrón, akit Marlasca annak idején felkeresett. Irene Sabino közvetítésével ismerte meg. – A Somorrostro Boszorkánya. – Mit tud róla? – Nincs mit mondanom. Kötve hiszem, hogy egyáltalán létezik, és ugyanez vonatkozik a kiadóra is. Inkább Jaco és a rendőrség miatt fájjon a feje. – Vigyázok velük. – Hívjon fel, amint megtud valamit, rendben? – Így lesz. Köszönöm. Visszaakasztottam a kagylót, és elmenőben letettem a pultra egy kis aprópénzt a hívásért meg az italért, amit érintetlenül ott hagytam. Húsz perc múlva ott álltam a Diagonal sugárút 442. előtt, és felnéztem az égő villanyokra Valera szobájában, az épület magasában. A portásfülke zárva volt, de addig dörömböltem a kapun, amíg a portás kinézett, és nem túl barátságos arccal kijött. Csak résnyire nyitotta a kaput, és már éppen legorombított volna, amikor benyomakodtam, és rá se hederítve vonultam tovább. Egyenesen a lifthez mentem, és bár a portásnak sikerült elkapnia a karomat, olyan fenyegető arccal néztem rá, hogy minden akadékoskodástól elment a kedve. Valera titkárnője odafent először meglepett arcot vágott, aztán csodálkozása hamarosan átadta a helyét a félelemnek, főleg amikor betettem a lábam az ajtónyílásba, és megakadályoztam, hogy az orromra vágja, majd invitálás nélkül bementem az irodába. – Hívja ki az ügyvédet – utasítottam. – Most azonnal. A titkárnő sápadtan pislogott rám. – Valera úr nincs… Karon ragadtam, és odalöktem a dolgozószoba ajtajához. A villany csakugyan égett odabent, de Valerának nyoma sem volt. A titkárnő halálra rémülve sírdogált; csak akkor vettem észre, hogy az ujjaim mélyen belevájnak a karjába. Elengedtem, mire ő gyorsan visszahátrált. Egész testében reszketett. Felsóhajtottam, próbáltam egy kézmozdulattal megnyugtatni, de csak annyit értem el, hogy már a revolvert is meglátta a nadrágszíjamban. – Kérem, Martín úr… Esküszöm magának, hogy Valera úr nincs itt… – Elhiszem. Nyugodjon meg. Csak beszélni szeretnék vele. Semmi mást. A titkárnő bólintott. Rámosolyogtam. – Legyen olyan kedves felvenni a telefont, és felhívni őt a lakásán – mondtam. Felemelte a kagylót, és elsuttogta a számot a központnak. A kapcsolás után átadta nekem. – Jó estét – szóltam bele. – Nahát, Martín, micsoda kellemetlen meglepetés – méltatlankodott Valera a vonal túlsó oldalán. – Megtudhatnám, mit keres az irodámban éjnek évadján, azonkívül, hogy halálra ijeszti az alkalmazottaimat? – Sajnálom, hogy megzavarom, ügyvéd úr, de azonnal meg kell találnom Andreas Corellit. A maga kliense, csak maga segíthet nekem. Hosszú csönd következett. – Attól tartok, téved, Martín úr – mondta. – Nem segíthetek. – Pedig bíztam benne, hogy barátságosan is elintézhetjük, Valera úr. – Maga ezt nem érti, Martín úr. Én nem ismerem Corelli urat. – Tessék? – Soha nem láttam, soha nem beszéltem vele, fogalmam sincs, hol tartózkodik. – Én úgy emlékszem, hogy az ő megbízására hozott ki a rendőrségről.

– Néhány hete levelet kaptunk tőle egy csekk kíséretében. Azt írta, maga az ő partnere, és hogy Grandes felügyelő zaklatásnak vetette alá, ezért megkér, hogy szükség esetén lépjünk fel a védelmében. Mellékelte a borítékot is, hogy személyesen adjuk át. Én a magam részéről felvettem a csekket, és szóltam a barátaimnak a kapitányságon, hogy értesítsenek, ha maga odakerül. Így is történt, és ahogy emlékszik, elvégeztem a munkát, kihoztam magát a rendőrségről, és megfenyegettem Grandest, hogy nagyon megüti a bokáját, ha nem hagyja elmenni. Nem hinném, hogy panasza lehetne a szolgáltatásunkra. Most én hallgattam egy sort. – Ha nem hisz nekem, kérje meg Margarita kisasszonyt, hogy mutassa meg a levelet – mondta Valera. – És mi a helyzet az apjával? – kérdeztem. – Az apámmal? – Az apja és Marlasca kapcsolatban állt Corellivel. Neki tudnia kellett valamit… – Biztosíthatom, hogy apám sohasem állt közvetlen kapcsolatban azzal a Corelli úrral. Minden levelezésüket, már ha leveleztek egyáltalán, hisz az irodában nincs nyoma, az elhunyt Marlasca úr intézte személyesen. És ha már kérdezi, igazság szerint az apám is kétségbe vonta Corelli úr létezését, főleg Marlasca úr életének utolsó hónapjaiban, amikor Marlasca úr, hogy úgy mondjam, kapcsolatot létesített azzal a nővel. – Milyen nővel? – A kóristalánnyal. – Irene Sabinóval? Hallottam, milyen dühösen fúj a telefonba. – Marlasca úr nem sokkal a halála előtt hagyott egy letétet az irodánk kezelésében, és több kifizetésre kaptunk megbízást egy bizonyos Juan Corbera és Maria Antonia Sanahuja részére. Jacónak és Irene Sabinónak, gondoltam. – Mennyi pénz volt az alapban? – Devizában fizette be. Ha jól emlékszem, körülbelül százezer francia frank lehetett. – Megmondta Marlasca, hogy honnan szerezte a pénzt? – Kérem, mi ügyvédi iroda vagyunk, nem nyomozóhivatal. Csupán teljesítettük Marlasca úr meghagyását, arra nem terjedt ki a hatáskörünk, hogy megkérdőjelezzük. – Mi egyébbel bízta még meg önöket? – Semmi különössel. Harmadik személyeket kellett kifizetnünk, akiknek semmi közük nem volt az irodánkhoz vagy akár Marlasca úr családjához. – Emlékszik valamelyikükre? – Ezeket az ügyeket az apám intézte személyesen, nem akarta, hogy az iroda alkalmazottai hozzájussanak bizonyos, hogy úgy mondjam, kompromittáló információkhoz. – Nem tartotta furcsának az apja, hogy az egykori üzlettársa idegeneket fizet ki a pénzből? – Hogyne tartotta volna furcsának. Sok mindent furcsának tartott. – Nem emlékszik, hova kellett elküldenie a kifizetéseket? – Hogy várja el tőlem, hogy emlékezzek? Legalább huszonöt év telt el azóta. – Próbálja csak meg – kértem. – Margarita kisasszony érdekében. A titkárnő rémült pillantást vetett rám, én meg pajkosan rákacsintottam. – Egy ujjal se merészeljen hozzányúlni – fenyegetőzött Valera. – Ne adjon ötleteket – feleltem. – Mi újság az emlékezetével? Frissül már? – Utánanézhetek az apám személyes feljegyzései között. Ez minden. – Hol vannak? – Itt van a lakásomon az összes papírja. De szükségem lenne néhány órára, hogy… Letettem a telefont, és ránéztem Valera titkárnőjére, aki sírva fakadt. Zsebkendőt adtam neki, és barátságosan megveregettem a vállát.

– Ugyan, kisasszony, ne itassa az egereket, hisz már megyek is. Látja, hogy csak beszélni szerettem volna az ügyvéd úrral. Rettegve bólintott, de nem vette le a szemét a pisztolyról. Begomboltam a kabátomat, és rámosolyogtam. – Ja, még valami. Úgy emelte rám a tekintetét, mint aki a legrosszabbtól tart. – írja fel az ügyvéd úr lakcímét. De meg ne próbáljon átverni, mert ha hazugságon kapom, visszajövök, és akkor már leteszem a portán a bájos modoromat. Mielőtt elmentem, megkértem Margarita kisasszonyt, mutassa meg a telefonkábelt, amit mindjárt el is vágtam arra az eshetőségre, ha késztetése támadna felhívni Valera urat, és figyelmeztetni, hogy udvariassági látogatásra készülök hozzá, vagy netán a rendőrséget hívná, hogy beszámoljon a köztünk támadt apró nézeteltérésről.

14 Doktor Valera egy normann várerődre emlékeztető hatalmas házban lakott a Girona és az Ausiás March utca között. Feltételeztem, hogy az apjától örökölte a monstrumot az ügyvédi irodával egyetemben, és az épület minden téglájához barcelonai nemzedékek vére és lélegzete tapad, akik soha nem álmodhattak róla, hogy akár a lábukat is betehetik egy ilyen helyre. Azt mondtam a portásnak, hogy okmányokat hozok az irodából, és Margarita kisasszony küldött, mire kis habozás után felengedett. Ráérősen ballagtam fel a lépcsőn, a portás fürkésző pillantásától kísérve. A lakás előcsarnoka szélesebb volt, mint a gyerekkorom emlékeiben élő bármely házé alig néhány méterre onnan, a régi Ribera negyedben. A kopogtató egy bronzököl volt, de amint kézbe fogtam, észrevettem, hogy az ajtó nyitva van. Vigyázva beljebb toltam, és bekukucskáltam. Hosszú folyosóra nyílt az ajtó, úgy három méter széles lehetett, kék bársony fedte a falakat, rajtuk képek sorakoztak. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán megpróbáltam kivenni, mi van a folyosó végén, a langyos félhomályban. Halk zeneszólam szállt a levegőben, elegánsan szomorú zongorajáték. Granados. – Valera úr! – szóltam. – Martín vagyok. Nem kaptam választ. Lassanként előrébb merészkedtem a folyosón a bánatos muzsika nyomában. Mentem a képek mentén, a szenteket, Szűzmáriákat tartó kis fülkék között. A folyosót néhány lépésenként függönnyel eltakart boltíves ajtók szakították meg. Átkeltem rajtuk, egymás után lebbentettem fel a fátylakat, míg végül elértem a végéhez, ahonnan egy nagy, sötétben álló terem nyílt. Négyzet alakú volt, minden falát könyvespolcok borították a padlótól a plafonig. Hátul egy félig nyitva álló nagy ajtó látszott, azon túl pedig halványan világított egy kandalló narancsvörös, pislákoló fénye. – Valera! – szóltam megint, hangosabban. Árnyék jelent meg a fénysugárban, amelyet a tűz vetített a behajtott ajtó mögül. Két csillogó szem nézett rám gyanakodva. Egy kutya sompolygott lassan felém, talán német juhász, bár a szőre tiszta fehér volt. Csendben álltam, kigombolkoztam, megtapintottam a revolvert az övemben. A kutya megállt a lábamnál, és szűkölve rám emelte a szemét. Megsimogattam a fejét, mire ő megnyalta az ujjamat. Aztán megfordult, és visszament az ajtóhoz, amely mögött egyre lobogott a tűz fénye. Megállt a küszöbön, és megint rám nézett. Követtem. Az ajtó másik oldalán olvasószobát találtam, hatalmas kandallóval a főfalon. Nem volt más fény, csak amit a lángok kibocsátottak, vibráló árnyékok ágaskodtak a falakon egészen a mennyezetig. A szoba közepén asztal állt gramofonnal, onnan szólt a zene. A tűzzel szemben, háttal az ajtónak, nagy bőrfotel állt. A kutya odament, és visszanézett rám. Közelebb léptem, épp csak annyira, hogy lássam a férfi kezét a fotel karfáján, ahogy az égő cigarettát fogja, és felfelé bodorodó, tiszta, kék füstöt ereget. – Valera? Martín vagyok. Nyitva volt az ajtó… A kutya elnyúlt a fotel lábánál, és közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Óvatosan megkerültem a fotelt. Doktor Valera a kandallóval szemben ült, nyitott szemmel, halvány mosollyal az ajkán. Háromrészes öltönyt viselt, egyik kezében bőrkötéses füzetet tartott az ölében. Elébe álltam, és egyenesen a szemébe néztem. Nem pislogott. Csak akkor vettem észre a lecsorduló vörös könnycseppet az arcán. Elébe térdeltem, és kivettem a kezéből a füzetet. A kutya vigasztalan pillantást vetett rám. Megsimogattam a fejét. – Sajnálom – mondtam. Kézírással jegyzeteltek a füzetbe, naplónak látszott, rövid vonallal elválasztott, dátummal jelölt bekezdések követték egymást benne. Valera középen tartotta kinyitva. Ezen az oldalon 1904. november 23-i dátummal született az első bejegyzés.

Pénztári megbízás (356-a/23 11-04), 7500 peseta kifizetésére, D. M. számlájáról. Marcelt küldtem (személyesen) a D. M. által megadott címre. A régi temető mögötti átjáró – Sanabre és Fiai szobrászműhelye.

Többször is elolvastam e szavakat, és megpróbáltam felfogni a jelentésüket. A helyszínt jól ismertem még a La Voz de la Industria szerkesztőségében eltöltött ifjú éveimből. Hitvány kis sikátor a Pueblo Nuevó-i temető fala mögött, végig sírköves és szobrászműhelyek sorakoznak rajta, elvezet a bogatelli tengerpartra, egészen a hírhedt nyomornegyedig, a Somorrostróig. Marlasca valami okból arra adott utasítást, hogy jelentős összeget fizessenek ki az egyik ottani kőfaragóműhelynek. Még ugyanannál a napnál szerepelt egy másik Marlascához kapcsolódó bejegyzés, pénzátutalás Jaco és Irene Sabino részére. Banki átutalás D. M. számlájáról a Spanyol Gyarmati Bankba (Fernando utcai fiók), számlaszám: 008965-2564-1. Juan Corbera – Maria Antonia Sanahuja. Első havi részlet: 7000 peseta. Fizetési rendet kialakítani.

Továbblapoztam. A legtöbb bejegyzés az irodával kapcsolatos kisebb költségekre és műveletekre vonatkozott. Sok-sok oldalt kellett még végignyálaznom, tele rejtelmes emlékeztetőkkel, amíg viszontláttam Marlasca nevét. Megint készpénzes fizetésről volt szó, azon a bizonyos Marcelen keresztül, aki valószínűleg az iroda kifutófiúja lehetett. Pénztári megbízás (379-a/29-12-04), 15 000 peseta D. M. számlájáról. Marcel viszi. Bogatelli tengerpart, bejárat. 9 óra. A kedvezményezett ott azonosítja magát.

A Somorrostro Boszorkánya, gondoltam. Diego Marlasca még a halála után is tekintélyes összegeket osztott szét a volt üzlettársán keresztül. Ez ellentmondott Salvador gyanújának, hogy Jaco köddé vált volna a pénzzel. Marlasca személyesen rendelkezett a kifizetésekről, a pénzt egy számlán hagyta, az ügyvédi iroda gondozásában. A másik két kifizetés arra utalt, hogy Marlasca kapcsolatban állt egy sírkőfaragó műhellyel és valami kétes hátterű személlyel a Somorrostrón, e kapcsolatok pedig nagy pénzösszegek mozgását eredményezték. De amikor becsuktam a füzetet, tanácstalanabb voltam, mint valaha. Már épp elmentem volna a lakásból, amikor észrevettem, hogy az olvasószoba egyik falát szépen bekeretezett portrék borítják a gránátvörös vászontapétán. Közelebb léptem, és megpillantottam az öreg Valera tekintélyt parancsoló, zord arcát, ugyanazt, amely olajfestmény formájában uralta a fia irodáját mind a mai napig. Az ügyvéd a legtöbb képen a város kiemelkedő személyiségei között tűnt fel, különböző társasági eseményeken és közösségi rendezvényeken. Elég volt egy tucatnyit átnéznem e képekből, és azonosítanom az öreg ügyvéd mellett mosolygó közismert embereket, hogy megállapítsam: a Valera, Marlasca és Sentís iroda régóta nélkülözhetetlen résztvevője Barcelona életének. Néhány képen Valera fia is feltűnt – sokkal fiatalabb volt, de mindenütt felismerhető –, mindig a háttérben, a pátriárka árnyékában. Éreztem a jelenlétét, mielőtt megláttam. Azon a képen is ott volt Valera és a fia. A Diagonal sugárút 442. előtt álltak, az ügyvédi irodánál. Mellettük egy magas, jól öltözött úriember tűnt fel. Néhány más fényképen is felfedeztem már e gyűjteményben, mindig Valera közvetlen közelében. Ő volt az, Diego Marlasca. Semmire sem figyeltem, csak a zavaros tekintetre, az éles vonású, nyugodt arcra, amely a huszonöt évvel azelőtti fotográfiáról nézett rám. Csakúgy, mint a főnök, ő sem öregedett időközben egy napot sem. Keserűen mosolyogtam a saját jóhiszeműségemen. Nem ezt az arcot láttam a fényképen, amelyet a múltkor kaptam barátomtól, az egykori rendőrfelügyelőtől. A férfi, akit Ricardo Salvador néven ismertem, maga volt Diego Marlasca.

15 Sötétbe merült a lépcsőház, amikor elhagytam a Valera család kastélyát. Vaktában tapogatózva vágtam át az előcsarnokon, és amikor kinyitottam a kaput, az utcai lámpák négyszög alakú kék világosságot vetítettek a padlóra, annak a végéből lesett utánam a portás. Sietősen távoztam a Trafalgar utca irányába, ahonnan az esti villamos indult a Pueblo Nuevó-i temető kapuja felé, ugyanúgy, mint amikor apámat kísértem el oly sokszor a La Voz de la Industria szerkesztőségéhez, az éjszakai műszakba. Előreültem a szinte üres villamoson. Ahogy közeledtünk Pueblo Nuevóhoz, bekanyarodtunk a félhomályos utcácskák útvesztőjébe, láttam, ahogy a földön halványan terjeng a gőz a nagy pocsolyák fölött. Alig világítottak az utcai lámpák, csak a villamos fénye fedte fel a házak körvonalait, mint fáklya az alagútban. Végre megpillantottam a temető kapuját és a keresztek, szobrok körvonalát a gyárak, kémények horizontja meg a végtelen, vörös-fekete ég előtt. Éhenkórász kutyák somfordáltak a temetőt őrző két hatalmas angyalfigura alatt. Egy pillanatra megálltak, belebámultak a villamos lámpáiba, felvillant a szemük, akár a sakáloké, és máris visszahúzódtak a sötétbe. Leugrottam a mozgó villamosról, és elindultam körbe a temetőfal mellett. A villamos továbbvonult, mint valami hajó a ködben, én pedig felgyorsítottam a lépteimet. Hallottam a kutyákat, ahogy követnek a sötétben, még a szaguk is megcsapta az orromat. Amikor eljutottam a temető mögé, megálltam a kis utcácska sarkán, és követ dobtam rájuk. Panaszos vonyítás hangzott fel, szapora léptek siettek el az éjszakában. Befordultam az utcába, amely épp csak egy ösvény volt a temetőfal és az egymást követő kőfaragóműhelyek sora között. A Sanabre és Fiai tábla sárgás, poros fényű lámpa alatt himbálózott, úgy harminc méterre tőlem. Odamentem az ajtóhoz, egy semmi kis kerítéshez, amelyet lánccal és egy rozsdás lakattal zártak le, és egy lövéssel sikerült kinyitnom. A dörrenés hangját mindjárt elvitte az utcácska végéből fújó szél, amelyet átitatott a közelben morajló tenger sós szaga. Bementem a kapun a Sanabre és Fiai műhelybe. Elhúztam a sötétítőfüggönyt a bejáratnál, hogy bevilágítson a kinti lámpa fénye. A helyiségből hosszú, homályos, keskeny átjáró nyílt, tele dermedt márványalakokkal, amelyeknek csak féligmeddig faragták ki az arcát. Tettem néhány lépést a Szűzmáriák és a gyermeket tartó madonnák között, az égre emelt tekintetű márványrózsás fehér asszonyok és a kőtömbök között, amelyekre épp csak felrajzolták a szemeket. Átjárta a levegőt a kőpor súlyos szaga. Senki sem volt ott, csak a névtelen szobrok. Már épp sarkon fordultam volna, amikor megpillantottam. Egy vászonnal letakart dombormű mögül látszott ki a keze a műhely végében. Ahogy óvatosan közelebb mentem, minden centiméterrel több tárult fel belőle. Végül megálltam, és szemügyre vettem az óriási fehér angyalt: ugyanolyan volt, mint amilyet a főnök hordott a gallérján, és amilyet a dolgozószoba ládájának mélyén találtam. Talán két és fél méter magas lehetett, felismertem az arcán a vonásokat, elsősorban a mosolyt. Egy sírkő volt a lába előtt. A sírkövön felirat. David Martín 1900-1930 Elmosolyodtam. Azt az egyet el kellett ismernem, hogy Diego Marlasca barátomnak kiváló érzéke van a meglepetésekhez és a humorhoz. Mondtam is magamnak, hogy semmi csodálnivaló nincs rajta, ha túlbuzgóságában elsiette kissé a dolgokat, és már jó előre fájdalmas búcsút vett tőlem. Letérdeltem a sírkő elé, és végigsimítottam a nevemet. Könnyű, meg-megtorpanó léptek hangzottak fel mögöttem. Amikor visszafordultam, ismerős arcot pillantottam meg. A kisfiú ugyanazt a fekete ruhát viselte, mint néhány héttel korábban, amikor a Born sétányon követett.

– Máris fogadja az asszonyom – mondta. Bólintottam és felálltam. Megfogtam a kisfiú kinyújtott kezét. – Ne féljen – nyugtatott meg, ahogy a kijárat felé indultunk. – Nem félek – suttogtam. A gyerek elvezetett a sikátor végéig. Már látszott a tengerpart vonala egy sor hosszúkás raktárépület és egy elhagyott tehervonat mögött, amely holtvágányon állt a gaz kellős közepén. A vagonokat rozsda marta, a mozdony csak egy bontásra váró, gőzkazánokból és fémrudakból álló csontváz volt. Fent az égen átsütött a hold az ólomszínű felhők kupolájának résein. A tengeren néhány teherhajó ringatózott a hullámok között, kint a bogatelli parton valóságos csonttemetőként sejlettek fel a megfeneklett, régi, viharvert halászbárkák és csónakok. A másik oldalon mintha salakként lapátolták volna a roppant gyártelep sötétlő háta mögé a Somorrostro kunyhóinak rengetegét. A tenger hullámzása csak pár méterre tört meg a nádból és fából összetákolt viskók első vonalától. Fehér füstpamacsok szállingóztak a nyomornegyed tetői közt, amely úgy terpeszkedett a város és a tenger között, mint valami óriási emberi szemétdomb. Orrfacsaróan terjengett az égett hulladék bűze. És mi behatoltunk ebbe az elfelejtett városba a keskeny átjárókon, amelyek a lopott téglából, sárból és uszadék fából épített kalyibák között nyíltak. A kisfiú csak vezetett, ügyet se vetve a lakók gyanakvó pillantásaira. Munka nélkül tengődő napszámosok, cigányok – talán elűzték őket a Montjuic-hegy oldaláról vagy arról a másik telepről a Can Tunis temető tömegsírjaival szemben –, utcagyerekek, aggastyánok. Mind bizalmatlanul tekingettek felém. Itt is, ott is meghatározhatatlan korú nők mellett haladtunk el, akik vizet vagy ételt melegítettek bádogedényeikben a kunyhók előtt. Végül megálltunk egy fehér falú épületnél, amelynek az ajtajában öregasszonyos arcú kislány sántikált himlőtől sorvadt lábbal, és vödröt vitt valami szürkés, nyúlós anyaggal. Angolnák tekergőztek benne. A fiú az ajtóra mutatott. – Itt van – mondta. Még egy pillantást vetettem az égre. A hold visszabújt a felhők közé, és sötét fátyol közelített a tenger felől. Beléptem.

16 Emlékek barázdálták az arcát, a pillantásából ítélve éppúgy lehetett tíz-, mint százéves. Kicsiny tűzrakás mellett ült, és olyan elbűvölten figyelte a lángok táncát, mint egy ámuló kisgyerek. Varkocsba fonta hamuszínű haját. Magas, szikár alak, kevés, szögletes mozdulat. Fehér ruhát viselt, selyemkendő fonta át a nyakát. Kedvesen mosolygott, és egy székre mutatott maga mellett. Leültem. Pár percig csendben hallgattuk a tűz pattogását és odakint a tenger moraját. Mintha megállt volna az idő a jelenlétében, és a szorongás, amellyel az ajtajához közelítettem, furcsamód tovatűnt. Szép lassan átmelegített a tűz, és ahogy ültem mellette, felolvadt a bensőmben a mélyen rejtőző hideg. Csak ekkor vette le a szemét a lángokról, fogta meg a kezemet, és nyitotta a száját szólásra. – Anyám negyvenöt évig lakott ebben a házban – mondta. – Akkor még nem is ház volt, legfeljebb kunyhó, nádból és a tenger hordalékából állt. Akkor sem ment el innen, amikor már híres volt, és jobb életet kezdhetett volna. Mindig azt mondta, ha elhagyja a Somorrostrót, még aznap belehal. Itt született, a parti emberek között, itt is maradt élete végéig. Sokat pletykáltak róla. A szájára vette a fél világ, de igazából alig ismerte valaki. Sokan félték, sokan gyűlölték. Még a halálában is. Azért mondom el ezt magának, mert úgy van rendjén, hogy megtudja: nem én vagyok az, akit keres. Akit maga keres, vagy akiről azt hiszi, hogy keresi, akit sokan a Somorrostro Boszorkányának neveztek, az anyám volt. Zavartan néztem rá. – Mikor…? – Anyám 1905-ben halt meg – mondta az asszony. – Nem messze ölték meg innen, a tengerparton. Elvágták a torkát. – Sajnálom. Azt hittem, hogy… – Sokan hiszik. Néha annyira akarunk hinni, hogy az még a halálnál is erősebb. – Ki ölte meg? – Maga is tudja. Nem válaszoltam rögtön. – Diego Marlasca… – mondtam aztán. Bólintott. – Miért? – kérdeztem. – Hogy elhallgattassa. Hogy eltüntesse a nyomát. – Nem értem. Az anyja segített Marlascának… És ő nagyon sok pénzt adott a segítségéért cserébe. – Épp ezért akarta megölni. Hogy a sírba vigye a titkát. Halvány mosollyal figyelt, mintha szórakoztatná s egyben elszomorítaná az értetlenségem.

– Anyám ugyanolyan asszony volt, mint a többi, Martín úr. Szegénységben nőtt fel, az élni akarás volt az egyetlen hatalma. Írni-olvasni nem tudott, de belelátott az emberek lelkébe. Érezte, amit éreznek, amit titkolnak, amire vágynak. Mindent kiolvasott a szemükből, az arckifejezésükből, a hangjukból, abból, ahogy jártak, ahogy gesztikuláltak. Még mielőtt megszólaltak volna, tudta, mit fognak mondani és tenni. Azért hívták sokan boszorkánynak, mert azt is meglátta bennük, amit saját maguk elől titkoltak. Szerelmi bájitalt árult, kenőcsöket; patakvízből, füvekből, cukorból. Segített a vigasztalan lelkeknek elhinni, amit hinni akartak. Amikor aztán híre ment a tudományának, eljöttek hozzá a gazdagok is, segítséget, tanácsot kértek. Akinek pénze volt, még több pénzt akart. Akinek hatalma, még több hatalmat. Az irigyek szentnek képzelték magukat, a szentek vezekelni vágytak olyan bűnökért, amelyeket legnagyobb sajnálatukra nem is volt merszük elkövetni. Anyám mindenkit meghallgatott, és elfogadta a pénzüket. Ebből a pénzből íratott be engem és a testvéreimet azokba az iskolákba, ahova a kliensei gyerekei jártak. Új nevet vásárolt nekünk, új életet, messze innen. Anyám jó asszony volt, Martín úr. Ne áltassa magát. Senkit sem használt ki, senkivel sem hitetett el többet, mint amennyit az illető hinni akart. Azt tanította neki az élet, hogy mindenkinek úgy kell a kisebb-nagyobb hazugság, mint egy falat kenyér. Sokszor mondogatta, hogy ha kendőzetlenül látnánk a valóságot és benne önmagunkat, akár csak egyetlen napig is, annyi ideig, ami a reggel és az este közt eltelik, öngyilkosnak kéne lennünk, vagy bele kéne őrülnünk. – De… – Ha varázslatért jött, ki kell ábrándítanom. Anyám azt mondta, nincs varázslat; nincs több jó és gonosz a világban, mint amennyit naivságból vagy irigységből mi magunk képzelünk bele. Van, aki azért, mert megtébolyodott. – Diego Marlascának biztos nem ezt mondta, amikor elfogadta a pénzét – jegyeztem meg. – Hétezer peseta abban az időben jó néhány évre biztosíthatta a szép hangzású nevet és az úri iskolákat. – Diego Marlasca hinni akart. Anyám segített neki. Ennyi az egész. – Aztán miben akart volna hinni? – A saját üdvösségében. Úgy gondolta, elárulta önmagát, és azokat, akik szerették. Úgy gondolta, eltévedt a gonoszság és a hamisság útvesztőjében. Anyám először azt hitte, semmiben sem különbözik a többi embertől, akik életük során eljutottak hozzá, és a tükrébe néztek. Önző kis pondrók, az erény dicső lovagjának képzelik magukat, de mindenki mást lesajnálnak. Diego Marlasca egyenes ember volt, nem érte be azzal, amit látott. Ezért fordult az anyámhoz. Mert elvesztette a reményt, és valószínűleg a józan eszét is. – Elmondta, mit tett? – Arról beszélt, hogy eladta a lelkét egy árnyéknak. – Egy árnyéknak? – Ő nevezte így. Egy árnyéknak, aki követte, és pontosan olyan volt az arca, az alakja, a hangja, mint az övé. – Mi értelme van ennek? – Bűnnek és bűnhődésnek? Nincs értelme. Ezek csak érzelmek, hangulatok, nem gondolatok, amelyeket meg lehetne érteni. Valahogy eszembe jutott a főnök, hogy még ő sem magyarázhatná el világosabban. – Miben segíthetett neki az anyja? – kérdeztem.

– Csak abban, hogy megvigasztalta, és hozzájuttatta egy kis lelki békéhez. Diego Marlasca hitt a boszorkányságban, anyám úgy gondolta, meg kell győznie őt, hogy rajta keresztül vezet az út az üdvösséghez. Beszélt neki egy ősrégi varázslatról, egy halászlegendáról, amelyet még gyerekkorában hallott itt, a tengerparti kunyhók között. Ha az embernek félresiklik az élete, és úgy érzi, a halál árat szabott a lelkére, találnia kell egy tiszta lelket, aki hajlandó lesz feláldozni magát érte, mert ezzel a másik lélekkel elrejtheti saját elsötétült szívét, és félrevezetheti a halált. – Egy tiszta lélekkel? – Akinek még nincs bűne. – Hogy kell ezt csinálni? – Sok fájdalommal, természetesen. – Mégis milyen fájdalommal? – Véráldozattal. Lélek a lélekért. Halál az életért. Csönd ereszkedett ránk. A tenger hullámai megtörtek a parton, szél fütyült a kunyhók között. – Irene odaadta volna a szeme fényét, a szívét is kitépte volna Marlascáért. Ő volt az élete értelme. Őrülten szerelmes volt belé, és ahogy Marlasca, ő is szentül hitte, hogy csak a boszorkányság mentheti meg a lelkét. Először meg akarta ölni magát, ezt ajánlotta volna fel áldozatként, de anyám lebeszélte. Elmondta neki, amit Irene maga is tudott, hogy az ő lelke már nem mentes a bűntől, ezért az áldozatának sem lenne semmi értelme. Azért mondta, hogy megmentse. Hogy megmentse mindkettőjüket. – Kitől? – Saját maguktól. – De elkövetett egy hibát… – Még anyám sem láthatott mindent előre. – Mit csinált Marlasca? – Anyám sohasem beszélt róla, nem akart belekeverni engem és a testvéreimet. Messzire küldött bennünket, még csak nem is ugyanabba az intézetbe, hogy egyszer s mindenkorra elfelejtsük, kik vagyunk, és honnan származunk. Azt mondta, most mi lettünk a kárhozottak. Aztán nemsokára meghalt, teljesen magára hagyatva. Csak jóval később értesültünk róla. Amikor megtalálták a holttestét, senki sem mert hozzányúlni, inkább hagyták, hogy elsodorja a tenger. Senki sem mert beszélni a haláláról. De én tudtam, ki ölte meg, és miért. Most is biztos vagyok benne, hogy anyám előre tudott a haláláról, és arról is, hogy ki öli majd meg. Tudta, mégsem védekezett, mert akárhogy legyen is, hívő lélek volt. Hitt, mert nem volt képes túllépni azon, amit tett. Hitte, hogy ha feláldozza az életét, megment bennünket és az otthonunkat. Ezért nem akart elmenni innen; mert a legenda szerint az áldozat lelkének mindig ott kell maradnia, ahol az árulás történt, ő a kendő a halál szemén, ő az, aki örök bezártságra ítéltetett. – És hol van a lélek, aki végül megváltotta Diego Marlasca lelkét? Az asszony elmosolyodott. – Nincs lélek, és nincs megváltás, Martín úr. Ezek csak régi babonák és hiedelmek. Legfeljebb hamvak vannak és emlékek, de ha van ilyen, akkor az ott is maradt, ahol Marlasca elkövette a bűnét, ahol a titok lappang, amelyről sohasem beszélt az évek hosszú során, mert ki akarta játszani a sorsot. – A tornyos házban… Majdnem tíz éve lakom benne, és nincs ott semmi. Az asszony megint elmosolyodott, és keményen a szemembe nézett. Hozzám hajolt, megcsókolta az arcomat. Olyan jéghideg volt az ajka, akár egy holttesté. Rothadt virágok bűzét éreztem a leheletében. – Talán csak nem tudta, hol keresse – súgta a fülembe. – Talán épp a magáé az a fogva tartott lélek.

Kikötötte a kendőt a nyaka körül, és megláttam a torkán átfutó széles vágást. Már gonosz volt a mosolya, és kegyetlen, gúnyos fénnyel világított a szeme. – Mindjárt feljön a nap. Menjen innen, amíg lehet – mondta a Somorrostro Boszorkánya, aztán hátat fordított, és a tekintete újra elmerült a tűz fényében. Megjelent a küszöbön a fekete ruhás fiú, és kinyújtott kézzel adta tudtomra, hogy letelt az időm. Felkeltem és követtem. Amikor utoljára visszanéztem, csodálkozva vettem észre a saját képemet egy fali tükörben. Látszott benne egy vénséges vén asszony is, aki görbe háttal, rongyokba burkolózva ült a tűznél. A kijáratig kísért sejtelmes, kíméletlen kacaja.

17 Hajnalodott, mire visszatértem a tornyos házba. Láttam, hogy letörték az utcai kapu zárját. Benyomtam, és bementem a lépcsőházba. A másik oldalon még füstölgött a zárszerkezet, és valami átható, csípős szag jött belőle. Sav. Tétovázva merészkedtem fel a lépcsőn, azzal a biztos tudattal, hogy a sötét hallban ott fogom találni Marlascát, vagy ha megfordulok, egyenesen a szemembe nevet. Már az utolsó lépcsőfokokról láttam, hogy a lakásajtó zárján is savnyomok vannak. Beillesztettem a kulcsot, de majdnem két percig kellett erőlködnöm a zárral, amelyet szemmel láthatóan elroncsoltak, bár nem tudtak kinyitni. Amikor végeztem, kihúztam a kulcsot – már abba is belemart a sav –, és belöktem az ajtót. Nyitva hagytam magam mögött, és amúgy kabátban elindultam befelé a folyosón. Közben kivettem a pisztolyt a zsebemből, és kinyitottam a tárat. Eltávolítottam az üres töltényhüvelyeket, és újakat tettem be helyettük, pontosan úgy, ahogy annyiszor láttam régen apámtól, amikor hajnalban hazaért. – Salvador! – kiáltottam. A visszhang körbejárta a házat. Felhúztam a závárt. Továbbmentem a folyosón, egészen a hátsó szobáig. Az ajtó félig nyitva állt. – Salvador? – kérdeztem. Az ajtóra irányítottam a fegyver csövét, és egy rúgással kitártam. Nem találtam Marlascát, csak a fal mellé zsúfolt régi dobozok, kacatok tömkelegét. Megint megcsapta az orromat a szag, amely mintha a falból szivárgott volna. Odamentem a hátsó szekrényhez, és mindkét ajtaját kinyitottam. Kirángattam a fogasokon lógó régi ruhákat. Végigsimította az arcomat a résből jövő hideg, nyirkos áramlat. Bármit rejtett is el Marlasca a házban, az csak e fal mögött lehetett. Betettem a pisztolyt a kabátom zsebébe, és nekivetkőztem. Kitapogattam a szekrény hátát, benyúltam a rajta levő repedésen, egészen a falig. Sikerült belekapaszkodnom a fába, és húzni kezdtem magam felé. Néhány centiméterrel kijjebb húztam a szekrényt, akkor már jobb fogást találtam rajta, és megint nekiveselkedtem. Ezúttal egy egész arasznyira távolítottam el a faltól. Addig-addig vonszoltam a nehéz bútordarabot, amíg feltárult mögötte a fal, és elég helyem lett, hogy bemásszak mögé. Akkor elkezdtem kifelé nyomni a vállammal, és nem nyugodtam, amíg rá nem toltam a szomszéd falra. Kifújtam magam, és szemügyre vettem a feltáruló faldarabot. Másfajta sárgával festették le, mint a szoba többi részét. Valamiféle csiszolatlan malter látszott ki a vakolat alól. Megkopogtattam az öklömmel. A visszhang minden kétségemet szétoszlatta. Ezt a falat utólag húzták fel, és volt valami a másik oldalán. Odahajoltam, fülelni kezdtem. Meghallottam valamit. De ez a zaj a folyosóról jött, léptek közeledtek… Vigyázva hátrahúzódtam, és kinyúltam a kabátom felé, amelyet az előbb egy székre dobtam, zsebében a revolverrel. Árnyék vetült a küszöbre, és lassan továbbterjedt a szoba belsejébe. – Felügyelő úr… – suttogtam. Víctor Grandes barátságtalanul mosolygott. Elképzeltem hármójukat, amint órákig vártak rám az utcán valamelyik kapualjban. – Felújítgat, Martín? – Rendet rakok. A felügyelő végignézett a földre hajigált ruhákon, dobozokon, és a szétesőben levő szekrényen, majd kurta biccentéssel nyugtázta válaszomat. – Megkértem Marcost és Castelót, hogy odalent várjanak – mondta. – Kopogtattam volna, de maga nyitva hagyta a kaput, és bátorkodtam bejönni. Azt mondtam magamnak, nocsaknocsak, az én Martín barátom tárt karokkal vár. – Mit tehetek magáért, felügyelő úr? – Eljöhetne velem a kapitányságra, ha volna olyan kedves. – Letartóztat?

– Kénytelen leszek. Jön szépszerével, vagy erőszakot alkalmazzunk? – Nem kell – mondtam. – Köszönöm. – Felvehetem a kabátomat? – kérdeztem. Grandes egy pillanatra a szemembe nézett. Felvette a kabátot a szék támlájáról, és rám segítette. A combomhoz verődött a súlyos revolver. Fegyelmezetten begombolkoztam. Mielőtt kimentünk a szobából, a felügyelő még vetett egy utolsó pillantást a szabadon álló falra. Aztán a folyosóra küldött. Marcos és Castelo diadalmas mosollyal várt a lépcsőházban. Megálltam a folyosó végén, és visszanéztem a lakásra, amely mintha kagylóként csukódott volna össze mögöttem egy sötét kút mélyén. Nem tudtam, látom-e még valaha. Castelo bilincset vett elő, de Grandes leintette. – Erre nem lesz szükség, ugye, Martín? Megráztam a fejemet. Grandes behajtotta az ajtót, és finoman, de annál határozottabban maga elé tolt.

18 Ezúttal elmaradtak a hatásvadász fogások, az ijesztő díszletek, a visszhangzó, nyirkos, sötét cella. Tágas, világos, magas mennyezetű volt a terem. Hivalkodó egyházi iskola tantermére emlékeztetett, még a feszület sem hiányzott a falról. A rendőrkapitányság első emeletén voltunk, a hatalmas ablakokból jól látszottak az emberek, a villamosok, az egész kora reggeli sürgölődés odalent, a Layetana úton. Két szék állt a terem közepén, és egy vasasztal, de egészen parányinak látszottak az óriási, üresen kongó helyen. Grandes az asztalhoz vezetett, és kiparancsolta Marcost és Castelót a teremből. A két hústorony csak ímmel-ámmal engedelmeskedett. Olyan haragot sugároztak magukból, hogy valósággal izzott körülöttük a levegő. Grandes megvárta, amíg elmennek, és kissé megkönnyebbült. – Azt hittem, az oroszlánok elé vet – mondtam. – Üljön le. Leültem. Ha nem néz rám olyan csúnyán Marcos és Castelo, mielőtt kimennek, ha nincs a vasajtó és a rácsok az ablakokon, senki sem mondta volna, hogy bajban vagyok. Megnyugtatott a forró kávéval telt termosz meg a cigarettásdoboz, amelyet Grandes az asztalra tett, de mindenekelőtt a csendes, kellemes mosoly. A felügyelő biztos volt magában. Most semmit sem bízott a véletlenre. Leült velem szembe, kinyitott egy dossziét, fényképeket vett ki belőle, és sorban lerakosgatta őket az asztalra. Az első Valerát mutatta az olvasószobája karosszékében. A másodikon Marlasca asszony holttestét ismertem fel, jobban mondva azt, ami maradt belőle, miután kiemelték a medence aljáról a Vallvidrera úti házban. A harmadik képen kis emberke látszott elvágott torokkal: mintha Damián Roures lett volna. A negyediken Cristina Sagnier, a fotót aznap készítették, amikor házasságot kötött Pedro Vidallal. Az utolsó két műtermi fénykép az egykori kiadóimat, Barridót és Escobillast ábrázolta. Miután takarosan elrendezte a képeket az asztalon, Grandes talányos pillantást vetett rám, és hagyta, hogy elteljen néhány perc, közben pedig azt figyelte, milyen hatást vált ki belőlem a képek látványa, ha egyáltalán kivált valamilyet. Végül elmondhatatlan lassúsággal kitöltött két csésze kávét, és az egyiket elém tolta. – Martín, először is szeretnék lehetőséget adni, hogy mindent elmondjon. Úgy, ahogy magának jólesik, minden sietség nélkül – szólalt meg. – Ugyan mire menne vele? – mondtam. – Semmin sem változtat. – Jobb lenne, ha szembesítenénk az ügy további lehetséges szereplőivel? A titkárnőjével például? Hogy is hívják? Isabella? – Őt hagyja ki belőle. Nem tud semmiről. – Győzzön meg. Az ajtóra néztem. – Ebből a teremből csak egyféleképpen lehet kijutni, Martín – mondta a felügyelő, és felmutatott egy kulcsot. Megint éreztem a revolver súlyát a kabátom zsebében. – Mit óhajt, hol kezdjem? – Maga az elbeszélő. Én csak arra kérem, hogy az igazat mondja. – Nem tudom, mi az igazság. – Ami fáj.

Víctor Grandes egyszer sem nyitotta ki a száját az elkövetkező több mint két óra alatt. Figyelmesen hallgatott, hébe-hóba bólintott, jegyzetelgetett a füzetébe. Először ránéztem, de aztán hamar elfeledkeztem a jelenlétéről, és azon vettem észre magam, hogy csak a saját kedvemre mesélgetek. A szavak visszajuttattak egy elveszettnek hitt időbe, apám meggyilkolásának éjszakájába a szerkesztőség kapujánál. Eszembe jutottak a La Voz de la Industriában töltött éveim, a hosszú hónapok, amelyeknek minden éjszakáját az írógép mellett, elbeszélések írásával töltöttem, Andreas Corelli első levele és benne a felkínált szép remények. Eszembe jutott az első találkozásom a főnökkel a víztározó tetején, a hosszú napok, amikor csak abban lehettem biztos, hogy semmiképp sem kerülöm el a korai halált. Beszéltem Cristináról, Vidalról, a történetről, amelynek bárki előre sejthette a végét, kivéve engem. Beszéltem a két könyvről, hogy az egyiket a saját nevem alatt írtam, a másikat Vidal helyett, beszéltem minden reményem nyomorúságos elmúlásáról és a délutánról, amikor anyám a szemem láttára dobta szemétbe az egyetlen jó dolgot, amit hitem szerint alkottam. Nem vártam, hogy a felügyelőnek megesik rajtam a szíve, vagy akár csak megérti, miről beszélek. Elég volt felvázolnom egy képzeletbeli térképet az eseményekről, amelyek elvezettek a kapitányság tágas terméig, és a teljes ürességig, amit most éreztem. Visszatértem a Güell park melletti házba, az estéhez, amikor a főnök megfogalmazta az ajánlatát, és én nem utasíthattam vissza. Vallomást tettem az első gyanúimról, meg arról, mit derítettem ki a tornyos házról, Diego Marlasca rejtélyes haláláról, a cselvetések hálójáról, amelybe véletlenül vagy szándékosan, hiúságból, kapzsiságból bonyolódtam, vagy talán csak azért, mert mindenáron tovább akartam élni. Élni, hogy elmondhassam ezt a történetet. Semmit sem hagytam ki. Semmit, kivéve a legfontosabbat, amit magamnak sem mertem bevallani. Mert amikor visszatértem a San Antonio szanatóriumba, hogy megkeressem Cristinát, nem találtam mást, csak egy sor lábnyomot, amelyek elvesztek a hórengetegben. Ha sokszor elismétlem, gondoltam, talán magam is elhiszem, hogy így igaz. Az én történetem aznap reggel ért véget, amikor a Somorrostro nyomortelepéről visszatérve rádöbbentem, hogy Diego Marlasca úgy gondolja, egy fénykép még hiányzik a felügyelő gyűjteményéből, és az a fénykép az enyém. Hosszú hallgatásba merültem az elbeszélés végén. Sohasem éreztem még ilyen fáradtnak magam. Legszívesebben hazamentem volna aludni, hogy ne is ébredjek fel többet. Grandes csak figyelt az asztal mögül. Úgy láttam, zavarban van, szomorú, haragos és tanácstalan egyszerre. – Mondjon valamit – kértem. Sóhajtott. Felállt a székről, amelyet nem hagyott el az egész beszámolóm alatt, és az ablakhoz ment. Hátat fordított nekem. Elképzeltem, amint kihúzom a pisztolyt a kabátzsebemből, tarkón lövöm, elveszem tőle a kulcsot, és elrohanok onnan. Hatvan másodpercen belül az utcán lehetnék.

– Jelen társalgásunk közvetlen oka, hogy tegnap sürgönyt kaptunk a puigcerdái csendőrségtől, mert Cristina Sagnier eltűnt a Villa San Antonióból, és maga az első számú gyanúsított. A szanatórium igazgató főorvosa elmondta, hogy maga kikérte a beteget, de ő nem bocsáthatta el. Azért közlöm ezt, hogy megértse, miért is vagyunk mi itt ebben a teremben, forró kávéval, cigarettával, akár a régi jó barátok. Azért, mert Barcelona egyik leggazdagabb emberének a felesége eltűnt, és maga az egyetlen, aki tudja, hol keressük. Azért vagyunk itt, mert a maga barátjának, Pedro Vidalnak az apja, a város egyik legbefolyásosabb személyisége érdeklődését fejezte ki az ügy iránt, és azzal a kedves kéréssel fordult a feletteseimhez, hogy mielőtt egy ujjal is magához nyúlnánk, szedjük ki magából ezt az információt, és minden mást hagyjunk későbbre. Ha nem így állna a helyzet, és én sem ragaszkodnék a lehetőséghez, hogy személyesen hallgassam ki, maga már rég a Campo de la Bota egyik cellájában üldögélne, és nem velem társalogna, hanem Marcosszal és Castelóval, akik, csak hogy tudja, lelkesen pártolják a nézetet, miszerint minden olyan módszer, amely nem a maga térdének szétkalapálásával kezdődik, merő idővesztegetés, és közvetlenül veszélyezteti Vidalné életét; ez a vélemény pedig egyre népszerűbb a főnökeim körében is, mert engem túlságosan engedékenynek tartanak a barátságunk miatt. Grandes visszafordult felém, és tovább nyeldekelte a dühét. – Nem figyelt rám – nehezteltem. – Egy szavamat se hallotta meg. – Már hogyne hallottam volna, Martín. Hallottam, hogy maga a halállal küszködve és végső kétségbeesésében alkut kötött egy felettébb titokzatos párizsi könyvkiadóval, akiről a kutya se hallott, és nem is látták soha, az alku tárgya pedig az volt, hogy, idézem, új vallást alkot a megrendelő részére százezer francia frank ellenében. Aztán észrevette, hogy gaz cselszövés áldozata lett, amelyet egy ügyvéd forralt, aki huszonöt éve úgy tett, mintha meghalt volna, és a szeretője, egy lecsúszott színésznő, mert így akartak megmenekülni a sorsuktól, ami ezáltal a maga sorsa lett. Hallottam, hogy ez a sors miképpen csalta önt egy elátkozott ház csapdájába, amely a múltban az elődjét, Diego Marlascát is beszippantotta, és ott miképpen tudta meg, hogy valaki követi, és elteszi láb alól mindazokat, akik felfedhetik egy olyan ember titkát, aki a maga szavaiból ítélve, csaknem ugyanolyan buggyant lehetett, mint maga. A szóban forgó, árnyékban settenkedő férfi felvette egy rendőrségtől eltávolított nyomozó személyazonosságát, így leplezte fortélyosan, hogy még életben van, majd bűntények sorozatát követte el a szeretőjével együtt, ideértve az idősebb Sempere úr meggyilkolását is, valami furcsa okból, amire még maga sem tudja, mi a magyarázat. – Irene Sabino azért ölte meg Sempere urat, hogy elvegyen tőle egy könyvet. Azt hitte, az én lelkem van abban a könyvben. Grandes a homlokára csapott, mint akinek hirtelen világosság gyúlt az agyában. – Ó, hát persze! Hogy én mekkora marha vagyok! Ez bizony fényt vet mindenre. Még arra a rettenetes titokra is, amit a bogatelli tengerpart füvesasszonya tárt fel magának. A Somorrostro Boszorkánya. Nagyon jó. Illik magához. Lássuk csak, kapiskálom-e. Az a bizonyos Marlasca fogva tart egy lelket, hogy a sajátját védje vele, és megmeneküljön valamiféle átoktól. Mondja csak, A Kárhozottak Városából vette ezt a mesét, vagy most szopta az ujjából? – Ez nem mese. – Akkor képzelje magát a helyembe, és mondja meg, hogy elhinne-e ebből akár egy mukkot is. – Valószínűleg nem. De én mindent elmondtam, amit tudok.

– Hogyne. Számos adatot és bizonyítékot szolgáltatott, amelyek segítségével ellenőrizhetem a történet hitelességét, kezdve a Trías doktornál tett látogatásával a Gyarmati Bankban vezetett számláján át egészen a saját sírkövéig, amelyet egy Pueblo Nuevó-i műhelyben talált, nem beszélve a maga által főnöknek titulált egyén és a Valera ügyvédi iroda kapcsolatáról, csak hogy a legfontosabbakat emeljem ki a tárgyak közül, amelyeknek egyike sem méltatlan az ön becses krimiírói tapasztalatához. Csak azt nem mondta még el, noha, őszintén szólva és mindkettőnk érdekében, erre lettem volna a legkíváncsibb: hogy hol tartózkodik Cristina Sagnier. Megértettem, hogy semmi sem segíthet rajtam ebben a pillanatban, csak a hazugság. Mert amint elárulom az igazat Cristináról, végem van. – Nem tudom, hol tartózkodik. – Hazudik. – Megmondtam előre, hogy semmire se megy az igazsággal – feleltem. – Csak annyi hasznom lesz belőle, hogy hülyét csinálhatok magamból, és megpróbálhatok segíteni. – Ez a szándéka, felügyelő úr? Hogy nekem segítsen? – Igen. – Akkor járjon utána a történetemnek. Kerítse elő Marlascát és Irene Sabinót. – A feletteseim huszonnégy órát engedélyeztek magával. Ha addig nem kerítem elő épen és egészségesen Cristina Sagniert, vagy legalább életben, elveszik tőlem az ügyet, és átadják Marcosnak és Castelónak, akik jó ideje várnak az alkalomra, hogy bizonyíthassanak, és nem fogják elhibázni. – Akkor siessen. Grandes bosszúsan fújt egyet, de rábólintott. – Remélem, tudja, mit csinál, Martín.

19 Úgy számoltam, reggel kilenc lehetett, amikor Víctor Grandes felügyelő otthagyott bezárva a teremben, csupán a termosznyi kihűlt kávé és a cigarettásdoboz társaságában. Az ajtóba állította az egyik emberét, hallottam a parancsát, hogy semmi szín alatt ne engedjen be senkit. Öt perccel a távozása után kopogást hallottam, majd felismertem az üvegablak mögött Marcos őrmestert. Hallani ugyan nem hallottam, de ajkainak beszédes mozgása nem sok helyet hagyott a kételkedésnek. Készülj, rohadék. A délelőtt további részét az ablakpárkányon ücsörögve töltöttem, néztem az embereket az utcán, akik fenemód szabadnak hitték magukat, amint a rácson túl cigarettáztak, és élvezettel szopogatták a cukorkát, ahogy a főnöktől is oly sokszor láttam. Délben már letaglózott a kimerültség vagy talán a kétségbeesés, és arccal a falnak leheveredtem a földre. Mire felébredtem, sötétség borult a teremre. Este volt, a Layetana út lámpáinak sárga fénye kirajzolta a falon az autók és a villamosok árnyait. Felálltam. Amíg aludtam, minden izmomat megbénította a hideg, és a sarokban álló radiátor fagyosabb volt a kezemnél. Ebben a pillanatban meghallottam, hogy nyílik az ajtó a hátam mögött, és amikor megfordultam, a felügyelőt láttam a küszöbön. Merőn nézett. Jelt adott az egyik emberének, mire az felgyújtotta a villanyt, és ránk csukta az ajtót. A kemény, fémes fény a szemembe vágott, és elvakított egy pillanatra. Amikor visszanyertem a látásomat, megállapíthattam, hogy a felügyelő csaknem olyan nyúzott állapotban van, mint én. – Kimenne a mosdóba? – kérdezte. – Nem. Ha már ilyen remek alkalom adódott, inkább gyakoroltam a behugyozást. Jól fog az jönni Marcos és Castelo főinkvizítorok kínzókamrájában. – Örülök, hogy nem vesztette el a humorérzékét, Martín. Szüksége lesz rá. Üljön le. Megint úgy ültünk, mint néhány órával azelőtt, és csendben néztük egymást. – Ellenőriztem a vallomása részleteit – szólalt meg aztán a felügyelő. – És? – Hol kezdjem? – Maga a rendőr. – Először Trías doktor rendelőjét kerestem fel, a Muntaner utcában. Nem nyúlt hosszúra a látogatás. Trías doktor tizenkét éve meghalt, és a rendelőben nyolc éve egy Bernát Llofriu nevű fogorvos praktizál, aki, talán mondanom sem kell, soha életében nem hallott magáról. – Az nem lehet. – Várjon, a java még hátravan. A rendelőből elmenet betértem a Spanyol Gyarmati Bank székházába. Lenyűgöző a berendezés, példás a kiszolgálás. Már-már kedvem szottyant volna számlát nyitni. Viszont azt a tájékoztatást kaptam, hogy magának sohasem volt számlája náluk, semmi tudomásuk nincs senkiről, akit Andreas Corellinek hívnak, továbbá olyan ügyfelük sincs, akinek jelen pillanatban százezer francia frank lenne a devizaszámláján. Összeszorítottam a számat, de bólintottam. – Utam ezt követően a néhai Valera ügyvéd úr irodájába vezetett. Ahol kiderítettem, hogy magának mégiscsak van bankszámlája, de nem a Gyarmati Bankban, hanem a Sabadellnél, ahonnan körülbelül hat hónappal ezelőtt kétezer peseta értékben pénzt utalt át a munkaközösségnek. – Nem értem. – Pedig egyszerű. Maga névtelenül felfogadta Valerát, vagy legalábbis azt hitte, hogy névtelenül teszi, mert a bankoknak olyan az emlékezetük, mint a költőké, sohasem felejtik el, ha akár csak röptében is láttak egy lukas kétfillérest. Őszintén megvallom, ekkorra már egészen rákaptam a kutatás ízére, és gondoltam, nosza, bekukkantok a Sanabre és Fiai sírkőfaragó műhelybe is.

– Ne mondja, hogy nem látta az angyalt. – Már hogyne láttam volna. Gyönyörű darab. Csakúgy, mint a levél, amelyet maga írt alá a kis kacsójával három hónapja, és amelyben megrendelte a munkát, nemkülönben a nyugta az előre fizetésről, a jó öreg Sanabre könyvelési papírjai között. Derék mesterember, nagyon büszke a munkájára. Azt mondta, ez az élete fő műve, és égi sugallatot kapott hozzá. – Arról a pénzről nem kérdezte, amit Marlasca fizetett neki huszonöt éve? – De igen. Ma is megvannak a nyugták. Karbantartás, felújítás, átalakítások a családi kriptán. – Marlasca sírjában fekszik valaki, aki nem ő. – Ezt mondja maga. De ha azt akarja, hogy sírt gyalázzak, meg kell értenie, hogy ehhez szilárdabb lábakon álló érvek kellenek. Most pedig hadd elemezzem tovább a történetét. Nyeltem egyet. – Ha már ott voltam, lesétáltam a bogatelli tengerpartra, ahol negyed pesetáért legalább tíz ember sorakozott fel előttem, hogy örömest felfedjék a Somorrostro Boszorkányának vérfagyasztó titkát. Ma reggel, amikor elmesélte a históriát, nem mondtam el magának, mert minek is rontsam el drámai előadását, de a nőszemély, aki így hívatta magát, évekkel ezelőtt meghalt. Találkoztam ugyan egy öregasszonnyal, de attól a gyerek se ijedne meg, és tolószékhez van kötve. És egy pikáns adalék, ami biztos elnyeri a tetszését: az az asszony néma. – Felügyelő úr… – Még nem értem a végére. Nehogy azt mondja, hogy félvállról veszem a munkámat. Ellátogattam abba a palotába a Güell park mellett, amelyről beszélt. Legalább tíz éve üresen áll, és sajnálattal kell közölnöm, hogy nincs benne semmiféle fénykép, se festmény, csak egy rakás macskaszar. Mit szól? Hallgattam. – Martín… képzelje magát a helyembe. Mit tett volna, ha idáig jut egy vállalkozással? – Felhagyok vele. – Pontosan. De mivel én nem maga vagyok, az imént leírt sikersorozat után máris arra adtam a hülye fejemet, hogy az útmutatása alapján felkutassam a rémületes Irene Sabinót. – És megtalálta? – Legyen már egy kicsit több bizodalma a rendfenntartó szervekben, Martín. Az csak természetes, hogy megtaláltuk. A nő teljesen lezüllött, a Ravalban tengődik egy mocskos panzióban, már hosszú évek óta. – Beszélt vele? Grandes bólintott. – Hosszan és kimerítően. – És? – Halvány dunsztja sincs róla, ki maga. – Ezt mondta? – Többek között. – Miért, mit mondott még?

– Elmesélte, hogy Diego Marlascát 1903-ban ismerte meg egy szeánszon, amelyet Roures tartott az Elisabets utcában, a Jövendő Társaság akkori spiritiszta összejöveteleinek helyszínén. Elmesélte, milyen körülmények közt találkozott a férfival, aki az ő karjaiban keresett menedéket a fia halála után, amikor szabadulni akart egy értelmét vesztett, fojtogató házasságból. Elmesélte, hogy Marlasca jó ember volt, de megzavarodott, azt hitte, beleköltözött valami, és nemsokára meghal. Elmesélte, hogy Marlasca nem sokkal az elhunyta előtt létrehozott egy alapot, mert így akart gondoskodni róla, hogy később is pénzhez jusson ő és a férfi, akit miatta hagyott el, Juan Corbera, alias Jaco. Elmesélte, hogy Marlasca öngyilkos lett, mert nem tudta tovább elviselni a kínzó fájdalmat. Elmesélte, hogy ő és Juan Corbera addig éltek Marlasca adományából, amíg el nem fogyott a pénz, aztán a férfi, akit maga Jacónak nevez, nem sokkal később elhagyta, éjjeliőr lett egy casaramonai gyárban, és magányos alkoholistaként halt meg. Elmesélte, hogy csakugyan elvitte Marlascát a Somorrostro Boszorkányaként ismert asszonyhoz, mert azt remélte, ő majd megvigasztalja, és elhiteti vele, hogy viszontláthatja a fiát a túlvilágon… Folytassam? Kinyitottam az ingemet, és megmutattam a karcolásokat, amelyeket Irene Sabino ejtett a mellemen aznap este, amikor ő és Marlasca rám támadt a San Gervasio temetőben. – Hatágú csillag. Na ne kacagtasson, Martín. Ezt maga is csinálhatta. Semmit sem bizonyít. Irene Sabino nem boszorkány, csak egy szegény asszony, aki abból él, hogy a Cadena utcán töri magát egy mosodában. – És mi van Ricardo Salvadorral? – Ricardo Salvadort 1906-ban függesztették fel a rendőrség állományából, miután két évig sertepertélt a Marlasca-ügy körül, és közben törvénytelen kapcsolatot tartott fenn az elhunyt özvegyével. Utoljára azt hallották róla, hogy fogta magát, kiment Amerikába, és új életet kezdett. Most már teli szájjal kellett nevetnem az égbekiáltó csaláson. – Nem lát a szemétől, felügyelő? Nem veszi észre, hogy épp most esett bele abba a kelepcébe, amit nekem állított Marlasca? Grandes sajnálkozva nézett. – Aki nem veszi észre, mi történik, az maga, Martín. Szalad az idő, és ahelyett, hogy megmondaná, mit tett Cristina Sagnierrel, csak köti az ebet a karóhoz, hogy elhitessen velem egy nyakatekert históriát, amit akár A Kárhozottak Városából is vehetett volna. Itt csak egyetlen csapda van: amit maga állított saját magának. És minden perc, ami anélkül telik el, hogy elmondaná az igazat, tovább nehezíti, hogy kiszabadítsam belőle. A felügyelő elhúzta a kezét néhányszor a szemem előtt, mintha arról akarna meggyőződni, hogy még nem vesztettem el a látásomat. – Nem beszél? Nem mond semmit? Ahogy akarja. De én elmesélem, mi volt a mai nap egyetlen kézzelfogható eredménye. Miután Irene Sabinót is meglátogattam, szó ami szó, elég elcsigázottan jöttem vissza a kapitányságra, de itt valahogy kedvem támadt felhívni a puigcerdái csendőrséget. Ők megerősítették, hogy valaki látta magát kijönni Cristina Sagnier szanatóriumi szobájából a hölgy eltűnésének estéjén, és hogy nem tért vissza a szállodába a csomagjáért. A szanatórium főorvosa azt mondta a csendőrségnek, hogy maga vágta el a bőrszíjakat, amelyekkel lekötötték a beteget. Felhívtam a barátját, Pedro Vidalt, aki volt olyan kedves, és befáradt hozzánk a kapitányságra. Szegény szerencsétlen porig van sújtva. Azt mondta, hogy amikor utoljára találkoztak, maga megverte őt. Így volt? Bólintottam. – Jobb, ha tőlem tudja: Vidal úr nem haragszik. Sőt még rá is akart volna venni, hogy engedjem el. Azt mondja, mindenre van magyarázat. Hogy magának küzdelmes élete volt. Hogy őmiatta vesztette el az édesapját. Igencsak furdalja a lelkiismeret. Csak vissza akarja kapni a feleségét, nem szándékozik intézkedéseket foganatosítani maga ellen. – Mindent elmondott Vidalnak, amit tőlem hallott?

– Nem volt más választásom. A kezembe temettem az arcomat. – Mit mondott erre? – kérdeztem. Grandes megvonta a vállát. – Azt hiszi, maga megőrült. És hogy nyilvánvalóan ártatlan, de bármi legyen is az igazság, semmiképp sem akarja bántani. A családja, nos, az már más lapra tartozik. Tudomásom van róla, hogy Pedro Vidal apja őméltósága, akiről már említettem, hogy nem tartozik a maga legodaadóbb hívei közé, titokban jutalmat ajánlott fel Marcosnak és Castelónak, ha tizenkét órán belül kicsikarnak egy vallomást. Ők pedig biztosították felőle, hogy holnap reggelre maga már kívülről fújja akár Jácint Verdaguer nemzeti költeményét is a Canigó-hegy csúcsairól. – És maga mit gondol? – Az igazat akarja hallani? Igazság szerint nagyon szeretném hinni, hogy Pedro Vidal jól gondolja, és magának tényleg elment az esze. Nem árultam el neki, hogy abban a pillanatban én is egyre közelebb állok hozzá, hogy ezt higgyem. Ránéztem, és valami furcsát láttam az arcán. – Valamit még nem mondott el – állapítottam meg. – Szerintem többet is mondtam a kelleténél – felelte. – Mit hallgat el? Grandes kíváncsian fürkészett, aztán fojtott nevetés hagyta el az ajkát. – Ma reggel, amikor elmondta, hogy Sempere úr halálának estéjén valaki bement a könyvesboltba, és veszekedni hallották az öreggel, arra utalt, hogy az a személy minden bizonnyal egy könyvet akart megszerezni, a maga könyvét, de Sempere úr megtagadta tőle, dulakodni kezdtek, és a könyvárus így kapott szívrohamot. Azt állította, különleges könyv volt, alig akad belőle egy-két példány. Mi is a címe? – A Mennyország léptei. – Igen. Arra gyanakszik, hogy ezt a könyvet lopták el Sempere halálának éjjelén. Bólintottam. A felügyelő cigarettát vett a kezébe, és rágyújtott. De épp csak megízlelt néhány slukkot, aztán mindjárt eloltotta. – Hát ez az én gondom, Martín. Egyrészt úgy látom, hogy összevissza gubancolja ezt a históriát, mert elég ostobának néz engem, hogy elhiggyem a kitalációit, vagy, és már magam sem tudom, nem ez-e a rosszabb változat, mert már annyiszor mondta el, hogy saját maga is elhiszi. Minden részlet maga ellen szól, és mi sem lenne egyszerűbb, mint mosni kezeimet, és átadni az egész ügyet cakompakk Marcosnak és Castelónak. – De… – ...de, és ezt csak nagyon halkan mondom, szinte már némán, úgy, hogy bármely kollégám, ha a helyemben volna, minden további nélkül figyelmen kívül hagyná, engem viszont úgy idegesít, mint por a szememben; nos, bármennyire megcáfolja is ez mindazt, amit húsz év alatt tanultam a szakmámról, mégsem merem egészen határozottan kijelenteni, hogy a története, bár nem igaz, hazugság volna. – Én csak annyit mondhatok, felügyelő úr, hogy mindent elmondtam, amire emlékszem. Akár hiszi, akár nem. Való igaz, hogy néha még én sem hiszek saját magamnak. De ezek az emlékeim. Grandes felállt, és járkálni kezdett az asztal körül.

– Ma délután, amikor Maria Antonia Sanahujával, vagyis Irene Sabinóval beszéltem a panzióban bérelt szobájában, megkérdeztem tőle, ismeri-e önt. Nemmel válaszolt. Elmondtam, hogy ugyanott lakik, a tornyos házban, ahol ő is eltöltött néhány hónapot Marlascával. Megint rákérdeztem, hogy emlékszik-e magára. Azt mondta, nem. Valamivel később közöltem vele, hogy maga ellátogatott a Marlasca család kriptájába, és állítása szerint ott találkozott vele. A nő harmadszor is letagadta, hogy valaha is látta volna. Már el is hittem. De csak addig éltem ebben a hitben, amíg távozni készültem, ő pedig azt mondta, fázik egy kicsit, majd kivett a szekrényből egy köpenyt, és a vállára terítette. Mert akkor észrevettem egy könyvet az asztalon. Fel kellett figyelnem rá, az volt az egyetlen könyv a szobában. Amíg a nő háttal állt nekem, gyorsan kinyitottam, és egy kézzel írt bejegyzést találtam az első oldalán. – Sempere úrnak, a legjobb barátnak, aki könyvet kérhet, mert megnyitotta előttem a világ kapuit, és megtanított belépni rajtuk – idéztem fejből. – Aláírás: David Martín – fejezte be Grandes. A felügyelő háttal nekem megállt az ablak előtt. – Félóra múlva jönnek magáért, és elveszik tőlem az ügyet – mondta. – Onnantól Marcos őrmester felügyelete alá kerül. Nem tehetek semmi többet. Van még valami mondanivalója, amivel esetleg kihúzhatnám a pácból? – Nincs. – Akkor fogja azt a nevetséges stukkert, amit órák óta dugdos a kabátjában, vigyázzon, lábon ne lője magát, és fenyegessen meg, hogy szétloccsantja a fejemet, ha nem adom oda a kulcsot ahhoz az ajtóhoz. Az ajtóra néztem. – Csak annyit kérek cserébe, hogy mondja meg, hol van Cristina Sagnier, ha még él. Lesütöttem a szememet, és éreztem, hogy fojtogatja valami a torkomat. – Maga ölte meg? – kérdezte a felügyelő. Sokáig hallgattam, mire képes lettem kinyögni: – Nem tudom. Grandes közelebb lépett, és a kezembe nyomta a kulcsot. – Na, hordja el magát. Nem tudtam hirtelenjében, hogy elfogadjam-e. – Nehogy a főlépcsőhöz menjen. A folyosó végén balra talál egy kék ajtót, ami csak belülről nyitható, amögött van a tűzlétra. A hátsó utcára vezet. – Hogy hálálhatom meg? – Először is úgy, hogy nem gatyázik sokat – felelte. – Harminc perce van, aztán nyomába ered az egész rendőrség. Használja ki az idejét. Fogtam a kulcsot, és elindultam az ajtóhoz. Mielőtt kiléptem, visszanéztem. Grandes már az asztalnál ült, és rezzenéstelen arccal bámult rám. – Azt a kitűzőt az angyallal… – mondta a gallérjára mutatva. – Igen… – Mindig ott láttam a maga gallérján, amióta csak ismerem.

20 A Raval utcáinak éjszakai alagútrendszerét megvilágította néhány pislogó lámpa, de a fényük épp csak karcolta a sűrű sötétséget. Valamivel több időre volt szükségem a Grandes által felajánlott harminc percnél, hogy két mosodát találjak a Cadena utcában. Az első mindössze egy mélyedés volt néhány gőztől fénylő lépcsőfok alatt, és csak sárgálló szemű, festékes kezű gyerekek dolgoztak benne. A második piszkos és lúgtól bűzlő helyiség, amelyről nehezemre esett elhinni, hogy bármiféle tiszta anyagot is kibocsáthat magából, egy tenyeres-talpas asszonyság vezetése alatt állt; néhány csillogó pénzérme láttán készségesen közölte, hogy ő alkalmazza Maria Antonia Sanahuját heti hatszor, délutáni műszakban. – Már meg mibe keveredett az a nő? – kérdezte. – Örökölt. Mondja meg, merre találom, hátha magának is leesik valami. A matróna nevetett, de a kapzsiság megcsillant a szemében. – Ha jól tudom, a Santa Lucia panzióban lakik, a Marqués de Barberá utcában. Mennyit örökölt? Leejtettem a pénzt a pultra, és távoztam a fertelmes lyukból, anélkül, hogy válaszra méltattam volna. Talán lopott sírkövekből és föld alól kiforgatott csontokból tapasztották össze a komor épületet, ahol Irene Sabino lakhelye volt. Lent a portán rozsda ette az összes postaládát. Az első két emeleten egyetlen nevet sem láttam kiírva. A harmadikon szabó- és varróműhely működött a némileg fennhéjázó Mediterrán Textilművek cégtábla alatt. A Santa Lucia panzió a negyedik, legfelső emeletet foglalta el. Félhomályban vezetett odáig a lépcső, épp csak elfért rajta egy ember, csatornabűz párolgott a falakból, és maró sav gyanánt rothasztotta róluk a festéket. A negyedik emeleten ferde padlójú pihenőhöz értem, ahonnan csak egyetlen ajtó nyílt. Bekopogtam, és kisvártatva megjelent előttem egy magas, csontsovány férfi: mintha El Greco valamelyik rémálmából lépett volna elő. – Maria Antonia Sanahuját keresem – mondtam. – Maga az orvos? – kérdezte. Félretoltam az útból, és beléptem. A lakás nem volt más, mint két sor keskeny, sötét szoba egy folyosó mentén, amelynek túlsó végén a lichthófra nézett a nagy ablak. Megmérgezte a levegőt a csövekből szivárgó bűz. A férfi, aki kinyitotta az ajtót, a küszöbön maradt, onnan nézett rám megilletődve. Úgy láttam, ő is lakó lehet. – Melyik a szobája? – kérdeztem. Egy szót sem szólt, csak rejtelmes arccal bámult. Kivettem a pisztolyt a zsebemből, és felemeltem. A férfi ekkor sziklaszilárd nyugalommal rámutatott az utolsó szobára a folyosón, rögtön az ablak mellett. Odamentem, de az ajtó zárva volt, hiába erőlködtem a kilinccsel. Most már a többi lakó is kikukucskált a folyosóra, elfeledett lelkek, akik talán évek óta nem láttak napfényt. Eszembe jutott az egykori lakhelyem Carmen asszony panziójában, és arra gondoltam, hogy az talán a Ritz Szálló lehetett e nyomorúságos purgatóriumhoz képest, amely csak az egyik ilyen intézmény a sok hasonló közt a Ravalban. – Mars vissza a szobájukba – mordultam rájuk. A fülük botját se mozgatták. Felemeltem a revolvert. Máris úgy iszkoltak vissza az ajtajuk mögé, mint a riadt rágcsálók, mindenki, kivéve a bús képű, hórihorgas alakot. Újra az ajtóra összpontosítottam a figyelmemet. – Magára zárta – közölte a férfi. – Bent volt egész délután. Keserűmandulára emlékeztető szag szivárgott az ajtó alól. Hosszan dörömböltem, de nem válaszolt senki. – A házinéninek van hozzá kulcsa – adta tudtomra az égimeszelő. – Mi lenne, ha megvárná? Szerintem nemsokára itt lesz.

Válaszképpen a folyosó szemközti falához álltam, és teljes erőmből az ajtónak rontottam. A második próbálkozásomra felpattant a zár. Bent a szobában majdnem ledöntött a lábamról a savanykás, undorító szag. – Te jó Isten… – dörmögte a férfi a hátam mögött. A Paralelo egykori csillaga sápadtan, verejtékben fürödve feküdt egy ócska ágyon. Fekete ajkakkal mosolygott rám, amikor beléptem. Két keze görcsösen kapaszkodott a méreggel teli fiolába. Az utolsó cseppig kiitta. Vértől és epétől bűzlő lehelete betöltötte a szobát. A sovány férfi, aki bekísért, szemét-száját befogta, úgy hátrált ki a folyosóra. Irene Sabino kínok között vonaglott, ahogy belülről emésztette a méreg. Nem nyújtott neki gyors kegyelmet a halál. – Hol van Marlasca? – kérdeztem. A haldokló asszony rám nézett könnyei függönye mögül. – Eldobott magától – mondta. – Sohasem szeretett. Karcos, rekedt volt a hangja. Száraz köhögés fogta el, és mély harákolást szakított fel a melléből, a következő percben pedig már valami sötét folyadék szivárgott a fogai közül. Irene Sabino az utolsó lélegzetével küszködött, úgy nézett rám. Belekapaszkodott a kezembe, és megszorította. – Maga is el van átkozva, akárcsak ő. – És mit tehetnék ellene? Lassan ingatta a fejét. Megint belerázkódott egy köhögési rohamba. Szemében megpattantak a hajszálerek, és vékony, véres vonalkák indultak a pupillái felé. – Hol van Ricardo Salvador? Marlasca sírjában, a kriptában? Irene Sabino nemet intett. Néma szó formálódott az ajkán: Jaco. – Akkor hol van Salvador? – Ő tudja, hol van maga. Szemmel tartja. Eljön magáért. Úgy láttam, félrebeszél. Lankadni kezdett kezének szorítása. – Szerettem – hörögte. – Jó ember volt. Jó ember. Csak ő változtatta meg. Jó ember volt… Úgy nyögött fel, mintha a húsába tépnének, megfeszült a teste, minden izma görcsbe rándult. Irene Sabino végig a szemembe nézett, miközben meghalt, és elvitte magával Diego Marlasca titkát a sírba. Egyedül maradtam. Letakartam az arcát egy lepedővel, és felsóhajtottam. Az ajtóban álló ösztövér férfi keresztet vetett. Körülnéztem, valami fogódzót kerestem, ami segíthetne megértenem, mi legyen a következő lépés. Irene Sabino egy négy méter hosszú, két méter széles szobácskában töltötte élete utolsó napjait. Nem volt ablaka. Összes bútora az ágy volt, amelyen most a holtteste hevert, a szekrény vele szemben, és a falnál egy kis asztal. Bőrönd sarka látszott ki az ágy alól, mellette éjjeliedény és kalaptartó. Az asztalon tányér kenyérmorzsákkal, vizeskancsó meg egy papírhalom, amit először képeslapgyűjteménynek véltem, de kiderült, hogy szentképekből és temetési meghívókból áll. Fehér vászonba csomagoltak valamit, talán könyvet. Kibontottam, és megtaláltam A Mennyország lépteinek példányát, amit annak idején Sempere bácsinak dedikáltam. Egy pillanat alatt tovatűnt a részvét, amit az asszony halála fölött éreztem. Az a boldogtalan perszóna a legjobb barátomat ölte meg, csak hogy elvehessen tőle egy nyavalyás könyvet. Eszembe jutott, mit mondott Sempere, amikor először léptem át a könyvesboltja küszöbét: hogy minden könyvnek lelke van, mert ott él benne az író lelke, és mindazoké, akik olvastak vagy álmodtak róla. Sempere a haláláig hitt e szavakban, és most megértettem, hogy Irene Sabino is elhitte őket. Belelapoztam a könyvbe, és újraolvastam a dedikációt. A hetedik oldalon találtam az első rajzot. Barnás vonal húzta át a szavakat, hatágú csillagot formált, épp olyat, amilyet Irene karcolt hetekkel azelőtt pengével a mellemre. Észrevettem, hogy az ábrát vérrel rajzolták. Ahogy tovább lapoztam, újabb mintákat találtam. Szem. Száj. Semperének valami szánalmas, nevetséges, vásári bódéba illő varázslat miatt kellett meghalnia.

Eltettem a könyvet a kabátom belső zsebébe, és letérdeltem az ágy mellé. Kihúztam alóla a bőröndöt, és a földre borítottam a tartalmát. Semmi sem volt benne, csak régi ruhák és cipők. Aztán a kalaptartót is kinyitottam, és találtam benne egy bőrtokot a borotválkozókéssel, amellyel Irene Sabino felvéste a jelet a mellemre. Ekkor kirajzolódott a földön egy árnyék, és én riadtan hátrafordultam, kezemben a pisztollyal. A magasra nőtt szomszéd enyhe megütközéssel nézett rám. – Azt hiszem, magát keresik – szólt kimérten. Kimentem a folyosóra, a bejárati ajtóhoz. Onnan kémleltem le a lépcsőházba, ahol már hallottam a közelítő, súlyos lépteket. Felfelé néző arc bontakozott ki a félhomályban, Marcos őrmester arca, egyelőre még két emelet mélységben. Hátrahúzódott egy kicsit, aztán megszaporázta a lépteit. Nem volt egyedül. Becsuktam az ajtót, belülről nekitámaszkodtam, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Segítőtársam higgadtan, de egyben kíváncsi várakozással tekintett rám. – Van innen másik kijárat? – érdeklődtem. A fejét ingatta. – A tetőre sem lehet kijutni? Arra az ajtóra mutatott, amit az imént csuktam be magam mögött. Három másodperc múlva éreztem, hogy megdöndül rajta Marcos és Castelo drabális alakja, és megpróbálják ránk törni. Elléptem onnan, hátrálni kezdtem a folyosón, és egy pillanatra sem eresztettem le a revolveremet. – Azt hiszem, én most visszavonulok – közölte a lakó. – Örömömre szolgált, hogy megismerhettem. – Részemről a szerencse. Az ajtóra meredtem, amely már veszettül rázkódott. Hasadások futottak végig a korhadt fán a sarokvasak és a zár körül. Eljutottam a folyosó végéig, a lichthof ablakához, és kinyitottam. Körülbelül egy négyzetméter szélességű akna nyílt meg előttem. A tető széle úgy három méter magasan húzódott az ablak fölött. A szemközti falon ereszcsatornát láttam, rozsdaette kampókkal rögzítették a téglákhoz, fekete könnyel szórta tele az oldalát a párolgó nedvesség. Nem szűnt a döngő zaj a hátam mögött. Amikor megfordultam, láttam, hogy már alig tartja magát az ajtó. Csupán néhány másodpercem lehetett hátra. Nem maradt más választásom, mint felmászni az ablakra, és kiugrani. Sikerült megkapaszkodnom az ereszcsatornában, és a lábammal kitapogattam az egyik kampót. Nyújtózni kezdtem, próbáltam feljebb is fogást találni a csövön, de az hirtelen eltört a kezemben, és kitéptem belőle egy karhosszúságú darabot. Már majdnem lezuhantam, amikor sikerült megragadnom az egyik vasszöget a falban. De többé már nem érhettem el a szakaszt, amin fel akartam mászni. Csak kétféle kiút volt ebből a kutyaszorítóból: ha visszatérek a folyosóra, ahova éppen berontani készült Marcos és Castelo, vagy ha lefelé ereszkedem a sötétségbe. Megint meghallottam az állhatatos dörömbölést az ajtón, és azonnal mászni kezdtem lefelé, kétségbeesetten kapaszkodtam a csatornába, felhorzsoltam a bőrt a bal tenyeremen. Úgy másfél méterrel juthattam lejjebb, amikor megláttam a két rendőr árnyát a halvány fénysugárban, amely a panzió ablakából sütött. Először Marcos nézett ki. Rám mosolygott, és az lett az érzésem, hogy akár ott helyben is agyonlőhet, minden teketóriázás nélkül. Mindjárt Castelo is ott termett mellette. – Maradj itt. Én megyek egy emelettel lejjebb – mondta neki Marcos.

Castelo bólintott, és továbbra is rajtam tartotta a szemét. Élve akartak, legalább még néhány óráig. Hallottam Marcos távozó lépteit. A következő percben már azon az ablakon kukucskált ki, amely egy méterrel alattam nyílt. Ahogy lenéztem, láttam, hogy a második és az első emelet ablakai világosak, de a harmadikon sötétség honol. Lassan ereszkedtem tovább, amíg a lábam megtámaszkodott a következő kampón. Szemben volt velem a harmadik emelet fekete ablaka, mögötte a folyosóval, amelynek ajtaján már javában dörömbölt Marcos. A varroda rég bezárhatott, valószínűleg üresen állt az egész helyiség. A kopogásnak vége szakadt, és én tudtam, hogy az őrmester elindult lefelé a másodikra. Felnéztem: Castelo továbbra is úgy nyalogatta a száját az ablakban, mint az éhes macska. – Te, le ne ess onnan, még el kell szórakoznunk veled – dorombolta. Hangokat hallottam a másodikról, Marcos elérte, hogy kinyissák neki. Nem vacakoltam tovább, minden maradék erőmmel nekilendültem a harmadik emeleti ablaknak. A kabátom ujjával fedtem az arcomat és a nyakamat, miközben átjutottam, és földet értem egy rakás törött üvegcserép között. Valahogy feltápászkodtam, és a félhomályban sötét foltot láttam szétterülni a bal karomon. Szilánk fúródott a könyökömbe, olyan éles volt, mint valami tőr. Megfogtam, és kirántottam. Addig csak fáztam, de most már sajgó fájdalom is hasított belém, és lerogytam a földre. Láttam, hogy Castelo lefelé ereszkedik a csatornán, és pontosan arról a helyről bámul rám, ahol én csimpaszkodtam néhány pillanattal azelőtt. Mielőtt elővehettem volna a pisztolyt, nekiugrott az ablaknak. De amikor megragadta az ablak keretét, ott termettem, és gépiesen kalapálni kezdtem a repedezett fát, minden erőmmel, testem egész súlyával. Hallottam, hogy töredeznek meg az ujjai száraz roppanással, és Castelo felüvöltött a fájdalomtól. Végre kihúztam a fegyvert a zsebemből, az arcába nyomtam, de a keze addigra már lecsúszóban volt az ablakkeretről. Egy pillanatra még felvillant szemében a páni félelem, aztán lezuhant a sötét aknába, teste összevissza verődött a falak között, és vérnyomot hagyott a fényfoltokban, amelyeket a lenti emeletek ablakai vetettek. Vonszolni kezdtem magam az ajtó felé. Fájdalmasan lüktetett a seb a karomon, és észrevettem, hogy már a lábamat is ellepik a sérülések. Csak vánszorogtam tovább. Mindkét oldalon szobák nyíltak varrógépekkel, cérnagurigákkal és nagy asztalokkal, amelyekre nagy szövettekercseket halmoztak. Az ajtóhoz érve megfogtam a kilincset. Azonnal éreztem, hogy elfordul az ujjaim alatt. Elengedtem. Marcos állt a másik oldalon, próbálta az ajtót felfeszíteni. Visszahátráltam. Hatalmas dörrenés rázta meg az ajtót, a zár egyik darabja szikrát hányt, és kék füstöt lövellve kiszakadt. Marcos pisztollyal lőtt rá. Elbújtam az első szobában, amely tele volt mozdulatlanul álló próbababákkal, egyiknek a karja hiányzott, másiknak a lába. Egész hadsereget zsúfoltak össze belőlük, és én elrejtőztem e félhomályban fénylő testek között. Felhangzott a második lövés. Kicsapódott az ajtó. Bevilágított a lakásba a lépcsőház sárgás, porfelhőben úszó fénye; Marcos alakja rajzolódott ki benne szögletesen. Súlyos léptei közeledtek a folyosón. Hallottam, ahogy rám nyitja az ajtót. A falhoz simultam a próbababák között, két kezemben reszketett a revolver. – Jöjjön ki, Martín – szólt higgadtan Marcos, és lassan közelített. – Nem fogom bántani. Grandes arra utasított, hogy vigyem vissza a kapitányságra. Megtaláltuk azt az embert, Marlascát. Mindent bevallott. Maga tisztázódott. Nehogy már most rontsa el, jöjjön ki, és beszéljük meg a rendőrségen. Láttam, hogy halad el az ajtó előtt anélkül, hogy bármit észrevenne. – Martín, hallgasson ide! Grandes már útban van. Mindent tisztázhatunk, ne zavarja össze a dolgokat.

Felhúztam a pisztolyom závárát. Marcos léptei megtorpantak. Valami végigsuhant a padlóköveken. Ott állt a fal túloldalán. Már észrevette, hogy bent vagyok a szobában, és hogy csak az orra előtt mehetek ki onnan. Láttam, ahogy az alakja beékelődik az ajtónyílás árnyai közé. Egészen beleolvadt a cseppfolyós sötétségbe, csak a szeme csillogása árulkodott a jelenlétéről. Alig négy méterre lehetett tőlem. Óvatosan a földre ereszkedtem, és leguggoltam. Láttam a két lábát, ahogy a próbababák lábait kerülgeti. – Tudom, hogy itt van, Martín. Ne gyerekeskedjen. Megállt, és egy pillanatra mozdulatlan maradt. Aztán letérdelt, és kitapogatta a vérnyomot, amit hagytam. A szájához emelte az ujját. Elképzeltem magamban, ahogy vigyorog. – Csúnyán vérzik, Martín. Magának orvos kell. Jöjjön szépen, elkísérem a rendelőbe. Nem feleltem. Marcos megállt az egyik asztalnál, és valami fényesen csillogó tárgyat emelt ki a szövetdarabok közül. Egy szabóollót. – Jöjjön csak, Martín. Hallottam, hogy nyílik-csukódik az olló a kezében. Fájdalom hasított a karomba, és beharaptam az ajkam, nehogy hangosan nyögjek fel. Marcos visszanézett a rejtekhelyem felé. – És ha már a vér került szóba, talán érdekli, hogy bevittük a kis ringyóját, azt a bizonyos Isabellát. Mielőtt magát vennénk kezelésbe, vele játszadozunk egy kicsit… Feltartottam a revolvert, és az arcára fogtam. Elárult a fém csillogása. Marcos rám vetette magát, félrelökte a babákat, és elkerülte a lövést. Éreztem, hogy rám nehezedik a teste, hogy a lehelete az arcomba vág. Az olló szárai hangosan összecsattantak, alig egy ujjnyira a bal szememtől. Összeszedtem minden maradék erőmet, és belerúgtam az arcába, mire ő félrenyaklott. Felemeltem a revolveremet, és megint ráfogtam. Felhasított szájjal tápászkodott fel, és szegezte rám a szemét. – Hogy te milyen szar alak vagy… – suttogta. Széles vigyorral a pisztolyomra tette a kezét. Meghúztam a ravaszt. A golyó eltalálta a kezét, úgy kapott hátra, mintha kalapáccsal ütöttek volna rá. Hanyatt vágódott a földön, egyre csak szorongatta szétroncsolt, füstölgő csuklóját, hangtalanul kiáltozott, puskaporos arca gyötrelmes görcsben rándult össze. Felkeltem, és ott hagytam saját vizeletének pocsolyájában, amelybe a vérét eregette.

21 A kínok kínjával vánszorogtam el a Raval sikátoraiból a Paralelóig, ahol taxik sora állt az Apolló Színház előtt. Bebújtam mindjárt az elsőbe, amelyikhez odaértem. Az ajtócsapódásra hátrafordult a sofőr, és durcás képet vágott. Minden tiltakozása ellenére ledobtam magam az ülésre. – Hé maga, ugye nem itt fog elpatkolni nekem? – kérdezte. – Minél előbb elvisz oda, ahova mondom, annál gyorsabban eltűnök. A sofőr elnyomott egy káromkodást, és gázt adott. – Hova parancsolja? Arra gondoltam, hogy nem tudom. – Csak induljon el, majd én irányítom. – Mégis merre? – Pedralbesbe. Húsz perc múlva megpillantottam a Villa Helius fényeit a domboldalon. Megmutattam a sofőrnek, aki már azt hitte, sohasem rázhat le. Kitett a kastély kapujánál, és nagy sietségében majdnem a pénzt is elfelejtette átvenni. Odasántikáltam a csengőhöz, és meghúztam. Lerogytam a lépcsőre, a falnak támasztottam a fejemet. Hallottam a közeledő lépteket, úgy láttam, mintha kinyílna az ajtó, és az én nevemet mondta valaki. Egy kéz melegét éreztem a homlokomon, Vidal pillantása ködlött fel a szemem előtt. – Bocsásson meg don Pedro… – nyöszörögtem. – Nem volt hová mennem… Don Pedro elkiáltotta magát, mire sok kéz ragadott meg a karomnál és a lábamnál fogva, aztán bevittek a házba. Amikor kinyitottam a szememet, az ő hálószobájában találtam magam, az ágyon, amelyet Cristinával osztott meg házasságuk alig két hónapja alatt. Felsóhajtottam. Vidal az ágy végénél állt. – Ne beszélj most – mondta. – Jön az orvos. – Ne higgyen nekik, don Pedro – motyogtam. – Ne higgyen nekik… Vidal összeszorított szájjal bólintott. – Hát persze hogy nem hiszek. Fogott egy pokrócot, és rám terítette. – Lemegyek az orvosért – mondta. – Pihenj. Nemsokára közeledő lépteket és hangokat hallottam. Éreztem, hogy levetkőztetnek, még láttam is magamon a rengeteg vágást, amelyek úgy hálózták be a testemet, mint valami vérző borostyán. Csipeszekkel piszkáltak a sebeimbe, egymás után szedték ki az üvegszilánkokat, és velük a kisebb-nagyobb húscafatokat. Égettek a fertőtlenítők, a tű szúrásai, amellyel az orvos összevarrta a sebeket. Fájdalom már nem volt bennem, csak ólmos fáradtság. Miután bekötöztek, és összetoldottak-foldottak, mint valami szakadt rongybabát, az orvos és Vidal betakart, és a fejem alá igazgatta a legpuhább, legpihésebb párnát, amellyel életemben találkoztam. Kinyitottam a szememet, és megpillantottam az orvost, egy délceg tartású, nyugodt mosolyú embert. Injekciós tű volt a kezében. – Ezt szerencsésen megúszta, fiatalember – mondta, és beleszúrta a tűt a karomba. – Mi ez? – kérdeztem. Most Vidal arca is megjelent az orvosé mellett. – Segít pihenni. Hűvös felhő terjedt szét a karomon, és rátelepedett a mellemre. Fekete bársonykútba zuhantam, Vidal és az orvos fentről figyelt. Addig-addig csukódott a világ, amíg már csak egy piciny fénycsepp maradt belőle, s mindjárt az is elpárolgott a kezemből. Elmerültem a vegyszerek langyos, végtelen békéjében, és soha többé nem akartam visszajönni belőle.

Jég alatti, fekete vizek világára emlékszem. Végigsimította a holdfény ott fenn, az égboltot a magasban, aztán ezernyi poros csíkká esett szét, csak rezegtek a sodró széláramlatokban, ahogy a szárnyukon repültem. Finoman lebegő fehér lepel fedte őt, visszfény rajzolta ki teste körvonalát. Cristina felém nyújtotta a kezét, és én küzdeni kezdtem a jéghideg, sűrű áramlat ellen. Már csak egy hajszál választotta el a kezét a kezemtől, amikor sötét felhő terjesztette fölé a szárnyát, és úgy borította be, akár az eláradó tinta. Fekete fénycsápok fogták körbe a karjait, a nyakát, az arcát, aztán magukkal rántották a homályba.

22 A saját nevemre ébredtem, Víctor Grandes felügyelő hangján. Azonnal felültem az ágyon, de hirtelen fel sem ismertem a szobát, amely, ha egyáltalán hasonlítani lehetett valamihez, egy luxusszálló lakosztályára emlékeztetett. A nyilalló fájdalom és a mellemen húzódó több tucat vágás visszarántott a valóságba. Vidal hálószobájában voltam, hát persze, a Villa Heliusban. Késő délutáni fény sejlett fel a behajtott spaletták mögött. Meleget adott a kandallóban lobogó tűz. A hangok a földszintről jöttek. Pedro Vidal beszélgetett nagy hangon Víctor Grandesszel. Ügyet se vetettem a bőrömet sajdító húzásokra és fájdalmakra, csak kiugrottam az ágyból. Egy fotelba terítve találtam meg vérfoltos, szutykos ruhámat. A kabátom is megkerült. Még mindig a zsebében volt a revolver. Felhúztam a závárt, kimentem a szobából, követtem a hangokat egészen a lépcsőig. Léptem lefelé egyet-kettőt, és szorosan a falhoz simultam. – Nagyon sajnálom, ami az embereivel történt, felügyelő úr – hallottam Vidalt. – Higgye el, ha David kapcsolatba lép velem, vagy bármit megtudok a tartózkodási helyéről, azonnal értesítem önt. – Köszönöm a segítségét, Vidal úr. Fáj, hogy ilyen körülmények között kell alkalmatlankodnom, de a helyzet rendkívül komoly. – Állok szolgálatára. És köszönöm, hogy eljött. Léptek hangzottak fel, és elkopogtak egészen le a kapu előteréig. Távolodó léptek a kertben, Vidal zihálása a lépcső aljánál. Lejjebb mentem még pár lépcsőfokkal, és megláttam őt, ahogy falnak támasztott homlokkal áll. Amikor észrevett, kinyitotta a szemét, és felém fordult. Egy szót sem szólt. Csak a pisztolyt nézte a kezemben. Letettem egy asztalkára a lépcső mellett. – Gyere, keresünk neked tiszta ruhát – hívott. Elkísértem egy óriási öltözőhelyiségbe, amely mintha valóságos ruhamúzeum lett volna. Elegáns öltönyök sorakoztak benne hosszan, és mindegyik Vidal dicsőséges ifjúságára emlékeztetett. Több tucat nyakkendő, cipő, inggombok vörös bársony szelencékben. – Legény koromban hordtam őket. Jól fognak állni rajtad. Ő maga kezdett válogatni. Kezembe nyomott egy inget, amely talán egy kisebb földbirtok árát érte, egy méret után készült háromrészes öltönyt Londonból és egy pár olasz cipőt; a főnöknek sem váltak volna szégyenére. Aztán elgondolkozva figyelte, ahogy csendben öltözködöm. – Vállban kicsit széles, de majd hozzászoksz – állapította meg, és adott két zafír inggombot is. – Mit mondott a felügyelő? – kérdeztem. – Elmondott mindent. – Hitt neki? – Mit számít, hogy hittem-e? – Fontos nekem. Vidal leült egy zsámolyra a fal mellett, amelyet tükör borított padlótól plafonig. – Azt mondja, tudod, hol van Cristina – mondta. Bólintottam. – Él? A szemébe néztem, és megint bólintottam, de most már sokkal lassabban. Halványan elmosolyodott, aztán félrefordult. Sírni kezdett, lelke legmélyéből fakadt fel a zokogás. Leültem mellé, és átkaroltam. – Bocsásson meg, don Pedro, bocsásson meg…

Később, amikor a nap már lemenőben volt a látóhatár fölött, don Pedro összeszedte a régi gönceimet, és bedobta a tűzbe. Mielőtt a kabátot is a kandallóba vetette, kihúzta a zsebéből A Mennyország lépteit, és odaadta. – Ez volt a jobb a két könyv közül, amit tavaly írtál – mondta. Néztem őt, ahogy a piszkavassal a ruháimat böködi a tűzben. – Mikor vette észre? Vidal vállat vont. – Még egy beképzelt majmot sem lehet örökké bolondítani, David. Nem tudtam eldönteni, hogy haraggal mondja, vagy csak szomorúan. – Csak segíteni akartam, don Pedro. – Tudom. Keserűség nélkül mosolygott. – Bocsásson meg – mormoltam. – El kell hagynod a várost. A San Sebastian mólónál horgonyoz egy teherhajó, éjfélkor indul. Mindent elintéztem. Olmo kapitányt keresd. Várni fog. Vidd az egyik autómat a garázsból. Leteheted a kikötőben. Pep majd érte megy holnap. Ne beszélj senkivel. Ne menj haza. Pénzre is szükséged lesz. – Van nálam elég – hazudtam. – Sohasem lehet elég belőle. Amikor leszállsz Marseille-ben, Olmo elkísér egy bankba, és kiváltotok ötvenezer frankot. – Don Pedro… – Hallgass végig. Az a két ember, akiket Grandes szerint megöltél… – Marcos és Castelo. Ha jól tudom, a maga apjának dolgoztak, don Pedro. Vidal megrázta a fejét. – Se az apám, se az ügyvédei nem fogadnak fel akárkit, David. Szerinted honnan tudták ezek ketten, hogy hol keressenek téged, alig félórával azután, hogy elhagytad a kapitányságot? Magától értetődően tárult elém a jéghideg bizonyosság. – A barátomtól, Víctor Grandes felügyelőtől. Vidal bólintott. – Grandes azért hagyott futni, mert nem akarta a kapitányságon bepiszkítani a kezét. Amint kitetted a lábadat, utánad eredt a két gorilla. Előre borítékolták a halálodat. Távirati stílusban. Gyilkossággal gyanúsított személy megszökik, ellenszegül a letartóztatásnak, életét veszti. – Mint a régi szép időkben, a hírrovatnál – jegyeztem meg. – Bizonyos dolgok sosem változnak, David. Te aztán mindenkinél jobban tudhatod. Kinyitotta a szekrényt, és adott egy vadonatúj kabátot, amit még nem hordott senki. Felvettem, és betettem a könyvet a belső zsebébe. Vidal rám mosolygott. – Na végre kinézel valahogy, legalább egyszer az életben. – Magának jobban állt az ilyesmi, don Pedro. – Hagyjuk a bókolást… – Don Pedro, van néhány dolog, amit… – Már nem számít, David. Nem tartozol semmiféle magyarázattal. – Sokkal többel tartozom… – Akkor mondj valamit Cristináról.

Vidal kétségbeesett pillantással nézett rám, mint aki egy hazugságért könyörög. Leültünk a szalonban, szembe a nagy ablakokkal, amelyek fejedelmi kilátást nyújtottak egész Barcelonára, és én tiszta szívből hazudtam neki. Azt mondtam, Cristina kibérelt egy kis tetőtéri lakást a rue de Soufflot-n, Madame Vidal név alatt, és állítólag minden délután kiszökik a Luxembourg-kert szökőkútjához. Azt mondtam, mindig csak don Pedróról beszél, mert sohasem felejti el, én pedig már rádöbbentem, hogy bármennyi időt töltenék vele, képtelen volnék a hiányát betölteni. Vidal szórakozottan bólogatott. – Ígérd meg, hogy vigyázol rá, David. És nem hagyod el soha. Hogy bármi történjen is, mellette maradsz. – Megígérem, don Pedro. A bágyadt alkonyi fényben nem láttam mást, mint egy fáradt öregembert, akit gyötör az emlékezet és a lelkiismeret; egy világéletében hitetlen férfit, akinek mostanra már csak a hiszékenység gyógyírja maradt. – Szerettem volna jobb barátod lenni, David. – A legjobb barátom volt, don Pedro. És sokkal több ennél. Vidal kezet nyújtott, és én elfogadtam. Reszketett. – Grandes beszélt arról az emberről, akit főnöknek hívtál… azt mondta, valami tartozásod van felé, és csak úgy tudod törleszteni, ha felkínálsz egy makulátlan lelket… – Ezek butaságok, don Pedro. Hagyja a csudába. – Mit szólnál egy ilyen piszkos, törődött lélekhez, mint az enyém? – Nem ismerek tisztább lelket a magáénál, don Pedro. Vidal elmosolyodott. – Ha cserélhetnék az apáddal, megtenném. – Tudom. Felállt, és elnézte a város peremén haldokló napfényt. – Lassan indulnod kéne – mondta. – Menj a garázsba, hozd ki az egyik kocsit. Amelyiket akarod. Én addig megnézem, van-e nálam készpénz. Bólintottam, és összehúztam magamon a kabátot. Kimentem a kerten át a kocsiszínhez. A Villa Helius garázsában két autó csillogott-villogott, mint a díszes királyi hintók. A kisebbiket választottam, a kevésbé hivalkodót: egy fekete Hispano-Suizát, amelyet mintha csak alig kétszer-háromszor használtak volna, és még mindig vadonatúj, gyári illatot árasztott. A volánhoz ültem, és beindítottam a motort. Kiálltam a garázsból az udvarba, ott vártam. Amikor don Pedro egy perc elteltével sem jött, kiszálltam a kocsiból, de a motort begyújtva hagytam. Visszamentem a házba elbúcsúzni, és megmondani Vidalnak, hogy ne aggódjon a pénz miatt, majd elboldogulok. A hallon áthaladtomban eszembe jutott a kisasztalon hagyott pisztoly. Nem találtam, amikor odamentem érte. – Don Pedro! Behajtották a szalon ajtaját. A küszöbhöz mentem, és ahogy bekukucskáltam, láttam, hogy Vidal ott ül a terem közepén. Épp a melléhez emelte apám revolverét, egyenesen a szívére célzott vele. Befutottam hozzá, de a dörrenés elnyomta a kiáltásomat. Kiesett a kezéből a fegyver. A teste a falnak dőlt, a földre csúszott, skarlátvörös nyomot hagyott a márványon. Térdre rogytam mellette, és átkaroltam. A lövés füstölgő lyukat vágott a ruhájába, és bugyborékolva tört elő belőle a sűrű, sötét vér. Don Pedro egyenesen a szemembe nézett, egészen addig, amíg a vér elöntötte a mosolyát, és a teste sem reszketett többé, csak puskaporszagúan, nyomorultan lefordult a földre.

23 Visszamentem az autóhoz, beültem, és a kormányra tettem vérfoltos kezemet. Levegő után kapkodtam. Vártam egy kicsit, aztán a gázra léptem. Piros szemfedelet terített az égre az este, alatta lüktettek a város fényei. Elindultam lefelé az úton, magam mögött hagytam a Villa Helius dombtetőn álló sziluettjét. A Pearson sugárút sarkán megálltam, és belenéztem a visszapillantó tükörbe. Már korábban kifordulhatott valamelyik rejtett mellékutcából a kocsi, amely úgy ötven méterről követett. Nem gyújtotta meg a lámpáit. Víctor Grandes volt. Továbbhajtottam a Pedralbes sugárúton, egészen a Güell park főbejáratát őrző nagy vassárkányig. Grandes felügyelő kocsija kitartóan követett, bár kissé nagyobb távolságból. A Diagonalon balra fordultam, a városközpont felé. Alig járt autó az utcán, Grandes könnyedén tapadt rám, de én jobbra fordultam, és reméltem, hogy lerázhatom a Las Corts negyed szűk sikátoraiban. A felügyelő addigra már érzékelte, hogy észrevettem, ezért hát nyugodtan bekapcsolta a világítást, és egyre közelebb merészkedett. Talán húsz percig is keringéltünk a kis utcákban a villamosok között. Hiába surrantam be minduntalan az omnibuszok és a szekerek közé, Grandes reflektorai szorosan mögöttem maradtak. Hamarosan kirajzolódott előttem a Montjuic-hegy fekete tömbje. Alig két héttel azelőtt zárták be a világkiállítás palotáját és a pavilonok maradványait, de már most úgy sejlettek fel az alkony ködében, mint valami hatalmas, elfeledett civilizáció romjai. Elindultam a sugárúton, amely a kiállítás szökőkútjainak kísérteties fényei és görögtüzei felé vezetett, és tövig nyomtam a gázt. Ahogy felfelé haladtunk a hegyet övező szerpentinen az Olimpiai Stadion felé, Grandes annyira közel ért hozzám, hogy már tisztán láttam az arcát a visszapillantó tükörben. Átfutott az agyamon a szeszélyes gondolat, hogy ráfordulok az útra, amely egyenesen a hegy tetejére visz, a katonai erődhöz, de tudtam, hogy akkor kerülnék igazán egérfogóba. Egyedül abban bízhattam, hogy sikerül átjutnom a hegy másik oldalára, ami a tenger felé néz, és elrejtőzhetek a kikötőben valamelyik mólónál. Ehhez biztonságos távolságba kellett jutnom Grandestől, de a felügyelő a sarkamban volt. Szemben állt velünk a Miramar kilátó hatalmas kőkorlátja, a mélyben elterülő város fölött. Teljes erőmből a fékbe tapostam, és hagytam, hogy Grandes beleütközzön a Hispano-Suizába. Majdnem húsz méterrel vágódtunk odébb mind a ketten, a kerekek szikrát hányva csikordultak végig az úton. Kiengedtem a féket, és kissé előbbre mentem. Amíg Grandes megpróbálta visszanyerni uralmát a saját járműve felett, hátramenetbe kapcsoltam, és megint gázt adtam. Mire észrevette, miben mesterkedem, késő volt. Telibe kaptam egy olyan karosszéria és motor minden erejével, amely a város legjobb üzemében készült, és sokkal masszívabb felépítésű volt, mint az ő kocsija. Grandes teste belerázkódott az ütközésbe a volán mögött, láttam, ahogy a feje a szélvédőnek verődik, és ripityára töri az üveget. Fehér gőz csapott ki a motorházából, kialudtak a lámpák. Sebességbe kapcsoltam, felgyorsítottam, magam mögött hagytam őt, és gyorsan elindultam tovább, a kilátó irányába. De észrevettem, hogy az ütközés nekinyomta a sárhányómat a gumiabroncsnak, és csúnyán súrlódnak a kerekek. Nemsokára égett gumi szaga töltötte be az utasteret. Alig húsz méter után defektet kaptam, a Hispano-Suiza pörögni kezdett, és fekete füstfelhőt eregetve megállt. Kiszálltam, és visszanéztem Grandes felé. A felügyelő addigra már kimászott a kocsiból, és lassan feltápászkodott. Körülnéztem. Úgy ötven méterre lehetett a libegő állomása, amely átívelt a kikötőn a Montjuic-hegy és a San Sebastian-torony között. Már láttam a kabinokat a drótkötélpályán, ahogy lassan siklottak a skarlátvörös alkonyban, és rohanni kezdtem arrafelé. A kapuőr zárni készült, amikor észrevette, hogy lélekszakadva közeledek. Megtámasztotta a kaput, és befelé mutatott. – Utolsó menet – jelentette be. – Siessen.

A pénztáros is csukta már az ablakot, de én megkaparintottam a nap utolsó jegyét, és sietve odaálltam a másik négy utas mellé, akik a kabin előtt várakoztak. Nem figyeltem fel az öltözékükre, amíg az alkalmazott ki nem nyitotta előttük az ajtót. Papok voltak. – A libegő a világkiállítás alkalmából épült, a legújabb technikai vívmányok segítségével. Önök mindvégig a legnagyobb biztonságban utaznak. Amint elindul a kabin, lezárul a biztonsági ajtó, amely csak kívülről nyitható annak érdekében, hogy elkerüljük a baleseteket, vagy Isten ne adja, az öngyilkossági kísérleteket. Ami persze az önök esetében, tisztelendő uraim, nem nevezhető valódi veszélynek… – Fiatalember – szakítottam félbe. – Nem fogná rövidebbre a ceremóniát? Mindjárt ránk esteledik. Lesújtóan végigmért. Az egyik pap észrevette a vérfoltokat a kezemen, és keresztet vetett. Az alkalmazott folytatta a mondókáját. – Körülbelül hetven méter magasságban utaznak majd Barcelona egén a kikötő vize fölött, miközben olyan kilátásban lesz részük a városra, amelyet mostanáig csak a fecskék, a sirályok és egyéb, az Úr kegyelméből tollas kültakaróval ellátott lények élvezhettek. Az út tíz percet vesz igénybe, két megállója van, az első a kikötő központi tornya, más néven San Jaime, a második és egyben utolsó, a San Sebastian-torony. Nem húzom tovább az időt, csak kellemes utat kívánok tisztelendő uraimnak, és tolmácsolom társaságunk abbéli reményét, hogy hamarosan újra üdvözölhetjük önöket a barcelonai libegő vendégei között. Én szálltam be elsőként. Kísérőnk a markát nyújtotta a négy pap felé, hátha adnak valami borravalót, de hoppon maradt. Szemmel látható csalódással vágta be az ajtót, és már el is fordult volna, hogy rátolja a reteszt, de ekkor Víctor Grandes felügyelő nézett vele farkasszemet megviselten, bár jól látható mosollyal, igazolványát a kezében tartva. Az alkalmazott kinyitotta előtte az ajtót, Grandes a kabinba lépett; finoman biccentett a papok felé, engem pedig kacsintással üdvözölt. Két pillanat múlva kint lebegtünk a semmiben. A kabin elindult a végállomásról a hegy pereme felé. A papok mind ugyanahhoz az ablakhoz tömörültek, azzal a világos szándékkal, hogy inkább Barcelona esti fényeinek látványát élvezik, semmint azokat a piszkos ügyleteket, bármily természetűek legyenek, amelyek épp ott hoztak össze engem Grandesszel. A felügyelő lassan közelített felém, és pisztolyt fogott rám. Hatalmas, vörös fellegek úsztak a kikötő vize fölött. A libegő kabinja behatolt az egyikbe, s egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha tüzes tóba merülnénk. – Libegőzött már? – kérdezte Grandes. Bólintottam. – A lányom imádja. Havonta egyszer kiköveteli, hogy jöjjünk fel és vissza. Nem olcsó mulatság, de megéri. – Abból, amit az öreg Vidal fizet magának a skalpomért, akár naponta is felhozhatja a lányát, ha úgy akarja. Csak úgy kíváncsiságból kérdem: mennyit érek meg neki? Grandes elmosolyodott. A kabin kiemelkedett a skarlátszínű felhőgomolyagból, és azon vettük észre magunkat, hogy már a kikötői dokkok felett siklunk; odalent, a fekete vízen, szétmaszatolódtak a város fényei. – Tizenötezer pesetát – felelte, és ráütött a kabátzsebéből kilátszó fehér borítékra. – Azt hiszem, ezt megtiszteltetésnek is vehetem. Van, aki két fillérért öl. Mondja, ebben az árban már a két emberének elárulása is benne foglaltatik? – Hadd emlékeztessem, hogy itt csak maga gyilkolt. A négy pap döbbent csodálkozással bámult bennünket, új keletű közömbösséget tanúsítva a szédítő magasságok és a város madártávlati látképe iránt. Grandes mindössze futó pillantásra méltatta őket. – Ha nem túl nagy kérés ez részemről, arra biztatnám a tisztelendő urakat, hogy az első megállónál méltóztassanak elhagyni a kabint, hogy nyugodtan megbeszélhessük világi dolgainkat.

A kikötői torony úgy állt előttünk, mint valami vasból és kötelékből álló óriási szélkakas, amit egy gépkatedrális tetejéről szereltek le. Kabinunk bekúszott a kupolába, majd megállt a kiszállóhelynél. Amint kinyílt az ajtó, a négy pap menekülésre fogta. Grandes intett a pisztolyával, hogy menjek a kabin hátuljába. Az egyik egyházfi gondterhelten visszanézett, mielőtt kiszállt. – Ne féljen, fiatalember, hívjuk a rendőrséget – mondta, mielőtt újra bezárult az ajtó. – Csak bátran – vetette oda Grandes. Amint bereteszelték kívülről az ajtót, továbblendült a kabin. Kijutottunk a toronyból, és megkezdtük utazásunk második szakaszát. A felügyelő az ablakhoz lépett, végignézett a városon, a fény és az árnyék játékán, a katedrálisokon, a kastélyokon, a sikátorokon és a széles sugárutakon, amelyek mind-mind összefonódtak egy sötét útvesztőben. – A kárhozottak városa – mondta Grandes. – Minél messzebbről nézi az ember, annál szebbnek látszik. – Ez lesz a síromra írva? – Nem ölöm meg, Martín. Én nem ölök embert. Maga teszi meg ezt a szívességet. Nekem, és saját magának. Tudja, hogy igazam van. A felügyelő ezt követően minden további nélkül hármat lőtt a zárra, és egy rúgással felszakította. Az ajtó máris a levegőben lengett, és befújt a kabinba a nedves szél. – Semmit sem fog érezni, Martín. Higgye el. A becsapódás egy tizedmásodpercig sem tart. Azonnali hatás. Örök béke. Ránéztem a nyitott ajtóra. Hetven méter zuhanómagasság tátongott velem szemben. Amikor szemügyre vettem a San Sebastian-tornyot, úgy számoltam, pár percen belül odaérünk. Grandes olvasott a gondolataimban. – Pár percen belül vége. Meg kéne köszönnie. – Tényleg azt hiszi, hogy én öltem meg mindenkit? Grandes felemelte a pisztolyt, és a szívemnek szegezte. – Nem tudom, és nem is érdekel. – Azt hittem, barátok vagyunk. Grandes mosolyogva csóválta a fejét. – Magának nincs barátja, Martín. Hallottam a lövés dördülését, és olyan ütést éreztem a mellkasomon, mintha husánggal csaptak volna a bordáim közé. Hanyatt estem, nem kaptam levegőt, úgy harapózott el a fájdalom a testemen, mint a benzinláng. Grandes megragadta a lábamat, és az ajtóhoz húzott. Túloldalt felhőfátylak közt sejlett fel a San Sebastian-torony csúcsa. A felügyelő átlépett fölöttem, és letérdelt a hátam mögé. Most a vállamnál fogva nyomott az ajtó felé. Már a lábamat nyalogatta a párás szél. Amikor Grandes megint taszajtott rajtam egyet, a derekam is lelógott a kabin pereméről. Egyre jobban húzott a nehézkedés ereje. Már-már zuhanni kezdtem. De akkor kinyújtottam a két karomat, elkaptam a felügyelő nyakát, és köré fontam az ujjaimat. Megkapaszkodtam benne, az ajtónyílás felé húztam, ő meg kitámasztotta magát. Minden erőmmel szorítottam, megroppantottam a gégéjét, lefogtam az ereit. Grandes, miközben az egyik kezével kétségbeesetten próbálta lefejteni magáról az ujjaimat, a másikkal a fegyvere után tapogatózott. Ujjai hamarosan rátaláltak a pisztoly agyára, és már a ravaszon csúsztak lefelé. A golyó a halántékomat súrolta, és nekivágódott az ajtó szélének. Aztán visszapattant a kabin belsejébe, és egyenesen átfúrta a felügyelő tenyerét. Még mélyebbre nyomtam az ujjaimat Grandes nyakába, éreztem, hogy behorpad a bőre. Felnyögött. Közben addig húzódzkodtam, amíg félig sikerült visszajutnom a kabinba. Akkor megragadtam az egyik kapaszkodót, elengedtem Grandest, és oldalra vetődtem.

Megtapogattam a mellemet, és rátaláltam a lyukra, amit a felügyelő lövése hagyott. Kinyitottam a kabátomat, elővettem a belső zsebéből A Mennyország lépteit: a golyó átütötte a címlapot és a könyv csaknem négyszáz oldalát, most pedig úgy állt ki a hátlapból, mint valami ezüstujj. Grandes mellettem vonaglott a padlón, és görcsösen fogta a nyakát. Lilás színben játszott az arca, az erek megfeszült kábelekként rángatóztak a homlokán, a halántékán. Könyörgő pillantást vetett rám. Tört poharak pókhálója terjedt szét a szemén, és csak akkor értettem meg, hogy puszta kézzel eltörtem a gégéjét, most pedig már semmi sem mentheti meg a biztos haláltól. Néztem, ahogy kínok közt fetrengve vívja lassú haláltusáját. A csücskénél fogva kihúztam a zsebéből a fehér borítékot. Felnyitottam, és megszámoltam a tizenötezer pesetát. Az életem ára. Eltettem. Grandes a pisztoly felé vánszorgott a földön. Azonnal talpra ugrottam, és elrúgtam a fegyvert a keze elől. A bokámba akaszkodott, mint aki kegyelemért könyörög. – Hol van Marlasca? – kérdeztem. Száraz hörgés tört fel a torkából. Ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy nevet. A kabin már a San Sebastian-torony belsejében járt, ott löktem ki a testét az ajtón, és néztem végig, ahogy majdnem nyolcvan métert zuhan a sínek, kábelek, fogaskerekek és acélrudak rengetegében, amely apró darabokra tépi.

24 A tornyos ház valósággal eltemetkezett a sötétben. Vaktában botorkáltam fel a lépcsőn az ajtóig, és nyitva találtam. Belöktem, de egyelőre a küszöbön maradtam, onnan próbáltam kifürkészni a hosszú folyosó félhomályát. Csak ezután merészkedtem előbbre néhány lépéssel. Mozdulatlanul vártam. Kitapogattam a falon a villanykapcsolót; négyet is fordítottam rajta, de a fény nem gyulladt meg. Jobbra az első ajtó a konyhába vezetett. Óvatosan botladoztam el odáig, aztán megálltam. Eszembe jutott, hogy van egy olajlámpa az egyik kredencben. Odamentem, és meg is találtam a Can Gisbert csemegekereskedés még mindig nyitatlan kávésdobozai között. Kitettem az asztalra, meggyújtottam. Halvány, mézszínű világosság csordult végig a falakon. Kézbe fogtam a lámpát, és visszamentem a folyosóra. Lassan haladtam tovább a magasra tartott lámpa hunyorgó fényénél, miközben végig arra számítottam, hogy bármely pillanatban előléphet valaki a folyosót szegélyező ajtók mögül. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Kiszimatoltam a levegőben. Savanykás bűz, a harag és a gyűlölet szaga terjengett körülöttem. Eljutottam a folyosó végéig, és megálltam az utolsó szoba előtt. Lámpám fénye végigsimította a faltól elhúzott szekrény körvonalait és a földre dobált ruhák kupacát, amely most is pontosan úgy állt, mint két napja, amikor Grandes felügyelő letartóztatott. Továbbmentem a toronyszobába vezető csigalépcsőig. Lábujjhegyen lopakodtam felfelé, két-három lépésenként hátrafordultam, amíg eljutottam a küszöbhöz. Beszivárgott az ablakokon az alkonyat vöröses lélegzete. Mindjárt a falhoz ugrottam, ahol a láda állt, és feltéptem a tetejét. Már nem volt benne a dosszié a főnöknek írt kéziratommal. Visszamentem a lépcsőhöz. Az íróasztal mellett elhaladva észrevettem, hogy régi írógépem billentyűzetét szétroncsolták, mintha valaki ököllel ütötte-vágta volna. Lebotorkáltam a csigalépcsőn. A folyosóról a galéria bejáratához indultam. Még a sötétben is jól láttam, hogy a könyveim szanaszét hevernek a földön, és valaki felszaggatta a fotelok bőrhuzatát. Ahogy visszafordultam, felmértem a húsz métert, ami a folyosón elválasztott a bejárattól. A lámpafény csak a feléig ért el, onnan túl már úgy hömpölygött a sötétség, mint a tenger. Eszembe jutott, hogy nyitva hagytam a lakásajtót, amikor bejöttem. Most hát csukva volt. Elindultam arrafelé, meg is tettem néhány lépést, de valami megállított az utolsó szoba előtt. Amikor beléptem, nem vettem észre mindjárt, mert az ajtaja balra nyílt, és ahogy elmentem mellette, nem látszott ki egészen, de most, hogy közelítettem, kivehető lett. Szétterpesztett szárnyú fehér galambot szögeltek az ajtóra. Lecsordult frissen ontott vére. Beléptem a szobába. Az ajtó mögé néztem, nem volt ott senki. A szekrény most is félretolva állt. Elárasztotta a szobát a hűvös, nyirkos levegő, amely a falon lévő nyílásból jött. A földre tettem a lámpát, és kitapogattam a lyuk körül a felpuhult maltert. Amikor megkapartam a körmömmel, mállani kezdett az ujjam alatt. Valami szerszám után néztem, találtam is egy régi levélvágót a sarokban, az egyik asztalka fiókjában, és annak a pengéjét döftem a falba, azzal dolgoztam tovább. Most még könnyebben engedte el magát a malter. A fal csak néhány ujjnyi vastag volt. A másik oldalán fába ütköztem. Egy ajtóba. Végighúztam a körvonalát a levélvágóval, és az ajtó szép lassan kirajzolódott a falban. Mostanra egészen elfelejtettem a sötétből kémlelő, közeli jelenlétet, amely méreg gyanánt hatotta át az egész házat. Nem volt kilincs az ajtón, csak egy rozsdás retesz, azt is összeragasztotta a malter a nyirkos levegőben a hosszú évek során. Beleszúrtam a levélvágót, jó darabig küszködtem vele hiába. Aztán rugdalni kezdtem, amíg fokozatosan lebontottam róla a szikkadt anyagot. Csak most sikerült a papírvágóval kipattintanom a reteszt, és egy könnyed lökéssel ledöntenem az ajtót.

Rothadt levegő tódult ki mögüle, bőröm-ruhám beitta egy pillanat alatt. Felemeltem a lámpát, és beléptem. Öt-hat méteres, négyszög alakú szobába jutottam. Mintha ujjal rajzolták volna a falakra az ábrákat és feliratokat. Sötétbarna vonalak. Száradt vér. A földet vastagon borította valami, amiről először azt hittem, por, de a lejjebb tartott lámpa fényénél kiderült, hogy apró csontocskák törmeléke. Darabokra zúzott állati csontok a hamu tengerében. A plafonról számtalan kis figura lógott fekete fonálon. Kegytárggyal perzselt arcú, kiszúrt szemű szentképek, Szűzmáriát szögesdróttal körbefont keresztek, bádogjátékszerek, üvegszemű babák maradványai. Hátul bújt meg, szinte láthatatlanul, egy emberi alak. A szék a sarok felé nézett. Azon ült. Fekete ruhát viselt. Egy férfi. Két kezét a szék karfájához bilincselték. Végtagjait vastag dróttal kötözték a fához. Beleborzongtam a soha azelőtt nem érzett hidegbe. – Salvador? – préseltem ki magamból. Lassan közelítettem. Az alak nem mozdult. Egy lépésre tőle megálltam, és óvatosan kinyújtottam a kezemet. Ujjaim végigsimították a haját, aztán megpihentek a vállán. Meg akartam fordítani a testét, de ekkor besüppedt a kezem. A következő pillanatban mintha suttogás kelt volna, a holttest hamukupaccá omlott a ruhák, a drótok alatt, szemcséi sötét felhőként emelkedtek fel, és lebegtek a börtöncella falai között, amely éveken át rejtette magába. Ránéztem a hamurétegre a tenyeremen, az arcomhoz emeltem, és elmázoltam a bőrömön Ricardo Salvador lelkének utolsó nyomát. Aztán kinyitottam a szememet, és megláttam a börtönőrömet, Diego Marlascát a kamra ajtajában; lángolt a szeme, és a kezében szorongatta a főnök kéziratát. – Ezt olvasgattam, amíg vártam, Martín – suttogta. – Remekmű. A főnök méltóképp megjutalmaz, ha a maga nevében átnyújtom neki. Beismerem, nem tudtam megfejteni a talányt. Elakadtam útközben. De örömmel látom, hogy a főnök talált helyettem mást, aki tehetségesebb. – Menjen innen. – Sajnálom, Martín. Higgye el, nagyon sajnálom. Egészen megkedveltem önt – mondta, és kivett a zsebéből valamit, ami leginkább egy elefántcsont nyélre emlékeztetett. – De nem engedhetem ki a szobából. Itt az ideje, hogy elfoglalja szegény Salvador helyét. Lenyomott egy gombot a nyélen, és a félhomályban megcsillant egy kétélű penge. Harsány csatakiáltással nekem rontott. A penge felhasította az arcomat, kivájta volna a szememet is, ha nem sikerül időben félreugranom. Hanyatt vágódtam a csontokkal és porral borított földön. Marlasca két kézzel tartotta a kést, rám vetette magát, minden súlyával a fegyverre nehézkedett. A kés hegye alig néhány ujjal a mellemtől fúródott a földbe, miközben a jobbom Marlasca nyakára kulcsolódott. Amikor visszafordult, hogy a csuklómba harapjon, az arcába vágtam a balommal. Szinte meg sem érezte. Józan ésszel felfoghatatlan harag vezette, túl minden fájdalmon, és én biztos voltam benne, hogy már nem enged ki élve abból a cellából. Földöntúli erővel küzdött. Kése hegye belefúródott a bőrömbe. Megint nekiestem, és ütni kezdtem, ahogy az erőmtől telt. Öklöm az arcába vágott, éreztem, hogy törik el az orra csontja. Véres lett a kezem. Marlasca megint felüvöltött, de nem fájdalmában: lesújtott a késsel, és a mellembe vágta. Fájdalom nyilallt belém. Ütni kezdtem újra, a szemürege felé tapogatóztam, de Marlasca felszegte az állát, és csak az arcát karmolhattam meg. Most már sikerült beleharapnia az ujjamba. Szájon vágtam, felhasítottam az ajkát, néhány fogát kivertem. Feljajdult, és visszahőkölt a következő roham előtt. Így maradt időm félrelökni, és ahogy a földre zuhant, kíntól remegő véres maszkká torzult az arca. Távolabb húzódtam; fohászkodtam, nehogy még egyszer felkeljen. De a következő pillanatban a kés felé vonszolta magát, és feltápászkodott.

Kezébe fogta a kést, és fülsiketítő ordítással felém indult. Ekkor már nem lephetett meg. Megragadtam a lámpa fogantyúját, és teljes erővel felé dobtam. Az üveg darabokra tört a fején, az olaj kiömlött a szemére, az ajkára, a torkára, a mellére. Azonnal lángra lobbant. Egy szempillantás alatt lepellé állt össze rajta a tűz, és végigterjedt az egész testén. A haja nyomban elpárolgott. Láttam gyűlölettel teli tekintetét a szemhéját felemésztő lángok mögött. Fogtam a kéziratot, és futni kezdtem. Marlasca, még mindig a késsel hadonászva, elindult utánam, és követett, túl az elátkozott szobán, de odakint elesett a régi ruhák kupacában, és a halom lángra kapott. A tűz átterjedt a szekrény kiszáradt fájára és a falnál felhalmozott bútorokra. Kirohantam a folyosóra, de még mindig láttam, hogy Marlasca jön utánam, hogy kinyújtott karral próbál elérni. Eljutottam a lakásajtóhoz, de mielőtt kiléptem, végignéztem, ahogy a testét elemésztik a lángok, ahogy dühödten ütközik a falaknak, s azok egymás után gyulladnak meg az érintésére. A tűz már elérte a galérián szertedobált könyveket és azokon keresztül a függönyöket. Tűzkígyók szaladtak szerte a mennyezeten, nyalták végig az ajtókablakok szélét, kúsztak fel a toronyszobához vezető lépcsőn. Utolsó emlékem az elátkozott férfi alakja, amint térdre hull a folyosó legvégén, és elveszíti bomlott elméje minden hiú reményét, testéből pedig nem marad más, csak a hús és az őrület fáklyája, amelyet elolvaszt a tornyos házban pusztító tűz. Feltéptem az ajtót, és lerohantam. Odalent az utcán már összecsődültek a környékbeliek, és nézték, ahogy az első lángok kicsapnak a toronyból. Senki sem vette észre, hogy befordulok az utcán, és elmenekülök onnan. Nemsokára reccsenni hallottam a dolgozószoba ablakait, és hátranéztem: láttam a tüzet, amint dühöngve öleli át a tetőn a sárkány formájú szélkakast. Pár perc múlva már a Born sétány felé tartottam, szemben az áradó tömeggel, mert az emberek csak jöttek és jöttek, és magasra emelt tekintettel lesték a máglya tüzét, amely felcsapott a fekete égig.

25 Aznap este tértem vissza utoljára a Sempere és Fiai könyvkereskedésbe. Az ajtóra kiakasztották a Zárva táblát, de közelebb lépve láttam, hogy még ég a villany, és Isabella egyedül áll a pult mögött, vastag számlakönyvbe temetkezve, amely az arckifejezéséből ítélve csak a bolt végnapjait jelezheti előre. De ahogy elnéztem őt, amint a ceruzáját rágcsálja, és az orra hegyét vakarja a mutatóujjával, tudtam, hogy amíg ő ott marad, a hely is megőrződik. Megmenti Isabella jelenléte, ahogy engem is megmentett. Nem mertem megtörni a varázst, csak néztem a lányt, aki mit sem tudott rólam, és derűsen mosolyogtam magamban. Isabella talán a gondolataimban olvasott, mert csakhamar felnézett és meglátott. Integettem, és észrevettem, hogy bár küszködik ellene, mégis elfutja a szemét a könny. Becsukta a könyvet, az ajtóhoz sietett, hogy beengedjen. Úgy nézett rám, mint aki nem is hiszi el, hogy ott vagyok. – Az az ember azt mondta, elszökött… és hogy nem látjuk többé. Gondoltam, hogy Grandes ugrott be hozzá egy rövid látogatásra. – De tudja meg, hogy egy szavát se hittem – mondta Isabella. – Várjon, mindjárt idehívom a… – Nincs sok időm, Isabella. Szomorúan nézett rám. – Akkor most elmegy, ugye? Bólintottam. Isabella nyelt egyet. – Már mondtam, hogy nem szeretem a búcsújeleneteket. – Én még kevésbé. Ezért nem is búcsúzni jöttem. Hanem visszaadni pár dolgot, ami nem az enyém. Elővettem A Mennyország lépteit, és a kezébe adtam. – Sohasem lett volna szabad kikerülnie a vitrinből. Itt van a helye, Sempere bácsi gyűjteményében. Isabella elvette, és amikor meglátta a könyv lapjai közé szorult pisztolygolyót, szótlanul rám tekintett. A borítékot is kihúztam a zsebemből, benne a tizenötezer pesetával, amellyel az öreg Vidal meg akarta vásárolni az életemet, és letettem a pultra. – Fogadd el fizetségül minden könyvért, amit Semperétől kaptam az évek során. A lány kinyitotta, és döbbenten számolta le az összeget. – Nem tudom, elfogadhatom-e… – Vedd úgy, hogy előre hozott nászajándék. – Én azt hittem, maga fog oltárhoz vezetni, ha máshogy nem, hát úgy, mint a keresztapám. – Semminek sem örültem volna jobban. – Mégis mennie kell. – Igen. – Örökre. – Egy időre. – És ha magával mennék? Homlokon csókoltam, és átöleltem. – Bárhová megyek is, te mindig mellettem maradsz, Isabella. Mindig. – Nem akarok sírni maga után. – Tudom. – Elkísérhetném legalább a vonathoz vagy bármihez, amivel elmegy? Máris túl sokat haboztam, hogy visszautasítsam az utolsó perceket, amelyeket vele tölthetek.

– Csak hogy biztosan tudjam, tényleg elmegy, és örökre megszabadulhatok magától – mondta. – Rendben van. Isabella végig a karomba kapaszkodott, ahogy lefelé sétáltunk a Ramblán. Az Arc del Teatre utcánál befordultunk a Ravalba vezető sötét sikátorhoz. – Isabella, amit ma este látsz, nem mondhatod el senkinek. – Még az én ifjabb Semperémnek sem? Felsóhajtottam. – Neki igen, hát persze. Neki mindent elmesélhetsz. Szinte semmi titkunk nincs egymás előtt. Amikor kinyílt az ajtó, Isaac, az őr ránk mosolygott és félreállt. – Már épp ideje volt, hogy előkelő vendéget kapjunk – hajolt meg mélyen Isabella felé. – Jól látom, Martín, hogy inkább maga lenne a vezetője? – Ha nem bánja… Isaac bólintott, és kezet fogtunk. – Járjanak szerencsével – mondta. Visszahúzódott a sötétségbe, és magamra hagyott Isabellával. Egykori titkárnőm, aki most már a Sempere és Fiai könyvkereskedés reményteli új igazgató asszonya volt, szorongással vegyes ámulattal nézett körbe. – Miféle hely ez? – kérdezte. Kézen fogtam őt, és lassan végigvezettem az ismert úton, egészen a bejáratra nyíló teremig. – Isten hozott az Elfeledett Könyvek Temetőjében, Isabella. Isabella felemelte a tekintetét a magasban világító üvegkupolára, és csodálkozva nézett végig a fehér fénycsóvák hihetetlen látványán, ahogy telelyuggatták a könyvkatedrálisba vezető alagutak, átjárók, hidak bábeli rengetegét. – Ez a hely: titok. Szentély. Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük. Valahányszor egy könyv gazdát cserél, vagy csak átfutja valaki, növekszik és erősödik a lelke. Ezen a helyen örökké élnek a könyvek, amelyekre senki sem emlékezik, amelyek elvesztek az időben, de mindvégig várják, hogy felfedezze őket egy új olvasó, egy új lélek… Nemsokára magára hagytam Isabellát a labirintus bejáratánál, és egyedül hatoltam be az alagútrendszerbe, kezemben az elátkozott kézirattal, amelyet nem volt merszem megsemmisíteni. Bíztam benne, hogy a lépteim elvezetnek a helyre, ahol örökre eltemethetem. Ezernyi sarkon fordultam be, míg végül azt hittem, eltévedtem. De amikor már biztos voltam benne, hogy tízszer is végigjártam az utat, megtaláltam a bejáratot a kis szobába, ahol a múltkor szembenéztem a tükörképemmel és a fekete ember sohasem múló pillantásával. Rést láttam két bőrkötéses könyv között, és szinte gondolkodás nélkül becsúsztattam a főnök dossziéját. Már elmentem volna, de valahogy visszafordultam, és újra a polchoz léptem. Kivettem az egyik könyvet a sajátom mellől, és kinyitottam. Csak néhány sort olvastam végig belőle, de már hallottam a gúnykacajt a hátam mögött. Visszatettem, találomra kivettem egy másikat, belelapoztam abba is. Kivettem még egyet, és még egyet, és így tovább, amíg könyvek tucatjait vizsgáltam át a szobában, és felfogtam végre, hogy mindegyik ugyanazon szavakat rendezi el, ugyanazon képek sötétjébe merül, és ugyanazon történetet ismétli újból, mint valami örök tánclépést egy végtelen tükörgalériában. A Lux Aeternát.

A labirintusból kiérve megtaláltam Isabellát az egyik lépcsőfokon, kezében a saját kiválasztott könyvével. Leültem mellé, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. – Köszönöm, hogy elhozott ide – mondta. Akkor értettem meg, hogy soha többé nem látom már azt a helyet, mert sorsom, hogy álmodjak róla, és az emlékezetemben alkossam újra a képét, szerencsésnek tudva magam, hogy bejárhattam a folyosóit, és kezemmel érinthettem az ott őrzött titkokat. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és hagytam, hogy örökre az agyamba vésődjön a kép. Aztán már nem mertem körülnézni többet, csak kézen fogtam Isabellát, és elindultam vele kifelé, végleg magam mögött hagyva az Elfeledett Könyvek Temetőjét. Isabella kikísért a mólóra a hajóhoz, amelynek el kellett vinnie engem a városból, messze mindentől, amit addig ismertem. – Mit mondott, hogy hívják a kapitányt? – kérdezte. – Kharón. – Nem vicces. Még egyszer utoljára átöleltem, és némán a szemébe néztem. Már odafelé menet megegyeztünk, hogy nem lesz szívhez szóló búcsú, sem nagy szavak, sem megtartandó ígéretek. Amikor az éjféli harangszó megkondult a Tenger katedrálisában, felszálltam a fedélzetre. Olmo kapitány üdvözölt, és ajánlkozott, hogy személyesen kísér a kajütömbe. De én azt mondtam, várok. A legénység felszedte a horgonyt, a hajó lassan eltávolodott a mólótól. Kikönyököltem a taton a korlátra, figyeltem a város egyre messzebb ringó fényrengetegét. Isabella mozdulatlanul állt a parton, nem vette le a szemét rólam, amíg a móló nemsokára eltűnt a sötétben, és a tengerbe süllyedt Barcelona hatalmas délibábja. Egymás után hunytak ki a távolban a város fényei, én pedig azon vettem észre magam, hogy máris emlékezem.

Epilógus

1945 Tizenöt hosszú év telt el azóta, hogy akkor este örökre elmenekültem a kárhozottak városából. Életem sokáig csak távollétből állt, semmi sem volt benne egy különös vándor örökkön változó nevein és alakjain kívül. Száz nevet vettem fel, és még ugyanennyi foglalkozást, de egyik sem tartozott hozzám. Végtelen városok nyeltek el, és kicsiny falvak, ahol a lakóknak sem múltjuk, sem jövőjük nincsen. Egyik helyen sem maradtam tovább a kelleténél. Amint lehetett, innen is, onnan is továbbálltam, szó nélkül, csupán néhány kopott könyvet és használt ruhát hagyva magam után piszkos kis szobákban, ahol könyörtelen az idő, és éget az emlékezet. Egyedül a bizonytalanságot őriztem tovább. Az évek megtanítottak egy idegen bőrében élni, aki nem tudja, elkövette-e egyáltalán a bűntetteket, bár a szagukat a kezén érzi, és nem őrült-e meg teljesen, miközben arra ítéltetett, hogy tovább rója a lángba borult világ útjait, melyet ő maga álmodott meg néhány ezüstpénz fejében, és az ígéretért cserébe, hogy kijátszhatja a halált, bár az most már, úgy véli, a jutalomnál is édesebb. Sokszor eltöprengtem, hogy a pisztolygolyó, amelyet Grandes felügyelő lőtt ki a szívemre, nem jutott-e mégis át a könyv lapjain, nem haltam-e meg mégis a kabinban ég és föld között. Csavargó éveimben láttam életre kelni a poklot a lépteim nyomán, pontosan úgy, ahogy a főnöknek írt könyvben ígértem. Százszor futamodtam meg saját árnyékomtól, mindig hátratekintve, és mindig arra várva, hogy majd megpillantom azt a női alakot befordulni egy sarkon az utca túloldalán, vagy az ágyam mellett, a hajnal előtti, véget nem érő órákban. Soha, senkit nem engedtem oly hosszú időre közel magamhoz, hogy elgondolkozzam, miért nem idősödöm, miért nem gyűlnek ráncok az arcomra, miért marad a tükörképem mindig ugyanaz, mint akkor este, amikor a barcelonai kikötőben magára hagytam Isabellát; miért nem öregszem egy percet sem. Aztán eljött az idő, hogy úgy gondoljam: bejártam már a világ minden búvóhelyét. Elfáradtam a rettegésben, hogy életem-halálom csak emlékekből áll, megálltam ott, ahol véget ér a szárazföld, és elkezdődik az óceán, amely mint én is, mindennap ugyanarra a reggelre ébred, mint az előző volt… és elmerültem. Ma pontosan egy éve, hogy megérkeztem ide, és visszavettem a nevemet, a foglalkozásomat. Megvásároltam ezt a tengerparti kunyhót; nyomorúságos menedék, csak az előző tulajdonos könyvei vannak benne, és egy írógép, amelyről szívesen hiszem, hogy akár az is lehetne, amellyel annak idején több száz oldalt teleírtam, bár sosem fogom megtudni, emlékszik-e még rájuk valaki. Ablakom egy kis fából ácsolt stégre néz, befelé vezet a vízbe, a végén áll kikötve a csónak, amelyet együtt kaptam a házzal; kis lélekvesztő csupán, de néha beevezek vele a tengerre egészen a zátonyig, és onnan szinte a partot sem látom. Egy sort sem írtam, amíg ide nem értem. Amikor először fűztem papírt a gépbe, és a billentyűzetre tettem az ujjaimat, rémület fogott el, hogy képtelen leszek akár egy mondatra is. Aztán az első estén, amelyet a tengerparti kunyhóban töltöttem, megírtam e történet első lapjait. Hajnalig dolgoztam, mint annak idején, bár most sem tudtam, kinek a kedvéért teszem. Napközben a parton kóboroltam, vagy leültem a stégen, szemben a kunyhóval, félúton ég és víz között, olvasgattam a régi újságokat, amelyeket az egyik szekrényben találtam. Híreket hoztak a háborúról, a lángra lobbant világról, amelyet én álmodtam meg a főnök rendelésére.

És amíg a híreket olvastam a spanyolországi, az európai, majd a világháborúról, lassan rájöttem, hogy nincs vesztenivalóm, hogy tulajdonképp nem is vagyok kíváncsi semmire, csak Isabellára: jól van-e ő, és emlékszik-e rám. Talán csak azt akartam tudni, él-e még. Levelet írtam neki, és elküldtem a Sempere és Fiai könyvkereskedés címére, a Szent Anna utcába, Barcelonába, bár tudtam, hogy hetekig, hónapokig tart, míg odaér, ha odaér. A feladóhoz Mr. Rocheslert írtam; ha Isabella kezébe jut, tudni fogja, kiről van szó, és ha úgy akarja, akár ki sem kell nyitnia, örökre elfelejthet. Hónapokig írtam a történetemet. Újra láttam az apám arcát, jártam a La Voz de la Industria szerkesztőségének folyosóit, álmodtam arról, hogy egyszer majd versenyre kelek a nagy Pedro Vidallal. Először láttam Cristina Sagniert, és léptem be a tornyos házba, ahol belemerültem az őrületbe, amely felemésztette Diego Marlasca lelkét. Éjféltől hajnalig írtam szünet nélkül, és mintha most éreztem volna először, hogy élek, amióta elmenekültem a városból. Júniusban érkezett a levél. Az ajtóm alatt csúsztatta be a postás, miközben aludtam. Mr. Rochester nevére jött, a feladóhoz egyszerűen a Sempere és Fiai Könyvkereskedés, Barcelona szavakat írták. Percekig jártam fel s alá a házban, amíg ki mertem bontani. Végül kint a tengerparton ültem le, hogy elolvassam. A borítékban a levélpapír mellett egy kisebb boríték is volt, amelyen csak a nevem állt, David, azzal a takaros, szép kézírással, amelyet a hosszú idő alatt sem felejtettem el. A levélben az ifjabb Sempere adta tudtomra, hogy Isabella és ő néhány év viharos és megszakított jegyesség után összeházasodtak a Szent Anna-templomban, 1935. január 18-án. Senki sem számított volna rá, de a szertartást ugyanaz a matuzsálemi korú pap celebrálta, aki annak idején az öreg Sempere gyászbeszédét tartotta, mert az érsekség minden erőfeszítése és igyekezete ellenére sem volt hajlandó meghalni, és továbbra is úgy tette a dolgát, ahogy jónak látta. Egy év múlva, és pár nappal a polgárháború kezdete előtt, Isabella életet adott egy kisfiúnak, aki a Daniel Sempere nevet kapta. A háború vérzivatara sok nélkülözést hozott a családnak; nem sokkal a harcok után, abban a sötét, kárhozott békeidőben, amely örökre megmételyezte az eget és a földet, Isabella kolerát kapott, és meghalt a férje karjaiban, a kis lakásukban a könyvkereskedés fölött. A Montjuic temetőben temették el, épp Daniel negyedik születésnapján; két nap, két éjjel esett az eső egyfolytában, és amikor a kisfiú megkérdezte az apját, hogy sírva fakadt-e az ég, Sempere nem tudta, mit feleljen. A borítékba, amelyen a nevem volt, még Isabella tett egy levelet. Élete utolsó napjaiban írta, és eskü alatt ígértette meg a férjével, hogy eljuttatja hozzám, ha valaha is tudomást szerez a hollétemről. Kedves David! Néha úgy érzem, már évek óta írom ezt a levelet, csak befejezni nem tudtam még. Sok idő eltelt, amióta utoljára láttam, sok szörnyű és méltatlan dolgot hozott, mégsem múlik el nap anélkül, hogy eszembe ne jutna, és el ne gondolkoznék, merre jár, megtalálta-e a békét, ír-e, lett-e magából zsörtölődő öregúr, szerelmes-e, és emlékezik-e még ránk, a Sempere és Fiai könyvkereskedésre, meg a legügyetlenebb titkárnőre, aki magának segédkezett. Attól tartok, úgy ment el, hogy nem tanított meg írni, ezért most sem tudom, mivel kezdjem, miképp öntsem szavakba, amit mondani szeretnék. Elmondanám, hogy boldog voltam, mert hála magának, találtam egy férfit, akit szerethettem, és aki viszont szeretett, egy férfit, akivel fiunk született, Dániel, ennek a kisfiúnak pedig mindig csak magáról mesélek, mert értelmet adott az életemnek, amit a világ összes könyve nem pótolhat, és nem is magyarázhat meg soha.

Senki sem tud róla, de néha visszamegyek a mólóra, ahol magától örökre elbúcsúztam, leülök egy kicsit, csak úgy egymagamban, várok, mintha azt hinném, visszatér. Ha valóban visszajönne, látná, hogy bármi történt, ma is nyitva áll a könyvesbolt, de a telek, ahol a tornyos ház volt, üres, a hazugságokat pedig, amelyeket magáról összehordtak, mindenki elfeledte már, hisz oly sok ember jár az utcákon, akinek a kezéhez vér tapad, hogy nem mernek emlékezni, ha pedig mégis megteszik, hazudni kezdenek önmaguknak, nehogy a tükörbe kelljen nézniük. Most is áruljuk a boltban a könyveit, de csak kéz alatt, mert manapság erkölcstelennek tartják; sokkal többen vannak az országban, akik széttépnék és tűzre vetnék a könyveket, mint akik elolvasnák őket. Rossz időket élünk, és sokszor jut eszembe, hogy ennél rosszabbak is jönnek majd. A férjem és az orvosok azt hiszik, becsaphatnak, de én tudom, hogy nincs hátra sok időm. Tudom, hogy nemsokára meghalok, és mire kézhez kapja ezt a levelet, már nem leszek az élők sorában. Ezért szerettem volna írni magának; szeretném, ha tudná, hogy nincs bennem félelem, mert csak az fáj, hogy egyedül kell hagynom egy jó embert, akinek az életemet köszönhetem, és a fiamat, Dánielt, egy olyan világban, amely egyre jobban hasonlít arra, amiről maga beszélt, ahelyett hogy olyan lenne, amilyennek én szerettem volna látni. Írni szerettem volna magának, hogy tudja: bármi történt is velem, hálás vagyok a világban eltöltött évekért, hogy megismerhettem magát, és a barátja lehettem. Írni szerettem volna, mert szeretném, ha emlékezne rám; egyszer majd, ha lesz valakije, mint nekem a kis Dániel, jó volna, ha beszélne neki rólam, és a szavaival örök életet adna nekem. Szeretettel, ISABELLA Néhány nappal azután, hogy megkaptam a levelet, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a parton. Éreztem a jelenlétét a hajnali szélben, de már nem akartam és nem is tudtam volna menekülni többé. Estefelé történt, amikor leültem írni az ablaknál, és vártam, hogy a nap lenyugodjon a látóhatár mögött. Hallottam a lépteit a stég deszkáin, aztán megláttam őt. A főnök fehér ruhában ballagott, és egy hét-nyolc éves kislányt vezetett kézen fogva. Azonnal ráismertem a képre, a régi fotográfiára, amelyet Cristina egész életében őrzött, anélkül, hogy tudta volna, honnan származik. Amikor eljutottak a faépítmény szélére, a főnök letérdelt a kislány mellé. A napfényt nézték mind a ketten, ahogy végtelen, izzó aranylemezként terül szét a tengeren. Kimentem a kunyhóból, és felléptem a stégre. Végigmentem rajta, a főnök mosolyogva visszafordult. Arcán nem volt fenyegetés, sem harag, legfeljebb valami futó bánat, talán. – Már hiányoltam magát, kedves barátom – mondta. – Hiányoltam a beszélgetéseinket, még a kis óvódásainkat is… – Most akarja benyújtani a számlát? A főnök mosolygott, és csendben ingatta a fejét. – Mindannyian hibázunk, Martín. Elsősorban én. Elvettem magától, amit a legjobban szeretett. Nem azért tettem, hogy megbántsam. Hanem mert féltem. Féltem, hogy ő majd elvonja tőlem és a közös munkánktól. Tévedtem. Időbe telt, amíg beláttam, de ha van valami, amiben nem szűkölködöm, az az idő. Hosszan figyeltem. A főnök is úgy volt, mint én: egy napot sem öregedett, amióta utoljára láttam. – Akkor miért jött ide? Megrándította a vállát. – Hogy elbúcsúzzam. A kislányra szegezte a tekintetét, az a kezét fogta, és kíváncsian pislogott felém. – Hogy hívnak? – kérdeztem. – Cristinának – mondta a főnök.

A szemébe néztem, és ő bólintott. Éreztem, hogy megfagy az ereimben a vér. Az arca csak halvány emlékeket idézett, de a pillantása összetéveszthetetlen volt. – Cristina, köszönj Davidnak, ő a barátom. Mostantól vele fogsz lakni. Összenéztem a főnökkel, de semmit sem mondtam. A kislány úgy nyújtotta felém a kezét, mintha ezerszer gyakorolta volna. Szégyenlősen nevetett. Lehajoltam hozzá, és átöleltem. – Szia – suttogta. – Jól van, Cristina – dicsérte meg a főnök. – Hogy is van tovább? A kislány bólintott; máris eszébe jutott. – Azt hallottam, a bácsi meséket és történeteket ír. – És még milyen jókat – tódította a főnök. – Nekem is írna egyet? Egy pillanatra nem tudtam, mitévő tegyek. A kislány megszeppenve nézett a főnökre. – Martín? – suttogta a főnök. – Hát persze – mondtam végül. – Annyi mesét írok neked, amennyit csak akarsz. A kislány elmosolyodott, közelebb lépett, és puszit nyomott az arcomra. – Tudod mit, Cristina? Menj vissza a partra, várj meg ott, amíg elköszönök a barátomtól – mondta a főnök. Cristina bólintott, és ráérősen elindult, de minden lépésnél visszafordult, hogy rám nevessen. A főnök édes hangja egyenesen a fülembe suttogta az örök átkot. – Úgy döntöttem, visszaadom magának, amit a legjobban szeretett, és én elraboltam. Úgy döntöttem, hogy most az egyszer maga is az én utamat járja, érzi, amit én érzek, nem öregszik egy napot sem, miközben Cristina nővé cseperedik, és újra szerelmes lesz belé, és látja majd megöregedni maga mellett, aztán egy szép napon a karjai közt meghal. Ez az én áldásom és átkom. Lehunytam a szememet, és arra gondoltam: képtelenség. – Lehetetlen. Sohasem lesz ugyanaz. – Csak magától függ, Martín. Tiszta lapot kap tőlem. Ehhez a történethez már nincs közöm. Hallottam, ahogy eltávolodnak a léptei, és amikor újra kinyitottam a szememet, már nem találtam ott. Cristina engedelmesen nézett rám a stég elejéről. Amikor rámosolyogtam, tétován közelebb merészkedett. – Hol van a bácsi? – kérdezte. – Elment. Cristina körülnézett a néptelen parton: sehol sem volt egy teremtett lélek. – Örökre? – Örökre. Mosolyogva leült mellém. – Azt álmodtam, barátok vagyunk – mondta. Ránéztem, és bólintottam. – Mert barátok vagyunk. Azok voltunk mindig. Felnevetett, és kézen fogott. Előremutattam, a nap felé, amely már félig elmerült az óceánban. A kislány könnyes szemmel nézte. – Fogok majd emlékezni erre? – kérdezte. – Egyszer biztosan. Akkor értettem meg, hogy minden percet, ami megmaradt nekünk, arra szánok, hogy őt boldoggá tegyem, hogy begyógyítsam a sebet, amit ejtettem rajta, és visszaadjam neki, amit nem adhattam meg. E könyvlapok lesznek az emlékeink, amíg csak elhal a lélegzete a karjaim között, amíg kikísérem őt a tengerre, ahol megtörnek a hullámok, és együtt merülünk el mindörökre, hogy végre elszökhessünk oda, ahol se mennyország, se pokol nem találhat meg többé bennünket.

KEDVES OLVASÓNK! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Dornbach Mária Felelős szerkesztő Huszti Gergely Tördelte Jeges Erzsi Nyomta és kötötte a Dürer Nyomda Kft., Gyulán Felelős vezető Kovács János ügyvezető igazgató