Készítette: Detty wonderfulbooks
T. I. H.-nak A legbosszantóbb dolog a világban, hogy az ostobák biztosak magukban, a bölcsek pedig tele vannak kétellyel. Bertrand Russel angol matematikus és filozófus
1
Southend-on-Sea - Essex, Anglia A kerítésen tátongó lyuk egy másik világba vezetett. Ian Boroughs ösztönösen visszariadt attól, hogy átmásszon a kerítésen, és belépjen a Királyi Légierő egykori - város szélén fekvő bázisára. Rossz előérzete csupán finom megérzés volt. Még a szélnél is enyhébb, amely rövid ujjú inge alatt megborzongatta. Tűnj el innen, Ian! Fordulj vissza! Az Északi-tenger felől fújt a szél, épp úgy, ahogy régen, amikor először járt itt Zéró nevű kutyájával. A hűvös légáramlat megborzongatta csupasz karját. Az elhagyatott repülőtér barakkjainak és romjainak látványa már akkor is kellemetlen érzéssel töltötte el, amit aztán a félelem vastag hálójával szőtt át. - Mi van? Csak nem félsz, Ian? - Steve nagyképűen vigyorogva közeledett Michelle-lel és Cathyvel. Kezében a feszítővassal és a nehéz kalapáccsal elslisszant Ian mellett, és előrenyomult a kerítéslyukhoz. Hatalmas kiáltás kíséretében olyan erővel rázta meg a kerítést, hogy a több mint 20 méter hosszú drót elkezdett kilengeni. A hangos zörejre Ian hirtelen összerezzent. Grimaszolva kisöpörte szőkésbarna haját a homlokából. Miért kellett ennek az idiótának is eljönnie? Langyos júniusi este volt. Időközben biztosan elmúlt tíz óra, a nap lassan lement az aprócska kikötőváros, Southend-on-Sea házai mögött. Steve magához intette barátnőjét, Cathyt. A szőke szépség Ian évfolyamtársa volt. A tizennyolc éves lány fuvarozta ide a többieket ócska Fordján. Azért indultak útnak így öten, hogy feltörjék azt a trezort, amit pár napja Bpm talált az egyik hangárban. Normál esetben Ian és Bpm egyedül vittek volna véghez egy ilyen kalandot, de Bpm-nek nagyon tetszett Cathy barátnője, Michelle. Már hónapok óta próbált találkozni vele, és ez a lelet végre tökéletes ürügy volt egy randira. Még az sem zavarta Bpm-et, hogy Michelle Cathyt is elhívta. Végül is nem volt titok, hogy Iannek nagyon bejött Cathy. Nagy kár, hogy a két lány pont Állanagy Steve-et, a Southsharks rögbicsapat kapitányát hozta magával. - Jaj, maradjatok nyugton, majd én megcsinálom. - Steve szögletes betonállát, amiről gúnynevét kapta, még vigyora sem tudta meglágyítani. Fennhéjázva felemelte a feszítővasat, majd derékon ragadta és megcsókolta Cathyt. Anélkül, hogy a lányoknak segített volna, átslisszant a kerítésen, keresztülrohant a kifutópályán, és hangos üvöltéssel eltűnt a sötétben. Bpm kivette a füléből mobilja fülhallgatóját, és fejét csóválva nézett Ianre. Csillagidő zéró-zéró-tökhülye. Féktelen ifjúság - vigyorgott. Fekete Iron Maidenes pólót viselt, rajta a középső ujját mutató Eddie. Megigazította feltűnő pilótaszemüvegét, és megköszörülte a torkát.
Állítólag a romok között szellemek kísértenek. Sőt, csavargók is vannak. Ha a szellemek nem kapnak el, majd a csavargók fognak... - Túlontúl is úriemberesen nyújtotta a kezét Michelle felé, hogy segítsen neki átmászni a lyukon. - Szerencsére én itt vagyok. Segíthetek? Michelle után Cathy következett. Ian egy pillanatra megérezte a lány parfümjét, még mielőtt a tengeri szellő tovafújta volna az illatot. Miközben Cathy mászott, felcsúszott a pólója. A lenyugvó nap fényében megcsillant meztelen dereka. Félúton még egyszer visszafordult, és rámosolygott Ianre. Barna szeme aranylóan ragyogott, és a fiú egy szikrát vélt felfedezni benne. Ian utoljára 5 éve járt itt. Tisztán emlékezett rá, milyen nehezen húzta át BMX-ét a drótkerítés egy letaposott részén, hogy Zéróval felfedezzék az elhagyatott telepet. Akkor téli hideg csikorgatta az árván maradt kifutópálya levegőjét, a nap pedig százszorosan tükröződött a hangárok betört üvegein. Ian körbekerekezte a csarnokokat, és ír szetterével játszott a sivár épületekben, amelyek ősöreg romként nyúltak el a város határában. Miután a légierő kivonult, a polgármester mindent bevetett, hogy a csarnokokat el tudják adni az LG-nek. A konszern mobiltelefonok gyártását tervezte itt, aztán mégis kiszállt. S mivel az épületeket szórakózóhelynek sem lehetett kiadni, a létesítmény pusztulásnak indult. A lebontás túl sokba került volna. Az egykori katonai támaszponton ezért mostanában fiatalok rendeztek illegális autóversenyeket, szerelmespárok szórakoztak kocsijuk hátsó ülésén, és a szomszédos Great Wakering BMW- klubjának autószerelői is itt találkoztak. Nyomasztó, sötét tömbök, gondolta Ian. Óriás koporsókként nyúltak el az esti fényben. Csapdaszerű romok. Bár a fiú már tizenhét éves is elmúlt, még mindig az volt az érzése, mintha a durva hangárok élnének. Mintha a betört ablakú csarnokok és kitépett acéloszlopok haldokló állatok lennének, és számtalan szemükkel őt bámulnák. Öt évvel ezelőtt alig volt itt valaki. Csupán az összedőlt torony közelében focizott pár fiatal. Ian késő estig csavargott a kutyájával, de csak a terület töredékét fedezte fel. A düledező csarnokok, tornyok és irodák túl nagyok, túl szögletesek és túl félelmetesek voltak számára. Leginkább túl félelmetesek. Ahogy közeledett az éjszaka, és a szétszaggatott ponyvákat kergető szél a betontömbök közé szorult, a fiú inkább lelépett. Most pedig megint itt állt a kerítés előtti kavicsúton, és nem bírta levenni a szemét Cathy szőke hajáról és pólójáról, ami alatt a lemenő nap fényében kirajzolódott mellének kontúrja. Ránézett Bpm-re, de az ezt nem vette észre, mert szokás szerint újra hangos zenét hallgatott. Fülhallgatóit tizenegy éves kora óta valószínűleg csak alvás közben vette ki. Ian elmosolyodott. Bpm nem véletlenül kapta a becenevét. Beats per minute. Míg másoknak reggelente egy kávéra volt szükségük az ébredéshez, Bpm fülében pörgős zene kellett, hogy dübörögjön. Mielőtt Ian átmászott a kerítésen, még egyszer körülnézett. Mint valami homlokzatokból és tetőkből álló sakktábla, úgy terültek el mögötte Southend házai. A lenyugvó nap vörös fényében az unalmas utcák unalmas zsindelyei unalmasan koszos bíborszínben csillogtak. - Vigyázzatok, hova léptek! - szólt Ian, és kinyitotta a rozsdás vasajtót. Benzin és por szaga csapta meg az orrát. Ahogy a folyosóra lépett, üvegszilánk és lepotyogott vakolat reccsent fekete, magas szárú Converse csukája alatt, amelyet fehér filccel írt tele, és mangafigurákat festett rá. Az anyag már sok helyen lehorzsolódott, és a talpa is betöredezett, így minden követ megérzett a lába alatt. Az irodafolyosó - mint egy cipősdoboz az óriási csarnokban - majdnem teljes sötétségbe borult. Fény csak néhány szellőzőn és az álmennyezet széttört lapjai között szűrődött be. Ezeket valami eszement kalapáccsal verhette szét, mert belekként lógtak ki a kábelek és a szigetelőanyag. A falakon graffitisek próbálkozásai látszottak. Mindössze néhány sugárhajtású vadászgép fotója és szakadozott posztere tanúskodott arról, hogy a folyosót és a szomszédos irodákat valaha emberek munkahelyként használták. Vasajtók vezettek három üres irodahelyiségbe, az egykori étterembe és egy elhagyatott öltözőbe. A legtöbb ajtólap rozsdásnak és horpadtnak tűnt. -
A két fiú követte Michelle-t és Cathyt, akik Steve-et szólongatták, de választ nem kaptak. Ian kellemetlen érzése minden lépéssel nőtt, és nagyon remélte, hogy Steve csak egy ostoba tréfát eszelt ki. Inkább menjünk! Hagyjuk azt a széfet! Úgy sincs benne semmi. Michelle? - Bpm kivette a fülhallgatóját. - Ott elöl van a széf. - Az egyik nyitott ajtóra mutatott, a folyosó jobb oldalán. A helyiségben teljes sötétség uralkodott. Hol van Steve? - érdeklődött Cathy. Gondolom, füvezik valahol - válaszolta Ian idegesen, és odalépett Bpm mellé. Barátja épp legújabb játékszerével büszkélkedett Michelle-nek, amit a múlt héten kapott az apjától a 17. születésnapjára. 197 funkció, és még telefonálni is lehet vele, lelkendezett Bpm amikor a diszkóban megmutatta Iannek, milyen simán lehet netezni a mobillal. Bpm anyja három éve karácsonykor lépett le, apja azóta próbálja a fiú hangulatát nagyvonalú ajándékokkal feldobni. Bpm feltolta pilótaszemüvegét fekete, göndör hajába, és aktiválta mobilja érintőképernyőjét. Pár gomb lenyomása után győzedelmesen Michelle felé fordította a masinát. Nyomd meg a hívásfogadás gombot! - Michelle bosz- szúsan nézett Ianre, végül megtette, amire kérték. Gyenge fénysugár hasított az éjszakába, megcsillantva az előtérben szálló port és megvilágítva a vadászpilóták, tőlük pár lépésre lévő tusolóit, ahol most mocskos autóakkumulátorok halmozódtak. Zseblámpafunkció, csúcsszuper! - Bpm átölelte Michelle derekát, és bevezette a helyiségbe. - Mobil, zseblámpa, böngésző, e-mail és sminktükör. Nagyon király! Bpm lazán - Ian szerint kicsit túl lazán is - megmarkolt egy régi kólaautomatát, és hangos zörgés közepette félretolta. Az automata mögül egy mikró méretű páncélszekrény bukkant elő. A lakkozása karcos volt, a számzárat pedig megrongálták. Úgy tűnt, előttük már más is megpróbálta feltörni. Michelle lelkendezve guggolt le a földre. És szerinted ki tudod nyitni a kalapáccsal? Hm, lássuk csak! - Bpm elgondolkozva vakarta meg az állát. - Ha Steve végre végzett a kalapálnivalójával, akkor megpróbálhatom. - Nevetve lezöttyent Michelle mellé, és lepukkant, olívzöld dzsekije zsebéből két doboz sört varázsolt elő. Ian Cathy után nézett, de a lány már eltűnt a folyosó kanyarulatában. Megkeresem Steve-et, eltarthat egy darabig - kiáltotta oda a fiú Bpm-nek, aki bólintott, és titokban a győzelem jelét mutatta felé. Cathy nyomába eredve, Ian még hallotta Michelle és Bpm hangos nevetését. Sok sikert kívánt barátjának, bár Bpm általában a legígéretesebb randit is képes volt elrontani az utolsó pillanatban egy pocsék beszólással. A fiú óvatosan haladt előre a sötétben. Elfelejtettek elemlánjpákat hozni. Igazából már két órával korábban itt lehettek volna, de Cathy ócska Fordja félúton bedöglött, úgyhogy tolhatták a következő benzinkútig. Ian megborzongott fehér ingében. A motorosdzsekijét sajnos a kocsi hátsó ülésén hagyta. Cathy? Azt a kevés ablakot - amely a teret megvilágíthatta volna - is beszögezték vagy befalazták, úgyhogy nem látta, hol ér véget a folyosó. Időközben már a szellőzőaknákon is alig szűrődött be fény. Ian feszülten bámult a sötétségbe. Pár üres sörösláda mellett egy felborult grillsütő feküdt. Egy összedőlt iratszekrény mögött elkanyarodott a folyosó. Ian úgy vélte, hogy Steve ebben a sötét sarokban bújt el. Hagyd abba a hülyéskedést, kell a kalapács meg a feszítővas. - Maga sem tudta miért, de csak suttogott. Lassan befordult a sarkon, és visszatartotta a lélegzetét. Állanagy kapitány
sehol, a fiú valahol máshol kódorgott. Jó öt méterrel arrébb egy meglepően épnek tűnő acélajtónál véget ért a folyosó. Ian fülelni kezdett, mintha lépteket hallott volna. De a kopogó hang csak valami távoli csöpögés volt. KIPP-KOPP-KIPP-KOPP-KIPP-KOPP... Talán Bpm-nek sikerült végre befognia a száját, és már a vadászpilóták tusolójában csókolózott Michelle-lel. Egyáltalán volt még a bázison vezetékes víz? Nem valószínű. De ha nem vízcsöpögést hallott, akkor mit? Cathy? - Ian odaért az acélajtóhoz. Megmarkolta a kilincset, aztán visszahőkölt. A fém jéghideg volt. Egy pillanatig tétovázott, hogy kinyissa-e az ajtót, aztán teljes erővel feltépte. Egy szerelőcsarnok hűvös szaga csapta meg. Szüksége volt pár pillanatra a tájékozódáshoz. Hirtelen úgy érezte, mintha a szabad ég alatt állna. A csarnok magasabb volt, mint egy háromemeletes ház és hosszabb, mint a sorház, ahol Ian lakott. Boltíves teteje sok helyen beszakadt. Kibelezett autók parkoltak szanaszét. Ócskavassal teli ládák és hevenyészett válaszfalak mögött hét vagy nyolc sátor állt viharverten, koszosan. Ha a szellemek nem kapnak el, majd a csavargók fognak. - Cathy? - Megint nem kapott választ. Csupán saját, acéloszlopok és rudak közé szorult hangja visszhangzott. Már meg akart fordulni és visszaindulni a folyosón, amikor megint zörejt vélt hallani. KOPP-KOPP-KOPP-KOPP-KOPP-KOPP-KOPP-KOPP Csak képzelődött, vagy tényleg végighúzta valaki a az ujjait a hangárkapuk rozsdás lemezein? Nyilván csak rosszul hallotta. Itt legfeljebb néhány patkány lehetett. Megfordult, ám akkor megint elkezdődött a kopogás. Időközben hangosabb is lett. Iannek feltűnt, hogy nem is annyira kopogás vagy csöpögés zaja volt ez. Sokkal inkább hasonlított arra, mint amikor egy autó légbuborékos fólián hasít. . A zörgés felerősödött. A különböző hangok fülsértő zúgássá, majd éktelen sípolássá változtak. A csarnokot egyenletes zaj töltötte meg, mintha ezernyi tévé lenne stand-by üzemmódban. PIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIP... Ian kíváncsian lépett ki egy vén Saab és egy VW maradványai közül, majd körülnézett. Honnan jött a zaj? A házmagasságú kapuk felől, amik a kifutópályához vezettek, vagy oldalról, ahol öt daru állt némán a tető árnyékában? A hang áthatóan és egyenletesen töltötte meg a hangár nyári levegőjét, de Ian nem tudta felfedezni a forrását. A sípolás belehasított a fejébe aztán fájni kezdett. Bizonytalanul lépett ki a két autó árnyékából, és már indult volna vissza az ajtóhoz, amikor az egyik kocsiban megpillantotta Cathyt. PIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIP... A roncsautó poros hátsó ablakán keresztül felismerte a holdfényben a lány szőke haját. Furán kicsavarodva ült. Cathy? - Ian megbotlott egy rozsdás csőben. - Mi van veled? - megpróbálta túlordítani a sípolást, amikor a lány végre megfordult. Úgy tűnt, ő nem hallja a zajt. Pillantásából egyértelmű volt, hogy csak Ian ijesztette meg. Kerek szemekkel nézett a fiúra, miközben a pólóját igazgatta. Ian csak most vette észre, hogy Steve Cathy alatt feküdt. Állanagy kapitány egyből feltápászkodott, és kinézett a hátsó ablakon. 4 - Hé! Nem peepshow ez! Húzz el! Cathy, mi a... - Ian félbehagyta a mondatot. - Nem halljátok? -Mit? PIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIPP... - Ezt a zajt, ezt a... ezt a sípolást. Nem halljátok?
Tűnj innen! - hangzott Steve egyetlen megjegyzése. - A kalapácsot a folyosón találod! – Állanagy kapitány elkapta Cathy fejét, és megint lehúzta magához. A lány kuncogását elnyelte a sípolás. Ezt a zajt képtelenség volt nem hallani! Iant kiverte a víz. Lehetséges, hogy csak ő hallja? A levegő megtelt feszültséggel, Ian szinte látni vélte, ahogy vibrál, mint a hőség a forró aszfalt fölött. Tényleg melegebb lett? Ez nem csak képzelődés. Nem csak Cathy látványa volt az oka, aki még mindig gátlástalanul csókolózott Steve-vei... Nem... PIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIP... A sípolás hirtelen még hangosabb lett, annyira, hogy Ian dobhártyája belefájdult, és kezét a fülére kellett tapasztania. Felordított, aztán látta, ahogy azok ketten felegyenesedtek az autóban, és Steve dühösen feltépte az ajtót. Ian feje lüktetett. A zaj késként hasított a koponyájába. A fiú nyöszörögve hátrált, miközben úgy érezte, hogy a hang forrása közeledett hozzá. - Az ég szerelmére! - lihegte Ian. Valahonnan a sátrak mögül jött a zaj, talán száz-százötven lábnyira tőle. Látni nem látta, de valami volt ott. Valami volt ebben a hangárban. Valami félelmetes. Ian régóta nem érzett ehhez fogható félelmet. Olyan volt, mintha egy kútba zuhanna. Próbált megkapaszkodni a szélében, hogy megállítsa az esést, de minél jobban küzdött, annál gyorsabban zuhant, és a rettegése közben egyre csak nőtt. A zaj könyörtelenül lenyomta őt a földre. Térdre ereszkedett, újra fel akart egyenesedni, de a fájdalomtól képtelen volt. Steve magasodott fölé. A Southsharks kapitánya dühösen nézett le rá, miközben lassan becsatolta az övét. Mi a frászt csinálsz te itt? - ordította, de Ian alig értette a szavait. Megpróbált válaszolni, levette a kezét a füléről. Én... - mondta Ian, mire valami meleget érzett az ajkán. Eleredt az orra vére. Támolyogva próbált megállni a térdén. Steve-re akart támaszkodni, de ő visszahátrált. Ian? Mi történt? - Cathy. Ez Cathy volt. Valahol Steve mögött állt. Ian nagyon nehezen tudott ebben a lármában koncentrálni. A lány felé nézett, és a következő pillanatban nem akart hinni a szemének. A sátrak egyszerre csak lángra kaptak. Nem egyszerűen csak meggyulladtak, hanem hangos vuuuuusssssss hang kíséretében lángba borultak. Műanyaggal átszőtt ponyváikon Ian buborékokat vélt felfedezni. Egy pillanattal később minden lobogva égett. Furcsa fény tört át a lángokon. Szabálytalanul parázslott, hol világosabb, hol sötétebb lett, anélkül hogy igazán lüktetett volna. Mi a... mi a fene folyik itt? - dadogta Steve. A lángok felzabálták a sátrakat. Az autószerelők holmijával teli hordók lakkja elkezdett felhólyagosodni. A lángokat legalább Steve és Cathy is látta, nem csak Ian fejében lobogtak. PIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIP... Látjátok a fényt? - kérdezte Ian tompán. - Ti is látjátok? Jobb lenne... el kéne húznunk innen - próbálta túlordítani a sípolást. A fény és a hang eggyé vált. Ugyanúgy hasított a levegőbe, ahogy Bpm idióta mobilja, csak ezerszer fényesebben. És a legfélelmetesebb az egészben, hogy a fénynek nem volt árnyéka. Egyszerűen csak megjelent, de nem volt valóságos. Átlátszó, tarka, pengeéles. Ian akaratlanul is egy szellemre gondolt, egy fényesen ragyogó jelenségre. Tűz van! - sikította Cathy. - Tűnjünk már el innen! Nem látják. A többiek nem látják a fényt. -
Milyen fényt? - Steve megmarkolta lant és megrázta. - Tűz van, Ian! A francba! Te csináltad? Nem, én... Hogy... Hogy jut eszedbe ilyesmi? - hebegte Ian teljesen összezavarodva. Te hülyének nézel engem? Rajtunk kívül senki nincs a csarnokban. A fény hullámzani kezdett. Hirtelen annyira elvakította lant, hogy már Steve-et sem tudta kivenni, pedig a fiú legfeljebb egy arasznyira volt tőle. Te gyújtogattál, te féltékeny barom - sziszegte Steve, miközben Cathy idegesen ráncigálta a fiú pólóját. Nem, a fény volt az - ordította Ian. - Nézzétek! Én... én... A tűz egyre közeledett. Steve már kezelésbe akarta venni lant, de a srác hátrafelé vonszolta magát a földön. Érezte a szilánkokat, de nem törődött velük. Csak el innen! Az üvegdarabok felhasították a farmerjét. Mindegy. Tovább, vissza, kifelé! Az ajtón át a folyosóra. Ian körülnézett. Végre Állanagy kapitány is megértette, hogy egyre terjed a tűz. Megragadta Cathy kezét, és egy másik kijárat felé menekültek. Ian egy hatalmas rúgással kilökte az acélajtót. Végre. A hőség alábbhagyott, a fény kialudt, a zümmögés elnémult. Sötétség. Nyugalom. Hideg. Por. Csend. Megnyalta az ajkát, és érezte rajta a vére ízét. Mi a frász volt ez? Ian mély levegőt vett. A fülei lüktettek, zihálva állt talpra, és közben fogalma sem volt, hogy a fény, a zaj - sőt a tűz - csupán álom volt-e. Tűz van, Ian! A francba! Te csináltad? Ekkor hirtelen megérezte, ahogy az ajtó remegni és melegedni kezd. Egyszeriben itt a folyosón is megcsapta az orrát az égett festék és a forró fém szaga. PIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIP... Megint visszajött a fény. Átvilágított a réseken. Az ajtó alatt és felül az ajtókeretnél. Táncolva és ragyogva tört át a kulcslyukon, úgy nyaldosta Ian mögött a falat, és simogatta a vadászrepülők több évtizedes fotóit, mint egy keresőfényszóró. A fény Ian után nyúlt. Megpróbál elkapni! Ian felordított és elugrott a fény útjából. Bármi is volt odabent, most ki akart jönni. A fiú nekiesett az egyik képnek, felnyögött, és a kijárat felé rohant a folyosón. Mindent elfelejtett: Cathy derekát, Steve buta kérdéseit, Bpm-et és Michelle-t a zuhanyzóban, a széfet és a hangárt. Még a fájdalmát is. El innen! Minél távolabb ezektől a... szellemektől. Ian elrohant a tusolok mellett, aztán tovább a folyosón, megbotlott, majdnem elesett. Utolsó erejével felrántotta az . ajtót, és kirohant a kifutópályára. Végre elhalkult a sípolás. Csak miután végre átmászott a kerítéslyukon, tudott lassan megnyugodni. Álla és ingecsurom vér volt. Semmi mást nem érzékelt, csak a szívdobogását.. Majd öt lépés után egy rendőrautó hűtőrácsát. -
2
Trans-Canada Highway, 40 mérföldre Ottawától, Kanada Hogy elveszítettük-e? Dehogy, egyetlen pillanatra sem! - Zachary megvakarta az évek során kissé egkopott pitbullját. Aznap tetováltatta a karjára, amikor megszerezte kamionvezetői engedélyét, de a tetkó fekete festéke azóta világoskékké halványult. Mindenesetre a fogait még mindig vicsorgatta a dög, ha Zachary megfeszítette az izmait.
Mogorván bedobott még pár érmét a telefonba, majd lekapta a fali készülékről a húsz perccel korábban odaállított Heinekent. Egy hajtásra kiitta. Zachary gyűlölt ilyen hosszan telefonálni. Azt meg pláne, ha a főnöke mindent négyszer magyarázott el neki. - Nem. A nyomában vagyunk... Igen, egy bárban a 17-esen, valahol... egy pillanat... - Zachary ránézett a Kanada-térképre, amit valami vicces fiú fordítva tűzött ki a bejárati ajtó mellé. Odakint felbömbölt két Kenworth nyergesvontató, kerekeik alatt ropogott a parkoló kavicsa, mielőtt kikanyarodtak a TCH-ra. - Ottawától 40 mérföldre, vagy valami ilyesmi. Renfrew és Arnprior között. Micsoda? Honnan a fené... - Szünetet tartott, hogy jobban megválogassa a szavait. - Honnan tudhatnám én azt? Fogalmam sincs, hova akar menni a dobozzal. Valószínűleg vissza Ottawába. A vendéglős által wurlitzernek használt számítógép hangfalából popzene szűrődött ki. Valami dal a 80-as évekből. Az ABBA énekelt valami Super Trouperről. Zachary el sem tudta képzelni, mi lehet az a Super Trouper. Az egyik fülét idegesen befogta, a másikhoz meg erősebben szorította a koszos telefonkagylót, hogy jobban hallja a főnököt. Bár igazából tudta, hogy mi fog következni: továbbra is kövessék a professzort, és várják ki a megfelelő alkalmat, hogy beszélni tudjanak vele. - Hogy ki volt a micsodája a laborban? A kapcsolattartója? Fogalmam sincs, a fenébe is!! Én... Micsoda? Dehogyis, nem káromkodtam. De hát ezt honnan kéne tudnunk? Mármint úgy értem, hogy Tannel két elcseszett órán át dekkoltunk az átkozott labor előtt. - Megint aprót dobott be, közben pedig az aznap délutánra gondolt. A Dodge napfény te tőién besütött a nap, hiába volt rajta baseballsapka, a füle és a homloka is leégett. A bőre máris elkezdett hámlani. Két teljes órán át parkoltak feltűnés nélkül a Kanadai Biotechnológiai Tanácsadó Bizottság épülete előtt, mintha térképet böngésznének és hátizsákokat pakolnának. Közben folyamatosan szemmel tartották a 70-es években egyemeletes épületekkel beépített hatalmas terület bejáratát. A kanadai kormány biológiai laboratóriumai Chalk Rivernél terültek el. Maga Zachary sem merészkedett oda, hogy kiderítse, pontosan mit is keres itt a professzor. Még azért sem mertek kiszállni az autóból, hogy az erdőben könnyítsenek magukon. Mindezt csak azért, mert rettegtek, hogy az öreg meglép előlük. Tan egész idő alatt káromkodott és ficánkolt az anyósülésen. Zachary végül adott neki egy üres ásványvizes palackot, hogy abba vizeljen. Társa már azóta idegesítette, hogy a professzort Ottawától egészen a pampáig követték. Tan legszívesebben befeküdt volna a profesz- szor kocsijának hátsó ülésére, és rugós bicskáját szó nélkül belemártotta volna a májába. Az egész utazás kezdett nyűgössé válni. Valamikor három felé végre felemelkedett a porta melletti sorompó, és kigurult a professzor kocsija. Amikor a rozsdás 75-ös Datsun Cherry elrobogott mellettük, Zachary egy gyors pillantást vetett az autó belsejébe, és az anyósülésen egy fémdobozt fedezett fel. Zachary megpróbált még egy utolsó cseppet kipréselni a sörösüvegből, miközben farmermellénye felső zsebében aprót keresett. Rosszkedvűen szórta tovább a pénzt a telefonba. KATT-KATT-KATT. - Persze, hogy nem látott meg bennünket. Nem. Most mi van? Én... Nem, nem vagyok ideges. De átkozottul jó munkát végzünk, és én... Még több pénzt? Naná, hogy akarok még több pénzt! Igen, megszerzem önnek a dobozt is. Persze! Kössem rá Tan bringájára, vagy küldjem el egy nyomorult jettel Buenos Airesbe? Én... Elfogyott az aprója. Zachary dühösen szitkozódva csapkodta a készüléket, amíg csak három, bárszéken ücsörgő kamionos felé nem fordult. Egy pillanatig elgondolkozott, aztán odavágott egy még erősebbet. Élvezettel vigyorgott bele a három férfi arcába, és elégedetten vette tudomásul, hogy azok inkább a hamburgerükkel meg a babbal kezdtek foglalkozni újra. A telefonon hagyta az üres heinekenes üveget, és elhúzott a kamionosok mellett. A pult a mosdókhoz vezető ajtónál végződött. Miközben az elülső részben a nap besütött a poros ablakokon, hátul kedélyes sötétség honolt. Zachary elment a vécék mellett, és kopogott
egy acélajtón. Aprócska kamera kezdte vizslatni, a férfi elvigyorodott, és egy pillanat múlva meghallotta a zümmögő hangot. Cowboycsizmájával benyomta az ajtót, fülét egyből zene csapta meg. Bár a klub hangos volt, de legalább kellemesen hűvös. Zachary szétnyitotta a bársonyfüggönyt, és bebámult a helyiségbe. A klubot napközben is elsötétítették, a hosz- szú függönyök földig értek. Diszkógömbök és néhány színes fényszóró tükröződött vissza a hűtőrácsokon, amiket a tulaj válaszfalnak állított az asztalok közé. Egy félmeztelen táncosnő csúszott le a rúdon, és próbált meg attól a kevés vendégtől pár bankjegyet kicsalni. Zachary pillantásra sem méltatta a telt keblű nőt. Célirányosan ment az egyik asztalhoz, ahol számos sörösüveg és Tex-Mex7 étel állt. Gyűlölöm ezeket a négyórai telefonokat. - Zachary odaült sovány, szőke társa mellé. Bejárjuk neki a fél világot, ő meg nem akarja, hogy használjuk a mobiljainkat. - Maga elé húzta az időközben kihűlt burritókat. A szőke férfi csak bólintott. Zacharynek feltűnt, hogy a srác már megint szünet nélkül dobol a jobb lábával. A tizenkilenc éves Tan Björnsdotter már a névadásnál is belenyúlt a lecsóba. Vagány csávónak tartja magát, de egy kislány nevét viseli. Björn lánya, gondolta Zachary megvetően. Tant átlátszónak, megfoghatatlannak, sikamlósnak és a maga módján ridegnek tartotta. Sosem volt túl bőbeszédű, és a végeláthatatlan várakozástól sem eredt meg a nyelve. Mintha mindig feszült, ingerült lett volna. Zachary néha elgondolkozott, vajon képes-e Tant bármi is ellazítani? Talán a szex? Tan a rúdtáncosnő felé nézett, de úgy tűnt, észre sem vette azt. Zachary fejcsóválva ette a burritóját. Harminckét évével felelősnek érezte magát ifjú kollégájáért. Mit csinált? -Ült. Ült? - Zachary felhúzta a szemöldökét. - Telefonált? Evett valamit? Kivel beszélt? Nem. Nem? Egész mondatokban is tudnál beszélni? Nem. Zachary felnevetett, Tan pedig vigyorogva adott neki egy sört. Koccintottak. Mit mond a főnök? Puhítsuk meg, mint a többieket? - érdeklődött Tan. Pontosan ezt mondta. A doboz? A dobozt megszerezzük. - Zachary a sörét kortyolgatva megfordult. A mintegy harminc asztalból csupán négynél ültek. Emberük a vészkijárat közelében ücsörgött. A professzor az asztalra tette a kalapját, kevés maradék haját komótosan fejének kopasz foltjára simította, és ásványvizet ivott. Legalábbis Zachary feltételezte, hogy víz volt a poharában, és nem gin. Bár az öreg csendesen ült, mégis űzött vad benyomását tette Zacharyre. Az arca gyűrött volt, homlokát pedig mély barázdák szántották. Barna kordbársony öltönyének könyökvédője kopottnak tűnt. Egyfolytában a botját forgatta, közben pedig tekintete szinte lyukat égetett a kalapja mellett fekvő fémdobozba. Rossz érzésem van, Zac. Az a doboz... valami nem stimmel vele. - Tan a hangos zene ellenére is csak suttogott. - Két órát van bent, aztán egy ilyen öreg fémdobozzal jön ki? Szerinted mennyi idős lehet ez a ládikó? És láttad, mi van rajta? Zachary még mindig a professzort figyelve, némán megrázta a fejét. A doboz 30 x 30 x 60 centis volt. Feltételezte, hogy alumíniumból készült, de most már ebben sem volt biztos. A 30-as években használt katonai ládákra emlékeztette. Felül három lehajtható fogantyúja volt, oldalán pedig két matrica díszelgett. -Talán egy név? - kérdezte Zachary, és visszafordult ifjú kollégájához. Micsoda? Dehogy. Figyelmeztető táblák. Vak vagy?
Zachary megmarkolta jó öreg mobilját, és rázoomolt a fémdobozra. Bár már észrevette a matricákat, de azt nem látta, hogy veszélyjelzők lennének.
Feltűnés nélkül lefotózta az ábrákat, mintha csak a táncosnőt akarná lekapni. - Majd ha lesz valahol internet, küldd át neki a képeket! - utasította Tant, és kiitta a sörét. Börtönbüntetése után kamionsofőrként kereste a kenyerét, úgyhogy sokféle veszélyesáru-jelet látott, de csak a három kört ábrázoló kép volt ismerős neki. Önkéntelenül is a garázsban nézett zombis filmek jutottak eszébe, amiket annyira szeretett. Nem ez a fertőző betegség jele? 3
Ian a város szélén lakott. Sajnos nem a tenger felőli oldalon, hanem a szelíd dombon húzódó sorházas övezetben. A keskeny, vörös téglaházak egy régi bevásárlóközpont, egy általános iskola és egy temető kereszteződésében végződtek. Bár az utcában mindegyik ház és kert egy picit máshogy nézett ki, Ian szemében mind csak siralmas változata volt ugyanannak: a szemközti házban lakó Burtonék ablakában zöld függöny lógott, Koslowskiék előkertjében barokk stílusú szökőkút csobogott, Ian mostohaapja pedig szürke márványtömböket hozatott, hogy egyszer majd növényekkel ültesse be. Ian gyakran feltette magának a kérdést, vajon melyik a rosszabb: ha az összes ház és kert teljesen egyforma, vagy a szánalmas próbálkozás, hogy egyedivé tegyék őket? Bpm tudott valami szakszót a szomszédok egyedi és kétségbeesett próbálkozásaira, de Ian már elfelejtette. Legszívesebben a sorházakat is elfelejtette volna. Meg a lakóikat is. Sőt egész Southendet szerette volna elfelejteni. Elköltözni innen. Megismerni egy másik várost. Londonba menni. Csak ő, a haverja, meg persze a kutyája, Zéró. London... Már a város neve is kalandot sejtetett. - Te nem is figyelsz rám! Ülsz itt, és bámulsz a sötétbe! Egyszerűen nem hiszem el! - Peter szavai visszarángatták a fiút a valóságba, de továbbra is úgy tett, mintha nem hallaná a mostohaapját. Unottan nézett ki a konyhaablakon keresztül a sötét feljáróra. A neonnal megvilágított, régi garázskapu előtt, Ian kosárlabdahálója alatt Peter legújabb szerzeménye állt: egy masszív Harley Davidson. Mostohaapja, a jól menő, kiterjedt praxissal rendelkező fogorvos, tavaly végre megvalósíthatta ifjúkori álmát. Azóta minden szabad percében a Dyna Super Glide típusú motorját fényezte és bütykölte nagy lelkesedéssel. Bár Ian erősen kételkedett abban, hogy Peter egyáltalán felismer egy csavarkulcsot. Szüksége van egy kis kikapcsolódásra, állította Péter, amikor mostohafia rajtakapta, hogy kis híján feltépte a Harley tankját egy csigás emelővel. A rendelőben dolgozó építőmunkásoktól megfájdul a „foga". Tényleg így mondta, hogy „megfájdul a foga", nyilván vicces próbált lenni. Ian gondolatban megrázta a fejét, és körülnézett, merre van Zéró. Az ír szetter a kosarában feküdt, és kedvenc játékszerét, a gumicsirkét rágcsálta. Az imént még izgatottan ugrott fel Ianre, és úgy üdvözölte, mintha hónapok óta nem látta volna. A kutya volt az egyetlen, aki ebben a késői órában még örült, hogy láthatja őt. Ian anyja már lefeküdt aludni, Peterre bízta az ügyet. Valószínűleg csak sóhajtozva rázta a fejét, amikor megérkezett a rendőrautó, Peter meg nyilván megint felhúzta magát, hogy az asszony mindent megenged a fiának. Mit csináltál már megint? Úgy hozott haza a rendőrség, mint egy bűnözőt. Tudod te, ki mindenki jár a rendelőmbe?
Jelenleg? - Ian megvakarta az állát. - Hát, hadd gondolkozzam... Senki? Éppen felújítasz. Ne szemtelenkedj, jó? Azt fogják gondolni, hogy valami drogos ügyed van, vagy loptál. Egyből azt hiszik majd, hogy te is egy ilyen Crash Kid vagy, akik azért törnek fel autókat, hogy illegális autóversenyeket rendezzenek velük. Ian megvetően nézett a mostohaapjára, aki selyempizsamájában és fekete lófarkával elég nevetséges benyomást keltett. Ne magadból indulj ki, Apa - válaszolta Ian, és-szinte köpködte a szavakat. A hatás nem maradt el. Látta, ahogy Peter keze ökölbe szorul, kék szeme összeszűkül, és szája széle megremeg. De ennyi. Aztán a férfi vett két mély lélegzetet, hátrasimította a lófarkát, és lenyelte a mérgét. Mégiscsak jót tettek neki a csikungtanfolyamok. Peter magához húzott egy széket, és odaült Ian mellé az asztalhoz. Figyelj! - kezdte nyugodt hangon. - Én is csináltam ostobaságokat, amikor annyi idős voltam, mint te. Tényleg, elhiheted. Mindig lementünk a farmra, aztán a lányokkal... Félbehagyta a mondatot, mert kuncognia kellett. - Hagyjuk! Szóval én is csináltam butaságot, de engem sosem kellett a rendőrségnek hazahoznia. Főleg nem éjfélkor. Ian megrántotta a vállát. - Van közöd a tűzhöz? - Tűzhöz? A hangár. Ég, Ian. Nem hallottad a tűzoltószirénákat? Legalább három egységet kellett bevetni. Ian megrázta a fejét. A szirénák hangja tényleg nem jutott el hozzá. A fejében még mindig visszhangzott a sípolás. Nyugtalanul fészkelődött a székén. Mi lehetett Bpm-mel? És Cathyvel? Megpróbálta Peter arcáról leolvasni a választ, de csak azt látta, hogy mostohaapjának komoly erőfeszítésébe kerül, hogy elfojtsa a dühét. Ha te voltál, inkább most mondd meg! A rendőrség úgyis rájön. Neked teljesen mindegy, hogy én voltam vagy nem. - Ian Zéró felé nyúlt. Mi...? Hogy jut eszedbe ilyesmi? Persze, hogy tudni akarom, mi van veled. Nagyon bántó a viselkedésed, Ian. Neked csak az számít, hogy a betegeid mit pusmognak a váróteremben. Zéró bősz farkcsóválással szökkent fel, és a gumicsirkéjével Ianhez szaladt, aki szeretettel vakarta meg a kutya fültövét. Ó, hallotta már? A fogorvos kölyke gyújtogatott. És a rendőrség letartóztatta. - utánozott Ian egy fogfájós hölgyet. Peter nem vette fel a kesztyűt, arca semmit nem árult el érzelmeiről. Az asztal közepéről óvatosan a szélére tolta a hervadt bazsarózsákat, hogy jobban lássa lant. Édesanyád... nos, ő tényleg nagyon aggódik érted, Ian. Alig múlt pár napja, hogy kiabáltál álmodban, valami... - Peter a megfelelő szót kereste - szellemekről motyogtál. Segítsetek, segítsetek!, ezt kiabáltad. Jönnek a fények. Zéró ugatott és olyan patáliát csapott... Ian egy pillanatig rémülten nézte a mostohaapját. Jönnek a fények? Múlt héten pocsékul aludt, de nem beszélt álmában, vagy mégis? Fények? Erről semmit sem tudott. Hogy ne kelljen Peter szemébe néznie, lecsúszott a székről, és megsimogatta Zéró fejét. Szellemek! Tényleg ezt mondta volna? Szellemek... A hangárban is ez a szó ugrott be neki, amikor meglátta a fényeket. Szellemek Ian? - Peter bizalmasan hajolt hozzá. - Ha gondjaid vannak, mindegy, mekkorák, hozzánk mindig fordulhatsz. Anyádhoz és hozzám. Érted? Ezt tudod, ugye? Zéró megnyalogatta Ian kezét, és a fiú felnevetett, mert a kutya érdes nyelve csiklandozta, de a szetter nem akarta abbahagyni. Nem válaszolt a mostohaapjának, és érezte, hogy a férfi legbelül dühöng. -
4
A hamburger csomagolásízű volt. Zachary visszahajította a megkezdett szendvicset a dobozába, és az egészet a kocsi műszerfalára dobta. Nem kéred? - Tan alig bírt megszólalni, annyi sült krumplit tömött magába, szája sarkában pedig vérként piroslott a ketchup. Zacharynek akaratlanul is egy vámpír jutott eszébe. Az alkat megfelelt, ráadásul még sápadt is volt. Szolgáld ki magad! - sóhajtott Zachary. Órákig dekkoltak a bárban, és figyelték a professzort, aki egész idő alatt semmi mást nem csinált, csak időnként az órájára nézett és kortyolt a vizéből. Zachary úgy érezte, mintha az öreg valami fontos döntés előtt állna. Esküdni mert volna, hogy a férfi a ládán töri a fejét. Aztán Tan egyszer csak annyira ideges lett, hogy legszívesebben kirángatta volna a férfit a hátsó udvarra, hogy ott helyben kifaggassa az 5. számú betegről. De a megbízójuk nem akart feltűnést. Zachary még párszor lehűtötte a fiút, aztán egy idő múlva már neki is túl sok lett az ücsörgésből, és úgy döntött, a kocsiban várnak tovább. Megragadta a távcsövét, ami eredetileg a Dodge csomagtartójában fekvő puska alkatrésze volt. Úgy vizslatta a kamionosbár bejáratát, mint egy öreg tengeri medve. Ilyen rohadt drága cuccot akarsz venni? - gúnyolódott vele Tan akkoriban, de Zachary meg akarta jutalmazni magát az első fizetéséből. A céltávcső „Victory" névre hallgatott, és maga volt a csoda: Carl Zeiss-féle optika beépített lézeres távolságmérővel, amely az értékeket a képmezőben jeleníti meg. Fantasztikus. A lézerpont most átsiklott a bárajtó, majd a parkoló fölött. A bejárat 123, míg a professzor zörgő Datsunja 78 méterre volt. A vadállatok számára szinte láthatatlan volt a fénypont, még szürkületben is. Zachary egy vadászboltban vette a távcsövet, és még aznap elutazott Sacramentóból El Dorado Hillsbe. Hat lövéssel hat fácánt terített le. Nem hibázott. Hol van már a tata? - Tan alig fejezte be a sült krumpliját és Zachary hamburgerét, már megint nem bírt nyugton maradni. Idegesen megnézegetett néhány rosszul olvasható faxot, amelyeket - amióta a főnöktől megkapták - a farmerzsebében hordott. Professzor doktor Fabrizio Biaggi. 1920-ban született Rómában, orvostudományt, később neurológiát és genetikát hallgatott. 1942 óta él az USA-ban. Aztán lakcímek és egyetemek felsorolása következett. Biaggi legutoljára a Kanadai Egészségügyi Hivatal megbízásából a Kanadai Biotechnológiai Tanácsadó Bizottságnak dolgozott, ami többek között génmanipulált vetőmagokkal és járványokkal foglalkozott. 1982-ben nyugdíjba vonult, de továbbra is a hivatal tiszteletbeli munkatársa maradt. Ellentétben Tannel, Zachary tegnapelőtt a hotelszobában bemagolta a legfontosabb adatokat. Nem akart felkészületlen lenni. Igaz, hogy az eddigi célszemélyeik felhasználóbarátnak bizonyultak - ahogy Tan nevezte őket.
Követték a professzort a 17-es főúton Ottawa felé, amikor a Datsun röviddel Arnprior után lekanyarodott a főútról, és rátért egy földútra, ami két mérföldön át sárga árpamezők és elvirágzott repce mellett haladt. Az alacsonyan álló nap vérvörösen szikrázott a kalászok fölött. Zachary kissé lemaradt, mert attól félt, hogy a professzor egyből kiszúrja őket, amilyen nagy port vertek fel. Nem tetszik ez nekem - morogta Tan. - Hova a fenébe megy? - Tutira nem haza.
Tan kinyitotta a kesztyűtartót. Egy fából készült tolltartó és néhány összegyűrt büntetőcédula mellett bontatlan injekciós tűk feküdtek. Tan egy pisztolyt és egy csomag töltényt húzott ki alóluk. Balra fordult. Zachary bólintott, és kicsit gyorsított, mert a porfelhő ellenére nem akarta szem elől téveszteni a Datsunt. A lehúzott ablakon át hallotta a kocsira felpattanó kavicsokat. Követte a kanyargós ösvényt, amíg egy árnyékos erdei úthoz nem értek. Hirtelen hűvösebb lett. Zachary egy padokkal körülvett tűzrakónál kanyarodott el. Kedves hely - mormogta Tan, és felcsapta a pisztolytárat, majd rutinosan elkezdte megtölteni. Nem nyírhatjuk ki, megértetted? Persze - vigyorgott Tan lenézően, és visszahajította a kesztyűtartóba a patronos dobozt. Csak kikérdezzük. Csak kikérdezzük. Pontosan. - Zachary megállította az autót, és lemosta a szélvédőt. A törlőlapátok nyomán egy faházat látott meg a sűrűn nőtt selyemfenyők mögött. Időközben a nap eltűnt a fák mögött, a házra és a tisztásra hosszú árnyékok vetődtek. Az alkonyat hosszú kezei. Zachary látta, ahogy sorra kapcsolódnak fel a lámpák a házban. - Ne felejtsd el a szerszámodat! - figyelmeztette társát, aki már kiugrott a Dodge-ból. Tan duzzogva hajolt vissza a kocsiba, és vette ki a kesztyűtartóból a három tűt és a tolltartót. Zachary az autó fölött Tan felé nyújtotta a kezét. A fegyvert meg jobb, ha ideadod.
A lenyugvó nap különleges ragyogást adott az égnek. A fenyők sötét ágain át a vörös felhők tűzvörös fényben ragyogtak, mintha lángnyelvek lettek volna. A két férfi tempósan közeledett a faházhoz. Az ablaktól látótávolságon kívül, a kocsibeálló szélén álltak meg, majd gyakorlott katonák módjára haladtak előre. Zachary odaért a Datsunhoz, ami egy szőlővel befuttatott autóbeállóban parkolt gondosan. A bejárati ajtót állandóan szemmel tartva, átpréselte magát a kocsi sofőr felőli oldalán. Hallotta köhögni az öreget a házban, majd a vécé öblítését. Egyből jelezte Tannek, hogy maradjon csendben. Óvatosan tapogatódzó léptek, amik aztán valamelyik hátsó szobában elhaltak. Zachary egy pillanatig tétovázott, majd intett a társának, hogy kövesse. Magukat összehúzva surrantak át az autóbeálló alatt, hogy a ház hátsó oldalához jussanak. Az elvadult kertet már alig lehetett megkülönböztetni a vele határos erdőtől. A gondozatlan almafák, az elvadult bukszus és a rég elfeledett ágyások miatt komornak és fenyegetőnek tűnt. A fák csúcsának suhogására Zachary azt hitte, hogy a White Laké10 hangját hallja. Mindig meglepődött, hogy azokban a helyzetekben, amikor az adrenalin minden idegét megfeszítette, olyan dolgokat vélt felfedezni, amik egyébként egyáltalán nem érdekelték. Zachary jelt adott Tannek. Lassan felosontak a verandára vezető négy lépcsőn, és a hátsó ajtóhoz közelítettek. Percről percre sötétebb lett. A bokrok és fák susogá- sát egy szélcsengő csendes zenéje kísérte. A szúnyogháló már félig kiesett a korhadt keretből, az ajtózár csavarjai és a kilincs is laza volt. Zachary az övébe dugta a pisztolyt, és hang nélkül parancsolta Tannek, hogy háromra rúgja be az ajtót. A fiú bólintott, elrakta a tolltartót, és felvette a megfelelő testtartást. Zachary halkan számolt: egy... kettő... Hangos csattanás zúzta szét a csendet. Zachary a fájdalomtól hangosan felordított, és oldalra bukott. A dobhártyája! 10 Közel 23 km2 kiterjedésű tó Kanadában, Ottawától 60 km-re. Valaki forró tűt szúrt bele. Legalábbis úgy érezte. Csak amikor elnyúlt a verandán, tűnt fel neki, hogy a szélcsengő vadul táncol.
Aztán meglátta az ajtóban álló öregembert. Kezében egy pisztolyt tartott - vagy mégsem, valami mást. Nagyobb és formátlanabb volt, majdnem, mint egy óriási vízipisztoly, de puskacső helyett Zachary egyfajta parabolatükröt fedezett fel rajta. Akusztikus fegyver, villant be neki. Egy NRAD11 volt a professzornál, a legújabb divat a biztonsági szakemberek körében. Ezzel a fegyverrel célzott hanghullámokat lehetett leadni, és az ellenséget a fájdalmasan fülsiketítő hangokkal menekülésre kényszeríteni. Zachary olvasta, hogy kereskedelmi hajók használják ezt a technikát kalózok ellen. Biaggi ordított valamit, de a fülében zúgó sípolás miatt Zachary nem értette, mit akar. Rá akarta fogni a fegyverét, de képtelen volt levenni a kezét a füléről. Az isten szerelmére, rimánkodott gondolatban, szűnjön meg a zaj. Attól félt, hogy elveszíti az eszméletét. Aztán minden villámgyorsan történt. Mivel a fegyver csak a veranda egy keskeny részén hatott, és az öreg egyébként sem vette észre Tant, a fiú két szökkenéssel a professzornál termett, és ököllel a bordái közé vágott. Másodszor is le akart csapni, ám ekkor az öreg hátratántorodott. Miután Biaggi elejtette a fegyvert, azonnal csend lett Zachary körül. A fájdalom lüktetéssé zsugorodott, aztán teljesen eltűnt. Ő mégis úgy érezte magát, mintha levágták volna a fülét vagy forró viaszt öntöttek volna bele. Miközben Zachary lassan felegyenesedett, Tan újra és újra behúzott a professzornak, aki már a földön feküdt és nyöszörgött. Átkozott vénember! - üvöltötte Tan. A férfi tehetetlenül próbált kitérni az ütések elől, de Tan nem hagyta abba. Végre Zachary visszanyerte az egyensúlyát. Hagyd békén! - ordított az ajtón át a nappaliba. De társa nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Szünet nélkül ütötte a professzort, aki időközben már a szőnyegre zuhant, a régi fotelek közé, és vinnyogott. Hagyd abba, Tan, ereszd el! Elég! - sziszegte Zachary, és majdnem kitépte a nyomorult szúnyoghálót az ajtótokból. 5
A reggeli órákban a lánchinta, a kis hullámvasút és a polip - 8 karján a gondolákkal - látványa lepukkant iparterület maradványaira emlékeztetett. Ian végtelenül unalmasnak találta a vidámparkot, igaz, nem is szórakozni ment oda. Ahogy oly gyakran, most is csak a széles mólóhoz tartott, hogy a körhinták mögött nyugodtan találkozhasson a barátaival. Mivel Bpm még nem érkezett meg, Zéróval játszott, hogy jobban teljen az idő. Elhajította a gumicsirkét, és figyelte, ahogy a kutya mindig újabb útvonalakat talál, hogy jókedvűen ugatva visszahozza a zsákmányt. Bpm szokás szerint késett. Katonai dzsekijét lazán a vállára vetve, nehéz Martens bakancsában elbattyogott egy sereg japán turistanő mellett. Persze nem bírta megállni, hogy hatalmas pilótaszemüvegét meg ne emelje, és egyúttal egy eltúlzott csábmosolyt küldjön a hölgyek felé. Produkciójának zavart kuncogás volt a jutalma. Ian elvigyorodott. Amióta csak ismerték egymást, mindig Bpm volt az osztály bohóca, aki a lányoknál állandóan túlzásba vitte a hízelgést és a viccelődést. Kedélyesen üdvözölték egymást, aztán Ián megragadta viseltes katonai hátizsákját, és a rakpart mentén lesétáltak a dingihez. A farmotorral felszerelt vitorlás egy félreeső helyen horgonyzott az egyik mólónál. Ian, mint mindig, hátra ült a motorhoz, miközben Zéró - mint egy faszobor - a hajóorrban állt, és mozdulatlanul bámulta az Északi-tenger hullámait. Bpm feladata pedig az volt, hogy katonásan a csónak bal oldalán állva, híres hadvezérhez méltón, komoly arccal szalutáljon a mólón sétáló turistáknak. Ian lassan a Temze torkolatához kormányozta a csónakot. A sós tajték rájuk fröccsent, Zéró pedig izgatottan ugatott.
Tényleg a szeméttelepről hoztad el azt az idióta széfet, és te dugtad el a telepen szombaton? - kérdezte Ian, és felnevetett. Apám, kemény meló volt! Van fogalmad, milyen piszok nehéz egy ilyen izé? - Bpm megigazította Generation Nőise feliratú pólóját. És így akartad becserkészni Michelle-t? Egy próbát megért - vigyorgott Bpm. - Ki tudhatta, hogy Állanagy kapitány is eljön? Egyébként meg, ez még mindig jobb... - kicsit megemelte a pilótaszemüvegét, és cinkosán Ianre nézett -, mint féltékenységből az egész hangárt felgyújtani. Nem gyújtottam fel semmit. Tényleg. Semmi közöm az egészhez. Cathy meg azt csinál, amit akar. Oké, az elsőt elhiszem. De megsúgom, hogy a kis Cathy meg Állanagy kapitány egy csomó sületlenséget meséltek rólad, hogy kukkoltál, aztán meg vinnyogva másztál el onnan. Hogy hangokat hallottál, meg ilyenek. Ian hallgatott. Leállította a motort, és hagyta sodródni a csónakot. Közben egy szürke ponyva alatt a horgászbotjait kereste. Apafej, mindenhol lángok voltak. Hál' istennek mindnyájan épen kijutottunk. Te hol voltál tulajdonképpen? - A rendőrséggel... Bpm felnevetett, és kivett egy zacskó chipset Ian hátizsákjából. Azt még mi is láttuk. Kitalálom: FogÁsz-Peti oltári balhét csapott. A következő négy hétben különleges megfigyelés alatt állok - bólintott Ian. Az idióta! - mondta Bpm teli szájjal, miután fejrázva betolt egy marék chipset. Zéró ugatni kezdett, a fiú kedvesen odavetette neki: - Csönd legyen, Zéró, mindjárt kezdődik! A kutya a boldogságtól vonyítva forgolódott, és izgatottan nézte, ahogy Bpm a vízbe dobálja a chipset. Legközelebb kipróbálhatnánk a baconöst, arra biztos jobban harapnak - jegyezte meg Bpm. Ian odanyújtott barátjának egy horgászbotot. Kicsit habozott, aztán csak kibökte: - Semmit nem hallottál? A hangárban, a folyosón? De! Michelle hangját, ahogy suttogott: „Csókolj, csináljunk a zuhany alatt vad és mocskos dolgokat!" Ian egyetlen mozdulattal elhallgattatta barátját. Most komolyan, Bpm. Egészen különleges hang volt... - Kidobta a botot, és kicsit vacillált, mielőtt folytatta volna. - Hiszel a szellemekben? Mármint... lényekben... megmagyarázhatatlan dolgokban? Bpm gyanakvó pillantást vetett Ianre a szemüvegkerete fölött. Miért? A hangárban volt... volt ott valami. Mindent lángba borított és... és... és követett engem. Tudom, hogy furán hangzik, de olyan volt, mintha szellem lett volna. - Ian bizonytalanul nézett Bpm-re, aki tátott szájjal bámult rá. Most csak szórakozol velem, ugye? Ian megrázta a fejét, de Bpm hallgatott. Nyilván azért, mert egy szavamat sem hiszi, gondolta Ian,. Talán valamelyik régi kábel gyulladt ki... Most milyen óránk lenne? - próbálta másra terelni a szót Bpm. -Várj! - Ian megfogta a hátizsákját, amire egy összekarcolt, ezüst zsebórát kötött. - Matek állapította meg az órára nézve. Hű, de sajnálom! - válaszolta Bpm széles vigyorral az arcán. A zsebórára bökött. - Ezt talán inkább otthon kéne tartanod. Elég értékesnek tűnik, nem? -
Ian megvonta a vállát. Számára különösen sokat ért az óra, de nem pénzben. Hogy elzárja és többé ne vegye kézbe, nem tűnt jó döntésnek. Szívesebben hordta magánál. A zsebóra vastagabb volt, mint az órák általában, olyan másfél hüvelykujjnyi. A fém megkopott, az ezüstözött sárgaréz már sok helyen megfeketedett. Karcolások és horpa- dások jelezték, hogy Ian gyakran kézbe vette. Az órának két fedele volt. Az egyik alatt a perceket és az órákat finoman megmunkált mutatókkal és gravírozásokkal jelző óralap, míg a másik alatt több, Ian számára ismeretlen rendeltetésű mutató mellett - egy holdnaptár bújt meg. Az óra széles pereme számos ezüst- és aranygyűrűből állt, és kapásból három felhúzója volt. De lant leginkább az óra hátsó felére vésett szavak babonázták meg: Lángoló lelkek. Nyugtalan idő. H. D. Boroughs. Lángoló lelkek. De fura, gondolta Ian. Eddig mindig úgy vélte, hogy ez egy idézet egy versből vagy egy emlékkönyvből, de tegnap a hangárban pontosan ezt érezte: Lángoló lelkek. Harvey Douglas Boroughs, mélázott el Ian szomorkásán. Nagyapádnak ez a cucca azért elég fura. - Zéró szigorú tekintetének kereszttüzében újabb marék chips röpült a vízbe. - Nem vegyész volt? Fizikus - javította ki Ian. - Tagja volt az Amerikai Fizikai Társulatnak, és 1957-ben alapította meg Berkeley-ben14 a Nucot. Nuc? Nukleáris... Atomtudományi részleg - magyarázta Ian. Sosem találkozott a nagyapjával. Állítólag 1967-ben egy jéghideg novemberi hajnalon felborult a vitorlásával, és vízbe fulladt. Valahol San Francisco előtt, az USA nyugati partjainál. Azon a pár fotón, ami megmaradt neki a nagyapjáról, H. D. Boroughs mindig nevetséges, vastag nikkelkeretes szemüveget hordott. A képeken ráadásul büszkén mutatta a bal arcát, amin egy hosszú sebhely éktelenkedett. Miután anyjától megtudta, hogy a vágott sebet egy párbaj során szerezte, Ian éjszakákon át feküdt ébren, és a legvadabb történeteket gondolta ki. Amikor 5. osztályban fogalmazást kellett írniuk az elődeikről, a fiú egész nyáron a családja gyökerei után kutatott. Egészen a 18. századig göngyölítette fel a családfájukat, aztán 1712-nél elvesztette a nyomokat, amikor is egy észak-itáliai tartománygróf drámai párbajban elhunyt a tengerparton. Ennél a viadalnál Ian sokkal izgalmasabbnak találta a családfa két „holtágát". Azokat az elágazásokat, amelyek a semmibe vezettek. Ilyenből kettő is volt a családban és lant közvetlenül érintette mindkettő. Apja és főleg nagyapja története. Thomas Boroughs, Ian apja kereken 15 évvel ezelőtt autóbalesetben vesztette életét, Harvey Douglas Boroughs, Ian nagyapja pedig soha sem tért vissza vitorlásútjáról. Harvey Douglas neve mögé Ian vastag kérdőjelet tett. Nyilván azért érdekelte annyira a nagyapja sorsa, mert apja halála kész tény volt, és mint olyan, megmásíthatatlan. Nagyapja balesete azonban rejtély volt. Sohasem találták meg a holttestét, így sírja sem volt, ahol gyászolni lehetne. Harvey Douglas Boroughs Angliában nőtt fel, és az egész világot bejárta, mielőtt letelepedett az USA-ban. Mióta Ian anyja megtalálta a zsebórát a padláson egy borítékban, a fiú megszállottja lett a gondolatnak, hogy a nagyapja még életben van. Ha valóban így is lenne, időközben már 80 fölött járna. Ian gyakran elképzelte, ahogy Harvey Douglas Boroughs a verandáján, a hintaszékében ücsörög, jeges teát kortyolgat, és a világ dolgain nevetgél. Ahogy hófehér hajjal a Földközi-tengerre néző, hatalmas villájában éldegél valahol Olaszországban. Elbújva a világ elől, mégis mindenki számára jól láthatóan, a déli fantasztikus nyaraktól barnára sült hassal. Persze, Ian is tudta, hogy a 18. századi tartománygrófot mosta össze fantáziája szüleményével. De valóban meg volt győződve arról, hogy Harvey Douglas életben van, és a vitorlás balesetet csak megrendezte. Bármilyen okból is tette ezt.
Ki tudja, lehet, hogy még él - mondta Ian gondolataiba merülve, aztán Bpm-re nézett, aki egyszer csak felordított: Fogtam valamit! Hirtelen óriási lett a káosz. Zéró hangos ugatással a vízbe ugrott, és elkapta a halat, amelyik éppen be akarta kapni a chipset. Ian kihajolt, és majdnem felborította a hajót, míg Bpm-nek segített felhúzni a zsinóron kapálózó zsákmányt. A két barát nevetve húzta a fogást a csónakba, s mialatt Ian egy jól célzott csapással fejbe vágta a halat, Bpm elmélázva nézte Zérót. - Egy kutya, amelyik nem eszik chipset, ám halat annál inkább - rázta meg a fejét. - Különösek vagytok ti, Boroughs-ok. -
6 ereszkedett a faházra. Zachary tisztán hallotta az inkább lomtárnak tűnő aprócska konyhában csöpögő vízcsapot. Már négyszer próbálta elzárni, de mindhiába. Az állandó csöpögés megőrjítette. Az ajtónak támaszkodott, vett néhány mély lélegzetet, és végighordozta tekintetét a sötét nappalin. A faburkolat nehézzé tette a helyiség levegőjét. Mindenütt dohszag ült, ami a nagymamájánál tett látogatásokra emlékeztette. A 60-as évekből származó poros kanapé a hozzá tartozó fotelekkel és a mellette álló undorító, ósdi lámpa, amin már pókhálók lógtak, hiába várta látogatóit. Egy múzeumérett tévé állt a terméskőből épített kémény mellett, fölötte fekete-fehér képek lógtak. Tengerészeti fotók. Zachary alaposan megnézte őket, miközben Tan órákon át vallatta a professzort. A legtöbb kép az USS Eldridge nevű hadihajót ábrázolta. Zacharynek feltűnt, hogy egyetlen fotón sem voltak emberek. Sem matrózok, sem kikötői munkások vagy szállítók. Senki. Még egy csinos nő sem. Néhány dokk az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének katonai kikötőjében, egy móló, a hadihajó, néhány lapos katonai épület. Vagyis az egyik képen Biaggi is látszott, 40-es évekbeli katonai egyenruhában, büszkeségtől dagadó kebellel, sztetoszkóppal a nyakában állt egy heverő előtt, valószínűleg a saját laborjában. Zachary úgy tippelte, hogy a felvétel röviddel a II. világháború után készült. Biaggi itt még fiatalember volt. És ez az akkori fiatalember most halott volt. Biaggi professzor megkötözve gubbasztott az egyik konyhaszéken a mosogató előtt. Kopasz feje a mellkasára borult. A füléből kifolyó vér vörös színű nyomot hagyott fehér ingén. Tan eltúlozta a dolgot. A már félig öntudatlan profesz- szort erőszakkal a konyhába rángatta és megkötözte. Aztán beadta neki az injekciót, ami a tiopentál-nátrium16 egy alfaját tartalmazta. Igazságszérum, amelyet a CIA emberei is használnak, ha kevésbé együttműködő alanyokból akarnak információt kiszedni. Zachary pontosan tudta, hogy a tiopentál-nátrium senkit nem kényszerít az igazság bevallására, és olyasmi, hogy igazságszérum egyáltalán nem létezik. A gyógyszer, amit Tan a tolltartójában védve hordott magánál, csupán ellazította a nyelvet és elködösítette a tudatot. Lejjebb vitte a hazugságküszöböt, semmi több. Biaggi kitartóan állta a kérdéseiket. 16 Altató. Narkózishoz alkalmazzák, de kis mennyiségben „igazságszérumnak" is használható, habár az így elkábított személy nem törvényszerűen mondja az igazságot, csupán érzékelését és döntőképességét homályosítja el a szer. Valamikor aztán - Zacharynek egy örökkévalóságnak tűnt, pedig nem volt régebben, mint egy órája - Tannek az az ötlete támadt, hogy az akusztikus fegyverrel fogja kínozni az öreget. Hol van az 5-ös számú beteg?! - ordította újra és újra, egészen addig, míg a professzor meghalt. Azt még mindig nem tudták, hogy hová rejtette a dobozt. Csend
A reccsenő fa hangja visszarángatta Zacharyt a valóságba. Odament a konyhaasztalhoz, lehúzta a terítőt, és letakarta vele a professzor fejét. Bár a hulla látványa így még természetellenesebb volt, de talán mégsem olyan borzasztó. Mi a jó francot csinálsz te itt? - Visszasietett a nappaliba. Mégis, minek látszik? - Tan megragadta az állólámpát, a lambériához csapta, és máris feszegette a következő furnérlemezt. - Megtalálom azt a dobozt, nyugi! Zachary rezzenéstelen arccal tépte ki a kezéből a lámpát. Tan! - esett neki a társának. - Nem a miatt aggódom, hogy nem találjuk meg a dobozt, hanem miattad. Tan nem értette. A maradék agyadat is megsütötted ezzel a hülye hanghullámos masinával? - A kanapé irányába dobta a lámpát, egy váza csörömpölve zuhant a földre. Tan nagy, buta szemekkel bámult rá. Zachary megrázta a fejét. A srác mindössze két dologban volt jó: az emberek kínzásában és azok gyilkolásában. Kontár, gondolta Zachary szomorúan, és elfordult. Kicsit elgondolkozott, kinézett a verandára, onnan a szúnyoghálóra, majd a konyhába. Mekkora előnye lehetett? Három-négy perc - morogta Tan sértődötten. - Maximum. Oké... négy perc... - Zachary elgondolkozva vakargatta a fejét. - Négy perc alatt egészen biztosan nem szedte le a lambériát, dugta el a dobozt, és szögelt mindent vissza... Vagy volt egy előkészített rejtekhelye, vagy találomra dugta el valahova. A képek mögé? - mutatott a fotókra. A legtöbbjük túl kicsi volt, de a kanapé fölött lógott egy hatalmas olaj mázolmány. Valamilyen vitorlás küzdötte át magát a háznyi magas hullámokon. Együttes erővel leemelték, de csak a fából készült falburkolat került elő. Semmi mélyedés, semmi széf. Azért az ötlet jó volt - vigasztalta magukat Tan. Ja, ja, az ötlet jó volt. - Zachary felsóhajtott. Akarata ellenére is vonzotta tekintetét a halott Biaggi. A kísérteties, ronggyal letakart, ernyedt test látványától rosszul lett. Gyorsan lenézett a földre, közben tekintette az öreg cipőjére siklott. A professzor fekete félcipőt hordott, de a talpa fehér volt. Zachary odasietett hozzá és letérdelt. Valóban, fűrészpor borította a talpát. Körülnézett a padlón, és a vérfoltok között poros lábnyomokat fedezett fel. Van itt tetőtér? - kérdezte inkább magától, mint Tantől. A folyosóról lehajtható lépcső vezetett a padlásra. Egy olajlámpával felszerelkezve mászott fel Zachary a keskeny fokokon. Az aprócska láng fényében alig látott valamit. Komótosan egymásra halmozva kartonok és régi dobozok feküdtek mindenütt, kiselejtezett vackok, még régebbiek, mint a földszinti bútorok. Zachary félresöpört néhány pókhálót. Izzadt. Odafent megrekedt a meleg, nyári levegő. A szú és mindenféle rágcsálók által termelt fűrészporban valóban tisztán látszottak a professzor lábnyomai. Nyilvánvaló, hogy Biaggi sietve felmászott, és a kémény mögé dugta a dobozát. Zachary kíváncsi lett volna, mikor vette észre az öreg, hogy követik. Vajon már a kamionosbárban is tudta? Hajszál híján elkapott a fickó, gondolta. Le kellett hajolnia, mert olyan alacsony volt a tető. Még egyszer meglengette a lámpáját. Meglát bennünket, felmegy a padlásra, és villámgyorsan eldugja a dobozt, aztán visszamászik és megpróbál feltartani bennünket a fegyverével. Bátor ember! És? - Tan a sok portól undorodva követte Zacharyt. Ott kell lennie, a kémény mögött. A kémény a nappaliból vezetett felfelé, és a tetőben tűnt el. Zachary elhaladt egy tetőablak előtt, közben gyors pillantást vetett kifelé. A selyemfenyők és a feljáró koromsötétbe burkolóztak.
A kémény mögé nézett, és visszatartotta a lélegzetét. Ott feküdt előtte a fémdoboz. A professzor egyszerűen becsúsztatta néhány kartondoboz közé. Zachary letörölte az izzadtságot a homlokáról, és a poros padlón magához húzta a ládát. Csak ekkor vette észre, hogy a fémdoboz egy lemezen állt. Az alátétből drótok lógtak ki és tűntek el az egyik, alig pár karnyújtásnyira lévő kartondobozban. Zacharyt villámcsapásként érte a felismerés. Csapda! - Visszahőkölt. PIP-PIP-PIP, hallatszott a kartonból. Zachary szabályosan érezte, ahogy a kondenzátorok feltöltődnek, hogy begyújtsanak egy robbanókapszulát. Mi van? - Tan nem értette a kiabálást. Még mindig a kémény előtt állt, és Zachary mellett próbált rálátni a kartonokra. Húzás! - Zachary megragadta a fiút. - Ki innen! Csapda! Az egyik karja alatt Biaggi dobozával, a másik kezében Tan dzsekijével berántotta társát a kémény mögé. Egyetlen ugrással a tetőablaknál termett, gyorsan felmérte, hogy a keret masszív fémből készült, különben is túl kicsi, nem tudnának kimászni rajta. Villámgyorsan a zsindely mellett döntött. Habozás nélkül magához rántotta Tant, és lendületet vett. PIP-PIP-PIP-PIP-PIP-PIP-PIP-PIP-PIP-PIP-PIP-PIP-PIP- PIP-PIP-PIP-PIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIP Ordítva nekiugrottak a zsindelytetőnek, kitörtek két- három lécet, kinyomták a zsindelyt, és kizuhantak a szabadba. Egyetlen másodperccel később már nem volt tető. Zuhanás közben Zachary feje körül szilánkok röpdöstek. Az egyik zsindely oldalba szúrta, aztán fejét a karjába temetve, Tannel együtt az előkert egy nyesetlen bukszu- sában landolt. Mögöttük hatalmas tűzlabda emelkedett. A faház teteje beszakadt, a maradványa pedig lángokban állt. A nappali falában garázskapu méretű lyuk tátongott. Zachary kintről is jól látta a kéményt. A felső vége, ami pár perccel ezelőtt még a padláson át vezetett, kinyílt virághoz hasonlított, az építmény acéltámasztékai pedig szabadon lengedeztek. A kanapét meg a foteleket feltépte a szétrepülő kartács, az ülőgarnitúra másik része pedig a kertben égett. Egyedül a tévékészülék állt érintetlenül a faasztalon. Zachary támolyogva állt fel. Meg akart szólalni, de a torka teljesen kiszáradt. Tan nyöszörgött, az arca vérzett, de úgy tűnt, ő is épségben megúszta a zuhanást. - Kösz! - zihálta a fiú. Zachary némán bámulta a tüzet. A lángok a faház egyre nagyobb részét nyelték el. 7
Ian késő estig segített Bpm-nek az apja boltjában. Utána azonnal bedőlt az ágyába, de hiába volt hullafáradt, csak nem bírt elaludni. Még Zéró horkolása is zavarta, pedig attól általában egyből álomba zuhant. Túl sok minden cikázott a fejében, izmait is olyan feszültnek érezte, mint egy kemény rögbimeccs után. Újra és újra a tüzet, Cathy pillantását meg a ráförmedő Steve-et látta maga előtt, ráadásul állandóan a zümmögést és a sípolást vélte hallani. Valamikor hajnali kettő körül felkelt, átbotorkált a szobáján, hogy megkeresse a zaj forrását. Kábultan fülelt mindenfelé, attól rettegve, hogy a sípolás megint akkorára dagad, mint a hangárban. De semmit sem talált. Tényleg már álmában is szellemekről beszélt? Elgondolkozva vetett egy pillantást nagyapja zsebórájára, amit az éjjeli szekrényre rakott. Lángoló lelkek. Nyugtalan idő. Ide-oda hánykolódott az ágyában, aztán kitakarózott, mert újra a hangárban érzett forróság öntötte el. Ha becsukta a szemét, elsősorban a félelmet tudta felidézni. A saját magán eluralkodó pánikot. Miért csak ő hallotta a sípolást? Miért nem vett észre Cathy semmit? Cathy. Megpróbált a lányra gondolni, az sokkal kellemesebb volt.
Miért hagyta Cathy, hogy az a barom megcsókolja? Biztos már többet is megengedett neki. Ha elképzelte, ahogy Állanagy kapitány a lány pólója alá csúsztatja a kezét... Bárcsak ő fekhetett volna annak az öreg autónak a hátsó ülésén, Cathy feje az ő karjában, a lány bőrének illata és... Ian érezte, ahogy Cathy mosolya lassan álomba ringatja. Nem tudta volna megmondani, mikor csalogatta át a lány álomországba, csak azt vette észre, hogy már elrugaszkodtak a földtől, és átsiklottak a nappal képeinek ködén. Hangtalanul. Komolyan beszélek, Olivia. Jó, most nevetsz, de mi van, ha tényleg ő gyújtogatott? Ian félálomban volt, amikor Peter hangja felriasztotta. Becsapódott egy ajtó. A fiú az ajtó felé fordult, közben magában káromkodott, hogy pont a lágyan örvénylő elalvás közben zavarták meg. Róla beszélt Peter? A konyhában fiókokat húzkodtak, és evőeszközt kerestek. Én csak annyit mondtam, hogy megint el kéne mennie. A pszichiáterhez? - hallotta anyja hangját a nappaliból. Valószínűleg a tévé előtt ült, és a vetélkedői egyikét nézte. Ian kidörzsölte szeméből az álmot. Pszichiáter? Tényleg róla beszéltek. Halványan derengett neki, hogy kisfiúként volt egyszer egy férfinél, aki fura kérdéseket tett fel neki. Homályosan újra maga előtt látta azt a rideg helyiséget, aminek üvegfala mögött rajtakapta anyját, ahogy az festés közben őt figyeli. Újra eszébe jutott, milyen sokat sírt, mert a kopasz orvos egy iratgyűjtőbe dugta azokat a képeket. Pár évvel apja halála után történhetett. Bernstein barátomhoz. Igen. Bernstein... Aztán majd megint csak azokat a pirulákat írja fel neki. Ian felcsúszott az ágyán, hogy jobban halljon. Na és, mi baj van a pirulákkal? - kérdezett vissza Peter ingerülten. - Állítom, hogy tovább kellett volna adnod neki a gyógyszereket. Miért hagytad abba akkor egyáltalán? Hiszen minden rendben ment. Azért, mert minden rendben ment. Időközben Ian teljesen felébredt. Halkan átlendítette lábait az ágy szélén, és az ajtóhoz osont. Lentről a tévéből kacagás hallatszott, aztán egy kvízmester üres szövegelése. Jaj, Olivia, nagyon jól tudod, hogy a pirulák nem gyógyítanak meg senkit. Ian sem lett tőlük egészséges, az istenit! A gyógyszer csak elnyomja a betegséget. Mindig fáradt volt tőlük. És különben is, mi értelme van az egésznek, ha csak a tüneteket kezelgetik? Még mindig jobb, mint nem csinálni semmit. Már megint látja őket. Az igazi baj az, hogy még csak azt sem tudjuk, mi az oka. Minek a tünetei? Ez itt a kérdés. Meg kell találnunk a miértet, ha segíteni akarunk rajta. Már megint látja őket? Ezt hogy értette Peter? Ian némán nekidőlt az ajtónak, ami persze már Zéró kíváncsiságát is felkeltette. A szetter ásítva nyújtózkodott egyet, majd a fiúhoz futott, és félrebillentett fejjel ő is kikukucskált a folyosóra. És ezért menjen el Bernstein doktorhoz? Hogy megtalálja az okát? Igen. Ő meg fogja találni a... a hallucinációinak a valódi indokát. De addig is újra el kell kezdenie szedni a gyógyszereit. Jaj, Peter, úgy teszel, mintha beteg lenne. Akkoriban még a pszichológus sem talált semmilyen támpontot. Talán az apja hirtelen halála miatti sokk váltotta ki az egészet. Mindenesetre nekem semmi kedvem a gyereket megint drogokkal tömni.. Azért ne túlozz, Olivia! Ártalmatlanok voltak a gyógyszerei. Zéró felvonyított, a remélt játék hevében farkát egyre erősebben csóválta. Pssszt! - Ian finoman megpaskolta a kutya pofáját. - Halkan, Zéró, pssszt! - Együtt hallgatóztak tovább a sötétségben.
A folyosó falára elmosódott mintákat rajzolt a holdfény, ahogy megtört a régi műanyag lámpa buráján, amit Ian még kisgyerekként vett az anyjával Notting Hillben. Csillagok és bolygók köröztek lassan a lépcsőforduló fölött. A fiad beteg, Olivia. Beteg! Ugyan menj már, Peter! Neked mindenki beteg, aki nem mossa le egy héten kétszer a kocsiját, és a nem a megfelelő irányban keféli a fogait. Akarod mondani, tisztítja ugye? És ne legyél igazságtalan, jó? A nappali ajtaja becsukódott, a tévé egy csapásra elhallgatott. Ian lassan osont a lépcsőn lefelé, amíg újra meg nem hallotta a hangjukat. Igazságtalan...? Gyógyszerekkel akarod lenyugtatni. Nem lenyugtatni akarom, csak azt nem akarom, hogy ugyanaz történjen vele, mint az apjával. A fenébe is, Olivia, szellemekről beszél! Ian felkapta a fejét. Az apja? Mi van vele? És mi köze volt a szellemekhez? Alig emlékezett az apjára, de azt tudta, hogy egy autóbalesetben halt meg Londonban, nem messze a Piccadilly Circustól. A Barclays Bankba tartott éppen, ahol dolgozott, amikor egy turistákkal teli, piros emeletes busz összetörte a BMW-jét. Ian egy pillanatig fontolgatta, hogy rákérdezzen-e, de aztán lebeszélte magát. Odalent izzott a levegő, és ő amúgy is szobafogságban volt. Úgy teszel, mintha ismerted volna az apját, Peter. Semmit sem tudsz a haláláról. Ian szótlanul leült a legalsó lépcsőfokra, de már csak azt hallotta, ahogy kinyílik a kertbe vezető tolóajtó. Ezután túl halk lett a szülei hangja, akik odakint folytatták a beszélgetést. 8 Négyen voltak, és futás közben húzták elő a könnyázsprayt. Egy kerek képű, ritkás hajú, kövér koreai sikertelenül próbálta kirángatni az övéből a gumibotját, miközben egy hajszálnyira rohant el az elektronikai áruk kirakata előtt. Hé! Te! Állj meg! - ordította, pedig Chiyo mozdulatlanul állt a polcok mellett. A lány túl későn vette észre a tranzisztorok és ellenállások fölött elhelyezett kamerát. Azt hitte, hogy az Electro World csak a kijáratoknál és a drága számítógépeknél meg laptopoknál szerelt fel kamerákat. Miért kellett ezeknek a hibbant őröknek az alkatrészekkel megpakolt asztalt is ellenőrizni, ott aztán semmi nem ér többet pár yennél. Maradj, ahol vagy! -Kuso! - szaladt ki Chiyo száján. Habozás nélkül lekapta az asztalról az egyik nagy fafiókot, amiben, mint a gyümölcs a piacon, hegyekben álltak az elektronikai alkatrészek. A láda mögötte zuhant a földre, és ezerszámra röpültek a kondenzátorok, relék és ellenállások a polcsorok közé. Néhány vevő elszörnyedve kiáltott fel, és Chiyo a szeme sarkából jól láthatta, ahogy az ijedtségtől kiesett a játék robot egy idősebb hölgy kezéből. Mielőtt a játékszer földet ért volna, Chiyo már a második asztalon ugrott át. Elrohant a mozgólépcső mellett, és bekanyarodott egy mellékfolyosóra. Az őrök úgy csúszkáltak a szétszóródott ellenállásokon, mintha üveggolyókon lépkedtek volna. Csizmájuk talpa alatt pattogatott kukoricaként ropogtak a darabkák. A biztonságiak üvöltése további vásárlók figyelmét is felkeltette. De Chiyo nem mert körülnézni, azzal is csak időt veszített volna. Futva mérte fel a szabadságba vezető, reklámokkal teleragasztott, hatalmas forgóajtót. A plakátok közötti résen át már látta a gyalogosok járdán hömpölygő folyamát, a tinédzserekből, Cosplay-megszállottakból és mozgóárusokból álló képlékeny masszát, amiben simán el tudna tűnni, akár egy ko.
A miniszoknyájára varrt zsebből gyorsan kikapta az elcsórt ellenállásokat. A hat darab aprócska alkat-rész egy szerelőlaphoz kellett, amit hétvégén akart összeforrasztani. Az áruk nagyjából egy fél sajtburgernek felelt meg. Átkozott kamerák! Chiyo már el akarta hajítani őket, de sajnálta volna, ha ilyen könnyen lemond a zsákmányról. Szabad kezével megmarkolt egy játék robotokkal teli polcot, és felborította maga mögött. Mosolyognia kellett, amikor meghallotta az őrök káromkodását, akik hajszál híján elbotlottak benne. Még tizenegy méter, még tíz. Egy idősebb ballonkabátos úr lépett az elektronikai áruházba, kezében egy napernyőnek használt tarka esernyővel. Elképedve állt meg az ajtóban, amikor Chiyo rárontott. - El innen! - kiáltotta a lány, és visszaejtette az ellenállásokat a zsebébe. - Félre az útból! Gyorsan! A férfi végre megértette, és egy lépést tett oldalra. Még hét méter, még hat. A kövér koreai ordítása minden más zajt elnyomott. Ez az áruházi detektív sokkal hangosabb volt a kollégáinál. Chiyo ösztönösen félrekapta a fejét. A koreai gumibotja volt az utolsó dolog, amit látott, mielőtt fejbe verték, és a tarka esernyős férfi előtt a földre zuhant.
9
Nesze. - Tan egy nagy csavarkulcsot nyújtott Zacharynek, amit a pótkerék mellett talált a csomgtartóban. Zachary többször is lesújtott vele a doboz három zárjára, de egyik sem akart kinyílni. Legszívesebben levette volna a ládikót a kocsi tetejéről, és belevágta volna az Ottawa folyóba. Amilyen gyorsan csak lehetett, visszahajtottak a főútvonalra, és csak 20 mérfölddel odébb álltak meg egy elhagyatott benzinkútnál, kicsivel Ottawa előtt, hogy kinyissák a dobozt. Zachary elgurult a világító lámpaoszlopok mellett, és a legtávolabbi parkolóhelyen állt meg, többé- kevésbé rejtve a kíváncsi tekintetek elől. Várj csak! - Tan a fémdobozon található két veszélyjelző ikon egyikére célzott pisztolyával. Zachary kiverte a kezéből a fegyvert. Nem volt elég, hogy megölted? - förmedt rá a fiúra, és dühösen nekilökte a vezető oldali ajtónak. - Azt sem tudod, mi van benne. Szent ég, Tan, azok a matricák nem viccből vannak ott! Tan leintette. Jaj, menj már! - Dühödten rácsapott a dobozra. Zachary rémülten üvöltött fel, mivel a doboz átszánkázott a kocsi tetején, és lecsúszott a szélvédőn. Amint a motorháztetőre esett, egy kattanás kíséretében mindhárom zár felpattant. Tan felnevetett, és Zachary dühös pillantását figyelemre sem méltatta. Zacharyt rossz érzéssel töltötte el, hogy a zárak maguktól kinyíltak. Mégis felhúzta mindhárom fogantyút, és nyújtott kézzel emelte fel a fedelet. Bár tudta, hogy nincs menekvés, ha a doboz egy második bombát rejt, nagyon óvatosan, lassan felnyitotta a dobozt. Nem bomba volt benne. Hideg gőz csapott Zachary arcába. A ládikót vastag fémlemezzel szigetelték, tartalmát pedig lefagyasztották. Egymástól falapocskákkal elválasztva üvegcsék álltak egy velúrból és szalmából készült régies tokban. A biztonság kedvéért fagyapottal is kibélelték. Mi a frász... - szaladt ki Zachary száján. Bizalmatlanul húzta ki az egyik jéghideg üvegcsét. Eddig csak patikákban látott ilyen edénykéket. A sötétbarna üvegek alig voltak nagyobbak a
hüvelykujjánál, és 10mindegyiken volt egy-egy papírcímke. Letörölte a leheletvékony jégréteget, és ezt olvasta: 434 sz. minta, 1943. november 12. Beteg neve Peter Dávid. Brown, P01. - Ügyiratszám: 0345/12. USA Haditengerészete. Zachary a biztonsági kupakkal ellátott üveget az autó helyzetjelzőjének fényébe tartotta. A fagyott minta kísértetiesen felparázslott. Vajon vér volt benne? A jéggel bevont, barna színű üvegen keresztül nem tudta volna megmondani. Elővigyázatosan visszadugta az ampullát, aztán újabbakat húzott ki, és azok feliratait is megvizsgálta. A beszámozott üvegcsék mindegyikét 1943. november 12-én fagyasztották le. Az egyiknél megmerevedett: 565 sz. minta, 1943. november 12. Beteg neve Harvey Douglas Boroughs P05 - Ügyiratszám: 0345/17. USA Haditengerészete. P05... Az 5-ös! - örvendezett Zachary. Tan is észrevette a táblácskát és ujjongott: Az 5-ös számú beteg! Megtaláltuk! Zachary bólintott. Végre volt valamilyen nyomuk az 5. számú beteghez. Volt hozzá egy nevük: Harvey Douglas Boroughs. 10
Még egy zsebkendőt? - A koreai odanyújtott egyet Chiyónak, de a lány nem fogadta el. A gumibot- ól származó púpot nyomkodta a homlokán, és összeszorította a fogát. A kövér biztonsági őr meg egy túlságosan is kisminkelt, karcsú nő egy irodaszerű helyiségbe vitték Chiyót, valahol az áruház fölött. Miután eltalálta a gumibot, összecsuk- lott, és majdnem magával rántotta azt a tarka esernyős férfit. Utána az őrök felrángatták egy acéllépcsőn, átkutatták a hátizsákját, és kiürítették a zsebeit. Még a neonszínű, tíz centi vastag talpú tornacipőjét is le kellett vennie. Úgy bántak vele, mintha veszélyes bűnöző lenne, pedig csak azokat a nevetséges ellenállásokat találták nála. Pár percig azt hitte a lány, hogy egy sima figyelmeztetéssel elengedik, de akkor a koreai őr egy kacatokkal teli polcról levett egy aktát, és végigböngészte azoknak a lányoknak a fotóit, akiket már párszor elkaptak az Electro Worldben. - Visszakapom a rágómat? - kérdezte Chiyo. A kövér pasas egyetlen szó nélkül tolta elé a dobozt. Chiyo feltépte a rózsát szaglászó dinoszauruszt ábrázoló csomagolást. Tényleg enyhe rózsaíze volt a rágónak. Jó minőségű az igazolványod - állapította meg a koreai. - Mi az igazi neved? Vagy várjuk meg, míg ideér a rendőrség? Chiyo egy szót sem szólt, csak egy rágót dugott a szájába. Mintegy mellékesen körbepillantott az irodahelyiségben. A kisminkelt nő teát töltött magának, és egyáltalán nem érdeklődött a kihallgatás iránt. Minden figyelmét egy sor képernyőnek szentelte, amelyeken az elektronikai áruházban történő eseményeket szemlélte. Időnként elővette az adóvevőjét, és néhány utasítást adott a kollégáinak. Legutóbb Haruka voltál, aztán Yuna és most Tomoko. - Mosolyogni kezdett. - Tomoko - a bölcsesség gyermeke. Kicsit nagyképű, nem? Nem fogok közönséges kis bolti tolvajként bánni veled. Nem. Amúgy sem tudom, hogy a kollégáim miért nem vették soha a fáradságot, hogy összehasonlítsák a fotókat. - Fejével az egyik monitorra bökött, amelyiken tíz perce Chiyo látszott a boltban. Chiyo vigyorgott. Hadd mondja a magáét a hájfejű! Valahogy úgyis ki fog jutni innen, mielőtt ideér a rendőrség. Amennyire csak tudott, feltűnés nélkül megfordult a forgószékén, és körülnézett. Látta Shinjuku toronyházait és hallotta az utcazajt. A képernyők néhány másod-
percenként változó képet sugároztak az áruházból. A mini hűtőn álló apró platnin teavíz forrt. Az áruházba vezető acéllépcső mangaposzterekkel és ártalmatlan női fotókkal volt teleragasztgatva. Chiyo tekintete az ablak felőli oldalra vándorolt vissza. Ha minden igaz, pontosan az áruház bejárata fölött voltak, legfeljebb három vagy négy méterre az utca szintjétől, közvetlenül az ember nagyságú neonreklámok alatt és a keskeny előtető fölött. Na, most aztán jól benne vagy a slamasztikában, mi, Tomoko? Igaz, hogy csak ezt a pár ellenállást loptad? Ezt is vajon miért? Szinte nem kerülnek semmibe. Viszont okirat-hamisításért eljárást indíthatnak ellened. Vagy megmondod, ki csinálta? - Chiyo orra előtt lóbálta az igazolványt. A lány elpukkantott egy rágóbuborékot. Takai, Chiyo barátja készítette az iratot még tavaly nyáron, hogy a lány el tudja kísérni őt a tokiói klubokba. Takai igazi számítógépes guru volt, aki akár éjszakákat is eltöltött a neten, és nagyon jó volt igazolványok hamisításában. Csak a bankjegyekkel kapcsolatban voltak gátlásai. Merthogy nem akart igazából bűnöző lenni, ahogy egyszer elismerte. Bármit is jelentsen az, hogy igazából bűnöző. Chiyónak hiányzott a fiú. Mennyire szerette volna, ha itt lenne mellette, tanácsot kérhetne tőle, vagy hozzá bújhatna, amíg megjön a rendőrség. A rendőrség! Már a sats2 gondolatától is magához tért. Micsoda? - kérdezett vissza. Miért loptál ellenállásokat? Azok szinte ingyen vannak. Chiyo cöccögve rántotta meg a vállát. Tökmindegy. De eláruljam, ki készítette az igazolványt? - Mutatóujjával közelebb csalta az őrt. Még egyszer megnézte, mit csinál a kisminkelt kolléganő, de az egy másik bolti tolvajjal volt elfoglalva, aki szintén besétált a kameracsapdába. A koreai felkapott egy összecsukható széket, és letette Chiyo forgószékéhez. Barátságosan mosolyogva leült a lánnyal szemben. - Na, mesélj nekem! Hogy hívják a művészt? Chiyo gondolatban ötig számolt, vett egy mély lélegzetet, és erősen koncentrált. Aztán minden villámgyorsan történt. A biztonsági ember egyszer csak felordított. Chiyo a férfi egész arcát összekarmolta. Mielőtt a dagi megértette volna, mi is történik, a lány hátragurult a székével és teljes erővel az ablaküvegnek lökte magát. Az előírás szerinti biztonsági üveg nem vághatta össze a hátát, hanem ezernyi apró szilánkra hullott. Fülsiketítő volt a robbanás. A lány lovagló ülésben zuhant ki az ablakon, majd jó egy méterrel lejjebb az előtető hullámlemezére csapódott, mindeközben üvegszilánkeső hullott rá. Chiyo megpördült, lejjebb gurult és kicsúszott a bal oldali szélre. Egy röpke pillanatra látta maga fölött az őr megdöbbent képét. Sajnálta, hogy megsebesítette a férfit, de végül is ő meg leütötte a gumibotjával. Már ugrott is le az előtetőről. Szélsebesen megpróbálta maga alá húzni a lábát, hogy neonszínű cipőjére érkezzen, de sajnos csak félig sikerült. Egy lila hortenziabokorra esett, és megbicsaklott a lába. Pokoli fájdalom nyilallt a bokájába, ám úgy tűnt, hogy nem tört el semmije. Még mindig hallotta, ahogy az üvegszilánkok a járdára potyognak, de már nem fordult meg. Odarohant az Electro World előtt glédában álló mopedekhez, loholva futott mellettük, közben félrelökött néhány tinit, akik az áruház előtt lődörögtek. Kissé távolabb észrevett egy rendőrautót, amint az Akihabara főutcáján nyomult előre és úgy szelte ketté a tömeget, mint hajó a vizet. Hirtelen bekapcsolta a kék villogóját, mire a gyalogosok és a kereskedők félreugrottak. A fenébe, gondolta Chiyo, de ekkor végre megtalálta saját piros robogóját. Felugrott, azonnal indított és gázt adott. A kipufogógáz beterítette a lányt, aztán egy pillanattal később elvegyült a tömegben.
Chiyo az emberárral szemben furakodott előre az úton, nemsokára be is kanyarodott egy elektronikai standokkal teli mellékutcába, ahol már néhány méter múlva eltűnt a ricsajozó kereskedők, tarka napellenzők és kiselejtezett játékautomaták tucatjainak zűrzavarában. 11
Southend új könyvtára egy bezárt sörgyárban volt. Miután a régi könyvtár leégett, a kimenekített könyveket ebbe az egyszintes gyárépületbe vitték, amit már az 50-es évek óta nem használt senki. Az ideiglenes költöztetés óta hat év telt el, és a könyveket még mindig a dongaboltozatú, vörös téglás, hosszú pincékben tárolták, ahol valaha söröstartályok és -hordók álltak. A ferde kartotékdobozokkal meg zörgő térképtartókkal teli építményben mindenütt papír, könyvborító és ragasztó szaga terjengett. Bár az ott dolgozók mindent megtettek azért, hogy a könyvtárt jól áttekinthetővé varázsolják, lant a kacskaringós pince Párizs katakombáira emlékeztette, ahol két éve járt az anyjával meg Peterrel. - Az összes brit újság megvan, minden, ami csak 1976 óta megjelent. Ott hátul tudjátok megnézni őket - magyarázta nekik egy helyes, barna hajú lány, aki alig volt idősebb a fiúknál. Szétvágott újságok és óriási könyvkupacok hevertek az infopulton, ami mögött ült. Az egyik könyvhöz egy uborkaszelet tapadt, ami valószínűleg a tonha- las bagettjéből esett ki. A szendvics egyértelműen túl volt méretezve filigrán kis kezeihez. A fiatal nő asztalokon álló, monitorszerű gépek irányába mutatott a bagettjével. A szürke dobozokat látva Ian egyből azokra a régi filmekre gondolt, amelyekben kontyos nők ültek a hűtőszekrényekre hasonlító számítógépmonstrumok előtt. 23 - És átellenben találjátok a mikrofiche-sarkot . - Mikrobi? - Bpm csábítóan mosolygott a lányra. Mikrofiche - javította ki szigorúan a fiút, a flörtölős dumára szándékosan nem reagált. - Az újságkiadványokat filmen őrizzük. Király, meg is filmesítették! Velünk tart? Pop-corn is van? Ian oldalba bökte a cimboráját. Mindig ilyen vicces a barátod? - A lány gondosan lerakta a bagettet egy tányérra. Gyertek, megmutatom a készülékeket, de ha a srác továbbra is az ostoba szövegével idegesít, ráküldöm a kutyát. - Dühös pillantást vetett Bpm-re, aztán ujjával a földre bökött. Bpm egy pillanatig zavartnak tűnt, aztán elvigyorodott. A lány csizmája mögül egy spicc kukucskált ki, vékony lábacskái reszkettek a rémülettől. A kutyát... jó duma. Mármint inkább az adóköteles patkányra gondolsz, nem? Még egy beszólás... - emelte fel a nő fenyegetően a mutatóujját. Alig távolodtak el a fiúk, a kutyus dühös ugatásba kezdett. A könyvtáros egy olvasókészülékhez vezette őket. Csupán néhány forgószéket meg asztalt toltak a boltíves helyiségbe. A fiatal nő kinyitott egy filmdobozt, és behelyezte az 1994-es újságokat tartalmazó tekercset. Ezzel a jobb oldali karral tudjátok előre- vagy hátratekerni a filmet. Van még kérdés? Ian megrázta a fejét. Alig tett meg pár lépést a nő, Bpm elismerően füttyentett. Nem is rossz a kicsike. - Leplezetlenül bámulta a lány fenekét, aztán Ianhez fordult. Munkára! Én tekerem, te nézed, okés? - Bpm odébb taszította a barátját, és megragadta a tekerőt. Ha turisták is megsérültek a balesetben, akkor biztosan könnyen találunk valamit elmélkedett Ian hangosan. Alighogy Bpm hozzáért a kerékhez, a készülék hangosan felberregett. Az oldalak olyan sebesen pörögtek a monitoron, hogy a sorok egyetlen világosszürke csíkká olvadtak.
Tisztára őskor - morgolódott Bpm a mikrofiche-ek miatt. - Miért nem digitalizálták a cuccot? Guglival simán le tudtuk volna keresni az egészet otthonról. - Egyik kezével egy csomag barbecue-ízű krékert halászott ki a hátizsákjából, majd hangos durranással kibontotta a zacskót. -Állj! - kiáltott fel Ian, aztán saját hangerejétől megijedve, körülnézett, de senkit nem zavart meg semmiben. Két méterre tőlük egy diáklány hajolt a könyvei fölé, de még csak fel sem nézett. Csak Bpm engedte el az ijedtségtől a kurblit. méretezve filigrán kis kezeihez. A fiatal nő asztalokon álló, monitorszerű gépek irányába mutatott a bagettjével. A szürke dobozokat látva Ian egyből azokra a régi filmekre gondolt, amelyekben kontyos nők ültek a hűtőszekrényekre hasonlító számítógépmonstrumok előtt. És átellenben találjátok a mikrofiche-sarkot23. Mikrobi? - Bpm csábítóan mosolygott a lányra. Mikrofiche - javította ki szigorúan a fiút, a flörtölős dumára szándékosan nem reagált. - Az újságkiadványokat filmen őrizzük. Király, meg is filmesítették! Velünk tart? Pop-corn is van? Ian oldalba bökte a cimboráját. Mindig ilyen vicces a barátod? - A lány gondosan lerakta a bagettet egy tányérra. - Gyertek, megmutatom a készülékeket, de ha a srác továbbra is az ostoba szövegével idegesít, ráküldöm a kutyát. - Dühös pillantást vetett Bpm-re, aztán ujjával a földre bökött. Bpm egy pillanatig zavartnak tűnt, aztán elvigyorodott. A lány csizmája mögül egy spicc kukucskált ki, vékony lábacskái reszkettek a rémülettől. A kutyát... jó duma. Mármint inkább az adóköteles patkányra gondolsz, nem? Még egy beszólás... - emelte fel a nő fenyegetően a mutatóujját. Alig távolodtak el a fiúk, a kutyus dühös ugatásba kezdett. A könyvtáros egy olvasókészülékhez vezette őket. Csupán néhány forgószéket meg asztalt toltak a boltíves helyiségbe. A fiatal nő kinyitott egy filmdobozt, és behelyezte az 1994-es újságokat tartalmazó tekercset. Ezzel a jobb oldali karral tudjátok előre- vagy hátratekerni a filmet. Van még kérdés? Ian megrázta a fejét. Alig tett meg pár lépést a nő, Bpm elismerően füttyentett. Nem is rossz a kicsike. - Leplezetlenül bámulta a lány fenekét, aztán Ianhez fordult. Munkára! Én tekerem, te nézed, okés? - Bpm odébb taszította a barátját, és megragadta a tekerőt. Ha turisták is megsérültek a balesetben, akkor biztosan könnyen találunk valamit elmélkedett Ian hangosan. Alighogy Bpm hozzáért a kerékhez, a készülék hangosan felberregett. Az oldalak olyan sebesen pörögtek a monitoron, hogy a sorok egyetlen világosszürke csíkká olvadtak. Tisztára őskor - morgolódott Bpm a mikrofiche-ek miatt. - Miért nem digitalizálták a cuccot? Guglival simán le tudtuk volna keresni az egészet otthonról. - Egyik kezével egy csomag barbecue-ízű krékert halászott ki a hátizsákjából, majd hangos durranással kibontotta a zacskót. -Állj! - kiáltott fel Ian, aztán saját hangerejétől megijedve, körülnézett, de senkit nem zavart meg semmiben. Két méterre tőlük egy diáklány hajolt a könyvei fölé, de még csak fel sem nézett. Csak Bpm engedte el az ijedtségtől a kurblit. Nagy ég! - nyögött fel, majd elvigyorodott, amikor meglátta a dátumot, ahova előrecsévélte a filmet. - Hé, csak hét hónapot és három napot tévedtem. Janeway kapi- tány24 75 000 fényévvel nyúlt mellé. Miután Bpm a szájába hajított egy krékert, visszatekert az 1994. február 25-i kiadásig. Ian gyorsan átfutotta a címlapot, de semmit nem talált, ami az apjára, Thomas Boroughs-ra utalt volna. -
Oké - mondta tekerj lassan tovább! Ha írtak is valamit a balesetről, az valószínűleg a helyi hírek között jelent meg. A gazdasági, a kulturális és a sportrovat úszott be Ian látómezejébe. Átfutotta a címeket, és Bpm továbbtekert. Sehol sem találtak még csak utalást sem a balesetre. Semmit sem tudsz a haláláról, mondta Ian anyja Peternek, és Iannek szinte fájt a felismerés, hogy ő sem. Csalódottan böngészte végig másodszor is a híreket. Rossz nyomon járunk - szólalt meg hirtelen Bpm, és gyorsan betömött pár barbecue-krékert a szájába. - Nem is találhatunk semmit... Micsoda? Miért nem? ...ha a 25-i kiadásban keresgélünk, hiszen azt már kinyomtatták, mielőtt apád meghalt volna. Ezért kell... A 26-i újságot végignézni - tette hozzá Ian. Pontosan. Ezért csípem az internetet - jegyezte meg Bpm. - Ott legfeljebb egy óra múlva már mindent el lehet olvasni. Ian a következő napi kiadáshoz tekert. A 17. oldalon megtalálta, amit keresett. HALÁLOS BALESET A PICCADILLYN London. Tegnap reggel 7.30 körül egy német turistákat szállító busz rohant egy BMW-be a Piccadillyn. A BMW huszonkét éves vezetője belehalt sérüléseibe. A nő a gyorsan érkező segítség ellenére még a mentőben elhunyt. A rendőrség műszaki hibára gyanakszik. A busz első vizsgálata a fékhidraulika hiányosságát tárta fel, és... Ian kérdően nézett barátjára, miközben Bpm is megdöbbent képet vágott. Hát itt semmi nincs apádról, hacsak apád nem a huszonkét éves BMW-s nő - állapította meg. Ian némán bólintott. Hirtelen nagyon melege lett. A neonlámpák zaját is érzékelte, pedig alig hallhatóan búgtak a plafonon. A könyvtárosnő a tonhalas bagett maradványaival küzdött, a diáklány még mindig a könyveibe mélyedt. Ian kényszerítette magát, hogy végigolvassa a cikket. Erről a balesetről mesélt az anyja. Stimmelt a nap, a turistabusz, a helyszín - mindezeket a részleteket már ismerte. De miért egy nőről írtak? Az anyja szerint az apja volt az, aki február 25-én munkába menet balesetet szenvedett a BMW-jével. Miért áll itt az, hogy egy nő vezette a BMW-t, ha egyszer... Jó, jó - állította le Ian Bpm-et. - Fogalmam sincs. Tulajdonképpen csak két lehetőség van, merengett Ian. Vagy az újság hazudik, vagy az anyám. Alig ért a gondolatsor végére, amikor Bpm krékerrel teli szájjal motyogni kezdett: Hazudik az anyád. De miért tenné? - támadt rá Ian. Bpm védekezően emelte fel a kezét: Ne engem kérdezz, haver! Én csak látogatóban szoktam járni nálatok, meg a hűtőt kizabálni. Nem, úgy értem, miért hazudik? Nem volt gyerekszobája? - Bpm újabb krékert dugott a szájába. Ian megdörzsölte a szemét, a fejében minden teljesen kusza volt. Az anyja hazudott neki. Miért talált ki egy autóbalesetet? Gyere, menjünk! - Hirtelen özönvízként zúdult rá minden csalódottsága, amit ennek az ostoba városnak a képmutató élete miatt érzett. Ez az álszent családi boldogság. A nagyapjára gondolt, és elfogta az önálló, hazugságok nélküli élet vágya. Nagyapja olyan volt, mint az olasz gróf, aki a véleményét az élete árán is megvédte. Ian biztos volt benne, hogy ő sohasem csapta volna be így. Azt sem engedte volna, hogy ebben az unalmas kisvárosban tengesse az életét. Ian hirtelen felpattant. Csak minél gyorsabban ki innen a friss levegőre. -
Bpm hangos zörgéssel süllyesztette el a hátizsákban a krékert, mire Ian ösztönösen visszanézett, és még egy pillantást vetett a monitorra. A képernyő szélén egy kisebb cikk címében a Richmond-villa elnevezést vette észre, de ebben a pillanatban Bpm kikapcsolta a gépet. Várj! - Ian visszaült a székre. - Kapcsold be újra! Bpm egy vállrándítás kíséretében újraindította az olvasókészüléket. Valami tuti akciót láttál? Ian nem is foglalkozott barátja ostoba szövegével, csak eltolta az útból, és saját maga zoomolt rá a cikkre. Mi a...? - Ennél többet nem bírt kinyögni. A torka kiszáradt, és érezte, ahogy a szíve gyorsabban kezd kalapálni. Csak egy aprócska jegyzet volt, egy rövid hír a sok közül. És a balesethez sem volt semmi köze annak a pár sornak. Annál inkább az apjához. 12
Amundsen-Scott-állomás, Déli-sark, Antarktika Szél: K-ÉK (70°, 16 csomó) Látótávolság: < 800 m Ég: felhős Hőmérséklet: -46 °C Légnyomás: 970 hPa Időjárás: jégkristályok, hóvihar Hőérzet: -66 °C vicces, gondolta a férfi. Hőérzet mínusz hatvanhat fok. Ő inkább mínusz hatszázhatvannak érezte. Nem volt erről valami rockszám? Az ördög számáról? 666? A símaszk szövetében jégdarabkák képződtek, a férfi hátát pedig szinte verdeste a hó. Doktor Dániel Cornelis Rheinberg legszívesebben a markába lehelt volna, hogy fölmelegedjen, de három centi vastag, egyujjas polárkesztyűt viselt. Ha azt leveszi, az felér egy öngyilkossággal. A símaszk, a védőszemüveg és a szorosan behúzott, bélelt kapucni ellenére is arcába vágott a szél. Dániel a Déli-sarkon töltött másfél év alatt körszakállat növesztett, pont a hideg miatt. - Nini, a Mikulás - így üdvözölte a húga minden második alkalommal, amikor Skype-on beszélt az otthoniakkal. Párszor megkocogtatta csavarhúzójával a hygromé- tert, hogy az éjszaka képződött vékony jégréteg lepotyogjon a mérőeszközről. A levegő páratartalma, mint mindig, most is nagyon alacsony volt. Minden nedvesség azonnal megfagyott és hóvá vált. Lecsukta a mérőállomás fémdobozát, és a kapucnija alatt viselt sapkát még mélyebben a szemébe húzta. A hideg ellenére szerette az Antark- tiszt28. Amikor cége, a DESY, a Német Elektronszinkrotron állást ajánlott neki a világ szinte utolsó ismeretlen kontinensén, nagyon belelkesedett. Harminchárom éves volt, megrögzött agglegény, és a Déli-sarkon folytatott kutatás élete első igazi kalandjának ígérkezett. Felmondta kétszobás berlini lakását, rozoga, piros bogárhátúját egy régi egyetemi barátjánál hagyta, nem sokkal később pedig már a Fokvárosba tartó járaton ült. Onnan aztán délre repült, amilyen messzire csak lehetett. Fehér sivatag terült el előtte. A jég és az ég már néhány száz méter után nagy fehér semmivé mosódtak össze. A hóförgetegtől alig látszott a bázis. Sietnie kellett, hogy az utolsó mérőállomáshoz is odaérjen. Dániel visszagázolt a motoros szánhoz. A közeledő vihar ellenére először is kikötötte a hungarocell bélésű tokot, amelyben termoszát tartotta, sietve kivette a kulacsot, és azonnal meghúzta azt. A forró kávé jólesett neki. Tulajdonképpen nem tartozott a feladatai közé, hogy a mérőpontoknál elhelyezett meteorológiai megfigyelőállomásokat ellenőrizze, de kolleganője, Alva Ohlström, a svéd földrajztudós megbetegedett, ráadásul a legutóbbi pókerparti óta tartozott is a nőnek egy szívességgel. Egészen pontosan 275 dollárral, három postajárattal és hétnapnyi PSX-játékkal. Legjobban az utóbbi fájt a férfinak, mivel az Amundsen-Scott-bázison mindössze egyetlen játékkonzol volt, a várólista meg olyan hosszú, hogy valamelyik vicces fiú 2020-ig felírta a
hűtőre egy filccel. Elég bosszantó, hogy azt a pár napját is át kell adnia Alvának. Dániel adóvevője megreccsent. Igen? Dániel? Alva? Hűha! Már az ágyból is engem hívsz? Én is pont rád gondoltam. Az aztán tetszene neked, mi? - Nevetése köhögésbe fulladt. Tényleg le kellene feküdnöd, Alva. Persze, persze. - Idegesnek tűnt, de szavait egyre jobban elnyelte a zúgás. - ...majd le fogok feküdni és... feltétlenül vissza... Az állomásra! A szélerősség több mint 40 csomó. Gyere vissza... Van egy... Szerintem... Dániel nagyot sóhajtva nézett végig a havon. Erősebben szorította füléhez az adóvevőt, mert egyre hangosabban zúgott. Bár nem értette tisztán Alva minden szavát, az aggódást kihallotta a hangjából. Mióta érdekel ennyire a sorsom? - érdeklődött. - Hozzátok már odaért a vihar? Igen. Danié... Nem gondolom... a vihar... Alig értelek. Alva? Valami baj... az érzékelőkkel. Az enyémekkel? - Dániel visszamászott a motoros szánra. - Az én érzékelőimmel? Mi bajuk lenne? ...a fizikus, nem én. Van itt... anomália... Itt valami nem stimmel, Dániel. Az érzékelőid értékei... kicsit... szokatlanok. Dániel? Mit jelent pontosan a szokatlan? Én... Nem tudok... Neked... nézni az anomáliát... Itt volt Dózer... baj, de azért... - A zúgás elnyomta a nő hangját. Alva? Jelentkezz! Alva? Milyen anomália? Alva? - Hiába fülelt, a recsegésen és a susogáson kívül semmi más nem hallatszott az adóvevőből. - Jelentkezz! Megszakadt a kapcsolat, Alva. Nem hallak. Ismétlem: megszakadt a kapcsolat. Visszaindulok. A keleti útvonalon haladok felétek. - Már vissza akarta dugni a készüléket az övébe, amikor még valami eszébe jutott. - Oda ne engedd Dózert a számítógéphez, hallod!? Te meg főzz magadnak egy teát! Beakasztotta az adóvevőt, helyére tette a termoszkannát, és a kormányon lévő gázkarral beindította a motoros szánt. Mintha csak egy nagyvárosban közlekedne, szabályosan körülnézett, mielőtt elindult volna az Amundsen- Scott-állomás régi kupolája és új épületei fölött gyülekező sötét felhők felé. 13
- Szívem, segíts már egy kicsit! - Olivia két teli papírszatyorral nyomakodott be a bejárati ajtón. Bevásárlásból érkezett, az állával egy doboz kukoricapelyhet szorított, hogy le ne essen. Mivel nem volt szabad keze, a fenekével lökte be az ajtót. - Megfognád ezt? Ian odament hozzá, de egyáltalán nem állt szándékában elvenni az anyjától a dobozt. Mi bajod? - kérdezte Olivia, és átfurakodott Ian mellett a konyhába. - A kocsiban van még egy láda víz, hozd be, légy szíves! Nagy nehezen eljutott a pultig, ahol aztán kimerülten dobta le a zacskókat. Miért hazudtál nekem? Apa egyáltalán nem autóbalesetben halt meg - fakadt ki Ian dühösen. A vizesláda félig... - A nő elhallgatott, csak most értette meg, mit is kérdezett a fia. Apád? Ez meg hogy jutott... ? Mi az, hogy hazudtam?
Ian minden további magyarázat nélkül a konyhapultra dobta az újság másolatát. Bpm-mel közösen nyomtatták ki a mikrofiche-oldalt a könyvtárban. Öngyilkosság a Richmond-villában Tegnap hajnalban London Richmond városrészében a villájában tomboló tűzben elhunyt T. Boroughs bankár. Az esemény háttere ismeretlen, de a rendőrség önkezűségre gyanakszik. A bankárt felesége találta meg a kora reggeli órákban, majd rögtön hívta a rendőrséget. Dr. Thomas Boroughs egy fiút hagyott maga után. A további vizsgálatok... - Én... - Olivia kinyitotta a hűtőszekrényt, belebámult, de nagyon úgy tűnt, hogy elfelejtette, mit is akart. - Kérlek, hozd be a vizet! - mondta végül, és megfogott egy üveg tejet. - Mindent elmagyarázok. - Hatalmasat kortyolva kiitta a tej felét, aztán kézfejével megtörölte a száját. A nő homlokát ráncolva nyúlt az újságcikkért. Ian nem tudta eldönteni, hogy anyja tekintetében szomorúságot vagy megvetést látott, vagy mindkettőből egy kicsit, súlyosbítva egy adag meglepetéssel. Eltartott néhány pillanatig, amíg Olivia összeszedte magát. Ian letette a vizet a pult mögé, és töltött anyjának egy pohárral. Amíg a nő sietve ivott, Zéró folyamatosan bökdöste az orrával, hogy dobja el neki a gumicsirkéjét. Jól van már, Zéró. - Megsimogatta a kutya hátát, és óvatosan félretolta. Gyere ide, hozzám!- parancsolta Ian a kutyának, és megfogta a nyakát. Szeretettel paskolta meg a szetter fejét. Olivia sóhajtva zöttyent le fia mellett az egyik konyhaszékre. Mohó kortyokkal megitta a vizet, és elszánt mozdulattal letette a poharat. - Felgyújtotta magát. Sohasem akartam elmondani neked, mert... mert... Olyan iszonyatos volt, és még ma is az. Talán egyszer elmondtam volna, ha... - Kereste a szavakat. - Ha már felnőttél. így kell mondani, ugye? Öngyilkos lett? Igen. A dolgozószobájában. Egyik reggel. - Olivia nyelt egy nagyot. De... de miért? Nem tudom, Ian. - Anyja az üres vizespoharat bámulta, aztán előrehajolt, hogy megsimogassa Zéró vörösesfehér bundáját. Ian minden mozdulatát figyelte. A néma csendben szinte érezte, hogy az asszony még mindig elhallgat előle valamit. Ő is látta a szellemeket. Miért Petert avatta be a titkaiba, és a saját fiát miért nem? Van közük ezeknek a szellemeknek az apja halálához? Látomásai voltak, ugye? - A kérdés felrázta anyját a gondolataiból. Ezt meg honnan...? Ian mosolyogni próbált. Petertől? - Olivia felsóhajtott, és kisimította szőke haját az arcából. - Hát jó! Azt hiszem, már elég idős vagy, hogy mindent megtudj! - Kezét a fia kezére tette, mintha Ian még mindig kisgyerek lenne. - Apádnak látomásai voltak, Ian, ha így akarod nevezni. - A nő megköszörülte a torkát. - Látott dolgokat. Egyszer krétafehér arccal jött haza a munkából, és valami fényekről motyogott. Egy... egy szellemről, ami kísértette őt. Teljesen... Olivia elnémult, és Ian egy röpke pillanatig azt hitte, hogy anyja sírni kezd. Teljesen megőrjítette. Úgy érezte, fenyegetik ezek a... ezek a kísértetek. Egyik este zivatar volt, és amikor apád hazaért, a kabátja, a farmere, minden csupa vér volt. Azt mondta, hogy megtámadták az autóját, és ezért karambolozott. A kocsi teljesen kiégett. Pár héttel később bezárkózott a dolgozószobájába. Napokra. Próbáltam beszélni vele, meggyőzni, hogy menjen el orvoshoz, de csak kinevetett. Azt állította, azon már túl van, és úgysem tud neki senki segíteni. Ian szíve elszorult, amikor látta, mennyire szenved mesélés közben az anyja. Nem akarta ő feltépni a régi sebeket, de meg kellett tudnia az igazságot. Az igazságot az apjáról, egyben a
saját múltjáról meg a látomásairól. Már nem emlékezett az apjára, és végre élettel akarta megtölteni az évek során róla alkotott képet. Minden rendben van - vigasztalta Oliviát, mert nagyon kínos lett volna, ha sírni látja a saját anyját. Most rajta volt a sor, hogy megfogja a kezét. Az asszony a könnyein át Ianre mosolygott. Jól vagyok - suttogta. - Egyszerűen csak iszonyú volt látni, ahogy Thomas egyre jobban kétségbeesik. Apád őszintén hitte, hogy veszélyben van, és aztán azon a reggelen nem... Nem jött ki többet a dolgozószobájából. Öngyilkos lett, hogy véget vessen a látomásoknak? - Félelem kúszott fel Ian torkán. Elmondta neked, hogy miket látott? Netán holtak lelkeit? Olivia bólintott. Igen, lehet. Egyre valóságosabbak lettek a látomásai, már nem bírta elviselni őket. Azt akarom mondani, hogy imádott téged, de a rémálmai a sírba vitték. Állandóan látta és hallotta őket, szüntelenül suttogtak, sípoltak meg ilyenek. És rettegett, hogy egyszer... - Megint szünetet tartott. Töltött magának egy újabb pohár vizet, de csak kortyolgatta. - Neked is voltak hallucinációid, vagy látomásaid, ahogy te nevezed őket. Négyéves korodban kezdődött. Az apád halálát követő második nyáron. Gyógyszereket kaptál, talán már nem is emlékszel az egészre. Azok a fehér, citromízű cukorkák? Citromízűek voltak? - Az anyja mosolygott. - Igen... Aztán pár hónap elteltével megszűnt ez az egész borzalom. Újra átaludtad az éjszakákat, és megint úgy tudtál játszani, hogy utána nem meséltél furcsa zörejekről. - Olivia kicsit hezitált, miközben a pohárral játszott, amely vizes köröket hagyott a polírozott asztalon. - Egy idő múlva nem adtam már a gyógyszereket. Szóval... Ian bólintott. És most izgultok, hogy megint látomásaim vannak? És ugyanazt teszem majd, mint az apám? Az asszony hallgatott. Megpróbált a fia szemébe nézni, de nem állhatta a pillantását. Hosszú idő telt el, mire megszólalt: Talán az lenne a legjobb, ha elmennénk doktor Bern- steinhez. Ian keserű nevetés közepette állt fel. Peter kopasz cimborájához? A dilidokihoz? Ilyenfajta segítségre nincs szükségem, Anya, tényleg! Várj egy kicsit! - Olivia felemelkedett. Zéró Ian lába elé tette a gumicsirkét, és ugatni kezdett. Köszönöm, hogy elmondtad az igazságot. És eláruljak még valamit? Nem én gyújtottam fel a hangárt. Ha esetleg Peter tényleg azt hinné. - Megragadta a csirkét. - Gyere, Zéró! - Ian! Már kértem időpontot. Akkor menj oda egyedül! - Ian kiszaladt a folyosóra, mielőtt még anyja bármit is mondhatott volna. Felkapta a kosárlabdáját, és Zéróval együtt elrohant. 14
A szélrohamok hullámokban csapdosták a havat, mintha egy óriás ütögetné a férfit. A heves széllökések miatt kígyózva tudott csak haladni, Néhányszor azt hitte, hogy a vihar lelöki a járműről. Dániel kétségbeesve kapaszkodott a motoros szánba, közben megpróbálta a végtelen fehérségben felfedezni az Amundsen- Scott-állomást. De a vastag kesztyűben lehetetlen volt erősen kapaszkodni, a símaszkon áthatoló jégdarabkák pedig minden lélegzetvételt pokolivá
tettek. Hüvelykujjával még több gázt adott, és méterről méterre küzdötte magát előre a tomboló szélben. Rossz érzéssel nézett fel az égre, ahol a felhők fenyegetően szürkén tornyosultak a látóhatár fölött. Nem gondolta volna, hogy ilyen hevesen kezd havazni. A Déli-sarkon ritkán esik hó. Pedig a vihar és az az átkozott alacsony légnyomású terület figyelmeztethette volna, hiszen fizika tanulmányai mellett elég sok meteorológia szemináriumon is részt vett ahhoz, hogy értelmezni tudja az efféle jeleket. A férfi hirtelen felordított. Olyasmit érzett, mintha egy kamion rohant volna az oldalába. Egy széllökés olyan erővel feszült a motoros szánnak, hogy Dánielnek semmi esélye nem volt. Úgy lökte fel a járművet a szél, mintha papírból lett volna. Iszonyú sebességgel közeledett felé a hó, és Dániel már csak azért imádkozott, hogy ne jégre, hanem valami puhább hókupacra essen. Aztán meghallotta a motor hangos zúgását: ROOOOOOOAAAAAAHRRRR. Egyetlen pillanattal később arccal a szán műanyag burkolatának vágódott. Váratlanul sötétség borult rá a végtelen fehér mező közepén. Nem látta, hogyan repül el a feje mellett hangosan süvítve a járgány lánca, és azt sem érezte, ahogy a szántalp feltépi thermoruháját, és a jobb lábába hasít. A motoros szán a jéghez csapódott és átfordult. Csak ekkor szakadt le a kormányról a biztonsági madzag, amit Dániel a csuklójára kötött. A motor azonnal elhallgatott. Csend. Csak a szél csapkodását lehetett hallani, ahogy milliónyi jégtűvel bökdöste a férfi ruháját, amitől az anyag furán sercegett. Az anorák különös zörgését hirtelen egy másfajta zörej nyomta el. Dániel számítógépének hangszórójából jött a kopogás. Apró pontok bukkantak fel Dániel előtt, és a férfi rögtön tudta, mik azok: több száz átlátszó, emberfej nagyságú golyó, amiket ő és az AMANDA tudósai kábelekre függesztve süllyesztettek a jégbe. Ezek voltak az érzékelőik. Üvegszemnek vagy üveggolyónak szokták nevezni ezeket a mérőkészülékeket, mert mélyen a jégbe néztek. Pislogás nélkül bámultak a végtelen éjszakába, és jeleztek minden egyes villanást, amit egy neutrínó okozott, ha a jégben beleütközött egy atomba. Dániel éjt nappallá téve bámulta a monitorokat, és figyelte a különleges sercegéseket és sistergéseket a bázison. De most, arccal a hóban, védtelenül a ruhája alá kegyetlenül bekúszó hidegtől, úgy érezte magát, mintha valahol a jég belsejében feküdne. Az üvegszemek akár két kilométeres mélységig is a jégpáncélba hatoltak. Úgy lógtak a sötétségben egy madzagon, mint a felfűzött gyöngyök. A legtöbbjük 1500 és 2000 méter közötti mélységben volt, ami 4-5-ször több lefelé, mint amennyi a párizsi Eiffel-torony fölfelé. 1997-ben kezdték el a tudósok a több mint 300 üvegszem lesüllyesztését, tíz üveggolyóval teli kábelt engedtek a mélybe. Dániel és kollégái pár évvel ezelőtt kezdték kibővíteni a területet, ahová az aknákat fúrták. Időközben 19-re nőtt a kábelek száma, összesen 670 fotoelektron-sokszorozó lógott róluk. A fúrások felszínének területe nagyobb, mint 14 focipálya. Maga a szerkezet, a jégkocka kiterjedése, amiben az üveggolyók lógtak, 2000 x 500 x 200 méter. Egy több mint kétmillió köbméteres teleszkóp, vagy ahogy ők nevezték: Array. A világ legnagyobb antennája, hogy kimutassák az univerzum legfürgébb részecskéjét, az egészen aprócska neutrínót. Az Antarctic Muon and Neutrino Detector Array - rövidítve AMANDA - volt a valaha épített legnagyobb teleszkóp. Dániel lelki szemei előtt a fényvillanások áttörték a feketeséget, és az üveggolyók minden ütközést és koccanást rögzítettek. A neutrínók ritka találkozása egyre han- gosabb sistergéssé és recsegéssé kezdett válni. A hang Dániel adóvevőjéből jött, ami még mindig az övén lógott. - ...iel, jelentkezz! Dániel? Merre vagy? Dániel, jelent... ! - Alva hangja zúgott, de Dániel nem válaszolt. A fiatal fizikus mozdulatlanul feküdt a hóban, és a neutrínók nyomairól álmodott.
15
Bár a hőmérő mutatója 30 fok fölé kúszott, Ian az egész napot kint töltötte Zéróval. Egy darabig kosárra dobált a feljárónál, aztán amikor anyja keresni kezdte, inkább lekerekezett a mólóhoz. Egy kicsit csavargott a kutyával a környéken, utána keresett egy nyugodt helyet a vidámpark takarásában, lábát a vízbe lógatta a stégről, és a sétálgató turistákat bámulta. Gondolatai egész idő alatt az anyjával folytatott beszélgetés körül forogtak. Az órájára nézett, kicsivel elmúlt hét óra. A szülei már biztosan elindultak a londoni operába. Ian otthagyta a mólót, és a festékbolt irányába tekert. Át akarta hívni Bpm-et videózni, de csak az apját találta ott, aki épp lakkosdobozokat rendezgetett a polcokon. Ian három méterről is érezte, hogy Bpm apja már megint ivott. Hát, ha nincs itt Bpm, akkor én... Nem tudom, merre lehet. Pedig megígérte, hogy segít kipakolni az árut - szakította félbe a férfi, és hátrasimította ritkás haját. - Talán a mólónál van. Mielőtt megvette volna a boltot, a zömök ember hegesztőként kereste a kenyerét egy hajógyárban. Sajnos a festékbolt nem hozott szerencsét. Bpm apja nemcsak azóta fojtotta alkoholba a feszültségét, amióta a felesége elhagyta. Ian megkönnyebbült, amikor megcsörrent a telefon és elköszönhetett. Ahogy azt sejtette, az anyja és Peter már úton voltak Londonba. Reménykedve nézett át az ablakból barátjáék házához, de Bpm számítógépe ki volt kapcsolva, és a szobájában sötét honolt. Igazából abban bízott, hogy filmnézés közben szidhatja Oliviát Bpm-nek, vagy az apjáról meg a látomásairól beszélhet vele. De nagyon úgy tűnt, hogy barátja csak későn fog hazaérni. Valószínűleg Michelle-ék háza körül kódorog, és megint valami új tervet sző arról, hogy hódítsa meg a lányt. De az is lehet, hogy a Mayhemben találkozott pár cimborájával. Ian végignézett a szobáján. A falakra posztereket és néhány képregényjelenetet akasztott. Szeretett mangavázlatokat és típustanulmányokat készíteni, amelyeket majd valamikor a saját képregényében akart felhasználni. íróasztala mellett egy régi átvilágítóasztal állt, amit Petertől kapott, hogy jobban átmásolhassa a vázlatait. A legújabb tanulmányait nézegette, amelyeket helyhiány miatt Christina Aguilera és az Arctic Monkeys posztere fölé tűzött. Mostanában külföldi nagyvárosokat skicceit a legszívesebben: Párizst, Berlint, San Franciscót, Tokiót. Ian megragadott néhány markert, és elkezdte kiszínezni a kontúrrajzait. Csak akkor tette félre a filceket, amikor odakint sötétedni kezdett, és a gyomra is megkordult. A konyhában felfedezett egy csomag mikrós pattogatott kukoricát, amit nyilván neki hozott Olivia a Tescóból. Felemelte a zacskót, és észrevette, hogy egy levél van alatta. Azt gondolta, anyja így akar bocsánatot kérni, amiért elhamarkodottan kért időpontot a pszichiáternél. Ian felkapta a levelet, és beült a nappaliba. A helyiség - amelynek panorámaablakain keresztül a kertbe lehetett látni - egy modern lakberendezési kiállításhoz hasonlított. FogÁsz-Peti egy túlságosan nagy, fehér dizájn-kanapét vett a keskeny nappaliba. De a szoba fénypontja a túlméretezett, antiszeptikus, vadonatúj, üveglapos fehér dohányzóasztal volt, ami egy hosszú szálú, fehér Flokati-szőnyegen32 trónolt. A kicsinyke angol sorházba úgy illett ez a sok hófehér, mint mondjuk egy WC-kagyló a konyhába. Eltekintve a kanapétól, az asztaltól és egy kicsi tálalótól, a helyiség üres volt. Még a falakon sem lógtak képek, mert az összetörte volna a tiszta összhatást, ahogy Peter fogalmazott. Ian javasolta, hogy legalább egy óriási műanyag fog kerüljön a tálalóra, de sem az anyja, sem Peter nem nevettek. Nyilvánvalóan ő volt az egyedüli, aki egy fogorvosi rendelő betegeként érezte magát a szobában. Az egyetlen jó dolog a méregdrága plazmatévé volt. Ian bekapcsolta a készüléket, kinyitott egy kólát, és felbontotta a levelet. Meglepetésére a borítékban két fotó volt az apjáról. Felkapcsolta a halogén padlólámpát, hogy jobban lásson.
A felvételek az évek során megfakultak és megsárgultak. Az első képen apja őt tartotta a karjában. Ian rugda- lózót viselt és egy cumit rágcsált, miközben az apja feltűrt ingujjban lazán a BMW-je motorháztetőjének támaszkodott, és napszemüvege fölött a kamerába vigyorgott. Apja és saját maga látványa teljesen hidegen hagyta a fiút. Végül is igazán soha nem ismerte őt. Thomas Boroughs számára csak az anyja meséin alapuló nagy történethalmaz volt. Nem őrzött róla saját képet a fejében, nem voltak érzései, igazi emlékei. Ian elővette a második képet. Apja vigyorgásából nem maradt más, csak egy kényszeredett mosoly. Thomas Boroughs egy kis olvasólámpa és egy laptop fénykörében ült az íróasztalnál. Ian nem tudta volna pontosan megmondani, de valahogy meglepődöttnek tűnt a férfi. Mintha Olivia csak berobbant volna a szobába, és kérdés nélkül lefotózta volna. Iannek úgy tűnt, mintha az apja évekkel öregebb lenne ezen a képen. Talán csak a laptop sápadt fénye miatt volt, de mély ráncokat vélt felfedezni a férfi arcán. Bár a fotók között legfeljebb 2-3 év telhetett el, apja tekintete tompává, mosolya erőltetetté vált. Ian már épp vissza akarta csúsztatni a képeket a borítékba, amikor a másodikon feltűnt neki valami, ami félig árnyékban volt, és a dolgozószoba rossz megvilágítása miatt alig lehetett felismerni. Eleinte a tapéta mintájának tartotta, de most már egyáltalán nem volt benne biztos. Gyorsan hozott egy nagyítót a szobájából, és újra, most már alaposabban megnézte a felvételt. Valóban, a falon egyértelműen egy kép vált felismerhetővé. Egy plakát lenne? A plazmatévé fényébe tartotta a fotót, és a nagyítóval még egyszer végignézett minden centimétert. Nem plakát volt, hanem valamilyen rajz. Ian vonalakat és jeleket fedezett fel. De a fotó túl kicsi, a megvilágítás pedig túl gyenge volt ahhoz, hogy ki lehessen silabizálni. Elforgatta a képet a kezében, amikor a lámpa hirtelen vil- lódzni, a tévé meg zúgni kezdett. Az ijedtségtől a fiú felkiáltott. - Hát, ez remek - dünnyögte, és leengedte a fotót. A tévé képernyője hangyás lett. Az elektronikus sistergéstől végigfutott a hideg a fiú hátán. A természetellenes fény remegve és villódzva lepte el a nappalit. Minden sarok és minden szegély mögött éles árnyékok szökdécseltek, mintha a haláltusájukat vívták volna. Iannek úgy tűnt, hogy a sistergést nemcsak hallja, hanem a bőrén is érzi. Nyugtalanul megdörzsölte meztelen karját. Miután az összes adót végigpróbálta, sóhajtva felállt, és átpréselte magát az üvegasztal mellett. Zéró, akit felébresztett a zaj, kíváncsian követte gazdáját a DVD-leját- szóhoz. Ian éppen a kábeleket akarta ellenőrizni, amikor... PLACCS Lenézett a hófehér szőnyegre, amit a mostohaapja annyira szeretett. Egy vörös foltot látott, ami egyértelműen... vér volt. Ian rosszat sejtve hátrahajtotta a fejét, és a plafonra nézett. Nem, nem csöppent bele egy horrorfilmbe, nem csüngött egyetlen vérszomjas sorozatgyilkos sem a meny- nyezetről, és még csak egy kísértet sem írt véres üzenetet a plafonra. Csak amikor megérezte a nyelvén a fémes ízt, akkor jött rá, kinek a vére csöppent a szőnyegre. Hitetlenkedve tapogatta meg a száját, és megérezte a vére melegségét. Már megint vérzett az orra. Miért történik ez mostanában... KATT. Kialudt a lámpa, azonmód a tévé sistergése is elhallgatott. Egy csapásra sötét csend ereszkedett az egész házra. Hirtelen nemcsak a nappaliban, hanem a folyosón is vaksötét lett. Ian visszatartotta a lélegzetét, Zéró pedig izgatottan ugatni kezdett. Jól van, Zéró. Minden rendben van. Sima áramkimaradás... - nyugtatta Ian a kutyát. A koromsötétben az állatot sem látta, pedig nem lehetett messzebb tőle egy méternél. Csak lassan szokta meg a szeme a sötétséget. Egy autó robogott el a ház előtt. Fényszórói bevilágítottak a folyosóra, ami bár csak egy pillanatig tartott, de ahhoz elég volt, hogy Ian meglássa az ajtóhoz vezető utat.
A fiú párszor megnyomta a villanykapcsolót, de semmi sem történt. A fenébe, kiment a biztosíték - sóhajtott. Bal kezét az orra alá tartva, jobbal a fal mentén tapogatózva, lépésről lépésre ment ki a folyosóról a konyhába. Szerencsére tudta, hol van az elemlámpa, így hamar megtalálta. Alig kapcsolta fel a lámpát, zümmögő hang törte szét a csendet. Annyira hirtelen és olyan erővel jött a zaj, hogy Ian kezéből kicsúszott a lámpa. Kezét a fülére szorította. Már megint itt van. A szíve zakatolni kezdett. A hangárbéli sípolás. Itt, a házban. Szellemek. Az elemlámpa a konyhakőre esett, kialudt és az asztal alá gurult. A francba! - káromkodott Ian. Érezte őket. A szellemeket. Vajon az apja is érezte őket? Miközben a sistergés egyre hangosabb lett, mintha enyhe szellő súrolta volna a bőrét. Óvatosan levette a kezét a füléről, megpróbált nem foglalkozni a sípolással, és belebámult a sötétségbe. Zéró halkan nyüszített. Vajon ő is hallotta a hangot? Elég nyugodt maradt, pedig máskor mindig ugatni kezd, ha szokatlan zajt hall. Ian letépett egy darab papírtörlőt a tartóról, az orra alá szorította, majd letérdelt a földre, és elkezdett az elemlámpa után tapogatózni a sötétben. Uramisten, csak működjön! - imádkozott, amikor kihalászta az asztal alól. Könyörgése meghallgattatott, a lámpa rendben volt. Ian lassan körbevilágította a folyosót és a konyhát, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban felfedezhet egy szellemet. Feltápászkodott és odament a villanykapcsolóhoz, de a ház továbbra is sötét maradt. Felkapcsolt elemlámpával osont ki a folyosóra. Meglepődve állapította meg, hogy Zéró behúzott farokkal követi. Ezek szerint a kutya is hallotta a félelmetes zajt, vagy csak a szokatlan sötétség rémisztette meg? Minden egyes méterrel intenzívebb lett a sercegés. Ott remegett a levegőben, mintha minden irányból meg akarta volna támadni lant. A fiú mégis érezte, hogy a hangnak van centruma. Akármi is okozta a sípolást, az biztos, hogy a pincéből jött. A vékony ajtó előtt egyértelműen hangosabb volt a zaj. Tényleg nyissa ki a lépcső alatti ajtót, és nézze meg, mi okozza ezt a kísérteties jelenséget? Ian Zéróra nézett, és az elemlámpa fényében látta, hogy a kutya lehajtja a fejét, vagyis fél valamitől. Gyere, Zéró! Csak a villanyszekrény! Csak a biztosíték! Semmi gáz! - Azért Ian hangjában is volt egy adag bizonytalanság. - Hé, csak nem akarsz egyedül leküldeni oda? - A kutya oldalra billentette a fejét, tétovázott kicsit, aztán a fiú mellé lépett. - Jó kutya. - Ian meglapogatta Zéró hátát. Amikor a fiú a kezébe fogta a kilincset, érezte, ahogy a fém vibrál a sípolás erejétől. Nagy levegőt vett, és kinyitotta az ajtót. Végigfuttatta az elemlámpa fényét a keskeny falépcsőn. A vakolatlan falak és a doh szaga az arcába csapott. A fénysugárban porszemek táncoltak, és Ian megérezte a felfelé áramló, szokatlan hőséget. Némi habozás után az első lépcsőfokra lépett, közben úgy markolta az elemlámpát, ahogy a fuldokló a mentőövet. Éppen hívni akarta a kutyát, amikor az hirtelen elhúzott mellette és lerohant. -Várj, Zéró! De a szetter nem fogadott szót, és a lépcső végén eltűnt a sötétben. Zéró! A fiú a falba kapaszkodva követte a kutyát. Tudta, hogy a villanyszekrény közvetlenül a lépcső alján lóg. Végre a fénysugár is elérte a szürke, jelentéktelen dobozt. Ian még egyszer hívta Zérót, de az csak nem jött. Ki akarta nyitni a szekrényt, amikor váratlanul egy szempárral nézett farkasszemet.
Egy arc bámult rá... Vadul vert a szíve. De csak a saját arcát látta, ahogy visszatükröződött a lakkozott ajtóban. A fenébe! - Ian egy pillanatra lecsukta a szemét, hogy lehiggadjon, aztán remegő kézzel felnyitotta a szekrényt. Alaposan végigvilágította a biztosítékokat, ellenőrizte, nem égett-e ki valamelyik. De nem, csupán a főbiztosíték ugrott ki. Na, kérem! - suttogta Ian megkönnyebbülve, és visz- szanyomta. De abban a pillanatban KATT - újra kiugrott. Még egyszer visszanyomta, de nem kattant be a helyére, és a világítás nem jött vissza. Bárcsak itt lenne Bpm! Biztosan el tudná magyarázni, miért sztrájkol a főbiztosíték. Meg tutira azt is tudná, mi köze egymáshoz a biztosítéknak és a titokzatos zümmö- gésnek. A zümmögés. Még mindig hallotta. Ez az idegölő sípolás a gerincébe és a lábába hatolt. Bármi is volt, Ian nem akarta tudni. Visszahozom Zérót és átmegyek Bpm-hez, határozta el magát Ian. Majd tőle felhívom Oliviát, onnan is el tud hozni, ha hazaért az operából. Aztán eszébe jutott, hogy nincs otthon a legjobb barátja. Nem számít, már az a gondolat is kellemesebb volt, hogy Bpm részeg apjával ücsöröghet a kanapén, mint hogy egyedül várjon a szüleire a sötét házban. Határozott hangon hívta Zérót, de a szetter nem jelentkezett. Hol lehet vajon? Ian levilágított a földre, és a porban felismerte a kutya lábnyomait. A pince nem volt túl nagy, viszont teljesen áttekinthetetlen. Mindenütt ládák, régi kacatok, leselejtezett játékok hevertek. Felfedezte az anyja szobabiciklijét, amit az asszony egy tönkrement szárítógépen tárolt. Az idők során pókok költöztek abba a néhány sörösládába, amelyek hiába várták, hogy valaki visszaváltsa őket. Ahogy Ian egyre beljebb hatolt a tároló- és raktárhelyiségek labirintusába, úgy lett folyamatosan melegebb. Amikor az ósdi falrekeszek között Zérót keresve bevilágított az egyik - brikett tárolására kialakított - fülkébe, döbbenettel állapította meg, hogy már egyáltalán nincs sötét. Lágy, zöldes fény világította meg az egykori szenespincét. A fiúnak nem nagyon akaródzott leoltani a lámpáját, hogy megtalálja a derengés forrását, aztán mégis kikapcsolta. Szellemek, Ian. A gyenge fény a szomszédos helyiségből jött, ahová Peter pár hete a Harley alkatrészeit költöztette, ahol az elkövetkezendő években pár régi bicikli társaságában fognak kallódni. Ian homlokára verejtékcseppek ültek. A hőség minden lélegzetvételnél tűként szúrta a tüdejét. Inge a testére tapadt az izzadtságtól. Egy idegtépő pillanatig azt hitte, hogy valamilyen tűz okozza a fényt, de zöld volt és nem is lobogott. Vagyis nem lehetett tűz az a valami, ami a szomszéd helyiség ajtaján túlról világlott. Tűz! Ne legyél ostoba, Ian! Itt vannak. Zéró! - kiáltotta Ian érdes hangon. A félelem elszorította a torkát. Pontosan úgy, ahogy a hangárban is történt. A zúgás a fejében egyre hangosabb lett. Az orrából csöpögő vér már réges-régen átáztatta a papírdarabot, és már az ingén is vérfoltok voltak. A fény az átjáróba hatolt, és megvilágította a falnak támasztott lapátokat és gereblyéket, amelyek a száraz virágokkal teli ládák mögött kallódtak. Iannek mintha földbe gyökerezett volna a lába, képtelen volt továbbmenni, de visszavonulni sem volt ereje. Homlokáról izzadságcseppek gördültek le, mégis rázta a hideg. Miért nem jön már a kutya? Zéró! - Talán a fény ejtette rabul? Vagy az, ahonnan a fény ered? Hangja visszhangzott a pincében. Hallgatózott, de a kutya nem ugatott, és nem is nyüszített. Semmit sem hallott. Csak a sípolást. -Zéró!
Remegve kapcsolta fel újra az elemlámpát, és a szomszéd helyiség felé világított vele. A zöld fény elnyelte az elemlámpa sugarát. Mély lélegzetet vett, és összeszedte minden bátorságát. Bármi is várjon rá abban a helyiségben, szembe fog nézni vele. És kihozza onnan Zérót. Kezével kitapogatott egy ásót, a nyele nagyon meleg volt. Megmarkolta a szerszámot, és gyors mozdulattal belépett az ajtón. Fel akart ordítani, de kezében a felemelt ásóval teljesen megmerevedett. A lény nem a földből nőtt ki, de nem is a falból, fejmagasságban bukkant elő a levegőből. A semmiből jött, a helyiség közepéből indult, és ott is végződött. Félig áttetszően, szabályos alak nélkül. Egyszerűen csak ott volt. De nem illett oda. - Mi a... ? - nyögte Ian, és leengedte az ásót. Nem mert megmozdulni. Összeszorította a szemét. A sípolás zúgott a fejében. Ez az egész nem lehet valóság, nem más, csak egy rémálom. Igazándiból a heverőn fekszik és álmodik. Ekkor meglátta Zérót. A kutya félrehajtott fejjel ült a helyiség közepén. Várakozva bámulta a kísértetet, ahogy állandóan változott előtte a levegőben. A jelenség úgy csillogott, mint a fagyott víz, különféle színekben izzott. Aztán hirtelen nagyobb és szélesebb lett, és mint egy felfúvódott hulla lebegett a levegőben. Ian törzset, kezet, lábat vélt felfedezni rajta, azt hitte, egy embert lát. Homályosan csak, de mintha valamiféle láthatatlan energiapajzs ellen küzdene. Talán az apja az? Ian egy lépést visszahátrált, de ekkor a lényből számtalan kar és láb kezdett kibújni. Az egész egy fára emlékeztette, ágakra, gallyakra, amelyek összefonódva nőttek ki a semmiből, és lassan a levegőbe nyúltak. Törékeny kezek vagy... póklábak. Most nagyobbnak látta a szellemet Peteméi, de nehéz volt pontosan megmondani, mert a lény folyamatosan változtatta az alakját. Mint egy vastag ködfelhő rajzolódott ki a pincében, csak kicsit határozottabb körvonalakkal. Forróság sugárzott belőle, és Ian hunyorogni kezdett, hogy jobban kivehesse az alakját. Nem látott át rajta, de belelátott. Nehéz volt körülírni, mivel ez volt a legkülönösebb dolog, amit a fiú valaha is látott. Csak pár pillanat múlva tudta megfogalmazni, mi is jutott eszébe a lobogó színjáték látványáról: emberi testek számítógépes felvételei. Azok a kórházakban készített képek, amelyekkel centiméterről centiméterre vizsgálják végig a betegek testét. Nem lehetett átlátni rajtuk, de beléjük látni igen. És a látványt minden kocka újabb izmokkal, erekkel és csontokkal egészítette ki. Ian füle hasogatott, az orra vérzett, és annyira megbénította a félelem, hogy már egyáltalán nem tudott tisztán gondolkozni. Szinte megbabonázva meredt a jelenségre. Egyre nagyobb lesz, futott át az agyán. Mintha újabb és újabb ágak meg ujjak bukkantak volna elő a semmiből. A sípolás szinte szúrt. Érezte, ahogy a bőre megperzselődik és kiszárad... Mintha aprócska villámokat látna a lény szélein, fényrobbanásokat. Különösen ott, ahol a szellem a semmiben végződik. Mint valami olajréteg a vízen, lebegtek a csápjain ezek a pici robbanások. - Zéró! - kiáltott Ian, de a kutya nem mozdult. - Zéró! El kell húznunk innen! Lehajolt az állathoz, hogy megragadja a nyakörvét. Ebben a pillanatban váratlanul kilövellt az egyik kar. Ostorként csapott Zéró felé. Ian felordított, és védekezőállásba vonult a vakítóan világos fény elől. A kar, mint ezernyi csillagszóró szikrája, semmivé foszlott, mögötte vibrált a levegő. A fiú szinte megbénult, a hőség körülölelte. És akkor a szellem átjárta Zérót. Az egész villámgyorsan történt. A lény az egyik csápját a kutya után nyújtotta, és egyszerűen átdöfte a testét. Mintha Zéró ott sem lett volna, úgy hatolt át a kar az állaton. A szetter hangosan nyüszített, feltápászkodott és megpróbált elugrani, de... Zéró!
A fiú ordítva sújtott le. Az ásóval rávágott a szellem karjára, de az egyszerűen átsiklott rajta, Alig lehetett ellenállást érezni. Mintha habból lett volna a kísértet. Ian hallotta magát ordítani, a kutyát pedig vonyítani. Aztán minden sötét lett. Kábán figyelte, ahogy a szellem visszavonul. Mintha láthatatlan szálak húztak volna egy gumiszalagot, úgy tűnt el egy kicsi kis lyukban valahol a levegőben. Már csak az elemlámpa fénye világította meg a meleg levegőben aranysárgán szállongó port. Amilyen váratlanul tűnt el a lény, úgy hagyott alább a forróság is. A sípolás azonnal elhalt, csak Ian szíve lüktetett eszeveszettül. Az iszonyat véget ért. Zéró? - Ian kitörölte arcából a vért és az izzadtságot. - Rendben vagy? Két lépéssel az élettelenül a földön fekvő szetterhez ugrott. Letérdelt hozzá, és megérintette a bundáját. Furcsán kemény volt a tapintása, és szinte szétmorzsolódott a keze alatt. Remegő kézzel simogatta meg a kutya fejét. Zéró meg sem mozdult. 16
Harmattól volt nyirkos a gyep, ahol Peter a gödröt sta. A nedves föld fűvel keveredett. an inkább a terasz mellé temette volna Zérót, közelebb magához, de Peter nem egyezett bele. Már az is csoda volt, hogy egyáltalán azt megengedte, hogy a saját kertjükben ássák el kutyát, és ne az állatorvoshoz vigyék. Peter hátul, a rózsakert és a régi kis melegház között ásott egy lyukat. Ian az operaelőadás kellős közepén hívta fel zokogva Oliviát, és kérte, hogy azonnal jöjjön haza. Míg anyja egész idő alatt meg sem szólalt, Peter eszetlen tyúkként futkározott a nappaliban a vezeték nélküli telefonnal. Lófarka izgatottan lengett jobbra-balra, kérdései pedig elsősorban az elektronikában keletkezett kárra vonatkoztak, hogy vajon a biztosító fizet-e. Következő gondja a rendőrség volt. Szóljon-e nekik? Talán a biztosítás miatt hasznos lenne. Látszott rajta, hogy nem hitte el Iannek, hogy a pincében a villanyvezeték gyulladt ki, és az csapta agyon Zérót. Ian némán figyelte mostohaapja színjátékát. Mert ez az egész csupán az volt: színjáték. Egy film, ami pörgött, miközben Ian az anyja mellett ücsörgött a túlméretezett kanapén. Elveszve, összezavarodva és végtelenül szomorúan. Végül Olivia felállt, és hozott egy régi borosládát. Egy selyemkendővel kibélelte a fadobozt, és belefektette Zérót. Míg Peter a házat hirtelen ellepő tűzoltókkal és rendőrökkel beszélt, Olivia levágott a kertben néhány szál virágot Zéró sírjára. Ian kábán állt a sírnál, és bámult lefelé a kutyájára. A szetter az égési sérülések ellenére is úgy nézett ki, mintha békésen szunyókálna. A fiú érezte, ahogy szeme újra könnyel telik meg. Sírva térdelt le, lecsukta a doboz fedelét, és Zéró virágait a koporsóra terítette. Ekkor eszébe jutott a gumicsirke. Nem várta meg, míg anyja befejezi a halkan mormolt imát, hanem berohant a házba, hogy kihozza Zéró kedvenc játékát. Nem igazán tudta, miért, de egy pillanatra megérintette ajkával a szétrágott, bugyuta csirkét. Aztán berakta a ládába, a kutya mellső lábai közé, hogy Zéró az örökkévalóságig tudjon vele játszani. - Hogy ne érezze magát annyira magányosnak! - düny- nyögte inkább magának, mint a mellette álló Oliviának. - Bárhova is vezessen az útja. Visszanyelte a könnyeit. Hirtelen a fejébe hasított egy gondolat: Mi van, ha Zéró esetleg azokhoz a szellemekhez kerül, akik elpusztították őt? Ian gyomra összeugrott. Vagy ha a kutyájából is ugyanolyan lény lesz, és kísérteni fogja őt? Anélkül, hogy még egyszer a halott kutyára pillantott volna, visszarohant a házba. Mostanra végképp rosszul lett.
A teraszig jutott, aztán elhányta magát. Ez már túl sok volt neki. A jelenség a hangárban, a sípolás és a fájdalom. Követték őt az otthonába, Zéróhoz. Ian egész testében remegve ült a terasz járólapján, és a kerti székek fehér műanyag lábait bámulta. Gondolatai ide-oda cikáztak, miközben Olivia kedvesen beszélt hozzá. A szellemek elpusztították Zérót.- Tilos ekkora állatot a kertben... a csirke meg nem bomlik le hallotta Peter morgolódását. De Ian túlságosan dermedt volt, hogy bármit is visszavágjon neki. Égett a szeme, fájt a szája, és gyásza lassan haraggá változott. Megölték a kutyádat Olivia fel akarta segíteni, de Ian ellökte a kezét. Ez a nő tudott a szellemekről, és becsapta őt az apja betegségével kapcsolatban! Vett egy mély lélegzetet és felemelkedett. Kell, hogy legyen magyarázat minderre, biztatta magát. Kell! A nyomodban vannak. A hangárban megtámadtak, és most elpusztították Zérót. A szellemek téged is meg fognak ölni, Ian. De én megelőzöm őket. Rá fogok jönni, kicsodák ezek a szellemek, és elhozom nekik a megváltást. A megváltást 123 egyszer s mindenkorra, és utána soha többé nem jönnek vissza. Soha többé nem ölnek meg senkit. Ian ökölbe szorította a kezét. Felkutatom őket! Üldözni fogom őket! Elpusztítom őket! 17
Mennyi ideig volt kint? - próbálta Alva túlordítani a közvetlenül a bázis cölöpjeinél landoló Lelikopter robaját. Kérdését elnyelte a rotorok zaja. A választ meg sem várva rohant a hordágyhoz, amit doktor Greenlight professzor és Dózer, az állomás vezetője cipeltek a hóban. Ezüstfóliába és elektromos takaróba tekerték Dánielt. Az izmos, negyven körüli Dózer, aki simán elment volna favágónak is, még mindig egy szivart tartott a szájában, habár az már rég nem égett, mert megfagyott. Símaszkját feltolta a homlokára, és szokás szerint pocsék hangulatban volt. Baromi nagy szerencséje volt - dörmögte Dózer, és félrelökte Alvát, hogy a hordággyal beférjenek a keskeny légzsilipen. - Mi a fenét keresett ott kint egyáltalán? Alva behúzta a kabátját, és egy erőteljes rúgással belökte az ajtót. Egyből megszűnt a jeges szél, és minden elcsendesedett. Mióta? - kérdezte újra, és köhögve követte a férfiakat. Két órája. Hajszál híja, hogy megtaláltuk, már teljesen belepte a hó - felelte Greenlight professzor, és lehúzta a fejéről a símaszkot. Arca és ősz bajusza csuromvizes volt, csak kopasz feje csillogott, mintha frissen lakkozták volna. Alva futólépésben loholt utána. Rémülettel nézte, hogy Dániel lábát rászáradt vér borította, de odafagyott vér tapadt a hordágyról lelógó nadrágjára is, amit a férfiak feltéptek. Dózer elértette a tekintetét. Valószínűleg a szántól sérült meg. A körülményekhez képest jól van, Dr. Ohlström. Hadd menjünk tovább! Fagyási sérülések? - érdeklődött Alva a tőle megszokott tömör és tárgyilagos stílusban. Ismét köhögött, és overalljából előhúzott egy csomag papír zsebkendőt. Az arca sápadt volt, de az orra vöröslött a sok fújástól. Amennyire fel tudtuk mérni, semmi komoly baja nincsen, Alva. Tényleg! - nyugtatgatta a korosabb Greenlight a nőt. - A kezén meg a lábán is megmaradnak az ujjai, és az orrával is minden rendben van. A tiednél legalábbis tutira jobb állapotban van.
Alva bólintott, és tartotta a férfiaknak a következő ajtót, akik a heti posta szállítására használt ládák és leselejtezett mérőeszközök mellett elhaladva tolták be Dánielt a bázis orvosi szobájába. Alszik - bömbölte Dózer. - Össze kell varrnunk a lábát. Remélem, le tudjuk szedni a seb körüli szöveteket. Alva újra bólintott, oda sem kellett néznie, hogy megértse, miről beszélt a férfi. Az ápolóknak a seb kitisztításán túl a széleket le kell vágniuk, mivel a hideg a ruha alá áramlott, és a seb körül elfagyott a bőr. Dózert senki sem bírta, de mindnyájan tisztelték. Még Alva érkezésekor ő ecsetelte a nőnek, milyen érzés, ha az embert felfalja a hideg. Olyan, mintha megégetnéd magad, magyarázta az újoncoknak. Nem érzed a hideget, morogta, és felmutatta jobb keze csonkká vált mutató- és középső ujját. Inkább valamiféle izzáshoz hasonlít, amikor az idegek a hidegtől elfagynak, és a szövetek megfeketednek. Már félig átjutottak az ajtón, amikor Alva észrevette, hogy Dániel résnyire kinyitotta a szemét. Legközelebb inkább bízd rám az utat. Te majd nyomod a playstationt, én meg leellenőrzöm kint a műszereket - súgta a férfi fülébe, és mosolygott hozzá. Aztán gyorsan a szája elé szorította a kezét, mert megint rátört egy köhögőroham. Dániel fáradtan a nő keze után nyúlt, és gyengén viszonozta a mosolyát. Minden erejét összeszedve beszélni próbált, de Alva nem hallotta, mit mond. Csak akkor értette meg, mit motyog, amikor a fülét szinte Dániel szájára tapasztotta: Anomália? Mi van az érzékelőkkel? Mielőtt Alva válaszolhatott volna, Dózer egy erőltetett köhintéssel félrelökte. Csináljon magának egy teát! - dörrent rá. - Még hallgatni is szörnyű, ahogy köhög. Az orvosi szoba ajtaja bezárult Dániel mögött, és Alva az ajtó hajóablakán át látta, ahogy a többiek átrakják a férfit a műtőasztalra. 18
Iannek nem kellett sok cucc. Bedobált a katonai háti- sákjába három pólót, pár zoknit meg alsógatyát. Aztán íég néhány filcet meg egy vázlatfüzetet is berakott. Megfogta a zsebórát, becsomagolta egy rongyba, amivel egyébként az ecseteit szokta megtörölni, és gondosan betette az oldalzsebbe. Már épp el akart búcsúzni Zérótól, amikor eszébe jutott, hogy azt már örökre megtette. Visszanyelte a könnyeit, és felkapta a csomagját. Még egyszer, utoljára körülnézett a szobájában, majd kinyitotta a garázs fölötti ablakot. Halkan kimászott a tetőre, kiosont a széléig, elkapta a kosárgyűrűt, és lehuppant a földre. Ahogy oly gyakran az elmúlt hónapokban, most is titokban szökött ki, de ezúttal nem tervezte, hogy visszaér vacsorára.
- És mit akarsz csinálni? Elmész egy jósnőhöz? - Bpm a pénztárgép szétszedett számítógépébe dugta a fejét, és valamit kotorászott benne. Apja kis festékboltja még nem nyitott ki, de a fiúnak szombaton is az árut kellett pakolnia, mert apja, mint minden délelőtt, most is a kábulatát aludta ki. A tapétatekercsek, lakkok, falfestékek és hígítók között alig lehetett látni a pultot. Ian mindig elcsodálkozott a káoszon és a 80-as évekből származó megfakult, elhalványult plakátokon. Két héttel ezelőtt Bpm-mel kirámolták a raktárt, de főként poros sörösüvegeket dobtak ki. Egy
lepusztult cégtábla mögött - Lissitzky-festékek! Vidámak és derűsek! - üvegraktárt fedeztek fel, több mint 15 töményes és egy csomó laposüveget, néhány közülük még félig volt. Ian Bpm-hez csusszant a pult mögé, ahol már alig volt lépésnyi hely. Azért azt el kell ismerned, hogy elég fura ügy. Anyám tulajdonképpen bevallotta, hogy apám is látta a szellemeket. És ez a lény a pincében, nagyon... - kereste a megfelelő szavakat nagyon veszélyesnek látszott. Olyan volt, mint egy férfi. Egy pillanatig azt is hittem, hogy az apám az... Bpm? Figyelek. Bpm egy régi lakkosdobozból kibányászott néhány kábelt, és a halogénlámpa fényében vizsgálgatta őket. Barátja sanda tekintetéből Ian megértette, hogy Bpm nem tudja eldönteni, higgyen-e neki. Szóval, csak hogy tiszta legyen a kép: halott embereket látsz. Fénylényeket, igen. Lángoló lelkeket. Lángoló lelkeket... - Visszadobta a kábelt. - És üldöznek, sőt meg is támadtak téged meg Zérót... - Abbahagyta, amikor meglátta Ian tekintetét, és újra a számítógépnek szentelte minden figyelmét. - Anyád azért hazudott neked, mert apádat is ugyanezek a szellemek üldözték, sőt talán az öngyilkosságba is ők kergették. Amit anyád szintén elhallgatott, mármint az öngyilkosságot. És most ezért akarsz Londonba menni és átkutatni a régi házatokat. Bpm-et hallgatva, már Iannek is iszonyú nevetségesnek tűnt a terv. Van valami jobb ötleted? - Szavai keményebben hangzottak, mint ahogy szánta. - Üljek otthon tétlenül és tartsak szeánszokat? Ezek a lények valósak, Benjámin! Bpm kétkedve vakarászta a füle tövét. És ha először inkább ehhez a dokihoz...? Ian felhördült. Valódiak! Megölték Zérót! - Nyugalmat erőltetett magára. - Bpm, kérlek! Tudni szeretném végre, kicsodák ezek a szellemek. Itt voltak. Itt voltak a pincében. Nem vagyok dilis! Oké, de mire számítasz Londonban? Hogy ektoplaz- mával33 teli hordókra bukkansz? Haha. - Ian ingerülten nyújtotta oda Bpm-nek a csavarhúzót. - Talán apám villájában eszembe jut valami. És nem úgy van, hogy a szellemek gyakran visszatérnek a szörnyűségek helyszínére? Mégiscsak ott lett öngyilkos az apám. - Ian elővette farmerje zsebéből a fotót. - És ezek a vonalak meg jelek mögötte... Lehet, hogy ő idézte meg őket, a szellemeket... Bpm feltolta a szemüvegét, és futó pillantást vetett a képre. És tuti, hogy nem csak simán le akarsz lépni? Borsot törni Peter orra alá? Nem akarok lelépni, Bpm. Magyarázatot akarok kapni, és az apámnál fogom elkezdeni. Körülnézek ott, ahol laktunk, megkérdezek pár embert, akik ismerték. Szóval szellemek - sóhajtott Bpm. Körülnézett az aprócska, büdös boltban. Hígító és festék szaga szállt a levegőben. - Nincs pénzünk - állapította meg. Ian nem tudta nem észrevenni a többes számot. - Eljössz velem? - kérdezte. Bpm kijött a pult mögül. Szellemvadászat. Melyik hígagyú hagyna ki ilyesmit? - vigyorgott. - Számíthatsz rám, Ian. A Michelle- dolog úgysem jön össze. Aztán meg mit csináljak itt? - A csavarhúzóval a polcokra mutatott. - Egy napig meglesz nélkülem az apám. Bpm a kasszába akart nyúlni, hogy felmarkolja a váltópénzt, de Ian megállította. Mielőtt kifosztjuk a boltodat, inkább FogÁsz-Petit lopjuk meg! - Mosolyogva mutatott fel egy kis plasztikkártyát. Öregem! Te lenyúltad az apád hitelkártyáját! - Bpm lelkendezve ugrott a ajtóhoz. - Nem rossz! Na, akkor most irány a pályaudvar, irány London! Ian megrázta a fejét.
- Vonatozni? - Kinyitotta az ajtót, és kilépett a csöppnyi boltból. - Ha már egyszer meglopom Petert, akkor legalább alaposan. 19
Már nem kéred? Zachary vágott egy grimaszt. - Nem, Tan, megeheted, ha akarod. - Odanyújtotta a fiúnak a reggelijét, amit a londoni Heathrow repülőtéren az autókölcsönzővel szemben vett. Már rosszul volt a majonézízű, aszott uborkával megpakolt szendvicstől. Felőlem nyugodtan lehetnek bombák faházakban, mélázott el Zachary, de ha a főnök továbbra is körbeutaztatja velünk a világot, a végén még gyomorfekélyt kapok. És ha Tan nem szokik le a maradékom felzabálásáról, focilabdányira nő az a fekély. - ízlik? - érdeklődött talán túlságosan is barátságosan. Társa majonézes szája széles vigyorba húzódott. A vámosok az arcán lévő horzsolások és sebtapaszok miatt lepkesúlyú bokszolónak nézték Tant a reptéren. Zachary megmarkolta a céltávcsövét, és végigfürkészte az utcát. A sorháznál teljes volt a nyugalom. Még a szomszédságban sem látott senkit. Se egy nagypapát, aki épp a szemetet vinné ki, se egy háziasszonyt, aki kutyát sétáltatna. Tökéletes. Most egyből kérdezzük ki őket? - kérdezte Tan teli szájjal, és letörölte az álláról a majonézt. Zachary nem tette le a távcsövet, úgy bólintott. Otthon tartjuk, aztán ha kell, elvisszük őket az üzemcsarnokba, amit az országút szélén láttunk. A fiú meg az anyja a lényeg. A házat is át kell kutatnunk, talán találunk valami utalást az 5. számú betegre. Elővette a pisztolyát, amit aprólékosan szétszedve a sporttáskájában csempészett át az ottawai vámon. Már az utazás elején jó kis rejtekhelyeket gondolt ki az egyes alkatrészeknek, hogy a szkennerek a határon ne szúrják ki őket. Türelmesen figyelte a ház ablakait, még minden sötét volt. Egy pillantást vetett a kvarcórájára. Csak tíz perccel múlt hét. Remek, még mindenki alszik. Megvan a ragasztószalag? Tan bólintott, és kihalászta a tekercset a kesztyűtartóból. Egy régi rongyot is elrakott peceknek. Majd ők megpuhítják Ian és Olivia Boroughs-t. De Zachary ezúttal figyelni fog, hogy a társa ne essen túlzásba. Elvégre simán lehet, hogy mindkettőt magukkal kell vinniük DélAmerikába. Hiszen anya és fia az 5. számú beteg, vagyis Harvey Boroughs egyedüli családtagjai. Azt még nem tudta Zachary, hogyan juttatja el őket Buenos Airesbe, de végszükség esetén eszébe fog jutni valami. Eddig még minden helyzetben támadt valamilyen használható ötlete. Zachary meglökte Tant, aki gondolataiba merülve játszadozott a ragasztószalaggal. Ez meg mi a frász? - mordult fel, és az utca másik oldalára mutatott. Két 16-17 év körüli srác lopakodott el a sorház konyhaablaka alatt, és egy Harleyt kezdtek birizgálni. Mindkettőn hátizsák, derekukon kabát, és szemmel láthatóan egy kis gondjuk akadt a slusszkulccsal. Add csak ide a fotót! - utasította Zachary a társát, aki éppen egy cukorkát dugott a szájába. Ragacsos kézzel nyújtotta át Tan a képet. Elég volt egy röpke pillantást vetni az igazolványmásolatra, amit a megbízójuk faxolt át a repülőtérre egy fénymásoló szalonba. Ian Boroughs volt az. A srác, akire a főnök ráállította őket. A saját motorját nyúlja le? - mormolta Tan hitetlenkedve. Tutira apuci mocija. - Zachary elvigyorodott. Egyszer ő is ellopta az apja kocsiját, hogy aztán tökrészegen a szomszéd pajtájában kössön ki. Nem tudta volna megmondani, mi volt
rosszabb: a baleset, amiben eltörte a karját, vagy a kemény verés, amit az öreg adott érte. „Majd adok én neked!" - hajtogatta az apja, és már húzta is elő az övét. Ezek elmennek! Elindulnak! Jól van már, én is látom. - Zachary kapkodva fordította el a gyújtáskulcsot. - Te törődj az anyjával, faggasd ki! Én elkapom a srácot. Tan kinyitotta az ajtót, és a pisztoly után nyúlt, de Zachary megrázta a fejét. Várj meg velük, és kapd össze magad, oké? Tan még nem szállt ki egészen a kocsiból, amikor hallották felbőgni a Harleyt. Még látták, ahogy a fiúk felgyorsulnak és végigszáguldanak a keskeny utcán. Zachary káromkodva lépett a bérautó gázpedáljára, és csikorogva hagyta ott az út szélén vigyorgó Tant.
Ian a legszívesebben kitárta volna a két karját, hogy egész testén élvezze a menetszelet. Bár néhány kilométer után már érezte az izmait, az élmény fantasztikus volt. Mopedet már másfél éve vezetett, néha az idősebb barátai gépeit is kipróbálta, de ez túltett mindenen. A szabadság fenséges érzése járta át. Elfújta a jövővel kapcsolatos félelmeit, sőt pár percre a Zéró miatti gyászt is feledtette. Ian érezte, ahogy Bpm átöleli és Londonról motyog valamit, de már nagyon távol járt. Gondolatban rég nem a Harleyn ült, hanem teljes sebességgel vitorlázott, és hirtelen feltámadt benne a remény, hogy valóban megtalálja a látomások és Zéró halálának okát. Üldözni fogom őket! Megsemmisítem őket! A bosszú újfajta, erős érzése kerítette hatalmába, amely örömmel keveredett, hiszen az életében új szakasz kezdődött. Végre többet fog megtudni az apjáról. Az igazságot és nem hazugságokat. Végre tehet valamit a szellemek ellen. Adrenalin száguldott az ereiben, és olyan intenzíven érezte a kezdődő nyári nap illatát, mintha már évek óta nem lett volna nyár. Ian maga mögött hagyta Southend-on-Sea-t. Az aprócska tengerparti várost a mólójával meg az elöregedett körhintáival, ahol először csókolt meg egy lányt. Tavaly télen. Ez már mind a múlté volt. London a jövőt jelentette. 20 Hachioji, Tokió elővárosa, Japán Chiyo leugrott a mopedről, és a zöldségágyás mellett feltolta a kavicsos felhajtón, egészen a tyúkól mögé. Általában közvetlenül a kis farmház elé szokta leállítani, de a tegnapelőtti menekülése óta még mindig attól tartott, hogy felismerik. Hülyeség, vitatkozott önmagával, hiszen két nappal ezelőtt cikcakkban vágott át egész Tokión. Miután nem találta otthon a barátját, Takait, rossz érzéssel robogott több mint 80 kilométert a nagyváros utcáin. Úgy érezte magát, mint egy gonosztevő, aki kacifántos utakon jutott haza. Mindezt csak azért, mert attól félt, hogy a rendőrség már komolyabban keresi, mivel megtámadta a biztonsági őrt. Miért is kellett megsebesítenie azt a férfit? Néha saját magát sem értette. Csak órákkal később a diákszállások és az egyetemek mellett elhaladva hajtott el az országúton a Takao-hegyhez. Keskeny folyóként kanyarogtak a Tokió j ellegzetes hegyének völgyein át vezető utak. Chiyo imádott függővasúton felmenni nagyanyjával a hegyre. A Takaóról tiszta időben egészen Tokióig, a csillogó felhőkarcolókig el lehetett látni. A lány ebben a két napban kerülte sobó4, és semmit sem mesélt neki az Electro Worldben történtekről.
Nagyanyja háza, ahol Chiyo a szülei halála óta élt, parlagon heverő és naptól kiszárított földek között terült el a völgyön át vezető út mentén. Két sor magas cseresznyefa szegélyezte a kavicsos feljárót, amelyek éppen elvirágoztak. Chiyo áttolta sobo négy kotkodácsoló tyúkja között a motort, és leállította egy munkapad előtt. Egy kicsinyke műhelyt rendezett be magának a kiszolgált tyúkólban, ahol még mindig több hely volt, mint nagyanyja rozoga házában. Tarka rongyokkal leválasztott egy sarkot, amit számos, szerszámokkal teli iratszekrénnyel, egy fúróállvánnyal, egy gyalupaddal és mindenféle elektronikai mérőműszerrel együtt saját birodalmának nevezett ki. Itt éjszakába nyúlóan tudott barkácsolni, forrasztani és csavarozni. Kihúzta a moped kulcsát, és szokás szerint egy festé- kesdobozba dugta, ami különböző robotvázak és kibelezett hidraulikus pumpák mögött állt. Vastag műanyag ponyvával takarta le a járművet. A koreai őr már biztosan tegnap átfuttatta a fotóját a tokiói rendőrség adatbázisán. Vajon a jogosítvány adatai is fent vannak már a neten? A rendőrök csak a jogsi adatait vagy az igazolványképet is lehívhatják a számítógépen? Ha igen, valamelyik ravasz szoftver tutira felismeri a fotóját, és riadót fúj. Nem, biztatta magát, ennyire még a japán rendőrség sem fejlett. Csupán felvették a koreai meg a többi biztonsági ember vallomását, aztán megnézték a nyilvántartást, amiben Chiyo háromszor is szerepel különféle neveken. Ennyi. A rendszámtábláját már hónapok óta nem tisztította meg, és abban a zűrzavarban nem is tudta volna senki sem kibetűzni. Ebben egészen biztos volt - legalábbis addig, amíg a következő hetekben fel nem bukkan újra az Electro Worldben, hogy megint csórjon valamit. Tekintete a robotokra vándorolt. Az egyik közülük egy kék gekkó volt. A kicsiny gyíkba aprócska csövekkel és finommechanikai rudakkal lehelt életet a lány. A legfurábbak azonban hatalmas tappancsai voltak. Ellentétben az igazi gekkókkal, Gexxnek ahogy Chiyo nevezte - négy helyett hat lába volt. Az utóbbi hetekben minden egyes napot a műhelyben töltött, hogy Gexx lábait egy különleges műanyaggal vonja be, amit milliónyi finom szőrszálacska borított. Barátjával, Takaival együtt lógtak a suliból, hogy két hónapon át járják az Electro Worldöt meg Akihabara többi piacát, és alkatrészeket keressenek. Chiyo a lábacskákat a természetből másolta, hiszen a sok szőrszál révén a robot úgy szaladgált fel-le a falon, mint egy igazi gekkó. A lány azért építette, hogy a házuk falait és ablakait megpucolja. - Kicsit még pihenned kell, Gexx - szólt oda Chiyo, és egy puszit nyomott a gekkó fejére. - Az Electro World egyelőre zárva van. - Sóhajtva tette vissza a robotot. Nagyon szerette volna, ha még ezen a héten elkészül, de nem volt pénze, hogy megvegye az utolsó lábhoz szükséges hidraulikus pumpát. Öt lábbal Gexx csak a nagyon érdes felületeken tudta magát megtartani, üveglapokra még nem tudott felmászni. Amikor meghallotta nagyanyja hangját az udvarban, becsukta a pajta roskatag faajtaját. Az asszony biztosan észrevette a motort. - Jövök már, sobo. - Chiyo a cseresznyefák alatti kőlapokon haladt a lakóház felé. A lehullott virágok a lapos hullámtetőn - amelyek a legutóbbi eső során barna masszává ragadtak össze alvadt vérre emlékeztették. A Takao-hegy oldalában álló csöppnyi házikóra nagyon ráfért egy festés. Ami épp nem volt kopott, az úgy hatott, mintha csak összetákolták vagy nagy sietve felcsavarozták volna. A fából készült névtáblájuk ferdén lógott az ajtón, a japán írásjelek, a kanji, amiket Chiyo még kisgyerekként égetett egy forró vassal az ajtóba, az idők során mohazölddé és repedezetté váltak. A családnevük, az Ishizuka már alig volt olvasható. Néhány esőtároló hordó mellett elhaladva a ház háta mögött lévő rozoga fateraszhoz ment, ahonnan valaha egy művészien kialakított kertre nyílt kilátás. Ma már csak elvadult bokrok,
egy régi kút és egy nagy Daikoku szobor tanúskodott az egykori pompáról. A közvetlenül a telekhez kapcsolódó hegyoldal biztosítására a hivatalok Chiyo gondolataiba merülve követte a keskeny ösvényt, amely a ház körül a teraszra vezetett, amikor majdnem elbotlott Yutaka Kishiiben. Az agg szomszéd egy párnán gubbasztott a földön, és hangos nyögések közepette ollózta az útszéli gazt. Chiyo nem szerette a mellettük lakó különös, fogatlan özvegyembert, aki mindig gyanakvóan méregette őt, és csak durva szavai voltak hozzá. Habár Kishii összehasonlítva Chiyo nagyanyjával kimondottan gazdag volt, mégis tartotta a markát, és kizárólag fizetség ellenében volt hajlandó segíteni a kertben. Az idejét legszívesebben azzal töltötte, hogy egy párnára dőlve az országutat és a bejáratot figyelte, meg beszólt Chiyónak, ha az csak kora reggel ért haza a tokiói portyázásairól. Vigyázz már, te buta liba! - támadt a férfi Chiyóra, és fejcsóválva húzta magához az ollóját meg a vegyszert, amiből a gaz kiirtására szórt a fugákba. Chiyo nem kért elnézést, hanem rutinosan felugrott a teraszra vezető három lépcsőfokon, és néhány szélcsengő mellett a hátsó ajtóhoz sietett. Hol vagy már? - szólította nagyanyja, még mielőtt Chiyo elhúzta volna a shojit, a rizspapírral bevont tolóajtót. - Kishii volt olyan szíves, és segített nekünk a kertben. Sajnálom, hogy nem találkozhattál vele, olyan kedves ember. Miután a lány odakint levette a cipőjét és behúzta az ajtót, még egyszer elnézett a kert felé. A rizspapíron keresztül felismerte Kishii árnyékát. Ahogy azt sejtette, a férfi a kíváncsiságtól hajtva négykézláb előremászott, és a veranda korhadt korlátjánál hallgatózott. Valószínűleg észrevette, hogy Chiyo a papír mögött állva tetten érte, mert hirtelen úgy tett, mintha minden figyelmét valami különösen makacs növény kötné le. Valóban, nagyon kedves - felelt Chiyo, és vágott egy grimaszt. Az alacsony étkezőasztal előtt le akarta ejteni a földre a válltáskáját, amikor rádöbbent, hogy nincs nála. Vagy még mindig az Electro Worldben van, vagy időközben bekerült valamelyik rendőrkapitányságra. A francba! Bele sem akart gondolni, mennyi fontos dolog volt benne. Nagyanyja odalépett hozzá, Chiyo pedig üdvözlésképp megpuszilta az arcát. A vékony kis asszony alig ért fel Chiyo álláig, karja a lány szemében mindig nagyon törékenynek tűnt. Sajnálom, sobo - szabadkozott Chiyo, és felemelte a fazék fedőjét. - Dugó volt Hachioji felé. Sobo füttyentett, mint mindig, amikor felháborodást színlelt. Mi volt az iskolában, kicsim? - Elvette Chiyótól a fakanalat, és kedvesen félretolta. - Ma nikumant36 eszünk, azt nagyon szereted. Azt gondoltam, megkérdezhetnénk Kishiit, hátha neki is lenne kedve néhány gombóchoz. Persze. Mi bajod van, gyermekem? Chiyo válasz helyett szeretettel megcirógatta nagyanyja ősz haját. Érezte az aprócska forradásokat sobo halántékának mindkét oldalán. Az asszony még csecsemőként két betontömb közé esett a nagy Kantö- földrengéskor. Chiyo szerette megsimogatni a sebhelyek finom vonalát. Ráadásul sobo egyfajta büszkeséggel viselte a hegeket. Az idős asszony copfba fogta hófehér haját, és Chiyo a mély ráncok, a szarkalábak és a földrengéskor szerzett sebek ellenére is vagánynak találta őt. Nincs semmi, sobo - füllentette Chiyo, és megcsókolta nagyanyja haját, majd pedig a kötényén keresztül villámgyorsan a hasába csípett. Na, megállj! - Az apró asszony nevetve sikított fel. De mielőtt bármit is tehetett volna, Chiyo újra megragadta a fakanalat, és kihalászott egy gombócot az edényből. Jól vagyok - vigyorgott Chiyo, és egyszerre bekapta... Vigyázz! Forró! ...az egész gombócot.
-A pokolba! Forró, forró, forró! - legyezte magát, és végigszökdécselte a konyhát, miközben sobo hangosan kacagott. Chiyo kivett három egyszerű fehér tálkát a szekrényből, és megterítette a bambuszfából készült alacsony asztalt. Hogy aznapra elkerülje a további zűröket, elhatározta, hogy most az egyszer nem fogja provokálni a szomszédot. Csendes lesz és udvarias. Már csak sobo kedvéért is. 21
Mivel csak helyi érzéstelenítést alkalmaztak, ánielnek abban a kétes élvezetben volt része, ogy megfigyelhette Dózert és Greenlightot a seb ragasztása és tűzése közben. Először eltávolították a seb körül elhalt húst, majd fibrinragasztót öntöttek a helyébe, hogy összefogja a bőrt. - Mi van a jó öreg spárgával? - kérdezte Dániel, mire a két férfi csak nevetett. Dózer szerint az egyszerű vágásoknál jobb tűzni, mert az kevesebb heget hagy. Fél napnak kellett eltelnie, hogy dr. Dániel Cornelis Rheinberg meg merje tenni az első lépéseket. A bőre feszült, és tartott tőle, hogy újra felnyílik a seb, de egyszerűen már nem bírt tovább feküdni. Mankóra támaszkodva bicegett végig a folyosón a laborjába. A bázisnak ez a része olyan volt, mint egy hétköznapi irodaépület. Mindössze a plafon fémrácsai fölött húzódó kábelek és a vastag hóruhába öltözött tudósok jelezték, hogy Dániel nem Seattle-ben vagy Berlinben dolgozik egy biztosítónál, hanem a világ legdélebbi pontján. Lassan ráérzett a helyes lépésritmusra, és elsántikált Frosty Boy, a jégkrémautomata mellett. Dr. Greenlight professzor és dr. Ibaha felnyitották a masina bádoglapját. A két magfúró szakember csavarkulccsal és csavarhúzó géppel bütykölt valamit a dobozban. Frosty Boy már hónapok óta szorulással küzdött, ami érezhető komorságot okozott a bázison. A két férfi üdvözölte Dánielt, és a segítségüket is felajánlották, de ő megrázta a fejét. Amilyen gyorsan csak a lába engedte, elsántikált a folyosó végén lévő irodájához. AMANDA állt filccel írva az ajtaján, és valamelyik mókamester egy sárga jegyzetlapot ragasztott mellé, rajta egy rúzsos száj lenyomata. Mintha AMANDA Dániel ked- .vese lenne, a kis szobácska pedig, amin két asszisztenssel, mégy laptoppal és öt laposképernyős monitorral felszerelt asztali számítógéppel osztozott, elvarázsolt szerelmi fészek. Elintézetlen munkával teli szerelmi fészek, gondolta a férfi, és elmosolyodott. AMANDA tényleg egyfajta szerető volt a számára. Még éjszaka is a komputerek előtt ücsörgött, és hallgatta a neutrínók kopogását. Dániel kinyitotta az ajtót, hangos EBM-zene38 ütötte meg a fülét. Majdnem elbotlott egy köteg hálózati kábelben, amelyeket még a múlt héten ragasztószalaggal ideiglenesen a padlóra rögzítettek. - Lacruz! - ordított az elektromos ritmusokba. - Lacruz! Kerek arcú, fülbevalós, iro frizurájú fiatalember gurult ki székével egy térelválasztó polc mögül. Venezuelából jött, és mindenkinek azt mesélte, hogy a csodálatos La Cruz nevű kikötővárosban fogant. Újra a gáton? - érdeklődött a kolléga, és kibontott egy müzliszeletet. Igen, persze. Átkozott szánok... Mire jutottatok? Micsoda... Mi van? - Dániel asszisztense végre lehalkította a zenét. - Ja, hogy az anomália... Alva vette észre. - Lacruz beleharapott a müzliszeletbe, és visszagurult a monitorjaihoz. - Adatokat kért a jégmagról, amiket akkoriban fúrtunk ki. A szondáinkhoz? Odaadtad neki?
Naná. Nem kellett volna? Dehogynem. - Alva nem az AMANDA-nál dolgozott, hanem egy másik kutatócsoportnál, amelyik a jégben fellelhető mikrobákkal foglalkozott. Dániel mindössze három hónapja ismerte a nőt. Kölcsönösen segítettek egymásnak, még ha Dózernek nem is tetszett, hogy a tudósok cserélgették a dokumentumaikat, és ezzel újabb és újabb politikai viharokat kavartak. Az Amundsen-Scott-bázison több mint 17 náció dolgozott, és általában jó néhány telefonhívásra volt szükség saját hazájukba, hogy megkapják az engedélyt az iratok átadására. Ráadásul a kutatásokat többé-kevésbé különböző cégek támogatták anyagilag, amelyek gyakorta egymás konkurenciái voltak. Alva berobbant ide, vetett egy pillantást a táblázataimra, és egyből kiszúrta a lényeget. Lacruz végigsimította a kakastaréját. - Igazi diablesa40. A lényeget? - Dániel Lacruz mögé lépett, és magához fordította a képernyőt. Várjál! - Lacruz végigfuttatta ujjait a billentyűzeten. - Na, most jönnek az értékek. Csak holnapután vettem volna észre az ellenőrzésnél. Voilá, az anomália! - A müzliszelettel az egyik görbére bökött, ami eleinte cikcakkban haladt, hogy aztán meredeken kilőjön a skálából. - Ez meg micsoda? Nem becsapódás, ugye? Lacruz megrázta a fejét. Nem, teljesen kiesik a mérési tartományból. Ha egy neutrínó ütközése volt, akkor elég fényes. Nagy koccanás történt ott! - A müzliszelettel a lábára mutatott, de az alattuk elterülő örök jégre értette. - A környező szondák is érzékelték. Lacruz odatolt Dánielnek egy széket. Ha ütközés, akkor egész jól elvakította az 5-7-4-es üvegszemünket - állapította meg. - Most mit csinál az 5-7-4-es? - Csak sistereg, nem küld jelet. - Lehet, hogy csak simán bedöglött a szem? Nem hiszem, azt lecsekkoltam. - Lacruz felhúzta a vállát. - És nézd meg a környező szenzorokat! - Ujjai újra a klaviatúrán szaladgáltak, és megjelent egy grafika, amelyiken a szondák látszódtak, mintha fonálra fűzték volna őket az örök jég birodalmában. - A mellette lévő összes szonda is látta. Ütközés volt ez, de nem tudom, hogy miért állt le az 5-7-4-es. Valóban az 5-7-4 körüli mérőszemek is villanást mutattak, bár lényegesen gyengébben. Analizálnunk kell, mi került a szemünkbe és honnan jött. Lehet, hogy simán csak rövidzárlat volt. Az 5-7-4- es egy villanással köszönt el, mi meg azt hisszük, hogy becsapódás. Hát, még az is lehet. Nézz utána! Rajta vagyok. Amíg én itt a szoftvert faggatom, felhozhatnád az 5-7-4-et, hogy tisztábban lássunk. A jégből...? Azt meg, hogy a fenébe csináljam, Lacruz? - Dániel megvakarta a kötését. Egyébként is napokba telik, amíg a fúrólyukat kiolvasztjuk. - Egy röpke másodpercig csak ült csendesen, és a görbét bámulta Lacruz monitorján. Sem a szél süvöltése, sem Lacruz zenéje nem hallatszott. Egy pillanatra síri csend lett, és Dániel azt gondolta: ezek az értékek vészjóslóak. Ha jegyzettömbbel és távcsővel a dzsungelen keresztül menetelő tudósok lennénk, sok minden egyszerűbb lenne. De még egy Földet elpusztítani képes üstökös is először csak szokatlan kis görbeként jelenik meg valahol egy monitoron. Egy jelentéktelen vonal, egy aprócska anomália, ahogy Alva és Lacruz nevezték. Csupán egy grafikon csúcsa, semmi több. Dániel megborzongott. Szűk két kilométer mélységben valamit rögzítettek a szemek, és közülük az egyik megvakult. Érdekes. Hirtelen újra feldübörgött Lacruz zenéje, Dániel összerezzent. Te, Lacruz, igazán letölthetnél magadnak végre pár új zenét... Női hang szakította félbe Dánielt a mondat közepén. -
Majd én kiviszlek. Igaz, hogy még mindig köhögök, de veled ellentétben, legalább tudok motoros szánt vezetni. - Alva állt az ajtóban, kezében két csomag jégkrémmel. - Szorulás megszüntetve - közölte velősen, és az egyiket odanyújtotta Dánielnek. - Osztoznotok kell rajta. Greenlight és Ibaha 20 csomagot szedtek ki az automatából. Most az ebédlőben gubbasztanak, és rekordidő alatt tolják be a fagyijukat. Jutalmul a szerelésért. Míg Lacruz udvariasan elutasította, Dániel szívesen elfogadta a fagylaltot. Bár azt gondoltam, hogy az elkövetkezendő három évre elegem van a jégből. A csokit még meg kell javítani - tette hozzá Alva, és köhögött. Odanyújtotta Dánielnek a mankót. - Nem az anomáliátok az egyetlen dolog, ami történt. - Hanem? - A DOME-F aknánk megtelt vízzel. Vízzel? - Dániel fel akart állni, aztán inkább meggondolta magát. - Mi az, hogy vízzel? A DOME-F a mi szondamezőnktől legfeljebb harminc méterrel odébb hasít a mélybe. Ott minden csupa jég. 2,7 kilométer lefelé. - Mi is ezt gondoltuk. Dániel megvakarta a kötést. -De... Ibaha tegnap az Egyesült Államok Országos Hó és Jég Adatközpontjának41 részére vett mintákat a DOME- F-ből. Leeresztett egy kotrót a régi aknába, jó 700 méter mélyre. Tulajdonképpen jégpróbákat akart lekaparni, felhozni és megvizsgálni, hogy... - Szavai köhögésbe fulladtak. - Bocsánat... Látni akarta, hogy talál-e vulkáni hamut, de végül is csak víz volt a kotrójában. Folyékony halmazállapotban - tette hozzá Dániel teljesen fölöslegesen. - Vagyis a szondánk lehet, hogy vízben lóg és nem is jégben? A nő köhögve húzta fel a vállát. Tényleg le kellene feküdnöd, Alva. Nem fagyi kell neked, hanem az én köhögéscsillapító, kamillás-vaníliás csodateám. A nő leintette. Csak ágyba akarsz cipelni - jegyezte meg mosolyogva. Pontosan. Beteg vagy, Alva. Igenis, apuci - grimaszolt Alva. - Lacruz - fordult oda aztán Dániel asszisztenséhez -, lehetséges, hogy a szonda azért ment tönkre, mert vízben van? Nem tudom, nem hiszem. Elég strapabíróak a szemeink. Úgy értem, hogy amúgy meg befagynak ott lent. Dániel bólintott, a homlokát ráncolta, ahogy mindig szokta, amikor feszülten gondolkozik. Aztán közölte: Tudom már! Kölcsönkérünk egy Endurance robotot42, leeresztjük a DOME-F-be, és megnézzük, mi folyik ott. 41 Különleges robot jég alatti felderítő utakhoz. Az Environmentally Non-Disturbing Under-ice Robotic Antarctic Explorer kifjezésből eredő mozaikszó. 42 A Global Positioning System angol kifejezés rövidítése. Műholdas navigációs rendszer, amit az egész világra kiterjedő helyzetmeghatározásra és időmérésre fejlesztettek ki. Egy Endurance-t? - Alva felnevetett. - Sosem fogja odaadni neked Dózer. Figyelj, kiviszlek, és együtt megnézzük. - Hadd beszéljek előbb Dózerrel. - Hé, mióta utasítasz vissza egy randit velem? Ó, jaj, nem is tudtam, hogy mínusz 666 fokban és vastag termoruhában is bírod a romantikát. Hát derítsd ki! - lehelte Alva színlelt érzékiséggel. Annyira mesterkélten, hogy Lacruz felvihogott. -
22
Finom, szürke fátyol lebegett a gyorsforgalmi út felett. Ian és Bpm hajából csöpögött a víz, befolyt a nyakukba és a ruhájuk ujjába is. Ian lassacskán fázni kezdett. Az apró esőcseppek átszivárogtak motorosdzsekije varratain, miközben ő görcsösen a forgalomra koncentrált, és azért imádkozott, hogy ne találkozzanak rendőrrel. Ha megállította volna egy járőr, gyorsabban találta volna magát újra Southendben, mint ahogy tízig el tud számolni. A szabadság mámorító érzését valahol a Pinkham Wayt a Talford Roaddal összekötő főút és a Hanger Lane metróállomás között veszítette el. S legkésőbb akkor, amikor bekanyarodott a Kew Roadra, és megpillantotta a boltokat meg a bérházakat. Az indulás örömteli élménye átadta helyét az izgalomnak, hogy vajon mi vár rájuk. A hideg menetszél ellenére Ian simán hallotta a dübörgést Bpm fülhallgatójából. A szemerkélő esőtől szürkére festett homlokzatok, a járdán esernyő alatt siető emberek, a zebráknál várakozó autók és a járdaszegélynél parkoló taxik borongós videóklipként húztak el mellette. A tompa dübörgés csak tovább növelte benne azt a kényelmetlen érzést, hogy a megkezdett utazás valami olyasmihez fogja elvezetni, amit talán jobb lett volna sohasem látni. Bpm mobiljában volt GPS, és az aktuális térképeket is le tudta tölteni, így gyerekjáték volt megtalálni a Temze partján fekvő villát. Richmond városrészen át a Willoughby Roadra kormányozta a nehéz Harleyt, és már meg is pillantotta az első villákat. Ian lassított. Kellemetlen bizsergést érzett a gyomrában, amikor leállította a motort. Leszálltak, és a járművet a Richmond-villa magas kertfala előtt parkolta le.
A ház a kerítéshez képest beljebb épült. A nyeregtető és három vörös téglából készült kémény mellett egy hozzá épített kerektorony is az ólomszürke égbe magasodott. Míg a ház az előtetők, számos oszlop és fagerenda miatt viktoriánus hatást keltett, a nyerskőből épült torony középkori várra emlékeztetett. A nedves cseréptető csillogott az esőben. A villa félkör alakú, függöny nélküli ablakai fekete szemekként bámulták lant. A tetőcserepet benőtte a moha, és sok helyen mállott a vakolat. Ian pillantását hangos csikorgás vonzotta ismét a toronyhoz. Egy vasból készült, rozsdás napot fedezett fel, ami a torony csúcsán forgott a szélben. Nyikorogva Ian felé fordult, és a fiú megrettent a látványtól. Biztos, hogy nap volt az? A rozsda lyukakat mart a fémbe, és néhány sugara valószínűleg már évekkel ezelőtt leesett. Most inkább úgy nézett ki, mint egy vigyorgó halálfej, pár égnek meredő hajszállal. Közszemlére tett, lándzsára tűzött, rothadó koponya. A torony mögött sötétszürke, nehéz felhők emelkedtek. Hamarosan vihar lesz. Egy széllökés visszafordította a szélkakast, és a halálfej eltűnt. Csupán a nyugtalanító érzés maradt meg, ahogy a rossz szájíz szokott. Halló? - kiáltott Ian, mert zajt vélt hallani. Nincs itt senki. - Bpm kivette a fülhallgatót. - Elég barátságtalannak tűnik. Láttad a teraszt? - A bejáratra mutatott. Az ajtót több vékony oszlop szegélyezte, ezek tartották az előtetőt. Jobbra és balra veranda ölelte körbe az épületet, ami semmivel sem nézett ki jobban, mint a ház többi része: falécei bezöldültek és részben betörtek. A területet elzáró kordonszalag lengedezett a szélben. Lakik itt valaki egyáltalán? - Bpm vizes kezét az egyik oszlopba törölte, amitől csak még koszosabb lett. - Mert ha igen, akkor tudnám javasolni, hogy rúgja ki a takarítónőt. Felhők sötétítették el az eget és árnyékolták be a villát meg a kertet. A szél felerősödött, és érezhetően lehűlt a levegő.
Ian semmire sem emlékezett. Sem a verandára, sem a feljáróra vagy a kőkerítésre, amin épp most másztak át. Minden idegen volt a számára. Ebben a kertben játszott valaha? Ezekre a fákra rakták fel, vagy éppen ebben a toronyban tombolt? Nem tudta. Egy hirtelen szélroham egy ablakkeretnek csapta valamelyik bokor ágát. Mindjárt zuhogni fog. Tényleg be akarsz menni? - Bpm még jobban az arcába húzta sárga kabátja kapucniját. - Le fog fagyni a tudod micsodám. Inkább meg kéne melegednünk valahol. Ian nem fogadta el Bpm érveit, hanem elindult az ajtóhoz vezető lépcsőn. Valami végigsimította az arcát, mire visszahőkölt. Egy agyagharangocskákkal és tollakkal felszerelt szélcsengő táncolt bőszen a bejárati ajtó fölött, madzagjai reménytelenül összegabalyodtak. A fiú az ajtó üvegére nyomta a homlokát, de semmit sem tudott kivenni. Amikor kicsit erősebben támaszkodott neki, az ajtó hirtelen felpattant. Spooky - szaladt ki Bpm száján, miközben a nadrágjába törölte a pilótaszemüvegét. - Hát, akkor fáradjunk be. A ház belsejében hidegebb volt, mint odakint. Ian halkan becsukta maga mögött az ajtót. Fülelt, de csak az eső kopogását hallotta az ablaküvegen. Tekintetével végigpásztázta a fekete márvánnyal burkolt földszintet. Az első emeletre vezető, díszes korlátú íves falépcső lépcsőfokai kopottak voltak. - Felkapcsoljam? - Pszt! - Ian a szájára tette a mutatóujját. - Hallod? Úgy hangzott, mint egy fűnyíró zakatolása. - Kintről jön. Valami agyament az esőben nyírja a füvet. - Aha. Inkább csak az elemlámpádat kapcsold fel! Bpm óvatosan körbevilágított a helyiségben - és egy hulla arcába bámult bele. Az egyik felét felvágták, izomkötegek és nyers hús vált láthatóvá. Bpm velőtrázóan felsikoltott. Aztán csend lett a házban. Síri csend.
123 méter, jelezte a Victory céltávcső. Több mint száz méter a házig, esőben. Sóhajtva tette vissza a távcsövet az anyósülésre. Alig húsz méterrel előtte állt a Harley. Megvárta, amíg a fiúk átmásznak a villa kerítésén. Zachary mindig megfelelő távolságot tartott, ahogy azt a hadseregben tanulta. Bár a megfigyelés nem volt az erőssége, nagyon szerette a felderítést, ahogy a kémkedést a katonaságnál nevezték. Szeretett volna tiszti karriert befutni, aztán idővel az FBI-hoz került volna. De a szolgálati fegyvere hibás biztosítéka keresztülhúzta a számítását. Egy anyaghiba az egész életét elrontotta. Bár a katonaságnál eltöltött évek már régen elmúltak, még mindig gyászolta azokat az időket. A zuhogó esőben alig látott valamit. Az ablaktörlő idegölő csikorgással próbált úrrá lenni a vízen. Motorokat lopkodnak, és villákba törnek be. - Zachary halkan füttyentett és megsimogatta a pitbullját. Aztán előkotorta a mobilját és felhívta Tant. Több mint hatszor csengett, mire a srác felvette. Minden rendben, nem cirkuszolnak. Még náluk vagy? Kényelembe helyeztük magunkat a kanapén, van kávé meg tiopentál. Ne ess túlzásba, megértetted!? Én? - kérdezte Tan ártatlanul. Rövid csend támadt, mert Zachary az akusztikus fegyvert horgászta ki a kesztyűtartóból. Durva alakja és műanyag tokja miatt játékpisztolyra emlékeztetett, így simán át tudták csempészni a vámellenőrzéseken. Amatőrök.
Tan folytatta: Viszont nem mondanak semmit, csak a nő sipákol folyamatosan. Ez a Boroughs állítólag meghalt vitorlázás közben. Vidd őket a gyárcsarnokba, és kutasd át a házat! - Zachary letette a telefont, és az esőben a kapuhoz sietett.
Bpm az ijedtségtől leejtette a zseblámpát. Ian felemelte, a fiú felé világított, és harsogó nevetésben tört ki. A félelmetes fej csupán egy műanyag bábué volt, amilyeneket orvosi rendelőkben lehet látni. -A fenébe! - nyögte Bpm. Bár az emberke csak műanyagból volt, Bpm nem óhajtotta tüzetesebben megvizsgálni. Nem csoda, elég szörnyű volt az arca. Ian elfordult, és a falon lógó fotókat nézegette, amelyek balesetek áldozatait ábrázolták. Egy vörös hajú, megégett mellű nő, egy szétmart fejű férfi. A szenvedés kijózanító képei. Megsérült emberek, akik plasztikai sebészhez fordultak. Villám hasított a sötétségbe. - Mi a frász folyik itt? - hallotta Ian barátja szitkozódá- sát. - Freakshow43? - Gondolom, orvosi rendelő. Láttál kint táblát? Bpm tagadólag rázta a fejét. Mennydörgés hangja csapott az eső kopogásába. Ian hallotta, ahogy a szalagot csapkodja a szél. CSITT CSATT CSITT CSATT CSITT CSATT. - Menjünk tovább! - mondta. Váratlanul egy csontos kéz érintését érezte a vállán. Felkiáltott és ösztönösen hátracsapott. Bpm zseblámpája fényében egy szikár férfit látott. Mit csináltok itt? - esett nekik az öreg. Ian megérezte a férfi sörszagú leheletét és ruhájának nedves szagát. Maga... maga kicsoda? - kérdezte Bpm, és hátrált egy métert. Az idegen hegyes sövényvágót tartott a kezében. Arca tele volt gallyaktól származó karcolásokkal és kosszal. Nadrágjára és kötényére fű és föld tapadt, fején pedig műanyag hálót viselt, ami alól ősz hajszálak kunkorodtak ki. Csontos lábát szakadt, ragasztószalaggal összekötözött szandálba dugta, és vastag zoknit hordott. Tűnjetek el innen! - morogta, és mocskos kezével letörölte háromnapos szakálláról az esőcseppeket. Bocsásson meg, uram! - próbálta Ian tompítani a helyzetet, miközben pillantását félénken a sövényvágón tartotta. - Én valaha itt lak... A férfi keze hirtelen előrelendült, és Ian felsikoltott, mert azt hitte, hogy le fogja szúrni Bpm-et. De csak megragadta és oldalra lökte. Hé, mister! El a kezekkel! - ordított rá Bpm a fickóra, és kiszabadította magát. - Ne nyúljon hozzám, oké? Kopjatok le! A rendelő mára bezárt. Nyomás! - A kertész a bejárati ajtó felé intett a szerszámmal. Ian épp azon gondolkozott, mit is tegyen, amikor Bpm hatalmasat üvöltve váratlanul elrohant. A szentségit! Állj meg! - káromkodott a férfi, és az ollójával megfenyegette lant. - Te nem mozdulsz! - Támolyogva botladozott Bpm után, aki közben már a lépcsőhöz szökkent, és felszáguldott az első emeletre. Egy villám megvilágította a lépcsőházat. Mi a fenét akart Bpm? Iannek fogalma sem volt, mit tegyen. Menjen utána? Alig ért fel a férfi az emeletre, amikor becsapódott egy ajtó. Nem sokkal később Bpm vigyorgó feje bukkant fel a lépcsőkorlát oszlopai között. Egy körséta a házban, mylord? - Ledobott Iannek egy kulcsot, és suttogva hozzátette: Egyedül az a bizonyos szoba alkalmatlan ma a szemrevételezésre, attól tartok.
Te tiszta dilis vagy. - Ian fejcsóválva futott fel a lépcsőn. Már félúton hallotta, ahogy a kertész az ajtót rázza, és a mennydörgések között az ordítását is érteni lehetett. - És mi van, ha kimászik az ablakon, vagy felhívja a zsarukat? Lenne neki mobilja? Nem hiszem - válaszolta Bpm. Ian átpréselte magát egy festőállvány mellett. A folyosót részben letakarták fóliával, lábuk alatt vastag porréteg ropogott. A földön kábelek hevertek szanaszét, ecsetekkel és konnektorokkal teli dobozok álltak az útban. Iannek úgy tűnt, mintha maga a villa is az orvosi rendelő betege lenne. A szabadon lógó elektromos vezetékek úgy futottak végig a folyosón, ahogy az emberi test idegpályái, a falak mély barázdái pedig mintha sebhelyek lettek volna. - És ha mégis? Hát akkor húzzunk bele! - hangzott Bpm válasza. - Mit keresel? Ian előhúzta a falra rajzolt képleteket ábrázoló fotót, és Bpm elé tartotta. - A dolgozószobát - válaszolta tömören. -
23
Bár a nikuman Chiyo kedvenc étele volt, mindössze egyetlen gombócot bírt legyűrni. A biztonsági őr túlságosan lekötötte minden gondolatát. Ráadásul még Kishii, a szomszéd is idegesítette, aki megvetően vizslatta a lányt, miközben csámcsogva, bőséges szójaszósszal meglocsolva tömte magába a nikumanokat. Kishii szerint Chiyo csak eltartatja magát a nagyanyjával, és tizenkilenc éves korára már igazán kitanulhatott volna egy rendes szakmát. Egyáltalán nem csinált titkot belőle, hogy élősködőnek tartja a lányt, aki csak kihasználja a nagyanyját. Amikor Kishii az ötödik nikumant mártotta a szószba és nyelte le böfögve, Chiyo bocsánatot kérve felpattant. Nem feledve az udvarias meghajlást, kimenekült a nappaliból. Miközben elmosogatott nagyanyjának, a félig csukott tolóajtón át látta, ahogy Kishii az asszonyt győzködi. A szójaszósz lecsöpögött az állára, de ezt csak akkor vette észre, amikor sobo a köténye sarkával finoman felitatta a rozsdavörös folyadékot. Undorító! Az öreg már évek óta próbálta elüldözni a házból Chiyót és kikezdeni sobóval. A lány fel nem foghatta, mit kedvel nagyanyja a szószátyár szomszédban. Mivel már nem bírta tovább elviselni a két öreg turbé- kolását, kiszökött a kertbe. Az ilyen pillanatokban normális családot szeretett volna. És bár az érzelgősség nem volt jellemző rá, az ilyen estéken nagyon vágyott a szülei után, akiket sohasem ismerhetett meg igazán. Valamivel az Aconcagua csúcsa alatt érte őket repülőszerencsétlenség. Chiyo sosem látta a dél-amerikai hegyet, de a nevét már tizenegy hónaposan ki tudta mondani. Ez volt az első szó, amit az o-kaa-san és az o-tou-san, vagyis az anya és az apa után megtanult. A-con-ca-gu-a. Az első szó a szülei halálát követően. Chiyo elmélázva bámulta a kiszáradt rózsabokrokat meg a poros, sárga gyepet. Valahogy el kellett terelnie a gondolatait, és mi más is lehetne erre jobb, mint Gexx, a gekkó. Lehet, hogy egyedül is össze tud hozni egy hidraulikus pumpát. Lenyitotta az egykori tyúkól szénapadlására vezető lépcsőt. Fürgén felszökkent a kilenc létrafokon, és körbevilágította zseblámpájával a csupasz deszkákat, kacatokat meg a sarkokban lógó pókhálókat. Gyakran támadtak új ötletei a tönkrement rádiók meg tévék, biciklivázak és lopott elektronikai alkatrészek között uralkodó fejetlenségben. Mindaz, amire nem volt szüksége a bütykölgetések során, ideiglenesen a tyúkól padlására került. Miközben a por és a legyek az orrát csiklandozták, három régi barátját nézegette az elemlámpa fényében. Egy két méter magas takarítórobotot, ami sajnálatos módon lezuhant a pincelépcsőn,
egy púpos, részben fából készült, biciklitisztító robotot, meg egy apró bádogembert, aminek a tojásokat kellett volna begyűjtenie, de helyette mindig csak tojáslevet hozott. Egy ideig az elromlott monitorok között rámolt, közben pedig azon gondolkodott, nem tudna-e kiszerelni néhány csövet a régi takarítórobotjából. Aztán egyetlen pillantás elég volt a szinte emberi arcú hömu meka-ra, hogy ne tegye. Miután sikertelenül végigböngészett néhány kartondobozt meg fiókot, visszamászott Gexxhez. Néhány hete ellopott egy építkezésről egy hatalmas fényszórót meg pár méter kábelt. Eddig csak a munkapadja feletti lámpákat használta, mert ha a fényszórót is felkapcsolta volna, hogy késő éjszakáig dolgozhasson, Kishii biztosan morgott meg a rendőrséget hívta volna. De a férfi ma sobóval meg a szójaszósszal volt elfoglalva. Fejét még mindig Kishii miatt csóválva, összecsavarozta a dugót, és ellenőrizte a fényszórót. Alig csatlakoztatta, éles fénye máris felriasztott egy műhelybe tévedt tyúkot. - Csönd legyen! - sziszegett a lány, és újra felmászott a szénapadlás létráján. A fényszóró egészen szürrealista módon világította meg az ócskavasait. Szinte játékszernek tűnt a nagy halom alkatrész, de most minden hegyesnek és veszélyesnek látszott. A letört csövek és behorpadt lemezek mögött fenyegető, sötét árnyak rejtőztek, minden sarokból és résből Chiyót lesték. A fényszóró felhevítette az álló levegőt, a porszemek hópehelyként táncoltak a lány szeme előtt. Káromkodva megbotlott egy régi villanyszekrényben. Térdével félretolt valami kidobott képernyőt, és lassacskán haladt tovább a padláson. Már évek óta nem volt a sarokban. Valahol itt hátul temette el a kertészrobotot, amit azért épített, hogy megszabaduljon Kishiitől. A leskelődő árnyékok között előtúrta és megvizsgálta a szerkezetet, amivel a robotnak a gazt kellett volna kiszippantania. Elégedetten állapította meg, hogy a levegőt vezető aprócska csövek ideálisak lennének Gexx lábacskájához. - Tudtam én, hol keressem - diadalmaskodott Chiyo, és már elő is kapott egy csavarhúzót a szerszámtáskájából. A fényszóró időközben szaunává változtatta a rakte- ret, ezért izzadva csavarozta le a csöveket. Épp a zsebébe akarta dugni az alkatrészeket, amikor elállt a lélegzete. Az árnyékok között, egészen hátul az oromtetőnél hatalmas bogár gubbasztott egy lassan széteső faládán. Chiyo nem volt félős, mégis kiszaladt a száján egy sikoly, és a fényszórót is majdnem elejtette. Az állat nagyobb volt a lány fejénél, színe vörösesbarna. Bordás páncélja csillogott a lámpafényben. Irdatlan testéből hosszú, fekete kicsavarodott lábak nőttek ki, és Chiyót döglött pókra emlékeztették. A bogár az ócskavasak mögött a sarokban bújt meg, és úgy tűnt, hogy zsákmányra vár. Chiyo óvatosan átlépett pár csövön, és félretolt egy szerelőlapot. A csavarhúzóval felfegyverkezve, lassan osont előre. Az állat mindeddig nem mozdult, de a lány attól tartott, hogy bármelyik pillanatban elillanhat vagy akár rá is ugorhat. Még erősebben szorította a csavarhúzót. Rettegése ellenére közelebb lépett, mert a kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Két méterrel a fénylő páncél előtt azonban megtorpant, és inkább egy vascsövet markolt fel fegyver gyanánt. - Hé! - kiáltotta, de a bogár meg sem rezdült. - Hé! Hé, te! Semmi. Még egyszer nagy levegőt vett, felemelte a kezében lévő csövet és döfött. Nem volt nagy szúrás, inkább csak egy bökés, de döbbenetére a bogáron rángás futott végig. Aztán a ládával együtt villámgyorsan lezuhant, és egy kongó dong kíséretében csapódott a padlódeszkára. Chiyo a fényszóróval elvakította az állatot. Vajon megdöglött?
24
Ian és Bpm átvizsgálták az első két emeleti szobát, de egyik sem egyezett a fotón látott helyiséggel. Mindenütt poros dobozok álltak, a halomba rakott bútorokat rongyokkal takarták le. Míg a földszinten modern orvosi rendelő volt berendezve, az emelet felújítására még csak most került sor. A fűtéscsövek és festékesvödrök mellett csalódottan lopództak tovább a folyosón. Ian újból lenézett az előtérbe. A lépcső kanyarulata, a márványpadló, a bejárati ajtó - semmi nem ébresztett benne emlékeket. Hangos mennydörgés törte meg a csendet. Villám cikázott át az égen, és egy szempillantásra belevilágított a sötétségbe. A fény áthatolt a bejárati ajtó üvegén és az elülső ablakokon. Ian egy röpke másodpercig azt hitte, hogy egy árnyékot lát a verandán. Összeszorította a szemét, még egyszer lekémlelt az ajtóhoz, de a következő villám rángatózó fényében már nem látszott az árnyék. Talán a kertész volt az? Az ajtó zörgetését már abbahagyta. Kiszabadult volna? Ian feszülten figyelte a sötétséget. A szél fütyült, ordított, az eső zuhogott. Mi történt? - Bpm a lépcsőkorláton át nyugtalanul bámult a földszintre. - Semmi... csak... Siessünk! Bpm megrántotta a vállát, és kisöpörte loknijait az arcából. - Mutasd azt a képet! Együtt vizsgálgatták a megfakult felvételt. Ez itt az ablak mögött, nem a kert, ez a kicsi pont pedig nem a Temze? Ian összeráncolta a homlokát. Eddig egyáltalán nem figyelt fel a kép bal szélén lévő ablakra. Ezt előbb is észrevehettük volna. Hátrafelé néz a szoba, a kertre, és nem az utcára. - Bpm lelkesen nyitogatta egyik ajtót a másik után. - Ez túl kicsi. Csak valami tárolóféle gyógyászati cuccokkal. - Máris száguldott a következő ajtóhoz. - A francba, zárva van! - Bpm kicsit elgondolkozott, aztán pattogó katonai hangsúllyal megkérdezte: - Berúgjam, uram? De Iannek nem volt vicces kedve. Nem. - Megrázta a fejét. - Az vandalizmus lenne. Valahogy máshogy kell kinyitnunk... Bpm hangos köhintés kíséretében az ajtóba rúgott egy hatalmasat. A mozdulat kicsit komikus volt, ügyetlen is, de elérte a célját. A régi, szuvas ajtólap kitört a zárból és feltárult. Bocsánat - morogta Bpm tettetett rémülettel. - Kicsúszott a lábam. Ian vágott egy grimaszt, de azért kíváncsian kémlelt be a sötét helyiségbe. Be sem kellett lépnie, hogy tudja: végre megtalálták a dolgozószobát. Bpm egy pillanatra levette pilótaszemüvegét, és betolakodott Ian mellett a szobába. Nézd már, itt hátul van még egy szoba, ami a folyosóra vezet. Na jó, inkább egy lomtár... Be nem állt a szája, de Ian nem is reagált rá. Ha az újságnak igaza volt, ebben a helyiségben halt meg az apja. Alig mert lenézni a földre, attól rettegett, hogy esetleg égési nyomokat fedezne fel. Megkönnyebbülve állapította meg, hogy időközben linóleumot fektettek a padlóra. Ahol valaha az apja íróasztala állhatott, most a festők rakták össze a tapétázóasztalukat, amin régi újságok, egy colstok és más kacatok mellett egy üres tízórais doboz hevert. Az ablakot művirág díszítette, leveleit vastagon belepte a por. Ian kinézett, nem túl messze a Temzét látta. Egyáltalán nem emlékezett semmire. Nem is csoda, gondolta, négyéves voltam, amikor elköltöztünk. Ráadásul valamikor fel is újították a helyiséget. Bpm kitépte Ian kezéből a fotót, és megpróbálta megállapítani a fényképész helyzetét. Onnan csinálhatták a képet. - Egy komódra mutatott, amin koszos kávécsészék sorakoztak. - Mi ez itt a falon? Időközben olyan hevesen villámlott és dörgött, hogy Ian már egyáltalán nem tudta különválasztani az egyes villámokat. Barátja mellé lépett, és követte a tekintetét.
Arra a vonalra gondolsz? - Ian a fotóra és az apja mögött látható különleges formulára bökött. - Várj csak! - Félretolta a székeket, és letérdelt a földre. Igaz, hogy a falat azóta újratapétázták, de hátha mégis látni valamit a tökéletlenül összeillesztett széleknél. A falat és a szegélyléceket méregette, míg... - Még mindig itt van az a vonal! - kiáltotta izgatottan. A szegélyléc fölé valóban sötét csíkot festettek. Tuti, hogy még itt van. A tapéta alatt. Simán csak rátapétáztak. Az az irkafirka? Az a... a... - Bpm kereste a szavakat. -Izé? Igen! - Ian próbálta kitapogatni a tapétacsík szélét, aztán letépett egy darabot. Aha. Én nem rúghatok az ajtóba, de te lazán tépkedhetsz. - Ne dumálj, inkább világíts! Bpm Ian mellé guggolt, és zseblámpája fényét végigfuttatta a falon. A ragasztó az évek során morzsalékos lett, és homokként pergett a padlóra, amikor Ian letépte a tapétát. Örömmel állapította meg, hogy a csíkok nagyon könnyen válnak le a falról. Tényleg van ott valami - suttogta Bpm, de hangját elnyelte a mennydörgés. Ian filcvonásokat fedezett fel. Apja fekete és piros íróeszközzel rajzolt valamit, valószínűleg boardmarkerrel, amivel egyébként táblára szoktak írni. - Tegyük szabaddá! - szólalt meg Ian. Aztán különösebb teketória nélkül félrelökte a székeket, és letépte a következő darabot. -
25
A fenébe is! - morogta Chiyo, amikor újra megbökte a csővel az állatot. Eltelt egy kis idő, mire összeszedte a bátorságát, és elindult a mozdulatlan bogár felé, ami most háttal feküdt a páncélján, a lábai pedig az égbe meredtek. A lány még egy lépés tett az állat irányába. Nem volt az fenevad. Csupán egy rozsdás sisak, amire kábeleket, meg egy hosszú bélést szereltek nyakvédőnek. Chiyo megrántotta a fényszórót, hogy húzzon pár métert a kábelen, és leállíthassa a lámpát. A sisak meglepően nehéz volt, merthogy vasból készült. Már az első pillanatban azokra az acélsisakokra emlékeztette a lányt, amiket Harajuku városrészben árultak, ahol a ruháit szokta venni vagy lopni. Általában a cosplayerek meg a megszállott játékosok érdeklődtek az ilyen sisakok iránt, amelyek állítólag még a második világháborúból származtak. A sisakot nem ő készítette, nem is az utcán találta - ez bizonyos. Kíváncsian méregette. A felülete bordázott volt, hogy még stabilabb legyen, ujjai alatt pedig érezte az érdességét. A csúcsából néhány kábel vezetett a tarkórészhez, ezért Chiyót a szamurájok hagyományos sisakjára emlékeztette. A régi agancsos sisakok nyakában lamellás lemez, shikoro lógott, ez védte a szamurájt a hátulról érkező csapások ellen. Chiyo megfordította a sisakot, és megállapította, hogy a shikoro nem egyszerű lamellákból áll, hanem vasgyűrűkből, amiket úgy szegecseltek össze, hogy nyúlni és zsugorodni tudjanak, akárcsak a hernyó teste. A modern tűzoltósisakok könnyű nyakvédőire még csak nem is hasonlított, hiszen a vasgyűrűk alól csatlakozóaljak is előtűntek, amiket régi, porózus gumilapok védtek. Chiyo azt is megfigyelte, hogy a kábeleket - ellentétben a ma használt PVCvel - valamiféle szövettel borították. A shikoro vastagabb volt a lány kezénél, és a gyűrűk meg a gumi miatt elégett, fekete húsra hasonlított. Habár Chiyo még soha életében nem látta a sisakot, sejtette, hogy valami hiányzik belőle. Egyből kiszúrta, hogy az elsőre póklábaknak hitt kábelek nem illettek a dugaljakba. Lefújta a port, meg néhány pókhálót, aztán felvette a fejfedőt.
Irtó nehéz volt, és Chiyo, miközben megpróbált mozogni benne, ösztönösen Darth Vader fekete sisakjára gondolt. A füle fölött kitapogatott egy kihúzható bőrpántot, amivel az áll alatt rögzíteni lehetett. A bőr sima volt, és az eltelt évek ellenére is zsíros, mintha számtalanszor használták volna. Most már szabad volt mindkét keze, hogy belenézzen a faládába, amin a bogarat találta. Még évekkel ezelőtt sötét ponyva került a dobozra, de a patkányok vagy egerek így is megrágcsálták, sőt néhol át is fúrták a fát. Chiyo felemelt egy darabka ezüstfóliát. Tanácstalanul nézegette a fecnit, aztán meglepve látta, hogy egy sast nyomtattak rá, karmai közt egy horgonnyal. Végighúzta ujját a fóliába stancolt szavakon: Haditengerészeti Hivatal. Az USA Haditengerészetének címere. Bármit is hegesztett a haditengerészet az ezüstpapírba, az már régen a patkányok gyomrába vándorolt. A korhadt fa fűrészporrá vált Chiyo kezében. Valószínűleg tábori felszerelés lehetett. A lány azon gondolkozott, vajon mióta heverhetett a padláson. Nyolc- vagy talán kilencéves lehetett, amikor az első masináját összeszerelte, és a büdös, régi tyúkólat műhelynek nevezte ki. Tíz év, mélázott Chiyo, a láda biztosan idősebb annál, és kihúzott belőle egy kis csomagot. A tasak a fényszóró hősége ellenére is hidegnek és nyirkosnak hatott, mivel olajjal átitatott papírból készült. Több fémdarabot csomagoltak bele, amelyek hála az olajnak, alig voltak rozsdásak. Az egyik azonnal felkeltette Chiyo érdeklődését: egy monokli, ami úgy nézett ki, mint egy kettéfűrészelt szemüveg. Az oldalán hét bemetszés és tekercsek voltak, és számos, egymás mögé hajtható, színes üveglapból állt. Chiyónak nem kellett sokat agyalnia, hogy mire való. Pár másodperc alatt felfogta, hogy a monokli - a sisak szélébe illesztve - viselője jobb szeme elé kerül. A szénapadlás hirtelen mindenféle színben tűnt fel előtte. A fényszóró sugara a prizmában megtört, és a szivárvány minden színében pompázott. Zseniális! - Elfordította a fejét, és a helyiség furán eldeformálódott, a tárgyak elveszítették a körvonalaikat. - Nagyon király! - Chiyo? - hallotta lentről nagyanyja hangját. - Igen, sobo? Mit csinálsz még ilyenkor a pajtában, kicsim? Kishii- San kéri, hogy oltsd le a lámpát! Csak még valamit befejezek Gexxen. - Chiyo vágott egy grimaszt. Az idiótája! Kikapta a dobozból a maradékot, pár drótot meg további impregnált papírból készült borítékokat, aztán az ócskavasak között visszaszökdécselt a nyíláshoz. Épp azon merengett, hogyan tudná a legegyszerűbben lejuttatni a kincseit a lépcsőn, amikor rendesen megijedt. Nagyanyja ősz feje bukkant fel a nyílásban. Mi van a fejeden? - kiáltotta sobo nyersen. Chiyo még sosem látta az asszony arcát ilyen vészjóslónak. - Hátul találtam - felelte Chiyo nevetve. - Klassz, mi? - Vedd le! - parancsolt rá sobo. Micsoda? Miért? - Chiyo nem értette, és közelebb lépett a padláslépcsőn zihálva felmászó nagyanyjához. - Gyere, segítek. - Chiyo kinyújtotta a kezét, hogy megtámassza az asszonyt. Azt mondtam, tedd le Hitomit! - ismételte nagyanyja mogorván, és felhúzta magát a lépcsőfokokon. De hát... - Chiyo levette a sisakot, és a hónalja alá szorította, hogy segítsen az öregasszonynak. Az idős nő köhögött az erőlködéstől, és kimerülten dőlt a padlás egyik gerendájának. Nincs de, Chiyo. Tedd vissza! De... Csak egy kicsit... De hát miért? - Megdöbbenve konstatálta, hogy még soha nem látta ennyire dühösnek a nagyanyját. Add ide!
Mi bajod van, sobo? Add már ide! Az öregasszony izzadt, és kisöpörte fehér haját a homlokából. Tiéd ez a sisak? - érdeklődött Chiyo, csak hogy egy kis időt nyerjen, de nem tudta elterelni a nagyanyja figyelmét. Sobo kimondottan mohón nyúlt sovány karjával a sisak felé. Az asszony bőre a napfénynél is sápadtnak és átlátszónak tűnt, de a fényszóró megvilágításában Chiyo akaratlanul is egy kísértetre gondolt. Egy meg nem váltott lelkecske, aki mindenkit megtanít rettegni, aki kezet mer emelni a rég elveszett tulajdonára. Sobo megijesztette Chiyót, és ez cseppet sem tetszett a lánynak. Te készítetted, sobo? És Hitominak hívják? Semmi közöd hozzá, Chiyo. Add ide! - sziszegte az asszony. Halkan beszélt, de a hangjában rejlő dühtől libabőrös lett a lány háta. Jól van már, nem kell idegeskedni. Nem fogom tönkretenni. - Megpróbált mosolyogni. Mire való? Tévénézéshez vagy ilyesmi? Akkor tervezted, amikor a Sonynál dolgoztál? Nem! És hagyd abba a kérdezősködést, Chiyo. Csak ártana neked. - Sobo meglepő gyorsasággal előrelépett, és megragadta a sisakot. - Meg kellett volna semmisítenem Hitomit! Chio annyira meghökkent, hogy ösztönösen a sisak után nyúlt, hogy kitépje nagyanyja kezéből. Egy pillanatig mindketten húzták-vonták, de sobo túl gyenge volt ahhoz, hogy legyőzze a lányt. Chiyo egy rántással visszaszerezte magának a sisakot, sobo viszont inogva a lépcső irányába bukdácsolt. A lány a nagyanyja karja után kapott, de már túl késő volt, és az idős asszony elvesztette az egyensúlyát. Szinte egy torokból ordítottak fel, amikor sobo hanyatt lebucskázott a lépcsőn. Chiyo félig ugrott, félig mászott lefelé. Megsérültél? - Odatérdelt a szénában mozdulatlanul fekvő nő mellé. Az asszony felsóhajtott, majd megdörzsölte a hátát. Chiyo óvatosan felsegítette, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a nagyanyja csak pár zúzódást szerzett. A bal könyöke már most bekékült, és bizonyára a hátán is lesz pár lila folt. De úgy tűnik, hogy a széna megakadályozta, hogy nagyobb baj történjen. Habár mindenütt csupa por lett a nagyanyja, Chiyo sehol sem látott rajta vért. De felfedezett valami mást: a szomszéd, Yutaka Kishii barátságtalan tekintetét. A férfi a tyúkól előtt állt, és mindent végignézett, de segítség helyett tátott szájjal bámult be az ajtón. Csak akkor rohant be, amikor elkapta Chiyo tekintetét. Káromkodva lökte félre a lányt, átölelte sobót és kivezette. Chiyót teljesen felkavarta a baleset, egyedül maradt a sötétben. Nem tudta eldönteni, hogy kövesse-e az öregeket, kérjen-e bocsánatot nagyanyjától, vagy inkább hagyja őket magukra. -
26
Zachary nyugalmat erőltetett magára. Mit csinálnak ennyi ideig a fiúk? Sem kitört ablakot, sem nyitott ajtót nem tudott felfedezni. Miután kétszer körbejárta a villát, a ház hátsó felén betört egy ablakot, belülről halkan kinyitotta, és egy fekete heverőn át a szobába mászott. A sötét vizsgálókban bolyongott, amikor egyszer csak kiáltozást hallott. Valaki egy ajtót rázott, és a rendőrséggel fenyegetőzött. Csak nem betört ide a két srác? Felnézett a lépcsőn, és előhúzta az akusztikus fegyvert. Ahogyan tanulta, a falhoz lapult és felosont, a fegyvert lövésre készen tartva. Ügyelt rá, hogy ne a fokok közepére lépjen, mert attól tartott, hogy megreccsennek. Még mindig nem volt fogalma arról, hogy vajon mit kereshetett a két fiú egy bőrtranszplantációra specializálódott sebészeti rendelőben.
Hirtelen egy férfi bukkant fel a lépcső tetején, kezében sövényvágó ollóval, és igencsak ijedtnek tűnt. A kötényéből következtetve ő lehetett a kertész. Zachary emlékezett rá, hogy a ház mögött látott egy teherautót. Maga mit keres itt? - a kertész remegve tartotta maga elé az ollót. - Magával vannak a srácok? Azt rakd csak el! - sziszegte Zachary halkan. - Tedd szépen zsebre a kezed, rendben? Aztán húzz el innen! - Kicsoda... kicsoda maga? Zachary odaért a férfihoz, és a hasa elé tartotta a nagydarab fegyvert. - Menjél már! parancsolta. - Majd holnap levágod a virágokat! - De... De hát ez... ez betörés! Zachary széles mosollyal az arcán egy köteg bankjegyet vett elő a farmerzsebéből. - Látsz itt valakit? Mert én nem láttam senkit. Zachary bankjegyeit egy kapocs fogta össze, kihúzott belőle egy százfontost, és meglobogtatta. Ezt most megfogod, és beszállsz a szaros kocsidba, oké? Semmit sem láttál. Elmehetsz.
- Pszt! Hallottad ezt? - lan megállt a mozdulat közepén. Hallgatózott, de az esőn kívül már nem lehetett mást hallani. - Micsodát? Hangokat. - A földre ejtette a tapétacsíkot, és az ajtóhoz sietett. Mi a fenét csinálsz? - Bpm Ianhez lépett, aki a folyosót kémlelte. Egy villám világította meg a lépcsőházat, és lan ösztönösen lapított. Jelezte Bpm-nek, hogy maradjon csendben. Két férfi. A villám rideg fényében egyértelműen látszottak a körvonalaik. Egy zömök férfi állt a rémülten jobbra-balra dülöngélő kertész mellett. Nem kell nekem a pénze! - rikácsolta bizonytalan hangon a kertész. - Nincs itt semmi értékes! Azt majd én eldöntöm - felelte a férfi, és úgy tett, mintha visszatenné a pénzt. De hirtelen felemelte a fegyverét, és tüzelt. Éles hang harsant fel. lan a rémülettől összerándult, és Bpm sebesen visszavonszolta a szobába. Mi a jó fene volt ez? - dünnyögte Bpm. lan nem tudta, megpróbált még egyszer kinézni a folyosóra, de csak az idegen széles hátát látta. Úgy tűnt, hogy a másik férfi fölé hajol. Ki ez a pasas? És miért kellett rálőnie arra a szerencsétlen kertészre? A férfi hirtelen megpördült, és lan egy másodpercig azt hitte, hogy pont az arcába bámul. A szíve megállt egy pillanatra, de aztán a pasas újra az építési törmelékek között összecsuklott kertész felé fordult. Akarod, hogy még egyszer megrendszabályozzalak? - Végre visszatért az élet a kertészbe. A csontos férfi felpattant, és dülöngélve loholt le a lépcsőn. Alig tűnt el, az idegen tényleg lan irányába nézett. A fenébe! - lan lebukott, amilyen gyorsan csak tudott. - Sietnünk kell - suttogta Bpm-nek, és egy szökkenéssel a tapétához ért. - Gyerünk! Mindjárt ideér. Megőrültél? A fickónak fegyvere van. Lépjünk le! Csináld már! - Kapkodva rántotta le lan a következő csíkot a falról. A nagy lendülettől kapásból két métert húzott le. - Segíts! - kérte Bpm-et, aki végre magához tért a dermedtségből, és halkan becsukta az ajtót. Abban a pillanatban meghallották a kertész teherautóját, ahogy kipörgő kerekekkel indult, és a gyepen keresztül elszáguldott. Időközben nagyjából akkora felületet szabadítottak meg a tapétától, amekkora a fotón látszott. Ekkor már világos volt, hogy Ian apja nem valamiféle képletet rajzolt a falra. Egy kép vált láthatóvá. Naiv festmény. Thomas Boroughs barlangfestőhöz hasonlóan díszítette a dol-
gozószobáját. Kétdimenziós, reszketeg szélű rajz, mint Lascaux őskori barlangjaiban. Filccel inkább rosszul, mint jól - a falra firkált, zilált vonalak és néhány szimbólum. A rajztehetségemet ezek szerint nem apámtól örököltem, futott át Ian agyán. Fotózd le a mobiloddal! Csinálj pár képet! Igyekezz! - Bpm sietve engedelmeskedett. Léptek közeledtek a folyosón? Ez a férfi tényleg utánuk kutatva járja végig a házat? Nem is a ház vagy a kertész miatt jött - hanem miattuk? Egy ajtó nyikorgása hallatszott. Az idegen módszeresen haladt, szobáról szobára. Ian hatalmas rántással újabb csíkot tépett le, gondatlanul ledobta a földre a tapétát, és már nyúlt a következő darabért. Hirtelen hangos és érthető beszédet hallott. Egy dermesztő pillanatig azt hitte, hogy a férfi már az ajtóban áll. Nem akarlak bántani titeket, csak beszélni akarok veletek - hallották az idegen szavait. Ian Bpm-re nézett, egyetértettek abban, hogy a fickó hazudik, és csak azt akarja megtudni, merre vannak. Bpm segítségével lan a falikép további részleteit tárta fel, de értelmet még mindig nem látott benne. Segíts! - súgta Bpm-nek. Közösen húzták le az utolsó tapétadarabot, két csíkot egyenesen a plafonig sikerült feltépni. Miközben Bpm a mobiljával egyik fotót készítette a másik után, lan teljes kábulatban bámulta azt, amit apja évekkel ezelőtt odafestett. Bpm aprócska vakuja újra és újra halványan megvilágította a falat. Mi a... - motyogta lan, de nem fejezte be a mondatot. Túlságosan is furcsa volt az eléjük táruló látvány: egy férfi dőlt hátra, szinte már felborult, és bámult fölfelé, ahol öt szimbólum lebegett. lan semmit sem tudott kezdeni a jelekkel. Tenyér nagyságúak voltak, és apja nyilvánvalóan nagy sietve rajzolta a fura ábrákat. Talán szigetek voltak, vagy állatok, esetleg épületek? A férfi körül, alatta és fölötte kavargott valami. Két egymásba fonódó árnyék hajolt le a figurához, hatalmas, sötét alakok, rajtuk számos kinövés. Körvonalaik elmosódtak, mintha nem lett volna szilárd testük, csápjaikkal megpróbálták megragadni a férfit. lan libabőrös lett. Már ismerte ezeket a karokat, ágakat, vagy mik voltak azok. Az árnyak magasan a férfi fölé tornyosultak. Mesz- sze nagyobbak voltak egy háznál, és hullámként vagy épp mindent elnyelő viharként vetették magukat rá. lan próbált emberi vonásokat felfedezni az árnyakban. Szemeket, lábakat, kezeket... netán egy arcot? De csak alakzatokat ismert fel, ami még félelmetesebbé tette őket. Nem egyszerűen csak elkapni akarták a férfit, hanem elnyelni. Hatalmas, csupán mélységet rejtő testük fel akarta falni, aztán széttépni a bennük kavargó örvényben... ...és elégetni - suttogta Ian, közben Zéróra gondolt. Mit mondtál? Elégetik a férfit. Behatolnak a világunkba, és elégetnek minket. A pokolból jönnek. Bár Bpm nem értette miről beszél Ian, mégis bólintott. Hé! Tudom, hol bujkáltok! Ha nem jöttök elő önként, majd... - Hallották, ahogy egy újabb ajtó nyílt ki. El kéne húznunk innen. - Bpm elrakta a mobilját, és az ablakhoz sietett, hogy menekülési útvonal után nézzen. Egy darabokra törő ajtószárny zajára mindketten megtorpantak. Hány szoba is volt a folyosón? Mennyi idő kell még az ipsének, hogy felfedezze a betört ajtót? A komód! - sutyorogta Ian. Minden erejüket összeszedve az ajtó elé tolták a nehéz bútordarabot. Lépjünk le! - Ian hirtelen ötlettől vezérelve lekapta a kávéfőzőt a komódról, és áthajította az ablakon. Üveg- csörömpölés, aztán hűvös, esőillatú levegő áradt be az ablakon. Mi a frászt csinálsz te? - Bpm döbbenettel nézett a barátjára.
Alattuk húzódott a veranda előtetője, kicsivel odébb a füvön a kertész menekülésének keréknyomai látszottak. A szél hajlítgatta a telket körülvevő fagyaibokrokat, és leveleket táncoltatott a levegőben. A háttérben látták a szürkéskéken csillogó Temzét. Abban a pillanatban átkozódva rázta meg a férfi az ajtót. Hangos csattanással csapódott az ajtólap újra és újra a masszív fakomódnak. Kabátot! - adta ki Tan a tömör utasítást. Felemelt a földről egy üvegszilánkot, és levágott vele egy darabkát Bpm dzsekijéből. Kapkodva feltűzte a fecnit az ablakkeretből kiálló egyik üvegdarabra. Bpm szavak nélkül is megértett mindent, és már surrant is a mellékajtóhoz. Nyissátok ki! - bömbölte az idegen. Zaj nélkül kinyitották a kamrába vezető mellékajtót. Bpm elemlámpája vitrineken siklott át, az üveg mögött injekciós tűk, ollók meg kis fűrészek, amelyek lant kínzóeszközökre emlékeztették. Amilyen halkan csak lehetett, odasettenkedtek a folyosóra vezető ajtóhoz, és mozdulatlanul hallgatták a vihart. Még mindig a folyosón volt az idegen, és folyamatosan rugdosta az ajtót. Úgy tűnt, hogy a komód szépen lassan feladja a küzdelmet. Tan próbálta felmérni, mennyi ideig tarthat még ki a bútordarab a férfival szemben. Halkan kinyitotta az ajtót, és kilesett a folyosóra. Tiszta volt a levegő. Tan kiszaladt, és jelt adott Bpm-nek, hogy kövesse. Óvatosan elmentek a lépcsőig, és leosontak a recsegő fokokon. Utána Tan feltépte a bejárati ajtót, és Bpm-mel együtt kirohantak az esőben a kertbe. Nyomás! Arra! - kiáltott Tan, és az utca mellett nőtt fagyaibokorra mutatott. 0 maga pedig hirtelen irányt váltott, és a vaskapu felé rohant. Mit csinálsz? Külön! Gyorsabb! Szétváltak. Nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, a fickó rájött a trükkre, már biztosan a lépcsőnél jár. Egy bokor ágai megkarcolták a fiú bal fülét, de loholt tovább, míg csak a kapuig nem ért. A francba! A kertész kulcsra zárta maga mögött! Ian azt gondolta, hogy simán csak elmenekült, de az a barom bezárta ide őket. Converse cipője lecsúszott a vizes fémről, csak második nekifutásra sikerült felmásznia, az egyik kiálló vastüske feltépte a motorosdzsekijét, aztán átzuhant a túloldalra. Felnyögött, mindene fájt, de szerencsére nem sérült meg komolyabban. Idegesen nézett vissza a villához. A vihar derengő fényeiben árnyékot fedezett fel. A férfi már a gyepen futott, és Ianre célzott a fegyverrel. Ijesztően gyorsan mozgott. A fenébe! - szaladt ki Ian száján. Elfordult, és a Harleyhoz rohant. Vizes ujjai megtalálták a kulcsot, de reszketett, és nem talált be a zárba. Újra megpróbálta. Na végre! Elfordította a kulcsot, de a motor nem ugrott be. A jó életbe! Következő próbálkozás. Gyorsan hátranézett. Az idegen ekkor ért oda a vaskapuhoz. Ian tetoválást pillantott meg a karján, amikor a férfi egy erőteljes mozdulattal felhúzta magát a kapura. A fiú pánikszerűen próbálta újra beindítani a Harleyt. A férfi biztosan landolt a járdán, nem csúszott el, mint Ian, és azonnal futni kezdett felé. 192 A motor végre hajlandó volt elindulni. Tan gázt adott, belekapaszkodott a kormányba, és látta, ahogy a férfi rástartol. Cserzett arcbőre, szögletes álla és igencsak kevés haja volt. Apránként fújta ki a levegőt, mint a búvárok. A motor első kereke a magasba emelkedett, Tan kiengedte a kuplungot. Csupán egy hajszálon múlott, hogy a férfi nem kapta el, izmos keze a levegőbe markolt.
Tan cikázva száguldott el onnan, de pár méterrel odébb padlóig húzta a féket, mert Bpm ugrott le a falról. Tan még egyszer körülnézett, és megbizonyosodott róla, hogy az idegen még mindig nem adta fel. Merev arccal sprintelt mögöttük, és már csak pár lépés választotta el a motortól. Elhajította a tömzsi fegyvert, előreugrott és el akarta kapni Bpm kabátját. Elkésett. A Harley felgyorsult, Bpm pedig vigyorogva mutatta a férfi felé a középső ujját. A két fiú megkönnyebbült kiáltással száguldott el az esőben. 27
Rövidzárlat? - Nem valószínű. Figyeljen rám, mindössze az egyik Endurance robotra van szükségem. Leeresztjük a geológusok régi DOME-F aknájába, és oldalról befúrunk a mezőbe. Talán így ki tudjuk hozni a szondát. - Dániel a mankójára támaszkodva állt Dózer hatalmas íróasztala előtt, ahol a papírhalmok között két laptop és számos kávéscsésze állt. - Hm. Oldalról. - A kutatóállomás vezetője megdörzsölte két ujjcsonkját, aztán felvett az asztalról egy base- ball-labdát, és látható unalommal játszani kezdett vele. - Rheinberg professzor, úgy tűnik, ön még mindig a balesete utóhatása alatt áll - morrantotta. Megfogta a szivarját, a szájába tette, szívott rajta kettőt, aztán visszafektette a túlméretezett, fúrósziget alakú hamutartóba, ami egy olajcég reklámajándéka volt, amelyiknek Dózer már évek óta dolgozott a Csendes-óceán és a Barents-tenger térségében. A nagydarab férfi feldobta párszor a labdát, egészen az iroda kopár plafonján lógó neoncsövekig. Közben pedig úgy ráncolta a homlokát, hogy Dániel már arra számított, Dózer a következő pillanatban valami zseniális ötlettel fogja meglepni. De erről szó sem volt. Épp ellenkezőleg. Dózer már egyáltalán nem figyelt Dánielre. Alva csapata szerint a DOME-F-et ellepte a víz, az Endurance-nak tehát még a kilométeres jégen sem kell átfúrnia magát. Lemerítjük az aknába, és átfúrjuk vele a szondánkhoz vezető harminc-negyven métert. Tíz- tizenkét óra alatt kész az egész. Dózer végre megint ránézett. Víz? Odalent? Igen, tudom. Furcsán hangozhat, hogy a DOME-F-ben áll a víz, de lehet, hogy ez a szerencsénk, Dóz... Dániel majdnem a gúnynevén szólította a felettesét. A csapatok minden vezetőre többé-kevésbé vicces neveket ragasztottak, de a szögletes állú, állandóan szivarfüstbe burkolózó, izmos amerikaira nem volt ötletük. Dániel emlékei szerint Tbaha volt az, aki a napünnepen részegen megjegyezte, hogy doktor Brian Stayyard olyan, mint egy talajgyalu, egy buldózer. Az a fajta doktor, aki kizárólag cégpénzekkel operál, és jó buldózerhez méltóan mindent legyalul, ami az útjába kerül. Valamikor aztán a bul elmaradt. Dániel sóhajtott. Brian, a szonda értékei - persze még mielőtt bedöglött volna - minden határon kívül esnek. Ez nem normális dolog. Vagy azért jelzett a szonda kilengést, mert tönkrement, vagy azért ment tökre, mert valami kilengés volt. Érti? Dózer nem értette. Valami behatolt a mezőnkbe. Valami összeütközött ott lent a jég atomjaival, és... - ...és tönkretette a szondáját? - tette hozzá Dózer ásítva. Dániel bólintott. Egy Endurance, Brian. Csak egy robotot kérek. Nem történik sem baja.
A laborvezető dünnyögött valamit, és végre visszarakta a labdát az íróasztalán fekvő baseballsapkába. Még egyszer megízlelte a szivarját. Azonnal kiszúrta, hogy Dániel a keresztnevén szólította, hogy személyesebb és bajtársia- sabb hangon vezesse elő a kérését. Magát ismerve, dr. Rheinberg, én ebben nem lennék annyira biztos - felelte mosolyogva. Úgy tűnt, hogy az állomásvezető élvezettel ejtette ki Dániel vezetéknevét úgy, mintha az valami undort keltő anyag lenne, amit jobb nem kézbe venni. - Ez meg mit jelentsen? Kétségeim vannak afelől, hogy épségben hagyja a robotomat. Elvégre legutóbb is... Sokat sejtető szünetet tartott. - Csak annyi mondok, hogy magfúró. Te szemétláda, gondolta Dániel, és szemtelenül szólt vissza: Minden tiszteletem az öné, dr. Stayyard, de az már több mint egy éve történt. Minden tiszteletem az öné, dr. Rheinberg. Egy éve majdnem megölt két embert. McGinley még mindig kezelésre jár - folytatta Dózer szemrehányóan. - Járni is alig tud, úgy szökdécsel, mint egy sánta veréb. Dániel ökölbe szorította a kezét. Nagyon nehezére esett lenyelnie a haragját. Persze, ő maga is tudta, hogy galibát okozott akkoriban. Oltári nagy galibát. De akkor sem volt fair Dózertől, hogy minden egyes alkalommal előhozta a történetet. Végül is Dániel akkortájt még csak újonc volt. Épp hogy megérkezett a bázisra, máris hencegnie kellett, és még első éjjel el akarta süllyeszteni az egyik szondáját. McGinley szülinapi bulija után négy kollégájával, a viharjelzések ellenére elindultak a jégre. Lasagnéval teli hassal és brandytől kótyagos fejjel kezdtek lyukat fúrni. Egy nyolc méter magas darun lógott a fúró, egy acélrúd, a végén tonnányi fúrófej, hogy függőlegesen tudjon haladni a déli-sarki jégpáncélban. De már néhány méter után leálltak, mivel egy széllökés darustul fellökte a fúrót. Bár Dániel előírásszerűen biztosította, a lábvastagságú fúró mégis gyufaszálként tört el. Mielőtt eldőlt és ujjnyi vastag acéldrótjai elszakadtak, úgy forgott meg morgott zuhanás közben, mint egy részeg táncosnő. Aztán üvöltést hallottak. Dániel látta, ahogy McGinley hátát eltalálta a fúró egy darabja, és a sísapkája is elrepült. Azt is hallotta, ahogy az egyik acél tartókötél átcsap a levegőn, mielőtt valami eltalálta a csípőjét, és a tompa fájdalom letaszította a lábáról. Kavargott a hó. Aztán a 2000 wattos fényszóró és a vakítóan fehér hó fényében körülölelte Dánielt a sötétség. Hirtelen jött, és a férfi minden gondolatát kitörölte. A következő dolog, amit Dániel homályosan felismert, a betegszoba neoncsövei voltak. A szomszédos helyiségben McGinley küzdött az életéért, csodával határos módon Krögjonsonnak és Pinfrontnak, két másik társuknak nem történt bajuk. Eleinte a szemrehányások jöttek, aztán a rémálmok, végül a Dániel elleni bírósági eljárás. Dániel kitartott amellett, hogy mindenben helyesen járt el, a tartóköteleket és a csapszegeket többször ellenőrizte, a fúrót pedig a kézikönyv szerint helyezte üzembe. Habár egyértelműen az anyag kifáradása miatt vált a fúró törékennyé, Dózer mégis Dániel nyakába varrt egy fegyelmi eljárást. Szolgálati időn kívül üzemeltette a fúrót, és alkoholt is fogyasztott. Dániel többször is kérte Dózert, hogy a csekély 0,4 ezrelékes véralkoholszintjét söpörjék a biztosítónál a szőnyeg alá, de ő szigorúan az előírások szerint járt el. Dániel könyörgött és rimánkodott, hogy ne tegye tönkre a jövőjét, de „az előírásokat be kellett tartani". Mintha dr. Stayyard még soha életében nem hibázott volna. Dózer a negyvenoldalas jelentésre biggyesztett egyetlen pipával romba döntötte őt. A férfi gyanította, hogy szándékosan, hiszen saját magának kellett ügyvédet fogadnia, hogy kezdeményezze az anyag kifáradásának vizsgálatát. így aztán Dániel, aki a szanatóriumban tett minden egyes látogatás után zokogott a kollégája miatt, és a bűntudattól hetekig álmatlanság kínozta, egyetlen apró pipácska miatt egy életre eladósodott. Tgaz, hogy az ellenőrök hajszálrepedéseket fedeztek fel a fúróban, vagyis egyértelműen az anyag kifáradását állapították meg, részben bűnösnek ítélték őt a balesetben. A 0,4 ezrelék miatt 150 000 dollár kártérítés megfizetésére kötelezték.
Dániel a testes férfit méregette. Milyen önelégülten ül ez a fafej az íróasztala mögött. Undorító! Nem lett volna szabad rábeszélnem a fiúkat, gondolta, de ezt előhozni annyi hónap után... Nyugalmat erőltetett magára, sőt még egy mosolyt is ki tudott préselni. Napokig is eltart, mire a függőleges csatornát kiolvasztjuk, dr. Stayyard. Az Endurance tíz óra alatt utat tud marni a DOME-F-től az üvegszememig. A két kilométernyi jeget le tudnánk rövidíteni harmincméternyire. Dózer az ujjai között dörzsölgette a szivarját, és úgy nézegette a laptopjait, mintha a másik ott sem lenne, közben jól hallhatóan dohányzott. Szándékosan Dániel felé fújta a füstöt. A sűrű füst megállt az asztal fölött, és szinte fojtogatta Dánielt. És mi van, ha a DOME-F mégis befagyott? Amit azért feltételezhetünk. Akkor a robotomnak több mint három napra van szüksége. És ha pechje van, amit szintén feltételezhetünk, a végén a jégbe szorul az én helyes kis fickóm. Nem arra fejlesztették az Endurance-okat, hogy a jégben ássanak, dr. Rheinberg. Sajnálom. Minden robot a dokkoknál van. Az fontosabb. A dokkoknál? McMurdo-bázis. Rémlik valami? Az 1400 kilométerre lévő kutatóállomásunk a tengernél tette hozzá Dózer cinikusan. - Mer' ti tudósok mindig a YouTube meg a myspace oldalain böngésztek vagy hogyhívjákoltok. Hát ezért. Internet. A sávszélességünk szélsebesen csökkent az elmúlt években. Néha tovább bámulom a hülye betöltési oszlopot, mint a dokumentumokat. A sok tanulmány már csak cseppenként csordogál hozzánk. Kábelhúzásra használja ezeket a kísérleti high-tech robotokat? - Úgy van. Mielőtt Dániel bármit is mondhatott volna, Dózer ismét megragadta a baseball-labdát. Az Antarktisz térképével díszített falnak dobta, hagyta lepattanni a forgószéke előtt, ahol még mindig ott állt Dániel, aztán elkapta. DURR, BUMM, DURR, BUMM... Az összes szatellitfrekvencia telített. A következő öt hónapban új, egészen Új-Zélandig érő tenger alatti kábelt fektetünk le az Endurance-okkal. DURR, BUMM, DURR, BUMM... Nemzetközi nagyprojekt. Sajnálom. Fogjon egy ásót, aztán induljon el vele felülről. DURR, BUMM, DURR, BUMM... Dániel fejét rázva fordult el, kinyitotta az ajtót és dühösen becsapta maga mögött. A rohadt életbe! 28
Zachary a mobiljára nézett. Több mint tíz perce fotózta a falon lévő titokzatos jeleket, de a legtöbb felvétel sötét és életlen lett. Hiába keresett vakut az ósdi mobil menüjében, nem talált. De valahogy csak el kellett küldenie a Buenos Airesben székelő megbízójuknak a fotókat. Kelletlenül felkapcsolta a világítást, az egyik asztali lámpát a fal felé fordította, az asztalra ráállított egy széket, arra pedig ráfektette a mobilját, és úgy készített egy fotósorozatot, hogy a telefont kockánként elfordította. A készülék felbontása nem volt elég nagy ahhoz, hogy éles panorámaképet tudjon készíteni vele. Dühöngve mérlegelte, mennyi ideje lehet még. Tuti, hogy a kertész szólt a rendőröknek. Újabb képet készített, és megint fordított kicsit a mobilon. Nem tudta eldönteni, mi aggasztja jobban: a szellemjelenséget ábrázoló titokzatos kép, az alkalmatlan mobilja vagy az, hogy már túl régóta dekkolt a villában. Mindennek a tetejébe most még meg is szólalt a telefonja. Rosszkedvűen megszakította a fotósorozatot, és felvette. Tan volt az.
Mondtak valamit? - dörmögte Zachary, közben a betört ablakon át kinézett a kertbe. Az eső még mindig nem csendesedett. Bízott benne, hogy meghallja a zsarukat, ha kivonulnak. - Nem, nem tudják, hol van az 5. számú beteg. Zachary letépte a szövetdarabot. Tényleg sikerült a fiúknak az orránál fogva vezetni őt. Nem sokon múlt, hogy nem mászott ki az ablakon. - Zárd be őket! Lehet, hogy még kellenek. - Micsoda? Uramisten! Ugorj le egy 7-Eleven49 boltba, hozz valami innivalót, és zárd be őket! - Errefelé nincs 7-Eleven. Zachary sóhajtva dörzsölte meg a szemét. - Tan! - szólt nyugodtan. - Igen? Érted megyek! - vágott a szavába. Ez a Björnsdotter egyszer még megőrjíti. Éppúgy, mint az átkozott 16 órai telefonálások. Zachary el sem tudta képzelni, mit mondjon a megbízójának aznap délután. Szem elől tévesztették lant, és semmi nyoma az 5. számú betegnek. Igazából azért akarta volna elkapni a fiút, hogy kifaggassa a nagyapjáról. Ian biztosan tudja, hol rejtőzködik dr. Harvey Boroughs professzor. Zachary idegesen merült el újra a fotózásban. Mindamellett legalább a faliképet el tudta küldeni zsákmány gyanánt a főnöknek. Talán a fotók majd megbékítik a professzort. Rohadt gyónás! Nem szerette, ha a terve meghiúsul. Cseppet sem szerette. De azt a fiúk javára írta, hogy okosabbak, mint gondolta. Mosolyognia kellett. Érdekes vadászat lesz ez! Végre egy kihívás. A gondolat, hogy most nem lesz hat lövésből hat fácán, vigyort csalt az arcára. -
29
Ian a Hyde Park közelében egy gyorsbüfénél fékezett. Egy ázsiai férfi papírzacskóban Fish 'n' Chipset árult, és a fiú csak azért állt meg, mert hirtelen rosszul lett a Harleyn. Miközben az izgalom neki a gyomrára ment, Bpm szinte felvillanyozódott. Vizes farmerjéből kihúzta az utolsó fontját, és rendelt maguknak egy-egy nagy adagot. Mire az ételt megkapták, már tudták, hogy a tulajdonos Busanból származik, és 12 testvére van. A idősödő férfi - haja nem volt, könnyzacskói viszont annál nagyobbak - még attól sem riadt vissza, hogy a megázott srácokat behívja a bódéjába. Miután átpréselték magukat az olajoskannák és a zöldségeskartonok között, kimerülten zöttyentek le két rizzsel teli zsákra a bambuszasztal mellé. Bpm a tulajra pislantott, aki jókedvűen lóbálta a krumplit a fritőzben, közben folyton a fiúkra kacsingatott. Miközben Iannek alig volt étvágya, Bpm úgy lapátolta a szájába a burgonyahasábokat, mintha legalábbis napok óta nem evett volna. Gondolod, hogy meg akart ölni minket? - Bpm egy falat sült halat tömött a szájába. Mármint igazán meg akart ölni? Van olyan, hogy nem - igazán megölni? - sóhajtott Ian. A pasasnak fegyvere volt. Én nem tudom, hogy mibe keveredtél bele Ian, de ez azért hihetetlen. Ian rosszkedvűen vágta le kis favilláját a sült krumpli mellé. Még mindig rosszul volt, és fel nem foghatta, hogy Bpm hogyan lehet ilyen derűs, szinte jókedvű. - Neked ez az egész csak buli, mi? - Micsoda? Simán csak élvezed az egészet, egyáltalán nem veszed komolyan.
Persze, hogy komolyan veszem. Az a dilis le akart rántani a motorról. Nem erre gondoltam. - Hanem mire? - A szellemekre. Bpm hallgatott. Most vette észre, mekkora megrázkódtatás érte a barátját. Ian pocsékul nézett ki, sötétszőke haja még mindig vizes volt és véres homlokára tapadt. Bpm fekete fürtjeibe tolta a pilótaszemüveget, és egy szalvétával megtörölte a száját. Gyámoltalanul kereste a szavakat. Hát, szóval, az van, hogy én nem látom őket, a szellemeidet. Ez az egész egy kicsit, már meg ne haragudj, de beteges. - Mély lélegzetet vett. - A faliképet én is rendesen kísértetiesnek tartom. És ez a fickó sem ok nélkül volt a villában, de azt sem tudom, hogy a képet kereste, vagy eleve csak minket akart elkapni. Fogalmam sincs. - Ian megint a füléhez nyúlt, hogy meggyőződjön róla, már nem vérzik. Mi a következő lépés? Van valami terved? Mi a következő...? - Ian szóhoz sem jutott. - Bpm, a pasi megtámadott minket! Fegyvere volt, ez..., ez... Mivel Bpm nem bírta visszafojtani a mosolygását, Ian dühösen elvette tőle a a kajáját. Látod - mondta -, erről beszélek, neked tetszik. Te tiszta lökött vagy! Hékás, mi bajod? Ez nem valamelyik eszement lövöldözős játékod, Bpm. Nyakig ülünk a... - Ian szünetet tartott. - Ó, a rohadt életbe! - A zacskót a krumplival együtt kivágta a kukába. -Hé! Ian ingerülten leintette. Ha azt gondolod, hogy zizzent vagyok, és én gyújtottam fel a kutyámat a pincében, akkor azt mondd a szemembe! - Nyelt egy nagyot. A dühtől majdnem elsírta magát. - Ha te sem hiszel nekem, Bpm, akkor ki? - Ian előrehajolt, és a szemébe nézett. - Akkor ki? A barátja hallgatott. Bármennyire is szeretett volna Ian egyértelmű választ kapni, Bpm adós maradt vele. Újra feltette a pilótaszemüvegét, és lan csak remélni merte, hogy nem azért, hogy elrejtőzzön. Szellemek nem léteznek, lan. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy higgyek az ilyesmiben. De ez a cowboy valós, és nem ok nélkül követ téged. A szerencsén múlt, hogy meg tudtunk lógni előle! Bpm arcán megint szétterült a vigyor. Odanézett a dél-koreaira, aki takarót keresett nekik. Amikor találkozott a tekintetük, Bpm felmutatta a hüvelykujját, és túlzott lelkesedéssel megsimogatta a hasát. Apropó kaja - morogta, és szemrehányóan a szemetesben pihenő zacskóra mutatott. Zokon vehette-e lan, hogy a barátja nem hitt a szellemekben? Legbelül megrázta a fejét. Persze, hogy nem, hiszen egy hete még ő maga is csak nevetett volna. Szellemek. A szellemek megölték Zérót. Téged akarnak. Miért voltak ilyen dühösek? Olyan emberek voltak, akiknek az apja ártott? Kell, hogy legyen magyarázat erre az egészre - tette hozzá lan. - Miért pont most bukkant fel ez a pasas? Olyan látomásaim vannak, amilyenek utoljára hosszú évekkel ezelőtt voltak. Hirtelen megint meglátom őket, ezeket a szellemeket, és akkor... akkor megölik a kutyámat. Aztán megjelenik ez a cowboy, és követ minket? Nem áll össze a kép. A szellemek nem szoktak verőlegényeket felbérelni. - lan tanácstalan volt. Egy pillanatra Bpm-re nézett, aki nem merte kihalászni a chipsét a szemetesből, úgyhogy elé tolta a sajátját. - Bocs, úgysem tudok lenyelni egy falatot sem. Bpm a szájába tömött két szál krumplit. Tök nyilvánvaló. Tud a látomásaidról. Honnan tudna? -
Azt én sem tudom. Vagyis, nem a mostohaapád küldte a nyakunkra a fickót, ugye? Vagy lehet, hogy annyira visz- sza akarja kapni a Harleyt, hogy gyilkost küld rád? Peter? Hülyeség. A koreai meghozta a takarókat. Többször is meghajolt, és a hogylétük felől érdeklődött. Ian mindent megköszönt, de valami nem tetszett neki a férfiban. Nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. Nyilván csak annyi, hogy túlságosan is barátságos volt velük. Azért most bukkant fel a cowboy - suttogta Bpm két korty kóla között -, mert valami nagyon kényes ügybe csöppentünk. Ez az oka, nem a szellemek. Valami sokkal banálisabb dologról van szó, ebben biztos vagyok. Ezért volt ott apád villájában. Lehet, hogy apádnak több titka is volt, nem csak ez a beteg falikép. - Az egyik fülhallgatót bedugta, és zenét kezdett hallgatni, miközben a telefonon felnagyította a képeket. Egy idő múlva Bpm megjegyezte: Azért elég félelmetes. Gondolod, hogy az ott középen az apád? Az az apró ember? Ian bólintott. Mi van a kezében? - Bpm megmutatta barátjának a képet, de Iannek kellett egy kis idő, mire valamit is felismert a képernyőn. Az imént a dolgozószobában egyfajta táblának nézte azt a dolgot, de igazából ahhoz túl kicsit volt. Úgy nézett ki, mint egy... Zsebóra - bökte ki lan, és kinagyította a telefonon a képrészletet. Szokatlanul vastag óra volt, és... - Lehet, hogy a nagyapám órája. - Akkor mégis inkább a nagyapád? lan a sebhelyet kereste, de magát az arcot is csak nagy nehezen tudta kivenni. - Nem hiszem, nem. Az apám lesz az. Lángoló lelkek. Nyugtalan idő. lan tűnődve mustrálta a képet. Az apró ember és a hatalmas szellemek. A tűzokádó félelem hullámai... Iannek nyelnie kellett. A francba! - nyögte. - Az apám... az apám felgyújtotta magát. Öngyilkosság? Bpm bólintott. Elég rusnya módja az öngyilkosságnak. - Legurította a kóláját. lan nyugtalanul fészkelődött a zsák rizsen. És mi van, ha nem az volt? Ha nem öngyilkosság volt? Bpm, ezek a szellemek úgy hatoltak be Zéróba, mint a vajba. Ezek... Bpm megragadta a mobilt, és még egyszer megnézte a képet. Mármint... hogy apádat is... ? Na ne, ezt hagyd abba. Ez kész őrület, lan, paranoia. Inkább azt gondolom, hogy ennek a cowboynak van valami köze az ügyhöz. Szellemek nem léteznek! lan váratlanul felállt. Felkapta a motorosdzsekijét és a hátizsákját, szó nélkül kilökte az ajtót, és elindult. Bpm egy pillanatig csak nézett utána, aztán kezében az üres kólásüveggel felpattant, és követte a szemerkélő esőbe. Várj! Nem úgy gondoltam. - Bpm megfogta a vállát. - Sajnálom. Ne sajnáld! Igazad van. Elmegyek a rendőrségre, és elmondom nekik, amit tudok. Meg azt is, hogy ránk lőttek. - Elfordult és tett pár lépést a Harley felé, de Bpm az útjába állt. Hogyan tervezed elmagyarázni ezt az egészet a rendőröknek? Azt, hogy hiszel a szellemekben? Azt, hogy a vízióid megölték a kutyádat meg az apádat? És hogy dumálod ki nekik a hitelkártyát? És a Harley lenyúlását? lan megrántotta a vállát. FogÁsz-Peti biztosan nem fog feljelenteni. De azért pár órányi közhasznú munkára így is elég lesz. Ahhoz nem kell feljelentenie, azt a vallomásoddal nagyjából elintézed magadnak. Vajon mit csinálnak majd a zsaruk, ha a szellemekről mesélsz nekik...? Ne tedd, lan, ne kövess el ekkora hibát! -
lan kitépte magát. Bpm könnyen beszélt, neki nem volt vesztenivalója. Megúszott egy unalmas napot a részeg apja társaságában, de lan megint ott tartott, hogy újra elveszíti az apját. Úgy tűnt, hogy a hosszú évek alatt kialakított kép teljesen a semmibe vész. Sőt: már a körvonalak sem stimmeltek. Nem csak elhalványultak, hanem egyre jobban átszíneződtek. A kutyáját már elvesztette a szellemek miatt, most az apja képét is elvették tőle. Állj már meg! - Bpm pár ugrással mellette termett, levegő után kapkodott. - A rendőrség nem fog hinni neked, lan. Senki sem fog hinni neked. Bpm mélyen a szemébe nézett. Komolyan gondoltam a dolgot, Ian, amikor elindultunk. Bár nem hiszek a szellemekben, veled jöttem, mert... Nem hiszek a szellemekben, de hiszek benned. Végig fogjuk csinálni. Együtt menni fog. Talán ez az egyetlen és utolsó kaland, amit együtt élünk át. Iannek el kellett ismernie, hogy ritkán látott ennyi komolyságot Bpm szemében. Az eső lefolyt az arcán, de szinte észre sem vette. Szerinted, te vagy az egyetlen, aki ki akar törni South- endből? Gondolod, hogy én át akarom venni apám festékboltját, és egy életen át az iskolás haverokkal, Állanagy kapitánnyal, Michelle-lel meg Cathyvel akarok ennek a porfészeknek a kocsmáiban lógni? Ian nem válaszolt. Én bujtottam fel erre az egész baromságra, gondolta, és kitörölte arcából az esővizet. Én állítottam határozottan, hogy üldözni akarom a szellemeket. Ha Bpm-nek valami baja lesz... Nem tudom vállalni a felelősséget. Azt hiszed, hogy tétlenül nézem végig, hogy híres képregényrajzoló leszel - vagy épp ördögűző -, miközben én a southendi mólóknál sörözgetek? Nem. Talán ez életünk egyetlen kalandja, Ian. Valószínű, hogy az lesz. Ez a mi nyarunk. Nem sokára elválnak útjaink, ez az egyetlen esélyünk, ne szúrjuk el! Ian kételkedve nézte a parkoló nedves kavicsait, végül Bpm-et, aki két kézzel feszülten markolta az üres üveget. Ki fogjuk deríteni, mit akart a cowboy, és mit jelentenek a látomásaid. Együtt fogjuk végigcsinálni. Ez a mi színes, szélesvásznú, THX Sound hangminőségű filmünk, ami odakint forog. És te azt akarod, hogy mások legyenek a főszereplői? Jó, jó, jó, elég már! - lan sóhajtva adta meg magát. Érezte, ahogy a nyakába folyik a víz. Kösz! Na, és akkor ezt most megpecsételjük. - Bpm magasra emelte a kólásüveget, és hirtelen teljes erőből egy kőhöz vágta. Aztán felvett egy üvegdarabot, és belevágott vele a karjába. - Te bediliztél! Vérszerződés. - Bpm lan felé nyújtotta az üvegdarabot. - A mi nyarunk. Vérszerződés - ismételte lan, és ő is bemetszette a karját. Egymáshoz szorították a sebeiket, és álltak az esőben. Némán bámulták a karjukat, ahogy a vérük összekeveredett, lecsöpögött, és vörösre színezte az ázott kavicsot a motor előtt. Nem csak barátok, vértestvérek. Bpm szitkozódva emelte magasba a karját. - Ó, a francba, el fogok vérezni. Van nálad sebtapasz? 30
Izzadság, parfüm és a nyitott WC-ajtón át beáramló cigarettafüst szaga terjengett a klubban. Dübörgött a zene lan fülében. A hangárban történtek óta egyébként is úgy érezte, hogy tudatosabban figyel a hangokra. Régebben szinte süketként járta az utcákat, anélkül, hogy észrevette volna az egyes zajokat. De az eltelt néhány nap óta mindenütt azt a különös sípolást
vélte hallani. Valószínűleg ezért érzékelt minden zajt, suttogást és zenefoszlányt hangosabbnak. Az egyik bárasztalnak dőlt, és Bpm-et várta, aki az aprócska táncparketten a zene ritmusára mozgott. Fáradtan végighordozta a tekintetét a táncolókon és a báron. A legtöbb klubvendég huszonegy éves vagy annál idősebb volt. Egy csapat erősebben kisminkelt nő, látványosan unatkozó arckifejezéssel ücsörgött a pihenőzónában. Pár részeg egyetemista egy pincérnővel flörtölt, két lány pedig egy csókolózó párocskát szapult. Esettanulmányok kész aranybányája. lan, aki nem járt el olyan gyakran az éjszakába, mint Bpm, nagyon szerette időnként magával vinni a vázlatfüzetét a közeli bárba, és lerajzolni a legkülönfélébb típusú és karakterű embereket. Bikanyakú ajtónállókat, extrovertált táncosokat, kicsinosított lolitákat és lepukkant szingliket. A rajzain a sztereotípiákra fektette a hangsúlyt, és mindenkit szimpla típussá változtatott. Az élet különböző pillanataiból összeállított kavalkád, leegyszerűsítve a lényegre, amit aztán fel tudott használni a képregényeiben. Mivel Bpm még mindig önfeledten táncolt, Ian kivette a füzetét a hátizsákból, és elkezdett pár lezser csizmás, rövid szoknyás lányt lerajzolni. A négy lány rá sem hederített. A táncparkett másik végében álltak, és egy zselézett hajú fickóval társalogtak, akit szemmel láthatóan nagyon bírtak. Az egyik lány Cathyre emlékeztette. Megint rá gondolt, az esti fényben csillogó bársonyos bőrére. Illata meleg nyári estét idézett. Meg naptejet, virágzó mezőt és jégkrémet... Egy túlságosan is szép világot, Southend-on-Sea-t. Ian felsóhajtott. Mintha a Királyi Légierő hangárjába történt betörés évekkel ezelőtt lett volna, egy másik életben. Hát te mit csinálsz? - Bpm hangja visszarángatta lant a gondolataiból. Barátja egy sört tett az asztalra, és egy pillantást vetett a vázlatokra. - Hé, nem is rossz. A bal oldali lány tutin néz ki. Nem hiszem el, szinte nincs is rajta ruha! - Habár olyan hangzavar volt, hogy alig lehetett beszélgetni, Bpm fülében mégis ott volt a fülhallgató. Ian egy röpke pillanatig elmélázott, hogy vajon most is szól-e benne a zene. Találtál valamilyen alvóhelyet? Bpm-től származott az ötlet, hogy merüljenek el a londoni éjszakában, és valamelyik klub Chill-Out52 részében dőljenek le pár órára. lan a bárpulton túlra mutatott egy olyan részre, ahol piramis alakban halmozott fémládák voltak. Ott hátul le tudunk feküdni. Miután néhány végső tollvonással befejezte a vázlatát, majd elindultak a ládák felé. Találnunk kell valakit, aki ismerte az apámat - kiabált át lan a barátjához, hogy túlharsogja a zenét. - Valakit, aki többet tud mondani nekünk... - a megfelelő szót kereste, aztán a legegyszerűbb megoldás mellett döntött - erről az öngyilkosságról. Anyád? lan felnevetett. Ő aztán semmit sem tud. Azonkívül hazudik nekem. Nem tudom, miért, de hazudik. Egyébként is, ki volt az, aki nem akart visszamenni a kisvárosunkba? Fogd meg, légy szíves! Bpm ölébe nyomta a hátizsákot, hogy elrakja a vázlatfüzetét. Közben a kezébe akadt az újságcikk, amit a könyvtárban nyomtattak ki. Előhúzta és maga mellé fektette. Ha szerencsénk van, majd csak reggel hatkor hajítanak ki bennünket - mondta reménykedve, és becsukta a táskát. A legfelső ládán helyezték kényelembe magukat. Ian tekintetével végigsöpört a táncoló tömegen és a villódzó fényen. A leghátsó sorok eltűntek a ködben, aztán lézersugár hasított a füstbe, és pszichedelikus mintákat rajzolt a falra. Ó, apám! - nyögött fel Bpm. - Ribizliszagú a köd. - Ian csak morgott. Nem is figyelt oda, mert gyorsan újra átszaladt az újságcikken. Tekintete fennakadt a riporter nevének rövidítésén. HRS.
Add ide a mobilodat! - kérte Bpm-et, és megfordította a lapot. A könyvtárosnő tollal a hátoldalra írta az újság nevét és dátumát. Minek? - nézett rá Bpm kérdőn. - Fél tizenkettő van, ki a fenét akarsz ilyenkor felhívni? -
31
Elcsendesedett a szél meg a hófúvás is, de még a hóesés nélküli délután reménye sem tudta Dániel hangulatát feldobni. Ahogy a hómobilos utazás Alvával sem. A nő tényleg kivitte a mezőre, és Dániel útközben végig szorosan hozzá simult. Régóta dédelgetett vágya volt ez, de ma még ez is csak tovább rontotta a kedvét. Ahhoz, hogy élvezni tudja az együttlétet, túl sok minden kavargott a fejében. Dózer tehet egy szívességet! - dühöngött Dániel, és leszállt Alva után a szánról. - Tenger alatti internetkábel. Mintha az AMANDA nem lenne nemzetközi. Németország, USA, Belgium, Svédország, Venezuela... Az IceCube-ot akarjuk megépíteni, már 150 millió dollárt süllyesztettünk el a jégbe, és 2011-ig még 140 milliót fogunk. Mit képzel Dózer...? Internet, ugyan már! Úgy van! Fogja meg a laptopját, és kocsikázzon el internetezni a legközelebbi kávézóba. Pontosan! Mit számít az a négyezer kilométer? - Dániel felnevetett és megvakarta a szakállát. - A neutrínó- teleszkópunkkal szupernóvákat tudunk majd felfedezni, vagy végre kifürkésszük a sötét anyagot. Ez mind több milliárd kilométerre van. És mit akar a főnök? Gyorsabban zenét letölteni. Odanyújtott Alvának egy hőszigetelt ládát, benne a laptopjával, és síbotjára támaszkodva követte a nőt egy teher- konténerhez. Közönséges fémdoboz volt, amit hajón történő áruszállításhoz szoktak használni, ám a geológusok sarokcsiszolóval és lánghegesztővel ablakokat vágtak bele, amit fával el lehetett reteszelni. A tetőn több parabolaantenna csillogott a reggeli napfényben. Innen lőtték a mérési eredményeket először az űrbe, aztán vissza az Amundsen-Scott-bázisra. Alva megtörölte az orrát, aztán kinyitotta az ajtót, hogy beengedje Dánielt. A konténerben pontosan olyan hideg volt, mint odakint. Az asztalokat, a székeket, sőt még a kis gázkályhát is leheletvékony jégréteg borította. Mialatt Dániel a dízelgenerátorral volt elfoglalva, Alva csatlakoztatta a gázpalackot, és tüzet gyújtott. Dániel elégedetten állapította meg, hogy a helyiség hamar felmelegedett. A konténer közepébe lyukat fúrtak a geológusok, amiben egy akna vezetett a mélybe. Alig volt egy méter széles, úgyhogy csak egy köteg mérőkábel meg a jégmagfúráshoz szükséges fúrófej fért bele, azonban Dánielnek meggyőződése volt, hogy egy Endurance épp olyan kicsi, hogy pont becsusszanjon a résbe. Milyen kár, hogy Dózer egy nyakas idióta. Odatérdelt az akna széléhez, megmarkolt egy elemlámpát és levilágított. Miért gondoljátok, hogy áll benne a víz? Vagyis menynyi ideig maradhat ott lent folyékony állapotban? Legjobb esetben pár napig. Még ha magas is a vízoszlop, a szélétől indulva befagy az egész. Szóval szerinted mostanra már megint befagyott? Alva felhúzta a vállát. Ibaha tegnapelőtt vette a próbát, lehet, hogy mostanra már megszűnt a jelenség. Emelőcsigával egy kis szonárt55 irányított az aknához, óvatosan rácsatlakoztatta Dániel laptopját, installált néhány programot, és megkérte a férfit, hogy lépjen vissza. Újra kimérem az aknát - magyarázta a nő, és elnyomott egy köhögést. - Kiküldünk a jégbe néhány hanghullámot, aztán meglátjuk hol és mibe ütköznek. Akkor hajrá! - bólintott a férfi.
Alva ujjai még egyszer végigfutottak a laptop klaviatúráján. Dániel szerette a nő vékony ujjait, és már Alva érkezésének napján kifigyelte, hogy csupán egyetlen gyűrűt visel, ami nem tűnt eljegyzési vagy karikagyűrűnek. Körmeit sötétkékre festette, ami egy tudóstól meglehess Víz alatti tárgyak helyének és méretének hanghullámok által történő meghatározására szolgáló méréstechnika. Meglehetősen szokatlan volt. Azok a női tudósok, akiket ismert, általában sem körömlakkot, sem rúzst nem használtak. Figyelem! - mondta Alva. - Kezdődik. - Megnyomott pár gombot, és a szonár bemelegedett. Dániel egyenletes PING-PING-PING hangot hallott. Lassacskán egy kép jelent meg a képernyőn, eleinte csak pár vonal meg pont, aztán érthetőbbé vált a látvány. Kirajzolódott az akna sötétszürke domborzata, mintha egy óriási késsel végighasították volna, egészen az aljáig. Feltűnt a monitoron egy mélységi adatokat ábrázoló görbe. Rendben. Ott meg mi... Látod azt a fekete valamit? - Alva egy árnyra mutatott. - Ezt itt? Dániel megsimította a szakállát és bólintott. Minél sötétebb, annál szilárdabb - közölte Alva tömören. - Lent, kb. 2760 méteren szikla van, ott ér véget a jégpáncélunk. Ahogy azt eddig is tudtuk. Ügy bizony! - Ujjával megint a képernyőre mutatott. - Itt fent nincs más, csak levegő. Kb. 500 méteres mélységig. De látod itt ezt a szürkeséget? - A képre, majd a mérési görbére bökött, amin több kilengés is látszott a hozzá tartozó mélységeknél. - Itt felbukkan egy vékony, talán tíz méter vastag jégréteg. Aztán jön valami, ami vastagabb, mint a levegő meg a jég. -Víz. Víz, pontosan. A felső réteg valószínűleg befagyott. A kérdés csupán annyi, hogy alul miért nem. Milyen mélyen van az alja? - Nagyjából 2100 méteren. Tökéletes! - kurjantotta Dániel. - Víz van a szondánk magasságáig. 500-tól 2100 méteres mélységig. Igen, nagyon úgy tűnik. A laborban még egyszer le tudjuk futtatni a mérési eredményeket egy szoftveren, akkor a pontos összetételét is tudni fogjuk. Át tudsz kukkantani az oldalfalon keresztül, hogy mi a helyzet mi szondáinknál? kérdezte Dániel, bár már tudta a választ. Nem. Ez egy mélységi szonár. Valahogy le kéne engednünk és elfordítanunk, de ahhoz túl keskeny az akna. Ki kell derítenem, mi történt a szondával, és ahhoz fel kell hoznunk. Ha a DOME-F-ben áll a víz, annál jobb, akkor gond nélkül leereszthetjük az Endurance-ot. Átmarja magát a tízméteres új jégrétegen, lemerül 1987 méterre, és keresztülvágja magát azon a harminc méteren. Dániel arra mutatott, amerre az ő szondamezője kezdődött. Az Endurance-szal kivágjuk a szemet és kihozzuk. Punktum. Értem, de kifelejtetted Dózert, aki... - vetette közbe Alva, de Dániel adóvevője belefojtotta a szót. - Lacruz, mi újság? - Én ís ezt kérdem tőled. - Miért, mi történt? - Kapcsold be a laptopodat! - Baj van? A hangod olyan... Feldúlt, zavarodott, teljesen bizonytalan? Pontosan. Dániel kérdőn nézett Alvára, majd maga elé húzta a laptopot, és lecsukta a szonár képeit. Mindössze néhány másodperc elteltével másik kép jelent meg. Dániel hitetlenkedve bámult a
diagramokra. Jól látszott az IceCube, a kocka, amiben az összes szonda lógott. De ezúttal nem egyetlen villanást figyelhettek meg, hanem több százat. Mindenütt villámlott, mint egy tűzijáték. Mi a jóságos ég... - dünnyögte Dániel az adóvevőbe. Öö, Dániel? Mondd csak... A hangod valahogy feldúlt, zavarodott, teljesen bizonytalan! Lacruz felnevetett. - Ez folyik már 67 másodperce, és nem hagyja abba. Neutrínóvihar? - Dániel az egyik ablakhoz lépett, és félretolta a fadarabot, mintha puszta szemmel is láthatná a neutrínókat. A hideg azonnal az arcába vágott. Normál esetben a neutrínók ütközése kattogásnak hallatszott, amit aztán a laptopja felerősített. Dániel gyakran hallgatta a találatokat laborja kényelmetlen priccsén fekve. A kattogás és a halk sercegés zene volt Dániel fülének. A csillagok zenéje, ahogy néha a barátainak és a rokonainak lelkendezett, mielőtt elutazott volna a világ legdélebbi pontjára. Minden egyes elkapott neutrínó már több trilliárd kilométert repült, átszáguldott bolygókon, csillaghalmazokon és csillagközi ködökön, mielőtt itt a jégben összeütközött egy hidrogénatommal, és a mérőszondáink regisztrálták a becsapódást. Lacruz az ütközéseket matematikailag ízekre szedte, gyönyörűséges, színes diagramokat készített belőlük, aztán a terabyte méretű mérési adathalommal nem hagyta őt aludni. 67 másodperc... - morogta Dániel, és visszafordult a laptophoz. A megszokott kattogás sistergésbe ment át, úgy hangzott, mint egy képzavaros tévé zúgása. Létezik, hogy pont most, ebben a pillanatban ezernyi ütközés történik alattuk? Rögzítsd az egészet, Lacruz! - utasította Dániel. - És deríts ki, honnan jön! Ekkora szupernóvánk még sosem volt! Igenis, főnök. Dániel? - Alva megrántotta a férfi síruháját. - Gyere ide! Itt valami nem stimmel. Mindketten hitetlenkedve bámultak a monitorra. Mit láttok? - jelentkezett be Lacruz. Megvakulnak a szemeitek - közölte Alva. Micsoda? - Dániel odarohant, és maga felé fordította a laptopot. A fenébe! - üvöltötte Lacruz. - Igaza van. Ez... Szűzanyám! Elvesztettünk tizenegy, tizenkettő, tizenhárom érzékelőt. Tizenhét, tizennyolc... Ez képtelenség! - Miközben óriási adathalmaz áramlott az Amundsen-Scott-bázisra, Dániel szeme láttára sorra hunytak ki az érzékelők. A francba! Gondolkodás nélkül felmarkolta a laptopot, és az ajtóhoz rohant. A jég minden meleget kiszívott az építményből, a hideg ökölként csapott az arcába. Sietősen fölhúzta a maszkját és kitámolyogott, lábát húzva rohant a hóban, de pár méterre a konténertől térdre esett. Felordított, mert a sebe úgy megfájdult, mintha megint felszakadt volna. A rohadt életbe! - őrjöngött, és tehetetlenségében a hóba öklözött. - Mi a jó fenét csináltok, ostoba érzékelők? - Sírni szeretett volna. Alva mellé hajolt, utána hozta a síbotot. Negyvenhét, negyvennyolc... Lacruz még mindig a tönkrement szenzorokat számolta, és egy hiperszupernóváról gagyogott valamit az adóvevőbe. Megvakulnak a szemeink, Dózer meg az irodájában ücsörög és baseballozik. Szedd össze magad! Összeszedni! Alva, épp most sül ki odalent az egész projektem! - ugrott Dániel a nőnek. Te mit szólnál, ha egyszerre az összes hű-de-drága fúrópróbád elpárologna? Alva sóhajtott. Csak azt akarom mondani, hogy az önsajnálat nem igazán áll jól neked, Dániel. Megsimította a sapkáját. Dániel felelni akart, de túl ingerült volt. Csalódottan megint a hóba ütött az öklével, pontosan, mint egy gyerek a homokozóban, akitől elvették a kislapátját. Sóhajtva nézett a vidám és értelmes mosolyú Alvára. Az összegyűrt Lacruz és a gondterhelt Dózer látványával eltelt napok után kész fénysugár volt a nő. Vajon tudott a balesetéről, a
fúródarus szerencsétlenségről? Vajon ő is hibásnak tartja Dánielt? Alva és geológuskollégái ez év elején érkeztek a bázisra, és a nő sosem beszélt erről Dániellel. Biztosan tudott róla. Kis mikrokozmoszukban semmit sem lehetett titokban tartani. A nőre mosolygott, és már éppen meg akarta simogatni az arcát, amikor az egy hirtelen mozdulattal felhúzta a maszkját. Gyere! - mondta Alva, és Dániel felé nyújtotta a kezét. - Találnunk kell valami magyarázatot arra a lenti tűzijátékra. Igazad van. - Dániel bólintott. Figyelmen kívül hagyta a felé nyújtott kezet, és a síbotra támaszkodva húzta fel magát. Van programod a következő napokra? - érdeklődött, miután körülményesen felemelte az adóvevőt. - Randit kérsz tőlem? Olyasmi. Gondoltam, elmegyünk shoppingolni. McMurdóba. A nőnek köhögnie kellett. - El akarsz... - Nem fejezte be. Csak kölcsönbe - válaszolt a férfi vigyorogva. - Csak kölcsön akarok venni egyet. Alva fejcsóválva emelte fel a laptopot. - Maga megőrült, Dr. Cornelis Rheinberg. 32
Amikor a bükkfaerdő ritkulni kezdett, Ian felébredt. A napfény áthatolt csukott szemhéján, és vadul villódzott. Szüksége volt egy kis időre, míg tájékozódni tudott. Bpm a mobiljából dübörgő punkzene ritmusára horkolt mellette. Nézte barátját, aki fejjel a busz ablakának dőlt. Azon mélázott, hogy fekete fürtös hajával Bpm simán a lányok kedvence lehetne, ha nem rontana el mindent a süket szövegével. Ann jutott eszébe, az első és egyetlen barátnője: mielőtt a lány belezúgott Ianbe, fülig szerelmes volt Bpm-be, állandóan a közelében lógott a barátnőivel. Bpm-nek is tetszett Ann. Aztán az egymás barátaival töltött néhány közös este után a lányt már csak Ian érdekelte. Bpm megértő vesztesnek mutatkozott, és soha többé nem beszéltek az ügyről. Ann... Cathy... milyen távolinak tűnik már mindez. Ian fáradtan dörzsölte meg a szemét. A klubban nem igazán tudtak aludni. Fejüket a hátizsákjukra fektették, hátukat a lépcsőfokokra görbítették, így ébresztette őket reggel hatkor a takarítóbrigád ricsaja. A hajnal kékes fényeinél céltalanul bolyongtak az elhagyatott Londonban, nem tudták, merre tartanak, de rettegtek attól, hogy a cowboy bármikor újra felbukkanhat. Végül még egy kis időre ledőltek egy réten a Hyde Parkban. Pontban nyolckor aztán lan felhívta a Guardian szerkesztőségét. Minden kedvességét latba kellett vetnie, még az eltűnt nagybácsis sztorit is bedobta, hogy a hölgy ne csak HRS teljes nevét, hanem a lakcímét is kibökje. Henry Rudyard Seymour a Sunningdale nevű városka közelében lakott, alig félórányi autóútra Londontól. Bár nem nagy távolság, lan nem akart a Harleyval felkerekedni. Egyszerűen túl fáradt volt, és a múltkori motorozástól még mindig izomláz volt a karjában. Egyébként is, nem ezért lopta el Peter hitelkártyáját? Miután vettek ki pénzt, és a McDonald'sban sajtburgert, sült krumplit meg fagyit reggeliztek, buszra szálltak, ahol aztán pár megálló után újra elbólintottak. lan kinézett az ablakon, lombos és tűlevelű fákat látott, aztán teljes szépségükben pompázó rododendronok következtek egy kicsike mezőn. Vörös, narancs és fehér virágeső húzott el az ablak előtt, utána újabb erdők jöttek. Nem sokkal később felrázta Bpm-et, és leszálltak a buszról. A megálló közvetlenül az út mellett volt, de házat közel s távol sem láttak. - Tíz perc gyaloglás - közölte Bpm a mobiljára pillantva, amivel közben felment a netre. Végigmutatott az úton. - Egy darabig föl a dombon, aztán balra be az erdőbe.
Rövid mezei séta után elértek egy magas kőkerítés mögött megbújó házhoz. A kövek között növények burjánzottak, vastag gyökerük már ki is nyomott néhányat. Sárkány és szörny alakú vízköpők kandikáltak ki a levelek közül, tekintetükkel mintha követték volna a fiúkat. Még mielőtt Ian csengetni tudott volna, kitárult a bejárati kapu. Se kérdés, se üdvözlés. Határozatlanul lépkedtek az egyszintes kúria felé, amire már tetőig kúszott a borostyán. Ian szemében olyan volt a ház, mintha évtizedek óta Csipkerózsika-álmát aludná. Úgy tűnik, nincs itt senki. A szellemek nyitottak ajtót - viccelődött Bpm. Aha, és ócska Citroennel járnak. - Ian a garázsra mutatott, ami előtt egy 80-as évekből származó rozsdás autó állt. Lakkozása a virágportól meg a nyilván tavaly ősszel lehullott falevelektől foltos és matt lett. A fűbe néhány fáklyát szúrtak, egy részük félig már leégett. Egy tölgyfa félárnyékában rozzant büféasztal várt szebb napokra. A fák mögött Ian kőmedencét fedezett fel, amiben az elmúlt évek lombja gyűlt össze. Egy szélroham furcsán édeskés illatot sodort a fiúk felé. Ian remélte, hogy csak a rothadó levelek szaga és nem a házban holtan fekvő Mr. Seymouré. Bpm lehalkította a zenét, és becsengetett a ház ajtaján. Ujja alig ért a gombhoz, a bejárat már ki is tárult. A fiú az ijedtségtől egy métert visszaszökkent. Igen? - Szomorú világoskék szemek bámultak keresztül a fiúkon. Henry Rudyard Seymour vak volt. - Mit akartok? A férfi kitapogatta a jobb füle mögé dugott kialudt cigarettavéget, és a szájába tette. Vaskos arany karkötő csúszott le a csuklóján, amikor az alsógatyáját igazította meg. Selyem fürdőköpenyét sikertelenül próbálta megkötni hatalmas hasán. Pont a fürdőben lehetett, amikor a fiúk megérkeztek, mert ing volt rajta, de nadrág nem. lan csodálattal vegyes undorral bámulta zömök x-lábait. Nagy levegőt vett, hogy bemutatkozzon, de alig nyitotta ki a száját, amikor a férfi közbevágott: - A szellemek miatt jöttetek. lant és Bpm-et mintha villámcsapás érte volna. Nem létezik, hogy ez a vak újságíró... Gyertek be! - A férfi invitáló kézmozdulatot tett. A fiúk bizonytalanul léptek be. Nem a... - kezdte volna lan, de nem jutott tovább, mert Seymour hirtelen megfordult és rávakkantott: - Hányszor szóltam már, hogy cipőket levenni! lan zavartan nézett le a földre, vörösboros foltokkal tarkított fehér szőnyegen álltak. - Igenis, uram, persze! - Meglökte a barátját. Jó - dünnyögte Seymour nyersen, és megint a fülé mögé dugta a megrágott cigarettavéget. A folyosó keskeny volt, és szokatlan, Afrikából vagy Indiából származó fabútorokkal rendezték be. Jobbra és balra számos szoba nyílt, ahonnan a legkülönfélébb szagok áradtak. lan illatgyertyák és fürdővíz illatát tudta kivenni. Seymour valószínűleg szagok alapján tájékozódik, vélte lan. A férfi megtapogatta a fürdőköpenyét. - Hova lett a telefonom? Kis elektromos dög. A fürdőköpenye zsebében van, uram - szólt Ian, mivel valóban látott egy számtárcsás telefont Seymour zsebéből elődudorodni. A férfi szuszogva vonszolta el magát egy kisasztalhoz, feltekerte a hosszú telefonzsinórt, és a készüléket pontosan két csinos virágváza közé állította. Kéne vennem magamnak egy mobilt. - Intett a fiúknak. - Gyertek! Ian és Bpm összenéztek, majd egészen a folyosó végén lévő ajtóig követték a férfit, amit aztán Seymour határozott mozdulattal belökött. Hűha! - szaladt ki Ian száján. Bpm szája is tátva maradt, még a pilótaszemüvegét is levette. A helyiség falát nyerskőből építették, és panorámaablakán keresztül éppen a lombbal teli medencére lehetett kilátni. Mintegy ötven gyertya világította meg a falkiszögelléseket, amelyeket számos figura díszített. Első ránézésre ártalmatlan nip- peknek57 gondolta őket Ian,
aztán észrevette, hogy elefántcsontból, kőből és fából faragott démonok meg koboldok voltak. A fák ágai között átszűrődő napfény összekeveredett a gyertyalángok aranyló csillogásával, amitől a bálványok misztikus fényben ragyogtak. Az én kis múzeumom - jegyezte meg Seymour némi büszkeséggel, majd a következő pillanatban hozzátette: - Két font lesz a belépő. - Kinyújtotta a kezét, és Ian elképedve a kezébe nyomta a pénzt. A falon mindenütt csakrák rajzai, a tarotkártyák komor magyarázatai és szeánszok spirituális útmutatói lógtak. Olajfestmények függtek a fából készült szellemarcok mellett, amelyeket Seymour nyilván valamelyik afrikai vagy ázsiai útjáról hozott magával. Az egyik révész szellemét ábrázoló fekete-fehér fotónál Iannek a hideg futkosott a hátán. Valószínűleg az elavult fotózási technika lehetett az oka, hogy a szellemnek méteres karjai voltak. Mindent összegyűjtők, aminek köze van a szellemekhez. Tudtátok, hogy 1930-ban egy szeánszon egy médium szeméből ektoplazma folyt? - Seymour egy fehér folyadékkal teli edényre mutatott. A fiúk előreléptek, és megvizsgálták a nyálkát. lan megköszörülte a torkát: Valóban a szellemek miatt jöttünk, mindenesetre elég különleges kérdéseink vannak. Seymour fénytelen szemével szkeptikusan bámult el lan mellett. A Guardian volt olyan kedves, és megadta a címét - magyarázta tovább. - Egy apámról szóló újságcikk miatt vagyunk itt. Már nem írok cikkeket. Egy régebbiről lenne szó. - lan elővette a hátizsákból a másolatot. Először oda akarta adni Seymournak, aztán rájött, hogy úgysem tudná elolvasni. Seymour furán morgott, feltehetően így nevetett. Fürdőköpenyéből előbányászott egy csontkeretes szemüveget, üvegei olyan vastagok voltak, mint egy kólásüveg alja. Aztán odament egy polcocskához, ahol vastag nagyító hevert egy bársonytokban. Látóképesség: öt százalék - magyarázta a fiúknak, és felkapcsolta a villanyt. Szemüveggel és nagyítóval felfegyverkezve átfutott a cikken. De hát ez ősrégi történet - dünnyögött, és megint a szájába nyomta a csikket. Reméltük, hogy valamivel többet tud mesélni nekünk az apámról. - Ian megpróbált Seymour mellett Bpm felé nézni, aki még mindig közvetlenül a szeme előtt tartotta az ektoplazmát, és folyamatosan az üveget kocogtatta. Nyilván abban bízott, hogy egyszer csak megmozdul az anyag. Apád? - Fejét rázva csócsálta a cigarettavéget, kezével ősz hajába túrt. - Apád - ismételte. Jaj, fiú, tudod te, mennyi öngyilkosságról, balesetről, bűnügyről írtam az elmúlt húsz évben? Én is az a fajta voltam, aki azt hitte, hogy mindent tud, amit meg nem, azt majd kideríti. - Megvető kézmozdulatot tett. Kérem - kezdte Ian -, próbáljon meg visszaemlékezni! 1994. Apám, Thomas Boroughs... felgyújtotta magát. Felgyújtotta? Igen! Bankár volt, Richmondban élt. A barátommal azt hisszük, hogy nem öngyilkosság volt. Mintha ez lett volna a végszava, Bpm hátulról odalépett Seymour mellé, és halkan hozzátette: Azt gondoljuk, hogy a szellemek ölték meg. Seymour nyelvével párszor ide-oda tologatta a cigarettavéget a fogai között. Szellemek? Nahát, nahát. Nem öngyilkosság. Hm. Át akartok vágni, mi? Ian nem értette. Dehogy! - tiltakozott. - Tényleg ki akarjuk deríteni, mi történt az apámmal. Nézze! Izgatottan kihalászta farmerjéből az irattárcáját, és kivette belőle a személyijét.
Seymour először a papírt böngészte a nagyító alatt, aztán a két srácot. Kis idő múlva bizalmas hangon megjegyezte: Vonzom őket. A szellemeket meg a többi hasonló lényt. A csakrám miatt van. A bennünk lévő energiakörök. - A homlokára, mellkasára, hasára mutatott. - Néha szeánszokat tartok. Kint a medencénél. Na jó, az utolsó már régebben volt. Itt bent túl veszélyes. A holtak lelkei nem szeretik a kis tereket. Bpm valamit reagálni akart, de lan tekintete megállította. Van egy halom dolog ég és föld között, ami megmagyarázhatatlan. És ez a halom irtó büdös, annyit megsúghatok. Némelyik lény nem túl kedves. - Az újságcikkre nézett. - Mit is mondtál, mikor történt? 1994-ben. Seymour megdörzsölte a szemét. lan elkérte Bpm-től a mobilját, és gyorsan előkereste a villa faláról készített fotókat. Seymour szótlanul megnézte a felvételeket, aztán sóhajtva összecsomózta a fürdőköpenyét, és kiment a folyosóra. A keze már a kilincsen volt, amikor visszaszólt. Emlékszem a sztorira. Az elégett bankár... meg a falikép... Az ilyesmit nem lehet elfelejteni. lan és Bpm kíváncsian követte az egykori újságírót a dolgozószobájába, ahol kartondobozok álltak halomban egészen a plafonig. Minden dobozon aprólékos filcfelirat, de lan nem tudott eligazodni a rövidítések között. NPG 87/88, ZLK 93, KKJ 93/94... Fogd meg! - Seymour kihúzott három ládát, odanyújtotta Iannek, aztán levette a legfelsőt és kinyitotta. Újságkivágások, fotók és egy jegyzettömb kitépett lapjai voltak benne. - Ne bízz az elektronikában! Mind hülyeség, ez az egész modern szemét. - Seymour a homlokára bökött. Itt van a lényeg! A többit felejtsd el, laptopok, mobilok, PDA58, SMS, MMS... Nagy szar az egész! Bpm zsebre vágta a mobilját, amivel pár fotót készített. A maga kartongyűjteménye nem ugyanaz, mintha én csinálnék pár könyvtárat a laptopomon, és belinkelném az adatokat, amiket... Seymour higgadt pillantást vetett a fiúra, aztán a láda tartalmát kirázta az íróasztalára. Nem - vágott vissza aztán. - Nem ugyanaz. A kartonban lélegzik és dolgozik, beszél, álmodban szól hozzád. A komputerben elmentik, letárolják és ezzel meghal. Elfojtják. De te ezt még nem értheted, túl fiatal vagy... Na, lássuk, mi van itt? Hm... Seymour élvezettel rágcsálta a csikket, miközben végignézegette a dokumentumokat. Meglepődve látták a fiúk, hogy nemcsak iratok és fotók voltak köztük, hanem néhány kő meg egy darabka anyag is. A férfi magához húzott egy ócska faszéket és ráült. Thomas Boroughs... - Seymour a megfelelő szavakat kereste. - Láttam ezt a faliképet akkoriban. A dolgozószobában. Anyád szerint nem sokkal a halála előtt festette. Két héttel előtte. Hisz ti is láttátok azokat a jeleket. Ki akartam nyomozni, hogy mit jelentenek. Ezek azok. - Seymour a szimbólumok nagyított fotójára mutatott, amit 1994-ben készített a villában. - Furcsának találtam, hogy egy bankár azt a halálnemet választja, hogy elégeti magát. Ilyet egyetlen öngyilkos sem tesz, bármilyen dilis is. - Fekete keretes szemüvege fölött lan felé pislantott. - Bocs, fiú, nem úgy gondoltam. lan bólintott. De időnként mégis lehet emberekről hallani, akik felgyújtották magukat. Igen, de tiltakozásból - vetette közbe Bpm. így igaz. Az önégetés igen, ...igen, nos... szokatlan - magyarázta Seymour, de lan tudta, hogy fájdalmasat akart mondani. Rövid szünet állt be, amit Seymour arra használt, hogy hangos zörgéssel végigtúrja a cuccait.
Mindegy, a lényeg, hogy akkoriban kicsit mélyebbre ástam. Az volt az érdekes, hogy nagyon kevés dolgot találtam apádról. És mielőtt a rémokos barátod beszólna: nem voltam én olyan rossz újságíró. Feltűnően kevés adatot találtam. És ez mit jelent? Valaki fedezte őt. Valaki, talán saját maga, nem akarta, hogy bármit is megtudjanak Thomas Boroughs- ról. Alig készült róla fénykép, és az önéletrajza is nagyon egyszerűnek tűnt nekem. Túl egyszerűnek. Seymour beleszívott a cigijébe, bár még mindig nem égett, és a fiúk elé tolt egy másolatot. Ez az önéletrajza. Micsoda apád volt! Uramisten, ez az ember nem bukott meg az iskolában, nem hajtott túl gyorsan, és még csak Anglián kívül sem járt. Még a főiskola után sem kapcsolódott ki pár hónapig. Azt akarja mondani, hogy az életrajza kitalált? - kérdezte Bpm. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy igen. De miért? - firtatta lan a dolgot. Ezt már akkoriban is szerettem volna megtudni, de aztán a cikkből nem lett semmi. Mayer, a főnököm kirúgott az egyik céges bulin. Túl sok az ezoterikus halandzsa, ez volt az indoka. Túl sok spekuláció, túl kevés tény. Simán hibbantnak nyilvánított. Kijelentette, hogy ha olyan jók az összeköttetéseim a túlvilággal, kideríthetném, hogy tényleg volt-e viszonya Marilyn Monroe-nak J. F. Kennedy- vel. Egyáltalán nem vett komolyan! - Seymour zaklatottan felhorkant. - Hát igen, aztán először Mayer e világi viszonyait derítettem fel... No... elég hamar vége lett a bulinak, én meg a főnök zokogó feleségét vigasztaltam. - Seymour gusztustalanul röhögött, de aztán megint elkomolyodott. - Nem fogta fel, hogy nagyon kényes témához nyúltam. Merthogy nem az volt az egyetlen furcsaság ebben a történetben, hogy apád felgyújtotta magát. Hanem? - érdeklődött Bpm, aki közben fotókat készített a dobozban lévő jegyzetekről. lan előredőlt. Maga... Maga tudja, hogy micsodák... ezek a lények a képen? A szellemek? Nem, fogalmam sincs. - Seymour levette az olvasószemüvegét, és a fürdőköpenyén megtisztította. - Csak azt az öt jelet ismerem a faliképen. - A nagyított felvételre mutatott. ~ Akkoriban úgy véltem, hogy fontosak. Elvégre úgy néz ki, mintha ezek a szellemlények jobbról-balról felfalnák apádat. Ezek a jelek pedig közöttük és fölöttük sorakoznak. Értitek, amit mondok? A fiúk szinte csüggtek a szavain. A hálószobából lassú keringő hangjai szűrődtek át, és lan arra gyanakodott, hogy az idős úrnak esetleg hölgylátogatója van. Akkoriban azon filóztam - folytatta Seymour -, hogy ezek a jelek védenek a szellemek ellen, vagy éppen előhívják őket. Oltalom vagy átok? Apádhoz tartoznak vagy a lényekhez? Persze aztán a jó öreg Seymour rájött. Ian hirtelen teljesen éber lett. - Vagyis maga tudja, mit jelentenek? - robbant ki belőle. - Nem. - Tessék? De hát... az előbb azt mondta... Nem tudom, mit jelentenek, de azt igen, hogy még hol bukkantak fel. - Hol? - kiáltott fel Ian és Bpm egyszerre. Seymour mosolygott. Ahogy már mondtam, nem az apád öngyilkossága az egyetlen érdekesség. - Óvatosan visszarakta a fotókat meg a másolatokat a kartonba. - Mond nektek valamit az, hogy Rendlesham-eset? Ian Bpm-re nézett. Fogalma sem volt, mi az, de ha valami látványos balesetről vagy katasztrófáról van szó, Bpm biztosan többet tud nála. Elégedetten állapította meg, hogy barátja azonnal felvette a fonalat: -
Rendlesham? Persze, az angol Roswell! Naná, hogy hallottunk róla. Ufókat láttak. Ufókat, úgy van - igazolta Seymour Bpm szavait. Ufók? - Ian felnevetett. - Ez most nem mondja komolyan, Mr. Seymour! Apám bankár volt. Mi köze lett volna ufókhoz? Na, szóval - fogott bele Seymour, és felvett egy gyufát, hogy meggyújtsa a cigijét. - A dolog úgy áll, hogy Rendlesham a legfontosabb ufójelenség Nagy-Britanniában, sőt Roswelltől eltekintve az egész világon. Ez az egyetlen ufóészlelés, amit a hadsereg és kormányzat is elismert. Valami megmagyarázhatatlan dolog történt ott a Bentwater katonai bázis közelében a fenyderdőben, 1980-ban. lan hitetlenül bámulta Seymourt. Ufók! Mintha ez az egész szellemesdi nem lenne elég őrült. Bpm-re nézett, de az szinte megbabonázva hallgatta az egykori újságíró beszámolóját. - Néhány halász már évek óta állítja, hogy a légierő támaszpontja közelében zöld fényeket láttak. Az egyik farmer különös éjszakai hangokról beszélt, egy ipswichi házaspár pedig egy erdei kirándulás során állítólag furcsa árnyakat látott. De ezek közül egyetlenegy sem olyan páratlan, és egyet sem tanúsított annyi katona, mint a december 26-a és 28-a között az Amerikai Légierő bázisa előtti fenyőerdőben történt Rendlesham-esetet. -
33
Az Amerikai Légierő Bentwater bázisa, Rendlesham, Suffolk, Anglia, 1980. december 28., 21 óra 12 perc Nck Waterspoon lecsukta az oldaltáskáját, amibe ^gy Geiger-Müller-féle számlálót, egy távcsövet eg egy pár új zoknit hajított be sietősen. Tenyerébe lehelt, mert a tudósok barakkja és a tiszti épületek közötti úton teljesen átfagyott. Az első esemény óta, ahogy az észlelt furcsa fényeket tegnap nevezték, megállás nélkül havazott. Finom hópelyhek szállingóztak a leszállópálya, a legénységi épületek, a bunkerek és a sugárhajtású vadászrepülők hangárja felett. Éppen két F-4 Phantom vadászrepülőt toltak a kifutópályára, hogy a legújabb esemény miatt felderítsék a légteret, valamint a légi támaszpont és a közeli erdő fölött körözzenek. Nick nézte a négy pilótát, ahogy beszállnak a gépeikbe. Nem ismerte őket, mert még csak pár napja érkezett a támaszpontra. Igazából azt sem tudta, hogy miért csábították át az egyetemről, de a sármos, egyenes beszédű amerikai, aki az egyetem területén szólította meg, még mindig hatással volt rá. A férfi egy zsák pénzt villantott meg neki, és olyan karriert ígért, ami minden képzeletet felülmúlt. Azonnal elfogadta, így most ő volt az egyetlen brit tudományos asszisztens egy időközben amerikai parancsnokság alá került katonai bázison. Zoknit tettél el, de a kesztyűt elfelejtetted, gondolta, és újra megdörzsölte a kezét. Fejcsóválva kiugrott a dzsipből, és átrohant a tiszti épülethez. Már messziről hallotta a karácsonyi zenét és a nevetést. Nicknek nagyon kínos volt ünneplés közben megzavarni Lath alezredest. Henry Lath azonban észrevehette, ahogy Nick odahajtott, mert az idősebb tiszt egy pohár brandyvel és karjára vetett viharkabáttal sietett ki a házból. Bakancsát még nem kötötte be, amikor végigmérte Nicket, majd futólépésben gyors helyzetjelentést kért. Megint Rendleshamnél történt, az erdőben - tájékoztatta Nick izgatottan. - Négy embert küldtünk ki dzsipekkel, és elindítottunk két Phantomot. - Azért jöttem, hogy önt is odavigyem, uram. Heggert és az emberei már ott vannak. Lath lihegett. Jobb, ha maga fedez. Az ilyen esetekben biztosabb egy ambiciózus tudós, mint egy lövöldözni akaró közlegény. Itt van a fegyvere? Nick a dzsipre mutatott, és kinyitotta Lathnak az utas oldali ajtót.
Természetesen, uram. Miközben Nick kipörgő kerekekkel elindult - még mindig nem igazodott ki az autó egyszerű váltóján -, Henry Lath alezredes a legnagyobb nyugalommal bekötötte a bakancsát és kiitta a brandyjét. Nickkel ellentétben, felettese alig tűnt izgatottnak, inkább ideges benyomást keltett. Nick harmadikba kapcsolt, és a terepjáró rázkódni kezdett. Elhúztak a nyitott sorompó mellett várakozó két tisztelgő közlegény előtt, majd elszáguldottak a borongós, hóborította erdőbe. -
Lágy szellő zörgette a fák tetejét, apró hópelyhek röpködtek a sötét fatörzsek között, aztán Nick hajában landoltak. Kellemetlen érzés volt, ahogy a hó elolvadt a nyakában, miközben elöljárója mögött taposta a havat. Fel-felnézett az égre, de a fejük fölött szinte fekete tetőt képező ágak között alig lehetett látni bármit is. Tegnap, amikor először észlelték a fényeket, nem ment ki a terepre, de a fák susogása és recsegése valamiféle baljóslatú érzéssel töltötte el. A váll-lapja alá erősített elemlámpa fénysugara izgatottan ugrált a fekete fákon. Nick halkan káromkodva követte Lath alezredest a hóban. Lath adóvevője szakadatlanul recsegett, újabb és újabb jelentéseket kapott a többi katonától, akik már mélyebbre hatoltak az erdőben. Úgy tűnt, hogy a férfiak egy kisebb magaslaton voltak, és máris méréseket végeztek a Geiger-Müller-számlálókkal. Oké, most érünk a huszonöt-harminc láb magas területre. Mit mutat? Milyen jelet kapunk? - kérdezte egy katona, és ez a válasz érkezett: - Mindössze öt kattanást. - Öt kattanást? És hol vannak a nyomok? - Itt van egy, és amott is elégett minden. - Uram, további kattanásokat kapunk. Mennyit? - ugatott Lath az adóvevőbe, és váratlanul térdig süllyedt egy hókupacban. Az alezredes dühös szitkokat szórt. A másik oldalon elnémult a beszéd. Hirtelen egy fiatal katona éles hangja hasított az éjszakába: - Ó, a fenébe! Hat, hét, emelkedik egy tízes skálán. Rendben, katona - felelte Lath, és kiszabadította magát a kupacból. - Ott biztonságban van, de ne maradjon túl sokáig. Nick felzárkózott Lathhez, aki rádión parancsokat osztogatott a katonáknak, miközben lesöpörte egyenruhájáról a havat. Mindent dokumentáljatok, mindjárt mi is odaérünk! Fogjátok a videokamerát, és rögzítsétek a Geiger-Müller- számláló kattanásait! Kell valamilyen anyag a köpenyes muksóknak is. - Nevetve fordult Nickhez, aki értetlenül húzta fel a szemöldökét. Jobban figyelhetnétek az árnyékolásra - javasolta az alezredes Nicknek. - Már tegnap is elcsesztétek a karácsonyi ünnepemet, de ez azért már túlzás. Megveszekedett atomfegyverek vannak a támaszpontunkon. - Uram? Lath a fejét csóválva nézte a katonát, majd megfogta Nick fegyverét, és durván a fiatalember mellkasa elé nyomta. Maga megy előre, legalább védjen meg. Most tényleg túlmentetek minden határon. Ez meg mit jelentsen? - Nick előrebukdácsolt. Tekintete vadul ugrált ide-oda a fák között. Miről beszélt Lath alezredes? Fényeket láttak. Hajnali három körül repülő tárgyat jelentett a bázis nyugati kapujánál karácsonyi szolgálatot teljesítő biztonsági őrjárat. Azt gondolták, hogy egy repülő zuhant le, de amikor odaértek, csak fura fényt láttak a katonák. Pár perccel ezután rádión jelezték a bázisnak, hogy a fák maguktól kigyulladtak, és érdekes fények cikáznak az erdőben. Mivel az eset a támaszponton kívül történt, a helyi rendőrséget is értesítették. De a rendőrök azt állították, hogy
a fények a parti világítótoronyból jönnek, a tüzet pedig a karácsonyi tréfát űző katonák gyújtották. Hogy ez mit jelent? - ismételte az alezredes dühösen. - Ti szoktatok kifőzni valamit a boszorkánykonyhátokon... Most mit sikerült? Árulja el nekem! Uram? - Nick megállt, és kérdőn nézett Lathre. Abban a pillanatban mennydörgésként zúgott el két Phantom az erdő felett, és elhúztak a sápadt hold felé. Nick, aki még nem szokott hozzá ezeknek a gépeknek a zajához, összerezzent. Ujjai mintha jégcsapok lettek volna. Leengedte a fegyverét, és választ akart kapni, de az alezredes fejével némán a sötét erdő felé intett: Ti vagytok a tudósok. Én csak a főnök vagyok, aki a harci pilótákat leteremti. És most mozgás, igyekezzünk még szilveszter előtt az embereinkhez érni. Heggart - bömbölte a rádióba -, erősítse meg még egyszer a koordinátáit! - Míg a katona bemondta a helyzetét, Nick tovább gázolt a hóban. Pár méter múlva befagyott patakhoz értek, és Nick habozva letette a fegyverét. Bár a víz csak térdig ért, nem tudta, hogy elbírja-e a jég. A legutolsó dolog, amit kívánt magának, hogy vizes bakancsban meg zokniban botorkáljon a havas erdőben. Míg azon törte a fejét, hogy ugorjon-e, az alezredes már átvágott mellette a patakon. Jöjjön! Vagy ott akar gyökeret verni? Nick megigazította az oldaltáskáját, és követte a felettesét. Az erdő nem volt túl nagy, de Nick időközben mégis teljesen elvesztette a tájékozódási képességét. A hold csak néha világlott át a fák között. Meglepő módon, néha mintha közeledtek volna hozzá, máskor meg mintha távolodtak volna tőle. Nick szívesen elővette volna az iránytűjét, de nem akarta leégetni magát. Inkább lemaradt Lath mögött, aki időnként belenézett a térképébe, és egyeztette a pozíciójukat. Éppen egy hegyoldalon ereszkedtek le, és egy keskeny tisztásra léptek ki, amikor Nick meghallott valamit. Halk dobszó volt, dübörgés meg zörgés. Felénk tart? - Lath is hallotta a zajt, és felnézett a térképből. Mi ez? Fogalmam sincs. - Felhúzta a vállát. - Mondja meg maga! Honnan tudnám? - Nick lassacskán nagyon mérges kezdett lenni. - Mi ez az egész? Maga dolgozik a B4-es hangárban. Maga az új ember. B4-es hangár? Ja, hogy erről van szó. - Nick Lathhez lépett. - Sajnálom, uram. Először is csupán ezen a héten kezdtem ott dolgozni, másodszor a munkám titoktartásra kötelez. Ugyan már, Waterspoon! - Az alezredes először Nickre nézett, aztán az erdőbe. Elvette a fegyverét és betá- razta, közben pedig görcsösen próbált felfedezni valamit a fák között. A dobolás hangosabb lett, már sokkal inkább dübörgésnek hangzott. Valami fújtatott a sötétségben. Ismét az F-4 Phantomok törték meg a csendet. Hajtóműveik olyan hangosak voltak, hogy Nick attól félt, hogy beszakad a dobhártyája. Alig tűntek el a harci repülők a fák mögött, a fújtatás is abbamaradt, vélte Nick. De amikor a vadászgépek zaja teljesen elült, azonnal meghallották újra. Most még hangosabban. Nick hallotta, ahogy törnek az ágak, aztán hangos susogás és fülsértő recsegés következett, mintha egy páncélautó nyomulna előre az aljnövényzetben, és bokrokat vonszolna magával. A gallyak olyan hangosan ropogtak, hogy a reccsenés zaja az egész erdőben visszhangzott. Valami feléjük tartott. Valami hatalmas. Az alezredes a fákra irányította Nick fegyverét. Zseblámpáját a puskacsőre fektette, és kétségbeesve próbálta beazonosítani a bozótban a lárma okát. - Heggart, maga is hallja? Mit, uram? - hallatszott recsegve az adóvevőből. - Itt minden nyugodt. Mérjük tovább a radioaktív sugárzást. A fák elégtek és...
Jó, jó - szakította félbe Lath. - Kapcsolatba léptek idegenekkel a Phantomok? Negatív, uram. - Észlelték őket? - Negatív. Nick is közbeszólt. Közeledik, uram. - Egy vastag fatönk felé intett a fejével, és Lath azonnal megértette. Együtt bújtak fedezékbe. Épp jókor, hiszen alig guggoltak le, amikor kitörtek az erdőből. Nem voltak túl nagyok. Sokan voltak. Kitörtek a csalitból, és Nick felé rohantak, átugrották a fákat és az ágakat, végül aztán a rejtekhelyüket is. Nick a meglepetéstől felordított, és Lath is felkapta a fegyverét, de nem tüzelt. Állatok voltak, százával vágtattak ki az erdőből. - Mi a jó...? - sziszegte Lath az állathordát látva. Nick jó néhány őzet, számos gidát, nyolc-kilenc vaddisznót a kicsinyeikkel, pár rókát, sőt még két lovat is látott. A riadt állatok az életükért futottak, egyenesen a két férfi felé nyargaltak, majd szétszóródtak, felszökkentek és az ágakon átcsörtetve megint eltűntek az erdőben. Az egész olyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött. Nick hitetlenkedve nézett körül, és még látta, ahogy az utolsó vaddisznók átugranak a patakon. Már épp megkönnyebbülve akart felnevetni és a fedezékből kimászó Lathet követni, amikor ismét észrevett valamit. A Phantomok risztották meg őket - állapította meg Lath, és elővette a térképét. - Nem nagyon hiszem - vitatkozott Nick. - Miért? Mi történt? Nem hallja, uram? - Nick meg volt lepve. A fák recsegése és az állatok dobogása helyét zúgó hang vette át. Lehetetlen volt nem hallani. Mintha milliónyi buborék pukkanna ki egyre gyorsabban és gyorsabban. Mindketten az éjszakába füleltek, de Nick látta, hogy Lath alezredes az egészből az égvilágon semmit nem érzékel. Bevett valamit, Waterspoon? - érdeklődött Lath, és gyanakvóan nézett Nickre. - De hiszen... maga vérzik. Micsoda? Hol? - Nick alig hallotta a szavait, olyan hangos lett időközben a zúgás. Már fájdalmat okozott. - Az orra. Nick teljes döbbenettel nézett először Lathre, aztán a lába előtt a hóra, amit vörösre festettek az első cseppek. Nick csak most észlelte, ahogy a vér a szájára folyik. Kipréselt egy szitkot, aztán elképedve bámulta véres ujjait. - Minden rendben, katona? - Tényleg nem hallja? - próbálta Nick túlüvölteni a zajt. Mi a fenét? Nincs itt senki. Mi van magával? - Lath alezredes egy lépést hátrált. Hiába akarta Nick elmagyarázni neki, mit hallott. PIIIIIIIIP... Elviselhetetlen volt a lárma, nem merte levenni a kezét a füléről. A vér már terepszínű kabátjára csöpögött. Nick tett egy lépést Lath felé, de az még tovább hátrált. Tekintete egyetlen óriási kérdőjel volt. Az alezredes előhúzta az adóvevőt. Heggart! Van itt egy kis gond. Küldjön hozzám egy szanitécet! Jelenleg a Bravo-Alfa-3... kezdte beolvasni a pozíciójukat, de nem tudta befejezni. Mintha közvetlenül az alezredes mögött kettévált volna a levegő. Nick felüvöltött a rémülettől. Hirtelen megérezte a hőséget. Valami kibuggyant a semmiből és felegyenesedett, aztán négy méter magasra nőtt. Legyezőként nyílt szét, és Nicknek rögtön egy mérges kobra jutott az -
eszébe, bár ennek a dolognak semmi köze nem volt egy állathoz. Az árny szélei villództak, miközben az a valami állandóan változott. PIIIIIIIIIIIP... Mi baja van, katona? - faggatta Lath, aki ugyan látta Nick elképedését, de abból nyilvánvalóan semmit, ami a háta mögött történt. Még akkor sem észlelt semmit, amikor Nick tekintetét követve megfordult. Egyáltalán semmit. Mi történt? - kérdezte az alezredes újra. Végtelennek tűnő másodpercek múlva végre ő is észrevette, hogy körülöttük olvadni kezdett a hó. A szellemlényből újabb kinövések, karok, csápok - vagy bármik is voltak azok a félig áttetsző dolgok - nőttek ki. Nick felordított, és egyszer csak Lath is üvölteni kezdett. A haja lángokban állt. Üvöltözött és a hóban hánykolódott, de már a ruhája is lángra kapott. Nick odaugrott, segíteni akart a férfinak, de Lath akaratlanul meghúzta a puska ravaszát. Golyók röpködtek Nick körül, lyukakat fúrtak a hóba. - Uramisten! - ordított Nick. - Feküdjön le! Ne lőjön! Hagyja abba a lövöldözést...! Feküdjön le a hóba. - Lath még mindig üvöltött a fájdalomtól, és a katona látta, ahogy a lángok körülölelik. Aztán hirtelen eltalálta őt az egyik golyó és hátravetette. Lath a combjába lőtt, és a lába vérezni kezdett. Nick átesett egy korhadt fán, aztán újra feltérdelt, és megint az alezredeshez akart menni, de a levegőben még mindig golyók cikáztak. A lény volt az utolsó dolog, amit látott, mielőtt hátrálva menekülni kezdett a hóban. Időközben akkorára nőtt, mint a fák, és szélesebb lett egy kamionnál. Lath alezredest teljesen magába zárta, szabályszerűen foglyul ejtette. A lövések egyáltalán nem ártottak neki, simán áthatoltak a rajta. Lath elvesztette a küzdelmet. Az izmos férfi lángolva csuklott össze a havon, a fegyver kihullott a kezéből, és minden elcsendesedett. A vérző lábú Nick felordított. Semmit nem tehetett, már csak menekülni tudott. Az iszonyat könnyei csorogtak le az arcán, és érezte, ahogy kövek és gallyak bökdösik a jéghideg kezét. Utolsó erejével feltápászkodott, és futni kezdett. Azt nem tudta, merrefelé, csak futott. Sántikált, ugrált, botladozott a hóban. Szerette volna Lath hangját maga mellett hallani, és jó lett volna, ha magához vette volna az adóvevőt. Sőt, még a Phantomok fülsiketítő zajának is örült volna, de a hajtóműveik helyett csupán azt az irtózatos sípolást hallotta. PIIIIIIIIIIIIIIIIIIIP... Átpréselte magát néhány bokron, és érezte a havat az arcában. Az ágak terepszínű kabátjának ütköztek, félrehajtotta őket és továbbtámolygott. Letöredezett nád, ami nyáron kiszáradt, télen pedig fehér csíkokká fagyott. Egy tavacska, csak pár méter átmérőjű. A túloldalt szemmel tartva Nick ráfutott a jégre, de az azonnal beszakadt alatta. A férfi felüvöltött, amikor elsüllyedt, és hirtelen nyakig a dermesztően hideg vízbe került. A jég letört szélébe kapaszkodott. Megtartotta. Hál' istennek! PIIIIIIIIIIIIIIIIIIPP... A hideg megbénította az izmait. Néhány szempillantás után érezte, hogy már mozogni is alig bír. Mindösz- sze az adrenalin tartotta ébren, amit szíve vadul pumpált a testébe. A zúgás hangosabb lett. Hirtelen úgy vélte, hogy melegséget érez a lábánál, és felüvöltött. Úgy kapálózott mint egy fuldokló a cápákkal teli medencében. Szeme előtt látta a lángoló Lathet, s próbálta kihúzni magát a vízből. Kezével újra meg újra a jégre csapott, kétségbeesve igyekezett fogást találni. Ez az, egy befagyott ág. Valami érdes felület a jégen, végre, ujjaival megmarkolta. Körülötte már langyos volt a víz, legalábbis ő úgy érezte. Az orra erősebben vérzett, mint előtte. Na végre, sikerült felhúznia magát, és fel tudott térdelni a jégre. Ne törj be! Ne törj be!, rimánkodott.
Vérnyomot hagyott a felületen, ami művészi cikcakkban folyt szét a jégen. Nicknek most nem volt érkezése erre a látványra, kimerülve nyúlt el a parton. Megpróbálta összeszedni minden erejét, hogy felegyenesedjen, de a lába nem engedelmeskedett. Aztán újra meglátta a lényt. A tavacskából bukkant elő. Úgy nőtt ki a vízből, hogy közben nem lett vizes. A hópelyhek elpárologtak, amikor átrepültek rajta. Hullámzó szélei világítottak, és Nick rémülettel állapította meg, hogy a kis tó vize felforrt. A jég másodpercek alatt olvadt el. Nick szinte megbénult. Figyelte a szellemet, ahogy egyre nagyobb és nagyobb lett, és érezte a szörnyből kiáradó hőséget. Ez a valami... élt. Pulzált, megnőtt, aztán összezsugorodott. Állandóan változtatta a formáját a semmiből. Volt mellette még két vagy három másik szellem? Vagy egy és ugyanaz volt, csak széthasadt? Kétségbeesve próbált felismerni egy fejet, szemeket, egy szájat, bármit, amiről az ismeretlen rezdülését tudta volna leolvasni, amitől kicsit barátságosabbá és ezáltal kevésbé félelmetessé vált volna. De semmi emberi nem volt benne. Váratlanul még egy lény nőtt ki a semmiből, közvetlenül Nick előtt. Egyfajta kar volt, mint egy bőr nélküli kígyó, s közelített hozzá. Hátrálni akart, de képtelen volt rá. A hideg legyengítette, a rémület pedig megbénította, így mozdulatlanul bámulta a félig átlátszó kar izzó és állandóan változó formáját, ami az arcától kevesebb mint egy méternyire volt a levegőben. A hőség kiszárította Nick bőrét. Érintsd meg! - súgta egy belső hang. A férfi előrehajolt. Tudós vagy, érintsd meg! Hogyhogy te látod, Lath alezredes viszont nem? Nick lassan közeledett a csáphoz. A forróság elviselhetetlenül fájdalmas volt. Amikor már csak félméternyire volt a lénytől, hirtelen valami kicsapott belőle. Ujjnyi vastag kötélszerűséget lövellt ki, pontosan a férfi arcába, aki felkiáltott és visszazuhant a hóba. A csáp hirtelen irányt változtatott, és megint rátámadt. De ez az irdatlanul hosszú ujj nem találta el, hanem pont a jobb bakancsa mellett a földbe fúródott. Sistergés hallatszott, amikor könnyedén végighasította a havat, mint egy hegesztőpálca. Nick meg sem mert mozdulni. A félelemtől mereven nézte a kis tavat és a levegőben lógó óriási alakzatot, ami állandóan változtatta a formáját. Imádkozott. Azért imádkozott, hogy a lény már ne növesszen semmi újat a semmiből. Meg azért, hogy ne burkolja be és égesse el őt is, ahogy Lathtel tette. Becsukta a szemét. És egyszer csak az egész véget ért. A zúgás elhallgatott, a hőség pedig egy csapásra elmúlt. Nick bizonytalanul kinyitotta a szemét. A lény eltűnt. Pusztán a gőzölgő pocsolya és saját orrvérzése tanúskodott a történtekről, de az erdő nyugodtan terült el előtte. Könnyű hó táncolt a levegőben.. Körülnézett. A földre pillantott maga mellette. A lény különleges jeleket hagyott hátra, olyanokat, mintha egy sebész hasított volna lézerszikével a hóba. Nick néhányszor mély lélegzetet vett. Zakatoló szíve ellenére összeszedte minden bátorságát. Ösztöneire hallgatva a hó felé nyújtotta kezét, és megérintette az egyik szimbólumot. Nem történt semmi. Csupán hó volt. Nick átázott oldaltáskájáért nyúlt, és elhúzta a Geiger-Müller-számlálót a rajzok fölött. Öt kattanás: a hó enyhén sugárszennyezett volt.
Remegő kézzel elkezdte lerajzolni a rejtélyes ábrákat. Csak második nekifutásra sikerült bemásolni őket a csuromvizes noteszbe. Túlságosan reszketett a ceruza a kezében. Vacogva törölte ki a havat a hajából, és visszatette a noteszt az oldaltáskába. Mire gondolhatott Lath alezredes, amikor azt mondta, hogy javítsanak az árnyékoláson? Nick még csak pár napja volt a támaszponton, és végig kellett néznie, ahogy egy ember kegyetlen módon elég. Ez a lény ölte meg. Vajon mi vár még rá? Kimerülve süppedt vissza a hóba. A hideg égette. Nem akart mást, csak aludni, lefeküdni a hóba és becsukni a szemét. A fák csúcsai zúgtak, és valahol messze a Phantomok dübörögtek az éjszakában. Sosem fognak megtalálni, gondolta, és azt kívánta, bárcsak lenne nála egy helyzetjelző vagy egy újfajta GPS- készülék, amit néha-néha magukkal vittek a túráikra. De a vevőkészülékek drágák voltak és nehezek. 1980-ban jártunk, és az ABBA a Super Trouper című dallal vezette a brit slágerlistát. 34
Az Amerikai Légierő Bentwater bázisa, Rendlesham, Suffolk, Anglia Csend. Semmi zaj nem hallatszott, csupán a fenyők zúgása, ahogy a szél átfújt az ágak között. Ian leállította a Harleyt. Az utolsó száz méteren inkább menjünk gyalog - javasolta. Elég későn indultak el Londonból, mert Bpm mindenképpen el akart menni a Camden Markét piacaihoz. Bár Ian több mint két órán át vezette a Harleyt, semmi kedve nem volt útközben megszállni valahol, ahhoz túlságosan is feldúlt volt. Bízott benne, hogy egy katonai bázison teljesen mindegy, hogy reggel 8-kor vagy éjjel 11-kor bukkannak-e fel. Még őrök sincsenek - suttogta Ian. Megálltak, nézegették a magas kerítést meg az őrtornyok és barakkok sötét árnyékait. Bpm kihúzta a füldugóit és hallgatózott, de csak a fák susogtak. Mindenki kirepült volna? - csodálkozott. A fiúk kiléptek az erdőből, és a keskeny úton haladtak egészen a kapuig. A holdfényben elhagyatott őrbódét fedeztek fel a sorompó mellett, jobbra és balra pedig számos bunkert - mintha hullámok lettek volna a kifutópálya mentén. Kicsit távolabb egy vörös téglából épült tornyos házat láttak, de lámpa nem égett benne. Ugyanazok a jelek, amiket apád is felrajzolt - suttogta Seymour, és szomorú szeme szinte felnyársalta lant. - Ugyanazok a jelek, amiket harminc évvel ezelőtt egy Nick Waterspoon nevű fiatal katona firkált a noteszébe. Seymour odatartotta Ian falikép fotóját a Nick Water- spoon noteszéről készült másolat mellé. Az ábrák egyformák voltak, még ha a katona kapkodva és bizonytalan kézzel rajzolta is őket. Ian hátán a szőr is felállt. Mi köze volt apjának - a richmondi bankárnak - a Rendleshamben szolgálatot teljesítő katonához? Még Seymour sem tudta. Hagyd, hogy elárasszanak az emlékek, talán álmodban megsúgnak valamit - tanácsolta, és Ian kezébe nyomta a dobozt. Álom, gondolta Ian. Ez is pont úgy néz ki, mintha minden szunnyadna. Vagy mintha éppen mi aludnánk és álmodnánk. De őröknek kellene itt lenniük! Valamiféle katonaságnak, pilótáknak meg terepjáróknak. De itt totál semmi nincs... Haaaaaalló? Bpm megrázta a kerítést. Kiáltása válasz nélkül halt el.
Pssssszt! - Ian magához rántotta a barátját, mert nem messze az irányítótoronytól, az egyik épületben fényt pillantott meg. - Ott elöl. - Egy sötétszürke építményre mutatott, ami úgy nézett ki, mintha masszív mobilgarázsokból állna. Igazad van - súgta Bpm. - Mégsem halt meg mindenki, ott még zajlik az élet. Nézzük meg! Simán csak be akarsz sétálni? Ian megrántotta a vállát. Nem azért jöttem el idáig, hogy holmi magas kerítések meg elhagyott őrtornyok visszariasszanak. Lehet, hogy mindenki a kantinban van és bulizik. A bázis széles tolókapuja nyitva állt. Bpm nyugtalanul forgatta a fejét minden irányba, amikor közvetlenül a sorompó mellett elsétáltak. Az őrbódén tábla lógott, ami a bázisra való belépést tiltotta. Egy rozsdamarta stoptábla ide-oda himbálózott minden szélfuvallatnál, halk nyikorgása visszahangzott a téren, és a bunkerek között ült el. Az aszfalt még mindig meleget árasztott, Ian érezte a kátrány szagát. Elhagyták az ellenőrzési pontot, és a téren keresztül a fénysugár felé indultak. Annyira kihalt volt minden, hogy meg sem fordult a két srác fejében, hogy lopakodjanak vagy fedezéket keressenek. Már a táv felét megtették, amikor Ian hirtelen lecövekelt. Érezte, ahogy a szíve vadul verni kezd. Várj! - motyogta oda Bpm-nek. Miért, mi van? A fény! Pislákol! - ő is hallotta, milyen érdes volt a saját hangja. Apró fényvillanásokkal borított hártya, futott át Ian agyán. Csőszerű kinövések, ágak, csápok, képlékeny testek, felületükön kis robbanások. Karját meglegyintette a szél, és megint Cathy jutott eszébe, aztán a hangár, végül pedig a pince. Zéró. Fordulj vissza, Ian! Tűnj el innen! Ösztönösen az orrához kapott, de nem vérzett. Bpm a barátját mustrálta. Mi baj van? Megint hangokat hallasz? Látsz valamit? - nyugtalanul hátrafordult. - Van nálad távcső? Ian megrázta a fejét. Ott az az ajtó nyitva van, biztosan a szél az. Itt nincsenek szellemek. - Megveregette Ian vállát. Továbbmentek, de Ian csak vonakodva követte Bpm-et. Le nem vette a szemét a villódzó fényről. Mi van, ha mégis a szellemek azok? Bele sem akart gondolni, mi történne akkor. Legutóbb magukkal vitték Zérót, most majd talán Bpm-et... Ian nagyot nyelt. Állandóan felhők tolakodtak a hold elé, a csend nyomasztó volt. Ian önkéntelenül égési nyomokat keresett, de a sötétben semmit sem tudott kivenni. Lehetséges, hogy a szellemek elfoglalták a bázist, és elégették a katonákat? Elhessegette a gondolatot. Lassacskán tényleg begolyózik. Nem hihette komolyan, hogy a szellemek úgy meg tudtak semmisíteni egy egész támaszpontot, hogy az NBC, a CBN meg a BBC ne tudósított volna róla. Elérték az irányítótornyot, aztán továbbhaladtak a vibráló fény felé. Ian csak akkor vett észre egy behajtott vasajtót, amikor a felhők tovaszálltak. Már a kilincs után nyúlt volna, amikor félúton megállt. Az hamu? - kiáltotta iszonyodva, és két sötét kupacra mutatott az ajtó közelében. Valami kiállt belőlük, amitől Iannek felfordult a gyomra. Talán kézcsontok voltak? Az elszenesedett katonák maradványai, akiket... Az első rémület után Bpm odanyomult a kupachoz, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Bakancsa hegyével megbökdöste a csontokat, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Csupán vastag faágak voltak, amiket valaki összesöpört. -
Te aztán ki tudsz borítani! Te meg a rémtörténeteid! - dühöngött, és az ajtóhoz fordult. Halló? Bpm és Ian egy keskeny folyosóra léptek. Tessék, a szellemed! - kuncogott Bpm, és a plafonra mutatott. - Egy ócska neoncső. Ian fellélegzett. Továbbmentek a folyosón, ahol zászlók meg jelvények lógtak a falon. Egy üvegvitrinben sugárhajtású repülők modelljeit állították ki. Van itt valaki? - kérdezte Ian hangosan. Nem érkezett válasz. Lassan haladtak tovább. Az egyik sarokban vakon és sötéten ácsorgott egy múlt századi monitor. A szolgálati beosztás mellett egyenruhák lógtak precízen, egy sorban, mintha a katonák tíz perccel ezelőtt akasztották volna fel őket. A rossz neoncső villódzó fényében Ian egy táblát tanulmányozott, ami a légiegység bevetését jelezte: K-0700, mélyrepülési gyakorlat A3. 527th Aggressor Squadron. Ian a szolgálati beosztás, az egyenruhák és a régi repülős képek látványától furcsán elveszettnek érezte magát. Ők ketten nem tartoztak ide, ezekbe a tisztán tartott járatokba, a rideg és kihalt folyosókra, amelyek úgy néztek ki, mintha csak pár perce hagyták volna el őket. Azt a tervet felejtsd el, 1993-ból való - rángatta vissza Bpm a gondolataiból. Valóban, a tervbe jó tizenhat éve nem írtak bele. De akkor... - homlokát ráncolva leakasztott egy sapkát a fogasról, és végigsimította a karimáját. Nem lett poros az ujja. - Mi a frász folyik itt? Valamiféle irányítóközpontba jutottak. Keskeny pultok futottak egyik faltól a másikig, bennük beépített telefonok és billentyűzetek. A műszaki berendezések elavultnak tűntek, és lant az iskolai kémialaborjának szerelvényeire emlékeztették. Sehol sem volt egy beamer, egy hatalmas kivetítő vagy egy flatscreen. Mintha múzeum lenne - állapította meg Ian. Szerinted bezárták a bázist, és átalakították múzeummá? Ian bólintott. Az egyik pulthoz akart lépni, amikor súrlódó hangra lett figyelmes. Elbújt volna valaki a pultok alatt? Halló? - kiáltotta Ian. Oda nézz! - Bpm egy csapóajtóra mutatott a terem hátsó felében. A fémlap nyitva állt, és egy keskeny, meredek lépcsőt pillantottak meg mögötte. A neoncső váratlanul végleg elsötétedett. A fenébe! - Ian a pult mentén tapogatózott, de mielőtt villanykapcsolóra bukkant volna, Bpm már bekapcsolta a mobilja zseblámpáját. Mit csinálhat most Michelle? - kérdezte Bpm minden átmenet nélkül, de aztán csak legyintett. Vagyis őt is a southendi hangárhoz tett kirándulásra emlékeztette az egész. Ian kelletlenül előrement, és lenézett a lépcsőn. Mintha gyenge villanást látott volna, nagyon rövid csilla- nást, ami visszaverődött a falakról. Én... Én... Én oda nem megyek le - hebegte. Jaj, ne izélj már... Mi bajod van? - próbálta Bpm megnyugtatni, de a hangja nem volt túl meggyőző. Ian érezte, ahogy kiveri a verejték. A másodperc tört részéig megint egy aprócska robbanást vélt felfedezni. Fülelt, de nem hallotta a sípolást. A hideg, nedves falak szaga az arcába csapott. A szülei pincéjének szaga, azé a helyé, ahol Zéró elpusztult. Rendben - határozta el magát végül Bpm -, várj meg itt, körülnézek. - Lement néhány lépcsőfokot, aztán visz- szafordult. - Sajna csak ez az egy lámpám van. Tényleg jó ötletnek tartod, hogy itt ácsorogj a sötétben? Ian végre magához tért a dermedtségéből, és elindult Bpm után a lépcsőn. Az acéllépcső egy embermagasságú vasbetoncsőben végződött, ami átjáróként szolgált. Hirtelen megint villant valami, ezúttal kicsit erősebb volt a fénye. Fura, itt minden lámpa tönkremegy? - Bpm végigvilágította a falakat, de nem talált villanykapcsolót. A cső jobb és bal oldalán földbe ásott és masszív rácsokkal lezárt kamrák -
voltak. A legtöbb közülük üresen tátongott, de kettőben régi limlom halmozódott fel a vaspolcokon: füzetek, borítók, régi cipők, egy motor maradványai. Az utolsó kamra rácsa nyitva állt. Bpm rávilágított a lakatra, a nyitott kengyel az ajtón himbálózott. Összenéztek, és szavak nélkül megbeszélték, hogy szemügyre veszik a helyiséget. Bmp lámpájával végigpásztázta a vaspolcokat. Barátja háta újra és újra elnyelte a fénycsóvát, árnyékaik miatt Iannek úgy tűnt, mintha minden mozgott volna. Hirtelen hatalmas és hűvös pupillák bámultak a fiúk arcába. Több száz szempár követte minden mozdulatukat. Ian szíve egy pillanatra megállt, aztán rájött, hogy a polcokon régi, poros gázálarcok vártak bevetésre. Torz halálfejekre emlékeztették a kerek üvegek és a lecsapott orrok, ahová a szűrőt kell becsavarni. Már megint egy villanás! Ian egy röpke pillanatra kővé vált. Szinte megbénulva fülelt a sötétségbe. Bevárta a barátját, aztán befordult az egyik vaspolc mellett. Egy férfi térdepelt zseblámpája gyatra fényében. Sötét, zilált haja a nyakába hullt, lábain viharvert tornacipő. Szétmosott pólót viselt, ami alatt kidomborodtak zsírpárnái. Hátsóján erősen feszült a nadrágja, amin egy kulcscsomó lifegett. Ian zajtalanul közelebb osont a férfihoz. A földön poros katonai irattartókat látott, amiket a pasas egy digitális fényképezővel fotózott. A férfi hirtelen megpördült. Ó, anyám! - üvöltött fel meglepetten, ugyanakkor egy vaku is villant. Miközben Ian elvakítva hunyorgott, a férfi fölös kilói ellenére fürgén felpattant, és egy pillanat alatt elsüllyesztette a kamerát. Ti aztán megijesztettetek! - felköhögött, és idegesen megvakarta ápolatlan pofaszakállát. Pólóján ez volt olvasható: I want to believe! Szakálla miatt idősebbnek tűnt, mint amennyi lehetett, Ian szerint legfeljebb a harmincas évei elején járhatott, fogai megsárgultak a nikotintól. Mit csinál maga itt? - érdeklődött Bpm. Aha, és ti? - a pasas nyugtalanul rugózott egyik lábáról a másikra. Bpm felvonta a vállát, közelebb lépett, és megpróbált egy pillantást vetni az iratokra. Talán egy katonát keresünk? Egy katonát? - A fiatal férfi elállta a kilátást Bpm elől, és bizalmatlanul méregette őt. Ugrattok. - Jelezte a fiúknak, hogy álljanak meg. Az irattartót óvatosan visszarakta az acélpolcra, közben lant és Bpm-et egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől. - Most pedig hívjuk a rendőrséget, és mindent tisztázunk. Mi van a hátizsákotokban? Festékszóró? - A férfi gyanakvóan vizslatta a srácokat. Ian ki akarta nyitni a hátizsákot, amitől a pasas azonnal visszahőkölt. A fiúk legnagyobb meglepetésére hirtelen egy sokkoló jelent meg a férfi kezében. Csak nyugodtan - dünnyögte. - Ne nehezítsétek meg a dolgomat, jó? Festékszórózni akartatok, én meg elkaptalak titeket. Most szépen felmegyünk, és kihívjuk a rendőrséget. Már megbocsáss! - tiltakozott Bpm, majd fenyegető arckifejezéssel és szétvetett lábbal a férfi elé állt. - Úgy nézek én ki, mint valami firkáló? És honnan tudhatnánk, hogy te meg nem betörő vagy? Lehet, hogy éppenséggel te akartál elcsórni valamit - Ian Bpm mellé állt, és kihívóan nézett a férfira. Ez az! Lopni akartál! Most akkor ki kapott el kit? És most valami illetékessel akarunk beszélni! A pasason látszott, hogy még mindig nem tudta, vajon csak szórakozik-e vele a két srác. Mindenesetre Ian megkönnyebbülésére elrakta a sokkolót. A bázist 1993-ban bezárták, és itt én vagyok az illetékes! Legalábbis éjszaka, merthogy én vagyok a múzeum éjjeliőre. Aha - gúnyolódott Bpm. - Királyul végzed a munkádat, tutira alkalmaználak. Nálad aztán esélye sincs egy betörőnek.
A férfi összefonta a karját, és láthatóan azon töprengett, hogy dühöngjön-e. Aztán Bpm felé nyújtotta a kezét, és zavartan krákogott: Wesley vagyok. Valóban... valóban jobban kellett volna figyelnem. Wesley kézfogása kellemetlenül hideg és sikamlós volt. 35
Nem miatta jöttek a rendőrautók, ezt azonnal tudta Chiyo, ahhoz túl sokan voltak. isebb dugó alakult ki a kavicsos feljáró és a házuk között. Csak a zöldségágyás mellett négy jármű állt, három rendőrautó meg egy fehér kisbusz. A lány a reggeli napfénnyel szemben pislogva két hivatalnokot tudott kivenni, akik papírpohárból kávét vagy teát ittak. A cseresznyefáknál álltak, és Yutaka Kishiivel beszéltek. A szomszéd mocskos ingben és lyukas, húzott nadrágban támaszkodott az egyik fának. Amikor Chiyo feljebb tolta a mopedjét a feljárón, meglepődve állapította meg, hogy nem kosz, hanem korom tapadt a férfi ingére, és a nadrágja is kiégett, maga Kishii pedig szokatlanul zaklatottnak tűnt. A haja égnek meredt, arca meg fekete színű volt, pedig máskor már egy feles után vérvörös szokott lenni. Találkozott a tekintetük, de egyikük sem szólt egy szót sem. Végül aztán egy újabb cseresznyefa takarta el Chiyo elől a kellemetlen szomszédot. Egy karcsú rendőrnő kordonszalagot feszített ki két kollégájával. Egy idősebb, gyűrött kordöltönyt viselő kopasz úr műanyag zacskót tartott a kezében, és a kiszáradt gyepet fésülte át. Közben kérdésekkel bombázta a verandán várakozó három férfit, akik fehér színű, plasztik kezeslábast hordtak. Chiyónak elszorult a torka. Amilyen biztos volt abban, hogy nem miatta jöttek ide ezek az emberek, ugyanolyan biztosan tudta azt is, hogy valami szörnyűség történt a nagyanyjával. Miután Kishii előző este a házba kísérte az asszonyt, Chiyo még sokáig a műhelyben maradt, hogy gondolkozzon. Nem tudta, hogyan és egyáltalán kell-e bocsánatot kérnie. Végül aztán a sisakot meg az impregnált papírból készült borítékokat berakta egy ajándékdobozba, és még szalagot is kötött rá. Ha ennyire fontos volt nagyanyjának ez a vénséges sisak, akkor meg kellett kapnia. Bár a zuhanása pusztán ostoba baleset volt, Chiyo mégis hibásnak érezte magát. Sobo volt a legfontosabb ember az életében, akit semmiképpen sem akart elveszíteni. Szerencsére Kishii már elment, amikor a lány hazaért. Egyből odaadta sobónak az ajándékot, és ellenőrizte a sérüléseit. Chiyo fejében egyfolytában az járt, hogy nagyanyja akár egy bordáját, a karját vagy épp a nyakát is törhette volna. És hiába játszotta Chiyo a megközelíthe- tetlent, nagyanyja törékeny és elcsigázott testének látványa könnyeket csalt a szemébe. Chiyo a zúzódásokat lejegelte, aztán megmosdatta, majd ágyba vitte sobót. Nagyanyja elutasította a gyógyszereket, mindig minden sebet és fertőzést gyógynövényekkel és teával kúrált. De amikor aznap reggel már a misolevesét sem tudta kikanalazni, Chiyo nem bírta tovább. Felpattant a konyhaasztaltól, elcsent pár yent a cukrosdobozból, és felkerekedett a legközelebbi patikába.
Ahelyett, hogy rendesen leállította volna a motort, csak lehajította a kavicsos feljáróra. Még hallotta, ahogy a gyógyszeres szatyor a csomagtartóról a kövekre hullott, és a tabletták meg kenőcsök kipotyogtak belőle, de arra nem volt ideje, hogy foglalkozzon vele. A kordonszalaggal nem törődve a ház felé sietett. A kávét kortyolgató hivatalnokok fel akarták tartóztatni, de Chiyo már elfutott a hátsó bejárathoz. Valahogy sikerült futás közben kilépnie a cipőjéből és félretaszítania a tolóajtót. Kordonszalagokból, hivatalnokokból és a nappali padlójára állított jelzőkártyákból álló zűrzavar közepén találta magát. Orrát a füstölők,
grillezett hús és égett fa szaga csapta meg. Nehéz ködként ült valamennyi helyiségben. Sobo a tűzhelyen felejtette volna az ételt? A félhomályt, amit nagyanyja annyira szeretett, vaku-villanások zavarták meg, és Chiyo a papírfalakon keresztül egy igazságügyi fotóst fedezett fel, aki folyamatosan fényképezett. A férfi a fürdőszobában állt. Chiyo a vaku minden egyes villanásával könnyebbnek érezte magát, mintha súlytalan lenne. Az idő nyúlós masszává vált, minden erejével küzdenie kellett ellene. Olyan érzése volt, mintha a folyékony idő hűtené a bőrét. Bár fázott, valami furcsa módon mégis burokban érezte magát. A rendőrök kiáltozása csak tompán jutott el a tudatáig, miközben a nappalin és a konyhán átvánszorogva a fürdőszobához ért. Épp betántorgott volna a fürdőbe, amikor a fotós kilépett, és elállta az útját. Megragadta a vállát, de Chiyónak még ez a mozdulat is valószerűtlenül lassúnak tűnt. A férfi bajszos volt, és baseballsapkája fordítva volt a fején, hogy jobban tudjon kattintgatni. Nyakában értékes, tükörreflexes, digitális fényképezőgép himbálózott. A lány elé nyomakodott, meg akarta akadályozni, hogy bejusson a fürdőbe, és a társait hívta, de Chiyo fel sem fogta, mit beszél. Belenézett a drága Canon optikájába, és egyből a sisak jutott eszébe, Hitomi - a pupilla - meg sobo zuhanása. Arra kellett gondolnia, hogy sobo előző este, már az ágyában fekve, a sisakról akart mesélni, de aztán egyből elaludt. Meg arra, hogy úgy takarta be sobót, ahogy a szülő szokta a gyermekét. Fordított világ! A következő lépéssel elsiklott a fényképész mellett, és most ő maga csupa szem, csupa Hitomi volt. Amit ott látott, azt soha életében nem fogja elfelejteni. Chiyo mindössze egyetlen pillantást vetett az aprócska, ablaktalan helyiségbe. Ez az egyetlen pillantás elég volt arra, hogy teljesen behúzza a lányt az idő nyúlós masz- szájába. Még mielőtt vállak emelkedtek volna elé, hogy mindenhonnan kezek ragadják meg, érezte, hogy a lába nem engedelmeskedik. Visszabotorkált, és az első útjába eső hivatalnokba kapaszkodott. A fekete ezernyi árnyalata, futott át az agyán. A vörös fa fekete volt. A fehér fürdőkád fekete volt. A sárga plafon fekete volt. Minden fekete volt. A fekete ezernyi árnyalata. Sobo fekete volt. Sobo halott volt. Összerogyva, szemét a plafonra irányítva, száját sikolyra nyitva feküdt elszenesedve a fürdőkádban. Egy ember, egy árnyék. Arca mintha hamuból készült kép lett volna. A tűz felfalta a karját, felsőtestét pedig csontig rágta. Nem, ez nem az ő nagyanyja. Ez csupán egy rémálom volt, és sobo mindjárt megjelenik az ágya mellett, hogy felébressze. Már érezte is a karját, ahogy átölelte. Nem kéne ezt látnia. Mi van? - kérdezte Chiyo, és kisgyerekként kapaszkodott a hivatalnok kordöltönyébe. Nem kéne ezt látnia. - Az öltönyös, kopasz férfi a mellkasához próbálta szorítani a lány fejét, közben pedig igyekezett a keskeny folyosón a bejárati ajtó felé vonszolni, de Chiyo kézzel-lábbal tiltakozott. A fekete fürdőkád mellett a Hitomi és Chiyo mopedjének egyik régi akkumulátora hevert a földön. A bogár a hátán feküdt, mintha kicsúszott volna sobo hamuvá vált kezéből. Nyugodjon meg! - mondta a férfi. - Kenichi Akiyama felügyelő vagyok. Nyugodjon meg! Beszéljünk odakint! Maga Ishizuka Chiyo, nem? Maga Ishizuka Chiyo, nem? Tényleg kétszer tette fel a kérdést? A lány nem tudta. Bár képtelen volt elviselni a látványt, Chiyo még egyszer látni akarta nagyanyját. Csak meg akart bizonyosodni róla, hogy ez az egész igaz. A felügyelő erősebben megszorította, és egy
újabb méterrel távolabb húzta a fürdőszobától. Chiyót hirtelen elöntötte a forróság, mert a férfi nyakfogásban tartotta. Végre újra észlelte a zajokat. A felügyelő szuszogását, az izgatott hangokat, az adóvevők recsegését. Valahol nevetett valaki, és rájött, hogy sobo rádiója még mindig szól. Nagyanyja szívesen hallgatott fürdés közben klasszikus zenét. Sőt, kimondottan szerette. Mozart, Verdi, Wagner. Amikor sobo csütörtökönként habfürdőt vett, mindig megjegyezte, hogy eljött a szappanoperája ideje. A vén kopasz még mindig magához szorította Chiyót. A lány érezte a férfi kordöltönyének dohos szagát és arcszeszének fanyar illatát, amiből kicsit többet öntött magára a kelleténél. Jöjjön! - utasította a lányt száraz hangon, de Chiyo nem engedelmeskedett. Addig karmolta és harapta a férfit, míg mindketten egy papírfalnak zuhantak. Mi képzelsz te? - ugrott előre a felügyelő, és még erősebben szorította Chiyót. Színesre festett hajánál fogva húzta a kijárat felé. Nem kerülte el a lány figyelmét, hogy a körülöttük ácsorgó hivatalnokok némán figyelték a csatát, a fotós a fejét rázta. Már majdnem elérték az ajtót, amikor Chiyo teljes erőből a férfi hasába térdelt. Érezte, ahogy a felügyelő egy pillanatra nem kap levegőt. A lánynak végre sikerült kiszabadítania magát. De csak két lépést tudott tenni, mert Kenichi újra megragadta. Chiyo felemelte a könyökét, és eltalálta a férfi bal szemét, aki felnyögött, de szorítása nem lazult. A dühtől lihegve a lány hátára csavarta a karját. Engedjen el! - ordított fel a lány. Pofa be! - üvöltött vissza Kenichi. - Most velem jössz! Eresszen el! Kenichi kirúgta a bejárati ajtót, és a szabadba lökte a lányt. Erőszakkal lenyomta az ajtó előtti viharvert falép- csőkre. Chiyo egyből fel akart pattanni, de a felügyelő felemelt ujjától visszahőkölt. A férfi pillantásában annyi tekintély volt, hogy még Chiyo sem mozdult el többet. Látta, hogy a férfi bal szeme könnyezik és máris bevörösödött. Alig pár másodperce ülhetett nyugodtan, amikor folyni kezdtek a könnyei. Meg akart szólalni, de csak hangos zokogásra volt képes. Kenichi némán egy zsebkendőt nyújtott felé, aztán leült mellé a lépcsőre. A fotóst egy bólintással utasította, hogy hagyja őket békén, és hátul menjen ki a házból. Már a szüleid halála óta nála élsz. Nagyon szeretted őt, ugye? Chiyo a könnyein keresztül bólintott. De azért mégis elég gyakran veszekedtél vele, nem? - Micsoda? - bukott ki Chiyóból, és kifújta az orrát. - Gyakran veszekedtetek, te és a nagyanyád. Chiyo Kenichit méregette, és azon elmélkedett, hogy vajon neki is összekarmolja-e úgy az arcát, ahogy azt a koreaival tette. - Ezt meg ki mondta? - kérdezte ehelyett. A szomszédotok. Szerinte, lelökted nagyanyádat a lépcsőn. - A nagyanyámat? A felügyelő bólintott. Maga megbolondult? - sziszegte. - Ekkora hülyeséget! Kishii mindenféle szemétséget állít. Egész nap csak baromságokat dumál. - Ne ebben a stílusban, jó? - fenyegette meg a férfi. Miért ártanék bármit is sobónak? - ordított vissza Chiyo. Nem akart sírni, de nem tudta visszatartani a köny- nyeit. A tény, hogy tehetetlenül ki van szolgáltatva az érzéseinek, jobban dühítette, mint a felügyelő ostoba gyanúsítgatásai. Remegő kézzel törölte le a könnyeit, és az egész arcán szétmaszatolta a szemfestékét. - Nem beszélek magával többet! - szipogta.
Pedig kénytelen leszel, Chiyo. A lány észrevette, hogy a felügyelő tekintete a még mindig a földön fekvő gyógyszerek felé irányult. - Feltételezem, hogy ez mind neked kell. - Lezuhant, baleset volt! Kenichi némán bólintott. Elítélő bólintás volt, amitől Chiyo szeme újra megtelt könnyel. Nem löktem le sobót... ezek szerint most meg benzint öntöttem a fürdőkád... - Félbehagyta a mondatot. - Baromság! Honnan tudod, hogy benzin volt? Chiyo felugrott, és Kishiire mutatott, aki még mindig a cseresznyefák alatt ácsorgott két rendőrrel. Valószínűleg ő tette. Nyilván sobo megmondta neki, mekkora seggfejnek tartja, amitől aztán bekattant. Kishii-San talált rá, Chiyo. Ő oltotta el a tüzet, közben komoly égési sérüléseket szerzett. Kishii-San úgy tudja, hogy ma reggel a szokásosnál korábban és nagyon sietősen indultál el a mopededdel... aztán minden lángba borult. Chiyo hallgatott. Nem hinne neki a felügyelő, mindegy mit mondana. Jobban jársz, ha beszélsz velem - közölte a férfi halkan, és ugyanolyan nyugodtan hozzátette: - Ha jobban megnézem az aktádat, nem vagy éppen egy ma született bárány, Chiyo. Legalább négy lopás, pár verekedés a kikötőben... Tényleg megütöttél egy turistanőt, amikor ki akartad rabolni? - Felsóhajtott. - Azt hiszem, jobb lesz, ha most magammal viszlek. Chiyo karját a mellkasa előtt összefűzve, dacosan nézett bele a reggeli napba: Többet egy szót sem szólok. Ügyvéd nélkül nem. Kenichi felnevetett. Semmi gond, kijelölünk neked egyet, de ezt már úgyis tudod. - Aztán két hivatalnok felé intett, akik még mindig Kishiivel társalogtak. Azok ketten letették a kávéjukat, és átsétáltak hozzájuk. Mielőtt megint könnyek lepték volna el a szemét, Chiyo még látta az övükön himbálózó bilincseket. -
36
Mit jelentsen az, hogy igazándiból nem itt dolgozol? -Az igaz, hogy éjjeliőr vagyok, de sikerült... Hát igen, a nyomozásom közben sikerült megzavarnotok. Nyomozás? - Ian bizalmatlanul méregette a fiatalembert. Vajon ugyanazon a nyomon volt, mint ők? Netán azzal a pasassal dolgozott együtt, aki követte őket? Ian elhatározta, hogy óvatos lesz, és tekintetével Bpm-et is figyelmeztette. Az irányítóhelyiségbe mentek az éjjeliőrrel. Ian lezöty- tyent egy katonai ládára, Bpm pedig egy billegő székre ült, ami bármelyik pillanatban összeroskadhatott. A férfi egy doboz sört kínált a fiúknak, mielőtt beszélni kezdett: Tudjátok, ufók, titkos kísérletek, harmadik típusú emberrablások, meg ilyesmik. - Wesley nagyot kortyolt, aztán letörölte a habot a bajuszkájáról. Ian az imént még gyanakodva nézte Wesleyt, most viszont derűs pillantást vetett Bpm-re. A Rendlesham-eset miatt jelentkeztél ide éjjeliőrnek? Wesley zavartan vigyorgott, és újabb kortyot ivott. Aha, két éve. Valahogy információkat kellett szereznem, és megtudtam, hogy a bázis 1993-as bezárása után is hagytak aktákat a pincében. A kormány természetesen mindent el akar tussolni, de azért néha lepottyan egy-egy aprócska morzsa.
Információk földönkívüliekről? - Nem lehetett nem hallani, hogy Bpm jól szórakozik, de Ian tanácstalan volt, hogy komolyan vegye-e a dilis éjjeliőrt vagy ne. Földönkívüliek. Képtelenség. De azt el kellett ismernie, hogy szellemekben hinni ugyanolyan eszelős dolog. Igen, én is adatokat akartam gyűjteni az idegenekről. A kormány - és teljesen mindegy, éppen ki van hatalmon - el akarja hitetni velünk, hogy nincsenek, de én tudom, hogy igenis léteznek. - Wesley a sörösdobozával a plafon felé mutatott. - Odakint vannak. Miközben Bpm hangosan felnyihogott, majd nevetését köhögőrohamnak próbálta álcázni, Ian szótlan maradt. Korábban ő is jókat mulatott volna a Wesleyhez hasonló embereken, de a történtek után torkán akadt a kacaj. 1980-ban két napon is itt jártak, erről vannak jelentések is - folytatta Wesley. - De újra és újra visszajöttek, ide, Bentwaterbe. És te láttad őket? - Ian azonnal bekasszírozhatott egy fejcsóválást Bpm-től, amiért még rá is kérdezett. Közvetlenül nem, vagyis inkább nem. Nagyon okosak, jól el tudnak rejtőzni. - Wesley rágyújtott egy cigire, és mélyen leszívta a füstöt. Ian mosolygott. Koccintott Wesleyvel, hogy elnyerje a bizalmát. - Repülő csészealjjal jöttek? Hogy néztek ki? De Wesley nem válaszolt az elhangzott kérdésekre. Túlcsorduló hamutartóját bámulta, és mesélni kezdett: Fizikát hallgattam, míg csak a negyedik szemeszterben túl unalmassá nem vált. A profok egyszerűen nem látnak tovább a saját orruknál. - Megint ivott egy kortyot. - Ipswichből jöttem, nincs túl messze innen. Amióta az ufók 1980 decemberében leszálltak ide, gyakoriak a jelenségek. Furcsa fények az erdőben, kisülések a villanyoszlopokon, kiégett traktorok. Kiégett? - Ian szürcsölt a söréből, hogy leöblítse vele a csomót a torkából. Ezek nem gyerekcsínyek, értitek? Pár hete nagyon elszaporodtak, de már korábban is elképesztően sok erdőtűz volt errefelé. Az az igazság, hogy itt még télen is lángol az erdő. Wesley megfogta disznóbőrből készült aktatáskáját, ami feltűnően régimódinak hatott a melegí- tőnadrágos fiatalember kezében. Kihúzott egy jegyzetfüzetet, amibe apró betűkkel takaros ki táblázatok és diagramok voltak rajzolva. Megmutatta Iannek, és közben magyarázott: - Múlt héten például. Esett az eső, órákon át. Négyzetméterenként 10 liter. A talaj szétázott, aztán egyszer csak az egyik őrtorony mégis lángokban állt! Csak úgy. Hát igen. Az eső néha vihart is hoz. - Bpm kellemetlen ropogással nyomta össze a sörösdobozt, és nagy ívben a szemetes felé hajította. Persze nem talált bele. Wesley felállt. Vihar - mondta megvetően, felszedte a dobozt, és az aktatáskájába csúsztatta. - Nem szabad alkoholt inni szolgálat közben... Nem villámlott. Arra volt a torony. - Cigijével kimutatott az ablakon. - Ott vannak hátul a sugárhajtású gépek hangárjai. Eddig még senki emberfia el nem tudta nekem magyarázni, miért úgy építették őket, mintha bunkerek lennének. Arra célzok, hogy helyenként négy méternél is vastagabbak a falai. Miért is? Nem lehet, hogy valaha atomfegyvereket tároltak itt? - vetette fel Ian. Ivott egy nagy kortyot a söréből. A torka nagyon száraz volt. Eleinte én is ezt gondoltam, de utánajártam. Nem találtam atomrobbanófejek szállítására utaló nyomot. Nem volt sem légi, sem vasúti szállítmány, amivel nukleáris fegyvert hoztak volna ide. Csak pletyka vagy még inkább elterelő hadművelet volt, hogy az amerikaiak atombombát tartottak itt a hidegháború idején. Ian felugrott a ládáról. Elterelő hadművelet? Miről? - Az ablaküvegen keresztül fel lehetett ismerni a kihalt létesítmény körvonalait. Az irányítótorony a csillagokba magaslott, és sötét árnyékot vetett a kifutópályára. -
Apám lerajzolt néhány jelet - rukkolt elő Ian. A padlóra állította a sörösdobozt, kézbe vette a katonai hátizsákját, és előkapta a Seymourtól kapott dobozt. - Tessék, ezek azok. Egy katona, egy bizonyos Nick Waterspoon rajzolta ezt az öt szimbólumot. És apám is ezeket festette le. Ian odanyújtotta Wesleynek Waterspoon firkálmányát. Apád? - Wesley kíváncsian nézett Ianre. - Ki a te apád? Bankár volt. Már... - Ian habozott. Elégett. - Meghalt, már régen. Wesley megvakarta a hasát, és elnyomta a csikkjét a hamutartóban. Hmmmm... Mikoriak a jelek? 1980-ból valók? Decemberiek? Ian bólintott. Ezek igen, de apám csak évekkel később rajzolta le őket. Érdekes. - Wesley a zseblámpája alá tartotta az ábrákat és elvigyorodott. - Ismerősek nekem... igen... - De hát honnan? A földönkívüliektől. 1980-ban hagyták itt az erdőben ezeket a jeleket, legalábbis állítólag. Ian gyomrát kellemetlen érzés öntötte el. Bpm felé nézett, de ő továbbra is dacosan keresztbe tett kézzel ült a székén. Ian kérdő tekintetére heves fejrázással reagált. - Mit jelentenek? - szegezte Wesleynek a kérdést Ian. - Fogalmam sincs. Vajon miért rajzolta le őket az apám közel 15 évvel az eset után? Ezt neked kéne tudnod. - Elcsusszant Bpm mellett a irányítópultokhoz, és egy újabb doboz sört vett ki a kartonból, majd felpattintotta. - Sajna nem tudok válaszolni neked, de erről a Nick Waterspoonról már olvastam valamit. - Ó! - állt fel Bpm. - Ez aztán a véletlen. Már megszoktam, hogy nem hisznek nekem - morogta Wesley. - Itt várjatok meg! Kiütögetett még egy cigit a pakliból, megmarkolta az öngyújtóját, és elhagyta az irányítóhelyiséget. - Ezt nem gondolod komolyan - támadt Bpm Ianre. - Miért, mi van? - Földönkívüliek? - Bpm tehetetlenül tárta szét a karját. - Már az is elég zakkant dolog, hogy szellemvadászatra indultam veled. De ez... - Megint megcsóválta a fejét. - Földönkívüliek? Ian nem felelt. Egészen addig hallgattak, míg Wesley vissza nem ért egy irodai kocsival, amin súlyos bádogláda állt. Az én kicsikém. Itt rejtegetem, otthon túl veszélyes. Megfigyelnek. - A kormány? - Bpm felhúzta a szemöldökét. Nem, az idegenek. - Wesley szemében a humor szikrája csillant. Míg Bpm grimaszolt, Ian segített az éjjeliőrnek átrakni a dobozt a pultra. Közös erővel kinyitották a függőlakatokat. Wesley komoly munkát végzett: számos vaskos dosz- szié, néhány régi napló és négy-öt irattartó hevert a rengeteg különálló, gépelt lap között. Wesley kiemelt a ládából egy több mint százoldalas mappát, és félretette. Aztán tovább kotorászott a dobozban, végül pedig kibányászott egy átlátszó iratrendezőt, amiben két itatós között egy fotó bújt meg. Kivette a fóliából, és úgy egyensúlyozta a tenyerén, mint valami drága kincset. Vigyázzatok rá, ez az egyetlen példányom van belőle. A projekt teljes csapata rajta van. Ian még mindig a dobozba bámult, amikor Bpm már régen magához vette a képet. Homlokát ráncolva vizsgálgatta. Ian a barátja mellé furakodott, és néhány férfit látott, akik egy bunker -
előtt ácsorogtak, és a lemenő napba hunyorogtak. Az egyik a harci repülősök egyenruháját viselte, a másik három a kémialaborokból ismert köpenyt. 1985-ben készült a felvétel - magyarázta Wesley. - A bal oldali, szakállas fickót abban a nyomásálló ruhában, akin látszik, hogy most szállt ki egy sugárhajtású gépből, Waterfordnak nevezték. Ő volt a projektvezető. Elég idős - jegyezte meg Ian. A fényképen látható férfi arca ráncos, haja hófehér volt. Agresszívnek tűnő egyenruhája ellenére is látszott rajta, hogy a fotózás idején már biztosan hatvan fölött járt. Projektvezető? Milyen projekt? - érdeklődött Bpm. Ezek négyen itt több mint tíz évig titkos fegyverkísérleteket folytattak. Komoly? - Úgy tűnt, ez már Bpm-et is felcsigázta. Ez a magyarázat legalább valóságos volt, vélte Ian. Bpm továbbadta a fotót Iannek, aztán kibámult az ablakon. De milyen fegyverek? Új sugárhajtású repülők? Rakéták? Meg lehet itt nézni valamit? Álcázás - közölte Wesley tömören. - A bunkerekben már nincs látnivaló. Még a csöveket is lecsavarozták a falról, és a betonaljzatot is feltépték. A srácok összenéztek. Álcázás? lant az egész Bpm valamelyik dilis science-fiction filmjére emlékeztette, amiben emberek sugárzás hatására láthatatlanná váltak. Érezte, hogy libabőrös lesz. Wesley tovább beszélt: Azért emlékszem Waterspoonra, mert a neve mindenütt felbukkan a pincében talált jelentésekben. Ő nem katona volt, hanem tudós, és egy egész aktányi anyagot találtam róla. Felemelte a doboz mellé rakott mappát és elolvasta: - Nick Waterspoon... Ez a betegdossziéja. Bpm-nek akarta adni, de az megrázta a fejét. Betegdosszié? Nem, köszönöm szépen. Már így is elég beteggel van dolgom. - Ianre nézett, aki dühösen elhúzta a száját. Wesley visszasüllyesztette az aktát a dobozba. Mindnyájan vicces fedőneveket adtak maguknak. Kész tréfamesterek voltak. - Kuncogva bökött az arcokra, és sorolta: - Waterford, Watermelon, Watergate... És ez itt Waterspoon. Micsoda? - Ian szinte nem is figyelt rá. A képre bámult, a tudós fiatal arcába, aki a repülőruhás férfi mellett állt a bunker előtt. Hirtelen kiszáradt a szája. Érezte, hogy reszketni kezd, de nem tudott tenni ellene semmit. Hitetlenkedve tartotta Wesley zseblámpája alá a képet. Ismerős volt neki ez az arc. Nick Waterspoon akár a bátyja is lehetett volna, de nem az volt. - Hiszen... ez... - dadogta. - Ez az apám. - Micsoda? - harsant fel Bpm. - Ezt hogy érted? -Az apád? Ez igaz? Az... Én... - Wesley szóhoz se jutott. - Megpróbáltam kideríteni az igazi nevüket, de minden nyom zsákutcába vezetett. - Kiitta a sörét. - Nem csak szórakozol? kérdezte bizonytalanul. Ian megrázta a fejét. Ez itt az apám - ismételte. Ő maga is alig akarta elhinni, de a felvétel pengeéles volt. A hasonlóság közte és a tudós között nem hagyott semmilyen kétséget. Bpm kitépte Ian kezéből a képet, és kételkedve Ian arca mellé tartotta. Wesley mélázva vakargatta a pofaszakállát. Szóval Nick Waterspoon az apád. Akkor már meg is van a magyarázat! - Waterspoon noteszére mutatott, amiben az öt jel volt. - Apád pár évvel később ugyanazokat a szimbólumokat festette a falra, amiket 1980-ban a füzetébe rajzolt. Egyszerűen újra lerajzolta. A találkozás az idegenekkel valószínűleg egész életében nem hagyta nyugton. Ian bólintott. Wesley nem is sejtette, mennyire igaza volt. Az apja azért őrült meg, mert látomások gyötörték. Mert azt hitte, hogy szellemeket lát. Földönkívüliek? Ian kézbe vette Nick Waterspoon, alias Thomas Boroughs betegdossziéját. Nyelni akart, de nem volt elég nyál a szájában. Apja nem bankár volt, hanem tudós, aki álnéven egy titkos katonai projektben vett részt.
Mialatt Ian teljesen összezavarodva bámulta az aktát, Bpm szerzett magának egy újabb sört. Felnyitotta és Ian felé nyújtotta: Iszol egy kortyot? Wesley meggyújtott magának egy újabb szál cigit, és keresztbe rakta a lábát. Füstkarikákat fújt a fullasztó levegőbe, és elgondolkozva méregette lant. Tényleg nem lehet tudni, mit jelentenek? Mármint a jelek. - Ian még nem merte kinyitni apja betegdossziéját. Wesley megrázta a fejét. Egészen pontosan mi után kutattak? Te sokkal többet tudsz, Wesley. Miféle tudós volt az... apám? Wesley nem válaszolt. Eloltotta a cigit a cipője talpán, és felpattant. - Menjünk a városba enni valamit. A sörtől mindig éhes leszek. 37
Ipswich - Suffolk, Anglia Wesley ideges volt. A zsíros, göndör hajú, szakállas fiatalember úgy turkált a kínai ételben, mintha legalábbis mérgezett lenne. Ian legszívesebben megragadta volna a pálcikát tartó kezét, és a szájába nyomta volna egy nagy adag tésztával. Ian és Bpm először azt hitték, hogy Wesley csak tréfál, amikor a pályaudvari restihez, aztán meg a játékteremhez hajtott. Most ott álltak a vészkijárat közelében, két flipper mellett, amikkel unatkozó, folyton aprópénzért rohangáló fiatalok játszottak. Ian megfogta kínai kajáját, amit egy üzemen kívüli PacMan-automatára rakott. Végre Wesley is a szájába tett egy falatot. Annyira feltűnés nélkül nézett körül a teremben, hogy az már feltűnő volt. Óvatosnak kell lenni - suttogta a fiúknak. - Különben nagyon hamar megtalálnak. Az idegenek? - kérdezte Bpm gúnyosan. A folyamatos csipogástól és villódzástól Ian lassan nyugtalanná vált. Amióta először meghallotta a sípolást, sokkal figyelmesebb, hogy azt ne mondjuk, ijedősebb lett. A félelem miatt állandóan résen volt, és akárcsak egy őzike a mezőn, rendületlenül hegyezte a fülét. Rettegett attól, hogy visszatérhet a sípolás. A kormány - felelte Wesley, és megtörölte nedves homlokát. - Micsoda? Ezért választottam ezt a helyszínt. Itt nem találhat meg a kormány... Az árnyékolás miatt. Wesley kisandított a gangra, ahol néhány fiú és lány szabad biliárdasztalra várt. A kormány, vagy épp azok. - Wesley a plafonra bökött. - De ne féljetek, az automaták itt leárnyékolják a szkennereiket. Ebben az iszonyú elektroszmogban sosem találnak meg minket. Ian elkapta Bpm tekintetét. Ugyanaz volt benne, amit Ian is gondolt: A fickó nem százas. Azért csak vigyázzatok! Úgy értem, apád fizikus volt, és nekik dolgozott. Nyakig benne volt a Bentwater-ügyben. - Miben volt benne? Pontosan mit kutattak? Eltartott egy darabig, amíg az éjjeliőr az összes arcot lecsekkolta a teremben. Álcázástechnikát a gravitáció és a téridő görbítésének segítségével. Már a 60-as évek óta. - Téridőgörbítés? - kérdezte Ian ingerülten. Olyasmik, mint a féreglyukak? Stargate? - Bpm felnevetett, és mutatóujjával megkocogtatta a halántékát. - Szívózol velünk. Kísérletek az idővel és a gravitációs erővel? - érdeklődött Ian. Meglepően csalódott volt. Mi köze van a gravitációnak a szellemekhez?
Olyan válaszban reménykedett, ami többet árul el neki a látomásairól. Valamifajta kísérletek a parapszichológia területéről, a pokol kapujának megnyitása, sötét rituálék... ilyesmire számított. Wesley összerezzent egy hangos csattanástól, sőt Ian és Bpm is lemerevedtek egy pillanatra. De csak a léghokis játék pukkanása volt, ahogy a korong a falhoz csapódott. Egy bőrkabátos, feketére festett körmű goth akart menőzní a píercinges barátnőjének. Wesley még egy utolsó falat tésztát préselt a szájába, aztán félretolta a papírdobozt. Nem hülyeség, hanem fizika. - Megkopogtatta az oldaltáskáját. - Imádom a fizikát. És amiket az aktákban láttam... - Titokzatosan Ianhez hajolt. - Amit ott láttam - folytatta -, az több mint fizika... az muzsika... Hallottatok valaha a Lense-Thirring-hatásról? A gravitomágneses momentumról? A fiúk megint összenéztek, majd nemleges választ adtak. Ian előhúzta a jegyzetfüzetét, de Wesley kitépte a kezéből. Se fotók, se jegyzetek, értettem? - förmedt rá nyersen. És vázlatok? Vagy azt is tilos? - A rajzolgatás hasznos volt a koncentrációhoz. Valóban segített neki emlékezni," ha, a füzetében lapozgatott, és a képeket nézegette. A vázlatok a rend érzetét adták, azt a fajta biztonságot, hogy a történéseknek logikus sorrendje van. Mivel Wesley erre nem reagált, elkezdett rajzolni. -Rendben - vágott bele Wesley. - Szóval fogalmatok sincs az egészről. Akkor figyeljetek! A matematikus Lense és a fizikus Thirring 1918-ban Albert Einstein általános relativitáselméletét számolgatta. Einstein elmélete bonyolult formulákat tartalmaz, és ezek ketten ezzel szórakoztak, eddig oké? Azt azért tudjátok, hogy az általános relativitáselmélet mit mond a gravitációról, ugye? Bpm csak sóhajtozott, Ian meg zavartan mosolygott. Ennyi elég is volt Wesleynek. Ó, te jó ég! Semmit nem tanultál apádtól? Azt hittem tudós volt... És túl korán halt meg - vágott vissza Ian hűvösen. Hirtelen elcsendesedett a kis társaság, miközben körülöttük nyüszítve múltak ki a földönkívüliek, és csillagközi rombolók lobbantak lángra. Ja, persze. Sajnálom, Ian - bökte ki végül Wesley csak úgy mellékesen, mintha csak egy kávét rendelt volna. Habár Wesley félvállról odavetett bocsánatkérése dühítette lant, visszafogta magát, mert a férfi végre elkezdte kifejteni, mit is ért ő muzsikán. Na, az univerzumban négy általunk ismert erő, pontosabban kölcsönhatás létezik. Évtizedek óta próbálunk újabbakat felfedezni, de hiába. Úgy tűnik, valóban csak ez a négy kölcsönhatás van. A gyenge kölcsönhatás, az elektromágneses kölcsönhatás, az erős kölcsönhatás és a gravitációs kölcsönhatás. A gyenge kölcsönhatás felelős a radioaktív |3-bomlásért. Az atommagok átalakulásakor a legkisebb térben hat. Az eközben keletkező sugárzást Geiger-Müller-számlálóval mérjük. Az erős erő ez itt. Ian és Bpm legnagyobb döbbenetére Wesley felemelt egy golyót a biliárdasztalról, és hangos puffanással a földre ejtette. Hé, mi az anyám van! - dörrent rá egy tizenöt éves, buggyos nadrágos, baseballsapkás srác. Ian figyelte, ahogy a golyó Wesley lábai közé gurul, és már felkészült egy kis bunyóra. De a hiphopos fiú annyira összezavarodott, hogy csak Ieste, ahogy Wesley lehajolt, és felvette a golyót. Miért nem zuhant át a golyó a padlón? - tette fel Wesley a kérdést. Mert atomokból áll - vágta rá Bpm. - Mocskos padló- és biliárdgolyó-atomok. Ian ámulva nézett a barátjára, aki védekezve emelte fel a kezét: Nyugi, csak láttam a Star Trek összes részét. Wesley a többi biliárdjátékos dühös pillantásának kereszttüzében visszatette a golyót az asztalra.
Atomok. Pontosan így van. Az erős kölcsönhatás - ahogy a neve is sugallja - elképesztően erős, és az atommag belsejében összetartja a protonokat és neutronokat. Protonokat? - Ian feje kezdett megfájdulni ettől az egész atomfizikától. Wesley leintette. Ez most lényegtelen. Vagyis: erős kölcsönhatás, gyenge kölcsönhatás. Mindkettőt a 30-as években fedezték fel. Aztán ott van még az elektromágneses kölcsönhatás. Ez felel egy csomó olyan hatásért, amit még ti is ismertek: fény, kémiai reakciók, mágnesesség... És a negyedik erő vagyis kölcsönhatás a gravitációs kölcsönhatási - érdeklődött Ian. Az vonzotta oda a golyót, vagyis a föld vonzotta magához a golyót - jegyezte meg Bpm. Helyes. Ez a leggyengébb erő az összes közül, habár a bolygók, a galaxisok meg például a Föld és a Nap között is hat, vagyis hihetetlenül nagy távolságban. Ennek ellenére sokkal, de sokkal gyengébb, mint az erős kölcsönhatás, ami csak az atommagban hat. Mi emberek csak azért hisszük a gravitációt olyan erősnek, mert hatalmas dolgokat mozgat. Miatta kering például a Föld a Nap körül. Logikus, hogy gyengének kell lennie - merengett Ian -, különben az izomerőnkkel még a lábunkat sem tudnánk felemelni. Egy biliárdgolyó meg átszakítaná esés közben a padlót. Úgy van. A gravitáció gyengébb, mint az erős kölcsönhatás. Nagyjából 1038-szor gyengébb. Ez egy egyest jelent, utána 38 nullával. A gravitáció ugyan silány, mégis egyben tartja az egész univerzumot. Mindent átjár, mindenütt jelen van. Ian egy földgolyót rajzolt Wesley kezébe, aztán félrerakta a ceruzáját. És mi a gravitáció? Wesley nevetett. Igazából senki sem tudja. Einstein szerint a nehéz, nagy tömegű testek elgörbítik a teret és az időt. Sőt, még egy lépéssel továbbment: Einstein számára a gravitáció egyszerűen a tér és idő görbülete. - Wesley megvakarta a szakállát. A srácok értetlenül néztek rá, mire ő sóhajtva tovább magyarázott. Tegyük fel, hogy itt van a Nap. Elég nehéz, és elgörbíti maga körül a teret. Képzeljetek el egy gumilepedőre helyezett bowlinggolyót, ami a súlyánál fogva egész jól benyomná a lepedőt. Tölcsért képez benne, és ennek a tölcsérnek a belső falán szalad körbe a mi Földünk, szép szabályosan a Nap körül. Természetesen a Föld is benyomja a gumilepedőt, de sokkal gyengébben, mint a Nap. A Föld tölcsérében pedig a Hold gurul. Minél nehezebb egy test, annál mélyebb és meredekebb a tölcsér, vagyis a tér görbülete és így a vonzása is. A térnek és időnek ez a görbülete lenne a gravitáció? - kérdezte tovább Bpm. Pontosan. Einstein szerint a tér és az idő megbonthatatlan egységet képez, és a nagy tömegek mindkettőt eltorzítják. Vagyis tulajdonképpen nemcsak a gumilepedőn képződik tölcsér, hanem az időben is! A nagy testek közelében máshogy ketyegnek az órák, az idő lassabban telik, a tér elhajlik. Ezért is nevezte Einstein ezt az egészet... - Wesley kezével körbemutatott - egyszerűen téridőnek. Mivel az ő elmélete szerint a tér és az idő egymással elválaszthatatlan kapcsolatban van. Értem, és akkor mi ez a Lense-Thirring.hatás? - gondolta tovább Bpm. Wesley kivette Ian kezéből a tésztával félig teli papírcsészét. Megkaphatom? - Ian bólintott, amúgy sem ízlett neki a büfékaja. A Lense-Thirring-hatás azt mondja ki, hogy a téridőnek forgó testeknél is deformálódnia kell. A Nap- bowlinggolyó benyomja a gumilepedőt, eddig rendben van. De mit csinál a Föld, amikor forog. Csak kicsit nyomja be a gumilepedőt? Igen, de ennél többet is tesz. Figyeljetek! Tételezzük fel, hogy ez a pálcika egy nagy tárgy, és így köröz... - Wesley a tészta közé dugta a pálcikát, és lassan keverni kezdte. Néhány tésztaszál is megmozdult és felcsavarodott. - A tárgy úgy mozog a téridőben, mint valami nyúlós pépben, ahogy ezek a tészták. A tölcsér fala mentén röpdös, és elcsavarja maga körül a téridőt, felkavarja azt. Persze csak nagyon enyhén. Ezáltal erősíti vagy gyengíti a gravitációt? -
A Lense-Thirring-hatás nem, de az igen, amit a hadsereg fejlesztett belőle. Hasonló hatásra figyeltek fel, amikor kerámia szupravezetőt68 forgattak. Szupravezető? Arra az anyagra gondolsz, amit addig hűtenek, amíg már nincs elektromos ellenállása? - kérdezte Bpm lelkesen. Egészen pontosan. Fogtak egy szupravezető anyagot, lefagyasztották közel abszolút nulla fokra, és sebesen forgatni kezdték. Ekkor a tér és az idő hirtelen összegabalyodott, és a leárnyékolta a gravitációt. 1992-ben egy orosz vegyész, Jevgenyij Podkletnov szupravezetők segítségével laborban gravitációelhajlást hozott létre. Majd pár éve Bécs közelében az Osztrák Kutatási Központban is produkálták ugyanezt az elhajlást. Igaz, hogy elhatárolódnak a Podkletnov-kísérlettől, de az a vicces, hogy a hadsereg már 1943 óta ugyanebbe az irányba kutat, az eredmények pedig... Bpm úgy fojtotta Wesleybe a szót, hogy papírtányérját a férfi téridő-csészéje alá csúsztatta. - Ez idáig szép és jó, Wesley, de mi köze Ian apjának a munkájához, meg ezekhez az... az idegenekhez? Wesley homlokáról már csorgott az izzadság. A fiúkhoz hajolt és suttogott: Tudom, hogy nem könnyű felfogni, de Ian apja... idecsalogatta őket. Hogy mit csinált? - Ian és Bpm kétkedve néztek a fiatalemberre, de mosolynak még csak a nyomát sem fedezték fel az arcán. Iannek kellett pár másodperc, amíg összerendezte a gondolatait. A gonosz, bosszúszomjas és szenvedő lelkek valójában földönkívüliek lennének? A szellemek sokkal... legbelül a megfelelő kifejezést kereste, nem jutott eszébe más... hihetőbbek voltak. Apám a támaszponton egy valamiféle Lense-Thirring- Podkletnov-féle hatáson dolgozott foglalta össze Ian. - Aztán a nehézségi erővel folytatott kísérletek idecsalogatták a szellemeket? A szellemeket? Ja, mármint az idegenekre gondolsz? - javította ki Wesley. - Én így értelmezem, igen. Ügy vélem, hogy a gravitációs hullámok erőssége csalta ide őket. A tudósok maguk is meglepődhettek a hullámok erősségén. De nem az idegenek idecsalogatása volt a céljuk, ugye? - vágott Ian a férfi szavába összeráncolt homlokkal. Nem, persze, hogy nem. A nyomozásaim szerint az USA hadserege Bentwaterben egy harci repülőt, egy Victor bombázót71 akart láthatatlanná tenni. Jelzem, a második világháború során Bentwaterben találták fel a radart! Most pedig a végső álcázást akarták kifejleszteni. Elvégre rendelkezésükre áll a többi kísérlet összes adata és értéke, így például az, amelyiket 1943-ban Philadelphia kikötőjében végeztek. Bpm ásított. A Philadelphia-kísérlet. Ismeritek? Ian és Bpm bólintottak. Láttuk a filmet. A filmet! - Ha Wesley ült volna, most bizonyára felpattan. - Még hogy a filmet! dünnyögte még egyszer, és felháborodva csóválta a fejét. - Az a film egy szar! Fantazmagória. Amit Bentwater bunkereiben találtam, az valóságos. Éppúgy, ahogy az 1980-as ufoészlelések. 1943-ban az amerikaiak a Lense-Thirring-hatás számításait felhasználva próbáltak láthatatlanná tenni egy csatahajót, oly módon, hogy a hajó körül elcsavarták a téridőt. Hát igen, mit is mondhatnék nektek? Sikerült nekik. Az USS Eldridge nevű hajó eltűnt. - Idegesen lökdösött ki a csomagból egy cigarettát, aztán a kezében sodorgatta. Vannak szemtanúk, akik beszámoltak róla, hogy a hajó vízkiszorítását látni lehetett a kikötőmedencében, a hajót azonban nem. Ian felnyögött, és megdörzsölte a halántékát. Láthatatlan. Egy egész hajó. Idecsalogatott földönkívüliek. -
Aha, de akkor miért nem használjuk már régóta ezt az álcázási technikát? - vetette fel Bpm. - Azért ez jó buli lenne az egész családnak. Ha atomreaktort akarsz a nappalid közepébe, hogy meglegyen a kísérlethez szükséges energia... - Wesley megrázta a fejét. - A hajó csak pár percre tűnt el, de a következményei végzetesek voltak a legénységre nézve. Amikor az USS Eldridge újra előbukkant, a személyzet egy része a hajótörzsbe szorult. Egybeolvadtak a fedélzet acéljával! Néhányan elégtek, másoknak látomásaik voltak vagy simán bediliztek. Voltak katonák, akik csak hetekkel később váltak levegővé. Nem viccelek! A látomások említésére Ian felriadt. Hallucinációik voltak? Néhányuknak, igen. Aztán Bentwaterben folytatták a kísérleteket? Űjra elkezdték őket. A hidegháborúban, amikor a nyugati államok veszélyeztetve érezték magukat a szovjetektől, az USA hadserege újra kísérletezett a gravitációval. 1951-ben vették át a bentwateri bázist, de csak harminc évvel később ismételték meg a kísérleteket. Anglia, Németország és az USA egyetemeiről hoztak fiatal tudósokat, hogy tökéletesítsék a kísérleteket. Majd 1980. december 26-án a gravitációs hullámokon keresztül idecsalogatták a... - Iannek nehezére esett, hogy ne szellemeket mondjon - földönkívülieket. így történt. - Wesley kezével landoló mozdulatot tett. - Amit álcaként más emberek ellen kellett volna bevetni háborúban, az jelzőfény volt a földönkívüliek számára. A szokatlanul erős gravitációs hullámok csalogatták ide őket. Kinyitották a pokol kapuját, barátocskáim. De nem meztelen szüzekkel és lenyakazott csirkék vérével, hanem a fizikával. Wesley idegesen játszott a cigarettával a kezében. Semmi bajom veletek, srácok, de vissza kell mennem a múzeumba. Ian a hátizsákja után nyúlt, a kijárat felé fordult és megdermedt. Húzzunk innen! - súgta Bpm-nek, aki a hátizsákjával babrált. Mi van? - Bpm csodálkozva követte Ian tekintetét. - A fenébe! - szaladt ki a száján. A videókonzolok között ott állt a cowboy, aki a villában is a nyomukban volt. Még csak nézelődött, de bármelyik pillanatban felfedezhette őket. Ki ez? - tudakolta Wesley, de a fiúk máris elviharzottak a vészkijárat felé. Wesley nyugtalanul követte őket. Ez hova vezet? - kiáltotta Ian futás közben. Fogalmam sincs. - Wesley zihálva loholt mögöttük. Meg-megfordult, és az ismeretlen férfit bámulta, aki a könyökével durván fúrt utat magának a biliárdozók gyűrűjében. Ian kilökte az ajtót, abban a pillanatban megszólalt a riasztóberendezés. A fenébe! - Ian a szeme sarkából látta, hogy a férfi körbeforgatja a fejét, aztán összeakadt a tekintetük. -
38
Ezt a kormány küldte, mi? Idevezettétek! Tuti, hogy ti... a fenébe! Bpm, Wesley és Ian a folyosón rohantak, miközben a riasztó az egész játékteremben csörömpölt. Hogy tudott itt ránk találni? - ordította Wesley. Jó kérdés! - Bpm megelőzte a másik kettőt, és kilökött egy újabb ajtót. Megint megszólalt a riasztó, és Ian észrevette, hogy Wesley lelassult. Ugye nincs nálatok mobil? A tetves mobilokkal mindenkit megtalálnak, olyanok, mint az irányjelzők.
Gyere már! - dörrent rá Ian Wesleyre, és anorákjánál fogva húzta maga után az éjjeliőrt. Válla fölött visszapislantott, és látta, hogy a férfi már a sarkukban jár. A folyosó elágazott. Ian a kijáratot jelző táblákat követte. Hallotta, ahogy a pasas bömböl mögöttük. A hangerősségéből ítélve, alig néhány méterre volt tőlük. Neonfény villant fel, amikor túljutottak egy újabb elágazáson, és egy széles, kétszárnyú ajtóhoz értek, ami mögött Ian egy mellékutcát sejtett. Bpm az ajtónak ugrott, ugyanakkor a súlyos riglit is felemelte. Hideg éjszakai levegő áramlott be, s a fiú kizuhant a szabadba. Egyenesen egy szikár férfi árnyékába. Túl későn ismerték fel, hogy ez a cowboy társa. Ian nevetést hallott, aztán egy elnyomott üvöltést. Nem is, inkább visítás volt az. A következő E- ami eljutott a tudatához - Bpm alakja volt, ahogy nyögve térdre ereszkedett. Ian elengedte Wesleyt, akit az utolsó métereken maga mögött vonszolt. Benjámin! - rikoltotta, és a barátjához ugrott. Nem is figyelt a cingár férfira, úgy guggolt le hozzá. A dereka köré fonta a karját, hogy segítsen neki felállni, de Bpm jajgatott a fájdalomtól. Mi a... ! - Ian meghökkenve húzta vissza a kezét. Nedvesen csillogott. Egyetlen pillanat alatt megértette, mi történt. Ez a szikár fickó, aki alig volt idősebb Iannél, leszúrta a barátját. Bpm megpróbált talpra állni, de nem sikerült neki. Te baromarcú! Mit tettél? Mi a... - üvöltözött a fiú féktelen dühében. Háta mögött hallotta Wesleyt, aki még mindig az ajtóban állt, és fürgén oldalra lépett, amikor a zömök férfi kirongyolt mellette, Uramisten! - káromkodott amaz. - Mi az ördögöt...? A szikár srác mondani akart valamit, de Ian észrevette, hogy a másik egyetlen pillantása belefojtotta a szót. A cowboy ahelyett, hogy Iannel vagy Bpm-mel foglalkozott volna, elkapta a társát és hátralökte. A szőke szitkozódva zuhant egy parkoló autónak. Aztán a férfi két lépéssel Iannél termett és felrángatta. Nincs... nincs semmink! Pénzünk se, mi csak... Mit akar tőlünk? - dadogta Ian, de a pasas egy mozdulattal elkapta a nyakát. Gond nélkül megpördítette őt, és nekilökte egy fodrászüzlet rolójának. A kis utca teljesen kihalt volt. Néhány rozsdás lámpa világította meg a parkoló autókat, egy építési gödröt és az üzletek eltorlaszolt homlokzatát. Két macska gubbasztott az útzárakon, amiket munkások állítottak fel, hogy senki ne zuhanjon a gödörbe. Ian felnyögött, és levegő után kapkodott. Wesley másolatai közül néhány oldal kicsúszott a hátizsákjából, amit a nagy sietségben nem zárt be. Nem kapott levegőt. Sikítani akart, de egy hangot sem tudott kinyögni. Mit keresel itt? - esett neki a férfi. - Mit mesélt neked ez a fickó? Ki ez? Hol van az 5-ös számú beteg? Ian egyetlen szót sem értett. Lihegve próbált válaszolni, de a férfi elszorította a nyakát. Nem kapo... leve... - Végre kicsit engedett a fickó. Ian a szeme sarkából látta, hogy Wesley a félelemtől dermedten bámulja, hiszen halálbiztos volt benne, hogy a férfiak őt keresik, most meg senki sem törődött vele. Akár el is futhatott volna, mégis úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és a rettegéstől tágra nyílt szemmel leste a férfiakat. Az ismeretlen dühödten csapkodta Ian fejét a rolónak. A zörgés elriasztotta a macskákat. Hol van az 5-ös számú beteg? Nem tudom, miről beszél - nyögte ki Ian. - Milyen 5-ös? - Habár vérzett a feje, az izgalomtól nem érezte a fájdalmat. Pánik öntötte el, amikor Wesleyről a barátjára siklott a tekintete. Az idegen tekintélyes válla eltakarta előle a kilátást, de annyit azért látott, hogy Bpm még mindig összegörnyed, feje a földön a szőke srác csizmája mellett, s a briganti teljesen szenvtelenül néz le rá. A kátrányon sötéten csillogott a vér. Harvey Douglas Boroughs. 5-ös számú beteg - támadt neki az óriás. -
Ian zavarodottan pislogott. Ha gyomorszájon vágják, sem hökkent volna meg jobban. - A nagyap... Tovább nem jutott Ian, mert a férfi teljes erejével a vaslamelláknak lökte. - Hol van? - Meghalt. Szívózik velünk, Zachary - állapította meg kurtán a másik. A férfi megint mérges pillantást vetett a társa felé. Talán mert kimondta a nevét? Ismerd el, hogy kapcsolatban vagy vele - morogta a Zachary nevű férfi, és vadul megrázta lant. Mit akarhatnak ezek tőle? Hogy gondolhatták ezt? Tekintete Bpm-re esett. Lehet, hogy még több vér van ott? Sikertelenül próbálta kiszabadítani magát. Nem! Nem vagyok... Ő... eltűnt - kiáltott Ian kétségbeesve. - Úgy érted, felszívódott. Hol bujkál? - Nem... Nem tudom! - üvöltött rá az emberre. Ő küldött neked üzenetet? Ő utasított, hogy menj a villába? Ő mesélt neked Bentwaterről? Nem. ~ Ian egyenesen a fickó szemébe nézett. Mindig azt gondolta, hogy egy gyilkos szeme hideg vagy tompa, de ez a szem tele volt tűzzel és indulattal. Bármi is forog kockán, ez az ember képes a végsőkig elmenni. Te hülyének nézel minket! - sziszegte a bérgyilkos, és Bpm-hez rángatta lant. Szándékosan a vértócsába nyúlt, hogy hatalmas, véres kezét Ian arcába nyomhassa. Ian öklendezett. Ügy érezte, nem kap levegőt. A fickó újabb ütésre emelte a kezét. Nem tudom, hol van. Mi köze van nagyapámnak a szellemekhez? A férfi váratlanul megdermedt. lant méregette, és úgy tűnt, lassacskán felfogja. Mit mondtál? A szellemek! Mindent elégető lények! Mi köze van...? - Ian elhallgatott, mert hirtelen rájött, hogy túl sokat árult el. Látta ezt a férfi szemében is, aki a felismerés és az aggodalom keverékével vizslatta a srácot. Olyan arckifejezése volt, amit Ian biztosan megmosolygott volna, ha más körülmények között találkozik vele. Te is látod őket - motyogta az idegen, és még erősebben szorította. - Te is látod őket. Örökölhető. Megparancsolta a szőke srácnak, hogy törődjön mindhármójukkal. Pakold be őket, eljött az injekcióid ideje. - Zachary laza lendülettel elkapta lant a hátizsákjánál fogva, és meg- pördítette. Széles vigyor terült szét a fiatalember arcán, amikor Wesleyt túlzott kedvességgel az alig pár méterre, egy lámpa alatt álló bérautó felé irányította. Csak tessék, te eszelős - szólt, és karjánál fogva akarta megragadni az éjjeliőrt. Azonban alig nyújtotta ki a kezét, amikor éles kiáltással visszahőkölt. Zachary, aki lant a kocsi felé taszigálta, döbbenten állt meg. Eszelős vagy te - közölte Wesley szárazon. Ian ekkor ébredt rá, hogy az elektromos sokkolót tartja a kezében. A szőke fickó nyöszörögve zuhant Bpm mellé a földre. Most vagy soha, határozta el Ian. A cowboy még mindig nem figyelt rá, az ámulattól még lazult is a szorítása. Ian megragadta az első dolgot, ami a keze ügyébe került. Minden erejével kitépte a talpából az egyik útlezárást jelző lámpát, és hátracsapott vele. Nem is igazán volt ellenére, hogy lesújtson. Hatalmas ordítás kíséretében éppen a mellkasán találta el Zacharyt, és mintha egy reccsenést is hallott volna. Látta, ahogy az ipse hátrazuhan, nekiesik az egyik műanyag táblának, majd azzal együtt az építési gödörbe csúszik. Aztán hallotta, amint káromkodik. De pár másodperc múlva a fickó már kinyújtotta az egyik karját a gödörből. Egy pitbull sandított a fiúra. Csak él innen, futott át Ian agyán. Visszaloholt Bpm-hez, a hátizsákjánál fogva
talpra rángatta. Hol lehetett Wesley? Nem látta, de nem is volt ideje, hogy megkeresse. Pillantása a bérautóra esett, aztán vissza a gödörhöz. Hirtelen újra meglátta Zacharyt, aki ugyan még kicsit kábán, de azért már talpon volt. Most hangosabban szitkozódott, kezét a mellére szorította, és máris próbált kimászni a gödörből. Na, gyerünk, beszélj! - Ian két lépéssel a szőkénél termett. - A kulcsok? Mivel nem kapott választ, megragadta a haját, egyáltalán nem érdekelte, hogy közben marokszám tépi ki, és minden erejét megfeszítve a hátára fordította a szikár, sápadt verőlegényt. Úgy tűnt, hogy félig eszméletlen a fájdalomtól. Látszott, hogy mondani akar valamit, sőt a fiú után akar rúgni, de képtelen volt rá. Ian végre megtalálta a kulcsot. Megragadta Bpm-et a hóna alatt, és teljes erővel tolta előre. A kocsi, végre. Feltépte az ajtót, lehúzta Bpm hátáról a hátizsákot, és belökdöste barátját az anyósülésre. Mindkét zsákot a hátsó ülésre hajította, aztán átszáguldott a kocsi másik oldalára. Szeme sarkából látta a rohanó Wesleyt. Az éjjeliőr épp elérte az utcácska végét, amikor a nagydarab cowboy kijutott a gödörből. A rohadt életbe! - Ian a vezetőülésre zuhant. Kulcs be, indít. Semmi. Viszont Zachary a kocsi felé botorkált. Az inge és az arca fekete volt a mocsoktól. Megint elővette azt a fura fegyvert, azt a formátlan pisztolyt, amit Ian már az apja villájában is látott. Ian újra elfordította a kulcsot. Megint semmi, még csak egy aprócska zörej sem. Az önindító hallgatott, a férfi pedig célba vette a két fiút. Indulj már! - hallotta Bpm hangját, aki a fájdalomtól alig bírt megszólalni. Kezével szorította a sebét, ujjai között mégis kicsordult a vér. - Indulj! A francba! - Ian ismét el akarta fordítani a kulcsot, amikor észrevette, hogy a járgánynak indítógombja van. Azonnal beindult a motor. Egy másodpercig hallották a biztonsági övre figyelmeztető pittyegést, aztán egy elképesztően hangos dörrenés minden más zajt elnyomott. A szélvédő beleremegett, de Ian ellenállt a kényszernek, hogy befogja a fülét, inkább gázt adott. Az ijedtségtől úgy nyomta a pedált, hogy nem tette sebességbe az autót, így a motor felbőgött ugyan, de a kocsi meg sem mozdult. Rémülten vette észre az ajtajánál álló szőke srácot, aki a mellkasát szorította, és sápadtabb volt, mint az imént. Viszont a szeme annál vérszomjasabban csillogott. Ian pillantása Zacharyre vándorolt, aki már majdnem az autóhoz ért, és tüzelni akart rájuk. - A fenébe! - dühöngött, és végre sikerült egyesbe tenni a sebességváltót. Felcsikorogtak a kerekek, és az autó kilőtt. Egy csattanás. A sárhányó eltalálta a cowboyt, aki még azelőtt eltűnt Ian látóköréből, hogy az autó csúszkálva kikanyarodott az utcára és felgyorsult. Ian megkönnyebbülve fújt egyet, Bpm meg kuncogott, pedig a fájdalomtól levegőt is alig kapott. Alig néhány másodperc múlva a két bérgyilkos már csupán távoli árnyék volt. 39
Zseblámpája halvány fényében Dániel alig látta a billentyűzetet. Nem merte felkapcsolni a neonlámpákat, de most már dühös volt magára emiatt. A keresgélés meg a rossz betűk állandó törlése túlságosan is sok időt rabolt el tőle. Kínjában a fogai közé szorította az elemlámpát, hogy a keze szabadon maradjon. Dózer legtöbbször már 6.30-kor elindult a kantinba reggelizni. Ha Rodrigues és konyhai csapata szalonnás tükörtojást tálalt fel, általában két tojást kért és hozzá egy kávét. Undorító lötty volt, ami valószínűleg becsomósodott, ha az ember nem hörpintette fel azonnal. A
tojásokhoz meg a kávéhoz legfeljebb fél órára volt szüksége Dózernek. Rendszerint épp akkor vitte vissza a tálcáját, amikor hétkor Dániel és kollégái megérkeztek reggelizni. Dózer nem szeretett a tudósokkal enni, korán reggel csillagrobbanásokról, neutrínókról és kvarkokról szóló beszélgetéseket hallgatni pedig különösen nem. Valószínűleg otthon is a napi sajtó mögé bújik, hogy ne kelljen a gyerekeivel vagy a feleségével beszélnie, morfondírozott Dániel, miközben újabb telnet parancsokat vitt be. Miután bedöglöttek a szenzorai, Lacruzzal és a laborcsoportjával minden lehetőséget megvizsgáltak. Még az adatelosztót is szétszedték, és minden egyes kábelét ellenőrizték. Dániel teljes csapata padlóra került. Lacruz eszméletlenre itta magát, Dániel pedig elment Dózerhez, hogy kikönyörögjön tőle egy Endurance-t, aki a büdzsére való tekintettel visszautasította a kérést. Számára elképzelhetetlen volt, hogy egyszerre ennyi szenzor tönkremehetett, és utasította őket, hogy még egyszer kontrollálják a vezetékeket, a jelek feldolgozását meg a szoftvereket. Nem áll szándékomban kivonni a forgalomból egy milliókat érő speciális robotot, pusztán csak azért, mert valamelyik jelfeldolgozó szoftveretekbe pluszjelet hekkel- tetek mínusz helyett! - így fogalmazott Dózer. Hekkeltünk, gondolta Dániel. Majd én megmutatom neked, mi az a hekkelés. Az íróasztalra dőlt, mert a jobb lába továbbra is fájt, aztán a monitor digitális órájára nézett. Már elmúlt hét. Dózer bármelyik pillanatban jöhetett, Dániel pedig még közel sem készült el a számítógép manipulálásával. Hogy jobban tudjon dolgozni, az egyik papírkupacra állította a laptopját. Csatlakoztatta a hálóra, és felváltva ütögette Dózer és a saját billentyűzetét. Mi tart eddig? Pssssszt! - Intett Alvának, hogy maradjon csendben. Gyorsan kikapta a lámpát a szájából, és behívta magához az irodába. - Nem olyan egyszerű ez. Alva bejött hozzá, és félretolta a mankókat, hogy jobban lássa a monitort. Dániel pár újabb parancssort hekkelt Dózer gépébe. Gyerekjáték volt kitalálni a jelszavát, bejelentkezni a POP3-szerverre, és hozzáférni az e-mailjeihez. Dánielt nem az üzenetei érdekelték, csak annyit akart, hogy időeltolódással érkezzenek meg. Az összes e-mailt egy másik postafiókba másolta, amit direkt ezért nyitott, és átkonfigurálta Dózer levelezőprogramját. Ha ügyesen végzi a dolgát, Dózer észre sem fogja venni, hogy nem is a saját postafiókját, hanem egy másikat használ, ahol csak másolatok vannak. Most minden az én laptopomon keresztül folyik - súgta a férfi. - Ha üzenetet kap, két percünk van, hogy megválaszoljuk vagy töröljük, különben egyszerűen továbbmegy Dózernek. És ezt nem fogja észrevenni? Remélem. Ha nem áskál túl mélyre a fiókja beállításaiban. Megkapja a leveleit, azt' kész! Csak annyi van, hogy egy másik postaládából kapja őket, ami ugyanúgy néz ki, mint a régi. Ha meg levelet küld, az egy olyan postahivatalba megy, ami sajna az enyém. Komolyan? - Alva kétkedve nézett rá. - Kitörölhetjük az eredeti üzenetet, vagy akár válaszolhatunk az összesre. Dózer nevében persze. Várj csak! - Dániel jóváhagyott néhány adatot.- Na, az SMTP és a POP3 átköltözött. Ez történik, ha az embernek nem jut eszébe más jelszó, csak a kedvenc csapatának a neve. - Felemelte Dózer sapkáját az íróasztalról, és a sild fölötti vastag, kék T betűre mutatott. Texas Rangers. - Átmásolom az üzeneteit az új postafiókba, hogy ne vegyen észre semmit. Nem rendelhetnénk neki egy teherautónyi szexi alsóneműt? Rózsaszín csipkebugyit? Dániel majdnem hangosan felnyihogott. A hitelkártyájával bármikor, de az most sajna éppen nincs nálam. De felírathatjuk egy halom idegesítő hírlevélre. - Alvára kacsintott. A nőnek a nevetéstől köhögnie kellett.
Azért megnézném Dózer arcát, amikor minden reggel üzenetet kap az Antidohányosok Lobbijától meg a Green- peace-től. Dániel az oszlopot nézte, ami azt mutatta, hány üzenet lett már átmásolva. Idegesen vakarta meg a szakállát. Még 230 hátra volt, és az oszlop alig akart feltöltődni. Még három perc. - Dániel elkezdett összepakolni, aprólékosan ügyelt rá, hogy semmilyen nyomot ne hagyjon Dózer íróasztalán. Eredetileg abban maradtak, hogy Alva a folyosón vár, és feltartja Dózert. De pont, amikor vissza akart térni a helyére, egyértelműen lépéseket hallottak kintről. Jaj, ne! - Dániel az oszlopra sandított. Még 123 e-mail. Egyáltalán be volt kapcsolva a monitor, mielőtt betört Dózer irodájába? Dániel hirtelen nem tudta megmondani, pedig mindent pontosan meg akart jegyezni. A gép ki volt kapcsolva, ebben biztos volt, de a monitor? Dózer ahhoz az embertípushoz tartozott, amelyik mindig készenléti állapotban hagyja a képernyőjét? A lépések közeledtek. Dózer már be is kanyarodott az irodájához vezető keskeny folyosóra. Dániel már szinte a szagát is érezte. Biztosan csak képzelődött, de mintha hideg füst szállt volna be a kitámasztott irodaajtón át, ami előtt Alva mozdulatlanul állt. A nő tanácstalanul nézett rá. Nem tudott egyszerűen csak kilépni, és beszédbe elegyedni vele. Mint mindig, Dózer irodája ma is zárva volt, Dánielnek két apró óráscsavarhúzóval kellett kinyitnia a zárat. - Csukd be az ajtót! - suttogta Dániel. - Mit mondasz? - Csukd be! Alva halkan az ajtóhoz osont, és alig hallhatóan a zárba lökte. Még 57 e-mail. Dániel sóhajtva nézte a kijelzőt. Meg kellett várnia, míg az összeset átmásolja, csak ezután tudta bezárni az ablakot, és kikapcsolni a számítógépet. Leállítani már nem lesz idő. 32 üzenet. - Hová? - suttogta Alva. Fogalmam sincs. - Dániel körülnézett. Az asztal alá bújni nevetséges lett volna, de a barna fotel mögött sem volt hely. Kapkodva magához vette a mankóit, közben kiborította Dózer olajfúró torony alakú hamutartóját. - A pokolba! 7 üzenet. Hallották Dózer hangját, amint elítélően nyilatkozik a reggeli tojásról, most már közvetlenül az iroda előtt állt. Alva úgy bújt el Dániel háta mögé, mintha a következő pillanatban egy szörnyeteg lépne be az ajtón. El kell tűnnünk innen! - Fel akarta kapni Dániel laptopját, de a férfi nem engedte. Ding! Befejeződött a másolás. Nagyon jó! Minden módosítás elkészült. Dániel egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy az ablakon át meneküljenek, de aztán belényilallt, hogy Dózer irodájának egyáltalán nincs ablaka. Meg ha lett volna is, nem okos ötlet mínusz 40 fokban kabát, kesztyű és sapka nélkül szaladgálni a hóban. Dózer egy darabig vacakolt a kulccsal. Vagy kiszúrta a betörés nyomait, amit Dániel órásszerszámai okoztak, vagy pedig már a következő cigijét dugta közben a szájába. Gyerünk már! - rimánkodott Dániel a komputernek, és várta, hogy az összes program leálljon. Megnyomta a leállítás gombot. Mit szeretne csinálni: kijelentkezni, leállítani, újraindítani... - morgott Dániel a fölösleges kérdés miatt, amit a rendszer biztonsági okokból tett fel. Eltelt egy hosszú másodperc, mire továbbléphetett. Na, végre! Még mielőtt kikapcsolódott volna a számítógép, kinyomta a monitort, pánikszerűen visszaállította a hamutartót, és megragadta a mankóit. Nyomás! -
Dániel intett az elemlámpával. Alva kinyitott az asztal mellett a falban egy kicsi fedelet. A gipszkartonlapok és a fémprofilok szerkezetei között volt egy üreg a hálózati vezetékeknek, csöveknek és adatkábeleknek, amit Dózer tárolónak használt. Dániel Alva mellkasához szorította a mankót, és bekényszerítette magát a keskeny üregbe. Szorosan egymáshoz tapadva guggoltak és Dániel érezte, ahogy a lábán húzódik és lüktet a seb. Dózer ebben a pillanatban nyitotta ki az irodaajtót, és füstölve belépett. Mint minden reggel, most is felkapcsolta a lámpákat, és megvárta, amíg az összes világít. Dániel jól látta Dózer nehéz, mindig csillogó csizmáját az asztal alatt, amikor még egyszer kihajolt a rejtekhelyükről, hogy halkan lecsukja a fedelet. A sötétség körülölelte őket, Dániel pedig tisztán hallotta Dózer katonai nadrágjának zizegését, minden szussza- nást és minden szippantást cigarettából. Visszatartotta a lélegzetét. Nyugodtan és kényelmesen kezdődött az év a Déli-sarkon. Dániel átdolgozta Lacruzzal a szoftvert, kielemezték a mérési adatokat, és a becsapódások alapján kibővítették a csillagtérképet, amibe a neutrínóforrásokat rögzítették. A szörnyű balesete óta kevés kutatással, hófocival és egy kis hómobilos cirkálással teltek a napjai. Most meg a világ legdélebbi pontján egy svéd tudósnővel dekkol egy kábelekkel meg csövekkel teli aknában, csak mert el akar lopni egy robotot. Alvának váratlanul köhögnie kellett. Dániel lélekjelenlétét megőrizve átölelte, és befogta a nő száját. Alva nagyon igyekezett legyőzni a köhögési ingerét, és az orrán át vette a levegőt. Dániel szíve zakatolt, a halántékában is érezte a pulzusát, elöntötte az izzadság. Alvának dőlt, és nagy megköny- nyebbüléssel állapította meg, hogy elmúlt a nő köhögési rohama. Miközben Dózer lépteit figyelték, azért imádkoztak, hogy ne kelljen neki papír a lézernyomtatójába, és ne hajoljon az íróasztala alá. Doktor Dániel Cornelis Rheinberg, akinek eddigi élete abból állt, hogy a világmindenség keletkezéséről gyártott elméleteket, egy kérdésre nem tudott válaszolni: nem tudta, hogy a szíve Dózer miatt ver olyan gyorsan, vagy a tény miatt, hogy Alva haja fanyar vaníliaillatot áraszt. 40
Ian belenézett a visszapillantó tükörbe. A sötétség elnyelte mögöttük Ipswichet. Elhúztak néhány magányos tanya mellett, aztán már csak fák, közöttük elterülő mezők következtek. Az úttest nedvesen csillogva kígyózott a holdfényben, majd pár lapos domb mögött csalókán eltűnt az éjszakában. - Kórházba kell mennünk. Nem! - Bpm a műszerfalnak támasztotta a térdét, fájdalmas volt, amint kitekeredett az anyósülésen, hogy megnézze a sebét. Szerencsére már nem vérzett olyan erősen. - A csomagtartóban... biztosan van... egészségügyi láda. Elég lesz az - nyöszörögte. Össze kell varrni a sebet, Benjámin. - Ian levette a lábát a gázpedálról. Áthajolt a barátjához, és maga felé húzta a biztonsági övét. Egy kattanással beakasztotta, közben megpróbált egy pillantást vetni a sebre. Bpm inge a köldökétől a melléig véres volt. - Ezt meg kell nézetni egy orvossal. Hülyeség! Rendben vagyok! - Bpm hirtelen feltépte az ingét, simán kettészakította. - Állj meg! Idehozom a ládát. Ian megrázta a fejét, és az út szélére hajtott. Ha egyáltalán, akkor majd én. - Az erdő mellett lassított. Amikor az autó megállt, és Ian éppen az ajtót készült kinyitni, fényt vett észre a visszapillantó tükörben. Keze a kilincsen, várt egy másodpercet. Amióta elmenekültek Ipswichből, egyetlen kocsi sem jött utánuk. Az a lámpa ott a domb tetején nem is egy kocsié volt. Csupán egyetlen pontot lehetett látni, ami enyhén reszketett. Talán csak optikai csalódás volt? Vagy épp a villódzó szélei egy...
Mi van már? - Bpm megpróbált hátranézni, de a fájdalomtól visszarándult. Ian ösztönösen az orrához kapott. Nem vérzett, és az idegölő sípolást sem hallotta. Oké, csak azt hittem... Oké. - Továbbra is a visszapillantóba bámult. Kellemetlen érzés kezdett elhatalmasodni rajta. Sejtette, hogy mi száguld ott mögöttük. Nem egy szellem. Az a mi motorunk? - kérdezte Bpm az oldaltükörbe nézve. Kitartóan próbált megfordulni, de a seb nem engedte. - Döntsd el, továbbmegyünk vagy... vagy a kötszer! A fény még csak apró pont volt, Ian egy mérföldre saccolta a távolságát. Bpm-hez fordult, és barátja szenvedő arckifejezésétől megrettenve kiugrott a kocsiból. Isteni illata volt az éjszakai erdei levegőnek. Olyan csend terült el, mintha az ezüst holdvilágnál minden megfagyott volna. Ian kényszerítette magát, hogy ne figyeljen a fényre, és azt próbálta bebeszélni magának, hogy az csak egy közönséges moped. Valami suhanc a 80 köbcentisével vagy egy lány a Vespáján. Kinyitotta a csomagtartót, amikor a tiszta éjszaka a Harley félreismerhetetlen, öblös hangját sodorta felé. Egy pillanatra annyira elvakította a fényszóró, hogy semmit sem látott. Aztán kihagyott a szívverése. Valóban ő volt az. A cowboy. Zachary. Nyilván rövidre zárta a gyújtáskapcsolót, és azonnal a nyomukba eredt. A férfi enyhén meghajolva ült a Harleyn,. és sokkal biztosabban és agresszívebben vezetett, mint ahogy Ian tette. A fenébe! - Ian lecsapta a csomagtartót és visszasprintelt. Látogató - közölte kurtán, és a gázba taposott. Csúszkálva tért vissza az útpadkáról az úttestre, és gyorsulni kezdett, de nem volt elég fürge. Egyetlen pillantás a visz- szapillantóba elég volt, hogy lássa, Zachary felzárkózott mögéjük. Visszakapcsoljak? - üvöltötte túl a motor dübörgését és Bpm jajgatását. Visszakapcsoljak? Jobban gyorsulna az autó, ha negyedikben menne ötödik helyett? Nem tudta. Korábban csak pár kört tehetett FogÁsz-Peti Mercijével a háztömb körül. Unalmas utcák unalmas tempóban. Pár hétig pedig oktatóval a jogosítvány megszerzéséért. A fák elszáguldottak mellettük. Jobbra földút, előttük egy kereszteződés. Nem volt ideje az elsőbbséggel törődni, eszébe sem jutott lassítani. Ian szabályosan állt a gázpedálon, mégis hallotta, hogy a Harley közeledik. A motor dübörgése még hangosabb lett, és egyszer csak egy pitbull jelent meg mellette az ablakban. Vicsorgatta a fogait. Zachary benézett hozzájuk, felbőszült pillantásától Ian frászt kapott. Üsd el! - rikoltotta Bpm ismét görcsbe rándulva. Micsoda? - Ian alig hallotta a barátját, annyira a kanyarokra koncentrált, dombról le, dombra föl. A Hold el-eltűnt a fátyolfelhők mögött, úgyhogy csak a fényszórója fényében látta az utat. Üsd már el! - nyögött fel Bpm, de Ian hezitált. A cowboy közvetlenül mellette haladt, és ordított, hogy vegyen vissza a tempóból, ami persze Iannek esze ágában sem volt. Ahelyett, hogy levette volna a lábát a pedálról, pár centire megugrott a kocsival. Apró figyelmeztetés. Csikorgó kerékkel cikázott az autó Zachary felé. A férfi hátramaradt, de csak egy kurta pillanatra. Azonnal teljes gázt adott, a Harley egy szökkenéssel eléjük vágott, és egyszerre csak közvetlenül Ian hűtőrácsa előtt gurult. A francba! Bpm megint motyogott valamit, de Ian nem értette. A férfi egyre nagyobb előnyre tett szert, már 60, 90, 120 lábbal repesztett előttük, Ian pedig lassan kezdte felfogni, mit is tervez a cowboy. Szinte látta maga előtt, még mielőtt megtörtént volna: Zachary fékezett és megpördült a motorral, s egyszer csak ott állt keresztben az úton, Ian meg ösztönösen beletaposott a fékbe. -
A gumik csikorgása összekeveredett a fiúk ordításával. Zachary rájuk rontott, egyből eltakarta a teljes kilátást, miközben a fényszórók élesen megvilágították őt. Ian megtekerte a kormányt, és még látta, ahogy a kocsijuk elhúz Zachary mellett, és végül lesodródik az útról. Aztán már csak töredékekben emlékezett az eseményekre. Sok apró részletre, amik aztán a fejében szakadozott, lassított filmmé álltak össze. Érezte, hogy lebegnek. Vigyorognia kellett. Semmit sem tehetett ellene. Ian mosolygott. Aztán árnyékok jöttek. A Zérót megölő szellemek karjaira emlékeztették őt. Brutálisan néztek ki, nyomorékok, alaktalanok, feketék voltak, és a fiúk után nyúltak, erőszakosan csapkodták a kocsit. Sikoltoztak és ordítoztak, miközben megragadták őket. Ezerujjú, árnyszerű kezek a tejút csillogása előtt. Ian vér ízét érezte, és rosszul lett. Az orrvérzése jutott eszébe, meg Zéró, és nem értette, miért szakadt fel hirtelen a szája. Lense-Thirring-hatás, jutott eszébe összefüggéstelenül. Elcsavarodik az idő. Egy heves lökéstől a kocsiajtó könyöklőjébe verte a fejét, és szúrós fájdalom járta át. Aztán az oldalsó légzsák durranása szakította félbe ezt a képtelen nyugalmat. A robbanással pedig az idő is, meg Ian is visszatért a kegyetlen valóságba. Azonnal felfogta, hogy valami tényleg végigsúrolta az autót, meg hogy tényleg ujjak csapódtak a sárhányónak, és karok tépték fel az autó oldalát. A fák karjai. Ágak, galy- lyak, törzsek, árnyékok kavarogtak az autó körül, és darabokat szakítottak le róla. Fogukat csattogtató kutyákként falták fel röptében a kocsit. Elképesztő volt a hangzavar, a fém csikorgása, a gumi és a műanyag nyikorgása és recsegése. Mint egy búvár, aki a tenger súlytalan csendjéből ér ismét a felszínre, úgy bukkant fel Ian is a hatalmas, süvítő káoszban. Mielőtt levegőt vehetett volna, még egyszer megpördült az autó, és ő térddel a műszerfalnak zuhant. Feje keményen a kormánylégzsákba fúródott. Ian hallotta Bpm kiáltozását, amikor a kocsi felborult, de olyan távolinak tűnt, messzinek, mintha barátja már régen kizuhant volna az erdőbe. A szélvédő betört, lant beterítették a szilánkjai, de ezt ő már nem érezte. A biztonsági öv szorításában fejjel lefelé lógott az autóban, és idegen lényekről álmodott, meg egy olyan apáról, akit igazából sosem ismert. Egy elveszett nagyapa egy döglött kutyát cirógatott. Ian már semmit nem érzett. 41
Az A12-es főútvonal Colchester közelében - Essex, Anglia Úszott volna? Talán víz volt ott... Az víz volt, nem... ? Egy patak? Eljutott hozzá halk csobogása. Csak feküdt és hallgatózott, mielőtt végre sikerült kinyitnia a szemét. A széttört szélvédőn át az égben kanyargó patakból fordítva növő fákat látott. Nem, a kocsi feküdt a fejtetőre állva. Ian érezte a vállába vágó övet. - Benjámin! - nyögte ki nehézkesen, és az anyósülés felé fordult. Arra számított, hogy valami szörnyűt fog látni. De ekkora sokkra nem volt felkészülve: Zachary lógott mellette. Rendesen becsatolva és egyetlen karcolás nélkül. Még az arca is tiszta volt. Viszont a mellkasával történt valami különös. Pontosan ott, ahol belevágta a lámpát, egy szellemkéz nyúlt ki belőle, egy félig áttetsző, csillogó kar végtelenül hosszú ujjakkal. Zachary lassan Ianhez fordult.
- Kérem a jogosítványodat! - vigyorgott, és hosszú mutatóujját fenyegetően felemelte. - Rossz fiú, mit csináltál apuci kocsijával? - Az idegen hangosan hahotázott, és hirtelen égni kezdett. A félelmetes ujj úgy tekergett benne, mint egy vonagló féreg. Egy másodperccel később Zachary már a feje búbjáig lángban állt. Ian hatalmas ordítással ült fel az ágyban, és egy pillanatig tágra nyílt szemmel bámulta az egyszerű motelszoba falát. Kapkodva vett levegőt, aztán a másik oldalára akart fordulni, de a csípője, a feje és a háta túlságosan sajgott. Egész testét egyetlen nyílt sebnek érezte. Mindenütt lila foltok éktelenkedtek rajta, az orra kezdett bedagadni, homlokán pedig vastag réteg alvadt vért tapogatott ki. Habár mindene fájt, szerencséje volt a szerencsétlenségben. Mindkettejüknek szerencséjük volt. Neki és Bpm- nek is. Nem repültek ki a kocsiból, és az ütközés energiájának nagy részét a nehéz bérautó gyűrődési zónája nyelte el. Ugyan az autó totálkáros lett, az utastér a forgás ellenére szinte sértetlen maradt. Jó tíz láb széles volt az irtás, amit az erdős lejtőn letarolt, mielőtt egy patak partján megállt. Egy ajtó leszakadt, és a tető teljesen behorpadt. A motorháztető harmonikaként gyűrődött fel, sőt később, amikor Zachary elől menekültek, Ian a patakban felfedezte az egyik kereket, amit a becsapódás ereje letépett és elröpített. Ian kábán tért magához, és a nyöszörgő, de életben lévő Bpm is ott volt a biztonsági övben. Jóllehet Ian járni is alig tudott, első gondolata rögtön Zachary volt, aki a nyomukban járt. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy a fickónak tutira szüksége lesz egy kis időre, hogy lemásszon a meredek hegyoldalon. Hacsak nem tették már egyébként is harcképtelenné az autóval. Amilyen óvatosan csak tudta, kiszabadította Bpm-et az övből. Fájt, ahogy felkapták a hátizsákokat, és a patak felé menekültek. Eleinte a parton haladtak a víz folyásával szemben, aztán a bokrok közé vették magukat. Valamikor elértek egy országutat, ezen több mint fél órán át vándoroltak. Ian egy röpke pillanatra hallani vélte a Harley brummogását, de nem tűnt föl mögöttük fény. Zachary nem jelent meg, és ahogy Ian Bpm-et vezette az éjszakában, egyre inkább erősödött a meggyőződése, hogy megsebesítette a cowboyt, még mielőtt lezuhant volna az autó. Verejtékben úszva ébredt fel. Amennyire vissza tudott emlékezni, még soha életében nem aludt motelben. Az efféle szálláshelyeket csak az amerikai filmekből ismerte. Ha anyjával meg FogÁsz-Petivel utaztak, mindig rendes hotelekbe mentek, ahogy Peter a négy-öt csillagos szállodákat nevezte. A repülőből a bérautóba, onnan meg egyből a hotelbe. Se kísérletek, se terepszemlék, kirándulás is csak kevés. Ian gyűlölte ezeket az eseménytelen nyaralásokat, ahol a nap fénypontja a vacsora volt, amire a szülei úgy kirittyentették magukat, mintha az Oscar-díj-átadásra hívták volna meg őket. Minden évben azért harcolt, hogy ne kelljen velük mennie. Tavaly télen sikerült először, úgyhogy otthon maradhatott egyedül, míg szülei tizennégy napig a Dominikai Köztársaságot élvezték. Vagyis valamelyik hotel medencéjét a Dominikai Köztársaságban. Fülelt és meghallotta Bmp-et, aki lelépett a fürdőbe, amíg Ian szunyókált. Valószínűleg azért álmodott a patakról, mert hallotta a vízcsap csöpögését. Ian az alvástól meg a zúzódásaitól még kissé mereven az ablakhoz csoszogott. Szobájuk a legalsó árkategóriába tartozott. Egyetlen helyiség, benne egy kifeküdt ágy, egy poros lámpa és egy rusnya barna, műfurnér bevonatú ruhásszekrény, ami véletlenül sem illett az éjjeliszekrényekhez. Ian elhúzta a dohányfüsttől bűzlő, zöld-narancs függönyt, amin a 70-es években divatos virágminták ékeskedtek. Éjszaka esett, a motel vérvörös neonreklámja élesen tükröződött a tócsákban. Az 0 és az L nem világított, de a többi betű zümmögése már akkor feltűnt Iannek, amikor Bpm-mel a parkolón át
a hosszú, alacsony épülethez vonszolták magukat. M TE - izzott az éjszakában. Empty, üres, gondolta Ian. Peter hitelkártyájával fizettek, Ian csodálkozott, hogy még mindig nem volt letiltva. Ezek szerint a mostohaapja mégsem olyan rossz srác? Szándékosan nem hívta még fel a bankját, hogy így is támogassa lant és Bmp-et? Olivia biztosan térden állva könyörgött neki, hogy hagyja meg nekik a kártyát. Talán, mert ily módon legalább életjelet kap a fiáról. Meg nyilván Bpm apja is aggódott már miattuk. Ian kinyitotta az ablakot, és visszabotorkált az ágyhoz. Óvatosan leült a szétfeküdt matracra, és a falnak döntötte a fejét. Habár nem akart sírni, mégis folyni kezdtek a könnyei. Igencsak másképp képzelte ezt az utazást. Bpm már egy fél órája eltűnt a fürdőszobában, és Ian újra meg újra hallotta, ahogy WC-papírt tépett le, hogy kitisztítsa a sebét. Düh kerítette hatalmába, anyja miatt is. Hogy tudott annyi éven át hazudni neki? Tényleg semmit nem tudott apja kettős életéről? Letörölte a könnyeit, és megpróbált inkább a válaszokra koncentrálni. Ki volt ez a Zachary meg a magas, szőke társa? Miért akartak a nagyapjáról valamit megtudni? Mi köze volt Harvey Douglas Boroughs-nak Ian látomásaihoz? Miért figyelmeztette vagy tájékoztatta volna őt a nagyapja, ahogy azt Zachary feltételezte? Lángoló lelkek, nyugtalan idők. H. D. Boroughs. Miért hallgatta el előle az anyja az öngyilkosságot? Miért nem tudhatta meg, hogy az apja tudós volt? Igaz volt, hogy Thomas Boroughs fizikus volt, aki a gravitációval kísérletezett? Azzal az erővel, amelyik ugyan mindenható, de amiről még senkinek nem sikerült megtudnia, hogy igazából micsoda is? Ő hívta ide a szellemeket? Vagy a földönkívülieket, ahogy Wesley állította? Nem, gondolta Ian. Tutira nem. A szellemek már korábban itt voltak. A cowboy elárulta neki, hogy már a nagyapja is látta őket. Ez egy átok volt. Családi átok. Wesley téved. Már a nagyapám is látta őket, és Zachary azért akar elkapni engem, mert a nagyapámhoz akar eljutni. Az 5-ös számú beteghez. A fiút egy pillanatra a nem várt öröm érzése árasztotta el. A két bérgyilkos megerősítette azt, amit remélni is alig mert. A nagyapja él. De vajon életben is hagynák, ha megtalálnák? Ian megdörzsölte a minden lélegzetvételbe belesajduló bordáit. Sajna most már a cowboy is tudja, hogy Ian is látja a szellemeket. Viszont ha már a nagyapja is látta őket, és Wesley locsogásának is van valami valós alapja, akkor a szellemek jelentették a kapcsolatot. A kapcsolatot a nagyapja, az apja és saját maga között. Lehetséges, hogy a nagyapja részese volt a Philadelphiakísérletnek? Mi van, ha a nikkel szemüveges férfi - arcán az állítólag párbajból származó hosszú sebhellyel idézte meg a szellemeket? Még anno 1943-ban? Ian megborzongott. Tételezzük fel, hogy ő hívta a szellemeket, aztán eltűnt, majd később a fia ott folytatta a kutatásokat, ahol az apa abbahagyta, majd aztán a látomásoktól megőrült. Képeket fest a falra, úgy érzi, üldözik a szellemek, végül elég. Túl sok a talán, gondolta Ian. De a szíve mélyén azt súgta neki egy hang, hogy a történet elfogadható. Úgy tűnt, hogy a puzzle-darabkákból összeáll egy kép. A szellemek a kapcsolat, morfondírozott Ian. Te is látod őket. Örökölhető. Mit csináljon most? Most, hogy Zachary is tudja, hogy ő is látja a szellemeket még kíméletlenebbül fognak vadászni rájuk. Egyáltalán bűnözők voltak azok ketten? Vagy a végén még kiderül, hogy az amerikai vagy angol titkosszolgálatnak dolgoznak? CIA, FBI vagy MI6? Forduljanak a rendőrséghez? Vagy menjenek haza?
Ian feje zsongott. Bpm éjjeliszekrényen fekvő mobilja után nyúlt, és forgatta a kezében. Aztán beütötte anyja számát. Hallgatta a csengést, közben pedig az izmos fickóra gondolt meg az erős karjára, amivel Ian nyakát szorongatta. Meg a fogait vicsorgató pitbullra. Biiip... Biiip... Az a kemény tekintet, ahogy Zachary csak állt ott Peter motorjával, aztán mégis rájuk rontott. Élesen és ragyogóan az autólámpa fényében. Úgy érted, felszívódott. Biiip... Biiip... Nagyapád látja őket. Biiip... Biiip... Örökölhető. Biiip... Biiip... Már gyerekkorom óta látom őket. Biiip... Biiip... Más vagyok, mint Bpm. Különbözöm mindenkitől. - Jó napot! Ez a Boroughs család üzenetrögzítője. Ha fogorvosi időpontot szeretne egyeztetni... Hallgatta. Mereven és némán. Csak az üzenetrögzítő. Szörnyeteg vagyok. - ...hívja a rendelőmet. Jelenleg nem vagyunk itthon. Ha üzenetet kíván hagy... Ian letette. Magához húzta a hátizsákját, és beletúrt az oldalzsebébe. Óvatosan kihajtogatta a tarka, foltos rongyot, és kivette belőle nagyapja zsebóráját. Lángoló lelkek, nyugtalan idők. H. D. Boroughs. A kopott fémet melegnek érezte. Ujjával végigsimította a gravírozást, és a hátoldalán kinyitotta a fedelet. Egy holdnaptár alatt két hihetetlen pontosságú skálát metszettek a fémbe. Az egyik skála félkör alakú volt, 0-tól 222-ig beosztva. A másik skála egy oszlop, amit csupán négy szakaszra osztottak fel. A skálák alatt és mellett finom fogaskerekeken több fekete és kék, részben ívelt mutató várt mozdulatlanul. Iannek sejtelme sem volt, hogyan lehet életre kelteni a mutatókat, de már többször is megpróbálta felhúzni őket. Eddig még csak az óra másik oldalán lévő normális mutatókat tudta elindítani. Visszarakta az órát. A fürdőszoba ajtaján át még mindig hallotta a barátja nyögdécselését. Ian torka annyira kiszáradt, hogy a nyelve az alsó állkapcsához tapadt. Szeme égett, és minden egyes csontja fájt. Szeretett volna egy kólát, de nem tudta összeszedni az erejét, hogy átmenjen a parkolón az automatához. Az ágy szélére ült, és előhúzta a jegyzetfüzetét. Elmélázva lapozgatta az oldalakat: a manga-tanulmányai. A szuperhősök pózai. A nagyvárosok körvonalai a weben talált fotók alapján. A falikép vázlata. A szellemek, akik hullámként csaptak le aprócska apjára, hogy aztán elégessék. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy kitépje és elhajítsa ezt az oldalt, de aztán továbblapozott a diszkós lányokat meg a különc Mr. Seymourt ábrázoló rajzaihoz. Nem is rossz tanulmányok, el kell ismerni: az újságírót fürdőköpenyben örökítette meg, vallásos jelekkel körülvéve. Teljesen a manga stílusában lobogott a szélben túlságosan nagy köpenye. Kitöltötte szinte az egész teret, komor szemfedőként ölelte körül a félig vak embert. Seymour úgy nyúlt hosszú ujjaival a repdeső kartotékok és az ósdi telefon után, mint egy alvilági herceg. Ian becsukta a füzetet, és elővette a hátizsákból a betegdossziét, amit Wesley adott neki. 1981. január 12-i dátum állt rajta. Nyilvánvalóan néhány nappal apja besorozása után nyitották, szűk két héttel az állítólagos ufoészlelések után, ahogy Ian megállapította. Rövid ideig apja fotóját tanulmányozta, amelyet a jelentésre gemkapcsoztak. Furcsa érzés volt, mintha saját magát látná. Nem is csoda, gondolta, ezen a képen mindössze három évvel volt idősebb az apám, mint én most.
A tudat, hogy ifjúkori apja szemébe néz, szorongással töltötte el lant. Habár sohasem ismerte, apja egyre határozottabb kontúrokat nyert. Thomas Boroughs - férj és bankár, apa és tudós, a kettős életű férfi - nemcsak érdekessé vált Ian számára, hanem valóságossá is. Mit is mondott Seymour? Feltűnően kevés dolgot talált az apjáról, az önéletrajza is túlságosan sima volt. Hát most Ian kis vizsgálódásai révén nemcsak kiszínesedett, hanem egyenesen kettétört. A fiú átfutott az iratokon. Hamar rájött, hogy nem orvosi jelentések voltak, hanem egy pszichiáternő jegyzetei. Bár keveset értett a szakszövegből, magáért beszélt, hogy az akta több mint 320 oldalas volt. Az első mappa egy formanyomtatvánnyal kezdődött. 1981 és 1993, a bázis bezárásának éve közötti időt ölelte fel. Thomas Boroughs több mint 12 éven át kéthavonta egy bizonyos dr. Amy Stratton nevű pszichiáterhez járt. Míg az első terápiás üléseket részletesen rögzítette kézírással a pszichiáternő, a mappa vége felé már alig voltak bejegyzések. Ian szeme többször is megakadt a „paranoid skizofrénia" szavakon. Dühítette, hogy dr. Stratton betegnek nyilvánította az apját. Persze az is lehet, hogy attól tartott, hogy őt magát is őrültnek fogják tartani. Miért járt az apja éveken át ehhez a nőhöz, ha az nem is hitte el neki, hogy valóban léteznek szellemek? Ian sóhajtva tette félre az iratokat, és egy pillanatra lecsukta a szemét. - Bpm? Minden rendben van odabent? - Ian odament a fürdőhöz, és bekopogott. Miután nem kapott választ, lenyomta a kilincset. A fém szokatlanul meleg volt, és a kezében még jobban átforrósodott. Meglepett kiáltással tépte le róla a kezét, aztán berúgta az ajtót. Forró gőzhullám áradt felé. Nem zárta be az ajtót, villant át az agyán. Ekkor meglátta Bpm-et. Sikítva támolygott vissza. Nem kapott levegőt. Bpm a földön feküdt. Teljesen fekete volt. Már csak korom. Ian rosszul lett. Az ajtókeretnek zuhant, pillantása a mennyezetre esett. Az aprócska fürdőszobában egy szellem nőtt ki a plafonból. Ian iszonyodva bámulta a lényt, és érezte, ahogy a bőre perzselődni kezd, amikor a fény felé lövellt. Hatalmas ordítással riadt fel. 42
Rendőrkapitányság, Shinjuku City - Tokió belvárosa Japán Mindjárt jön az ügyvéd. A dugóban csücsül. - Az urópai arcvonásokkal rendelkező és divatos adrágkosztümöt viselő szőke titkárnő megvető pillantással mérte végig. Amióta csak ideértek, Chiyo a helyiség leghátsó sarkában ücsörgött a sporttáskáján. Sem a nő által hozott kávéhoz, sem az asztal melletti székhez nem nyúlt hozzá. Nyugodtan lazíts kicsit. Kenichi-San felügyelő csak akkor fog kihallgatni, ha az összes törvényszéki bizonyíték felvételével elkészült. Törvényszéki bizonyíték - utánozta Chiyo a nőt, és esze ágában sem volt felállni a sportszatyráról. - Lazítani... Maga aztán vicces. Hát, tényleg, mindjárt halálra röhögöm magam. Fájt a szeme, biztosan teljesen bepirosodott. Utoljára akkor zokogott ennyit, amikor meghaltak a szülei. Sobo mesélte neki, hogy három napig folyamatosan sírt, amikor nem jöttek vissza Argentínából. Most inkább zavarodottnak érezte magát, mint szomorúnak, de tisztában volt vele, hogy a nagyanyja iránti gyász hamarosan gyorsvonatként fog átgázolni rajta. Csupán pár órára tudná maga mögött hagyni a vádaskodásokat meg a stresszt! Chiyo már többször járt őrszobán, igaz Tokiónak nem ebben a körzetében. De most minden más volt. Két hivatalnok úgy szorította a pulthoz, ahogy a gonosztevőket szokták. Felvették a
személyes adatait, kiürítették a zsebeit, és levették az ujjlenyomatait. Aztán a nagy légterű irodán át, ahol a bolti tolvajok, prostituáltak meg tilosban parkolók ügyeit intézték, egy kisebb helyiségbe kísérték. A kihallgatószobának nem volt ablaka, csak egy szellőzőberendezés a plafonon. Mégis behallatszott kintről az autók tülkölése meg a motorok durrogása. A rengeteg jármű nyúlós masszaként kavargott ide-oda Tokió utcáin. Több mint 8 millió lakója volt a városnak, további 30 millió a peremterületeken, a felhőkarcolókon túl az agglomerációban. Chiyo egyszer hallott egy Moloch nevű istenségről, aki embereket falt fel a lángjával. Számára Tokió volt ez az istenség. Egy Moloch, akinek a hasában, legalábbis a mai napig, mindig menedékre talált. A rendőrőrsökön eddig tett látogatásaival ellentétben most nem egy járőr jött, hogy kedvetlenül számítógépbe pötyögje a lány vallomását, hanem egy határozott, nadrágkosztümös nő, hajtókáján egy műanyag névkártya, és közölte Chiyóval, hogy hív neki ügyvédet, és Kenichi felügyelő az elnézését kéri, de még mindig a házban van nyomokat rögzíteni. De a legrosszabb a sporttáska volt, amit Chiyo lyukas tornacipője elé állítottak. Kenichi vagy az emberei kétségkívül feltúrták a lány cuccait, és bepakolták neki a Ramoneses pólóit, két rózsaszínű, fodros rakott szoknyát meg a csíkos sztreccsnadrágjait. Még a melltartóit meg a bugyijait sem kímélték. A gondolat, hogy összefogdosták az alsóneműjét, kevésbé zavarta, mint az a tény, hogy a sporttáska hosszabb itt-tartózkodást feltételezett. Ezek az idióták tényleg azt gondolják, hogy sokáig fogok itt maradni. Ezek tényleg azt hiszik, hogy én öltem meg sobót. A játékomat kérdezte? - Chiyo békülékeny arcot vágott. - A játékszerem nélkül ugyanis nem tudok kikapcsolódni. - Elpukkantott egy rágóbuborékot. A hivatalnok mosolygott, és Chiyo döbbenetére egy nejlonszatyrot tett az asztalra. Az éjjeliszekrényeden találtam ezt a robotot, remélem, a jót hoztam el. De, kérlek, ülj az asztalhoz, és igyál valamit. Letett egy üveg Gerolsteiner ásványvizet. Chiyo azon filózott, vajon a fiatalok körében menő itallal be akart-e vágódni nála a nő. És vedd ki a rágódat! Chiyo engedelmesen leült, és kivette a rágót a szájából. A nő egy papír zsebkendőt nyújtott neki, amit Chiyo köszönettel elfogadott, de végül is az asztallap alá nyomta a rágót. Mikor ér ide az ügyvéd? Kb. két óra múlva. Telefonált, hogy beragadt a Wan- alagútba, teljes útlezárás van. Chiyo bólintott, bár nem volt benne biztos, hogy a várakoztatása nem csupán taktika-e. Nem akart újabb konfrontációkat felvállalni, még ha nehezére is esett. Udvariasan megköszönt mindent, és ivott egy korty vizet. Meleg volt a helyiségben. Mivel nem volt ablak, Chiyo nem tudta, mennyi az idő. Úgy sejtette, hogy röviddel elmúlhatott dél. És ezt is köszönöm. - A szatyorra mutatott, amit a hivatalnoknő készségesen felé tolt. Elhoztam a hordozható PSP-det is. Köszönöm. Yutaka Kishiit is letartóztatták? Kenichi-San minden nyomnak alaposan utánajár - vágta rá a nő homályosan, és mosolygott. Mintha a tükör előtt gyakorolta volna be ezt a mosolyt. Nem én tettem! Nem öltem meg a nagyanyámat, ezt el kell... Tartogasd a magyarázataidat Kenichinek meg az ügyvédnek! - A nő búcsúzóul bólintott. Mielőtt Chiyo még bármit is mondani tudott volna, már elhagyta a helyiséget. A lány hallotta, ahogy az ajtó elektromos zárja bekattan, aztán egyedül maradt. Mindig úgy képzelte, hogy egy kihallgatószobában feltétlenül van egy nagy, félig átlátszó tükör, mint a blockbuster filmekben, amiket annyira szeretett nézni a barátjával. De semmilyen tükröt nem tudott felfedezni. Mindössze egy kicsi kamera lógott a plafonról, aminek a képei feltételezhetően a biztonságiak számtalan monitorjainak egyikén vil- lództak. A kamera valószínűleg elrettentésül szolgált a gyanúsítottaknak, hogy ne randalírozzanak, vagy ne
tegyenek kárt magukban. Barkácsáruházból származó olcsó gyártmány volt, amit úgy tűnt, csak utólag szereltek fel, mert a kábelek jól láthatóan futottak végig a falon. Nem volt benne békaszem, ahogy azt Chiyo egy gyors oldalpillantással felmérte. Feltételezhetően csak a szoba háromnegyedét tudta befogni. A lány unatkozó képpel a plafonra nézett, ami négy méternél is magasabban volt. Két sorban neonlámpák lógtak közvetlenül a mennyezet alatt, néhány hófehér, néhány sárgás. Szokásos műanyag borítás. A neoncsövek között engedték le a szellőzőaknát. Egyszerű fémkeret, feleakkora, mint az asztal, ahol Chiyo ült. Az aknát széles, egymástól 3-4 centiméterre lévő lamellákkal borították, hogy a levegő áramolni tudjon közöttük. Chiyo feszülten összpontosítva járkált fel és alá, mintha a vizet kortyolgatná, de minden alkalommal, amikor elvette az üveget a szájától, halkan megkocogtatta vele a falat. Ha egy hivatalnok véletlenül figyelte is a monitoron, pusztán egy nyugtalan tininek tarthatta. Az ajtónál gipszkartonnak hangzott a fal, nyilván U-profilokhoz erősítve. A többi szilárd falazat volt, talán betonból. Az utcazajból ítélve a bal oldali lehetett a külső fal. Mindegy. Megint leült, és alaposan átgondolta. Ha nem a falon keresztül akar kijutni, akkor csak a szellőzőakna marad. Elég széles, hogy belepréselje magát. A baj csupán annyi volt, hogy túl magasra szerelték. Még ha felállna az asztalra, akkor sem érné el a rácsokat. A szellőző mellett a tűzoltó berendezés vízvezetéke futott. Ha jól látta, akkor a csövet vastag bilincsekkel rögzítették, és pár centivel a plafon alatt lógott. Kis szerencsével akár elég is lehet. Chiyo nagyon alapos volt. Felkapta a sporttáskáját, majd úgy tett, mintha ülőhelyet keresne, és - egész véletlenül - a kamera holtterében zöttyent le. Aztán a legnagyobb nyugalommal elment a nejlonszatyorért, kivette belőle a playstationt meg Gexxet, és újra visszasétált a holttérbe. Az övét meg a fülbevalóját elvette tőle a nadrágkosztümös nő, de a köldökéből elfelejtette kiszedni a piercinget. Chiyo kinyitotta az ezüsttűt, és kihúzta a bőréből. A vakolat alatt videokábel és tápkábel futott a kamerához. Chiyo könnyed mozdulattal kitépte a tápkábelt a falicsatlakozóból, aztán nagyon óvatosan felvágta a piercingtűvel.
43
Nehéz volt hinni neked. Azt gyanítottam, hogy icsit... - Bpm megkocogtatta ujjával a homlokát. érden állva szedegette fel a földről a véres rongyokat, mert hajlongani nem tudott a seb miatt. Hát, köszi! Kérlek, cimbi. Ian a holmijai közt turkált, aztán előrángatott egy gyűrött pólót, ami már átvette a katonai hátizsák szagát. Kelletlenül húzta fejére a dohos ruhadarabot. Mélabúsan gondolt vissza az otthonára, a szobájára, az ágyára, a ruhával teli, illatos szekrényére. Hirtelen Olivia paprikával ízesített cottage pie-ának76 illatát érezte az orrában. Lassan olyan érzésem van, hogy én fogok megbolondulni - bökte ki Bpm. - Azt képzeltem, hogy apád anno belekeveredett valami illegális buliba, de azért ez durva... Először a látomásaidnak járunk utána, aztán megfenyegetnek bennünket, végül kiderül, hogy az apádnak kettős élete volt. Aztán itt a hadsereg földönkívüliekkel meg titkos kísérletekkel. Meg persze a két bérgyilkos, akik, gondolom, valamilyen titkos iratokat keresnek. Tudom - szabadkozott Ian. - Egyre őrültebb lesz az egész. Izzadságban úszva ébredt Bpm mellett a motelágyban. Apja betegaktája szanaszét szórva feküdt a földön. Még mindig a csontjaiban érezte a rémületet. Az az álom Bpm- ről annyira valóságosnak tűnt... Szerintem meg nem - ellenkezett Bpm. - Éppen most kezd értelmet nyerni. - Ellenőrizte a nyomókötést, és nyöszörögve talpra állt. Az unott pasas a recepciónál szerencsére nem kérdezősködött, morgás nélkül nyújtotta át az egészségügyi dobozt a pult felett. Megkönnyebbülten állapították meg, hogy Bpm sebe nem gyulladt be. Úgy tűnt, hogy a szőke pacák csak egy mély vágást ejtett. Ian ennek ellenére szívesen elvitte volna a barátját egy orvoshoz, de Bpm makacsul tiltakozott. A nyitott ablakon át behatolt az A12-es főút kora reggeli teherforgalmának zaja. Ennyire korán főként csak kamionok jártak. Ian megmarkolta a vastag betegdossziét. Apja több mint 70 alkalommal járt dr. Strattonnál. A nő Nick Waterspoon néven ismerte és 12 éven át kezelte őt. Amint kiderítik a doktornő címét, lestoppolnak egy kamiont, és azzal próbálnak meg eljutni hozzá. Ő biztosan mindent tud a szellemekről. Azt hittem, most tutira fogod a bőröndödet. - Ian kiszedett néhány üvegszilánkot a hátizsákjából. Milyen bőröndömet? - tréfálkozott Bpm, és beletúrt a hajába. A szemüvegét akarta volna megfogni. - Asszem, az még a játékterem mögött pihen. Micsodaaaaa? Csak még egyszer kaparintsam a kezeim közé azt a csókát, majd megmutatom én neki! - háborgott Bpm. - Ilyen tuti szemüvegem soha többé nem lesz! Hiába vágott Bpm halálosan komoly képet, Iannek mégis nevetnie kellett rajta. Aztán Bpm is vigyorogni kezdett. Véres pólóját a kukába gyömöszölte. Ian, most komolyan. Továbbra sem hiszek a szellemekben, de az valóban elképzelhető, hogy valamilyen katonai kísérlet földönkívülieket csalogatott ide. Tény, hogy ez a Wesley túl sok időt töltött a játékautomaták között, de... akkor is. Őszintén szólva, most kézzelfoghatóbbnak érzem a fenyegetést, mint korábban. Ian bólintott. - Szerinted földönkívülieket látok? Lövésem sincs. De valami üldöz téged, és az nem az elnyomott éned.
Az biztos, hogy a cowboy el akar kapni bennünket. Az utolsó találkozásunk után nyilván még bőszebben fog üldözni minket, mint eddig. Bpm kérdőn nézett Ianre. Tegnap hibát követtem el. Az ürge nem tudta, hogy én is látom őket, és én elszóltam magam. Gondolod, hogy nemcsak a nagyapádat keresi, hanem bennünket, vagyis téged is ki akar iktatni? - Feltételezem. - Na de miért? Mert én is látom őket, úgy sejtem... Ó, a francba! - Ian kezével a homlokára csapott. Figyelmeztetnünk kell anyámat. Lehet, hogy nála is felbukkan a két fickó. Bpm Ianhez hajította a mobilját, aki egyből megnyomta az újrahívás gombot, és türelmetlenül várta, hogy kicsengjen. - És a mobiltól is meg kell szabadulnunk. - Gondolod...? Ian jelzett barátjának, hogy kicsit hallgasson. Már megint csak az üzenetrögzítő. Lehetséges, hogy még aludtak. Ian krákogott: Anya, butaságot csináltam. Sajnálom. Lehetséges, hogy a közeljövőben megjelenik nálatok néhány fura figura. Hívjátok a rendőrséget, ha látjátok őket... - Egy pillanatra elakadt, mert utoljára hétéves volt, amikor ezt kimondta. - Szeretlek titeket. Csáó. - Kinyomta a telefont. Azt gondolod, hogy a cowboy meg a flepnis barátja beazonosították a mobilomat? - tért vissza Bpm a témára. Wesley ugyan kicsit dilis, de azon én is csodálkoztam, hogy honnan tudták, hol vagyunk. - Hát jó, akkor el vele - sóhajtott Bpm. Ian az ablakhoz lépett, és a ki akarta ejteni a telefont a parkolóba. Állj! Mit csinálsz? Bőven elég, ha a SIM-kártyát kiveszed! - kiáltotta Bpm. - Akkor már nem tudják belőni. Ian visszaadta a mobilt. Csináld inkább te! De előtte hívd fel apádat, hogy nézzen át a szüleimhez. keresztül Ian akarata ellenére is hallotta a barátja szavait. Bpm többnyire kiabált. Hogy apjának semmi köze hozzá, hogy hol van. Meg először próbáljon meg saját maga boldogulni, mielőtt neki osztogatna ostoba tanácsokat. Meg hogy nem, holnap nem fog a boltban dolgozni. Időbe telt, míg idegesen felvezette a kérését. Számíthatok rá, ugye? - kérdezte, mintha apja tízéves gyerek lenne. Ian a közös hajókázásaik révén tudott róla, hogy Bpm vezette a háztartást, miközben apja hasztalan próbálta felszínen tartani a boltot. Az üzlet rosszul ment, és minél rosszabbul ment, Bpm apja annál gyakrabban volt részeg. És minél gyakrabban volt részeg, az üzlet annál rosszabbul ment. Rendben, apa - zárta le Bpm a beszélgetést. - Ma este újra jelentkezem. Vigyázz magadra! Amikor kilépett a fürdőből, Ian már épp a vállára kanyarította a hátizsákját. Ha apádnak szüksége van a segítségedre, bármikor visszamehetsz hozzá, Bpm! Ugye ezt tudod? Ahogy elnézem, most éppen neked van szükséged a segítségemre. - Kivette a SIM-kártyát a mobilból, és Ianre kacsintott. - Testvérek - mondta, és megvágott karját Iané mellé tartotta. Vértestvérek. -
44
Eltartott egy darabig, mire Chiyo hosszában fel tudta hasítani a kábel szigetelését, anélkül,
hogy közben megsértette volna a benne futó ereket. Mire elkészült, a hüvelykujja teljesen elzsibbadt. Ahogy gondolta, több ér is vezetett lefelé a kábelben. Szerencséjére földvezeték is volt köztük, és mosolyognia kellett, mert a szigetelés szétkaszabolása után könnyedén sikerült azt átvágnia és kihúznia a borításból. Mivel a földvezetéket választotta, a kamera ugyanúgy működött tovább, mint eddig. Idáig senki észre nem vehette, hogy egy háromméteres kábel van a birtokában. Chiyo felnézett. Ahhoz túl lágy volt a védővezeték, hogy alulról be tudja dugni a plafon és a vízvezeték közé, viszont volt egy ötlete. A kamera holtterében kivette a PSP aksiját, levágott pár centit a kábelből, és újra üzembe helyezte Gexxet. Aztán lekaparta a rágóját az asztallap aljáról, és Gexx hátára ragasztotta vele az aksit, hasa köré pedig rátekerte a kábelt, aztán a kapcsolótáblához csatlakoztatta az akkumulátort. Miután nagyjából kiszámolta, hogy meddig láthatja be a kamera a helyiséget, a falra rakta Gexxet és bekapcsolta. Örömmel konstatálta, hogy a mechanikus gekkó hat tappancs helyett öttel is stabilan tartja magát a falon. Ha a hasáról lelógó kábel nem himbálózik túl erősen jobbrabalra, fel tudja húzni magával. Kis szerencsével még a vízvezeték és a plafon között is átjut vele. Chiyo még egyszer ellenőrizte a pontos irányt, aztán visszalépett a kamera hatósugarába. Gexx lassan mászott fel a falon. A tappancsain lévő számtalan szőrszál jól tapadt a vakolaton. Még a be nem látható területen volt, de ki kellett jönnie a holttérből, hogy eljusson a lamellákhoz. Chiyo őszintén bízott benne, hogy az őrök majd csak egy állatot látnak. Egy nagy fekete pontot a falon. Remélhetőleg hatalmas póknak tartják majd, és nem foglalkoznak vele tovább. Volt rá esély, mert az őrszoba bejáratánál ülő két őrnek kb. húsz monitort kellett szemmel tartania, és folyamatosan elvonta a figyelmüket a kollégák jövés-menése. Gexx mechanikusan rakosgatta egyik lábát a másik után, így mászott csigatempóban a falon, míg el nem érte a plafon hajlatát. - Gyerünk már! - suttogta Chiyo. Belül nevetnie kellett önmagán, hogy egy gépet biztat. Tudta, hogy Gexx képes a falról a plafonra átmászni, hogy ismeri a lépések bonyolult sorrendjét. Elvégre ő mutatta meg ezeket a lépéseket, Assemblerben és C++-ban a legapróbb mozdulatokat is megtanította neki. Gexx még egy lépést előremerészkedett, elfordította vasrudakból és műanyagból álló testét, aztán áttette első két lábát a plafonra. Majd a következő lábát akarta volna áthúzni és elhelyezni, viszont az pont hiányzott. Gexx nem a semmibe, hanem a semmivel lépett. Chiyo visszatartotta a lélegzetét, és figyelte, ahogy Gexx két lábbal a plafonon, hárommal pedig a falon csüng, közben zavartalanul futtatja a programját. Kétségkívül azt hitte, hogy biztosan lóg a plafonon, mert még egy tappan- csot elemelt a falról. Át akarta helyezni a plafonra, de alig húzta el, Gexx elvesztette a tapadását. Chiyo előreszökkent. Pont időben kapta el, még mielőtt a földhöz csapódott volna. - Kuso! - dünnyögte, és csak ekkor vette észre, hogy a helyiség közepén áll. A kamera rideg szeme pontosan vette. Vajon máris felfigyeltek rá a bejáratnál ülő rendőrök? Mennyi ideje lehet még? Egy perc, esetleg kettő, tippelte. Chiyo megragadta a széket, és beakasztotta az ajtógomb alá. Habozás nélkül nekifeszült az asztalnak, és a falhoz lökte. Villámgyorsan felpattant rá, és olyan magasra tette Gexxet, amilyenre csak tudta. Második próbálkozás. A kis robot újra megkezdte a felkúszást. Lépésről lépésre, centiméterről centiméterre. Lábai aprócska hidraulikus hengerei sziszegve töltődtek fel. Fogaskerekek surrogtak. Chiyónak nem maradt más, mint reménykedni, izgulni és tehetetlenül bámulni. Imádkozott, hogy Gexx ezúttal
máshogy mássza meg a sarkot, és találjon megfelelő fogást. Mialatt a robot a plafon felé haladt, Chiyo a sporttáskájához lépett, kivette belőle a Ramones-pólót, és a felsője alá gyűrte. A kis gekkó pont elérte a legkritikusabb helyet, amikor megzörgették az ajtót. Chiyo megpördült és látta, ahogy ide-oda forog az ajtógomb. Kinyitni! - bömbölte egy hivatalnok. Tehetsz egy szívességet! - vágott vissza Chiyo, és erősen remélte, hogy a szék nem törik össze. Gexx kezdett átmászni a mennyezetre. Ezúttal sikerrel járt. Ügyesen csavarta el a testét, és a férfi üvöltése közben egyenesen haladt a plafonon, a kábel pedig lelógott róla. Normál esetben Chiyo az örömtől feltekerte volna a műhelyben az ósdi magnóját, és addig hallgatta volna az Atari Teenage Riot zenéjét, amíg sobo egy fakanállal a kezében rá nem rontott volna. De most nem volt ideje örömködni. Egyre hangosabban rázták az ajtót. Ne csinálj ostobaságot! - hallotta egy másik férfi hangját, majd nem sokkal ezután belerúgtak az ajtóba. Öt kínos másodperccel később Gexx elérte a tűzoltóberendezés vízvezetékét, és átsiklott közte és a plafon között. Chiyo elkapta a kábelt, aztán kinyújtotta a karját, nehogy a huzal beleakadjon a csőbe. Az ötlet működött. Gexx simán átfűzte a kábelt a vezetéken, és továbbmasírozott a tőle mindössze háromtenyérnyire lévő szellőzőakna felé. Menj el az ajtótól! Használni fogom a fegyveremet! Lépj hátra! - utasította a rendőr teljesen szabályosan. Chiyo megbabonázva leste, ahogy Gexx eltűnt a lamellák között. Becsukta a szemét, és számolni kezdett. Egy - kettő - három... BUUUMMMM! A rendőr rálőtt az ajtógombra,, és a golyó felkarcolta a padlót, mielőtt a helyiség hátsó falába csapódott volna. Bediliztetek? Azonnal hagyjátok abba! - kiáltotta Chiyo. Nyisd ki az ajtót! Ne csinálj ostobaságot, az nem kiút! A szellőzőaknára gondoltak, vagy teljesen komolyan azt hitték, hogy fel akarja kötni magát? Chiyonak sejtelme sem volt. Hét - nyolc - kilenc - tíz! Hirtelen megrántotta a kábelt, lefordította Gexxet a tap- pancsairól, és figyelte, ahogy a robot a kábelen lógva két lamella között a mélybe zuhan. Tökéletes, futott át a lány agyán. Gexx átfűzte a kábelt a vízcsövön meg az akna egyik rácsán, és most a levegőben kapálózva lógott. Chiyo kapkodva az asztal egyik lábához kötötte a kábel szabad végét. Lépj vissza az ajtótól! Lövök! - A lány összerándult az újabb lövéstől. BUUUMMMM! Chiyo előrehajolt, elkapta Gexxet, és gyorsan leoldozta róla a kábelt. Alig dugta a robotot a harisnyanadrágjába, minden erejével megrántotta a kábelt. Csikorgás hallatszott, majd egy halk csörgés. A vízcső meg sem mozdult, a szellőzőakna rácsa annál inkább. Négy csavarral rögzítették, ebből kettő már laza volt. Chiyo egy sikoly- lyal belekapaszkodott a kábelbe, amitől hirtelen kiszakadt a rács, és a kábelen a lány felé csúszott. Elengedte a huzalt, és várt, amíg a vasdarab le nem esett a földre. Na, gyerünk! - biztatta magát, aztán a jobb csuklója köré tekerte a kábelt, és elkezdte felhúzni magát. Az első kísérlet kudarcba fulladt. Alighogy teljes súlyával a kábel egyik végére nehezedett, a másik végén az asztal felrepült a magasba, és nekicsapódott a vízvezetéknek. Egyik kezét a másik után rakosgatva küzdötte magát egyre feljebb. A kábel a bőrébe vágott, de nem vérzett, csak a keze lett rákvörös. Lihegve érte el a szellőzőaknát. Tisztában volt vele, hogy mindössze egyetlen esélye van, hogy belendítse a lábát. Ha ez most nem sikerülne, akkor az asztal vagy leszakítaná a vízvezetéket, vagy úgy elsodorná őt, hogy már nem tudná megtartani magát.
Mély lélegzetet vett. Chiyo, kapd össze magad! - unszolta magát, és előrelendült. Sikerült! A másik lábát is be tudta tuszkolni, és fel tudta szabadítani a kezét. Felnyomta magát a szellőzőaknába, aztán, hogy az asztal súlya ne húzza vissza, kitámasztotta magát a bádogcsőben. -A franc! - nyögött fel, és pánikszerűen szedte le a kezéről a kábelt. Elengedte és figyelte az aknából, ahogy az asztal a földre zuhan, magával rántva a huzalt, visz- sza a vízcső fölött, ami aztán döglött kígyóként terült el a földön. BUUUMMMM! A szellőzőakna téglalap alakú nyílásán át rálátott az ajtóra. Fa repedt és szilánkok röpködtek a szobában. Amint oldalra borult a szék, máris berontott a két rendőr. Miközben Chiyo már eliszkolt a sötétségbe, hallotta, ahogy a férfiak a nyílás alá tolják az asztalt, és hasztalan próbálják elérni az akna szélét. - Erre találták fel a létrát - mosolygott maga elé Chiyo. Igaz, nagyon megerőltető volt, és a lány a szűk csőben levegőt is alig kapott, mégis továbbkúszott. - Fulladásos halál a szellőzőben tréfálkozott. Elágazáshoz ért, és a gekkót irányította az aknába. Sajnálta feláldozni Gexxet, de nem maradt más választása. Még egy röpke pillanatig követte a tekintetével, aztán továbbmászott, bár fogalma sem volt, hová. A következő elágazásoknál vakon döntött, kizárólag ösztöneire és a csöveken tompán átszűrődő utcai zajokra hagyatkozott. Remélte, hogy egy hátsó udvaron vagy az egyik fénymásoló szobában lyukad ki, ami mellett az előbb elsétáltak. Csak ne egy másik cellában, imádkozott. Amilyen szerencsém van, az egyik szomszéd szobába jutok, ami ugyanúgy néz ki, mint az előző. Megint egy rács jelent meg alatta, és lepillantott a lamellák között. Úgy látszott, hogy időközben már nem a kihallgatószobák részlege, hanem a nagyterű iroda fölött járt. A rácsok között asztalokat látott. Hivatalnokok telefonáltak, turkáltak bőszen az irataik között, vagy bámulták a képernyőiket. Továbbkúszott, és a következő rácson át meglepetésére a nadrágkosztümös nőt fedezte fel. Két fiatal hivatalnok állt előtte, és éppen jelentést tettek. Alig fejezték be a férfiak a mondandójukat, a nő a plafonra nézett. Chiyónak kihagyott a szívverése. Pillantásuk találkozott, és a lány esküdni mert volna, hogy a rendőrnő is látta őt. De aztán elkapta a tekintetét és eliszkolt. Chiyo bizakodott, hogy Gexx elég zajt csinál az aknában. Utálta, hogy a robotot kellett csalinak használnia, de ezt az árat meg kellett fizetnie. A szellőzőakna elemeit összetartó csapszegek kilyukasztották a neccharisnyáját. Bár felsértette a térdét, mégis ; halkan és gyorsan mászott tovább. A következő rács. Lekukucskált. Az akna alatt egy több mint kétméteres iratszekrény állt, de közel s távol nem látott senkit. Egy másodpercig még belehallgatózott a csendbe, aztán kiszedte a csavarokat és kihajtotta a rácsot. A lány kidugta a fejét, és megállapította, hogy egy oldalfolyosón kötött ki, nem messze a nagy irodától. Amilyen gyorsan csak tudott, az iratszekrényre huppant. Lábfejével kinyitott egy fiókot, így le tudott mászni. Amikor földet ért, megigazította a haját: cipőfűzőivel gyorsan két copfba fogta. Szoknyája alatt fürgén kibújt kiszakadt harisnyájából, és magára kapta a Ramoneses pólóját. Az irodából izgatott hangok jutottak el hozzá. Mintha az egyik hivatalnok az ő nevét mondta volna, de ebben nem volt biztos. Óvatosan elosont a folyosó végéig, és bekandikált a helyiségbe. Miközben a nadrágkosztümös királynőként trónolt a szoba közepén, kollégái szorgalmas méhecskék módjára röpdöstek körülötte. De a hivatalnokok nagy része továbbra is telefonált, adatbankokban lapozgatott vagy feljelentéseket vett fel.
A nyitott íróasztalok, válaszfalak és újabb irodákat rejtő üvegkalitkák mögött volt a kijárat. Nem túl messze, talán ha negyven méterre, de az utcai üvegajtónál egy rendőr strázsált, aki épp ebben a pillanatban kapott erősítést egy második kolléga személyében. Chiyo belépett az irodába, nem túl gyorsan, de nem is túlságosan totojázva, nehogy feltűnést keltsen. Számos áruházban és elektromos szaküzletben gyakorolta már eleget, hogyan kell figyelemkeltés nélkül mozogni. Nem okozott gondot neki, hogy egyenesen a hivatalnokok arcába nézzen, és pusztán udvariasságból a földre szegezze a pillantását. Úgy sétált át közöttük, mintha éppen egy unalmas tanúvallomást tett volna. Lazán lenyúlt egy széktámlán lógó rózsaszínű kapucnis pulcsit, amit menet közben fel is vett. A felső a célnak tökéletesen megfelelt - bár egy számmal kisebb volt -, a kapucni eltakarta Chiyo arcát. Ráadásul a rózsaszínű anyag a ráhímzett csillogó cicával teljesen ártatlan - és ami a lényeg egészen más kisugárzást kölcsönzött neki. Határozott léptekkel tartott a kijárat felé. Még egy képregényt is felkapott, amit a hóna alá szorított, két asztallal később pedig az egyik lézernyomtatónál egy nyomtatópat- ronos dobozt sikerült felmarkolnia. Senki sem törődött vele, senki sem szólt hozzá. A képregényt a dobozra fektette, és a mellkasa elé tartotta. Csak futár vagyok, csupán elhoztam valamit, győzködte Chiyo gondolatban a két őrt a kijáratnál. Nem kell szólni hozzám. Még tizenöt méter. Még rá is játszott, mintha a doboz nehéz lenne, hogy a férfiak kinyissák neki az ajtót. Minden remekül ment. Hirtelen az egyik üvegirodából egy hivatalnok sietett ki. Kenichi. Találkozott a tekintetük, Chiyo pedig kővé vált, mint akibe villám csapott. A nyomozó elindult felé. A lányban egyből feltámadt a menekülési ösztön, de nyugalomra intette magát. Egyszer, kétszer mély lélegzetet vett, aztán kicsit magasabbra emelte a dobozt, hogy Kenichi ne láthassa az arcát. Meglehetős nyugalommal az egyik kávéautomatát célozta meg. A férfi még mindig felé tartott. Lehet, hogy máris felismerte? Bármelyik pillanatban rákiabálhat, előkaphatja a fegyverét, leteperheti... A nyomozó telefonnal a fülén száguldott el az asztalsorok mellett. Chiyo hirtelen mozdulattal a kávéautomata kijelzőjéhez fordult. A jó életbe! - dühöngött, túlságosan feltűnően viselkedem. Letette a kartondobozt, és úgy csinált, mintha kávét választana. Háta mögött megérezte Kenichit. Elállt a lélegzete. Orrában érezte a férfi szúrós arcszeszét. - Chiyo? - kérdezte. Chiyo becsukta a szemét, és lélegezni sem mert. Lassan megfordult, felvette bocsánatkérő mosolyát, és felemelte a kezét. Ekkor meghallotta Kenichi következő kérdését: Meglógott...? Még az épületben van...? Hol? Alig egy méterre a lánytól állt meg telefonálni, közben végig a kávéhoz való aprópénzzel játszott. Amint meghallotta, mi történt, körülnézett. Chiyo egy szemvillantás alatt visszapördült az automatához, és megnyomott egy gombot. Csak azt mondtam, hogy kicsit hagyjátok főni a levében, picit puhítsátok meg. Akkor biztosan többet mesélt volna. Chiyo kifújta a levegőt. A férfi hangja elhalkult, ahogy távolodott. A lány még néhány másodpercig időzött a masina előtt, és látta, ahogy Kenichi a nadrágkosztümössel értekezik. Mindketten eltűntek a kihallgatószoba irányában. Chiyo épp el akarta hagyni az őrszobát, amikor pillantása az üvegfalon át Kenichi irodájára esett.
Az egyik irathalmon félreismerhetetlenül ott hevert a sisak. Hitomi, gondolta Chiyo. Rád találok, erre sobo meghal. Mi a titkod? 45
Cambridge - Cambridgeshire, Anglia A nő összehúzott szemmel vizsgálta látogatóit. Egyértelmű volt, hogy nem tetszett neki a látvány, és Ian ezt egyáltalán nem tudta felróni neki. A szellős nyári ruhát viselő vidám emberek között ijesztőek lehettek a lila foltjaikkal meg a véres karcolásaikkal. Már az is csoda volt, hogy egy kamionsofőr egyáltalán hajlandó volt megállni és felvenni őket. Majdnem a fél napjuk ráment erre a nevetséges hatvan kilométerre Cambridge-ig. A Cam folyó partján fekvő kis teraszkávézóban sok vendég volt. Néhány anyuka a gyerekével a fagyispultnál ácsorgott, nevetgélő és cigarettázó egyetemisták ücsörögtek a napon, pár turista meg a városnézés fáradalmait pihente ki a tarka napernyők alatt. - Jó sok időre volt szükséged, Ian. - Dr. Stratton a fiúra nevetett. Várt bennünket? - Ian összezavarodott. Lehet, hogy rácsörgött az asszisztensnő, miután a rendelőben jártak? Vagy mi a fenére gondolt? Homlokát ráncolva méregette a nőt, akinek tökéletesen festett vörös körme volt, virágos nyári ruhát és óriási szalmakalapot viselt. Habár már bizonyára ötven felett járt, karja még mindig feszes és izmos volt. Dr. Stratton nemcsak karcsúnak tűnt, hanem kimondottan edzettnek. Valószínűleg amiért évekig a hadseregnek dolgozott, vélte Ian. Rendkívül világos zöld szeme arcának éles eszű benyomást kölcsönzött. Nyakában csinos gyöngysort viselt, ami kiemelte szeplős dekoltázsát. Ian általában nem szokott a nagymamája korú nők külsejére figyelni. De azt el kellett ismernie, hogy Amy Stratton szép. Nem az a fajta cuki, hibátlan szépség, mint a címlaplányok vagy a tizenkettő egy tucat szépségek. Nem, az ő érett szépsége a szemén át az egész arcát beragyogta. Több mint tíz éve várok rád - közölte, és mosolygott. - Nagyon hasonlítasz rá. Barátságosan nézett Ianre. - Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy hamarabb jössz. Mivel Ian még mindig nem jutott szóhoz, Bpm az asztalhoz húzott két fonott széket, és átvette a szót. Jó. - Megköszörülte a torkát. - Akkor abba is hagyhatjuk a jópofizást. Kutyául nézünk ki, magunk is tudjuk. Miért várt Ianre? És honnan tudja a nevét? Nick Waterspoon mesélt magának róla? - Jelzett a barátjának, hogy tegye az asztalra a betegdossziét. Ian nyirkos kézzel nyúlt a hátizsákjába, és összeszedegette a papírokat. Hirtelen elviselhetetlenül meleg lett a napon. Ott a válasz a kezedben - vágta rá dr. Stratton mosolyogva, tekintetét a betegdossziéra szegezve. - Thomas sokat mesélt rólad, Ian. - Elmélázva kavarta meg a jegeskávéját. Ismerte apám nevét? Úgy értem, az igazi nevét? Amy Stratton bólintott. Ian addig bámult a nőre, amíg az felhúzta a szemöldökét. A fiú zavartan elfordította a fejét, és a folyóra meredt. A kormányos pattogó utasításait követve egy nyolcevezős siklott el a Cam folyón. Az evezők egyenletesen hasították az enyhén fodrozódó vizet, és Ian az egyetemisták nevetését is hallotta, miközben megfeszültek. Szóval Nick Waterspoon valóban azonos Thomas Boroughs-zal? - firtatta Bpm. - Akkor ezt meg tudja erősíteni? Amy Stratton bólintott. Thomas különleges ember volt. Rendkívül figyelmes és együtt érző, bár a paranoia súlyos válfajában szenvedett.
Lényeket látott. - Ian figyelte a nő reakcióját, vonásai sem csodálkozást, sem iszonyatot nem árultak el. - Ezért várta az érkezésemet? Nos, mivel - egy pillanatra felemelte az aktát - jó 320 oldalnyi vizsgálati jegyzőkönyv áll a rendelkezésetekre, talán eltekinthetünk az orvosi titoktartástól. - Felsóhajtott. - Igen, látomásai voltak. Azt hitte, hogy ezek a lények üldözik, és mindent el akarnak égetni. A tűz angyalainak nevezte őket. - Félretolta a jegeskávéját, belelapozott az aktába, aztán kicsit túlságosan is fájdalmas pillantással dőlt hátra. Ian úgy találta, hogy a nő keze a kelleténél tovább pihent a kopott borítón. Mint amikor az ember egy emlékekkel teli fényképalbumot dédelget. Viszonya volt vele - állapította meg szárazon. - Ezért volt a támaszponton olyan gyakran magánál, még ha nem is tudta meggyógyítani. - Amíg a fiú beszélt, a nő reflex- szerűen visszahúzta a kezét. Ian a szemébe nézett. A nő úgy érezte, hogy rajtakapták, de nem tudta, hogy elmondja-e az igazságot. Mi mindent mesélt még rólam meg az anyámról? Boldogabb volt magával, mint velünk? Ezért hazudott nekünk éveken át? - Ian maga is hallotta, hogy a hangja egyre erő- sebb és ingerültebb. Hát már sosem lesz vége a hazugságoknak? Néhány vendég feléjük fordult, de Ian egyáltalán nem foglalkozott velük. Ian, kérlek... - Dr. Stratton sóhajtva dörzsölgette a homlokát. - Talán jobb lenne dünnyögte -, ha inkább hazamennél. Apámnak kettős élete volt, anyámat és engem éveken át becsapott! Erre maga annyit mond nekem, hogy inkább menjek haza1 Most, amikor végre megtaláltam őt? Az igazi apámat? - Ian keserűen felnevetett. - Azok után, ami történt, úgy beszél velem, mint egy kisiskolással? - Fejét rázva mutatta a sebhelyeit. - Az életemet kockáztattam, hogy többet tudjak meg róla, tutira nem fogom hagyni, hogy a szeretője lerázzon. Higgadj le, Ian! Még Bpm is csodálkozva nézett a barátjára. Ian szemében düh lángolt. A mellkasa előtt összefont karral addig bámulta Amy Strattont, amíg a doktornő zavartan lesütötte a szemét, és a jegeskávéja után nyúlt. Számított rám! Hát tessék, itt vagyok! Feszült csend állt be. Bpm idegesen csúszkált a székén, aztán magához ragadta a szót: Tudjuk, hogy Bentwaterben a 80-as évek elején titkos kísérleteket folytattak. Egy Victor bombázóról és egy álcázási technológiáról volt szó. És úgy gondoljuk, hogy Ian apja nem öngyilkos lett. Dr. Stratton rágyújtott egy cigire, aztán belekezdett: Eleinte én is ezt gondoltam. Uramisten, az jutott eszembe: hát most elkapták a tűz angyalai. - Mosolyogni próbált. - Ian, apád fizikusként dolgozott ott. Azért találkoztunk, mert szörnyű rémálmok gyötörték. Próbáltam kezelni, de egyre jobban elhatalmasodott rajta a skizofréniája. Hangokat halott, cönesztéziái voltak, eleinte akusztikus, később már optikai hallucinációi is. Örökölhető. Cönesztéziák? - Bpm előrehajolt, hogy kibújjon a kabátjából, de túlságosan hasogatott a sebe. - Elvehetem? - kérdezte, és az egyik üres vizespohárra mutatott. Dr. Stratton bólintott, és Bpm kezébe borította a jégkockákat, hogy rányomhassa őket a kötésére. A doktornő aggódva figyelte a fiú sérüléseit. El kéne mennünk a rendelőmbe - közölte, és kiitta az utolsó korty kávéját. - A cönesztézia azt jelenti, hogy kóros testérzékelései voltak. Úgy érezte, van benne valami. Attól félt, hogy valami növekszik benne. - Hirtelen lanre emelte a tekintetét. - Ian, sajnálom, édesapád súlyos beteg volt. Futólag megszámolta a pénzét, aztán a csészealjra tette. Tekintete a Camre siklott, ahol az evezősök még mindig rótták a kilométereket. Az első két évben a skizofrénia minden stádiumát megjárta - magyarázta -, én meg csak tétlenül néztem. Nem akarta elmondani, hogy mi történt a bombázóval a B4-es hangárban, vagy -
hogy mit kutattak. Többször is indítványoztam az idő előtti kilépését az USA hadseregéből, de a katonaság megtagadta a szolgálat alóli felmentését. Még csak áthelyezni sem akarták. Aztán egyszer csak több is történt a találkozásaik alkalmával - jegyezte meg Ian ridegen, és felemelkedett. A tankönyvek összes szabályát megszegtem - felelte a nő -, de a kezelésekből barátság, később szerelem lett. Igen, Ian, igazad van. Az az egész - a betegdossziéra bökött - már csak puszta formalitás volt. Apád az összes gyógyítási mód elől elzárkózott. A saját világában élt, és lehetetlen volt meggyőzni arról, hogy a tűz angyalai nem léteznek. Néha éjszakákon át ébren feküdt, és azt zokogta, hogy ő a hibás, meg hogy miatta jöttek. Vagyis Wesley elmélete helyes volt. A kísérletekkel csalogatták ide a lényeket. Az 6 apja csalta ide őket, aztán többé nem tudott megszabadulni tőlük. Mialatt Bpm a hóna alá szorította a dossziét, és nagy nehezen feltápászkodott, Ian halkan kibökte: Maguk ketten egészen a haláláig...? - nem fejezte be a kérdést. Olivia ismerte egyáltalán Ian apját? Vagy a férfi egész végig becsapta és csalta őt? Rosszul lett a gondolattól, hogy annyi éven keresztül átverte az anyját. Nem. Már szakítottunk, mielőtt bezárták a bázist. Utána pedig mindenki a maga útját járta. Én megnyitottam a rendelőmet Cambridge-ben, és csupán egyetlenegyszer láttam apádat. - Karjára akasztotta kis szalmatáskáját, és megvárta, míg a fiúk is belebújnak a hátizsákjukba. Együtt sétáltak végig az utcán. 1994 januárjában váratlanul eljött hozzám. Szörnyen nézett ki. Hajszolt és kialvatlan volt. - Egy hónappal a halála előtt? A nő bólintott. - Megkért, hogy őrizzek meg neked néhány dobozt. - Dobozokat? - Neked szánta őket, Ian. Mosolyogva nyitotta ki piros kabriója utas oldali ajtaját, és invitáló kézmozdulatot tett. - Megmondtam, hogy hamarabb vártalak. 46
Chiyo eldurrantotta a rágóját, felvette menekülés közben kilyukadt fekete harisnyáját, és megint bekukucskált az ajtó kémlelőjén. A lakásban zene szólt, sőt a barátja árnyékát is látni vélte a folyosón. Újra csengetett, de most egyszerűen a csengőn hagyta az ujját. Nyisd ki, Takai! Tudom, hogy bent vagy - kérlelte. Egy hajcsavarós nő kíváncsian nyitotta ki a szemközti ajtót, onnan bámészkodott. Chiyo kinyújtotta rá a nyelvét, és ujjával továbbra is keményen nyomta a csengőgombot, közben idegesen tologatta szájában a rágóját. Miért nem nyitja már ki a barátja az ajtót? Takai! Ne csináld már! - Néhányszor ököllel az ajtóba csapott. A lift szokás szerint bedöglött a városszéli koszos panelházban, úgyhogy Chiyo gyalog cipelhette fel a behemót sisakot a tizenkettedik emeletre. Valahol Hachioji felett egy Airbus húzott el, zaja egy kis időre elnyomta a csengő berregését. Miután a repülő elkanyarodott, és a dübörgés elült, Chiyo az ajtólapra tapasztotta a fülét, és technózenét hallott. Végre lépések közeledtek. A következő pillanatban a barátja kinyitotta az ajtót. A srác fehér fodros inget kanyarított magára, meg belebújt egy farmerba. Chiyo? - Álmosan nézett flancos, ékkövekkel díszített digitális órájára, amit Chiyo két hónapja lopott neki. Ez az óra volt az ajándéka az egyéves évfordulójukra.
Mér' ki más? - robbant ki a lányból dühösen. - Itt dek- kolok, mint egy idióta. A fiú ásított, de Chiyónak valahogy mégsem tűnt álmosnak. Az arca pirospozsgás volt, a haja zilált, és a tekintete is elég éber. A lány meg akarta csókolni, de a fiú kitért előle. Mi a frász van? - kérdezte Chiyo bizalmatlanul. - Beszedtél valamit? - Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, a lány már be is surrant mellette a szűk folyosóra. - Valahol tábort kell vernem, haza nem mehetek, gondoltam, talán nálad... Lassíts, Chiyo! Éppen az anyámmal csetelek. Csak... Nem vettem be semmit. - Utána ment és magához húzta. - Figyelj, most nem alkalmas. Nem alkalmas? Neked aztán jók az idegeid. Nincs hova mennem. Csak pár nap, minden le fog tisztázódni. A srác hallgatott. Van nálam egy király sisak, kint a folyosón. - Chiyo remélte, hogy Takai majd bólint, vagy mutat valamilyen reakciót, de a fiú csak beletúrt szanaszét álló, sűrű fekete hajába. - Jól hallottam, hogy letartóztattak? A lány a szemét forgatta. Csak kihallgattak - helyesbített. Még mindig megütközve méregette a barátját. A fiú kérdésében aggodalom bujkált, de az nem Chiyónak szólt. - De honnan tudod? - Voltam nálatok, de egy idősödő felügyelő elküldött. Chiyo csak képzelődött, vagy a srác tényleg lassacskán a bejárati ajtó felé terelgette? Mi a fene folyik itt? - ugrott neki Chiyo. - Valamit elhallgatsz előlem. Takai szenvedő arcot vágott. Figyelj rám, Chiyo! Tudod, hogy most épp az ikebukuroi tajvaniaknak csinálom a repülőjegyeket meg a beszállókártyákat. Neked meg már amúgy is van aktád a zsaruknál. Lopások, verekedés a kikötőben, testi sértés... Szóval, ez most... Ez most nem a legmegfelelőbb időpont, kérlek, ne érts félre, de... - tanácstalanul felvonta a vállát. Chiyo semmit nem értett. Sem félre, sem sehogy. - Mondd már el, mi van! Csak... Szóval csak annyit kérek, hogy adj pár napot. Egy kis szünet mindkettőnknek jót tenne. Úgy értem, kell ez a meló, ha nem hamisítok nekik repülőjegyeket, nem tudok lakbért fizetni ebben a hónapban. Téged meg letartóztattak, és egy olyan alak a lakásomban, mint te, nem éppen... Olyan alak, mint én! - vágott a szavába Chiyo. - Úgy érted, most, hogy hivatalosan is bűnöző lettem, nem akarsz beengedni a lakásodba? Egymásra néztek, a csend elviselhetetlen volt. Végül Takai bólintott, anélkül, hogy Chiyo szemébe nézett volna. Itt valami bűzlik, gondolta Chiyo, mert ez a beszari stílus nem illet Takaihoz, aki egyébként motorokat lopott, meg turistákat rámolt ki. Szóval szünetet akarsz tartani? - firtatta. - Szakítani akarsz? Én? - vágott vissza a fiú felháborodva. - Nem. Miért gondolod, dehogy... Chiyo végre mindent megértett. Félretolta a srácot, és a hálószobába rohant. Takai ágyában egy fiatal lány nyújtózkodott, még csak meg sem próbálta eltakarni hatalmas melleit. Félmeztelenül Wiit játszott, és csak egy másodpercre hagyta abba, hogy odaintsen neki. Chiyo megpördült, és gyűlölködő pillantást vetett Takaira, aki mondani akart valamit, de a lány egy kézmozdulattal belefojtotta a szót. A fiú felemelte a kezét, és kezdett volna magyarázkodni, amikor képen törölték. Mielőtt elkaphatta volna Chiyót, az már félrelökte, kirohant a folyosóra, és dühtől reszketve csapta be maga mögött az ajtót. Egy, kettő... Mélyet lélegzett, megfordult és óriási sikollyal az ajtóba rúgott. Aztán felkapta a sisakot, és elindult a lifthez. Miközben a ház csendjét egy újabb repülő zavarta meg, Chiyo -
teljes erőből a lift burkolatába bokszolt. Újra és újra lesújtott a telefirkált, összekaristolt műanyagra. 47
Hiába volt hűvös a menetszél, Bpm-ről mégis folyt az izzadság. Miután dr. Stratton irodájában ellátták a sebét, és haraptak valamit, elindultak Thorpe on the Hill községbe. A Cambridge-től 90 kilométerre északra fekvő falucskában állítólag volt egy régi nyaralója a nőnek. Ian meglepődött, hogy a doktornő a dobozokat nem tartotta otthon magánál. Igazából arra számított, hogy egy levelekkel teli cipősdobozt nyom majd a kezébe, de ezen az ötleten a nő csak kacagott. Ian az anyósülésen ült dr. Stratton mellett, aki egyszerre cigizett és kortyolgatott kávét egy papírpohárból. A fiú aggódva fordult a barátjához, aki összegörnyedve feküdt a kabrió hátsó ülésén. Bpm pár perce azt mondta, hogy gyomorgörcse van, és ledőlt. Most már reszketett, és a szája is bekékült. Többször is kérdezték tőle, hogy mit tudnának segíteni, de csak valami gyümölcslevet kért, amikor egy Sainsbury's üzletnél megálltak elemózsiát venni a fiúknak. Ian nem gondolta, hogy Bpm dr. Stratton kajája miatt lett volna rosszul. A pszichiáternő az előző napi ebédjét melegítette meg nekik a mikróban, marhasültet tésztával. Az elmúlt napok gyorséttermei után mennyei volt. Nagyon bízott abban is, hogy nem a késszúrással függ össze. Jó, hogy dr. Stratton is megnézte a sebet, és jóddal le is fertőtlenítette. Minden rendben? - kérdezte Ian aggódva Bpm-et. Csak egy kicsit rosszul vagyok. Nincs gáz. A sebed miatt? Bpm megrázta a fejét. Nem, nem hiszem. Ian visszafordult a doktornőhöz. Pár órával ezelőtt még pipa volt, hogy az apja megcsalta Oliviát ezzel a nővel, de dühe lassan kíváncsisággá alakult át. Még a rendelőben megmutatta neki az öt jelet, de dr. Stratton csak a homlokát ráncolta. Ian újra elővette hátizsákjából a jegyzetfüzet másolatait, amelyeket Seymourtól kapott. Apámnak tudnia kellett, hogy mit jelentenek ezek a szimbólumok, és honnan jönnek a... a tűz angyalai! Meg hogyan lehet elpusztítani őket, tette hozzá gondolatban. Hát, igen, lehet. De ez már évekkel ezelőtt történt. - Dr. Stratton elnyomta a cigijét a hamutartóban. - Utoljára akkor találkoztunk, amikor épphogy megszülettél. Legalábbis azt hiszem. Talán mondott valamit, de akkor az benne van a betegdossziéban. Lendületesen lekanyarodott a kijáratnál, és letért egy keskeny országútra. Szótlanul vezetett két mérföldön át, aztán Ianhez fordult. Csak a betegségén keresztül definiálod apádat? Mi olyan fontos a kényszerképzeteiben? Nincs semmi más, ami érdekelne? Őszintén szólva, számomra nagyon meglepő, hogy kizárólag a betegségéről akarsz velem beszélgetni. Ian vissza akart vágni, aztán inkább megtartotta magának. Az ablakon át a zöld kukoricamezőket bámulta. Lehet, hogy igaza volt a nőnek? Többet kéne Thomas Boroughs-zal, az emberrel foglalkoznia, és egy kicsit elfelejteni a szellemeket? Apja egykori képét törölte. A nyájas családapa, aki egykor South Kensington tudományos múzeumába vitte a fiát, meg a szorgalmas bankár, aki pompás villát és gyors autót tartott fenn, mind semmivé váltak. Nem maradt más, csak egy kettős életet élő férfi. Egy őrült, aki a hadseregnek dolgozott, és titokban a szeretőjével találkozgatott. Egy izgalmas titkokkal teli élet - azonban Iannek egyáltalán nem tetszett, amit eddig kiderített. Milyen ember volt hát? - kérdezte ügyetlenül.
Amy Stratton elnevette magát. Ez aztán igazán spontán és együtt érző kérdés! - Kiitta a kávéját, és az üres poharat a kormány mögé tette a műszerfalra. - Megfontolt volt. - Egy ezüsttokból újabb cigit kotort elő. Talán ez illik rá a legjobban. Ian közben Thorpe első házacskáit nézegette, de Amy még a községtábla előtt elkanyarodott, és egy zöld mezők között kanyargó kavicsútra irányította az autót. Megfontolt? Ennyi az egész? Egy otthonülő ember, aki kizárólag a kutatásaival foglalkozott? A pszichiáternő megint felkacagott: Nem, nem. Nagyon szívesen eljárt hazulról, már amennyire a betegsége megengedte. Legjobban a vizet szerette. Nem tudom, miért, de a hegyek soha nem vonzották. Engem sem, gondolta Ian. Legszívesebben itt volt a tónál vagy a tengernél. Csodálatos humorérzéke volt, és szerette a találós kérdéseket. - A másolatokra nézett, amiket a fiú a kezében tartott. - Akár ez is az egyik rejtvénye lehetne. Egyszer mesélte, hogy régebben az apjával órákon át játszottak. Bonyolult rejtvényeket találtak ki, és azzal bosszantották az anyukáját. A nő az utat figyelte. Nem tudom, mit jelenthetnek, de talán... Az egyik első találkozásunkkor beszélt arról, hogy a tűz angyalai jeleket küldtek neki. Igen. Ezt... igen, ezt mondta egyszer. Ezektől a szellemektől származnak? Dr. Stratton kétkedő pillantást vetett Ianre. Csak nem hiszel te is ezekben az angyalokban, akik tüzet hoznak a Földre? Ian nagy levegőt vett, és megrázta a fejét. A képzelgések egyáltalán nem illettek apádhoz, mert amúgy két lábbal állt a földön. Pontosan tudta, mit akar elérni az életben, és a gondolatait is mindig erős kontroll alatt tartotta. Apád nagyon racionális gondolkodású volt, vagyis nem véletlenül lett fizikus. így van ez a betegségekkel - szólt közbe Bpm. - Mindig a rosszat támadják meg. - Még mindig reszketett, de azért mosolygott, ha fájdalmasan is. Inkább vissza kéne vigyelek téged - állapította meg dr. Stratton. Nem, nem. Igaz, hogy most meg fázom, de már nem vagyok rosszul. Amy Stratton lassított, és egy földútra kormányozta a kabriót. A visszapillantó tükörben méregette Bpm-et. Amíg az ember tisztán képes gondolkodni, felelős a saját tetteiért. Elnyomta a még csak félig elszívott cigarettáját a hamutartóban, és szétszórtságában azonnal meggyújtott egy másikat. Vajon láncdohányos vagy csak feszült? - próbálta eldönteni Ian. Újra hátrafordult a hátsó ülésen krétafehéren ücsörgő Bpm-hez. Biztos vagy benne, hogy ne menjünk orvoshoz? Bpm ingerülten rázta a fejét. Miért magának adta az Iannek szánt dobozokat és nem a feleségének? - folytatta Bpm a társalgást. Azt mondta, nem akarja még nehezebbé tenni a felesége életét. Pedig ezt tette - vágta rá Ian durcásan. El tudom képzelni... Te pedig, Ian, elhiheted, hogy nekem sem volt könnyű. Keserves szemrehányásokat tettem magamnak, hogy nem tudtam segíteni rajta, és - nyelt egy nagyot hogy nem vettem észre, hogy véget akar vetni az életének. Legkésőbb akkor rá kellett volna jönnöm, amikor elhozta nekem a dobozokat. Egy pillanatra elfintorodott, úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. Aztán összekapta magát, és az úton heverő gallyakra mutatott. Ide soha nem jön senki. - Ügyesen kikerült egy vastag, úttestre zuhant ágat.
Én magam sem voltam itt már másfél éve. - Megrázta a fejét. - Olyan gyorsan repül az idő. Emlékszem még, hogy találkoztam itt édesapáddal 1990 karácsonyán. - Belefeledkezett a gondolataiba. Ian a szeme sarkából figyelte a nőt, miközben a kabrió egyre mélyebbre hatolt az erdőben. A fiú még mindig nem tudta eldönteni, hogy mit tartson róla. A dobozokban csak pár régi film van, nyaralásokról meg születésnapokról. Semmi különös, de én még nem láttam, csupán egyszer néztem bele a csomagba. Inkább a tóparti házikóban helyeztem el. Az ember lakása megtelik kacatokkal, ha időnként nem lomtalanít. így van ez a lelkekkel is. A házikó félig a szárazföldön állt, félig pedig cölöpökön a vízben. Érintetlenül és ferdén, festői látványt nyújva egy ösvény végében. Nagy ég, hogy néz itt ki minden! - sóhajtott dr. Stratton, és megállt két görög szobor előtt, amelyek valaha a bejáratot jelezték, de ma már a magas fűtől szinte semmit nem lehetett látni belőlük. Ian kinyitotta a kocsi ajtaját. Itt lakhattok, ha akartok. Sajnos nincs közvetlen buszjárat a faluba. Arra, tovább, mintegy két mérföldre... - A tó túloldalára mutatott, öt hatalmas tölgyfa felé. - Van ott egy tanya. Csónakkal is átevezhettek, az sokkal gyorsabb, mint megkerülni a tavat. Nem akar maga is bejönni? Dr. Amy Stratton még egyszer megnézte a házat, aztán szomorkásán elnyomta a cigijét. - Túl sok szép emlék fűz ehhez a házikóhoz. Minden alkalommal fáj. Már el akartam adni, de... - Miután a csomagtartóból kivették a hátizsákokat meg a három szatyor ennivalót, a nő elköszönt. A két fiú nézte, ahogy távolodik, még utána is sokáig álltak az ösvényen Árész és Athéné szobra között, míg csak az erdő teljesen el nem nyelte a piros kabriót. -
48
McMurdo-állomás, Antarktika A nehéz Super Puma AS332 teherszállító helikopter a túl erős széllökések miatt már egy fél órája a szélesen elterülő bázis fölött körözött, amikor a pilóta végre jelezte, hogy leszállnak. Dániel fáradtan nézett ki a helikopterből McMurdo öblébe. A fehér és piros téglalapok mellett türkizkékeket is felfedezett a hóesésben. Tetők és konténerek. A peremtenger mentén fekvő állomás az Antarktisz legfontosabb elosztópontjai közé tartozott. A logisztikai és kutatóközpont nemcsak az Amundsen-Scott-bázist látta el felszereléssel meg élelmiszerrel, hanem az oroszokat is a Vosztok állomásukon meg néhány más támaszpontot. Az állomás az 50-es évek közepe, vagyis a létrejötte óta évről évre nagyobb lett. Közel kilencven épület alkotott szállásokból, laborokból, ellátó raktárakból és tartályokból álló labirintust a partszakaszon. Egy áttekinthetetlen falu iszapos utakkal és tekergő ösvényekkel a nagy, fehér semmi közepén. Az első és leghosszabb szakaszt egy súlyos LC-130 Hercules teherszállító repülővel tették meg, mielőtt a Transzantarktiszihegység lábánál egy aprócska állomáson átültek volna a helikopterre. Alighogy felszálltak, elromlott az időjárás. Dániel ásított, szeme égett a fáradtságtól. Az állandó ücsörgés, először a repülőben, aztán a helikopterben, meg aztán az éjszakázás egy nevetséges sátorban valahol a hegyekben nem tett éppen jót a sebének. Hál' istennek a Super Pumával eljutottak egészen a dry Valleys egyikéig egy teljesen hó- és csapadékmentes völgybe. A heliporttól északra fekvő jégpályán szálltak le. Még mielőtt leálltak volna a rotorok, Alva kisegítette Dánielt a helikopterből. A férfi a vállára akarta kapni a csomagját, de a lába miatt majdnem elvesztette az egyensúlyát. Alva segített neki megmarkolni a zsákot, aztán a férfi
hátára dobta. Mennyire szeretett volna ő segíteni a nőnek, ahelyett, hogy a síbotjára támaszkodva, mint egy nyugdíjas, cipeljék a bőröndjét! Nyomorult láb! - dühöngött Dániel, amikor a fényszóró éles fényében átsántikált a rotor lapjai alatt. A síbotjával, hátizsákjával meg a nehéz síruhájában alig haladt előre. Ráadásul a leszállópálya fényszórói is elvakították. Az éles fény egy sor helikoptert meg a reptér szélén halmozódó faládák és konténerek hegyeit világította meg. Dániel hunyorgott, de a síbot meg a hátizsák miatt nem tudta leárnyékolni a szemeit. A Super Puma zaja fülsiketítő volt. Alighogy kiért a rotorok keltette légáramból, észrevette a lámpák fényében a milliónyi hullócsillagként földet érő havat. Ezt nézd! - kiáltotta lelkesen Alvának, aki szintén megállt, és az éjszakában súlytalanul táncoló hópelyheket nézte. - Gyönyörű! - ordította, hogy túlharsogja a felszálló helikoptert. Alva némán bólintott. Amióta elindultak, tovább romlott a köhögése. Bár a nő tiltakozott, Dániel attól félt, hogy idültebb is lett. Félúton a barakkok felé egy kocka alakú lánctalpas keresztezte az útjukat. Egy kövér férfi préselte ki magát a vezetőfülkéből, hogy szívélyesen üdvözölje Alvát és Dánielt. Dr. Hamiltonként mutatkozott be, ő volt a kórházi részleg vezetője MacTownban, ahogy McMurdót szeretetteljesen nevezte. Dr. Hamilton elvette Dániel és Alva csomagját, a hójá- rója ülései mögé pakolta a hátizsákokat, és segített nekik beszállni. Hogy megkapják Dózer beleegyezését a repülőúthoz, Alva köhögését és Dániel sérülését használták ürügynek. Dózer azzal az indoklással engedélyezte mindkettejüknek a repülőutat McMurdóba, hogy alaposan kivizsgáltatják magukat a kórházban. Az Amundsen-Scott-bázison valóban csak a legszükségesebb egészségügyi eszközök és gyógyszerek álltak rendelkezésre, míg McMurdóban jól berendezett kórházi részleg volt, ráadásul rendszeresen kapott gyógykészítményeket Új-Zélandról. Miről is van szó pontosan? - fordult a doktor Alvához. Már két hete köhögök, és... Hátfájás? - szakította félbe a nagydarab férfi. Lehúzta fejéről a piros kucsmáját, és előkapott egy laposüveget. - Csak a szokásos. - A szokásos? Na, jó... - A férfi sóhajtva bólintott. Kér egy kortyot? - kínálta őket, de Alva és Dániel csak a fejüket rázták. Miközben a lánctalpas segélyládák és tartályok mellett döcögött el, Hamilton egy slukkra felhajtotta a pálinkát, az üveget meg az utastér ülései közé lökte. Ha Dániel jól látta, volt ott már néhány üres üveg. Fagyvédelem - magyarázta, és megkocogtatta a mellkasát. - Tökéletes a belső jegesedés ellen. Lefegyverzően kacagott, aztán folytatta: - A szokásos nem hangzik ám túl jól, doktor... - Ohlström. Doktor Ohlström. Szerény kórházi részlegünkben alhat, de szerintem inkább még ma éjjel megvizsgáljuk, nehogy aztán még a végén egy tüdőgyulladás legyen. Dániel aggódó pillantást vetett Alvára. Dózer e-mailen jelezte az érkezésüket, és ők jót kuncogtak, amikor az üzenet valóban megjelent Dániel laptopján is. Habár az egész csak trükk volt, hogy pár szabadnapot meg egy helikoptert szerezzenek McMurdóba, Dániel mégis örült, hogy Alva, kihasználva az alkalmat, kivizsgáltatja magát. - És maga? Vágott seb a lábamon. - Dániel rövid mozdulattal a jobb combjára mutatott. Összekapcsozták.
A kurta válasz nem tévesztette el a hatását. A kövér férfi tömör okét dörmögött, és a továbbiakban nem is zavarta őt. Dániel a hójáró ablakának hajtotta a fejét. Újra elfogta a fáradtság, és hatalmasat ásított. - Nyugodtan helyezze magát kényelembe. - A kórházi részleg vezetője a szállingózó hóba bámult, és közben böffentett egyet. - Két jégtörő felszabta a MacTownba vezető pályát. Minden az Új-Zélandról érkező óriáshajó miatt van, egy halom felszerelést meg gyógyszert hoz, úgyhogy kerülőt kell tennünk. A lánctalpas kattogva kínlódta előre magát a hóban. Mi a fenét keresek én itt egyáltalán? töprengett Dániel, miközben a párás ablakon át a hófúvást szemlélte. Kereshettem volna Berlinben egy helyes kis labort, egy csinos barátnőt, és mindennap szusit ehettem volna a Hackescher Markton. Ehelyett a világ végén dekkolok, és a főnököm multimillió dolláros játékszerét nyúlom le. Közben meg figyelhetem, ahogy egy nyomorult anomália tönkreteszi a munkám gyümölcsét. Mi a fenét keresek itt, tizenhatezer kilométerre az oldtimer bogaramtól meg a barátaimtól? Alva mintha olvasna a gondolataiban, megfogta a férfi kezét. Dániel megszorította karcsú ujjait, és felé fordította a fejét. A nő mosolya elbűvölő volt, és meg is válaszolta Dániel kérdéseit. A férfi a szemébe nézett, és nagyon tetszett neki, amit ott látott. Kalandot akartam, merengett Dániel, hát most itt van a kaland. Alva hajának illata megint arra a bizonyos - Dózer „faliszekrényében" - töltött reggelre emlékeztette. Még,sosem kerültek ilyen kényszerűen közel egymáshoz. Fél órát gubbasztottak szorosan egymáshoz simulva, míg Greenberg berobbant az irodába. Valami föld alatti rengésről zagyvált, és eltűnt Dózerrel együtt az egyik laborba. Valahol a távolban Dániel felfedezni vélte a McMurdótól nem messze égbe meredő három vulkánt. A sötétszürke kúpok alig váltak el a szürke hótól. Biztos csak képzelődöm, tűnődött. A Terra Nova, a Mount Terror és a Mount Erebus a Ross-sziget közepén terült el, nyilván csak az emlékek játszottak vele. A látvány beivódott az emlékezetébe, mert ez volt az első, amit megpillantott a hajóról, amikor megérkezett a Déli-sarkra. Különösen a hatalmas Mount Erebus volt rá nagy hatással. Már biztosan alszom, gondolta, amikor meglátta az Erebus fölött csillogó felhőket. Alig észrevehető, vörös fény indult ki belőlük. Dániel nem tudta, hogy a szeme nyitva van vagy csukva, és túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy megmozdítsa a szemhéját. Jó csapat vagyunk Alva meg én. Ma éjjel ellopjuk azt a robotot, és akkor majd kiderítem, hogy mi tette tönkre a szenzoraimat.
49
Hófehér, havas táj. Lágy lankák, ahol még senki sem Lagyott nyomokat. Befagyott emlékek hóborított ája. Ian körülnézett a házikóban. Amy Stratton nem hazudott. Szabályosan lefagyasztotta a Thomas Boroughs-hoz fűződő szép napok emlékét, a bútorokat fehér vászonlepedőkkel takarta le. Ian kíváncsian húzta le a lepedőket, felverte a port, és lépésről lépésre szabadította ki Amy kincseit: Thomas fotói az egyik komódon, félig leégett gyertyák, egy megszáradt csokor rózsa a kandalló párkányán. A házikó egyetlen helyiségből állt, amit egy óriási kandalló és egy piros heverő uralt, ez utóbbi lant dr. Stratton kabriójára emlékeztette. A bejárat mellett főzőfülke volt, benne sparhert meg egy aprócska mosogató, Ian ez alá pakolta el a készleteiket. Elmélyedve nézegette apja fényképeit, közben Bpm feltekerte a faredőnyt. Az ablakokból csodás kilátás nyílt a tóra. A nap melegen sütött a szobába, és elvakította Bpm-et, amikor kinézett a stégre. Ian az ablakhoz lépett, és a fény felé tartott egy fotót: apja arca. Boldogan nevet egy kifogott halon. Ian vigyorgott. A hal pontosan akkora volt, mint a mutatóujja. Kivette a képet a keretből, és a vázlatfüzetébe tette. Egy újabb mozaikdarabka, tűnődött, még egy darabka Thomas Boroughs-hoz. Körülnézett Bpm-et keresve, de a fiú már kiment az egyik faajtón. Hát nem gyönyörű itt? - szólt oda Iannek, és kitárta a kezét, hogy aztán a következő pillanatban már a fájdalomtól szitkozódjon. Ian odarohant hozzá a stégre, de Bpm megesküdött, hogy jól van. Ian megkönnyebbülve állapította meg, hogy barátja már nem izzad. Elsétáltak a stég végéig, ahol egy ladik horgonyzott. A természet az évek során visszaszerezte magának, ami az övé volt. Gaz és virágok burjánzottak a lépteik alatt fenyegetően ingó stégen. Dr. Stratton elfelejtette letakarni a csónakot, úgyhogy lomb és gallyak gyűltek össze benne. A deszkákat zöld moha borította, de azért még úszott, nyugodtan ringatózott a tiszta vizű tavon. Kár, hogy a sebem miatt nem tudok fürödni - sajnálkozott Bpm. - De hát úgysem szórakozni jöttünk ide. Mit is mondott dr. Stratton, hol találjuk a dobozokat? A tetőtérben - felelte Ian. Visszamentek a sátortetős házba. Ian megvakarta az állát. Még csak ötlete sem volt, hogyan jussanak fel a padlásra, mivel a faburkolatú plafonban sehol sem találtak csapóajtót. Láttam egy korhadt létrát. Talán a házon kívül van a feljárat - ötleteit Bpm. A fiúnak igaza volt. Korhadt létra vezetett a padlástér feljárójához. A napfény áttűzött a lyukacsos zsindelyen, és mintákat festett a piszkos fapadlóra. Amy Stratton főleg kerti szerszámokat tárolt a padlástérben, de Ian néhány horgászbotra meg szákra, sőt szúrágta evezőkre is ráakadt. Ott vannak. Semmi kétség. - Bpm két költöztetős dobozra mutatott, amilyeneket iratokhoz szoktak használni az irodákban. Az egyiket már meg is rágcsálták valamilyen állatok, és szemmel láthatóan mellékhelyiségnek is használták. Bpm az ujja hegyével bökdöste odébb a dobozt, míg Ian elszántan megragadta és a lyukhoz tolta. Mögüle egy valószínűleg régi super 8-as filmekhez való vetítő bukkant elő. Ian Bpm segítségével lejuttatta a dobozokat a korhadó létrán. Miután kissé leporolták a szerzeményeket, kényelembe helyezték magukat a piros kanapén. Hideg bablevest kanalaztak farkaséhesen, mivel sajnos nem sikerült tüzet gyújtaniuk a sparhertben. Jártunk volna inkább a cserkészekhez - poénkodott Bpm. Cambridge-ben vett egy új SIM-kártyát, és már keresgélt is az interneten. De hiába talált számtalan tippet a „tüzelés" keresőszóra, az aprócska láng mindig kialudt.
Ian kiürítette az első dobozt, aztán az alacsony dohányzóasztalon kiterítette a dolgokat. Három köteg levél. Feltehetően szerelmes levelek, amilyen szépen egy szalaggal átkötözték őket. Egy nehéz fotóalbum, széttépett iskolai füzetek, amelyekbe Ian apja képleteket jegyzetelt. Van valami tipped, hogy mi lehet ez? - Ian Bpm elé tolta az egyik füzetet. Biztosan nem a szorzótábla. - Bpm tanácstalanul lapozgatott az oldalak között. - Talán a kutatásai meg a kísérletei jegyzőkönyve. Sejtelmem sincs. Lehet, hogy kicsempészett valamit a támaszpontról. Bárcsak rendesen bejártunk volna a matekórákra. - Ian vigyorgott, és felemelte a második doboz fedelét. Ez meg mi? - Bpm kihalászott egy Amy Strattonnak címzett borítékot. Kíváncsian nyúlt bele, és három vékony, szinte négyzet alakú műanyag dobozt vett elő. Kinyitotta az egyiket, és egy filmtekercs bukfencezett az ölébe. Gyorsan felkapta, mielőtt letekeredett volna. Kicsit tanácstalanul néztek egymásra. Végül kisorsolták, hogy ki kezelje a vetítőt. Bpm veszített, úgyhogy egy széken összerakta a gépet, mialatt Ian az egyik lepedőt akasztotta fel vetítővászonnak. Bpm odahajolt a vetítőhöz, és felemelte a villásdugót. Inkább villanyszerelőnek kellett volna tanulnunk! Hogy a francba kapcsoljuk be ezt a bigyót áram nélkül? Ian elnyomott egy káromkodást. Az áramot kikapcsolták a házban, ahogy azt érkezésükkor azonnal megállapították. Amúgy is luxusnak tartottam, hogy itt áram legyen - ásított Bpm, és hátradőlt a heverőn. Megmasszírozta a halántékát. Az arca már kicsit rózsásabb volt, de most meg fejfájás gyötörte, ahogy azt Iannek bevallotta. Igen, igazad van, ide kihozni egy vezetéket... Bpm felpattant. Álljunk csak meg! - kiáltottak fel egyszerre. - Egyáltalán nincsenek vezetékek! A stég mellett egy vízhatlan ládában fedeztek fel egy dízelgenerátort. Fél órán át keresték az olajoskannát, aztán végül a takarítószerek mellett találták meg a mosogató alatt. Időközben a nap eltűnt a tóban. Bpm kicsit sze- relgetett, mert nem tudta, hogyan tegye be a filmet. Egy HD-felvevőt beprogramozni, az rendben van. De egy filmvetítőt kezelni? Nagy nehezen sikerült befűznie a háromból az első tekercset. Megvan a popcorn meg a sör? - élcelődött. Ian felmutatott két doboz Fantát meg egy csomag kekszet. Aztán hangos kattogással beindult a vetítő, a lámpája reszketni kezdett, és a lepedőn villódzó fénykocka jelent meg. A masina olyan hangot adott ki, mintha ropogva és csámcsogva felfalná a filmanyagot. Olyan hangosan kattogott, hogy a két srác aggódva nézett össze. Végül felbukkantak az első képek a vásznon. Életlenül, elmosódott színekkel. Ian szitkozódva csavargatta az objektívet, amíg csak a kép elég éles nem lett. Aztán kicsúszott egészen a kanapé szélére, hogy jobban lásson. Egy kisgyerek születésnapja. Tarka lufik, egy világoskék cukormázas torta. Happy Birthday Thomas! - állt piros betűkkel a tortán, alatta pedig egy óriási hatos cukorból. Bpm egy boldogan kacagó kisfiúra mutatott a kanalával, aki egy gyerekbicikli kormányán lévő hatalmas piros masnival küzdött. Akkor ez nem te vagy - mondta teli szájjal. A kamera megremegett, és egy férfi sétált a képbe. A háta betöltötte a képet, amikor a kisfiúhoz lépett. Nevetve térdelt le hozzá, és mondott neki valamit. A film néma volt, csak a vetítő kattogása kísérte a képeket. A férfi megfordulni készült, Ian pedig visszatartotta a lélegzetét. A nikkel szemüveg, a sebhely, a sötét haj és a keskeny orr... Egyértelműen a nagyapja volt az. Csakis Harvey Boroughs lehetett. A kamera rázoomolt a magas férfira és a kicsi fiúra, aki örömmel integetett bele a kamerába.
Hirtelen durranás hallatszott, és a két fiú rémülten fordult a vetítőhöz. A vetítés leállt, és a súrlódó meg pattogó hang elárulta, hogy elszakadt a film. Bpm tehetetlenül tekergette a gombokat. A francba! - dühöngött. Egy szalaghalom ömlött ki a vetítőből. A kis tekercs szinte teljesen letekeredett. Mindig mondtam, hogy jobb a digitális! - Bpm megpróbálta kimenteni a filmet a továbbítóból. Tönkrement? Neked aztán vannak kérdéseid. Igen, elszakadt a film. - Bizonyítékképpen Bpm felemelte a két véget. Hm, mutasd csak! Olyan, mintha egyszer már elszakadt volna ezen a helyen. - Ian az egyik végén lógó ragasztórétegre bökött. Hé, várj egy kicsit... - Bpm kíváncsian nézte meg azt a részt, amit még nem láthattak. - Ide bevágtak pár képet. A vetítő fényébe tartotta a filmet. Valóban beragasztottak három filmkockát a többi közé. A vetítő bizonyára megakadt az egyik varraton, és ettől szakadt el a film. Hadd nézzem meg. - Ian összeráncolta a homlokát. - Mi ez? Egy labda? Valami hosszú és világos dolgot láttak. Bpm felkapta a dohányzóasztalról a mobilját, és bekapcsolta rajta a zseblámpát. Együtt tartották fölé a három képet. - Nem - ismerte fel Ian megdöbbenve. - Ez a hold. - Minek vágott be apád a filmbe három képet a holdról? - Fogalmam sincs. - Talán művészet? - Egy szülinapi zsúron? Vannak még különös képek? - Ian magához húzta a szalaghalmot, és ujjával végigtapogatta a keskeny filmet, de nem talált további vágásnyomokat. Figyelemre méltó. 50
Funabashi - Chiba prefekfúra, Japán Kenichi felügyelő megpaskolta robotkutyája buksiját, aztán egy zacskó jéggel kezdte borogatni a saját bal szemét. - Még mindig semmi nyom? - Le kellett ülnie. A műanyag összecsukható szék kellemetlenül hideg volt, mivel Kenichin csak egy alsónadrág volt. A picike konyhában - ahova épphogy elfért az egyszemélyes asztalka meg a szék -, a mosogató fölött villódzott a neonlámpa. Kenichi elnyomott egy ásítást. Bár az éjszaka közepén csörrent meg a mobilja, nem ébresztette fel, mert amúgy is nyugtalanul forgolódott az ágyában, és gondolatai értelmetlenül cikáztak. 3:45-kor kelt fel, hogy töltsön magának egy Boh- Cha teát. Rá sem kellett néznie az órájára, hogy tudja, mennyi az idő. Már harminc éve a tizenkettedik emeleti egyszobás apartmanban lakott, már a hangjukról megismerte a leszálló repülőket. 3:45-kor egy Boeing 777-300 érkezett. A Jumbo hosszabb törzsű változata a Japan Airlines gépe volt, és Párizsból jött. Amikor két éve átmenetileg elvesztette az állását, Kenichi az összecsukható székével együtt mindig felliftezett a panelház tetejére, hogy megfigyelhesse le- és felszállás közben a repülőket. Csak úgy. Napokig. A vasmadarak megnyugtatták. Talán, mert legbelül azt sugallták neki, hogy az emberiség bármit megoldhat a technika segítségével. Aki repülni tud, azé a világ.
Hol kerestétek? - kérdezte, és fáradtan dörzsölte a szemét. Csak felületesen ismerte a rendőrkapitányságon dolgozó fiatal kollégát. Korrekt munkatárs, aki majd' beleszakad az igyekezetbe. Míg Kenichi egy újabb csésze zöld teát töltött magának, legalább száz szót hadart el. A tea hideg volt és tegnapi, de ez Kenichit egyáltalán nem zavarta. ...és a barátait az akihabarai vasútállomáson - fejezte be jelentését az ifjú hivatalnok. - Van egy barátja, egy bizonyos Akutagawa Takai, aki már többször is feltűnt. Lopás, okirat-hamisítás. Értem. - Nem elveszett lány, ismerte el Kenichi gondolatban. Egy-két dolgot kinézett belőle, de ennyire spekulatív szökést nem, meg azt sem, hogy ilyen sokáig bujdosni tudjon. Keressétek tovább! - rendelkezett. - Adjatok ki hivatalos körözést! - Ugyan nem hitte, hogy Chiyo valóban megölte volna a saját nagyanyját, de abban egészen biztos volt, hogy elhallgatott valami fontosat előlük. Azonkívül a szolgálati évei alatt már bőven eleget látott ahhoz, hogy egy ilyen piti kis tolvaj ne tudja az orránál fogva vezetni. Parancsára, Kenichi-Sensei - hangzott a rendőr alázatos válasza. Derítsétek ki, kivel lépett kapcsolatba az elmúlt 48 órában, merre járt, kivel találkozott. Járjatok utána minden címnek, főleg ennek a Takainak. - Parancsára. Kenichi hallotta, ahogy a kollégája bepötyög valamit a számítógépbe. Már le akarta tenni, amikor a rendőr újra bejelentkezett. Ezúttal kicsit tétovázott. Mégiscsak jobb lenne, ha idejönne! Épp most kaptam meg e-mailen a patológus jelentését. Azt írja, hogy ilyet még sosem látott. - Mármint? Ezt inkább személyesen kellene elmondania önnek, Kenichi-Sensei. - Jó - morogta Kenichi. - Kapcsolj át hozzá! - Igenis, Kenichi-Sensei. Nem, mondd meg neki, hogy küldje át a jelentést, majd csetelek vele. Kenichi letette, még mielőtt a kollégája bármit is mondhatott volna. Kihozta a konyhaasztalra a PDA-ját, és épp le akart ülni, amikor pillantása az összecsukható szék sima, hűvös ülőlapjára esett. Felsóhajtott és belebújt az öltönynadrágjába. Még mielőtt egy inget is talált volna a félhomályban, e-mailje érkezett. Visszaült a kicsike lehajtható asztalhoz, és a PDA kijelzőjén látta, hogy a patológia jelentései jöttek meg. Gyorsan átpörgette, és közben már be is jelentkezett személyesen a doktor. C setelés helyett a telefont választotta. Kenichi már hosszú évek óta ismerte a kórboncnokot. Ugyanabba a rendőriskolába jártak, és minden héten volt dolguk egymással. Nem találtunk gyújtóanyagot. A nő elégett, de olyan mintha... Na, nyisd ki az Ishizuka-03-67.pdf nevű fájlt! Kenichi ujjai a PDA kicsinyke billentyűzetén siklottak. Két gombnyomással kinyitotta a csatolmányt, és gyorsan átfutotta a jelentést. - A képet! A fotót, Akiyama! Kenichi dörmögött valamit, és továbbgörgette lefelé a szöveget. Végre megjelent a fotó a képernyőn. A fürdőszoba ajtajáról készített nagyított felvétel volt. Egészen pontosan a zárról. - Belülről zárták be. - Belülről? Nem tévedés? - Nem. Én magam ellenőriztem többször is, Akiyama. - Öngyilkosság? - mormogta Kenichi. Ha valaki gyújtóanyag nélkül lángra lobbantja magát, és vár, amíg csak el nem ég a kádban... - A patológus szarkazmusát nem lehetett nem észrevenni. - Hm. Szóval nem öngyilkosság? -
99,9 százalékban kizárható. Azonkívül nem olyan egyszerű dolog ám meggyújtani magadat. Én továbbra is gyilkosságra gyanakszom. Viszont most van egy gyilkosunk, aki át tud menni a falon. - Nincs más bejárata a fürdőnek? Nincs. Szellőzése sem? De, de annak legfeljebb tíz centi az átmérője, és a rovarok ellen használt géz is ép volt. Csupán kicsit kormos. Kenichi megpaskolta a robotkutya fejét, mire az azonnal csóválni kezdte a farkát. Biztos ez? Biztos... Jó, veszek egy próbát a gézről, és holnap beküldőm a csövet a laborba. Azt akarom, hogy holnap újra menj ki a kollégákkal a helyszínre, és vizsgáljátok át a ház minden négyzetcentiméterét. Felőlem akár tépjétek fel a fürdő tetejét, vagy verjétek le az összes csempét. És kollégákon az egész osztályt értem. Jó, Akiyama. Kenichi letette a telefont. Belekortyolt a teába, megvakarta a robotkutya fültövét, és megelégedéssel hallotta, hogy a 4:12-es bangkoki járat pontosan kezdte meg a landolást. Egy pillanatig a semmibe meredt, majd felállt és keresett egy tiszta inget, amelyet aztán, mint minden reggel, gyakorlott mozdulattal tépett ki az átlátszó védőfóliából, amibe a mosoda csomagolta. Hétkor kezdődött a műszakja, de ezt a kimaradt háromórányi alvást majd valamikor máskor pótolja. -
51
Amíg Ian alaposan végigtapogatta az első tekercset, Bpm berakta a második filmet. Egy nyaralás képei villogtak a vásznon. Ian nagymamája mint Grace Kelly a strandon, nagyapja és édesapja pedig homokvár építése közben - aztán - KATT! Bpm megállította a filmet. Ez ám a szemmérték! Pontosan ott sikerült abbahagynia a vetítést, ahova valaki ismét képeket vágott be. A vetítővásznon egy számsor remegett, amit valaki krétával egy táblára írt, aztán reszkető kézzel lefilmezett. 7j 5b 3) 9b 4j. Nem a két úriember rejtvények iránti szenvedélyéről beszélt Miss Stratton? - Bpm beletúrt a fürtjeibe, és újra elindította a filmet, hogy el ne égjen. Amikor a végére ért, megkereste az eresztéket, és óvatosan leválasztotta a számsoros képeket. Egy hold és egy számkombináció? Ez egyre őrültebb lesz - sóhajtott Bpm. Nézzük meg a harmadik filmet. - Ian kinyitotta a tokot, és a kezébe pottyantotta a kis gurigát. Pfuj! - undorodva hajította vissza az asztalra. Fekete zselé borította a tekercset. - Ez penész? Be tud penészedni egy film? - kérdezte Bpm. Ian vizsgálódva szemlélte a filmet meg a kezére tapadt koszt. Mit tudom én! Talán valami gombafajta. Az analóg világban bármi megtörténhetett. Ian kifutott a főzőfülkébe, hogy lemossa magáról a cuccot. Nincs mit tenni - közölte Bpm, aki az ujja hegyével próbálta letekerni a filmet. - Ez az undormány valamilyen szuperragasztó. Ennek a tekercsnek annyi.
Hm... Mi a kapcsolat a hold és néhány szám között? - agyalt Ian. Lendületesen átszökkent a kanapé háttámláján, és Bpm mellé zöttyent. - A te fura családod. Szerinted? - Hold és számok... Hát persze. Holdnaptár! Ne felejtsd el a j és b betűket. Engem inkább egy páncélszekrény kombinációjára emlékeztet, mint egy naptári napra. Hét jobbra, öt balra. - Egy széf? Az meg vajon hol lehet? Gondolom, ott lett volna az információ - bökött Bpm az összekent filmtekercsre. Hát ez remek! - Ian bosszúsan nézte a kupacot, ami talán a kutatásuk végét jelentette. Nagyapja a fiának hagyta hátra ezt a rejtett üzenetet, apja pedig neki akarta továbbadni. Az ujjai között tartott holdképeket nézegette, és nem foglalkozott Bpm vizslató tekintetével. Apja abból indult ki, hogy a fia biztosan megoldja a rejtélyt. Meg hogy ő majd tudni fogja, hol van a széf. - Lehet, hogy nem is széf - motyogta Ian. Bpm védekezően emelte fel a kezét. Hé, csak egy ötlet volt. - Vigyorogva mutatott az ablak felé. - Kezdjük a holddal. Arról legalább tudjuk, hol van. Tejfehéren lebegett a holdtányér a feketeségben. - Majdnem kerek - állapította meg Bpm. Ian felkapta a mobilt, és újra megvilágította a filmkockákat. Ezt itt nem telihold, hanem csak háromnegyed. Szerintem fogyó. Talán egy kincskereső térkép? - vágott Bpm lelkesen a szavába, és síri hangon rákezdett: Tégy fogyó holdnál hét lépést jobbra és ötöt balra. - De hol kezdjünk ásni? Fogalmam sincs. Más utalást nem hagyott a nagyapád? Ian váratlanul felpattant, megragadta barátja fejét, és csókot nyomott a hajára. - Pfuj! Mi a frász van veled? - bosszankodott Bpm. - Csúcs vagy! Aha, igen... Klassz, hogy lassacskán te is felismered az értékeimet. Ian győzelemittasan húzta elő hátizsákja oldalzsebéből a zsebórát tartalmazó csomagot. Az ujjai reszkettek az izgalomtól, amikor kicsomagolta a festékfoltos rongyból a sárgaréz órát, megfordította és felpattintotta. Itt hátul a fedél alatt több skála is van, meg egy holdnaptár. Sosem tudtam elindítani. Bpm kíváncsian nézett át Ian válla fölött. Az órába vésett holdnaptár több gyűrűből állt, és az aprócska gyűrűk egyikére a különböző holdfázisokat gravírozták. Ian megpróbálta úgy tekerni a gyűrűt, hogy a holdnak ugyanolyan legyen a sziluettje, mint a filmkockákon. De a holdfázisok jelzőlapja beragadt, és annyira kicsike volt, hogy Ian nem is igazán tudta megfogni az ujjaival. Talán, ha egy tűt dugnál a lyukba, sikerülne - javasolta Bpm, és a gyűrűk közepén látható picurka mélyedésre mutatott. Simán lehet, hogy ez volt a naptár beállításához szükséges mechanika. Ian szétcsavarta az egyik golyóstollát. Szerencséje volt, a betét hegye pont beleillett a pici lyukba. Egy reccsenés, majd egy kis rángatás után tekerni tudta a holdnaptárt.;Még egyszer alaposan összehasonlította a hold arányait a filmkockákéval. Kész. Na és most? - tanakodott Bpm összeráncolt homlokkal. Most ki kell derítenünk, mit jelent a 7j, 5b és a többi. Lehet, hogy hétszer jobbra, aztán ötször balra kell tekerni a gyűrűt... Ha egyáltalán egyfajta széfkombináció - vetette fel Bpm, és kivette Ian kezéből a zsebórát. Aprólékosan megnézett minden egyes számot és mutatót. Töprengve simította végig ujjaival a vésést, forgatta és tekergette a díszes darabot. Szétszedted már valaha? -
Micsoda? Dehogyis. Nézd meg azokat a mutatókat, az életben többet nem tudtam volna újra összerakni őket. Esetleg én... Nem! - kapta ki Bpm kezéből az órát. - Pontosan tudom, hogy néznek ki a számítógépeid, amikor végeztél velük. Már elnézést kérek - tiltakozott Bpm. - Viszont tökéletesen működnek. Ian csak fújt egyet. Elgondolkozva vizsgálta az órát. Hányszor fogta már a kezében, tekerte meg a felhúzókoronát, és próbálta a hátoldalon lévő mutatókat működésbe hozni! Ujjai végigtapogatták a zsebóra széles, ezüst- és aranyszínű gyűrűkből álló peremét. Három, felhúzáshoz használatos gombocskát csavaroztak a középső gyűrűbe, de a tetején lévő rendes órát csak az egyikkel kellett felhúzni. A másik kettő mind ez idáig haszontalannak bizonyult. Ian megtekerte őket, de nem történt semmi. Aztán feltűnt neki, hogy az ezüst- és aranyszínű gyűrűcskék ugyanúgy bordásak voltak, mint a beállító gombocskák. Megvilágította a mobillal a peremet, és a középső gyűrűn észrevett egy pici napszimbólumot. Szóval szerinted az nem is díszítőelem, hanem széfzár? - érdeklődött Bpm. Ian bólintott. A torka teljesen kiszáradt. Remegő kézzel nyújtotta Bpm felé a filmkockákat. Olvasd! Egyik kezében a mobillal, a másikban a filmkockákkal diktálta Bpm a számokat. Hetet jobbra... Ian a napot használta nullpontnak, és az aranygyűrűt óvatosan hét vonással jobbra forgatta. Ujjbegyén minden vonásnál leheletnyi kattanást érzett. A szíve zakatolt. Ötöt balra. - Ian egy bólintással jelezte Bpm-nek, hogy mondhatja a következő számot. Hármat jobbra... Végigmentek az összes számon, mígnem Ian az utolsó kombinációnak megfelelően forgatta a gyűrűt. 4j, négyet jobbra. Óvatosan tekert egyet-egyet a keréken. KATT... KATT... KATT... Az izgalomtól úszott a tenyere az izzadságban, azon imádkozott, nehogy lecsússzon. KATT. A negyedik kattanás után enyhén megrázkódott az óra. Felpattant egy rugó, és Ian ijedtében majdnem mindent elhajított a kezéből, mert az óra hirtelen két félre esett szét. Húú! - ámult el Bpm elismerően. Felemelte a felső részt, ami kiugrott Ian kezéből. Ez volt a még működő, rendes zsebóra. Ian hitetlenkedve bámulta a másik felet, rajta a skálákkal és a belevésett különös mondattal. Van... - kezdte, de nyelnie kellett. - Van itt egy cetli... Itt volt benne egy cetli. Egész végig! A fogaskerekek között egy nagyon apró, de jól látható darabka papír rejtőzött. Nem volt nagyobb egy bélyegnél. Ian nagyon finoman kihúzta a fecnit. Mi áll rajta? Mondd már! Egy pillanat, várj! - Ian széthajtogatta a papírt, ügyelve, hogy meg ne sérüljön. Picike betűkkel üzenetet firkantottak rá. Megtaláltál, Thomas... - betűzte Ian, és érezte, ahogy a szíve az izgalomtól kihagyott egy ütemet. - Apámnak címezték a levelet - suttogta, és remegő hangon folytatta az olvasást. - A kutatásnak vége: NY 11954, Euclíd Ave, 124523. H. D. H. D. - Harvey Douglas. NY - New York? Ez az a hely, ahol a nagyapja annyi éven át rejtőzött? Ian vére a fülében lüktetett. Végre tudom, merre vagy, merengett. Kitalálom: New Yorkba megyünk! - rikoltotta Bpm, és olyan magasra szökkent a heverőn, hogy a rugók belenyikorogtak. Igen, Amerikába repülünk - helyeselt Ian halkan, ám Bpm már nem láthatta elégedett mosolyát, ugyanis már a neten lógott és a címet kereste. -
52
A hó beszállt az ablakon, amit Dániel a jobb vétel reményében résnyire nyitott. Vastag dzsekijébe burkolózva úgy ringatta a laptopját, mint egy kisbabát. A gyengélkedő barakkjához vezető utca félhomályba borult. A gyengécske utcai lámpák - oszlopokra szerelt sima fényszórók - csak negyvenméterenként világították meg a kikötőbe vezető sár- és hónyomokat. A hófúvásban megismerte a három lánctalpast, amelyek utat törtek nekik a leszállópályához. A jégtörők még mindig rótták köreiket. Dániel látta, ahogy fényszóróik a jeget pásztázzák odakint McMurdo előtt, és utat keresnek a hóban. - Gyerünk már! - Dániel meglengette a laptopot, a vezeték nélküli hálózatot jelző oszlopot bűvölte, és közben látta megfagyó leheletét. - Nagyon remélem, hogy van itt a világ végén Wifi... Habár a betegszobában mind a két fűtőtestet maximumra tekerte, egy csapásra kihűlt minden. A hó egészen a keskeny ágyig berepült. A betegszobák berendezése spártai volt, de tiszta. Dr. Hamilton Alvát nagyobb szobában helyeztette el, és le sem lehetett beszélni róla, hogy még aznap éjjel megvizsgálják. Éjszaka vagy nappal, vélekedett Dániel, itt aztán a világon semmi jelentősége nincsen. Egy széllökés szélesre tárta az ablakot, és a férfi már éppen be akarta csukni, amikor észrevette, hogy a laptop végre kapcsolatot talált. - Megvan! - boldogan ujjongott. A laptop hat hálózatot ismert fel, Dániel kiválasztott egy kevésbé védettet, és elindította WEP-törő programját. Digitális órájának csipogása jelezte, hogy világidő szerint már elmúlt huszonkét óra. Mivel a Föld hosszúsági fokai a Déli-sarkon futottak össze, ezért a bolygó összes időzónáját néhány perc alatt át lehetett lépni, megegyezés született, hogy az egész Antarktiszon egyszerűen az UTC-időt, a világidőt használják hivatalosan. így az egész sarkvidéken mindenütt ugyanannyi idő volt, még akkor is, ha a különböző állomások az UTC+0 szerint az anyaországukhoz vagy ahhoz az időzónához állították az óráikat, amelyikben valójában voltak. Amíg a program - Dániel szerint túlságosan lassan - a kódolást törte fel, a férfi azon gondolkozott, hogy milyen időpontban lenne a legszerencsésebb a kikötőbe menni. Végre! A program kapcsolatot létesített, és lementette a WEP-kulcsot. Mostantól Dániel bármikor hozzáférhetett az egyik Wifi-hálózathoz MacTownban. Az ágyára akart ülni, de az a hótól teljesen átnedvesedett. Becsukta az ablakot, és beszerzett a gyengélkedő egyetlen ápolójától egy törlőrongyot. A fiatal férfi, talán egyetemista lehetett, láthatóan unatkozott. Egy láda kólával ücsörgött egy furnérlemez bútorral berendezett bodegában, és McMurdo tévéadója meg egy Bruce Willis-DVD között kapcsolgatott ide-oda. Dániel a padló feltörlése helyett úgy döntött, hogy azonnal útnak indul. Nem akarta megkockáztatni, hogy a szállítmány kirakodásakor a fél állomással találkozzon a kikötőben. Ha jól értette doktor Hamiltont, a reggeli órákban fog befutni a hajó. Egyszer végighúzta a rongyot a tócsán, aztán felkapta a laptopját, és végigbicegett a szűk folyosón Alva szobájáig. Mivel a nő a kopogásra nem reagált, Dániel egyszerűen benyitott, de Alva nem volt ott. Az ápolóhoz fordult, aki időközben gyógyszeres tálcákat kezdett összeállítani, és visszaadta neki a rongyot. Hova megy ilyenkor? - A fiatalember a dzsekiben, sapkában és csuklójára kötözött kesztyűben ácsorgó Dánielt méregette. Csak teszek egy kört, az mindig használ a lábamnak. - Dániel felemelte a síbotot. Az ápoló dünnyögve jelezte egyetértését. Ja, nem látta véletlenül Ohlström doktort?
Az a nő, aki magával érkezett? - A fiatal férfi egy műszakbeosztást emelt le a falról. - Ha nincs a szobájában, nézze meg a folyosón balra. Valószínűleg ott lesz elöl a vizsgálóban dr. Fergusonnál. Ő az éjszakás. Ferguson? Hm, rendben - vágta rá Dániel, csak hogy mondjon valamit. Egy pillanatig habozott. Tényleg zavarja meg Alvát a vizsgálóban? Nem akart kukkolónak tűnni, de cserbenhagyni sem akarta a nőt. Lehet, hogy szüksége lenne a támogatására. Amúgy is elég nyugtalanítónak tartotta, hogy már több mint egy órája vizsgálják. De ahogy ismerte, úgyis csak becsapná az ajtót az orra előtt. Nagyon köszönöm. - Dániel elbúcsúzott, és a kijárathoz sántikált. Megvan a mobilom száma? - kiáltott utána a férfi. - Ha bármi történne, csörögjön rám, oké? Persze. - Dániel röviden odaintett. És ne igyon túl sokat! Az ápoló utolsó szavait már elnyelte a szél süvítése, amikor Dániel kinyitotta a barakk ajtaját, és kilépett a hóba. Nem volt túl könnyű a kásás úton síbotra támaszkodva a kikötő felé baktatni, főleg azért, mert a laptopot egész idő alatt a mellkasához szorította a kabátja alatt. -
McMurdo rakpartja elegyengetett jégből és törmelékből készült. Számos nyergesvontatót és átalakított, kerék helyett láncokon mozgó píck-upot parkoltak le már a vízhez a teherszállító hajó érkezésére várva. MacTownban nem voltak hatalmas daruk, mint az igazi konténerkikötőkben. A technika itt kezdetleges, egyszerű és nem valami finom volt, gyakran még a 60-as, 70-es évekből származott. Viszont a régi vontatókat, darus kocsikat meg markolókat bármikor a legegyszerűbb eszközökkel meg lehetett javítani. Bár már késő volt, még mindig konténereket rakodtak és válogattak. A hólatyakos pocsolyák között, egy fekete törmelékkel borított téren 40 láb hosszú konténerek sorakoztak. Az ipari fényszóróknak köszönhetően Dániel a feliratokat is el tudta olvasni: Cosco, Hapag Lloyd, Yang Ming. Amilyen gyorsan csak a lába bírta, elbicegett mellettük, és a víznél egy kis csarnokhoz jutott, pár méterre a rakparttól. A Dánielnél is nagyobb jégcsapok tönkretették az ereszcsatornákat, és a deszkaépítmény egy dinoszaurusz kitátott szájára emlékeztetett. Dánielnek fájt lába, a botra támaszkodó jobb keze pedig már elzsibbadt. A férfi az egyik lánctalpasnak támaszkodott és körülnézett. Egy dróthálóval elkerített területen négy raklapot fedezett fel, rajtuk kemény műanyagból készült ládák, amiket a balesetek megelőzésére több tartókötéllel is biztosítottak. Dániel összeszedte magát, és a kerítéshez lépett, hogy kibetűzze a feliratokat: Caution / Handlé with Care / Endurance V3 / Prototyp / StoneAerospaces / Caution... Bingó, ujjongott és letörölte a havat a szakálláról. Legbelül fellélegzett. A raklapokat már biztosan a berakodáshoz szállították ide. Mindenképpen fel fog tűnni, hogy az egyik robotot kikölcsönözték pár napra - de majd csak Új-Zélandon vagy ahol kábelfektetésre akarják használni. Mivel ügyelni akart rá, hogy rendben legyenek a szállítólevelek, véget nem érő hercehurca kezdődik majd az eltűnt masina körül. A lábában elhatalmasodó fájdalom és az ólmos fáradtság ellenére mosolyognia kellett. A terve egyszerű volt és zseniális. Ahelyett, hogy betört volna a kapun, és titokban elcsórt volna egy raklapot, a kikötői munkások fognak segíteni neki a kölcsönzésben, és szabad akaratukból fogják a helikopterbe rakni az Endurance-t. Dániel körülkémlelt, és alig pár lépésnyire rábukkant pontosan arra, amire most szüksége volt: egy nyugodt helyre, egy műanyag WC-bódéra, amit ember nagyságú kábeltekercsek közé építettek. Nem sokkal később Dániel újra elsétált a jégcsap száj mellett, vissza a raktárcsarnokhoz. Az acélpolcokon ennivaló és építőanyagok mellett szerszámok halmozódtak. Egy rakás láda tornyosult egészen a plafonig, előttük bálák. Dániel két targonca mellett elhaladva egy kicsike -
plexiüveggel körülvett - helyiséghez sántikált. Egy ötven körüli nő ült benne, kezén egyujjas kesztyű, egy csésze teát szorongatott, és egy Dániel által nem ismert dallamot dúdolt együtt a rádióval. Rövid beszélgetés után a nő a raktároshoz irányította, aki a targoncájával ide-oda cikázott a polcok között, és raklapokat pakolt a szállítóhajóra. Néhány védőfóliába csomagolt készülék úgy nézett ki, mintha ősrégi robotok belseje lenne. Dánielnek a gyerekkorát juttatta eszébe, amikor az ideje jó részét a legjobb barátjával egy roncstelepen töltötte Köln közelében. Végre sikerült magára vonnia a raktáros figyelmét. Testes férfi volt hagyományos eszkimó ruhában: fókabőrből készült, magas szárú csizmát és térd fölé érő bundát viselt. Dániel kertelés nélkül elmagyarázta neki: az Amund- sen-Scott-bázisról érkezett, hogy elvigyen egy Endurance-t. A szíve mélyén homlokráncolásra vagy egy kétkedő pillantásra számított, de a férfi csak azért óbégatott, hogy vegyen fel egy védősisakot. Aztán ellenőrizte a PDA-ját. - Endurance, ugye? A tenger alatti kábelhez való holmi? - Pontosan - bólintott Dániel. De ezek prototípusok. - A férfi megvakarta vörös rozmárbajszát. - Doktor Brian Stayyard adott utasítást a kiszállításukra, és holnap indulnak egy teherhajóval. Tudom. - Dániel felsóhajtott, mintha ez az egész ügy baromi kellemetlen lenne neki. - Az egyiket vissza akarja reptetni a Déli-sarkra. Tudja a hóhér, mi folyik ott. - Meghatalmazás? Dániel kérdőn nézett a fickóra. Meghatalmazás. Meghatalmazásra van szükséged, hogy átvehesd a gépet. A fenébe, hasított Dániel fejébe. Milyen meghatalmazás? Űgy tervezte, hogy egy Dózer nevében írt e-mail elég lesz. Hát, itt lesz az valahol - mondta szemtelenül, és kezdte végigkutatni a zsebeit. - A francba... Jaj, ne! Benne van... szóval a mappában van, az meg a... - Helikopterben? - segítette ki a raktáros. - Maga mondta. - Leellenőrizzük. Jössz velem, cimbora? Dániel fel akart szállni, de a síbot útban volt. Mintegy bocsánatkérően felemelte. - Majd visszasétálok. Alig ejtette ki a szavakat, a fickó már teljes gőzzel el is húzott mellette a targoncájával. Britta, szívem! - üvöltötte túl a férfi már mesz- sziről a targonca zörejét. - Van kiadási engedélyed egy Endurance-ra? Amundsen-Scott? Az üvegkalitkában ücsörgő nő megrázta a fejét. - Utánanézek - szólt vissza. Dániel sántikálva közeledett a raktároshoz, aki már le is ugrott a targoncájáról, és a kalyiba ajtajában várakozott. Dániel nem sietett, mert pontosan tudta, mi fog történni. Ez a Britta belenéz a fiókjába, és egy üzenetet talál Dózertől. Hogy egészen pontosak legyünk, egy hamis üzenetet Dózertől, ami alig pár perce íródott. Dániel a WC-bódéban gépelte be és küldte el, miután az interneten megtalálta a McMurdo teherterminál címét. Sietség nélkül követte a raktárost az ajtóig. Endurance V3. prototípus. Egy példány visszaküldése az Amundsen-Scottra - olvasta Britta. Átfutotta az e-mailt, és ivott még egy korty teát. - Itt van. Doktor Stayyardtól. Kinyomtatom neked. Dániel meg a raktáros mellett átgurult a székével a bódé másik felébe, és egy lézernyomtatónál várt a levélre. írj már vissza neki, hogy az úr itt... hogy is hívják? - A férfi a tenyerébe lehelt. - Doktor Dániel Rheinberg. - Hogy az úr jogosult-e. Meghatalmazás kell neki.
Te mondtad, szívecském, te mondtad. - A raktáros is nevetett. Mindig ugyanaz a nóta. - Visszafordult Dánielhez. - Bocs, cimbora, de ezek a cuccok egy halom lóvéba kerülnek. Igazam van, Britta? Naná, Larson. Semmi gáz - értett egyet Dániel. - Mindig jobb biztosra mennL.. De az is lehet, hogy az én uram és parancsolóm már nincs az irodában. - Dániel azon filózott, mi legyen a következő lépés, miközben figyelte, ahogy Britta visszagurult a monitorhoz, és azonnal megfogalmazta az e-mailt Dózernek. Hát, ha nincs ott, majd reggel visszajössz. Mielőtt elküldenénk a cuccokat Új-Zélandra. - A raktáros szárazon felröhögött, de Dániel csak kínosan vigyorgott, és idegesen nézte, ahogy Britta a küldés gombra bökött. Dániel titokban benyomta digitális óráját, hogy elinduljon a kétperces visszaszámlálás, amit már korábban beállított. Úgy programozta Dózer accountját, hogy pontosan kétpercnyi ideje volt megválaszolni vagy kitörölni az üzeneteket, mielőtt azok Dózer postaládájába kerülnek. Az idő azonnal rohanni kezdett. Bocsánat, de le kéne eresztenem a nem emészthető ballasztanyagokat - viccelődött Dániel. - Van itt valahol egy WC? Naná. Arra ki, aztán balra - magyarázta a raktáros. A laptop billentyűzete jéghideg volt, amikor előhúzta a műanyag WC-kagyló mögül, és villámgyorsan ellenőrizte Dózer postaládáját. Az órájára nézett, még 56 másodperc. Egy pillanatra azt gondolta, hogy simán kitörli Britta irományát, de aztán máshogy döntött. Kimásolta a merevlemezre, Dózer fiókjából kitörölte az eredetit, és nagyon gyorsan elkezdte Dózer nevében begépelni a meghatalmazás visszaigazolását. Micsoda egy hülye barom, gondolta Dániel, miközben megpróbálta Dózer szűkszavú kifejezésmódját utánozni és olyan hivatalosnak lenni, amennyire csak lehetett. Közben újra meg újra rövid szünetet kellett tartania, hogy megdörzsölje a hidegtől már fájó kezét. A főnöke sem a kérdést, sem a visszaigazolást nem fogja megkapni, de valamikor valaki biztosan tudni akarja majd, mi történt az Endurance-szal. Dániel tovább kalapálta a klaviatúrát. Előbb-utóbb balhé lesz ebből, hatalmas balhé, de ez nem az ő problémája volt. Még nem. 32 másodperc. Majdnem Dózerként írta alá. Saját magán kuncogva kitörölte a sort, és egy másik levélből kimásolta főnöke rátarti aláírását: „Mély tisztelettel, Dr. habil. Brian Stayyard, CFO 1. részleg, Amundsen-Scott-állomás, Déli-sark." 17 másodperc. És igen! Elküldte a választ, és ugyanazzal a lendülettel ki is törölte. Azonnal ellazult. Sikerült! Meglepetésére Homer Simpson már pár másodperccel később egy határozott „Nem!"-mel jelezte egy új üzenet érkezését. „Az Endurance kiadása - olvasta - 20090619T2217 UTC megtörtént." Dániel elégedetten vigyorgott. Nagyon jó, örvendezett. Most már teljesen hivatalos. A kiadás antarktikai idő szerint 2009. június 19-én 22:17-kor megtörtént. Nem rossz lány ez a Britta. Igazolja az átadást, miközben én még a slozin ücsörgök. Visszadugta a WC mögé a laptopot, felkapta a botját és felkelt. Alig nyitotta ki a bódé ajtaját, már hallotta a raktáros mély hangját: Most vigyem a helikopterhez a cuccot, vagy mi legyen? Mielőtt még Dániel válaszolhatott volna, a fickó már el is száguldott mellette a targoncáján a dróthálókerítés bejárata felé. Kérném szépen! - bömbölte Dániel, és nem tudta visz- szatartani a nevetést, mert elképzelte Alva arcát. Vajon mit fog szólni, ha majd elmeséli neki, hogy a meglopottak szinte kezet csókolva rakták be a zsákmányt a tolvajok járművébe? Holnap egy legújabb generációs Endurance-szal kell majd megosztaniuk a szűkös helyet a helikopterben. -
53
Vajon mi járhat a fejedben, Tan? - Zachary bosz- szúsan figyelte az utcát. Fájt a feje meg a lába is. Arra egyáltalán nem számított, hogy Ian egyszerűen rárántja a kormányt. Egy judogurulás mentette meg az életét, viszont ezért most iszonyúan hasogatott a felsőcombja. Az aszfalton megpördülő Harley csupán egy fél méterrel tévesztette el őt. Miután végre sikerült felkecmeregnie, a meredélyhez támolygott, és látta a fák közé szorult bérautót. Megveszekedett fél órára volt szüksége, hogy sérült lábbal lebotorkáljon a hegyoldalon. Amikor leért, csalódottan állapította meg, hogy a kocsi üres volt, sőt már az ülések is kihűltek. Egy társára vetett oldalpillantásból látta, hogy Tan duzzog. - Csak úgy leszúrod a srácot. Te nem vagy százas! - dühöngött Zachary, és a méregtől szikrákat hányt a szeme. Bár Ipswichben az egész akciót veszélybe sodorta, Tan mégsem ismerte el a tévedését. Mereven bámulta a laptopját, mindenféle irányadatokat motyogott, és beleharapott partnere Subway szendvicsébe. Zachary a közlekedésre összpontosított. Állandóan diákok meg turisták léptek a terepjáró elé. Senki sem figyelt a járművekre, mindenki csak Cambridge világhíres építészetét csodálta. Merre? A virtuális térképen piros nyíl jelezte a helyzetüket, egy zöld pont pedig a célt: Bpm mobilját. Jobbra - közölte Tan csámcsogva. - Inkább édes hagymaszószt kellett volna kérned bele! Zachary feszülten sóhajtott. A két srácot az egyetemi városon keresztül-kasul üldözték. Most a központban gurultak, lassan caplattak fel a Round Church Streeten, hogy aztán bekanyarodjanak a Park Streetre. Vajon hova akarnak menni? Megálltak, légvonalban 300 méterre - jelentette Tan, és felnézett. - Buszpályaudvar magyarázta tömören. A rohadt életbe! Zachary gázt adott, az autó meg, amit Tan egy ipswichi diszkó elől kötött el, elsuhant az ABC Színház előtt, fel a Jesus Lane-en. A szembejövő forgalommal egyáltalán nem törődve Zachary az ellenkező irányban fordult be egy körforgalomba, bekanyarodott jobbra egy keskeny utcába, és tövig nyomta a gázt. Tan kurjongatott az izgalomtól, a szendvicse pedig hangos placcsanással a billentyűzetre zuhant. A buszpályaudvar a Drummer Street végén volt. A buszparkoló öblei mögött daruk magasodtak az égbe, és építési munkák miatt a fél teret lezárták. Zachary dudálva haladt előre a turisták tömegében, hogy aztán egy taxiállomás előtt parkoljon le. Nem foglalkozott a sofőrök ingerült kiabálásával, és átrohant a buszokhoz. Melyik? - ordította. Az őt követő Tannek komoly nehézséget okozott futás közben a laptopot figyelni. Melyik az? - Zachary a buszok mellett loholt, fel-felugrált az ablakoknál, és megpróbálta kivenni az utasokat az ablakok mögött. Hova akar utazni a két srác? Mi volt a következő állomásuk? Vissza haza? Londonba? Zachary rohanás közben félrelökött egy idős hölgyet, aki nehézkesen húzta maga mögött a bevásárlókocsiját. Tan! - nézett körül Zachary társát keresve, aki a laptopot kinyújtott kezén egyensúlyozta és kígyóvonalban lépkedett a várakozó tömegen keresztül, mintha legalábbis vízeret keresne a botjával. Fogalmam sincs, de nagyon közel vagyunk - bömbölt át néhány buszra várakozó egyetemista feje fölött. Sípszó jelezte az egyik belföldi gyorsjárat indulását. Glasgow, olvasta Zachary a busz fölötti táblán. Nem, Skóciába biztosan nem menekülnének. Továbbsietett, aztán megtorpant: London
Heathrow, 12. állás. Ez lesz az. Zachary már éppen be akart nyomulni a buszba, amikor meghallotta Tan hangját. Körülnézett és látta, ahogy társa türelmetlenül integetve rohan vissza az autóhoz. Egyfolytában a fehér, glasgow-i belföldi gyorsjáratra mutogatott, ami már el is indult. A francba! - bosszankodott Zachary. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Káromkodva sprintelt vissza. A gyalogosok, akik látták, rémülten ugráltak el az útjából. Ezalatt felpaprikázott taxisofőrök gyűltek össze a terepjárónál. Ez itt nem parkoló! - morgott az egyik sörhasú közülük. Zachary az oldalába döfte a könyökét, hogy helyet csináljon magának. Villámgyorsan a vezetőülésbe pattant, és sportosan kilőtt. Csakhogy a túlzsúfolt Parkside-on nem sikerült megelőznie a buszt, mindig vissza kellett sorolnia mögé. Csupán a négysávos East Roadon tudott teljes gázzal elhúzni mellette, aztán elrántotta a kormányt, és az autó keresztbe fordulva megállt a busz előtt. A buszvezetőnő fülsiketítő csikorgással fékezett. Zachary és Tan beviharzottak. A felháborodott nő el akarta állni az útjukat, de Zachary a vállánál fogva ragadta meg. A fiam! - bömbölt a sofőr arcába. - Hol van a fiam? A nő elképedve bámult rá. A fia? De hát nem lehet csak úgy... Zachary egy fejmozdulattal jelezte Tannek, hogy tartsa fel a nőt. Tekintete végigsuhant az utasok arcán. Egy idősebb házaspár rémülten pislogott felé, néhány egyetemista félig mulatva, félig döbbenten figyelte. Hol van Ian? Zachary a középső folyosón sietve száguldott a busz hátuljába. Az utolsó sorban óriási őzikeszemekkel figyelte egy tinilány, aki remegő kézzel szorította a szívére a Hello Kitty mobilját. Zachary szitkozódva fordult vissza. Hol ez a két idegölő kölyök? Letérdelt s bekukkolt az ülések alá. Még egyszer végignézett az egész buszon, belebámult minden arcba. Kintről hallotta, hogy Tan a csomagtérben turkál. A vezetőnőt heves tiltakozása ellenére rákényszerítette, hogy nyissa ki. De úgy tűnt, hogy Tannek sem volt szerencséje. Aztán egyszer csak zseniális ötlete támadt. Győzelemittas vigyorral vonult a WC-ajtó elé. - Gyerünk, kifelé! - szólt, és feltépte a műanyag ajtót. Vegyszerek szaga csapott az arcába, de a mellékhelyiség üres volt.
Zachary a terepjáró motorháztetejére támaszkodott, és borús tekintettel bambult a buszra, miközben Tan vadul bökdösött a laptopon. Ezt én nem értem, Zac. Becsszóra. Egyértelműen innen jön a jel. Itt kapcsolódott a hálózatra a mobiljuk. A busz megrázkódott, amikor a sofőr újra beindította a motort. Fekete füst ömlött ki a kipufogóból. Zachary a mellkasa előtt keresztbe tett kézzel figyelte, hogyan halad el mellette a busz és áll vissza a forgalomba. Az őzikeszemű lány a hátsó ablakra nyomta az arcát. Nyilván le akarta őt fotózni, mert előkapta rózsaszínű telefonját. Zachary rámordult, és a lány valóban visszarettent. Miatta? Vagy pont lemerült az aksija? A férfi még épp látta, ahogy zavarodottan a kijelzőjére mered, ő meg gyorsan előkapta céltávcsövét, és nézte, ahogy a tini bőszen nyomkodja a gombokat, aztán kiveszi az akkut. A busz egyre gyorsabb lett. Itt! - örvendezett Tan, és a villogó zöld pontra mutatott, ami lassacskán távolodni kezdett a piros nyíltól. - Na, látod, mégsem fagyott le. Ostoba nyomkövető program. Ez a busz az!
A távcsövön keresztül Zachary csodálkozva vette észre, hogy a lány kiveszi a SIM-kártyát a Hello Kitty mobilból, épp mielőtt a busz a következő kanyar mögött eltűnt volna. Hatalmas ordítással belerúgott a kocsi hűtőrácsába. A pitbull a karján a fogait vicsorította. - Átvertek minket! - Kicserélték a SIM-kártyákat - vágta rá szárazon Tan. Csüggedten néztek a busz után, mintha közös szerelmük ücsörögne benne. 54
Még
soha életében nem érezte magát ennyire egyedül. Jó, azt tudta, milyen az, ha elhagy- ák az embert, és azt az érzést is ismerte, hogy nincs egyetlen barátnője sem, akinek kiönthetné a szívét. De idefent, félúton a Takao csúcsa felé, kilátással az otthonára és Tokióra, itt fent hirtelen elöntötte a végtelen magányosság érzése. A nap fénye vörösen törte át a kék színű hajnalt. Izzó korongja vibrált a tokiói szmogban, sugarai elűzték a völgy fáira ereszkedett ködöt. Chiyo hunyorgott. Elővette a sisakot, és az ilyen korai órában még nem üzemelő libegő sorompójához sétált. Egyedül volt. Sobo meghalt, Takai meg... Teszek rá, vigasztalta magát, az az idióta nem érdemli meg, hogy keseregjek miatta. Lopott pulcsija ujjával letörölte a könnyeit, és leült az egyik alacsony kukára. Igazából még magasabbra akart felmászni a hegyen, hogy megnézze a majomparkot, a botanikus kertet vagy azt a templomot, ahova oly gyakran jártak sobóval. De ma minden lépés kínszenvedést okozott neki. Miután pár percig a libegő elhagyatott székeit meg a hegyoldalban kifeszített vastag drótköteleket bambulta, újra szemügyre vette a sisakot. Hitomi. A szem. Vajon ez ölte meg a nagyanyját? Lehetséges? Bár nem akart visszaemlékezni, nem tehetett semmit ellene - újra felmerült a fürdőkádban fekvő halott nagyanyja képe. A fekete fürdőkád peremén átlógó elszenesedett keze. Meg a sisak. Lent a földön, egy motorkerékpár akkumulátorára csatlakoztatva. Tele energiával. Tele élettel. Megfordította Hitomit, és alaposan megvizsgálta. A shikorótól, a vastag nyakvédőtől és a csatlakozóalj ak- kal rendelkező füllebenyektől eltekintve régi acélsisaknak tűnt. Szemmel láthatóan gyakran használták, mivel a bélése kopott volt, sőt az egyik sarkánál kicsit már fel is szakadt. Úgy tűnt, hogy sobo egyszer már megvarrta. Kicsi keresztöltések tartották össze a barna anyagot. Chiyo szinte gyengéden simította végig a varrást, közben pedig bánatosan nagyanyja apró, göcsörtös ujjaira gondolt. Már jó régen lehetett, hogy az asszony megfoltozta a sisakot, mert amióta Chiyo csak ismerte, sobó ízületi kopással bajlódott. A lány hirtelen megmerevedett. Valami kemény volt az anyag alatt. Ujjával még egyszer végigtapogatta a varrást. Amikor tegnap este felvette a sisakot, egyáltalán nem tűnt fel neki, de most úgy vélte, hogy egy képeslap vagy egy cetli lehet ott. Megtörölte a kezét lyukacsos neccharisnyájában, és belenyúlt a bélésbe. Megpróbálta a mutatóujjával elérni azt a valamit, addig tolta meg nyomta, amíg csak ki nem bukkant egy fekete-fehér csücsök. Egy fotó sarka. A lány óvatosan tovább bontotta a varrást, és egy megfakult, kissé gyűrött felvételt húzott ki a sisakból. Legalább hatvanéves volt. A rajta lévő férfiak öltönye, a három nő ruhája és frizurája a 30-as évek vége, a 40-es évek eleje mellett szólt.
Tizenketten álltak egy rakparton. A háttérben egy kikötő daruit és egy hajót lehetett kivenni, ennek a nevét Chiyo csak nagy nehezen tudta kibetűzni: USS Eldridge. Három nő és kilenc férfi hunyorgott a napba a hajó orra előtt. A férfiak lazán feltűrt ujjú inget és szövetnadrágot viseltek, míg a nők blúzt és bokáig érő szoknyát. Majdnem minden férfi fején kalap volt, szájában pedig pipa. Tipikus csoportkép. Osztálytalálkozó? Nem, ahhoz túl nagy volt a férfiak és nők közötti korkülönbség. A legidősebb férfit, szakállas, keménykalapos, hetven körülinek saccolta Chiyo, a legfiatalabb személy pedig egy húsz év körüli nő volt. Eltartott néhány pillanatig, mire Chiyo felismerte. Sobo volt az. Valamit tartott a kezében. Chiyo először azt hitte, hogy egy kisbabát, de aztán rájött, hogy Hitomi volt az. A sisak volt az, amit Sobo úgy ringatott a karjában, akár egy bébit. Egy daliás kordöltönyös fiatalember nagyanyja csípőjén tartotta a kezét. Chiyo szerint egy hangyányit túl gyöngéden is egy fotóhoz. A férfi nikkel szemüveget viselt, amitől nagyon műveltnek tűnt, de a bal orcáján éktelenkedő sebhely nem igazán illett egy unalmas stréberhez. Épp ellenkezőleg: a sebhelyével meg a kíváncsian csillogó szemével igencsak vagány benyomást keltett. Chiyo esküdni mert volna rá, hogy sobónak viszonya volt a férfival. Jaj, sobo! Milyen fiatal volt, élettel teli. A lány szeme megint megtelt könnyel, de erősen küzdött ellene. Sobo rejtette el a képet a sisakban? És hol készült a felvétel? Ki volt a másik tizenegy? Még egyszer utoljára végignézte a napsütötte rakparton összegyűlt tizenkét ember arcát, aztán félretette a fotót, és mély levegőt vett. Fenyőillat szállt a levegőben, és időközben az első turistákkal a libegő is elindult a hegyre. Chiyo tekintete megint a sisakra tévedt. Húsos nyakvédőjével továbbra is egy rovarra emlékeztette a lányt. Félelmetes. A kábelek meg egy régi motorkerékpár akkumulátora, amire sobo rákötötte a sisakot, még Kenichi irodájában hevertek. Mindegy. Chiyónak volt valami sokkal jobb. Óvatosan egy lítium-ion akkut helyezett a sisak mellé, és egy kis ideig nézegette. Tényleg csatlakoztassa rá? Mi van, ha Hitomi a felelős nagyanyja haláláért. Lehet csak véletlen, hogy sobo pár órával azután égett el, hogy Chiyo ráakadt a sisakra? Vajon őt is megharapná ez a rovar? Remegő kézzel letépett egy darabkát a vezeték ósdi burkolatából, majd az akku csíptetőibe dugta a drótokat. Az aksi teljesen fel volt töltve, ebben biztos volt, hiszen az akihabarai pályaudvarnál lopta egy turista bekapcsolt laptopjából. Egy szerencsétlen gaijin az asztalán hagyta a Starbucksban, amíg gyorsan rendelt magának egy tejeskávét. A laptoppal kezdődött Chiyo éjszakai rabló hadjárata. Szüksége volt néhány ruhára meg szerszámra, és egy kis, polip alakú, textilből készült hátizsákot is elcsórt. Irtó ronda volt, de a célnak megfelelt. Egyre több dolog került bele, míg végül Chiyo elindult a hegyre. A sisakra tette a lítium-ion akkut, és három csík ragasztóval rögzítette. Aztán felemelte Hitomit, és elsőre megtalálta a kapcsolót. A bal fül fölött volt, pont ott, ahol a töltőkábelek eltűntek a sisakban. Zümmögés hangzott fel. Tényleg megtegye? Miért volt olyan fontos sobónak ez a sisak, hogy nem akarta odaadni a lánynak? Olyan cirkuszt csinált, mintha Chiyo valami kincset rabolt volna el tőle, vagy épp egy halálos vírussal teli kémcsövet. A sisak sobo titka volt, és ő már halott... Meg kell tennie, nem volt más választása. Chiyo dobogó szívvel emelte fel a sisakot, és egy hirtelen mozdulattal a fejére tette. A zümmögés egyből felerősödött, és ahogy már két napja is, az optika miatt most is elmosódtak a színek és a
formák a jobb szeme előtt. Tokió láthatára mintha szétmál- lott volna, és zavaros, tarka csíkokat hagyott maga után, amikor Chiyo elfordította a fejét. Ennyi volt az egész, ennyi történt. De aztán a shikoro egy enyhe rántással rásimult a lány tarkójára. A páncél szétnyílott, és hátulról körbeölelte a nyakát. Kellemes érzés volt. Chiyo biztonságban és védve érezte magát. Ekkor hirtelen fémes hang csendült fel. Mielőtt a lány bármit tehetett volna, valami jobbról is és balról is beledöfött a halántékába. Apró tűk fúrták be magukat a bőrébe, és behatoltak a fejébe. Chiyo felsikoltott. Megpróbálta lehúzni a fejéről a sisakot, de a tűk túl mélyen voltak. A fájdalom olyan erős volt, hogy a lány felegyenesedett. El kellett engednie a sisakot. Aprókat lélegezve térdre zuhant, és átnézett a prizmán. Próbált megnyugodni, de a szúró fájdalom könnyeket csalt a szemébe. Most már tudta, hogy a nagyanyja nem a kantöi földrengéskor sérült meg. A sebhelyek, amelyeket Chiyo mindig megtapintott, amikor nagyanyja fejét simogatta, Hitomitól származtak. Sobo múltat idéző sisakja nyomot hagyott. Chiyónál is. A rovar megcsípte. 55
Egy pillanatig nem tudta, hol van, azt hitte a kis sorház padlásszobájában fekszik. Odakintről egy kukásautó zaját vélte hallani, ahogy egyik kukát ürítette a másik után, a konyhából pedig anyját, aki mint minden reggel, narancslekváros pirítóst készített. Amint Ian kinyitotta a szemét, azonnal eltűntek ezek a képzelgések. Álomittasan felült. Csak akkor tudatosult benne, hogy dr. Stratton nyaralójában vannak, amikor meglátta a mellette horkoló Bpm-et. Az ég már kékesvörös volt, de a nap még nem kelt fel, és a fény csak nehézkesen tört utat magának a koszos ablakokon át. Szokatlanul simává csiszolta a házikót, tejszerű ragyogásával minden élet és sarkot lekerekített. A poros padlón Ian mezítláb botorkált el Thomas albumai és füzetei mellett a főzőfülkéhez. Kávét tett fel, ivott egy korty ásványvizet, és elmélázott az előző napon. Apja tudta, hogy Ian meg fogja nézni a filmet, és nyomkeresésbe kezd. Vajon azt is akarta, hogy megfejtse a képrejtvényt? Tuti, döntötte el a kérdést, különben apám megsemmisítette volna a filmeket. Egészen biztos, hogy ő is észrevette a holdas meg a számos képeket. Ian leült, elővette a vázlatfüzetét, és lapozgatni kezdte. Bpm horgászás közben, a szexi lány a klubban, a rejtélyes újságíró és Wesley a földgolyóval. Amíg a kávéfőző szörcsögött, belekezdett egy újabb rajzba. Úgy tűnt neki, mintha már hetek óta úton lennének. Valószínűleg azért érzem így, tűnődött Ian, mert annyi minden történt ebben a néhány napban. Szinte már a napokat is alig tudom megkülönböztetni, az órák végtelen láncként fűződnek egymásba. Dr. Amy Stratton társaságában akarta lerajzolni az apját, szerelmespárként, odakint a stégen. Elővette az irattárcáját, és kikotorta belőle a szobája ajtaja előtt talált fényképet. A gyermekét a karjában tartó boldog apa. Thomas Boroughs, aki feltűrt ingujjban lazán a BMW-je motorháztetőjére támaszkodik. Aztán még egyszer belenyúlt a levéltárcájába, és most a nagyapja igazolványképét húzta ki, amelyet tegnap tépett ki az egyik fotóalbumból. Kis ideig a fiatal férfi arcvonásait vizsgálta. Harvey már akkoriban is egy vastag, fekete keretes, ocsmány nikkel szemüveget hordott, kardozásban szerzett sebhelyét is büszkén fordította a kamera felé. Ian elmosolyodott. Milyen felvágós az öreg, gondolta. Vajon ma hogy nézhet ki? Lehetséges, hogy még tényleg él, ott Long Islanden? - Aszpirint is vettetek tegnap...? Apám, hogy hasogat a fejem! - Bpm ásítva dörzsölte meg a halántékát. Elmúlt. Gondolom, a piszológusnő mikróskajáját nem bírtam. Ian a barátjára nevetett. Lefolyt a kávé... És hogy van a sebhelyed? Bpm felhúzta a pólóját. Már nem vérzik, és jól is néz ki. Ian óvatosan ellenőrizte a kötést. Tegnap még váladé- kozott a seb, de ma már úgy tűnt, mintha gyógyulni kezdett volna. De sajna, meg kellett állapítani, hogy Bpm az alvás ellenére is fáradtnak és betegnek látszott. Még mindig nem lappadt le a duzzanat a bal arcáról, amivel a földre zuhant, a bal térdén pedig hatalmas lila folt éktelenkedett. A pólója alatt kirajzolódott a sebkötöző pólya, amivel Ian a borogatást leragasztotta. Bpm hullámos haja mintha poros lett volna, pedig tegnap megmosta a tóban. Iannek el kellett ismernie, hogy a viseltes katonai kabátot, stílusos és hivalkodó szemüveget és hanyag Martenset hordó, laza Bpm-ből alig maradt valami. Barátja egy csapásra éveket öregedett. A fiúk többé-kevésbé felfrissítették magukat, és Ian újra megpróbálta begyújtani a sparhertet, hogy kenyeret pirítson. De mivel csak a főzőfüléket sikerült telefüstölnie, Bpm rövid úton a kávéfőző forró platnijára hajította a szeleteket.
Miután megreggeliztek, Ian visszapakolta a két dobozt. Magával nem vihette őket, de a házban hagyni vagy a padlásra visszatenni sem volt célszerű. Valami belső kényszer miatt nem akarta, hogy dr. Stratton átnézhesse a papírokat. A fiúk az összes levelet és fényképalbumot egy szemeteszsákba borították, amit aztán elástak egy öreg tölgyfa alatt az istenszobrokkal szemben. Ian kicsit sajnálta, hogy el kellett földelnie az apja holmijait, de megesküdött, hogy visszajön, és magával viszi az emlékekkel teli zacskót. Összecsukta a vázlatfüzetét, és két üveg ásványvízzel meg pár szendviccsel együtt a hátizsákjába dugta. A két filmet a tetejére pakolta, a penészes tekercset pedig a szemetesbe hajította. Végül pedig a két fiú amennyire csak tudta, látogatásuk minden nyomát eltüntette. Még a lepedőket is visszatérítették a bútorokra. Na, akkor evezzünk át a tanyára! - Ian a derekára kötötte motorosdzsekijét, és hátizsákját a vállára vetette. Te komolyan New Yorkba akarsz repülni? Átrepülünk és elmegyünk Long Islandre, igen - jött a tömör válasz. Épp megfordult és indult a stéghez, amikor Bpm megragadta a karját. Honnan tudod, hogy a nagyapád küldte Thomasnak a képrejtvényt? Honnan tudod, hogy nem csapda? Apádnak... és most nekünk is. Annyi év után?... Szerintem, Harvey Douglas Boroughs azt akarta, hogy a fia megtalálja. Ráhagyta a képrejtvényt meg a zsebórát. De valamilyen oknál fogva apám sosem kelt útra. Optimistán a barátjára mosolygott, és közben azt gondolta: Apám soha sem kereste meg, de majd én megteszem helyette. Zacharynek hála szinte biztos vagyok benne, hogy Harvey Douglas életben van. Nagyapám tudni fogja a választ. A látomásokra, a szellemekre. Ő az 5-ös számú beteg. Ő ismeri a rejtvény megoldását. Ő tudja, miért keresik. Az én sorsom, hogy megtaláljam őt, mielőtt még a cowboy meg a dilis cimborája tenné meg. Komolyan két képecske miatt akarsz több ezer kilométert repülni? - rántotta vissza Bpm a valóságba. Válasz helyett Ian előhúzta a zsebórát, és Bpm elé tartotta. Lángoló lelkek, nyugtalan idők. A képek egyértelműen valamiféle üzenetet jelentenek, Bpm. - Ian szorosra húzta a hátizsákját, és elnézett a tó felé. - H. D. Boroughs még életben van. Azért indultam el, hogy elpusztítsam a szellemeket, és a nagyapám az egyetlen, aki ebben segíteni tud nekem. Bpm hallgatott. Ez csak az utazás kezdete volt, tűnődött Ian. Az elmúlt, egybefolyó napok a kérdések napjai voltak. Most eljött a válaszok ideje. Elképzelni sem tudta, hogy visszatérjen Southend-on-Sea-be. A kisváros nemcsak a két bérgyilkos miatt nem volt már biztos menedék. A föntről sakktáblához hasonló tengerparti város az egyforma utcákban álló egyforma színű, egyforma házakkal többé nem volt az otthona. Ian hátat fordított eddigi világának, a rozsdás körhinták mögötti unalmas napoknak, az íróasztalán az unalmas rajzoknak, a Péterrel folytatott unalmas veszekedéseknek, sőt, igen, még Cathy soha el nem érhető mosolyának is. Tudtán kívül már akkor elhagyta saját világát, amikor átmászott a drótkerítésen. Még messze nem értünk célba - jegyezte meg halkan. - De az utazás első szakaszát legyűrtük, megoldottuk a rejtvényt. Tudjuk, hol rejtőzött el H. D. Boroughs. Tudjuk, hol él, Bpm. És jó néhány kérdésünkre választ fogunk kapni tőle. New York. Az baromi messze van - állapította meg Bpm. - Nem tudom, hogy apám annyi ideig el tudja-e vinni egyedül a boltot. Nem kell elkísérned, ha nem akarsz. De nekem mennem kell. Ha nem teszem, soha nem fogom megtudni, miért tűnt el a nagyapám, és miért csak mi Boroughs-ok látjuk ezeket a szellemeket, és... - Ian elhallgatott. ...és miért kellett meghalnia apádnak - tette hozzá Bpm csendesen.
A tó a reggeli ködbe burkolózott. És Zérónak. Igen... Talán a nagyapám tudja, hogyan lehet megállítani őket, Bpm. - Ian érezte, ahogy barátja hadakozik önmagával. Szelíden hozzáfűzte: - Vérszövetség. A mi nyarunk, Bpm... - Ian vigyorgott. - Vértestvérek. Új nap kezdődött. A nap a tó fölé emelkedett, és beragyogta a ködöt. A fehér ködfelhőkkel összekeveredve sajátos tüzet rajzolt a víz fölé. Szükségem van egy szemüvegre - jelentette ki Bpm tömören, tekintetét a tóra szegezve, majd a fülébe dugta a fülhallgatóit. - Pocsékul nézek ki anélkül. Nem vicc! Ian némán odabiccentett a barátjának, aztán hunyorogva kilépett a reggeli napfénybe. Bpm zenéjének ritmusára belesétált a ködbe. A stég egy másik világba vezetett.
