Készítette: Detty http://www.detty-liber.blogspot.com/ Gina Covello: „Trendi vámpírszabályok ahhoz, hogy miként éld túl az érettségi bált" szemelvények. A teljes anyag a Modern Goth Magaziné tavaszi számában jelent meg. 1. Ne viselj vállpánt nélküli cuccot! Lehet, hogy nagyon szexinek gondolod magad benne, viszont tuti, hogy a fél éjszakát a ruhád helyrerángatásával fogod tölteni. Ha valami csoda folytán mégis megmaradna a helyén, akkor elgörbül a merevítő. Ha ez megtörténik, jusson eszedbe, hogy én szóltam. 2. Ne igyál túl sokat a bál utáni after partin, hogy aztán merő véletlenségből a takarítószeres szekrényben landolj az este meglepetésével, a hirtelen jó pasivá változott sakkbajnokkal, aki valahol elhagyta szódásüveg vastagságú szemcsijét, és totális átfazonírozáson ment keresztül. Főképp akkor vigyázz, ha ennek az átalakulásnak bármi köze van ahhoz, hogy átsorolt az élőhalottak közé! 3. Ha az említett sakkbajnok valamilyen nevetséges ok miatt ellenállhatatlannak bizonyul, kénytelen vagy átugrani a 2. szabályt. De ne engedd, hogy extrém módon féltékeny pasid nevezzük Szívenyőnek - elkapjon! 4. Sose landolj egy verdában, még akkor sem, ha a cseresznyepiros kárpitja remekül illik a ruhádhoz. És semmiképpen se tedd ezt olyasvalakivel, aki már bepiált, vagy mondjuk például kompromittáló helyzetben, foltosra szívott nyakkal botlott beléd. 5. Amennyiben mégiscsak figyelmen kívül hagytad volna a fenti szabályokat, legfőképpen az 1. pontot (a ruha diszfunkcionalitását), jobban teszed, ha mielőbb megtervezed a halálodat. Ez afféle menekülési terv, csak éppen a halálba. Vizsgáld át alaposan a szekrényedet! Ne legyen benne egyetlen olyan darab sem, amit nem szívesen mutogatnál, mert tuti, hogy léha hozzátartozóid éppen abban terítenének ki a köznyilvánosság előtt. Hagyj magad után utasítást arra nézve, hogy legalább négy napig ne temessenek el. Ezalatt vagy feltámadsz, vagy még jobban belepurcansz a rokoni törődésbe. Nehéz ám az embernek kiásnia magát a föld alól, nem beszélve az átkozott koporsó fedelének a felpattintásáról. Az nagyon ki tudja csinálni az ember manikűrjét. 6. Jó esélyed van rá, hogy az 5. pontot a te esetedben sose kell majd alkalmazni. Tegyük fel, hogy így lesz. Farkaséhes vagy, és merő mocsok, de mégiscsak sikerült túlélned az éjszakát. Legalábbis jobb állapotban vagy egy bizonyos valaki cseresznyepiros kárpitú, nyitható tetejű verdájánál. Csak így tovább! Nem igazán ajánlanám, hogy némi frissítő beavatkozás nélkül mutatkozz a nagy nyilvánosság előtt, inkább fogadd meg a tippemet: a vér sosem jön divatba. Azt is jogosan feltételezhetjük, hogy újsütetű vámpírként talán kissé... hm... ügyetlenül jársz majd el az első étkezések során. Úgyhogy először kapj be valamit, és csak aztán gondolj a vásárlásra. 7. Most jön a dolog kockázatosabb része. A vámpíroknak nincs árnyékuk, és nem látszanak a tükörben. Ne is próbálj vitatkozni velem. Nem fogod tudni belőni a séródat, sminkelésről szó sem lehet. De ki is akarna végigbattyogni az örökléten totál puccparádéban? Kozmikus poén lenne, nem? Javaslatom: találj magadnak a feladathoz illő stylistot, és vágj bele - jöjjön, aminek jönnie kell. 8. Oké, tele a haskó, és mesésen nézel ki. A stréber pasid minden bizonnyal feltüzelve vár rád, hogy mindörökre a szexrabszolgájává tegyen. Csajszik! Egyet mondhatok nektek: legyen a csávó akár Brad Pitt kettes számú megtestesülése, akkor is hagyjátok teperni egy kicsit. Kezdjétek úgy, hogy világos legyen a főcsapás iránya. Fiatalok vagytok, gyönyörűek, és amennyiben sikerül elkerülnötök a karóba húzást, illetve a lefeje- zést, halhatatlanok is. Legyen a világ osztriga a számotokra. Pattintsátok fel a héját, és emeljétek ki az igazgyöngyöt (lehetőség szerint platinafoglalatút).
1 Azért vagyok itt, hogy elmondjam nektek: a halálból való feltámadás totál nagy szívás. Vakrémületben ébredtem. Szó szerint... amikor magamhoz tértem, megpróbáltam felpattintani a szemhéjamat, valahogy úgy, mint a rajzfilmekben, de a nyavalyás nem engedelmeskedett. Valami ugyanis leszorította. Karjaim úgyszintén tehetetlenül hevertek, képtelenségnek tűnt a kezemet a szememhez emelni. Valahonnan a lábujjaimtól elindult felfelé egy sikoly, de nem jutott el a számig. Ó, egek - makogta az elmém - nem lélegzem! Fulladozni kezdtem. Egy másodperc töredékével később rádöbbentem, milyen ostoba voltam. Nem fulladhatok meg, hiszen nem is lélegzem. Szívverésem sincsen. Csend volt. Pontosan olyan, akár... a sírban. Az elmém is leállóban volt. És ez most nem hasonlat vagy metafora. A szívverés hiánya egyet jelent a pulzus hiányával. A pulzus hiánya pedig maga a halál. Történetesen ebben az állapotban leiedzettem. Megpróbáltam leküzdeni a bensőmben növekvő pánikot, pontosabban hisztériát, csak úgy kapkodtam levegő után, míg aztán a Cosmo-csajszi lényem kupán billentett, ezzel kényszerítve arra, hogy felhúzzam a nagylányos bugyimat, és összekapjam magamat. Az ördögbe is, Gina Covello vagyok. Itt és most életben kell maradnom, pánik elhalasztva. Egyetlen okát ismertem a halottként való ébredésnek. Na jó, van egy másik is, de a húsevő zombi lényemet nem sikerült előbányásznom, tehát akkor biztosan vámpír vagyok. Éjszakai teremtmény, olyasmi, mint Bram Stoker, Anne Rice meg az egész bagázs regényeiben. Kúl, mi? A vérszívás és a tűhegyes fogak mellett örök szépség és fiatalság vár rám. Összefoglalóan az jött le, hogy érdemes kikászálódnom a sírból. Különben mit sem érne a sok előny?! Megrekednék élettelen állapotomban, és nézhetném, ahogy a férgek ki-be mászkálnak a testemben. Kukacok kutakodnak az ormányódban... - képtelen voltam kiverni a fejemből a gyermekdalocska szavait. A francba! Felmértem a terepet. Hálával gondoltam a szüleimre, akik igazán pöpec, luxuskivitelű, selyembélésű koporsóról gondoskodtak. Még a testem rögzítésére is ügyeltek, ezért nem tudtam felemelni a kezemet a szememhez, amit - juj! - valami undorító műanyag izé takart. Olyan érzés volt, mintha valaki apró, nyálkás tengeri uborkát tett volna a szememre. Egek! Nem emlékeztem rá, hogy a Buffy-féle vámpíroknak ehhez hasonló problémájuk lett volna. Félretaszítottam az undormányos szemfedőt, majd azon nyomban sikolyba mentem át. Ehhez persze lufiként fel kellett fújnom a tüdőmet, úgyhogy a levegőnek egyszerűen muszáj volt áttörnie a hangszálaimon. Nekiveselkedtem, hogy felemeljem a koporsó tetejét. Alig tucatnyi nekifutást követően a fedél elhagyta a helyét. Rá kellett jönnöm, hogy ez az élettelen lét emberfeletti erővel jár együtt. Persze azt sem zárhatjuk ki, hogy nem volt elég gyászoló látogatóm, és nem hajítottak rám tetemesebb mennyiségű göröngyöt. Mindössze három napja haltam meg, már ha az ember hihet a városi legendáknak. Gondolom, a szüleim hozták a formájukat, a szertartás után minden bizonnyal elhúzták a csíkot valami egzotikus helyre, hogy ott öblítsék le a halálom okozta kellemetlenségeket. Nem érdekeltem őket, az tuti, sőt többet mondok: ők magát az érdeklődést sem szerették. A Botox-kezelés hatásával elegyedő érzelmek csúf ráncokat okoztak az arcukon. A látványt csak tovább turbóznák a sírás okozta foltok. Emberfeletti erő ide vagy oda, mire sikerült kiverekednem magam a felszínre, a manikűröm teljesen tropa lett. A körmeim betöredeztek, jómagam merő mocsok voltam. Amikor tudatosodott bennem, mit is tisztogatok le és miről, kiakadtam. A sokk mindennél erősebbnek bizonyult. Az őseim igazán borzadmányos fehér göncben temetettek el, amibe fűzőt is applikáltak. Úgy festettem, akár egy, a stylistok számára komoly kihívást jelentő gyermek ara. Halványan derengett, hogy a cuccal annak idején már az első áldozáskor is bepróbálkoztak. Csodálkoztam is, hogy még mindig jó rám. Nem nőttem túl sokat, de azért odafent történt ez-az. Na nem annyi, amennyit szerettem volna, mert a folyamat egyszer csak leállt. De amiatt, hogy rám jött egy ilyen régi cucc, mégiscsak megérte, hogy hagytam magam elkapartatni.
Megráztam fekete fürtjeimet, miközben igyekeztem nem arra gondolni, mi minden hullhat ki belőlük. Mondjuk, nyüvek. Istenem, ne engedd, hogy nyüvek legyenek a hajamban! A képet igyekeztem a mentális titokszobám legtitkosabb zugába rejteni, hiszen ott volt a doboz, amin az alábbi felirat díszelgett: Pókok és más trutymákok. Amikor azonban felemeltem a doboz tetejét, egy csomó, még a nyüveknél is undibb gondolat szabadult ki belőle. Az emiéközön hatására felpattantam. Nagyon hiányzott már a friss levegő. Lassan derengeni kezdett, hogyan is lett belőlem vámpír. Báli ruhák repdestek körülöttem, kiabálás, nevetés töltötte be a termet. Az ex pasim, Szívenyő karon fogott, körbe-körbe caplattunk. A szájából csak úgy dőlt az olcsó sör szaga. Aztán betaszajtott a verdájába, és már repesztettünk is az úton. Utána meg jött a fülsértő, fémes csikorgás, belénk jött egy zöld, stramm kis kocsi, megpördültünk a levegőben, és az a fa nagyon gyorsan közeledett... Leengedtem a mentális függönyt: semmi kedvem nem volt látni azt, ami ez után következett. A helyzet kicsúszott a kezeink közül, jött a sokkoló becsapódás, és... aztán meghaltam. Viszont a vámpírénem már korábban is felszínre törhetett. Talán az after partin, amikor ott lógtam annak a nyavalyás Bobby Delvecchiónak a nyakában. Magam sem tudom, miért tűnt akkor és ott olyan ellenállhatatlannak. Hát igen, volt némi taperolás is, onnantól pedig már egyenes út vezet a vérszivornyázáshoz. Az apróbb részleteket homály fedte, talán azért, mert belekortyolgattam Marcy puncsába, de ez tulajdonképpen mindegy is. A gyomrom kordult egyet. Először azt hittem, lázadozik a vér gondolata ellen, de aztán rájöttem, ez maga az éhség, nem pedig vérvágy. Összegörnyedtem. Hiába próbáltam magamban fényezni a helyzetet, rá kellett jönnöm, hogy nem hagyja magát. Kezdtem felfogni, hogy miért szokták a horror kategóriába sorolni a vámpírfilmeket. Mától fogva csak folyékony táplálékot vehetek magamhoz. A napozás problematikáját törölhetem az életemből. Úgy nézek ki, akár Frankenstein menyasszonya, amire csak rásegít az a jutazsákszerű cucc, ami a testemet borítja. Amint kicsit mozgékonyabb lesz a kezem, kiszélesítem a nyavalyás nyakrészt, fogadtam meg magamban. Ha már a vámpírlétről van szó, voltak ennek azért előnyei. Megszabadultam a gyökér Bobby Delvecchió-tól, hiszen hiába is várnám tőle, hogy reggelenként egy csésze forró vért szolgáljon fel nekem az ágyban, és odahozza a fürdőköpenyemet. Lelki szemeim előtt megjelent Elijah Woodra emlékeztető kék szeme, és ahogy nézett a rám a bál éjszakáján. Bozontos barna haja sajátos ellentétben állt méretre szabott frakkjával. Lehet, hogy nem is olyan stréber figura. Lehet, hogy csak egy bulizás kellett hozzá, hogy felébredjen benne a macsó. És lehet, hogy már rég másra meregeti a kék szemeit. Nincs kizárva, hogy egy háremhálózat kiépítésén dolgozik. A gondolat adta lendületből feltápászkodtam. A kezem ökölbe szorult. Gina! - Bobby hangja a temető távoli sarka felől hallatszott. Mintha csak én idéztem volna meg. Már épp indultam volna felé, amikor eszembe ötlött, hogy éppen haragszom a gazemberre. Gina! - kiáltott Bobby, most már hangosabban. - Várj! Azt még megengedtem, hogy elinduljon felém, de amikor háromlépésnyire volt - ez az optimális távolság a sarkonfordulós-alázós manőverhez -, sarkon fordultam. Magamat is megleptem a halálpontos időzítéssel. Ráadásul vámpírként a legkisebb nyikkanást is képes voltam erővel kitölteni. Elkéstél - közöltem vele, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy amikor sarkon fordultam, majdnem letaroltam a fürtjeimmel. Állításom súlyát kezem csípőre illesztésével fokoztam. Bobby olyan mozdulatot tett, mintha az inge gallérját szerette volna meglazítani. Csakhogy ing, és így gallér sem volt rajta. A felsőtestét V kivágású pulóver fedte. Pontosan olyan árnyalatú volt, mint a szeme. Az összeállítást vajpuhának tűnő fekete bőrdzseki egészítette ki. Azon agyaltam, vajon ő is vámpír lett-e, és ha igen, ez az ő esetében természetfeletti, ösztönös divatérzékkel párosult-e. Mert ha igen, meglepő, miért nem akar mindenki vámpír lenni. Elállt
a lélegzetem, hiszen rá kellett jönnöm, hogy korábban magam sem éltem ezzel a lehetőséggel. Több, mint fura. - Hát igen - felelte Bobby, ebből láttam, lányokkal való beszélgetésben azért még van mit fejlődnie. - Még el kellett intéznem valamit. Tekintetem a kezében tartott, pompázatosan vöröslő, Macy's márkájú szatyrokra vándorolt. Negatív beállítottságom végleg elpárolgott. 2 Ezeket nekem vetted? Bobby bólintott, én pedig azon nyomban kiragadtam a kezéből a szatyikat. Meglepettnek tűnt, de volt annyira bölcs, hogy lassan hátrálni kezdett. Le- pottyantottam az egyik szatyrot, mivel alaposabban meg akartam vizslatni a másikat, ami, mint kiderült, csodás ruhaözönt rejtett: selymet, szatént, a természetben fölleihetetlen, szivárványszínű csodákat. A szívem majd kiugrott a helyéből. A másik, nehezebb szatyor után nyúltam, abban pántos szandálok, trendi bakancsok özöne volt, meg egy hosszúkás ékszertok, pont olyan, amiben remekül elfér egy gyémánt karkötő. Nem voltam biztos a méretben - bökött Bobby a cipők felé. - így aztán vettem egy csomót. Lehet, hogy mondott még valamit, az én érzékeimet azonban tökéletesen letompították a hívogatóan vérvörös Macy's szatyrok. Az érzés szinte olyan erős volt, akár a vérszomj, ami még mindig gyötört. A plázázás vágya és a dühödt éhség elemi erővel rontott rám. Nincs kizárva, hogy a reklámszatyrot megérintve valami bejutott a véráramomba. Akár meg is ölelgethettem volna Bobbyt, hogy eszébe ötlött ez a cuccterápia - hiszen a pasik többségének eszébe sem jutott volna ilyesmi -, de inkább úgy döntöttem, kiderítem, mi is van az ékszertokban. Megragadtam, és kinyitottam a tetejét. Elállt a lélegzetem, aztán kicsit később ismét beindult. A bársonyon egy gránátkövekkel kirakott nyakpánt pihent, mellette hozzáillő fülbevaló. Nem gyémánt, de azért megteszi. A srác felé léptem, hogy megöleljem, ezzel mutatva ki, hogy minden meg van bocsátva. A képembe világító fénycsóva azonban leállított. -Hé, te! - kiáltotta valaki a fény mögül. A hang igencsak hivatalosan csengett, szinte már láttam a csávó jelvényét is. Nagy-nagy pácban voltunk. A temető zárva van. Mit kerestek ti itt? Mi a magunk részéről egyelőre nem szóltunk semmit. A lámpa fénye hol az arcunkba, hol a lábamnál heverő csomagokra irányult. Csak semmi mozgás! Látni akarom, mi van ezekben a csomagokban, és valami irat sem ártana, amivel igazoljátok a kiléteteket. Megvannak az áruházi számlák - mormolta Bobby. A lámpa fénye most felé fordult. A srác eltakarta a szemét. A ropogó ágakból arra következtettem, hogy az őr közelebb lépett. A vakító fény miatt azonban semmit sem láttam. Lövésem sem volt róla, mihez kezdjek, kellemetlen előérzet járt át. A csávesz fel fog ismerni. Vagy látott valahol egy gyászjelentést, vagy valamelyik lap írt a balesetről (egy tini tragédiájának muszáj benne lennie a lapokban). A krapek figyelme azonban Bobbyra irányult. - Hogy hívnak, te fiú? - Bobby vagyok. Bobby ... hm... Beáll. A muksó még közelebb lépett. Hm. És mit keresel a temetőben sötétedés után, Bobby... hm... Beáll? - A barátnőmmel találkozom. A biztonsági őr ennek hallatán felém irányította a lámpáját. - Hát te aztán alaposan összemocskoltad magad!
A hangja most már sokkal ridegebben csengett, mint eddig. Már nem két gyereket látott bennünk. Bobbyra néztem, aki azonban bambán meredt maga elé. Az őr szemmel láthatóan rám cuppant, Bobbyt egyelőre hagyta a csudába. Egyszerűen csak elestem. Nem igazodtam el a sírok között - feleltem, miközben félkómában nekiláttam a ruhám tisztogatásának. - Tönkretettem a legjobb ruhámat - azt hittem, belehalok a sematikus mondatba. A játékkatona csak horkantott egyet. Felőlem akár egész éjjel hazudozhatsz itt nekem, nem veszem be. Jobb, ha most rögtön megmondod, mit keresel a holtak között! Hátraszökkentem, mintha megpofozott volna. Holtak? Naná. Belerúgtam a közelebbi szatyorba, a cipőözön kiborult. Cipők, amint látja. Szülinapom van. És egyetlen emberi testrészt sem talál köztük. A pasas tekintete megváltozott. Mintha túl hitelesnek találta volna a reakciómat ahhoz, hogy elhiggye. Mégiscsak egy temetőben voltunk. Éjjel. És úgy festettem, akár egy élőhalott. Nem éppen én voltam az ártatlanság megtestesülése. Kapjatok elő valami igazolványt! - rendelkezett. - Elő a doksit, aztán tartsátok a kezeteket jól látható helyen. Tudtam, hogy Bobbynál nem lesz semmiféle Beáll vezetéknévre szóló irat. Nálam meg totál semmi nem volt. Amikor láttam, hogy Bobby a dzsekije felé nyúl, lövésem sem volt róla, mire készül. Talán időt akar nyerni, gondoltam, de valami azt súgta, hogy ez az egész nem végződhet jól. Azt tettem, ami nagy hirtelen az eszembe jutott. Megragadtam az ékszertokot, és határozott mozdulattal a fény felé hajítottam. A régi énem esetében ez tutira nem jött volna Be, vámpírként azonban ebbe a kis lövedékbe is annyi erőt és sebesességet pumpáltam, hogy kiverte a lámpát az őr kezéből. Kúl, állapítottam meg magamban. Hé! - kiáltott az őr. Megragadtam Bobby kezét meg a ruhás zacsit, és rohanni kezdtem, igyekezvén menteni a bőrünket. Egyetlen golyó zizegése sem kísérte az utunkat, bár a szapora trappolás arra utalt, hogy a csávó mégiscsak a nyomunkba eredt. Kicsit később azért sikerült leráznunk, mindössze pár őrületes cikcakk kellett hozzá. Végül a temető melletti fasorban kötöttünk ki, egy élelmiszerbolt és egy turi mellett. Szerettünk volna megbizonyosodni róla, hogy leráztuk a csávót. Hisztérikus nevetés tört ki rajtam. Ez az egész vámpír- cucc maga volt az őrület, de nagyon hamar rákaptam az ízére. Megrészegített az erő, a szárnyalás. Élőbbnek éreztem magam, mint akkor, amikor még volt pulzusom. Bobby karjába vetettem magam, és beleszimatoltam a nyakába. Bódító illata volt. Éreztem a bőre alatt keringő vér szagát. Komoly felszólító ereje volt. Olyan ... szexis... mámorító, mint a puncs az afterpartin. A szemfogaim megbizseregtek. Örülök, hogy itt vagy - közöltem, és közben végignyaltam az ajkamat. Volt rajta egy apró repedés, amiből pár csepp vér szivárgott ki. Az éhség mindennél erősebbnek bizonyult: lenyaltam a saját véremet. Magam sem akartam elhinni, ami történt. Ez csak természetes - felelte Bobby. - Hallottam a balesetről, és ugye, mi járunk... Ekkorra elvesztettem a társalgás fonalát. Gina! Összenyomsz! - figyelmeztetett Bobby. A fogaim ott meredeztek Bobby nyaka közvetlen közelében. Éppen csak érintették a srác bőrét. Szinte már éreztem a vér szagát. Aztán elborult az agyam. Bobby eltaszított magától: - Enned kell valamit! Ráemeltem a tekintetemet, és hátraszökkentem. A szemében megpillantottam a hátam mögött magasodó, pattogzó vakolatú épület tükörképét. Nem hiányzott a képről a narancssárga hold sem, csak én.
Istenem! - sóhajtottam keservesen. Mi van? - ugrott oda hozzám Bobby. - Gina! Mi van veled? Megsebesültél? Nincs tükörképem! Bobby zavartan nézett maga elé: - Hát, ez együtt jár az átalakulással. A tükörben sem fogok látszani! Nem érted? Hogy fogom így belőni a sérómat? Hogy lesz nekem sminkem? Szempillafestés közben kibököm a szememet! Bobby úgy nézett rám, mintha mégiscsak nyüvek keveredtek volna a hajamba. Gina! Remekül nézel ki! Még annál is jobban. Nem értem, hogy... Igazad van - feleltem, és közben lázasan zakatolt az agyam. - Tényleg ennem kell valamit. Azt is tudom, mit. Bobby sebes szökkenéséből arra következtettem, hogy a szegény pára azt hitte, őt néztem ki magamnak. De nem. Ha az élet eléd sodor egy citromot, csinálj belőle limonádét! Ez volt a szüleim egyik kedvenc jelmondata, amit nevelési célzattal idézgettek, de ez szerintem eléggé alja dolog. Én most csak arra vágytam, hogy lezuhanyozhassak és tiszta ruhát öltsék. Aztán máris jöhet a stylist, a manikűr és pedikűr, némi bőrtápláló krém, hogy visszanyerjem a formámat. Már el is képzeltem, miképpen retusálom vissza magamat. Minek ehhez tükör?! Magam is igyekeztem hinni a dologban. Nem rád gondoltam, te kis buta! - közöltem. - Hanem Shirlre! - Kire? A stylistomra. Nem tudnék élni ebben a kiadásban. Bobby még magasabbra vonta a szemöldökét. Akár vámpír, akár nem, ha így folytatja, hamarosan Botox- kezelésre lesz szüksége. - Minek nekünk társaság? - bökte ki végül a srác. - Csak nem akarsz a foglyodnak tekinteni? -Jaj, Gina, én csak... Vagy maradjak meg két lábon járó szörnyedelemnek, akit senki más nem kíván? - Á, nem... - Nem? Helyes, akkor menjünk! Bobby a megadás jeleként kétségbeesetten a magasba emelte mindkét karját, én pedig elindultam, hogy mutassam az utat. Azt mondta, hogy remekül nézek ki? Ez maga volt a halál csókja. Nem is értem, hogy ilyen mikroszkopikus meggyőzőerővel hogyan lehetett Bobby a vitakör vezetője. -
3 Nem éreztem, hogy nélkülözhetetlen szükségem vol- X.' na levegőre, de egyszer azt hallottam, hogy a légzés nyugtató hatású, úgyhogy bepróbálkoztam. Belégzés orron át, kifúj szájon át. Nulla eredmény. Mint amikor az ember egy csónakban ül, de nincs evezője. Vagy ami még rémisztőbb: ott áll a Neiman Marcus áruház kellős közepén, és nincs nála hitelkártya. A sulinak legalább a fele megfordulhatott a temetésemen. És a ruha miatt most mindegyikük divatcsődként őriz az emlékezetében. Tina, a legfőbb ellenségem minden bizonnyal fickándozott az örömtől. Biztos, hogy azon nyomban részvétéről biztosította az expasimat, Szívenyőt, aki - ez csak tipp - egyetlen karcolás nélkül úszhatta meg a balesetet. Gondosan meg kell terveznem a visszatérésemet, aminek látványosnak és ütősnek kell lennie. Ez majd mindenki agyából kisöpri a halálom horrorisztikus emlékét. Olyan lesz, mint... az érettségi. Halálom előtt minden szabad percemet shoppingo- lással töltöttem. Minden boltba bekukkantottam, hogy kipécézzem a rám a lehető legtökéletesebben illő ruhákat és az azokhoz passzoló körömlakkokat. De most... Mit számít, milyen napom van, vagy hogy áll a hajam, csak megtalálom a módját annak, hogy végigsétáljak a suli folyosóján?! Elkápráztatom az
osztálytársaimat a kozmetikai trükkjeimmel - mit számít, miféle krémeket kell bevetnem a cél érdekében?! Ehhez azonban mindenképpen szükségem lesz Shirlre. Shirl a belvárosi bevásárlóközpont kellős közepén, a Filmklip nevet viselő kis műhelyben tevékenykedett. A műintézményt régi poszterek díszítették. A hatalmas tükrök és a filmszalag-mintájú tapéta minden delikvenssel elhitették, hogy ő aztán igazi sztár. A falakról természetesen nem hiányozhattak a színészfotók sem. Valaha pontosan olyan frizurát viseltem, mint Paris Hilton - csak barnában. Shirl a térfogatnövelőt is nagyon eltalálta, de elhagytuk a zsebkutyust, ami csak elvonta volna a figyelmet a kompozíció egészéről. Miután tévedésből hullarablóknak néztek minket, a Filmklipbe igyekezve Bobbyval mindent elkövettünk annak érdekében, hogy kikerüljük a járőröket, de még az utcai lámpákat is. Az észrevétlen osonás vadi új dolog volt a számomra. Olyan, akár... a Mission Impossible, aminek a főcímdalát Bobby épp most dúdolgatta. A bejárat közelében három járgány állt, mi igyekeztünk a mögé bújni, ahonnan a legkönnyebben elérhettük a Filmklipet. A másik két járgány - egy kicsi, meghatározhatatlan márkájú furgon, illetve egy sötét négyajtós verda jóval messzebb álltak. A mi fedezékünk, a rozsdás csotrogány sem volt nagy csoda: úgy festett, mintha valaki megjárta volna vele a poklot, de közben elfelejtette kiengedni a kéziféket. Jómagam még az ajtóhoz sem mertem hozzáérni, mert attól tartottam, tetanuszt vagy valami ilyesmit kapok. Bobby hasonló adottságokkal rendelkező járgánya jóval arrébb parkolt, úgyhogy még véletlenül sem hozhatták kapcsolatba Shirl hamarosan bekövetkező eltűnésével. Bobby nem igazán rajongott az ötletért, hogy elraboljuk Shirlt, de megadta magát, amikor felvázoltam a másik lehetőséget: nevezetesen azt, hogy ő maga végezzen el egy kozmetikai sulit, hogy eredményesen helyettesíthesse Shirlt. A csotrogány motorháza mögött lapulva igyekeztem felmérni a terepet. Bobby követte a példámat. Shirl egyedül volt odabenn, énekelgetett. Ugyanazt a dalt, ami a rádióban szólt. Istenem! Ritmusérzéknek nyoma sem volt, Shirl összevissza dobálta magát, hihetetlen mozdulatokat vetett be, a söprűt pedig hol táncpartnernek, hol mikrofonnak használta. Teljesen úgy nézett ki, mint akinek vöröshangyák szabadultak be a gatyájába. - Hát ez meg mit művel? - kérdezte Bobby. Magam is elkeseredtem egy csöppet. Igazad van. Állati gáz a dolog. Nem sok kell hozzá, hogy feladjam a küldetésünket, és kerítsek magamnak egy új stylistot. A pocsék söprési technika miatt? - meredt rám a srác. Ez nem söprés, hanem egy kicsit balul sikerült shimmy. Bravúrosnak semmiképp nem mondanám, de azért ne genyázz! Egyszerűen csak a levágott hajat taszigálja ide- oda. Bízd rám a dolgot! - bámultam nekikeseredetten az égre. Az éhség egyre jobban mardosott, úgyhogy nem foglalkozhattam kellő odaadással sem saját méltóságommal, sem Shirl tánctechnikájával. Vérszomjam minden más gondolatot háttérbe szorított. A gyomorsav lassan szétmarta a bensőmet. A térdem remegett. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a fogam belemélyed Shirl bőrébe, a kiömlő vér forró nektárnak tűnt. Kábultan igyekeztem megtámaszkodni. -Jól vagy? - tudakolta Bobby. Az ördögbe is! Itt áll mellettem egy stréber, akivel közösen lesünk egy kétballábast. Már csak egy gizda hiányzott a kollekcióból. Ebben a pillanatban az üzletsor másik végén kinyílt egy ajtó. A nyikorgáshoz puffanás hangja társult. Mintha valami leesett volna. Miért nem figyelsz, te húgyagyú! - ordította valaki. A hang ismerősnek tűnt... Semmi gond! - válaszolt egy női hang. Nem tűnt különösebben idegesnek. Bobby csodálkozó pillantást vetett rám.
Ez nem lehet igaz! Larry Pearce volna az? Ki? - kérdeztem vissza. Én is jobban megnéztem a lángolóan vörös kobakú, irigylésre méltó arcbőrű, reklámokat idéző sminkű srácot. Aki pedig mellette állt, nem más volt, mint... Rick Lopez. Ezért tűnt olyan ismerősnek a hangja. Vámpírösztönöm tökéletesen működött, a fények is besegítettek, úgyhogy nem lehetett nem felismerni a szteroidokkal felpumpált testet, a kék-arany egyetemi címeres dzsekit - Szívenyő csapatának gombszemű szélsőjét, hátvédjét, vagy ki tudja, micsodáját. Volt velük egy debella csajszi is, ő segített a tömött sporttáskák cipelésében. Azt se tudtam, mit mondjak. - Miért ne lehetne ez Larry? - suttogtam. - Azért, mert meghalt - felelte. Leesett az állam. - Mi is meghaltunk! - Igen, de... - Mi van?! Semmi, csak fura az egész. Szerintem nem is fizettek a cuccokért - tettem hozzá, a Zárva feliratra mutatva. Újabb srác bukkant fel, akivel remekül lehetett volna reklámozni a szteroidok káros hatását. Egy furgonból szállt ki, kinyitotta a hátsó ajtaját, hogy bepakoljanak. Közben eszébe sem jutott körülnézni. Tekintete Pipihusi kapucnis kezeslábasát pásztázta. De vajon miért hord egy csaj efféle cuccot? Nyomós oka van annak, hogy már rég kiment a divatból, de legalábbis ki kellett volna mennie. Ha nem elég világos, amit mondok, jöjjön még egy szó: hozzáférhetőség. Na jó, legyen még egy: klotyószünet. Kéretik végiggondolni a dolgot. Nem kellene leállítanunk őket? - sziszegte Bobby. Nem igazán rajongtam az ötletért, bár én is szerettem volna kipróbálni, mire megyünk az új testünkkel. A másik fél azonban számbeli fölényben volt, és azt sem láttam világosan, hány hozzánk hasonló vámpír van közöttük. Rick arcán ott virított egy pattanás, ami arra utalt, hogy nem tagja az agyarasok testvériségének, ellentétben Larryvel, aki tökéletes porcelánbőrt mondhatott a magáénak. A többiekről egyelőre képtelen voltam bármit is megállapítani. De azt azért semmiképp sem gondoltam, hogy a tatyókban domborodó cuccok olyan ártatlanok, mint mondjuk egy horgászcsali vagy egy pizsi. Hogy akarod megállítani őket? Harcba szállnál velük? Vagy kihívnád a zsarukat, és türelmesen megvárnád, amíg vallomást tesznek? - tudakoltam. Imádtam, ahogy hősködik, de azért valakinek észnél is kell lennie. - Mi nem igazán... A Filmklip fényei kialudtak. Shirl indulóban volt. Gyere, gyere, gyere! - suttogtam fokozódó hangerővel, és hátba vágtam Bobbyt. Miközben a műhelyt zárta, Shirl háttal állt nekünk, sietős lépéseinket hallva azonban megfordult (sem Bobbynak, sem nekem nem sikerült elsajátítanunk a kecses macskaléptek művészetét, ami minden filmbéli vámpír sajátja). Azon nyomban felismert, a szeme tágra nyílt: G-g-gina! Sikerült magamba fojtanom egy horkantást. A rettegő dadogás elég sematikusnak tűnt, a rémült őziketekintet azonban kicsit feldobta a helyzetet. Megpróbáltam suttogva csendre inteni. Nem akartam, hogy Rick meghallja, vagy hogy a többiek a nagy visszatérésem megrendezése előtt értesüljenek arról, mi is történt velem. - A halálára vonatkozó pletykák gigantikus túlzásnak tekintendők - sietett a segítségemre Bobby. -De én ott voltam a temetésén! - jegyezte meg Shirl, miközben zöld szemét egy pillanatra sem vette le rólam. Most már tudtam, hogy rá számíthatok. Vajon a szüleim őt kérték fel, hogy megfazonírozzon a temetés előtt? Ha nem, abba visszamenőlegesen is beleőrülnék. Mindenesetre most az volt az -
elképzelésem, hogy az egész suli olyan állapotban lásson viszont, amitől a régi jó hírem helyreállhat. -Shirl! Összekevertek valakivel - próbáltam imprózni. Nem akartam mélyebben belemenni, hiszen potenciális szemtanúk is voltak a közelben. Kellett egy sztori, mégpedig gyorsan. Velem kell jönnöd, Shirl! Segíts megváltoztatnom a külsőmet! Az egész dolog roppant titkos, és én még mindig veszélyben vagyok. Éreztem, ahogy a félelem hullámai végigsöpörnek rajta, és azt is, hogy nem vette be a sztorit. Lehet, hogy kicsit selypítettem az új fogaim miatt, és Shirl ezt találta baljóslatúnak. A félelme jó érzést keltett bennem. Hátborzongatóan jó érzést. Úgy éreztem magam, akár egy labdázó kiscica. Hé! - kurjantott ebben a pillanatban Rick. Megpördültem a tengelyem körül. Tekintetünk a nagy távolság ellenére is összefonódott egy pillanat erejéig. Vajon tényleg ilyen jó szeme van? Shirl, kihasználván, hogy egy pillanatra nem figyeltem rá, felszívódott. - Nyomás utána! - adtam ki az utasítást Bobbynak. Shirl azonban bepattant a kocsijába, magára csapta az ajtót, és már a motor is pörgött. Megpróbáltam leállítani, de nem sikerült. Velem most mi lesz? - fordultam vissza Rick felé, akiben megláttam a lehetséges donort. Ez se jött ösz- sze, mert Ricknek is sikerült elhúznia. -Jaj, Bobby! - sopánkodtam. - Mire számíthatok én tőled? Pár tetűre? 4 Elindultunk. Menet közben kétszer is megbotlottam. Úgy éreztem magam, mint a grépfrútdiéta idején, amit a bálra készülve vetettem be: kábultan szédelegtem. Mielőtt értem jöttél, nem kellett volna lerohannod egy hentesboltot? - kekeckedtem vele. - Lerohannom?! Tudod, hogy értem: kinyitni az ajtót, becaplat- ni, pisztolyt szegezni az eladóra, kezeket fel, ez itt egy rablás... - szövegeltem, de láttam, hogy nagyon nem akar leesni a tantusz. Tényleg megvan a blokk ezekről a cuccokról? - szegeztem neki a következő kérdést. Hát persze - felelte, mintha mi sem volna ennél nyilvánvalóbb. Mert hogy az is. Bobby, a sakkbajnok, a vitakör vezetője ideális lovag-alapanyag volt. Ezt a társadalmon kívüli élet előbb-utóbb úgyis kiirtja belőle. Bobby, te meghaltál - közöltem vele, immár kicsit gyengédebben. -Jó, de ezt a többiek nem tudják. Te még mindig nem vágod ezt az egészet? Fogd már föl, hogy mi afféle törvényen kívüliek lettünk. Renegátok. Nincs tükörképünk, úgyhogy valószínűleg azokon a nyavalyás biztonsági kamerákon sem látszunk. Igen, de a lopás helytelen. Bobby olyan mozdulattal nyitotta ki előttem a Crown Vic ajtaját, mintha az egy hintó volna. Miközben elhaladtam mellette, szinte éreztem a bőre alatt keringő vér illatát. Biztos meleg és sűrű vére van... Vágyakozóan megnyaltam az ajkamat. -Összpontosíts! - kérte Bobby, mintha megérezte volna, hogy bármelyik percben ráugorhatok. Összpontosítottam én. A nyaka lágy ívére, a pulzáló pontra, ami most, hogy közelebbről szemügyre vettem, nem is pulzált. Fura. Miről is beszélünk tulajdonképpen? - töprengtem. Lopni rossz - nyomatékosította a mondandóját Bobby. Tekintetemet a szemére emeltem. - Van melód? - tudakoltam. Bobby figyelmét lekötötte, hogy betuszkoljon a kocsiba, majd becsukja utánam az ajtót. Csak ezt követően válaszolt: Nem igazán. A képregénybolt esténként nincs nyitva.
Akkor az adósságaid jelenleg a szüleid hitelkártyáján mutatkoznak, ugye? Bobby csak nézett maga elé értetlenül. Egy pont nekem. - És szerinted ők nem tudják, hogy meghaltál? Bobby időközben beült a volán mögé. A motor lefulladt, ez egy időre lekötötte a figyelmét, hogy csak némi késéssel válaszolt. A helyzet az, hogy engem ismeretlen hetei ért a halál. Pár nappal később tértem magamhoz. És senki sem bukkant rám. -Te linkóci! - böktem oldalba. - Kicsit új urazott, mintha kiütötted volna magad egy bulin - Nagyjából - helyeselt. - Na, hová megyünk? Ezzel beindította a kocsit, de közben még mindig elszántan nyomta a féket. Nem egészen úgy ment, mint a filmekben, amikor elhangzik a Kövesd azt a kocsit! kulcsmondat, pedig én nagyon szerettem volna tudni miben sántikál Rick és kis csapata. Vajon tudatában van-e Ricky, hogy egy halottal tekereg? Mi lehetett a sporttáskákban? Csak nem nyílpuskákat gyűjtöttek? Nem hinném, hogy túl sok ilyesmi akad a városunkba. Netán fel akarják tölteni a raktárkészletet? Le akarnak vadászni valakit? De kit? Na mindegy, semmi közöm hozzá. Hogy haltál meg? - fordultam Bobbyhoz. Mindenképpen el akartam terelni a figyelmemet korgó gyomromról, illetve azokról a kérdésekről, amelyekre egyelőre nem leltem választ. - És mikor alakultál vámpírrá? Bobby artikulálatlan hangon felhördült, és a szükségesnél lényegesen nagyobb erővel taposott a gázba. Mit gondolsz, miben törheti a fejét Larry meg azok a srácok? - kérdezte, mintha belelátott volna az agyamba. Nem váltunk témát! Mikor és hogy haltál meg? Na jó! - dohogott sértetten. - Akkor történt, amikor a vitakörünk a Baldaigna csapat felett aratott győzelmét ünnepelte. Valaki hamis igazolványt mutatott be... Biztató mordulás hagyta el a számat. Volt egy pár... hm... tószt, meg ült ott egy nő... Egy nő? - ébredt fel bennem a kíváncsiság. És az a nő... tudod... olyan... barátságos volt. Én pedig, hála az anémiámnak, a piának, vagy ki tudja, minek, padlót fogtam. Még sikerült elkúsznom valahova. Találtam egy csendes zugot, ahol a fény nem bántotta a szememet, és elvesztettem az eszméletemet. Vámpírösztönömnek köszönhetően azonnal észrevettem a vörösödést, ami a füle csúcsától indult ki, végigsöpört az arcán, egészen a nyakáig. Aranyos volt, ugyanakkor tök nyomi. Afféle rendes csávó, akit a cimbiknek nem könnyű rábeszélni arra, hogy egy kicsit is engedje el magát. Nem hittem, hogy bármibe is bele tudnám vinni, hisz épp a legutóbbi akciójának köszönhette, hogy ember kiadásban megszűnt létezni. De én bírtam a kihívásokat. Tehát végül nyertél, és vámpír lettél - biztattam a folytatásra. Bobby hűvös pillantást vetett rám: - Ezt most úgy mondod, mintha a nő lett volna a díj. A srácok többsége ezt így gondolná - vontam vállat. De lassan rájöttem, hogy Bobby nem tartozik a „többséghez", legalábbis azok közé nem, akikkel lógni szoktam. Pontosan tudtam, hogy ők mit akarnak, amikor kinyitják előttem egy kocsi ajtaját: látni a combomat, amint felcsúszik rajta a szoknya. De lövésem sem volt róla, mihez kezdjek egy úriemberrel. Lehet, hogy ez a fajta fűzőkre vagy fodrokra indul be. Meginogtam. Olyan volt az egész, mint amikor az ember rábukkan egy tűsarkúra, aminek a mérete ugyan nem tökéletes, a cucc azonban túl jó ahhoz, hogy az ember csak úgy félrehajítsa. Hova megyünk? - tudakoltam, ugyanis időközben rádöbbentem, hogy semmiféle útmutatást nem kapott tőlem, mégis tartunk valahova. -A másik plázába! Ott mostanában zárnak. Épp kapóra jön. -
Először őt mértem végig, aztán a rajtam lévő mocskos rémséget, amit az őseim a temetés tiszteletére adtak rám. Még jó, hogy a hátsó ülésen ott volt a ruhászacsi. - Átváltozom! Ne less! - figyelmeztettem. Bobby kicsit ijedtnek látszott: D-de én csak azt akartam mondani, hogy elkaphatunk valakit útban a kocsijához. -Jaj, de örülnék, ha ismerős lenne az illető! Bobby nem igazán volt ráhangolva ironikus humoromra. Épp elég, hogy Rick már amúgy is látott „közlekedési baleset áldozata" kiadásban. Holnap ezzel lesz tele a suli - bár nem valószínű, hogy bárki is hinne Ricknek. Folytattam a csipkelődést: - Nincs nálad véletlenül egy nedves törlőkendő és egy hajkefe? 5 Másnap este úgy ébredtem, mint egy kifacsart mosogatórongy. Hiába is vagdalkoztam, csapdába estem. Valaki a földre nyomott, leszorította a karjaimat, miközben ezt kiabálta a fülembe: Nyugi, Gina! Én vagyok az! És azért van koromsötét, mert a fény bántaná a szemedet! Eltartott egy darabig, amíg a kapott infókból összeállt az agyamban a kép. A saját szobámban voltam. A szüleim, ahogy azt sejtettem, elhúztak valami egzotikus nyaralóhelyre, hogy megszabaduljanak halálom kellemetlen emlékétől. Bobby először arra gondolt, hogy hazajár héderezni a saját kis magánkérójába, ami a szülei garázsa fölött volt. A szülei azonban nem voltak tisztában vele, hogy a fiuk meghalt, úgyhogy mindent elkövettek annak érdekében, hogy ismét sínre tegyék, ami magában foglalta a suliba járást, a napfényben mutatkozást meg egy csomó más egészségtelen dolgot. A mi házunkban síri csend honolt, leszámítva Bobbyt, aki úgy beszélt hozzám, mint valami suttogó. Igyekeztem legyőzni a bennem tomboló pánikot, és a jól ismert dolgokra - a levendulamintás paplanra, a lábaimnál torlódó bíbor színű ágytakaróra, a fejem alatt lévő, málnaárnyalatú bolyhos párnára meg a többire, ami a földön hevert - összpontosítani. És akkor még nem említettem Pelyhest, a vaníliafagyi-színű, kitömött macsust. Amióta az eszemet tudom, mindig velem volt. Gondolkodás nélkül érte nyúltam, és magamhoz szorítottam. Kíváncsi lettem volna, Bobby mit vesz le az egészből, de nem néztem rá. Nem akartam látni, hogy esetleg sajnál, vagy mi. Az egyik karja még mindig rám fonódott, a másikkal a hajamat simogatta. Próbáltam lenyugodni, de a para csak nem akart felszívódni. Sajnáltam az elvesztegetett időt. A napfelkelte és a naplemente közt eltelt órák üres halmazok voltak. Nem álmodtam semmit, nem forgolódtam. Maga volt a halál. Most ért el az agyamig, hogy a korábbi életem egyszerűen eltűnt. Pár vizsgát már kihagytam, a továbbiakkal is ez lesz. Hacsak nem sikerül teljesen átfazoníroznom magamat, álom marad a bizonyítvány. Mindezt azok után, hogy sikerült lelesnem Marissa franciatesztjét, és matekból sem állok rosszul. Soha többé nem fogok gúnyolódni Mr. Collins szőnyegén Becca és Marcy társaságában, nem fogom stírölni a focicsapat tagjait, miközben bemelegítenek. Ha ember lennék, már tutira nem kapnék levegőt az idegességtől. De hát nem voltam az többé. Magamhoz öleltem Pelyhest, Bobby felé fordulva összekucorodtam, és vártam, hogy folytassa, amit addig csinált. Bobby trükkje bejött: a páni félelem lassan oldódni látszott. Ezt akár meg is lehet szokni gondoltam, és a gondolat kis híján visszahozta a korábbi rettegést. A fiúk mind csapodárok. A szüleim épp elég energiát fektettek abba, hogy eme nemes gondolatot a fejembe csepegtessék. Bobbynak azonban, gyengédségének és lovagiasságának köszönhetően mégiscsak sikerült áttörnie magát a védelmi vonalaimon. Bízni akartam benne. De már a gondolatba is belemerevedtem. Bobby elhallgatott, én pedig kihasználtam a pillanatnyi szünetet, lesöpörtem a karját, félrehajítottam a paplant, és lassan feltápászkodtam.
Amint a talpam talajt fogott, azon nyomban rádöbbentem, hogy még mindig térdig érő bakancsot viselek. Ezt még akkor kaptam fel, amikor beugrottunk a plázába, hogy harapjunk valamit. A vadi új miniszoknyám és a vörös kalózfelső olyan rettenetesen összegyűrődött, hogy sehol sem akartam volna mutatkozni benne, különösen Bobby előtt nem. Vagy csak akkor, ha az a célom, hogy halálra rémisszem. Eszembe jutott az after parti, ahol összejöttünk... ahogy a fogai megérintették a nyakamat... -Ne nézz ide! - utasítottam Bobbyt, és gyorsan előkaptam egy dögös rózsaszín mellényt a szekrényből, és már le is cseréltem a vörös felsővel. A külsőm így legalább részben elviselhetővé alakult. De miért ne? - kérdezte Bobby zavartan. Mert én azt mondtam. Gyorsan átöltöztem, és közben azon agyaltam, hogy vajon a harapásában rejlett-e valamiféle mágikus erő, amitől teljesen kivetkőztem magamból, és ilyen szokatlanul gyengéd és álmodozó lettem. Igen, valószínűleg ez lesz az! Az a fickó is, akit a pláza parkolójában kaptam el az éjjel, álmodozó szemű szerelmes ifjúvá változott a harapásom nyomán. Jó, egy kicsit talán ellenkezett, és el is akart rohanni. Ám a vadászat megkoronáztatott, és a meleg vére... nem mondhatok mást, csak azt, hogy... nyami. Ájultan hagytam ott a Civic-je vezetőülésén. Ájultan, ám mosolyogva, ami meglehetősen sajátos mellékhatásnak tűnik. Vámpír pasim kitörölte a szeméből az álmot. Fel-alá járkált a szobában, és meg se hallotta, amit mondtam. A két végpont a Karib tenger kalózai poszter, illetve a Su Surrus koncertplakátja volt. Ez utóbbit már le kellett volna szednem, hiszen rég túl voltam a dolgon, de a ragasztó nagyon beleivódott a tapétába. Na, akkor mihez kezdjünk? - kérdezte Bobby. -Te korán kelő vagy, ugye? - kérdeztem, minden különösebb ok nélkül. Hát, most éppen éjszaka van. De tök mindegy- felelte Bobby. - Nem rejtőzhetünk itt a végtelenségig. Akarod tudni, mit tervezek? Meg kell rendeznünk a visszatérésünket! Nem kukázhatunk mindörökké a szupermarketek mögötti szeméttárolókban, és nem bujkálhatunk. Vámpírok volnánk, vagy mi! A táplálkozási lánc csúcsa! Valami nagy durranás kéne, különben oda az érettségi bizonyítványunk. Azzal is tisztában voltam, hogy semmiképp sem Bobby csotrogányával akarok visszatérni. Ehhez sokkal inkább illene egy hintó. Szívenyő piros sportkocsija talán elég jól átvészelte a balesetet, a szembe jövő zöld verda nem tett benne túl nagy kárt... És amennyiben Szívenyő maga is él... Klassz kis bosszút állhatnék az exemen. Ráadásul még egy vadi új autót is csaklizhatnék magamnak. -Miket beszélsz? - pillogott Bobby. - Komoly a helyzet! Azt látom. Odakintről hatalmas csattanás hallatszott. Megfordultam a tengelyem körül, mintha képes lettem volna átlátni a falon. A hang anyám dekorációs célokat szolgáló hatalmas kaspóit juttatta az eszembe. Azt hittem, az öregeid elhúztak - sziszegte Bobby, de olyan halkan, hogy alig lehetett érteni. Ő is feltápászkodott, a cipője után matatott, mert neki sikerült nem abban aludnia. Nem úgy, mint nekem, akit totál leterített a napfelkelte.-így is van. így kell lennie... - szögeztem le, és arra gondoltam, tuti, hogy nem kockáztatják a Botox- kezelésük sikerét, vagy hogy esetleg szétpattanjon az arcuk. Nézzünk körül - szólaltam meg kissé talán eltúlzott lelkesedéssel. - Lehet, hogy egy betörővel van dolgunk, akkor legalább elszórakozunk egy kicsit. Bobby úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról. De én ezt már megszoktam. - Nyomás! - buzdítottam.
Mire elszánta magát, hogy megszólaljon, én már rég kirohantam a szobából, és lefelé tartottam a lépcsőn. De ez mindegy is. Nem érdekelt, mit mond. - Most semmit sem hallok - suttogta Bobby. Ahogy én sem. Hacsak nem számítom a lépcsők nyikorgását. Kövesd a korlátot! Lábujjhegyen! - adtam ki az utasítást. - Csináltál már ilyet korábban is? Meg se hallottam a kérdést. Nem akartam rossz fényben feltűnni. Ha az „ilyen" azt akarta jelenteni, hogy fogtam-e már el akcióban lévő rablókat, akkor a válaszom „nem" lett volna. Ha viszont Bobby éjszakai lopakodásra gondolt... A hang valahonnan kívülről jött - tereltem el Bobby figyelmét. - A hátsó ajtón megyünk ki, megkerüljük a házat, így a háta mögé kerülünk. De mi van akkor, ha ők meg pont a másik oldalról kerülik meg a házat? -Jézusom, Bobby! Először azt mondod, nincs is ott senki, most meg attól parázol, hogy egy tömegbe futunk bele. Gondolkozz már! Bobby szemöldöke minimálisan lejjebb ereszkedett, és egy könnyed uff! hagyta el a száját. - Utánam! - adtam ki az utasítást. Átszeltük a konyhát, ahol néma csend volt, és mindent a helyén találtam. Fülemet a hátsó ajtóra tapasztottam. Semmi. Csak a szél és a levelek által keltett neszek. Készen állsz? - fordultam a mögöttem lapító sráchoz. - Mehetünk! Elfordítottam a kulcsot, kivágtam az ajtót. Az egész a Mission Impossible-t idézte, aminek a főcímdala nem akart kimenni a fejemből. A fájdalmat előbb érzékeltem, mint a szorító nyomást. Valaki megragadta a karomat, és kicsavarta. Brutál erő lapított bele a ház falába, az ál-Tudor stukkó kellemetlenül nyomta az arcomat. Keservesen felnyögtem. Hé, enge... - Bobby sikolyának vége úgyszintén a stukkóba torkollott. Különös szag csapta meg az orromat: rosszul megsütött marhahúsé és olcsó söré. Úgy éreztem, mindjárt elhányom magam. Pofa be! - adta ki az utasítást egy energikus férfihang, a bűz forrása. - Mellisande beszélni akar veletek. - Ki? - tudakoltam. Bobby csak nyögött. A bűzös lehelet tulajdonosa még egyet csavart a karomon. A lapockáim összeértek, és felsikoltottam a fájdalomtól. Éreztem, hogy valami rászorult a csuklómra. Képtelen voltam bármit is csinálni. Amikor a karjaim végleg demobilizálódtak, kicsit enyhült a hátamat gyötrő fájdalom. Megpördültem a tengelyem körül. Pipihusi állt előttem. Ugyanaz az izomagyú, bamba csajszi, akit korábban Rick Lopez társaságában láttam. Bobbyt egy tűzcsapra emlékeztető, széle-hossza egy alak lapította a földhöz. Bozótnyi mennyiségű haja volt, és hervasztó pólót viselt. Ebben a pillanatban Larry bukkant fel a ház sarkánál egy másik gengszterrel. Nem nagy ügy - jelentette Pipihusi. Ó, egek! Lemaradtam az akcióról - sopánkodott Larry. Majd máskor! Előtted az örökkévalóság - közölte Pipihusi, és közben fintorgott, mintha ő más helyzetben lett volna. Mindenesetre lelkesen rángatott a várakozó kocsik felé, azok közül is ugyanahhoz a verdához, amit már láttam a bevásárlóközpont előtt is. Mellette ott állt egy erős, zöld járgány is, elgyötört gumikkal és hosz- szú karcolással az egyik oldalán. Ezt láttam utoljára, mielőtt a koporsóban magamhoz tértem. Befékeztem, Pipihusi nekem esett. Kis híján mindketten a földre zuhantunk.
-Az a kocsi ott! - kiáltottam, és egy csöppet sem érdekelt, hogy a csajszi nem akar leszállni rólam. - Te okoztad a halálomat! Pipihusi ütése nagyot csattant elgyötört lapockáim között. Ettől ismét megpördültem. Ó, te voltál az? - kérdezte az a gazfickó, aki eddig még nem vette ki a részét a tángálásunkból. Nem úgy tűnt, hogy sajnálja a történteket. De én tudtam, hogy nem lesz ez mindig így. Igyekeztem megjegyezni a vonásait, ami nem bizonyult nehéz feladatnak. Ugyanolyan pocakos volt, mint Placcs - így neveztem el magamban a tűzcsapra emlékeztető másik pofát, mivel a tűzcsap óhatatlanul vizelő kutyákat juttatott eszembe. Talán tíz centivel volt magasabb nála. Sasorra volt, csakhogy mintha fordítva illesztették volna a képébe. Markáns álla pedig mintha felfelé kapaszkodott volna, hogy a képe közepén kössön ki. Nem volt túl kellemes látvány. Bobby hallgatásba burkolódzott. Már készültem, hogy verbálisan nekiessek, amikor a gengszterek, plusz Larry betaszajtottak minket a kupéjuk hátsó ülésére, majd bekapcsolták a gyermekzárat. Larry és Sasorr, ahogy a gyilkosomat elneveztem, a másik kocsiba szálltak. Úgy festett, hogy majd valami sötét helyen akarnak megszabadulni tőlünk. A kocsiban szólt a rádió. Már az is csoda volt, hogy egyáltalán vette az adást, de azt is feleslegesen, mert a gengszterek folyamatosan dumáltak kocsikról, fociról meg videojátékokról. A fejem Bobby ölében landolt, amit igyekeztem korrigálni, már amennyire ez hátrakötött kézzel lehetséges. Ki az ördög az a Mellisande? - fordultam Bobby- hoz. Iszonyúan sajnálom - suttogta Bobby, mintha így az előttünk ülő Pipihusi és a cimbije nem hallanák. - Mit sajnálsz? - A helyzet az, hogy akkor nem voltunk együtt... Pasik! Szóval Mellisande az a nőszemély, akivel a vitaest után... Igen. És nem tudom, mivel húzhattam ki a gyufát. Szerintem még az igazi nevemet sem mondtam meg neki. - Kuss legyen ott hátul! - mordult Placcs. -Miért? Nem sántikálunk semmi rosszban. Nyugodtan hallhatsz minket - vágtam vissza. - Kuss legyen, és kész! - Nekem tök mindegy. Ösztönösen V jelre akartam emelni a kezemet, de a bilincs még a korábbinál is élesebb fájdalmat okozott. A helyzet az - szólalt meg Pipihusi -, hogy Rick és Larry tegnap felismertek benneteket. És mivel neked - fordult felém - halottnak kellene lenned, te pedig - fordult most Bobby felé nem vagy az, legalábbis nagyon úgy tűnik, némi magyarázatra várunk. Ennyi. Szúrós pillantást vetettem a fogvatartóinkra. Egy darabig mindenki hallgatott. Én bírtam a legrövidebb ideig. Mély benyomást gyakorolhattál rá - fordultam Bobby felé. Olyan mosollyal viszonozta, amivel meggyőzött, hogy mégiscsak férfiból van. - Úgy tűnik. Placcs ismét mérgesen felszisszent. - Hozzád nem szólt senki - közöltem. - Pofa be, és passz! Napóleon-komplexusa van - súgtam Bobbynak, majd hangosabban folytattam, egyértelműen előre címezve a mondandómat: - Tudtál róla, hogy hátul kezdesz kopaszodni? Pipihusi kuncogott, Placcs meg olyan ideges lett, hogy a verda elkezdett kacsázni. A csajszi megrángatta egy kicsit, ennek hatására a fickó összekapta magát.
-Csak vezess, és ne törődj semmivel! Szerintem Mellisande nem akarhatja ezt a csávót. Úgyhogy valószínűleg azt csinálhatsz vele, amit akarsz, ha ő végzett. De az nagyon feltoszná a csőrét, ha még az előtt kezelésbe vennéd, hogy ő megengedi. Nagyon nem tetszett, amit hallottam. Bobbyra pillantottam, vajon vette-e az adást. A pasas azonban totál befelé fordult. Olyan volt, akár egy zen mester. Zen mester, hangyákkal a gatyájában. Legalábbis a ficergése erre utalt. Lövésem sem volt róla, mit művelt a kezeivel a háta mögött, de... Bobby ebben a pillanatban odabújt hozzám. Ekkor már világosan éreztem, hogy a hátam mögött matat. -Hé! Bobby figyelmeztetően szisszentett. - Mi folyik ott hátul? - tudakolta Pipihusi. Bobby nekem esett - dobtam be, bár lövésem sem volt róla, mit is fedezek. Ne akard, hogy félreálljunk! - fenyegetett meg Placcs. \ A kezem valami hideg és kemény tárgyat érintett. Összerezzentem, de aztán leesett, hogy Bobby valamit át akar passzolni nekem. Érintésre svájci bicskának tűnt. Bobby addig fészkelődött, amíg a csuklója a kezem alá csusszant. így akarta jelezni, hogy szabad a keze. Bobby meg-megrándult, miközben a kést előre- hátra toligáltam, reményeim szerint a fölött a valami fölött, ami rögzítette a kezemet. A kés nyele ide- oda csúszkált a kezemben, igyekeznem kellett, hogy ha már egyszer megfogtam, el ne veszítsem. Az autó megugrott egy kátyúban. Bobby felnyögött, én pedig elejtettem a kést. Bobby hátrahanyatlott. Remek - mormolta maga elé. Kétségbeesetten próbáltam a kés után tapogatózni, de ezzel csak arrébb taszigáltam. Bocsi - suttogtam. Mindegy, amúgy sem szerettem ezt a kést. Valami komolyabbra vágyom - súgta vissza. Halványan elmosolyodtam, ennyire telt tőlem. Azt azért díjaztam, hogy bepróbálkozott egy viccel, főképp azután, hogy én elpuskáztam a menekülésünk lehetőségét. 6 Mellisande kecója csodaszép volt. Mindenütt tisztaság uralkodott, a bútorzat modern vonalú volt. Az ablakokon lévő védőfólia pedig sejtésem szerint a vámpírt volt hivatva védeni az óvatlan tekintetek elől. A lakás talán nem volt nagy, de... a Gina-féle skálán tízből tízet kapott. Kicsit agyaltam a korábban látottakon. Larryi.iek szintén vámpírnak kell lennie, Bobby tudott a haláláról. Viszont számos jel utalt arra, hogy új a szakmában. Pipihusi elég erős volt ahhoz, hogy vígan dobálózzon velünk, ám valami mégiscsak azt súgta, hogy nem közénk tartozik. Placcs pedig nem volt annyira ütős egyéniség, hogy vámpír legyen. Sasorr... nem láttam még eleget, úgyhogy nem voltam biztos a dolgomban. Nem tűnt ideális topmodell alapanyagnak, az tuti, de azért az átalakulás hihetetlen lehetőségeket kínál. Akárhogy is, Mellisande csapatában kellett lennie legalább pár élő embernek, akik napkeltétől napnyugtáig, amikor ő alszik, gondoskodnak a védelméről. Nem nagyon volt módom arra, hogy mindezt még egyszer újragondoljam, mivel Bobbyval együtt végigrángattak egy rosszul megvilágított folyosón, ami határtalan tér (vagy legalábbis magasság) benyomását keltette bennem. Egy félreeső szobában kötöttünk ki. Az ablakokat súlyos, arany színű drapéria takarta, lámpákat is láttam. Valaha az ilyesmit nevezték „miszszionárius" stílusnak. A könnyű fakereteket tonnányi színes üveg - körök, háromszögek, téglalapok - töltötték ki. Mintha a művész elakadt volna az elemi iskolai geometriánál és az alapszíneknél. Persze, a sok zsozsó szempontjából nézve azért volt az egészben valami vonzó.
Amint beléptünk, egy hölgy emelkedett fel a szobában álló impozáns íróasztal mögül. Egy látványos pasas az asztalon áthajolva beszélt hozzá, de ez őt egy cseppet sem érdekelte. Felmértem a helyzetet, amíg a nő gyakorlatilag a levegőben siklott felénk. Olyan volt, akár egy jól képzett díva. Búzavirágkék selyemruhát viselt, amit a melle alatt fogazott minta díszített. Extravagáns volt, ugyanakkor mégiscsak elegáns. A szoknyában annyi anyag volt, hogy volt minek szélesen elterülnie a levegőben. Ráadásul a lábából is több látszott, mint kellett volna. Szemügyre vettem saját gyűrött szoknyámat. Sanszom nem volt, hogy átöltözzek. Bobby meredten bámulta Mellisande-ot, tekintetét képtelen volt a dereka tájánál feljebb emelni. A nő elvigyorodott, én hátat fordítottam neki. De kénytelen voltam bevallani, hogy a nyakán csinos kis fej ül, amit szépen ívelt ajak és pimasz nózi díszített. Mézszőke haja csak úgy röpdösött a levegőben, a szeme pontosan olyan árnyalatú volt, mint a ruhája. Egy szempillantás alatt meggyűlöltem. Horkantottam egyet, aztán elkezdtem tanulmányozni az asztalnál felejtett csávót. A korábban felbukkant fickókkal ellentétben ő egyáltalán nem volt felfújva, vagy ha igen, hát nem lehetett észrevenni. Bobby pirulása ragályosnak tűnt, mivel miután belenéztem a látványos krapek ritka szép, smaragdzöld szemébe, én is elvörösödtem. Na és az a haj... rossz- fiúsan hosszú, éjfekete, néhány arcba hulló fürttel. Máris kedvem támadt hátrasimítani a makrancos fürtöket. Mintha álmodtam volna: forró puncs, lobogó tűz, kandalló elé terített medvebőr meg minden, és... Hunyorítottam egyet, és ezzel véget is vetettem az agyamban zajló vetítésnek. A medvebőr annyira ósdi ötletnek tűnt. Ebben a pillanatban az álompasi - talán azért, hogy visszategye a kezében tartott iratokat - kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és az arca kékes fényben fürdött. Lehet, hogy valami hang is kicsusszanhatott a számon, vagy egyszerűen csak azért, ahogy néztem a pasit, a díva is odafordult, és tágra nyílt szemmel figyelte a jelenetet. Egy pillanatra ki is esett a szerepéből, úgy tűnt, mintha csodálkozna, de azonnal összeszedte magát. - Connor! - mordult rá a nő. - Hozd azt ide! -De hát nem kellene... -Connor! A pasas gyilkos pillantást vetett Mellire, de engedelmeskedett. A tenyerébe fogta a fiókban lévő valamit, az ujjai között fény szűrődött ki, és elindult felénk. Be kellett volna paráznom, de amikor ismét rápillantottam Connorra, rájöttem, hogy talán nem is olyan veszélyes a csávó. Ráadásul a kíváncsiság nálam mindig is beelőzte az óvatosságot. Negyvennyolc órával korábban még lövésem sem volt róla, hogy léteznek vámpírok és ufók. Most meg úgy éreztem magam, mintha én lennék Alice Csodaországban - hegyes fogakkal és tomboló vérszomjjal. Oké, mondjuk Quentin Tarantino-féle rendezésben... A pasas, most már világosan láttam, egy izzó drágakövet tartott a kezében. A kő még a pasas szeménél is jobban csillogott. A színe, ha őszinte akarok lenni, Bobby babakék szemét idézte. Ahogy egyre közelebb került hozzám, mintha csak azt sugallta volna, hogy szeressem. - Tudtam, hogy ez lesz - vágta ki Mellisande. De ha ez igaz lett volna, miért tűnt meglepettnek? - Kezdd a lánnyal! - fűzte még hozzá, miközben résnyire szűkült szemét rám irányította. Közben Connor az ékkövet maga előtt tartva csak jött felém, míg ütközőként ki nem kötött köztem és Bobby között. A kő még egyszer felizzott, aztán szinte észrevehetetlenné halványodott. Csalódást éreztem, bár fogalmam sem volt róla, miért. - Micsoda meglepetés! - folytatta Mellisande gonoszul. - Tüntesd el a lányt! -Ne nyúlj hozzá! - kiáltotta Bobby. Meglepett, hogy a hangja mennyire parancsolóan csengett. A kő ismét vakító fénybe borult. Csodás volt, akár maga a nap. Más körülmények között az események akár mesei fordulatot is vehettek volna. Mellisande és Connor tekintete találkozott. Valami történt köztük. Aztán Mellisande csábítóan megnedvesítette az ajkait, majd Bobby felé fordult. Nyilvánvaló volt a szándéka: fel akarta tartani, ugyanis Pipihusi ebben a pillanatban megpróbált kivezetni. -Jelent valamit a számodra ez a kis... semmiség?
Bobby egy darabig küzdött, hogy kivonja magát Mellisande tekintetének csapdájából. Végül rám pillantva így szólt: -Igen A szívem, amit egy ideje már nem használtam, majd elolvadt. Mellisande orra undorráncba rándult. - Komolyan? Hát ez nagyon... érdekes. Nekünk viszont még van egy befejezetlen ügyünk. Talán megtartom a lányt túsznak, így legalább jól viselkedsz majd. Intett egyet, mire Pipihusi erősen megragadta a könyökömet, úgy, hogy fájdalmat okozzon, és elrángatott. Egy másik rosszfiú is kísérőmül szegődött, a másik kettő pedig ott maradt Bobbyval és Mellisande- dal, a vámpír boszorkánnyal. Csak úgy füstölögtem a dühtől. 7 I szonyúan sok idő telt el, Bobby azonban még mindig nem bukkant fel a börtönömben. Ami tulajdonképpen nem is volt igazi börtön. Ohióban voltunk, folyamatosan behallatszott a külvilág zaja, még valami rádió is, ami azonban olyan halkan szólt, hogy egy szót sem értettem az adásból. Mindenesetre a falak nem voltak túl vastagok. A helyiséget, amiben homály honolt, merő kosz uralta. Egy kempingágy volt az egyetlen berendezési tárgy, meg egy undorító vécé. A szobát rácsos ajtó zárta. A klotyó úgy bűzlött, mintha már sokan próbáltak volna belecélozni, de senkinek sem sikerült. Jómagam abban bíztam, hogy sikerül bekrepálnom, mielőtt még rám tör a szükség. Hogy még nagyobb legyen a káosz, az agyam sorra töltötte be a képeket arról, hogy mit akarhat a jó öreg Melli az én pasimtól. Fúrta az oldalamat, hogy vajon miféle befejezetlen ügyük lehet. Felmerült bennem a gyanú, hogy talán Bobby nem is mondott el nekem mindent a vitát követő közös flangálásról ezzel a dámával, akit vámpírnyelven inkább lotyónak hívnék. Bobbyra azonban nem volt jellemző a kétszínűség. Nemes lélek volt, bár ki tudja, hogy elég jól ismerem-e. Tulajdonképpen olyan sebesen jöttünk össze, mintha egy rapid randin találkoztunk volna. Szívesen változtam volna denevérré. Vagy bármivé. Vagy egyszerűen csak felszívódtam volna, hogy ily módon szabadítsam ki magamat. De a dolgok nem akartak a kedvem szerint alakulni. Jó lett volna a kezemben tudni a Minden, amit a gyerekeknek tudni kell a vámpírokról című könyvet, vagy legalábbis a zanzásított kiadását. És azt is nagyon megbántam, hogy nem fizettem elő a Modern Goth magazinra. Be kellett látnom, hogy a menekülési tervemnek anynyi. Nem maradt más hátra, mint a cellám tégláinak számolgatása és totális átfazonírozási ötletek csócsá- lása. Hirtelen zaj hallatszott az ajtó felől. - Bobby! - kiáltottam, és felpattantam a kempingágyról. Kicsit leporolgattam, megigazgattam a ruhámat. Odaléptem a rácsos ajtóhoz, hogy jobban lássak. Aki azonban ott állt, nem volt más, mint a kis patkány, Rick Lopez. Részben ő volt az oka annak, hogy ide jutottam. Áruló! - vágtam a szemébe, de méltóságomon alulinak éreztem, hogy leköpjem. Rick nekitámaszkodott a rácsnak, arcára hátborzongató mosoly ült ki. Nem lehetek áruló. Ahhoz először kell valami, ami mellé odaállok. Oké, te mocskos patkány! Te rohadék! Na, melyik tetszik jobban? Tetőtől talpig végigmért, azzal a tekintettel, amit a pasik nyájasnak képzelnek. Ne beszélj így velem, Gina! Már nem a gimiben vagyunk. Szívenyő felszívódott, vége a kenceficének. Itt és most csak ketten vagyunk, és én vagyok az erősebb. Ráadásul a helyzet kulcsa is az én kezemben van. Terítsd ki a kártyáidat, és hátha kiderül, hogy kölcsönösen segíthetünk egymásnak.
Nem tetszett, ahogy villant a szeme, nem tetszett, ahogy a tenyere automatikusan dörzsölgette a combját, vészesen közelítve a... fújjj! Már a nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem, minő kétségbeesés késztette arra, hogy tőlem kérjen szívességet. Annál is inkább, mivel pontosan úgy festettem, mintha egy bevadult macska rángatott volna ide-oda. Ugyanakkor nem tűnt túl bölcs gondolatnak, hogy elhajtsam az egyetlen információforrásomat, akinek a segítségével talán kijuthatok a cellából. Elképzelhető, hogy megállapodhatunk - szűrtem át a fogaim között. Közelebb oldalaztam a rácshoz, miközben igyekeztem visszafojtani a hányingeremet. - De ahhoz tudnom kell, mit akar tőlem és Bobbytól ez a boszorkány Melli. Nem azért jöttem, hogy Bobbyról beszéljünk. Csábosán lebiggyesztettem az ajkamat, sőt a jó benyomás érdekében még egy kis orr-ráncolást is bedobtam. -Jaj, hagyd már ezt! Honnan tudjam, hogy bízhatok benned? Bizonyítékra van szükségem. Rick közelebb lépett. Épp elég közel ahhoz, hogy beskubizhasson a felsőm kivágásába. Amikor azonban átnyúlt a rácson, sikoltva hátraszökkentem. Pszt! - csitított Rick figyelmeztetően, ami roppant érdekesnek tűnt. Nincs kizárva, hogy közel a menekvés. -Szóval... te akarsz valamit tőlem - kicsit beleremegtem a gondolatba, mi is lehet az. - Én is akarok valamit. Választ. Rick szeme összeszűkült. Vettem egy igazán nagy levegőt, hogy kicsit eltereljem a figyelmét nehogy már azt higgye, hogy csak szórakozom vele. Az ilyen lélegzetvétellel párosuló domborítás minden hímneműt le szokott venni a lábáról. Úgyhogy volt némi gyakorlatom a dologban. -Választ akarsz? Oké! - bökte ki, miközben még annyi fáradságot sem vett, hogy a szemembe nézzen. - Megmondom én, mi akasztott ki. Mellisande épp egy vámpírsereget szervez magának. Még az olyan kis genyák is helyet kaptak a csapatában, mint Bobby vagy Larry. De rólunk, hús-vér emberekről valahogy megfeledkezett. Nem kellünk neki. Elfogadja a szolgálatainkat, de ennyi. Mindegy, én mást akarok. Az ajánlatom a következő: marj meg, és én cserébe kisza- badítlak. Mindketten nyerünk a bulin. Ha Larry nem bukkan fel előző este, mi sem akadunk össze. Megjegyezlek magamnak, aztán később talán rád mozdulok. Az ő fejét szedd le, ne az enyémet! Megfontoltam a hallottakat. Volt benne ráció, mármint elméletileg. Egyetlen harapás, és máris dzsesszel- hetek innen, mármint ha Rick tényleg ki tud juttatni a házból, és nem csak ebből a nyavalyás cellából. Rossz előérzeteim voltak. Jó, kijutok innen. De mihez kezdek odakint? Örökre az árnyékvilág része maradok, és sosem térhetek vissza önmagamba. Kikerülöm a rendes népeket, oké, mert ők úgyis azt hinnék rólam, hogy én vagyok az ördög reinkarnációja. Jó, learatnám a dicsőség tizenöt percét, ami mindenkinek kijár az élettől. De mi van akkor, ha a dicsőség csapodárnak bizonyul? Mi van, ha a kamera nem fog szeretni? Vagy ne adj isten, nem is fog látni. Akkor mi van?! Beállok egy hambishoz? Vagy egy kisboltba? Jó, ez abból a szempontból nem is lenne rossz, hogy az eladóknak kedvezmény jár. De sajna, a vevőket is ki kell szolgálni. A menekülés ráadásul egyet jelentene azzal, hogy sorsára kell hagynom Bobbyt. És együtt menekülnék - még a lélegzetem is elállt a gondolattól - Rickkel. Lehet, hogy inkább a kivárás lenne a megfelelő taktika. Hátha én is ki tudnék hasítani magamnak egy szerény helyet Melli új világrendjében... Aztán majd berendezem a saját birodalmamat. Ehhez azonban mindenképpen ki kell jutnom innét. Amit talán önállóan is meg tudok oldani. így legalább Mellinek is megmutatnám, milyen fából faragtak. Hát, nem is tudom - töprengtem. - Talán meg kellene hallgatnom a másik fél ajánlatát is. Vad pillantást vetett rám.
Mellisande semmi jót nem tartogat a számodra. A haverodnak igen. De neked? Úgy festesz, akár egy szerencsétlen árva. És ha valaki nem rendeli magát alá Mellisande-nak, az halálra ítéli önmagát. Ez a csaj nagyon rövid pórázon tartja az embereit. Ahogy téged is? Rick felhorkant: Oké. Ha nem tartasz velem önként... Odaszökkent az ajtóhoz, feltépte, mintha ott helyben le akarna döfni. De semmi ilyesmi nem történt. A nyitott ajtó láttán kis híján felujjongtam. Ijedt kicsi lányhoz illő mozdulattal hátraszökkentem. A lendületet kihasználva hegyes orrú bakancsommal beletrafál- tam Rick legkényesebb testrészébe. Hoppá! - rikkantottam, és ugyanezzel a mozdulattal lehajoltam, hogy felkapjam a kulcsot. Ricket azonban nem sikerült teljesen elkábítanom, úgyhogy megragadta a csuklómat, és kicsavarta. A fájdalom térdre kényszerített. Nehezen viseltem a helyzetet, úgyhogy nem hagytam időt a fixálódásra, hanem azonnal lefejeltem a kishavert a már korábban is letámadott helyen. Végre sikerült telibe találnom, úgyhogy hatalmas ordítások és átkozódások közepette ki is terült. Nem igazán értettem, hogy a pokol melyik bugyrába kíván engem, de nem is érdekelt, az igaz. A kulcsot egy pillanatra sem engedtem ki a kezemből. Átléptem Rick rángatózó testén. Körülnéztem, merre is induljak, de előtte még gondosan rázártam a fickóra a cella ajtaját. Döngölt padlójú folyosón találtam magam. Látszott, hogy Melli nem túl sok pénzt pazarolt a pincére. A folyosó meglehetősen visszhangos volt, felerősítette a külvilág zajait. Úgy tűnt, hogy a hangok oroszlánrésze a jobb oldalamon lévő kétszárnyú ajtó felől érkezik. Nem töprengtem sokáig, feltéptem az ajtót, és kész. Berontottam, és ... az Alkonyat kellős közepén találtam magamat. Lehaltam, vagy fogalmazzunk úgy, hogy mozdulatlanná dermedtem. Váratlan berobbanásom nyomán az ajtó mellett álló alakok felém fordultak. Némelyikük hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Gina! - ordított valaki a fülembe. Marcy! - öleltem meg a hang tulajdonosát tiszta erőmből. Marcy talán nyögött is egy kicsit. Jaj, Gina, de jó, hogy itt vagy - lelkendezett. - Azt hittem, teljesen magamra maradtam! Körülnéztem. Mind ismerősek voltak. Nagyon élőhalottak, és minden bizonnyal ugyanúgy hiányoztak a temetőkből, mint ahogy én elkeveredtem onnan. Megpillantottam köztük Cassandra Stilest, aki pár héttel korábban valami bizarr jacuzzibaleset során vesztette életét. Ott volt egy iskolatársam is, akinek a nevére nem emlékeztem, ő állítólag kábszerektől purcant ki. Marcy még nagyon is élt, amikor legutóbb találkoztam vele, tehát valószínűleg ő is a bál éjszakáján halt meg, amikor én. A déjá vu egy pillanatra sem hagyott el. A sulival kapcsolatban eszembe jutott az is, amit Rick mondott Melli leendő csapatáról. Vajon hány embert kellett ehhez átsegítenie a sárkányfaj- zatnak a másvilágra? Gőzöm sem volt róla. Remélem, nem néptelenedett el a suli... Becca még mindig a másik parton tartózkodik - tette hozzá Marcy, aki ezzel csak fokozta a zavaromat. Minek a másik partján? Kitéptem magam a barátnőm öleléséből. Hátraléptem, hogy borostyánszínű szemébe nézhessek. Azt hittem, soha többé nem látom viszont. Hirtelen leesett a tantusz. -Úgy érted, még mindig nem támadt fel? - tudakoltam rémülten. Nem is halt meg - suttogta Marcy, mintha egy gigantikus ballépésről számolna be. - Most is sorra írja a témazárókat, meg minden. Szegény csajszi! De Gina, ha már erről van szó, veled mi történt? Felrémlett bennem agyongyűrött ruhám, meg az, hogy mióta nem zuhanyoztam, nem fésülködtem. Tucatnyi jele annak, hogy a dolgok kicsúsztak a kezemből. -
-
Rázzuk gatyába magunkat! - kiáltottunk fel egyszerre.
8 Még sose láttam ehhez foghatót. Életemben nem jártam még börtönben. Amikor azonban beléptem azon a kétszárnyú ajtón, olyan helyen találtam magam, ami leginkább javítóintézetre emlékeztetett, ahol például a bolti tolvaj csajszikat próbálják távol tartani a világtól. A terem, ahova beléptem, leginkább hálószobához hasonlított. Az ágyakkal, mosdókkal felszerelt helyiségben lányok és fiúk laktak vegyesen. Elsírtam magam. Amikor megtöröltem a szemem, a zsepin több plazma volt, mint sós víz. Na, ettől teljesen kiakadtam. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben: ki? hol? mikor? Mintha a környék legelvadultabb középsuliját keresztezték volna Mellisande pincéjével. De miért? És hogy keveredhettek ebbe a nagy katyvaszba gyerekek, azaz mi? Esélyem sem volt arra, hogy föltegyem a kérdéseimet, mivel Marcy közben talált egy mosdókagylót, gondolkodás nélkül belenyomta a fejemet, majd elkezdte mosni a hajamat. Jelentősen megkönnyebbültem. Megpillantottam a fényt az alagút végén. Úgy derengett, hogy egy kis csalással visszakaphatom az életemet. Lehet, hogy nem kell lemondanom az érettségi bizonyítványról, de azért a korábbi tervemet sem adtam fel teljesen. Vannak még barátaim. Nem vagyok totál csőd, elszakítva mindentől, ami fontos a számomra. Egy kurta pillanatra úgy tűnt, a világ visszazökkent a régi kerékvágásba... egészen addig, amíg Marcy ki nem emelte csöpögő fejemet a mosdókagylóból, és szembe nem találtam magamat Tinával, az ősellenségemmel. Az volt, már gyermekkorom óta. Mögötte pedig ott dekkolt undokul fintorogva az exem, Szívenyő, aki a csajszi derekát szorongatta. Mozdulatlan, dobogásra nem hajlamos szívem a cipőmig csusszant. Sejtettem én, hogy az öröklétben is vannak csapdák. Nem is egy. A csajszik gyakran megpróbálják elképzelni, milyen is az, amikor az ember lánya találkozik az exével, de ezek között az elképzelések között tutira sosem szerepel az, hogy éppen akkor úgy nézünk ki, akár egy vízbe fulladt patkány. Sokkal erősebb a tökélyre törekvés, aminek én jelenleg a feledik lépcsőfokánál tartottam. Tény, ami tény, a szakításunkat nehéz volna hagyományosnak nevezni, hiszen maga a halál választott szét minket. Úgyhogy semmi akadályát nem láttam a békülésnek. Marcy ledermedt, amikor meglátta őket. Párszor meglebbentettem a fürtjeimet, és kicsit sem igyekeztem, hogy ne találjam képen őket. Jutott a vízből Marcynak is, aki majd' kiugrott a bőréből, hogy megbeszéljünk pár fontos dolgot. Nézz csak oda, drágám! - szólalt meg Tina fity- málóan. - Ezen az éjszakán még a deszkák is fölélednek. A lesajnáló megjegyzést helyből viszonoztam: Hát, ha ezt magadtól találtad volna ki, még poénosnak is mondanám, de úgy látszik, te csak a mások által levetett cuccokkal meg pasikkal boldogulsz. A tekintetem ide-oda vándorolt hol Szívenyőre, hol életem megkeserítőjére, a moszathajú Tina Carstairsre. Hihetetlen stylistokkal barátkozott, ráadásul meleg és zavaros érzelmeket táplált más csajszik pasijai iránt. Ezer éve vadászott már Szívenyőre, amíg végül olyan szerencséje lett, hogy a srác bekapta a csalit. Azt is meg kellett állapítanom, hogy az exem egyáltalán nem volt elragadtatva a viszontlátásomtól. Hallottam, hogy lejjebb adtad - folytatta Tina, aki nem volt elég agyas ahhoz, hogy észrevegye, a fejére nőttem. - Mindig is tudtam, hogy nincs ízlésed - folytatta -, de azért a sakk-klubig nem kellett volna lesüly- lyedned. Ördögi mosoly ült az arcomra, aztán bedobtam az adu ászt: - Láttad mostanság Bobbyt?
Úgy nézett, mint egy gyerek, akit elfenekeltek. Bocsika, de muszáj volt ügy fogalmaznom, hogy azt még ő is megértse. Persze, ha sejtette volna, hogy Bobby tényleg elkezdett érdekelni, biztos azonnal felvéste volna a nevét a megszerzendő pasik listájára. Bármit készült is mondani, benne szorult, mivel a kétszárnyú ajtó kicsapódott. Kénytelen voltam arra következtetni, hogy Rick rám talált. 9 Marcy nyikkanva hátrálni kezdett. Arra sem volt érkezésem, hogy hálálkodjak neki, mert két nagydarab állat ragadta meg a karomat. Kettő, mert egy nem bírt volna velem. Díjaztam a nyavalyás Melli lényeglátását, hogy két hústornyot küldött rám. Az Egyes számú úgy nézett ki, mintha most szalasztották volna Polinéziából, hogy modellnek álljon a nagyvárosban. A Kettes számú egy szórakozott ifjonc professzorra emlékeztetett, akiről a lányok oly sokat fantáziálnak. Nyakig gombos Oxford-inget viselt, hozzá bakancsot. Lett volna mibe belekötnöm, de azért volt stílusa a pasasnak. Az ösztönöm először azt súgta, szálljak harcba, ám ez ellentétes lett volna az új tervemmel, nevezetesen azzal, hogy valami jó kis helyet találjak magamnak. Úgyhogy kisöprintettem a fürtjeimet az arcomból, közben kicsit megsuhintottam a professzoros rosszfiú mellkasát, méretes nedves foltot hagyván hófehér ingén. Készen állok - jelentettem ki. Az Egyes és a Kettes hitetlenkedő pillantást váltottak. Kihúzták magukat, mivel a passzivitásomat úgy értelmezték, hogy valami rosszban sántikálok, Marcy arckifejezése azonban komolyan megrémített. A lány akkorára tárta a szemeit, mint két csészealj. Nem úgy tűnt, mint aki képes megvédeni, sőt mintha attól tartott volna, hogy én állig felfegyverezve aminek köze nem volt a valósághoz - lerohanom. Vagy attól, hogy súlyos és fertőző bőrbetegségem van. Fájt a dolog. Kíváncsi vagyok, miféle háttéralkuk köttettek itt, amiknek ez a rémült tekintet az eredménye. Bevéstem, hogy ezt majd még megkérdezem tőle - ha lesz rá módom. Egyelőre csak ennyit mondtam Marcynak: Félreértés az egész. És még visszajövök. Melli gorilláinak tekintete azt sugallta, hogy ez nem olyan biztos. Már rángattak is kifelé, aztán felvonszoltak egy lépcsőn. Nem foglalkoztak azzal, hogy milyen nehéz is hosszú szoknyában és magas sarkú cipőben haladni. Lassabban! - adtam ki az utasítást. - Ha kitöröm a lábam, még cipelnetek kell. Meg se hallottak. Ezen az éjszakán immáron másodszor landoltam Melli irodájában. Az Egyes hátulról megtaszajtott, így térdre estem. Erre az égvilágon semmi szükség nem volt, mivel minden utasításukat engedelmesen végrehajtottam. Megjegyzem, ez közelről sem volt könnyű, mivel iszonyú dühös voltam. És ha valamit nagyon utáltam - túl a ráncokon meg az afféle eszelős majmolókon, mint amilyen Tina -, hát az az volt, amikor vissza kellett fognom magamat. Rick is ott térdelt, alig pár lépésre tőlem. Ő kicsit másképp kezelte a helyzetet: a tekintete őszintén szólva olyan mindjárt-becsinálósan-nyafizós volt. Fogadok, hogy még azt is hajlandó lett volna mondani... vagy talán mégsem... na jó, szerintem bármit hajlandó lett volna kimondani, csak hogy mentse a bőrét. Kíváncsi lettem volna, hogy meddig megy el, és hogy mi a nyavalya van közte és Melli között, de nem sok esélyem volt arra, hogy ezt megtudjam. Már csak azért sem, mert nem igazán voltam Melli szeme fénye. Bobby még mindig az irodában volt. Melli egyik tökéletesen manikűrözött körmével sikeresen megakadályozta, hogy odajöjjön hozzám. A boszi másik oldalán pedig ott állt Connor, akit mintha kezdett volna érdekelni a dolog. A szemem összeszűkült.
Vedd le a kezed a pasimról! - fordultam Mellihez. A francba! Egyszer még sírba visz a pofám! Ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz jólfésültnek lenni. Mellisande és a gorillái azonban meg se hallottak. Bekavartál egy kicsit - kezdte Mellisande, azzal szorított egyet Bobby karján. Bobby testén remegés futott végig, de nem próbált visszavágni. Sokatmondó pillantást vetettem rá. Ha ennyire beparázott, talán szerencsésebb dolog volna Rickkel kereket oldanom. Ajkaim összeszorultak. Melli viszont folytatta: - Ne hibázz! Függetlenül attól, hogy ez itt mennyire kötődik hozzád. Ezzel bevetett egy újabb szorítást. Én meg csak lestem, hogy Bobby miért nem horkan fel, miért hagyja, hogy úgy bánjanak vele, mint egy húsdarabbal. Ha még egyszer próbálkozol valamivel, véged! De előtte még - fordult a boszi Rickhez azt akarom tudni, hogy kerültél oda, ahová nem lett volna szabad kerülnöd. Rick szeme körbejárt, látszott, hogy szeretne felszívódni. -Én csak... csak... utána akartam nézni pár volt iskolatársamnak - kezdte. - Ennyi. És egyszer csak előbukkant ez a csaj. Az, hogy nem nézett Mellire, egyértelműen azt sugallta, hogy itt valami bűzlik, de egyelőre hallgattam. Rick! Nézz rám! - nyilvánvalóan Melli is így gondolhatta a dolgot. Volt a hangjában valami, ami miatt Rick azonnal feléje fordult. A szemében rémület tükröződött. - Beszélj! utasította Melli, és a hangja továbbra is roppant parancsolóan csengett. Libabőrös lettem. Talán a csöpögő hajam miatt? Ki tudja. Én másra tippeltem. Volt a számára egy ajánlatom. - Rick hangja dermesztően monoton volt. - A szabadságot kínáltam neki, cserébe az én transzformálódásomért. De nemet mondott. Egyszerre minden tekintet rám szegeződött. Még a gorillák is hitetlenkedve skubiztak. Nem képzelhette komolyan, hogy megharapom... éppen őt! - A gondolataim sebesen száguldottak. Nem akartam Bobbyt belekeverni a dologba, miután láttam, hogy a banya rátette a kezét. - Mellesleg felkeltette az érdeklődésemet a kis létesítményed. Arra gondoltam, hogy még nekem is hasznomra lehet. Ezzel Connorra kacsintottam, hogy rúgjak egyet Bobbyn. Mellisande úgy nézett rám, akár egy színes bogárra, ami szép ugyan, de azért egy üvegdobozban felszúrva van a legjobb helyen. Csak nem azt gondolod, hogy én jobb ajánlatot teszek neked? A versengés nem tűnik túl ádáznak - fontam össze a karjaimat. Hadd beszéljek... vele - préselte ki magából Bobby a szavakat. Kíváncsi lettem volna, hogy Melli lassította-e le ennyire. Már sajnáltam a Connor felé dobott kacsintást. A vérem megpezsdült. Melli elmosolyodott, de nem valami kedvesen. A tekintete Bobbyról rám vándorolt. Hófehér fogsora úgy villogott, mintha maga lett volna minden létező fogkrém esszenciája. Öt perced van. Azt követően totális együttműködést várok. Erővel is elérhetném, amit akarok, ezt Bobby kapcsán már be is bizonyítottam. De mindenki számára jobb lenne, ha erre nem kerülne sor. Egyetlen gyanús momentum, és nektek annyi - közölte olyan tekintettel, hogy ha mondjuk hatéves lettem volna, vagy ha a szeme vörösen villódzik, akár meg is ijedek. A szeme azonban továbbra is búzakék maradt, amit, lássuk be, nehezen lehet komolyan venni. Úgyhogy továbbra is csak bámultam ki a fejemből. Melli egy tapssal magához szólította Connort, majd mindketten elindultak az ajtó felé. Melli arcán sértődöttség tükröződött. Hozzátok a fiút! - vetette még oda. A gorillák megragadták a tiltakozó Ricket, és elvonszolták az ajtó felé. Mit akartok csinálni vele ? - kiáltott fel Bobby, akinek hirtelen sikerült megszabadulnia a dermedtségétől, amivel mindenkit meglepett. - Semmi közöd hozzá - felelte Melli. -
Jómagam nem ilyen típusú egyezségre gondoltam volna, de ettől függetlenül odarohantam Bobbyhoz. Ő szorosan magához ölelt, így legalább nem kellett a levegővétellel bajlódnom. Pár pillanat múlva lazított a szorításon. - Mi volt az a kacsintás? Összerándultam. Csak egy kis bosszú azért, mert hagytad, hogy az a banya rád tegye a mancsát. Bobby hátrább lépett, hogy láthassa az arcomat: - Szóval féltékeny voltál? Elvörösödtem: Öt percet kaptunk, és te ezt ennek a megbeszélésére akarod fordítani? Halvány pasis mosoly ült ki az arcára: Hát... igen. És ha tényleg ki akarsz kerülni innen, akkor alkalmazkodnod kell a játékszabályokhoz. - Eddig is ezen voltam. - Akkor alaposan elpuskáztad - közölte. - Kösz. - Nézd... Fogd be a szád! - állítottam le. - Inkább azt kérdezném tőled, tudsz-e róla, hogy a drága édes vámpíranyucikád pincéjében tucatnyi nemrég elhunyt osztálytársunk dekkol? Igen, utalt valami ilyesmire mind a nyavalyás bál, mind bizonyos próféciák kapcsán. Bár bevallom, nekem csak hablatynak tűnt az egész. Említett valamit arról, mi vezeti a gyűjtőszenvedélyét? -Hadd gondolkodjam... Blablabla... mindenféle vendégek... blablabla... a tehetség felhasználása... Nem, nem emlékszem ilyesmire. A tekintetem lángba borult: Te csak ennyit hallasz meg abból, amit a nők mondanak, hogy blablabla? Világosan láttam, ahogy megvillant a szeme fehérje: - Nem, ez csak rá igaz. Rád odafigyelek. - Helyes. Naná. Emlékszel, amikor tizedikben te, Tanya meg a többi csajszi a tavaszi tehetségkutatón előadtátok a Su Surrus „Harapj belém" című dalát? - Amikor Tanya elfelejtette a koreográfia felét? Bobby bólintott. Fölvettem videóra. Egy éven át minden héten megnéztem. Olyan cuki volt... és elszánt. -És milyen klassz cuccokat választottam neked! - fűzte még hozzá. Ellágyultam, és úgy döntöttem, hajítok egy csontot a szerencsétlen párának: Fogjuk rá. De ha rájövök, hogy csak fényezni akarod magadat... - Akkor kapok érte, ugye? Ahogy mondod. - Kicsit kivártam, és csak aztán folytattam: - Miért bánik veled Melli ilyen kiemelt módon? Van valami köze a dolognak a nagy fényes kőhöz? - Fogjuk rá. És ott van a prófécia is. - Mármint egy olyan, hogy mi lesz a jövőben? És rád vonatkozik? - Hát, úgy tűnik. Az ajtócsapódás zaja emlékeztetett rá, hogy időnk lejáróban van. A helyzet nem könnyű - folytatta. - De azért megér egy próbát. -És mi legyen Rickkel? - tudakoltam. Nem kedveltem a pasast, de azt azért nem akartam volna, hogy Melli megvalósítsa a vele kapcsolatos tervét. Az elmémbe égtek Rick szavai. Ha nem vagy az ő embere, nem vagy senki! Bobby vállat vont:
Csakis magának köszönheti, hogy bajba keveredett. Magának kell kikeverednie is. Mi egyelőre csak annyit tehetünk, hogy rajta tartjuk a szemünket. Talán rájövünk, hogyan használhatjuk az erőnket nemes célra. A szöveg annyira bobbys volt. És én is éppen erre gondoltam... nagyjából. Kicsit azért paráztam, meddig tudom tartani a számat, miközben az aprócska tét nem más, mint a halálom. Az iroda ajtaja kivágódott, és a két gorilla visszaállt az előbbi helyére. Connor követte őket, akivel kapcsolatban rá kellett jönnöm, hogy ő Melli jobbkeze. Lejárt az idő - jelentette ki Connor. - Bobbynak edzésre kell mennie. És velem mi lesz? - tudakoltam, miközben automatikusan csípőre tettem a kezemet. Mi legyen vele? - fordult hátra Connor. Sose bírtam, ha ki akartak hagyni valamiből. Szar érzés volt. A suliban a csajok fele olyan akart lenni, mint én. A fiúk jelentős része az én skalpomra vágyott. Meglibbentettem a fürtjeimet. A hajam azonban időközben megszáradt, úgyhogy már nem bizonyult hatásos fegyvernek. Mindegy, már benne voltam a lecsóban. Vigyétek el! - adta ki az utasítást Connor. Mielőtt megragadtak volna, még Bobby felé hajoltam, hogy megcsókoljam. A nyelve benyomult az ajkaim közé, én pedig elolvadtam. Az Egyes és a Kettes számú gorilla visszarángattak a pincébe a többiekhez. Tartsátok rajta a szemeteket! - adta ki az utasítást az Egyes, amikor belökött a terembe. Alfa team! Ti velünk jöttök! A szobában álló népek fele elindult. El kellett haladniuk mellettem, de senki sem jött túl közel hozzám. Mintha fertőző beteg lettem volna. Fura volt látni, hogy nem az ajtó, hanem a hátsó fal felé vették az irányt. A többiek az egyik sarokban tömörültek. Úgy csoszogtak, akár a zsíros padlón csúszkáló szappan. Amikor megláttam, hogy közben Egyes és Kettes lenyom egy rapet, ráadásul egy gyermekdalra, nem akartam hinni a szemeimnek. Az egyik padlólap mindenesetre felnyílt. Olyan volt az egész, mintha a Tomb Raiderből vagy az Indiana Jonesból emeltek volna át egy jelenetet. Sose gondoltam volna, hogy ebben a szobában egy csapóajtó is akad. Kúlnak találtam a dolgot. Eldöntöttem, hogy a továbbiakban jobban becsülöm majd a gyermekdalokat, mondjuk amikor a falak elindulnak felém, és én menekülni szeretnék. Az Alfa team tagjai, köztük hál' istennek Tina és Szívenyő is, sorban eltűntek a nyílásban. De azért maradt épp elég kölyök a szobában is. Ők pedig úgy néztek rám, mintha bűzlenék, vagy valami súlyos fertőző betegség, netán rémes szájszag gyötörne. Marcy is köztük volt. Azt hittem, mindjárt elhányom magam. Nem volt kitől megkérdeznem, mi is az Alfa team dolga. Lehet, hogy enni mentek. Vagy edzésre, mint Bobby. De ez mindegy is. Az Egyes számú gorilla utasítása azt eredményezte, hogy kiközösítettek. Egyetlen éjszaka során sikerült megtalálnom régi életem egy darabkáját, majd rögtön el is veszítettem. -
10 A következő este, egy órával napnyugta után készen álltam arra, hogy akár egy függőleges falon is felkapaszkodjak. A többiek nem néztek rám, vagy csak akkor, ha azt hitték, hogy én nem látom. Körülbelül tíz végzőst sikerült azonosítanom, köztük Szívenyő csapatának egyik védőjét - vagy támadóját, tök mindegy. Ott volt Pam Raines és Vanessa Barrett (őket minden bizonnyal egyszerre hozták ide, mivel mindig együtt kosiattak). A szurkolólány Cassandra Stiles (aki ilyenformán mégiscsak túlélte a jacuzzis balesetet), Trevor Larraby (a fényes cipőjétől a merev tartásáig a militáris stílus tökéletes megtestesítője). Még legalább kétszer annyian akadtak az alsóbb osztályokból is.
Senki sem mutatott hajlandóságot, hogy szóba álljon velem, amikor egy hat hónaposnál nem régebbi Cosmo vagy People magazinért nyaggattam őket. Már rég kimazsoláztam ugyan ezeket a szám ikat, de most mégis ahhoz lett volna kedvem, hogy olvassak valamit a sok hím és nőstény celebről. Nem jött össze. Hihetetlen, hogy az emberek mit képesek felnyalni a szobájuk falára. Szemmel láthatóan egyik hülye csoportba se raktak be, úgyhogy engem senki sem hívott edzésre, de még egy kis friss levegőt sem szippanthattam. Pedig az igencsak jól jött volna. Hiszen itt volt a csomó pasi, akik mind be akartak vágódni a csajoknál... A levegőben szinte kézzel foghatóan érződött a tesztoszteron. Szerintem az összes klotyóhasználatnak legfeljebb a fele volt nevezhető rendeltetésszerűnek. Ráadásul sose zárták magukra az ajtót. Nekem egyszer már sikerült megszívnom: kimentem, és láttam, ahogy néhány öcsisajt társaságilag zsebhokizik. Nem volt annyi mentális energiám, hogy törölni tudjam a képet. Lövésem nem volt, mire készült Melli, de azt tutira vettem, hogy valami nagy dobásra. Minek etetett volna ennyi kölyköt? Talán a vámpírsereg gondolata lebegett a szeme előtt, ahogy arra Rick is utalt. Ha nem akartam volna annyira elhúzni a mocsokból, bedobok pár titkosszolgálati módszert. Már maga a szó hangzása is tetszett. Szívesen beléptem volna akár egy titkos nemzetközi nőklubba is, bár nem tudtam, hogy a kémkedéssel együtt jár-e a ruhavásárlási kedvezmény. Mindenesetre rájöttem, csak akkor jutok infóhoz, ha valaki hajlandó szóba állni velem. Marcy szemmel láthatóan került, mintha csak trendallergiám lett volna. Kiszúrtam viszont egy csajszit, aki a sarokban olvasgatott, és szemmel láthatóan fütyült rá, mi zajlik körülötte. Ő aztán nem fog kezdeményezni, állapítottam meg, úgyhogy magam szeltem át a szobát. Olyan voltam, akár egy áldozatára lecsapó oroszlán. A csaj még akkor sem pillantott fel, amikor a testem árnyékot vetett a könyvére. Lehajoltam, kikaptam a kezéből a könyvet, amire nyikkantott egyet. - Szia! - köszöntem lefegyvérzőén. A csajban tudatosodott, ki áll előtte. A szeme tágra nyílt. -Szia! - viszonozta a köszönésemet, de olyan bátortalanul, hogy elnevettem magam. Nem harapok... azaz néha igen. De akkor biztos te is. Az ajka megmozdult, amit kis jóindulattal akár mosolynak is lehetett nevezni. Bébiszőke haja volt, benne két kiskacsás hajcsat. Az egyik kacsa rózsaszín volt, a másik bíborszínű. Igyekeztem nem odanézni. - Visszakaphatom a könyvemet? - kérdezte. - Azonnal. Csak előbb lenne néhány kérdésem. -Oké. Ledobtam magam az ágya szélére. - Miért tart tőlem mindenki? Zavart pillantással visszakérdezett: - Tartanak tőled? Körülpillantott, és látnia kellett, hogy a srácokban ugyanezen pillanatban extrém érdeklődés ébredt a plafon mintázata iránt. - Hát, okoztál egy kis kavarodást - ismerte be. -Na és? Na és?! - kérdezett vissza ismét, miközben vágyakozó pillantást vetett a könyvére, mintha abban rejlenének a szavak, amelyeket éppen keres. Tudod, néhányunk számára a legjobb dolog, ami csak történhetett, az volt, hogy vámpírok lettünk. A marás mondjuk okozott némi sokkot, meg aztán az élőhalottként való ébredés... de különben minden a legnagyobb rendben. Legalább olyan rémülten néztem rá, mintha fodros ruhában lett volna.
Oké, megpróbálok világosan fogalmazni. Melli arra szánja az alattvalóit, hogy marcangolni és gyilkolászni küldje őket. És ti még hálásak vagytok neki? A szöszi könyvmoly sajnálkozó pillantást vetett rám. -Az, ahogy te megfogalmaztad, olyan... csúf. Mi úgy istenigazából nem haltunk meg. De mindegy, te nem vagy az ő embere, tehát nem is értheted. Mi kiválasztottak vagyunk. - Külön-külön, egyesével? Mi a közvetlen leszármazottai vagyunk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a gyerekei. Van, akit húzós otthoni helyzetéből kapart ki, másokat az érettségi utáni kilátástalanságtól mentett meg. És veled mi a helyzet? - tudakoltam. A lány tekintete a távolba merült. Egy percig azt hittem, nem is akar válaszolni. Neked fogalmad sincs róla - vágott bele végül -, milyen az, amikor az embernek minden lélegzetvételért meg kell küzdeni. Aztán egyszer csak felébredsz, és rájössz, hogy erre már semmi szükség. Szóval te is... Igen, asztmás voltam. Súlyos beteg. Amióta az eszemet tudom, hol be a kórházba, hol ki. Kétfajta inhalálókészüléket is használtam egyszerre. Meg egy csomó erős gyógyszert. Amik egy idő után már nem hatottak. Most viszont semmi bajom. Viszont börtönben vagy - pillantottam körül. - Ez az egész olyan, akár egy kaszárnya. Én inkább hálószobának nevezném - felelte jegesen. A hangját hallva nem gondolhattam azt, hogy lett egy új barátnőm. Amúgy az egész csak ideiglenes - folytatta. - Ebben a pillanatban még nem talált alkalmasabb helyet a számunkra, viszont nem szeretné, hogy összevissza rohangáljunk, tömeghisztériát keltsünk, meg minden. Őrültségnek hangzott, de azért volt benne logika. Lehet, hogy Melli azért hagyta Ricket emberformában, hogy a suliban segítsen kiválasztani az érzékenyebb kölyköket, illetve így sikerült hálaérzetet keltenie azokban, akiket végül átfazonírozott. Visszakaphatnám a könyvemet? - kérdezte a lány ismét. Aztán még egy kérem szépem is hozzáfűzött, mintha a mágikus szavakon múlna a dolog. Ebben a pillanatban nem jutott az eszembe több kérdés. Lyukra futottam. - Persze - feleltem, de mielőtt visszaadtam volna, egy pillantást vetettem a címére. Christopher Moore vámpírregénye volt, a Szívás. A lány mosolya ezúttal hitelesnek tűnt. Megragadta a könyvet, a hátát nekivetette a falnak, és én ismét megszűntem létezni a számára. Szóval így festett a gonosz Melli által megkövetelt lojalitás, aminek minden bizonnyal annyi oka volt, ahány gyereket sikerült maga mellé állítania. Én azonban valahogy mégsem tudtam felfedezni benne a szabadság nagyasszonyát, aki segít a szegényeken, és megkönnyíti az asztmások levegőhöz jutását - amit a lány nagyon is élvezett. Több infóra volt szükségem. És nemcsak olyan valakitől, aki az egészet tündérmeseként éli meg. Nem bíztam Melliben. Gondoltam, nem adom fel a próbálkozást. Türelmesen vártam a pillanatot, amikor végre kicsusszanhatok a kalitkámból. Arra gondoltam, megvárom a váltást, amikor az egyik csapatot éppen visz- szahívják, a másik.pedig indulni készül. Olyankor viszont mindig nagy volt a nyüzsgés, és attól féltem, kiszúrnak. Figyelemelterelésként felmerült a rövidzárlat gondolata is. Kicsit azonban tartottam tőle, hogy az újsütetű vámpírok között ebből akár baj is lehet. És akkor még ott volt a másik gond: dolgom végeztével miképpen osonok majd vissza észrevétlenül. Az őrületesen nagy ötlet meg csak nem akart megszületni. Ráadásul azzal is számolnom kellett, hogy egy igazi nagy dobás esetén előpattannak Melli gorillái, kicsit körülszimatolnak, és nekem annyi. Egyszerű, de nagyszerű megoldás kellett, ami egy csapásra elvonja mindenkinek a figyelmét. -
Valami olyasmi, mint az, ahogy Tina és Szívenyő egymásra mozdultak a hálóterem kellős közepén. Még azzal sem fárasztották magukat, hogy visszavonuljanak a klotyóba, és magukra zárják az ajtót. - Menjetek szobára! - kurjantotta valaki. Más valaki füttyentett egy nagyot. Tina és Szívenyő azonban meg se hallották. És azt sem vette észre senki, ahogy én óvatosan levettem a cipőmet, és már kint is voltam a folyosón. Az ajtót nem őrizte senki, odabentről pedig csak annyit hallottam, hogy valakik éppen fogadást kötnek a cuki kis duóra. Elindultam a lépcső felé, hogy feljussak a földszintre. A harisnyámon keresztül éreztem a döngölt földpadló hűvösét. Megálltam, füleltem, de most sem hallottam semmit. Vagy minden oké, gondoltam magamban, vagy a gorillák hihetetlenül óvatosak tudnak lenni. Már amennyiben Melli tényleg csak azért tartotta őket, hogy őrködjenek, és mondjuk semmiféle emberrablás vagy boltkirámolás nem zavar be a képbe. Bekuksiztam a lépcsőházba, körülnéztem. Még mindig semmi. Sosem idegenkedtem a kockázatvállalástól, mondhatjuk, ez volt a védjegyem. Meg az eredetiségem. Meg persze az, hogy ezt ki is mutassam. Mindennek tudatában felmasíroztam a lépcsőn, és odafönn azzal a határozottsággal néztem körül, mintha minden okom meglett volna rá, hogy ott legyek. Gondoltam, ha elkapnak, erről az alapról kiindulva még mindig könnyebb lesz impróznom, mintha a fal mellett sunnyognék. Kábé úgy tűnhetett, mintha csak egy cipőt keresnék, nehogy felfázzak. Egyelőre senki sem vett észre. Elindultam Melli irodája felé. Felkészültem rá, hogy bármikor felbukkanhatnak a közelemben. Az Alfa teamet azonban már felváltotta a Béta. Mindenki ott volt, ahol lennie kellett. Kivéve engem. A fülemet Melli ajtajára tapasztottam. Mi az ördögöt keresel te itt? - hallatszott az irodából Melli sziszegése. Tehát volt rajtam kívül más is, aki nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Nem is örülsz, hogy látsz? Nem élvezed a különleges alkalmat? - a hangnak különös, fenyegető árnyalata volt. Nem annyira kriptából jövő, inkább magas, ugyanakkor mégis férfias... és mentes mindennemű ártatlanságtól. Olyan hang volt, mint amelyik cukorkával csalogatja a gyerekeket, akik aztán örökre eltűnnek otthonról. -Jaj, dehogynem - bizonygatta Melli. - De hogy kerülsz ide? Látlak - mondta a fejemben egy hang, amitől úgy éreztem, mindjárt kiugróm a bőrömből. Az agyam úgy zúgott, mintha ezer éjjeli lepke esett volna egymásnak egy lámpa fénykörében. Ebben a pillanatban ismét megszólalt a hang az ajtó mögött: Kezdődik az akció. Itt az összes kis töppencs, egy fedél alatt. És a tanács... ó, a tanács... -Mi van vele? - tudakolta Melli. A hangja türelmetlenül csengett, ám ezt igyekezett leplezni. Érdekes. - Ha bármit is említenél nekik... Akkor mi lesz? Megölsz? - nevetett a másik, és a hangja maga volt az őrület. Hallottam már hasonlót, mégpedig a legsötétebb rémálmaimban. - Hadd emlékeztesselek rá, hogy próbálkoztál már ilyesmivel. - Volt rá okom - emlékeztette Melli. Igen. A hang elnémult, de szerintem csak azért, hogy őrületbe kergesse Mellit. Kezdtem megkedvelni a fickót. Én mindössze csak annyit óhajtok közölni - szólalt meg ismét a hang -, hogy a tanács tagjai mindjárt ideérnek. Melli egy pillanatra elhallgatott. Elő kell készülnöm - szólalt meg némi szünet után. Függönyhúzás, ablaknyitás zaja hallatszott. Hasonló esetben én is valami ilyesmit tettem volna. -Akkor hamarosan látjuk egymást? - tudakolta Melli.
És megadod a tartozásodat? - kérdezte a hang alattomosan. Melli nem is vette észre, hogy nem kapott választ a kérdésére. Meg fogod kapni. Holnapra várhatod a küldeményt. Az ismeretlen jól hallhatóan megnyalta az ajkait. Ez a hang végleg kiütött. - Rendben. Várom. Nem igazán tudom, mi történt ez után. Először egy hangot hallottam - mintha valaki átvetette volna magát az ablakpárkányon, aztán meghallottam Melli tűsarkú cipőjének közeledő kopogását. A pánik hatására kis híján újraindult a szívem. Az iroda ajtaja befelé nyílt, úgyhogy nem tudtam volna elbújni mögötte. Átszökkentem a szomszédos ajtóhoz, de az zárva volt. Kifutottam az időből. Melli felbukkant az ajtóban. Vártam, hogy észrevegyen, és lecsapjon rám, de erre nem került sor. Olyan sebesen trappolt elfelé, hogy arra gondoltam (na jó, inkább abban reménykedtem), hogy mindjárt kitöri a cipője sarkát. Igyekeztem elkapni az irodaajtót, mivel attól tartottam, ha becsapódik, azzal automatikusan be is záródik. Az egyik körmöm kis híján letört. A kezem egyre toplákosabban nézett ki. Bíztam benne, hogy Marcynál van manikűrkészlet, vagy legalább egy reszelő. Még az is lehet, hogy a körömreszelővel szíven döföm az Egyest, mivel ő fordította ellenem Marcyt. Gyere csak, töppencs! Erre, erre, kicsikém! Csak egy kicsit közelebb. Már félig odabenn voltam, ám a hang hallatán azonnal lefagytam. A semmiből karmok nyúltak elő, a vállamnál fogva megragadtak, és végigvonszoltak a szobán, egyenesen a súlyos arany függönyök mögé. Az egész roppant gyorsan történt, természetellenesen gyorsan. A poros függönyök köhögésre ingereltek, a szememet elöntötte a könny, de nem ez volt a fő gond. Egy pillantást vetettem a vállaimat mardosó karmokra, aztán szemügyre vettem a tulajdonosukat is. Véreres szemek meredtek rám, az őrület nyilvánvaló jeleivel. A kilátásaim egyértelműen rossznak tűntek. Az alaknak minden testrésze - kar, láb, orr fül, száj – a helyén volt, mégsem stimmelt a dolog. A jade-ot sem szoktuk összekeverni a jadeittel. Mintha az összes tartozékot behajították volna egy tartályba, és aztán delirium tremensben újra összegyúrták volna. Hirtelen kinyújtotta fekete nyelvét, és megnyalta azorromat. Undorodva hátraugrottam, hogy ne érezzem bűzös leheletét és nyálkás nyelvét. A lény megnyalta az ajkait, és fejét kissé félrehajtva mérlegelte az ízemet. - Ó, légy pottyant a levesbe! A bennem rejlő gyermek már kis híján elordította magát, hogy Ne nyúlj hozzám! Azt szerettem volna, hogy egy hatalmas és erős fickó belépjen a szobába, és jól fenékbe billentse a rémes alakot, de nagyon úgy festett, hogy erre nem fog sor kerülni. - Nem vagyok légy! Az alak elnevette magát, amitől a hideg futkosott a hátamon. Testem minden sejtje azt diktálta, hogy meneküljek. - Ha egy pillangó megrebbenti a szárnyait, az a fél világon monszunt kelthet - vihogta. Ezt a pillangóeffektus-dolgot ugyan nem egészen értettem, de legalább elterelte a figyelmemet a légyről meg a levesről. Elárulom neked, mit mondtam neki - szólalt meg az alak, majd ismét megnyalt, mintha ez lett volna a világ legnormálisabb dolga. - A srác, töppencs, a srác a lényeg! A hangja ekkorra már normálisan csengett, tekintete a semmibe meredt. Egyszer csak dúdolni kezdett: A helyes fiú csak töpreng. Kezében az egész világ. Ö a kulcs, mi ajtókat nyit, És meghozza a változást. -
Ó, egek, egy rejtvény! Miért nem inkább egy adoma, vagy egy abszurd versike? Nem értem - szólaltam meg. - Miféle fiúról van szó? Bobbyról? Mit akar jelenteni ez az egész? Te meg, kiscsibém - folytatta, mintha meg se szólaltam volna -, magad vagy a kézzelfogható káosz. A fiú a kulcs, de te fogod szétrobbantani a lakatokat. A szorítása egy pillanatra sem engedett. Oldalra nyomta a fejemet, hogy felfedje a nyakamat. Olyan érzés volt, mintha egy tűözön mélyedt volna a bőrömbe. A fájdalommal keveredő rettegés mérgező elegye hatására megtruttyant az agyam. Rettegve gondoltam arra, hogy belém harap, a félelem átjárta az egész testemet. A lelkem mélyén sikoltva fohászkodtam, hogy hagyja abba. Az őrület szélén álltam. Az alak hatalmasra nyitotta a száját, felvillantak a tűhegyes fogak, melyek végén ott csillogott a vérem. Az alak lenyalta a vért. Úgy tűnt, közben elharapta a saját nyelvét. Amikor felötlött bennem, hogy a vérem imigyen összekeveredik az ő vérével, felfordult a gyomrom. Az alak szeméből csak úgy sütött az élvezet. A tekintetünk találkozott, és én úgy éreztem magam, mintha fölszúrtak volna egy parafa táblára. - Maradj itt! Jönnek. A szorítás engedett, az alak felszökkent az ablakba, és ki is vetette magát. Visszahúzódtam a függöny mögé, amennyire csak tudtam, és a falhoz lapultam. Reménykedtem, hogy sem a lábam, sem a testem nem látszik ki, és hogy a nyaksebem egy szempillantás alatt begyógyult, és nem hagytam magam körül vérnyomokat. Ezzel a rémisztő médiummal, vagy mivel való találkozás után egy vágyam maradt: szerettem volna mihamarabb helyrerázni magamat agyilag. 11 -Erre! - ütötte meg a fülemet Mellisande hangja, miközben a tűsarka kopogott a padlón. Több lépés zaja kísérte, köztük legalább még egy pár tűsarok is, de nem mertem kidugni a fejemet. Köszönjük, hogy előzetes bejelentkezés nélkül is hajlandó fogadni minket. A tanács nyugtalanító híreket hallott önről, Mellisande! A hang mélyebb volt, mint az előbb a médiumé, de ugyanolyan hátborzongatóan csengett. Azt beszélik, magához akarja ragadni a birodalom irányítását. Emlékeztetni szeretnénk, hogy édesapjának halála, amire a mai napig nem kaptunk hitelt érdemlő magyarázatot, csak az ő ellenőrzése alól jelent felmentést, semmiképpen sem a miénk alól. A hang forrásáról kialakult véleményem mindent alulmúlt. Látszólag édes volt, akár a juharszirup, de ugyanakkor ragadós is. Több lányt is láttam már életemben, aki ilyen hangú pasas csapdájába esett. Először jön a hízelgő figyelem, aztán jön a személyiség rombolása, ami egy darabig nem is igazán nyilvánvaló. Jön a kriti- zálás a szoknya hosszát, a smink mennyiségét illetően. A következő fázis az eszkalálódó, őrületes féltékenység, sőt esetenként az erőszak. Az egész annyira átlátszó. De el kell ismerni, hogy az erőnek, még a rosszfélének is, van bizonyos vonzereje. Majd megőrültem, hogy lássam, ki az. Mindig is szerettem szemtől szembe látni az ellenségeimet. Az pedig tuti biztos volt, hogy a hang tulajdonosa közéjük sorolható. Parancsoljon, uram! - felelte Mellisande. Vajon tisztában volt vele, hogy olyan hangon beszél, mint egy királyi fenség, aki kegyesen a színe elé bocsátja az alattvalóit? Mostanra összeszedte magát, a korábbi megrázkódtatásnak nyoma sem volt: - Tisztázzuk ezeket a nevetséges vádakat! Szeretnék a szeme közé nézni annak, aki ilyesmit terjeszt rólam. Szóval tagadja a vádakat? - szólalt meg egy dallamos női hang. -Igen. Függetlenül attól a ténytől, hogy a visszatérését követően a városban jelentősen megnőtt a halálozási arányszám, különösen a tinédzserek körében? Na, erre mondjon valamit őnagysága - gondoltam magamban.
Engem hibáztat azért, mert megnövekedett a gyermekhalandóság? A gyerekek nem félnek semmitől, nincs veszélytudatuk. De jól formálhatók - csendült fel ismét a férfihang, aki szerintem csak azért avatkozott bele az ügybe, mert veszélyesnek látta a helyzetet. Különben biztos valami divatvadhajtás kigyomlálásával múlatta volna az idejét. Ha azonban Mellisande arra gondolt, hogy az emberek csak úgy simán túlteszik magukat a halálunkon, akkor rögtön annak is lett értelme, hogy miért éppen tinikből akarja kiállítani a kis csapatát. Talán könnyű zsákmánynak gondolt minket... Hát, lehet, hogy Tina Carstairs az, ám az általam ismert srácok többsége magasról fütyült bárkinek a tekintélyére. Lássuk csak még egyszer: mit is csináltam én a gyerekekkel? Néma csend lett. Mintha a tanács tagjai arra gondoltak volna, hogy valaki majdcsak megtöri. Vagy... Franco! Tudod jól, hogy a kis elmetrükkjeid nem hatnak rám - jegyezte meg Melli haragosan. A pasas elnevette magát, a nevetése azonban ridegen és hamisan csengett. Vettem az adást. Te most arról próbálsz meggyőzni minket, hogy a vádak teljesen alaptalanok. Meg kellene próbálnunk elhatárolni a tényeket a kitalációtól. Na és te mire készülsz? Te is le akarsz tesztelni? - fordult Melli a Franco mellett álló nőhöz. Én inkább a fiúról szeretnék beszélni - felelte az. - Milyen fiúról? - tudakolta Melli, ám a kérdés nem hangzott olyan szimplán, mint ahogy azt szerette volna. Ne csináld már! - szólalt meg ismét a férfi. - Nekünk is megvannak a kedvenc médiumaink. Egyre jobban szerettem volna közelebbről is szemügyre venni a kis csapatot. Éreztem, hogy Melli próbál szót érteni velük, de benne rejlett a lehetőség, hogy megmarja azt a kezet, akitől szemmel láthatóan erősen függ. Remegés futott végig rajtam. Biztosra veszem, hogy ahány próféta, annyi prófécia - szögezte le Melli. - Valóban hallottam már a fiúról. Tettem is lépéseket, hogy megtaláljam, és átadjam a tanácsnak, ezzel is bizonyítva odaadásomat. Beleszédültem a hallottakba. A médium jóslata miatt, meg ahogy az a drágakő fénylett Bobby körül, mint valami szupernóva, biztosra vettem, hogy ő a „fiú". De Melli azt hazudta, hogy még keresi... De akkor miért ismerte be, hogy hallott a fiúról? Miért vallotta be, hogy tud a titokról? Az agyam nyilallott. Egyre sürgetőbb vágyat éreztem, hogy berontsak közéjük, és föltegyem a kérdéseimet. Néhány agysejtemnek azonban nem igazán volt kedve az efféle társalgáshoz, úgyhogy visszafogtam magamat. A körülmények nem kedveztek nekem. Ha azonban mégiscsak nekiveselkednének, hogy elpaterolják a barátomat, az jelentősen változtatna a dolgok állásán. Tudnunk kell, nem rejtőzik-e itt a fiú, vagy esetleg más, úgyhogy szeretnénk kicsit körülnézni - szólalt meg ismét a nyálas hangú férfi. Megrettentem. Nem éppen a nyavalyás Melli lelepleződésétől tartottam, hanem inkább az osztálytársaimért kezdtem aggódni. Mi lesz Bobbyval? Melli sem volt piskóta, azt meg végképp nem tudtam, mi telhet a tanács tagjaitól. Ezek itt szintén nem voltak kispályások. - Menjenek csak - szólt Melli látszólag lazán. Vagy megőrült, vagy csak időt akart nyerni, amíg a gorillák el nem tüntetik a kis játékszereit. Hogy hova, arról lövésem sem volt, de bizonyára ez volt a dolog lényege. -James és Román körbevezeti önöket. Egy perc, és én is csatlakozom. Elmémben csak úgy kattogtak a gondolatok. Mi lesz, ha a tanács tagjai bedobnak egy-két mentális trükköt a két kísérővel szemben? Vajon nem köpnek majd? Hangyányira kidugtam a fejemet, és megkönnyebbülve láttam, hogy James és Román nem más, mint az Egyes és a -
Kettes, akik az előző éjjel kiragadtak a tömegből. Amikor a drágakő felizzott, ők történetesen nem voltak a szobában, így talán nem tudják, hogy Bobby az a fiú, akit meg kell találniuk. Mellisande tiniseregéről azonban ők is tudtak - hacsak a banya ki nem törölte az elméjükből az infót. Ez esetben viszont keményebb falat lett volna, mint azt feltételeztem. Beparáztam a gondolattól, hogy most éppen annak örülök, hogy azonos oldalon állunk. Ám ha egy ujjal is hozzányúl Bobbyhoz... Még mindig dermedten dekkoltam a függöny mögött, amikor Melli irodájának ajtaja ismét kinyílt, majd bezáródott. Csak egy kis résen keresztül tanulmányozhattam a szitut, de ez elég volt ahhoz, hogy lássam, Connor osont be az irodába. Ahogy én láttam őt, ő is látott engem. Vaknak kellett volna lennie ahhoz, hogy ne vegyen észre. Tágra nyílt szeme egyértelműen arról árulkodott, hogy nincs miben reménykednem. A testem megfeszült, készen álltam, hogy bármikor akcióba lépjek, bár annak jellegéről lövésem sem volt. Ugorjak ki az ablakon, vagy vágjak magamnak utat az ajtóig, hogy figyelmeztessem Bobbyt, hogy Melli kivetette rá a hálóját? Connor váratlanul elfordította a tekintetét, úgy viselkedett, mintha észre sem vett volna. Az Alfa és a Béta team egyaránt a helyén van, paintballoznak - jelentette Mellinek jellegzetes, finom akcentussal. - A lakhelyüket szanitarizáltuk. Az új fiú szintén máshol van. Kíváncsi lettem volna, mi az a szanitarizálás... Rendben van - mondta halkan Melli. - Miután a tanács tagjai eltűnnek, és minden visszatér a normális kerékvágásba, Rick is megkapja a büntetését. A sok hajbókolás után már nagyon vágyom egy friss vér- fröccsre. Connor meghajolt, majd az ajtónál egy kézmozdulattal maga elé engedte Mellit. Amint a nő kilépett, Connor becsapta mögötte az ajtót, és felém fordult. A tekintetünk találkozott. A gerincem mentén jeges rémület kúszott felfelé. Bújj elő, és gyere ide! - utasított. Egy másodpercig azon töprengtem, hogy talán még nem késő kiugrani az ablakon. De mivel Connor nem köpött be Mellinek, arra gondoltam, talán érdemes meghallgatnom a mondandóját. Ráadásul ha már eldöntöttem, hogy nem ugrom ki, mindenképpen szükségem lesz pár segítőre. A hálóteremben pedig senkiről sem mondhattam volna azt, hogy ő az én újonnan szerzett barátom. Kicsusszantam a függöny mögül. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy lógós diák az iskolaigazgató előtt. Bár nem a büntetéstől tartottam, csak lövésem sem volt, mire számíthatok egy olyan alak részéről, aki a vérfröccs szó hallatán meg se rezzen. -Mi a pálya? - kérdeztem, és igyekeztem roppant közömbösnek tűnni. Mint akinek a függöny mögött lapítás a rendes napi foglalatossága. Te nem tartozol ide - jegyezte meg zordul. Hát, ha már így rátapintottál a lényegre, egyáltalán nem kellek nektek, úgyhogy lépek is. Talán nem így beszél az ember, ha éppen barátokra vadászik, de ez csúszott ki a számon. Azt is tudtam, hogy azzal nem igazán venném le a lábáról, ha kimutatnám a félelmemet. Nem mész sehova - jelentette ki határozottan. Tekintetemet belefúrtam gonosz, zöld szemébe, és kihúztam magamat. Connort azonban nem lehetett olyan könnyen átejteni, mint Ricket. Nézd, ha meg akarnád nyomni a riasztó gombját, már rég megtehetted volna. De nem tetted, ami azt jelenti, hogy nem akarsz botrányt csapni - mondtam. Connor tekintete összeszűkült. - Ebben az esetben talán térj a lényegre, és semmi mással ne akarj bepróbálkozni. Connor elnevette magát, bár a nevetése inkább ugatásra emlékeztetett. Tök olyan vagy, mint Melli. Vagdalkoztok, mint a fene, csak azzal nem vagytok tisztában, ki az ellenfél. Hű, te aztán tudod, mivel lehet egy lányt levenni a lábáról! - közben azon töprengtem, hogy is tetszhetett nekem annyira, amikor először láttam.
Egy dolgot nem veszel figyelembe - folytatta, és azonnal észrevette az oldalazó lépést, amivel mögé akartam volna kerülni. - Tudok annyit rólad, hogy az egyet jelent a haláloddal. És leleplezlek, ha ez kell ahhoz, hogy mentsem az irhámat. Hacsak nem segítesz nekem. A szavai letaglóztak. Mit tudsz te rólam? Szinte láttam, ahogy csikorognak a fogaskerekek az agyában. Próbálta eldönteni, mi az, ami közelebb viszi a céljához: ha kivívja a jóindulatomat, vagy ha sarokba szorít engem. Karjaimat magam előtt összefonva vártam. Lökjed! - sürgettem. Te örökölted Mellisande egyik ritka tulajdonságát - kezdte sóhajtva. - Úgy fest, a cucc átugrott egy nemzedéket. Szemügyre vettem a közvetlen leszármazottait, de egyikük sem bizonyult ellenállónak a hipnózissal szemben. Nálad is bepróbálkoztam, rögtön az első napon, de te simán leráztál. Kezdett megvilágosodni a medvebőrös történet. Mellisande csak annyit vett észre, hogy veled nem boldogul olyan könnyedén, mint a többi gyerekkel. Egyelőre itt meg is állt. Ha rájön, hogy téged képtelen irányítani, azon nyomban elhajít. Senkiben sem bízik, akit nem tud az ellenőrzése alá vonni. Merthogy téged igen? Az arca összerándult, látszott, hogy beleköptem a levesébe. Igen. Ha nagyon összekapja magát - horkantott. - De szerencsére ez ritkán jön össze. -És miben segíthetne az én erőm neked? Tudnod kell, hogy képtelen vagyok ripsz-ropsz láthatatlanná válni vagy mások gondolataiban olvasni. Ezt még ki kell dolgoznom. Ha eljön a megfelelő pillanat, jelentkezem. Egyelőre beszéljünk arról, mit sikerült kihallgatnod. Azt akarod mondani, hogy nincs bekábelezve a hely? - kérdeztem. Mellisande képes semlegesíteni a lehallgatócumókat - magyarázta Connor. - És különben is, bármilyen zsinórt kiszúrna. Ha Melli tényleg ennyire paranoiás lenne, gondoltam, őröket állított volna az irodája ajtaja elé, nehogy be-beskubizzanak. Bár ki lenne ennyire ostoba... vagy merész... Ugyanakkor elég egy percre megállni a folyosón, és egy kicsit fülelni. Ez volt az igazság pillanata. Ha Connor arra kíváncsi, képes vagyok-e megőrizni Melli titkait, akkor amint kinyitom a számat, lebukom. Ha viszont önmaga érdekeit tartja szem előtt, és épp azon fáradozik, hogy egy társat leljen, akkor mellé kell állnom, különben kicsinál. Eszembe jutott, milyen neheztelő tekintetet vetett Mellire, amikor az ráparancsolt. Biztosra vettem, hogy nem a lojalitásomat akarja felmérni. De ha most összeállók vele, az mennyivel lesz jobb, mint ha Mellivei szövetkeznék? A medvebőrös-hipnózisos akciójáért mondjuk nem piros pontot írtam be neki a kis fekete noteszembe. Talán lehetnék addig afféle kettős ügynök, amíg ki nem derítem, merre meddig. Rendben - vontam vállat. - Amit hallottam, az nem más, mint hogy a tanács Melli ellen fordult. Arra gyanakszanak, hogy gyerekeket gyűjt maga köré, továbbá valami okból Bobbyt keresik. Miért? Abban reménykedtem, hogy te tudod. Ott az az ékkő is... Medál - javított ki Connor. - Ami csak egy bizonyos erő jelelétében izzik fel. Az, hogy mi élőhalottak vagyunk, jó szolgálatot tehet például a hipnotizálás során. Az igazi erő azonban nagyon ritka. A mágikus erő komoly hatalommal társul. Nem lepne meg, ha Mellisande valakinek az útmutatása nyomán döntött volna úgy, hogy előkeríti Bobbyt. -De... -
Connor ebben a pillanatban sziszegve csendre intett. Közeledő lépések zaja hallatszott. Arra gondoltam, vajon ismét a függöny mögé kell-e suttyannom, de a lépések közben távolodni kezdtek. Én nem vettem annyira tutira, hogy Bobby a helyzet kulcsa. Azt sem zártam ki teljesen, hogy Connor személyesen szeretné Bobbyt átadni a tanácsnak. Lehet, hogy számára ez lenne hasznosabb. A lelkem mélyén azért bíztam benne, hogy Connor nem tekinti a riválisának Bobbyt az annyira vágyott hatalomért folytatott harcban. A lépések végleg elhalkultak. Most menj! - szólított fel Connor. - Van egy csomó elintéznivalóm. -De... Nyomás! - mondta, most már sokkal erőteljesebben. Kicsit elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, mintha egyszerre minden szőrszálam az égnek állt volna. Mintha Connor megpróbált volna befolyásolni, függetlenül attól, hogy tudta, nem fog összejönni. Rendben - feleltem, mivel éreztem, hogy egyetlen választ sem fogok kicsikarni belőle. De legalább a kérdések kezdtek letisztulni. Köszönés nélkül tovaosontam a folyosón. Connor az ellenkező irányba indult, és kicsit sem izgatta, mi lesz velem. Még szerencse, hogy a folyosók továbbra is kihaltak voltak. Mintha egy kísértetházban caplat- tam volna. Amikor beléptem a hálószobába, azonnal fölfogtam, mit jelent a „szanitarizál" kifejezés. A falakról az összes képet eltávolították, az ágyak pedig úgy festettek, mintha soha senki nem aludt volna bennük. A fürdőszobákból is eltűnt minden cucc, így a helyiségek sokkal tágasabbnak tűntek. Láttam már olyan filmet, ahol a bűntett helyszínét sikerült kitakarítani, de sose gondoltam volna, hogy ez ilyen gyorsan megy. Melli még arra is gondolt, hogy az emberei illatmentes takarítószereket használjanak. Vámpírösztönöm azért most sem hagyott cserben: ha nagyot szippantottam, éreztem egy kis tisztítószerillatot, ám az otthonról jól ismert fenyő- és citromillatnak vagy a sulikban használt ipari tisztítószer szagának nyoma sem volt. Kénytelen voltam beismerni, hogy a helyzet bonyolódik. Boszorkányosan. 12 Az osztálytársaim visszatértek, a csapóajtón kikapaszkodva ismét betöltötték a szobát. Azonnal észrevették, hogy a bútorok eltűntek. Kérdőn bökdösték egymást, vajon mi történhetett. Nyilvánvalóan senki sem figyelmeztette őket, úgyhogy mindnyájan engem vizslattak. Ott kuporogtam az egyetlen priccsen, félhalottan, és képtelen voltam szabadulni a vádló tekintetüktől. - Nem én voltam - böktem ki védekezően, de a szavaimat elnyomta a srácok méltatlankodó kiabálása, akik még csak most próbáltak kikapaszkodni a keskeny padlórésen. Az Egyes és a Kettes sem volt hajlandó segíteni. Egy pillanatra el is tűntek, de szerencsére visszatértek, mielőtt még a harag hulláma elsöpört volna. Két hatalmas zsák volt náluk, tele a srácok cuccaival, pipereszereivel és más apróságaival. A szobában eluralkodott a káosz. Volt valami az év végi bulik hangulatából. A srácok nekikeseredetten küzdöttek – mindenki igyekezett kihalászni valamit a gigantikus halomból. Nekem az egész olyan volt, akár egy valóságshow. Egyszer csak valami belépett a látóterembe. Fölpillantottam. Marcy állt ott, csípőre tett kézzel. Na lássuk, ebből mi sül ki. - Te elhiszed ezt? - kérdezte, én meg körülnéztem, hogy miféle ezre céloz, bár ebben a pillanatban mindent el tudtam volna hinni. Ő azonban nem a hatalmas zűrzavarra célzott, hanem a ruháját díszítő, élénk színű nonfiguratív képre, az úgynevezett modern „művészet" kiteljesedett darabjára. Óvatosan hümmögtem.
Marcy ledobta magát mellém. Bíztam benne, hogy kicsit lenyugszik, de nem így történt. - Nem akartam én puccba vágni magam. Figyelmeztettek is, hogy ne tegyük, amikor paintballozni indultunk. De azért akármiben nem mehettem. És ez sose fog kijönni. - Nem igazán értem - pislogtam. Marcy lebiggyesztette az ajkát. Ezt a grimaszt mellesleg tőlem lopta. - Jaj , ne már! Erezd át a helyzetemet. Ez az anyag igazi selyem. Különben is, képtelen vagyok haragudni rád. Te vagy itt az egyetlen, aki ismered a dörgést. - Hát nem vicces? - kérdeztem. - De az! - vágott hátba baráti hévvel. Kisebb lendülettel bár, de viszonoztam a gesztust. - Miért nem a többiekkel paláverezel? Marcy a plafonra meresztette a tekintetét. -Jaj, ne is említsd ezt a hülye játékot! - szólt, és az egyik kezével végigsimította folton. - A manikűröm is odalett! Ráadásul aki nyer, az csak afféle vándordíjat kap, amit tovább kell adnia. Kár a gőzért, semmi értelme az egésznek. A szememet sincs nagyon kin legeltetnem. Mihez kezdjek egy kétdimenziós pasival, mondd? Lassan megtaláltuk a közös nyelvet. - Mesélj, kit pécéztél ki magadnak! Marcy már éppen kezdte volna részletezni, amikor a terem ajtaja kivágódott... csakhogy ezúttal tőlem teljesen függetlenül. Egy másodpercre el tudtam feledni Mellit meg az egész huzivonit, és ismét szinte normálisnak éreztem magam. De ha a világot egy doboz bonbonnak tekintjük, akkor most kénytelen voltam úgy érezni, hogy a balsors nekem osztotta a juhartöltelékűt. Rick zuhant a lábaim elé. Melli két talpnyalója, Pipihusi és Sasorr hajította oda. Szúrós pillantást vetettem rájuk, de meg se kottyant nekik. Sebesen beljebb léptek, hogy a banya sleppjének többi tagja, beleértve Bobbyt is, beférhessen a szobába. Egyet se tétováztam, Bobby karjába vetettem magam. Elkapott, de nem nézett a szemembe, tekintete a hátam mögé meredt, Rickre. Eszembe jutott, mit mondott Melli Connornak a vérfröccsről, és én is igyekeztem elfordulni Bobbytól. Rick még mindig összekuporodva feküdt a földön, Melli lábainál, mintha a maga bizarr módján azt akarta volna demonstrálni a világnak, hogy a bűnből fakadó büntetés megkezdődött. Melegítőfelsőt és rövidnadrágot viselt, mintha csak edzésről jött volna. Vagy oda indulna. Na, mindegy. Az orrom érezte a cuccok jellegzetes szagát. Az ajkam gúnyosan lefittyedt. Volt bennem egy kis para, de a szemfogam egyre nőtt. Éreztem, hogy Rick retteg. Benne volt a levegőben. Olyasmi zajlott körülöttem, amire egyetlen szervemmel sem óhajtottam reagálni. Megszorítottam Bobby kezét. Olyan erősen, hogy végül nem bírta tovább, és felnyögött: - E z fáj! - De nem annyira, mint amekkora fájdalmat ők fognak okozni neki, igaz? Nem kedveltem Ricket. Saját kezűleg is szívesen gyötörtem volna, de most másról volt szó. Úgy láttam, itt valamiféle banda van kialakulóban. És a bandában bőven vannak vámpír csajszik is, ami nekem nagyon nem tűnt fairnek. A szüleim persze többször is utaltak rá, hogy az élet nem túl fair. És a halál sem mindig csak a tottyadtakat viszi magával. Bobby olyan távolinak tűnt. Mintha saját belső undorát igyekezett volna legyőzni. Legalábbis ezt reméltem.
Szerettem volna azt hinni, hogy nem egy érzéketlen alak. - Mondjuk így - bökte ki. - Akarsz valamit lépni? - suttogtam. Mármint mit? - kérdezett vissza Bobby, miközben már nem tűnt olyan távolinak. Sokkal keményebb, elszántabb lett. - Gina! Hiszen megtámadott téged! - Csak bepróbálkozott - vetettem hátra a hajamat. Melli időközben összehívta az embereit, úgyhogy be kellett rekesztenünk a társalgást. Ekkor már minden tekintet Mellire meredt. A nő málnaszínű, szárira emlékeztető ruhát viselt. A bokáját csipke borította, ami lecikcakkozott egészen a hozzá illő tűsarkú cipőig. Úgy festett, mint aki menekülni készül, és épp óvatosan próbál átlépni halott riválisa holttestén. Rick figyelmen kívül hagyott egy közvetlen utasítást, miszerint hagyjon egy bizonyos rabot megrohadni. Melli hangja egyre emelkedett, a tekintetét rám szögezte. A jelenlévők mindegyike követte a példáját. Volt, akinek a szemében zavar, másokéban harag tükröződött, mintha én lettem volna az oka annak, hogy Rick a téma. Már eléggé hozzászoktam, hogy a figyelem középpontjában állok, de azért ez nekem is sok volt. A banyával összehasonlítva Connor, de még a tanács is egyre jobb színben tűnt fel. Engedetlenségével lehetővé tette a fogoly szökését, mindazonáltal nem hosszú időre. Mindazonáltal - hogy jön ki valakinek a száján egy ilyen szó? Melli felemelte a kezét. Ebben a pillanatban hűséges talpnyalói, Connor, Larry, a hústornyok, továbbá egy karcsú, szőke nő, akit eddig még nem láttam, tonnányi téglaként egyszerre Rickre zuhantak. A prof külsejű Kettes belemart Rick egyik karjába. Kicsordult egy csepp vér, rácsöppent Rick arcára. Végiggördült rajta, majd összekaristolt cipőjére pottyant. Connor szeme felcsillant, és azon nyomban belemélyesztette a fogát Rick combjába. Abban a testrészben fut néhány artéria, amik nélkül az ember nem igazán tud élni. Melli a torkára vetette magát. Fölsikoltottam, de Bobby olyan erősen szorította meg a kezemet, hogy a csontok megcsikordultak. Az egész olyan volt, mint egy vonatbaleset: muszáj volt odanézni. Amikor az első fog belémárt, Rick összerándult. Aztán elnehezült a szemhéja, majd becsukódott. A teste ellazult, és úgy festett, mintha elaludt volna. A prof kicsit arrébb tolta, és ebben a pillanatban mellkason talált egy hirtelen feltörő vérszökőkutat. A szemfogaim teljes nagyságukban virítottak. Bobby mögöttem nyüszített. Egyikünk sem mozdult. Mindkettőnket megbénított a rettegés és a vér gondolata. Nem tudtam, hogyan szabadulhatnék, ám egyszer csak véget ért az egész. Connor fölemelte a fejét, és kijelentette: - Elég! Ne öljétek meg! A vámpírok feje felemelkedett, és mindenki hátrább lépett. Mellisande utolsóként, de a szeme villámokat szórt Connor szavai miatt. Rick ott maradt, ahol volt. A teste rongybabaként hevert a földön. Connor szavai ugyan arra utaltak, hogy még mindig lélegzik, de én ezt nem láttam. Úgy tűnt, nem húzza már sokáig. Bobby maga felé fordított és átölelt, mintha így akart volna megvédeni attól, ami az előbb történt. -Vidd innen! - adta ki az utasítást Melli valakinek, ám én nem láttam semmi mást, csak Bobby kék felsőjét. - A többiek pedig térjenek vissza a munkájukhoz! Melli, mintha mi sem történt volna, visszavonulót fújt. Hátat fordított Ricknek, sorsára hagyta. Ember talpnyalói, Pipihusi és a többiek is ott maradtak, hogy eltakarítsák a maradványokat. A teremben halotti csend honolt. Senki nem tett semmit. Senki. Én sem. Én is betagozódtam a szörnyetegek közé. Meg akartam ütni valamit, és Bobby volt a legközelebbi célpont. Elkezdtem püfölni, de ő csak egyre szorosabban ölelt magához. Lassan, némiképp dühösen rá kellett jönnöm, hogy valahova kifelé rángat, a folyosóra. A harci kedvem közben elpárolgott. Ellöktem magamtól Bobbyt. A
szemem megakadt a pulcsiján látszó vörös csíkon, ami tőlem származott. Vért sírtam, ha nem tévedek. Bobby nem hagyta, hogy túl messzire taszítsam. Elérhető távolságból figyelt, a keze még mindig nem engedte el a vállamat - Gina! - szólalt meg lágyan. - Semmit sem tehettünk. Fel kell mérnünk, hogy merre meddig. A szavai lágyan csengtek, mégis visszhangot keltettek, betöltötték a folyosót is, ami egykori cellámba vezetett. Bobby végigsimította a karomat, megfogta a kezemet, és elindultunk az általam mutatott irányba. A cellákhoz vezető ajtók szerencsére tárva-nyitva voltak. Senkit sem láttam a közelben. Kitéptem a kezemet az övéből. A szemem szikrákat szórt: És szerinted a „merre meddig" azt jelenti, hogy hagyjuk meghalni az embereket? De hát nem halt meg - kötözködött Bobby. - Nem értelek... -Jaj, csak ezt ne kezdd! - szakítottam félbe, és a lendületem váratlanul elpárolgott. A vérszomj bozóttűz- ként robogott végig a testemen, és nem maradt utána más, csak a mardosó éhség. - Itt ez az őrült nő, aztán a médium, a tanács, meg Connor... Mi jön még? Lerogytam az őr székébe, a tenyerembe temetve az arcomat. Ráadásul, ha huszonnégy órán belül nem jutok hidratálókrémhez, és nem tudom feltöltetni a műkörmeimet, úgy érzem, sikítani fogok. Bobby derűsen rám pillantott, és ez olyan rosszul esett, hogy szólni sem tudtam. Te legalább tudod, mi a fontos a számodra. Csak kicsit gyors vagy nekem. Mi van azzal a tanáccsal meg a többivel? Felordítottam. Csak annyit tudok, hogy ez a kis cukifalat Mel- li valami hatalmi játékba kezdett valami vámpírtanáccsal. Az a hátborzongató médium meg azt állította, hogy te vagy a „kulcs", én meg „káosz". Aztán Connor megpróbált megzsarolni... Bobby zavarodott tekintettel nézett rám: Már teljesen elvesztettem a fonalat. Nem vágnál bele még egyszer? Mérgesen fújtam egyet, de aztán összeszedtem magam, és onnan kezdtem az elbeszélést, hogy kiosontam a hálóból. Bobby végül nagyot sóhajtott: - Hát te aztán nem unatkozol! - bökte ki. És te? Mit művelt veled az a banya? Biztosra veszem, hogy többet akar, mint egy kicsit szórakázni veled? Most kezdtem tanulni, miképpen is használjam az erőimet. Jaj, Gina, ez annyira klassz. Nem mondanak semmit, mert szerintem azt akarják, hogy ne legyek tisztában a korlátaikkal. Na jó, magam sem hiszem, hogy ez az egész tök normális. Bobby most úgy festett, mint valami kis nyomi alak, akinek a kezébe nyomták a képregénybolt kulcsát. Igazad lehet. Ennek fényében mihez akarsz kezdeni? Hihetetlenül kék szeme izgatottan villant egyet. Képes vagyok tárgyakat mozgatni, embereket mozgatni, vagy legalábbis rávenni őket, hogy mozduljanak. Ez afféle jedi trükk. Illetve trükkök sorozata. Bobby leguggolt, úgyhogy a szeme lejjebb került az enyémnél. Kinyújtotta a kezét, meg akarta érinteni az arcomat. Még mindig tanulok, de már most is megy a dolog annyira, hogy megvédjem magunkat, és kijussunk innen... mihamarabb... mivel az a benyomásom, hogy ami itt történni fog, semmi jóval nem kecsegtet. - Marcy nélkül nem megyek.
- Bárki velünk tarthat - fogadta el a felvetésemet Bobby. - Ezért nem szabad kapkodnunk. Ha mindenkit ki akarunk szabadítani, és le akarjuk állítani Mellisande-ot, bármiben sántikáljon is, ehhez mindenképpen idő kell. És terv. Ennek volt füle-farka, de mégsem tetszett. A türelem számomra merő időpazarlásnak tűnt. Többen voltunk, mint a nyavalyás Melli és a bandája... Még az is lehet, hogy úgy döntenek: olajra lépnek. Vagy annyira beparáznak, hogy végül valaki pofázni kezd, ami viszont a mi esélyeinket rontaná. Nem, nem, Bobbynak igaza volt. A francba! Türelmet kell tanulnom. - Helyes - feleltem, talán nem olyan graciőz módon, mint ahogy szerettem volna. - Mit tanultál eddig? Azt már én is levettem, hogy nappal kómában heverünk, de vajon a napfény hatására tényleg elégnénk? Mi a helyzet a karókkal, keresztekkel, szenteltvízzel meg a... - Lassan a testtel! - a tekintete tüzesen villant, mintha már azt is roppant szexisnek találná, ahogy szóra nyitottam a számat. - Nem is sejtettem, hogy járatos vagy a vámpírtanban - fűzte még hozzá. Nagyot néztem. - Semmit sem tudnék, ha Hollywood nem ábrázolta volna őket olyan dögösnek. - Szóval szerinted a vámpírok dögösek? - érdeklődött. - Hát, egy különösen. A tekintete ekkorra már izzott, megnyalta az ajkait, de még mindig nem engedte szabadon az ösztöneit. Tudod, a kereszt, a szenteltvíz, a Dávid-csillag meg a többi cucc csak akkor működik, ha meg van áldva, és őszinte hit társul hozzá. Ha csak dekorációnak használják őket, akkor semmiképp. Igyekszem nem belegondolni, mit jelent mindez a lelkünket nézve. Larry valami digó helyet emlegetett, és a fokhagymára is kitért. A legjobb, amit tehetünk, hogy nyitva tartjuk a szemünket, és... Bobby! -vágtam közbe. Tessék? Fogd be a szád, és csókolj meg! Miközben beszélt, ráébredtem, hogy engem sokkal jobban érdekel maga Bobby, mint az, amit mond. Közelebb lépett hozzám, én pedig becsúsztattam a kezem a felsője alá. Erezni akartam a bőrét, az izmai feszülését. Körmeimet belemélyesztettem a hátába. Bobby sóhajtott, majd előrehajolt, hogy megcsókoljon. Az összes halandóságra vagy menekülésre vonatkozó gondolatom elpárolgott. 13 Sorban álltam az egyik fürdőszoba előtt. Dörzsölgettem a szememet, mert az álommanó még megkísértett, jóllehet az álmok messze elkerültek, amikor kinyílt a hálóterem ajtaja. Szétáradt bennem a rettegés. Egyre határozottabban tudtam, hogy tennem kell valamit. Nem élhetek úgy, hogy minden ajtónyikorgásra összerezzenek. Pipihusi és Placcs állt a nyílásban, az embereket vizslatták. - Marcy Soleas! - szólalt meg a csaj emelt hangon. Marcy közvetlenül előttem állt a sorban. Várakozás közben a megszokott hasizomgyakorlatait végezte (biztosra vettem, hogy a vér alacsony szénhidrát-tartalmú diétának tekinthető, úgyhogy a gyakorlatok feleslegesnek tűntek), és amikor meghallotta a nevét, összerezzent, és rémülten megszorította a karomat. Minden tekintet Marcy felé fordult. Pipihusi és Placcs csak követték az irányt. Te velünk jössz! - szólt Pipihusi. Próbált közömbösnek tűnni, de ez nem igazán jött össze neki. Marcy körmei karomként mélyedtek a bőrömbe. Tudtam én. Többször megszívtam azokat a harci játékokat. Én vagyok a legeslegrosszabb. Én vagyok a következő!
Nem akartam hinni a szavainak, és egyedül voltam a bandával szemben, ami nem tett jót Ricknek sem... ahogy nekem sem. Kellemetlen volt a helyzet. Mindenki minket bámult. Pam Raines és Vanessa Barrett még a konstans sutyorgásukat is hajlandóak voltak felfüggeszteni. Szívenyő és az egyik cimbije készen álltak arra, hogy akcióba lépjenek, amennyiben Marcy tényleg veszélybe kerül, vagy bárki-bármi felbukkanna előttük. Úgy festett, hogy a Rick elleni támadás nyomán sorra törtek össze a rózsaszín szemüvegek. Miért? - követeltem a választ Pipihusitól. Mert az úrnőnk ezt parancsolta - felelte helyette Placcs. Én is menni akarok! - jelentettem ki. Ebben a pillanatban egy kezet éreztem a csípőmön, és hallottam, hogy Szívenyő mély levegőt vett, ahogy megérezte a veszélyt. -Na! Csak semmi kapkodás. Marcy! - szólította Placcs. Nyilvánvalóan úgy vélte, hogy az ő szavai többet nyomnak a latban, mint Pipihusié. Marcy előrelépett, de még mindig nem engedte el a karomat. Ez kicsit megzavart. Biztatóan viszonoztam a szorítását, majd lassan kifejtettem a körmeit a húsomból. - Nem lesz semmi baj, ígérem! - szólaltam meg. - Esküszöl? - kérdezte suttogva. - Esküszöm! Pipihusi nagyot nézett: - Mi ez a fogadkozás? Hol vagyunk? Az oviban? Felé fordultam: Ha már a nyolcvanas éveket emlegeted, tudd meg, hogy vissza akarják kapni a ruháikat! A csaj a mai napon babakék kezeslábast viselt, némi ezüstös beütéssel. Olyan volt, mintha egy ősvideóból lépett volna ki, amiben a férfiak képén még több smink volt, mint a nőkén. Kösz, hogy szóltál - vigyorgott. - Az, ami rajtad van, melyik túriból való? -Elég! - horkantott Placcs. - Sürget az idő, úgyhogy ha befejeztétek ezt a kis huzivonit... Pipihusi egy pillantást vetett a cimbijére, majd átvágott a szobán, megragadta Marcyt, aki mintha gyökeret eresztett volna. Már kinn is voltak a folyosón. Az ajtó becsapódott mögöttük. Szóba sem jöhetett, hogy hagyjam, bárki is úgy végezze, mint Rick. Sötét gyanú ébredt bennem azt illetően, hova vihették Marcyt, és mi az oka az egésznek. Tartottam tőle, hogy nem fog visszakeveredni. Úgy döntöttem, ideje felkapnom a bakancsomat, hogy legyen mivel seggbe billentenem azt, akit kell. A cipőm azonban eltűnt. Ki az ördög fújta meg a cipőmet? - kérdeztem, miközben a tekintetemet Tinába fúrtam. Ha senki sem tökös annyira, hogy kövesse őket, adjátok vissza a cipőmet, és tűnjetek a szemem elől. A bakancs átszelte a levegőt, és pontosan az orrom előtt landolt. Nyilvánvaló volt, hogy Szívenyő csaklizhatta el Tina számára. Arra nem is mertem gondolni, hogy az expasim esetleg cipőfetisiszta. Hajlakkot kérek! - hangzott a következő utasításom. Gina, erre most nincs idő... - kezdte Tina, de leugattam. Senki nem kérdezett többet. A semmiből egy szupererős hajlakk suhant át a légtéren, és azonnal elkaptam. Király. A flakont beledugtam a nadrágom derekába, akár egy pisztolyt. Na jó, nem egy paprika- spray, de azért megteszi. Lássuk azt a titkos ajtót! - átkoztam magam, miért is nem jutott ez korábban az eszembe. Cassandra, a vezérszurkolólány akkorát fújt, hogy a fürtjei az arcába hullottak. Máris mutatom! - jelentette ki, majd körülpillantott a szobában. - Egy szót se, mert akkor nektek annyi! Világos? Néhányan bólintottak, de lényegében senki sem mozdult. - Erre! - mutatta az irányt.
Követtem őt a szobának abba a sarkába, ahol az összehajtott ágyak tornyosultak. Cassandra a többiekhez fordult: - Nem akar valaki segíteni? Ez hatott. A merevség oldódni látszott, a srácok sorban odajöttek, elvitték az ágyakat. A csapóajtó, amiről ha nem tudok, sose veszem észre, ismét hozzáférhetővé vált. Most először töprengtem el azon, hogy vajon Melli szereltette-e be, vagy mindig is itt volt, mivel az alatta rejlő részt óvóhelynek szánták. Bár Ohio sose számított stratégiai célpontnak. - Tudja valaki a kódot? - kérdeztem. Ez a trükk a dologban - lépett elő Trevor, a militáris fazon. - Elég bonyi, és két ember kell hozzá. Cassandrára pillantott, aki elvörösödött. Kezdtem magam felesleges harmadiknak érezni. - De én nem ismerem a kódot - vallotta be Cassandra. Trevor a lány szemébe mélyesztette a tekintetét, megfogta a tenyerét, és dobolni kezdett rajta: - Tratam, tratam, tratam - valami ilyesmi. Adjak egy evőpálcikát? - kérdeztem kicsit bizonytalanul, ám indulatmentesen. Nem akartam fanyalogni, hiszen ők ketten épp azon tepertek, hogy segítsenek nekem. Felismertem, mit dúdol a srác. Ez az első dallam, amit a zongorázni tanuló kölykökbe vernek, így volt ez az én esetemben is, bár a zongoratanárral, akit a szüleim rám sóztak, hamar egyetértettünk abban, hogy jobb, ha szétválnak az útjaink, mielőtt még valamelyikünk maradandó sérülést szenved. Cassandra bólintott, jelezvén, hogy vette az adást. Odaléptek a kőlaphoz, hogy kivitelezzék a szükséges duettet. Összejött a dolog, a csapóajtó becsusszant egy kis nyílásba, a járat szabaddá lett. Letelepedtem a nyílás peremére. A cipőm ekkorra már rajtam volt, mert nem akartam csupasz lábakkal az ismeretlenbe ugrani. Az egyik lábujjamat iszonyúan nyomta valami nedves izé. Valami azt súgta, hogy egy bogár, vagy ami még rosszabb, exbogár. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez csak egy apró papír- galacsin, de erőfeszítéseim feleslegesnek bizonyultak. Mindeközben Marcy egyre távolodott tőlem, így aztán összeszedtem magam, hogy leugorjak a semmibe. Közben azt fontolgattam, hogy vajon Marcy jelenti-e a „fizetséget" a hátborzongató médiumcsávónak. Gyanítottam, hogy ez a típus szeret játszadozni a kajájával, így nyerek némi időt. Csak reménykedhettem abban, hogy Marcy is kiszúrja a dolgot, és akkor előállhatok majd valamiféle tervvel, amit biztosan kigondolok, mire odaérek. Csak azt kell kiagyalnom, hová. Kívánjatok szerencsét! - fordultam Cassandra és Trevor felé. Kicsit meglepett, hogy válaszként több mint két hangot hallottam. De bátran elrugaszkodtam, és egy másodperc múlva keservesen landoltam is odalenn. Van ott egy létra is - kiáltotta Trevor, de már elkésett vele. Kösz - feleltem kényszeredetten. Felegyenesedtem, és erősen bíztam benne, hogy szuper gyógyítóerőm mihamarabb semlegesíti a térdembe nyilalló fájdalmat. - Van valakinél zseblámpa? - tudakoltam, de senkinél sem volt. Ott álltam szinte koromsötétben. Legutóbb a napfogyatkozáskor tapasztaltam ilyesmit. Még jó, hogy sosem magától a sötétségtől paráztam, sokkal inkább a leple alatt császkáló lényektől. Igyekeztem a tervre összpontosítani, és kizártam az elmémből mindent, ami egeret, csótányt vagy százlábút juttathatott volna az eszembe. Főképp ez utóbbira szerettem volna nem gondolni. Azok a lábak... Máris libabőrös lettem. Elindultam befelé a járatban. Alig tettem pár lépést, amikor valami megérintette a vállamat. Vészjósló horkantás hagyta el a számat, csak aztán jöttem rá, hogy az izé egy mennyezeti lámpa húzós kapcsolója. Meghúztam, és a felettem lévő csapóajtó lassan bezárult. A többiek
türelmesen vártak, amíg a lámpa fénye felizzik. Ha rátrafálok egy jó kis kávézóra, miután megmentettem Marcyt, hálából meghívom őket egy mochachinóra. Az erős fény hunyorgásra kényszerített. A hely bunkerre emlékeztetett. A polcok tele voltak mindenféle barkácscuccokkal, amik akár a világvége esetén is biztosították volna az életben maradást. Az egész olyan emberszagú volt. Kíváncsi voltam, lehet-e itt vért is tárolni, illetve ha Melli hosszabb időt kényszerülne idelenn tölteni, akkor a donorjait is magával hozná-e. A járat azonban folytatódott, úgyhogy nem volt időm alaposabban körülnézni. Elindultam hát, erősen bízva abban, hogy sikerül újabb lámpára akadnom. A térdem nem gyógyult olyan gyorsan, mint szerettem volna. A bőröm több helyen is felrepedt, ami elég ijesztő volt. Ám ennél sokkal jobban aggasztott a rám törő szédülés. Rá kellett jönnöm, hogy napok óta nem ettem. Egy ember akár három napot is kibír kaja nélkül. De vajon mi a helyzet egy vámpírral? Minden akaraterőmet bevetettem, hogy minél gyorsabban jussak előre. A magas sarkú csizmát mondjuk nem igazán erre találták ki. Egyszer csak eljutottam az alagút végére. Egyedül voltam, senki sem segíthetett az ajtónyitó kódnál, úgyhogy csak reménykedhettem, hogy (a) ez a kód azonos lesz az előzővel, és (b) egymagam is képes leszek duettként előadni. Többször is neki kellett futnom, mert a bal kezem mindig azt a ritmust verte, amit a jobbnak kellett, de aztán mégiscsak összejött, a felettem lévő ajtó feltárult, és egy csomó kosz zuhant a nyakamba. Fölkapaszkodtam, és azon nyomban megpillantottam egy utcai lámpa fényét, ami visszavezetett a civilizációba. Belerohantam a világba, és váratlanul a suli parkolójában találtam magam, nem messze a tornacsarnoktól és az atlétikai pályától. Azon még jobban meglepődtem, hogy a pálya szélén egy autó várt rám, és a közeledtemre feltárult az ajtaja. Odabent Rick ült... félhalottan, de azért még Rick- ként. Egy órán belül másodszor éreztem, hogy a szívem megremegett. Na, nem nagyon, csak annyira, mintha ezer voltot vezettek volna bele, és fennállna a veszély, hogy mindjárt felrobban. Rick élt. Legalábbis nagyjából. Rettenetesen nézett ki: a szeme alatt karikák feketéllettek, mintha ezer éve nem aludt volna. Alig tudta egyenesen tartani magát, ebben talán csak az segített, hogy jó erősen szorította a kormányt. Egy krémszínű T-bird kormányát, amit szakadéknyi távolság választott el Bobby furgonjától. - Rick! - böktem ki meglepetten. - Szállj be! - kért meg a srác. - De hát hogy kerülsz ide? Nem kaptad meg az üzenetet? - meresztette a szemét az ég felé. Üzenet? Csak nem arról a papírgalacsinról beszél, ami úgy nyomta a lábamat? - Nem - feleltem. -Na, sebaj. Ugorj be! Connor mondta, hogy szedjelek fel. Ennek legalább volt valami értelme. Connor könnyedén elérhette, hogy mindenki azt higgye, Rick kipurcant, aztán pedig kijuttathatta a házból, hogy felderítésre használja. De azt honnan tudta Rick, hogy itt leszek? Kísérteties volt, hogy anélkül, hogy olvastam volna, amit Connor írt, Rick pont itt, és főleg pont most várt rám. Remegés futott végig rajtam, de aztán beszálltam a kocsiba. Nem volt más választásom. Valakinek meg kell mentenie Marcyt. Még be se csuktam az ajtót, Rick máris indított. Tulajdonképpen csak ekkor esett le, hogy a beszállásommal akaratlanul is kifejeztem, hogy egy csapatban játszunk. - Irány Marcy, ugye? - kérdeztem. -Ki? Na, mindegy is. Én azért vagyok itt, hogy sofőrködjem - egyezett bele. Reménykedtem, hogy a cipőmben rejlő cédula kicsit jobban megvilágítja a helyzetet. Lehajoltam, hogy előássam, amikor Rick váratlanul így szólt: Úgy értettem, helyezd magad kényelembe!
-Naná! - fújtam mérgesen, miközben előástam a cipőmből a galacsint, ami iszonyúan nyomta a nagylábujjamat. - Tőled csak ennyire telik - fűztem még hozzá. - Sajnálom. Kisimítottam a papírt. A szagától elfintorodtam. Menj a gimihez. Valaki várni fog rád ott. Te meg akarod menteni a barátodat, én pedig mindent tudni akarok a jóslatról. Gyere vissza a kapott infóval, vagy egyáltalán ne térj vissza. Rövid és kedves... egészen addig a pontig, ami egyáltalán nem kedves. Én a magam részéről soha nem valakiztem volna le Ricket. Nem azt mondom, hogy hirtelen halálosan megbíztam benne, de kihajítani sem akartam a kocsiból. Tény, hogy elfelejtettem megemlíteni Connornak, hogy többé-kevésbé ismerem a jóslatot. Connort viszont nem igazán érdekelte Marcy, csak motivációs tényezőt látott benne. Áruld már el, miért küldött engem Connor erre a kis verdázásra! - tudakoltam, miközben le nem vettem volna a tekintetemet Rickről. - Miért nem éri be azzal, hogy te körülnézel? Rick dühödt pillantást vetett rám. -Nem vagy te kicsit alulinformálva? Úgy hallottam, hogy a médium nem szereti a magamfajtákat. - A hímeket? - Nem. A lélegzőket. Ó! - nyugtáztam a hallottakat. Gondolhattam volna. Már csak abból is, hogy a médium annyira szeretett eljátszadozni a kajájával. Lassú halál. Nem valami vidám dolog. - Még mindig nem árultad el, hova megyünk. Mert nem is tudom - közölte, miközben ide-oda kanyargott az autóval, mintha tudta volna, hova akar kilyukadni. Közben ezerrel kapaszkodott a kormányba. - Connor azt mondta, te fogod tudni. - Ó,igazán? Töppencs - suttogta egy hang a fejemben. Úgy éreztem, mintha pókok szállták volna meg az agyamat. Meg tudtam volna számolni a lábaikat. Gyere csak, kis töppencs! Gyere, szépségem. Bármire becseréllek. Mindent magamnak akarok. Micsoda élvezet! -Tudtad, hogy figyelnek benneteket, igaz? - Rick úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. Az ő fejében nem grasszáltak pókicák. - Mi van? - kérdeztem zavartan. Valaki figyelt benneteket - magyarázta, mint egy hülyegyereknek. - Valaki figyelte Melli kéróját. Talán a tanács megbízásából. Lehet, hogy erről Connornak is tudnia kéne. Hé, töppencs - folytatta a suttogó hang. A pókinvázió egy percre sem szűnt meg. Az ajkam legörbült, és a legszívesebben sikítva elrohantam volna. Sitty-sutty. - És mi most oda tartunk? - Hova oda? Oda! - jelentettem ki határozottan, mivel abban reménykedtem, hogy ezzel sikerül megfékeznem a fejemben tomboló nyüzsit. A suttogó hang mindenhova besuttyant, és jól eldugott félelmeim egyszeriben elszabadultak. - Fordulj meg! - utasítottam csikorgó fogakkal. - Merre? Vissza. Szívem szerint ezt mondtam volna. Ehelyett azonban így szóltam: - Balra. Rick az első adandó alkalommal balra fordult. Elhagyatott ipartelep mellett találtuk magunkat. Rozsdás kerítés szegélyezte. A vaskapu is merő rozsda volt. Annyit láttunk, amennyit a fényszóró felfedett belőle. Te szent szar! - állt meg Rick. - Egy lépést sem megyek tovább - jelentette ki. Az volt a benyomásom, hogy végre vette az adást. Talán a suttogó hangot is meghallotta, ami nem lehetett nehéz, mivel a hang most már kis híján üvöltött.
A kezem akaratom ellenére az ajtó kilincse felé nyúlt, és kikászálódtam a verdából. Nem tudtam magamat leállítani. Bármi tette is ezt velem, képtelenségnek tűnt lerázni. A dolog sokkal erőteljesebbnek tűnt, mint Connor esetében. Elemi erő kényszerített. Valami, ami sokkal erősebb volt nálam. - Várj rám! - adtam ki az utasítást Ricknek. - De csak egy ideig! - egyezett bele. Fogjuk rá. Gondoltam, most kellene leállni. A lábam azonban már önálló életet élt. Felötlött bennem, hogy Connor miért nem próbálta saját kezűleg elintézni a dolgot, ha olyan fontos neki. Talán attól tartott, hogy Melli felfigyel az eltűnésére, de szerintem inkább arról volt szó, hogy nem akart a médium köpéstávolságán belül kerülni. Ráéreztem, hogy ha tényleg összekapom magam, túl tudom tenni magam a kapu körüli tébláboláson, és akár arra is képes vagyok, hogy megközelítsem az épületet, aminek csak a körvonalai látszottak. Persze tudtam, hogy nyakig mocskos leszek. Én azonban így is igazi dámának éreztem magam, és a küldetést a világért sem szakítottam volna meg. A T-bird reflektora megvilágította a pokolba vezető ösvényt, ami - a közismert mondással ellentétben semmivel sem volt kikövezve. Egyre éhesebb voltam. A fejem meglehetősen bizonytalanul ült a nyakamon. Szívemben egyre nagyobb rettegéssel közeledtem a kísértetház felé. Gyere csak! Gyere, töppencs! Életemben nem paráztam még így, még Larissa pizsipartiján sem, amikor halloween alkalmából levetítette a Rémálom az Elm utcábant, utána meg a pasija Freddy Krueger-jelmezben vetette ránk magát. -Takarodj az agyamból! - sikoltottam fel. Elmém és pszichém egyaránt szenvedett. Volt valami halvány reményem, miszerint kettőnk pszichés kapcsolata kölcsönös, és valahogy helyrerázom a fickót. De valójában nagyon elegem volt az egészből. Legalább pár nyugodt percre vágytam, ami alatt nem hallom a suttogást. Hisztérikus nevetés töltötte meg az elmémet: Egy tini lány agya valóban rémisztő tud lenni. Konkrétan nem füstölgött a fejem, de nem sok hiányzott hozzá. Készen álltam a leszámolásra. Ez az érzés adott lendületet ahhoz, hogy leküzdjem a raktár vetemedett ajtaja felé vezető utolsó centiket. Az ajtó félig nyitva állt, azt sugallva, hogy odabenn nincs semmi rejtegetnivaló. A zárt ablaktáblák azonban nem sok betekintést engedtek. Az ajtógombot ugyanolyan repedezett, fekete festék borította, mint magát az ajtót. Elszánt voltam, az ajtó azonban iszonyúan undormányosnak tűnt. Képtelenségnek éreztem, hogy hozzáérjek. Felemeltem a trikóm alsó szegélyét - a ruhadarabot ettől a pillanattól kidobandónak ítéltem és az anyagba bugyolált kezemmel belöktem az ajtót. Fájdalmas nyikorgás hasogatta a fülemet, és a maradék festék is jórészt lepergett. Odabent vaksötét volt, csak annyit láttam, amennyit az ajtón keresztül beáramló fény, plusz a jobbról jövő különös sugárzás látni engedett. A szemem hamar alkalmazkodott a sötétséghez, de erre igazából nem is volt szükség, mivel a raktárban a szokásos cuccokon kívül nem volt semmi látnivaló. Pár személyes cucc, törmelékhalmok, pókhálók, embertelen mennyiségű por, ijesztő holmik szerte a padlón, amik azonban nem gyakoroltak rám különösebb hatást. Na és a szag. Ha rászorultam volna arra, hogy levegőt vegyek, valószínűleg megfulladok. A levegő sűrű volt és nehéz. Belek szaga, romló hús, vér és föld szaga keveredett benne. - Van itt valaki? - kiáltottam, de azért nem túl hangosan. Jaj, kis töppencs - a hang ismét megszólalt. Cidrizni kezdtem. - Tarts a fény felé, hogy minél jobban lássalak. Ne próbálj ijesztgetni - feleltem mentálisan. A fejemben suttogó hang váratlanul elhallgatott, aztán mégiscsak válaszolt: - Csajduma.
Ezúttal azonban nem a fejemben szólalt meg, bár ettől egyáltalán nem éreztem jobban magamat. A hang leginkább sipító nyöszörgésre emlékeztetett, és minden bizonnyal megőrjítette a környék összes kutyáját. Követtem a hangot. A helyiséget mindössze egyetlen csupasz égő világította meg. A lábammal beletrafáltam valamibe, ami tovagurult. A hangja csontra emlékeztetett, bár nem voltam a kérdés szakértője. Ösztönösen odanéztem. Tényleg egy csont volt az. Lábszárcsont vagy valami más hosszú csöves csont. Elég nagy ahhoz, hogy... az agyam lefagyott. A padlón tömérdek csont hevert, jó pár ebéd kellett ahhoz, hogy ennyi maradjon belőlük. A sarokban pedig ott lapult Marcy. - Jól vagy? - tudakoltam. - I-igen - felelte, de a válasza nem hangzott túl meggyőzően. - Helyes. Fussunk! Marcy a mumus felé pillantott, majd egy szökkenéssel az ajtóhoz ugrott. Hátraléptem, hogy semmiben se akadályozzam. A médium azonban elébe szökkent. Elkapta Marcyt, és visszalökte a sarokba, egyenesen a csonthalomra. Marcy rongybabaként zuhant el. Körülvizslattam valami fegyver után, bár nem nagy meggyőződéssel. Nem hittem, hogy boldogulnék a támadóval. Egyezzünk meg! - ajánlottam, miközben felvettem valamit. Lepillantottam. Egy koponya volt az. - Engedd el, hadd lépjek én a helyébe! A médium pillantásán látszott, hogy jól szórakozik. A szeme vörösen villódzott. Mellinek sose volt ilyen a szeme. Örült nevetése rettenetes visszhangot vetett az agyamban. Miért engedném el, amikor mindkettőtöket megtarthatlak? - Csak a holttestemen át. - Ezt sem zárom ki - felelte. Hozzávágtam a koponyát. Igyekeztem minél trükkösebben dobni, hiszen a legfőbb ellenségemmel álltam szemben. Tina megfosztatott eme címétől, hiszen a nyomába sem ért a csávónak. A koponya mellbe találta, majd lassan a földre gurult. A pasas tekintete megvillant, de ez volt az egyetlen reakció. Meg se rezzent, ijedtségnek semmi jelét nem tapasztaltam. - Mókás egy lány vagy - szólalt meg fenyegetően. - Sajnálom, mert a célom épp ellenkező. - Gina! - szólalt meg ebben a pillanatban Marcy bizonytalanul, én azonban nem akartam megosztani a figyelmemet. Gina! - Marcy hangja most már sokkal sürgetőbben csengett. Kihallottam belőle, hogy mindjárt kitör rajta a hisztéria. A szemem sarkából észrevettem, hogy megmozdul a padló. Egereket is láttam. Többet is. Marcynak most már volt mitől félnie. Ezt még el is viseltem volna, csak az a sikongás... Lehet, hogy a korábbi események kicsit érzékennyé tették a fülemet. Lépnem kellett. Ezt kapd ki, haver! - rikkantottam, és rávetettem magam a médiumra. Közben előmartam a derekamnál elrejtett a hajlakkot. Megpróbálta belém mélyesz- teni a karmait, de én összekucorodva félreugrottam, és közben megragadtam a lámpását. A benne lévő gyertya szikrát vetett, de szerencsére a forró viasz nem folyt ki belőle. A pillanatot kihasználva hozzávágtam a lámpást, és megküldtem egy kiadós adag hajlakkal. A levegő tűzbe borult. Rohanj, Marcy! Rohanj! - rikkantottam, és bíztam benne, hogy egy rövid időre sikerült elvakítanom, és ezzel kizökkentenem a médiumot. Tudtam, hogy a lángok rövid időn belül kialszanak, Marcy azonban végre megindult az ajtó felé. Ismét bevetettem a hajlakot, egyenesen a villogó szemek közé céloztam. Fölordított. Úgy éreztem, kettéreped a fejem. Én is az ajtó felé vetettem magam. A médium vakon tapogatózott. Éreztem, ha elkap, azon nyomban darabokra szaggat. Nem volt kedvem kivárni, hogy vajon jól tippeltem-e.
Széttép, könny, íz, cafatokra, kinyírni. Rettenetes szavak keringtek az agyamban. Tudtam, hogy a mumus ölni akar, és én vagyok a kiszemelt áldozat. Menekültem. A lény még mindig vakon tapogatódzott, ezt kihasználva igyekeztem utat törni az ajtó felé a sötétben. Valami belecsippentett a bokámba. Halálosan megijedtem, pedig valószínűleg csak egy egér kóstolgatott. Kirohantam az éjszakába, egyenesen Rick kocsija felé. A látásom visszatért, Marcynak viszont nyoma sem volt. - Marcy! - kiáltottam rohanás közben, de válasz nem érkezett. Úgy tűnt, az éjszaka teljes valójában elnyelte a barátnőmet. Nem volt sehol, és én sem engedhettem meg magamnak, hogy hosszabb ideig dekkoljak. A mumus már nem lehetett messze. Annyit tudtam, hogy Marcy él. És egyelőre be kellett érnem ezzel. 14 B eugrottam a kocsiba, becsaptam az ajtót, és felordítottam: Indíts! Indíts! Rick döbbenten nézett rám, de azonnal vette az adást. A barátnőd? - kérdezte. Lelépett - feleltem, bár alig kaptam levegőt. És a jóslat? Az megvan - feleltem. Nem akartam neki túl sok időt adni ahhoz, hogy megeméssze az infókat. Nem felejtettem el, mit hallottam Melli irodájában a függöny mögött lapulva. Helyes. A fejem hátrahanyatlott. Egyszerűen képtelen voltam továbbra is egyenesen tartani. Eddig hajtott az adrenalin, de most vérre volt szükségem. Itt és most. De nem Rick vérére, mert a srác úgy festett, mint akit egy szúnyogcsípés is végleg kicsinálna. Rick! Álljunk meg egy kicsit, mielőtt visszaviszel. Ki van csukva. Mostanra biztos észrevették, hogy eltűntél. Kétlem - mormogtam. - Vagy megállunk, hogy igyak valamit, vagy neked annyi. - Kicsit hangosabban beszéltem, mint korábban, és megszorítottam a lábát... jó erősen. - Vágod? Rick nyelt egyet, majd felém fordult. Még sápadtabb lett, mint korábban. Úgy festett, mint aki már egy éve vámpírkodik, és kifakította a nap. Hova menjünk? - kérdezte végül. A plázába. Hova máshova mennénk? A bevásárlóközpont volt az én elemem. Biztonságos hely, tele hatalmas lámpákkal, és rengeteg lehetőséggel. Kész szerencse, hogy nyár volt, ilyenkor a bevásárlóközpont később zár. Lehet, hogy Marcy már rég ott van. Ösztönös gondolat volt. Mint az, hogy tudom, melyik szoknyához melyik felső illik, vagy hogy télen délre kell menni nyaralni. Miközben a plázába tartottunk, meredten bámultam kifelé. A régi életem járt az eszemben. Tényleg olyan nehéz lenne a visszatérés? Eljátszadoztam a gondolattal, miféle nagy durranás keretében térhetnék vissza a suliba, milyen dögös magas sarkú lenne rajtam, és meddig felvágott szoknya. Mindenki csak rólam beszélne, annál is inkább, mivel úgy tudják, meghaltam. Marcy eltűnt, de ő különben sem merészelne visz- szatérni Mellihez. Más pedig nem áll ott szóba velem. A mór megtette a kötelességét... csak azért hagytak meglépni ma este, hogy megmentsem Marcyt. Ebbe még Szívenyő is besegített. És ne feledkezzünk meg Bobbyról sem. Lelki szemeim előtt megjelent babakék tekintete, amivel olyan önérzet-simogatóan tudott figyelni, mintha én volnék a világ egyetlen nője. És hogy tud smacizni! Nem is akartam arra gondolni, hol tett szert erre a fantasztikus jártasságra, arra pedig végképp nem, hogy Melli is ott szerepelhetett az edzőpartnerek között.
Eszembe ötlött pár finomság is - jó kis tejes kávé, anya húsgombóca -, nem mintha mostanság tudnék enni. És persze eszembe jutott Becca, anya és apa is... Itt fordulj be! - utasítottam Ricket. Nem is ez az út vezet a plázához - kezdett vitatkozni. Majd odamegyünk, ez most csak egy kis kitérő. Arra gondoltam, anya és apa biztos nem lesznek otthon. Nem tudtam, mit mondanék nekik, ha mégis beléjük botlanék. De olyan közel volt a házunk, hogy nem bírtam volna ki, hogy be ne kukkantsak. Marcyék háza is ott volt a közelben, a Jacoby és a Pine sarkán, ez volt a kitérő plusz indoka. Lehet, hogy az ösztönei őt is hazaterelték. Mellesleg meglepett, hogy nekem van efféle ösztönöm. A Pine utcánál azonban nem jutottunk tovább. A házunk fényözönben ragyogott. Összeszorult a szívem. A szüleimnek szemmel láthatólag mindössze pár napra volt szükségük ahhoz, hogy elfelejtsenek, és az életük visszazökkenjen a normális kerékvágásba. Ekkor azonban észrevettem, hogy fél sarokkal lejjebb egy rendőrautó áll, közvetlenül szemben Bobby elhagyatott kocsijával, amiről meg is feledkeztem. Lehet, hogy a szüleim nem véletlenül vannak otthon, futott át az agyamon, hanem például a zsaruk miatt. Vagy nyitva hagytam a hátsó ajtót, amikor Bobbyval leselkedtünk? Netán betörtek? És vajon megsebesült-e valaki? Kinyitottam a kocsi ajtaját, és már indultam volna a ház felé. Rick szorítása tartott vissza attól, hogy elhirtelenkedjem a dolgot. Beletaposott a gázba, és kifarolt, ami felidézte bennem a halálom éjszakáját. Rémület lett úrrá rajtam. Belelapultam az ülésbe. Rick bezárta a kocsi ajtaját, és ismét magához ragadta az irányítást. Ez meg mi volt? - kérdezte, és még mindig olyan gyorsan hajtott, hogy kis híján felfordult a gyomrom. A házunk. -Na és? És egy rendőrautó állt a ház előtt. Tutifixen láttam. -Miben töröd a fejed? Azt akarod, hogy mindenki meglásson? És arra nem gondoltál, hogy halálra rémiszted az őseidet? Eszembe jutott anya, aki gyakorlatilag elbarikádozta magát a házban, ha azt olvasta, hogy a Merkúr retrográd mozgást végez. Tuti, hogy kiborult volna, ha meglát. Fájt a gondolat. Fájt, hogy nem figyeltem eléggé rájuk, amikor kellett volna. Most meg... Karjaimat összefontam, és még inkább belelapultam az ülésbe. Oké, irány a pláza. Van ott egy kis sportkávézó a ficakban. Lestoppoljuk az egyik tévét, és megnézzük a helyi híreket. -Viccelsz? Most van a meccs. A népek meglincselnének. Fölmordultam. Az elektronikai osztály tévérészlege. Ez az utolsó ajánlatom - jelentette ki Rick. Mit bánom én - vontam vállat. - Csinálj, amit akarsz, de az legyen profi. Szükségem van pár új emberre. Ennek a pólónak vérszaga van - mutattam a felsőjére. Rick nézése a médium pillantásához képest maga volt a dal, móka, kacagás. A kívánságod számomra parancs, hercegnőm. De jó, hogy végre a helyükre kerülnek a dolgok - nyugtáztam. Rick a bevásárlóközpont teremgarázsában talált egy eldugott zugot, én pedig némi sprint árán elkaptam egy csajszit, aki éppen beszállni készült a Jettájába. Rick talán túl mohó tekintettel figyelt. Lehet, hogy arra számított, hogy valami csajszis összecsapást lát, de csak annyi történt, hogy a donorom belesuttyadt először a karomba, majd a vezetőülésbe. Amint belemartam a nyakába, forró vér áramlott a számba. Az ízét szinte nem is éreztem. Sokkal izgalmasabb volt a bizsergés, a végtagjaimon végigáramló tűz. Vitalitással, erővel töltődött fel a testem. A térdem megremegett, de ennek a megkönnyebbülés volt az oka.
A lány feje oldalra hanyatlott, én pedig visszavonulót fújtam. Kicsit megijedtem, hogy talán túlzásba vittem a dolgot. Félelem nyilallott a szívembe. A pulzusa felé nyúltam, a lány felnyögött, én pedig majdnem ösz- szecsináltam magam. A lehető legóvatosabban visszatuszkoltam a kocsiba, és rácsaptam az ajtót, hogy senki se zavarja, amíg magához nem tér. Magamhoz intettem Ricket, akár egy szolgát. Még mindig aggódva gondoltam a szüleimre, ám a friss vér és a bevásárlóközpont látványa kicsit feldobott. Nem mehetsz be így - mért végig Rick. Végigpillantottam magamon. A gyűrött, mocskos holmikon, amik már napok óta le nem jöttek rólam, a beszáradt vérfolton, Rick vérén, a sáros cipőmön, amelyben az életemet mentve rohantam. Mit akarsz? Egyszerűen csak úgy nézek ki, mint egy divatgyilkos. Senki sem fog felismerni. Ha pedig mégis, mondd azt neki, hogy önmagam gonosz ikertestvére vagyok. Sajátos szempont. De számolnunk kell a biztonsági őrökkel is. Akkor sasolj, ha annyira akarsz. Ha kiszúrsz valakit, fedezz. De hogyan? Beszélgetést kezdeményezel, eltéríted őket, vagy valami ilyesmi. Jézusom, te hogy evickéltél át az általánoson? Rick úgy nézett rám, mintha meg akarna fojtani, erre én lazán a központ felé intettem, utalva rá, hogy kicsit sok a szemtanú. Azzal el is indultam az egyik kedvenc boltom felé, ahol bulis és hétköznapi cuccok egyaránt voltak. Jobb lett volna először belekuksizni a tévébe, meg is fogadtam, hogy így lesz, de a dizájnerek mégiscsak eltereltek, és amikor megláttam a cuccaikat... a fényes szatén egyszerűen hét nyelven beszélt. És a selyem! A cuki kis csatos skót szoknya, amit hozzá illő térdzokni egészített ki. Ha ezt Bobby látná, elakadna a lélegzete. Volt abban valami, amit Rick a biztonságiakról mondott, úgyhogy sebesen felkaptam egy csomó cuccot, és bevetettem magam az egyik próbafülkébe. Közben még utasítottam Ricket, hogy kerítsen pár cipőt is. Hetes méret. Pasztellszínek kizárva. Rick mordult egyet, de aztán engedelmesen elindult. Biztos arra gondolt, hogy ez a leggyorsabb módja annak, hogy kivonszoljon innen. Nem is tévedett. Magamra maradtam a próbafülkében, és rá kellett döbbennem, hogy nem látszom a tükörben. Hogy fogom így eldönteni, mi áll jól nekem, és mi nem? Hallottad ezt? - kérdezte egy hang a szomszédos fülkében. Épp a véres pólómat rángattam lefelé. Lefagytam. Mit? - kérdezte kicsit távolabb egy másik lány. Tök olyan a hangja, mint Gináé. Becca... A szúró fájdalom, amit a házunk láttán éreztem, mostanra kritikusra fokozódott. De hisz ő meghalt. Tudom, te dinka. A másik hang tulajdonosa Cindy McCallan lehetett. Lehet, hogy kísérteni támadt kedve - folytatta Becca. - De miért épp itt, a bevásárlóközpontban? Cindy, már ha ő volt az, mérgesen fújt egyet. Ezt mindig is utáltam benne. Lépj már túl a dolgon. Meghalt és kész. Most már nem kell mindig a nyomában koslatnod. Túlléptem a dolgon - jelentette ki Becca durcásan. - Mellesleg mindig ő volt az, aki az én nyomomban koslatott. Most akkor sem mertem volna sóhajtani, ha szükségem lett volna rá. Anya és apa kevesebb, mint egy héten belül visszajöttek. Lehet, hogy nyomós okuk volt rá, de akkor is... Becca a buggyant Cindy vei tekereg, aki arról híres, hogy képes a szandálhoz zoknit húzni. Becca pedig revideálja az eddigi közös életünket. Pedig még csak most haltam meg. Ennyire felejthető volnék?
Komoly erőfeszítésbe került felöltöznöm, de tudtam, mindenképpen nekem kell előbb elhagynom a próbafülkét. Nem akartam szembesülni a korábbi életemmel, így csak egyvalaki maradt belőle, akit szerethettem: Pelyhes, a tejfehér kitömött cicus. Nem nagyon ügyeltem rá, mit is kaptam magamra, így végül fénylő felsőben, egyenes szárú farmerben virítottam. Az összes többi cuccot felnyaláboltam, és... elhasaltam a cipősdobozokban, amiket Rick tornyozott fel a fülke előtt. Van itt valami, amit látnod kell - jegyezte meg baljóslatúan. Ajkamba haraptam. Anya... apa... Rick az elektronikai részleg felé taszigált. Azonnal megláttam a hatalmas tévéképernyőt, a jobb felső sarkában Bobby fotója virított. - Nyomd fel a hangot - adtam ki a parancsot Ricknek, aki szó nélkül engedelmeskedett. Az illető körözés alatt áll, mivel vélhetően felelős néhány holttest eltűnéséért, akiket a helyi temetőkből raboltak el. Ami még bizarrabb, hogy a gyanúsított szintén eltűnt. A gyanúsított kocsiját ma kora este találták meg. Üresen állt a legutolsó áldozatának otthona előtt. Ó, Brad! Mondd csak, nevezhetünk valakit áldozatnak, ha már korábban meghalt? - a bemondónő ezzel a kérdéssel fordult műsorvezetőtársához. A nem sokkal korábban lenyelt tetemes mennyiségű vér kezelhetetlen csomóvá dermedt a gyomromban. Nem gondolhatják komolyan, hogy Bobbynak köze van az eltűnésekhez. Nem is tudom, mit mondjak erre, Helen. Az Árnyas Fenyők temető éjjeliőre esküszik, hogy látta a lányt, aki a saját lábán hagyta el a temetőt. Az azonosítás ennek a fényképnek az alapján történt. Ebben a pillanatban a jobb felső sarokban az én képem jelent meg. Iskolai fotó volt, a elsős gimis koromban készült. A lehető legpattanásosabb évben, csak valahogy a szüleim nem mérlegelték a retusálás lehetőségét. így lehet valakit egyszerűen és nagyszerűen kicsinálni. Ha már ilyen borús témáról beszélünk, úgy tudom, az időjárás-jelentés sem lesz derűsebb. Hallgassuk meg... Levettem a hangot. Vissza kell mennünk - adtam ki az utasítást Ricknek. Oké-zsoké. Szapora léptekkel indultam a kijárat felé. Amikor kiléptem a boltból, felharsant a riasztó, mivel a ruhákon még mindig rajta voltak a biztonsági biléták. Én azonban egy pillanatra sem álltam meg. A biztonsági kapu olyan gyakran jelzett véletlenszerűen is, hogy rá se rity- tyentettek. Engem meg súlyosabb dolgok nyomasztottak. Bobbynak tudnia kell, hogy ki akarják hallgatni, hogy módja legyen tisztázni magát. A másik lehetőség az lesz, hogy továbbra is bujkál. Reménykedtem, ha a szüleim egyáltalán értesültek az éjjeliőr vallomásáról, nem készülnek ki nagyon. De ha az éjjeliőr részletesen leírja, mi volt rajtam, akkor tutira rájönnek, hogy rólam beszél. Ki van zárva, hogy létezik két ennyire egyforma és csúf ruha a földön. Ha viszont azért tértek vissza hamarabb, mert értesültek bizarr feltámadásomról, és senki sem tört be a házba, akkor mégiscsak lehet, hogy a macskán kívül más is szeret egy kicsit. Rick ért oda hamarabb a kocsihoz, neki nem kellett a magas sarkakkal megküzdenie. Elém hajtott, hogy felszedjen, és ne kelljen még tovább csámpáznom a parkolóban. Kis híján elütött két gengszterpalántát, akiket az a veszély is fenyegetett, hogy a gatyójuk bokáig csúszik, felfedvén a haj-de-szexis csíkos alsókat. Meg sem álltunk a suli parkolójáig, ahol korábban találkoztunk. Tuti, hogy nem akarsz belém harapni, vagy szétverni ezt a fagyisbódét? - kérdezte, mielőtt kiszálltam volna. A fagyit mindig is szerettem, de most szeretnék a dolgok végére járni. Az, hogy megkóstoljam egy kicsit, nem lett volna rossz ötlet, az áldozatkészségét azonban eszemben sem volt viszonozni. Bűzlött a dolog, akár egy soknapos zokni.
Na jó, én mindenképpen itt maradok, amíg Connornak nem lesz szüksége rám valahol másutt, vagy amíg a biztonságiak elhajtanak. Tudod, biztos, ami biztos. Rickre pillantottam, sőt jó alaposan megnéztem. Szikár, nyúzott arc, beesett szem. A nap történései meglehetősen kimerítettek, de azért megengedtem magamnak, hogy némi odafigyelés ébredjen bennem iránta. -Jól vagy? - tudakoltam. Vállat vont, és belebámult a semmibe. Én mégis örültem, hogy végre valaki más problémájára figyelhetek. Rick! Naná! - felelte keserűen. - Semmi olyan gondom nincs, amit egy új vesével ne lehetne megoldani. így bánik ez a nő azokkal, akik nem engedelmeskednek ész nélkül, és nem akarják befogni a szájukat. Be kellene vennünk az ócska dumáját, és reménykedni meg imádkozni a jóindulatáért, hogy vámpírok lehessünk. Nem akarok vámpír lenni. Kigyógyultam az egészből. Melli és a jóindulat... Ha Ricket valóban az sarkallja, amit most megsejtettem, akkor a helyzete kifejezetten elviselhetetlen lehet. Mi volt ez a vese-duma? Úgy tűnik, életbevágó, hogy átváltozzon. Szinte kezdtem megérteni, miért akart olyan elszántan visszakerülni Melli rémséges házába. Ha tényleg fogyóban az ideje, a finomkodás olyan luxus, amit nem engedhet meg magának. Tudod, ha mindezt már a kezdet kezdetén elmondod nekem, ahelyett, hogy belemész ebbe a nyalizás- ba, már rég segítettem volna neked. Mi volna, ha most segítenél? - kérdezte. Lényem egy része azt súgta, hogy tegyem ezt, de mégsem bíztam eléggé Rickben. Lehet, hogy ha ezek a... fellobbanó érzelmek némiképp lenyugszanak, tisztábban tudok majd gondolkodni. Most nem fog összejönni. Tudnom kell, merre meddig, és hogy valójában kiben bízhatok. Nem akarok a kelleténél elvetemültebb vámpírokat kreálni. De mondok én neked valamit! Ha ez az egész véget ér, ha minden barátomat sikerül kiszabadítanom... és ha te segítesz mindebben... - a mondat befejezetlenül lebegett a levegőben. Ez volt a legjobb, amit tehettem. Rick szeme reménykedően felcsillant, ajka azonban keservesen legörbült, éppen úgy, mintha egy rothadó almába harapott volna. Honnan tudjam, hogy nem te vagy az, aki az orromnál fogva vezetsz? Rámeredtem. Ricardo Lopez! Olyannak ismersz, mint aki nem mondja meg mindig nyíltan, hogy mi nyomja a lelkét? Rick egy pillanatig gondolkodott, csak aztán válaszolt: Nem. Akkor miért kezdeném éppen most? -Megalkuvás? - felelte, de láttam, hogy maga sem hisz abban, amit mond. - Mindenesetre nincs vesztenivalóm - szögezte le. - Ahogy mondtam, ha szükséged lesz rám, itt vagyok. Szólj Connornak a megfigyelőkről. Lehet, hogy a titkos kijáratról gőzük sincs, de amúgy mindenen rajta tartják a szemüket. Bólintottam, majd becsaptam az ajtót. Nem tudtam, mi hasznom lehetne Rickből. Egyelőre. Lényem egy része a legszívesebben visszahívta volna, hogy végrehajtsuk a vércserét, hacsak Melli és a bandája be nem előz, és nem öli meg, mielőtt még sikerülne megmentenem. Bár tény, ami tény, segített. Na jó, elgyengültem, de már elmúlt. A krapeknak bizonyítania kell, ha azt akarja, hogy csak egy hangyányit is bízzak benne. -
15 Ugyanazon az úton mentem vissza, mint ahogy kijutottam a házból, bár jó darabig eltartott, amíg rábukkantam a titkos járat ajtajára. Elszórakoztam egy darabig a ritmussal, de végül sikerült kinyitnom az ajtót. Mire bejutottam, a vadi új cuccaim ugyanolyan szutykosak lettek,
mint a régiek. Forró zuhanyra vágytam, hogy lemossam magamról a rengeteg koszt és az emlékeket. Amikor felbukkantam a csapóajtó nyílásában, az Alfa team tagjai körém gyűltek. Szívet melengető érzés volt. Hol van Marcy? - tudakolta kórusban Pam és Vanessa. Biztonságos helyen - feleltem, és mindent elkövettem annak érdekében, hogy új barátaim kis csoportját ne koszoljam össze. -Biztonságban? De hol? A plázában? - kérdezte egy srác, miközben áthatóan vizslatott. Nem emlékeztem rá a suliból, tehát vagy elsős, vagy másodikos lehetett. Sötét haja veszélyes csáberejű hullámokat vetett. Igen - feleltem fanyarul. - Ott áll valamelyik kirakatban, próbababaként. Úgy lehet a legjobban elbújni, ha valaki a tömeg kellős közepén áll. A krapek magába zuhant, de elfogadta a válaszomat. Amikor a csapóajtó ismét bezárult mögöttem, Cassandra pattant elém. - De tényleg, hol van? - kérdezte csendesen. Épp a válaszon töprengtem, amikor felpattant a terem ajtaja. Egyes és Kettes, a két hústorony lépett be rajta. Gina! - szólított a nevemen az Egyes. Mintha csak azt mondta volna, hogy Pink vagy Madonna. A körülöttem állók nem mozdultak, a korábbiaktól eltérően egyiküknek sem jutott eszébe meghátrálni. Sőt inkább még szorosabbra vonták a kört. - Mit akartok tőle? - kérdezte Cassandra kihívóan. Egyes és Kettes egymásra pillantottak, az utóbbi fújt egyet, majd így szólt: - Nyugi! Vissza fogjuk hozni. Magam is szerettem volna lazítani egy kicsit, de nem tehetek róla, totál beparáztam. Semmi más nem számított. Köszi - fordultam csendesen Cassandrához. - Itt ez a cumó. Vigyáznál rá? Cassandra bizonytalan tekintetet vetett rám, de azért elvette tőlem a felé nyújtott ruhákat. Ezzel udvariasan elindultam a gorillák felé, ott hagyva a védelmezőimet. Ők egy pillanatra még bepróbálkoztak azzal, hogy közém és a hústornyok közé álljanak. Mesebeli lénynek éreztem magam. Na jó, nem afféle ráncos, pucér seggű, rossz fogú manónak, hanem olyan valakinek, akinek a szíve egyszer csak a háromszorosára nőtt. Igazi barátaim lettek, akik meg akartak védeni minden rossztól. Lehet, hogy ebben az új életben a mocsadék Melli és nyavalyás bandája ellenére is meg lehet találni a habzsi-dőzsit. A gorillák valami edzőteremfélébe vezettek. Úgy festett, az egész banda ott volt, mintha csak rám vártak volna. Látszott, hogy a termet kifejezetten a harcművészetek gyakorlása céljából rendezték be. A párnázott falak tele voltak vágásokkal, karcolásokkal. A terem közepén pedig tágra nyílt szemekkel ott állt Bobby. Láttam egy acélszürke összecsukható karosszéket is. Ebbe taszajtott bele az Egyes. Ne mozdulj! - adta ki az utasítást. A Bobby mögött tömörülő csávókra pillantottam. Ott volt a búbánatos benyomást keltő Sasorr, aki nagy odaadással ellenőrizte a mellén feszülő hevederbe tűzött kései élét. Roppant impozánsan festett. Larry egy kardot tartott a kezében, és látszott, hogy remekül elvan vele. Az volt a benyomásom, hogy szívesen vesz részt különböző hétvégi harci játékokon. Úgy éreztem magam, mint valami kilencéves kislány, akit felhívtak a színpadra, hogy játssza el a célpontot egy olyan darabban, amiben a pasik kardokkal hadonászva teszik magukat. Kicsit hátrébb megpillantottam a nyomorult Mellit is. A sarokban állt, minden bizonnyal abban bízva, hogy így megúszhatja sebesülés nélkül. Dögösen tapadós bőrgatyót viselt, amihez vörös top társult. A V alakú kivágás olyan mélyre nyúlt, hogy komoly dózis ragasztó kellett ahhoz, hogy a cickóit a helyükön tartsa.
Most aztán semmi sem tarthat vissza - jelentette ki Melli epésen. Nem értek a telekinézishez! - lázadozott Bobby. Tekintetéből csak úgy sütött a rémület. Észre kellene venned, hogy egy ceruzánál nehezebb holmit képtelen vagyok megmozdítani! Nem igazán hittem neki, mivel világosan emlékeztem, milyen izgatottan mesélt az erejéről. Nem hibáztattam, hogy kitartott a nő mellett, de a szobában érezhető feszültség okán féltem megkérdezni, mi történt a legutóbbi célponttal. Nem gondoltam, hogy Bobby bárkinek a megöletésére is rábólintott volna, Melli azonban még mindig hatalma teljében volt, úgyhogy én csak rosszul jöhettem volna ki ebből az egészből. Ezért semmiképp sem akartam, hogy rám mozduljon. Vond le belőle a tanulságot, de lehetőleg minél gyorsabban. Ha nem sikerül megállítanod a fémpengéket, kénytelen leszek tűzben edzett fát bevetni. Akkor a lány nem fog egyhamar visszakeveredni... már ha egyáltalán sikerül neki. De lehet, hogy Larryt fogom bevetni. Évek óta vágyom egy jó kis nyakazásra. Mindenesetre megjegyeztem magamnak, hogy a nő készen áll mindenféle sitty-sutty módszerek alkalmazására. Jól jöhet még az infó. Ha képtelen vagy ellenőrzésed alatt tartani a fegyvereiket, akkor legalább az elméjükre hass - dobott be egy tippet Melli. A gorillák megmozdultak. A modell külsejű egy rövid pengéjű kést húzott elő a farzsebéből, a prof pedig közelebb húzódott Mellihez, talán azért, hogy jobban szemmel tarthassa az akciót. így hárman voltak egy ellen, de arra is lehetett számítani, hogy szükség esetén még ketten beszállnak a buliba. Bobby tekintete belefúródott az enyémbe, és éreztem, hogy nagyon szeretne segíteni. Nem könnyű feladat egyszerre három embert szemmel tartani, ráadásul a banya már eddig is mindent elkövetett, hogy kizárja ezt a lehetőséget. Most sem hagyott túl sok gondolkodási időt. Nyomás! - adta ki az utasítást. Sasorr, Larry és az Egyes azon nyomban akcióba lendültek. Sasorr felém irányította az egyik dobókést. Larry és az Egyes egy töredékmásodperccel később rám vetette magát. Tekintetükben vérszomj tükröződött. Larry száját artikulálatlan harci kiáltás hagyta el. Nem annyira Conanra, a barbárra hasonlított, hanem inkább a Hadak Hercegnőjére. Ösztönösen behunytam a szememet, és összpontosítottam... összpontosítottam... Semmiféle fájdalmat nem éreztem. Ez szinte már csalódást okozott. Kinyitottam az egyik szememet, aztán a másikat is. Megpillantottam a levegőben ragadt fegyvereket. A dobókés egy másodperc múlva lezuhant a földre. A rövid pengéjű késsel és a karddal ugyanaz történt. A tulajdonosaik lehajoltak értük, hogy felemeljék őket, de ez gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult. Mellisande elnevette magát. De nem ez volt a dologban a legundokabb. -Jó fiú! - szólalt meg. - Csak megfelelő motivációra van szükség. Cseszd meg! - vetette oda Bobby. Inkább majd máskor - felelte Melli. Te kurva! - horkantottam fel. Ha így folytatod, hamarosan kitépem a gégédet. Ezt tartsd szem előtt! - felelte Melli. Melli kézmozdulatára a prof előhúzott valamit a kabátjából. A mozdulat olyan gyors volt, hogy képtelen voltam szemügyre venni, mit vett elő, mert a cucc máris repült felém. Bobby megpróbálta semlegesíteni az újabb támadást. A szobában ismét hatalmas zűrzavar tört ki. Larry Bobby felé lendült a karddal. Engem lebénított a bizonytalanság. Ha figyelmeztetésül ráordítok Bobbyra, kizökkentem. Ha belevetem magam a küzdelembe, ez ugyanazzal a következménynyel járhat, hiszen mindig csak azt leste, hogy én hol vagyok. Maradjak ott, ahol voltam? De nem volt időm arra, hogy mindezt végiggondoljam. A prof egyik dobócsillaga vállon talált. Összegörnyedtem, így a másik csillag egy hajszállal elkerült. -
Bobby elhajolt a kard elől. A levegőbe emelte az egyik kezét, hogy elkapja a felém repülő dobócsillagot, de Egyes rövid pengéjű kését sem hagyta figyelmen kívül. Larry összekapta magát, és újra nekiveselkedett, hogy leterítse Bobbyt. Az Egyes pedig úgy döntött, puszta kézzel, vérző karját figyelmen kívül hagyva próbál leszámolni Bobbyval. Bobby mély, morgó hangot hallatott, mint valami sarokba szorított grizzly, olyan erős energiahullámmal küldte meg a szobát, hogy a hajam égnek állt tőle. A bőröm megbizsergett. Legutóbb akkor éreztem ilyet, amikor energizáló testtekercselésen voltam a kozmetikusnál. A szoba egyszerűen lefagyott. Néma csend honolt. Végigvizsgáltam a végtagjaimat, de csak pislogni tudtam, azt is alig. Mellisande arcán az odafagyott vigyor csak lassan engedett. Nyilván az energiahullámmal küzdött. Miközben beszélt, az ajkai alig mozdultak. Mintha iszapmaszk lett volna rajta, ami kőkeményre száradt, és most repedezne, ahogy beszél. - Az enyém vagy - jelentette ki végül hangosan. Bobby meghátrált. Úgy tűnt, mintha most érte volna utol a lefagyás. A szája sóhajra nyílt, a tüdejéből azonban nem jött ki levegő. A homlokán piros verejtékcseppek gördültek lefelé. Lassan, nagyon lassan az egész szoba megmozdult, Bobby viszont elfáradt, hiába próbált összpontosítani, nem tudta kézben tartani a helyzetet. Sasorrnál ott meredt készenlétben egy újabb kés, Kettes egy dobócsillagot szorongatott. Bobby azonban térdre zuhant, a feje megbicsaklott. Az idő ismét begyorsult. - Elég! - kurjantotta Melli diadalmasan. Minden szem rá irányult. - Vigyétek vissza a lányt! Van némi megbeszélnivalóm a fiúval. Hátranyúltam, hogy kihúzzam a dobócsillagot. A sebből folyó vért sem bántam, legalább kitisztítja a sebet. A legszívesebben azonnal belevágtam volna a banyába, de ő biztos máris kiadta a mentális parancsot az egyik alattvalójának, hogy fogja fel a veszedelmet. Nem nagyon érdekelt a gorillák sorsa, de mi van, ha ez Bobby. Amúgy meg szartam a nő fejére. Csináljon, amit akar, kurkásszon az agyamban, az sem érdekelt, ha rájön, hogy mindenképp megpróbálok szembeszegülni vele. A dobócsillag kiesett a kezemből. Bobby fájdalmas tekintetet vetett rám, miközben Egyes és Kettes kirángattak a szobából. Bobby tekintetéből kiolvashattam: úgy érzi, becsődölt. Azt suttogtam felé, hogy semmi gond, ám Bobby lehunyta a szemét, és csak a nemleges fejrázásából lehetett tudni, hogy nem ért egyet velem. 16 Másnap éjjel az egész ház a feje tetejére állt. Gőzünk nem volt arról, mi történik. Nem sokkal napnyugta után megszólalt a csengő, néhány perccel később pedig sírás ütötte meg a fülünket. Női hang volt. Aztán volt némi rohangálás, ajtócsapkodás, de sem az Alfa, sem a Béta teamet nem szólították. Az elmúlt éjszakák eseményei miatt a hálótermen feszültség lett úrrá. Voltak, akik kártyáztak, mások dumcsiztak, vagy már ezerszer olvasott magazinokat lapozgattak. Valójában azonban mindenki ezerrel kagylózott. Két alsóbb éves kiscsaj próbált meg becserkészni, nagy óvatosan, mintha féltek volna tőlem. Végül az alacsonyabb nagy levegőt vett, majd így szólt: -Hm... Marcy megígérte, hogy ma este befonja a hajunkat, és mivel... nincs itt, arra gondoltunk, hogy talán te... Úgy kapaszkodtam belé, akár egy mentőövbe. Örömmel, ugyanis már kezdett megőrjíteni a várakozás, és éppen azon törtem a fejem, hogy csinálok valami őrületeset. A kiscsaj majdnem kiugrott a bőréből. Elvettem az ágyamról az egyik párnát, ledobtam a földre, hogy rátelepedhessen. Reszketeg mosoly jelent meg az arcán: - Katié vagyok, ő pedig Di - közölte. Sziasztok! Az én nevem Gina, de szerintem ezt úgyis tudjátok.
Aha - helyeseltek. - Tényleg lefeküdtél a focicsapatunk minden egyes tagjával? Úgy éreztem, elkerülhetetlen, hogy kinyírjam Tina Carstairst. Tuti, hogy valami fémeszközt vetek be, hogy utána felgyógyuljon, és ismét megölhessem. Szerintem összekevertek valakivel - szóltam édes hangon. - Ó! - pirult el a kiscsaj. - Bocsi! - Leülni! - adtam ki a napiparancsot. Di, a barátnője előkapott egy hajkefét. Jómagam talán kicsit lendületesen láttam neki a fonásnak, de aztán kezdett összeállni a dolog. Katie-nek sűrű, csodás árnyalatú gesztenyeszínű haja volt, ami remekül illett barna szeméhez. Szeplős volt... nem mondom, ezt lehetett volna leplezni egy kicsit, de így is nagyon cuki volt, bár egy kis barnaság még dobott volna rajta. -Mit szeretnél? - fordultam hozzá. - Francia fonást? Befelé fordított fonást? Sok apró fonatot? - Hm. Mindegy. Meg kell nevelnem, hogy hagyja el ezt a hümmögést, gondoltam magamban. Első nekifutásra egy szokványos copfot készítettem neki. Katié olyan lett, akár egy kis táncosnő. Sikerült elérnem, hogy több legyen, mint egyszerűen csak helyes. Szerettem volna, ha összebarátkozunk. Di következett. Az ő haja sokkal sprődebb volt, a copfok szigorú kinézetet kölcsönöztek volna neki. Olyan volt, akár egy könyvtáros, akire azért nem lehet haragudni. Mit szólnál, ha levágnék belőle egy kicsit? - kérdeztem. Mire gondolsz? - kérdezett vissza Di bizonytalan toporgás közepette. Frufrura. Magas homlokod van, a frufru sokat lágyítana a vonásaidon. -Hm... Mindig így akarsz kinézni, ahogy most? - néztem mélyen a szemébe. Az arca kissé összerándult, de azért ledobta magát a párnára, amin Katié ült az előbb. -Van valakinek ollója? - kurjantottam el magam. Fölpillantottam, és észrevettem, hogy kisebb nézőközönség figyeli az akciónkat. - Bőrvágó olló - dobta be az egyik lány. - Valami más? - tudakoltam reménykedve. Mindenki a másikra bámult, de ebből még nem lett olló. - Akkor jöjjön az a bőrvágó olló. A feladat nem bizonyult egyszerűnek. Gyakorlatilag tincsről tincsre haladtam, de azért ment a dolog. Össze is jött a frufru. Könnyedén beleborzoltam. A dolog kicsit aszimmetrikusra sikeredett, de ettől csak aranyosabbnak bizonyult. Di teljesen átalakult. Holnap sort kerítünk a sminkre is - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Di bólintott. Nem is fáradozott azzal, hogy további véleményeket gyűjtsön be, hiszen úgysem látta volna magát a tükörben. Lehetek én a kövi? - tudakolta egy csajszi, akinek rémisztő bubifrizurája volt. Olyan, amilyen még Catherine Zeta Jones számára is kemény diót jelentett a Chicagoban. A bubifrizurát ezer éve be kellett volna tiltani, a tupírral, a színes csíkokkal és a fél-irokézzel egyetemben. Ez utóbbival azok a pasmagok szoktak bepróbálkozni, akik nem elég bevállalósak ahhoz, hogy teljes irokézt plántáljanak a fejükre. Ami az én szememben szintén elég necces megoldás volt, hacsak nem egy vérbeli punk viselte. - Megbízol bennem? - kérdeztem. A lány felém fordult, végigmért: - Fogjuk rá. - Ennyi elég is - feleltem. - Fordulj meg! Mielőtt meggondolhatta volna magát, én már vagdostam is. - Vigyázz, mert belecsippentek a füledbe! Nem akart ez fenyegetés lenni. Tudom, kicsit másképp hangzott volna, ha a csajszi még mindig emberként létezne, és a füle a szokott tempóban gyógyulna. -
Tündéri kis koboldfrizurát sikerült rittyentenem neki. Nagyon trendi lett, akár arra is alkalmas, hogy most rögtön alapítson egy zenekart. Elmosolyodtam, és egy pillanatra megfeledkeztem róla, hol vagyok és miért. Én, Gina Covello, aki lánytól lányig haladva megszépíti a világot. A dupla ajtó ismét kinyílt. Újabb baj volt közeledőben. Ezúttal Bobby jelent meg az ajtónyílásban, körülötte Melli és a sleppje, szinte teljes létszámban. - Két perced van - közölte a banya Bobbyval. Felálltam, átléptem a lányon, aki soron következőként már letelepedett a párnára. Gina! - sóhajtott Bobby. Közelebb lépett hozzám, de csak annyira, hogy jól lássa az arcomat. Éreztem, minden vonásomat igyekszik az agyába vésni. Mennem kell. Ezek - pillantott a banya felé - elküldenek valahová. De képtelen voltam búcsúzás nélkül elindulni. A tanács. Az ő kezük volt a dologban, annyi szent. Melli banya lepasszolta Bobbyt. De miért? Nyilvánvaló volt, hogy a nő sántikál valamiben, de nem lenne könnyebb neki, ha Bobby vele van, mint ha ellene? - Mikor jössz vissza? - tudakoltam. Bobby magához vont, a szorítása egy pillanatra sem engedett. Magamba szívtam férfias illatát, és én is megszorítottam a karját. Nem tudom. - De mindenképpen üzenek neked - folytatta, immáron csak az elmémben. Csak nem igazán vagyok tisztában az erőim hatósugarával. Próbáltam rezzenéstelenül állni, bár a hallottak letaglóztak. Én is szerettem volna tudni, meddig terjed ennek az erőnek a hatósugara. Connor medvebőrös sztoriját sem tudtam elfelejteni. A fejemben ciripelő mumustól meg majdnem kifeküdtem. Kezdett totál mindegy lenni, mi történik. Azt is kiírhatnám a homlokomra, hogy: Kölcsönző. Legközelebb kopogj - üzentem neki mentálisan, bár nem tudtam, hogy reagál majd a hallottakra. Oké, a kapcsolat működött, de nem voltam biztos benne, szívesen járnék-e egy olyan pasmaggal, aki olvas a gondolataimban. A saját rizsám is elég bajt hozott már rám eddig. Bobby megcsókolt. Igazi filmes smaci volt, minden idők legtökéletesebb csókja. Olyan, mint Mary Jane-é és a Pókemberé. Úgy sejtettem, Bobby örült a gondolatomnak, ami talán nem is volt száz százalékosan az enyém, mivel sose voltam igazán jártas a szuperhősök világában. Csak annyit hozhattam fel önmagam védelmében, hogy Tobey Maguire-nek őrjítőén kék szeme volt. De most nem Tobey járt a fejemben... vagy legalábbis nem elsősorban ő. Bobby gyengéden harapdálta az ajkamat, orrát az enyémhez dörzsölte, keze fel-alá vándorolt a hátamon. Már nem is emlékeztem rá, min ugrottunk össze az after partin. A krapek egyszerűen őrjítő volt. Ennyi, és nem több - jelentette ki Melli duzzogva. - El akartál köszönni. Megtörtént. Bobby azonban rá se rántott Melli szavaira. A nő csettintett egyet. Ereztem, a hogy Bobby megmerevedik, aztán akaratától megfosztva lassan elindult a nő felé. Larry és Sasorr két oldalról megragadták a karját. A helyzetem kellemetlenné vált. Semmi esélyem sem volt arra, hogy elmondjam Connornak, amit tudok. Csak reménykedhettem benne, hogy az éjjel kivisz valahogy, mert utána akartam járni mindennek. A dolgok elfajultak. Gyerekek halnak meg, csak azért, hogy új megtestesülésükben Melli alattvalói legyenek. Mások, mint Marcy, felszívódtak, ezzel is kell kezdeni valamit. Melli már épp elég okot szolgáltatott arra, hogy ne bízzak benne. Ráadásul veszélyes játékot űzött a titokzatos tanáccsal, titkok tudója volt, hadsereget szervezett, fegyvereket halmozott fel. Nem szerettem volna, hogy a barátaimból ágyútöltelék legyen egy ismeretlen célú csatában. Annak meg főképp nem örültem, hogy a pasim a frontvonalba kerül. Amatőr szépészeti szolgáltatásom rajongói még mindig ott toporogtak az ágyam körül, de engem már nem érdekelt a dolog. Amikor körülbelül egy órával később Connor kihívott, a
teljes kiakadás állapotában leledztem. Komolyan azon gondolkodtam, hogy a körömrágást választom kedvenc hobbimnak. - Mit tudtál meg? - vágott a dolgok közepébe Connor rögvest azután, hogy találkoztunk a börtönben, ahol csak pár éjszakával korábban még Bobbyval jártam. Pofon vágtam. Nehéz lett volna megmondani, ki lepődött meg jobban: ő vagy én. Én egyszerűen csak elengedtem a karomat, az meg... Hogy engedhetted meg, hogy az a banya elküldje Bobbyt? - fordultam Connorhoz, és nem örültem neki, hogy a mondat olyan szűkölősre sikeredett. Mindez a terv része - felelte Connor összeszűkült tekintettel. - Ne félj, nem sokáig lesz távol. Ez meg mit jelentsen? - kérdeztem, most már sokkal harciasabban. Azt, hogy Bobby megjelenése a tanács előtt minden ajtót feltár. - Ilyesmi áll a jóslatban is, állapítottam meg magamban. - Egyelőre nem mondhatok többet. És most... - Mire ment ki mindaz, ami ma este történt? Connor fölhorkantott. Mondd csak... - kezdte, és én egyértelműen éreztem, hogy megpróbál befolyásolni. De ez a halvány szándék semmiség volt Bobby erőcunamijához képest. Nem - feleltem, csak hogy emlékeztessem a korábbiakra. Rendben - vágta oda. Kaptunk egy ajándékot a tanácstól, ami meggyőzött róla, hogy módosítanunk kell a menetrendünket. -Mi van?! - kérdeztem vissza, mivel nagyon nem tetszett az ajándék szó bizarr hangsúlyozása. Connor tekintetében szadista vidámság villant: Az ajándék olyan valakihez kapcsolódik, akit szerintem te is ismersz. A testének egy részét tartalmazza, ugyanis megskalpolták. - Marcy?! - kérdeztem rémülten. Rick is utalt arra, hogy a tanács mindent szemmel tart. Minden bizonnyal azt is kikémlelték, hogy Melli gorillái elcipelik Marcyt, aztán pedig a szerencsétlen menekülés közben egyenesen a karjaikba szaladt. És én voltam az, aki a szerencsétlent csöbörből vödörbe pottyantottam. Kis híján összecsuklottam, amikor az utolsó pillanatban rádöbbentem, hogy Marcy vámpírként ripsz-ropsz felépülhetett a skalpolásból, ami azonban a halálnál is rosszabb lehetett. Marcy minden bizonnyal összeomlott. De előtte még tuti, hogy mindent kitálalt nekik Melli dolgairól. Erre volt válasz a skalpolás. A skalp idézést jelent. Mellisande-nak meg kell jelennie a tanács előtt, hogy vallomást tegyen. Ezt követően pedig engedelmességre kell köteleznie magát, és az alattvalóit is, különben a tanács végez velük. De egy ilyen fogadalom... Nem ilyen egyszerű a dolog. A szertartás elköteleződést jelent - ezzel Connor odaugrott hozzám, és teljes erővel megragadta a karomat. - Beszélj! A szó mögött nem rejlett igazi erő, csakis nyers fizikai fenyegetés. Nem féltem, de arra rájöttem, hogy Connorral egyszer és mindenkorra végeztem. Bobby a főlényeg, mi? Ő a helyzet kulcsa? Én meg magam vagyok az öskáosz -, tettem hozzá magamban. Te mondtad, hogy Bobby az, aki feltárja az ajtókat. Tudd meg, hogy a zakkant ugyanezt mondta - közöltem vele. -Szerinte Mellisande kerül majd fölénybe? - kérdezte. Vállat vontam, és folytattam: Nem ment bele a részletekbe. Csak valami fiút emlegetett, aki kezében tartja a világot, ajtókat nyit meg, és változásokat hoz. -Ennyi? Semmi több? - szorította meg még erősebben a karomat.
-Próbáltál már szóba elegyedni azzal az alakkal? - fújtam. - Olyan, mint Hasfelmetsző Jack, Hannibal Lecter meg az összes sorozatgyilkos egyben, ám azok személyes bája nélkül. Na és a szájbűze?! Nem ártana neki egy kiadós gargalizálás! Connor úgy nézett maga elé, mint akinek beragadtak az agykerekei. - Ez tuti? - kérdezte. Ráadásul a fejemben is kurkászott, mentálisan megszólított, töppencsnek nevezett, hívogatott, és ki akart nyírni. Connor a hallottak hatására különös módon megnyugodott. Most legalább biztos lehetett abban, hogy ugyanarról a médiumról beszélünk. Szóval ő a kulcs - meredt maga elé. - A változások előmozdítója. A szavait már nem hozzám intézte. Én megszűntem létezni a számára. - Mehetek? - kérdeztem. Connor elhessintett, akár egy szúnyogot. Beletörültem az orromat a felsőm ujjába. Az ilyesmitől szoktak kiakadni mind a tanárok, mind az ősök. Észre se vette. Visszaindultam a hálóterembe. A háló ajtaja kívülről, a folyosó felől olajozottan működött, bentről azonban akadozva nyílt. A ki-bejárás mindenesetre biztosítva volt. Ki is masírozhatnánk, ha lenne hol dekkolnunk napközben, vagy akár a tanácsra támadhatnánk... csak sejtettem volna, hol is vannak. Talán Rick segíthetne? Lehet, de a kocsijába nem férünk be mindnyájan. Ráadásul abban sem lehetek biztos, hogy szükség esetén a rendelkezésemre állna, és nem fecsegné ki a dolgainkat. Hagytam, hogy az ajtó bezáródjon. Szükség esetén ott volt még a csapóajtó is, mint menekülési lehetőség. De ami viszont hiányzott: egy jó kis terv. Amint beléptem, rám rontottak. -Mi ez az egész? - harsogta Trevor, a katonás fazon, aki egyszer már segített nekem. Ráemeltem a tekintetemet. Nem tudom, mit olvasott le az arcomról, mindenesetre hátralépett. Ennyire rossz a helyzet? - kérdezte. A tanács elkapta Marcyt... és Bobbyt is. Csend lett. A tanács? - értetlenkedett Di, aki a frufruval sokkal jobban nézett ki. Hát igen, a tanács. A srácok azt sem tudták, hogy mi az, eszik-e vagy isszák. Villámgyorsan döntöttem. Mindenki üljön le - adtam ki az utasítást, miközben eltávolodtam az ajtótól. A srácok követték a példámat. Maga a terem meglehetősen visszhangos volt, így aztán jogosan bíztam benne, ha valaki hallgatózik is, egy kukkot sem ért majd. De azért jobb a biztonság. Ó, meseóra! -dudorászta Tina. Harapj is belém, ha gondolod - vágtam vissza. Arról ne is álmodj - sziszegte. Nem is óhajtok rólad álmodni. Tina eltátotta a száját, hápogott, akár egy ponty. De a dumával leállt. A tekintetem végigsöpört a társaságon, aztán leültem az egyik ágyra. A többiek körém telepedtek. Még egyszer szemügyre vettem őket, próbáltam megállapítani, akad-e köztük smúzolós, vagy ofő kedvence... persze Tinán kívül. Mondjuk azt sem bántam volna, ha egyszer rányílik a szeme a valóságra... illetve ha mindnyájuk szeme felnyílik... Srácok! Mellisande, bármennyire is teper, azért nem ő a legeslegfőbb vámpír. És van itt egy vámpírtanács, akiknek szemet szúrt Mellisande tevékenysége. Szeretnék kicsinálni. Ugyanezt szeretné elérni Mellisande is a testülettel. Mi pedig itt vagyunk kettejük közt ütközőként, ami nem sok jót jelent. De azért - vágott közbe Tina - azt sem zárhatjuk ki, hogy mindkét felet fenéken billentjük. Győzünk, és uralkodóként éljük majd az életünket. Ránéztem.
Gondolkodjunk! Eddig (a) díszvendégként vagy (b) fegyencként bánt veletek? Na jó, tudom, hogy nincs házi feladat, kaptok enni, van hol aludnotok, de mi ez az egész Alfa meg Béta team cirkusz? Mindenféle edzések - felelte Tina. - Te is kipróbálhatnád egyszer. Akadnak itt olyanok, akiknek az anyagcseréje a természettől fogva is megfelelő sebességgel működik - feleltem olyan kedvesen, akár egy kiló cukor. A nagy igazság az volt, hogy nekem a pubertás óta csak távolról volt szabad nézni a különböző csokikat. Ha rámozdultam egy táblácskára, annak nagy ára lett a tornaórán. De ezt Tinának nem kellett tudnia. A dupla ajtó ismét kinyílt. A srácok rajtakapottként pillogtak. Mintha valami rosszat tettünk volna azzal, hogy idebent ülünk és csevegünk. Olyasmit, ami büntetést érdemel. Tina hepi-vagyok-nagyon-örülök hangulata is elpárologni látszott. Larry és Pipihusi lépett a szobába. -Alfa team! Indulás - harsant fel Larry hangja. - Gina! Ma te is velünk tartasz. De én... Csak nincs valami jobb dolgod? - vágott közbe Pipihusi, aki mintha csak meg akart volna menteni önmagamtól. Rápillantottam, és leesett. Először a pesszimista forgatókönyvet próbáltam végiggondolni. Elmegyünk paintballozni, kilövik a szememet, de hamarosan visszanő. Az optimista forgatókönyv szerint előbb- utóbb megfejtem, mi ez az egész. És akkor nem merülök még mélyebbre ebben a szuperpempőben. Pipihusi és Larry ismét bedobták a „bonyolult" ajtónyitó ritmust, és már benn is voltunk a járatban. Úgy masíroztunk, mint tizenkilenc vidám kis törpe. Én pedig meglepetten vettem észre, hogy már nem izgat annyira Marcy. Pipihusi és Larry kiosztották a nyílpuskákat. Mindenki a hátára vetette a tegezéti Megkezdődött a betöltés, gondolom, azt hitték, lövésem sincs, mit és hogy kell csinálni. Kifeszítettek egy nagy vásznat, rajta két emberalak törzsének körvonalai látszottak. A megszokott kerek céltáblának nyoma sem volt. Fölmértem a többieket, de rajtam kívül szemmel láthatólag senki sem csodálkozott. Ami azt jelentette, hogy már korábban is látták ezeket a figurákat. A kis görények. Később aztán az általam már felderített járaton végighaladva kijutottunk a gimi sportpályájára. Még jó, hogy a suli költségvetése nem tette lehetővé éjszakai biztonsági őrök alkalmazását, ahhoz pedig túl késő volt, hogy valamelyik csapat még kinn legyen a pályán, amit az esetleges kíváncsiskodók elől az egyik oldalon fasor, a másikon maga az épület zárt el. Első körben Pipihusi parkolópályára állított. Szemmel láthatóan nem bízott benne, hogy bármire is alkalmas vagyok. Hátraskubiztam. Láttam, hogy Larry három csoportra osztja a srácokat, és az egyik csapat tagjainak a kezébe nyom valamit. Fegyver lehetett, vagy mi. Lövésem nem volt róla. Eszembe jutott Marcy befestékezett mellénye, de ezek a cuccok szürreális módon inkább vízipisztolynak tűntek. A másik csapat hegyes botokat kapott, a harmadik kicsit arrébb sorakozott. A Föld hívja Ginát - kopogtatta meg a fejem Pipihusi. - Összpontosíts! Átható pillantást vetettem rá: Nekem most sokkal inkább manikűrre, pedikűrre és egy életre elegendő hidratálókrémre volna szükségem. Ez a nem-eszem-mást-csak-vért diéta nem kifejezetten hidratáló hatású. Hát ezt nem is vitatom, hercegnőm! De ha szorult beléd némi életben maradási szándék, hagyd, hogy megtanítsalak lőni. - Bánom is én! Mielőtt átnyújtotta volna az íjat, megmutatta, hogy kell tartani. Határozottan, de mégse mereven. Nekiveselkedtem. Ó, ez nem is olyan egyszerű, állapítottam meg. Pipihusi keze lecsapott, és vámpírsebességgel kiragadta a kezemből az íjat. - Határozottabban tartsd! - közölte. -
Még csak próbálgattam - feleltem. Akkor most kapd össze magad, de szaporán! Miért? Pipihusi nem válaszolt. Az íjat ismét a kezembe nyomta. Most már sokkal határozottabban ragadtam meg. A fa hangja igazolta, hogy jól csinálom. Pipihusi most azt is megmutatta, hogy tartsam a húrt két ujjal, és hogy feszítsem meg a szerkentyűt. Most már csak egy probléma volt hátra. - Mi is a rendes neved? - tudakoltam zavartan. - Carry - felelte. Viccelsz? - Megpadlóztam. Egy ilyen banya talp- nyalójához ütősebb név illett volna. Mondjuk Charlie, Max, vagy akár Pipihusi. - Ne bámulj már így! Ha Stephen Kingnek jó volt... - próbáltam megnyugtatni. - Mi van? - Hogyhogy mi van? - Akarsz valamit? -Ja, igen. Mi legyen a dudáimmal? - Mivel? - értetlenkedett. - Tudod: cickó, mell, cici, didkó. A tekintetem közben a kezeslábasára tévedt: - Ó, látom, nem tudhatod, miről beszélek. Pipihusi felhorkantott, amit egy egyértelmű gesztussal húzott alá. - Ha aggódsz, fáslizd be. - Eszembe sincs - fintorogtam. Pipihusi vállat vont. A kezembe nyomott egy nyílvesszőt, majd látványosan hátrálni kezdett. Illeszd be a nyílvesszőt a helyére, állítsd tengelybe, húzd hátra a farokrészt úgy, hogy az a szád magasságába kerüljön, célozz, és hadd szóljon! Követtem az útmutatását. Az akció fájdalmas sikolyba torkollott. A kütyü a földre esett. A nyíl szállt egy kicsit, nem sokat, mivel a hátsó része mondjuk úgy, hátramaradt. Az ujjamban. Ott meredezett felfelé, akár egy csicsás kis szilánk. Borús tekintetre számítottam, de Pipihusinak mindössze a szája sarka rándult meg egy csöppet. Vámpírcsont beforr - nyugtázta a történteket, mint aki meg se hallotta keserves nyikkanásom. Gyors mozdulattal kell elengedni a nyílvesszőt. Nem szabad tétovázni. Én azért tétován eltöprengtem azon, hogy fellázadok, de sem a hely, sem az idő nem tűnt megfelelőnek. Arra gondoltam, hogy a lehető leghagyományosabb módon kellene megszabadulnom az ellenségemtől. Nem voltam oda különösebben a fegyverekért. Csakhogy például falövedékekkel nem mentem volna sokra. Már az előállításuk is meglehetősen bizarr folyamat lett volna, és az ötlet aerodinamikai szempontból sem tűnt túl megbízhatónak. A vízipisztollyal sokkal sikeresebb voltam. Bejött a médiummal szemben kigyakorolt hajlakkhasználat. Még az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha szükség esetén szenteltvízzel, fokhagymaoldattal vagy más ehhez fogható, ütős anyaggal tölteném fel a palackot. Kézitusa a botokkal - na, erről jobb nem beszélni. A hegyes botok leginkább műanyag sátormerevítőkre emlékeztettek, és leginkább arra voltak alkalmasak, hogy az ember zajt csapjon velük. Tinából a bot kihozta természetadta gonoszságát, úgyhogy csak örülhettem, hogy egyszer sem kerültünk össze. Ez volt életem leghosszabb tesiórája. Amikorra Pipihusi leintette a foglalkozást, én már ismét farkaséhes voltam, készen arra, hogy bárki torkának nekiugorjak. Mégsem akartam bántani Melli alárendeltjeit, mert annak rám nézve rossz vége lehetett volna. És akkor ki menti meg ezt a sok csajszit a divat nyomasztó befolyásától? Pipihusi átpasszolt minket Larrynek, aki mindenkinek a kezébe nyomott egy-egy műanyag vizespalackot, amit az egyik hátizsákból -
horgászott elő. A palackokban azonban nem víz volt, hanem valami sötét folyadék, amin nem hatolt át a fény. Vérnek tűnt. Beleborzongtam a gondolatba, hogy lehet ilyesmit szobahőmérsékletű kiadásban lenyelni. Mintha csak közönséges üdítő lett volna... Barbár ötlet. A szemfogaim azonban sóvárgóan meredeztek. A palack olyan kicsi volt, hogy éppen csak elvette az ember éhségét. így működött hát a nyavalyás Melli? Ez volt a nagy ötlet, hogy az éhhalál peremén kavirnyál? A srácok azonban szemmel láthatólag nem bánták a dolgot. Kimerítette őket az edzés, de úgy könyvelték el, hogy ennek így kell lennie, és kész. Én azonban jobban örültem volna egy jó kis vénának. A különbséget zongorázni lehet. A palackom egy másodperc alatt kiürült. Két-három korty, és kész. Nem sokat agyaltam az anyag hőmérsékletén, sem a szerkezetén, ami így, palackozott állapotban sokkal... sűrűbb volt, mint a természetben. Szemfogaim visszatértek eredeti állapotukba. A figyelmem ismét Pipihusi felé fordult, akire képtelen voltam Carrie-ként gondolni. Desszertre vágytam. Vajon ártana-e neki, ha pár korty erejéig kihasználnám? Egészségesnek látszott, leszámítva az öltözködését. Lehet, hogy Melli tisztességesen megfizette. Megérezte, hogy nézem. Felém fordult. - Eszedbe ne jusson semmi ilyesmi. Ha Melli terve bejön, akkor majd te is kapsz valamit jegyezte meg emelt hangon. - Mint ahogy a többiek is kapnak. Komoly ígéretnek hangzott. Azt azonban észrevettem, hogy a jelen helyzetről óvakodott bármit is mondani. Már ha egyáltalán tudott valamit, hiszen Melli Connort is alulinformálta. Elindultunk visszafelé. A járat felénél tarthattunk, amikor rám zuhant a mindenség. A leginkább talán egy baseballütőre emlékeztetett, és rögvest fölriasztotta szegény fejemben az átmenetileg lenyugodott gyilkos méhrajt. A méhek beparáztak, így még a szokásosnál is elszántabban ficeregtek. Én meg kezdtem úgy érezni, hogy mindjárt szétrobbanok. Ott voltak bennem az egész kas, hímek és nőstények. Néha kicsit elcsendesedtek, aztán újra kezdődött minden. Kiáltásokat is hallottam. Nem tartom kizártnak, hogy az enyémeket. A fájdalom őrületbe kergetett, alig tudtam talpon maradni. Aztán el is estem, alaposan megütöttem magam. Kövek szabdalták az agyamat. A nyomás elviselhetetlennek tűnt. Szerettem volna meghalni. Fohászkodtam, hogy történjen meg a dolog mihamarabb. A fájdalom hihetetlenül erős volt. Mintha nem is csak az enyém lenne. Abban a pillanatban rájöttem, hogy ez így is van. A felismerés azonban villámcsapásszerű volt. A világ a helyére került, és én ott maradtam, szemben a nagy igazsággal: az idegesítő rovarokkal meg a halálvággyal. Töppencs? - szólalt meg a fejemben a vékonyka kis hang. Borzasztó szerencsétlennek tűnt. Olyan valakié volt, aki belerohant a nagy ismeretlenbe, aztán váratlanul rám bukkant. Nem válaszoltam, mivel képtelen voltam rá. A hang felüvöltött. - Hé, te! Vezesd hozzám őket! Lövésem sem volt, mit akarhat. A fájdalom tökéletesen eltompított. Aztán eszembe jutott, hogy Rick említett valamit a megfigyelőkről, talán éppen Marcyval kapcsolatban. Az egész olyannak tűnt, mintha borotvapengék közt lavíroznék. Az ők talán a tanácsot jelentené? így viszont... A hang elvesztette a türelmét. A méhek is beindultak. Döngtek, döfködtek. Úgy éreztem, megőrülök. Nekitámasztottam a homlokomat a talajnak. Egyetlen vágyam volt: nyíljon meg a koponyám, távozzék a fájdalom. Ebben a pillanatban valaki vagy valami megragadott. Nem láttam semmit, csak annyit éreztem, hogy a testem lángba borul. Fejjel lefelé lógtam. Valaki erősen szorított. Lehet, hogy azért, mert meg akart menteni önmagamtól? Ki tudja. Az is lehet, hogy ez volt az első spontán nem emberi öngyulladás. Irgalmas szamaritánus énem lángolt. És vele együtt a többi részem is. Gina! - Valaki szólított. De az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak képzelődtem. A méhek zúgása miatt gyakorlatilag semmit sem hallottam. A zűrzavar nem akart szűnni. Gina! Mi van veled? - Szólított ismét. Bobby az? Odabent, a fejemben? Töppencs! Most már tartasz tőlem? - a mumushang nem hagyott nyugodni.
Nem! - kiáltottam. Vagy ki tudja. A testem lángokban állt. Nem éreztem semmit, képtelen voltam gondolkodni. - Nem én voltam! A méhek váratlanul elhallgattak. Akkor ki? Képtelen voltam kiszabadítani Marcyt, és most magamat sem tudom megmenteni. De erről nem Marcy tehet. Nézz bele! - hangzott valaki utasítása. A különös, vérszomjas lény haragos mordulás közepette kettérepesztette az agyamat. A választ kereste, amit megtagadtam tőle. 17 Pipihusi ölében heverve tértem magamhoz. Fogaim a lány karjába mélyedtek. A nyavalyás Melli alárendeltjei meg ott álltak körülöttem, és csak bámultak. A fogaimat lassan visszahúztam a helyükre, majd remegő kezekkel megtisztogattam a szám sarkait. Ebben a pillanatban felbukkant Melli. Félretolta a többieket, majd együttérzéstől mentes hangon megkérdezte, mi történt. Pipihusi vére mentett meg az újabb, még biztosabb haláltól, legalábbis én így láttam a dolgot. Erre most Melli ki akar hallgatni? Ez több szempontból sem tetszett, hiszen volt bőven titkolnivalóm. Mindezt nem téveszthettem szem elől. Az első pont: nem engedhetem meg magamnak, hogy valaha is újra szóba álljak őrültekkel. Azt viszont Melli értésére kellene adnom, hogy a médium többé már nem számít adu ásznak. Amennyiben arra számít, hogy a csávó beszáll a kisded harci játékaiba, szomorú csalódásban lesz része. Különben sem ártana leállni, föl kellene hagyni a kitalációkkal, akkor talán a tanács viszonyulása is más lesz. -Valami elsodort... olyan volt, akár egy árhullám. Erős volt, elsöprő. És téged keresett impróztam, de az imprót megpróbáltam némi igazságtartalommal színezni. Melli rám meredt, és láttam, nem nyelte be a dolgot. - Semmit sem éreztem - közölte. Nehéz világosan körülírni, mi is volt ez. De egyértelműen azt sugallta, hogy valami rosszul áll. És ez az izé - kérdezte Melli szeptikusán - pontosan milyen benyomást tett rád? Ez igazán könnyű kérdés volt. Úgy éreztem, mintha egy rovarsereg támadta volna le az agyamat. Na, erre már odafigyelt. Némi örömmel töltött el, hogy nem csak nekem volt részem ilyen király kezelésben. Melli olvasott az arcomból. És mit mondott ez az izé? - faggatott éles hangon. Még a hadnagyai vagy mik is észrevették a változást. - A tanács elkapta a csávót, és ő nagyon dühös. Melli arca megdermedt. A színek gyakorlatilag eltűntek róla. - Mi bajod, Mellisande? - tudakolta Connor. Mellisande üres tekintettel feléje fordult. Aztán megrázta magát. Semmi. Csak ez a gyerek igyekszik fontossá tenni magát pár hazugsággal. Eltátottam a számat. -Ne hallgass rá! - kiáltottam oda Connornak. - A tanács tudja a dolgát. Amire kíváncsiak, azt megtudják. Melli tekintete belefúródott a szemembe. Olyan volt, akár egy éhes héja, amint éppen megpillant egy háromlábú egeret. Ez lettem volna én. Menekülésre semmi esélyem sem volt. Szar ügy. Legalább valami apró infómorzsát oda kell vetnem neki. Melli mostanra rájött, hogy többet tudok, mint amit eddig elmondtam, csak miután hazugnak nevezett, ezeket az infókat nem piszkálhatja ki belőlem. - Vigyétek el!
Istenem, hányszor hallottam már ezt! Csak ne a cellába! Ne a cellába! Próbáltam minél erősebben sugallni. - A cellába? - visszhangozta Pipihusi. - Jó. Vagy bárhova, csak ne lássam! Pipihusi felsegített. Nagyon nyomorult állapotban voltam, úgyhogy egyetlen ember elég volt kíséretnek. Szédültem, a sebeim sajogtak. Talán Marcy egyik puncspartija után éreztem így magam. A vámpírok ott maradtak, ahogy hallottam, vitatkozni. Mielőtt még becsapódott volna mögöttem az ajtó, sikerült elkapnom valakinek a kérdését: Miért nem szóltál nekünk semmit? Gina? - egy lágy hang szólított meg a fejemben. Elfintorodtam. -Jól vagy? - tudakolta Pipihusi, miközben részben támogatólag, részben biztonsági okokból erősen szorította a könyökömet. Felpillantottam rá, és ismét elcsodálkoztam, hogy mekkora debella. - Igen. És kösz, hogy... hm... megmentettél. Pipihusi vállat vont. Bobby? - ezt a kérdést a fejemben csengő hanghoz intéztem. Hát nem őrület? Egy olyan hanggal beszélgetek, ami a saját fejemben szól. Gina! - a hang ismét megszólalt. Megnyugtatóan, szívet melengetően csengett. - Úgy tűnt, az előbb rád támadtak. Megremegtem. - Melli médiuma. A tanács kezében van, és azt hiszi, hogy én köptem be. Innen elért téged? - Bobby kérdését már alig hallottam. Olyan volt, mintha valaki letekerte volna a hangerőt. Igen - nem igazán tudtam, mit mondjak. Válasz nem jött. Bobby! Semmi. Egy mukkot sem hallottam. Ha hajlamos lettem volna a pánikrohamokra, most sok minden kavargott volna a fejemben. Például az, hogy a tanács tagjai letámadták Bobbyt, és most éppen azon fáradoznak, hogy kiszedjék belőle, miképpen kommunikál a külvilággal, sőt talán meg is kínozzák... Engem azonban nem ilyen fából faragtak. így aztán arra gondoltam, hogy Bobby kicsit fel akar töltekezni. Ez új volt neki. Biztos dolgozott rajta. Úgy, ahogy az ember dolgozik az izmai feltuningolásán. Gina! - szólított Pipihusi. Az volt a benyomásom, hogy nem először. Mi van? - igyekeztem rá figyelni. így legalább nem azzal törődtem, ami az agyamban zajlott. Most először tapasztalom, hogy nem akarsz letámadni. Még az okostojás kommentárjaidat is visszavetted. Tuti, hogy semmi bajod? Szinte már aggódott értem. Halványan rámosolyogtam. Te tudtad, hogy leginkább a középkorú nők hordanak kezeslábast? Pipihusi csodálkozva pillantott rám, és közben kinyitotta a cella ajtaját. Ha csak annyi erőm lett volna, amennyivel az Úr a bolhákat megáldotta, akkor most elpattogtam volna, ám jelen állapotomban csak annyira telt tőlem, hogy lezökkentem az ágyra. Ne hagyd, hogy a poloskák felzabáljanak - vetette oda Pipihusi, majd rám csapta az ajtót. A figyelmeztetése távolról sem hangzott viccesnek. Mielőtt a poloskák rám indulhattak volna, megjelent Mellisande. Egyedül jött, amit meg tudtam érteni, és hagyott nyugodtan gondolkodni, ami viszont meglepett. Bobby vitaklubját ugyan nem látogattam túl gyakran, de azt azért nagyon el tudtam magyarázni, hogy kell eljutni B-ből A-ba. Agyam köde oszlani látszott. Most pedig - vágott bele Mellisande, arra számítva, hogy beparáztam - hallani akarom a teljes sztorit. Mire céloztál azzal, hogy megtudják, amit akarnak? Az a benyomásom, hogy sokkal többet tudsz, mint amennyit kellene.
Készen álltam, hogy elővezessem életem legfantasztikusabb színjátékát. Szememet kimeresztettem, arcomra csodálkozó kifejezést varázsoltam. Ugyan miről? - kérdeztem -. Egy hátborzongató alak... csúnya játékot űz az elmémmel. Rosszfiút, vagyis inkább rosszlányt akar csinálni belőlem. És ezt az egészet csak azért mondtam, mert az alak nagyon furi. Olyan, mintha Yoda és Hannibal Lecter szerelemgyereke volna. Kiegészítésképpen bizonytalan mozdulatot tettem a karommal. Mellisande jogosan gondolhatta, hogy flú- gos vagyok. Ezt nem is bántam volna. Melli azonban valós odafigyeléssel vizslatott. Energiahullám csapott belém, amit szélvédőként fel is fogtam. A hullám nem volt olyan erős, mint Bobbyé, de azért nem volt semmi. Hallgassak, vagy gyáva nyusziként tegyek eleget az óhajának? Mi legyen? Az első megoldást választottam. Hangomat tompán uncsira hangoltam, és ismét belevágtam a sztorimba. Elmondtam, mit hallottam a médiumtól. Részletekbe menően. A dolog nem tartott sokáig. Csend lett. Melli ezerrel gondolkodott. Szinte hallottam, ahogy kattogtak a fogaskerekek az agyában. Tudni fogják, hogy megyünk - mormogta Melli maga elé. Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Tulaj - donképpen én is erre gondoltam. Ha a médium beszélt, mindegy, miért, hogy éhes volt, vagy a bosszúvágy mozgatta, Melli megfosztatik a támadásban rejlő meglepetés elemtől. Bár ki tudja, tervezett-e ilyesmit. Ha nem jár túl valahogy a tanács eszén, vagy ha nincs jókora erőfölénye, amit kétlek, ez csakis mészárlásba torkollhat. Végig kell gondolnom a hallottakat - állt fel Melli. Velem mi lesz? - igyekeztem minél közömbösebb- nek tűnni, mint akinek sikerült kitörnie a csaj mágikus köréből. Melli felém fordult: Nem hagyhatom, hogy mindenkinek összevissza fecsegj erről az egészről. Nem fogok - ígértem. Valóban nem. Éreztem, hogy újabb energiahullám csap le rám, és egyáltalán nem vált a javamra. Szóval imigyen „elhallgattattak". Arra számítottam, hogy Pipihusi vagy valamelyik gorillája kiszabadít, és visszamehetek a többiekhez. De nem ez történt. Még Connor sem jött oda hozzám. Minden bizonynyal lekötötte a figyelmét Melli haditanácsa, vagy minek is nevezzem a dolgot. Sajnáltam, hogy nem vagyok annyira feltuningolva, mint Bobby, mert akkor rácuppanhattam volna Melli agyára, hogy körülnézhessek egy kicsit odabenn. Bár jelen pillanatban képtelenségnek tűnt, hogy bármit is kiagyalhasson a tanáccsal szemben. Illetve ki tudja. Na jó, én az ő helyében sose fújnék visszavonulót, ám az elképzelhető, hogy a jövőt némiképp ködbe vonnám. Tervem persze lenne, de csak az utolsó utáni pillanatban vetném be, és csak úgy, ha látnám, hogy a jövő nincs kőbe vésve. De ki látja ezt előre? Az agyam már abba is belefájdult, hogy csak úgy lazán lefuttattam ezt a kis gondolatmenetet. Lefeküdtem, és belealudtam a hajnalba. Szomorúan szembesültem a ténnyel, hogy amióta vámpírrá lettem, semmit sem álmodtam. Az álmok arra valók, hogy a révükön az agyad megsúgja neked, mi a teendőd. Jelen pillanatban mindennemű sugallatért nagyon hálás lettem volna. 18 Egészen a következő éjszakáig nem történt semmi. Lement a nap, múltak az órák, azt hittem, megőrülök az unalomtól, amikor Connor végül odadugta a képét. Annyira vágytam már valami változatosságra, hogy még neki is örültem. Gombos inget és vasalt nadrágot viselt. Semmiféle kommandós nem volt benne, úgyhogy bármiféle rajtaütést vagy hiriget tervezett is a tanács,
arra minden bizonnyal nem ma éjjel kerül sor. Connor nem sokat teketóriázott: - Mi történt valójában tegnap éjjel? - csapott bele a lecsóba. Kezdd te, különben tőlem egy árva kukkot sem hallasz. Beszélj! Mi ez az egész? Ezt szeretném megfejteni én is. A múlt éjjel sikerült nagyon megkavarnod Mellisande-ot. Mára egyszerűen bekattant. Na, mit szólsz ehhez? Felőlem akár szuahéliül is beszélhetett volna, akkor sem értettem volna többet a szavaiból. Bekattant? Hacsak... hacsak nem az jár az eszében, hogy felhasználja Bobbyt a médium kiszabadítására, hogy így terelje el a tanács figyelmét arról, amire valójában készül. A dolog rémesen hangzott, de volt benne ráció. Nagyon be tudna kavarni a tanácsnál. De vajon tisztában van-e Bobby azzal, mi a különbség barát és ellenség között, mármint ha élesedik a helyzet. De... - nyögtem ki, és nem igazán tudtam folytatni a mondatot. Azért bepróbálkoztam. Nézd, a tanács hét lakat alatt tartja Melli emberét. Szerintem követték a gorillákat, amikor elvitték hozzá Marcyt. Lövésem sem sincs, hogy engem miért nem vettek észre. Az viszont tuti, hogy én kicsit előpuhítottam nekik a médiumot. És az is tuti, hogy a tanács tudja, hogy mentek, függetlenül attól, hogy mi a tervetek. Connor elrágódott ezen, és ahogy szokott, megfeledkezett a jelenlétemről. Az elmúlt hét során annyian néztek már át rajtam, hogy ennyi alázást feltehetőleg életem hátralevő részében összvissz nem fogok tapasztalni. Nézd, ha ennyire utálod a banyát, miért nem caplatsz el magad a tanácshoz, hogy különalkut köss velük? - A mondat oly gyorsan csúszott ki a számon, hogy csak később döbbentem rá, mekkora hülyeséget mondtam. Elcaplatás, kicsusszanás?! Jobban benne voltunk a trutyiban, mint valaha. A srácokkal egyetemben. Akik egyre közelebb álltak hozzám. Egy családot már elvesztettem, nem szívesen vesztettem volna el a következőt. Elég volt Marcy megskalpolására gondolnom... - Á, nem érdekes, felejtsd el, hogy mondtam bármit is! Nekem is megfordult a fejemben ugyanez - jegyezte meg Connor, társasági hangon. - De ha elárulom nekik, mire készül Mellisande, azon nyomban lerohanják. Az akcióba bevonnak mindenkit, akit még nem tettek el láb alól, és én sem leszek beljebb. Talán én kerülök Mellisande helyére, talán nem. Nem bízom bennük. Két lehetősége volt. Vagy segít Mellinek, és akkor továbbra ő lesz a jobb keze. Vagy kicsinálja a nőt, de tutira, aztán jól betakarítja az akció hozadékát. A tanáccsal csak úgy tárgyalhatott volna bármiről, ha ezt némi erővel is megtámogatja. De hova tűnt a terv mögül Bobby és Marcy meg a többiek? Mikor lesz a buli? - tudakoltam. - Mert tuti, hogy a csaj nem késlekedik sokáig. Itt háború lesz! Connor végigmért. Latolgatta, mennyit mondhat el nekem, de már nem volt idő efféle mérlegelésre. Holnap. Holnap meglesz. Mielőtt még letenné a hűségesküjét. Remek. Nulla idő, nulla terv, és pontosan ugyanannyi szabadság. Begurultam. Szóval én csak üljek itt, és rohadjak meg? - kérdeztem. - Mindjárt jön majd valaki. Újabb edzés következik az Alfa teammel. Egy szót se szólj! - adta ki az utasítást. Tekintete belém fúródott, mintha a puszta akaraterejével szeretett volna engedelmességre bírni, ha már a hipnózis nem jött be. Ne kérdezz, ne beszélj! Egek, ha én egyszer belépnék a katonasághoz, akkor... már a gondolat is őrületesnek tűnt. De legalább kijutok innen. Larry volt az, aki értem jött. Miközben csatlakoztam az Alfa teamhez, és már a járatban fúrtam előre magam, ő ott maradt a hálóteremben, hogy a könyv- moly szőkeséggel hetyegjen. Hiányzott Bobby. És belefáradtam abba, hogy folyton mások alakították az életemet. Egy éjszakám volt, hogy mentsem, ami menthető, úgyhogy nem ártott volna valami jó kis terv. Ehelyett folytonosan arra kellett ügyelnem, nehogy megkéseljenek, lesprézzenek vagy agyonlőjenek. Már bántam, hogy ennyire túró vagyok a közelharcban. Hát, így fest az átlagos
tini egy napja. Csakhogy jó kis pletyók, meg röpdolik helyett rám karók meg spricnik leselkedtek. A pletykától legalább sose ment tönkre a frizurám. 19 Lement a nap, én pedig fölébredtem. Vadul hadonásztam, mintha egy szakadék mélye felé zuhanva próbáltam volna megkapaszkodni. Nem emlékeztem, hogy álmodtam-e valamit, de annyi szent, hogy nem volt nyugodt nappalom. Lehet, hogy az agyam szeretett volna sugallni valamit nekem, talán azt, hogy lassan kihullok a sorból. Elepedtem egy mochachinóért vagy... beértem volna egy koffeinfüggő vérével is. Nem vagyok én válogatós. Csak egy kicsit, éppen annyira, amennyi még illik a koromhoz. Pipihusi, Placcs és Sasorr fel-alá járkáltak a srácok között, arra kérték őket, hogy figyeljenek, és mindenkinek a kezébe nyomtak egy minipalack vért. Vajon a saját vérük lehetett? Nem tudtam eldönteni, de már a gondolatba is beleborsózott a hátam. Fura volt, hogy korábban ez fel sem merült bennem. Viszont rögtön átláttam azt is, hogy ilyen mennyiséget nem nélkülözhet a kis csapat. Lehet, hogy valamelyikük kórházban vagy vérbankban dolgozik, és ő szerzi a vért. Ugyanúgy voltam öltözve, mint a többiek, bár ők sem voltak totál egyformák. Most derült ki, milyen jó ötlet volt, hogy Rickkel megálltunk a bevásárlóközpontnál, így a hegyes orrú, magas sarkú cipőben és a rövid szoknyában már nem volt annyira rambós a külsőm. Persze volt nálam egy edzőcipő is, aminek természetesen nem volt semmiféle sarka, úgyhogy nevetségesen alacsonynak éreztem magam benne. A szűk fekete farmert sem voltam képes ott hagyni a boltban. És ha már a gatyó fekete, kellett hozzá egy fekete póló is. A fekete összeállítást arra a helyzetre tartogattam, ha ismét menekülnöm kell. Bár meg kellett fontolnom, hogy a macskás-betörős külső tényleg jobban szolgálja-e az érdekeimet, mint a vámpíros. Az elmém állapota volt a lényeg, a sikertudat. A ruha másodlagos volt ehhez képest. Épp azzal voltam elfoglalva, hogy betűrjem a nadrágomat az edzőcipőbe, amikor megjelent Mellisande és a sleppje, hogy ellenőrizzen minket. A nyavalyás nő pontosan úgy nézett ki, mintha valami trendi rendezvényre indulna, ahol mindenki pezsgőt kortyol metszett kristály poharakból. A szoknyáját mintha száz szép tiszta zsepiből állították volna össze. A szoknyához bíborvörös, fiitteres blúz társult. A leggonoszabbul a cipője nézett ki. Azzal akár még ölni is lehetett volna... Mindenki megállt. A srácok Mellit bámulták. Melli őket. - Ma éjjel lesz meg - jelentette be Melli. Éles hangja betöltötte a pincét, és úgy visszhangzott, akár a félkarú rablóban az ide-oda csapódó golyó. – Mindig is erre készültünk, minden tervünk erre összpontosult. A tanács ellen vonulunk, és nyerni fogunk. Én indulok elsőként, mindössze pár embert viszek magammal, hogy utat törjünk a többieknek. A feladat a következő: mindennemű ellenállást le kell vernetek. Ha elintéztük a tanácsot, miénk a körzet, ezt követően bármi elképzelhető. Mi diktáljuk a szabályokat. Amire szükségünk van, azt elvesszük, ott és akkor eszünk, amikor kedvünk tartja. A szavai úgy hangzottak, akár egy jelölté, aki a diákönkormányzat vezetője akar lenni. Kiáradt belőle az erő, hiszen szeretett volna egy csapásra mindenkit meggyőzni. Ez az erő azonban nem volt több enyhe fuvallatnál, épp csak felkeltette a srácok étvágyát. Össze sem lehetett hasonlítani Bobby energiahullámaival. - Velem tartasz? - fordult hozzám Melli. A többiek lelkes hangokat hallattak, bennem azonban felötlött, hogy Melli azért ennél többet akarhat. Melli szeme összeszűkült, a tekintete végigsöpört a szobán. - Nem látok más megoldást - folytatta. A többiekre pillantottam. Láttam rajtuk, hogy egyértelműen készek arra, hogy bántalmazzanak valakit.
És nem voltam biztos benne, hogy Mellisande ellenségei járnak a fejükben. A nő elhagyta a szobát, a szoknyája csak úgy szállt a levegőben. Connor, aki legelőször, valamint Larry, aki legutoljára csatlakozott a sleppjéhez, ott maradt a szobában. Connor a közelében állók arcát tanulmányozta. Rám mindössze egyetlen pillantást vetett, a csoporttal való a szemkontaktus volt fontos a számára. - Alfa team, hozzám! - szólalt meg, és ezzel megerősítette a sejtésemet. Connor a szoba egyik sarka felé indult, mintegy Larryre hagyva a szoba másik felét. - Béta team! - kiáltotta Larry. Trevor és Cassandra, az elválaszthatatlanná lett duó elindult felém, hogy engem is berángassanak a sorba. - Melli már nincs itt, és magával vitte a sleppjét is - suttogta Trevor. Öt és még néhányukat az előző éjjel beavattam a terveimbe. Szerettem volna, ha többen is vannak, akikben bízhatok. De kikben? Szívenyőben vagy Tinában? A könyvmoly szösziben, akire Larry rámozdult? - Ez tuti? - suttogtam vissza. -Gondolj csak bele, hogy volt öltözve! Azt akarta elhitetni, hogy egy partira indul. Abban bízik, hogy most őrök nélkül kaphatja el a tanács tagjait. Én ugyanígy cselekednék. Leszámítva, hogy nem öltenék szoknyát - válaszolta. Az ajkamba haraptam, hogy meg ne szólaljak. A fiitteres blúzt nem említette! Amikor Connor tekintete ismét végigsöpört rajtunk, kicsit kijózanodtam. Mi a helyzet vele? - böktem Connor felé, amikor elfordult. - A tanács nem fogja hiányolni? Trevor egy pillanatra elgondolkodott. Melli majd azt mondja, hogy hátrahagyta, amolyan utóvédként. Nem akartok valamit mondani? - fordult hozzánk ebben a pillanatban Connor. Nem, nem uram - felelte Trevor, miközben kihúzta magát. A lelkes kis ólomkatona. Lelki szemeimmel máris egyenruhában láttam. Kicsit forrófejűnek tűnt. Ezt persze eszembe se jutott hangosan kimondani. Mellesleg az én fiúm szerepelt a jóslatban, és ez a hét bármelyik napján többet nyomott a latban, mint a kis- katona. Connor rám pillantott. Nem - vágtam oda. - Nincs mit megosztanunk veled. -Jó, akkor figyeljetek! Közölte, hogy ki fogunk menni a járaton - ebben nem volt semmi meglepő. Aztán két részre oszlunk és harcba szállunk. Az Alfa team erre megy, a Béta meg arra. Az utasításokat követni kell. Ennyit mi is tudtunk. Ez nem játék, hanem maga a valóság, lányok és fiúk! - nyomatékosította a mondandóját Connor. - A fegyvereket már elkészítettük, egyelőre el vannak zárva. Szenteltvíz, karók és nyílpuskák. Ne lőjetek egymásra. Ne célozzatok egymás lábára. Ennek a videojátéknak nincs újraindítás gombja. Világos? A srácok egy részének a tekintete azt sugallta, hogy ez roppant kúl. A többiekben az ragadt meg, hogy „ez nem játék". A videojátékra való hivatkozás már csak hab volt a tortán. Fedezlek - suttogta Trevor, kockáztatva, hogy magára hívja Connor haragját. Nyilvánvalóan észrevette harci felkészültségem hiányosságait. Kösz - hálálkodtam, szintén suttogva. Connor odament a Béta teamhez, hogy indulhassanak. Én Pamet és Vanessát, Larry új kedvencét figyeltem. Mindkét lánynak én lőttem be a haját. Mindmind lassan elvonultak mellettem. A szívem összeszorult. Úgy éreztem magam, akár egy anyamedve, aki épp harcba induló kölykeit figyeli, miközben tudja, hogy a harcnak semmi értelme. Alakuljon bár a legjobban, a srácok egy része biztosan nem fog visszatérni. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt,
hogy néhány heti gyakorlást követően sikerül legyőznünk a tapasztalt tanácsot. Minden bizonnyal rég kiépítették és megerősítették már a megfigyelőállásaikat. Hiába a beépített ember meg a médium, aki bármikor elszabadulhat. Connor megvárta, míg a Béta team elindul, és csak utána jött vissza hozzánk. Arra számítottam, hogy a csapat élére áll, ám ő a menet végéhez csatlakozott. Trevor és én egymásra pillantottunk. Szemből támadunk? - tudakoltam Connortól, mivel arra gondoltam, Trevornak mégiscsak igaza lehet, Melli eltereli az őrök figyelmét, így talán biztonságosabban becserkészhetjük a tanács épületét. Bár az is eszembe jutott, hogy különböző irányokból érkezünk majd, és szépen bekerítjük a házat. Connor rideg pillantást vetett rám: Nem. Jeges rémület futott végig rajtam, még az ujjbegyeim is belebizseregtek. -Te kiszállsz a buliból? - találgattam. - Ebből vérfürdő lesz. Ajkai felfedték fogait, világosan láttam a hegyes, halált hozó szemfogakat. Olyan volt, akár egy lecsapni készülő kígyó. Én is így festhettem, amikor táplálékra vadásztam? Hm. Talán nem is baj, hogy a vámpírok nem látszanak a tükörben. Mindenképpen vérfürdő lesz - sziszegte Connor. - De téged megmentelek. Ha vége a dalnak, külön- megállapodást kötünk a tanáccsal, és életben maradunk. A többiekre pillantottam. Amikor az emberalakot formázó céltáblákat meglátták, egyáltalán nem reagáltak, most viszont nagyon is valós rettegés tükröződött a tekintetükben. Connor talán már elég felnőtt volt ahhoz, hogy kihaljon belőle az emberség. Mi azonban még fiatalok voltunk. És nem felejtettünk. Meg sem fordult a fejemben, hogy eladjam a lelkemet, úgyhogy igyekeztem menteni a bőrömet is. Körülnéztem, arra számítottam, hogy valaki szót kér. Magam is meglepődtem, hogy végül én vállaltam be a dolgot. - Ide figyeljetek, emberek! - kezdtem jó hangosan. - Akarjuk, hogy egy lúzer vezessen minket, aki kész arra, hogy feláldozza a saját barátait, és még azt is megpróbálja bebizonyítani, hogy ez a mi javunkat szolgálja? Néhányan nemet mormoltak, köztük Trevor és Cassandra volt a leghangosabb. - Nem akarjátok bedobni magatokat? Önmagunk és barátaink javát szemmel tartva mindenre képesek vagyunk! Gondoljatok csak Marcyra és Rickre. Gondoljatok Bobbyra. Connor bármikor feláldozna minket, ahogy Melli is. Én erre azt mondom, SOHA TÖBBE! A srácok helyeslő ordításban törtek ki. Legyőzték a sokkot, és készen álltak, hogy bedobják magukat. Senki sem akart kimaradni az akcióból. Mindnyájan készen álltunk. Magamat is kis híján meggyőztem, hogy szó sincs arról, hogy bárkit is a halálba küldenék. - Kapjátok el! - mutattam Connorra. A csoport már hömpölygött is Connor felé, akinek még arra sem volt ideje, hogy lecsapjon valakit. De azért történt valami. A hozzá legközelebb álló srác keze már Connor felé lendült, amikor lefagyott a levegőben. Connor azonban egyszerre csak egy embert volt képes mentálisan lefegyverezni, úgyhogy villámgyorsan semlegesítettük. - Hozzátok ide! - utasítottam a srácokat. – Connor ismeri a tervet. Tudja, hova tartanak a többiek. - De ha nem árulja el nekünk? - kérdezte Trevor, miközben el nem engedte volna Connor karját. - Ezt rád bízom - mondtam, bár bele se gondoltam, mit akar ez jelenteni. Azt nem gondolhattam, hogy Trevor bármiféle képzést kapott volna a kihallgatások vagy a kínzások témájában. Tulajdonképpen reméltem is, hogy így van. Szerencsére Trevor bólintott, mint aki tudja a dolgát, úgyhogy megkönnyebbültem.
- Indulás! - adtam ki a parancsot. Az ajtóhoz léptem, ami a kis taktus nyomán azonnal fel is tárult. Nagyon meg tudnám szokni, hogy komolyan vesznek, állapítottam meg magamban. Tetszett ez a vámpírfőnöki szerep. Csak ne gyötört volna a gondolat, hogy háborúba viszem a srácokat. Nem igazán tudtam, mi szállt meg, mint ahogy azt sem, mit találunk a tanács épületében. Nem voltam tisztában az épület belső felosztásával, sem azzal, hogy mit tervez a másik csapat. Gyakorlatilag semmit sem tudtam. Lövésem sem volt a másik fél létszámáról. Istenem, mibe másztam bele! A Béta team nyitva hagyta a fegyverraktárt. Minden bizonnyal arra gondolhattak, hogy nem késlekedünk sokáig. Megparancsoltam, hogy mindenki szeretkezzen fel. Az engedelmességük nyomasztó súlyként nehezedett rám. Magamnak öt vízipuskát választottam, és azonnal fel is töltöttem őket a szenteltvizes tartályból, amit Trevor passzolt át nekem. Vigyáztam, hogy egyetlen csepp szenteltvíz se érintkezzen a testemmel. Arra pedig nem is akartam gondolni, milyen hatást gyakorolhatna a lelkemre. Nem mintha mostanában gyakran figyeltem volna rá, de azért... Trevor vízipuskákat és hegyes karókat választott magának. Az utóbbiak méretes darabok voltak, nem azok a könnyű gyakorlóbotocskák. A súlyos íjak a közelharcban, amikor az ellenség a félelem jelét keresve a szemünk fehérjét vizslatja, nem lettek volna túl hasznosak. Rábukkant pár megbízhatóan záró bilincsre is. Az egyiket Connoron alkalmazta, aki összevissza kapálódzott, hogy megakadályozza az akciót, de Trevor végül egy lövet szenteltvízzel rávette, hogy nyugton maradjon. A víz átette magát Connor pólóján, és belemart a húsába. A levegőt égő szőr és meleg vér szaga járta át. Jómagam igyekeztem mind a szagtól, mind Connor üvöltésétől elvonatkoztatni. Eszembe jutott a tévéhíradó, Bobby körözésével. Lehet, hogy ha adok egy „fülest" a zsaruknak, azzal leállíthatnám az erőszakhullámot. Bobbyt nem kaszlizhatnák be, hiszen rá kellene jönniük, hogy a testek, amelyeknek az elrablásával vádolták, most is szabadon járnak-kelnek. De nem szerettem volna tökre felkészületlen embereket ráküldeni a vámpírokra. Lehet, hogy az emberek túlélnék a nagy találkozást, de mi, vámpírok az érdeklődés középpontjába kerülnénk. Össznemzeti pánik törne ki, vagy pedig kísérleti nyulakká degradálnának minket. Semmiféle erősítés nem jöhetett szóba. Csak magunkra számíthattunk. Cassandra jött oda hozzám. Van valami terved? - kérdezte csendesen. Minden javaslatra nyitott vagyok - közöltem. Tehát nincs terv. Dolgozom rajta. - Dolgozz gyorsabban - javasolta. - Kösz. Jó ötlet. A járat végéhez érve Connorra emeltem a vízipuskámat. - Van kocsi a suli parkolójában? Connor a legszívesebben átdöfött volna a tekintetével, de nem akart neki összejönni. - Igen - szűrte végül a fogai között. Én vezettem a menetet. Kihúztam magam, ami nem volt egyszerű feladat. Tízcentis sarokkal ellátott cipőm csak az önbizalmamat fokozta, de ezt leszámítva... Annak is örültem, hogy nem süllyedtem nyakig a sárba - ugyanis egész nap esett. Hamarosan ott álltunk a kijáratnál lévő furgon mellett. Ez ugyanaz a verda volt, amit az első napon, azaz évszázadokkal ezelőtt láttunk Bobbyval a sportbolt előtt Akkor Pipihusi, Rick és Larry ült benne. Kinél van jogsi? - kérdeztem, bár lövésem sem volt, miért izgatom magam épp ezzel. Súlyosabb gondunk is volt, mint egy közlekedési bírság. -Nálam! - rikkantották többen is. Egy tüsi hajú srácot választottam, a sebesség megszállottjának látszott. Gondoltam, jól jöhet, ha egérutat kell nyernünk...
Hogy hívnak? Franknek. Oké, Frank. Pattanj a volán mögé. Trevor végigtapogatta Connor zsebeit. A slusszkulcsot átpasszolta Franknek, akinek az arcára széles, helyemen-vagyok típusú mosoly ült ki. A többieknek már nem is nagyon kellett magyaráznom a teendőket. Frank bepattant a volán mögé, a srácok meg azon nyomban nekiláttak a fegyverek felpakolásának. -Akkor most merre? - kérdezte Trevor. Hátrapillantottam, hogy megnézzem, mivel tartja féken Connort. Karókat láttam, talán közelről nem akarta bevetni a vízipuskát. Az egyik karót Connor szívére irányította. Odakinn fordulj rögtön jobbra - felelt Connor boldogtalanul, a tekintete üresen meredt a semmibe. Vagy feladta a harcot, vagy nagyon is töri a fejét valamiben. Frank beletaposott a gázba. A kocsi úgy megugrott, hogy mindenki hátrazuhant. Amint kijutottunk az udvarból, egyszer csak váratlanul, a semmiből megjelent egy verda, és elállta az utunkat. Frank beletaposott a fékbe, és mi előreestünk. Mégsem tudtuk elkerülni az ütközést, telibe trafáltuk az oldalát. Tisztában voltam vele, hogy a másik sofőr ezt alig úszhatta meg élve. A franc egyen meg, Rick! - kiáltottam olyan hangerővel, hogy az ablakon keresztül is hallani lehessen. Rick gyakorlatilag kizuhant a kocsijából. Keservesen igyekezett tartani az egyensúlyát. A nyílpuskáját Frankre fogta, a szeme tágra nyílt. Nehéz lett volna megmondani, vajon az adrenalin miatt, vagy azért, mert Connor befolyásolta a gondolatait. Nem mész te sehova - szólalt meg helyette Connor, megfejtvén a rejtélyt. Hogy akarsz te vezérkedni, ha senki sem hajlandó követni? - kérdeztem józanul. Megtalálom a módját. Mindenki szálljon ki a furgonból - adta ki az utasítást Rick egy másodperccel később. A hangját megemelte, de valahogy mégis színtelen volt, mintha valaki másnak... Connornak... a szavai szóltak volna a szájából. Lődd le Connort! - szólítottam fel Trevort. Magam is végezhettem volna a fickóval, de arra gondoltam, ha Connor váratlanul szembesül Trevorral, akkor elterelődik a figyelme Rickről, és így talán kapcsolatot teremthetek vele. Nem számítottam arra, hogy Connor visszacsavarja Trevor kezét, hogy rá irányítsa a nyílpuskát. Cass! Segíts neki! - kiáltottam, de Cassandra sajnos elég messze volt. A fegyveréért nyúlt, de az elsült, és a nyílvessző belefúródott műszerfalba, nagyjából középen köztem és Frank között, aki szaftosan elkáromkodta magát. Kis híján kiugrottam a bőrömből. Rick felé fordultam, és a szélvédőn át belemélyesztettem a tekintetemet hatalmasra tágult pupillájába. Rick! - kiáltottam. - Állj át, és azonnal segítek rajtad! Nincs több játszmázás! Ne érdekeljen, hogy a földi tested halódik. Öröklét lesz a sorsod! A nyílpuska kiszabadult, és Frank azonnal Rickre fogta. Látszólag komolyan gondolta, hogy képes átlőni az üveget, pedig Rick fegyvere sokkal komolyabb volt, acélheggyel felspécizett nyílvesszőkkel. Tedd azt le! - fordultam Frankhez. - Rick! Újabb néma, feszült pillanat következett. Hátrapillantva láttam, hogy Connorra annyi fegyver szegeződik, hogy egyszerre képtelen mindegyiket semlegesíteni. A fegyverek ugyan vízipuskák voltak, akadtak köztük élénk színűek, és olyanok is, amik csak műanyagból készültek, a cél azonban egyértelmű volt. Connor képtelen volt úrrá lenni rajtuk. -Gina! - kiáltott felém Rick. - Elfogadom, amit mondtál. Leteszem a fegyveremet, de csak akkor, ha egyedül jössz ki. -
Nagyot nyeltem, és egyértelműen megkönnyebbültem. Nem zártam ki, hogy trükközik, de tudtam, hogy amíg mi itt dekkolunk, addig barátaink a Béta teamből fedezék nélkül maradnak. Rizikóznom kellett. Hé, ti ott! - pillantottam Trevorra és Cassre. - Derítsétek ki, mi az úti cél. Ha kell, verjétek ki Connorból. Te pedig - fordultam Frank felé - vezess! Végül a srácokra is sort kerítettem: Kövessétek Trevor utasításait! Győznünk kell! Kocsit váltok - intettem Rick T-birdje felé. -De én nem tudom, hogy ... - bizonytalankodott Trevor. Szerinted én tudom? Ettől elhallgatott. Kinyitottam a furgon ajtaját, és egy nyílvesszővel találtam szemben magam, ami kissé a fejem mellett valahova a távolba mutatott. És bármikor rám irányulhatott. Megpaskoltam a kocsit, mintha csak egy vonakodó ló lett volna. Frank ezt biztatásnak vette, és hatalmas kanyarral indult is. Csak reménykedtem benne, hogy mindnyájan egyben jutunk el a tanács épületéhez. Mi van? - kérdezte Rick kihívóan. Közben óvatosan vizslatott, mintha kettőnk közül én lettem volna a nagy trükkös. Nyújtsd ide a csuklódat! - szóltam türelmetlenül. Semmi kedvem sem volt etyepetyézni a patkánnyal, még akkor sem, ha ezzel mindkettőnk életét megmenthetném. Te csak el akarod szedni a fegyveremet. -Ja. Nincs más választásom. Itt ülünk egymás nyakán, és tudom, hogy azon agyalsz, miképpen használd ki a helyzetet. Csábítóan rosszfiús mosoly ült ki az arcára. Az sok mindentől függ. Hagyjuk ezt! Ide a csuklódat! Rick idegesen elengedte a fegyvert, és felém nyújtotta a csuklóját. A körmei még az enyémnél is rosszabb állapotban voltak. Tövig rágta őket, és a bőrvágó ollót is rég használhatta. Tudtam örülni, hogy a vámpírok ellenállóak, így nem leszek tőle sem veszett, sem rühes. Készen állsz? - kérdeztem. Bólintott. Amikor azonban beleharaptam, megvo- naglott, a karja megrándult. Szorosan tartottam a karját, a srác pedig lassan lenyugodott, és olyan hangokat hallatott, mintha kifejezetten jólesne neki, amit csinálok. Gyanúsnak tűnt a dolog, úgyhogy nem is folytattam az akciót. Olykor a kevesebb több. A gyomrom ugyan nem osztotta ezt a gondolatot, úgyhogy még mindig hegyesen kimeredő szemfogaimat arra használtam, hogy behatoljak a saját csuklómba. Rick kábultan meredt maga elé. A másik keze, amivel egyelőre nem foglalkoztam, lassan elengedte a nyílpuskát, ami a földre zuhant. Rick meg se rezzent. - Szívjad! - nyújtottam feléje a csuklómat. Rick megremegett. Lehet, hogy túl sokat kívántam tőle. Láttam, hogy mindjárt elájul. Kicsit megpaskoltam az arcát, ami olyan jólesett, hogy áttértem a másik orcájára is. Rick kinyitotta a szemét. - Rajtad a sor, hogy igyál - közöltem vele. Rémület futott át az arcán, de aztán előrehajolt, hogy lenyalja a csuklómból csörgedező vért. Ne tökölődj, hanem szívjad! Ne nyald, nem vagy te kutya! Rick megragadta a csuklómat, rátapadt a sebre, és szívni kezdte, akár egy szivattyú. Csak akkor rántottam el a kezemet, amikor már biztosra vettem, hogy elég vért kapott. Oké, most már húzzunk! -szóltam, és feltéptem a T-bird hátsó ajtaját. - Nem érzek semmi különbséget! Ne akard, hogy még egyszer neked ugorjak. Még mindig élsz, afféle elővámpír-állapotban vagy. Ha szerencséd van, még ma éjjel meghalsz. Személyesen végzek veled. De most húzzunk.
20 -Gina! -harsant fel egy hang a fejemben. - Bobby! - válaszoltam hangosan. - Mi van? tudakolta Rick felém fordulva. A kocsi kicsit megfarolt. - Ne érdekeljen! Te csak vezess. Taposs bele! Lemaradtunk. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de ezt már megszoktam tőle. Bobby! - szólaltam meg ismét mentálisan. Hol vagy ? - Úgy festett az egész, mint egy rossz rádió. Vagy mintha valaki ráült volna a finom hangolóra. Úton vagyunk! Jobb lesz, ha sietsz! Megérkezett már az erősítés? Ok... - az adás megszakadt. Tehetetlenül a műszerfalra ejtettem a kezemet. A sebességmérőre pillantotta, ami mindössze 75 mérföldet mutatott. Biztosra vettem, hogy ez a verda ennél többre képes. - Ezt jelenti neked a „taposs bele"? A T-bird nem kifejezetten új. 80-nál berezonál. Előrenyújtottam a lábamat, és rátapostam Rick lábfejére. A kocsi megugrott, na jó, nem volt ez igazi szökellés, és Ricknek igaza lett. A kerekek úgy berezonáltak, hogy majdnem kiestek a helyükből. M-most mi-milyen gy-gyorsan megyünk? - tudakoltam kocogó a fogakkal. - Ö-öttel gy-gyorsabban - felelte. Mire sikerült ezt kicsit még feljebb tornáznunk, megpillantottuk a Béta team elhagyatott furgonját egy árokban, mindössze néhány méterre egy eldugott kocsifelhajtótól. Az útról nem látszott, hova vezet a felhajtó. Az Alfa team valószínűleg észre sem vette. O-oda a me-meglepi - jegyeztem meg. - N-nem kell gyalogolnunk. Rick lassított és megfordult. Erősen összezilált bensőm hálával fogadta a dolgot. Az utat fák szegélyezték, úgyhogy nem nagyon láttunk semmit. A fák ágai meg-megérintették a kocsit. Az eget sem láttuk. Egyszer csak vége lett az útnak. Az épület, ami kibontakozott előttünk, leginkább szentélyre emlékeztetett. Nagy volt, négyszögletes, méretes oszlopokkal, amelyeket felül timpanon fogott össze, bár nem igazán volt időm arra, hogy értékeljem az építészeti megoldásokat. Az azonban feltűnt, hogy nem mindegyik szobor visel ruhát, sőt némi aránytalanságot is tapasztaltam. A bejárati ajtóba beszorult egy kéz, így nem csukódott be. A kéz ujjai pókként tapadtak az ajtóra. Hűha! - suttogta Rick. Nyomás befelé! Kiszálltunk a kocsiból, és lassan elindultunk a ház felé. Csend volt, legalábbis egyelőre. Caplattunk tovább. Amikor beléptünk az ajtón, láttuk, hogy a kézhez semmiféle test nem tartozik. Mindössze pár vércseppet láttunk. Igyekeztem úgy tenni, mintha egy színjátszó kör épületében járnánk, ahol éppen a Sweeney Todd bemutatójára készülnek. Ahogy beljebb jutottunk, küzdelem zaja ütötte meg a fülünket: bútorok recsegtek, testek csapódtak egymáshoz. Keményen. Hölgyeké az elsőbbség - udvariaskodott Rick. Köszi, én is így gondolom, mert neked az a dolgod, hogy hátulról fedezz. Piszkos egy meló, de ezt is meg kell csinálni valakinek. Nem állt szándékomban több időt vesztegetni efféle ostoba csevejre Rickkel, a patkánnyal. Nem állt szándékomban az egész életemet azzal tölteni, hogy legújabb ivadékomat, vagy ki
tudja mimet egyelgessem. Nem álltam készen arra, hogy bárki felett is anyáskodjak. Mondjuk, jólesne egy kis jégkrém anyák napjára. De a nyomi kis megjegyzéseitől forgott a gyomrom. Bobby! - fordultam ismét hozzá mentálisan, hogy végre kapcsolatba lépjünk, és bevonhassam az akcióba. De nem kaptam választ. Belekapaszkodtam a gondolatba, hogy valami mással van elfoglalva, és nem halt meg. Az egész egy mókás nyomolvasó játékra emlékeztetett: vérnyomok, elszórt testrészek, kitépett hajtincsek, fél pár letört sarkú cipő. Egy lépcsőhöz értünk, amiről lövésünk sem volt, hová vezet. Lövésünk sem lehetett, mert az Alfa team eltakarta a kilátást. Trevor egy hegyes karóval hadonászott. A többiek nem voltak ilyen ügyesek. A lépcsőre hulló fegyverek zaja sok mindenről árulkodott. Ismerős arcokat láttam, akik a tanács vámpírjaival küzdöttek. A szívem mindent elkövetett annak érdekében, hogy kiugorjon a torkomból. Trevor minden különösebb előjel vagy figyelmeztetés nélkül összecsuklott. Mintha valaki kirúgta volna alóla a lábát. Még most is a kezében tartotta a karót, ami életveszélyesen kalimpált minden irányban. Gondolkodás nélkül odaugrottam hozzá, készen arra, hogy megvédelmezzem az ellenfelétől. Ebben a pillanatban azonban valaki váratlanul a földre taszította Trevor ellenfelét. Tüzesen égő szempárral találtam magam szemközt. A médium ott kuporgott a földön, és felmosolygott rám. Láttam a szemfogain megcsillanó vért. Nemrég ehetett. Trevor érdekében reménykedtem, hogy sikerült jóllaknia. Lentről egy lány kiadós dózis szenteltvizet zúdított a nyakába. Csak annyi történt, hogy a médium - némiképp természetellenesen - elfordította a fejét. Olyan volt, akár egy bagoly, vagy Linda Blair, amikor borsólevest evett az Ördögűző ben. Tekintetét le nem vette a lányról, harákolt egy kicsit, mintha köpni készülne. Aztán minden figyelmeztetés nélkül méretes vérköpet hagyta el a száját, amiben a gyomorsavon kívül valami más, erősebb anyag is lehetett, mivel a lány fülsértő sikításban tört ki, és csak sikított, sikított... Az agyam azt sikította, hogy húzzak el, de valami hülye okból bizonyára éppen nem voltunk beszélő viszonyban, mert teljesen figyelmen kívül hagytam. -Engedd el! - próbálkoztam egy határozott paranccsal. - Abból nem eszel - sziszegte. És éppen most nem volt nálam se hajspray, se lámpás! - Nem minket akarsz te! Nem te mondod meg, hogy mit akarok! - üvöltötte. -Jól van. Átráztalak. És most el akarsz intézni. Világos. De miért pont most? Ebben az őskáoszban?! Inkább élvezz ki minden percet! Párosíts össze mondjuk egy pohár finom Chiantival. Ezzel látványosan felhagytam a megőrültél? - nézésemmel. - Te most logikával próbálkozol? - mordult fel. Meg se hallottam Rick kaccantását. Próbáltam összeszedett maradni. Mi van?! Azt gondolod, nem jön össze, csak azért, mert lány vagyok? - Nem, azért, mert te te vagy. Imádtam volna, ha tudok tüzet okádni. Odapörköltem volna neki egy kicsit. Oké-zsoké, gyere és kapj el! Igyekeztem úgy tenni, mintha csak egy fatörzs lenne, ami ott hever az egyetlen kávéautomata és köztem egy lakatlan szigeten. Elszántan nekirontottam. Sikerült kikerülnöm a fogait. Kibillentettem az egyensúlyából, és a földre taszítottam. A tornatanárnőm örült volna, ha lát. Igyekeztem, hogy ne nézzek hátra, tudtam, hogy gyorsabban haladok, ha nem teszem. De mégiscsak visszanéztem. A médium közben talpra állt, pontosabban négykézlábra. Sokkal inkább emlékeztetett egy szöcskére vagy egy majomra, mintsem emberféleségre. A tekintetében nyoma sem volt józanságnak. Gondoltam, a legjobb lesz belehúzni. Jöjjön, aminek jönnie kell! Elrohantam, és közben olyasmiken szökkentem át, amikről nem is akartam tudni,
mik azok. Rettenetes zűrzavar támadt mögöttem. Arra gondoltam, talán a médium elengedett egy nyílvesszőt. De most már nem fordultam hátra. Bobby! - kiáltottam ismét az elmémben. Itt vagyok - a választ alig hallottam, de az egyértelmű volt, hogy elölről jön. Talán különösnek hangzik, hogy egyetlen szó alapján be tudtam lőni az irányt, de az életünk annyira bizarr fordulatot vett, hogy jómagam lassan megszűntem keresni a dolgok értelmét. Erre! - ordítottam Rick felé, mert attól tartottam, nem bírja gyilkos galopptempómat. Fohászkodtam, hogy ő és a többiek nehogy nagyon lemaradjanak. A jelenet, amibe betoppantam, lejegelt. Annyira, hogy a médiumnak sikerült eltrafálnia a térdhajlatomat egy kötéllel. Végiggurultunk a padlón, a gerincem kitekeredve nekicsapódott egy csomó testnek, de nem olyan soknak, mint amennyitől tartottam. Túl gyorsan gurultunk ahhoz, hogy megállapíthassam, akad-e a testek közt ismerős. Volt ott egy edzőruhás lány, akinek a fél arca hiányzott. Próbáltam meg se látni. Megszűntem gondolkodni. Pedig vámpírok vagyunk, vagy mi. Ha akarjuk, vissza tudjuk növeszteni az arcunkat. Ennyire jutottam. A sebéből ráadásul kiállt valami, ami roppant hegyesnek látszott. Taszító látványt nyújtott. A testem ezerrel tiltakozott, hogy hozzáérjek. Most, hogy összekaptam magam, a médium rám se hederített. A teremben lévőket vizslatta. Mellisande- dal kezdte, aki csurom vér volt, haja az arcába lógott. Körülötte ott állt a sleppje, meg az a pár srác, aki megmaradt a Béta teamből. Ott ült a teljes tanács is, Melli hátat fordított nekik. Benn voltunk a legbelsőbb szentélyben. Mind a tanács, mind Melli alattvalói valami láthatatlan erőmezőféle mögött tartózkodtak, Bobby, a pasim határolta el a két csoportot. Bobby arcán vörös, vérre emlékeztető izzadság gyöngyözött, fürtjei igéző szemébe hullottak. Ő volt a legszebb srác, akit valaha láttam. Persze ezt soha nem állt szándékomban közölni vele. A pasik furán tudnak reagálni az ilyesmire. De most nagyon büszke voltam rá, hiszen meg tudta akadályozni a vérontást. A tekintetünk találkozott. A szája megmozdult, mintha azt mondta volna, hogy Szeretlek. Felszínre tört buta kislány énem. Kicsit lemerevedtem, nem voltam felkészülve a hadd-veszítsem-el-a-fejemet érzésre. A remegésem mindenesetre enyhült. De nem olvadtam el teljesen, nem akartam ennyire lúzer lenni. A szerelem méreg. Kár, hogy ilyen cukkancs csomagolásban érkezett. Bobby! Engedd le az erőmezőt! - adta ki az utasítást Melli, aki nem óhajtott tudomást venni sem a médiumról, sem a mi kis intermezzónkról. Az én csapatom, az Alfa team ott tömörült az ajtónál, ledermedve a látottaktól. Nem! - szűrte a fogai között Bobby. - Ne nyisd fel az ajtókat. Nem fog a javadra válni! Bármivel próbálkozott is Melli, Bobby ellenállt. Ez az! De az is világos volt, hogy a végtelenségig nem fog tudni kitartani. Lesz itt még vérontás. És akkor valószínűleg az ő vére is folyni fog. Lemurok! - rikkantottam. A lemur volt a sulink jelképe. Bíztam benne, hogy elég sok srácban él még a szelleme. - Hagyjuk, hogy ezek az ostoba vámpírok belerángassanak minket a belvillongásaikba, vagy megvédjük magunkat? -Megvédjük magunkat! - kiáltotta Bobby az erőmező mögül, megtámogatva engem. Mellisande gyilkos pillantást vetett rám. A médium bizarr tekintete ismét rám fókuszált. Vagy ha pontosabban akarok fogalmazni: rám defókuszált. Az arca felém fordult, ám a tekintete elnézett a semmibe, ahol mintha a jövőt kutatta volna. Akarsz valamit? - kérdeztem. Nem tudom, mit pillanthatott meg, de elhúzódott tőlem. Továbbra sem bíztam benne. Alistaire! - kiáltott Mellisande a médiumnak. A tanács egyik férfi tagja meg a nő, aki ott volt Melli dolgozószobájában, suttogva megismételték a nevet.
Ez nem lehet! - mondta a fickó. -Nem is látszik rajta, hogy... - sóhajtotta az asszony. Ember? - fejezte be a mondatot Alistaire hátborzongató nevetéssel. - Nem, nem, szépségem. Nem hinném, hogy így áll a helyzet. Alistaire elhagyta azt a testet. De hát te halott vagy - sziszegte a férfi. - Mellisande végzett veled. Valóban így történt - ismerte be a médium, aki valahogy nyilván azonos volt Alistaire-rel. - Valóban halott vagyok. A halál átmelegített. A halál angyala. Igen, ez a helyzet. Én vagyok a halál fekete angyala, aki itt csúszok-mászok ezen a jelentéktelen helyen. Ha egy vámpír egyáltalán képes arra, hogy elsápadjon, a tanács tagja most ezt az állapotot testesítette meg. Egy kukkot sem értettem abból, amit Alistaire mondott, de az nyilvánvaló volt, hogy a szavai neki többet jelentettek, mint nekem. Ki lehetett egykor ez az Alistaire, akinek a feltámadása megrengette a helyet? Aztán kezdett összeállni a kép. Nem azzal vádolta a tanács Mellit, hogy végzett az apjával? Ő volna az? De hogy lehet? Lehet, hogy Melli bepróbálkozott, de mellétrafált. Aztán valaki más csavart egyet a pasason, és így lett belőle az, akit most viszontláttam. Lehet, hogy közösen főzték ki, miképpen lehetne kiszabadítani Alistaire-t a tanács ellenőrzése alól, csak az események véletlenségből rettenetes fordulatot vettek. De mit nekem múlt, villant az agyamba. Itt a tökéletes alkalom, hogy kitörjünk, míg a többiek el vannak foglalva magukkal. - Most! - adtam ki a jelszót. Felpattantam, kitéptem a vízipuskámat a mellemen lévő tartóból. Annyira megszoktam, hogy ott van, hogy szinte már benőtt a bordáim közé. Az Alfa és a Béta team megmaradt tagjai felpattantak. Melli megpördült a tengelye körül, tekintetével igyekezett átfogni a rá irányuló összes fenyegetést. Akik még kitartottak mellette - Pipihusi, Sasorr, Egyes és Kettes, a becenév nélküli szőkeség és Szikra -, úgy tapadtak rá, akár gumibugyi a gyerekre. Ugyanakkor az én embereim, az én lemurjaim, az én... barátaim is összetömörültek. Jóval többen voltak, és teljes joggal lenézték azokat az egykori cimboráikat, akiket a banya a játékszerévé tett. Aztán elszabadult a pokol. Felhangzott az első lövés. Egy nő fülsértő hangon felsikoltott. Képtelen voltam megállapítani, honnan jön a hang, mert Bobby ekkorra már lemerült, és az erőmező is gyengülni látszott. Elindultam Bobby felé, ám a tanács egyik női tagja le akart állítani. Ráirányítottam a vízipuskámat, amivel ő csak hegyes szemfogait és gyilkos körmeit tudta szembeállítani. Ügyes manikűr, állapítottam meg magamban. Minden egyes körmén egy-egy helyes kis hamis gyémánt csücsült. Ő az enyém! - közöltem vele. A miénk - sziszegte a nő. A szeme közé lőttem. A nő a földre hanyatlott. Miközben fájdalmasan vonaglott, gyorsan megmotoztam. Ott álltam Bobby közelében, és nála volt az erő. A nyavalyás lotyó szinte azon nyomban helyrepofozta önmagát. Megragadta a karomat. Műgyémántos körmei karomként mélyedtek a húsomba. Odébb rángatott, azt akarta, hogy minél távolabb legyek Bobbytól. Ismét ott találtam magamat a káosz kellős közepén. Felemeltem a vízipuskámat, hogy ismét elsüssem, de valamibe bevertem a könyökömet. Az ütés ideget érhetett, úgyhogy a kezem teljesen érzéketlen lett. Elejtettem a fegyvert, ami elgurult a földön. Nekicsapódott Pipihusinak, aki meg se rezzent. Kétségbeesetten megpróbáltam lerángatni a karomról a ruhámat. Már alig álltam a lábamon. Aztán a földre zuhantam, és a karom egyre különösebb szögbe hajlott. A körülöttem felharsanó harci kiáltások elszánt küzdelemről tanúskodtak. A csatazajtól senki sem hallhatta a nyöszörgésemet. Úgyhogy nem fogtam vissza magamat. -
Aztán valaki megragadta a másik karomat, és elrángatott a fogva tartómtól. Vagy legalábbis bepróbálkozott. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha fölnégyelné- nek. Éppen úgy, mint Mel Gibsont a Braveheart-ban. Képtelen voltam levegőt venni, ami ahhoz kellett volna, hogy felordítsak. A látásom elhomályosult. Aztán enyhült a helyzet. Egy pillanatig azt hittem, valami megszakadt bennem, és a fájdalom hiánya már maga a halál. A hirtelen megkönnyebbülésnek köszönhetően tudatosíthattam, hogy ki az, aki kötélhúzást játszott velem. Sasorr. Nem elég neked, hogy egyszer már végeztél velem? - tettem fel a kérdést, aminek a kimondásába szinte belesajdult a mellkasom. Nem jött válasz, ehelyett megperdített, és lényegében fő ellenségem, Melli karjaiba taszított. A fickó ezzel sem törődött, mert egyből nekiesett a gyémánt- körmös vámpírmacának. Halott vagy! - üdvözölt Melli. Kösz az infót. Lehet, hogy nem mondtam volna semmit, ha észreveszem a kezében tartott karót. Nálam nem volt semmi. Egy árva vízipuska vagy bot sem. Úgy tűnt, vesztettem. Mellisande váratlan mozdulattal felém szúrt, készen arra, hogy agyondöfjön. Én pedig sehova sem menekülhettem. Mögöttem Sasorr is nagy csatában állt, hangyányi helyet sem hagyva a számomra. Innen csak egyetlen, végzetes út vezetett kifelé. De én még ennyire sem mondhattam magamat szerencsésnek. A fegyvere úgy mélyedt belém, akár a vajba. A fájdalom oly erővel lángolt fel bennem, hogy a világ elfeketedett előttem. A térdem összecsuklott, a földre omlottam. De nem haltam meg. A nyavalyás Melli célzóképessége ugyanakkora csőd volt, mint a személyisége. Ugyanakkor éreztem, ha újra nekifut a dolognak, semmit sem tehetek ellene. A testem megszűnt engedelmeskedni. Osz- szeszedtem magam, a karó után nyúltam, hogy Mel- li ellen fordítsam. A szinapszisaim vagy mik azonban csak alábbi üzenetet voltak hajlandóak közvetíteni: egy átkozott bot mered ki a mellkasomból. Valaki megütötte Mellisande-ot. A nő kis híján rám zuhant, Sasorrnak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia. Mindez ott zajlott fölöttem, én meg csak hevertem a földön élettelenül. Gina! - szólalt meg egy hang a fejemben. Bobby! Különös melegség vett körül, úgyhogy kis híján megfeledkeztem a karóról meg a körülöttem harcolókról, akik remélhetőleg nem halnak meg. Miattam. Azt is majdnem elfelejtettem, hogy még mindig nem találtam meg Marcyt. Olyan volt az egész, mint az első igazán meleg tavaszi nap, amikor először lehet rövidnadrágban frizbizni, fogócskázni. A szívem ugrált, attól tartottam, fölszúrja magát a belém mélyesztett karóra. - Elég! - kiáltotta Bobby, immáron nem a fejemben. Ügy áradt belőle az erő, akár egy rockkoncert színpadáról. Libabőrös lettem, minden egyes hajés szőrszálam készen állt arra, hogy az égnek meredjen. Erről persze eszembe jutott, hogy nem kellene úgy hanyagolni a szőrtelenítést. A teremben mindenki ledermedt. Kivéve engem. Hirtelen úgy éreztem, mintha ismét erő költözött volna a kezembe - ezt talán Bobby energialöketének köszönhettem. A szememet szorosan becsukva összeszedtem minden erőmet, hogy felemeljem mindkét kezem, és összezárjam a mellkasomból kiálló karó körül. Bobbynak időközben sikerült elvarázsolnia a hallgatóságát. Új erő jelent meg a városban, és ez mi vagyunk - jelentette ki. Látszott, hogy sikerült teljesen ösz- szeszednie magát. Kifejezetten erősnek tűnt. Ezzel az erővel számolni kellett. Nem érdekelnek mások küzdelmei. Ezeket a csatákat másutt kell megvívni. Mostantól Mozulla egy normális város! Szavainak ereje magával ragadott. így voltak ezzel a többiek is. Nemcsak az új törvényt igyekezett lefektetni, hanem a valóság alapjait. Ami sokkal, de sokkal királyabb dolog volt. Kíváncsi voltam, hogy bármelyik fél is életben hagyta volna-e, ha sejtették volna, mire képes.
A testem még mindig bizsergett, amikor megragadtam a mellemben lévő karót, és kezdtem lassan kifelé húzni. A testem többször megrándult, de végül sikerült a dolog végére jutnom. Az pedig kifejezetten jó volt, hogy már eleve a földön feküdtem, mert a kiújuló fájdalomtól biztos összerogytam volna. Kifelé, lemurok! - fejezte be a mondandóját Bobby. Majd odalépett hozzám. Karjait a hónom alá csúsztatta, és segített felállni. A mellkasom lángban égett. Nem sokáig tudom kordában tartani őket! - suttogta Bobby a fülembe, teljesen lerombolva bennem az ábrándképet, miszerint a fiúm egy félisten. Mindent elkövettem, hogy sikerüljön lábra állnom. Marcy? - suttogtam vissza. Tudom, hogy hol tartják bezárva. Biztosan gigantikus erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki bizonyos embereket lebénítson, másokat viszont kiszabadítson a dermesztő szorításból. Talán ezért történhetett, hogy amikor körülpillantottam a szobában, láttam, ahogy Mellisande és a médium összerándulnak. Eszembe jutottak Connor szavai arról, hogy Mellisande roppant ellenálló, akárcsak én. Csak reménykedhettem, hogy Bobby, a „kulcs" elég energiát halmozott fel magában ahhoz, hogy visszatartsa a nőt. Ami a médiumot illeti... ő biztosan a saját törvényei szerint működött. A többiek - Frank, a tüsi hajú srác, aki a furgont vezette, Cassandra, Katié és Di és még sokan mások - elindultak kifelé. A földön egy koboldfrizurás lány hevert. Felismertem a munkámat. Odaléptem hozzá, és megfordítottam a testét. Azt hittem, megszakad a szívem. Tehetetlen voltam. Valaki pontosabban célzott, mint Melli. Gyere már! - figyelmeztetett Bobby. A kijáratnál állt, a többiek kifelé igyekeztek, amíg lehetett. Elindultam felé. Közben még egy ismerős testen, Rickén kellett átlépnem. A mellkasa emelkedésén látszott, hogy még mindig lélegzik, de már alig volt benne szufla. Különösnek tűnt, hogy a kis kobold, az örökéletű vámpír nem maradhatott életben, miközben Rick, az ember igen. Ami egyet jelentett azzal, hogy magammal kell vinnem. Nem hagyhattam, hogy a tanács prédája legyen. Segíts! - fordultam Bobbyhoz. Ha nem lett volna a mellsebem, egyedül is boldogultam volna Rickkel, hiszen vámpírként emberfeletti erővel rendelkeztem. A sebem viszont borzasztóan fájt. Néha úgy éreztem, mindjárt kettéhasadok. Előbb-utóbb jelentős mennyiségű vérre lesz szükségem, az egyetlen emberi donorom azonban jelen pillanatban nem állhatott a rendelkezésemre. Bobby segítségével kivonszoltuk Ricket a hallba. Miután mindnyájan kijutottunk, Bobby bezárta az ajtót, és a biztonsági zárral is machinált valamit. Aztán közölte, hogy innentől egyedül kell boldogulnom. Rajtam múlik, hogy tovább vonszoljam Ricket, és biztonságos helyre vezessem a többieket. Ő Marcyért indul. Már éppen javasolni akartam, hogy ő vállalja be a vonszolást, és én indulok Marcy keresésére, amikor hatalmas robbanás rázta meg a bezárt ajtót. Gyertek gyorsan! - szólalt meg Bobby. Mivel ő volt az, aki tudta, hol kell keresni Marcyt, én viszont nem, kicsit érthetőbb lett a számomra a feladatok leosztása. Trevor a lépcsőn feküdt, ugyanott, ahol összerogyott. Fel-felnyögött, néha pislogott. Trevor! - csattantam fel. A srác kinyitotta a szemét, de a feje éppen csak megmozdult az irányomban. Ha már nem haltál meg, akkor segíts nekem! Kapd össze magadat, és terelj fel mindenkit a furgonra. Cassandra, aki mögöttem állt, rémült pillantást vetett rám, de azonnal odalépett Trevorhoz, hogy segítsen neki feltápászkodni. Én pedig vérbeli parancsnokként szemmel tartottam, hogy minden emberem élve jusson ki az épületből.
Az út szabad volt, a srácok nyomultak is kifelé. Egyedül Dit tartottam vissza, hogy segítsen kivonszolni Ricket. Di megragadta a srácot, megpróbálta felemelni, ám rögtön vissza is engedte a földre. Ez meghalt - fújtatott keservesen. Hé, ébresztő! Hidd el, hogy csak eszméletlen, és mindjárt jobban lesz - biztosítottam. Di nem kezdett el vitatkozni, de láttam, viszolyog attól, hogy hozzáérjen Rickhez. Legalább annyira irtózott, mint én a majonéztől vagy a zsíros túrótól. Még a gondolatukra is megborzongtam. Ilyesmi nem juthat be a testembe, és punktum. -Fel a furgonra! - kiáltottam. - Amint megtelik, indulás! Mi majd a másik verdával megyünk. Önállósodom. Én megyek a T-birddel. Már az ötletnek is örültem. Kicsit összetorlódtunk, amikor az élen haladók megálltak, hogy felszedjék egy másik barátunkat, az ajtót kitámasztó kéz tulajdonosát. Kész csoda volt, hogy a lány még mindig él, bár nem látszott különösképpen boldognak. Továbbindultunk. Mögöttünk egy komolyabb robbanás hangja hallatszott, és tudtam, hogy az ajtó, amit Bobby megbűvölt, már nem sokáig tartja magát. Gyerünk már, gyerünk! - mormoltam magam elé, miközben Bobby és Marcy járt a fejemben. Fohászkodtam, nehogy ismét elkapják őket. És nehogy igazán meghaljanak. Az éjszaka kellős közepén hagytuk el a házat. Őrült tempóban robogtunk a furgonhoz. Gyorsan! - biztattam a csapatot, bár erre semmi szükség nem volt. Mindenki beugrott, bár többen voltak, mint ahány ülés. Valaki - talán Trevor - enyhített a helyzeten azzal, hogy kinyitotta a hátsó ajtót, és kihajította Connort. Vajon hogy magyarázza majd meg a történteket Mellinek, ha az kiszabadul? Mármint ha a tanács nem végez vele. De nem ez volt a főlényeg. Connortól megszabadultunk, nekem és Ricknek azonban mégsem jutott hely. Mássz be! - mondtam Dinek. - Őt elviszem én. Di elengedte Ricket, úgyhogy most a teljes súlya rám nehezedett. Menjetek vissza Mellisande házába! - ordítottam előre. - Addig találjátok ki, hogyan lehet biztonságossá tenni a helyet, mert tutira utánunk jönnek! Meghalt valaki, hogy így főnökösködsz? - kiáltotta valaki, minden bizonnyal a Béta teamből, hiszen mi az Alfa teamen belül már rég tisztáztuk ezt a kérdést. Senki. Eddig - feleltem. Egyelőre beértem ennyivel. Majd holnaptól roppant demokratikusak leszünk. Nem gondoltam, hogy túlzásba estem volna. A tüsi hajú Frank nagyon belejött a vezetésbe. Rutinosan becsapta az ajtókat, majd hatalmas gumicsikorgással indított. Nem kellett neki kétszer mondani, hogy mit csináljon. Egy hajszállal kerülte el a nagylábujjamat. A legszívesebben elátkoztam volna, de arra kellett gondolnom, hogy csak az utasításaimat hajtja végre. Amennyiben kicsit kaotikus volnék (amit nem gondoltam), az ő dolga csak annyi, hogy elkerülje a frontális ütközést. A kulcsokat keresve gyors mozdulatokkal megmotoztam Ricket. Szerintem sajnálhatta, hogy az egészből semmit sem érzett. A kulcsok a jobb zsebében voltak, viszonylag könnyen, minden kellemetlenség nélkül ki tudtam horgászni. Ricket magam után vonszolva eljutottunk a T-birdig. Nagy nehezen becsúsztattam a hátsó ülésre, én pedig beültem a volán mögé. Aztán vártam egy kicsit. Pedig megfogadtam, hogy ilyesmire nem kerülhet sor. Ott állt a másik furgon, ami Bobbyra és Marcyra várt. Szerintem viszont Bobbynak lövése sem volt róla, hogy kell elkötni egy járgányt. A herceg-fehér-lovon mentalitás ebben nem sokat segített. Mégis rossz érzés volt nélkülük elindulni. Úgy éreztem, hátat fordítok nekik. Ha nem lett volna ott Rick, tuti, hogy visszamegyek a házba. De nem volt nálam se mobil, se semmi más (vedd észre, hogy csak akkor van nálad ilyesmi, ha semmi szükséged rá), úgyhogy
a megtalálásuk Marco Polo arányú vállalkozás lett volna, ami csak lassítja a dolgok menetét, és netán a tanácsnak is sikerült már kitörnie a bezárt ajtón. Ott dekkoltam. A dolog nem tartott olyan sokáig, mint ahogy éreztem, de legalább ötször feldobtam a talpamat az unalomtól. Végül a nagy semmiből előbotorkált Bobby és Marcy. Marcy borzalmasan nézett ki. Mintha a fodrász elöl G.I. Jane-esre akarta volna vágni a haját, de a hátsó fertályt meghagyta hosszúnak. Az összhatás gömbhalra emlékeztetett, de legalább láttam, hogy a koponyája már visszanőtt. Kikászálódtam a kocsiból, megöleltük egymást. Marcy szeméből csak úgy ömlöttek a krokodilkönnyek. Tudtam, hogy mindjárt bevörösödnek, de nem bántam, mivel sötét ruha volt rajtam. -Nem hagyhatnátok ezt későbbre? - kérdezte Bobby, miközben a semmibe bámult. Ebben a pillanatban hatalmas robbanás és dörrenés hallatszott a ház belsejéből, a teremajtó biztosan kirepült a keretéből, és a szemközti falhoz csapódott. Marcy felsikoltott. Nyomás hátra! - kiáltottam, és gyakorlatilag rátaszítottam Rickre. Marcy ismét sikoltott, de mi meg se hallottuk. A motort eddig sem állítottam le, de most aztán beletapostam a gázba. A padlóig nyomtam a pedált. A gumik csikorogtak, T-bird megugrott, és már ott se voltunk. Bobby majd a nyakát törte, hogy hátra tudjon nézni. Nyilván nem akarta elhinni, amit a visszapillantó tükörben látott. Követnek minket? - tudakoltam. Nem - felelte. A hangjában meglepetés csengett. De miért nem? Hülye kérdés volt, de valahogy kicsúszott a számon. Úgy hangzott, mintha azt akartam volna, hogy kövessenek. Szerintem úgy találják, hogy az éjszaka folyamán már nincs elég idő egy újabb összecsapáshoz. Tervük tutira nincs, és azt sem igazán tudják, hogy a részünkről mire számíthatnak. Ráadásul meg kellene állapodniuk Mellisande-dal és a barátaival. - Akkor majd holnap? Talán. Még újoncok vagyunk, de a tanács helyében én nem adnék elég időt magunknak arra, hogy kitaláljuk, mi legyen a következő lépés. - Szerinted a bűverőd nem tudja visszatartani őket? - Ezt manapság így hívják? - Tudsz jobb szót? - vigyorogtam szemérmetlenül. Bobby viszonozta a mosolyomat, és pár perc múlva már el is felejtettem, miről beszéltünk. Döglesztő volt, ahogy ült mellettem, és csak én számítottam neki. - Vigyázz a fára! - sipította Marcy a hátsó ülésről. Gyorsan visszanavigáltam a verdát az út közepére, Így megúsztuk a dolgot. -Jól vagy? - fordultam Marcyhoz, olyan hangsúly- lyal, amiből megérthette, hogy utálom, ha beleszólnak a vezetésbe. Marcy Rick lábain kuporgott. Hitetlenkedő pillantást vetett rám. Naná. Csak egy jó kis zuhany, meg egy J. Lo- paróka, és máris olyan friss leszek, mint egy piros alma. - Helyes. - Most te vagy itt a főnök? - tudakolta. Részben tulajdonképpen igen - feleltem, és közben Bobbyra is vetettem egy pillantást. - Oltári.
21 Az egész ház tele volt vámpírokkal. És sehol egy ember-őr, aki vigyázna ránk, miután a fárasztó éjszaka után hajnalban halálosan mély nappali álomba zuhantunk. Az ellenfeleink, mind Melli, mind a tanács tagjai sokkal jobb helyzetben tudhatták magukat. Ráadásul Melli embereinél volt a kulcs és a beléptető- kód. Mivel eddig Bobby nem élt együtt a többiekkel, ahogy én, mindenki tőlem várta a célra vezető védelmi stratégiát. Totál fura volt a dolog. Belegondoltam, milyen lenne az életem, ha királynő vagy koronahercegnő, esetleg popdíva lennék. Nekiláttam a feladatok leosztásának. Trev! Tiéd a pince. Találd ki, mi legyen a csapóajtóval. Ha végeztél, gyere vissza, és nézd meg, mihez kezdjünk ezekkel az ablakokkal. Trev? - mormolta Cassandra vészterhesen, mintha nem használhatnám azt a becenevet, amit esetleg ő talált ki. - Most nincs idő két szótagú nevekre! Trevor magához intett még pár srácot, és Cassand- rával együtt elindultak a pincébe. Bobby, nincs valami ötleted, mi legyen a bejárati, illetve a hátsó ajtóval? - Pár penny. - Pár penny?! - visszhangoztam ostobán. Úgy van. Ez egy ősi trükk. Szoríts be pár érmét az ajtó és a kerete közé, és akkor se ki, se be. Hacsak nem ütsz lyukat a testeddel magába az ajtóba. Ránéztem. Úgy. Remek ötlet. Leszámítva, hogy nem is sejtem, hol tartja Melli az aprópénzes pitlijét. Nem próbálkoznál meg azzal a módszerrel, amit a tanács bejárati ajtaján alkalmaztál? Magad is láttad, hogy az mennyire vált be - felelte. - Különben is, másra tartogatnám az erőmet. - Ertem. Pár másodpercig töprengtem, aztán továbbmentem a korábbi csapás mentén. Oké, emberek! Akkor most építünk egy régimódi barikádot. Az ajtónál és az összes ablaknál. Persze, sokkal egyszerűbb lett volna fellógatni pár fonat fokhagymát az ablakoknál, de kicsit nehéz olyan ellenséggel felvenni a harcot, akinek ugyanaz a gyenge pontja, mint neked magadnak. Ráadásul nem gondoltam, hogy Melli tartana ilyesmit a háznál. -Mindent bele! - szólaltam meg végül, mivel észrevettem, hogy még mindig meredten bámulnak. Ezt hallván azonban szertespericceltek. Bobby is készülődött már, de én megragadtam a grabancát. Az energiakészlete igazán elismerésre méltó volt, de ha itt valami félremegy, azt csakis az én számlámra írják majd. Mit felejtettem el? - szegeztem neki a kérdést. A szeme csak úgy csillogott. Akadnak srácok, akik magasról tettek volna a csajra, aki megpróbál parancsolgatni nekik. De nem az én pasim. Szerintem mindent pompásan csinálsz. Hagyd ezt! Azt várom tőled, hogy legyél nagyon kritikus. Mindent bele! Bobby elgondolkodott. Látszott, hogy képtelen levenni a szemét az ajkaimról, és erre a zónára is kiterjesztette a „mindent bele" gondolatát. Jómagam is nyugalomra vágytam, és belefért a dologba egy külön szoba, meg minden. Hagyjuk ezt! - kértem rekedt hangon. De később benne vagy? - tapogatózott. Ha módom lesz rá. De most mit tegyünk a nyugalom érdekében? Nem tudom, mit mondjak erre. Az ablakok meglehetősen gyengék. Ha találunk is elég cuccot az elbarikádozásukra, ez az egész akkor is esetleges megoldás. Mellesleg védekezéssel nem nyerjük meg ezt a csatát. Utálom, hogy ezt kell mondanom, de támadásra kell váltanunk.
Beleharapott az ajkába. Úgy, hogy én is arra vágytam, bárcsak belém harapna. Vagy legalább megkóstolna. Megvan - mondta végül. - A karós verem. Tessék? Ez egy ősi vadásztechnika. Tereljük az áldozatot egy gödör felé, ami tele van karókkal, amik elvégzik helyetted a hentesmunkát. Remegés futott végig rajtam. Azt akarod mondani, hogy ássunk gödröket az ablakok alá, és aztán az ellenségeink majd szépen belepottyannak? Nem, nem - hadonászott Bobby, mintha el akarta volna hessinteni a képet. - Állítsuk fel a karókat az ablakok irányába, olyan szögben, hogy ha valaki be akarna jönni, akkor felnyársalná önmagát, de legalábbis komolyan megsérülne. Arcomat a tenyerembe temettem. A kép rémisztőnek tűnt. Magam elé képzeltem, ahogy valaki átküzdi magát az ablakon, és aztán hoppá, felnyársalja magát. A mellkasom belesajdult a fájdalomba. De meg kellett védenem az embereimet, akik le nem vették rólam a tekintetüket. Lássatok neki! - adtam ki az utasítást, miközben megacéloztam magamat. Imádom, amikor főnökösködsz - jelentette ki Bobby, miközben megnyalta dögös ajkát. - Én pedig... azt, amikor ilyen sikeresen bevállalod az alfa hím szerepét... - Szerencsére sikerült megakadályoznom, hogy az imádlak vagy szeretlek szó csusz- szanjon ki a számon. Azért reméltem, hogy azt érzékeltettem vele, hogy mostantól tutira számíthat rám. Bár nem voltam egészen biztos benne, hogy tényleg erre az útra óhajtok lépni. Nem, tutira nem. -Nyomás! - adtam ki a parancsot, ha már annyira szereti az ilyesmit. - Mindjárt vége az éjszakának. Bobby egy gyors csókot nyomott a számra, ami felnyomta a hőmérsékletemet, aztán már ott sem volt. Odaléptem a többiekhez, hogy segítsek nekik az ajtóhoz taszigálni Melli asztalát. Felötlött bennem, hogy azzal, hogy elbarikádozunk ajtót-ablakot, egyidejűleg magunkat is elvágjuk a külvilágtól. Ha támad valami gubanc, nem lesz hová visszavonulni. 22 Merő luxus volt egy olyan szobában ébredni, ahol rajtam kívül nem szunyáit még harminc-negyven másik ember. Kinyújtózkodtam. Aztán észleltem, hogy egy közepesen meleg test hever mellettem. Hajnalban együtt ájultunk bele az ágyba, bár arra már nem maradt időnk, hogy éljünk az alkalommal. Felkönyököltem, megsimogattam Bobby bordáit, amire pislogni kezdett. Ideje volt ledobnunk az akcióban elgyötört cuccokat, és felkapni valami kényelmes holmit. Bíztam benne, hogy Bobby sportalsót ölt, de kiderült, hogy a bokszer fazont kedveli. Én maradtam a Victoria's Secret márkájú tangabugyimnál és a félkosaras melltartómnál. Amikor Bobby meglátott, széles mosoly ült az arcára. Fantasztikus vagy! - lelkendezett, még mindig álmos hangon. Szia, te vezérbika! Meg tudnám szokni, hogy nap mint nap így ébredjek. Ebben a pillanatban annyira lélegzetelállítóan nézett ki, hogy csak egy halk igen hagyta el a számat. Egy pillanatig még parázsló tekintettel méregettük egymást. A feszültség nőttön-nőtt. Végül megcsókoltuk egymást. Bobby egyik kezével a hajamat simogatta, miközben visszafektetett a párnára, és most - a másik karjára támaszkodva - ott magasodott fölöttem. A vér, ami még megmaradt a testemben az előző napi akciót követően, most sebesen keringett, életet lehelve testem minden sejtjébe. Jobb volt bármilyen mochachinónál, még annál is, amihez kísérő sütit is adnak.
Hajamat simogató keze lassan a nyakamra siklott, és megpihent a melltartóm pántján. A tisztelettudás még mindig nem párolgott el belőle, amit felpiszkált hormonjaim igencsak nehezményeztek. Egy távolinak tűnő részem közben folyamatosan figyelmeztető jelzéseket küldött az agyam felé valami olyasmiről, hogy még nem vagyunk túl a veszélyen, és hogy őrködnünk kellene, de a sokkal közelibb érzések minden figyelmemet lekötötték. Végigcsúsztattam a kezem Bobby hátán, majd piszkálgatni kezdtem a bokszerje szélét. Ugyanúgy, ahogy ő bizgette a melltartóm pántját. Bobby felmordult, majd elhúzódott tőlem, ami egyáltalán nem volt kívánatos effektus. Fel kell kelnünk! - jegyezte meg Bobby, miközben tekintetét a szemembe mélyesztette, úgyhogy láttam a vonakodását. - Nem hinném, hogy Melli, vagy a tanács annyiban hagyta volna a dolgot. Lehet, hogy már rég összekapták magukat. Annyira örülök, hogy kettőnk közül legalább az egyikünkbe szorult némi önuralom feleltem keserűen. Úgy éreztem, mintha elveszítettem volna egy fontos csatát. Nem voltam képes elérni, hogy elveszítse az önuralmát, miközben engem nem nagyon kellett volna biztatni. A jövőben sokkal óvatosabbnak kell lennem. Már éppen készültem, hogy feltápászkodjak, amikor Bobby átölelt, és kivárta, amíg ráemelem a tekintetemet. Fogd már fel, hogy azt akarom: amikor veled vagyok, semmi se terelje el a figyelmemet. Leesett a szám. Bobby egy csókot nyomott rá. Neked totális figyelem jár, megérdemled. Megcsókolta a szememet, és ez a csók kicsit sem tűnt testvériesnek. Kicsit megenyhültem. -Jól van. De nem hiszem, hogy ilyen gyorsan összekapják magukat. Nehogy aztán kiderüljön, hogy ez volt az egyetlen nyugodt pillanatunk, és megbánd a dolgot. Máris bánom - felelte Bobby, sugárzó tekintettel. Isten bocsássa meg, de hittem neki. Rendben. Szedjük össze magunkat! Úgy beszélsz velem, mintha büntiben volnék. Hidd el, mindent el fogok követni annak érdekében, hogy megbocsáss. A franc essen beléd! Bobby elmosolyodott, ajkaim felfelé irányuló görbülete pedig redvesül árulkodott az érzéseimről. Újabb csodálatos pillanat következett, bár ez nem volt olyan intenzív, mint az előző. Mássz le rólam, hadd öltözzek fel! - adtam ki az újabb utasítást. Igenis, hölgyem! -Jól jegyezd meg, hogyan festek fehérneműben, mert ha még egyszer hölgyemnek szólítasz, többé nem látod a bugyimat! Bobby egyszerűen csak rám mosolygott. Kinyújtottam a nyelvem, de aztán rögtön visszavonulót fújtam, mivel annyira zavarba jöttem, hogy képtelen voltam elviselni Bobby tekintetét. Ha tényleg berágott volna a szövegemre, most sokkal könnyebb volna a dolgom. De ő elmosolyodott, és ezzel totál kizökkentett. Na mindegy. Bevettem magam a gardróbszekrénybe. Amióta vámpír lettem, először adódott ilyen alkalom. Legalább trendi cuccokban nézzek szembe a sorssal. A szekrény, mint kiderült, a szöszi kiscsa- jé volt, tehát az ő szobáját szálltam meg. Mivel ő „tavasz" típusú volt, én meg totál „nyár", a lehetőségek száma meglehetősen korlátozott volt. Végül találtam egy borvörös ruhát, meg egy hozzáillő, bár kicsit markáns, telitalpú cipőt. Beleszántottam a kefével a hajamba, feldobtam egy kis vakolatot, majd kivonultam a nyüzsgő hallba. Úgy tűnt, mások is emigráltak a hálóteremből, és szintén az első emeleti szobák valamelyikében aludtak. Amint megjelentem, Cassandra a nyakamba ugrott. Meglepett a dolog, mert azt hittem, elvonult valahová Trevorral.
-Te, Tammy, az a lány, akinek a karja, tudod... nincs túl jól. Nagyon kéne neki egy kis vér... Mi a helyzet a bunkerben lévő raktárral? Megnéztem tegnap éjjel. Tök üres. És a konyha? Alig néhány palackra akadtam. Semmiképp sem lesz elég. Vagy Mellisande épp várta az új szállítmányt, vagy van valahol egy titkos raktára. Hirtelen nagyon kezdett bántani, hogy jó pár percet elhetyegtem Bobbyval, miközben a többiek tették a dolgukat. Próbáltam kitalálni, mit tegyek. Melli azt mondaná, félre a löttyedtekkel, és azokat kell felpörgetni, akik még képesek valamire. Most már tudtam, mi a teendő. Van még valaki Tammyhez hasonlóan rossz állapotban? Amennyire tudom, nem. Azok közül, akik visszajöttek, senki. A hallban egy pillanatra csend lett. Adjatok neki egy teljes palackot! Számoljátok meg, összesen hányan vagyunk, és a maradék vért osszátok el igazságosan kis poharakba. Trevor vagy valaki más hívjon össze mindenkit a földszintre. Cselekedjünk szervezetten! Cassandra bólintott, aztán kicsit tétovázott, majd közelebb lépett, és kezet nyújtott. - Ne parázz! Minden rendben lesz - szólt. -De ha elbaltázom? - kérdeztem, megengedve, hogy lássa a páncélzatomon lévő repedést. Látod, mondtam magamban, be akartad engedni Bobbyt, és az ajtó szélesre tárult. - Akkor majd szólunk - felelte Cassandra. - Előtte vagy utána? - Egyet se félj! - bátorított Cassandra. Aztán eltűnt, mielőtt még feltettem volna pár hasonlóan kemény kérdést. Mondjuk azt, hogy amikor egy vonat 100 mérföldes sebességgel hagyja el Bostont, és egy másik, egy órával később New Yorkból induló vonat szintén 100 mérföldes sebességgel halad, akkor sor kerül-e a két vonat frontális ütközésére. Hát igen, az én elmémben már nem egy vonatkatasztrófára sor került, de szerencsére miénk volt a hazai pálya előnye. Bobby közvetlenül mögöttem állt, éreztem, ahogy a hátamhoz simul. Karját a derekam köré fonta, és a hasamat simogatta. Aztán egy puszit nyomott a vállamra, és így szólt: - Segítek, akinek kell. Találkozunk odalenn. Bólintottam. A szívem elszorult, úgyhogy képtelen voltam megszólalni. Nagy levegőt vettem, bár erre semmi szükségem sem volt, és elindultam lefelé. Közben ellenőriztem az összes ablakot, ami mellett elhaladtam. Biztosra vettem, hogy megfeledkeztem valamiről. Töppencs. Összegörnyedtem. A legszívesebben saját kezűleg kapartam volna ki a szememet, hogy kiragadjam az agyamban terjedő rákos daganatot. Vigyázz! Jönnek. Na, erre számítottam a legkevésbé a részéről. - Mit akarsz? És mért közlöd ezt velem? - kiáltottam fel hangosan. Az éppen mellettem haladó srácok csodálkozva néztek rám. Azt hitték, megőrültem. Pont ezt várták volna a vezetőjüktől. Ha ők elkapnak, akkor én nem - felelte a hang. Semmiféle rejtvény, szavak mögötti jelentés nem volt ebben. A dolog egyet jelentett: nincs sok időnk. Felhagytam az ablakok ellenőrzésével, és lerohantam a lépcsőn. Egy végső kérdést azonban még kipréseltem magamból: Mi vagy te? A hang elkuncogta magát, a rák tovább terjedt az agyamban. Csak úgy lehet megtéveszteni a halált, ha magadhoz öleled - mondta. Tehát te a halál vagy? - tudakoltam.
Te pedig a káosz. Honnan máshonnan származhatna a káosz, mint a halálból? Ej, ej, csak nem akar a rokonom lenni? Rettenetes volt belegondolnom, hogy amennyiben Mellisande a hang tulajdonosának leszármazottja, Bobby pedig a nőé, én meg Bobbyé, akkor bármennyire is ijesztő, de mi is rokonok vagyunk. Belekábultam a gondolatba. Azt sem tudtam, mit jelent ez az egész, ha egyáltalán jelent valamit a vámpírok világában. Ha egyszer véget ér ez a buli, és mi túléljük, feltúrom Melli kéróját, hátha találok valahol egy alkalmas kézikönyvet. Belefáradtam, hogy mindenki tudja, mi a pálya, csak én nem. Hogy lövésem sincs a körülöttem zajló játszmáról, és azt se tudom, mi a szövegem. Ismeretlen volt maga a cselekmény is, azt meg végképp nem sejtettem, mikor nyílik meg alattam a csapóajtó. A többiek betereltek a hálóba. Cassandra stewar- dessként osztogatta a vérrel teli poharakat. Mindenkinek jutott vér, bár nem túl sok, de ahhoz elég, hogy összekapjuk magunkat. Amennyiben ma éjjel nem dobjuk fel a talpunkat, ki kell találnom valamit a csapat táplálása érdekében. A többi mókás dologról nem is beszélve: ki kell fizetnünk a villanyszámlát. Bíztam benne, hogy a nyavalyás Melli nem hagyott maga után tartozást. Sose hittem volna, hogy valaha ilyesmivel foglalkozom majd. Ezért nem indultam soha a diáktanácsi választásokon, vagy ehhez hasonló cuccokon. Sok feszkó, csekély jutalom. Most sem akartam, hogy úgy nézzen ki, mintha a vörös szőnyegen vonulnék a harcba Vera Wang ruhában, talpig felékszerezve, paparazzók vakuinak villogása közepette. És volt még egy nagy különbség köztem és Melli között. Nekem csak arra kellett az erő, hogy a fejeket formáljam, ő meg az fejekben lévő agyakat szerette volna átállítani. Bobby is beállított az utolsó sráccal. Támogatóan magához vont, majd így szólt: - Ütött az óra. Körülnéztem. Voltak, akiknek időközben sikerült rendezett külsőt ölteniük, de például Marcy képe ütősebb sminkért kiáltott. Kiszáradt a szám. Cassandra felém nyújtotta az utolsó pohár vért, amit hálás mosollyal viszonoztam. Önmagunkra és a szabadságra! - emeltem a magasba a poharamat, és nagyon ügyeltem, hogy egyetlen csepp vért se fecséreljek el. A srácok lelkesen követték a példámat. Jó néhányan koccintottak is velem. Ott álltam a képletes reflektorok középpontjában, és ki kellett találnom, miképpen hasznosítsam a népszerűséget. -Jönnek! - jelentettem be. Igyekeztem jó hangosan beszélni, hogy a hangom kellőképpen visszhangozzék. Senki sem kérdezte, honnan tudom. - Ha beengedjük őket, az maga lesz a pokol. Ha valaki túléli, annak egy nála sokkal nagyobb és gonoszabb vámpír előtt kell majd felelnie, és soha nem fognak bízni benne. Ráadásul nem csípem, ha csordaállatként terelgetnek. Szeretem, ha van saját szobám. Lelkes hangok fogadták a szavaimat. Mindenki szedje össze a cumóját. Trevor! Te leszel az Alfa team vezetője. Hozzád tartozik a pince és a hátsó ajtó. Bobby, tiéd a Beta team. Ti ügyeltek a bejárati ajtóra és az ablakokra, ami igazán kényes ügy. Sikerülni fog! Újabb lelkendezés tört ki, de már közel sem olyan elszánt, mint az előbb. Trevor a csapatával egyetemben odalépett hozzám. Te is benne vagy az Alfában! Velünk tartasz? El kell még intéznem valamit - feleltem, miközben nemet intettem. Micsoda hamuka, gondoltam magamban. - Át kell kutatnom Mellisande szobáját fénymásolatokért, tervrajzokért. Bizonyosodjatok meg róla, hogy a háznak nincs titkos bejárata, és hátha találtok valahol egy másik vérraktárt vagy fegyvereket. Trevor bólintott, a vállam meg ellazult. Nem is tudatosodott bennem, hogy milyen feszülten álltam. Igazából magam sem tudtam, mit akarok. Örültem, hogy Trevor elfogadta az utasításaimat. Ennyi. Alfa team! Hozzám! - szólította Trevor az embereit. Béta team! Ide! - visszhangozta Bobby.
A tömeg kettévált, akár a Vörös-tenger. Egy pillanatig néztem őket, a két csoportot, akik mára a családommá lettek. Beleborzongtam az érzésbe. A torkom összeszorult, a gyomrom görcsbe rándult. Sikerülnie kell. A társaimnak muszáj életben maradniuk, különben eláshatom magamat. Jó mélyre. Mielőtt totál elérzékenyültem volna, kislisszoltam a teremből, és kettesével véve a lépcsőket fölszaladtam Melli irodájába. A keresést az íróasztal fiókjaival kezdtem, ez tűnt a legegyszerűbbnek. Melli nem zárta a fiókokat, ám már az első kihúzásánál rájöttem, mibe futottam bele: a fiók tele volt gemkapcsokkal, rúzsokkal és szempillaspirálokkal, mindenféle számlákkal, gumikarikákkal, kiszáradt ragasztóval. Csupa fölösleges holmi. Kivéve a rúzst, amit a magamévá is tettem. A többi fiók tartalma még sokkal emberpróbálóbb volt. Már majdnem végeztem, amikor egy termetes srác rontott be a szobába. Azt hittem, ott halok meg. Bobby küldött - jelentette ki, miközben én középkori várkisasszonyként a szívemre szorítottam a tenyeremet. - Az ablakokat kell figyelnem, és téged fedezni. A félelem kötözködővé tett: A hátam mögött jelenleg nem történik semmi különös, úgyhogy ügyelj az ablakokra. Mintegy végszóra a középső ablak hatalmas csattanással betört. Lehet, hogy sikítottam is. A srác megpördült a tengelye körül, magasba emelte a karóját, még magasabbra, mint ahol a Bobby-féle karók voltak. És az történt, ami várható volt: az ablakon berobbanó test felnyársalódott. Kétségbeesetten fontam magam köré a karjaimat. A tanács, Melli vagy akárki azért hajította be ezt a halott vámpírt, hogy mozgásba lendítse a védekezőrendszerünket. Összegörnyedtem, de ez sem tartott sokáig. A test felett az ablak nyílásán keresztül valami berepült a szobába, egyenesen felénk. Közvetlenül a lábam előtt pottyant a földre, és azonnal fel is robbant. Teljesen kikészített. Úgy éreztem magam, mintha kitépték volna a tüdőmet. A szemem könnybe borult, és úgy égett, akár egy erdőtűz. Az orrom vérezni kezdett. Fokhagymabomba! Hé, te! - kiáltottam! Jim - hallottam a srác hangját. Visszafogtam a „tökmindegyemet", mert igenis számít, hogy ki ő. A hang irányába botorkáltam. Ki kell jutnunk innen! - közöltem vele. Sikerült a karjába kapaszkodnom, és most már együtt próbáltunk eljutni az ajtóig. Sikerült beletra- fálnom az egyik fotelbe. Örültem, hogy vámpír vagyok, tehát nyoma sem marad a dolognak. Kiléptünk a folyosóra. Gigantikus káosz hangjait hallottuk. A hallban nem csak egy bombát vetettek be. Eszelősen pislogtam, vadul törölgettem a szememet. Iszonyúan szédültem, és még mindig alig láttam valamit. Azt azért észleltem, hogy az egyik ablakkeret szilánkosra tört. -Mindenki menjen az ablakokhoz! - kiáltottam reszelős hangon. - Ott jönnek be! Tudják, hogy az ajtókat elbarikádoztuk! Jim és én visszafordultunk az irodába. A szemünkből még mindig ömlött a könny. A drabális Egyes éppen azzal volt elfoglalva, hogy átmásszon a hullán, amit az előbb hajított be a szobába. Volt vele egy csajszi is, akit nem ismertem. Szerintem a tanácshoz tartozott, de ez mindegy is volt. Nekik annyi. A családomnak életben kell maradnia. - Van nálad valami extra fegyver? - kérdeztem halkan Jimtől. Esélye sem volt a válaszra, mert már támadtak is. Az Egyes mellém ugrott, karóját közvetlenül a szívemre irányította. Nem tűnt különösebben fineszesnek, de az is látszott, hogy nem számít jelentősebb ellenállásra. Nagyot sikítva megragadtam egy széket. Magam elé tartottam, mintha oroszlánidomár volnék, aki meg akar fékezni egy megvadult nagymacskát. A szék va- sazott lábai komoly fegyvernek bizonyultak.
Eltáncolgattunk egy darabig. Az Egyes cselezgetett, balra mozdult, de jobbra indult. A szék nagyon pöpec fegyvernek bizonyult, de tudtam, hogy ez nem folytatódhat így a végtelenségig. Az Egyes bevetett egy gurulós manővert, aminek az lett a vége, hogy egyszer csak a székem alatt találta magát. így viszont elkaphatta a bokámat. Hátraszökkentem, nekiütköztem Jim hátának, aki közben a tanácsbeli vámpírnővel küzdött. Sem Jim, sem én nem voltunk járatosak az efféle tusában, és amikor a nő cseles mozdulattal Jim felé szúrt, a hegyes karó végül engem talált vállon. Az egész karom lezsibbadt, és a széknek azt a felét nem tudtam megtartani. Az Egyes azonnal kihasználta a helyzetet, és rám mozdult. Felé hajítottam a széket, hogy kivédjem. Az ép kezemmel sikerült eltérítenem a karóját, ami a szívemet ugyan elkerülte, de beszorult a bordáim közé. - Ha ti így álltok a dologhoz, mindenkinek felforralom az agyvizét! - a fájdalom miatt összeszorítottam a fogamat, de bíztam benne, hogy a szavaim roppant fenyegetően hangzanak. Az Egyes fölhorkantott. Megpróbálta visszaszerezni a beszorult karóját. Rántott rajta egyet, aztán hátrazuhant. Felordítottam a fájdalomtól. Nekiláttam, hogy magam távolítsam el a karót. Ez egy feltörő vérsugártól kísérve meg is történt. A lábaim ugyan remegtek, de végre volt fegyverem, bár erőm alig. Az Egyes a semmiből előhúzott egy másik karót, és rám irányította. Egyetlen esélyem volt: ha lelépek. Ez azonban együtt járt volna azzal, hogy hátat fordítok neki. A szemem sarkából láttam, hogy a tanácsbeli vámpírcsajnak annyi. Bemozdultam balra, hogy elvonjam az Egyes figyelmét, és közben Jim hátba szúrta. Talán nyavalyás dolog ilyesmit csinálni, de hát szerelemben és háborúban... A között kellett választanom, hogy én ölök, vagy engem ölnek. - Kösz - kiáltottam oda Jimnek, és már rohantam is az ajtó felé. - Irány a folyosó - vetettem még oda. - Nézzük meg, ki szorul még segítségre. Épp kinyitottuk az iroda ajtaját, amikor az egész ház megremegett. 23 A hallban a káosz volt az úr. A vámpírok betörtek az épületbe, és bekerítettek minket. A srácok egy része visszaszorult a folyosóra. - Hé! - kiáltottam a vámpírok felé. - Engem kerestek? Magam sem tudtam eldönteni, hogy vajon az egóm a nagyobb, vagy a szám, mindenesetre sikerült elérnem a kívánt hatást. A hozzám legközelebb álló vámpírok megpördültek, én pedig ott találtam magam szemtől szembe Mellivei. A nő ajkai fölhúzódtak, fogai hollywoodi módon villogtak. Szerettem volna tudni a fogorvosa címét, hiszen ilyen hófehér csillogást rég láttam. Na végre! - sziszegte Melli, majd mindennemű figyelmeztetés nélkül nekem rontott. Amikor az ember arra készül, hogy leszámoljon az ősellenségével, mindig bőven szán időt a folyamatra, a felvezető monológról sem feledkezik meg, és a briliáns menekülés lehetőségét is megfontolja. Itt azonban szó sem volt semmi ilyesmiről. Melli keze villámgyorsan a nyakamra fonódott. Karmai a húsomba mélyedtek, és már folyt is a vérem. Nem szorultam arra, hogy levegőt kapjak, úgyhogy nyugodtan töprengtem, hogy állítsam le, mielőtt szétkapja a fejemet. Eszembe jutott a karó, amit pár pillanattal korábban piszkáltam ki a testemből. Ezt sikerült a csípőjébe döfnöm. A mellkasához képtelenség volt hozzáférni. Olyan erősen összetapadtunk, akár egy puzzle két darabja. Melli felüvöltött, hátralépett, de én sem engedtem el a karót, ami így cuppanós hang kíséretében csusszant ki a testéből. Amíg élek, nem felejtem el ezt a hangot. Te kurva! - fröcsögte Melli. Aki mondja másra, az mondja magára - vágtam vissza. Jobb választ is el lehet képzelni, de elég nagy nyomás nehezedett rám. Melli újra rám mozdult. A mellére irányított karómat félrelökte. Az ütéstől lezsibbadt a kezem, majdnem annyira, mint a másik. Egyetlen fegyverem a földre hullott, és egyenesen a lábam alá
gurult. Elestem, de magammal rántottam Mellit. Az összetett akció nyomán nagyot reccsent a lábam. Melli rám zuhant. Tiszta erővel belerúgtam, de ez szemmel láthatóan meg se kottyant neki. Nem volt fair partner, ráadásul azonnal a nyakamba mélyesztette a fogait. Úgy éreztem, mindjárt letépi a fejemet. Próbáltam beerőltetni a kezeimet kettőnk teste közé, de lassú és gyenge voltam. A lámpa villódzott. De az is lehet, hogy a szemem káprázott. Körülpillantottam, és semmi jót nem láttam. Jimet leterítette a Kettes egy karóval. Bobbynak éppen sikerült lefegyvereznie az erejével két vámpírt, de egy egész csapat közelített hozzá hátulról. Pam és Vanessa vízipuskával elintézték a névtelen szőke csajszit. Ez utóbbi legalább bizakodásra adott okot. Éppen Bobbyt készültem figyelmeztetni, amikor az egész ház megremegett. Egy lámpa a földre zuhant, az üvegszilánkok beterítették a padlót. Az ajtó előtt fölhalmozott szemétbarikádból kizuhant egy folyóiratállvány. Rendőrség! - harsant fel odakintről. Az ipse szerintem megafont használt, és nagyon úgy tűnt, komolyan veszi a dolgát. - Kinyitni! Melli és én egymásra pillantottunk, és egy másodperc töredékéig m ind a ketten az O, a franc egye meg! hullámhosszon adtunk. Bár biztosra vettem, hogy ő ütősebb kifejezéssel élt. Megöllek! - horkantotta felém. Próbáld csak meg! - feleltem. Melli közben feltápászkodott, és megpróbálta maga köré tömöríteni az embereit. A vámpírok, akikben pislákolt még némi energia, Mellisande-ra emelték a tekintetüket. Van itt egy hátsó ajtó is! - jelentette ki Melli. Magamban azt kívántam, jussanak csak el az ajtóig, és boldoguljanak az ott felhalmozott ágyakkal, ha tudnak. Eszemben sem volt a nyomukba szegődni. Az ajtó ismét megremegett, a hang megint felharsant: - Utoljára mondom, kinyitni! A szavak tisztán, félreérthetetlenül csengtek. A tekintetem Bobbyra, majd Trevorra vándorolt, de a többieket sem hagytam figyelmen kívül. Szívet melengető látvány volt. Hirtelen eszembe jutott valami. Korábban úgyis azt fontolgattam, mi is lesz az érettségivel. A tervem erre épült. Elhúzhatnánk a csíkot - vágtam bele óvatosan. - Bárki, aki ezt szeretné, elmehet. Senkit sem hibáztatok, de volna egy tervem. Ehhez csak annyi kell, hogy bízzatok bennem. - Nem! A trampli Tina hangja volt. Észre sem vettem, hogy itt van, valahogy kimaradt a szívet melengető látványból. Te voltál az, aki az ötleteiddel ránk hoztad a tanácsot és most a zsarukat. Szavazzunk róla, mi legyen! Semmi kedvem nem volt ehhez a huzivonihoz. Közben az ajtó előtt álló barikád lassan szétzuhant. Adva volt a menekülési útvonal. Helyes - szólaltam meg, Tina őszinte meglepetésére. - Aki Tina, a mi szóvivőnk mellett áll, emelje fel a kezét. Vártam egy kicsit. Tudtam, hogy Tina is föl fogja emelni a kezét, így az arca fedezetlenül marad. És akkor orrba vágtam. Amióta csak az eszemet tudom, fújtam rá. Most végre szabadon engedtem az indulataimat, ami igazán jó érzés volt. Az orra belapult az öklöm alatt. Tudtam, hogy helyre jön majd, de az élmény akkor is ütős volt. Tina felordított, aztán a földre zuhant. Szívenyő döbbenten meredt rám. Láttam, az jár a fejében, hogy talán ő lesz a következő. Nekem sokkal fontosabb dolgom akadt. Beletúrtam a hajamba, kicsit rendbe szedtem a harctól megviselt ruhámat. Készen álltam, hogy szembenézzek bármivel. Odamentem a bejárathoz.
Kinyitjuk az ajtót! - kiáltottam kifelé olyan hangosan, ahogy a torkomon kifért. Fegyvertelenek vagyunk! Arrébb taszítottam a barikád még megmaradt részét, a cuccok hatalmas zaj közepette a földre zuhantak. Nem segítene valaki? - tudakoltam. Többen is eldobták a fegyvereiket, és nekiláttak a pakolászásnak. Mire készülsz? - érdeklődött Trevor. Kiállunk a nyilvánosság elé. Meleg a helyzet? - tudakolta Tina. Meg se hallottam a félreérthető kérdést. Szerintem bejelentést kaptak - vágtam bele. - És szinte tuti, hogy a rendőrségi rádiót figyelők is vették, jönnek a tévések, meg minden. Bobby nagyon ügyes, de még ő sem képes észrevétlenül eltüntetni a rengeteg holttestet. A másik verzió, ha olajra lépünk. Ez se teljesen oké, mert a tanács nem felejt. Biztosra veszem, hogy a nyomunkba szegődnek. De ha bejutunk melyik híradóba... -Most viccelsz? - fordult hozzám Bobby. - Go- dolj csak bele, micsoda hisztéria lesz ebből, mi ép majd a kormány. -Őrület, mi? - kérdeztem vissza, leplezve, kg engem is ugyanaz nyomaszt, ami őt. Nem aka;it feladni a tervemet. - Biztos, hogy mindent tito::tti akarnának tartani. De mi jó nagyra felfújjuk ei c egészet! Bobby ismét rám pillantott. Már ismertem ezt nézést: Örült vagy, de én veled tartok! - Remélem, tudod, mit csinálsz. - Magam is így vagyok ezzel - mormoltam. Az odakinn álló zsaru türelme körülbelül méie. percig tartott, aztán bekiáltott: - Mi folyik odabenn? A bútorok zaja minden bizonnyal megzavtru Valószínűleg frászt kapott a lakberendezőktől. Megtámadtak minket, ezért elbarikádoztuk ZÍ- tót. Egy másodperc, és kinyitjuk. Egy szó válasz sem jött. Ezt jó jelnek vettem. - Igyekezzetek! - mondtam. Már csak egy ágy és halom könyv volt az ajtó á::: A srácok ezeket egy másodperc alatt eltüntették. Intettem Katie-nek, hogy nyissa ki az ajtót, éíúd vözölje a zsarut. Számítottam rá, hogy a lány kedvessége leveszi a lábáról a krapekot, hacsak nem vakni csúcshülyét küldtek ránk. Lehet, hogy már észté i> vették az ablakokban lógó holttesteket, ám Katié :i- lerinakülseje talán kiűzi a fejükből a gondolatot, hogy valami buggyant gyilkossal állnak szemben. Némi szerencsével azt is kiszúrhatták, hogy a holttestek egy része befelé lóg, tehát támadás közben haltak meg. Amennyiben van olyan zsaru, aki képest ezt felmérni. Katié ijedt pillantást vetett rám, de arra gondoltam, majd később kárpótolom. A lány odalépett az ajtóhoz, és nem várva az újabb dörömbölésre, már ki is nyitotta. Két zsaru állt az ajtó előtt. Kicsit oldalra húzódtak, mintha az életüket féltették volna tőlünk. Fedezték is őket. Egy olyan város esetében, mint Mozulla, ez egyet jelentett a fél állomány kivonulásával. -Uraim! - köszöntötte őket Katié váratlan könnyedséggel. - Hál' istennek, hogy ideértek! A zsaruk zavartan bámultak maguk elé. Egy csapat ártatlan kinézetű tinit láttak, csurom véresen. Én az ő helyükben... Ebben a pillanatban a zsaruk észrevették Bobbyt. A már-már leengedett fegyverek ismét felemelkedtek, a csövük Bobbyra irányult. Fel a kezekkel, öcskös! - rikkantotta a magasabb zsaru. Kis rés volt a két metszőfoga között, ami érzékenységről, érzékiségről vagy mi a túróról tanúskodott. A testtartása azonban egész másról árulkodott. Hogy is felejthettem el, hogy Bobbyt körözik?! Nagy árat kell fizetnünk a feledékenységemért. -
Itt valami tévedés történt - közöltem, de a zsaru, aki engem is végigmért, nagyon bemerevedett a szavaimtól. De hát te... és ő... A társa füttyentett: Ben! Vedd észre, hogy a lány nincs egyedül! Ben alaposan szemügyre vette a többieket is, majd egyik kezével elengedte a fegyverét, hogy legyen mivel keresztet vetnie. Jézusom! - suttogta maga elé. Odakinn Ben és Jerry (aki kaphatott volna szerencsésebb nevet is) háta mögött felbukkant a 9-es csatorna híradós autója, ami egyet jelentett Chad Ericksonnal vagy Sandra Barnesszal. Nem tudtam, kit akarjak. Chadnek dögös metszésű álla volt, Sandra nagyon értett a göncökhöz. Pokolian jó ízlése volt. -Nem óhajtanak bejönni? - léptem Katié mögé, hostesst játszva. A két zsaru először ránk pillantott, aztán egymást keresték a tekintetükkel. A vérgőzös látvánnyal párosuló vendégszeretet kicsapta náluk a biztosítékot. Nem kellene inkább megvárnunk a nyomozókat? Meg a helyszínelőket... Kérem, fáradjanak beljebb! - ismételte meg az invitálást Bobby is. Bobby hangja udvariasan csengett, ám én világosan éreztem a benne rejlő erőt. A karomon felállt a szőr. Lassan kezdett Marcy frizurájára hasonlítani. Maga is jöjjön - tette hozzá, amikor Sandra Barnes vörös ruhában és a hozzá illő tűsarkúban kipattant a közvetítőkocsiból. Úgy tudta viselni a cipőjét, hogy biztosra vettem, akár húsz kilométer után sem lesz egyetlen hólyag sem a lábán. Néhány lépéssel mögötte ott állt az operatőre is, de még így is elég közel voltak, hogy érezzék a Bobby szavaiból sugárzó erőt. Mindketten lazán becaplattak. Elhaladtak mellettem, követték Bobbyt Melli irodája felé. Én maradtam a helyemen, hogy kiadjam a végső parancsot. Erősítsétek meg és figyeljétek a hátsó ajtót, de különben mindent hagyjatok úgy, ahogy volt. A legjobb, ha a zsaruk azt látják, hogy semmit sem akarunk elrejteni. És szóljatok, ha megérkeztek a helyszínelők, hátha be kell dobnunk magunkat. Katié megragadta a karomat. A keze még egy vámpírhoz képest is roppant hideg volt. Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszünk? - tudakolta. Csak abban vagyok biztos, hogy nincs más ötletem. Neked talán van? Katié nemet intett, én pedig megszorítottam a kezét. Nem lesz semmi gond, hidd el! Ezzel kihúztam magamat, végigfuttattam az ujjaimat a fogaimon, és készen álltam arra, hogy akár premier planban is megjelenjek a tévében. Reménykedtem benne, hogy a kamerában - a tükrökkel ellentétben - látszani fogok. Ha meg nem, akkor sem marad el a bemutatkozás: a láthatatlan asszony szerepében fogok domborítani. -
24 9-es csatorna mindössze a médiacirkusz első lépését jelentette. Mire befejezték a forgatást, már három újabb forgatócsoport toporgott a ház előtt. Lejött, hogy totál buggyantnak néznek minket, de azért le nem állították volna a kameráikat. így hát végigcsi náltuk a forgatásokat. Sandra operatőre ekkor kerített rá sort, hogy vissza nézze az anyagot. A tekintete megdöbbenést tükrözöl i, a szeme majd' kiesett. Ezt a másik stáb operatőre is észrevette, ő is elkezdte vizslatni az anyagát. Az első csávó tekintete ekkorra már ide-oda ugrált köztünk, illetve a felvett anyag között. Mintha ez bármit is megmagyarázott volna. A vámpírok nem látszanak a tükörben, és úgy tűnik, a filmszalagon sem - magyaráztam, leplezvén a csalódásomat. - Most már hisznek nekünk.
Sandra is odalépett a kamera mögé, hogy ő is lássa azt, amit a pasas. Azt is észrevettem, hogy tudatosan állt úgy, hogy az operatőr élő pajzsként kettőnk közé kerüljön. Visszavontam, amit korábban mondtam az ízléséről. Közelebbről szemügyre véve a cuccait kiderült, hogy csak nagy márkák ügyes hamisítványai. A helyszínen a megafonos rangidős rendőr közölte: Szükségünk lesz a rendőrfőnökre! Legalább! - suttogta a mellette álló kollégája. És jelentenem kell az egészet - folytatta a megafonos, mint aki engedélyt szeretne kérni. Bobby méltóságteljesen bólintott, én pedig kis híján elnevettem magam. Pedig egyáltalán nem voltam olyan rózsás kedvem, mint ahogy azt a többiek gondolhatták. Amikor elrendeltem a barikád lebontását, minden olyan világosnak tűnt, most viszont újra zavaros lett. Vajon megengedik, hogy együtt maradjunk? A ház nem volt a mi tulajdonunk, hacsak valamiféle, általam nem ismert háborús törvények nem rendelkeznek másképp. Esetleg mindenkit hazakíildenek? Vagy kikérdeznek? Akad-e valaki, aki a fejemre olvassa, mit műveltem a plázában? Igaza lehetett Trevornak, amikor attól félt, össze akarnak majd szedni minket, hogy kiképezzenek a sereg titkos szuperkatonáinak? Na és melyik kormánynak? Bobby felém nyúlt, és megszorította a kezemet. Nem engedem, hogy ez megtörténjen - szólt. -Te olvasol a gondolataimban? - kérdeztem összeszűkült tekintettel. Nem. A testbeszéded árult el. Amikor aggódsz, kicsit összeráncolod a homlokod - bökött a homlokomra, pontosan a két szemöldököm közé. Nyikkantam egyet. Mindenki felém fordult. Ráncosodom - magyaráztam a helyzetet. Mindenki nyomban folytatta, amit egy pillanatra abbahagyott. Együttérzésnek a szikráját sem tapasztaltam. Gondolj az örök ifjúságra! - suttogta Bobby. - Sose kényszerülsz rá, hogy azt mondd, ráncos vagy. Ó, köszi! - feleltem, és megnyugodtam. Nemrég még úgy éreztem, rosszul áll a szénánk. Most viszont senki sem lihegett a nyomunkban. Ami még valamit az eszembe juttatott: a kozmetikai iparnak legalább olyan nagy szüksége van ránk, mint a kormánynak. A világon mindenkit izgatott az örök ifjúság forrása, mi pedig akaratlanul is belebotlottunk. Nagyot kaszálhattunk volna, ha piacra dobjuk pár sejtünket. Vagy kifejlesztünk egy csodakrémet. Csináljunk pár képet a ház többi részéről is - adta k i az utasítást Sandra. A nő kicsit unatkozott, ráadásul a/ eddig tapasztalt különös dolgok ellenére valamiféle biztonságérzet lett úrra rajta. Szerettem volna, ha az egész világ ilyen gyorsan elfogadná a dolgot. -Hé, maguk ott! - szólalt meg ismét a megafonos rendőr, a forgatócsoportokhoz intézve a szavait. Nr flangáljanak odabenn! Ezt követően a társához fordult: Hozzuk ki őket, mielőtt még megérkeznének a helyszínelők. Odakinn találkozunk - fordultam Sandrához, aki nem tűnt túl boldognak. Maguk ketten maradjanak még ott egy percig! - szólalt meg ismét a megafon. Már éppen szalutálni készültem, de nem tudtam, melyik ujjaimat használjam. így aztán csak illedelmesen bólintottam, ami eléggé nehezemre esett. A srácok kivonultak. Bobby és én egy pillanatra kettesben maradtunk. Minden megváltozott - sikerült a nyilvánvaló tényállást a misztérium ködébe burkolnom. Eszembe jutottak a jóslat szavai: káosz, változás. Mindkettőt elég jól teljesítettük. Bobby megsimogatta az arcomat. A szemem elveszett a csodás kékségben. A világ folyamatosan változik - állapította meg. - A legjobb, amit tehetünk, hogy igyekszünk megtalálni a saját röppályánkat.
Annyira bobbys mondás volt, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. Arra gondoltam, hogy a világgal igenis minden rendben van. Függetlenül attól, ami az éjszaka folyamán történt. Bobby! Én... kedvellek. Jöjjön bármi, megoldjuk! Amennyiben ezt örök érvényű nyilatkozatként szemléljük, nem mondhatom, hogy túl ütősre sikerült. Bobby azonban vette az adást, legalábbis csontig hatolóan borzongató csókja ezt látszott bizonyítani. Készen álltam, hogy magunkra zárjam az ajtót, ám a lábaim nem engedelmeskedtek. Bobby folytatta a bizonyítást, amikor az ajtó felől hihetetlenül mély hang harsant fel: Ez most egy zártkörű parti, vagy más is csatlakozhat? Mindketten bűntudatos tiniként szökkentünk hátra. Ahogy azok is voltunk, leszámítva a bűntudatot. Az ajtóban egy szénfekete öltönyt viselő férfi állt. Még sosem láttam ilyen remek szabású öltönyt. Ha volt is nála fegyver, azt tökéletesen elrejtette a ruha. Jobb kezét lazán a zsebébe süllyesztette. O, igen, és napszemüveg volt rajta. Az éjszaka kellős közepén. Atyaúristen! - rikkantotta Bobby tiszteletteljes hangon. - A Sötét Zsaruk! Ezek tényleg léteznek! Az öltönyös bevágta az ajtót. A szabadságról, hírnévről és gazdagságról szóló álmaim összeomlottak. Amennyiben tényleg egy titkos ügynök áll előttem, tuti, hogy nem azért vetődött ide, mert a habzsi-dőzsis élet mézesmadzagját óhajtja elhúzni előttünk. A férfi mindkettőnket végigmért. Furi volt, hogy nem láttam a tükörképemet a napszemcsijében. Úgy éreztem, ezt sose fogom megszokni. Elmondom, mi lesz - csapott bele a lecsóba. Bemutatkozásra sem pazarolta az idejét. A hangja érzelemmentesen csengett, mintha egy előzőleg felvett anyagot hallottam volna. Odakinn az embereim mindent eltakarítanak. Az egészet besöprik a szőnyeg alá. A ti embereitek mostantól a mi embereink. Jó buli... Nyertem egy jó kis csapatot, amit még aznap, tehát rekordidő alatt el is veszítettem. Hogy érti, hogy a mi embereink? - tettem csípőre a kezem. - Ki a fene maga? ígérem, hamarosan megtudjátok. Most gyertek szépen velünk. Megy a halál! - kiáltotta Bobby, és készen állt arra, hogy ismét támadásba lendüljön. Ez nem kérés volt - közölte a sötétöltönyös. Bobby összekapta magát. Látszott, hogy meg akar harcolni a szabadságáért. Éreztem a belőle sugárzó energiát. A titokzatos pasas ekkor előhúzta a kezét a zsebéből. Egy láncot tartott benne. A nyavalyás Melli medálja volt, ami egy szemvillanás alatt szupernóvává alakult. Úgy világított, akár egy fehéren izzó nap. Felrémlett bennem, hogy azok a megfigyelők, akikre Rick figyelmeztetett, valóban a tanács emberei voltak-e? Netán ők maguk voltak a tanács. Látod, mindent tudunk - jegyezte meg a férfi bal- jóslatúan. - Hamarosan mindenki hallani fog majd az erődről. Nem engedhetjük, hogy rossz kezekbe kerülj. Vagy elszánod magad, hogy a hazádért dolgozz, vagy neked annyi... Ahogy a kis barátnődnek is. Ennyi. Nincs más választásod. Bobby és én egymásra néztünk. Melli csöbréből a sötétöltönyös vödrébe estünk. Elszántan felidéztem magamban az utált limcsicsinálós mondást. Bobby karjára tettem a kezem, hogy visszatartsam, ha netán valami őrültségre készülne. Hadd kérdezzek valamit, X. ügynök! Jár ezzel a szereppel egy kis ruhapénz is? Vége
