Ana Leigh. MacKenzie Klán ALEXANDRA

Ana Leigh

MacKenzie Klán: Josh

Ana Leigh

MacKenzie Klán Josh ALEXANDRA

Ana Leigh

MacKenzie Klán: Josh A mű eredeti címe: The MacKenzies – Josh Eredetileg kiadta: Avon Books Fordította: Oberon Bt. – Horváth Beatrix A jelen történetben szereplő nevek, személyek, helyek és események mind a szerző képzeletének szüleményei, valós eseményekkel, helyekkel, élő vagy meghalt személyekkel való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve. ©Pécsi Direkt Kft. Minden jog fenntartva. ISBN: 963 368 436-6 Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3.

Ana Leigh


Ezt a könyvet Lori Handelandnak ajánlom, drága barátnőmnek, akinek segítsége és bátorítása életem egyik nagyon nehéz pontján segített át. Köszönöm, Lori, hogy mindig mellettem álltál.

Prológus

1890 májusa Long Island, New York

E

mily Lawrence dacosan felvetette szőke fejét, állát előreszegte, és zöld szemével dühösen nézett apjára, aki az asztal túlsó oldalán ült. – Nem érdekel, mit mondasz; nem fogok férjhez menni. Anya és a te példád elvették a kedvemet attól, hogy valaha is férjhez menjek. Szegény anyja egész életét a férjének szentelte, aki soha nem foglalkozott vele, kivéve akkor, amikor ruháit vagy hajviseletét kifogásolta. Apja mindig csak önmagával volt elfoglalva, és saját szükségleteit és munkáját mindig mások – különösen a lánya és felesége – elé helyezte. Ennek ellenére Emily anyja odaadóan szerette. Azon a napon, amikor meghalt, férje későn ért haza, és még végső búcsút sem vett tőle. Emily megesküdött, hogy ilyen viselkedést soha, semmilyen férfitól nem fog eltűrni. Hiram Lawrence dühösen lecsapta az újságot. – Ezentúl nem tűröm el önző és önfejű viselkedésed, Emily! – Önző! Hogy én lennék önző, apa? Csak mert nem azt teszem, amit te elvársz? – Sem amit én, sem amit mások elvárnak. Csökönyös természeted híre már elterjedt, lányom, és csak az én pozícióm és az örökséged jelent valamiféle vonzerőt a férfiaknak. Egyre közelebb kerülsz a vénkisasszonysághoz, és tudod, mennyire szeretnék egy fiú utódot, hogy továbbvigye az üzletet. Túl sokáig tagadtad meg tőlem az unokát. – Még csak huszonhárom éves vagyok, apám. És csupán nemtörődöm, unalmas piperkőcök ajánlatait utasítottam vissza, akiknek egyetlen életcéljuk, hogy egy evezősvagy póló versenyt megnyerjenek. Ha találok egy férfit, akit tisztelni tudok, akit a tulajdonságai méltóvá tesznek arra, hogy egy gyermeket felneveljen, akkor férjhez megyek. Akkor, és csak akkor fogod megkapni az unokát, akire annyira vágysz. Emily összerezzent, amikor apja öklével úgy az asztalra csapott, hogy még az ezüst evőeszközök is megcsörrentek. – Elég sokáig voltam türelmes, Emily. Vagy választasz végre férjet magadnak abból a fél tucat kérőből, aki neked udvarol, vagy én teszem meg helyetted. – Tégy, amit akarsz. Ez még nem jelenti azt, hogy hozzámegyek feleségül. – Majd meglátjuk! Azt teszed, amit mondok, vagy… Emily ismét felszegte az állát. – Vagy mit fogsz tenni? – dobta félre szalvétáját. – Kitagadlak az örökségből az utolsó fillérig. Kifogásolod a kérőid életcéljait, de a te életed mennyivel jobb? – Nem, egyáltalán nem jobb, és erre nem is vagyok büszke. Engem ugyanannyira untat az életem, mint őket a sajátjuk. De ha azt várod el tőlem, hogy feleségül menjek egy olyan férfihoz, akit sem szeretni, sem tisztelni nem tudok, akkor megtarthatod a pénzed,

Ana Leigh


apám. Anya is hagyott rám egy kis örökséget, és megtalálom a módját, hogy megállják a magam lábán. Hiram felhorkant. – És azt hogyan akarod elérni, kedvesem? – kérdezte szarkasztikusan. – Talán teniszt oktatsz majd, vagy kerti mulatságokat irányítasz? Hallottad az ultimátumot! Emily dacosan nézett rá. – Te pedig hallottad a válaszomat. Miután apja kiment a szobából, felkelt, és az ablakhoz sétált. Figyelte, ahogy apja beszáll a kocsijába, és elmegy. Évekig tanúja volt, hogyan szenved anyja, és szíve megkeményedett apja önzése miatt, de neheztelése ellenére mélyen legbelül szerette, és arra vágyakozott, hogy boldogabb kapcsolatban legyenek egymással. Azt azonban nem hagyta, hogy apja irányítsa helyette az életét. Bármennyire is szerette anyját, ő nem volt olyan alázatos. Természete független volt, és apjától egyetlen tulajdonságot örökölt: makacsságát. Néha kompromisszumot kötött a békesség kedvéért, de a házasságba nem volt hajlandó beleegyezni, és a következmények sem érdekelték. Felsóhajtott, és visszalépett az asztalhoz, leült, és kávézás közben gondosan átolvasta az újságot. Már majdnem félretette, amikor szeme megakadt egy hirdetésen. A Fred Harvey Company fiatal, jó megjelenésű, erkölcsös, legalább nyolc általánost végzett felszolgálónőket keresett az Atchison. Topeka és Santa Fe vasútvonal melletti éttermekbe. Az érdeklődőknek a chicagói irodában kellett jelentkezniük. Emily ugyan nem volt szakácsnő, de az asztal megtérítéséről és a megfelelő felszolgálásról sokat tudott. Teniszt oktatni, hogyne, apám! – gondolta. Felkapta az újságot, és talpra ugrott.

5

Ana Leigh


1. fejezet

1890 augusztusa Chicago, Illinois

E

gy kövér férfi lökte félre a sötét hajú nőt, egyenesen Josh MacKenzie karjaiba. A hirtelen mozdulattól Josh alig tudott megállni a lábán, de sikerült talpon maradnia, és a nőt is elkapta. – Nézze meg, hölgyem, hova lép – mormolta a kövér férfi, és cigarettával a szájában elsietetett. Még azzal sem törődött, hogy megnézze, jól van-e a nő. Josh lehajolt, és felvette a leesett pénztárcát. – Minden rendben, hölgyem? – kérdezte, és visszaadta neki a tárcát. A nő megigazította szemüvegét, és közben úgy mérte végig Josht, mintha baltás gyilkos lenne. – Igen, semmi bajom. Elsietett, és még annyit sem mondott hogy viszlát, vagy isten önnel – ahogy Maude néni szokta mondogatni a faragatlan emberekre –, és Josh magában mormogta csak: – Nem tesz semmit, hölgyem – miközben a nő eltűnt a mosdó ajtaja mögött. Josh zafírkék szemével végignézett a Dearborn vasútállomáson. Szerette munkáját, de elege volt ezekből a faragatlan és türelmetlen városi emberekből, akik a tömegben lökdösődtek, hogy eljussanak, a jó ég tudja, hova. Milyen kár, hogy nem lassan és könnyedén élik az életet, mint az otthoniak. És néhány illemtanóra sem ártana nekik. Furcsa, hogy eszébe jutott Maude régi mondása az udvariatlan emberekről. Olyan volt neki, mintha a nagymamája lenne. Bár már évek óta a keleti parton élt, Josh még mindig az ismerős texasi kifejezéseket használta. Rendben, MacKenzie, tehát honvágyad van – töprengett. Igen, hazavágyott. Hiányzott a családja és a Triple M farm. De követni apja nyomdokait – aki a legtisztességesebb ember, akit valaha is ismert – frusztráló és reménytelen próbálkozás volt. Nagybátyjait sem lehetett túlszárnyalni, és a három év alatt, amit a Texas Rangersnél töltött, csupán Luke MacKenzie fia vagy Flint és Cleve MacKenzie unokaöccse volt. Hősiességükről egész Texasban legendák keringtek, és nem lehetett felülmúlni őket. Igen, honvágya volt, s ha teljesíti ezt a megbízást, szabadságot vesz ki, és visszamegy Texasba egy rövid időre. S ez nincs már messze. Ösztönösen érezte, a hatodik érzéke megsúgta, hogy közel van Emily Lawrence-hez. Gyerekkorában apja gyakran mondogatta neki, hogy benne is éppúgy megvan a képesség, hogy másokat felkutasson, mint Flint nagybátyjában. Az ösztön felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult, és sokszor megmentette, amikor a Texas Rangersnél dolgozott, és most a Pinkerton detektívjeként is. Odahaza újra és újra elmondták neki, hogy valószínűleg jól szolgálná a törvényt, és lehetne olyan éles szeme és biztos keze, mint Cleve bácsinak; és majdnem olyan jól követhetné a nyomokat, mint Flint. Bár a megjegyzéseket dicséretnek szánták, pontosan

6

Ana Leigh


ezek miatt hagyta el Texast. Fájdalmas döntés volt keletre jönni, de nem hiba. Szerette a munkáját. Az elmúlt négy évben a Pinkerton ügynökeként kalandos és izgalmas élete volt, és ami még fontosabb, jól érezte magát. Megalapozta egyéniségét, és huszonnyolc évesen az egyik legjobb ügynöknek számított az országban. Kivette Emily Lawrence fényképét a zsebéből, és figyelmesen tanulmányozta. A lány arca a képről dacosan nézett vissza rá: telt ajkai gúnyos természetre vallottak, finom állát dacosan felvetette. Magasan ülő arccsontjai voltak, mandulavágású szeme akaratos jellemet sugallt. Ó, ez az Emily Lawrence igazi ékszer volt – az arca azonban azt sugallta, lesz vele gond. Egy másik szegény gazdag kislány, gondolta gyűlölettel. Gyönyörű. Gazdag. Elkényeztetett. Miért menekül el otthonról egy ilyen nő? Ezek a hiú, kényes nők mindig egy kis izgalmat keresnek, mielőtt megállapodnak és hozzámennek egy hasonszőrű férfihoz. Ezt a leckét jól megtanulta. Ördög és pokol, gondolta Josh, és megpróbálta elűzni Diane Huntington felbukkanó emlékét. Az eltűnt személyre kellett koncentrálnia, az volt a munkája, hogy megtalálja Emily Lawrence-t, és hazavigye. Egy chicagói szállásig követte a lány nyomát, ahol a szállásadónő emlékezett egy szőke nőre, Emily Lewisra, aki hasonlított a képen levő nőre. Egy hétre bérelte ki magának a szobát, és körülbelül egy hónappal azelőtt ment el. Azt emlegette, hogy Kansas Citybe utazik. Visszatette a fényképet a zsebébe, és tovább fürkészte a vasútállomást. Valahol itt kell lenned, Emily. Érzem. Rose Dubois elakadó lélegzettel sietett be a szobába, és leült Emily mellé. – Ott kint van egy zsaru, és azt hiszem, téged keres. – Ó, nem! – sóhajtotta Emily. – Biztos vagy benne, hogy rendőr? – Édesem, még ha vak lennék, akkor is felismerném a törvény emberét, ha meglátnám. Emily mindig szórakoztatónak találta Rose hajlamát arra, hogy képtelenségeket mondjon. – Rose, hogyan láthatnád meg, ha vak lennél? A rövid idő alatt, míg együtt laktak betanításuk során, a két lány igazi jó barátnő lett. Megvallottak egymásnak családi hátterüket, és szoros, bizalmas kapcsolat alakult ki közöttük. Ellenkező okok miatt menekültek el otthonról: Emily a gazdagság unalma, Rose a szegénység nyomora elől. A tizenkilenc éves Rose New Orleansban nőtt fel, és megtanított néhány hasznos dolgot Emilynek, hogy mit titkoljon el a múltjából. Emily cserébe mutatott néhány fogást, amitől jobban ment neki a munka. – Hadd segítsek – ajánlotta fel Rose, amikor Emily feltette a fekete parókát, melyet Rose tanácsára visel addig, amíg Új-Mexikóba nem érnek. Az álca segített, nem lehetett felismerni. Ha megkapja a munkát nyugaton, akkor messzire elhajíthatja, és többet nem kell törődnie vele. – Gyűlölöm ezt a vacakot – panaszkodott, amikor Rose még néhány hajtűt beleszúrt, hogy biztosan ne essen le. – Meleg és nehéz, olyan, mintha bundás kalapot viselnék. Mikor elérünk Las Vegasba, első dolgom az lesz, hogy eldobom. – Miért várnál addig, Em? Vedd le most, aztán sétálj ki innen, és add fel magad. Biztos vagyok benne, hogy az a jóképű detektív ott kint nagyon örülne neki.

7

Ana Leigh


Emily feltűzte a kalapját. – Miből gondolod, hogy engem keres? Lehet, hogy egy bűnöző nyomában van. – Figyeltem egy ideig. Minden szőke nőt gondosan megnéz. – Nem ezt teszi a férfiak többsége? – Nem ám, ha én is ott vagyok, édesem – felelte Rose, és megigazgatta a nyaksálját. A két nő nevetésben tört ki. Valójában Rose nem túlzott. Emily már megfigyelte, hogy a férfiak tekintete mindig követi Rose-t, akármerre jár. Hihetetlenül kék szemét hosszú, sötét pillák árnyékolták, hosszú, vörös hajával és remek alakjával olyan volt, mint Lillian Russel, még akkor is, amikor az egyszerű és szemérmes Harvey egyenruhát viselte. Emily felvette a drótkeretes szemüveget, aztán pislogott néhányat, hogy homályos látása élesebbé váljon. A vastag lencséken keresztül minden megkülönböztethetetlen volt, és zavarosnak tűntek a tárgyak. – Hogy nézek ki? – Tökéletesen. Mint egy idős hölgy. Egy kicsit görnyeszd meg a válladat, hogy még öregebbnek tűnj. Emily kontyos fekete parókája és szemüvege elég jelentéktelenné tették külsejét, de abban kételkedett, hogy öregebbnek is tűnne. – Talán egy kicsit csoszoghatnál is – javasolta Rose. – És milyen tánclépésben hajtsam végre? Rose annyira belemerült a csalás megtervezésébe, hogy nem is hallotta a kötekedő megjegyzést. – És figyelj, ha megállít, ne mondj semmit, majd én beszélek. Mielőtt Emily ellenkezhetett volna, Rose belekarolt, és kivezette az ajtón. Josh a közelben a falat támasztotta, és észrevette, amikor a két nő kijött. Az össze nem illő párost nem lehetett nem észrevenni: a vörös hajú nő igazi szépség volt, és lassabban lépdelt, hogy csoszogó barátnője lépést tudjon vele tartani. Felismerte azt a nőt, akit az előbb nekilöktek. Megbánta, hogy az imént olyan elhamarkodottan ítélkezett. Levegőt sem kaphatott, és túlságosan is félhetett, semhogy megköszönje segítségét. Szerencsétlen teremtés, szinte teljesen vak volt. Hirtelen felfigyelt. Ördög és pokol! Nem emlékezett arra, hogy a nő ilyen csoszogva járna. Ha belegondol, inkább úgy inalt el, mint egy nyúl. Igen, Flint bácsi, ha valami a sivatag közepén úgy bűzlik, mint egy döglött hal, akkor az nem hal, gondolta. Odarohant a vonathoz, és az utolsó pillanatban ő is felszállt. – Ó, nem! – morgott Rose. – A zsaru éppen most szállt fel. – Melyikük az? – kérdezte Emily. – Az a magas, jóképű fickó, ott, a kocsi végén. Emily levette a szemüvegét, és végigkémlelt a kocsin. – Úgy néz ki, mint az a férfi, akivel az állomáson futottam össze. – A fenébe! Már itt is van. Fogadok, hogy minket keres. Csukd be a szemed, és tégy úgy, mint aki alszik. – Rose, ha figyelt minket, akkor azt is látta, hogy éppen most szálltunk fel a vonatra. Emily tudta, ha a férfi tényleg gyanakszik rá, egy ilyen trükknek nem fog bedőlni, ezért inkább elfordult, és kibámult az ablakon.

8

Ana Leigh


– Elnézést, foglalt ez az ülés? – a férfi hangja mély volt és kellemesen rekedtes, amitől gyertyafény és bor jelent meg Emily lelki szemei előtt. Az előbb túlságosan izgatott volt, semhogy ezt megfigyelhesse. A kíváncsiság megélesítette a látását annyira, hogy lássa, a férfi a vele szemben levő ülésre mutatott. – Nem, nem foglalt – válaszolta Rose udvariasan. – Önnek nem okoz gondot, hogy menetiránynak háttal kell utaznia? – Ó, engem ez igazán nem zavar. – Engem nagyon is – kacérkodott Rose. – Bemutatkozhatok? Josh MacKenzie vagyok. – Én pedig Rose Dubois. – Örülök a találkozásnak, Miss Dubois. Kis szünet után érezni lehetett, hogy Josh Emily bemutatkozására vár, ezért a lány odafordult hozzá, könnyedén bólintott, majd újra kibámult az ablakon. – Ó, elnézést. Ő a barátnőm, Em… ma. – Nagyon örvendek, Miss…? – Lane. Emma sajnos nem érzi túl jól magát az időjárás miatt. Meg aztán a vonat is mozog. Ugye megérti? – Igen, természetesen. Remélem, hogy az a kellemetlen incidens a pályaudvaron nem okozott további problémákat, Miss Lane. Most már Emily sem kerülhette meg a választ. – Nem, egyáltalán nem, Mr. MacKenzie – ezzel lehunyta szemét, és remélte, hogy a férfi nem kérdezősködik többet. – És hova tartanak önök, hölgyeim? – Új-Mexikóba – Rose azonnal válaszolt. – Értem. Rokonaik vannak arrafelé? – Nem, de remélhetőleg hamarosan lesznek – mondta Rose könnyedén. – Férjhez fogok menni. – Valóban? Rose most már tényleg belelendült a hazugságba, és hangja egy oktávnyit megemelkedett. – A leendő férjem egy nagy farmot fog irányítani. – Tehát Új-Mexikó lesz az otthona. És ki ez a szerencsés férfiú? – Nos, az igazat megvallva, én sem tudom a nevét, mert még nem találkoztam vele, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtalálom. Addig Emma és én a Harvey-nál fogunk dolgozni. MacKenzie felnevetett. – Hölgyem, csodálom a bizakodását és előre sajnálom azt a szegény férfit, aki kétségtelenül magába fog szeretni. Rose vidáman kuncogott. – Nos, köszönöm, uram. Igazán kedves öntől. – Mintha némileg délies kiejtéssel beszélne, Miss Dubois, igazam van? – Te jó ég, Mr. MacKenzie, maga valóságos megfigyelő! Remek detektív lenne. – Ami azt illeti, az is vagyok. A Pinkerton ügynökségnél dolgozom. Emily megrezzent, amikor Rose oldalba bökte könyökével. – Milyen izgalmas. Hallottad ezt, Em? Mr. MacKenzie a Pinkerton ügynökségnek dolgozik. Mondja már, uram, most is éppen egy gyalázatos gazembert kerget?

9

Ana Leigh


– Nem, egy fiatal nőt keresek. Rose megint kuncogott. – Ugyan, ugyan, uram! Nem hiszem el, hogy egy ilyen jóképű férfinak, mint maga, gond lenne egy fiatal nőt találni. Josh egy fényképet vett elő a zsebéből. – Esetleg látták ezt a fiatal nőt? A neve Emily Lawrence. Rose gondosan megnézte a fotót, aztán megrázta a fejét. – Soha nem láttam ezelőtt. Nézd, Em, hát nem aranyos? Emily is rápillantott a képre, de a vastag szemüveglencsék miatt még a saját arcát sem ismerte fel. – Milyen borzalmas bűntettet követett el ez a nő, Mr. MacKenzie? – Semmi komolyat. Az apja azt akarja, hogy térjen vissza otthonába. A tény, hogy ez a férfi pénzt fogadna el azért, hogy egy nőt akarata ellenére visszavigyen oda, ahonnan elmenekült, felháborította Emilyt. – Azt hiszem, ez a Lawrence hazamenne, ha akarna. Elég idősnek tűnik ahhoz, hogy önállóan döntsön. – Talán igaza van, Miss Lane – válaszolta Josh, és eltette a képet. – Köszönöm a segítséget, hölgyeim. Azt hiszem, megkeresem a kalauzt. Megbökte a kalapját. – Viszlát. Rose felállt. – Mr. MacKenzie, ha esetleg lenne olyan kedves, és a barátnőmmel maradna pár percig. Nem szeretem egyedül hagyni, amikor nem érzi jól magát. – Örömmel megteszem – válaszolta Josh. Rose Emily vállára tette a kezét, és ujjaival finoman belevájt. – Rögtön visszajövök – mondta, és hangjából aggódás helyett inkább figyelmeztetés csendült ki. – Hunyd le a szemed, és próbálj meg aludni, míg visszajövök. Ezzel elsietett. Emily alig hitt a fülének. Mire gondolhatott Rose? A férfi már majdnem elment, erre feltartóztatta. Megpróbálta elkerülni a beszélgetést a férfival, és becsukta a szemét. Legnagyobb megdöbbenésére a férfi megszólalt: – Úgy vettem észre, Miss Lane, a kiejtése különbözik Miss Duboisétól. – Néhány évig keleten éltem. Josh bólintott. – Ez megmagyarázza a különbséget. – Ön talán nyelvész, Mr. MacKenzie? – Nem, nem vagyok nyelvész, de a kiejtések ismerete sokat segít a munkámban. – Úgy érti, abban, hogy ártatlan nőket kutasson fel, akik boldogtalan otthonukból menekültek el. – Miután nagyobb pénzösszeget loptak el onnan. Miről beszél a férfi? A pénz, amit magával hozott, anyja öröksége. – Normális esetben, Miss Lane, nem foglalkoznék egy ilyen üggyel. Azért kaptam ezt a megbízatást, mert még nem gyógyultam fel teljesen, miután kis híján találkoztam a Teremtővel. Általában sokkal erőszakosabb gyanúsítottakat üldözök, gyilkosokat, bankés vonatrablókat, és egyéb kellemetlen alakokat. – Tehát megsérült. Hogyan?

10

Ana Leigh


– Kötelességteljesítés közben meglőttek. – Milyen bátor, Mr. MacKenzie. „A halál völgyében” stb., stb. – Megint nincs igaza, Miss Lane. Nem sétáltam be a halál torkába, nem voltak ágyúk mellettem, sem előttem. Hátulról lőttek meg. Azt hiszem, a pályaudvari kis baleset miatt ennyire udvariatlan velem, Miss Lane. – Én is így gondolom. Elnézését kérem, Mr. MacKenzie. Emily zavarban volt, becsukta a szemét, és nagyon megkönnyebbült, amikor Rose újból csatlakozott hozzájuk. Mikor Josh végre elment, Emily felnézett. – Miért biztattad arra, hogy itt maradjon? Rose bizalmasan mosolygott. – Előbb akartam odaérni a kalauzhoz, mint ő. Meggyőztem a drága embert – egyébként Charlie a neve – és Amost, a hordárt, hogy ha segítenek nekünk, akkor ingyen vacsorát kapnak. – Rose, ez nem a mi étkezőnk! Ez minden egyes alkalommal egy dollárba és ötven centbe fog nekem kerülni. Havonta tizenhét dollárt és ötven centet keresek. A szabad vacsoráik el fogják vinni a fizetésem felét. – Ez még mindig jobb, mint újra hazamenni, nem igaz? Amikor MacKenzie megmutatja nekik a fényképedet, azt fogják neki mondani, hogy felismerték rajta Emily Lawrence-t, aki néhány nappal ezelőtt St. Louisba utazott. – Nem kérdezték, miért kérted meg őket erre a hazugságra? – De, megkérdezték. Azt mondtam nekik, hogy Emily egy kedves barátnőnk, aki apja durva bánásmódja miatt menekült el otthonról. Emily megnyugodott. Rose terve jónak tűnt, és ha beválik, megszabadulnak a Pinkerton emberétől. Elmosolyodott, hátradőlt, és becsukta a szemét. Ezúttal sikerült elaludnia. Másnap reggel Emily és Rose leszállt a vonatról, hogy megreggelizzenek. Egy pincértanuló fontoskodva megütött egy gongot, majd a Harvey étterem felé irányította az utasokat. – Olyan éhes vagyok, hogy két kiló bifszteket meg tudnék enni – jelentette ki Emily, amikor beléptek az étterembe. Ott rögtön tizenöt mosolygó Harvey-lány üdvözölte őket. – Jó reggelt – köszönt egyikük, majd egy kerek asztalhoz vezette a lányokat, ahol a fehér terítőn porcelán- és kristályedények álltak. – Gondolj bele, Emily, hamarosan mi is egy ilyen helyen fogunk dolgozni – suttogta Rose. – Jó reggelt, hölgyeim. Csatlakozhatom önökhöz? – Emily azonnal felismerte a rekedtes texasi hangot, ezért arra sem vette a fáradtságot, hogy felpillantson. – Igen, kérem, üljön ide hozzánk, Mr. MacKenzie – kiáltott fel Rose. – Remélem, jól töltötte az éjszakát – kacéran megrebegtette szempilláit. – Fogadok, hogy egy ilyen magas férfinak, mint maga volt elég gondja a hálókocsival. – Bárhol elalszom, Miss Dubois – Emily felé fordult. – Remélem, sikerült átvészelnie az éjszakát, Miss Lane. Emily kénytelen volt ránézni. Bólintott, és azt válaszolta: – Ahhoz képest, hogy nem éreztem jól magam, és egy hálókocsiban kellett aludnom, nagyon kellemesen.

11

Ana Leigh


– Nos, én mindig azt mondom, attól függ, kivel kell együtt tölteni az éjszakát a hálókocsiban – Rose jót nevetett saját viccén. Emily azt gondolta, ha Rose továbbra is flörtölget a férfival, akkor ő valóban rosszul lesz. Rose elkapta pillantását, és gyorsan hozzátette: – Szegény drágám. Felvette a gyümölcsöt, amelyet a pincérnő éppen akkor helyezett az asztalra. – Aranyos, ezt vigye vissza. A barátnőm nem érzi jól magát, úgyhogy hozzon egy csésze teát és egy szelet pirítóst. Emily tiltakozni próbált: – De én… – Bízz bennem, Emma – vágott közbe Rose. – Nagyon is jól tudom, mit kell tenni a háborgó gyomor ellen. – Micsoda szégyen, Miss Lane. Ez a vasútvonal a legjobb étkezést biztosítja az egész országban. – Ezt jól tudom, Mr. MacKenzie – válaszolt Emily, és gyilkos pillantást vetett Rose-ra, aki éppen egy darab banánt gyömöszölt a szájába. Az étkezés folytatódott, s mialatt Emily a pirítóst rágcsálta, Rose és a Pinkertonügynök csirkemájat és tojást evett kapros mártással. Emily végül nem bírta tovább nézni, ahogy azok ketten a finomságokat eszik, és elhatározta, hogy visszamegy a vonatra. MacKenzie is felállt, amikor indulni készült. – El kell búcsúznom öntől, Miss Lane, mert nem megyek tovább ezen az útvonalon. Öröm volt önnel találkozni, hölgyem, és remélem, az út hátralevő részében sokkal jobban érzi majd magát. – Köszönöm. Sajnálom, hogy nem jön velünk tovább – mondta Emily, és remélte, nem túlságosan nyilvánvaló a megkönnyebbülése. – Gondolom, már bekerítette a zsákmányát. A gúnyolódásra Josh felvonta a szemöldökét, aztán olyan ellenállhatatlanul elmosolyodott, hogy még Emily is kénytelen volt viszonozni. – Nem egészen, Miss Lane. De kaptam egy jó tippet, merre lehet, és most St. Louisba indulok. – Szerencsét kívánok a további kalandjaihoz, uram – Emily hangosan ezt válaszolta, de közben arra gondolt, hogy balszerencsét kíván. Hm. Balszerencse, milyen ellentmondásos szó. Lassan már annyira gátlástalan lesz, mint Rose. Korgó gyomra nagyon is illett komor hangulatához, amikor felszállt a vonatra, és várta Rose-t. Lett volna néhány szava ehhez a nőszemélyhez, aki ha csak kinyitja a száját, már hazugság folyik belőle, ráadásul falánk, önelégült, és többé nem is a barátnője. Nem sokkal később Rose és MacKenzie együtt jöttek ki az étteremből, váltottak egymással néhány szót, aztán a férfi búcsúzásképpen megbökte a kalapját, és elment. – Remélem, eleget ettél – mondta Emily, amikor Rose leült mellé. – Igen, és a kedves Mr. MacKenzie kifizette a reggelinket. Láthatod, mennyire jószívű rossz ember. – Lehet, hogy ez a te étvágyadat csillapította, de az enyémet nem. – Végtére is te hoztad fel a témát, hogy nem érzed jól magad ma reggel. – Csak nem akartam vele beszélgetni. Különben is, úgy láttam, neked nincsenek ilyen szándékaid.

12

Ana Leigh


– Te jó ég, mindig ilyen kegyetlen a hangulatod, amikor éhes vagy? – kérdezte Rose türelmesen. – Talán inkább nyers húst kellett volna ehelyett hoznom – vett elő a zsebéből egy narancsot. – Ezt sikerült lekapnom a gyümölcsöstálról. – Tea és száraz pirítós! – mormolta Emily, miközben mérge lassan elpárolgott. – És azt mondod, hogy a barátnőm vagy – közben sietve meghámozta a narancsot. – Sajnálom, de ezek jutottak eszembe először. Ezek tényleg jót tesznek a háborgó gyomornak. – De az én gyomrom nem háborgott, te bolond – beleharapott az édes, lédús gyümölcsbe. –Ez finom! Az Isten tudta, mit tesz, amikor a narancsot teremtette. – Minden megbocsátva? – kérdezte Rose bűnbánóan. – Persze. De legközelebb te leszel a beteg, és én fogok enni. – Nem hiszem, hogy lesz legközelebb, drágám. Jóképű volt és elbűvölő, de azt hiszem, utoljára láttuk Mr. MacKenzie-t.

13

Ana Leigh


2. fejezet

A

z új-mexikói Las Vegasba távirat érkezett, hogy huszonöt utas érkezik reggelire, s a lányok igyekeztek elegendő asztalt megteríteni, mire a vonat befut. Miközben Rose a szalvétákat rakosgatta, Emily finoman összeráncolta a szemöldökét. – Rose, elfelejtetted, mit tanítottam neked? – Ó, igen – szabadkozott Rose. – Balra tedd a villát és a szalvétát, jobbra pedig a kanalat és a kést. – Gyorsan átrendezte az asztalt, és most már a jó helyre rakta a vászon szalvétákat és a nehéz ezüst Sheffield evőeszközöket. – Éppen időben. Itt jön Bricsesz. – Csitt, Rose, egyszer meg fogja hallani, amit mondasz. – Mi ez a késlekedés, hölgyeim? – kérdezte Fallon Bridges, az étterem tulajdonosa, amikor odaért az asztalhoz. – A vonat öt perc múlva megérkezik, és még egy asztalt meg kell teríteniük. – Készen leszünk, Mr. Bridges – válaszolt Emily udvariasan. – Remélem is. Elvárom, hogy ugrásra készen várjanak. – Szerencsére tanultunk balettozni, így meg tudunk felelni ennek a kihívásnak is – mondta Rose édesen. Bridges Rose felé fordult. – Nem találom szórakoztatónak a humoros viselkedésre tett erőfeszítéseit, Miss Dubois. A hüvelykujja első ujjpercét használta, amikor méricskélni kezdte az evőeszközök helyét a tányér körül. – Hm – mondta, és elégedetlenkedve csóválta a fejét, majd megigazította őket. – Ezeket nem jól helyezte el, Miss Dubois. – Talán mert a körmeim hosszabbak, mint az öné, Mr. Bridges. – Akkor vágja le őket, Miss Dubois. – Mit gondolsz, a körmeimre vagy az ujjaimra célzott? – suttogta Rose, miután a fontoskodó kis ember továbbment a következő asztalhoz. – Gyerünk, Rose, még egy asztalt meg kell terítenünk. Én felrakom az evőeszközöket, te pedig hozd a csészéket és a csészealjakat. Emily elmosolyodott, amikor Rose elviharzott. Bár Bridges egy kukacoskodó piperkőc volt, ő azért szerette a munkáját. Eddigi életének legokosabb cselekedete az volt, hogy elszökött otthonról és beállt a Harvey-lányok közé. A két hét alatt, mióta itt van ÚjMexikóban, egy egészen új világot fedezett fel. Minden itteni élmény jó lecke volt számára, és elütött attól, amit otthon tapasztalt. A város nem volt fejlett, és inkább a korai nyugati települések primitívsége volt rá jellemző. A vidék többnyire terméketlen volt és sík, csak helyenként bukkant fel egy-egy sziklacsoport a préri egyhangú tengerében. Messze volt ez Long Island ápolt, zöld gyepjeitől és a kék óceántól. A férfiak szállításra használták a lovakat és nem pólóversenyekhez vagy rókavadászathoz. A nők többsége pamutruhát vagy házilag szőtt gyapjút hordott, Emily pedig selymekhez és brokátokhoz szokott. 14

Ana Leigh


Szerette az őt körülvevő élet egyszerűségét. Leginkább azonban azt szerette új környezetében, hogy ő szolgálta ki az embereket, és nem az emberek szolgálták ki őt. Huszonhárom évesen most először érezte azt, hogy hasznos személy. A sok különböző egyéniség, akikkel naponta háromszor, az étkezések idején találkozott, olyan kincs volt, melyet egész életében keresett. A beérkező vonat gyászos füttyének hallatán mindkét lány felkapta a fejét. Emily végigpillantott az étkezőn, és elégedetten bólintott. Készen voltak. Lesimította fehér kötényét, amit a fehér egyenruha fölött kellett hordaniuk. Csak reggel és délben viselték ezt a ruhát, mert a vacsora idejére fekete egyenruhát kellett felvenniük. A fehér nem igazán illett Emilyhez. Ha valakinek világos a bőre és a hajszíne, akkor fehér ruhákban csak szörnyen nézhet ki. Sok fölösleges és értelmetlen dolgot megtanítottak neki az iskolában, de abban igazuk volt, hogy szőkék ne viseljenek fehér ruhákat. A fekete még rosszabb volt, de Emily nem azért jött Las Vegasba, hogy férfiakat találjon magának, mint a legtöbb lány. Azért jött ide, hogy elkerülje őket. Amikor az egyik pincértanuló megütötte a gongot, hogy jelezze az új utasok érkezését, Rose Emily mellé lépett. – Mehetünk? – kérdezte. Emily bólintott, és Rose-ra pillantott, aki szokás szerint most is fantasztikusan nézett ki. Feltűnő szépségét és szemét a komoly öltözék még jobban kihangsúlyozta. Rose sokat viccelődött, hogy a Harvey-lányok egyenruhája ugyan nagyon egyszerű, de olyan, mintha ő tervezte volna, hogy gazdag férjet foghasson magának. Rose és Emily kéz a kézben léptek ki a főbejáraton, és csatlakoztak a többi lányhoz, akik már kint vártak, hogy udvariasan üdvözölhessék a vendégeket. Minden utast, aki itt étkezett, már a kiszálláskor köszöntöttek. – Ó, ó – mormolta Rose. – Mintha a távirat azt jelezte volna, hogy huszonöten érkeznek reggelire. – Így is van. – Lehet, hogy annyira nem vagyok művelt, mint te, Emily, de azért felismerek huszonöt embert, ha látok – mondta Rose, és rámutatott a falánk hordára, amely feléjük tartott. – Ezek itt nem huszonöten vannak. – A'sszem, ezek többen vannak, mint huszonöten – hallatszott hátulról az élénk, ír Katie Cleary hangja. – Igazad van, Katie – helyeselt Emily. – A'sszem, most jó sok munka vár ránk. – És te ennek örülsz, te is tudod – csipkelődött Emily. – Kedvesem, életem felét ennél sokkal keményebb munkával töltöttem. Katie Cleary mindegyik lány kedvence volt. Miután egész családja meghalt egy kanyarójárványban, otthagyta Bostont, és nyugatra jött. A tragédia ellenére életvidám volt és a Las Vegas-i Harvey-lányok között az egyik legjobbnak számított. Az éhes utasok – többségében férfiak – csoportja már elért az ajtóhoz. Néhányan kalapjukhoz emelték kezüket, hogy köszöntsék a hölgyeket, míg a többiek egyszerűen beverekedték magukat, hogy megkapják végre az ennivalót. – Bricsesznek ez nem fog tetszeni – morogta Rose, miközben bementek a vendégek után. – Valaki félreértette a táviratot, vagy rosszul számolták meg az utasokat a vonaton. A két lány sietve további asztalokat terített meg. – Nincs elég étel még tíz embernek – pillantott Rose a várakozó vendégekre. – Az adagok kisebbek lesznek és a kiszolgálás sem lesz tökéletes.

15

Ana Leigh


– Ezen nincs mit mosolyogni, Rose. – Igazad van, nincs. De most Mr. Harveynak jó alkalma lenne felbukkanni itt. A minap is az a pletyka járta, hogy Mr. Harvey meglepetésszerűen betoppant a lamyi Harveyházban, és kiderült, hogy az ottani igazgató kisebb adagokat szolgál fel, és rosszabb minőségű alapanyagokat szerez be. Bár ezzel ötszáz dollárt takarított meg az étteremnek, Mr. Harvey azonnal kirúgta. Mit gondolsz, mit fog tenni, ha meglátja, hogy a főnökünk kisebb adagokat szolgál fel a vendégeinek? Szegény öreg Bridgest kirúgnák az étkezdéből. – Tudod, Rose, Mr. Bridges lenne a legkisebb baj. – Kétlem, hogy bármi rosszabb lenne, mint ez a begyöpösödött, vékony orrú csúszómászó. – Soha nem tudhatod. Rose felsóhajtott. – Azt hiszem, igazad van. Segítenünk kell neki, hogy ezúttal megússza a dolgot – megrázta a fejét, és felnevetett. – Különben is, nem hagyhatom ezeket a szegény embereket éhezni, amikor annyira várták már az ételt, és a társaság jó hírét is meg kell védenem. Emily nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. Rose ugyan tudott dühös lenni másokra, de mindig hamar túltette magát rajta. Emily tudta, tanulhatna ebből a hozzáállásból, de kételkedett benne, hogy meg tudná bocsátani apjának mindazt, amit anyjával és vele tett. Itt, nyugaton most már kialakított magának egy új életet, és napról napra jobban szerette. A konyhában nagy volt a sürgés-forgás, a szakácsok még több friss gyümölcsöt szeleteltek fel, szalonnát sütöttek, és omlettet készítettek. Emily és a többi Harvey-lány sietve felszolgálta az ételeket. Emily éppen segített egy kislánynak, hogy megvajazhassa a pirítósat, amikor Bridges is előjött, hogy a hagyományok szerint felszolgálja a főfogást. Elsápadt, amikor látta, hogyan próbálnak a lányok megbirkózni a váratlan vendégsereggel. Emily megpróbálta nem csikorgatni a fogait, amikor meghallotta a magas, cincogó hangot: – Hölgyeim és uraim, egy kis félreértés támadt, de biztosíthatom önöket, hogy mindenkit kiszolgálunk és időben visszaérnek a vonatra. – Fiam, emlékszem, utoljára '72-ben ültem vonaton – mondta egy idősebb férfi Bridgesnek aki kiszolgálta. Az igazgató udvariasan megállt, és végighallgatta, de közben egyfolytában a termet pásztázta tekintetével, és igyekezett meggyőződni arról, hogy a rendelkezésére álló félórában a vendégek minőséget és mennyiséget is egyformán kapnak. Emilynek el kellett ismernie, hogy Bridges ugyan fontoskodó néha, de a munkájához ért. Fred Harvey csak a legjobbakat vette fel, és a legrosszabbakat kirúgta. – Akkoriban az étel szinte méreg volt – mesél te az idős férfi Bridgesnek. – Már ha egyáltalán kaptunk enni. Legtöbbször előre kellett fizetni, bekaptunk pár falatot, aztán rögtön mennünk kellett, mert az az átkozott vonat már indult is. Emlékszem, mindig rohantunk, és úgy vittük magunkkal a pitét. – Itt ilyesmi nem fog előfordulni, uram. Mr. Fred Harvey európai mintára tanulta a vendéglátást, és itt is ezt vezette be. Az idős férfi annyira elmerült történetében, hogy meg sem hallotta Bridges megjegyzését. Emily tudta, hogy dolgoznia kellene, de nagyon érdekelte a történet.

16

Ana Leigh


– Aztán azok a görények fogták az ételt, amit kifizettünk, csak nem volt időnk megenni, és eladták az utánunk érkezőknek. A többi vendég, aki hallotta a férfit, megállt evés közben, és undorral pillantott le a tányérjára, de a Harvey-nál felszolgált étel semmiképpen nem lehetett másé. Túl finom volt és túl jól nézett ki ahhoz, de Bridges mégis elsápadt a ki nem mondott célzástól. – Uram, meg fogja látni, rengeteg ideje lesz befejezni a reggelit. Mi soha nem tennénk olyasmit, amiről most ön beszélt, és különben is, ritkán marad étel a tányérokon, hogy újra eladhassuk. Megszívta az orrát, és a következő asztalhoz lépett, közben odasúgta Emilynek: – Munkára, Miss Lane, vagy nem lesz idejük enni, mielőtt a vonat füttyszava visszahívja őket. A lány bólintott. Bridges jól végezte a munkáját, de nem tudta, hogyan kell udvariasan bánni az alkalmazottaival. Ez a viselkedés nagyon zavarta Rose-t, Emily azonban már hozzászokott ehhez a stílushoz, hiszen eddig apjával élt együtt. Legnagyobb meglepetésükre, a váratlanul felbukkanó sok vendég mind befejezte a reggelit és időben visszaért a vonatra. A Harvey-lányok hetente hét napot dolgoztak és mindennap háromszor szolgáltak fel ételt. Szállást és ellátást kaptak, valamint havonta majdnem tizennyolc dollárt, és évente egyszer ingyen elutazhattak Santa Féba. Legtöbbjük számára ez a fizetés több volt, mint amiről valaha is álmodhattak. Éjjel, amikor az utolsó vonat is elment, a lányok szobáikba mentek, ahol megosztották egymással vágyaikat és álmaikat, és életre szóló barátságokat kötöttek. Emily és Rose is ezt tette. Rokonlelkek voltak, szívbéli testvérek, testi-lelki jóbarátok. – Láttad Bricsesz arcát, amikor rájött, hogy több a vendég, mint az étel? – nevetett Rose, és alsóruhában végigdőlt az ágyon. Emily köpenyt vett magára. Már hetek óta szobatársak voltak, megosztották egymással legtitkosabb gondolataikat, de még mindig nem tudta rávenni magát, hogy intim ruhadarabokban mutatkozzék előtte. Rose-nak nem voltak ilyen gátlásai, ő aztán egyáltalán nem volt szégyenlős. – Hallottad, hogy kiabált azzal a szerencsét len pincértanulóval, aki az üzenetet hozta? – kérdezte Emily. – Az a bolond egy majdnem írástudatlan gyerektől várta, hogy olvassa fel neki a táviratot, aztán feldühödött, amikor a gyerek félreértette a szöveget. Felakasztotta egyenruháját, hogy megszáradjon. Lehet, hogy a fehér ruha szűziesnek hat a vendégek szemében, de estére igencsak összekoszolódik. S bár a fekete ruha jobban bírta, a fehér kötény egyáltalán nem. A lányoknak maguknak kellett gondoskodniuk egyenruhájuk tisztaságáról, de szerencsére Rose ismert néhány trükköt, hogyan lehet kiszedni a foltot a fehér anyagokból. Emily azelőtt soha nem mosott ki egyetlen ruhát sem, és nem is boldogult volna vele. Bridges azonnal kirúgná, ha pecsétes egyenruhában jelenne meg, ráadásul az is bebizonyosodna, hogy különbözik a többi lánytól. Emily megtanította Rose-nak, hogyan kell megteríteni az asztalt, Rose viszont még ennél is többet mutatott neki. – Igen, hallottam, hogyan kiabált a szerencsétlennel – mondta Rose undorodva. – Szerencséje, hogy nem rúgta ki a kölyköt, különben valami sokkal rosszabbat tettem volna. Emily szinte megdermedt, aztán lassan barátnőjéhez fordult.

17

Ana Leigh


– Egészen pontosan mit értesz azalatt, hogy „rosszabbat”, Rose? A lány a plafon repedéseit bámulta, és úgy tűnt, nem is hallja a kérdést. – Rose? – ismételte meg. Lentről hirtelen éles zaj hallatszott, amitől Emily majdnem halálra rémült. Odarohant az ablakhoz, akárcsak a többi lány, és ámultan figyelte, ahogy az igazgató hangosan és feltartóztathatatlanul tüsszög. – Haa… haa… haaapci! Úgy forgott körbe az udvaron, mintha egy tüsszögő démon szállta volna meg. Végül odarohant a lóitatóhoz, és fejét a vízbe dugta. Emily alig hitte el, hogy egy olyan ember, mint Bridges, akinek a tisztaság az istene, képes belemeríteni a fejét a vízbe, ami a lovak nyálával keveredett. Megpróbálta elfojtani nevetését, mert attól tartott, ha elkezdi, nem tudja abbahagyni. Még csak az hiányzott volna, hogy a főnöke rajtakapja, amint kineveti. A többi lányra pillantott, akik szemmel láthatóan ugyanúgy megdöbbentek, mint ő. Néhány perc múlva Bridges feje felbukkant a víz alól. Haja a fejére tapadt, és a víz úgy csorgott le arcán, mint a könnycseppek. Amikor óvatosan levegőt vett, s nem tüsszentette el magát, megkönnyebbülten felsóhajtott és felállt. – Minden rendben, Mr. Bridges? – kérdezte Katie. Az igazgató megmerevedett, és mogorván pillantott fel az ablakokban bámuló Harveylányokra. – Menjenek vissza a szobájukba, hölgyeim. Mindig emlékeztetnem kell önöket arra, hogy este tízig van csak kimenőjük? Megvetően szipogott, és ismét hangosat tüsszentett. Rose felnevetett, és hangja az udvarra is lehallatszott. Bridges szeme összeszűkült, és felnézett Emilyre. – Valami mulatságos, Miss Lane? – Nem, uram. – Nem hinném. Jó éjszakát, hölgyeim – visszament a saját szobájába, akár egy merev tartású, gyakorlott angol komornyik, bár öltözete erre rácáfolt. Emily soha nem gondolta volna, hogy a megszokott öltöny és nyakkendő alatt skarlátvörös alsót visel, – Rendben, Rose, valld be! Egész pontosan mit tettél vele? – Semmi olyasmit, ami sokáig tartana. – Mit tettél vele? – kérdezte Emily komoly hangon. – Pirospaprikát tettem a burnótjába. Emily értetlenül pislogott. – Hogy mit? – Hallottad. Megérdemelte. Legközelebb kétszer is meggondolja, kiabáljon-e egy gyerekkel. – Miért gondolná meg kétszer, hacsak te meg nem mondod neki, pontosan mit és miért tettél? Akkor pedig csak egyszerűen kirúgna, és kétlem, hogy tanulna belőle. – Ó, emlékezni fog rá. A szíve legmélyén tudja, hogy büntetést kapott. Meg fogod látni. – Rose, néha egy nagy titok vagy számomra. – Titokzatos és gyönyörű; ez Rose Dubois. Mit gondolsz, mennyi ideig tart, míg a környék leggazdagabb férfija megtalál és házassági ajánlatot tesz? – Ez bármelyik nap megtörténhet – válaszolta Emily, és leheveredett az ágyra. – De te is tudod, hogy a pénz nem boldogít. – Ezt mondják mind a gazdag emberek.

18

Ana Leigh


Mindketten az oldalukra fordultak, és egymásra mosolyogtak. Hetek óta megosztották egymással álmaikat – vagyis inkább Rose mesélt a saját vágyairól. Emilynek nem igazán voltak álmai, csak egyet akart: kikerülni apja zsarnoksága alól, és a saját életét élni. Eddig egészen jól boldogult. Rose egy igazi álmodozó lelkesedésével támogatta minden lépését. Emily is segíteni akart Rose-nak, hogy elérje szíve vágyát, bár szerinte csupán a pénze miatt hozzámenni valakihez pénzsóvárgásra utal. De hát ki ő, hogy ítélkezzen felette? – Rose, te soha nem akartad megtalálni az igazi szerelmet? A lány keserű gúnnyal felnevetett. – Hah! Egy gazdag férfit ugyanúgy szerethetsz, mint egy szegényt, mindig is ezt mondtam. – Én sok gazdag férfival találkoztam, Rose, és hidd el nekem, egyiket sem tudtam szeretni közülük. – Biztos lehetsz benne, hogy én képes lennék rá. A férfiak férfiak. Mi a különbség? – Na és Mr. Bridges? Őt tudnád szeretni? – Ő nem férfi. – Nekem más a véleményem. Láttam az alsónadrágjában. Férfi. – Mit csináltál? – kérdezte Rose, és felült az ágyban. – Elmulasztottad a nagyjelenetet. A kis trükköd miatt alsónadrágban rohant ki az udvarra, úgyhogy mindenki rajta mulatott. Rose megborzongott, és visszafeküdt. – Kérlek, aludni szeretnék. Semmi szükségem rémálmokra. Együtt nevettek, aztán Rose a lámpáért nyúlt, és leoltotta. Sötétség és mély, áldott csend ereszkedett a szobára. – Emily, ki a leggazdagabb férfi a környéken? – kérdezte Rose. – Fogalmam sincs. – Meg fogom találni. – Nem kétlem, hogy rálelsz. És nagyon szerencsés férfi lesz. – Az biztos. Az ezüst holdfény megvilágította takaróikat, és Emily szívét béke töltötte el. Itt boldog volt, nagyon-nagyon boldog. Most először jutott eszébe a detektív, akit apja küldött, mióta leszálltak arról a vonatról. Imádkozott, hogy soha ne találjon rá. A tekintetéből ítélve, mindenképpen visszavinné apjához. Rose paprikát tett Mr. Bridges burnótjába, csak hogy megbüntesse durvaságáért, de ő vajon milyen messzire menne el, hogy valóra válthassa terveit? Emily sokat tanult Rose-tól, de a legfontosabb az volt, hogy az álmok számítanak; ki kell értük nyújtani a kezünket, és megragadni őket, mielőtt eltáncolnak mellettünk. Nem megy vissza Long Islandra. Nem számít, mit kell ezért tennie.

19

Ana Leigh


3. fejezet

J

osh nem szerette, ha félrevezetik. Eddig nem is tudta, mennyire gyűlöli, ha becsapják, de eddig ilyesmi nem is történt. Ha tolvajok és haramiák hazudnak neki, az rendben van. Erre számíthatott munkája során. Az ördögbe is, olyan hosszú ideje dolgozik ilyen emberek között, hogy szinte már soha senkiben nem szokott megbízni. Talán ezért is bosszantotta annyira, hogy hitt a kalauznak a vonaton. Mindenkit megkérdezett, mindenkinek megmutatta a lány fotóját, és egész St. Louist végigkutatta. Emily Lawrence nem volt ott. Talán soha nem is volt. Nyilvánvaló, hogy a vörös hajú szépség és szemüveges barátnője előbb ért oda a kalauzhoz, mint ő. Táviratozott Chicagóba, és a Harvey iroda megerősítette, hogy azon a vonalon csak egy Emily Lane nevű nő dolgozik, de nem ismernek semmiféle Emma Lane-t. Méltatlankodva rázta meg a fejét, és felszállt a Las Vegasba, Új-Mexikóba tartó vonatra. Nem működtek a megérzései. Ez jobban feldúlta annál, hogy végig tudja gondolni. Ha detektív-ösztönét elveszíti, akkor már indulhat is haza. A következő, amit elveszíthet, az a szimata. És látta is lelki szemei előtt. Amint ez egy ügynökkel megtörténik, a halál már a következő sarkon várja. Ebben a munkában nem lehet hibázni, és a hibáin nem viccelődhet. Nem mintha tréfálkozni lett volna kedve. Visszament a nyugatra tartó vonattal, és pontosan tudta, hol kell elkezdenie a keresést: Rose Duboisnál és ravasz barátnőjénél, Emmánál. Hogy lehetett ennyire ostoba? Túl sok nő volt, szinte teljesen azonos névvel: Emily Lawrence, Emily Lewis, és ez az Emma/Emily Lane. Véletlen egybeesés lenne? Semmiképpen. Munkája során megtanulta, hogy a „véletlen egybeesés” gyakran azt jelenti: „kulcs a megoldáshoz”. Még néhány nap ezen az istenverte vonaton, és kideríti az igazságot. Hazacibálja ezt a gazdag kisasszonyt Long Island-re, aztán Texasba megy; remélhetőleg kicsit enyhíti majd fájó magányát családja közelsége. És aztán mi lesz? A tájat figyelte, amint elsuhant a vonat ablakai előtt, és abban reménykedett, hogy éppolyan határozott és szép terveket sző magának, mint amelyek apját éltetik. Apja álma még mindig anya volt, a farm és a család. Szép álom volt, s Josh ezt megértette. De ebben a világban, amelyben most él, hol talál valakit, aki annyira bátor, becsületes és szép kívül és belül, mint az anyja. Egy nőt, akit – mint anyját is – az első pillanattól fogva imádni tudna. Munkája közben csak olyan nőkkel találkozott, akiket soha nem vinne haza bemutatni. Ez még magányosabbá és szomorúbbá tette, és egyre erősebb honvágyat érzett. Azonban mielőtt hazamenne, még meg kell találnia Emily Lawrence-t. A nő miatt nem utazhat még családjához, de senki sem tartóztathatja fel büntetlenül. – Nem fogom felvenni ezt az átkozott kabátot. Akármit is mond, kis ember. Kifizettem az ételt, és senki nem mondta, hogy ki kellene öltöznöm a vacsorához.

20

Ana Leigh


Emily épp a vendégeket szolgálta ki, és mosolygott, miközben az óriási cowboy és Bridges vitáját hallgatta. A vacsorák idejére kötelező volt zakót viselni, és ha a vendégeknél nem volt ilyen ruhadarab, kaphattak az étteremtől. Sajnos ez a férfi zokon vette az előírásokat. Ahogy elnézte a fickó méreteit, Emily megértette, hogy nem szívesen préselődött volna bele abba a kicsi kabátba, amit Bricsesz kínált neki. A cowboy legalább hat és fél láb magas volt, és több mint kétszáz fontot nyomott. Ha a tehenek nem mernek vele vitatkozni, akkor Bridges miért bosszantja? – A szabály az szabály, uram. Ha beengedném önt az előírt vacsoraöltözék nélkül, akkor a következő vendégnek is joga lenne visszautasítani a kabát viselését. – És akkor mi van? Bridges elsápadt, amikor a hatalmas férfi fenyegetően fölé hajolt. – A-a-akkor anarchia lenne, uram. Itt, a feltérképezetlen nyugaton Mr. Harvey szerint be kell vezetnünk a keleti part néhány szokását. Jó étel, kellemes kiszolgálás, megfelelő személyzet és kabát a vacsoraasztal mellett. Nem engedhetjük, hogy a dolgok visszafejlődjenek arra a szintre, ahol régen voltak. – És mi bajuk van azzal, ahogy régen mentek a dolgok? Nekem nagyon is tetszett. Nem érdekelnek az átkozott keleti parti szokásaik, és nincs szükségem arra, hogy ilyen beképzelt, fehér inges, fekete kabátos, kis orrú fickók mondják meg nekem, mit tegyek! Emily megpróbált nem nevetni. Bridges úgy nézett ki, mintha lenyelte volna a jeges teába tett citromszeletek egyikét. Tényleg ostoba ötlet volt egy cowboytól azt kérni, hogy a vacsora tiszteletére kiöltözzön, de Mr. Bridges ezt nem értette, csak az előírásokat. – Szeretem az olyan férfiakat, akik tudják, mit akarnak – mondta Rose, és nyilvánvaló elismeréssel méregette a cowboyt. Jóvágású férfi volt, legalábbis annak, aki kedveli a magas, erős, indulatos férfiakat. Emily nem szerette őket. Erre akkor jött rá, amikor a Pinkerton-ügynök rájuk talált. Az a férfi is magas volt, erős és kicsit ingerült is… miatta. Mégis olyan csábító volt, mint a bűn, és legalább annyira vonzó is. Ez meg hogy juthatott most eszébe? Úgy látszik, barátnője már az ő fejét is telebeszélte. – De a cowboyoknak sosincs pénzük – folytatta Rose. – Igazán sajnálatos. Pedig úgy tűnik, itt csak cowboyokat találunk – válaszolta Emily. Rose odanyújtott neki néhány szalvétát, de amikor Em elvette volna, mégsem engedte el. Emily szemöldökét ráncolva pillantott fel, s akkor vette észre, hogy Rose kíváncsiskodva bámul a konyhaajtó felé. – Ez érdekes lesz – suttogta. Emily követte pillantását: Katie Cleary épp a hatalmas termetű férfi felé haladt, aki a nyeszlett Bridges és az aprócska Katie mellett még nagyobbnak tűnt. Katie elvette a kabátot az igazgató kezéből. – Ah, olyan bután nézne ki ebben a kabátban, mint egy kötözött sonka, az biztos. Egy olyan nagydarab, erős férfi, mint maga. De jöjjön velem. Láttam egy nagyobbat az egyik szobában. Senki nem hordja, mert senki nem olyan magas. A többi mögött van valahol. – De én nem akarom felvenni azt az istenverte kabátot! – dühöngött a férfi. A terem elcsendesedett, és Bridges eliszkolt, mint egy hajóról menekülő patkány. Katie közelebb lépett, kicsi, munkától kérges kezét csípőre tette, és bátran visszakiabált a férfinak.

21

Ana Leigh


– Velem így maga nem beszélhet, uram. Ha enni akar, vegye fel a kabátot, és többet nem kell foglalkoznunk ezzel az egésszel. Hallotta, mit mondtam? Szerintem egész jól fog kinézni ebben a viseletben. És most jöjjön velem. Azzal elindult a ruharaktár felé. Mindenki visszatartotta a lélegzetét, amikor a hatalmas férfi arca lassan elvörösödött. Talán megragadja Katie-t és megrázza? És mit tegyenek, ha tényleg bántani fogja? Az óriás lehajtotta a fejét, megfordult, és követte a lányt. Az étkezőben mindenütt megkönnyebbült sóhaj hallatszott. – Újabb tragédiát sikerült elkerülnünk – fordult Emily Rose-hoz, és végre kivette barátnője kezéből a szalvétákat. – És már itt is a következő – válaszolta Rose, visszavette az egyik szalvétát, és Emily fejére borította. – Mit csinálsz? – Nézd csak – bólintott a terem bejárata felé. Emily odanézett, és kis híján elájult. Az ajtóban ott állt Josh MacKenzie. Több mint egy hetet vesztegetett el azzal, hogy St. Louisban próbálta megtalálni Emilyt, ezért nem volt a legjobb hangulatban, amikor besétált a Las Vegas-i Harvey étterembe. Látta, amint Rose Dubois az asztalok között a konyha felé igyekszik, maga után húzva egy másik pincérnőt, aki a fején szalvétát viselt; ettől csak még morózusabb és gyanakvóbb lett. Amikor megpróbált a nők nyomába eredni, egy kicsi, vékony orrú férfi állta el az útját. – Mit gondol, hol van, uram? Az étterem tele van. S ön nem rendelt előre ételt – szipogott, tüsszögött, és fintorogva nézte Josh gyűrött és az utazástól megviselt ruháit. – És nem visel megfelelő kabátot sem. Josh már éppen a jelvényéért nyúlt, amikor egy óriás termetű, kabátos férfi jött elő a ruhatárból, nyomában egy fekete-fehérbe öltözött tündérrel. Josh hunyorogva nézte a különös párost, aztán megrázta a fejét, hogy kiverje belőle ezt a hóbortos agyszüleményt. Túl fáradt és túlontúl éhes volt, a hőség bágyasztotta, és kezdte öregnek érezni magát ilyesmikhez. Csak el akarja kapni és hazavinni végre azt a nőt. – Magát is elszomorítják, igaz? – kérdezte az óriás. – Hogyan? – Hát hogy nem adnak enni, amíg nincs magán zakó! Josh az igazgatóra pillantott, aki hirtelen összehúzta magát a fal mellett. – Gondolom, azt akarta mondani – hagyta rá. Mielőtt elgondolkodhatott volna azon, mit akar tenni a férfi, a cowboy már felemelte az igazgatót. – Tartom, amíg maga eszik. Josh szélesen elvigyorodott. Ő értette, mi Harvey szándéka, de az olyan férfiak, mint ez a magas cowboy, soha nem szelídülnek meg. És azt sem mondhatná, hogy ez rossz, mert ezek a férfiak hódították meg a nyugatot. Nélkülük még csak a Mississippi másik oldalán lézengenének. – Tegye le és foglalkozzon a saját dolgával, Francis. – Francis? – Josh önkéntelenül megismételte a nevet. A vörös képű óriás morgott, akár egy grizzly, és Josh azt kívánta, bárcsak befogta volna a száját.

22

Ana Leigh


– Hagyja abba azonnal! – kiáltott Katie, és apró lábával toppantott egyet. Az óriás morgolódva engedelmeskedett. – Üljön le és egyen, mielőtt a vonat elindul, különben korgó gyomorral utazhat tovább! Furcsa módon az óriás engedett a tündér szavának, és a padlóra ejtette az igazgatót, aki megint a fal mellé lapult, és ott is maradt. Francis Joshra kacsintott, amikor elment mellette az asztalok felé. – Lehet egy olyan nőt nem szeretni, akinek ennyire helyén van az esze? – És jól megmondja neked a magadét? A férfi szerelemtől részegülten mosolygott. – Igen. Ő a legédesebb nő a világon, igazi tündér. – Önnek bizonyára – értett egyet Josh. – Ragadja meg a lehetőséget, amíg lehet – megkerülte Francist, és a konyha felé indult, remélve, hogy zsákmánya nem menekült még el a hátsó ajtón. Egy erőteljes pofon csattanása állította meg, és visszafordulva látta, hogy a tündér ismét farkasszemet néz az óriással. – Ne fogdosson, maga medve! Nem vagyok a magáé! Francis térdre esett, amitől a tányérok és poharak megrezzentek az asztalon. – Legyen a feleségem, Katie. – Mit mond, Francis? – kezét a férfi homlokára szorította, mintha azt ellenőrizné, hogy az iménti pofon nem tett-e túl nagy kárt a férfi fejében. Francis mindkét kezét megfogta, és megcsókolta a munkától megviselt ujjakat. – Magába szerettem, Katie Cleary. Katie arca ellágyult, és egyik kezét visszahúzta, hogy végigsimítsa a férfi zilált haját. – Ne nézzen így rám, Francis. Összetöri a szívemet. Nem hallott még arról, hogy egy hölgynek udvarolni kell, mielőtt nőül veszi? Miféle feleség lennék én, ha az első idegenhez hozzámennék, aki idejön, és megkéri a kezemet? – Az én feleségem, Katie, szerelmem. Josh érezte, hogy összeszorul a torka. Ez az egész humorosan indult, de kezd nagyon romantikus és édes lenni. Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy elforduljon a gyengéd jelenettől. Megvan a saját tennivalója. Berontott a konyhába, és rögtön összefutott Rose Dubois-val és fekete hajú barátnőjével. Josh most közelebbről is megnézte ezt a barátnőt. Egy Harvey szalvétát kötött a fejére, akár egy fejkendőt. Néhány hajfürt kiszabadult, olyan feketék voltak, mint a cipőpaszta. Josh összeráncolta szemöldökét. A szemüvege sem ugyanaz volt, amelyet a vonaton viselt, és ettől még jobban elkomorult. A kínai szakács dühösen csacsogott mellette, de Josh ügyet sem vetett rá. – Nos, Miss Dubois és Miss Lane – hajolt meg az egyszerre ismerős és ismeretlen arc előtt – , ezek szerint újra találkozunk. Emily Lane bólintott, de nem nyújtotta a kezét. Josh nagyon szerette volna megérinteni, hogy lássa, valóban olyan finom-e, mint egy elkényeztetett, gazdag kisasszony keze, vagy pedig kemény és kérges, mint azé, aki Harvey-lányként dolgozik. De Emily mindkét kezét a háta mögé rejtette. Rose megragadta a karját, hogy elterelje a figyelmét barátnőjéről. – Nos, detektív, nagyon örülünk, hogy újra látjuk. És még arra is emlékezett, hogy Las Vegasban dolgozunk. Jöjjön, szorítok önnek helyet az egyik asztalomnál.

23

Ana Leigh


Josht azonban nem lehetett olyan könnyedén irányítani vagy utasítgatni, mint a cowboyt az étteremben, ezért továbbra is ott állt, és az Emily fején levő szalvétát nézte elmerülten. – Érdekes viselet. Rose is a barátnőjére pillantott, aztán gyorsan azt mondta: – Ó, igen, ugye, mennyire? Nem tudtuk, mit csináljunk velük, amikor megtaláltuk Őket. – Őket? Rose hozzásimult, mutatóujját az ajkára tette, és összeesküvő módjára suttogta: – A tetveket. Emily fuldoklásszerű hangot hallatott, és Josh látta, hogy piros arccal, mereven bámul Rose-ra. – Nem, nem, Emily, nincs okod, hogy mérges legyél. Az ilyesmi itt előfordul. Nem kell zavarban érezned magad emiatt. És a detektív úr is megérti, igaz? – Ó, természetesen. – Tehát azért jött Las Vegasba, hogy meglátogasson minket? Rose megrebegtette szempilláit. Josh még sosem tapasztalt ilyet, és ha egy olyan nő teszi ezt, mint Rose, annak megvan a hatása. Elfelejtette a kérdést is, igaz, csak egy pillanatra. – Nem! – ez kicsit durván hangzott, de már nagyon elege volt ebből az egészből, és pokolian érezte magát. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, látták-e azt a nőt, akit keresek: Emily Lawrence-t. – Nem adtam már választ erre a kérdésére, detektív? Gondolja, hogy valami takargatnivalóm van? – Miért, nincs? – Nincs. Sosem rejtegetek semmit. Kivéve talán azt, ami a nők kiváltsága. Josh szemei összeszűkültek. – És mit leplez, kisasszony? – a kérdés Emily-nek szólt, de amikor körbepillantott, látta, hogy a lány éppen eltűnik az étkező ajtajában. Követni akarta, de Rose elállta az útját. – Én? Pillanatnyilag semmit. – Érdekes, hogy a barátnője neve majdnem teljesen ugyanolyan, mint azé, akit keresek. – Nahát, tényleg? Vicces, milyen kicsi a világ, pedig valójában olyan nagy. Az ilyen véletlen egybeesések mindig izgalmasak. – Nem hiszek a véletlen egybeesésekben. – Akkor miben hisz, detektív? Talán abban, hogy az a nő, akivel néhány hete találkoztam, és aki hajnaltól késő estig zokszó nélkül dolgozik, ugyanaz, akit maga kerget? A képen, amit mutatott, egy szőke nő volt, de a barátnőm haja ébenfekete! Azt hiszi, hogy ez a nő azonos azzal, akiről maga azt állította, még egyetlen órát sem dolgozott életében, nemhogy képes lenne naponta tizenkét órán át robotolni? És ha az a nő el is lopta azt a pénzt, amiről maga azt állította, hogy elvitte, miért várna itt arra, hogy maga elfogja? Miért lenne szolga, amikor ő maga tarthatna szolgálókat kényelmesen és gazdagon, úgy ahogy egész életében? Rose rátapintott a lényegre, és néhány dologban igaza volt. Josh megrántotta a vállát: – A maga szájából valóban őrültségnek hangzik.

24

Ana Leigh


– Miért, nem az? Josh belenézett Rose szemébe, és majdnem egyetértett. De úgy érezte, neki van igaza, és megtanult bízni az ösztöneiben. Búcsúzóul megbökte kalapját, és elköszönt Rose Dubois-tól, aki saját bevallása szerint is megtévesztő, majd visszament az étkezőbe. Nem megy el Las Veagasból, míg a teljes igazságot ki nem deríti erről az Emilyről, Emmáról vagy Emről. És hogy ezt megtehesse, közel kell kerülnie hozzá. Sokkal, sokkal közelebb, mint most. Emily folytatta a munkát, bár minden egyes alkalommal megrezzent, amikor valaki szólt hozzá, vagy ha az ajtó csapódott. Mit mondhatott Rose MacKenzie-nek? És hogyan találta meg őket a férfi Las Vegasban? Egy véreb lehetett az ősei között? Amikor visszament az étkezőbe, Bridges összeráncolt szemöldökkel nézte fekete fürtjeit, a hirtelenjében fejére csapott szalvétát és a szemüveget, amelyet Yen Chengtől, a szakácstól „vettek kölcsön”, bár ennek a lencséi nem voltak olyan vastagok, mint annak, amelyik a szobájában volt. Majd azt kell hordania, ha ez a MacKenzie véreb itt marad a környéken. Már a gondolattól is felkavarodott a gyomra. Szerencsére Bridges belemerült a sült felszeletelésébe, és nem foglalkozott többet a megjelenésével. A hatalmas cowboyjal történt incidens kizökkentette szokásos napirendjéből, és több időt már nem vesztegethetett rá, mielőtt a vendégek visszaindultak a vonatra. Emily nem kételkedett benne, hogy főnöke később majd pontos magyarázatot követel – főleg, ha rájön, hogy a fekete cipőpasztája hiányzik. Hála az égnek és Rose gyors eszének, sőt még annál is gyorsabb nyelvének. Emily nagyon félt, hogy MacKenzie azért jött, hogy elhurcolja innen, és gondolkodni sem tudott, nem hogy beszélni. Ezt még gyakorolnia kell, ha szabad akar maradni. MacKenzie kijött a konyhából, nyomában Rose-zal. Pillantása rögtön Emilyt kereste, a lány pedig próbálta nem lesütni a szemét. Nem viselkedhet továbbra is ilyen bűnbánóan, mert különben MacKenzie rájön az igazságra, ha még eddig nem derítette volna ki. Rosera pillantott, aki mosolygott. Nagy baj talán nem lehet. A férfi végigsétált az étkezdén, és egyenesen Emily felé tartott, akinek elakadt a lélegzete. Ez a sötét haj… ezek a kék szemek… Valóban lélegzetelállító látvány. Hogy lehet egy ilyen jóképű férfi ennyire gonosz? MacKenzie egyenesen felé tartott, de ő szilárdan állt a lábán. Ahogy föléje magasodott Emilynek hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. – Hölgyem – érintette meg kalapját, de nem mozdult. Emily bólintott, és abban reménykedett, a férfi csak el akar búcsúzni tőle, de nem volt szerencséje. A férfi zavartan ácsorgott, és Emily a szemöldökét ráncolta. Mi az ördög miatt lenne ideges a férfi? – Rövid ideig a városban maradok. Nagy örömet okozna, ha meghívhatnám valahová. Emily eltátotta a száját. Most vajon viccel? – Hölgyem? Fogai összekoccantak, ahogy hirtelen becsukta a száját, végül mégis szólásra készült, Rose azonban gyorsabban válaszolt: – Persze, természetesen. Örömmel magával tart. Josh elmosolyodott, és ettől egész arckifejezése megváltozott. Úgy vigyorgott, mint egy kisfiú, s eközben valahogy sokkal, sokkal több volt, mint jóképű: veszélyesnek tűnt. Emily pedig igen nagy bajba került.

25

Ana Leigh


4. fejezet

S

zerencsére MacKenzie végül elment, és nem is tért vissza, így Emilynek sikerült az est további részét megúsznia anélkül, hogy bármit is kiöntött volna. Mihelyt a vendégek felszálltak a vonatra, Yen Cheng előjött a konyhából, és folyamatosan hadarva lekapta szemüvegét Emily orráról. A lány annyira hálálkodott, hogy nem vette észre Bridges megjelenését. – Szabad megkérdeznem, Miss Lane, mi folyik itt? Mielőtt Emily válaszolhatott volna, Rose megelőzte. – Semmi, csak egy kis tisztogatás, Mr. Bridges. – Láttam, hogy maguk ketten munka közben elmentek innen. Aztán maga – bökött csontos ujjával Emily felé, aki épp hátraugrott, mielőtt elérte volna az orrát – a szakács szemüvegében és egy szalvétával a fején jött ki a konyhából. Yen Cheng úgy káromkodott, mint egy kocsis, legalábbis azt hiszem. Nem vagyok bolond. Maguk ketten valamire készülnek. Emily már szólt volna, de mégis mivel tudná megmagyarázni a viselkedését anélkül, hogy Bridges ne leplezhetné le MacKenzie előtt, most, hogy a detektív úgy döntött, itt marad a környéken? Még szerencse, hogy főnöke nem tudja a valódi nevét. – Miért ennyire gyanakvó, Mr. Bridges? – kérdezte Rose ártatlanul. – Emily nem akarta tovább hordani a szemüvegét. Tudnia kell, milyenek vagyunk mi nők, hiszen annyian vagyunk itt maga körül. Káprázatos mosolyt villantott Bridges-re, amitől a legtöbb férfi elolvadt volna. Sajnos Bridges már túl sokszor látta ezt a mosolyt, és semmilyen hatással nem volt rá, csak még haragosabban nézett Rose-ra. Ő azonban nem ingott meg. – Egyébként, a drága Emily úgy gondolta, hogy nem lát elég jól ahhoz, hogy tökéletesen megfeleljen az ön magas elvárásainak, Mr. Bridges, ezért kölcsönkérte Yen Cheng szem üvegét. Holnaptól ismét a sajátját fogja hordani. Bridges keresztbe fonta karját a mellkasán, és toppantott egyet. – És a haja? – Női hiúság, Mr. Bridges. Sokkal jobban néz ki fekete hajjal, nem gondolja? A sötét szín különlegesebben mutat a fehér bőrével és zöld szemével. Azt hiszem, ma este még vár ránk egy kis munka, igaz, Emily? Emily csak bólintani tudott, beszélni nem bírt. Bridges nem hisz nekik, de mi mást tehetne? Nem tettek semmi rosszat, mindössze néhány percre elhagyták az étkező helyiségét. Ez valóban elfogadhatatlan, de még nem ok arra, hogy kirúgják őket, különösen, hogy a Las Vegas-i Harvey-háznak szüksége van minden pincérnőre, mert az Új-Mexikóba érkezők száma egyre nő. Bridges hosszan fürkészte őket. – Tudom, hogy maguk, lányok ketten valamire készülnek, csak nem tudom kitalálni, mi lehet az. Ne térjenek el az előírásoktól, és végezzék a munkájukat – azzal megfordult és elment. Emily és Rose egyszerre sóhajtott fel megkönnyebbülésében. – Ma este ki kell találnunk, hogyan fessük be a hajad – mondta Rose. 26

Ana Leigh


Emily bólintott, és szomorúan hozzátette: – És újra hordanom kell azt a szemüveget is. Azt hiszem, mindenkinek neki fogok menni, miközben dolgozom. – Csak told kicsit lejjebb az orrodon, és nézz ki fölötte. Hozzá fogsz szokni. Emily felnyögött. – Vagy inkább hazamennél apádhoz? – Természetesen nem! – Akkor szokj hozzá. – Rose, nem számít, mit akarok, vagy mit teszek. MacKenzie tud valamit. Csak meg kell mutatnia a fényképemet itt valakinek. – MacKenzie nem fogja mutogatni a fotódat. – És hogyan akarod megállítani? Naponta huszonnégy órát flörtölsz majd vele, amíg elfelejti, miért is jött ide? – Nagyon csábítóan hangzik, kedvesem, de erre nem lesz szükség. – Nekem úgy tűnt, nagyon élvezed, hogy hozzádörgölőzhetsz, miközben beszélsz vele – Emily éles hangja bosszúságról árulkodott, de ezt csak nyugtalansága okozhatta, semmi más. Rose mosolygott. – Bár élveztem, hogy egy kis időre közel lehetek ahhoz a magas, jóképű texasihoz, azért mindennek, amit tettem megvolt az oka – ezzel kihúzta kezét a zsebéből, és a tenyerében ott la pult Emily fényképe. A lány szája tátva maradt, aztán meglepetése mosolygásba váltott. – Ezt meg hogyan csináltad? – Nagyon sok mindenhez értek. Néhány jó, és néhány kevésbé jó dologhoz is. – Te kizsebelted! – Csitt! – Rose a szája elé tette az ujját. – Azt akarod, hogy mindenki meghallja? – Mi történik, ha rájön, hogy hiányzik a kép? – Azt fogja hinni, hogy valahol útközben vesztette el a vonaton. – Nem félsz attól, hogy emlékezni fog a te barátságos viselkedésedre? Rose kényszeredetten mosolygott: – Ó, biztos vagyok benne, hogy emlékszik majd rám, és örömmel gondol vissza az iránta tanúsított viselkedésemre, de MacKenzie úriember, és soha nem fogja azt feltételezni egy olyan nőről, mint én, hogy ennyire mélyre süllyedhet. Rose ismét rátapintott a lényegre, mint annyiszor. Emily arca felragyogott. – Annyira szeretlek, Rose. – Persze, hogy szeretsz, édesem. Mindenki szeret. És most csináljunk valamit a hajaddal. Szerencsére Katie Cleary csodálatos szakértő volt ezen a téren, a lányok egyedül őt avatták be tervükbe. A pincérlányok többsége barátságos volt, de minél kevesebben tudják az igazságot, annál kisebb az esélye, hogy véletlenül vagy szándékosan kifecsegik. – Nagymamám egy dione sidhe volt – suttogta Katie, miközben kikeverte a hajfestéket a lányok szobájában. Emily és Rose az ágyon ültek, és ámulattal figyelték, ahogy Katie kicsi, de gyors és ügyes ujjai elkészítik a kotyvalékot. – Mi az a don… she? – próbálta Emily is kiejteni az ír szavakat. Katie rosszallóan jegyezte meg.

27

Ana Leigh


– Nektek, amerikaiaknak fogalmatok sincs az Óvilág varázslatairól. A dione sidhe tündér népség, akik varázsolni is képesek. – Boszorkányok? – kérdezte Rose kíváncsian. – Ó, nem – Katie közelebb lépett Rose-hoz. – Te mit tudsz a boszorkányokról? – Ahonnan én jöttem, ott az ilyen emberek fekete mágiát gyakorolnak az éjszaka kellős közepén. Vudu, ördögimádás és hasonlók – megborzongott. Katie bólintott, és figyelmét ismét a készülő hajfestékre irányította. A lé már nem bugyogott, és olyan ártalmatlannak tűnt, mint a fekete víz. Emily azonban nem volt annyira biztos abban, hogy valóban ártalmatlan. – Használtad már ezelőtt is ezt a festéket? – Legalább százszor. Mint mondtam, a nagymamám tündérektől származott, és a föld minden titkát jól ismerte. Gyógynövényeket, leveleket és bogyókat használt a gyógyításhoz. Ez a folyadék nem okoz neked semmi kárt, kedvesem, és hetekig megmarad a színe, nem számít, mennyiszer mosod meg közben a hajad. – Hetekig! – kiáltott fel Emily riadtan. – Én csak azt akarom, hogy az a detektív menjen el innen. – Persze. És én készítettem neked egy olyan folyadékot, amitől a hajad majd visszanyeri a mostani szép árnyalatát. Ez a legjobb megoldás. Katie csípőre tette a kezét. – Gyere ide, ne legyél már annyira gyerek. – Igaza van, Emily, ne legyél gyerekes. – Rose szemében gonoszkodó lángok gyúltak. – Miért nem próbálod ki először te? – javasolta Emily. Rose végigsimított a saját haján. – Hogy tönkretegyem ezt a szép vörös színt? Engem nem tudsz beugratni, édesem. Emily tisztában volt vele, hogy nem tudja rábírni a másik két lányt, hogy megváltoztassák a véleményüket. Kétségbeesésében nem volt más választása, mindent meg kell próbálnia, hogy ezt a véreb MacKenzie-t lerázza. A férfi előbb-utóbb feladja, és elmegy innen. Remélhetőleg előbb, ha meglátja Emily fekete haját és vastag szemüvegét. – Rendben, hölgyeim – állt fel. – Essünk túl rajta. – Ez a harci szellem, Emily kedves! – kiáltotta Katie, és odalépett hozzá. Pár pillanattal később Emily ott ült egy egyenes hátú széken az ablak mellett, és rossz szagú, fekete ragacs csorgott a hajára, miközben a másik két nő vidáman csacsogott mellette. – Katie, jól elintézted ma azt a nagydarab cowboyt. Mindenki, főleg Bricsesz, halálra rémült tőle. Katie csak legyintett. – Ó, nekem nyolc fiútestvérem volt. Hatalmas, mogorva férfiak, de mindegyiküknek nagyszerű, szerető szíve volt. Rájöttem, minél nagyobb a férfi, annál gyengédebb. – Szerencséd, hogy Francis ennyire kedves volt – szólt közbe Emily, és összeráncolta az orrát. Szinte már a haját borító szer ízét is érezte. – Szerencsés? Hah! Az olyan férfiak, mint ő, csak arra várnak, hogy valaki megmondja nekik, mit és hogyan tegyenek. – És most szerelmes lett beléd – incselkedett Rose. Katie nem válaszolt abban a pillanatban, és Emily felnézett. A lány arca céklavörösre váltott. – Katie, nehogy azt mondd, hogy te is szerelmes vagy belé.

28

Ana Leigh


– Azt hiszem, erről lehet szó. A ruharaktárban nagyon jól elbeszélgettünk. Nagyon kedves férfi. Gyengéd és finom, akárcsak megboldogult apám. – Katie Cleary, te szerelmes vagy! – kiáltotta Rose. – Ha gazdag, áldásom rátok. Menj hozzá feleségül. – Hogyan lehetne Katie szerelmes abba a férfiba? – tiltakozott Emily, és próbált logikusan gondolkodni. – Hiszen csak ma látta először. – Ez így szokott történni – mondta Katie lágyan. Emily megdöbbent. – Nem gondolhatod komolyan, hogy tényleg szereted! – Pedig azt hiszem, így van, Emily. – Akkor miért üldözted el, és mondtad azt neki, hogy nem mész hozzá feleségül? – kérdezte Rose. – Mert nem hagyom, hogy Francis azt higgye, nekem semmi beleszólásom a dologba. Várnia kell addig, amíg csinálok magamnak egy esküvői ruhát. – És mi van, ha Francis nem tud, vagy nem akar várni? – érvelt Rose. Katie tengerzöld szeme elszomorodott. Ugyanabban a hangnemben válaszolt, ahogy a cowboyjal beszélt: – Tudom, hogy erős akaratom van, és hazudnék, ha ezt letagadnám. Azt hiszem, Francis nagyon hasonlít rám. Az Úrra hagyom, mi lesz, mert aminek meg kell történnie, az meg is történik – kacsintott egyet. – De nem leszek sem vak, sem süket, ha valami jelet kapok tőle. Ahogy ezt mondta, Emily azt kívánta, bárcsak ő is ilyen nemtörődöm módon tudna gondolni azokra a férfiakra, akik megpróbálták uralni az életét. Josh szerencsés volt, és olyan szobát sikerült kibérelnie, amelyből rá lehetett látni a Harvey-házra. Las Vegas rohamosan növekedett, mert a Santa Fébe vezető útvonal mellett épült. A nyolcvanas években még a legvadabb városok egyikének tartották, mikor Harvey felépítette itt egyik étkezdéjét, de a vasútvonal kiépülésének és Fred Harvey-nak köszönhetően nemcsak a törvény és a rend jelent meg a városban, hanem egyre több lakos is. Kifáradva a tünékeny Emily Lawrence utáni kutatástól, Josh egyenesen aludni tért aznap este. Mint már jó ideje, most is zavaros álmai voltak, s szerepelt bennük Emily is. Nem tetszett neki az, amit a lányról eddig hallott, de hetekig nézegette a fényképét, és ez hatással volt rá – volt valami az arcában, amit nagyon szeretett. Álmai zavarba hozták. A nő úrihölgy volt – jóllehet tolvaj is –, de az ő álmai nem vallottak úriemberre. Egy vonat füttyszava ébresztette fel hajnal után, és hunyorogva nyitotta ki szemét a vékony függönyön át bekandikáló napfényben, de hangulatán ez sem javított. Legszívesebben elment volna a Harvey-házba, nyakon ragadta volna Emilyt, aki igenis ott van, és hazacibálta volna Long Island-re. Nem sokat tehet azonban míg a nő azt állítja, hogy ő Emily Lane, még ha az arca hasonlít is Emily Lawrence-ére. Nem sok választása maradt: vagy hazugságon kell érnie a lányt; vagy rávennie, hogy ismerje be: ő Emily Lawrence; vagy pedig találni valakit, aki tudja az igazságot. Nem sokat gondolkodott lehetőségein, de az utolsó tűnt a legjobbnak. Először is annak a kis igazgatónak fogyja megmutatni a lány fotóját.

29

Ana Leigh


Öltözködés közben rá kellett jönnie, hogy a fénykép nincs nála. Pánikszerűen átkutatta a csomagjait és a ruháit, de sehol nem találta. Ő vesztette el, vagy valaki segített neki megszabadulnia tőle? Táviratozhatna, hogy küldjenek neki másikat, de legalább egy hétbe telne, mire az megérkezik. Egy darabig a fénykép nélkül kell tovább nyomoznia. Mialatt a Harvey-ház felé tartott, egész úton átkozódott. Tudta, hogy semmi haszna, de még mindig jobb volt, mint összetörni valamit, vagy ártani valakinek. Az épp akkor érkezett vonat vendégei mögött lépett be az étterembe, és látta, hogy a vékony igazgató ott szaladgál a terem túloldalán, és egyenesen felé indul. Tisztában volt vele, hogy nem ez a legjobb pillanat a kérdezősködésre, de nem tudott tovább várni. Egy meglepett kiáltás hallatán megfordult, és látta, hogy Emily éppen a szemüvegét igazgatja az orrán. Homlokát ráncolta. Megint a vastagabb szemüveg volt rajta, amelytől alig lehetett látni a szemét. Úgy tűnik, a tetvek problémáját is sikerült megoldania – ha voltak egyáltalán tetvek –, mert szénfekete haján nem hordott semmilyen kendőt. Kezében tollat és ceruzát tartott, majd elsietett, hogy felvegye a rendeléseket. Josh eldöntötte, hogy később beszélni fog vele. De haladjunk csak sorjában! – Elnézést – kezdte, és megállította az igazgatót. – Igen, uram? Valami gondja van? – a férfi semmi jelét nem adta, hogy emlékezne rá tegnapról. – Még nincs. Egy fiatal nőt keresek, a neve Emily Lawrence. Ismeri? – Nem – az igazgató megpróbált ellépni mellette, de Josh elállta Bridges útját, aki bosszúsan felszisszent. – Uram – dühöngött. – Dolgoznom kell! Josh elővette a Pinkerton jelvényét. – Nekem is – mutatta a jelvényt. – Mi a neve? – Fallon Bridges. Én vagyok az igazgató – válaszolta gőgösen. Alaposan megnézte a jelvényt, mintha nem hinné el, hogy valódi, s a Josh övében viselt pisztolyra pillantott, amely nagyon is valóságosnak tűnt. A kis emberke most már teljes figyelmével a kérdező felé fordult. – Mr. Bridges, egy fiatal nőt keresek, aki elszökött otthonról. A neve Emily Lawrence. – Nem ismerem. Az egyetlen Emily, akit ismerek, a Lane nevű nő, aki itt dolgozik nálunk. – És teljesen biztos benne, hogy a neve Lane? – Ezt a nevet kaptam a Harvey irodától, és nem kérdőjelezzük meg azt, amit Mr. Harvey mond, MacKenzie detektív. Amellett Miss Lane kiváló munkaerő. A barátnője, Miss Dubois jelent problémát – Bridges elfintorodott, amikor kiejtette Rose nevét, Josh pedig megpróbálta elfojtani mosolyát. – Véletlenül nem tudja, honnan származik Miss Lane? – Valahonnan keletről. – Mindenki „valahonnan keletről” jött ide, kivéve, ha apacs indián az illető. – Ez igaz. De én nem… Hirtelen éles kiáltás – amely leginkább Flint bácsira emlékeztette – szakította félbe az étteremben reggelizők beszélgetését. Josh már elégszer hallotta ezt a kiáltást gyerekkorában Texasban, és felismerte, hogy egy zendülő csatakiáltása. Megfordult, és a hang forrását kereste. Mindenki a bejárat felé fordult, ahonnét patkók dobogását lehetett hallani, és Francis, az óriás termetű cowboy lovagolt be az étterem ajtaján.

30

Ana Leigh


Bridges sokáig és folyamatosan káromkodott, arca elfehéredett a dühtől. – Katie-ért jöttem – jelentette be Francis. – Hol rejtegetik? Tekintetével végigkutatta a termet, és jól megnézett minden fehér egyenruhás lányt. Megint fülhasogatóan felkiáltott, amitől néhány vendégnek a fülére kellett tapasztania a kezét, majd mozgásra ösztökélte a lovat. Zűrzavar tört ki, ahogy az emberek az asztalok között bukdácsoltak, hogy menedéket keressenek a ló elől. Az étel a falakra kenődött, a tányérok pedig a földre zuhantak. Joshnak el kellett ismernie, hogy a lovat jól képezték ki. Nem ijedt meg és nem hátrált vissza, hanem egyenesen ment előre az asztalok között. – Katie, szerelmem! – kiáltotta Francis. Az ír lány előjött a konyhából, arca elvörösödött – hogy dühében vagy zavarában, azt Josh nem tudta biztosan. Abban azonban biztos volt, amit szemében látott. Anyja is mindig ugyanezzel a tekintettel nézett apja szemébe. Tiszta szerelem – és ez megállásra késztette. Levette kezét pisztolyáról, hátradőlt egy széken, és élvezettel figyelte a műsort. A kis méregzsák csípőre tett kézzel hátraszegte fejét, hogy lássa a cowboyt, akinek volt mersze lóháton bejönni a Kansastól keletre található legjobb étkezdébe. – Mégis, mi a fenét képzelsz, Francis Burgoyne, hogy ezen a vadállaton lovagolsz be ide? – Azért jöttem, hogy elvigyelek, Katie, szerelmem. Összeházasodunk, és életünk hátralevő napjait ez bearanyozza majd. – Nem megmondtam neked múlt éjjel, amikor ott álltál az ablakom előtt, mint kandúr a holdfényben, hogy nem megyek hozzád feleségül, amíg megfelelő módon nem udvaroltál, és időt nem adtál arra, hogy megvarrjam az esküvői ruhámat? – Nem tudok várni. Van egy kis tanyám arrafelé, és vissza kell mennem oda. Katie már nyitotta a száját, de Josh nem tudta eldönteni, vajon azért, hogy igent mondjon vagy nemet, vagy csak újra dühöngjön. De Francis szerencsére tudta, mit kell tennie. Egy komancs indián hevességével lehajolt a nyeregből, karját a kis hölgy köré fonta, beemelte a nyeregbe, és kilovagolt az ajtón. A teremben egy pillanatig mindenki csak bámult, aztán az utasok egy emberként, majd az ablakokhoz tódultak, aztán kisiettek az ajtón. Josh a legközelebbi ablakból még láthatta, amint Francis megcsókolja Katie-t, a lány pedig újabb és újabb csókokkal viszonozza övét. Aztán ellovagoltak. Josh visszalépett az ablaktól, és elkapta Emily pillantását. Elakadt a lélegzete, amikor meglátta a lány arckifejezését: gyönyörű volt. Anyja mindig azt mondta neki, hogy az igaz szerelem mindenkit megszépít, de Josh soha nem gondolta volna, hogy a szerelmeseket figyelők is megszépülhetnek. Ebben úgy látszik, tévedett. Bridges mellette állt, és dühösen morgott. – Ó, nem, megint elmegy egy. – Ez gyakran megtörténik, igaz? – Ilyen módon nem; ez az első eset, hogy valaki lóháton jött. Ezek a lányok egy pillanat alatt elmenekülnek innen, és férjhez mennek. Nyugaton kevés a nő, a férfiaknak viszont asszonyok kellenek, és Fred Harvey pincérlányai, akik megfeleltek főnökük szigorú elvárásainak, nagyon kapósak voltak. A Harvey-házakban alkalmazták a legtöbb nőt, és bár Harvey hat hónapra szóló szerződést

31

Ana Leigh


íratott alá, miszerint a lányok ez idő alatt nem mehetnek férjhez, sokuk mégis megtette – vagy egyszerűen eltűnt valahol a vad vidéken, és soha nem lehetett hallani róluk többet. – Ez már a harmadik eset, mióta itt vagyok – panaszkodott Bridges. – És csak a múlt hónapban jöttem ide. Képtelen vagyok alkalmazottakat találni. Nem tenne valamit, hogy megállítsa azt a behemót vadállatot? Tegye a kötelességét, nyomozó. – És mit kellene tennem ön szerint? – Menjen utánuk. Üldözze őket. Hozza vissza a lányt. Lője le a cowboyt! – Én ezt nem tenném. – De hát kötelessége! Maga a törvény embere, nem? – Nem, engem felbéreltek, és most éppen dolgozom. – De… de… hát elrabolta! Itt, az orrunk előtt! – Nekem nem úgy tűnt, mintha emberrablásról lenne szó. Inkább úgy nézett ki, mintha… – El lenne bűvölve a lány? – horkant fel Bridges. – Nem – Josh felvonta a szemöldökét. – Még nem. De mihelyst találnak egy lelkészt, Francis gondoskodni fog róla, hogy így legyen. Elfordult Bridgestől, Emilyvel akart beszélni. A lány olyan közel állt hozzá, hogy meg is érinthette volna, és különös tekintettel meredt rá: álmodozó, ködös szemében az a varázslat tükröződött, melyet Katie arcán is látni lehetett, miután Francis magával vitte. Josh megrázta a fejét, hogy elűzze magától ezt a képet, már kezdte azt hinni, hogy a szexuális és a hivatásával járó feszültségek miatt lassan elveszíti a józan eszét. Közelebb lépett Emilyhez, hogy kikérdezze, de egy vonat hangos, hosszú füttyszava megakadályozta. A betóduló emberek közöttük mentek el, és Josh megpróbálta szemmel tartani a lányt, de Emily eltűnt a tömegben. Amikor újra megpillantotta, éppen a ló nyomait próbálta feltakarítani. Bridges ott futkározott körülöttük, tapsolt, és egyfolytában kiabált: – Siessenek, siessenek, siessenek! Hamarosan megjönnek az ebédre érkezők, lányok. Az idő telt, az étterem pedig még mindig úgy nézett ki, mintha hurrikán tombolt volna végig rajta. Bridges kiabálása lassan rikoltozássá változott, és már csak hadonászott. Josh nem akarta kinevetni, ezért inkább felajánlotta a segítségét Emilynek. – Ha nem nyugszik le, rohamot fog kapni. Emily óvatosan nézett rá. – Vagy elröpül a sok integetéstől. Josh nevetett, és felkiáltott: – Maga viccelt, Emily. Ez azt jelenti, hogy van humorérzéke? – lehajolt, hogy felszedje egy törött tányér darabjait, és beleejtette a szemetesbe. – Néha igen. De csak akkor, ha olyan embernek a társaságában vagyok, aki hajlik a mókára. – Én ilyen vagyok? Emily szünetet tartott, és figyelmesen nézett rá. A vastag lencsék felnagyították a szemét, és kancsalnak tűnt. De ha a lencsék mögött kancsalított, akkor mi szükség volt a szemüvegre? Ezen eltöprengett. – Talán régebben nevetett, detektív, de nem mostanában és nem is jóízűen.

32

Ana Leigh


– Szeretné, ha ez megváltozna? – kérdezte Josh, és megragadta Emily kezét. A lány megdöbbent, és vissza akarta húzni a kezét, de a férfi szorítása erősebb volt. Emily keze hűvös volt, és Joshban feltámadt a vágy, hogy saját kezével felmelegítse a hideg ujjakat. Körülöttük mindenki futkározott, de úgy tűnt, mintha csak ők ketten lennének a világon. Emily citromillata és levendulaparfümje elvarázsolta Josht. Meglepő módon, maga a lány is nagy hatással volt rá. Egyszerű, szerény külsejű és szégyenlős, emellett pedig okos. Soha nem vonzódott az ilyen nőkhöz, de most izgatónak találta. Közelebb lépett a lányhoz, aki hátrálni kezdett, mint egy ijedős, betöretlen kanca, s éppolyan veszélyesnek is tűnt. Josh emlékeztette magát arra, hogy azért udvarol Emilynek, mert meg kell tudnia az igazat, és ki kell szednie belőle a titkait. A nő nagystílű hazudozó, és ő ki akarta deríteni, hol végződnek a titkok, és hol kezdődik az igazi Emily. – Nos? – kérdezte, amikor Emily továbbra is döbbenten bámult rá. – N-nos mi? – Emily zavartan ráncolta a homlokát. – Szeretné, ha meg tudna nevettetni? Emily grimaszt vágott, és újra megpróbálta kirántani a kezét Josh szorításából. – Nem hiszem, hogy ez lehetséges. Nagyon kevés szórakoztató dolog van itt, a vadnyugaton. – Igazán? – Josh egy pillanatig tanulmányozta a lány arcát. Hazudott, de vajon miért? – Nem gondolja, hogy ez – és fejével a rendetlen étterem felé intett – mulatságos volt? – Természetesen nem! – Mit gondolt róla? – Azt hiszem, romantikus volt és kalandos. Az álmok ilyenek. Josh felnevetett. – Látja? Most megnevettetett. Emily még jobban összeráncolta a homlokát, és megint megrántotta a kezét. Ezúttal Josh elengedte. – Nem állt szándékomban viccesnek lenni, nyomozó. Egész életemben olyan férfiak vettek körül, akik azt hitték, szórakoztató vagyok, csak mert van eszem, és használni is szoktam. – Én nem vagyok ilyen, erről biztosíthatom, Miss Lane. Most pedig beszéljünk az esti programunkról. – Micsoda? – Emily hangja szinte sikoltásként hangzott, aztán rájött, hogy a férfi a vacsoráról beszél. A haragos Bridges akkor jött feléjük. – Most aztán jól megcsinálta – mormolta Emily. – Tudok vele bánni. Emily mindössze felhúzta a szemöldökét, keresztbe fonta a karját és várt. Bridgesen látszott, hogy a gutaütés kerülgeti. Megállt Josh előtt. – Ugye, maga nem azt tervezi, hogy megszökik a pincérnőmmel, MacKenzie nyomozó? – Nem, uram. Éppen most utasította vissza az ajánlatomat, hogy ellovagoljon velem a naplementében. – Nagyon szórakoztató. Mielőtt elrabolná, figyelmeztetem, hogy a szerződése hat hónapra köti ide Miss Lane-t, és tudom, hogy hol találom meg magát, Pinkerton ügynök. Josh válasza ugyanolyan kemény volt, mint a tekintete. – Én is pontosan tudom, hol keressem akkor majd magát, Bridges.

33

Ana Leigh


Bridges szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Olyan volt, mint a horogra akadt hal, amely a víz felett lebeg. Emily kuncogott, aztán köhögni kezdett, Josh pedig megkönyörült a kis emberen. – Mindössze vacsorázni hívtam meg Miss Lane-t. Megígérem, hogy nem fogok eltűnni a vad rengetegben az egyik pincérnőjével. Bridges becsukta a száját, és erőteljesen bólintott. Megfordult, elindult a konyha felé, és közben maga elé mormolta: – Ez lesz a negyedik lány ebben a hónapban. Ha Mr. Harvey hamarosan felbukkan… Hogy mire gondolt Bridges, sosem derült ki, mert eltűnt a konyhában, ahonnan haragos kínai átkozódás hallatszott ki, amikor kinyitotta az ajtót. Josh Emily-re pillantott, és látta, hogy a lány elment mellőle. Két lépéssel utolérte, és megfogta a karját. – Dolgoznom kell – mondta Emily, és ki akarta szabadítani a karját. – Örömmel elengedem, ha megígéri nekem, hogy ma este velem vacsorázik. – Elfoglalt vagyok. – Akkor holnap este. – Vacsoraidőben dolgozom, nem emlékszik? – Valamikor ennie is kell. Holnap este hét órakor itt leszek. Azzal elengedte Emily karját, és elment.

34

Ana Leigh


5. fejezet

– Hát nem ez volt a legromantikusabb dolog az életben, amit valaha is láttál? – Rose drámaian felsóhajtott, és hasra fordult, hogy Emilyre néz zen. – Ahogy belovagolt az étterembe, olyan nagy volt és erős… És mikor Katie kiabált vele, egész egyszerűen felemelte a ló hátára, és ellovagoltak. Azon tűnődöm, hova mehettek? A meleg éjszakai szellő kicsit lehűtötte szobájuk levegőjét. Akárcsak minden este, most is az ágyukon heverésztek alsóruhában. A hőség, vagy talán egyre kellemesebb közérzete miatt Emily nem vette fel a köntösét. – Kétlem, hogy valaha megtudnánk. Gondolod, hogy boldog lesz? – Teljesen biztos vagyok benne. Olyan jól fogja érezni magát, mint egy disznó a dagonyában. – Szép kép, Rose. Mit gondolsz, nem kellett volna megállítanunk Francist? – Gondolod, hogy meg tudtuk volna állítani? – kérdezte Rose, és felhúzta a szemöldökét. Emily felsóhajtott, visszaemlékezett a cowboy eltökélt tekintetére és Katie csodálatára. Ha látott volna egy szemernyi félelmet is Katie szemében, Emily megragadta volna Francis csizmáját, és soha nem hagyta volna elmenni. De attól, amit látott, csak fájdalmat és irigységet érzett. Vajon érez majd valaha bárki is ilyen szerelmet iránta, vagy ő más iránt? – Igazad van – ismerte be. – Valószínűleg nem tudtuk volna feltartóztatni. De Katie azt mondta, hogy udvaroltatni akar magának, és időre van szüksége, hogy megvarrja a menyasszonyi ruháját. – Azt is mondta, hogy szereti azt az őrült cowboy t. Emily még mindig kétségekkel küzdött. – Gondolod, hogy tényleg tudja majd szeretni? Hiszen csak egyszer találkozott vele. – Van egy farmja, azt mondta. – És ennek mi köze mindehhez? – kérdezte Emily bosszúsan. – Ha elég nagy a farmja, édesem, még a lovát is tudnám szeretni! – Rose, ezt nem gondolhatod komolyan! – Nem-e? – Nagyokat mondasz, de tudom, hogy a szíved is legalább olyan nagy. És egy nap majd megtelik szerelemmel egy különleges férfi iránt. Rose felhorkant. – Egy különleges, gazdag férfi iránt. – Ha ennyire a pénz miatt akarsz férjhez menni és el akarsz feledkezni a szerelemről, akkor miért volt olyan fátyolos a tekinteted, amikor az a cowboy elvitte Katie-t? – Soha nem mondtam, hogy nem hiszek az igaz szerelemben, vagy nem gondolom azt, hogy ez a legédesebb dolgok egyike a földön. Csak azt mondtam, hogy egy gazdag férfihoz akarok feleségül menni. – Néha, Rose – mondta Emily félálomban –, azon tűnődöm, hallod-e, amit mondasz? – Remekül hallom. Egy ilyen szerencsevadász cowboy soha nem vinne engem az oltár elé. Ha egy gazdag cowboy akarna magának, akkor, biztos vagyok benne, nem 35

Ana Leigh


ellenkeznék sokáig. És azt hiszem, ha az a magas texasi el akarna venni, te sem sokáig húzódoznál. – Ez nem így van – motyogta Emily, és álomba merült. Lópaták dübörgése ébresztette fel. Kinyitotta a szemét, és zavartan körülnézett. Még mindig az ágyban volt, de Rose már felkelt, és elment. Miért nem ébresztette fel senki? Bridges leszedi a fejét, ha elmulasztja a reggeli felszolgálást. Most, hogy Katie elment, szűkében voltak a pincérnőknek. A lódobogás közeledett, és egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végül egész fejében lüktetve dobolt. Csak egy pillanatig tűnődhetett el azon, hogy miért jön fel a ló a lépcsőn, és mire felült az ágyban, ló és lovasa már az ajtóban állt. Emily annyira meglepődött, amikor meglátta őket, hogy elfeledkezett hiányos öltözékéről. Akkor döbbent rá, hogy meztelen, amikor a zafírkék szempár végigmérte, és ettől először megborzongott, majd felforrósodott a teste. A férfi pillantása nem tért vissza arcára, ahogy egy úriemberhez illett volna, ehelyett megkövülten bámulta Emilyt testét. A lány lepillantott, és látta, hogy mellei szinte teljesen fedetlenek. Kibontott haját előre húzta, hogy elfedje meztelenségét. – Uram, ön nem úriember, ha így behatol egy hölgy hálószobájába, amikor az még ágyban van! – Soha nem mondtam, hogy úriember vagyok. Cowboy vagyok, és azért jöttem, hogy magammal vigyem a farmomra. – Akaratom ellenére? – Másképp hogyan lehetne elrabolni valakit? – hangjából érződött, hogy texasi, és Emily azon tűnődött, vajon oda akarja-e majd vinni. – Feleséget keres, mint Francis Burgoyne? – Nem, hölgyem! Egy hazudozó, csaló és tolvaj szőke nőt keresek. Maga lenne az? – Egyáltalán nem! Nem látja, hogy milyen sötét a hajam? – Én nem így hallottam. – Nos, akkor rosszul hallotta. Talán azzal a borzalmas detektívvel beszélt. – MacKenzie-vel? – Hány borzalmas detektívet ismer? – Hölgyem, nem azt mondanám, hogy szörnyű ember. Az igazat megvallva, azt hallottam, igazi véreb. – Ha egy kutyához hasonlítja, azt nagyon helyesen teszi. – Az a lány, akit keres, jól teszi, ha figyel. – Miért mondja ezt? – Láttam azt a képet, amelyet MacKenzie mutogatott. Tündéri hölgy. Ahogy mondta, Emily szíve gyorsabban kezdett verni. – Valóban így gondolja? – ez a cowboy talán nem is olyan faragatlan, mint vélte, mosolygott magában Emily. – Igen, azt gondolom. Újra meg akartam nézni azt a képet, de MacKenzie elvesztette – hosszan, kutatóan nézett rá, Emily közben azon tűnődött, tudja-e, hogyan tűnt el a fénykép. Megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Nos, ez valóban nem jó dolog. Hadd kérdezzem meg újra, miért keresi azt a szegény nőt?

36

Ana Leigh


– Ha már a képét nem láthatom, megkeresem őt magát. És maga is velem jön. Gyerünk. – Nem értem. Ha nem feleséget akar magának, akkor miért akar elvinni a farmjára? A férfi ördögien mosolygott, Emily lábujjai pedig begörbültek az izgalmas ismeretlenre való várakozástól. Fedetlen mellkasára tette kezét, és érezte, hogy szíve erősebben és gyorsabban ver, mint bármikor azelőtt. – El akar rabolni innen, uram? – Elrabolni magát? Az ördögbe is, dehogy, csak azt akarom, hogy megfőzze nekem az ételt. Emily pislogott, és nem volt biztos benne, hogy jól hallotta, amit a férfi mondott. – Azért hurcol el, hogy a szakácsnője legyek? – Azt hiszem, maga el tudna vezetni egy háztartást. Mi másért lenne szükségem magára? – M-m-mert epekedik értem. Mert nem tud élni nélkülem. Mert az élete nem ér semmit, ha én nem vagyok a része. Ló és lovasa egyszerre horkant fel. – Maga aztán meg tud engem nevettetni. Ha már nem tudom elkapni azt a hazudozó, csaló és tolvaj szőke nőt, akkor meg kell elégednem magával. Egy nő, akinek van humorérzéke, aranyat ér, bár maga átkozottul sokat beszél. Emily talpra ugrott, aztán elfintorodott, mert rájött, hogy mezítláb van. – Nem áll szándékomban semmilyen férfi szakácsaként és házvezetőnőjeként dolgozni. Úgyhogy fogja magát és a büdös lovát, és tűnjön el a szobámból, mert magával nem megyek sehova. – Hölgyem, hogy rajtam gúnyolódik, az egy dolog, de Buck nem tűri az ilyen sértéseket. Ezen a vidéken az ember legjobb barátja a lova. – Akkor mondja meg a jó öreg Bucknak, hogy törölje le azt a vigyort a képéről, különben nem csak büdösnek fogom nevezni. – Azt hiszem, Buck, eleget hallgattuk már ezt a beszédet, igaz? – a férfi lehajolt, és a karjába kapta Emilyt. – Tegyen le! Azt mondtam, nem megyek magával sehova – Emily küzdött és rugdosott, de a férfi erősen tartotta, és csak nevetett rajta. Csak nevetett, nevetett és nevetett. Emily arra ébredt, hogy izzadtságban fürdik, és Rose nevetett álmában. Legalább az ő álmai kellemesek voltak. Kikászálódott az ágyból, megigazgatta a takarókat, aztán újra lefeküdt, és hallgatta a madarak hajnali csicsergését. A hajnali napfény lassan betöltötte a szobát, miközben Emily egyre a plafont bámulta. Arra gondolt, hogy a cowboy elvitte Katie-t, hogy egy életen keresztül szeresse – és MacKenzie járt a fejében, aki egy életen át tartó unalomba akarja őt visszavinni. Ma este egy olyan férfival fog vacsorázni, aki mindent lerombolhat, amin eddig dolgozott, és felépített. Egy rossz szó, és máris Long Island-en találja magát, hozzámehet egy idiótához, s élheti majd az anyja életét, míg szép lassan meg nem hal. Egy pillanatig sem gondolta, hogy MacKenzie-t Emily Lane érdekli. Egy olyan férfi, mint ő, soha nem nézne meg kétszer egy szégyenlős, rövidlátó és szerény külsejű lányt,

37

Ana Leigh


amilyennek Emily álcázta magát. Ha önmaga lehetne, nem kétséges, hogy MacKenzie a lábainál heverne. – Ez az! – olyan gyorsan ült fel, hogy majd nem leesett az ágyról. – Mi az? – motyogta Rose. – Hány óra van? – Itt az ideje felkelni. – Menj innen – morogta Rose. Nem ébredt könnyen, és reggel nem is volt jó formában. Emily ilyenkor nem is figyelt rá, barátnője pedig rövidesen újra álomba merült. A szokatlan esti program kellemesen felvillanyozta Emilyt. Ha az a véreb MacKenzie beleszeretne, soha nem vinné vissza Long Island-re. Talán akkor elrabolná, és magával vinné. Túlbecsülik a pihenés fogalmát, gondolta Josh; ez csupán egy újabb kifejezés az unalomra. És ő most nagyon unatkozott. Las Vegas, Új-Mexikó. Lehet, hogy a városkának volt vasútállomása és Harveyétterme, de ha valaki nem itt élt vagy dolgozott, akkor vissza is szállhatott volna a vonatra. Nem sok szórakozási lehetőség volt: inni lehetett, szerencsejátékot játszani vagy a rosszlányokhoz járni. Csak szükség esetén élt ezekkel: ha szomjas volt, nem volt elég pénze, vagy nőre volt szüksége. Most is az utóbbi helyzet állt fenn – hála Emilynek álmaiban –, de mivel „Miss Emilynek” kellett udvarolnia, nem kockáztathatta meg, hogy a helyi bordélyt gyakorta felkeresse. Mindent megtett, amit lehetett. A Las Vegas-i lakosok általában naponta egyszer vagy kétszer a Harvey-étteremben esznek, de még azt sem tudták, hogy a pincérlányok közül melyik Emily. A lányok sem jártak a városban, mert dolgozniuk kellett. Az étteremben senki nem tudott semmit Emily Lane-ről, és még kevesebbet Emily Lawrence-ről. Beszélt az igazgatóval és a lány szobatársával, Rose-zal, sőt még a kínai szakáccsal is megpróbálkozott, aki egy olyan húsvágó bárddal kergette ki a konyhából, ami mellett a Bowie-kés is csak fogpiszkálónak tűnt. Nem volt kedve még egyszer behatolni az őrült kínai területére. Néhány pincérlánnyal is beszélt, de ahányszor szóba hozta Emilyt, csak rámutattak, és siettek tovább. Várnia kellett ma estig, amikor személyesen kérdezheti ki a lányt. Josh ott lebzselt az étteremben, amikor Emily a déli órákban felszolgálta az ebédet. El kellett ismernie, hogy nagyon jól végzi a munkáját. Mosolyog és kiszolgál, beszélget és takarít. Nehéz volt elképzelnie, hogy a lány, aki naponta tizenkét órát dolgozik, ugyanaz az elkényeztetett gazdag kislány lenne, akit keres. De ha mégsem ő az, akkor most kenu nélkül vág neki a Rio Grandénak – mert ha Emily Lane nem azonos Emily Lawrence-szel, akkor Emily Lawrence-t nem lehet megtalálni. Chicagóban tűnt el, ő pedig rossz nyomot követett nyugatra. Mostanra a helyes nyom már régen kihűlt, de ezt Josh még nem akarta beismerni. Ebéd után visszatért a hotelbe, megfürdött és átöltözött, hogy már készen menjen át az étterembe, hogy megvárja Emilyt. Miközben elindult szállásáról, elcsodálkozott azon, mennyire várja ezt a találkozást. Emily örömteli változatosságot jelentett a gyönyörű, szórakozásra éhes és hihetetlenül gazdag Diane Huntington után, aki örökre megutáltatta vele az ilyen típusú nőket. Bár anyja és nagynénjei mind gyönyörűek, sok történetet hallott arról, mennyi gond volt velük. Lehet, hogy egy ilyen egyszerű nő megfelel a házasság céljára. Legalább nem kell

38

Ana Leigh


a kiéhezett udvarlók miatt aggódnia, vagy attól félnie, hogy elrabolják, vagy elszökik. Ahogy belépett az étterembe, szemével azonnal Emilyt kereste. Amikor meglátta, mosolya arcára fagyott. Emily az egyik asztalnál négy, durva kinézetű fickót szolgált ki éppen, akik ahelyett, hogy nekiláttak volna az ételnek, a pincérnőt mustrálták, és előrehajolva tompa arckifejezéssel figyelték. – Mi az ördög? – mormolta Josh. Ahogy Emily körbejárt az asztalnál, időnként nekiütközött a székeknek. Ez egyáltalán nem zavarta a férfiakat, és a lány továbbra is lágyan, kedvesen beszélt, halk nevetése pedig úgy érte a férfit, mint a finom nyári zápor. Egyszer csak Emily megbotlott, és egy nagy, szakállas alaknak esett. A férfi mély levegőt vett, és beszívta a parfümje illatát, arcára láthatóan kiült a csodálat. Josh keze ökölbe szorult, és kész volt arra, hogy közbelépjen, és megszabadítsa a lányt a férfi tapogatásától, de a férfi mindössze udvariasan köszönt neki, és nem ért hozzá többet. Lehet, hogy egyenes hajával és vastag szemüveggel jelentéktelen külsejű, de alakja hajlékony, és a mosolya nagyon kedves. Mindenesetre nyugaton ez mit sem számít: egy hölgy hölgy. Bárki egy szempillantás alatt ellophatja Emilyt, ha nem figyel eléggé. Miért is érdekelne? – kérdezte magától. Hiszen nem arról van szó, hogy szerelmes lenne belé. Azt gondolja, hogy egy gazdag lány, aki hazudozik, csal és lop. De… mi van akkor, ha mégsem? Azt vette észre, hogy ez a gondolat egyre jobban tetszik neki. MacKenzie egész nap ott őgyelgett, és Emilyt figyelte. Mire leszállt az este, Emily idegroncs volt. Josh felé pillantott, aki az ablaknál álldogált, és haragos tekintettel nézte az asztalánál ülőket. Kedves, magányos férfiak voltak, és udvariasan bántak vele, de Josh mióta betette ide a lábát, úgy bámulta őket, mintha valami bűnt követtek volna el. – Nézd már – suttogta Rose-nak. – Hogy álldogálhat egy férfi ilyen keserű arckifejezéssel ennyi ideig? Ez lehetett az oka, hogy detektívnek csapott fel. Rose vigasztalni próbálta. – Hadd nézzen, édesem. Minél többet néz, annál inkább fogja látni, hogy nem az vagy, akinek gondol. Emily lehajtotta a fejét, és azt suttogta: – De én az vagyok, Rose! – Nem, édesem, nem vagy az. Ha azt gondolod, hogy te Emily Lane vagy, akkor az is leszel. Ha hiszel benne, úgy is lesz. Emily megint MacKenzie felé pillantott. – Ezt kétlem. Mit tegyek, ha nyíltan rákérdez, valóban én vagyok-e Emily Lawrence? – Pontosan ez az! Emily Lawrence nem te vagy. Emlékezz erre. Nevess. Flörtölj. Rebegtesd a szempilláidat. Nem fogja tudni, mi történik vele. – Tudni fogja. Nem tűnik ostobának. – Soha nem tudják. Férfiak, és ezen nem tudnak változtatni. Nézd meg, most milyen arcot vág: azon dühöng, hogy azok a férfiak az asztalodnál félig már szerelmesek beléd. Emily eltátotta a száját. – Miért, szerelmesek? – Persze, hogy azok. Ha csak megemlítenéd, hogy férjet keresel, már öt nagydarab fickó omlana a lábaid elé, és könyörögne, hogy menj hozzá feleségül.

39

Ana Leigh


Emily óvatosan, lesütött szemmel nézett asztala felé, és látta, hogy vendégei feszülten figyelik, miközben a pitét majszolják. Visszanézett Rose-ra, aki fülig érő mosollyal ragyogott rá, mintha ez lenne élete legjobb pillanata. – Látod? – Ha azt hiszik, hogy szerelmesek, akkor tulajdonképpen a te csábításodnak kellene engedniük. Te keresel magadnak férjet, hát miért nem kacsintasz rájuk, és hagyod, hogy neked könyörögjenek? – Nekem nem kellenek a hegyi emberek. Se bányászok, se gazdák, csak gazdag farmerek érdekelnek. Emily épp elindult volna asztala felé, amikor MacKenzie felnézett, és tekintetük találkozott. Volt valami azokban a zafírkék szemekben, amitől Emilynek Rose karjába kellett kapaszkodnia. – Mi a baj, édesem? – Mi van akkor, ha MacKenzie többet akar, mint egy egyszerű vacsorát? Rose a férfira nézett. – Hm. Értem, mire gondolsz. Nos, ha csókot akar, azt javaslom, adj neki egyet. – Rose! – Ez csak egy csók. Lefogadom, hogy ez a férfi ért hozzá. Megcsókoltak már valaha? – Természetesen – hogyan is gondolhatta hogy nem? Rose nevetett, és tovább kínozta. – Fogadok, hogy egy ilyen férfi még soha nem csókolt meg. Hidd el nekem, édesem, az élményt nem fogod elfelejteni. – De mi van akkor, ha én nem akarom megcsókolni? – sziszegte Emily. – Kétlem, hogy erőltetné. Úriembernek látszik. De van egy dolog, amit tudnod kell a férfiakról, és ez egy nagyon ügyes kis titok. – Titok? És te sose mondtad el nekem? – Nos, nem is igazán titok, de amit meséltél édesanyád haláláról és édesapád viselkedéséről, nem hinném, hogy ő beszélt volna erről a kis trükkről. – Trükkről? Rose habozott. – Nos, nem is igazán trükk… – Rose – figyelmeztette Emily bosszankodva. – Rendben, rendben. Ha egy férfi kezd nagyon bizalmaskodni, akkor használd a térdedet. – A térdemet? – ráncolta össze Emily a homlokát. Képtelen volt kitalálni, mire használhatná a térdét. Mindenféle képek ötlöttek fel benne, de egyik sem segített, és segítség nélkül nem boldogult. Rose megragadta Emily karját, és behúzta egy nagy pálma mögé. Kezét barátnője vállára tette, és a szemébe nézett. – Így, Em – térdét felhúzta. – Arra a területre kell rúgnod, amire annyira büszkék. Érted, mire gondolok? – És ez mire jó? – Ez majd megakasztja őket, édesem. Csak csináld jól, a lábaid előtt fognak heverni, és úgy kapkodnak majd levegő után, mint egy partra vetett hal. – Te már csináltad ezt? Rose felvonta a vállát, és nem válaszolt, de ennyi megerősítés is elég volt Emilynek.

40

Ana Leigh


– Még valami, édesem. Ha már egyszer megtetted, akkor gyorsan fuss el. Ne várd meg, hogy jobban érezzék magukat. – Miért? Ez nem tűnik túl szép dolognak. – Ha már használnod kell a térdedet, akkor a férfi sem viselkedett valami szépen előtte. És ha újra levegőhöz jutnak, még kevésbé lesznek tisztelettudóak. Fuss, és ne nézz vissza. Ezt komolyan mondom. A férfiak nagyon aljasak lesznek, ha a térdedet használod ellenük. – Rendben. Emily kikukucskált a pálma mögül. MacKenzie abba az irányba nézett, ahol ők voltak. Emily halványan elmosolyodott, felemelte a kezét, és ujjaival felé intett. A férfi viszonozta az üdvözlést, és ő el sem tudta képzelni, hogy a térdét használná ellene. Arca felhevült a gondolatra, hogy megérintse azon a helyen, amire Rose utalt, még akkor is, ha a térdével tenné. Hirtelen túl nehéznek érezte a ruháját, és az este is olyan forró volt. A levegő annyira sűrű… A beérkező vonat füttye hallatszott. Felkapta a fejét, ha nem igyekszik, el fog késni. Az utasok kiléptek az ajtón, és eltűntek a sűrűsödő éjszakában. Emily már csak Josh MacKenzie-t látta maga előtt: magas, jóképű és veszélyes; egy nő aligha tud bánni vele. Emily megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában. – Vacsoraidő! – hívta Rose könnyedén. Emily kételkedett benne, hogy egy falat is lemegy majd a torkán.

41

Ana Leigh


6. fejezet

J

ól gondolta: valóban nem tudott enni, de más miatt, mint gondolta. Fred Harvey étterme elkényeztette, és az összehasonlításban minden más étel alulmaradt. A Las Vegas Hotelben és a Liverynél felszolgált vacsorát nehezen lehetett ételnek nevezni, ezért inkább jeges teát kortyolgatott, és Josh arcát figyelte, amíg a férfi elmerülten vacsorázott. Legalábbis próbálta figyelmesen tanulmányozni, de alig látott valamit. A szemüvegét most nem csúsztathatta le, hogy kikandikáljon fölötte. A férfi tud enni, ez már biztos. Rejtély, hogyan képes azt a rágós, szinte szénné égetett húst elfogyasztani. Josh a sültet szeletelte, miközben felpillantott Emilyre, és észrevette, hogy a lány őt figyeli. – Valami gond van? – Nem, csak nem vagyok éhes – lesütötte a szemét, és szűziesen elpirult. – De élvezem a társaságát. – Köszönöm, de tudom, hogy ezt a kiszolgálást nem lehet összehasonlítani a Harveyétteremmel. – Nem sok mindent lehet összehasonlítani vele. – Igaz, de nyáron gyűjts, télen fűts, ahogy Maude néném szokta mondani – szégyenlősen mosolygott, és olyan volt, mint egy kisfiú. – Képzelje, már olyan régóta utazgatok, hogy az ennivalóval már nem is foglalkozom. Csak eszem, és megyek tovább. Ez – késével a hús felé bökött, mely olyan volt, mint a három napig a sivatagi napon aszalódott bőrcsizma – a legjobb sült, amelyet Chicago óta ettem. Emily a tea felett kuncogott. – Annyira örülök, hogy ízlik a sült – mondta kedveskedve. – Nem mondtam, hogy ízlik. Azt mondtam, Chicago óta ez a legjobb, amit ettem. Ezen a vidéken már akkor is szerencsés az ember, ha egyáltalán ételhez jut, és nem hal meg tőle. – Nem csoda, hogy olyan jól megy Mr. Harvey-nak. Azon csodálkozom, hogy nem támadják meg bennünket amiatt, hogy asztalt foglalhassanak nálunk. Josh megnyerő mosolyt villantott felé. – Még megtörténhet. Soha nem tudhatja. Újabb falatot szelt a húsból, és eltüntette szájában. A férfi bőrét a nap bronzbarnára sütötte, arcán lassan kiütközött a borosta, de kék szeme és hosszú, fekete szempillái meglágyították arckifejezését. Éles texasi tájszólásban beszélt, és pisztolytáskát hordott a csípőjén, de Emily még sosem látta, hogy megérintette volna. Veszélyes foglalkozást űzött, arca azonban gyengédségről árulkodott, amikor az otthonára terelődött a szó. MacKenzie az ellentétek embere volt, és Emily zavarba jött ettől – de egyben kíváncsivá is tette. – Nos, Miss Lane – hangsúlyozta ki a nevet Josh, amitől a lány megrezzent –, maga soha nem beszél az otthonáról. Mi hozta ide, Új-Mexikóba? Kikérdezés az udvarlás álarca mögött. Nos, ehhez a játékhoz két ember kell – és Emily mindig jól tudott játszani. Továbbra is azt tervezte, hogy elcsábítja a férfit, ezért előredőlt, és mosolygott. 42

Ana Leigh


– Az Atchison, Topeka és a Santa Fé vasútvonal. Josh barátságosan visszamosolygott rá. – Mióta ismeri Miss Dubois-t? – Rose és én a Harveynál találkoztunk, amikor betanultuk a pincérkedést – az a legjobb, ha amennyire csak lehet, ragaszkodik az igazsághoz. – Igazán? Annyira közel állnak egymáshoz, hogy azt hinné az ember, örökké barátnők voltak. Emily szívéhez kapta a kezét. – Valóban ezt gondolja? Én is ugyanígy érzem. Mintha rokon lelkek lennénk. Szívbeli jó nővérek. A lélek leányai – szónokolta drámaian. Josh egy pillanatig csak bámult rá, a villája megállt a levegőben. – Miss Lane, Sarah Bernhardt sem tudta volna ékesszólóbban előadni – lenyelt egy darab húst. – Mit is mondott, honnan jött? Ennyit arról, hogy hogyan lehet hatni rá… a vérebek csak az orrukra hagyatkoznak. Az ördögbe is! A fekete Harvey egyenruha helyett igazán felvehetett volna valami színes, elegáns, mélyen kivágott ruhát. Talán elterelhette volna a figyelmét, ha megmutat egy kicsit magából – még a vérebek figyelme is lankad, ha hirtelen érdekes illatot éreznek. Másrészről, ha valamelyik jobb ruháját viselte volna, MacKenzie inkább csak gyanakodott volna. Hogyan engedhetne meg magának Emily Lane, aki munkával keresi a pénzét, egy selyem vagy szatén öltözéket? – Miss Lane, honnan jött? – Keletről – zavartan felsóhajtott. Hoppá, hiszen ő meg akarja hódítani a férfit, de sajnos, egyfolytában zavarba jön. – Miss Lane, ide mindenki keletről érkezett. Emily megveregette Josh kezét, és felnevetett. – Ó, maga ostoba! Maga sem keletről jött, és azt hiszem, az indiánok sem. Kérem, szólítson csak Emilynek. Megpróbálta rebegtetni a szempilláit, de a férfi tekintete meg sem rezzent. Lehet, hogy nem is látta, mit csinál a vastag lencsék mögött. Meg kell szabadulnia Joshtól. Körbepillantott, és látta, hogy asztaluk egy félreeső, sötét sarokban áll. Lehúzta a kesztyűit, miközben szándékosan feldöntötte az asztalon álló viharlámpát. – Ó, mennyire ügyetlen vagyok! – gyorsan eloltotta a gyertyát. – Nem akarunk tüzet, igaz? Olyan sebesen rebegtette pilláit, hogy még egy préritüzet is lángra lobbanthatott volna. – Valami van a szemében, Miss Lane? – Csak volt – válaszolta. Mikor Josh újra meg akarta gyújtani a gyertyát, Emily kinyújtotta a karját, és megfogta a kezét. – Kérem, ne tegye. A lehető legcsábítóbb pillantásával nézett rá, és azt suttogta: – Zavar a fény, Mr. MacKenzie. A férfi bólintott, hátradőlt székében és félretolta a vacsora maradványát. – És honnan keletről, Emily? Kérem, szólítson csak Joshnak – a mosolya még egy kígyóról is lebűvölte volna a bőrét, és Emily úgy döntött, inkább egy terrierre hasonlít, mint egy vérebre – vagy bármilyen kutyafajra, amelyik tövig lerágja a csontot.

43

Ana Leigh


Megpróbált felidézni néhány olyan helyet, ahol a férfi talán nem fordult meg. Még csak az hiányzott volna, hogy kiejtsen a száján egy nevet, és erre a férfi azt mondja: „Ó, Cleveland, jól ismerem a várost!” Aztán elkezdene áradozni a város szépségeiről, közben pedig Emily még soha nem járt ott. Ebbe a csapdába nem fog belesétálni. – Ohióból származom. – Cleveland? – figyelt fel a férfi. Aha, MacKenzie, ezúttal előtted járok, gondolta Emily. – Nem – mondta hangosan. – Mindig is szerettem volna látni, de soha nem voltam ott. Az ördögbe is, elszalasztott lehetőség, futott át Emily agyán. – Columbus? – folytatta Josh. – Nem. – Ott sem voltam még soha – mondta a férfi, és hátradőlt a székében. – Volt egyáltalán valaha Ohióban? – Emily hangja sóhajtásként hangzott, és ajka megrándult. Az ördögbe is, a férfi csak játszadozik vele, és sokkal jobban csinálja, mint Emily. – Nem, hölgyem, nem mondhatnám, hogy jártam arra. – Szép hely. Egy nap majd visszatérek oda. – Hm. És mit szeret ott? Mivel Emily sem járt soha arra, kicsit habozott, mielőtt válaszolt. – Az otthonomat… az otthon mindig szép. – Igen, jó érzés hazamenni – Josh hangjából eltűnt a szkepticizmus, és arca megint ellágyult. – Ki az a Maude, Josh? – Ó, Maude olyan volt nekem és az unokatestvéreimnek, mint egy nagymama. Két éve halt meg – kedves emlékein elmosolyodott. – Egyike volt azoknak a kemény, régimódi texasiaknak, akiknek erős akaratuk és szilárd jellemük van. Calicóban a helyi étkezdét vezette, ez a város közel van a farmunkhoz. Amikor körülbelül nyolcéves voltam, odaköltözött a Triple M-re. – A Triple M-re? – A farmunkra. – De valójában Maude nem volt a rokona? Josh rápillantott, és Emily megint láthatta a gyengéd fényeket a szemében. – Csak a szívünk volt rokon. – Úgy tűnik, magának nagyon hiányzik az otthona, Josh. – Igen. Mostanában jobban, mint valaha. – Akkor miért nem megy vissza? – ez megoldaná Emily problémáját is. Josh szeme összeszűkült, és álmodozását emlékeiről felváltotta a gyanakvás. A lány túl gyorsan és túl nyersen beszélt. – Úgy tűnik, Emily, maga nagyon szeretné, hogy elmenjek innen. – Ezt miből gondolja? Úgy látom, honvágya van, és azt gondolom, otthon boldogabb lenne. – A munkám nem otthon van, és én most dolgozom. Ez nagyon fontos számomra. Most Emily ráncolta a homlokát. Olyan volt ez, mintha az apját hallaná, amikor az anyja könyörgött neki, hogy menjen el otthonról később reggelente, és jöjjön haza korán,

44

Ana Leigh


vagy hogy egyáltalán jöjjön haza. Fülében ott csengett az apja hangja: „Kedvesem, hagyd abba a végeérhetetlen sirámaidat, a munkám nem itthon van”. Emily összerázkódott. – Fázik? – kérdezte Josh, és aggódva előrehajolt. – Nem, csak végigfutott a hátamon a hideg – Vagy az édesanyámén, de ezt maga úgysem értené meg, MacKenzie, tette hozzá magában. – Szívesen odaadom a kabátomat, ha kéri. A gondolattól, hogy Josh ruháját felvegye, hogy érezze testének melegét és illatát, libabőrös lett. Vonzódott ehhez a férfihoz, és ebben a vonzalomban volt valami veszély, amely fenyegetőbb volt, mint maga a férfi. – Jól vagyok – válaszolta –, de köszönöm, Josh. Ezt komolyan is gondolta. Megbízatása ellenére a férfi igazi úriember volt. – Be kell vallanom, Emily, hiányzik az otthonom. És azt tervezem, hogy mihelyst teljesítem a feladatom, hazalátogatok. Mivel ő maga volt a „feladat”, Emily egyik fele azt kívánta, ne járjon sikerrel. A gyomra összeszorult izgatottságában. Josh olyan édesen és szomorúan mosolygott, mint egy kiskutya, akit otthon hagytak, amikor a család sétálni indult. Emily fel akarta venni, és az ölében dédelgetni, de Josh megint terrierré változott. – Úgy látom, főleg csak én beszélek magamról, Emily. Mi van a szüleivel? Őket is hiányolja? – A szülők is az otthon részei, nem igaz? Josh ajka elkeskenyedett. Ez a kérdésre kérdéssel válaszoló módszer lassacskán megőrjítette, de egyben szórakoztatta is. – Hallott valaha Emily Lawrence-ről? – Nem ez az a lány, akit keres? A szőke nő a képen, amelyet a vonaton mutatott meg nekem és Rose-nak? – Így van. – Miért kellene ismernem? – Csak reméltem. – Tudja, soha nem értettem, miért bukkant fel itt. Azt hittem, azt a szerencsétlen nőt kergeti. – Miért lenne szerencsétlen? Lehet, hogy valójában egy rettenetes személy, hazug és tolvaj. – Az is lehet, hogy nem az. Sajnálok minden nőt, aki el akar menni otthonról, de erőszakkal visszaviszik. Ha el akart tűnni, arra jó oka lehetett. Josh felhorkant. – Igen, egy egész pénztárcányi oka. Úgy tűnik, nagyon jól ismeri. – Ismerem az olyan nőket, mint ő. Az egész nyugat tele van velük. – Akárcsak maga? – Én? – kezét a mellére tette. – Én csak egy dolgozó lány vagyok, és megpróbálok gondoskodni magamról, míg nem találkozom egy férfival, akihez feleségül mennék. Ha Josh ezt elhiszi, akkor bármiről meg tudja győzni ezután. – Nekem nem úgy tűnik, mintha annyira házasodó típus lenne, Emily. Úgy tűnik, a szemüveg nem sokat segített. – Azért, mert jelentéktelen a külsőm?

45

Ana Leigh


– Nem. Figyeltem magát Emily. Egy férfira sem néz rá kétszer, függetlenül attól, hogyan néz ki. Egyébként nem gondolom azt, hogy maga jelentéktelen. A lány nem tudta eldönteni, vajon ezt őszintén gondolja-e. – Ha ezt hiszi, akkor vaksibb, mint én. – Tökéletes a látásom. És a felszín alá is belátok. Ezek a szavak inkább fenyegetésnek hangzottak, de Emily nem mutathatta ki, mennyire idegessé teszik a szavai, különben mindennek vége. Inkább visszatért egy korábbi kérdésére, amelyre a férfi ugyancsak kérdéssel felelt. – És maga miért jött Las Vegasba, Josh? – Egy nyomot követtem. Biztos benne, hogy soha nem látta Miss Lawrence-t? Emily elvesztette a türelmét. – Miért kérdezget, Josh? Mindig az udvarlás álcája alatt vallat ki másokat? – Csak ha azt gondolom, hogy annak a lánynak valami rejtegetnivalója van. Emily szíve olyan hangosan kezdett verni, hogy alig tudott gondolkodni, de kényszerítette magát, hogy beszéljen. – Én? Mit rejtegetnék én? – Hogy maga Emily Lawrence. A lány nevetni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Josh nyíltan megmondta neki, hogy valaki másnak gondolja. Bár igaza volt, de ettől ez az egész nem volt kevésbé vakmerő tett. És valamilyen oknál fogva ez hisztérikusan jókedvűvé tette. Emily tovább nevetett, hogy a végén már alig kapott levegőt. Josh egyre vörösebb és hallgatagabb lett – és közben egyre dühösebb. – Nem hiszem, hogy ez a kérdés bármennyire is nevetséges lenne, Emily. – Sajnálom. De nézzen rám! Hízelgő, hogy azonosnak gondol azzal a vonzó nővel, akit a képen mutatott, de ez annyira mulatságos. – Azt hiszem, maga nagyon hasonlít rá. Emily megigazította a szemüvegét, és kinyújtotta a kezét. – Hadd lássam újra azt a képet! Josh félrenézett. – Nincs nálam. – Josh, maga annyira kötelességtudó, hogy azt hittem, ezzel együtt evett, ivott és aludt a nap huszonnégy órájában. – Elveszett. – Nos, ez mindent megmagyaráz. Nyilvánvalóan nem emlékszik, hogy nézett ki a nő a képen. Josh rápillantott. – Pontosan emlékszem, hogyan nézett ki. Az a munkám, hogy emlékezetembe véssem a részleteket. – Rendben, felejtsük el a képet, ha nincs magánál. De ha gazdag örökösnő lennék, gondolja, hogy itt dolgoznék? Szeretem a munkámat, de nem könnyű. – Talán változtatni akart. Talán unatkozott. – Új-Mexikó talán kissé túl nagy változatosság, nem gondolja? És a durva, modortalan cowboyok kiszolgálása furcsa módja az unalom elűzésének. – Ezt mondta Rose is. Emily összeráncolta a szemöldökét. – Maga kikérdezte Rose-t rólam? – barátnője ezt nem említette neki.

46

Ana Leigh


– Természetesen. – Rose még kevésbé valószínű, hogy elárulna bármilyen titkot, mint én. – Erre én is rájöttem. – Szóval ezért hívott meg vacsorázni! Csalódottnak érzete magát valami miatt, pedig már kezdettől fogva tudta a férfi indítékát. De napról napra egyre jobban érezte, hogy azonosul az elképzelt Emily Lanenel, és az az Emily nagyon örült volna annak, ha egy olyan férfi, mint Josh MacKenzie, udvarol neki. Josh meghallhatott valamit a hangjában, mert gyorsan rápillantott, és arcába szökött a vér. Hiszen neki kellene zavarba lennie amiatt, hogy egy egyszerű dolgozó lányt kihasznál. – Sajnálom, Em. Ez nem volt tisztességes. Hazaviszem. Ezt a lehetőséget Emily nem szalaszthatta el. Felállt, és lenézett a férfira. – Nem szükséges. Az olyan nők, mint én, egyedül is hazatalálnak – mondta, és hangjába szomorúság és önbecsmérlés vegyült. – Köszönöm a vacsorát, MacKenzie – ezzel elsétált. – Emily! – kiáltott utána Josh, de a lány továbbment. Sarah Bernhardt, valóban, MacKenzie! Ne próbáld azt állítani, hogy most túljátszottam a szerepem, gondolta Emily. Joshnak ki kellett fizetnie a számlát, és a lánynak volt elég ideje, hogy elérjen szállása verandájához. Josh itt érte utol, s amikor Emily az első lépcsőfokra lépett, megfogta a könyökét, és erősen tartotta. Emily lassan megfordult, és rájött, hogy szemtől szemben állnak, arcuk egy magasságba került, s szájuk közt mindössze pár hüvelyk a távolság. De vajon miért tűnődött Emily Josh ajkain? Talán mert a férfi olyan közel volt hozzá, hogy a lehelete az arcát súrolta? A holdfényben szakálla még sötétebbnek tűnt, és ajka csábítóbb volt, mint valaha. – Emily, sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. – Nincs mit megbocsátanom, Josh. Értek mindent: te csak a munkádat végezted. Tudnom kellett volna, hogy egy ilyen jóképű férfi, mint te, nem egy olyan egyszerű nőre vágyik, mint én, hogy… A férfi csókja elvágta a mondatot. Már sokszor megcsókolták ezelőtt, de így még soha. Azok a férfiak, akik eddig megcsókolták, soha nem tették volna, ha borostásak. Lágy ajkának érintése és szúrós szakálla az arcán Emilyben valahol mélyen lüktető érzést váltott ki. Josh erőteljes szorítása lassan öleléssé szelídült. Dereka köré fonta a karját, és magához húzta. A férfi teste izmos volt és tűzforró, az övé lágyan ívelt és jéghideg. Összeillettek, mint egy ismeretlen egész két fele – egy olyan egészé, amelyet Emily már nagyon szeretett volna megismerni. Josh felnyögött, és a durva, vad hang még izgalmasabbá tette a csókot. Most, hogy egy magasságban voltak, Emily új erőt fedezett fel: ő volt az irányító, még erőteljesebben csókolta a férfit, és maga is felnyögött, amikor nyelvük találkozott. Josh keze a hajába túrt, és kiszedte belőle a hajtűket. A fekete hullámok vállára omlottak, és mielőtt Emily megállíthatta volna, levette a szemüvegét. A lány szinte megfagyott ijedtében és kiszakította magát az ölelésből. Lehet, hogy a csókja is csak egy trükk volt?

47

Ana Leigh


Lesütötte a szempilláit, hogy a férfi ne lássa tekintetét, és kezével úgy tapogatózott, mintha vak lenne. – Josh, én… én nem látok szemüveg nélkül. – Nekem úgy tűnik, velük sem sokat. Ajkával arcát cirógatta, borostája finoman csiklandozta a bőrét. – Csukd be a szemedet, Emily. Nincs szükséged a szemüvegre, hogy engem láss. Emily engedelmeskedett, és Josh szája újra lángra lobbantotta a testét. Miért lenne baj, ha hagyja, hogy még egy kicsit tovább csókolja? Soha egyetlen férfi sem hatott rá így azelőtt. Valahol mögöttük kinyílt egy ajtó, és Mrs. McNamara, a házvezetőnő kedves hangon kiszólt: – Tíz perc múlva, takarodó, kedveseim! Mindenki igyekezzen a szobájába! Josh és Emily dermedten állt. A lánynak volt annyi lélekjelenléte, hogy továbbra is eltakarja a szemét, hátralépett, megingott, és a férfi mellkasának dőlt, közben belerúgott a sípcsontjába. – Hoppá! – erőtlenül támaszkodott rá, és közelről felnézett az arcába. – Visszakaphatnám a szemüvegem? – Persze – Josh nyers hangja rekedtes volt, és Emily azt kívánta, bárcsak szabadon, mindenféle ürügy nélkül ránézhetne, hogy lássa, vajon a férfi amiatt bosszús, mert megzavarták, vagy amiatt, mert ismét tévedett vele kapcsolatban. Josh ujjai arcát cirógatták, és érezte, hogy szemüvege az orrára csúszik. – Be kell mennem a szobámba. Köszönöm a vacsorát, és… – itt elakadt, mert nem tudta, mit mondjon. A csók ugyan varázslatos volt, de átkozott legyen, ha megköszöni neki. Ez az istenverte pasas úgy csókolta meg, hogy teljesen legyengült a védekező ösztöne, és le tudta venni róla a szemüveget, hogy megnézze, vajon ő-e az a tolvaj, hazug csaló, akit keres. Ő pedig órákig próbálta meggyőzni arról, hogy nem így van! Gyanakvó és ravasz detektív! – Em? – Josh hangja lágy volt, ujjai gyengéden fogták a kezét, hogy el ne szaladjon. Mikor belenézett a zafírkék szemekbe, Emily rájött, nem tudna elfutni. A férfi megint úgy nézett, mint egy kiskutya, és ettől majdnem megszakadt a szíve. – Igen? – kérdezte remegő hangon. – Sajnálom. – Ezt már mondtad. – Komolyan gondolom. Sajnálom, hogy azt hittem, hazudtál nekem. És sajnálom, hogy azért hívtalak meg vacsorázni, hogy kifaggassalak. – Nem érdekes. – De igen! Megengeded, hogy kárpótoljalak ezért? Emily felkapta a fejét. – Hogyan? – Szeretnélek újra meghívni. Emily szkeptikus tekintetét látva hozzátette: – Ezúttal csak azért, hogy veled lehessek. – Most biztosan azt gondolod, bolond vagyok. Josh elvigyorodott, amitől Emily szíve gyorsabban kezdett verni. – Remélem, elég őrült vagy ahhoz, hogy megbocsáss nekem. Elfogadod a meghívásom?

48

Ana Leigh


Még mielőtt ellenkezni kezdett volna már ki is csúszott a száján: – Igen. Ez a férfi komoly gondot fog okozni, ez nem kétséges. Josh figyelte, ahogy Emily felfele szalad a lépcsőn. Szája még mindig égett ajkától, a teste kemény volt és fájó. Mi vette rá arra, hogy megcsókoljon egy gyanúsítottat? És vajon még mindig gyanúsítja? Volt valami különleges Emily Lane-ben, de most nem volt annyira biztos benne, hogy azonos Emily Lawrence-szel. Ha valóban ő volt a gazdag Emily, akkor ez volt a legjobb színjáték, amit valaha látott. És ő volt a leggyakorlottabb hazudozó, akivel évek óta találkozott. Ezt nehezen tudta elhinni. De miért? Talán mert ő maga azt akarta, hogy a lány az legyen, akinek vallja magát? Talán a vonzalom, amit iránta érzett, elhitette vele, hogy a lány valóban Ohióból származik, és valóban egy keményen dolgozó nő, aki tud magáról gondoskodni – és nem az az elkényeztetett, gazdag úrilány Long Island-ről, aki meglopná a saját apját. Lehet, hogy Emily Lawrence kívülről szép, de belülről semmiképpen; Emily Lane szíve azonban olyan, mint egy angyalé, még akkor is, ha nem ő a legszebb nő a földön. Igazat mondott, amikor arról beszélt, hogy a felszín alá lát. És amikor Emilyvel is így tett, egy olyan nőt talált, akit sokkal jobban meg akart ismerni. Las Vegasban fog maradni, és jobban felfedezi magának Emily Lane-t. Ha hazudott, az előbb-utóbb ki fog derülni. Ha nem, akkor talán megérti, miért remeg a hangjától, miért fáj éreznie bőrének illatát, és szájának érintése után miért vágyakozik rá ilyen kétségbeesetten. Halk hangok és Rose Dubois nevetése hallatszott ki a nyitott ablakon. Josh elmosolyodott. Micsoda nő ez a Rose! Szeretné látni egyszer, ahogy szemtől szemben áll az unokatestvérével, Zach-kal – az aztán igazán a nemek harca lenne. Vajon meg fogja találni a megfelelő nőt, ahogy apja és nagybátyjai is megtalálták? Lehet, hogy egyszer vége lesz ennek a társtalan érzésnek, a vágyakozásnak, a hontalanság gyötrelmének? Az apja azt mondta, a dolgok mindig összefüggnek egymással. Ha egyszer valaki megtalálja a neki való asszonyt, aki egész életére az övé lesz, akkor az otthonát ott találja meg, ahol az a nő álomra hajtja a fejét. Elindult az étterem felé. Szüksége volt egy kis italra, mert alvásról most szó sem lehetett. Megválaszolatlan kérdései egész éjjel kínozni fogják, ezt pontosan tudta. Emily belépett a szobába. Még mindig a csók hatása alatt állt, az ablakhoz ment, és megpillantotta a teliholdat az új-mexikói táj fölött. Mintha az ég összes csillagát látta volna. A hold olyan fényesen ragyogott, mintha ezüst napfény lenne, és a távoli vidék varázslatos tájként tündökölt, mintha csak neki akarná megmutatni szépségét. Megfordult, amikor az ajtón Rose rontott be. – Na, milyen volt? – kérdezte kíváncsian. – Jól érezted magad? Adtál neki jóéjtpuszit? Emily még egyszer kipillantott az ablakon, és látta, hogy Josh alakja még mindig a veranda lépcsőjénél áll. – Jó. Igen és nem. Igen. Rose nevetett. – És milyen volt a csók?

49

Ana Leigh


Emily még mindig érezte a férfi ízét nyelvén, száját a száján. Megnyalta ajkát, és felsóhajtott. – Jó volt, igaz? Én rájöttem, hogy kivételesen jól tud csókolni. – Csókszakértő vagy, Rose? – Nos, valóban az vagyok – Rose az ágyán üldögélt. – Látom, hogy kivette a hajtűket a hajadból. Ez jó emberre vall. – És a szemüvegemet is levette. Nagyon gyanakvó – ismét kinézett az ablakon, hogy megbizonyosodjon róla, Mr. Gyanakvó MacKenzie nem hallgatózik odakint. Kételkedett benne, hogy ilyen mélyre süllyedjen, de az ember lánya soha nem lehet elég óvatos. A férfi árnyéka azonban elindult a lépcsőtől, és átment az utcán. Emily megkönnyebbülten fellélegzett, hogy a férfi már nem ácsorog ott arra várva, hogy a lány valamilyen hibát kövessen el. – Az a munkája, hogy gyanakodjon. Szóval, mit is csináltál pontosan? Emily leült az ágyára, és elkezdte kifűzni cipőit. Tizenhat órán keresztül viselte, és ez hat órával több volt, mint amennyit el tudott viselni. – Félig lehunytam a szememet, és körbetapogatóztam. – Kezd egész jól menni, Emily – mondta Rose nevetve. – De vajon meddig tudom ezt folytatni? Mikor adja már fel, és megy el innen? – Valóban azt akarod, hogy elmenjen? – Igen! Megőrjít az állandó kérdezősködésével. – Na és mi van a csókjával? Emily megrántotta a vállát, és félrenézett. – Az is megőrjít. – Á, szóval egy csók már elszédít – sóhajtotta Rose. – Ez annyira hiányzik. A Rose hangjából kihallatszó vágyakozásra Emily felpillantott. – Mr. Bridges azon zsörtölődött, hogy milyen barátságos vagy. – Nem tudom elképzelni, ahogy Bricsesz zsörtölődik – mondta Rose tréfásan. – És ami azt illeti, azt hiszem, felhagyok a barátságos viselkedéssel. Emily felnevetett. – Kíváncsian várom azt a napot! – Túl jól ismersz. És jól megismert téged ez a Mr. Jóképű MacKenzie? – Nem annyira, mint szerette volna. – Ó, ebben a válaszban annyi édes lehetőség van. Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy sikerült leszerelnem a kérdéseit. Emily Lane Ohióból származik, és addig dolgozik, amíg nem talál magának egy férjet – Emily grimaszolt. – Ez pontosan az az élet, amelytől menekülök. – Ettől lesz hiteles a hazugság. Minél közelebb van az igazsághoz az, amit mondasz, annál meggyőzőbben hangzik. Gondolod, hogy elhitte? – Azt hiszem, igen. – Akkor talán elmegy, és teljesül a kívánságod. – Kétlem. Arra kért, hogy újra találkozzam vele. Mit gondolsz, ez mit jelent? – Hogy szereti a társaságodat. – Nos, természetesen nem megyek el – hangja azonban arról árulkodott, hogy igenis, el fog menni. – Dehogynem! Elmész vele. El kell menned. Ha nem teszed meg, elgondolkodik azon, miért mondtál neki nemet. Egy olyan férfi, mint ő, nem szokott hozzá ahhoz, hogy

50

Ana Leigh


ellentmondjanak neki, pláne nem egy nő, aki úgy néz ki, mint akinek te álcázod magad. El fog gondolkodni ezen, és hidd el nekem, te sem akarod azt, hogy még többet törje a fejét. Jobban teszed, ha rajta tartod a szemedet, no meg az ajkadat és a kezedet is, amikor vele vagy – kacsintott Rose. –Ha a helyedben lennék, kiélvezném ezt a férfit, amíg lehet, édesem. Emily ajkára tette a kezét, és eszébe jutott, ahogy Josh szája megérintette. Rose mindig olyan jó tanácsokat adott. Most úgy döntött, megfogadja javaslatát.

51

Ana Leigh


7. fejezet

A

mióta Katie Cleary eltűnt a naplementében, a Las Vegas-i Harvey-lányoknak igyekezniük kellett, hogy teljesíteni tudják feladataikat. Fallon Bridges-nek nem tetszett, hogy a kiszolgálás nem volt tökéletes, és nem csak azért, mert a kiválóan dolgozó Katie elment, hanem mert két másik lány is eltűnt valahova Új-Mexikóba: az egyikük rögtön azután, hogy rájött, a munka nehéz és az órák lassan telnek, a másik pedig akkor, amikor felfedezte, hogy Kalifornia a Santa Fé-i vasútvonal másik végén van. – A mai fiatalokban nem lehet megbízni – morogta, miközben a friss lazacfilét vitte körbe az étteremben. – Egyikük sem tartja meg a szavát. És ráadásul megszegik a törvényesen megkötött szerződést… – Mérgesen csettintett nyelvével. – A megbízhatatlanság magasfoka, igazi szégyen! – Katie Clearyt kihagyhatja a szidalmazásból – jelentette ki Rose. – Nem tehetett arról, ami történt. – Ő sem jött vissza. Gondolja, hogy az az óriás éjjel-nappal megkötözve tartja? – Ha Katie-nek szerencséje van, akkor igen – mondta Rose. Az asztalnál ülő nyolc férfi felröhögött, Bridges arca pedig céklavörösre váltott. Emily nevetve rázta a fejét, és folytatta a kiszolgálást. Nyolc asztala volt, és mára kapott még egy kilencediket is, mert felváltva dolgoztak, hogy pótolják a hiányzó pincérnők munkáját. Nem látta Josht tegnap este óta, amikor a férfi otthagyta őt csókjának emlékével. Emily feltételezte, hogy más dolga is van, mint egész nap a Harvey-ház körül őgyelegni. Talán elment az egyik vonattal. A gondolat elszomorította, és dühös volt saját magára, amiért így érez. Problémáját csak az oldaná meg, ha a férfi örökre elmenne, és sosem jönne vissza. Éppen elkezdte a következő asztal kiszolgálását, amikor észrevette, hogy egy férfi álldogál az ajtónyílásban. Jóképű volt, ápolt szakállal és bajusszal, és úgy öltözködött, mint aki a keleti partról jött. Hozzászokott a bámészkodó férfiakhoz, de ez itt komolyan figyelte a lányokat és Bridges-t is. Emily bement a konyhába, és amikor visszatért, látta, hogy a vendég az egyik asztal alá pillant, utána pedig végighúzza ujját az ablakpárkányon, azt nézve, poros-e. Emily körülnézett, és Bridges-t kereste, de az igazgatónak nyoma sem volt. Ő maga indult hát a vendég felé, hogy javasolja, étkezzék az étteremben. De amikor elindult a férfi irányába, az eltűnt a konyhában. – Ó-ó – mormolta Emily, majd szinte azonnal kihallatszott a hangos és dühös kínai kiabálás. Az illetéktelen behatoló futva jött ki a konyhából, mögötte Yen Cheng egy húsvágó bárddal üldözte. Bridges bukkant fel, amikor meglátta, mi történik, megdermedt, és úgy nézett ki, mint aki lenyelte a saját nyelvét. Gyorsan elbújt egy cserepes pálma mögé, és ha a helyzet nem lett volna komoly, ez igazán nevetségesnek tűnt volna.

52

Ana Leigh


Bridges azelőtt már megpróbált beszélni a szakáccsal a vérmérsékletéről, de a nyelvi korlátok miatt nem tehetett mást, minthogy hangosabban kiabált angolul. Yen Cheng ilyenkor udvariasan meghajolt, aztán nem törődött vele tovább. A kistermetű kínai szakács az asztalok körül kergette a betolakodót, a levegőben lengetve bárdját. Az asztalok gyorsan kiürültek, a vendégek megragadták pitéjüket, és az ajtó felé inaltak, noha a vonat füttye még nem hangzott el. Amikor az utolsó vendég is elhagyta az éttermet, az idegen megállt, és ujját a szakácsnak szegezte. – Köszönöm, elég lesz! – a kemény parancsra a kínai azonnal megállt. – Pontosan emiatt panaszkodom! Nem követik az előírásokat. Beszédén enyhe angol akcentust lehetett érezni, és ettől még tiszteletreméltóbbnak tűnt. – Hol van Mr. Bridges? – kérdezte. Yen Cheng, Rose, Emily és a többi lány odamutatott, ahol a kuporgó Bridges a pálma mögül kukkantott kifelé. A rajtakapott igazgató a szakácsra bámult. – Azt hittem, nem beszél angolul! Ezt mindenesetre elég jól megértette. – Yen Cheng meglehetősen jól beszél angolt – válaszolta a szakács, és visszavonult a birodalmába. Az ajtóban még megfordult: – A nagy főnök nem érdekel. Tartsa távol Yen Cheng konyhájától – meglengette a húsvágó bárdot. – Értette, főnök? A férfi ünnepélyesen bólintott, és Yen Cheng eltűnt a lengőajtó mögött. Az idegen Bridgeshez fordult. – Mr. Harvey, micsoda megtiszteltetés önt újra látni – mondta Bridges remegő hangon. – Hm – válaszolta Fred Harvey szkeptikusan. – Most már látom, hogy itt, Las Vegasban valami gond van. A remegő Bridges szavába vágott. – Meg tudom magyarázni, uram. Az elmúlt három hétben három alkalmazottam szökött el teljesen váratlanul, a hálátlan boszorkányok. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de amíg nem kapok új pincérnőket, a megmaradt személyzettel kell dolgoznom – horkantott, és Rose-ra mutatott. – Bármennyire is alkalmatlanok a munkára. – Hadd emlékeztessem arra, Bridges, hogy a feleségem személyesen beszél minden lánnyal: se nem boszorkányok, se nem alkalmatlanok. A kiszolgálással kapcsolatban nem vettem észre semmilyen problémát – rámosolygott Emilyre és Rose-ra, akik viszonozták. Emily tudta, hogy folytatniuk kellene a munkát, és hagyniuk, hogy Harvey és Bridges kettesben beszélgessenek tovább, azonban annyira érdekelte, amit a legendás hírű étteremtulajdonos mondott, és annyira kíváncsi volt, mi hozhatta Új-Mexikóba, ha nem a pincérnőkkel kapcsolatos gondok, hogy maradt. – De… de uram, akkor miért… – Az egyik lány, aki az étterem megnyitása óta itt dolgozik, holnap fog férjhez menni. Felkért, hogy legyek a násznagy, mivel közvetett módon én is hozzájárultam boldogságához – megint a lányokra mosolygott. – Már többször kísértem az oltár elé alkalmazottaimat, hogy átadjam őket vőlegényüknek. – Valóban, uram, erről nem is tudtam – mondta Bridges, és még mindig összehúzta magát. – Ezek szerint csak Miss Cleary lehet a menyasszony. – Pontosan így van. Úgy tűnik, étellel és feleségekkel is egyformán ellátom a nyugatot – rá kacsintott Emilyre és Rose-ra. – És ha az egyik alkalmazottam arra kér, hogy vegyek részt az esküvőjén, nehezen tudnám visszautasítani.

53

Ana Leigh


Emily nem tudott tovább csöndben maradni. Előrelépett, és megkérdezte: – Igaz az, uram, hogy több száz csecsemőt kereszteltek Fred vagy Harvey névre? – Nekem is ezt mondták, ifjú hölgy. Azt is hallottam, hogy talán már ezer fölé is nőtt ez a szám. Mi az ön neve? – Emily. Emily Lane, uram. – Örülök, hogy találkoztunk, Emily. És honnan származik? – Ohióból. – Ez kedves. Majdnem annyira, mint maga. És ön, kisasszony? – Rose Dubois – Rose előrelibegett, és kezet nyújtott. – New Orleansból. Harvey elmosolyodott, és egy nemes eleganciájával érintette meg ujjait. – El vagyok bűvölve, Miss Dubois, Miss Lane. Feléjük bólintott, aztán a többi lányhoz is odament, akik tátott szájjal bámulták az élő legendát, aki mindenkivel ugyanolyan udvariasan bánt. – És most, Mr. Bridges, térjünk vissza az ön személyére. Hallotta, mi történt a legutóbbi igazgatóval, aki megpróbált spórolni? – Igen, uram. Ön azonnal kirúgta. – Akkor hogy lehet, hogy a vártnál előbb jelentkezik a haszon ebben az étteremben? Talán több szeletet vág le a pitékből? Vagy sovány levest ad a vendégeknek? Csak pénteken szolgál fel friss halat? Meleg jeget ad el? – Nem, egyiket sem. Emily pislogott, amikor Harvey szinte kiabálni kezdett. – Akkor, ha szabad megkérdeznem, miből szerez pénzt? – ahogy felemelte a hangját, az egyre jobban elmélyült, és angol akcentusával olyan volt, mintha maga az Úristen dörögné intelmeit Sión hegyéről. Bridges remegett, mintha az égő csipkebokor egyenesen hozzá szólna. Emily szinte megsajnálta az igazgatót. Szinte. – Én-én-én nem tudom, uram. Betű szerint követem az előírásait. – Igaza van, Mr. Harvey, valóban azt teszi – vette védelmébe Rose, és hangjából most hiányzott a szokásos nyegleség. Emily büszke volt barátnőjére. Bridges hálás lehetett volna, ehelyett azt sziszegte: – Én is meg tudom védeni magam, Miss Dubois. – Beszéljen több tisztelettel a hölggyel, Bridges, vagy én tanítom meg rá, hogyan tegye. – Igen, uram. Az egyetlen, uram, amire gondolhatok, az, hogy sok játékot szervezünk. És mivel Yen Cheng a szakácsunk, ő több zöldséget használ a főzéshez. Talán az ételre is volt valami panasz? Harvey összeráncolta a szemöldökét. – Nem, mindössze arról értesültem, hogy ez az állomás nagyobb hasznot hoz, mint ebben a szakaszban szokásos. Ilyen hamar nem szokott jövedelmezni egy étterem, és amíg meg nem erősítjük pozíciónkat egy területen, többnyire veszteséggel kell számolnunk. – Értem, uram. Biztos vagyok benne, hogy képes vagyok a pénz elvesztegetésére, ha ön úgy kívánja. – Én is képes lennék rá, az biztos – suttogta Rose, és Emily elmosolyodott. – És most, hölgyeim – szólt Harvey a körben álldogáló pincérnőkhöz –, szeretném mindannyiukat meghívni a mennyegzőre ma este. Miután bezárták az éttermet, jöjjenek a

54

Ana Leigh


szállodához, és ott tánccal ünnepeljük meg, hogy egy Harvey-lány újfent férjhez megy egy nyugatihoz. A lányok tapsoltak. Olyan kevés lehetőségük volt a szórakozásra, amikor egész nap dolgoztak, hogy a ma esti ünnepség mindenkinek örömet okozott. Vajon Josh is ott lesz, és ha igen, táncolnak-e majd a holdfényben, tűnődött Emily. A gondolatra felsóhajtott, és az estéről álmodozott. Josh szándékosan egész nap kerülte az éttermet. Érzelmei túlságosan is összezavarodtak, és egyáltalán nem volt bizonyos abban, ki is a lány. Ha nem ő Emily Lawrence, akkor nincs oka arra, hogy továbbra is Las Vegasban maradjon, de még nem akart elmenni innen. Azt tervezte, hogy kerüli Emilyt, de miután egy napig nem csinált semmit, csak ült az ablaknál, és figyelt, hogy a lány nehogy megszökjön a városból, úgy döntött, látni akarja. Egész pontosan, szüksége volt arra, hogy lássa. Amikor lement a lépcsőn, a szálloda ebédlőjéből kiszűrődő zene megváltoztatta szándékát. A teremből kivitték az asztalokat, és a falak mellett az emberek a táncoló párokat figyelték. Középen a fehér ruhás Katie Cleary keringőzött egy idősebb, úriembernek tűnő férfival. Talán az apja? Biztosan nem a férje, bár itt nyugaton, ahol olyan kevés a nő, nem volt szokatlan a nagy korkülönbség. Josh figyelte, ahogy a férfi abbahagyja a táncot, mélyen meghajol és megcsókolja a lány kezét, majd átadja táncosát a hatalmas cowboynak, akit Josh tegnap látott. Aztán az idős férfi elment, és a pár egyedül táncolt tovább. Nyilvánvaló volt, hogy szeretik egymást, látszott a szemükben, ahogy egymásra néztek. Néhány percig csak őket bámulta, nehéz volt elszakítania tekintetét a szép látványról, és érezte, hogy otthona még jobban hiányzik, mint eddig valaha. – És mi lesz a vacsorával? Josh megfordult a nyers kérdésre. A szálloda egyik vendége összeráncolt homlokkal álldogált az étterem ajtajában. – Sajnálom, uram – sietett oda az egyik fel szolgáló. – Az ebédlőt az esküvői mulatság miatt bezártuk. Ha kívánja, a konyhában a szakács készít önnek valamit. Az éhes vendég bólintott, és sarkon fordult. Josh a felszolgáló mellé lépett. – Kinek az esküvője ez? – kérdezte. – Az egyik Harvey-lány házasodik Bull Burgoyne-nal. Maga Mr. Fred Harvey adta át a menyasszonyt a vőlegénynek. – Harvey itt van? – Josh tekintetével végigpásztázta a termet. – Az ott ő – a pincér arra az idősebb férfira mutatott, aki az előbb táncolt a menyasszonnyal. – Kedves ember, de nem szeretnék az ellensége lenni. Azt hallottam, hogy majdnem kirúgta az itteni igazgatót, mert nem követte az előírásokat. Erre Bridges nagyon is rászolgált, gondolta Josh, miközben eszébe jutott a fontoskodó emberke, akit kikérdezett Emilyről. Mit is mondott neki az igazgató, ki fogadta fel pontosan Emily t…? Megköszönte a felszolgáló segítségét, és elindult Fred Harvey felé. Ha valaki tud bármit is Emily Lane-ről vagy Emily Lawrence-ről, akkor az maga a nagyszerű tulajdonos lesz. Harvey mosolyogva üdvözölte Josht, de a mosoly bosszúsággá változott, amikor megpillantotta a Pinkerton ügynökség jelvényét. – Valami gond van, nyomozó úr?

55

Ana Leigh


– Remélem, nem, Mr. Harvey. Azért béreltek fel, hogy megtaláljak egy nőt, Emily Law-rence-t. – Ő talán valamilyen bandita, mint Cattle Kate vagy Belle Starr? Hallottam, maguk, Pinkerton ügynökök, megesküdtek, hogy lelövik a Dalton fivéreket, talán ez a nő is az ő bandájukba tartozik? – Nem, uram, nem erről van szó. Harvey arca megnyúlt. Nyilvánvalóan olcsó regényeket olvasott, és sajnos ezek a könyvek előszeretettel tüntették fel romantikus színben az olyan törvényszegőket, mint Billy, a kölyök, aki csak egy őrült, gyilkos gyerek volt. Ha azonban valaki egy ilyen regényben olvasott róla, akkor nagy hősnek gondolhatta. – Mégis mit tett? – Elszökött otthonról. Az apja azt akarja, hogy menjen vissza. – Értem. És én miben segíthetek. – Chicagóig követtem Miss Lawrence nyomát, ott viszont eltűnt. Abban az időpontban egy vonat indult Las Vegas felé, és néhány pincérnője is rajta volt. Maga alkalmazta Emily Lawrence-t? Harvey meg sem várta a kérdés végét, már rázta a fejét. – Sajnálom, de már nem én bérelem fel a lányokat. Nincs időm arra, hogy mindent magam ellenőrizzek, mint valamikor. Ezt a feladatot valaki másra kell átruháznom. Megkérdezte az étteremben is? – Igen. Nincs semmiféle Emily Lawrence, csak egy Emily Lane. – Igen, vele találkoztam ma délután. Édes kis hölgy, bár kicsit szerény külsejű. Van fényképe arról a nőről, akit keres? – Volt, de elveszett. Harvey megemelte a szemöldökét, és Josh érezte, hogy a férfi bolondnak tartja. Valamiféle detektív, aki még egy képet sem tud megtartani a keresett személyről, amíg meg nem találja. Apja soha nem került volna ilyen helyzetbe, az biztos. – Írja le nekem a nőt – kérte Harvey. – Szőke, gyönyörű, és nemesi arcvonásai vannak. Harvey megvonta a vállát. – Nem láttam. – Én sem – motyogta Josh. – Á, itt jönnek az én kedves kis alkalmazottaim! – Harvey átbámult Josh válla fölött, és arcán mosoly terült el. Josh is megfordult, és megdöbbent. Eddig csak a fekete vagy fehér Harvey egyenruhában látta a lányokat, és bár abban is vonzóak voltak, össze sem lehetett hasonlítani azt a látványt a mostanival, ahogy színes ruháikban beléptek. Aztán meglátta Emilyt, és elakadt a lélegzete. Haját kontyba tornyozta a fején, és most is rajta volt vastag szemüvege, de alakját, amelyről Josh egyfolytában álmodozott éjjelente, a smaragdzöld ruha csodásan kiemelte. A ruha mély kivágása pedig dekoltázsa csodálatos krémszínű bőrére irányította figyelmét. Josh ágyéka lángra lobbant. Alig tudott lélegezni, nyelni és beszélni sem volt képes. Nem tudott mást, csak bámulta, miközben teste hevesen reagált a látványra. Emily is megpillantotta, és tekintete bizonytalanul járt közte és Harvey között. Arcán nyugtalanság látszott, és Joshban megint felébredt a gyanakvás. Miért foglalkozna a lány azzal, hogy ő Fred Harvey-val beszélget? Csak akkor, ha valami rejtegetnivalója van!

56

Ana Leigh


Kimentette magát, és átsietett a termen. Emily szívéhez kapta a kezét, és hosszú, kecses ujjaival legyezgette magát, amitől csak még inkább felhívta a figyelmet magára. Amikor Josh odaért hozzá, a zenekar éppen keringőt kezdett játszani, és a férfi kérés nélkül is azonnal a táncparkettre vezette. Emilynek nem volt más választása, mint követni a férfit. Ennek ellenére nem tévesztette el a lépést. Vagy ösztönösen volt érzéke a tánchoz, vagy jó tanára volt. Emily Lane-nek aligha volt tánctanára, na de Emily Lawrence-nek… Josh lenézett a lányra, de csak a feje búbját látta. Emily mereven előre bámult, és közelről is megszemlélhette Josh ádámcsutkáját. Úgy tűnt, nagyon elvarázsolta a látvány, mert le sem vette róla a szemét. Ezzel kölcsönösen így voltak, mert Josh tekintete egyfolytában Emily kivágására tapadt. – Emily, azért jöttem, hogy megtaláljalak. – Igazán? És mit akarsz tőlem, Josh? – Hiányoztál, Em – megpróbált nem úgy beszélni, mint egy szerelmes vidéki farmer. – Hiszen tegnap este találkoztunk. – És ma este is látni akartalak. – Látom, megismerkedtél Mr. Harvey-val. – Igen, kedves ember. – És miről tudtatok ti ketten beszélgetni? – Csak néhány érdektelen apróságról. Rose egy cowboy karjaiban táncolt, aki egyfolytában beszélt, és mindig ugrott egyet a zenére. A lány nem tűnt túl boldognak, és segélykérő pillantással nézett Joshra. – Talán a segítségére kellene sietnem, de annyira istenien táncolsz, hogy nem szívesen engedlek ki a karjaimból. Emily édesen elmosolyodott. – Zavarba hoz, uram. És egy detektívhez képest egész kedvesen beszélget, maga rossz fiú – finoman megérintette legyezőjével a férfi homlokát. – Nos, Miss Emily, ha nem ismerném ilyen jól, azt hinném, flörtöl velem. – Flörtölök? Én? Ugyan már – mormolta, és imádnivalón megrázta a fejét. – Most már valóban pirulásra késztet. Nyilvánvaló volt, hogy flörtöl a férfival, de ez annyira elütött a jellemétől, hogy Josh eltűnődött, mi oka lehet erre. – Egy kis pír csak fokozza a szépségét – válaszolt hasonló stílusban. A válasz megint egy legyezőcsapás volt. – Szégyellje magát, Josh; hamarosan a fejem is annyira gyorsan kavarog majd, mint a zene. Szóval, milyen apróságok? – Tessék? – Milyen apróságokról beszélgetett maga és Mr. Harvey? – kérdezte Emily, és ezúttal komolyan hangzott. – Üzletről és egyebekről. – Hm. Az ő vagy a maga üzleti dolgairól? Josh úgy döntött, hagyja, hogy a lány eltűnődjön ezen a kérdésen. Ha valamit rejteget, akkor ideges lesz, ha nem kap választ. Ha nincs titkolnivalója, akkor nem foglalkozik a beszélgetésükkel. – Mindkettőről. Emily összeráncolta a homlokát, Josh pedig elmosolyodott.

57

Ana Leigh


– Nos, akkor legalább azt mondd meg, honnan vetted az „istenien” kifejezést? – kérdezte a lány. – Ugyanattól, aki megtanított táncolni. Emily felvonta a szemöldökét, és megint Josh szemébe nézett. A szemüveg lencséi mögött pillantása szétszórtnak tűnt. Bár a lány nem látta élesen a férfit, az ő tekintete annál élesebben fókuszált – Emily dekoltázsára. – Irigylem azt a szerencsés nőt. Ki volt ő, ha szabad kérdeznem? Ezúttal Josh keze volt a gyorsabb, és elkapta a legyezőt, mielőtt megint homlokon legyintette volna. – Édesanyám. Valamikor egy mulatóban dolgozott. – Az édesanyád egy mulatóban dolgozott? – Emily annyira megdöbbent, hogy még a szája is nyitva maradt. – Ez talán megráz? – Igen, azt hiszem. Nem vagyok prűd, de te mindig annyi tisztelettel beszéltél édesanyádról, hogy az erény megtestesüléseként láttam magam előtt, és nekem mindig azt tanították, hogy azok a nők, akik mulatókban dolgoznak, nem éppen erényesek. – Ez egy hosszú történet, Em, és része annak, amikor anya és apa találkoztak. Látom, megdöbbentél, de ahhoz mit szólnál, hogy a nagynéném egy szerencsebarlangban dolgozott, ahol Cleve bácsikám volt a tulajdonos, és a nénikém apja egy gazdag spanyol don volt. – Italokat szolgált fel a férfiaknak – mondta Emily csalódottan. – Te talán nem azt teszed? Amikor Rose eltáncolt mellettük, arca annyi undort fejezett ki, hogy Joshnak nevetnie kellett. – Örülök, hogy ti ilyen jól érzitek magatokat, de másnak is adjatok esélyt – mondta. Josh zavarba jött, de észrevette, hogy Rose már egy másik férfi karjában táncol. Talán egy másik darabot kezdett el a zenekar, míg Emilyvel beszélt? Fogalma sem volt, és ettől megrémült. Az éberség munkájának alapvető eleme volt. Hogyan feledkezhetett meg arról, mi történik körülötte? Amikor csókolózni és táncolni kezdett gyanúsítottjával, nem voltak többé kétségei. Megbocsáthatatlanul óvatlan volt, és ezért más körülmények között akár golyót is kaphatott volna a hátába. És az volt a legironikusabb a helyzetben, hogy amikor a gyanúsítottal táncolt, nem tudott másra gondolni, csak őrá. Körülnézett, és látta, hogy a fal mellett álldogáló férfiak arra várnak, hogy a kedves, finom Harvey-lányokkal táncolhassanak. Ő azonban Emilyt tartotta a karjai közt, és nem volt szándékában elengedni, amíg nem muszáj. Néhány forgással ügyesen elkerülte a várakozók tömegét. Ahogy számította, a lány bámulatosan jól lépést tartott vele, és Josh azon tűnődött, hol tanult meg táncolni. Lemosolygott a lányra, és látta, hogy az bosszúsan ráncolja a homlokát. – Azt hiszem, igazad van, Josh. Tulajdonképpen tényleg én is italokat szolgálok fel, Mr. Harvey finom vörösbort is árul. De akkor sem gondolom magamról azt, hogy mulatóba illenék. A férfi ezen jót mulatott. – Nem hiszem, hogy édesanyám vagy a nénikém így gondolkodott volna magáról. Kicsit meglepő, de a nagynéném helyzete hasonló volt ahhoz a nőéhez, akit most keresek. Gazdag örökösnő volt, és az apja elől bujkált, csak éppen nem lopta meg, mint Emily Lawrence. Ő azért szökött el, mert rá akartak kényszeríteni egy házasságot.

58

Ana Leigh


Közelről figyelte Emily arcát, de a lány csak mosolygott. Joshnak el kellett ismernie, jó színésznő. – És a nagybátyád mentette meg? Mint egy elbűvölő herceg? – Mondhatjuk – Josh elmosolyodott az emlék hatására. – Érdekes családod van, Josh. – Igen, ez igaz. A zene abbamaradt, és most már nekik is abba kellett hagyniuk a táncot, mivel a zenekar tagjai elvonultak a büfébe egy kis frissítőért. A tömeg kavargott, az emberek beszélgettek, és amikor néhány cowboy elindult Emily irányába, Josh résnyire szűkült szemekkel hárította el közeledésüket, mire más lányok után indultak. – Kérsz egy kis puncsot? Emily bólintott, és Josh egy hosszú asztalhoz vezette, amelyen sorban álltak a sütemények és az italok. Kitöltötte a langyos, sárgás italt egy pohárba, és vágyódva nézett a bár irányába, ahol whiskyt szolgáltak fel. Ha őrizetlenül hagyja Emilyt, akkor egy másik férfi lecsap rá, és majd órákig keresgélheti, mire megtalálja a táncosok között. Amíg itt van, Las Vegasban, a lány az övé – akár tetszik neki, akár nem. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy nem igazán tetszik neki. Tehát: semmi whisky. – Miért nem iszol te is? – kérdezte Emily, amikor megkapta az italt. – Nem vagyok szomjas. – Ó, micsoda szégyen. Pedig finom – kortyolt egyet, aztán a férfi ajkához tartotta a poharat. – Ragaszkodom hozzá, hogy megkóstold. Josh nem tudta volna megmondani, milyen íze volt a puncsnak, mert csak arra tudott gondolni, hogy a lány ajka is megérintette a poharat. A dekoltázsa mellett ez is izgalomba hozta. Hogy ne csak tátott szájjal álldogáljon mellette, megfordult, és két tányér süteményt vett el. A sajátját rögtön lenyelte, de Emily lassan evett, és minden egyes falatot kiélvezett. Hogy az ördögbe tud egy vékony szelet süteményt ilyen sokáig enni? Megpróbálta nem bámulni a csipkés ruhakivágást, de valami mindig odavonzotta a tekintetét. Szinte kitépte a tányért a kezéből, és félredobta, amikor Emily végre végzett. Josh meredten figyelte, ahogy a lány kebléhez emelte a kezét, és levette a csipkés kendőt ruhája elejéről. – Attól tartok, nem ette meg az összes süteményt, uram – mondta könnyedén, és gyengéden megtörölgette a férfi szájának sarkát. A csipkén érződött testének melege, és a levendula illata orrát csiklandozta. Meg akarta ragadni a kis kendőt, hogy beletemesse arcát – de még inkább a dekoltázsra vágyott. Mielőtt védekezhetett volna, Emily lábujjhegyre emelkedett, és felé hajolt. Finoman megsimogatta a szemöldökét. – Istenem, Mr. MacKenzie, maga izzad. – Igen, meleg van idebent – a torka kiszáradt, amikor Emily visszagyömöszölte a csipkét a levendulaillatú szentélybe. – Most, hogy a nap márt lement, odakint kellemes lehet az idő. Kiüljünk a verandára? Emily bólintott. – Szeretném. A szálloda kívül teljesen kihalt volt. Úgy tűnt, Las Vegasban mindenki elment a mennyegzői ünnepségre, és ezért nem is lehetett hibáztatni őket. Amikor a vonatok elmentek, nem sok lehetőség volt a városban az alváson kívül. A mai este kellemes

59

Ana Leigh


változatosságot jelentett, és a lakók kihasználták az alkalmat, hogy élvezzék a jó ételeket, a zenét és a táncot. Egy hosszú percig csendben voltak, és mélyen belélegezték a hűvös éjszakai levegőt, mely szöges ellentétben állt a füstös, levegőtlen szállodával. Az utca nyugalma jólesett a hangos zene, a lábak dobogása és a benti hangzavar után. Emily leült az egyik fal melletti padra. – Örülök, hogy olyan sokan jöttek el az esküvőre, Katie és Francis nagyon boldogoknak tűntek. Josh leült mellé, combjaik összeértek, mire Emily elhúzódott. Aha, macska-egér játékot játszik, gondolta a férfi. A szállodában, a tömegben biztonságban érezhette magát, de amikor kettesben lettek, visszavonult. Josh karját Emily székének támláján nyugtatta. – Szép volt Harvey-tól, hogy ő adta át a menyasszonyt. – Megértem, hogy olyan gyakran teszi. – Igen, ő is ezt mondta – válaszolta Josh. – És még mit mondott? A lány úgy ragaszkodott ehhez a témához, mint kutya a csontjához. Nos, akkor sem fogja elmondani neki, hogy Emily Lawrence-ről kérdezgette a tulajdonost, mert úgyis csak a fejét rázná, és idiótának gondolná. – A banditáktól beszélgettünk. Mostanában kiraboltak néhány vonatot, és kiderült, Mr. Harvey szereti az olcsó regényeket. Meglehetősen sokat tud a nyugati gazfickókról és a tetteikről. – Nahát! – Emily olyan izgatottnak tűnt, mint egy gyermek az édességes boltban, és arrébb húzódott, hogy lássa Josht. A térdeik súrolták egymást, de Emily nem figyelt. A férfi azonban nagyon is tudatában volt érintésének. – Kik azok a banditák? – Nekem úgy tűnt, Billy, a kölyök a kedvence. – És ki ez a Kölyök? – Azt akarod mondani, soha nem hallottál William Bonney-ról, azaz Billy, a kölyökről? Emily rámeredt, Josh ezt egyszerre bosszantónak és kedvesnek találta. – Nem olvasok filléres regényeket. – Az bizony nem jó, némelyikük egész izgalmas. Azt azonban még mindig nem tudom elhinni, hogy soha nem hallottál a Kölyökről. A hőstetteit minden újságban megírták. Billy valóban bandita volt. A lány közelebb húzódott, és combját Joshéhoz nyomta. – Mesélj róla! Ha ez csak azért volt, hogy összezavarja Josht, akkor nem lesz jó, ha folytatja. Természetesen neki, Joshnak sem lett volna jó. Azon töprengett, hogy megcsókolja-e, mert mindennél jobban vágyott rá, de Emily olyan elragadtatottan nézett rá, és annyira közel simult hozzá, hogy úgy döntött, inkább az esti mese ideje érkezett el. Hátradőlt, és mindent elmondott a lánynak Kölyökről, a banditáról.

60

Ana Leigh


8. fejezet

– William Bonney New Yorkban született, de igazából új-mexikói gyerek volt – mondta Josh. Emilyt minden elbűvölte, ami a vad és ködös nyugattal volt kapcsolatos. Egész életében Long Islanden élt, és itt felfedezte, hogy az élet valami egészen más, és ezt teljes szívéből szerette. Új-mexikói lány volt, bár New Yorkban született, akárcsak Billy, a kölyök. – Azt állítják, tizennyolc évesen ölte meg első áldozatát, amikor a hadseregben szolgált. – Ó, egek! És miért gyilkolta meg azt az embert? Josh vállat vont. – Igazából nem tudom, de ez jellemző volt a Kölyökre. Emily töprengve nézett, és azt mondta: – Ez nem úgy hangzik, mintha hős lenne. Vagy akár legenda. – Nem. Aztán elszökött, és egy angol, John Tunstall bérelte fel, akinek Lincoln megyében volt a farmja. – Ez mikor volt? Josh a válaszon töprengett, és Emily felfigyelt arra, hogy flörtölési kísérletei közben annyira közel simult hozzá, hogy most már teljesen összebújtak. Úgy tűnt, Josh ezt nem is veszi észre, vagy nem törődött vele. A férfi testének melege jólesett a közelgő éjjel csípős levegőjében. Emily nem akart elmozdulni. – Billy 1880-ban halt meg. – Olyan régen? Josh bólintott, és folytatta. – Billyt egy fillér nélkül kirakták, amikor Tunstallt meggyilkolták, s ő meg akarta bosszulni gazdája halálát. – Ezt meg tudom érteni… ez a nyugat becsületkódexe. Josh felhúzta a szemöldökét. – Kétlem, hogy Billy megértette volna, az mit jelent. Tény, hogy míg Új-Mexikóba ért, szép kis listát tudhatott magáénak. Megölte a Lincoln megyei seriffet, kétszer megszökött a börtönből, majd összegyűjtött egy csapat törvényen kívüli banditát, és mindenütt garázdálkodtak. – Hány embert ölt meg összesen? – Te aztán vérszomjas vagy, igaz? – Nem, csak kíváncsi. Emily hátradőlt, és rájött, hogy a férfi keze ott van a szék támláján. Amikor hozzáért, Josh válla köré fonta a karját, és magához húzta. Emily az éjszakába bámult, és nem jutott eszébe semmi, ami annyira jó lett volna, mint Josh közelsége. – Nos, a legenda szerint huszonegy embert ölt meg. Mondhatni, rövid és erőszakos életének minden egyes évére jutott egy áldozat. Emily felsóhajtott, és Josh felé fordult. Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogyha Emily csak egy kicsit közelebb húzódik, megcsókolhatták volna egymást. A férfinak is ez járhatott az eszében, mert még erősebben szorította. 61

Ana Leigh


– Huszonegyet? – hangja olyan hívogató és rekedtes volt, mintha most ébredt volna fel egy hosszú éjszaka után, és ott találta volna a férfit maga mellett. Megköszörülte a torkát, és visszahőkölt a csábítástól. Josh lazított a szorításán, de még mindig átölelte. – Nehéz elhinni, hogy csak huszonegy éves volt, amikor meghalt. – Az erőszakos emberek erőszakosan halnak meg. Billyt egy seriff, Pat Garrett lőtte le. Valójában a Kölyök csak hat embert ölt meg, nem huszonegyet, mint ahogy a legenda állítja. Mint a legtöbb monda, ez is csak hazugság. – De hogy állíthatták, hogy olyan sokat lőtt le, mikor valójában csak hat embert gyilkolt meg? Josh elfordította a fejét, és kinézett a Las Vegasi éjszakába. – Emiatt – kezével az éjszaka árnyai felé intett. – Nem értem. – Gondoltad volna valaha, hogy a Nyugat ennyire nagy? Emily összeráncolt homlokkal nézte az előttük elterülő tájat, és megrázta a fejét. – Nem, nem hiszem. A Mississippi keleti oldaláról jöttem, és nem gondolkodtam el soha azon, mennyire hatalmas ez a vidék, amíg a saját szememmel nem láttam. – Ti, keletiek mindig ezt mondjátok. Látnod kellene Texast. Az tényleg nagy. Texasban minden olyan nagy. Emily szkeptikusan pillantott Joshra. – Minden? Josh elmosolyodott. – Minden, édesem – az akcentusa erősebb lett, és Emily hangosan felnevetett. – Azt hiszem, mondani akarsz valamit. – Csak azt, hogy ha itt minden nagyobb, akkor ez a legendákra is igaz. Billy, a Kölyök hat embert gyilkolt meg, de ez nem olyan izgalmas, mint az a Billy, aki annyit ölt, ahány éves. Az igazság ezen a vidéken az, amit az emberek kitalálnak maguknak. Emily hosszasan eltűnődött azon, amit a férfi mondott. A gondolat tetszett neki. Bárki lehet belőle, bármit megtehet, ha a hazugságát valósággá változtatja. Csak meg kell szabadulnia MacKenzie-től, és soha többé nem kell látnia. A gondolatba belesajdult a szíve. A zenekar egy gyászos, szomorú dallamot játszott, ami felkavarta. Nem is vette észre, de a zene és borús gondolatai miatt könnyezni kezdett. Egyszerre fordultak egymás felé, és arcuk olyan közel volt, hogy leheletük összekeveredett. – Em? – suttogta Josh. – Igen – válaszolta azon a csábító, rekedtes hangon, melyet csak akkor használt, ha a férfi a közelében volt. A férfi még mindig habozott, szájával a lány ajkát kereste. Átkozott pasas! Tedd már meg, mielőtt elveszítem az önuralmamat, gondolta Emily. Habozás nélkül kínálta fel ajkát a férfinak. A csók ismerős volt, mégis új. Minden csók ilyen lesz? Ugyanolyan, és mégis izgatóan más? A férfi ajka erős, telt és meleg volt. Emily sóhajtva kinyitotta a száját, és Josh gyengéden körbejárta nyelvével. Emily nyelve ugyanolyan hevesen válaszolt. Josh az ajkát csókolgatta, és meleg kezével átölelte a nyakát. Magához húzta a fejét, és még mélyebben csókolta. Emily elégedetten felnyögött, és szinte egész valója életre kelt. Hogyan képes ez a férfi ennyi érzést kiváltani belőle puszta csókjaival, mikor más férfiaknak ez soha nem sikerült?

62

Ana Leigh


A férfi veszélyes, akárcsak az a vidék, amelyről mesélt. Josh MacKenzie a Nyugat része volt, és még annál is többet rejtett. Felizgatta Emilyt, megijesztette és felcsigázta. A törvény embere, és nem áll meg, amíg el nem kapja azt, akit keres. Emily a tűzzel játszott, mikor a férfival volt. Kezével a mellkasának támaszkodott, hogy véget vessen a csóknak, és megállítsa a férfit, mielőtt nagyon belemerül a játékba. A férfi ajka az övétől nedvesen csillogott és zafírkék szemével őt figyelte, kutatta és várt. Arra vár talán, hogy vallomást tegyen neki? Emily azonban nem megy ilyen messzire, és imádkozott az istenhez, hogy soha ne is tegye. Keze remegett, térde elgyöngült, de összeszedte magát és talpra állt. – Én… nekem most be kell mennem. Rose már biztosan aggódik, merre lehetek. – Biztos vagyok benne, hogy Rose pontosan tudja – rándult meg Josh ajka. – Talán, de udvariatlanság itt kinn lenni, mikor az ünnepség ott bent folyik. – Bekísérlek. – Nem! – szeme tágra nyílt. Nagy levegőt vett, és remegő ujjaival lesimogatta szoknyája láthatatlan ráncait. – Úgy értem, nem szükséges. Betalálok magam is. Köszönöm a táncot, detektív. Josh olyan közel magasodott fölé, hogy Emily kénytelen volt egy lépést hátrálni. Megragadta a karját, és magához húzta. – Ez minden, amit mondani akarsz, Em? – Mi mást kellene még? – kérdezte, és idegessége mellett most már zavart is volt. – Ezt – a férfi szája megint birtokba vette az ajkát. Ez a csók különbözött az előzőtől. Az első könnyed és gyengéd volt, meleg, de nem szenvedélyes: tökéletesen megfelelt Emilynek. A második durva és erőteljes: tökéletes Joshnak. Emily hozzásimult, és nem tudta tartani magát. Ha nem bújik közel a férfihoz, elesik. A világon most csak ők és ez a csók létezett, ajkuk összeolvadt, testük pedig erősen összefonódott, isten tudja, milyen hosszú ideig. A taps hangjára rebbentek szét. Megfordultak, és észrevették, hogy Rose és néhány cowboy érdeklődve figyeli őket. – Nos, édesem, ez mély benyomást tett ránk. És maga is, MacKenzie. Emily elpirult, Josh elmormolt egy szitkot a fogai közt. Rose előrelépett, szoknyája szinte önálló dallamot játszott. A férfiak hűségesen követték. Rose nevetett, és kihúzta Emilyt Josh öleléséből. – Ideje hazamenni. Josh megfogta Emily karját, és visszahúzta. – Majd én hazakísérem. – Nem, nem fogja – Rose Emily másik karját rángatta. – Maga nem viselkedik úgy, mint egy úriember, Mr. MacKenzie. – De igen – megrántotta Emilyt, és a lány most felé dőlt. – Elég legyen mindkettőtökből – kiáltotta Emily, és toppantott egyet. Kiszabadította a karját –, egyedül is haza tudok menni. Josh magányosnak és elveszettnek tűnt, amikor Emily ellépett mellőle, de a lány még mindig érezte érintését, csókjának ízét – és a saját pirulását. Szüksége volt arra, hogy egymaga végiggondolhassa a dolgait. Mivel Rose a saját kíséretével bajlódott, és Josh túlságosan is jólnevelt volt ahhoz, hogy visszarángassa, megemelte szoknyáját, és sietősen hazafelé indult.

63

Ana Leigh


Josh elfordította tekintetét Emilyről, aki úgy menekült tőle, mintha ő maga lenne a sátán, és azt figyelte, Rose hogyan rázza le kíséretét. – Uraim, köszönöm a táncot, de beszélnem kell MacKenzie detektívvel – a férfiak úgy széledtek szét, mint a gazdátlan bárányok. Mihelyst eltűntek, Rose Josh felé fordult. – Édesem, halálra rémiszt egy szegény gyereket. – Ezt miből gondolja? – Josh nagyon nem szerette volna, ha Rose éket ver közéjük. – Látta az arcát; mit tett vele? Mit mondott neki? – Maga átkozottul pontosan tudja, mit tettem. Itt állt és figyelt. Megcsókoltam, és akkor mi van? – Nem hiszem, hogy valóban megcsókolták azelőtt, ha érti, mire gondolok. – Attól tartok, nem értem. – Egy olyan férfi még nem csókolta meg, aki tudja, mit akar. Az ilyesmi első alkalommal ijesztő. – Miért? – a beszélgetés kezdett egyre szórakoztatóbb lenni. Rose elmosolyodott. – Minden egyes alkalommal, amikor az ember lényének egy részét odaadja valakinek, veszít önmagából. Tehát, ha valaki szeret valakit – sóhajtott fel drámaian –, és viszontszeretik, az nagy ajándék, és ilyenkor kölcsönösen egymásnak ajándékoznak lelkűkből egy részt. De ha nem szeretnek… Megrázta a fejét. – Borzalmas, akkor lelkének egy része elszáll. Josh Emily után pillantott, de a lány már eltűnt. Visszafordult Rose-hoz, és ábrándos arckifejezésén csodálkozott, mely szöges ellentétben állt azzal az anyagias nővel, akit megismert és megkedvelt. – Rose, ugye tudja, hogy most ködös tekintettel álmodozik? Rose arca megváltozott, és megszokott csípőssége visszatért. – Én? Hogy gondolhat ilyet – és gyakorlott mozdulatokkal legyezgette magát. Josh csak mosolygott. Akármit mondott is Rose, beszélhetett a pénzről és a farmokról, de igazából a szerelmet kereste. Erre fogadni mert volna. És mert ő volt Rose, Josh reménykedett benne, hogy meg is fogja találni. Emilynek volt még egy félórája egyedül, míg Rose hazaér. Ennyi idő nem elég, hogy elgondolkozzon MacKenzie-ről vagy saját magáról – de gyanította, hogy egy örökkévalóság sem lenne elég helyzetük tisztázásához. Azt színlelte, hogy alszik, hogy egy kicsit becsapja Rose-t, de barátnője meggyújtotta a lámpát, és lerántotta a takarót Emily fejéről. – Édesem, abba kellene hagynod a játékot a tűzzel. Emily meg sem próbált tiltakozni, felült, és elrendezte a párnákat a háta mögött. – Ezt mondja nekem az a nő, aki biztatott, hogy hagyjam MacKenzie-t udvarolni. – Az arra lett volna jó, hogy szemmel tartsuk – jelentette ki Rose, és kihúzkodta a hajtűit. Göndör, vörös fürtjei aláomlottak. Megrázta haját, és rámosolygott barátnőjére. – De nem kell az ajkadat, a szádat és a kezedet is rajta tartanod. – Emlékszem egy beszélgetésre, amikor elhangzott, hogy csak csókolózzak nyugodtan, amíg jólesik – válaszolta Emily elpirulva.

64

Ana Leigh


– És ahol én álltam, onnan úgy látszott, eléggé jólesik – egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Aztán Rose kijózanodott, és komolyan megszólalt. – A csókolózással semmi baj – fenyegette meg ujjával Emilyt. – De ennél többet ne! – Nem csináltunk semmi mást! – Még nem, ez igaz. – Rose! Rose átült Emily ágyára, és megfordult, hogy barátnője segítsen neki kigombolni a ruháját. – Láttam, mi folyik. Még egy percig folytatjátok, és máris felhívott volna a szállodai szobájába. És akkor véged lett volna, Emily Lawrence. – Miről beszélsz? MacKenzie nem hívott sehova. – kicsit erőteljesebben kapcsolta ki az utolsó gombot, hogy ezzel is nyomatékot adjon mondanivalójának. – És nem mentem volna vele, akkor sem, ha felhív. Rose felhorkant. – Dehogynem mentél volna, hiszen minden józan eszedet elvette az a csók. Ne mondd nekem, hogy nem igaz! Emily kísérletet sem tett Rose meggyőzésére, mert tudta, hogy igaza van. Még most is alig tudott magához térni. – Mit tegyek, Rose? – kérdezte szomorúan. Szobatársa felakasztotta a ruháját, és leült az ágyára. – Nem tudom. Beszéltem Mr. Harvey-val, és rájöttem, hogy kérdéseket tett fel neki. – Tudom. Nekem is mondta. – Tényleg? – lepődött meg Rose. – Hm, azt hiszem, tartoztam az ördögnek egy úttal. – Nos, azért mindent nem mondott el, de kitaláltam. Mit mondott neki Mr. Harvey? – Semmit. Csak annyit tudott rólad, hogy Emily Lane-nek hívnak. Talán a detektív most már nem foglalkozik ezzel tovább. – Talán – sóhajtott fel Emily, és ez annyira szomorúan hangzott a csendes éjszakában, hogy Rose felnézett, és megértően egymásra mosolyogtak. – Kár, hogy detektív – mondta Rose. – Miért? – Különben magaménak akarnám. Van benne valami vonzó. Emily elképzelte, ahogy Rose magáénak akarja Josht, és ettől felforrósodott a vére. De barátnője valóban keresett magának egy férfit, ő pedig nem. – És miért nem teszed, Rose? Rose lebiggyesztette ajkát, és felvonta tökéletesen ívelt szemöldökét. – Én nem vagyok olyan nő. – Milyen nőre gondolsz? – Olyan, aki bármilyen elérhető férfira kiveti a hálóját, és még a barátnőjétől is elveszi, mert képes rá. Az ilyenek azt mondják maguknak, szerelemben és háborúban mindent szabad, és apait-anyait beleadnak. – Ó, értem már, azok a nők – Emily megpróbált nem nevetni. Rose-nak valóban érdekes élete lehetett. – Tehát nem találtál egyetlen esélyest sem? Rose drámaian felsóhajtott, és végigvetette magát az ágyon. – Egyet sem. Mit gondolsz, MacKenzie-nek van egy gazdag, és legalább ennyire jóképű testvére? – Miért nem kérdezed meg tőle?

65

Ana Leigh


– Azt hiszem, ezt meg is fogom tenni. Csend telepedett rájuk, barátságos és vigasztaló némaság. Emily álmosnak érezte magát, becsukta szemét, és úgy hallgatta, hogyan rendezkedik Rose a szobában, aztán eloltotta a lámpát. – És még miről beszélgettetek? – Rose hangja is messzi és álmos volt, akárcsak Emilyé. – Billyről – motyogta. – Ki az a Billy? – Bandita. Törvényen kívüli volt a Lincoln megyei háborúban. – Billy, a kölyök? Micsoda dolog ez egy úriembertől, hogy ilyesmiről beszéljen egy lány előtt? – Szeretem a történeteket, és Billyé érdekes volt. – Érdekes és véres, így gondolod, ugye? Valószínűleg rémálmaid lesznek tőle. – Ó-ó… – Emily csendben elaludt, miközben Rose tovább beszélt. – A nevem William, hölgyem. A fiatal férfi üdvözlésképpen megbökte kalapját, másik kezében egy puskát tartott. Megviseltnek tűnt, mintha napok óta alvás nélkül lovagolna. Mintha napokig üldözték volna. A mögötte álló fekete ló is fáradtnak tűnt. Emily zavartan pillantott körbe, és rájött, hogy a semmi közepén áll – vagy valahol Új-Mexikóban. Hogyan került oda? – És az ön neve, hölgyem? – Emily. – Á, Emily. Hallottam már önről. – Tényleg? – Igen. Megrögzött hazudozó. Nagyon ügyes tolvaj. – Nem vagyok az! Biztosan MacKenzie-vel vagy apámmal beszélt. – Nem az apjával. Nem voltam a Mississippitől keletre, mióta idejöttem, és nem is akarok odamenni. Legalábbis a saját akaratomból biztos nem. Nem tudnék letelepedni Keleten. Túl sok ember van arrafelé, és túl kevés hely. Érti, mire gondolok? Emily körülnézett a körülöttük elterülő, gyönyörű tájon. – Igen – mondta. – Értem. – Az ördögbe is! – a férfi a látóhatárra meredt. – Visszajött. Emily követte tekintetét, és látta, hogy a távolban egy lovas veri fel a port. – Ki az? – MacKenzie. Az a férfi egy véreb. – Nem ismerem. – Nos, érti ugye a helyzetemet, és nem bánja, ha most elmegyek. – Hova? – Lincoln megyébe. Találkoznom kell a seriffel. Emily összeráncolta szemöldökét. Lincoln. William. – Maga Billy, a kölyök. A férfi elmosolyodott, zafírkék szeme szikrázott. Zafír kék? Hogy az ördögbe lehet a Kölyöknek ilyen színű szeme? Illetve, miért is ne? Nagyon vonzó volt. – Személyesen – válaszolta Billy. – Maga egy kétségbeesett ember.

66

Ana Leigh


– Igen, s ahogy így beszélgetünk, egyre kétségbeesettebb vagyok. Most sietnünk kell, mert kétlem, hogy ez a rendőr megnézné, kit lő le. – MacKenzie nem lőne le engem. – Vele soha nem tudhatja az ember. Főleg most nem. Emily szeme összeszűkült. – Mit követett el? – Nem sokat – von vállat a férfi. – Egy kis vitába keveredtem a kártyázás miatt a szomszédos városban. – Tehát megölt valakit? – Azt a férfit meg kellett ölni – mondta, és újra megrántotta a vállát. – Menjünk. Alacsony, vézna és fiatal, gondolta róla Emily, és hátralépett. – Talán azt tervezi, hogy elrabol? – Nem. Nem rabolok el nálam idősebb nőket. Menjünk. – Idősebb nő! Nem megyek magával sehova. – Dehogynem – megragadta a karját, és a ló felé húzta. – MacKenzie könnyebben kezelhető, ha tudja, hogy maga is velem van. Azt hiszem, érez valamit maga iránt. Emily kirántotta a karját. – Ez nem igaz. – De igen – mondta Billy, és megint megragadta. – De nem! – olyanok voltak, mint a civódó gyermekek, de mit várjon egy olyan embertől, akit Kölyöknek neveznek? – Mr. Bonney, nem fogok ellovagolni magával, miközben MacKenzie úgy üldöz minket, mintha közönséges bűnözők lennénk. – De én közönséges bűnöző vagyok. – Én viszont nem. – De igen. – Nem! A férfi felsóhajtott. – Maga mindig ennyi gondot okoz? – Nem okozok gondot. Magának van rossz hírneve. – Tényleg nem értem, mit eszik magán MacKenzie – újra megrántotta. – Gyerünk! – Nem! – lépett vissza Emily. – Emily! A lány meglepődött. Ez inkább Rose hangjára emlékeztetett, de hogy kerülne Rose ide, a semmi közepére? – Emily, azonnal kelj fel, és ne vitatkozz velem! – valaki erőteljesen megrázta. Emily mély levegőt vett, és füstöt nyelt. Erősen köhögni kezdett, majd felébredt. Rose állt mellette. – Emily, kelj már fel végre! Tűz van!

67

Ana Leigh


9. fejezet

– Mit… mit mondtál? – Emily úgy érezte magát, mintha egy óceán mélyéről ragadták volna ki. – Az étteremben tűz van, és azért rángatlak, meg kiabálok, hogy felébredj. Tessék – odadobta neki a köntösét és egy pár cipőt. – Állandóan azt motyogtad, hogy „Billy”. Ki az a Billy? – Ne törődj vele – mondta Emily. Gyorsan felöltözködött. – Jobb, ha megyünk innen. – Nekem is ez járt a fejemben, édesem – bámult ki Rose az ablakon. – Úgy tűnik, a tűz a konyha hátsó részénél tört ki. Mikor Emily az ajtó felé indult, Rose az éjjeliszekrényen heverő szemüvegre mutatott. – Ezeket nem kellene itt hagynod. Nem hiszem, hogy MacKenzie átalussza az éjszakai eseményeket. Néhány másodperc alatt kiértek az udvarra, ahol csatlakoztak a többi lányhoz. Ott volt Bridges kezét tördelve, mellette állt Mrs. MacNamara és a kínai szakács is. – Hál' Istennek! Maguk ketten jöttek ki utoljára a házból! – mondta Mrs. MacNamara. Bridges továbbra is kezei tördelésével volt elfoglalva, míg Yen Cheng kínai csacsogását hallgatta. – Angolul, kínai, angolul! – kiabálta Bridges. – Tudom, hogy beszéli a nyelvet. – Angol vagy nem angol, mire jó az, főnök? A konyha lángokban áll, és ez minden nyelven ugyanaz. – Mi történt? – kérdezte Bridges. – Yen Cheng aludt, honnan tudhatná? Puff, nagy tűz. Te nem látod? – Látom. Csak éppen nem tudom elhinni. – Talán meg kellene próbálnunk eloltani a tüzet – javasolta Rose –, ahelyett, hogy itt állunk, és azon töprengünk, hogyan kezdődött. Bridges dühösen bámulta az ajtón kiszivárgó fekete füstöt, és Rose-ra nézett. – És mit javasol, hogyan kellene ezt tennünk? – Vízzel. – Öntsük rá? És hogyan hozzuk ide a vizet a víztartályból? – Csatárláncot kell alkotnunk – mondta Emily. – Mit? – fordult felé Bridges, és dühösen méregette. – Egyszer láttam ilyet… félbeszakította magát, és Rose-ra nézett. – Nos, otthon. Össze kell szedni egy csomó vödröt, és sorba kell állnunk. – Nagyszerű ötlet – támogatta Rose. – Gyerünk, lányok, mielőtt a tűz elérné a szobáinkat, és mindenünket elveszítjük. Hozzátok a mosóvödröket! Rose és Emily irányításával a Harvey-lányok gyorsan sorba álltak, és a lóitatótól a tűz közeléig adogatták a vödröket kézről kézre. Emily látta, hogy Josh MacKenzie sietősen a helyszínre érkezik. Látszott, hogy csak akkor ébredt fel, és bosszantóan vonzó volt: borostás, kócos és az inge is rendetlenül állt – hogy nézhet ki egy férfi ennyire jól, miközben ő maga valószínűleg csak egy hajótöröttre emlékeztet? Josh pillantása azonnal Emilyt kereste, és amikor tekintetük

68

Ana Leigh


találkozott, vállát megkönnyebbülten eresztette le. Emilyben valami édes, meleg érzés bizsergett – a férfi aggódott érte. Josh szó nélkül beállt a sor elejére, és mire a tűzjelző harang megszólalt, a Harveylányok már teljes lendületben munkálkodtak. Sajnos, a tűz sem tett másképp. A lovak vontatta vörös tűzoltókocsi végigrobogott az utcán, és a Las Vegas-i tűzoltóság tizenkét önkéntese vörös csuklyában és esőköpenyben egy hosszú gumitömlőt vezetett a közeli ciszternába. Odasereglettek a kocsi köré, és kézzel pumpálták a vizet a lángoló épületbe. – Jóságos ég, ez a masina már legalább harmincéves! – morogta Rose. Addigra az egész éttermet elborították a lángok, és a fekete füstben látni lehetett a szikrákat. – Vissza! Vissza! – kiáltotta Josh, mikor az üvegablakok betörtek a hőségtől, és a szilánkok szétszóródtak az utcán. – Itt többet már nem te hetünk. A városka lakossága már teljes létszámban kint volt az utcákon, és vizet locsoltak a közeli épületek tetőire és oldalára, mert remélték, hogy ezzel megakadályozhatják a tűz továbbterjedését. Hajnalra Emily és Rose vizesen, csapzottan és munka nélkül üldögélt szállásuk lépcsőjén, és mereven bámulták az egykori Harvey-ház lassan kihűlő hamvait. Hacsak valamiképpen nem tudnak munkát találni egy másik étteremben, valószínűleg el kell menniük Las Vegasból. Emily lehorgasztotta a fejét, és az egykoron fehér ruha szürke foltjait nézegette. Cipői előtt hirtelen egy pár sáros csizma jelent meg. Nem volt ereje ahhoz, hogy felnézzen; tudta amúgy is, kihez tartoznak a csizmák. – Te rendben vagy? – kérdezte MacKenzie. Bólintott. – Rose? – Jól és vidáman – felelte Rose. MacKenzie leguggolt Emily elé, arcuk egy vonalba került. Kezét a lány vállára tette, és belenézett a szemébe. Gyengédsége láttán Emily kis híján elhagyta magát. Josh kinyújtotta a kezét, és kisimította zilált haját az arcából, aztán hüvelykujjával megsimogatta az arcát. Bár Emily kimerült volt, teste válaszolt a férfi érintésére, és forróbb volt, mint a lángok az előbb. Emilynek ezekkel a lángokkal is meg kellett küzdenie. Ahogy Rose mondta, nagyon csúnyán meg fogja égetni magát, ha nem elég óvatos. – Piszkos az arcod – mormolta Josh. – A tiéd is. Elragadóan nézett ki kormos arcával, és a piszok alatt szeme csak még jobban ragyogott. Emily szíve furcsán dobogott, és védekezőn felsóhajtott. Mennyire erősen kell harcolnia azzal, amit a férfi iránt érez? – Most hazamész? – Josh értett hozzá, hogy a legalkalmatlanabb kérdéseket a legjobbkor tegye fel. Emily elhúzta arcát az érintés elől. – Nem! – Nem tudsz hol dolgozni. Harvey mindegyikőtöket haza fog küldeni. Vagy vissza keletre, amíg újra munkába nem állhattok. – Hol van Mr. Harvey? – kérdezte Rose. Emily arca elkomorult, és körülnézett. Mr. Harvey-t sehol nem lehetett látni, ami azért volt furcsa, mert egy olyan férfi, mint ő, biztosan odaállt volna a csatárlánc elejére.

69

Ana Leigh


– Tényleg, ő hol van? – Úgy hallottam, nem sokkal az esküvő után egy Kalifornia felé tartó vonatra szállt. Majd a mai nap folyamán fog csak hallani a tűzesetről. Akkor biztosan visszajön. – Akkor legjobb lesz, ha felkészülünk az üzletre, mielőtt visszatér – mondta Emily. – Mi jár a fejedben, édesem? – kérdezte Rose. Emily felállt. – Majd valamit kitalálok. De egy dolog biztos: haza nem megyek. – Nem lenne jobb, ha megfürödnél, és aludnál egy kicsit? – szólt közbe Josh. Emily felhorkant. – Nem, most nem, MacKenzie. Dolgom van. – De… Emily elment, és otthagyta a veranda lépcsőjénél. Rose nevetését lehetett hallani, ahogy Emily elindult az üres vasútállomás felé. Valami volt a vasútállomással kapcsolatban, ami ott motoszkált a fejében, és hirtelen látni akarta. – Hova mész? – követelőzött Josh a háta mögött. – Nem kértelek, hogy velem gyere. – Nos, mindenesetre jövök. – Én is – csatlakozott hozzájuk Rose. – De hova? Átmentek a vasúti síneken, és Emily egy távoli épületre mutatott. – Oda. – A mozdonyszínhez? – kérdezte Josh. Rose megvonta a vállát, amikor a férfi hozzá fordult felvilágosításért. – Édesem, mi köze van ennek a mozdonyszínhez? – Itt lehet jegyeket kapni, Emily. Majd én utánanézek – ajánlkozott Josh. – De én nem akarok sehova sem menni – ellenkezett Emily. – Akkor miért hoztál minket ide? – kérdezte Josh. – Emily komolyan gondolom, hogy vissza kellene menned a szobádba, és aludnod kellene. Ez az éjszaka nagyon fárasztó volt számodra. Emily úgy érezte, dühében sikítani szeretne. Rose-on látszott, hogy mindjárt kirobban belőle a nevetés. – Terrier – morogta Emily, és Rose rögtön megértette. Nevetése visszhangzott a kihalt állomáson. A hangra egy férfi jött elő a kicsi jegyirodából. – Jegyre van szükségük? – Nem, hanem azokra – mutatott Emily két gazdátlan tehervagonra a mozdonyszín közelében. – Minek? – A Harvey-háznak szüksége van egy ideiglenes helyre, amíg újra felépítik az éttermet. A jegyárus szkeptikusnak tűnt. – Nem is tudom… – Mire használják őket? – Semmire. Valami baj van a kerekeikkel. – Akkor miért ne használhatnánk őket egy darabig? Nem fogjuk tönkretenni egyiket sem. Mindig javítgathatják a kerekeket, amikor az étterem bezár. A férfi továbbra is bizonytalanul és zavartan nézett.

70

Ana Leigh


– Hadd fejezzem ki magam másképpen – folytatta Emily. – Azt akarja, hogy minden egyes beérkező vonat utasainak el kelljen mondania, hogy érvénytelenek az étkezési jegyük, mert a Harvey-ház leégett? Ha ez a hír eljut keletre, nem jönnek majd errefelé. Vagy inkább rá akar mutatni ezekre a kocsikra, és azt mondani, hogy a tűz miatt egy időre ide költöztünk át? A férfi elsápadt, és az elhagyott kocsik felé intett. – Legyenek a vendégeim, hölgyeim – ezzel eltűnt a jegyiroda épületében. – Mit forgatsz a fejedben, édesem? – kérdezte Rose. Emily beharapta ajkát, és a kocsikat bámulta, miközben agya szinte zakatolt. Igaz, hogy nem lesz olyan jó, mint a Harvey-ház, de sokkal jobb annál, hogysem haza kelljen mennie. Azt mindenképpen el szerette volna kerülni. – Az egyik vagont konyhának használjuk, a másikban pedig felszolgálunk. – És mégis, mit akarsz asztalként vagy székekként felhasználni? És az ételek? Az edények? Folytassam még? – sorolta Rose. – Néhány férfit rávehetünk, hogy most rögtön álljon neki asztalokat készíteni, és Bridges küldhetné egy sürgős táviratot, hogy küldjenek edényeket és élelmiszereket ma reggelre. Mire kitakarítjuk és kifestjük a vagonokat, az új holmik is megérkeznek. Ha mindenki összekapja magát és segít, Rose Dubois, ma este már felszolgálhatjuk a vacsorát. – Gondolod, hogy ez be fog válni? Emily Joshra pillantott, aki különös tekintettel meredt rá. Megrázta a fejét. – Azt hiszem, ez majd elválik – ezzel sarkon fordult, és visszament a Harvey-ház maradványaihoz. Josh a peronon állt, és figyelte, ahogy Emily elmasírozik, és még csak hátra sem pillant. Rose nevetve követte. Josh nem értette, mit talált a lány olyan mulatságosnak, de kezdett rájönni, hogy Rose mindenben talál valami szórakoztatót. Azt kívánta, bárcsak ő is láthatná a ház leégésének humoros oldalát, de erre képtelen volt. Nem tudott elfeledkezni arról, milyen volt Emily, amikor szembe kellett néznie a veszedelemmel. Tiszta fejjel gondolkodott, hűvös hangon beszélt, és érzékien nézett ki fehér ruhájában. Mikor Josh megérkezett, Emily köntösének szárnyai szabadon lebegtek, és látni lehetett, ahogy a szellő belekap a hálóruha anyagába. Josh nyelni is alig tudott, és erőt kellett vennie magán, hogy ne érintse meg a lányt. Ehelyett a sor elejére állt, és míg a tűzzel küzdött, megpróbált tudomást sem venni a benne zajló küzdelemről. Emily egész éjjel küszködött, de utána sem omlott össze, nem sírt és nem fordult hozzá vigaszért, bár Josh szerette volna. Nem, ehelyett hálóruhában végigment a főutcán, és talált egy helyet, ahol az étterem folytathatja működését. Josh megrázta a fejét. Ha nem ismerte volna jobban, meg mert volna esküdni, hogy ő is a MacKenzie család egyik nőtagja. Az anyja biztosan szeretné. A gondolat azonban elkedvetlenítette. Mit mondott most éppen? És mire is gondolt pontosan? Emily annyira különbözött az összes nőtől, akiknek eddig udvarolt. Nem várt arra, hogy egy férfi segítsen neki, hanem megoldotta saját maga minden gondját. Nem volt szüksége arra, hogy a férfi körülötte legyen, nem is akarta, hogy ez így történjen. Ez bosszantó is lehetne, de egyben megnyugtató is. Egész életében olyan nőket csodálhatott,

71

Ana Leigh


akik a férjükkel egyetértésben dolgoztak, és nem ellenük, szívében egy hasonló nő képe élt, akit szeretni tudna. Ez a kép mostanában egyre inkább Emilyre kezdett hasonlítani. Hosszú ideje most először engedte meg magának, hogy visszaemlékezzen egy másik nőre, akivel el tudta volna képzelni az életét. Diane Huntington gyönyörű arca rothadt belsőt takart, bámulatos teste pedig üres szívet. Sem a pénze, sem előkelő származása nem tudta enyhíteni elkényeztetett és önző viselkedését. Josh még fiatal volt és sokkal ártatlanabb, amikor Diane-nel találkozott. Nem ismert addig más nőt, csak családja tagjait, akiknek arca azt tükrözte, ami a szívükben volt. Soha nem ötlött fel benne, hogy Diane csak játszik vele, hogy arcához és testéhez vonzódik, de valójában egy gazdag és kékvérű férjet akar magának. Bolond volt, és a leckét meg kellett tanulnia. Az olyan nők, mint Diane, nem Josh MacKenzie-hez valók. Egy nap majd hazamegy, és nem hagyja el többet otthonát. Mit is gondolt, amikor arra kérte Diane-t, hogy menjen vele Texasba? Talán azt, hogy ő majd „boldogan felugrik a lóra, és lemegy vele nyugatra? Hogy egy farmon fog élni, és a texasi porba szüli majd meg gyermekét?” Josh összerándult a szavak emlékére. Talán a két nő teljes ellentéte miatt vonzódik annyira Emilyhez? Nem, bár ahogy kezdte jobban megismerni a lányt, egyre kevésbé gondolta róla, hogy egyszerű lenne. De legalább nem kápráztatta el annyira, mint ahogy Emily Lawrence tenné, akit haza kell vinnie. A képen egy feltűnő, szép vonású lányt látott, csodálatos szemekkel. Ezek a szemek fogták meg Josht az első alkalommal, hogy meglátta a fotót. De ha most gyönyörű szemek jutottak eszébe, akkor azok egy vastag szemüveg mögött jelentek meg. Itt az ideje, hogy megismerje az igazságot. Az az Emily, akinek színlelésből udvarolt, nem az a lány volt, aki után idejött. Emily Lane egy önálló, önzetlen, gyors észjárású nő, az a fajta, aki gyorsan alkalmazkodik a nyugathoz. Emily Lawrence, legalábbis ahogy az apja beszélt róla, ennek szöges ellentéte volt. És mivel a két nő ennyire különbözött, immáron nem volt semmi oka, hogy Las Vegasban maradjon. Nem volt ideje arra, hogy személyes érzelmekkel foglalkozzon. Megvolt a maga munkája, és újra erre a felelősségre kellett koncentrálnia. Mire a kocsik elkészülnek, ő már úton lesz Chicago felé, és megpróbál valami nyomra bukkanni. Ha nem talál, akkor üzenetet küld Long Islandre, hogy Emily már rég elhagyta a várost. Aztán majd visszajön Las Vegasba, és megnézi, érdemes-e Emily Lane miatt levelet írnia az otthoniaknak. Mikor a lányok visszaértek a romokhoz, a nap már felkelt, és mindenki kimerülten üldögélt. Emily is nagyon fáradt volt, de még nem adta fel. Nem volt idejük aludni, sok munka várt rájuk. – Találtam egy helyet, ahol ideiglenesen felállíthatjuk az éttermet – jelentette be a többi pincérnőnek. A lányok felsóhajtottak, és eltakarták arcukat. Bridges egy férfival beszélgetett, aki az övében hordott pisztolyáról és jelvényéről ítélve a seriff lehetett. Az igazgató dühösen nézett Emilyre, és folytatta a beszélgetést. – Lányok, kérlek, figyeljetek rám. Ha most nem kelünk fel és sietünk, akkor mire Mr. Harvey visszaér, elveszítjük a munkánkat, és különböző helyekre küldenek minket, ha egyáltalán van valahol üresedés. Ha nincs hely, akkor nincs munka sem. Rose tapsolt, hogy a többiek figyeljenek, és kijelentette: – Emilynek igaza van, hölgyeim. Közületek sokan olyan helyzetben vannak, mint én, és jól tudjátok, hogy milyen munka vár egy egyedül álló nőre.

72

Ana Leigh


Ez hatott. A pincérnők kiegyenesedtek, megtörölték arcukat, és megpróbáltak lábra állni. – Ez már jobb. Most pedig mindannyian lemegyünk a boltba, hogy vödröket és szappant szerezzünk. Egy kicsit ki kell takarítani a helyet. A fáradt és piszkos lányok ellenvetés nélkül elindultak. – Miféle más munkáról beszéltél az előbb? – kérdezte Emily, mikor az utolsó lány is elment. – Édesem, amilyen okos vagy, néha annyira buta is. Emily felvonta a szemöldökét, de nem bocsátkozott vitába. Rose-nak igaza volt. – Ebben a világban egy magányos nőnek nem sok választása van. Férjet kell találnia, és meg kell házasodnia. – Lehet más is. – Taníthat, ha eléggé képzett, és munkát is kaphat, ha van türelme a gyerekekhez. – Mi van a boltokkal és a szállodákkal? – Ezek csak családoknak valók. Néha alkalmaznak nőket is, de ennek általában ára van. – Milyen ára? Rose szánakozva nézett rá. – Te mit gondolsz, Emily, mi az ára? Emily rájött, milyen ostoba kérdést tett fel. Nem csoda, ha Rose szerint együgyű. – Más választás is lehet. – Addig nem, amíg Fred Harvey-t látjuk. Egyikünk sem akarja elveszíteni a munkáját harc nélkül. Biztos vagyok benne, hogy ma estére elkészülünk a kocsikkal. – Miss Lane, Miss Dubois – Bridges úgy ejtette ki nevüket, mintha rajtakapta volna őket, hogy a sárban dagonyáznak, mint a disznók. – Mit tettek a pincérnőimmel? – Nem tettünk semmit, csak megmentjük a maga üzletét, Bridges – jelentette ki Rose dühösen. Emily csillapítóan fogta meg barátnője karját, és Rose nem mondott többet. Mióta csak találkoztak, Rose és Bridges olyanok voltak, mint a tűz és a víz. – Mr. Bridges, beszéltem a vasútállomás egyik alkalmazottjával, és van két üres vagon, amelyeket ideiglenesen birtokba vehetünk, amíg újra fel nem építik az éttermet. – Birtokba, de minek? – kérdezte Bridges. – A Harvey-étteremnek, Mr. Bridges. Az igazgató félig lehunyt szemmel tűnődött szavain. – Hm, azt hiszem, ez beválik. Persze, az étel nem lesz ugyanolyan minőségű. – Jobb, mint amit a szállodában kapnának – emlékezett vissza Emily a Joshsal eltöltött vacsorára. – Friss gyümölcs, hal, és máris minden rendben. Egy kis segítséggel a vacsorát már sikerül felszolgálni. – Ez igaz – Bridges hevesen bólintott, és elment, miközben magában beszélt: – Táviratoznom kell Lamyba és Albuquerque-ba, hogy küldjenek élelmiszert – számolni kezdett ujjain. – Terítők, edények, poharak, ezüstnemű… Rose undorodva tette csípőre a kezét: – Ehhez mit szólsz? – Mihez? – Bricsesz még csak meg sem köszönte neked!

73

Ana Leigh


– Nem fontos, a lényeg, hogy beleegyezett. Azt hittem, sarkon fordul és elinal, mihelyst valami gond van. – Engem is meglepett, hogy nem tette. Talán azért, mert a tűzben az a cserepes pálma is elpusztult, amelyik mögé el szokott bújni. A seriff most hozzájuk lépett. – Elnézést, hölgyeim. Rose felszisszent mérgében. Emily megszorította a kezét, és visszafogta barátnőjét. Egy nap majd kideríti, miért nem szereti Rose a törvény embereit. A történet bizonyára érdekes lehet. – Igen seriff… – Emily megigazgatta a szemüvegét. A férfi megérintette a kalapját. – Travis, kisasszonyok. Ben Travis. Jóképű férfi volt, magas és széles vállú. Melegbarna, értelmes szemekkel nézett rájuk, fogai fehéren ragyogtak, amikor mosolygott. Fiatal volt, talán annyi idős, mint MacKenzie. Ha még nem volt házas, hamarosan az lesz. Az egyik Harvey-lány majd kiveti rá a hálóját, és többé nem ereszti el. Milyen kár, hogy Rose ennyire nem szenvedte a törvényt – és annyira kedvelte a pénzt. Ha nem így lenne, Emily összehozná őket, s aztán eltűnne. Travis betört Emily kerítőnői álmodozásába. – Ugye nem bánják, hölgyeim, ha felteszek néhány kérdést? Rose keze megrándult. Emily közelebb húzta magához, és dereka köré fonta a karját. – Természetesen, ha maga nem bánja, hogy én válaszolok mindkettőnk helyett. A barátnőm kissé izgatott a nagy felfordulás után. Gyengéden oldalba bökte barátnőjét, mire Rose homlokára tapasztotta a kezét, és úgy sóhajtott, mint egy déli szépasszony. Elhaló hangon motyogta: – Ah, igen… A seriff úgy bámult Rose-ra, mintha egy különös teremtmény lenne. Emily jól szórakozott a látványon. Egyre jobban kedvelte a seriffet, akire nem tett nagy hatást Rose színjátéka. – Bridges azt mondta, Miss Lane, hogy ön és Miss Dubois közös szobában laknak. – Így igaz. – És a maguk szobája a Harvey-ház melletti épületben van. – Volt – javította ki Emily. – Vagyis, ami maradt belőle. A férfi bólintott. – Mit tudnak mondani a tűzről? – Nem sokat, seriff. Aludtunk. – Mi ébresztette fel önt? – Engem Rose. Felkaptuk a köntöseinket és a papucsainkat, aztán kirohantunk. Sikerült csatárláncba állítani a többieket, és oltottuk a tüzet, amíg a tűzoltóság megérkezett. – Ezt maga tette? – a férfira ez már hatással volt, bár Emily nem értette, miért. Amit eddig látott a nyugatból, csak arról győzte meg, hogy itt a józan ész számít. – Igen, mi tettük. Valami gond van ezzel, Travis seriff? – Nem, semmi probléma. Úgy tűnik, hogy valamilyen könnyen lángra lobbanó tárgyat túl közel hagytak a tűzhely mellett. Sokszor megtörténik, és a faépületek… – vállat vont.

74

Ana Leigh


– Még több elveszhetett volna a városból, de hála a maga gyors észjárásának, nem esett több kár. Travis megint elmosolyodott, és Emily hirtelen rájött, hogy ez neki szól. A lány arca úgy ragyogott, mintha ő lenne a legédesebb lány a városban. A seriff közelebb lépett. – Ha megengedi, Miss Lane, egyszer majd szeretném meghívni valahová. Emily a vendégeknek tartogatott mosolyt villantotta a férfira. Úgy tűnt, ez tetszik neki, mert mosolya még szélesebb lett. Emily arcáról lehervadt a mosoly. Hogyan lehet az, hogy ez a férfi érdeklődést mutat iránta, mikor Rose ott áll mellette? Az összehasonlítás igazán nyilvánvaló. – A következő hetekben – válaszolta – eléggé el leszek foglalva azzal, hogy egy új Harvey- házat hozzak létre az állomásnál. A férfi kissé elkomorult. – Értem. Talán majd, ha a dolgai elrendeződtek? Bár a férfi elég kedvesnek tűnt, Emilyre semmilyen hatással nem volt annak gondolata, hogy randevúzzon vele. A seriff nem olyan volt mint MacKenzie, akinek a puszta látványa és a hangja megdobogtatta a szívét, és felgyújtotta képzeletét. Ellenben, egy nő, aki ilyen helyzetbe került, nem engedheti meg magának, hogy a seriff az ellensége legyen. Inkább a barátja. – Igen – válaszolta. – Akkor megfelel. Travis seriff hátralépett. – Hölgyeim – búcsúzóul megérintette a kalapját, és fütyörészve elsétált. Rose szinte összeomlott Emily mellett. – Azt hittem, már soha nem megy el. – Nem te kellettél neki – egy kellemetlen gondolat ütött szöget a fejébe. – Vagy talán igen? – Természetesen nem! – mondta Rose, de nem nézett a szemébe. – És én sem kellettem neki. Csak a tűz miatt akart feltenni pár kérdést. – Ostoba kérdések – Rose felegyenesedett, és a szoknyáját igazgatta. Nem sok haszna volt; a szilánkok apró lyukakat égettek az anyagba, és a kormot már soha nem lehet kimosni belőle. – És nem volt igazad, mert te kellettél neki. Emily szeme elkerekedett. – Mi van ezzel a pasassal? Itt álltál, pont mellettem. Talán vak? – Édesem, nem hallottad, milyen dalt fütyörészett? – kérdezte Rose szárazon. – Nem. Mi volt az? Elég szomorkásnak hangzott. – Ez egy olyan dal, melyet a cowboyok akkor énekelnek, mikor éjjel meg akarják nyugtatni a marhákat. Valami olyasmiről szól, hogy soha ne házasodj meg egy csinos nővel, ha boldog akarsz lenni életed hátralevő részében. Úgy folytatódik, hogy a szerény külsejű lányok is éppen olyan jól megfelelnek a házasságra. – Nos, ez remek. Emily nem igazán tudott haragudni a seriffre. Travis nem olyannak tűnt, akit csak a külső foglalkoztatna – ahogy MacKenzie-t sem. Aztán valami eszébe jutott a dallal kapcsolatban. – Várj egy percet. Miért éneklik ezt a teheneknek? – A marháknak, édesem. Én úgy hallottam, ettől megnyugszanak. Az eszeveszett rohangászás nem jó, az emberek is meghalhatnak, és a marhák is. A cowboy nóták valamiért mindig szomorúak.

75

Ana Leigh


– Tehát Travis seriff valószínűleg cowboy – Emily megvonta a vállát, és száműzte a férfit gondolataiból. – Jobb lesz, ha elmegyünk az állomáshoz, és nekilátunk a munkának. – Igen, különben Bricsesz még emiatt is cirkuszolni fog. Miközben mentek, Emily feltett egy kérdést, amire már régóta kíváncsi volt. – Rose, miért nem szereted a törvény embereit? – Egyszerűen csak nem kedvelem őket. – De MacKenzie-t igen. – Ő nem igazi rendőr. Egy bizonyos munkára bérelték fel, és nem a törvényt kell szolgálnia. – Te menekülsz valami elől? Rose felsóhajtott, és ez volt a legszomorúbb hang, amelyet Emily valaha barátnőjétől hallott. – Hát nem menekülünk mindannyian valami elől, Em?

76

Ana Leigh


10. fejezet

A

Harvey-lányok egész nap azon dolgoztak, hogy a vagonokat konyhává és ebédlővé alakítsák át. A kereskedők jól tudták, hogy ha a Harvey-ételeket addig nem lehet kapni Las Vegasban, míg az új étterem fel nem épül, az kimondhatatlan veszteséget jelent. Még a vasútállomás is veszélybe kerülhet, ha a vonatok ezek után nem állnak meg, hanem csak keresztülhaladnak a városon. A lányok boldogan vetették magukat a munkába. Vacsoraidőre a pincérnők mind felkészülten álltak az asztalaik mellett, és hallgatták, hogy az első vonat füttye jelzi az érkező vendégeket. Emily idegesen igazgatta kötényét. Ez az egész az ő ötlete volt, és ha valami baj történik, akkor Bridges vékony, csontos ujjai majd őrá mutatnak, és őt fogja megkérdezni, mi történt. Afelől sem volt kétsége, hogy ha sikeres lesz a vállalkozás, akkor ez az ujj a tulajdonosra mutat. Ezzel nem sokat törődött, míg megvolt a munkahelye. MacKenzie is segített, de meg kell vallani, ez komoly akadályt jelentett. Hogyan is dolgozhatna bárki, ha ez a férfi leveszi a kabátját, és erős kezével a hatalmas farönköket emelgeti? Inge alatt minden egyes izma átsejlett. Emily néhányszor bosszankodva látta, hogy a többi nő Josht bámulja, ahelyett, hogy dolgozna. Azt mondta magának, hogy ez nem féltékenység – csak akadály. – Itt jönnek – szólalt meg Rose. – Mindjárt kiderül, beválik-e az ötleted, édesem. A vendégek beözönlöttek, és kíváncsian nézegették az ebédlőt. Emily magának is bevallotta, hogy ilyen rövid idő alatt figyelemreméltó munkát végeztek. Mialatt néhány férfi az asztalokat és a székeket faragta ki, a többiek kifestették a kocsik belsejét. Csirke, tojás és némi marhahús érkezett egy közeli farmról, ahol hallottak a szerencsétlenségről. Egy másik farmer krumplit és hagymát küldött. A városi asszonyok hoztak asztalterítőket, szalvétákat, és még néhány váza virágot is. Kaptak tőlük kenyeret és zsemléket, pitéket és süteményeket is. A Lamyba küldött távirat eredményesnek bizonyult, és néhány órával később megérkezett egy tehervonat, amely edényeket, poharakat, ezüstneműt, kannákat, fakanalakat és más konyhai eszközöket hozott. A fűszereket is innen szerezték be. Bármire volt szüksége Yen Chengnek, hogy konyhája zavartalanul működhessen, megkapta a szállodából, a szakács erőt vett magán, és nem fenyegette meg azokat, akik bemerészkedtek felségterületére. Természetesen, ha Yen Cheng belelendült az alkotásba, mindenkit kiparancsolt, ahogy szokta. Vacsoraidőre makulátlan fehér kötényt és szakácssapkát vett fel, hosszú varkocsa kilógott alóla. A hagymás csirkeleves felszolgálásával nyitotta meg a sort. A vasúti kocsi ugyan nem volt olyan elegáns, mint a megszokott Harvey-ház, de tiszta és rendes volt, az asztalokon mindenütt virágok álltak, és a teríték is kifogástalan volt. A lányok nagy sürgés-forgással végezték munkájukat. Bridges szolgálta fel a marhahúst, és a vendégek úgy ettek, mintha nem lenne semmi rendkívüli a körülményekben. 77

Ana Leigh


Amikor Fred Harvey belépett az ajtón, mindenki megdermedt. Számítottak a megjelenésére, de az nem ugyanaz, mint amikor valóban ott áll az ajtóban, és átható tekintetével mindent megvizsgál, amit egy fél nap alatt hoztak létre. Emily visszatartotta a lélegzetét. Rose mellélépett, és Bridgest figyelték. Az igazgató olyan fehér lett, mint a fal, és majdnem elejtette a marhahús maradékával megrakott tányérokat. Emily felnyögött, amikor látta, hogyan táncol kezében a porcelán, és attól tartott, hogy a frissiben beszerzett tányér a lábai előtt fog darabokra törni. Szerencsére Bridges végül nem ejtette el. – Kérem, hölgyeim, folytassák a munkájukat – szólt Harvey udvariasan a lányokhoz. – Mindannyian remek munkát végeznek a legrosszabb körülmények között is. Tovább öregbítették a Harvey hírnevét, és ezért büszke vagyok önökre. Az ebédlő vendégei tapssal fejezték ki egyetértésüket, a lányok egymásra mosolyogtak. Elégedettek voltak a jól végzett munkával, és bőkezű borravalóra is számíthattak a vendégektől. Harvey körbejárt a kocsiban, megvizsgálta az ablakokat, összeszedte a piszkos tányérokat, és köszönt a vendégeknek. Emily majdnem elfelejtett levegőt venni, és kis híján elszédült a légszomjtól. Ha Harvey szerint katasztrofális az ötlet, akkor ő is bajba kerül, mert elküldik – isten tudja, hova. Az étkezés végén felhangzott a vonat füttye, és a vendégek kisorjáztak. A pincérnők nekiláttak a takarításnak, és Emily nyugtalanul figyelte Harvey-t. Mit fog vajon mondani? Mit fog tenni? A tulajdonos Bridgeshez lépett, és mély hangon, gyorsan beszélni kezdett. Legyen merész, és hallgatózzon egy kicsit? Rose ezt már meg is tette. Emily is követni akarta a példáját, de Rose megköszörülte a torkát, csípőre tette a kezét, és kijelentette: – Ez nem így van, Mr. Bridges – Emilyre mutatott. – Ő találta ki az egészet. Ő mondta meg nekünk, mit tegyünk. És ő vett rá mindenkit, hogy meg is tegye. – Miss Lane, igaz ez? Önnek kell megköszönnöm ezt a ragyogó teljesítményt? – Nos, nem hinném, hogy ez annyira ragyogó. Csak tovább akartam dolgozni. Tudom, hogy keleten néhány vonaton van étkezőkocsi, ezért praktikus ötletnek tűnt. – Igen, praktikusnak és ragyogónak. Meg kell mondanom, ez mély benyomást tett rám, Miss Lane. Magam is ugyanezt fogom tenni, amikor egy új városban építkezem majd. Körülbelül egyhavi hasznunk lehet belőle. – Csodálatos ötlet, uram. – És köszönetet is kell mondanom önnek. – Nem szükséges megköszönnie. Tényleg csak dolgozni akartam. Harvey rámosolygott. – Pontosan ez az, amit egy munkaadó hallani akar. Ha valaha bármire is szüksége lenne, Miss Lane, bármire, akkor csak szóljon nekem. Összevont szemöldökkel fordult vissza Bridgeshez. – És most, maga és én elbeszélgetünk néhány percig az irodájában. – Én… ó… nekem már nincs irodám, uram. – Akkor odakinn, Bridges. Az igazgató űzött tekintettel bólintott, és kisompolygott, miközben egyfolytában beszélt:

78

Ana Leigh


– Nagyon meg lesz elégedve, uram. A tűzben minden megspórolt pénz elveszett. Megint átkerültünk a veszteséges éttermek oszlopába. Mihelyt kiléptek az ajtón, Rose nevetni kezdett. – A kis patkány! Végül ő itta meg a levét. Nem hiszem el, hogy sajátjaként akarta beállítani a te ötletedet. – Ez engem nem érdekel. Nem kellett volna semmit sem mondanod, Rose. Nem akarom, hogy kirúgjanak. – Nem hiszem, hogy ez történik, de mikor azt hallottam, hogy a te zsenialitásodat a sajátjaként állítja be, és Harvey dicséri érte, nem tudtam uralkodni magamon. Annyira beképzelt. – De a mi főnökünk. – Ez igaz. Nevetésben törtek ki, és az aggodalmat megkönnyebbülés váltotta fel. A többi lány is kacagva csatlakozott hozzájuk. A Las Vegas-i Harvey-ház újra működött. Josh már kintről hallotta Emily nevetését. Boldognak tűnt, és a férfi elmosolyodott. Odabólintott Harvey-nak és Bridgesnek, akik a pályaudvaron beszélgettek, és belépett. Azért jött, hogy elbúcsúzzon. Megállt az ajtóban, és figyelte, ahogy Emily dolgozik. Olyan sok energia volt benne, hol itt hol ott bukkant fel, és tette a munkáját, segített a többieknek. Az a nő, akinek hitte, soha nem lett volna képes mosolyogva kiszolgálni másokat, mint Emily. Egész múlt éjjel mellette dolgozott, és a nap folyamán is sokat volt a közelében. Josh belátta, hogy hibát követett el. Lelke mélyén egy hang még mindig azt súgta, hogy ez a lány Emily Lawrence, de ezt nem tudta bebizonyítani. Ideje volt elindulnia, de még maradni szeretett volna. Emily megpillantotta, és felragyogott a mosolya, mikor meglátta árnyékát. Feltartotta az egyik ujját: – Csak egy percet várj, és máris végzek. Rose mindentudó arckifejezéssel nézett rájuk, és kacsintott. – Hello, Josh – kiáltotta az egyik lány a kocsi hátsó részéből. – Jó estét, detektív – egy másik pincérlány szempilláit rebegtetve kedveskedett neki. – Örülök, hogy látom – hízelgett egy harmadik. A többi lány is üdvözölte munka közben, de Josh nem válaszolt. Nem tudta levenni szemét Emilyről. Végül a lány elégedetten megveregette az asztal szélét, és odalépett hozzá. A férfi felemelkedett, és érezte, hogy karjai elnehezülten lógnak. Idegesen csoszogott lábával, és megpróbált ellenállni a késztetésnek, hogy levegye a kalapját. Micsoda hatalma volt ennek a nőnek fölötte: vudu vagy varázslat? Emily szégyenkezve pillantott le saját lábára, és Josh ezt elragadónak találta. A nap utolsó fényei beragyogtak az ablakon, és megvilágították a haját, amely aranyszínben csillant meg. Valami szöget ütött Josh fejébe. Aztán Emily felnézett rá, és elmosolyodott: – Hello, Josh. Abban a pillanatban elfelejtette az arany hajszínt. Emily citrom- és levendulaillatú volt. Hogy lehet valakinek ilyen kellemes illata, mikor egész nap dolgozott? Tekintete a szemüveg mögött lágy volt és édes. Le akarta venni végre azt az átkozott szemüveget, és csókjaival zárni le a szemeit.

79

Ana Leigh


A lány háta mögé pillantott, és látta, hogy a többi pincérnő mind őket lesi. Diszkréten hátralépett. – Hogy ment a vacsora? Emily tapsolt örömében: – Csodálatosan! Mr. Harvey megdicsért, és azt mondta, ezt az ötletet felhasználja az új Harvey-házak felépítésekor. – Ez nagyszerű, Em. Ihletett pillanat volt, és gyorsan vág az eszed. – Köszönöm. Ügyetlen csend telepedett rájuk. Josh idegesen toporgott, és mikor észrevette, gyorsan abbahagyta. Határozott céllal jött ide. – Van kedved kószálni egy kicsit? Gyönyörű az éjszaka. – Kószálni? – ismételte meg Emily, mintha azt javasolta volna, hogy lépjenek bele a tehéntrágyába. Josh eldöntötte, hogy egyszerűen megmondja, amiért jött, és hamar túlesik rajta. Mély levegőt vett, és már éppen beszélni kezdett, amikor felpillantott, és látta, hogy Rose vigyorogva figyeli őket. – Figyelj, kimehetnénk? Unom, hogy olyanok vagyunk, mint a kiállítási tárgyak. – Tessék? – Emily az orrát ráncolta. Josh legszívesebben lesimította volna ezeket a ráncokat, és lecsókolta volna a durcaságot ajkáról. Megköszörülte a torkát, és a lány mögé intett fejével. Emily megfordult, és látta, hogy a lányok neki integetnek. – Értem, mire gondolsz. Karját Josh karjába fűzte, és azt suttogta: – Menjünk. Mikor kimentek, Harvey és Bridges már nem volt ott, bizonyára elmentek megnézni az étterem romjait. Josh azon töprengett, hogy a romok még mindig füstölögnek-e. Még rosszabb lett volna, ha a tűz idején vendégek vannak, vagy ha továbbterjedt volna más épületekre. Végigsétáltak Las Vegas főutcáján, és viszonozták a szembejövő járókelők üdvözlését. A tűzeset után mindenki összebarátkozott mindenkivel. Mintha otthon lenne, gondolta Emily. – Nos, MacKenzie, hova kószálunk? – Ha kószálunk, akkor nincs hova menni pontosan. Csak mászkálunk. – Igazán? Ezt nem is tudtam. – Nem sokat kószálhattál eddig. – Te vagy az első, akivel kószálok. Josh gyorsan rápillantott, de Emily csak ment, és láthatóan nem volt tudatában, mennyire kétértelmű volt az, amit mondott. Teste erősen reagált erre a kijelentésre. – Em, én… – Nézd! Elértek városka végéhez, és a síkságon egy antilopot pillantottak meg. A lenyugvó nap utolsó sugarai rózsaszínre, narancsra és lilára festették az eget. Az antilop az árnyékban állt, mintha csak nekik mutatná meg magát. Az itteni naplementék annyira különböznek a keleti part naplementéitől. Néha olyan, mintha elérnéd a világ végét, és a mennyországba mennél.

80

Ana Leigh


Josh Emily felé fordult. A lány arca árnyékba került, csak arccsontjait és finom vonalú állát lehetett látni. Olyan jól megismerte ezt a nőt, hogy most már nem hitte, hogy ő Emily Lawrence, hanem csak Emily Lane. Kinyújtotta a kezét és megérintette az arcát. Végigsimogatta, és ettől Emily felsóhajtott. Meglepetésében vagy izgatottságában, ki tudja. Josh nem is foglalkozott ezzel, mert már túl késő volt. Elveszett. Emily óvatosan nézett rá, szeme tágra nyílt, és szinte elveszett a vastag szemüveg mögött. Josh ajka Emily szájára tapadt. Mindketten felnyögtek. Csak ajkával, nyelvével és fogával érintette meg, birtokba vette a száját, melynek eperíze volt, és Josh még többet akart. Addig akarta kóstolgatni az epret, míg a nevét sem lesz képes meghallani. Emily keze a vállára kulcsolódott, mintha meg akart volna támaszkodni, hogy el ne essen. Josh átkarolta. Csak ennyit akart tudni, és most már mindent tudott. Gyorsan kiszedegette a hajtűket, és Emily haja a vállára omolva beborította Josh kezét is, mikor kezébe fogta a fejét, hogy mélyebben csókolhassa. A nyelvük összetalálkozott, egymásnak feszült, majd visszavonult. Josh nem akarta, hogy az éjszaka, vagy a csók véget érjen. Emily elszakította tőle ajkát, és Josh haja köré fonta ujjait, hogy el ne menekülhessen. Szájával arccsontjain kalandozott, beszívta illatát, és érezte bőre finomságát. Hátrahajtotta a fejét. – Josh, ez kezd túl komoly lenni – mormolta. – Ó-ó – volt a válasz, és Emily lélegzete felgyorsult, mikor a férfi a fülét csókolgatta. A lány Josh tarkóját simogatta, közelebb húzta magához, bár szavaival megpróbálta távol tartani: – Abba kellene hagynunk, Josh – figyelmeztette elakadó lélegzettel. – Igen, hagyjuk abba – de szájával megtalálta a nyaka és válla közti területet, ahol Emily bőre a legselymesebb volt. Finoman szívogatta, a lány teste pedig hevesen válaszolt. – Josh. Rekedtes hangon mondta ki a nevét, és a hangjában remegő pánik lassan eloszlatta a Josh elméjét elborító ködöt. Felemelte a fejét, és Emily arcába bámult. A lány ajka duzzadt volt a csóktól, és látszott, hogy kész a folytatásra. Josh is ugyanígy érzett. De vajon valóban pusztán neki akarta dönteni az egyik sikátor falának? Nem, ezt nem akarta. Hátralépett, és erősen tartotta, hogy Emily összeszedhesse magát. Mialatt csókolóztak, a nap teljesen lement, és az éjszaka hideg árnyai terültek szét a környéken, hirtelen sötét lett, mintha Isten csak egyszerűen lekapcsolta volna a lámpát. – Sajnálom, Em. Amikor veled vagyok, elhagy a józan eszem. – Ezalatt mit értesz? Azt gondolod, ostoba dolog megcsókolni engem? Emily hangulata villámgyorsan megváltozott. Félreértette, amit Josh mondani akart, és bosszúsnak tűnt. Összefonta karját, lábával dobolni kezdett. – Ó, nem. Nem ostoba. – Akkor mi? Te soha nem szoktál zavarba jönni, ha beszélned kell, detektív. Ugyanazzal a hangsúllyal hívta detektívnek, ahogy az anyja szokta neki mondani: Josh MacKenzie. – Én… nos… ööö…

81

Ana Leigh


Fogalma sem volt, mit mondjon. Az igazat? Hogy akárhányszor látja, mindig meg akarja érinteni. Akárhányszor meg akarja érinteni, meg akarja csókolni. Valahányszor meg akarja csókolni, meg akarja érinteni – mindenütt. Érezni akarja a testét maga alatt, érezni, ahogy teste a szenvedély görcseitől megrándul. Bele akar hatolni, hogy Emily eksztázisban nyögdécseljen, és végül ő maga is felnyögjön. Ha ezt elmondja neki, beveri az orrát. Ugyanezt fogja tenni, ha megmondja neki, hogy holnap elutazik, miután így megcsókolta. Igen, valószínűleg arcul csapja, ellökné magától, sarkon fordulna, és soha többé nem beszélne vele. Várnia kellene még egy napot. Mi baj lehet abból? Most az egyszer azt teszi, amit akar. Még egy kis időt Emilyvel tölt. Még egyszer elveszik benne. Azután elmegy. – Van kedved holnap délután egy kis piknikhez? Emily úgy bámult rá, mintha arra kérte volna, hogy meztelenül táncoljon egy szalonban a zongora tetején. Ez a kép beférkőzött az elméjébe, és ott ragadt. Nincs többé szélfútta hálóing, sem a szűzies fehér kötény. Vörös szatént viselne, amely követné testének domborulatait, és tánc közben az ő nevét suttogná. – Josh? – Emily meglengette kezét az arca előtt. – Hova lettél? – Egy kicsit elkalandoztam. Sajnálom. – Sajnálkozol egy szörnyűséges este miatt, amikor még meg is csókoltál. – Azt nem sajnálom, hogy megcsókoltalak, Em. Ez volt a nap legjobb része, az ördögbe is, a hét legjobb pillanata. Sajnálom, hogy ilyen őrült módon rád vetettem magam. Emily megrázta a fejét, és tűnődve nézett rá. – Nekem nem úgy tűnt, mintha őrültként viselkednél. – Mikor rólad van szó, nem tudok normálisan gondolkodni. Sem ésszerűen viselkedni. Már azon voltam, hogy elrabollak innen. Emily szeme tágra nyílt. – Valóban ezt tervezted? Ostoba dolog volt beismerni, de már nem lehetett letagadni. – Szóval, van kedved holnap délután egy piknikhez? – És ott majd valóban elragadsz? Ez mellbe vágta Josht. Emily arcán már nyoma sem volt a haragnak, inkább úgy hangzott, mintha jót mulatott volna a férfi kijelentésén, ahelyett, hogy megrázta volna. Emily hátralépett, és olyan sokáig nézett rá, hogy Josh attól félt, nemet mond. Aztán lassan bólintott. – Igen, detektív, van kedvem.

82

Ana Leigh


11. fejezet

A

következő nap reggele nagyon lassan telt el. Most először történt, mióta Harveylányként dolgozott, hogy Emily alig várta már a munkaidő végét, ami persze úgy tűnt, mintha soha nem akarna elérkezni. Egész nap kellett ugyan dolgozniuk, de a délutáni hőségben volt néhány órájuk, amikor pihenhettek az ebéd és a vacsora között. Emily megkérte Rose-t, hogy helyettesítse ebédidőben. Barátnője szemöldöke beszédes táncba kezdett, de beleegyezett. A nap végtelennek tűnt, odakint nagy volt a hőség, a vendégek követelőztek, és elfogyott a jég is. Mire elérkezett az ebéd ideje, Emily sikítani szeretett volna. Feje megfájdult, és semmi másra nem vágyott, mint elmenni piknikezni Josh MacKenzie-vel, és jól érezni magát. A férfi megjelent a vasúti kocsiban, és Emily majdnem meggondolta magát. Frissnek és tisztának tűnt, haja nedves és göndör volt a fürdés után. Remekül nézett ki, és Emily piszkos, büdös mosogatórongynak érezte magát mellette. Hátrasimította szemébe lógó haját, és bosszúsan nézegette Josht. A férfi rápillantott, és bekopogtatott a konyha ajtaján. Yen Cheng megjelent, csacsogott valamit, és odaadott egy kosarat Joshnak, aztán orrára csapta az ajtót. Josh Emily felé indult, és kinyújtotta a karját: – Mehetünk, hölgyem? – Ó, Josh – sóhajtotta. – Olyan izzadtnak és rendetlennek érzem magam. – Várj, míg meglátod a helyet, ahol piknikezünk. Garantálom, hogy nagyon fog tetszeni – Emily hitetlenkedve nézett rá. – Van ott víz is, rengeteg víz. – Ez itt van a környéken? – Elég közel – még jobban kinyújtotta a karját. – Víz, Em. Lehűtheted magad egy fürdővel. Megígérem, nem fogok leselkedni. – Gondolod, hogy azért megyek el valahova veled, hogy fürödhessek? Őrült vagy. A férfi csak vigyorgott, és továbbra is karját nyújtotta. Hirtelen Rose jelent meg, és egy kis csomagot lökött oda neki. Emily a csomagra, majd Rose-ra nézett. – Törülköző, szappan, tiszta ruhák – sorolta barátnője. Emily gyanakodva nézett rájuk. – Ti ketten kiterveltetek valamit. – Én? – Rose szívéhez kapta a kezét. Emily elégszer látta már ezt a mozdulatot, hogy tudja, ezt mindent jelent, csak ártatlanságot nem. Joshra nézett. – Én? – kérdezte a férfi széttárt karokkal. – Ó, csak menj, Emily – mondta Rose, és előretolta. – Tudom, hogy el akarsz menni. Menj innen, mielőtt Bridges feltűnik, és megtiltja. Akkor majd sajnálkozhatsz, én meg egész nap hallgathatom a siránkozásodat. Különben, ha te nem mész, majd megyek én. Emily egyenruhája a hátára tapadt, haja pedig a fejére, emellett fejfájás gyötörte, és a gyötrő fájdalom és a bosszúság között vívódott. Végül úgy döntött, feladja, és belekarolt Joshba.

83

Ana Leigh


Odakint egy fedett bricska várta őket. Josh valóban mindent megtett a piknik sikeréért, s ez Emilyt idegessé tette. Talán el akarja őt rabolni? Azt tervezte, hogy visszaviszi Long Islandre, például? A gondolattól megszédült, és Josh erősen fogta a karját, hogy el ne essen. – Minden rendben? Emily bólintott, de nem tudott megszólalni. Soha, soha nem szabad elfelejtenie, hogy ők mindketten csak egy játékot játszanak. Ő hazudott, a férfi pedig úgy tett, mint aki elhiszi. Ha valamelyikük megszegi ezt, a játéknak vége. Josh besegítette a kocsiba, berakta az elemózsiás kosarat, és maga is bemászott. Vigyorgása ragadós volt. Ha így mosolyog, nem tervezhet gyalázatos dolgokat. És nem viheti el Long Islandig ezen a bricskán. Persze, elmehetnek egy másik városba, ahol arra kényszerítheti, hogy vonatra szálljanak. Nem vette észre, hogy hangosan motyog, míg Josh megkérdezte: – Mi a baj, Em? – Semmi. Kicsit fáj a fejem – ez legalább igaz volt. Josh mosolya kicsit elhalványult, és Emily már várta, hogy felajánlja, hazaviszi őt. Csábította a gondolat, hogy ezt javasolja a férfinak, mert azon őrlődött, milyen érzéseket vált ki belőle Josh, és mit tud vele tenni fizikailag és érzelmileg egyaránt, de kíváncsi volt a vízre is, ahova állítólag mennek. – A friss levegő majd jót tesz a fejfájásodnak, Em. Csak dőlj hátra, és lazíts – megragadta a gyeplőt, és a lovak elindultak. – Mindjárt ott leszünk, és a forrás csillapítani fogja a fájdalmat. – Azt kétlem – dünnyögte Emily magában. Hátradőlt, becsukta a szemét, és megpróbált mindenről megfeledkezni. Ez lehetetlen volt, a nyomasztó hőség, a rázkódó bricska, a horkantgató lovak és MacKenzie csípője közvetlenül mellette túl sok volt. Ahányszor a lovak eltértek a keréknyomtól – és ez gyakran megtörtént –, a férfi lába súrolta az övét, ő pedig Josh-hoz nyomódott. Néhány perc múlva pulzusa ugyanúgy lüktetett, mint fájó feje. De legalább a férfi nem volt az a beszédes fajta. Lehet, hogy mindent bevallott volna neki, csak hallgasson el, de csak a tájat nézte, és békén hagyta Emilyt. Elszenderedhetett, mert arra riadt fel, hogy a bricska megállt, és Josh hozzá beszél. – Itt vagyunk – ugrott le a bakról. A friss levegő tényleg segített, és jobban érezte magát. Óvatosan résnyire nyitotta a szemét. A ragyogó napfény szinte megvakította, de a fejfájása nem múlt el, és csak arra várt, hogy valami óvatlant kövessen el – például kinyissa a szemét. Felsóhajtott, és újra becsukta. – Gyerünk, Em. Jobban érzed magad, ha a vízben leszel, ez biztos. – Jobban érzem magam, ha meghalok, ez biztos. Josh nevetett. – Legalább szállj ki a kocsiból. Idekint van egy kis szellő. – Lehetetlen. Egész Új-Mexikóban nincs semmiféle szellő – megint kinyitotta a szemét, és ezúttal a fájdalom nem volt olyan erős. – Találtam egy varázslatos helyet, csak neked és nekem. A hangjából kiérződő vágyakozás elég volt ahhoz, hogy Emily felnézzen. Josh mosolya olyan megnyerő volt, hogy a lány nem akarta tovább megvárakoztatni. Végtére is, egész idő alatt vezette a kocsit, és az a legkevesebb, hogy megnézi, milyen ez a hely.

84

Ana Leigh


Megfogta Josh kezét, és kiszállt. – Mmm – mormolta, mikor a hűs szellő kellemesen lehűtötte forró bőrét. – Huh – a férfi gyorsan átölelte, és Emily teste megremegett. Josh ellépett, de továbbra is fogta a kezét. – Gyere, és nézd meg, milyen helyet találtam, Em. Előttük néhány szikla terült el, mellettük zöld fák álltak, ami azt jelentette, hogy… – Víz van a közelben – suttogta Emily. Josh hátranézett a válla felett, és rákacsintott. – Nem ezt ígértem? – Nem hittem el. A férfi arca megnyúlt. – Mit értesz azalatt, hogy nem hitted el? Én nem hazudok. – Soha? – Majdnem soha. Emily könnyedén felnevetett. – Akkor bolondság volt tőlem, hogy kételkedtem benned. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy a férfi sokkal őszintébb volt vele, mint ő a férfival. Ettől még rosszabbul érezte magát. A sziklák körül kószáltak, és beléptek a kis erdőbe, ahol egy egészen más világ tárult fel előttük. A tiszta vizű, hívogatóan hűvös tavacska a sziklák mögött csobogott. A körülötte álló fák és bokrok kisebb oázissá varázsolták a puszta vidék közepén. Emily legvadabb álmaiban sem hitte, hogy ezen a vidéken létezik ilyen. Ha csendben állt és figyelt, hallhatta, ahogy a szellő fodrozza a víz felszínét, és érezhette, hogy a levegő nem olyan száraz. Előrelépett, letérdelt, és kezét belemerítette a vízbe. Cipője és szoknyája szegélye is nedves lett, és hirtelen alig tudott ellenállni a csábításnak, hogy bele ne ugorjon ruhástul a tóba. – Ha nem tudnám megérinteni, azt hinném, valami varázslat csupán – mondta, mikor Josh megmozdult mögötte. – Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. – Valahol a felszín alatt van egy forrás a közelben. Természet Anyánk néha igazán jóindulatú, nem igaz? Azt hiszem, több mérföldről idejárnak az állatok inni. Hajnalban és alkonyatkor olyan lehet, mint valami vasútállomás. De most… Most kihalt volt, és csak ők ketten voltak. Emily ideges lehetett volna, vagy akár rémült is, de nem volt. Meg fog fürödni, és tudta, ha Josh azt mondja, nem leselkedik, akkor nem is fog. Emily túlságosan is kiizzadt, és nem törődött azzal, hogy mit tesz a férfi. – Fürdesz először, vagy eszünk? – Fürdők, ez nem kétséges. – Kívánsága számomra parancs, hölgyem. Hozom a kosarat és a csomagokat. Elment, és Emily egyedül maradt. Késztetést érzett, hogy levesse az egyenruhát, mielőtt a férfi visszajönne. Szerencsére még volt egy kis önuralma, és mikor Josh visszatért, csak a cipőjét és a harisnyáját vette le. – A sziklák túloldalán fogok várni. Emily ránézett a sziklákra, aztán a tóra. Kicsit közel voltak egymáshoz. Lehet, hogy túlságosan is megbízott a férfiban? Bár még ha azt mondta volna is, hogy ott fog állni a parton, és őt bámulja, akkor is bement volna a vízbe. Nem tudott várni tovább. Odafordult a férfihoz, és a hátát mutatta felé.

85

Ana Leigh


– Kigombolod a ruhám, mielőtt elmész? Felkészült Josh érintésére, de így is megremegett, mikor megragadta a vállát. A férfi olyan gyorsan végzett, hogy nem csodálkozott volna, ha néhány gombja leszakadt. Zavartan hátrafordult, és látta, hogy a férfi csípőre tett kézzel és összeszorított szájjal néz rá. Még soha nem látta ennyire feszültnek. – Josh? – kérdezte. A zafírkék szemek rászegeződtek, majd a férfi sarkon fordult, és eltűnt a sziklák mögött. Emily nem értette, mit csinálhatott, de valamivel felbosszanthatta. Nos, a férfi is megfürödhet, ha ő végzett, ez talán javít majd a hangulatán. Az övén biztosan fog. Kibújt ruháiból és alsóneműiből, és mindössze egy szál kombinéban gázolt a vízbe. – Ó – sóhajtott fel. A fejfájás azonnal enyhült, ahogy bokáig merült a hűvös vízben. Még mindig habozott, és szűzies visszafogottságával harcolt. Legyen olyan merész, hogy minden ruhadarabjától megszabaduljon? Ezt eddig csak zárt ajtók mögött merte megtenni. Most azonban a vadnyugaton volt, itt kellett elboldogulnia, és olyan merésznek kellett lennie, mint az itt élő emberek. Nem habozott tovább, levetette a kombinét, és hagyta, hogy a szellő körülölelje meztelen testét. Egy eddig soha nem ismert szabadság érzete tört rá. Nem ugrott még bele a vízbe, hanem állt, és a tájat nézte. Teljes szívéből szerette ezt a helyet. Az ég felé nyújtotta karját, hátravetette a fejét, és hagyta, hogy a nap az arcát süsse. Olyan volt, mint valami balzsam, és enyhítette a fejének és szívének fájdalmát is. Itt kellett volna születnie, nem azon az unalmas Long Islanden. Itt, Nyugaton a férfiak valóban férfiak voltak, és a nők is majdnem olyan kemények, hogy életben maradhassanak. Itt egy nő az lehetett, ami lenni akart, és megválaszthatta, milyen életet él. Nem kellett férjhez mennie azért, mert az helyénvaló, és ha mégis így döntött, ő választhatott, hogy gazdaghoz vagy szegényhez megy feleségül. MacKenzie arca villant fel előtte. A szellő és a férfi gondolata libabőrössé tette. Bőre megint felforrósodott, de nem a naptól. A sziklák mögül valami zajt hallott, és szíve erősen verni kezdett. Hátra sem nézett, hanem leeresztette karjait, és elmerült a vízben.

86

Ana Leigh


12. fejezet

N

em akart leskelődni. Valóban nem. Igazán nem. Mikor Emily ártatlanul arra kérte, hogy gombolja ki a ruháját, olyan gyorsan csinálta, mintha semmit nem jelentene neki, hogy megérintheti. Hiába minden, a teste mást akart. Ezért rohant el olyan gyáván, mielőtt Emily meglátta volna, hogy a legkisebb érintésre is megkívánta. Leült az egyik szikla mögé, és várta, hogy a lány elmerüljön a vízben, de nem hallotta a csobbanást. Azt mondta magának, hogy megnézi, rendben van-e, majd kikukucskált a szikla mögül. A látvány azonnal rabul ejtette. A tó szélén állt, háttal Joshnak, és az eget nézte. Olyan volt, mint egy vízi istennő, haja meztelen hátára omlott, és egyetlen ruhadarab sem volt rajta. Karjait a nap felé emelte, vállán finoman játszottak az izmok. A haja mint egy sötét inga súrolta a fenekét. Bármennyire is akarta, nem tudott elszakadni a látványtól, ahogy Emily a napsütésben állt. Enyhíteni akarta a nadrágjában érzett feszültséget, és közben csizmája hangosan megcsúszott a sziklán. Emily megmerevedett, karjait leejtette, és úgy merült bele a vízbe, mint egy rejtekhelyet kereső vadállat. Josh visszaült, becsukta a szemét, de még mindig látta maga előtt. Jobban kívánta, mint eddig bármit életében. A tavacska felől idehallatszott a víz csobbanása, és Josh gombócot érzett a torkában. Le kellett hűtenie magát valamivel a látvány után. – Josh? – a szellő sodorta felé Emily hangját. – Itt vagyok. – Hogyan találtad meg ezt a helyet? – Erre lovagoltam. – Te szoktál csak úgy lovagolni? Hallotta a csobogást, és elképzelte, ahogy Emily lábaival rugdossa a vizet. Feszes keblek és a hullámzó fekete haj képe jelent meg előtte. Szemöldökét beletörölte ingének ujjába. – Mit gondolsz, mit csinálok egész nap, míg te dolgozol? A Dalton bandát keresem? – A mit? Hogy lehet, hogy a Harvey alkalmazottjai még soha nem hallottak a banditákról, akik előszeretettel rabolták ki a vonatokat? – Van egy új rablóbanda ezen a vidéken, a Dalton fivérek. Meglepő, hogy ti még nem tudtok róluk. – Igazán? – Emily hangja izgatottnak tűnt, ezért Josh mesélt neki róluk. Ha a munkájáról beszélt, akkor nem gondolt azokra a keblekre és a hajára, legalábbis néhány percig. – Van három fivér: Bob, Grattan és Emmett. Bob a vezetőjük. Eddig főleg Kansasban rabolták ki a bankokat, de mostanában ebben a körzetben tevékenykednek, és feltartóztatják a vonatokat. – Mennyire veszélyesek? Szpliccs, szplaccs. Mellek és a leomló haj… Nyelt egyet, amikor eszébe jutottak hosszú lábai.

87

Ana Leigh


– Nos… ööö… szóval… többnyire a fiatalabb testvérekkel, Jesse és Frank Jamesszel együtt szoktak lovagolni. – Te jóságos ég, ezek törvényszegők! Neked is van testvéred, Josh? – Nem, csak egy húgom van, Kitty… azaz Kathleen. – Hm – mormolta Emily. Szpliccs, szplaccs. Keblek, haj, hosszú lábak. Arról volt szó, hogy megfürdik, nem? Akkor miért nem azt teszi, ahelyett, hogy folyton a férfi képzeletébe furakodna? Ha ez így folytatódik, ugyanúgy elveszíti a fejét, mint a zöldfülű iskolásfiú, akit első alkalommal érint meg egy szajha. Jobban teszi, ha továbbra is a Daltonokról beszél, és megpróbál rájuk koncentrálni, ahelyett, hogy… – Szóval, Bob Dalton a vezetőjük. – Igen, ezt már mondtad. Honnan tudod, hogy vonatokat rabolnak ki? – Már egyszer letartóztatták őket, és elég embert és helyet raboltak ki ahhoz, hogy azonosíthassuk őket. – Nagyon ijesztően hangzik. – Egy istencsapása voltak Kansasban is, de itt is. Meg kell állítani őket. – Gondolod, hogy hamarosan elkapják őket? – Valószínűleg. A vasút nyomozói és a Pinkerton ügynökei is a nyomukba eredtek. Ha nem dolgoznék most egy másik ügyön, akkor én is őket keresném. – Hm. A Dalton fivéreket. Érdekes – Emily hangja álmosnak tűnt. – Egy perc, és készen vagyok, Josh. A férfi sokáig nem hallott mást, csak a víz csobogását. Emily ott ült kis házának verandáján, és a lemenő nap látványát élvezte. Volt egy saját otthona, pénze – és egy titka, amitől Long Island-i barátai bizonyára meglepődnének. Az élet nem is lehetne jobb, mint amilyen most. Háza előtt egy kis patak folydogált, melynek vizét a lenyugvó nap vörösre festette. Az este csendjében hangosnak tűnt a víz csobogása, és Emily szinte érezte, ahogy a hűvös víz körülöleli a testét. A nap lebukott a látóhatáron, ő pedig felállt, és bement a házba. Körülnézett a szobában. Holmijai a polcokon álltak, vagy a falon lógtak. Amikor elhagyta Long Islandet, nem hitte volna, hogy ez vár rá. A ház nyikorgott, ahogy az éjszakai szél fújt. Belépett a sötét hálószobába, vetkőzni kezdett, és ruhája lábaihoz omlott. Hirtelen egy fegyver kattanása hallatszott. Emily villámgyorsan az ablak felé fordult. Egy férfi ült a hintaszékben, és őt figyelte. A hold megvilágította a kezében tartott pisztolyt, melyet a férfi egyenesen rá szegezett. – Mit akar? – Azt maga is tudja. Megrázkódott, de ennek semmi köze nem volt az éjszakai szellőhöz. Tudta, mit akar a férfi, annyira nem volt ártatlan. – Meg akar erőszakolni, igaz? – Ha muszáj – intett a pisztollyal. – Gyerünk. A férfi a melleit figyelte, melyeket alig rejtett el a csipkés alsóruha. Emily keze remegett, ahogy odanyúlt, hogy levegye a ruhadarabot. A férfi zafírkék szeme tűzben égett, a lány szinte érezte magán ujjait, ahogy mohón figyelte majdnem meztelen testét.

88

Ana Leigh


Mikor levette a csipkét, a fakó holdfény megvilágította meztelen mellkasát. – Hallotta, mit mondtam – mordult fel a férfi. Emily megragadta a kombiné vékony pántjait, de habozott. A pisztoly csövének egy mozdulatára lecsúsztatta őket a vállain. A kombiné a földre esett, Emily félrerúgta, és dacosan nézett. A férfi kurtán csak annyit mondott: – Most a haját. Bontsa ki – texasi tájszólással beszélt, a lány kezdte élvezni a hangját: lágy és sima volt, szöges ellentétben állt fenyegető magatartásával. Egyenként kihúzogatta a tűket a hajából, és fürtjei vízesésként omlottak alá. – Rázza meg – parancsolta. Engedelmeskedett, és a lágy hullámok meztelen vállára borultak. Emily megremegett. A férfi kibiztosította a pisztolyt, és letette az asztalra. – Jöjjön ide. – Soha. Ha engem akar, maga is ide tud jönni. A férfi felnevetett, ez idegenül hangzott egy ilyen gazember szájából. Felállt, és közelebb lépett Emilyhez, sarkantyúi ritmikusan hozzáverődtek a fapadlóhoz. Emily szíve egészen más ritmusban vert. Amikor már csak egy karnyújtásnyira volt, egyik ujjával megérintette a mellét, majd a másikat, és közben zafírkék tekintetével fogva tartotta. Emily zihálása betöltötte a szobát, és a férfi elmosolyodott. – Kész van arra, hogy bármit megtegyen, amit mondok? A lány ravaszul elmosolyodott, karját nyaka köré fonta, és mellével mellkasához simult. – Erre születtem. A férfi megcsókolta. Ördögien értett hozzá, de Emily szerint néha ő maga volt az ördög. Nem kétséges, már legalább száz más nőt megcsókolt, de mikor vele volt, Emily elhitte, hogy ő az egyetlen az életében. Megvolt a tehetsége a csókhoz – átkozott csirkefogó. Tenyerében tartotta a lány fejét, és ujjaival hajában kószált. Úgy igazította Emily száját, hogy még mélyebben tudja csókolni. A lány meztelen teste a farmer durva anyagának feszült. Mint mindig, a köztük levő ellentét felizgatta. A férfi térdre ereszkedett, és az egyik mellbimbót finoman a fogai közé vette. Nyelvével körözött rajta, míg Emily nyöszörögni kezdett. Felnézett, és megkérdezte: – Nem esik jól? – Szerinted? – sóhajtotta Emily. A férfi elmosolyodott, tenyerébe zárta másik mellét, és hüvelykujjával dörzsölni kezdte a bimbót, míg Emily úgy érezte, megőrül, aztán szájába vette, és szívogatni kezdte. A lány térde annyira remegett, hogy alig bírt megállni. – Ne – kérlelte, és megpróbálta eltolni magától. – Ezt nem bírom ki, Bob. – Bébi, még csak most kezdtem el. Szétnyitotta Emily lábait, és a forró sötétségre szorította száját. A lány tekintete elfelhősödött, és egy édes érzés járta át testét. Úgy érezte, mintha lebegne. Vagy talán a férfi vette karjaiba? Kényszerítette magát, hogy figyeljen, és látta, hogy a férfi az ágyra fekteti. Felé nyújtotta kezét, és azt suttogta: – Siess.

89

Ana Leigh


– Próbálok, de nem tudom kinyitni ezt az átkozott csatot. Emily felült, hogy segítsen neki. – Már annyiszor megmondtam, hogy viselj harisnyakötőt – dorgálta meg, és a csattal vesződött. – Ha megnéznéd közelebbről, láthatnád, hogy van rajtam. Ez a pisztolytáska csatja. Öt percig eredménytelenül küszködtek a csattal, végül a férfi dühösen elfordult. – Kifutunk az időből. Mennem kell. – Micsoda? Hiszen még csak most értél ide? – kiáltotta Emily. – MacKenzie a nyomomban van. Esküszöm, az a férfi olyan, mint egy véreb. Nem adja fel, amíg el nem kap. – Akkor felakasztanak – a hangja elcsuklott. Nyelt egyet, és visszatartotta könnyeit, melyek égették a szemét. Ha valaki egy törvényen kívülibe szerelmes, nem sírhat. A férfi kezébe vette állát, és felemelte a fejét, hogy mélyen a szemébe nézhessen. – Ez nagyon valószínű – azzal elfordult. Megijesztette kétségbeesett szavaival, és szokatlan gyöngédségével. Bob Daltonra egyik sem voltjellemző. Emily kiugrott az ágyból, és magára kapkodta a ruháit. – Vigyél magaddal, Bob – mondta. Ez úgy hangzott, mint valami könyörgés, és legszívesebben visszaszívta volna őket. A férfi elkomorodott, és megdöbbenve nézett rá. – Miről beszélsz? – Hallottam, hogy nők is vannak a bandában, én miért ne lehetnék? – Semmilyen nő nincs közöttünk. Talán meg akarsz ölni engem és a testvéreimet? – Nem fogok gondot okozni. Legalább olyan jól lovagolok, mint ti. – Akkor sem viszlek magammal. – Miért nem? – kérdezte kihívóan, és a csizmáját húzta. – Mert te egy hölgy vagy. – Hölgy voltam. Most már nem vagyok az. – Ha elkapnak, ugyanúgy megölnek, mint engem. – Nem akasztanak fel egy nőt. – Ezt mond Cattle Kate-nek. Rátapintott a lényegre. Emily mély levegőt vett, és tovább erősködött: – Nem érdekel. Ha meghalsz, én is meghalok veled. Nem hagyhatsz itt magamra. – Nem lesz semmi bajod. Sok pénzed van. Emily dühösen nézett rá. – Ezt ki mondja? – Mi van azzal a sok pénzzel, amit apádtól loptál el? – Már megmondtam neked egyszer, Bob Dalton, hogy nem loptam el az apám pénzét. – Talán valóban nem, de most nincs időnk ezen vitatkozni. Nem jössz velem – megragadta Emilyt, és még egyszer megcsókolta – ez volt a végső, utolsó búcsúcsók. Emily figyelte, ahogy a férfi ellovagol az éjszakában. A könnyei eleredtek, és nem tudta megállítani őket. Emily felébredt, és érezte a könnyek nyomát az arcán. Elbóbiskolt egy sziklán, mely benyúlt a vízbe. Fejét karján nyugtatta, csípője és lába a vízben lebegett. Nem emlékezett, hogy valaha is arra ébredt volna, hogy sír. Remélte, hogy soha többet nem is fog előfordulni. Nyilvánvaló, hogy azért álmodott Bob Daltonról, mert Josh mesélt róla. De

90

Ana Leigh


miért álmodott arról, hogy elbúcsúznak egymástól? Felállt, és a part felé igyekezett. Megszárítkozott, és tiszta ruhát vett fel. Éppen a szemüvegét igazgatta, és szólni akart Joshnak, hogy készen van, mikor a férfi felbukkant a sziklák mögül. – Azt hittem, ott maradsz – szólalt meg Emily élesen. – Igen, de olyan csöndben voltál, hogy aggódni kezdtem – az arcát figyelte. – Minden rendben? – Természetesen. Csodálatos volt, Josh. Ha szeretnél te is megfürödni, megterítek addig a piknikhez. Elindult a bricska felé, és megdöbbent, mikor a férfi megragadta a könyökét, és maga felé fordította. – Ha minden rendben, akkor ez mi? Emily meglepetésére levette a szemüvegét, és ujját végighúzta a szeme sarkától, le az arcán. Emily megzavarodott, és csak bámult a férfira. Arcának másik felén is végighúzta az ujját, aztán dereka köré fonta a kezét, mintha táncolni akarna. A lány hátraszegte fejét, hogy lássa arcát a kalap árnyékában. A férfi aggódónak és dühösnek tűnt. – Miért sírtál? – a hangja suttogás volt, és úgy simogatta, mintha méz lenne. Szemének kéksége rabul ejtette Emilyt, és visszaemlékezett álmára. Mi van, ha a férfi elhagyja, és soha többé nem jön vissza? Mi van, ha ezt a napot töltik utoljára együtt – ha ez a csók az utolsó, amit tőle kap? Visszafojtotta a sírást, és a karjába vetette magát. Josh magához szorította Emilyt, és ajkuk egy lázas csókban találkozott. A férfi teste felforrósodott, de most nem törődött vele. Mi bánthatja a lányt? Sírt a tóban, és most úgy csókolja, mintha ez lenne az utolsó napja. Túlságosan is zavarta viselkedése, de a csók túl jó volt ahhoz, hogy félbeszakítsa. Mikor Emily megragadta ingét, hogy közelebb húzza magához, és ajka mellett nyelvét is fogait is használta a csókhoz, olyan érzése volt, hogy nő még így nem hatott rá. Nagyon is tetszett neki a dolog. Aztán érezte sós könnyeinek ízét ajkán, és hátrahúzódott. Emily újra könnyezett, és nem az a fajta nő volt, aki könnyen elsírja magát. Látta, hogy reggeltől estig dolgozik, nap mint nap, és akármennyire kimerült is, nem panaszkodik. Egyedül jött Új-Mexikóba, és bár Rose nagyon jó barátnője lett, valószínűleg hihetetlen magánnyal és bizonytalansággal kellett megküzdenie az úton. A tűz éjszakáján elbűvölő volt. Még akkor sem sírt. Uralkodott magán, és képes volt a többieket is irányítani – Josh büszke volt rá, hogy ismerheti. Határozott volt, és szelídíthetetlen. Tudni akarta, most mi miatt bánkódik. – Mi a baj, Em? Mondd el, és segítek, ha tudok. Emily csak a fejét rázta, és újra átölelte. – Felejtsd el, Josh. – Felejtsem el, de mit? – Mindent a világon, kivéve minket. Átkozott konvenciók! Ő is akarta, a lány is, hát akkor minek harcolni ellene? Mégis, muszáj volt. A lány nem tudta, mit kér, de ő igen. És azt is tudta, hogy holnap felszáll a vonatra, és itt hagyja. A bricska felé indult, a lány követte. Tudta, hogy magyarázattal tartozik neki. Mát nem ezért hozta ide? Hirtelen megállt, és megfordult. A lehajtott fejű Emily nekiütközött, és elvesztette az egyensúlyát. Josh erősen fogta, hogy el ne essen. – Em, én… – Emily felnézett rá, könnyes szemével sebezhetőnek tűnt.

91

Ana Leigh


A haja és bőre még mindig nedves volt. Hűvös volt, és édes illatú, még jobban tetszett neki, mint azelőtt. Josh most Emily kezében volt, és a lány bármit megtehetett volna vele, ha tudja, hogyan tegye. Josh félbehagyta a mondatot, karjába vette Emilyt és megcsókolta. Leterítette a kabátját a víz mellett, és ráfektette a lányt. Úgy nyújtózott ki előtte, mint egy vízi istennő, csak most ruha is volt rajta. Josh azt kívánta, bárcsak tűnnének el róla egy varázsszóra. Látni akarta megint a testét, meg akarta szabadítani ruháitól, ahogy a szemüvegétől is megszabadította, mely elfedte arcát. Emily mosolyogva nyújtotta felé karját. Josh megragadta, és mellé ereszkedett. A testük úgy illett össze, mint a kulcs és a zár. Emily talán csak egy kis csókolózást és simogatást várt, neki ez elég lehet, de Josh nagyon is jól tudta, hogy neki magának nem. Uralkodnia kellett magán, hogy ne lépje át azt a határt, ahonnan nem lehet visszafordulni. Ha akarja, képes rá. A pokolba is, csak le kell lassítania, és könnyedén venni a dolgokat – nem kell hagynia, hogy a szenvedély eluralkodjon rajta. Egy kis csókolózás, és némi simogatás. Emily lehunyta a szemét, mikor Josh levette a szemüvegét, visszafeküdt, és ajka szétnyílt. A férfi szájával rátapadt, és a világ megszűnt körülöttük. Emily megérezte szándékát, és követte. Hogy mennyi ideig ölelkeztek és csókolóztak, nem tudta volna megmondani. Emily elégedett sóhajai megnyugtatták a férfit, aki gyengéden simogatta. Úgy nyílt ki alatta, mint egy virág hajnalban. Josh ajkát, nyakát és kulcscsontját ízlelgette, minden egyes mozdulat csak fokozta szenvedélyüket. Josh kigombolta Emily mellényét, és kiszabadította melleit. Fejét közéjük temette, és most a valóságban is megízlelte azt, amiről nem sokkal azelőtt csak álmodott. A lány örömmel sóhajtott fel, és sürgette, hogy folytassa tovább. Egek, mennyire kívánta! Ágyéka kemény volt, és fájt, tudta, már csak a nadrágját kellene eldobnia. A gyors, nedves csókok között érthetetlenül suttogott a fülébe, és nyelvével a mellek között kalandozott, majd szájába vette az egyik rózsaszín csúcsot. Emily a vállába kapaszkodott, és Josh nem volt biztos benne, hogy el akarja tolni magától, vagy még jobban kívánja. Mikor átölelte, és a nevét suttogta, tudta, hogy nem hagyhatja kielégítetlenül, és saját magát is tovább kínozta, mikor folytatta, amit elkezdett. Kezét a ruha alá csúsztatta, és rájött, hogy alatta meztelen. Tenyerével simogatta, Emily felsóhajtott, és ívben megfeszült érintésétől. Addig simogatta, míg nyögdécselni és vonaglani kezdett, mint aki eszét vesztette. Josh érezte, hogy szemöldökét izzadtság borítja, a teste kemény, tüzes és beteljesülésre vágyik. Tudta, hogy most kell befejeznie, vagy itt, a füvön teszi magáévá. A teste folytatásért könyörgött, de agya higgadtan emlékeztette arra, hogy ha megteszi, azt mindketten meg fogják bánni. Kétségbeesett nyögéssel az oldalára fordult, és karjával eltakarta szemét a nap elől. Néhány percig így feküdt, és arra várt, hogy lecsillapodjon, végül felült. – Josh? – Emily hangja remegett, és a férfi felé fordult, mert attól tartott, hogy megint sír. A lány ziláltan feküdt kabátján, meztelen melleit sütötte a nap. Ajka vörös és duzzadt volt Josh csókjaitól, és haja összekócolódott. A férfi teste megint izgalomba jött a látványától. Hozzáhajolt, gyengéden megigazította ruháját, és begombolta mellényét.

92

Ana Leigh


Emily felült, megfogta Josh kezét, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Feltette a szemüvegét, és szemét, melyekbe a férfi szeretett volna mélyen belenézni, megint eltakarta előle. – Valami rosszat tettem, Josh? – kérdezte, és hangjában szomorúság érződött. A férfi szeretett volna belerúgni saját magába. – Természetesen nem. – Akkor mi történt? Miért nem… – Em, ez nem ilyesmire való hely. Emily körülnézett, a tavat, a madarakat és a bokrokat figyelte. Elégedettségében mélyeket lélegzett, melytől keblei hullámzottak. Joshnak már csak ez hiányzott. – Pontosan úgy néz ki, mint egy hely, ahol egy férfi és egy nő szerelmeskedhet. – Te aztán sokat tudsz erről, igaz? – Nem! De ismerem magamat. Josh megrázta a fejét, és tovább gombolta Emily ruháját. – Hidd el nekem, utána sajnálnád. – Nem hiszem. Igazából Josh sem hitte, hogy Emily megbánná a szeretkezésüket. De ha utána majd jobban belegondolna… – Amellett, ha édesanyám rájönne, hogy Új-Mexikó kellős közepén, a természetben elvettem egy lány szüzességét… – Josh összerezzent. – Rágondolni sem merek, mit tenne. Vagy ha már itt tartunk, mit szólna hozzá apám. – Benned nagy a felelősségérzet a szüleid iránt, igaz? Josh meglepve nézett rá. – Nem érted. Engem úgy neveltek, hogy tiszteljem a nőket, és mindegyikükkel úgy bánjak, mint egy hölggyel. – Még akkor is, ha az a nő nem úgy viselkedik? – Em, te egy hölgy vagy. Emily a tenyerét nézegette, hogy mennyire megkeményedett, mióta Új-Mexikóba jött. – Már nem annyira. – De igen. Ha valaki hölgy, az nem változik meg attól, hogy a kezei durvábbak, vagy éppen hogy szenvedélyt érez. Ez belülről fakad. – Emily szegycsontjára mutatott, és megérintette, amitől a lány lélegzete elakadt. – És innen. Ezúttal a homlokára mutatott. – Szóval, ezt nem lehet megszüntetni? – Miért akarnád? – Nem nagy öröm időnként hölgynek lenni. – Nem? Emily mélyen felsóhajtott. – Nem, nem az. – Az úriember létnek is megvannak a maga hátulütői néha. – Haha! Mondj akárcsak egy alkalmat is – kötekedett Emily. – Például most, Em. Pont most.

93

Ana Leigh


13. fejezet

O

tt piknikeztek a füvön, ahol majdnem sokkal több is történt. Emily úgy érezte, mintha a szellő még mindig szenvedélyük sóhajait suttogná. Még soha nem érzett így, és nem tudta, mit tegyen. Kérdezze meg Rose-t? Kételkedett benne, hogy Rose, aki mindent tud, segíthetne, nem hitte, hogy barátnője valaha is átélt volna olyasmit, mint amit ő érez Josh iránt. Ha Rose ismerte volna ezt az érzést, nem akarna hozzámenni egy gazdag férfihoz a pénze miatt. A beszélgetés elakadt, bár hosszú, forró pillantásokat váltottak. Yen Cheng kitett magáért, és egy nagyon finom kínai sült csirkét készített nekik. Volt friss gyümölcs is, ezeket az Atchison, Topeka és Santa Fé Vasút szállította a Harvey-éttermekbe a hallal és a zöldségekkel együtt. A jeges tea már nem volt annyira hideg, de nem törődtek vele; amúgy sem ettek sokat. Emily étvágya elment a hőségtől, de lehet, hogy kielégítetlen szenvedélye miatt, mely felkavarta a gyomrát? Josh sem tűnt sokkal lelkesebbnek. Ahányszor egymásra néztek, mindig elkapták a tekintetüket. Emily emlékezett rá, milyen érzés volt a férfi ajka a mellén, és keze a csípőjén. Tudni akarta, mi történik ezután, és azt akarta, hogy erre Josh MacKenzie tanítsa meg. A férfi azért utasította vissza, mert hölgy volt, úrinő. Vagy talán nem érezte – nem tudta érezni iránta azt, amit Emily érzett? Ha ugyanazt az észveszejtő vágyat érezte volna a beteljesülésre, nem tudta volna olyan nyugodtan begombolni a ruháját, és visszautasítani testét. A férfiak egyszerűen nem ilyenek, Emily eddig úgy hallotta. Talán MacKenzie több volt, mint férfi. – Ideje visszaindulnunk. Josh szavai felriasztottak egy madarat a közeli bokorból, és Emily is kizökkent gondolataiból. Bólintott, és összegyűjtötte a piknik maradványait – majdnem mindent, hiszen alig ettek valamit. Yen Cheng megbántódna. Emily darabokra tört egy kekszet, és szétszórta a fűben. – Mit csinálsz? – kérdezte Josh. – Csak gondoskodom róla, hogy Yen Cheng ne vegye elő a húsvágó bárdját, amikor visszaviszed neki a kosarat. – Miért tenne ilyet? – Mert nem ettünk eleget. Sértés lenne, és elveszítené a tekintélyét. – Hogyhogy? – Zavarban lenne, úgy értem. A legjobb szakácsok egyikének számít, a főztjének nem lehet ellenállni. – Értem – Josh közelebb lépett és belenyúlt a kosárba, hogy segítsen szétszórni az ételt. – Tudod, Em, okom volt rá, hogy idehozzalak. Emily gyorsan rápillantott, aztán a letaposott fűre, és elpirult. Ha ezért hozta ide, akkor miért állt meg? Látta, hogy Josh csendben figyeli. – Nem, nem azért – mondta. – Nem vagyok olyan férfi. Milyen kár, gondolta Emily, és arca mélyvörös lett. 94

Ana Leigh


– Akkor miért? – Azért, hogy elbúcsúzzam. Emily keze megdermedt, miközben a kekszet tördelte. A morzsák kipotyogtak ujjai közül, és szeme annyira elhomályosult, hogy szerette volna elhajítani a szemüvegét. Az álma valóra vált. Különös. Talán ösztönösen érezte, hogy ez lesz az utolsó napjuk? De miért fáj a szíve? Miért ég a szeme, és miért remeg az ajka? Az első perctől arra várt, hogy a férfi elmenjen. Ha így döntött, az azt jelenti, hogy elhitte, ő Emily Lane. Ha elmegy, és nem jön vissza, akkor új élete biztonságban van. Akkor miért tűnik olyan szörnyűnek, hogy elmegy? – Emily? – Josh kivette a kosarat a kezéből, és félretette, aztán megfogta a lány vállát. Türelmesen várta, hogy Emily ránézzen. Emily azt akarta, hogy maradjon, és ezt jobban kívánta, mint bármi mást eddig. Ha azonban marad, az igazság előbb-utóbb ki fog derülni. Nem viselheti örökké a szemüveget, és a haját sem festheti mindig feketére, nem hazudhat minden egyes pillanatban – bár lassan kezdte hazugságait valósnak érezni, olyan régóta mondogatta őket. Ha elmondja Joshnak az igazat azután, hogy ennyi történt közöttük, vajon a férfi ugyanúgy hazavinné? Meg szabad-e kockáztatnia ezt? Josh az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy ránézzen. – Tudtad, hogy nem maradok itt örökké. Emily vállat vont, Josh tenyere pedig a lapockáira simult – ezt a melengető érintést hiányolni fogja. – Azt hiszem, nem akartam erre gondolni. – Én sem akarok. Ha valami másra is gondoltam volna rajtad kívül az elmúlt néhány napban, akkor tudtam volna, hogy el kell mennem. Dolgoznom kell, és nem adhatom fel. – Miért nem? – Ez becsület kérdése. Nem sokra becsülném magam, és mások sem becsülnének, ha nem lenne bennem felelősségérzet. Már megint ugyanaz: a munka mindennél fontosabb, akárcsak apjának. Így élt eddig, és nem volt kedve ugyanahhoz még egyszer, főleg nem akarta anyja szerepét eljátszani. Csak annyit akart, hogy Josh ott maradjon Las Vegasban, és megtanítsa mindarra, amit elkezdtek. Utána elengedi, és végezheti a munkáját. Ellépett a férfitól. – Értem – a bricska felé fordult. Josh felkapta a kosarat, és utána indult. – Valóban érted? Dühösnek tűnsz. – Nem vagyok az. Tudhattam volna, hogy nem tart örökké. Josh besegítette a kocsiba, és ő is bemászott, majd szorosan leült mellé. Hogyan is akarhatná elengedni, mikor a szíve minden véletlen érintésére őrülten zakatolni kezd? – Hova fogsz menni? – kérdezte Emily. Josh megrántotta a gyeplőt, és a lovak elindultak a város felé. – Vissza Long Islandre, majd haza, Texasba. Emily bólintott, és eszébe jutott, milyen kedves a férfi, mikor az otthonáról beszél. Egy nap ő is szeretné majd látni azt a családot. Találkozni akart bárkivel, aki hatással volt a férfira, ha neki már ennyire nem sikerült. Josh azonban el fog menni, ő pedig itt marad, és ennek így kell lennie. Jól érezték magukat egymás társaságában, kicsit csókolóztak, és a játéknak most vége. Mégis, mit

95

Ana Leigh


várt? Azt, hogy a férfi feleségül veszi, és majd Texasban fognak élni? Aligha. Fantáziavilágban élt, még ha egy része igaznak is bizonyult. MacKenzie ellenség volt. Mindig is az volt, és valószínűleg az is marad. Erre mindig emlékeznie kell. Az út további része csendben telt el, és csak a lovak patáinak csattogása, a madarak csicsergése és a saját lélegzetük törte meg. Mire visszaértek, már csak tíz perc volt vissza a munkaidő kezdetéig. Josh lesegítette, és kezet nyújtott neki. – Azt hiszem, itt a búcsú, Josh. A férfi habozott. – Még egy éjszakánk van. Emily felrántotta a szemöldökét. Mire gondolt? És vajon ő egyetértene vele? Talán soha nem látja többet, akkor minek tovább nyújtani a búcsúzkodást? A gyors szakítás tűnt a legkönnyebbnek. Azt is tudta azonban, hogy örökre bánná, ha ezt a néhány órát nem osztaná meg a férfival. – Igen – válaszolta, mielőtt a férfi megszólalhatott volna. Josh zavartan ráncolta a homlokát. – Igen? Emily lelkesen bólintott, megcsókolta, és besietett, hogy felkészüljön a vacsorához. Igen, ezt mondta, bár Joshnak fogalma sem volt róla, mivel ért egyet. A nő már a kezdetektől fogva rejtély volt számára. Visszavitte a kocsit, és a szállodához ment. Töprengve csomagolta össze a holmiját, és az ajtó mellé tette. Képtelen volt rájönni, mit érez a lány vele kapcsolatban. Dühösnek tűnt, de nem mondott semmit, és nem is célzott arra, hogy maradjon. Nem kérte, hogy jöjjön vissza, és azt sem ígérte, hogy várni fog rá. De miért lepődött meg ezen ő maga? Emilynek nem volt szüksége rá, boldogult egymaga is. Talán nem is akarta a férfit. Egyszer már tévedett egy nővel kapcsolatban. Lehanyatlott az ágyra. Annyira hitt abban, hogy Diane szereti. A nőnek kellett a teste, az érintése, a csókja, de nem volt szüksége sem a nevére, sem a szerelmére. Ezután az élmény után úgy érezte magát, mint egy ostoba szamár. Még az is sok időbe tellett, hogy eltűnődjön azon, kell-e neki valaki. Egészen mostanáig. Az apja mindig azt mondta, ha valamit nagyon akarsz, akkor azért küzdened kell. Vajon Emilyt nagyon akarja? Igen. Ha ma este visszamegy hozzá, egyenesen megkérdezi tőle, mit érez iránta. Ha valamennyire is fontos neki, akkor visszajön, miután befejezte a munkáját, és megkéri, hogy legyen a felesége. Most, hogy ezt eldöntötte, jobban érezte magát. Talán visz magával valamilyen ajándékot neki este. Megjegyezte magának, hogy Emily csodálattal nézte a város körül nyíló lila vadvirágokat. Volt egy kis ideje, még tudott szedni egy csokrot. Majd otthagyja a lány szobájában. Emily akkor rontott be az ebédlőbe, amikor a többi lány már teríteni kezdett. Csatlakozott hozzájuk, és Rose is megjelent. – Volt valami gond? – kérdezte Emily. – Semmi. Bridgesnek fájt a feje, és egész délután a szobájában maradt. – Köszönöm, hogy fedeztél. – És megérte? – Mit értesz ezalatt? 96

Ana Leigh


– Jól ereztétek magatokat? Emily visszagondolt a délutánra. A fürdés, az álom, az ölelés. – Ó, igen – mondta, és nagy levegőt vett. – Nagyon jól éreztük magunkat. Rose elmosolyodott, és egy fűszálat vett ki a hajából. – Azt látom. Emily szeme elkerekedett zavarában, és a haját igazgatta. – Látsz még valahol? – Nyugi, édesem, csak egy darab volt. És én nem fogom senkinek elárulni. Szóval, milyen volt? – El fog menni – tört ki Emily. – Igazán? Ez csodálatos. Vége a gondjaidnak. Emily az evőeszközöket rendezgette, és nem válaszolt. Sajnos, Rose-t nem lehetett könnyen elbátortalanítani. – Hát nem ebben reménykedtél? – De igen – felelte Emily gyászosan. Rose lefogta a kezét. – Édesem, tudtad, hogy nem maradhat itt. – Igen, tudtam – bólintott. – Nem hangzik túl magabiztosan. Emily látta Rose aggodalmas tekintetét, és felsóhajtott. – Nem is vagyok túl biztos magamban. – Féltem, hogy ez lesz belőle – mondta Rose szomorúan. – Neked nem való az ilyen kis flörtölgetés. Ez persze nem baj, te olyan nő vagy, aki csak annak a férfinak adja oda magát, akit szeret. – Rose, én nem adtam neki semmit! – De akartál. Emily nem hazudhatott sem Rose-nak, sem önmagának. Felkapott néhány villát, és tovább rakosgatott. – Igen, akartam. Rose a kanalakat rendezte el. – És mi történt? – Josh nem akart engem. – Mi? – az egyik kanál csörömpölve az asztalra esett. – Te viccelsz. Emily a helyére rakta a kanalat, és felhúzott szemöldökkel nézett Rose-ra. – Nem viccelek. Szó szerint odadobtam magam neki, és nem akart. – Hm, ez érdekes. Úgy hangzik, mintha ő is szerelmes lenne beléd. Emily a földre ejtette a villát. – Ezt nem hiszem, Rose – lehajolt, hogy felvegye, és a szennyes edények közé tette. – Hm – tűnődött el Rose. – Milyen férfi lehet az, aki nem nyúl hozzá egy nőhöz, mikor az láthatóan akarja? – Ezt ne tőlem kérdezd. A férfiakban te vagy a szakértő. – Nos, lehet, hogy olyan férfi, aki valójában nem férfi, és MacKenzie nem olyannak tűnik, vagy pedig a házasság jár a fejében. Azt hiszem, meg fogja kérni a kezedet. Emily ezúttal az összes villát leejtette. A Harvey-lányok mind őt bámulták, elpirult, és összeszedegette őket. Rose mellé térdelt. – Megőrültél? – sziszegte Emily. – Akkor sem mehetnék hozzá, ha akarnám.

97

Ana Leigh


– Miért nem? – Elfelejtetted, hogy hazugságokban élek? – Akkor mondd meg neki az igazat – mondta Rose spontánul. – Hogy hazavonszoljon apámhoz? – Gondolod, hogy megtenné? Emily Josh arcára gondolt, mikor a becsületről és felelősségről beszélt. – Nem kétséges. – Akkor hagyd elmenni, édesem. Ha nem tud nélküled élni, majd visszajön. És ha visszajön, örökre a tiéd. Emily beleszórta a villákat a piszkos edények közé. A zaj olyan volt, mint egy végső döntés jóváhagyása. Rose bölcs tanácsot adott, és meg fogja fogadni. Josh besurrant Emily és Rose szobájába, miközben úgy érezte magát, mint egy tolvaj. Nem kutatni akart ott, csak meglepetést szeretett volna okozni. Ostobán érezte magát, hogy egy csokor virággal a kezében mászkál Las Vegas utcáin, de mint mondják, az apró gesztusokat szavakkal nem lehet kifejezni. A szobában érződött Emily levendulaillata, és Rose egzotikus parfümje, melyben fahéj és más fűszerek keveredtek. A ruháik szépen felakasztva lógtak a vállfákon, a tükrös fésülködő-asztalkán két hajkefe hevert. Az asztalkához lépett, és elhelyezte rajta a virágokat. Emily biztosan meg akarja igazítani a haját, mielőtt vele találkozik, és majd akkor megtalálja. Ha akkor nem is, majd lefekvés előtt, mikor kibontja a haját. A gondolattól megkeményedett a teste, és vágyódva felsóhajtott. Néha a saját idegeire ment. Végignézett az asztalka tartalmán: hajtűk, parfümök, púder, egy üvegben valami fekete folyadék, egy másikban sárga. A virágok, egy mosdókesztyű és egy fénykép. Már éppen elfordult, amikor az utolsó darab a szemébe ötlött. Megmerevedett, és megfordult, a tükörben látta, hogy arca sápadt. A keze remegett, mikor a képért nyúlt. Már akkor tudta, mi van rajta, mikor még meg sem érintette. Long Island-től idáig nála volt a kép, és egész idő alatt Emily Lawrence gyönyörű arcát bámulta. Gyomra elszorult, ahogy érezte, hogy megint becsapták. Nem csak a kilétét tagadta le, hanem lopott is. Emily megcsókolta őt, ölelte is, és elhitette vele minden hazugságát. Aztán ellopta a szívét, és most két lábbal tapos rajta. Miért vonzódott ezekhez az elkényeztetett, önző gazdag lányokhoz? Ha hagyja, egyszer ez okozza a vesztét. Úgy döntött, nem hagyja. Megint a tükörbe nézett, és látta, hogy még mindig sápadt, de most már a dühtől. Megragadta a képet, sarkon fordult, és kiment. Miss Emily Lane/Lawrence nagy meglepetésnek néz elébe. Ha legközelebb találkozik Josh MacKenzie-vel, rá fog jönni, hogy senki nem csinálhat bolondot belőle – legalábbis csak egyszer. Emily a pitét szolgálta fel a vendégeknek, és egyfolytában az ajtót leste, hogy mikor bukkan fel Josh. Általában ilyenkor szokott megjelenni, és megvárja, míg végez. Mikor a vonat füttye felhangzott, és a vendégek mind elmentek, Emily aggódni kezdett. Befejezték a pakolást, és mindennel elkészültek – a lány ekkor már nagyon aggódott.

98

Ana Leigh


Lehet, hogy már el is hagyta a várost, és még csak el sem búcsúzott tőle? Ha valóban így tett, aligha fog visszajönni. A gondolattól szeme égni kezdett, a torka kiszáradt. Hagyd ezt abba, korholta magát: ha búcsú nélkül ment el, akkor hála istennek. Jobb most tudni, milyen ember, mint később – ahogy anyja számára is túl későn derült ki. Elsétált a szálloda mellett, és habozott. Talán csak elaludt. Nem hibáztatná érte, ő maga is kimerült volt, miután az egész napot a szabadban töltötte. Csak felugrik a szobájába, kopogtat, és felébreszti. Nincs értelme akkor dühösnek lenni, mikor még nem is tudja az igazat. Azelőtt soha nem ment el egy férfi szállodai szobájába. Micsoda botrány lenne ebből otthon! Senki nem nézne rá többet. A szálloda portása szemrebbenés nélkül megmondta Josh szobaszámát, és Emily néhány másodperc múlva már ott állt az ajtó előtt. Csak állt egy ideig. Igent mondott neki délután, ami azt jelentette, hogy vele tölti az éjszakát. Ez a szobájában fog megtörténni, már ha egyáltalán megtörténik. Ha nem, egész életében bánni fogja, hogy nem tudja, milyen lehetett volna. Mielőtt lebeszélhette volna magát, bekopogtatott a szobába. Josh nyitotta ki. Emily megdöbbent a látványon: sápadt volt, ajkát szorosan összezárta, szeme vadul villogott. Megragadta Emily csuklóját, és berántotta a szobába.

99

Ana Leigh


14. fejezet

J

osh nem tudta elhinni, hogy Emily valóban felbukkant az ajtóban. Persze, miért is ne tette volna? Nem tudta, hogy most már ismeri a játékát. A lány bezuhant a szobába, majd Josh karjaiba. Megfogta, mielőtt elesett volna, de szorítása fájt. A levendulaillat csiklandozta az orrát, és a teste gyorsan válaszolt. Elkeseredetten sziszegett fogai között, talpra állította a lányt, és becsukta az ajtót. – Josh, mi… Megragadta a csuklóit, és egy darab kötéllel összekötözte. Nem tudta rávenni magát, hogy a bilincset használja a finom, vékony kezeken, amit általában a bűnözőkre szokott rakni. Emily zavartan bámult a kötélre, aztán a felismerés látszott arcán. Lassan felemelte a fejét, és ránézett. Josh felmutatta neki a fényképet. – Miss Lawrence, ugyebár. Lekapta a szemüvegét. – Így talán könnyebben felismeri magát. Josh gyomra összeszorult, mikor végre belenézhetett azokba a hihetetlenül zöld szemekbe, melyek hónapok óta kísértették. Eddig csak fényképen nézhette őket, és bennük volt minden, amit remélt – pusztítóak voltak. Keze ökölbe szorult. Átkozott legyél, Em, átkozott, dühöngött némán. – Meg tudom magyarázni… – Ne fáradj. Hazug vagy, és ebből ítélve – a képre mutatott – tolvaj is, ahogy apád állította. – Nem vagyok hazug. Apám hazudott. Nem loptam el semmit. Nagykorú vagyok, és a pénz az enyém – dobbantott a lábával. – Nem kényszeríthetsz arra, hogy hazamenjek. – Ezt majd meglátjuk. Emily arcán kétségbeesés látszott, szeme olyan volt, mint a csapdába esett vadé. – De… de… és mi van azzal, ami közöttünk történt, Josh? – Nos, azzal mi van? Meddig mentél volna el, hogy becsapj? Bolond voltam, hogy megálltam, és nem vettem el, amit akartam. – Nem vettél volna el semmit, amit én ne akartam volna odaadni – felelte Emily csöndesen. Őszinte szavai Josh lelkiismeretét marcangolták. Ő legalább annyira nem volt vele becsületes. Dühösen felkiáltott: – Hagyd abba a színjátékot, Miss Lawrence. Te és én jól tudjuk, hogy miért mentünk bele a játékba: én gyanakodtam, te pedig megpróbáltad elterelni a figyelmemet. – Nem úgy tűnt, mintha nagyon gyanakodnál rám. Főleg nem akkor, amikor majdnem szeretkeztünk. – Csak kötelességtudatból tettem, hölgyem – mondta gúnyosan. A zöld szemek egy pillanatra összeszűkültek a fájdalomtól, aztán Emily megvetően válaszolt: – A kötelesség és a becsület mindenekelőtt, MacKenzie detektív. – Jól mondja, hölgyem.

100

Ana Leigh


Most aztán büszke lehetsz magadra, MacKenzie, gondolta Josh keserűen. Emily fején találta a szöget – még a szeretkezéssel kapcsolatban is. Hagyta, hogy higgyen a lány hazugságainak, és elhessegette a gyanúját, mert szíve mélyén azt akarta, hogy valóban Emily Lane legyen. Bosszúságot érzett. A szemüveget ledobta a földre, és csizmás lábával rátaposott. Az üveg csikorgása után egy pillanatra csend lett, amit Emily tört meg: – Köszönöm – Josh mogorván nézett rá, de csak megvonta a vállát. – Utáltam. Tehát ez is csak álca volt. Már az elején gyanította, aztán rájött, hogy a lánynak szüksége van rá. Elég sok gondot okozhattak, ezért esett el annyiszor, ment neki a tárgyaknak, és azt is elhitette vele, hogy a nap minden percében viseli. Megrázta a fejét. – Mindent a hazugságért, igaz, hölgyem? Csak csapjuk be szegény, bolond MacKenzie-t – kihúzta magát. Ebből egy életre elege volt. – Reggel első dolgunk lesz összeszedni a holmijaidat, aztán leviszlek az állomásra, és felszállunk az első, keletre tartó vonatra. Ma éjjel eltűnődhetsz a bűneiden. – Azt akarod ezzel mondani, hogy az éjszakát itt kell töltenem? – kérdezte Emily döbbenten. – Nem ez járt a fejedben, amikor idelopóztál az ajtóm elé? – És holnap reggel majd úgy akarsz keresztülcipelni a városon, mint egy hálaadásnapi pulykát? – Ki törődik vele? – Én. És azt hiszem, Mr. Harvey is. Nem tenne jót az üzletének, hogy az egyik pincérnőjét megkötözve vezetik végig a városon. – Nem dolgozom Mr. Harvey-nak, és mostantól te sem. Emily szeme résnyire szűkült. – Igazi gazember vagy, MacKenzie. Fogalmad sincs, miért mentem el otthonról, és néhány vacak dollárért akarsz hazavonszolni. Mi van, ha apám ver? Vagy bezár valahova? Éheztet? Ezek a lehetőségek eszedbe jutottak? – Egyik sem. Találkoztam az apáddal. Lehet, hogy hatalmaskodó, de amennyire meg tudtam ítélni a jellemét, nem veri a nőket. Emily felhúzta az orrát, és úgy bámult rá, hogy a férfi még idiótábbnak érezte magát, mint eddig. – És mind a ketten tudjuk, milyen jól tudod megítélni a jellemeket – mondta szárazon. – Különösen az én esetemben. Akár hiszed, akár nem, Josh, jó okom volt arra, hogy elmeneküljek otthonról. – Nem akarom hallani. Azért fogadtak fel, hogy visszavigyelek, és be akarom fejezni a munkámat. Nem az én dolgom, hogy mi történt veled otthon, vagy hogy mi fog történni, miután hazavittelek. – Nem? Azt hittem, hogy azok után, ami velünk történt, főleg ma délután, van valami közünk egymáshoz. A délután emléke, Emily testének ragyogása a napfényben, a haján szikrázó víz – az emlékektől egy régi seb szakadt fel. – Ezt jobb, ha abbahagyod. Többé már csak egyik ügyem vagy, semmi több. Erre emlékezz! – Nem értem, miért vagy annyira mérges, Josh. Előkapta a jelvényét, és meglengette az orra előtt. – Neked csak MacKenzie detektív.

101

Ana Leigh


– Rendben, MacKenzie detektív. De miért nem érted meg, hogy csak azt tettem, amit kellett? – Mert nem kedvelem a hazudozókat és a tolvajokat. Ezért. – Hányszor mondjam még, hogy nem vagyok tolvaj? – Még néhány százszor megpróbálhatod, de nem fogok hinni neked. – Miért nem? Emily hangja zavart volt, és egy kicsit elveszett – Josh ugyanezt érezte. Emilyt hibáztatta nyomorúságáért. Nem tudta visszafogni magát, megragadta a lány vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Mert hagytad, hogy megérintselek, Em, és az is csak hazugság volt. Josh betartotta az ígéretét, és egész éjjel a szobájában tartotta. Emily dühöngött. Nem csak Rose fogja azt gondolni, hogy ő és MacKenzie szeretkeznek, hanem még ki is rúgják, mert nem jelent meg időben. Emily jókedv nélkül nevetett magán. Mindenképpen ki fogják rúgni, mert egy vak, csökönyös Pinkerton-ügynök fogja végigvinni a városon, aki képtelen meghallgatni. Egyikőjük sem aludt, bár azt színlelték. Josh a székben üldögélt, Emily az ágyon feküdt. Hogyan is tudna aludni, mikor meg van kötözve, és új életének vége? Egész éjjel szökési terveket gondolt ki. Josh már hajnalban felkelt. Emily figyelte, ahogy csomagol, közben agya kimerülten forgatta a hirtelen történt eseményeket. Nem tudta felfogni, hogy egy Pinkerton-ügynök elfogta, és most haza kell mennie. Fel akarta ültetni fogvatartóját, bár tudta, hogy MacKenzie olyan, mint egy véreb. Miért gondolta, hogy az ő kedvéért majd megváltozik? Mikor tanulja meg a leckét, melyet anyjának egy életen keresztül kellett: a férfiaknál soha nem lehet az első, mindig van valami, ami fontosabb nála. Beharapta az ajkát, és kiutat keresett ebből a helyzetből. Nem fogja meghallgatni indokait, tehát valami kiszámíthatatlant kell tennie. Felállt, és körbejárt a szobában. MacKenzie gyanakodva pillantott rá, majd nem foglalkozott vele többet. Emily tekintete a detektívjelvényen állapodott meg. Amíg ez nála van, a férfi igazolhatja magát, de ha nem… Elterelő hadműveletet kellett kezdenie. Az ajtó kulcsára nézett, és hirtelen egy merész terv ötlött fel benne – olyan vakmerő, hogy talán be sem válik majd. Josh nem figyelt rá, mert azt hitte, hogy megszelídült, és kész arra, hogy hazamenjen. Jobban kellett volna ismernie: soha nem szelídül meg, és nem fog hazamenni. Mikor a férfi ellépett az ágy mellől, Emily lehajolt, és felkapta a jelvényt. Becsúsztatta a köténye zsebébe, aztán az ajtó felé hajolt, és kivette a kulcsot, majd elrejtette ujjai között. Most már csak várnia kell. MacKenzie, aki úriember, biztosan előreengedni, és Emily ezt akarta kihasználni. Egy pillanatig habozott, hogy mit fog csinálni ezután. De itt, a vadnyugaton a túlélés volt az egyetlen cél. Ölj, vagy megölnek, csald csapdába a másikat, vagy téged csalnak bele. Ha nem próbálja meg, biztosan haza kell mennie. Ha MacKenzie hazugnak és tolvajnak nevezte, akkor még nem is látott semmit. – Gyerünk, Miss Lawrence. Hátára vetette csomagját, és az ajtóra mutatott. Nem hívta már Emnek, amitől mindig elolvadt, és kételkedett benne, hogy valaha használja még ezt a nevet. Ő sem fogja többé

102

Ana Leigh


Joshnak hívni olyan szenvedélyesen. Ami kettejük között volt, meghalt, és a férfi ölte meg. Ezt nem szabad elfelejtenie. Emily várakozón megfeszült. Ahogy számította, úriemberként kinyitotta az ajtót, és automatikusan félreállt, hogy előreengedje. A lány kilépett az ajtón, és mikor a férfi utána indult, visszalépett, megfordult, és megtaszította. A váratlan mozdulat és a nehéz csomag megingatta Josht, és bezuhant a szobába. Emily nem várt tovább. Megragadta a kilincset, becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot, majd leszáguldott a lépcsőn. Néhány másodperc múlva belépett az előcsarnokba, és egyenesen belebotlott Ben Travisbe, a seriffbe. – Ó, drága hölgyem – a férfi segített neki megállni a lábán. – Miss Lane a Harveyházból, igaz? Mielőtt Emily válaszolhatott volna, meglátta a köteleket a csuklóján. – Mi folyik itt? A fenébe! Hát minden összeesküszik ellene? Alighogy megszökött a Pinkerton ügynökétől, máris a seriffbe botlik. Gondolkozz, gondolkozz, biztatta magát. – Ö… ö… ö… – nem kapott levegőt. – Ki? Mit csinált? – Megpróbált… megpróbált… megerőszakolni. Travis szeme érdeklődve tágra nyílt. Ez könnyebb volt, mint gondolta volna. – Hamis ígéretekkel a szobájába csábított, és akkor… akkor… – zokogásban tört ki, és felmutatta összekötözött kezét. – Megkötözött, és rám vetette magát, de sikerült elmenekülnöm. – Hol van most? Emily felmutatta a kulcsot. – Bezártam a szobájába. Travis elvette a kulcsot. – Mi a szoba száma? – Hetes, a második ajtó jobbra – hátranézett, és válla megremegett. A seriff biztatóan megveregette a hátát. – Jó kislány. Remekül csinálta. Ki ez a férfi? – MacKenzie. Josh MacKenzie. Travis kést vett elő a csizmájából, és elvágta a köteleket. Visszarakta a fegyvert, és eltökélten nézett rá. – Megnézzük ezt a MacKenzie-t, rendben? Ezt a fajta viselkedést nem tűrjük ebben a városban. Emily felszabadultan elmosolyodott. – Reméltem is, hogy nem teszik. – Mindenre gondot viselek – a seriff egy székhez vezette Emilyt. – Most már biztonságban van. Csak üljön le ide, és várjon. Emily bólintott. Travis előhúzta a pisztolyát, és a lépcső felé pillantott. A lány egy percig habozott, mert nem akarta, hogy MacKenzie-nek baja essen, de bízott abban, hogy Travis nem fog az első pillanatban tüzelni. Megbízható férfinak tűnt, MacKenzie pedig tudott magára vigyázni. Mihelyt a seriff eltűnt a szeme elől, Emily elfutott.

103

Ana Leigh


Josh nekivetette vállát az ajtónak, de a fa meg sem reccsent, a válla viszont erősen megfájdult. Rángatta a kilincset, és kiabált, de senki nem jött. A többi vendég biztosan hozzászokott a zajhoz, és nem foglalkozott vele. Mindig ez van, ha valaki egy szállodában lakik. Átkozott boszorkány! Nem tudta elhinni, hogy képes volt bezárni, és elmenekülni. Nos, azért olyan könnyen nem szabadul meg tőle. Hamarosan kijut innen, és akkor hazavonszolja – ha kell, a festett fekete hajánál fogva. Lépteket hallott a folyosón. – Hé! – kiabálta, és nekiment az ajtónak. – Engedjen ki innen! Bezártak. – MacKenzie? – az ajtó másik oldalán egy férfi hangját hallotta. Ez biztosan a szálloda egyik alkalmazottja, gondolta Josh. – Igen, az vagyok. A kulcs zörgése hallatszott, és az ajtó kinyílt. Nem volt ideje magyarázkodni, és már félig kilépett, mikor egy idegent látott meg, aki pisztolyt tartott a kezében, és nem hasonlított a szálloda dolgozóira. – Álljon meg, ahol van, mister. Josh nem mozdult. A fegyverről a pisztolytáskára pillantott, melyet a férfi úgy viselt a csípőjén, ahogy Flint bácsikája szokta, és azonnal rájött, hogy egy mesterlövésszel van dolga –és ezúttal a pisztoly előnytelenebb oldalán áll. Felnézett, és tisztán látta a férfi mellényén a jelvényt. Megnyugodott. – Örülök, hogy itt van, seriff. Egy szökevényt kergetek éppen. – Már nem. A pisztoly meg sem rezzent a kezében. Tekintetük találkozott, és a seriff szürke szeme hideg volt, mint az acél. Hideg a dühtől. De miért? Még soha nem látta a férfit azelőtt. – A nevem Travis. Hallottam, hogy megkötözött egy ifjú hölgyet, és fogságban tartotta itt. Nem tűröm az ilyen viselkedést a városomban. – Mi? Úgy érti, Emily Lawrence-t? – Lane-t – felelte. – A Lane csak egy álnév. A Pinkerton egyik detektívje vagyok, és azért béreltek fel, hogy visszavigyem Miss Lawrence-t Long Island-re. Látszott, hogy a férfira nem tesz mély benyomást. Hogy tudta Emily ilyen gyorsan megbolondítani a seriffet? Aztán eszébe jutott a lány édes hangja, lágy bőre, finom mosolya, átkozott zöld szeme, és a kérdés máris bután hangzott. – Travis – lépett közelebb. A pisztoly kakasának felhúzása megdermesztette. – Kezeket fel! – morrant rá Travis. – Figyeljen rám, seriff, maga ezt nem érti – emelte fel engedelmesen a kezét. – Mi lenne, ha meghallgatna? – Tegye le a pisztolyát, és meglátjuk – Travis figyelmeztetően intett. – De csak az egyik kezét használja. Josh jól tudta, hogy egy dühös rendőrrel nem érdemes vitatkozni, különösen azzal nem, aki egyenesen a gyomrának szegezi a pisztolyát. Lassan leeresztette a jobb kezét, kikapcsolta a pisztolytáskáját, és félredobta. – Ide – rendelkezett a seriff.

104

Ana Leigh


Josh a seriff lába elé dobta a pisztolytáskát. Travis lehajolt, felszedte, és miközben Josh figyelte, kiszedte a töltényeket. A saját pisztolyát visszatette a helyére, úgy gondolta, a fegyvertelen Josh nem jelent számára fenyegetést. – Menjünk – intett az ajtó felé. – Azt mondta, meghallgat. – Azt viszont nem, hogy hol. Jobban szeretném úgy meghallgatni, hogy maga a rácsok mögött van. – Seriff, én egy Pinkerton-ügynök vagyok, és éppen egyik megbízásomon dolgozom. Nem kell semmiért a börtönbe mennem. A pokolba is, ember. A maga oldalán állok. – Van valami bizonyítéka arra, kicsoda maga? – Hadd vegyem elő a jelvényemet. A seriff jóváhagyóan bólintott. – Lassan és nyugodtan, barátom. Josh a hátsó zsebébe nyúlt. Üres. Megtapogatta a mellzsebét. Semmi. Tudta, hogy nem rakta bele a csomagjába, amikor pakolt. Végignézett az üres szobán. Az ágy… az asztalka… Aztán hirtelen pontosan tudta, hol keresse a jelvényét. – Ó, az az okos kis tolvaj! – mormolta. – Elvette a jelvényemet. A seriff felhorkantott. – És meg is kötözte saját magát, gondolom. – Beismerem, azt én tettem. A foglyom volt, és nem akartam, hogy elszökjön. Vissza akartam vinni New Yorkba az első reggeli vonattal. – Tehát azt állítja, hogy ellopta a maga jelvényét és a szobakulcsot, aztán bezárta ide, és ezt mind összekötözött kézzel. – Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de kétségbeesett volt. – Igen, de ne próbálja meg ezt előadni a bíróságon. Ő sem fogja bevenni. Menjünk. Josh látta, hogy semmire nem jut. Emily már hatott a férfira bájaival. Nem hibáztathatta érte a seriffet, a története tényleg hihetetlennek tűnt. Mire táviraton megérkezik a személyazonosságát igazoló válasz, Emily már messze lesz. Belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és bevonult a börtönbe. Összerezzent, amikor az ajtó megnyikordult, és a kulcs elfordult a zárban. – Táviratozik az ügynökségnek, és kér tőlük igazolást, hogy az vagyok, akinek mondom magam? A seriff megrántotta a vállát. – Persze, emiatt ne fájjon a feje. De legalább egy napba fog telni. Josh felsóhajtott, és leült a priccsre. Holnapra vajon hol lesz Emily? Mintha válaszolni akarna, egy hajnali vonat hosszan füttyentett.

105

Ana Leigh


15. fejezet

E

mily elégedetlenül pillantott körbe Sand Rock városában. Az utcán semmi nem volt a poron kívül, még egy kóbor macska vagy kutya sem. Nehéz döntést kellett hoznia. Josh MacKenzie-nek hála, karrierje a Harvey-cégnél véget ért. Bridges biztosan elbocsátaná azért, mert engedély nélkül elhagyta Las Vegast. De még ha meg is fontolná döntését, akkor sem mehetne vissza. Nem, gyorsan el kell tűnnie Új-Mexikóból, de hova? Melyik irányba? A legokosabb az lenne, ha északnak indulna, ahol a nagyvárosokban kevésbé figyelnének fel rá. Ezzel csak az a baj volt, hogy szerette a Nyugatot. Könnyen el tudna tűnni a hatalmas kiterjedésű vidéken. Végtére is, művelt volt és illemtudó. Szeretett Harvey-lány lenni, de még egy tucat más lehetőség is van egy nőnek. Talán lehetne eladónő, vagy tanárnő egy kisvárosban – egy olyan távoli helyen, ahol még vonatok sem járnak. A legfontosabb az volt, hogy gyorsan eltűnjön Sand Rockból, mielőtt az a véreb MacKenzie kiszabadul, és a nyomába ered. Emily nem tudta, meddig tartja a seriff a börtönben, ezért olyan gyorsan menekült el, hogy csak Rose-nak tudta elmagyarázni, mi történt, miközben holmiját sietősen összecsomagolta. Az egyetlen, akkor induló vonatra ült, egy dél felé tartó postakocsira. Ha MacKenzie kiszabadul, azonnal ellenőrizni fogja, merre ment. Ó, mennyire meggyűlölte! Ha belegondol, hogy szerelmes volt belé, hogy álmaiban hozzáment feleségül, s közben az a ravasz kígyó utána kémkedett. S ami a legrosszabb, hogy önként dobta oda magát neki, és a szüzességét is kész volt feláldozni, mert azt hitte, a férfi törődik vele. Aztán az a nyomorult féreg visszautasította, amit felajánlott neki. Rose-nak megint igaza volt – túl naiv ő ahhoz, hogy a nyugati férfiakkal játszadozzon. Még meglátjuk! Ha a detektívnek ahhoz volt kedve, hogy játsszon, akkor most feladja neki a leckét. Néhány percig azon gondolkodott, mit tegyen, hogy félrevezesse a férfit. Egy tervet ötlött ki: az egyetlen, amit a férfi nem vár, hogy valaha visszatér Las Vegasba. Megteszi, de úgy kell odamennie, hogy ne lássák. Ez azt jelenti, hogy nem utazhat vonaton, postakocsin, lovon vagy bricskán. Az túl könnyű lenne. Gyalog kell megtennie a húsz mérföldet. Miért is ne? Aztán, hogy még jobban összezavarja, nem jelentkezik ki a szállodából, és a poggyászát is hátrahagyja. A férfi még azt is hiheti, hogy valamilyen tisztességtelen dologba kezdett. Lássuk, ezzel hogyan boldogulsz, MacKenzie, gondolta. A boltba sietett, és felébresztette a szendergő tulajdonost, majd vett egy kulacsot, utána pedig átsietett az étterembe, és megvacsorázott. Az ételnél felszolgált zsemléket egy szalvétába csavarta, és a táskájába rejtette. Nem akarta, hogy meglássák, amikor elhagyja a várost, ezért alkonyatig várt, aztán a szálloda hátsó ajtaján kisurrant, és nekivágott az útnak. Szerencsére az út a vágánnyal párhuzamosan haladt, és nem volt nehéz követni. Az árnyékok hamar megnyúltak, és az éjszaka elfedte a vasút vonalát is, de a hold és a csillagok ezüst sugaraiban megmegcsillant. Kitartóan haladt előre, kétóránként megállt egy kicsit pihenni, de nem túl hosszú ideig, nehogy az izmai megmerevedjenek. Eljövendő terveire akart koncentrálni, de Josh MacKenzie mindig megzavarta gondolatait. Végre találkozott egy férfival, aki felkeltette 106

Ana Leigh


az érdekelődését, és el kell menekülnie előle – úgy, ahogy eddig soha. Úgy tűnt, egész életében vénkisasszonyságra lesz kárhoztatva. Megállt, hogy a sarkán megjelent vízhólyagot megnézze, amikor egy észak felé tartó vonat zakatolt el mellette. Figyelte, ahogy eltűnik, és hirtelen magány és kétségbeesés tört rá. Talán nem volt bölcs döntés gyalog jönni. Mit fog csinálni itt, ezen a magányos úton, az éjszaka kellős közepén? A kétségbeejtő helyzetek kétségbeejtő intézkedéseket kívánnak meg, emlékeztette magát, és félredobva kételyeit, továbbment. Egy prérifarkas távoli üvöltése eszébe juttatta mindazt a veszélyt, ami a távoli sötétségben rejtőzhet, de elszántan, félelem nélkül ment tovább, a tücskök ciripelését hallgatta és a fácánokat, ahogy párjukat szólították. Az égen szürke és vörös fények ragyogtak, amikor Emily bevánszorgott Las Vegas külvárosába. Kimerült volt, felhólyagosodott a lába, de elégedett volt önmagával. A dél felé tartó vonat éppen akkor ment el, és Emily lebukott az árnyékba, nehogy meglássák. Elérte a szállását, és mielőtt felmászott volna Rose szobájába, megállt, és körülnézett. Az utca kihalt volt. Megcsinálta! Rose azonnal felébredt, amikor az ágy szélére ült. – Csss – figyelmeztette, és ajkára tette a kezét. – Emily, te mit csinálsz itt? Azt hittem, délen bujkálsz. – Így is volt, de megpróbálom félrevezetni MacKenzie-t. Úgy számítom, hogy a seriff mostanra már kiengedte. Rose bólintott. – Tegnap este mindegyik lányt kivallatta, és azt mondta, ma reggel Sand Rock városába megy. Ahogy feltételezte, MacKenzie-nek nem sokáig tartott kitalálnia, merre ment. Ezúttal, Josh MacKenzie, nem leszel olyan szerencsés, gondolta diadalmasan. – Rájöttem én is, hogy ezt fogja tenni, ezért jöttem vissza. Rose, a segítségedre van szükségem. Szőkére kell festenem a hajam. – A hajad már szőke. Csak hagyd, hogy a festék kimenjen belőle. – Arra most nincs időm. MacKenzie azt hiszi, hogy most fekete a hajam, és ilyet keres. Aztán még néhány ruhámat össze kell pakolnom, mert a többi csomagomat Sand Rockban hagytam. – Miért tetted? – Nem akartam nehéz csomagot cipelni, míg visszajövök. – Te gyalog jöttél vissza?! – Igen, és a vízhólyagokkal be is tudom bizonyítani. Rose elfintorodott, amikor Emily levette a cipőjét és a harisnyáját, hogy megnézze a sarkát. – Ó, Emily, ez szörnyen néz ki. Jobb lenne be ragasztani. – Először fesd be a hajam, mielőtt Mrs. MacNamara és a lányok felébrednek. Nem akarom, hogy tudják, itt vagyok. – Megbízhatsz bennük, édesem. – Tudom. De Mrs. MacNamara olyan becsületes, kétlem, hogy meggyőzően tudna hazudni, ha MacKenzie visszajön, és újra kikérdezi. Aztán menj az istállóba, és bérelj egy lovat. – Miért?

107

Ana Leigh


– Vonattal nem mehetek el innen. Az egész tervemet tönkretenné. – Mi lesz, ha nem viszem vissza a lovat? – Mondd a lovásznak, hogy elszökött. Nyugat felé megyek. A következő városban majd szabadon engedem, és onnan visszatalál ide. Onnan vonattal megyek tovább. Számításaim szerint MacKenzie azt fogja hinni, hogy délnek mentem Sand Rockból. – Le a kalappal előtted, édesem. Látom, mindenre gondoltál. – Mi mást tehettem volna azon a hosszú úton idefelé? Nekiláttak a hajfestésnek, és mire befejezték, Emily haja visszanyerte eredeti árnyalatát. Rose elment az istállóba, közben barátnője a sarkát gyógyítgatta. Mire visszaért, a ház már ébredezett. – Mihelyt mindenki elmegy az étterembe, összepakolom a ruháimat, és lelépek – mondta Emily, és figyelte, hogy Rose átöltözik az egyenruhába. – Hova mész, Emily? – kérdezte aggódva. – Nem tudom. Nyugatra, az biztos. Találok egy kis várost, és ott vállalok munkát. Írok neked, mihelyt letelepedtem valahol. – Van elég pénzed? – Igen. A pénz nem probléma. – Mennünk kell, hölgyeim – Mrs. MacNamara hangja hallatszott lentről. Rose letörölte könnyeit, és megölelte Emilyt. – Ó, édesem, látjuk még egymást valaha? – Persze, hogy látjuk – mondta Emily sírással küszködve. – Köszönök minden segítséget, Rose. Te vagy a legjobb barátnőm. – Vigyázz magadra, édesem. És mindenképpen írj nekem, vagy utánad eresztem azt a detektívet – kirohant a szobából, és a szemét törölgette. Emily arcán könnyek csorogtak, amikor kinézett az ablakon, és látta, hogy a lányok egymással beszélgetnek és nevetgélnek az ideiglenes Harvey-ház előtt. Rose egy pillanatra megállt, és visszanézett, aztán követte a többi lányt. Emily letörölte a könnyeit. Hiányoztak neki – még a fontoskodó Fallon Bridges is. Amikor Harvey-lány volt, élete legboldogabb időszakát élte át, és ennek most vége. Átkozott légy, Josh MacKenzie, gondolta. A vonatnak ugyan nem volt megállója Sand Rockban, de Josh kényszerítette a mozdonyvezetőt, hogy lassítson le annyira, hogy kiugorhasson. Ezerszer elátkozta magát, amiért hagyta, hogy Emily Lawrence átverje. A hazudós kis színésznőnek huszonnégy óra előnye volt, hála Ben Travis seriffnek. Bár nyilvánvaló volt, hogy Emily nincs már Las Vegasban, a csökönyös seriff nem hitte el, hogy elszökött onnan. Micsoda meggyőző ereje van a kis hazugnak! Még vele is elhitette, hogy szereti annyira, hogy odaadja magát neki. Azon tűnődött, már hány férfi hitte el ezt ugyanígy. Vagy azok a szégyenlős pirulások. Az egyik percben szűzies és erkölcsös, a másikban meztelenül áll a sziklán, és úgy tesz, mint aki nem veszi észre, hogy figyelik. Nagyon is jól tudta, hogy ő leskelődik, olyan sokáig állt ott, hogy Josht kíváncsivá tette. Ő meg szépen horogra akadt, ahogy Emily számította. Az zavarta a leginkább, hogy ha a lány mindent színlelt, vajon akkor is csak játszott, amikor szerelmeskedtek? A sóhajtások, a vonaglás és a nyögések. Igazi volt, vagy a színjáték egy része? Visszaemlékezett, milyen erőszakos volt a lány, amikor elkezdték…

108

Ana Leigh


a csókjai… ahogy a karjaiba omlott. Az ördögbe is! Az igazság olyan nyilvánvaló lett, hogy szerette volna a falba verni a fejét. Egész idő alatt becsapta! Leugrott a vonatról, a kalauz utánadobta a csomagját. Sand Rock utcái kihaltak voltak, csak egy tejeskocsi szállította ki a reggeli adagokat. Az ebédlő felé indult, de az még nem nyitott ki, ezért a szállodával próbálkozott. Senki nem volt a recepciónál, és amikor áthajolt a pulton, látta, hogy egy férfi alszik egy kicsike szobában, amely alig volt nagyobb, mint egy kamra. Maga felé fordította a vendégkönyvet, és látta, hogy egy bizonyos F. Bridges előző nap bejelentkezett. Fallon Bridges! Néhányszor rávert a csengőre, hogy felébressze a recepcióst. A férfi ásítozva előmászott az odújából. – 'reggelt. A szoba egy dollár, előre kell fizetni. Étkezés külön. – Nem a szobák érdekelnek – Josh a pultra hajította Emily fényképét. – Látta ezt a nőt? – Maga a törvény embere? – kérdezte a recepciós, és felvette a fotót. Josh bólintott, de tekintetét nem vette le a férfi arcáról. Rájön, ha a férfi hazudna. – Mit csinált, azonkívül, hogy gyönyörű? – Én kérdezek, barátom. Látta vagy sem? – Nem, nem láttam ilyen szőkét – letette a képet. – Most fekete a haja. A férfi lehunyta a szemét. – Nem láttam. A gazember hazudott, semmi kétség. – Nos, ha látná, legyen óvatos. Szereti miszlikbe aprítani a férfiakat. Magam is láttam a legutóbbi áldozatát. Nem szép látvány – szomorúan rázta meg a fejét. – Azaz… ami maradt belőle. Felelősséget éreztem érte, tudja. Beszéltem azzal a fickóval, úgy, mint most magával. Aztán alighogy elmentem, nyissz, a nő felszeletelte egy baltával. Mondhatom, nem volt üdítő látvány. Szegény ürge, ő is recepciós volt. A férfi döbbenten nézett rá. Josh felvette a képet, és visszatette a zsebébe. – Hadd lássam még egyszer, mister – a fickó keze remegett, ahogy átvette. – Talán ugyanaz a lány, aki a nyolcas szobába költözött tegnap, bár neki sötét a haja. Kinyitotta a vendégkönyvet, és ujját végigfuttatta az oldalon. Nem sok értelme volt, mert csak egy vendég jelentkezett be. – Ez az. F. Bridges a neve. – Most a szobájában van? – Azt hiszem. Tegnap vacsora után visszajött a szobájába, azóta nem láttam, és nem is jelentkezett ki. – Adja ide a szoba kulcsát. A recepciós most már teljesen felébredt, és egy kulcscsomót adott neki. – A nyolcas az. Josh kettesével vette a lépcsőfokokat, és kinyitotta Emily szobáját. Üres volt, de a poggyásza ott hevert az ágyon. Lement, hogy ellenőrizze a fürdőszobát, de ott sem volt. Visszatért a szobába, átkutatta a csomagokat, felismerte néhány ruhadarabját, és meglepetésére a saját jelvényét is megtalálta. Tehát idejött, rendben, de most már biztos elment. A kérdés csak az, hogy hova? Zsebre vágta a jelvényt, bezárta a bőröndöt, és levitte. – Itt volt, de semmi jele annak, hogy most is itt lenne – dobta a kulcsot a pultra.

109

Ana Leigh


– Mi van, ha elrejtőzött, amíg maga itt van? – a recepciós idegesen körbepillantott. – Elment. A bőröndjét bizonyítékként lefoglalom. – Ahogy akarja, mister. Nekem nem kell – Nem bánja, ha itt hagyom a bőröndjét és a saját csomagomat, amíg körülnézek a városban? – Csak nyugodtan, majd figyelek rá. Josh kilépett az ajtón, amikor a férfi utána kiabált. – Hé, mister, biztos benne, hogy a nő nem kószál itt valamerre? – Az életemet tenném rá. – Egy fikarcnyit sem érdekel a maga élete, mister. A sajátomat féltem. Josh még a gondolatától is rosszul lett, hogy a fickónak egész életében hátrafelé kell majd tekintgetnie félelmében. – Ember, azt hiszem, nem ő a baltás gyilkos, csak hasonlít rá. Ugyan jól elnadrágolta a pasasát, de nem aprította fel. Gyorsan elment, és az istálló felé tartott, de itt sem volt nagyobb szerencséje. Az istállómester nem látta Emilyt. – Volt valaki, aki lovon vagy bricskán ment el innen ma reggel? – Nem. Éppen azt mondtam a feleségemnek a reggelinél, hogy az üzlet nem megy valami jól. – Mi van a menetrenddel? – Hétfőn és pénteken érkezik a dél felé tartó kocsi, és reggel hatkor megy tovább. Az északra induló kocsik kedden és szombaton jönnek, reggel tíz órakor. – Éjjel semmi? – Semmi. Az óráját is hozzájuk igazíthatná. Vonatok sem jönnek máskor. A hét nagy részében tíz óra után semmilyen közlekedési eszköz nincs, amivel el lehetne hagyni a várost. – Mindenesetre, ha felbukkanna, és lovat vagy bricskát akarna bérelni, akkor értesítsen, rendben? – Josh egy pillanatig sem hitte, hogy Emily ezt fogja tenni. De akkor hol a pokolban lehet? Sem múlt éjjel, sem ma reggel nem lovagolt el innen; kocsi sincs ezekben az időpontokban és a vonat sem állt meg a városban, hogy felvegye. Ha logikusan végiggondolja, még mindig a városban kellene lennie, de a hatodik érzéke azt súgta neki, hogy Miss Emily Lawrence már elment Sand Rockból. Az étterem előtt várt, hogy kinyisson. Húst és tojást rendelt, és amikor a tulajdonos kihozta neki a reggelit, megmutatta Emily fotóját. – Most sötét a haja. Látta itt? – Naná, hogy emlékszem. Bőségesen megfizette, amit evett, de az egyik legjobb szalvétámat vitte magával. Mi az ördögöt tervezhetett a lány, tűnődött Josh evés közben. Miután befejezte a reggelit, a boltba ment. Emlékezett, hogy a legtöbben úgy buktak le, hogy valamit vettek maguknak. A tulajdonos Emily képe fölé görnyedt. – Nem, nem láttam. Biztosan emlékeznék egy ilyen szép nőre. – Biztos benne? Most sötét a hajszíne. – Az nem tesz semmit. Egy csinos lány mindig csinos, akár világos a haja, akár nem. Tegnap egy idegen járt csak itt, de nem ez a nő. – Vett valamit?

110

Ana Leigh


– Ja – válaszolta a boltos. Josh várt, míg nyilvánvaló nem lett, hogy neki kell feltennie a következő kérdést. – És mit vett? – Az idős férfi elgondolkodott. – Nem emlékszem pontosan. – Valami ennivalót? Vagy ruhát? – Nem emlékszem, mi volt az. – Szappan? Sampon? – Ha belegondolok, valami köze volt a vízhez, csak nem ugrik be. Különben, mi a gond? Nem ugyanaz a nő. Josh látta, hogy semmire nem megy, és feladta. – Nos, köszönöm, uram – megfordult, hogy elmenjen. – Hé, várjon csak, már emlékszem. Egy kulacsot vett. – Egy kulacsot? – Mondtam, hogy valami köze volt a vízhez. – Köszönöm – mondta Josh, és kiment a boltból. A nő biztosan Emily volt. Josh visszament a szállodába. A poggyásza, a szalvéta és egy kulacs? Egy kirakós játék darabjai voltak, és valami közük volt egymáshoz. Otthagyta a jelvényét is, hogy a férfi megtalálhassa. Talán játszik vele? Hirtelen rájött! Gyalog ment el! Ezért hagyta ott a csomagot, ezért vett kulacsot a víznek, és valószínűleg ételt csomagolt a szalvétába. A kérdés már csak, hogy melyik irányba mehetett? Josh a kocsiállomás felé sietett, és ellenőrizte, milyen messze vannak a szomszédos városok Sand Rocktól. Délre aligha ment, mert biztos volt benne, hogy a férfi arra követi a nyomát. Tehát keletre vagy nyugatra ment. Az egyik város negyven, a másik ötven mérföldnyire volt innen. Az egyetlen hely, ahova gyalog el tudott menni, Las Vegas volt, ahonnan elszökött. Talán visszament oda? Josh elvigyorodott. Fogadni mert volna, hogy pontosan ezt tette. Te kis boszorkány, mormolta magában. Jegyet vett az északra menő vonatra tíz órára, majd a szállodába sietett, hogy összeszedje a csomagokat. Emily okos volt, de nem eléggé.

111

Ana Leigh


16. fejezet

Winslow, Arizona

E

mily nagyon elégedett volt önmagával. Két napja hagyta el Sand Rock városát, és minden úgy ment, ahogy eltervezte. Rose-nak hála, haja megint természetes fényében ragyogott, és úgy ment el Las Vegasból, hogy senki nem látta. Ez a csésze kávé, amit most ivott, majdnem olyan jó volt, mint amihez hozzászokott a Harvey-házban. Ezekbe az éttermekbe nem ment be, mert MacKenzie biztosan ott keresné először. Az életed olyan, amilyenné teszed, merengett. Mindenkinek magának kell megterveznie életét, különben mások teszik meg helyette. Évekkel előbb el kellett volna mennie otthonról, és nem hagynia, hogy apja hatalmaskodjon fölötte. Apja a világ összes MacKenzie-jét utána küldheti, akkor sem számít, mert most már ő gondoskodik az életéről. A titka az, hogy tiszta fejjel gondolkodjon, és ne hagyja, hogy bárki megfélemlítse, még a jóképű Pinkerton-ügynökök sem. Különösen egy olyan jóképű detektív, mint Josh MacKenzie. Ha Őt be tudja csapni, akkor bárkit. Vajon mit csinálhat most az a véreb MacKenzie. Nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy a férfi valahol Texasban mutogatja a fényképét az embereknek, miközben ő itt ebédel és kávézik. Arizona a nyugat legszélén volt. A következő postakocsival továbbmegy, míg nem talál egy olyan városkát, amelyik tetszik neki, és ami még fontosabb, ahol munkát talál. Az asztalra dobott néhány érmét, aztán elindult, de döbbenten állt meg, és hitetlenkedve nézte az ajtóban álló férfit. – Szóval, megint találkozunk, Miss Lawrence – mondta Josh, és megbökte a kalapját. Arcán elégedett mosoly tűnt fel, és letette bőröndjét. Emily ösztönösen el akart rohanni mellette, de a férfi elállta az útját. Kétségbeesetten nézett körül, de az étteremben csak egy fiatal férfi üldögélt az egyik sarokban. Húsz év körüli és olyan volt a testfelépítése, mint Joshnak, lehet hogy elbírna vele. Látszott, hogy érdekli, amit lát, mert Josht figyelte. Emily abban reménykedett, hogy szövetségest talál benne, és odasietett hozzá. – Kérem, segítene nekem? Az a férfi ártani akar nekem. Megpróbáltam elmenekülni előle, de mindig követ. – Örömmel teszem, hölgyem – mondta a fiatal férfi. Felállt, és Emily látta, hogy valóban elég magas, talán még magasabb is néhány hüvelykkel, mint MacKenzie. – Mister, ez az ifjú hölgy szeretne elmenni. Örülnék, ha félreállna az ajtóból. Josh arcáról eltűnt a vigyor, és hidegen nézett a férfira. – Én pedig örülnék, fiam, ha a saját dolgaiddal törődnél. Ez csak a hölgyre és rám tartozik. – Már nem. A hölgy a segítségemet kérte, zöldfülű. Itt, a vadnyugaton nem látjuk szívesen, ha egy férfi rosszul bánik egy hölggyel. Álljon félre és engedje elmenni a kisasszonyt, vagy összegyűröm azt a csinos ruháját. Josh felhördült. – Bocsáss meg, fiam, ha nem ijedek meg tőled.

112

Ana Leigh


– Figyelmeztetem, nem szeretem, ha „fiamnak” nevez. – Fogadjunk, hogy az „ostoba” megszólítást sem szereted, de azt hiszem, sokan hívnak így. – Tudod, te piperkőc, értesz hozzá, hogy felidegesíts egy férfit. – Egy férfit? Nem szoktam megverni a gyerekeket, de az ülepeden ott lesz a csizmám nyoma, ha nem húzol ki innen gyorsan, fiam. – Na ez az – a fiatal férfi keze a csípője felé nyúlt. – Eddig elengedtem volna, de remélem, tudod, hogyan kell használni azt a vasdarabot, ott a derekadon, mert ez a harc az utcán folytatódik. Emily eltátotta a száját. – Vasdarabot? Mire gondol? – Ne törje azt a csinos kis fejét, hölgyem. Akkora lyukat csinálok rajta, hogy egy csorda is keresztülférne. – Lyukat? Jóságos ég, csak nem akarja lelőni? – Bizony hogy azt akarom, hölgyem. Ha végeztem vele, nem fogja többé zaklatni magát. – Le tudná foglalni, amíg kimegyek innen? – Persze – nevetett a férfi. – Egy lövéssel nagyon jól le lehet foglalni mindenkit. Emilyt eddig szórakoztatta a társalgás, de a helyzet most veszélyesre fordult. A két férfi arról beszélt, hogy lelövik egymást. Az egyikőjük akár meg is halhat! Jóságos Isten, most mi tegyek, gondolta kétségbeesetten. – Ezt nem kell megtennie – kiáltotta rémülten. – Csak azt akartam, hogy húzzon be neki egyet, vagy ilyesmi, de nem akarom, hogy bárkit is lelőjenek. – Hölgyem, ez nekem öröm. Itt, a vadnyugaton nem tűrjük, ha zaklatják az asszonyainkat. – De én nem vagyok a maga asszonya – sikította Emily. – Úgy értem, nem itt lakom, keletről jöttem. A férfi megbökte a kalapját. – Minden rendben, kis hölgyem, ezt nem rovom fel önnek. A lány látta, hogy az étterem tulajdonosa összefont karokkal a pultnak támaszkodik, és őket figyeli. Hozzá fordult segítségért: – Maga nem tesz semmit? – Dehogynem. A saját dolgommal foglalkozom. Ez pedig az étterem irányítása. – Miért nem nyugszol le, fiú – javasolta Josh. – Nem akarlak bántani. – Azt kérdeztem, tudod-e, mit tegyél azzal a vasdarabbal, piperkőc. – Persze, de ennek nem kell bekövetkeznie. – Naná, hogy kell! Idejössz ezekben a flancos ruhákban, megriasztod a hölgyeket, és még szájalsz is. De most vége a szerencsédnek. Gyerünk kifelé. – Nem – kiáltotta Emily, és megragadta a fiatal férfi karját. – Hagyja abba! Hazudtam. Nem akar nekem ártani. – Nincs értelme védelmeznie, mert már túl késő, hölgyem. Olyan dolgokat mondott, amiket egy igazi férfi nem tűrhet el. Emily Joshhoz sietett. – Kérlek, Josh, ne tedd ezt – könyörgött könnyes szemmel. – Egyikőtök meghalhat. – Erre akkor kellett volna gondolnia, Miss Lawrence, mielőtt hazudni kezdett. Emily arcán csorogtak a könnyek, amikor a férfiak után indult.

113

Ana Leigh


– Sajnálom. Kérlek, könyörgöm, elmegyek veled, Josh, ha abbahagyod ezt az őrültséget, mielőtt tovább fajul. – Hallotta a fickót, Miss Lawrence. Már nem lehet megállni. Emily sírva térdre ereszkedett, amikor Josh elővette a pisztolyát. – Nos, kiszámoljuk a tíz lépést, aztán megfordulunk és tüzelünk – mondta a fiatal férfi, és ő is elővette pisztolyát. – Mint a régi párbajhősök, mi? – kérdezte Josh nyugodtan. – Igen, piperkőc, úgy van. Régi párbaj. Emily döbbenten figyelte a rémálmot, ahogy a két férfi kiszámolta a tíz lépést, megfordult, és felemelte a pisztolyát. A lélegzetét is visszafojtotta, becsukta a szemét, és várta a lövéseket. – Bumm, halott vagy – kiáltotta a két férfi egyszerre. Emily kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a férfiak nevetni kezdenek. Aztán egymáshoz léptek, kezet ráztak, és egymás vállát lapogatták. – Istenem, Zach, mikor is játszottuk utoljára a Régi Párbajt? – Azt hiszem, kedves unokatestvérem, van annak már tíz éve is. Emily alig állt a lábán, és még mindig a rémálom hatása alatt állt. Ez nem igaz – nem lehet igaz. Szédülve nézett Joshra. – Ti ismeritek egymást? – Bizony, Miss Lawrence. Ez itt az unokatestvérem, Andrew Zachary MacKenzie, de mindenki csak Zachnak szólítja. – Az unokatestvéred! – a valóság megdöbbentette, és a düh forró hulláma söpört végig rajta. Zsibbadtsága lassan elmúlt. – Lelkiismeretlenek vagytok. Van fogalmatok róla, mit éltem át? – Ugyan, Miss Lawrence, nem túl kritikus? Nem habozott, hogy bebörtönöztessen, és a hazugságai miatt meg is verhettek volna. Ezen nincs mit szépítgetni. – Elmondanátok nekem is, miről van szó? – kérdezte Zach. – Te még mindig a Pinkertonnak dolgozol, nem? – Igen. Miss Lawrence lelépett otthonról, és magával vitte apja pénzének egy részét is. Azért béreltek fel, hogy találjam meg, és vigyem haza. – Mr. MacKenzie… Zach – fordult Emily hozzá. – Próbáltam meggyőzni a maga csökönyös és hajthatatlan unokatestvérét, hogy nem loptam el az apám pénzét: amit magammal vittem, azt anyám hagyta rám. Az apám hazudott, ha másképp mondta. – Azt hiszem, a hazugság gyakori a maguk családjában – vigyorgott Zach. Emily dühösen pislogott. – A magukéban pedig az ostobaság! Zach Joshra vigyorgott, és rákacsintott. – Hűha! A kis hölgynek van vér a pucájában, mi? Az ilyen egy kanál csukamájolajat kapott volna Maude nénitől. – Maude? Aki szanatóriumban nevelt fel téged… hát az biztos, hogy ezt tette volna. – Miss Lawrence – mondta Josh –, ha mindenáron beszélni akar, akkor miért nem ismétli meg azokat a könyörgéseket, amelyekkel meg akart állítani minket? Főleg azt az ígéretet szeretném hallani, hogy velem jön. Az tetszett a legjobban. Emily csak bámulta. – Ó, ha lenne egy pisztolyom, lelőném magamat, és téged is, te… te nagylelkű kopó! – meglökte a férfit, aki hátraesett, egyenesen a lóitatóba, csak a lábai látszottak ki.

114

Ana Leigh


Emily csípőre tette a kezét, és elégedetten vigyorgott. – Azt hiszem, MacKenzie, a ló a másik felét szokta belemeríteni. Zach MacKenzie nevetve csapkodta az oldalát, de Josh gyilkos tekintettel nézett rá. Felállt, folyt róla a víz. Emily megérezte a veszélyt. Védekezőn kinyújtotta a kezét, hogy visszatartsa a férfit. – Véletlen volt. Josh tovább jött felé, és a szemében égő tűz veszélyesnek ígérkezett. Emily megfordult, és berohant az étterembe. Megpróbálta bezárni az ajtót, de Josh csizmája megakadályozta ebben. Kirúgta az ajtót, mire Emily egy asztal fedezékébe menekült. A férfi tovább üldözte, a tulajdonos közben előjött, és egy fakanalat rázott feléjük. – Maguk ketten összepiszkolják a padlómat. Vagy leülnek és rendesen viselkednek, vagy tűnjenek el innen. – Megyünk már – mondta Josh. Keresztülugrott az asztalon, és megragadta Emily karját. – Zach, hozd a csomagokat, a szállodába megyünk, át kell öltöznöm. – Hölgyem, maga tényleg kezdő – mondta a tulajdonos, és a fejét rázta. Emilynek elég baja volt a két MacKenzie-vel, nem volt türelme még a tulaj kritikáját is meghallgatni. – Hogyan, kérem? – mondta fagyosan. – Hölgyem, ennek itt senki nem ugrott volna be. Senki nem hinné, hogy ez az ember ilyen texasi tájszólással keletről jött – mondta a tulajdonos, majd visszacsoszogott a konyhába. Josh erősen fogta, miközben kivezette az étteremből a szálloda felé. Emilynek rohannia kellett, hogy lépést tudjon tartani a két férfival, mert ha elesik, Josh talán úgy vonszolja végig az úton. Josh bejelentkezett, a recepciós közben kíváncsian nézegette a hármast. Emily reménykedett benne, hogy a két zilált férfi és a vonakodó nő látványa felkelti a férfi gyanúját. – Hármójuknak csak egy szoba kell? – Igen – felelte Josh. – Ez egy tisztes hotel, uram. Nem engedünk meg semmiféle gyanús trükköt. Akármit is forgatnak a fejükben, jobban tennék, ha az Alhambrában próbálkoznának, a város másik végében. – Nekem tetszik ez a hotel – mondta Josh harciasan. Elővette a jelvényét. – És most a kulcsokat. – Természetesen, MacKenzie detektív – a recepciós szolgálatkészen megköszörülte a torkát. – Meddig kívánnak itt maradni? Josh elmosolyodott. – Ameddig eltart. Emily sikítani szeretett volna, amikor látta, hogy Josh kétértelmű szavait mennyire félreérti a recepciós. – Egy dollár lesz. Nem számítunk fel semmit a… szóval, a vendégeiért. – Igazán nagylelkű, Mr. Morris – válaszolta Josh, miután gyors pillantást vetett a pultra kitett névtáblára. – Tizenkettes szoba, fel a lépcsőn, a folyosó végén. Ott jobban maguk lehetnek – Morris gyengéden elmosolyodott, és átnyújtotta a kulcsokat.

115

Ana Leigh


Miközben mentek fel a lépcsőn, Josh még mindig szorosan fogta Emily karját. – Nincs szükségem a segítségére – jelentette ki a lány, és le akarta rázni magáról. – Nem a segítségemet ajánlottam fel, Miss Lawrence, csak biztos akarok lenni benne, hogy nem lök le a lépcsőről. – Ez úgy hangzik, mintha egy tigrist fognál a farkánál – mondta Zach. – Igen, vagy mint egy kígyót a fejénél. A szoba csinos volt, egy ágy, egy éjjeliszekrény, és Emily nagy megkönnyebbülésére egy szék is állt benne, amire rögtön le is ült. Nem mintha nem bízott volna a két MacKenzie-ben, a recepciós célozgatása nem nyugtalanította. Ha el akar menekülni tőlük, akkor neki kell uralnia a helyzetet. Biztosan van benne annyi ész, hogy kijátssza ezt a két texasi félbolondot, csak meg kell nyugodnia, és gondolkodnia. Becsukta a szemét, lassan és mélyen lélegzett, közben megpróbálta kizárni a férfiak hangját. Mikor érezte, hogy megnyugodott, kinyitotta a szemét, aztán talpra ugrott. – Mit csinál? Josh MacKenzie meztelen volt, eltekintve alsónadrágjától és a Stetson kalaptól. Nedves nadrágját félredobta, és Emilyre nézett: – Leveszem a nadrágom. – Előttem! – Becsukta a szemét. – Nos, most már nincs becsukva. – Akkor gyorsan hunyja le újra, hölgyem, mert most ez következik – Josh az alsónadrágjához nyúlt. – Durva és elviselhetetlen alak maga, MacKenzie. – Nem, hölgyem, csak texasi – mondta Zach, jól mulatva. – Ó, maga is ugyanolyan szörnyű! – fakadt ki Emily dühösen. Karját összefonta a mellén, és lábával ütemesen dobolni kezdett. – Maguk, MacKenzie-k nem tisztelik a nőket? – Dehogynem – mondta Zach. – Ezért leszek olyan kedves, és megmondom, mikor fordulhat meg. – Maga is ugyanolyan ostoba, mint az unokatestvére! Emilynek figyelmeztetnie kellett magát arra, hogy maradjon nyugton. Ha elveszíti az önuralmát, szabadsága is veszélybe kerül. Ha el akar szökni ettől a két erkölcstelen degenrálttól, újabb tervet kell kitalálnia. Az „oszd meg és uralkodj” elv nem működik; a két férfi láthatóan közel áll egymáshoz. A fiatalabb vak engedelmességgel követi unokatestvérét. – Most már megfordulhat, hölgyem – mondta Zach. Emily újra leült, és rendezte gondolatait. Bosszúsan pillantott Joshra. A férfi levette háromrészes öltönyét, helyette inget és farmert húzott. Megjelenése egészen megváltozott: sokkal természetesebb lett ezekben a darabokban, kicsit szakadt, és – Emily gyűlölködve ismerte be – sokkal szexisebb és jóképűbb. – Mit csinálsz itt, Arizonában, Zach? – kérdezte Josh. Emilyt egyáltalán nem érdekelte, miért hagyta ott Zach Texast, és a saját gondjain töprengett, miközben a férfi válaszolt: – Cole-t keresem. – Talán szénbányász akar lenni? – Nem az ércre gondolt, Miss Lawrence – mondta Josh.

116

Ana Leigh


Emilynek most sok szénre lett volna szüksége, ha fel akarta volna olvasztani jeges tekintetét. – Cole az unokatestvérünk, hölgyem, Cleve bácsikánk és Adee nénikénk legidősebb fia. Hat hónappal ezelőtt hagyta el otthonát, a család azóta nem látta, és semmit sem hallott felőle. – Talán szándékosan tette, nem? Maguk, MacKenzie-k, nagyon szeretnek másokat hazavinni, akár akarják, akár nem. – Ő még csak tizenhét éves, Miss Lawrence – mondta Josh, és meg sem próbálta elrejteni mérgét. Aztán aggódó hangon Zach-hoz beszélt: – Bárcsak tudtam volna erről előbb. – Cleve bácsi megpróbált utolérni téged, de a Pinkerton-ügynökség azt mondta, hogy megbízatásod van, ezért felajánlottam, hogy majd én megkeresem Cole-t. – És van valami nyom? – Igen, El Pasóban összefutottam Webb Paige-dzsel. Látta Cole-t itt, Winslow-ban. Azt mondta, az unokatestvérünk egy vad társaságban volt. Ezért jöttem ide, és megtudtam, hogy a banda délre lovagolt el. – Az ördögbe! – káromkodott Josh. – Bárcsak veled mehetnék, de haza kell vinnem ezt a gazdag hölgyet az apukájához. – Én is örülnék a társaságodnak. A kölyökben mindig volt valami vadság. Emlékszel arra a vasárnap reggelre, amikor fogadott Billy Parsonsszal, hogy eltalálja a toronyharangot? Meg is tette – Zach lelkesen beszélt. – Kiürített egy egész tárat, és egy lövést sem tévesztett el. Fel is rázta az egész várost. – Igen, és szegény Adee nénit majdnem kirúgták a hölgyek segélyegyletéből emiatt – válaszolta Josh vidáman. – És mi van azzal, amikor… Emily nem figyelt rájuk tovább. A saját problémáját kellett megoldania, és nem foglalkozhatott mások ifjúkori visszaemlékezéseivel. Amikor elindultak, hogy egyenek valamit, még mindig nem tudott kitalálni egy jó tervet. – Megint maguk hárman? – az étterem tulajdonosa morgott, és lecsapta eléjük az étlapot. – Nem akarok semmi bajt. A mai ajánlat kukoricás marhahús és káposzta. Josh bólintott. – Ez megfelel. – Remélem, van olyan jó, mint anya főztje – mondta Zach, amikor a tulajdonos elment. – Igaz, Garnet néni remek szakácsnő. – A te édesanyád is az, Josh. Emlékszem, amikor kis kölykök voltunk, mindig ott álltunk az ajtóban, és vártunk, amikor Honey néni azokat a nagy süteményeket készítette. – És mindig adott nekünk egy nagy csésze hideg tejet – mosolygott Josh vidáman. – Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára anya cukros süteményéből. – Most is süt ilyet, és ugyanolyan finomak. A kisebb gyerekek most is ott állnak az ajtóban. Itt az ideje, hogy a hazajövetelre gondolj, és újra egyél belőle. Emily egész idő alatt azt hallgatta, hogy a két férfi az otthonukra és a családjukra emlékezik. Mindketten honvággyal küszködtek, és ez Emily szívébe markolt. Arra gondolt, milyen jó lehetett az életük, hogy szerető családban nőttek fel: szülők, testvérek,

117

Ana Leigh


nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek. Ő maga egyetlen gyerek volt, és apja testvérét is csak egyszer látta, aki szintén olyan anyagias volt, mint az apja. Annyira belemerült a férfiak hallgatásába, hogy alig vette észre, amikor végeztek az evéssel. Egész idő alatt eszébe sem jutott, hogy szökésén töprengjen. A szomszédos asztal mellől hangos nevetés hallatszott, fél tucat cowboy éppen vacsorázott. Josh most éppen Zachra figyelt, és a cowboyok talán tudnának segíteni neki a szökésben. De hogyan? Valamit gyorsan ki kell találnia, mert Zach azt mondta, hogy a vacsora után elmegy a városból. Egy kis incidensre volt szükség. A másik asztalhoz nézett, és látta, hogy az egyik cowboy őt bámulja. Emily rámosolygott, mire a férfi elvigyorodott, és megbökte a kalapját. Amikor Harvey-lányként dolgozott, elég sok ilyen vigyort látott, hogy tudja, mi rejtőzik mögötte. Csábítóan pillantott a férfira, és ez hatott, mert a cowboy újra elvigyorodott, és kacsintott. Emily szemérmesen elmosolyodott, és elfordult. Nem sok időbe telt, és a férfi megjelent asztaluknál. – Elnézést. Josh és Zach abbahagyta a beszélgetést, és felnézett a férfira. Emily nem nézett oda. – Bocs, emberek, de remélem, nem bánják, ha beszélek a kis hölggyel. Josh Emilyre pillantott, aki tágra nyílt szemmel, ártatlanul nézett. Josh egy pillanatra sem vette be. – Most éppen miben töri a fejét, Miss Lawrence? – Mégis, miről beszél, MacKenzie? – Magának van valami ötlete, Zach? Zach vigyorgott, de egy szót sem szólt. – Sajnálom, cowboy, de a hölgyet nem érdekli – mondta Josh. – Nekem nem ez a benyomásom. Hadd beszéljen a kis hölgy is. – Hallotta, mit mondtam. Tűnjön el, cowboy – parancsolta Josh dühösen. – És mi van, ha nem akarok? Josh mély levegőt vett, és lassan kifújta. – Nem akarok verekedést, barátom, úgyhogy menjen csak vissza szépen az asztalához, és mindenki békésen és nyugodtan befejezi a maga vacsoráját. A cowboy láthatóan hajlott erre. Emilynek gyorsan ki kellett találnia valamit. – Ó, te jó ég, ez olyan ijesztő volt, azt hiszem, el fogok ájulni – fel akart kelni, de Josh visszanyomta a vállánál fogva. – Üljön le, Miss Lawrence. Legalább annyira nem fog elájulni, mint én. – Így nem lehet bánni egy hölggyel – mondta a cowboy. – Lelökte Josh kezét Emily válláról, és talpra rántotta a férfit. Zach felmordult, és felállt. – Az ördögbe is, ember, miért akarja ezt tenni? A harc azonnal kitört, és a másik öt cowboy és Zach is beszállt. A két MacKenzie egymásnak vetett háttal küzdött. Emily lassan az ajtó felé hátrált, miközben a repkedő székeket, az összetört tányérokat és a földre esett ételt kerülgette. Hirtelen egy kéz fonódott a karjára. – Azt már nem, hölgyem – mondta a tulajdonos. – Nem megy innen sehova. A levegőbe lőtt. Mindenki megállt, és őt figyelte. – Elég volt. Maguk tönkretették az éttermemet, és innen addig senki nem megy el, míg nem kapok egy tízdollárost az okozott kárért.

118

Ana Leigh


– Ez nem a mi hibánk – mondta az egyik cowboy. – Ők kezdték. – Fikarcnyit sem érdekel, ki kezdte. Nyúljanak a zsebükbe, addig nem mennek el. – Ugyan már, Charlie, te is tudod, hogy a pénzünket csak a hónap elején kapjuk meg – mondta az egyik férfi. – Akkor majd a börtönben megvárjátok. – Kifizetem a kárt – mondta Emily, aki bűnösnek érezte magát. Ha elmenekült volna, MacKenzie fizetett volna ki mindent; de most, hogy terve csődöt mondott, az a legkevesebb, hogy kifizeti a kárt. Tárcájába nyúlt, és előhúzott egy tízdollárost. – Oké, tehénpásztorok, mehettek – tette zsebre a pénzt Charlie. – És ne gyertek vissza, amíg meg nem tanultok viselkedni. A cowboyok felvették kalapjukat, és kiözönlöttek. Amikor elmentek Emily mellett, megbökték kalapjukat, és elégedetlenkedve pillantottak Joshra és Zachra. Amikor a két férfi is felvette kalapját, a tulajdonos kijelentette: – Maguk hárman nem mennek sehova, ha csak a börtönbe nem, míg fel nem takarítják ezt a rendetlenséget. Josh és Zach összeszedegette a székeket, de Emily nem engedelmeskedett ilyen könnyen. – Szó sem volt takarításról. – Mihelyt megláttam, azonnal tudtam, hogy maga gondot fog okozni, hölgyem – mondta Charlie. – Akkor kellett volna bilincset raknom magára. – Valóban? Mit gondol, ki maga? A seriff? – Jól mondja, hölgyem – előhúzta a jelvényét a zsebéből. – Charlie Bowes seriff. Vagy felkaparja azt az ételt, vagy a rácsok mögött találja magát. Emily letérdelt, és kezdte felszedegetni az ételt a földről. – És ne próbálja megvágni magát a törött tányérokkal, mert az sem menti fel a munka alól. Josh és Zach nevetett, Emily pedig a fogát csikorgatta. Amikor végre mindent eltakarítottak, Charlie elküldte őket, hogy maradjanak távol az éttermétől. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha megyek, és megkeresem Colet-t – mondta Zach, amikor kimentek. Megveregette Josh vállát. – Kösz a verekedést. Mióta elhagytam Texast, nem volt részem ilyen élményben. – Zach, honnan tudja, hogy Cole még mindig azzal a bandával van? – kérdezte Emily. – Nem mondhatnám, hogy tudom, de ez az egyetlen nyom. Emily szemrehányóan pillantott Joshra. – Micsoda szégyen, hogy az unokatestvére nem segít magának, pedig olyan, mint egy véreb. Csak éppen azzal van elfoglalva, hogy olyan bűnözőket kergessen, mint én. – Ön is megkönnyíthetné a munkámat, ha együttműködne – mondta Josh. – És ha megígérném, hogy itt maradok, amíg visszajön? – kérdezte Emily. – Majd ha fagy – Josh könnyedén félresöpörte a javaslatot. Zach-hal együtt elmentek az istállóba, amikor a lovat felnyergelték, a két férfi kezet rázott. – Ha elkapod Cole-t, rugdosd haza egészen Texasig, Zach. – Ezt akartam tenni.

119

Ana Leigh


– Bárcsak veled mehetnék. Maradjunk kapcsolatban. Ha vissza tudom vinni Miss Lawrence-t New Yorkba még a hét vége előtt, akkor csatlakozom hozzád, hacsak addig el nem kapod. – Azt én is szeretném. Zach Emilyhez fordult, és megérintette a kalapját. – Nagyon örvendtem, hölgyem. – Sok szerencsét, Zach – felelte. Furcsa, de komolyan is gondolta. Érezte, hogy a két férfi aggódik unokatestvéréért. – És ne aggódjon Josh miatt – vigyorgott a férfi. – Ezt nem tudom megígérni – magának sem tudta megmagyarázni, miért, de felágaskodott, és egy puszit nyomott Zach arcára. – Menjen Isten áldásával. Az utcán álltak, és figyelték, ahogy Zach ellovagol. Emily elkapta Josh pillantását, és még soha nem látott ennyi vágyódást senkinek a tekintetében.

120

Ana Leigh


17. fejezet

– Most hova megyünk, MacKenzie? – kérdezte, amikor Josh karon fogta, és elindultak. – Vissza a szállodába. Reggel hat órakor felszállunk a vonatra, és nem akarom lekésni. – Remélem, nem akarsz megint egy szobában lenni velem az éjszaka? – Pontosan ezt akarom. Nem veszítem szem elől, Miss Lawrence. – Ez felháborító – mondta Emily, amikor beléptek a szállodába. – Még te sem lehetsz annyira faragatlan, hogy kompromittálj egy hölgyet, és arra kényszerítsd, hogy veled töltse az éjszakát. – A hölgy már kompromittálta magát. Lopott. – Ó, mi értelme veled észérvekkel beszélni? – Emily undorodva fordult el. A recepciós helyeslően nézte, ahogy felmennek a lépcsőn. Josh bezárta az ajtót, és felmutatta a kulcsot: – Jegyezze meg: én, kulcs, zseb. Csak hogy tudja, ha megint valami trükköt forgat a fejében – ezzel farmerzsebébe süllyesztette a kulcsot. Emily levette a kalapját, és a poggyászába tette. – Remélem, MacKenzie, nem gondolod azt, hogy megosztom veled az ágyat. Te hol akarsz aludni? Josh jót mulatott rajta, amivel még jobban feldühítette. – Azt reméltem, hogy felajánlod az ágy másik felét. – Nos, te csak… – félbeszakította a mondatot. Talán nem viselkedett ésszerűen. Amióta a férfi felbukkant Winslowban, ő csak kellemetlen és vitatkozó volt. Talán jobban tenné, ha kedvesebb lenne a férfihoz, és az együttérzésére számítana. Csak van valami gyenge pont a kemény izmok alatt. Látta a tekintetét, amikor a családjáról beszélt. Leült az ágy szélére, és arra gondolt, milyen lesz hazatérni. Nem kellett sokáig várnia, a könnyek szinte azonnal megjelentek. Lehajtotta a fejét, és a szemét törölgette. – Miért sír? – kérdezte a férfi. – Nem sírok – szipogott érzelmesen, és letörölt egy könnycseppet. Josh elétérdelt. – Nézd, Em… izé… Miss Lawrence, nem beszéltem komolyan. A székben fogok aludni. – Nem ezért sírok. Neked boldog otthonod volt, nem tudnád megérteni. Én nem bírom ki, ha haza kell mennem; az apám kegyetlen és zsarnokoskodik. – Talán megüt néha? – Josh szemében aggodalom látszott. – Megüt? Meg szokott verni. – Hány éves, Miss Lawrence? – Huszonhárom – szipogta. – Akkor törvényesen nem kényszeríthet arra, hogy maradj. Add vissza neki a pénzét, és menj el otthonról. Emily még hazug könnyeit is elfelejtette dühében. – Hányszor mondjam még: nem vettem el a pénzét! A pénz, amit magammal hoztam, az enyém. Az anyám hagyta rám. 121

Ana Leigh


– Te ezt mondod – Josh talpra segítette Emilyt. – Szép színjáték volt, majdnem olyan jó, mint Las Vegasban. Sajnos ez sem vált be. Beismerem, majdnem sikerült meggyőznöd, egészen addig, amíg arról nem beszéltél, hogy vernek otthon. Ha apád helyében lennék, örülnék, hogy megszabadultam tőled. – Ó, te vagy a legdühítőbb férfi, akivel valaha találkoztam. Nem hiszem, hogy egy nő el tudna viselni két ilyen férfit egy életen keresztül, mint téged és az apámat – azzal az ágyra vetette magát. Emily felébredt és felült az ágyban. Néhány másodpercig zavartan nézett körbe. Hogyan alhatott el? A szobában sötétség honolt, kivéve a nyitott ablakon beáramló holdsugarat. A gyenge fényben látta MacKenzie körvonalát a székben. Remélte, hogy az ágy nem fog nyikorogni, és óvatosan felkelt, aztán az ajtóhoz osont. Zárva volt, és eszébe jutott, hogy Josh a kulcsot zsebre tette. Ki kell jutnia innen, de hogyan? Az ablakhoz lopódzott, és kinézett, hogy lássa, mi van kint. Az utca kihalt volt, de a szoba a második emeleten volt, és erkély ugyan tartozott hozzá, de lépcső nem. Mindent a maga fontossági sorrendjében, döntötte el. Megragadta a poggyászát, és átlendült az ablakpárkányon. Áthajolt az erkély korlátján, hogy lássa, merre menekülhet. Egyedül egy tölgyfában reménykedhetett, amely az épület végénél állt. Emily ledobta csomagját a földre. Mély levegőt vett, kinyúlt, és megragadta az egyik ágat. Néhány másodpercig csak lógott, majd lábával elért egy ágat, és lassan le tudott mászni. Elégedetten vigyorgott, leporolta a kezét, felvette csomagját, és elindult az istálló felé. Az egyetlen lehetősége az volt, hogy olyan gyorsan ellovagol innen, ahogy csak tud, mielőtt MacKenzie felébred. Az istállómester nem örült neki, hogy ilyen kései órában felébresztették. – Hölgyem, hova megy ilyenkor, éjjel? – Szeretem az éjszakai sivatagot – mondta. – Ezért viszi magával a táskát is? Nem kölcsönzők lovat magának. Úgy néz ki, hogy nem kapnám vissza. – A táskámban a festőkészletem van, mert festek, és a holdfényes sivatagot akarom megörökíteni. – Én meg Buffalo Bill vagyok. – Akkor megveszek egy lovat, Mr. Bill. Melyiket adja el? A férfi egy kancát mutatott neki az egyik bokszban. Emily hitetlenkedve rázta a fejét. – Ez öregebb, mint Matuzsálem. Tud még egyáltalán ügetni? – Boglárka remek öreglány. Még nagyon sokat tud menni. Akarja, vagy nem? – Mennyibe kerül? – Hetvenöt dollár és vele adom a nyerget és a kantárt. – Hetvenöt dollár! Ez rablás. Látom, ebben a városban még nem dugtak rács mögé minden bűnözőt. – Nagyon találó beszéd egy olyan nőtől, aki éjjel menekül el a városból. Mit csinált, elemelte egy pasas pénztárcáját? – Természetesen nem. – Döntse el, hölgyem, vagy megyek vissza aludni. – Rendben – míg a férfi felszerszámozta a lovat, Emily elővette a kalapját, a kendőjét és a pénzét. Néhány perc múlva már a kancán lovagolt észak felé.

122

Ana Leigh


Fogalma sem volt, mikor ébred fel MacKenzie, és veszi észre, hogy elszökött, ügetésre bírta a lovat, de az sajnos csak tíz percig állta, utána meg kellett állniuk pihenni. Továbbmentek, immár jóval lassabban, és gyakran megálltak. – Jól bírod, Boglárka – veregette meg a ló nyakát. – Sajnálom, öreglány, tudom, hogy fáradt vagy, de nekünk, lányoknak össze kell tar tanunk. Ez a férfiak világa, és ők nem tesznek mást, csak kihasználják a mi jó természetünket. De szerintem erre te is rájöttél már. Mikor a nap felkelt, se ház, se város nem látszott. Fogalma sem volt, merre vannak, de folyamatosan ment észak felé. Egy óra lovaglás után a kanca nem engedelmeskedett a gyeplőnek. – Mi az, Boglárka? – kérdezte Emily, és leszállt a lóról. Talán túl fáradt már, hogy továbbvigye? A kanca elindult, Emily üldözni kezdte, de megnyugodva látta, hogy az állat felfedezett egy vízlelő helyet a csalitban. – Okos kislány – mondta örömmel. – Biztos megérezted a vizet. Csillapította a szomját, aztán leült, és egy fának támaszkodott. Lehunyta a szemét, és pihenni próbált. – Itt aztán valóban békés, nem igaz, Boglárka? Nem értem. Van víz, a táj gyönyörű; de ez a legkihaltabb hely, ahol valaha voltam. Valaki biztosan él itt. – Igen, öt mérföldnyire északra van egy város. Emily felnézett, és Josh MacKenzie-t pillantotta meg, aki lemosolygott rá. Tudnia kellett volna, hogy elkapja. – Milyen kár, hogy egy kígyó is van itt, Boglárka. – A Paradicsomban is volt, Miss Lawrence – mondta Josh. A vízhez sétált, és meglazította a ló nyergét. – Annyi eszed sincs, hogy lekantározz egy lovat, amíg pihen? – a homlokára csapott. – Ó, milyen bolond vagyok. Hiszen neked megvan a lovászod, aki megteszi helyetted – levette a nyerget, és félredobta. – Gyűlölöm látni, ha valaki rosszul bánik egy állattal. – Szóval, te csak a nőket zaklatod, MacKenzie? A férfi szemében düh csillant. – Próbára teszed a türelmem, kisasszony. És sok időt vesztegetsz el – a saját lova nyergét is levette, mire a ló a vízhez poroszkált. Amikor mindkét állat teleitta magát, a gyeplőjüket egy fa törzséhez kötötte. Letelepedett Emily mellé, és megkérdezte: – Szóval, miért is csináltad ezt a bolondságot, Miss Lawrence? – Úgy döntöttem, hogy lovagolni fogok, és kész. Nagyon szép itt a környék. Talán emlékszel, mondtam neked, hogy mennyire szeretem a vadnyugatot. – Igen, emlékszem, hogy mondtad, de azt hittem, az is csak egy a sok hazugság közül. Emily feléje fordult. A férfi becsukta a szemét, a hátán feküdt, karját a feje alá tette. Bár pihent, vibrált benne az életerő. Emily hirtelen kényelmetlenül tudatában volt Josh férfias vonzerejének. Melegség öntötte el, mellében és nőiességének legmélyén bizsergést érzett. Talpra ugrott, és a vízhez sietett. A víz mellett térdelve elővett egy zsebkendőt, és megnedvesítette, hogy lehűtse homlokát és arcát. Amikor Emily felkelt, Josh résnyire kinyitotta a szemét, hogy lássa, mit csinál. Látta, hogy megtörli az arcát, aztán felemeli a haját, és a tarkóját is megnedvesíti. Josh ágyéka megfeszült.

123

Ana Leigh


Egek, milyen gyönyörű volt! Most először látta szőke hajkoronáját, és hihetetlenül zöld szemét végre nem rejtette el az ormótlan szemüveg. A látványtól még a lélegzete is elakadt. Mindent el kell követnie, hogy ellenálljon a kísértésnek. Múlt éjjel, amikor figyelte, hogyan alszik, már gyakorolhatta az önmegtartóztatást. A Las Vegas-i piknik óta küzdött egyre növekvő vágyával. Semlegesnek kell maradnia, és nem hagyhatja, hogy személyes érzelmei befolyásolják. De ezt hogyan valósítsa meg, amikor ahányszor csak ránéz, mindig megkívánja? Minél előbb végeznek ezzel az átkozott üggyel, annál jobb. Becsukta a szemét, és megpróbálta elűzni Emily látványát lelki szemei elől… ahogy meztelenül állt a tavacska mellett. Érezte a lány kihívó illatát, mielőtt az megérintette volna. Hajának selyme arcát simogatta. – Tudom, hogy miért üldözöl mindig, Josh. Tudom, mit is akarsz tőlem valójában. Hangja perzselően csábító volt, és mielőtt Josh válaszolhatott volna, szája az övére tapadt. Ajka lágy és nedves volt. Tökéletesen illett a férfi szájához. A lány nyelve vette át az irányítást, az ő nyelvével viaskodott, és addig csókolta, míg homlokában és ágyékában forrón nem lüktetett a vér. Keze lágy volt, mint a bársony, mikor inge alá csúsztatta, és felhúzta. Lehajtotta a fejét, és nyelvével mellkasát cirógatta, kezével közben a farmer gombjait babrálta. A férfi teste mindenütt forró volt, érzékisége lángra gyújtotta. Meg akarta érinteni a lányt, de túl nehéznek érezte a kezét, és moccanni sem tudott, úgy feküdt ott, mint egy leláncolt rab, és az édes kínt élvezte, miközben imádkozott, hogy soha ne érjen véget. – Állj! – kiáltotta a lány. – Ne, ne állj meg. Ne állj meg – kérte. – Gyere vissza! Gyere vissza, Boglárka! – hangja lassan elenyészett. Boglárka! Josh kinyitotta a szemét, és felült. Az inge nedves volt az izzadtságtól. Látta, hogy Emily a két lovat üldözi, amelyek elügettek. Talpra ugrott, és dühösen a földhöz vágta a kalapját. – Átkozott! Az ördögbe is! – káromkodott. Hogyan aludhatott el ebben az időben? Kezével ágyéka felé nyúlt: nehéznek és teltnek érezte. Emily abbahagyta az üldözést, és visszatért a vízhez. Amikor odaért, MacKenzie ráförmedt: – Hogy a pokolba szabadulhattak el? – Honnan kellene tudnom? Josh megragadta a vállát, Emily megvonaglott fájdalmában. – Te engedted el őket, igaz? Hölgyem, szemernyi ész sincs a fejedben. – Vedd le rólam a kezed. Hogyan merészelsz ilyen durván bánni velem? Josh elengedte, megfordult, és felvette a kalapját. A combjához csapkodta, hogy leporolja, aztán a fejébe nyomta, és megint Emilyhez fordult. – Megint el akartál menekülni, igaz? – kérdezte nyugodtan. Emily nem igazán hitte, hogy annyira összeszedett, mint mutatta magát. – Mégis, mit vártál, mit teszek, ülök és malmozom, amíg fel nem ébredsz? – Tehát elengedted mindkét lovat. Nagyon okos, Miss Lawrence. – Én csak a tiédet engedtem el, és elkergettem. Valahogy Boglárka is elszabadult, és követte. A te hibád, hogy nem jól kötötted meg a gyeplőt.

124

Ana Leigh


– Miss Lawrence, én egy texasi farmon nőttem fel, és tudom, hogyan kell kipányvázni egy lovat. – Remek. Kioldoztam Boglárka gyeplőjét, és amikor fel akartam nyergelni, elszaladt, és a te lovad után ment. Josh szótlanul felemelte nyergét és a hozzászíjazott csomagját. Vállára vetette, és elindult az úton. – Miért viszed a nyerget is? – Miss Lawrence, egy cowboy soha nem hagyja el a nyergét. Ez a legfontosabb tulajdona a ló után. – De te már nem vagy cowboy, MacKenzie. Te csak egy aljas, lelkiismeretlen vadászkopó vagy. A következő városban minden bizonnyal találunk postakocsit vagy vonatot; akkor meg minek cipelni a nyerget? – Remélem, a lovak nem mentek túl messze – Josh csak ment tovább. Emily tudhatta volna, hogy sokkal makacsabb, minthogy megfogadná a tanácsát. Csak a logikát használta, hogy olyan ártatlan áldozatokat kerítsen kézre, mint őt. – Mr. MacKenzie – kiáltotta. – Mi lesz az én nyergemmel és a csomagommal? A férfi megállt, és utálkozva megfordult. – Hölgyem, ha kell az a nyereg és a csomag, akkor majd cipeli maga. – De azt mondtad, hogy a legközelebbi város öt mérföldnyire van innen. Ha nem találjuk meg a lovakat, én nem tudom olyan sokáig cipelni ezt a nehéz nyerget. – Erre gondolhattál volna akkor, amikor szabadon engedted a lovakat – sarkon fordult, és tovább ment. Emily összehajtogatta a kendőjét, és elrakta a poggyászába. Felvette a nyerget, a térde majdnem összecsuklott, ahogy a vállára vetette. A kalapja elcsúszott, azt is megigazgatta, aztán a férfi után indult. Furcsa, de alig volt nehezebb, mintha egy gyereket vinne a vállán, bár még soha nem tett ilyet. Még soha nem vett gyermeket a karjába. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy nem tud lépést tartani MacKenzie hosszú lépteivel. Ezt a férfi is észrevette, mert lassabban ment, és vigyázott, hogy ne kerüljön túl messze tőle. Hogy még rosszabb legyen helyzete, a sarkán levő vízhólyag felrepedt, és komoly fájdalmat okozott. Emily úgy érezte, már tíz mérföldet megtettek, és odakiáltott az előtte menetelő férfinak: – Mr. MacKenzie, már legalább öt mérföldet tettünk meg. Biztos, hogy a jó irányba megyünk? – Látsz más utat? Egyébként eddig legfeljebb csak egy mérföldet mehettünk. – Ha ez igaz, akkor én nem vagyok teherhordó öszvér – megállt, és ledobta a nyerget. Leoldozta róla a csomagját, a nyerget pedig ott hagyta a földön. Akárki is jön erre, az övé lehet. Emily bicegett, hogy sarkát kímélje, és hamarosan elértek egy táblát, amin az állt: „Tarnation, 1 mérföld”. Egy dombra mutatott nyugat felé. – Mi a baj? – kérdezte Emily, amikor Josh összehúzott szemöldökkel megállt. – Különös. Azt hittem, van még néhány mérföld vissza. Emily csettintett ujjaival. – Tarnation, ez remek! Rosszul számoltad, detektív. Azt hiszem, itt az idő, hogy beszolgáltasd a jelvényedet, és abbahagyd a bűnözők kergetését. Add át üdvözletem apámnak – elindult az úton.

125

Ana Leigh


– Nagyon vicces, Miss Lawrence. Szabadna megtudnom, miért bicegsz? – kérdezte Josh, és Emily nyomába eredt. A lány nem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy a férfi megtudja, vízhólyag nőtt a sarkán, amikor a húsz mérföldet megtette Las Vegas és Sand Rock között. – Azt hiszem, kavics van a cipőmben. – Nem lenne okosabb kirázni, mielőtt tovább mész? Emily megint pattintott ujjaival, és felkiáltott: – Tarnation, miért is nem jutott eszembe! Tovább ment fölfelé a hegyen. A sarka annyira fájt, hogy sírni szeretett volna. – Nézd meg az utat – panaszkodott Josh. – Alig használták. – És mi a furcsa abban? Hány emberrel találkoztunk, mióta eljöttünk Winslow-ból? – Eggyel sem. Emily felhúzott szemöldökkel felelte: – Pontosan, MacKenzie. – Ott legalább keréknyomokat lehetett látni, amelyek azt bizonyították, hogy azt az utat használják. Ez csak egy kisebb csapás. Fogadni mernék, hogy elfordították a táblát. – Tarnation! Ki tenne ilyet ebben a városban? Josh utálattal nézett rá. – Ez nem szórakoztató, Miss Lawrence. Hamarosan háztetőket pillantottak meg, és amikor felértek a dombra, egy táblát láttak Tarnation felirattal. Emily győzedelmesen mosolygott, és körülnézett. A szája tátva maradt meglepetésében. – Nos, Tarnation, Miss Emily – szólalt meg Josh mellette. – Pears Tarnation egy szellemváros.

126

Ana Leigh


18. fejezet

– Ó, egek! – Emily felsóhajtott, és végigment a poros, kövezetlen úton. Tanácstalanul nézett körbe, és a tucatnyi épületet figyelte, amelyek összevissza álltak. Némelyiknek a teteje is megsérült, és a nyikorgó ajtók kifordultak sarkaikból. Az egyik ház falán egy lánc tartotta a „Szálloda” feliratot. Emily lehajolt, hogy elkerülje a csapkodó szárnyakat, amikor belépett az épületbe, és hallotta, hogy a padlón apró lábak surrannak. A földet, a recepciós pultot és a rozoga lépcsőt vastag por borította. Emily köhögött, és be kellett fognia száját és orrát, amikor egy kis szellő porfelhőt kavarva meglebegtette a rongyos, foszlott függönyöket a törött ablak előtt. Fellépett az első lépcsőfokra, de visszahőkölt, amikor néhány egér szaladt ki alóla. – Én nem bíznék meg abban a lépcsőben – figyelmeztette Josh. Az egerek már elvették Emily felfedezőkedvét, és ellépett onnan. – Mit gondolsz, mióta ilyen elhagyatott ez a hely? – Szerintem legalább huszonöt éve. – Azon tűnődöm, miért mehetett el minden ki? A férfi megvonta a vállát. – Ki tudja. Talán az indiánok űzték el őket. Emily megborzongott. – Vagy mindenkit megöltek. Josh a fejét rázta. – Nem. A hely kihalt. Elmentek innen. Kimentek, és benéztek még néhány épületbe. Emily elmosolyodott, mikor a tucatnyi egér elmenekült. – Szerencsére, ha ezek a kis dögök jelen vannak, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nincsenek kígyók – mondta neki Josh. – Aranyosak, nem? Josh meglepettnek tűnt. – Te mindig is vonzódtál a rágcsálókhoz, Miss Lawrence? – Csak mióta téged ismerlek, MacKenzie. Továbbment, és korgó gyomra arra emlékeztette, hogy tegnap este óta nem evett. – Gondolod, hogy a városka lakói hagytak itt valami konzervet? – Kétlem – a férfi a bolt felé indult, közben Emily tovább vizsgálódott, mert egy barlangszerű valami az utca végén vonzotta. Bedugta fejét az ajtón, és látta, hogy tényleg barlang. Kíváncsian belépett. A gyenge fényben látta, hogy nem túl mély. Vajon mi célt szolgált? – Miss Lawrence, hol vagy? – kiáltotta Josh. – Itt benn – szólt ki. Josh megjelent az ajtóban. – Gyere ki innen. Ezek a régi bányák nem biztonságosak. – Nem hiszem, hogy ez egy bánya. Nincsenek vájatok, és nem is túl mély. Még a hátsó falat is látom innen. Nézd, padlója is van – mondta, és lábával dobbantott.

127

Ana Leigh


– Ne! – kiáltotta a férfi, és megragadta Emily karját, ahogy a fa recsegése visszhangzott. A lány felsikoltott, mikor a padló összeomlott, és egy mély lyukba zuhantak. Joshra zuhant, aki átölelte esés közben. – Megsérültél? – kérdezte a férfi, amikor visszanyerte a lélegzetét, és a por is elült. – Én… nem hiszem. A tested megvédett esés közben – suttogta, és a szemébe nézett. Közel voltak egymáshoz, és elvarázsolta a zafírkék szín, melyet most látott először ilyen közelről, mióta levetette vastag szemüvegét. – És te? – Megtudom, ha felülök. Emily öntudatlanul is közelebb húzódott izmos testéhez. Jó érzés volt, biztonságos. Furcsa, de mindig fenyegetőnek érezte a férfi magasságát, de most ugyanabból az erőből biztonságot merített. – Talán ha felülhetnék… – javasolta Josh. – Ó, persze! – Emily lemászott róla, és a férfi óvatosan felült. – Semmim nem tört el – felállt, és megmozgatta a vállát. – Nos, most már tudjuk, miért ilyen elhagyatott a város: a kút kiszáradt. – Úgy érted, ez volt a kút? – Nagyon úgy néz ki – lehajolt, és felvette a kalapját. Emily rájött, hogy a saját kalapja félrecsúszott, és szinte teljesen eltakarja a szemét. Leült a fal mellé, és igazgatni kezdte. – Miért nem veszed le ezt a nevetséges kalapot? – Ezt én is megkérdezhetném tőled – válaszolta Emily megbántottan. Ez volt a kedvenc kalapja, a többit mind Las Vegasban hagyta. – Nem érted a vadnyugati kultúrát, hölgyem. Egy cowboy kalapja legalább olyan fontos neki, mint a lova. – Azért, hogy megkülönböztesse őket egymástól, ugye? – Nos, sok különböző stílus van, és mindenkinek megvan a maga ízlése – Josh összeszedegette a leesett fadarabokat. – Én úgy értettem, a lovat és téged, MacKenzie. Josh felkapott egy kisebb deszkát, és a falhoz vágta. – Elfelejthetjük, hogy ezeknek a deszkáknak a segítségével mászunk ki innen – felnézett a kút peremére. – Legalább tizenkét láb magas. Megint szép kis slamasztikába kevertél minket. – Sajnálom, nem volt szándékos. Nem kellene olyan gonosznak lenned. – Mondtam, hogy nem biztonságos, de a gazdag kislány nem fogadja meg mások tanácsát. Tegyél meg nekem egy szívességet, és szólj az egyik szolgádnak, hogy segítsen. Pokolian szeretnék kijutni innen. – Nem kellene ennyire profánnak lenned – jelentette ki Emily. A férfi olyan dühösnek tűnt, mint aki képes lenne megfojtani, ezért Emily bölcsebbnek tartotta, ha nem szól többet. A férfi csak bámulta, mire a lány idegesen igazgatni kezdte a kalapját, és leporolta a ruháját. Lopva Joshra pillantott, és látta, hogy a sötét tekintet még mindig rá szegeződik. A férfi hirtelen talpra ugrott, és lerúgta az egyik csizmáját. – Vedd le a ruháidat. – Mit mondtál? – kérdezte Emily döbbenten. – Hallottad. Vedd le a ruháidat.

128

Ana Leigh


– Nem? – jóságos ég, a férfi megőrült, haragjában meg akarja őt erőszakolni. Lekapta az egyik cipőjét, és fegyverként meglengette: – Figyelmeztetlek, MacKenzie, ha közelebb jössz, ennek a cipőnek a sarka a szemed helyén fog kikötni. – Ne idegeskedj, hölgyem. Azért kellenek a ruháid, hogy kötelet készítsek belőlük, úgyhogy mozgás. Szeretnék kijutni innen, amíg világos van. Emily túlságosan is zavarban volt, hogy mentegetőzzön. Habozva levette a mellényét és a szoknyáját, majd hagyta, hogy a földre essen. A férfi már alsónadrágra vetkőzött. – Ne felejtsd el a harisnyáidat. Minden darab segít. – Nem érdekel, mit mondasz. Az alsóruháim rajtam maradnak, és remélem, te sem akarod levenni az alsónadrágodat. Emily megkönnyebbülve látta, hogy a férfi leül, és összekötözi a ruhadarabokat. Odadobta neki a mellényét és a szoknyáját. – Gyerünk – mondta Josh türelmetlenül. – mozogj már. Képzeld azt, hogy egy ablakon mászol ki. Emily elfordult, és levette a harisnyáit, majd azokat is odadobta a férfinak. – Tessék. – Az alsószoknyát is, Miss Lawrence. Mikor mindegyik ruhadarabot összekötötte, néhányszor kipróbálta a csomókat, míg meggyőződött róla, hogy elég szorosak. A kötelet Emily nyaka köré tekerte. – Rendben. A vállamra veszlek, és remélem, eléred a kút peremét. Kösd oda a kötél egyik végét valahova, a másikat meg ereszd le, és én is kimászok. – Mihez kössem? – Fogd meg a nyergemet. A szálloda előtt hagytam. Hozd ide, és kösd a nyeregkápához, aztán ülj rá a nyeregre. Az a súly már megtart – térdre ereszkedett. – Állj mögém, és add ide a kezedet. Emily engedelmeskedett, és a férfi erősen megragadta a kezét. – Oké, mássz fel a vállamra. A lány lába remegett, amikor fellépett a vállára, és a férfi felemelte. – Le fogok esni! – kiáltotta. Néhány másodpercig bizonytalanul állt, és megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. – Nem fogsz leesni. Szorosan foglak – felelte Josh nyugodtan. – Nyugodj meg, Emily, és szólj, ha biztosan állsz. Akkor én is felállok. Amikor Emily érezte, hogy a térde nem akar összecsuklani, azt mondta: – Rendben, kész vagyok. Josh lassan felállt. – Milyen közel vagy a peremhez? – Éppen kilátok rajta. – Át is kell másznod. El kell engednem a kezedet, és a fejemre kell állnod. – A fejedre? Te megőrültél. Nem tudok a fejeden egyensúlyozni. És ha elengeded a kezemet, le fogok esni. – Nem kell egyensúlyoznod a fejemen, csak éppen rá kell lépned egy pillanatra. Nem fogsz leesni. Majd megtámasztom a hátadat. Most pedig engedd el a kezemet, lépj a fejemre, aztán rugaszkodj el. – Nem tudok. A fejeden van a Stetson. – Az ördögbe! Rúgd le onnan.

129

Ana Leigh


Emily néhány kísérlet után sikeresen lerúgta a kalapot. – Oké, édes, nagyon jól csinálod. Most lépj a fejemre. A lába megint remegni kezdett, amikor fellépett Josh fejére. – Vedd le a kezedet a fenekemről, MacKenzie. – Csak itt tudlak megtartani – felelte a férfi. – Kimászol végre? – Mindent megteszek, amit tudok. Emily lába megcsúszott, amikor megpróbált elrugaszkodni a fejéről. – Ne így. Összelapítod az orromat. Vedd le a lábad az arcomról – kiabálta a férfi. – Nem tehetek róla, megcsúszott a lábam. Josh mindkét kezével erősen megfogta Emily hátsó felét, és fellendítette. A lendület elég volt ahhoz, hogy a lány feje és válla a perem széléhez kerüljön, és onnan már hason csúszva ki tudott mászni. – Kinn vagyok! – néhány másodpercig csak feküdt, és levegőért kapkodott. Felállt, letekerte a kötelet a nyakából, és lepillantott. – Hozd ide a nyerget – kiabálta Josh. Fejére tette a Stetsont, leült, és visszavette a csizmáit. Emily cipőit is felhajigálta, majd várt. Öt perc múlva Emily még mindig nem tért vissza, és Josh gyanút fogott. Talán megint elszökött? Nem, biztosan nem hagyná őt itt, hogy éhen és szomjan haljon. Újabb öt perc telt el, és még mindig semmi nem történt. Josh mindenfélének elmondta, és tanácstalanul nézett körül. A deszkák nem fognak segíteni. A zsebébe nyúlt, elővette a zsebkését, és lyukakat fúrt a falba, hogy kimászhasson. Nem nagyon hitt benne, hogy sikerülni fog, de kétségbeesésében mindent megpróbált. Egyszerre csak Emily feje bukkant fel a perem szélénél, fején most is azt a nevetséges kalapot viselte. – Visszajöttem. – Hol a pokolban voltál? – Mit gondolsz, ki bukkant fel? Boglárka. El kellett kapnom. Az Isten küldte ide, gondolta Josh hálásan. – Oké, tedd rá a nyergemet, és kösd hozzá a kötelet, aztán dobd le. – Már megtettem, MacKenzie. Vigyázat ott lenn! – kiáltotta, és levetette a kötelet. Josh elkapta a végét, lábát a falnak támasztotta, és hagyta, hogy a többit Boglárka végezze el. Amikor kimászott, megölelte Emilyt. – Megcsináltuk! – nem is gondolkodott, ha nem lehajolt, és megcsókolta. Ez hiba volt. Az öröm hirtelen és pillanatnyi volt, és Josh csak egy gyors, spontán puszit akart adni neki, de túl régóta éhezett már ajkának ízére. Megízlelte lágyságát, édességét, és Emily ugyanilyen mohón válaszolt, mely meglepte Josht, de tetszett is neki. Tudta, hogy abba kellene hagynia, de nem volt rá képes, és még inkább csókolta. Tudata elhomályosult, és a szenvedély vette át az öröm helyét. A vágy ellenállhatatlanul söpört rajta végig. Emily elhúzódott, és egy hosszú pillanatig csak nézte. Zöld szeme fénylett, és zavartnak tűnt. Josh ostobán érezte magát, mint egy iskolás fiú az első csókja után – de a teste nem egy fiúé volt, és a fájdalom az ágyékában erősen emlékeztette erre. Elengedte Emilyt, és inkább a lovat ölelte meg. – Boglárka, kislány, ha most a Triple M-nél lennénk, egész további életedben lóherén élnél – megveregette a ló nyakát, majd visszafordult Emilyhez.

130

Ana Leigh


A lány már elkezdte kibogozni a kötelet, hogy felvehesse a ruháit. Josh önkéntelenül elvigyorodott. Micsoda látvány: mezítláb, fehér gyapjú alsóruhában, de az a vicces kalap kifogástalanul áll a fején. Micsoda látvány – és a vigyort lassan forró pillantás váltotta fel. – Köszönöm, Em – szólalt meg. A segítségét, vagy a csókját? Nem volt biztos benne. Még soha nem érezte magát ilyen bizonytalanul hatéves kora óta. – Fogadok, nem hitted, hogy visszajövök – szólalt meg Emily. Mosolygott, de szeme komoly maradt, és tekintetét a férfira szegezte. – Felmerült a gondolat – ismerte be Josh. – Az enyémen is, MacKenzie – mondta tömören, aztán felvette az alsószoknyáját, hátat fordított neki, és tovább öltözködött. Leült, hogy felvegye a harisnyáját és a cipőjét. Hólyagos sarka fájt, és a gondolatát is gyűlölte, hogy megint felvegye a cipőket. Már a harisnyánál tartott, amikor Josh megkérdezte: – Mi történt a sarkaddal? Kivörösödött. – A sarkam… á, biztos lehorzsolódott, amikor a dombon másztam. – Hadd nézzem. Emily berántotta a lábát a szoknyája alá. – Én már megnéztem. Rendbe fog jönni. – Em, hadd nézzem meg – mondta türelmesen. Emily kelletlenül kidugta a lábát, és Josh a kezébe fogta. Nagyon szép keze volt, Emily ezt már az első pillanattól észrevette. Hosszú ujjai voltak, körmeit rövidre vágta. Amikor megérintette, a tenyere meleg volt, és… Emily gondolatai összekuszálódtak. Utálta azért, amit tett, és most is tesz vele, ugyanakkor volt benne valami vonzó, amit nem tudott letagadni. A csókja megrázta Emilyt, és ez fordítva is ugyanígy volt. Lehet, hogy naiv, de a férfi testének válaszát felismerte. Hogy lehet az, hogy bár mindketten becsapták egymást, még mindig ilyen izgalmat éreztek, ha ajkuk összeért? És az a csók izgató volt. Emily vére felforrósodott a gondolatra. Kezét ajkához emelte, mely még mindig a csóktól remegett. Akár tetszett nekik, akár nem, nem tagadhatták le, hogy valahol mélyen vonzódnak egymáshoz, és ezt nem hagyhatták figyelmen kívül. Minden percben, melyet együtt töltöttek, ez az érzés csak fokozódott. Bárcsak meg tudná győzni arról, hogy az igazat mondja. Josh gyengéden tartotta a lábát, érintése olyan gyógyító volt, mint egy orvosság. Összeráncolt homlokkal tanulmányozta a hólyagot. – Elég rosszul néz ki. Mióta van? – Mondtam már: akkor horzsolódott le, amikor a dombon másztam felfelé. – Ez nem horzsolás, Miss Lawrence. Miss Lawrence. Szóval, megint üzleti hangon beszélnek egymással. Szerette, amikor Emnek szólította. Olyan gyengéden hangzott, és bensőségesen. Képzelete megint elszabadult. Itt volt az ideje, hogy véget vessen ennek az őrültségnek. – Rendben, ez egy vízhólyag. – És nem volt semmilyen kavics a cipődben. – Nem – ismerte be. – Nem volt kavics, csak ez az átkozott hólyag! – Ez ma fakadt ki. De akkor szerezted, amikor azt a kis sétát megtetted Sand Rockból Las Vegasba.

131

Ana Leigh


– Miféle sétát? Nem tudom, miről beszélsz. – Egy nagy hibát követtél el, hölgyem… a kulaccsal. – Ugye nem azt vártad, hogy megteszek húsz mérföldet víz nélkül? Josh mindent kitalált. Emily semmit sem tudott eltitkolni előle, a férfi szinte a gondolataiban olvasott. Jobban tenné, ha nem hagyná, hogy a képzelete továbbra is mindenféle bolondságokat találjon ki. – Nos, MacKenzie, ha már ilyen bölcs látnók vagy, miért nem használod isteni tehetségedet, és varázsolsz ide valami vizet? Szomjas vagyok. Josh továbbra is a hólyagot nézegette. – Előbb szólnod kellett volna róla. – És mit tettél volna vele? Megpusziltad volna, hogy rendbe jöjjön? – Legalább tettem volna rá valamit, hogy ne legyen szabadon – felkelt, és a csomagjához lépett. Egy kis tégely kenőccsel tért vissza, és könnyedén belemasszírozta a sarkába. – Próbáld megérteni, hogy itt, a vadnyugaton primitívebbek a körülmények, mint egy nagyvárosban. Jobban kell vigyáznod magadra. – Igen, és tőled kell megvédenem magam – és a gyengéd érintésedtől, gondolta Emily, és lehunyta a szemét. Pár másodperc múlva a fájdalom a sarkában enyhülni kezdett. – Azt hiszem, egy darabig jobb lenne, ha nem viselnéd a harisnyádat és a cipődet. Hadd érje a levegő. Emily bólintott. – Ülj itt, amíg összecsomagolok – Josh felvet te a harisnyát és a cipőket, és beleszórta a csomagjába. Felemelte Emilyt, a nyeregbe ültette, aztán megragadta a gyeplőt, és kivezette Boglárkát azon az úton, amelyik Tarnationbe vezette őket.

132

Ana Leigh


19. fejezet

A

mikor elérték a főutat, Josh továbbment előre, és maga mögött vezette Boglárkát. Láthatóan nem akarta megkockáztatni, hogy a lány elmeneküljön, de Emily úgy gondolta, a ló nem tudna sokáig vágtatni. Csendben mentek néhány órán keresztül, és még mindig nem láttak egy várost vagy embert sem. Josh láthatóan elégedetlen volt, amikor megálltak pihenni, és mikor a földre dobta a nyerget, Emily jól látta, hogy mérges. Nem hibáztatta a férfit. Még néhány óra, besötétedik, és itt fognak állni víz nélkül. Reggel óta nem ittak, és tegnap este óta nem ettek semmit. – Olyan éhes vagyok – mondta. – Állandóan az a káposzta és a krumpli jár a fejemben, amit tegnap a tányéromon hagytam. Bárcsak megettem volna mindet! Vissza kellett volna mennünk Winslowba. Mostanra már ott lennénk. Josh megfordult, és dühösen meredt rá. – Nem, Miss Lawrence, soha nem kellett volna eljönnünk Winslowból, ha már erről van szó. Ha nem menekültél volna el, mostanra már Las Vegasban lehetnénk. De hála neked, étel és víz nélkül bolyongunk itt, ebben az átkozott arizonai sivatagban egy gebével, amin már lovagolni sem lehet – a hangja minden egyes szónál megemelkedett, és a végén már kiabált. – Te jó ég, milyen gyorsan felejtenek! Igazam van, Boglárka? Néhány órával ezelőtt még azt ígérte neked, hogy lóherén élsz ezután – a kanca hátracsapta a füleit, és bánatosan nézte Emilyt. – Nem kellene Boglárkán viccelődnöd, MacKenzie. Ha nem lett volna, még mindig a kút fenekén üldögélhetnél. – És ha te nem lettél volna, Miss Lawrence, akkor soha nem kerültem volna abba az átkozott kútba! A válasz annyira logikus volt, hogy Emily nem talált rá ellenérvet, ezért csendben maradt. Joshnak ez nem volt elég, és tovább folytatta. – Bárcsak rájönnék, mit tettem, amiért ezzel az üresfejű örökösnővel kellett összetalálkoznom! – Talán a foglalkozásod miatt van. Azt hiszem, erre a „költői igazságszolgáltatás” kifejezés illik. Ha azt gondolod, hogy a dühös kitöréseid, a kiabálásod és a vad tekinteted megfélemlít, akkor tévedsz, MacKenzie. El tudtam viselni egy nálad sokkal durvább ember szóbeli zaklatását is: apámét. – Aha, most szóbeli zaklatásról beszélsz. Mi lett a fizikai bántalmazásról szóló történetekkel, feladtad őket? Nem volt semmi értelme vitatkozni vele, akárcsak az apjával. Hátat fordított Joshnak, összefonta karját a mellén, és igyekezett tudomást sem venni róla. Josh leült, és egy gránitsziklának vetette a hátát. Ez az egész átkozott ügy olyan nevetséges. Tudhatta volna előre, amikor elvállalta a megbízatást. Eddig mindig kemény bűnözőkkel került össze. A tolvajok és a gyilkosok kiszámíthatóak, és mindig következetesen cselekszenek. De hogyan is jósolhatná meg bárki is, hogy Emily Lawrence mit fog tenni? Ő a legbosszantóbb nő, akivel valaha találkozott, akár a törvény 133

Ana Leigh


oldalán, akár ellene. Már nem tudta megállapítani, mikor mond igazat, és mikor hazudik. Szinte kettészakadt, mert egyszer meg akarta fojtani a lányt, máskor meg a karjába akarta venni, hogy megvigasztalja. És mindig szerette volna az ágyába vinni, hogy egy hétig csak ott legyenek. Annyira el akart telni vele, hogy utána ne is akarja hallani a nevét sem. És a legjobban ez ijesztette meg. Többé már nem a munkájára koncentrált, és nem kerültek volna ilyen lehetetlen helyzetbe, ha csak a kötelességére figyelt volna. Jobban megőrült saját magától, mint amennyire a lány megőrjítette. A lány volt a felelős azért, hogy idekerültek, de ő maga is elkövetett jópár hibát a nap folyamán. Azonnal vissza kellett volna mennie vele Winslowba, amikor utolérte. A második nagy hiba az volt, amikor megcsókolta. Nem érdekes, mi volt a szándéka, nem csak kiolthatatlan tüzet gyújtott benne, hanem arról is megfeledkezett, hogy nem volt náluk pokróc a nyereg alá. A szerencsétlen kanca túlságosan szenvedett volna, ha visszarakja rá a nyerget. Ha ez eszébe jutott volna, akkor az egyik csomagban talált volna valamit, amit a nyereg alá tehet. Lassan talpra állt. Még egy ostoba hiba. Leült pihenni, és ettől végtagjai elmerevedtek. Mikor lezuhantak, Emilyre vigyázott, hogy megvédje a sérüléstől, és most az egész teste fájt. Ha nem figyelt volna, akkor a fejére zuhan. Ezentúl ésszerűen kell gondolkodnia. – Itt az indulás ideje, Miss Lawrence. Már csak néhány óra van vissza a naplementéig, és még mindig nem találtunk vizet. – Ezért lehet olyan gyéren lakott ez a terület – mondta Emily, mintha csak egy kényelmes, vasárnapi sétára indultak volna. Legközelebb talán még a fényképezőgépet is kihozza, és képeket készít. – Igen, a vidék eléggé száraz. Itt nem terem meg semmi, és csordákat sem lehet tartani. Innentől viszont gyalog kell menned, Boglárka háta kisebesedett. – Rendben, a gyaloglással semmi bajom. Szerencsére a Long Island-i Kertész Egyesület felkészített a hosszú sétákra. Két évig voltam az elnöke, és mondhatom, legalább több száz mérföldet megtettem. – Mezítláb? Emily könnyed nevetése olyan volt, mint a tavaszi szellő. – Nos, nem igazán. Azt általában a tenger partra tartogattam. De itt is elég homokos a talaj, nem? – felvette a csomagját, és elindult. Josh egy ideig figyelte, ahogy mezítláb menetel az úton. Nagyon bátor, és önkéntelenül is csodálta. Nem sok nő volt, aki megtett volna húsz mérföldet egyedül egy idegen, elhagyott úton a sötétben. A lánynak is eléggé fájhatott a sarka, de nem panaszkodott. Josh a vállára vetette a nyerget. – Igen, Boglárka – mondta, és megfogta a gyeplőt –, van benne mersz, és ha esze is lenne, akkor akár veszélyesnek is mondhatnám. Ezzel Emily után indult. Egy mérföldet tehettek meg, amikor egy szilfákból álló ligethez értek egy vízlelőhely mellett. Emily teleitta magát, majd felállt, és letörölgette a vizet az arcáról, aztán a kalapját igazította helyre. – Ez jólesett. Bárcsak lenne valami harapnivaló, akkor tényleg elégedett lennék. – Egy kis darab szárított marhahús megtenné? – Az milyen? – Ez egy darab hús, amit tartósítanak és fűszereznek. Egy cowboynak mindig van a nyergében ilyen. Nálam is.

134

Ana Leigh


– Azt akarod mondani, hogy egész idő alatt volt nálad étel? – Emily összeszorított fogakkal sziszegett. A férfi elvigyorodott. – Úgy gondoltam, tanácsos csak akkor elővenni, amikor igazán éhes leszel. – Azt gondoltad! Azt gondoltad! Ó, te vagy a legalávalóbb, legalattomosabb férfi, akivel valaha találkoztam. Felemelte a kezét, de Josh kitalálta a szándékát. – Ó, megint nem! – megragadta a lányt, amikor az meg akarta lökni, és a mozdulattól mind ketten a vízbe zuhantak. Néhány másodpercig köpködtek és csapkodtak maguk körül, hogy a felszínen maradjanak. Aztán nevetésben törtek ki, és játékosan lefröcskölték egymást, Boglárka tovább ivott, és nem törődött a bolondozásukkal. Még akkor is nevettek, amikor kimásztak a vízből. Josh leült, és levette a csizmáit, kiöntötte belőlük a vizet, aztán levette harisnyáit is. – Jobb lenne, ha levetnéd a vizes ruhákat, Em. Legnagyobb meglepetésére nem ellenkezett. Josh odaadta neki a csomagját, közben elvigyorodott. – Mi az? – Azt hiszem, eláztattad azt a kis bokrétát a kalapodon. – Ó, a kalapom! – levette a fejéről, és szomorúan nézte. A művirágok annyira eláztak, hogy teljesen lelapultak, és víz csöpögött belőlük. A karimája is tönkrement, itt-ott ki is lyukadt. – Ennek vége – Emily bánatosan nézett Joshra. – Utáltad, igaz? – Nagyon – felelte Josh ünnepélyes arccal. Azt hitte, a lány haragudni fog; ehelyett ne vetésben tört ki. – Mit is várhatnék egy texasi cowboytól? Felvette a csomagját, és a fák közé igyekezett. Josh gyorsan átöltözött, és fát keresett a tábortűzhöz, mikor a lány csatlakozott hozzá. Most már fehér mellényt és szürke szoknyát viselt. – A nap mindjárt lemegy – mondta neki Josh – , úgyhogy szedek össze annyi fát, hogy egész éjjel elég legyen. Itt maradunk, legalább van vizünk. A lány megint meglepte, mert szó nélkül leült, és a haját szárítgatta egy kis ruhadarabbal. Mire visszatért a tüzelővel, Emily már kiteregette nedves ruháikat a földre és a közeli bokrokra. Josh letérdelt, hogy tüzet csiholjon, közben lopva Emilyt nézte, aki a haját fésülte. Leplezetlen csodálattal nézte a lányt. A napfény megcsillant a hosszú fürtökön, és olyannak tűnt, mintha arany köd lenne. – Félelmetesen szép, nem igaz? – kérdezte Emily. – Pontosan – egy hosszú pillanatig eltartott, mire rájött, hogy nem ugyanarról beszélnek. A fennsíkról, ahol voltak, rá lehetett látni a sivatagra, és Emily a homok és a kanyonok pompázatos színeit figyelte. – Amikor a spanyolok először meglátták, úgy nevezték, hogy El Desierto Pintado… a festett sivatag. – Nagyon találó. Mintha az Úr elővette volna az ecsetjét, és befestette volna. – Az előbb valójában a hajadra gondoltam. Olyan színe van, mint a kukoricahajnak. Arra emlékeztet, amikor először láttam meg anyám haját. Emily leeresztette a fésűt, és rámosolygott.

135

Ana Leigh


– Jó az emlékezeted, Josh. Nem voltam túl sokat gyerekek társaságában, de nem hiszem, hogy valaki vissza tudna emlékezni a csecsemőkorára. – Hatéves voltam, amikor először láttam – kérdő tekintetére folytatta. – Nem emlékszem az igazi édesanyámra. Csak kétéves voltam, amikor őt és a nagyanyámat egy farmon megölték egy támadásban. Apám és a nagybátyáim a háborúban voltak akkor. – Ez rettenetes. Te hogyan élted túl a támadást? – Az egyik törvényen kívüli, Juan Morales, aki segített minket, kicsempészett onnan. Elvitt Mexikóba, és ott éltem, amíg apám meg nem talált, két évvel később. Rendőr lett Kaliforniában, és amikor hatéves voltam, feleségül vette Honey Behrt. – Honey Behr! – Az édesanyám. Gyűlölte a nevét – Josh elmosolyodott emlékein. – Az első pillanattól, hogy megláttam, csodáltam őt. – Ezt jó hallani. A gyerekek nagyon sokszor nem szeretik azt a személyt, aki átveszi az anyjuk helyét. – Túl fiatal voltam ahhoz, hogy emlékezzek a vér szerinti anyámra. Te gyakran említed édesapádat, de soha nem beszélsz édesanyádról. – Három évvel ezelőtt meghalt. Nagyon szerettem, és nem felejtem el, hogy mennyire szenvedett attól, ahogy apám bánt vele – egy pillanatra megremegett, és szemét bánat felhőzte el. – Soha nem hagyom, hogy egy férfi úgy tönkre tegye az életemet, ahogy az övét apám. Az a férfi, akihez feleségül megyek, nem helyezhet semmit elém az életében, különösen a munkáját nem. Keserűség vegyült a hangjába, és Josh most először vette észre, hogy közte és apja között nem a pénz elrablása volt a legnagyobb gond. Nem tudta, mi az pontosan, de az ő munkája csak annyi, hogy visszavigye. Tekintete megint a hajára siklott. Emily befejezte a fésülködést, és haja most arany köpenyként borult vállára. – Ezt ne csináld még egyszer, Em. – Mit? – kérdezte. – Ne fesd be többet a hajad. Emily zöld szemébe kíváncsiság költözött, és szótlanul bámulta Josht. A férfi lehajtotta a fejét, és a tüzet piszkálta. Megették a szárított marhahúst, bár nem laktak jól vele, de legalább valamennyire elverték éhüket. Amikor a nap lement, mindenre sötétség borult, és csak a hold gyenge fénye világított valamelyest. Emily elégedetten nyújtózott ki, és komolyan nézte a tűz pattogó szikráit. Persze, az a tudat is jólesett neki, hogy Josh MacKenzie ott fekszik mellette. Kezét a feje alá tette, és a csillagokra bámult. Akármilyen gond és baj vár még rá, nem számít. Csak a pillanat öröme számított. Elégedett sóhaj hagyta el ajkát. – Itt minden annyira békés. – Ugye tényleg szereted a vadnyugatot? – Mit lehet benne nem szeretni? – mormolta félálomban. – A színei, a megdöbbentő formájú sziklák, azok a varázslatos hegyek. Az ilyen pillanatokban valamiféle ősi helynek tűnik, érintetlennek, ahol ember még nem járt. – Ezt nem mondtad volna, ha öt évvel ezelőtt itt lettél volna. – Miért?

136

Ana Leigh


– Hadd mondjam így: nem az Úr festette vörösre ezt a tájat, hanem Geronimo, azoknak a telepeseknek a vérével, akiket lemészárolt. – Ki volt Geronimo? – Biztos olvastál róla az újságban. Egy apacs törzsfőnök volt, ő és követői egy évig kegyetlenkedtek ezen a területen. – Úgy emlékszem, végül megölték. – Elfogták, de nem ölték meg. Előtte azonban sok embert megölt. – Pontosan erre gondolok ezzel a vidékkel kapcsolatban. Elnyeli ezeket a történeteket, mintha soha nem történtek volna meg, és visszatér a maga nyugalmába. Csöndes, és… titokzatos – Emily hangja elhalkult, és álomba merült. Emily érezte, hogy valaki figyeli, és kinyitotta a szemét. Meglátta a férfit, aki ott állt előtte, rézszínű arca vad dühtől lángolt. Félelmetesnek tűnt, de bőre szinte ragyogott a tűz fényében, és arcán látszottak a ráfestett csíkok. Egyenes szálú, fekete haja a vállára omlott, homlokán vörös szalaggal tűzte el. A füle mellé egy sas tollat tűzött. Emily tekintete végigsiklott izmos, arányos testén, amelyen csak egy nadrágot és térdig érő mokasszint viselt. Emily leplezetlen tisztelettel figyelte, míg valami meg nem csillant mellette, és látta, hogy jobb kezében egy tomahawkot lóbál. – Ki maga? – a körülményeket figyelembe véve, csodálkozott, hogy milyen nyugodt a hangja. – Az én népem Goyathlay-nak hív, de ti, sápadtarcúak, csak Geronimónak neveztek – hangja érdes volt, és texasi kiejtéssel beszélt. Emily ámulva nézett. – Tudja, maga halványan ismerős. Talán már találkoztunk? – Ha igen, már nem élnél, hogy ilyen bolondokat kérdezz. – Remélem, nem az a szándéka, hogy rám vesse magát, és megbecstelenítsen. A férfi felhördült. – Túl sokat ihatott, hölgyem. Goaythlay egy hatalmas apacs főnök, és nem adja magját olyan értéktelen sápadtarcú nőnek, aki a saját sátrából lop. Emily dühösen talpra ugrott. – Nem loptam el az apám pénzét! – Ezt mondod te, Hazug Szájú Aranyhajú Asszony. – Ki mondta ezt magának? Fogadok, hogy az a csúszómászó Josh MacKenzie még mindig hazugságokat terjeszt rólam. Továbbá, Mr. Geronimo vagy Goyathlay, nem kellene mások tetteit kritizálnia, ha belegondolunk, hogy maga hogyan viselkedett, amikor feldúlta ezt a vidéket, és meggyilkolta az embereket. A férfi befogta a fülét. – Csönd, Hazug Szájú Aranyhajú Asszony! Geronimo nem fogja meghallgatni a mérgezett nyelvű sápadtarcú asszony szavait. Rosszabb vagy, mint húsz squaw. Nem csoda, hogy egy férfinak sem kellesz. – Gondolom, ezt meg az apám mondta magának. Ez mind csak hazugság – jelentette ki. – Bárkit megkaphattam volna Long Islandon, akit akarok. – Hmmh – dörmögött a férfi, és összefonta karját a mellkasa előtt. – Az apacsok között a harcosok választják ki asszonyaikat, és nem fordítva. Mikor a morgást meghallotta, felkapta a fejét, és csizmájából előhúzott egy kést. – Csitt, Geronimo morgást hallott. Farkas vagy medve lesz.

137

Ana Leigh


– Nem, ez csak az én gyomrom volt. Éhes vagyok. A férfi vadul nézett rá. Emily szíve erősen verni kezdett, amikor fenyegetően közelebb lépett, de szilárdan és bátran megállt a lábán. A férfi arca olyan közel volt, hogy látta szemének színét. Vicces, de eddig azt hitte, hogy az indiánok szeme barna vagy fekete: ez olyan kék volt, mint a zafír. A férfi kinyújtotta a kezét, és megérintette Emily haját. – Soha nem láttam még ilyen szépet – mondta. – Mint a kukorica selymes haja. – Valóban így gondolja? – kérdezte Emily örömmel. – Maga a második, aki ezt mondja nekem ma este. – Tisztelettel fogok bánni vele. – Igazán, Mr. Geronimo? – Emily büszke volt. – És ezt hogyan gondolja? – Feltűzöm egy sátorrúdra. – Sátorrúdra? De nem arra szokták a skalpokat tenni? – Igen. A tiédet nagyon meg fogom becsülni. A legtetejére teszem a Hazug Szájú Aranyhajú Asszony skalpját. Emily bizalmasan mosolygott. – Ó, Geronimo, maga csak incselkedik velem. Tudja, hogy nem tudna megölni. – Nagy meglepetés fog érni. Geronimo nagy harcos. Sok skalpot szerez a csatákban. – De maga is látja, hogy ez nem harc. Ez egy álom. Az én álmom, és nem a magáé. És most az a rész következik, ahol azt kell mondania, hogy nem tud megölni, mert… ööö… – egy pillanatig elgondolkodott, majd győztesen mosolygott. – mert tudja, hogy szerelmes belém. – Geronimo most már biztosan tudja, hogy túl sokat ittál. Eleget beszéltél. Itt az ideje, hogy elváljunk, te pedig megválj a skalpodtól – nevetett. – Geronimo jó tréfát űzött veled. Ő nagyon humoros. Nem érti, az emberek miért nem szeretik. Felemelte a tomahawkot, hogy lesújtson vele. – Várjon! – kiáltotta Emily. – Csak nem akar megölni? Miért nem csókol meg először, és tesz a magáévá? A férfi megrázta a fejét, és hitetlenkedve nézett rá. – Ó, te bolond nőszemély! Olyan jó ember kellene neked, mint Geronimo, de neki most nincs ideje. MacKenzie, a nagy vadász már a nyomában van, úgyhogy Geronimo nagy szívességet tesz neked, és megszabadít a szenvedéseidtől, mert MacKenzie-nek sem kellesz. – Azt maga nem tudhatja! – dühöngött Emily. – Hölgyem, te egy nagyon ostoba sápadtarcú vagy. Keleten kellett volna maradnod, ahova tartozol. Emily keresztbe fonta karját, és dacosan nézett a férfira. – Ugyanannyi jogom van itt maradni, mint magának. – Ezek voltak az utolsó szavaid – felelte, és felemelte a tomahawkot. Emily megragadta a karját. – Ha ezt teszi, akkor maga nem úriember. A férfi a homlokára csapott, a fejét rázta, és azt mormolta: – Geronimo túl bölcs. Nem érti, hogyan kerülhetett ebbe az álomba. Megragadta Emily haját, aki belenézett a fenyegető zafírkék szemekbe. – Ne, hagyja abba! Tudom, hogy akar engem, Geronimo. Ne öljön meg. Kérem, ne öljön meg! – Ébredj fel, Em. Kelj fel.

138

Ana Leigh


Emily kinyitotta a szemét, és ugyanazokba a zafírkék szemekbe nézett, amelyek elsötétültek az aggodalomtól. Josh fölé hajolt, és a vállánál fogva rázta. Emily kiszabadította magát, és félrelökte. – Nem, nem kelek fel. Hagyj békén. – Em, én vagyok az, Josh. Rosszat álmodtál, és azt kiabáltad, hogy ne öljenek meg. Emily bolondnak érezte magát, de még mindig az álom hatása alatt állt. – Maradj ki az álmaimból, MacKenzie – mondta, aztán megfordult, és újra elaludt.

139

Ana Leigh


20. fejezet

J osh hajnalban ébresztette fel. – Menjünk, mielőtt túl nagy lesz a hőség – mondta. Emily a vízhez ment, megmosta az arcát és a fogát, aztán teleitta magát vízzel. A csomagjában még talált elég hajcsatot ahhoz, hogy feltűzze haját. Bár kalapja siralmas állapotban volt, feltette, mert fejét védenie kellett az erős napsütés ellen. Josh hozzálépett, és letérdelt elé. – Hadd lássam a sarkadat – a keze meleg és megnyugtató volt, és gyengéden belemasszírozta a kenőcsöt a bőrébe. Emily nem tiltakozott, amikor leszakított egy darabot az alsószoknyájából, és kötést csinált belőle. – Ez majd megvédi annyira a bőrödet, hogy felveheted a harisnyádat és a cipődet. – Köszönöm – mondta Emily szégyenlősen. Nem értette, miért érzi magát kényelmetlenül, és nem mert a férfi szemébe nézni. Figyelte, ahogy Josh Boglárka hátát is megvizsgálja. Ugyanazzal a gyengédséggel bánt a lóval, mint vele. Bár néha eléggé faragatlan volt, kedvessége elbűvölte Emilyt. Persze, ezt soha nem fogja megmondani neki. – Gondolom, nincs nálad semmi, amit Boglárka nyerge alá tehetnék. – Van egy kendőm. – Az remek lesz. Emily előásta a kendőt, és odaadta neki. – Ez rendben van? – mutatott Josh a csomagjára, és amikor Emily bólintott, felkapta azt is. Összeszíjazta a csomagokat, aztán Boglárka hátára erősítette. – Nem fog ez neki fájdalmat okozni? – Nem, mert nem ér hozzá a horzsolásaihoz. A kendőd majd megakadályozza, hogy a kötél ne dörzsölje. – Mi lesz a nyereggel? – Hátrahagyom. Biztos vagyok benne, hogy még ma elérjük a várost. Menjünk. Nemsokára a hőség fokozódni kezdett. A ritka szellő csak forró levegőt és port fújt feléjük, és ahol lehetett, a sziklák árnyékában mentek. Emilyt csábította a gondolat, hogy levesse a szoknyáját és mellényét, és csak alsóruhában folytassa az utat. Végtére is, a férfi már látta a mellét, és testének legintimebb részeit is felfedezte. Az emlékre forróság öntötte el, és még kényelmetlenebbül érezte magát. Ugyan mit számítana, ha alsóruhában látná? Az legalább annyira jó, mint egy ruha. Éppen készült kigombolni a mellényét, amikor a férfi felkiáltott: – Halleluja! Emily kedvetlenül nézett körül. – Igazán, MacKenzie, nem viselkedhetnél felnőtt módjára? – aztán elpirult, mert látta, hogy a férfi nem feléje néz, hanem valahova a távolba bámul. – Mi az, egy város? – Nem, de látod azokat a magas spirálokat ott? – Azokat a fákat? 140

Ana Leigh


– Sokkal jobb. Azok ott kaktuszok. – Kaktuszok? – Kaktuszok. Vagyis van mit inni és enni. Emily meggyorsította a lépteit. Amikor elérték a kaktuszerdőt, csodálattal bámulta. Némelyikük legalább negyven vagy ötven láb magas lehetett, és hosszú, krémfehér virágaik voltak. Josh elővette a kését, és az egyik kisebb kaktuszon kezdett dolgozni. Mélyen belevágott a törzsébe, és kifaragott egy darabot belőle. – Tessék, szívogasd ezt. Emily elvette, és leült. Óvatosan vette szájába a kaktuszt, és érezte, hogy nedvesség van benne, amit kiszívogathat. Josh kivágott még egy darabot, és a folyadékot a kalapjába préselte. Boglárkához lépett, aki kiitta. – Kész vagy a következő fogásra? – kérdezte Emily tői. – Mire gondolsz? Néhány tojás alakú gyümölcsöt vett le a kaktuszról, felszeletelte, és odakínálta Emilynek. A lány habozott, és bizalmatlanul méregette a darabokat. – Gyerünk, próbáld ki. Nem mérgező – bíztatta Josh, és egy darabot a szájába vett. Az éhség győzött az óvatosság felett, és Emily úgy ette a gyümölcsöt, mintha lédús narancs vagy eper lenne. – Nem értem, hogyan élnek meg ezek a kaktuszok víz nélkül – mondta később, mikor az egyik hatalmas kaktusz árnyékában üldögélt. – A gyökereik mélyre lenyúlnak – mondta Josh. – A földből szívják fel, meg az esőből. Látod, nincs levelük, és a nedvesség nem tud elpárologni belőlük, ezért a vastag törzsük olyan, mint egy víztároló. – Elbűvölő. Ebben az országban minden csodálatos. Mindig azt hittem, hogy a sivatag valami kihalt és élettelen hely, de ez nem egészen így van, igaz? Josh halkan nevetett. – Nos, vannak különféle sivatagok. Azt hiszem, a kaktuszok leginkább nyugaton és Mexikóban találhatók. – Long Island-en egyet sem találnál, az biztos. Josh szedett még néhány gyümölcsöt, és eltette a zsebkendőjébe, aztán Boglárka hátára erősítette. – Itt az ideje, hogy továbbmenjünk. – Igenis, uram – Emily talpra ugrott, és tisztelgett. Josh nem tudta visszafojtani a mosolyt. – Jobb lenne, ha tartalékolná az erejét, Lawrence közlegény. Később még szüksége lehet rá, ha nem találunk egy várost. Újra elindultak. Közlegénynek szólította, gondolta Emily mosolyogva, ez bóknak számított. Alig múlt el dél, amikor megálltak pihenni és ettek egy kis gyümölcsöt. Már majdnem alkonyat volt, mikor egy város tűnt fel előttük. Egy golyókkal tarkított tábla adta tudtukra, hogy Purgatoryban vannak, de Emily fáradt szemében a poros utcák és a napégette épületek olyanok voltak, mint az elveszett Atlantisz városa.

141

Ana Leigh


Kérlek, Uram, ne legyen ez is szellemváros, fohászkodott magában. Hangulata jobbra fordult, amikor meglátta, hogy néhány ember őgyeleg az utcákon, és a házak oszlopaihoz odakötöttek néhány lovat. Purgatory nem volt sokkal nagyobb, mint Tarnation, és amikor felbukkantak, az emberek kíváncsian megbámulták őket. Figyelte Josht, és látta, hogy a férfinak nem nagyon tetszik, amikor elhaladtak a szalon mellett, és néhány durva kinézetű férfi kihajolt az ablakon, hogy lássák őket. Úgy tűnt, könnyen okoznak bajt, és Emily azt hitte, Josh arra gondol, hogy megint megpróbál megszökni előle. – Nem akarok elszökni, ha erre gondolsz, MacKenzie. – Ez okos gondolat, mert azt hiszem, mindkettőnknek nagy szerencsére van szüksége, hogy úgy jussunk ki innen, ahogy jöttünk. Emily a pénzre gondolt a csomagjában. Belegondolt, hogy emiatt jutottak el ide, a sors iróniája lenne, ha most veszítenék el. A férfi megállt egy lerobbant pajta előtt, amelynek a tetejére az „istálló” feliratot festették. Benn egy fiatal fiú üldögélt a földön, de közeledtükre felugrott, és odafutott hozzájuk. – El akarja szállásolni a lovát, mister? – kérdezte. – Igen. Adj neki egy kis vizet és ennivalót – mondta Josh, és levette a csomagokat. – Hol a szálloda ebben a városban? – Itt egy sincs, uram. Nem sokan látogatnak el Purgatoryba. Ha maga és a kisasszony itt akarják tölteni az éjszakát, próbálkozzanak a szalonban. Ben Kerrynek van kiadó szobája. – Hol lehet a legjobb ételt kapni? – A szalonban. Ez az egyetlen hely. Mondtam, uram, nem sokan látogatnak el Purgatoryba – Mi van a kocsiállomással? Jönnek erre postakocsik? – Valamikor jártak, de egy évvel ezelőtt megszűntek. Olyan kevésszer használták, hogy nem volt értelme fenntartani. Nem sokan… – …látogatnak el Purgatoryba – bólintott Josh. – Milyen messze van a legközelebbi város, ahol kocsit vagy vonatot lehet látni? – Az Lordsburg lesz. Észak felé, körülbelül húsz mérföld. – Köszönöm, fiú – egy érmét dobott oda neki. – Vigyázz jól Boglárkára. A fiú szeme majdnem kiugrott a helyéről. – Hűha! Egy dollár! Köszönöm, mister. Biztosan gondját viselem a lovának. Josh felkapta a csomagjaikat, és visszamentek a szalonba. A férfiak megint megbámulták őket. – Emily, jól figyelj rám – mondta Josh lágyan. – Nem tetszik ezeknek a fickóknak a tekintete, és nem akarlak egyedül itt hagyni az utcán. Velem kell jönnöd, foglalok magunknak egy szobát, és rendelek valami ennivalót. Ne beszélj semmit, és az ég szerelmére, ne találj ki semmilyen őrültséget, hogy megszökhess. Érted? – Igen – felelte. – Abban egyetértek, hogy a fickóknak nem áll jól a szemük. Gondolod, hogy banditák? – Az biztos. Majd én beszélek – figyelmeztette, és beléptek a szalonba. Az egyik sarokban négy férfi ült az egyik asztalnál, és abbahagyták a kártyázást, hogy megbámulhassák az idegeneket. Josh letette a csomagokat az egyik asztal mellé, és széket húzott Emilynek.

142

Ana Leigh


– Ne mozdulj innen – parancsolta, és a bárhoz lépett. Alig telt el egy perc, máris visszatért, és egy pohár italt hozott Emilynek, aztán újra visszament. Emily az italt kortyolgatta, és körbenézett a szalonban, de szándékosan kikerülte a négy férfi tekintetét. A teremben szürke szivar- és cigarettafüst keveredett a levegőben szálló porral. Az olcsó sör és a cigaretták füstje kellemetlenül facsarták az orrát. Megkönnyebbült, amikor Josh visszatért az asztalhoz, és felvette a csomagokat. – A szobánk az első emeleten jobbra van – mondta, miközben a nyikorgó lépcsőn mentek felfelé. Emily egy mosolyt villantott rá. – Nem tudnék úgy kisurranni innen, hogy meg ne hallanák. Mikor Josh kinyitotta az ajtót, a szemközti szoba lakója, egy termetes, szakállas férfi kinézett az ajtaján. Megállt, és végignézett Emilyn, aztán szája elégedett mosolyra görbült. Emily elpirult és elfordult tőle, mire a férfi gúnyosan felhorkantott, becsapta az ajtaját, és leviharzott a lépcsőn. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Josh nem is figyelt fel. Kitárta az ajtót, és félreállt, de Emily belökte, majd maga is belépett, és bezárta az ajtót. – Mibe kevertél bele minket? – követelte. Josh a fejébe csapta a kalapját. – Kérlek? – Miféle hely ez? Láttam egy férfit, aki kijött a szobájából, és egy meztelen nő volt bent az ágyon. – Igen? – kérdezte Josh zavartan. – Ez nem annyira szokatlan. – Ez egy bordély, MacKenzie? – Jól látod a dolgokat. – Tudom, hogy ez az egyetlen szalon a városban, csak itt lehet szobát bérelni, és csak itt lehet enni. Nem lehetetlen elképzelni, hogy ez az egyetlen hely, ahol… más szolgáltatások is járnak a vendégeknek. – Gondolod, hogy ebbe a fürdőszoba is beletartozik? – A folyosó végén. – Akkor felfrissítem magam – kidugta a fejét az ajtón, és meggyőződött róla, hogy a folyosó üres, aztán elsietett a fürdőhelyiség felé. Hátranézett, és azt látta, hogy Josh követi. – Mit csinálsz? – Csak elkísérlek. – Nem, azt már nem. Vannak helyek, ahova egyedül megy az ember. – Csak meg akartam tölteni ezt a kancsót, és abban is biztos akarok lenni, hogy nincs ott nyitott ablak, amin keresztül megszökhetnél. – Nyugodj meg, MacKenzie, meg sem kísérelem a szökést. A város borzalmas. Olyan lenne, mintha csöbörből vödörbe kerülnék. – Örvendek a bóknak – felelte Josh, és ellenőrizte a fürdőt. – Nincs ablak, milyen kár, Miss Lawrence. És forró víz sincs. Megtöltötte a kancsót. – Micsoda meglepetés – fanyalgott Emily. – Zárd be az ajtót – figyelmeztette Josh. Emily utálkozva nézett rá. – Abban biztos lehetsz.

143

Ana Leigh


Bár nagyon szeretett volna fürödni, a kád tisztaságát megkérdőjelezte. A törülköző is gyanús volt, ezért levette mellényét, és óvatosan a csap felé nyúlt, mert nem tudta, mi folyik ki belőle. Legnagyobb meglepetésére a víz tiszta volt és hideg, ezért megnedvesítette zsebkendőjét, és végigdörzsölte vele a testét. A gyors macskamosdás felfrissítette, és amikor visszament a szobába, látta, hogy Josh is ugyanígy tett. Megint olyan volt, mint a megszokott ápolt és borotvált Josh. – Mi lenne, ha ennénk valamit? – Ha ez egy vacsorameghívás, detektív, akkor elfogadom – felelte. A szalonban volt még néhány ember, egy részük az asztalnál ült, mások a bárnál álldogáltak. Emily volt az egyetlen nő, és mikor látta, hogy minden férfi őt figyeli, úgy érezte magát, mint a csirke, akit egy csapat farkas kerített be. Nem látta sehol az emeleti szoba lakóját, és a négy kártyázó férfi asztala is üres volt. A bárpultos odalépett hozzájuk, és letörölgette az asztalt egy nedves ronggyal, mely úgy nézett ki, mintha hónapok óta nem mosták volna ki. – Mit kérnek? – Sült húst és krumplit – felelte Josh. – És a hölgy? – Ugyanazt – szólalt meg Emily. – Friss salátával. – Mivel? – Salátával… friss zöldséggel. – Hölgyem, van sült hús, krumpli, tojás, füstölt sonka, bab és sózott disznóhús. Friss zöldség nincs. – Rendben, akkor sült hús és krumpli. És egy csésze jeges tea. A bárpultos felvihogott. – Elnézést, hölgyem, de a jeges ma nem jött – a közelben álló férfiak nevetni kezdtek. – Hölgyem, ha lenne jegünk, azt bizisten nem a teába vesztegetnénk. A férfiak megint röhögtek. Emily feldühödött, hogy a férfi egyfolytában gúnyolódik rajta. – Kétségtelen, hogy ezért hívják Purgatory-nak ezt a helyet – jelentette ki. – Hozzon neki egy pohár szasszaparillát – avatkozott közbe Josh. – És egy sört nekem. A férfi elment, és közben a fejét rázta. – Jeges tea! A hús kemény volt, mint a cipőtalp, de két nap gyümölcs után Emily mohón falta. Minden egyes falatot jól megrágott. – Gondolod, hogy van bolt ebben a városban? – kérdezte, miután befejezte az evést. – Biztos van. Mire van szükséged? – Egy kis hideg krémre. – Krémre! – Igen. A nap egészen kiszárította a bőrömet, és szeplős is lettem. – Tudod, kezdem azt hinni, hogy a nap a fejednek is megártott. Ebben az átkozott városban nincs jég, és te azt hiszed, hogy van hideg krémjük? – Ó, MacKenzie – gúnyolódott Emily –, a krém maga nem hideg, csak azért hívják így, mert puhítja a bőrt. – Tudom, milyen a krém. Csak arra akartam rámutatni, hogy nevetséges dolog azt hinni, hogy ebben az istenverte városban van ilyesmi. – Nos, miért nem nézzük meg? – kérdezte Emily kihívóan.

144

Ana Leigh


– Azt hiszem, már eléggé felhívtuk magunkra a figyelmet. Egyenesen visszamegyünk a szobánkba, eltorlaszoljuk az ajtót, és reméljük, hogy reggel úgy mehetünk el innen, hogy mindenünk megvan – hátralökte a széket, és felállt. – Menjünk. A szobában Josh azt mondta: – El kell rendeznem, hogy holnap reggel elmehessünk. Megbízhatok benned, hogy itt maradsz, amíg vissza nem jövök? – Miért nem mehetek veled? – Mert nem akarom jobban felhívni magunkra a figyelmet, mint amennyire eddig sikerült. Főleg te vagy feltűnő. Most sötét van, és egy férfi egymaga nem gyanús. Csak tíz vagy tizenöt percre megyek el. Ne nyisd ki az ajtót senkinek, csak nekem. Érted? – Nagyon jól. Josh kisurrant az ajtón, és várt, amíg hallotta, hogy a kulcs elfordul a zárban. A hátsó lépcsőn sietett le, és a hátsó ajtón lépett ki. Amíg az istálló felé tartott, igyekezett árnyékban menni. A fiút Boglárka bokszában találta meg. A srác éppen kényeztette a kancát, és cukrot adott neki, amikor Josh odaért. – Hogy áll a helyzet, fiú? – Nagyon jól, mister – felelte. – Kedves kis öreglány ez. Boglárka megbökte a fiú kezét, aki szélesen elvigyorodott. – És szeret engem. – Látom, te is megkedvelted őt. A fiú mosolya szégyenlős lett. – Igen, gyorsan egymáshoz szoktunk. – Van saját lovad? – Néhány. Van egy csapat a kocsi számára, de anya nem engedi, hogy lovagoljak rajtuk, mert még eltörhetik a lábukat, vagy ilyesmi. – Csak te és édesanyád van itt? – Igen – felelte a fiú, és vigyorgott, amikor Boglárka megint megbökte. – Mi történt apáddal? – Soha nem ismertem. Anya azt mondta, kártyát árult a szalonban, de elment, mielőtt megszülettem – Josh könnyen összerakta a darabokat, ahogy a fiú folytatta az elbeszélést. – Amikor anya megöregedett, és már nem dolgozhatott a szalonban, Mr. Kerry adott neki némi pénzt, és megnyitotta az istállót. – Mennyi idős vagy? És mi a neved? – Tim Jefferson. Tizenkét éves vagyok. Ha a fiú igazat mondott, korához képest sokkal okosabb. – Tudsz bánni a kocsival, Tim? – Naná, mister. Kilencéves korom óta vezetem. Josh emlékezett, hogy ő is fiatalon tanulta meg. – Gondolod, hogy el tudsz vinni minket Lordsburgig holnap reggel? – Biztosan, mister. Anya azt tervezi, hogy holnap elküld oda némi készletért. – Mi lenne, ha napkeltekor mennénk? Korán akarunk odaérni, hogy elcsípjük a reggeli vonatot. Vegyél fel minket a szalon hátsó ajtajánál. – Meglesz, mister. – Tim, szeretnéd megtartani Boglárkát?

145

Ana Leigh


A fiú megrázta a fejét. – Szeretném, de nem engedhetem meg magamnak, hogy megvegyek egy lovat. – Nem kell megvenned. Odaadom neked, ha holnap időben megjelensz, és nem szólsz senkinek arról, hogy elmegyünk innen. – Ezt akarja? – Igen. – Mister, biztos lehet benne, hogy időben ott leszek. És nem szólok senkinek, csak anyának. Előtte nem titkolok el semmit. Josh elmosolyodott, és megsimogatta a fejét. – Azt hiszem, megkötöttük az üzletet – kezet nyújtott. – A férfiak kezet szoktak rázni, amikor megkötnek egy üzletet. A fiú büszkén mosolygott, és megrázta Josh kezét. – Ez egy üzlet, mister. Mikor Josh a szalon felé ment, látta, hogy a boltban világít a lámpa. Habozott egy darabig, aztán bement. – Mi lesz, idegen? – kérdezte a tulajdonos. – Már éppen zárni készülök, gyorsan végezzen. A férfi alacsony volt és vézna, szürke haja gyéren nőtt. Josh első látásra nem kedvelte, munkája során megtanulta, hogy első pillantásra megkülönböztesse az ocsút a búzától. – Cigarettát – ritkán dohányzott, de azt gondolta, a cigaretta nem lesz túl gyanús. Körülnézett. Látott néhány szépítőszert, ezért áthajolt a pulton, és levett egy kicsi fehér üveget. A címkén ez állt: Lady Godiva bőrpuhító krémje. A képen egy nő ült lóháton, meztelenségét csak hosszú, lobogó haja takarta el. Ezért el fog átkozni, gondolta. – Még valamit? – kérdezte a boltos. Josh odaadta neki az üveget. – Ezt is kérem. A boltos elvigyorodott, és rákacsintott. – Fogadjunk, hogy Sallynak lesz, mi? – Ha ez a neve annak a lánynak a szalonban. – Igen, csak ő használja ezt, és kizárólag neki rendelem meg. Húsz cent a cigaretta, és egy dollár a krém – a boltos mosolya züllött volt. – Nem értem, miért veszteget Sally annyit erre a krémre. Nem az arca miatt mennek azok a fickók hozzá. Ha, ha, ha! Fogadok, hogy három dollárjába fog kerülni ma éjjel, és nem kettőbe. Josh lehajított néhány érmét a pultra, aztán kiment.

146

Ana Leigh


21. fejezet

E

mily kinyitotta a táskáját, és elővett egy zsebkendőt, hogy a homlokára tegye. A táskát az ágyra dobta, és odalépett az ablakhoz, hogy immár tucadszorra próbálja kinyitni. Az az átkozott meg sem moccant. Dühösen járkált fel-alá. Akkor kellett volna elmennie a mosdóba, amikor Josh még itt volt, de a férfi azt mondta, hamarosan visszajön. Emilynek úgy tűnt, már órák óta távol van, és nem tudta tovább visszatartani. Kinyitotta az ajtót, és kikukucskált a folyosóra. Látta, hogy üres, kisurrant, és újra bezárta az ajtót. Amikor elkészült, és indult vissza a szobájába, kinézett a fürdő ajtaján, vajon Josh ott van-e. Senkit nem látott, és kilépett a folyosóra. Ahogy ment, nehéz léptek zaját hallotta a folyosón, úgy hangzott, mintha az a férfi lenne, akit akkor látott, amikor megérkeztek, ő volt a legutolsó, akivel találkozni akart, és a zsebébe nyúlt a kulcsért. Idegességében a földre ejtette. A léptek egyre közelebb hangzottak, és tudta, hogy a férfi néhány másodperc múlva eléri a lépcső tetejét. Felkapta a kulcsot, és éppen akkor illesztette a zárba, amikor a férfi megjelent. A szakállas behemót meglepődött. – Na nézd csak, ki van itt – mondta torokhangon. – Miért akarsz elbújni, szöszi? Te jártál éppen a fejemben. A kulcs megakadt a zárban, és Emily küszködött, hogy kit tudja venni. – Nincs semmi mondanivalóm magának. – Nem beszélgetésre gondoltam. A kulcs végre kijött, de a férfi megfogta a karját, mielőtt benyithatott volna a szobába. – Nem akarsz behívni, cica? Fogadok, hogy két dollárt jól el tudnék költeni. Emily haragra lobbant a célozgatásra. – Hogy merészeli! – arcon csapta a férfit. A férfi sértetten felmordult, és magához rántotta. Túl nagy volt ahhoz, hogy bírjon vele, ezért követte Rose tanácsát, és térdét felrántotta a férfi lábai közé. A behemót azonnal elengedte a karját, és kétrét görnyedt. A fájdalomtól levegő után kapkodott, és zihálása most már inkább egy medvére emlékeztetett. Emily berontott a szobába, és becsapta az ajtót. Megpróbálta bezárni, mielőtt a férfi magához tér, és mikor sikerült, dobogó szívvel támaszkodott az ajtónak. Végre biztonságban van. Sajnos, alig nyugodott meg, amikor a hatalmas kezek verni kezdték az ajtót. – Nem lesz olyan csinos a pofikád, te szuka, ha bejutok – kiabálta a férfi. A szitoközön és a fenyegetések folytatódtak, az ajtó megremegett csapásai alatt. Amikor az ajtó kezdett betörni, Emily rájött, hogy bármelyik percben engedhet, és ő ott van a szoba csapdájában. Pánik fogta el, és fegyvert keresett. Kétségbeesésében a táskáját kapta fel, amikor az ajtó teljesen széttörött. A hatalmas férfi betöltötte az ajtókeretet. Olyanok voltak, mint Dávid és Góliát, Emily legalább olyan fenyegetően lóbálta meg táskáját, mint a kistermetű hős egykoron a saját parittyáját. Teljes erőből a behemót felé hajította, aki lehajolt, és a táska az éppen

147

Ana Leigh


felbukkanó Josh arcát találta el. A férfi hátratántorodott, és Emily felsikoltott, amikor a szakállas megindult felé. Váratlanul a bárpultos és még néhány férfi érkezett oda. – Ideje aludni menni, Orville – mondta a pincér, és egy fütykössel fejbe suhintotta a behemótot. Az óriás a földre zuhant, esése megrázta a padlót, és az alattuk levő szobában megcsörrentek a poharak. – Orville kicsit megbolondul, ha sokat iszik – mondta a bárpultos. – Legjobb ilyenkor kerülni. Ezzel kivonszolták az eszméletlen behemótot a szobából. Emily Josh-hoz rohant, aki az arcát fogta. – Ülj le, hogy megnézhessem, milyen. – Mit vágtál hozzám? – A táskámat. – És mit tartasz benne? Sziklákat? – kérdezte, és leereszkedett az ágy szélére. – Az alján van néhány arany tízdolláros – mondta, és az arcát vizsgálgatta. – Kicsit vörös az arcod, és megduzzadt, de attól tartok, a szemed be fog kékülni. – Remek. Nagyon remek – morgott Josh, és az ajtóhoz lépett. – Az az átkozott zár letört, és most nem tudjuk bezárni az ajtót. Csak pár percre hagylak egyedül, és nézd meg, mi történik. – Nem az én hibám, hogy Orville betörte. – Erre nem mernék fogadni. Eleget voltam veled együtt, hogy tudjam, vonzod a bajt. – Akkor miért nem mész el? Nem én hívtalak ide. Különben is, csak a tisztességemet akartam megvédeni. Nem volt joga ahhoz, hogy prostituáltnak nézzen. – Ez mikor történt? – Kinn a folyosón – ahogy kimondta, meg is bánta. – Azaz, a folyosón… na igen… – Szóval ott voltál – Josh tanácstalanul emelte égnek a kezeit. – Tudnál legalább csak egyszer józanul viselkedni? – Azt csináltam. Bezártam az ajtót, amikor a fürdőszobába mentem. Ha nem tettem volna, bejutok úgy a szobámba, hogy nem vesz észre. – Elég érthetően megmondtam, hogy ne menj ki ebből a szobából. – Azt is mondtad, hogy pár perc múlva visszajössz. – Így is lett volna, ha nem állok meg emiatt? – egy kicsi üveget vett elő a zsebéből, és a fésülködőasztalka tetejére csapta. Emily felvette, és látta hogy krém van benne. – Köszönöm – mondta, és bűntudatot érzett. A férfi úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban, és jobbnak látta, ha nem szól semmit ez után. Elveszetten bámult ki az ablakon. Olyan sok mindent el szeretett volna mondani: hogy mennyire megijesztette a hatalmas, részeg férfi, és mennyire sajnálja, hogy sérülést okozott neki. Szerette volna hallani, hogy a férfi azt mondja, örül, hogy sértetlen maradt. Leginkább azonban azt szerette volna, ha a karjában tartja, hadd érezze ölelésének melegét, és csillapítsa le remegését. A férfi megérezhette kétségbeesését, mert a hangjában sajnálkozás érződött: – Reggel elmegyünk innen, Em. Holnap ilyen korra már egy keletre tartó vonaton leszünk. – Gondolod, hogy ettől jobban érzem magam? – csattant fel Emily. – Nem tudom, melyik lehetőség rosszabb. A férfi gyorsan témát váltott.

148

Ana Leigh


– Kell valami a szememre, mielőtt nagyon bedagadna. Körülnézek ott lenn. A lépcső alján leszek, úgyhogy nem tudsz megszökni. – Ez az egész nem történt volna meg, ha magaddal viszel. – Ez talán nem, de valami más egészen biztosan. Ennyit a bűntudatról, gondolta Emily, és meggyújtotta a lámpát. Josh néhány perc múlva visszatért, és egy tányéron nyers húst hozott, meg egy kötelet. Egyik végét az ajtó kilincséhez kötötte, a másikat az ágy egyik oszlopához. Az asztalkát odahúzta az ajtó elé. – Reméljük, ez beválik. Emily felvette a tányért. – Valamit tenni kellene a szemeddel. Feküdj le, majd segítek. A férfi elővett egy párnát, és végignyúlt az ágyon. Emily mellé ült, és a szemére tette a húst. Az aprócska lámpának kellemes fénye volt, és a lány azt vette észre, hogy megnyugodott. Josh is lecsillapodott, és arca már nem torzult el a dühtől. – Fáj a szemed? – Egy kicsit – felelte. – Hogy van a te sarkad? – Jól. Már nem fáj. – Az jó. Emily észrevette, hogy a hangulat meghittebbé vált: a férfi az ágyon feküdt, ő pedig olyan közel ült hozzá, hogy a férfi combja kellemesen melengette a csípőjét. – Mit műveltél a fickóval, hogy ennyire mérges volt rád? – Először arcul csaptam, aztán, amikor nem segített, megfogadtam Rose tanácsát, és a térdemet használtam. A férfi nevetése mosolyt csalt Emily arcára, és szívét melegség öntötte el. – Nem csoda, hogy meg akart ölni. Brutális vagy, Miss Lawrence. Hangja ezúttal nem volt vádló, csak rekedtségétől borzongott meg a gerince. – Jobban van a szemed? – Sokkal jobban – mormolta Josh álmosan. Pár perc múlva mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt: elaludt. Emily visszatette a húst a tányérra, aztán az alvó arcát figyelte. Ez a férfi volt a végzete, a legnagyobb fenyegetés a szabadsága ellen, és mégsem tudta nem szeretni. Épp ellenkezőleg, érzései egyre veszélyesebben közeledtek a másik véglethez: kezdett beleszeretni. Ha behódol ennek a növekvő vonzalomnak, akkor már nem akar elmenekülni előle, de amíg a férfi a munkáját elé helyezi, akkor nem engedheti, hogy meginogjon. Felállt, és a lámpához lépett. Még egyszer Josh arcára nézett, aztán elfújta a lángot, és a szobára sötétség borult. A szobában nem volt szék, és kénytelen volt az ágyra telepedni. Felrázta a párnát, hátát az ágytámlának vetette, és kavargó érzelmein gondolkodott. Mielőtt elszenderedett, az utolsó gondolata az volt, hogy érzései a szívéből jöttek, és nem a fejéből, mert szemernyi közük nem volt a józan észhez. Arra ébredt fel, hogy Josh ajka az arcát cirógatja. Kinyitotta a szemét, és a hihetetlenül gyengéd, zafírkék szemekbe bámult. – Olyan gyönyörű vagy, Em – lehajtotta a fejét, és tétován megcsókolta. Amikor Emily ajka szétnyílt, erősebben csókolta, és a lány édes szenvedélyt érzett.

149

Ana Leigh


– Már azóta akarlak, hogy újra megpillantottalak Winslow-ban – érdes hangon suttogott a fülébe. - Ez hiba, Josh. Abba kell hagynunk. Egy éjszaka öröme nem változtatja meg a holnapot. Josh egy csókkal vágta el tiltakozását, amely még sürgetőbb és vágyakozóbb lett. Emilyben kavarogtak az érzelmek. Tudta, hogy meg kellene állítania a férfit, de a csók élménye olyan csodálatos volt, hogy nem lehetett abbahagyni. Ami ilyen csodálatos érzés, az nem lehet hiba. – Akarlak, Em. Fáj ez az érzés. Már hetek óta csak erre a pillanatra gondolok, hogy mit teszek és mit mondok. – Akkor tedd meg, Josh. Mondd. Én sem gondoltam semmi másra. A szíve erősen vert, amikor a férfi kigombolta a mellényét, és lehúzta a válláról. Borzongás futott végig a gerincén, amikor a férfi a nyakát csókolgatta, és közben ujjaival az ingén babrált. Kigombolta, és kiszabadította melleit. Emily érezte a hűs levegőt, és látta, hogy a férfi szemében a vágyódás és az öröm keveredik, ahogy rápillant. – Egek, Em, rajtad minden gyönyörű. Szavaitól még szebb lett. Buján feküdt előtte, és remegett attól, mi következik. A férfi a szájába vette az egyik megkeményedett csúcsot. – Ó, igen, igen – nyöszörögte, és melléhez nyomta a férfi fejét, miközben a szenvedély lángjai olyan tüzet gyújtottak benne, amelyet soha nem ismert. – Szeretkezz velem, Josh. – Azt akarok, Em, és te is erről álmodtál, igaz? – Igen, akarlak – amikor a férfi a szoknyájához nyúlt, hogy letépje róla, felkiáltott: – Ne, azt ne! Tönkreteszed a szoknyám. – Te pedig felforrósítod a vérem, Em. Vágyakozom rád. Nem tudok már várni. Emily félresöpörte a kezét. – Nem, hagyd abba. Majd én. – Emily, fel kell kelned. Kinyitotta a szemét. Josh a vállát rázta. – Sajnálom, Em, tudom, hogy fáradt vagy, de most mennünk kell. – Igen, persze – felállt, zavartan és döbbenten álma miatt. – Egy perc, és kész vagyok. Felvette a kancsót, és vizet töltött a lavórba. Gyorsan leöblítette az arcát, és megmosta a fogát. Feltette tönkrement kalapját, beletűzött egy kalaptűt, majd lezárta a csomagját. – Kész vagy? A férfi csendben várt, és amikor Emily megfordult, látta, hogy szeme mennyire bekékült. – Hogy van a szemed? – Rosszabbul néz ki, mint amennyire fáj – eltolta az asztalkát, leoldozta a kötelet a kilincsről, majd felvette a csomagokat, és elindultak. – Erre – mutatta Josh, mikor Emily a lépcső felé indult. – A hátsó lépcsőn megyünk. – Kisurranunk fizetés nélkül, MacKenzie? –kérdezte Emily gúnyosan. – Tegnap este kifizettem a számlát, amikor a húst kértem. – Ó, te jó ég! – kiáltotta Emily. – Te nem vagy valami szórakoztató. – Nem szórakoztál elég jól, Miss Lawrence? – Bal lábbal keltél fel ma reggel, igaz? – Nem, csak nyugtalan éjszakám volt. Nem sokat aludtam.

150

Ana Leigh


Tim betartotta a szavát, és ott várt az épület hátsó részénél. Széles mosollyal üdvözölte őket. – 'Reggelt, emberek. Szép napunk lesz ma – a szeme elkerekedett meglepetésében. – Hűha, mi történt a szemével, Mr. MacKenzie? – Rosszkor voltam rossz helyen, Tim – felelte Josh, és bedobta a csomagokat a kocsiba. – Úgy néz ki, mint a kalózok azokban a könyvekben – mondta Tim, miközben Josh segített Emilynek felszállni. Karjának érintésére Emily izgatottan emlékezett vissza, mennyire valós volt az álma. – Hajtsd meg őket, Tim – biztatta a fiút, és felmászott Emily mellé. Ahogy elhagyták a várost, Emily még egyszer hátranézett. Néhány pillanata, álmaiban Purgatory maga volt a Paradicsom. Josh és a fiú között ült, és megpróbált odafigyelni a beszélgetésükre, de a gondolatai mindig visszatértek arra, hogy milyen zavarba ejtően izgató Josh közelsége. Kezdte megérteni, miért emlékeztettek előző álmainak szereplői Joshra, és utolsó éjjel végül Ő maga jelent meg. Üldözése kezdetben fenyegető volt, de most már a szívére ment ki a játék. Saját érdekében meg kell szabadulnia, és egyszer s mindenkorra ki kell vetnie ezeket a romantikus álmodozásokat a fejéből és szívéből is. Josh pokolian feszültnek érezte magát. Feszült volt, és ingerlékeny. Múlt éjjel, amikor felébredt, és látta, hogy Emily ott alszik mellette, minden erejét össze kellett szednie, hogy ne érintse meg. További kísérletei az alvásra értelmetlennek bizonyultak. Most, hogy itt ült mellette, a lány parfümjének illata kínozta érzékeit, és a legkisebb érintésre is megborzongott. Nem örült ennek az érzésnek, mert eltérítette eredeti szándékától, hogy visszavigye ezt a szőke kísértőt Long Island-re. A kocsi ülését nem három emberre tervezték. A lány közelsége túlságosan is zavaró volt… szinte mérgező… és még jobban felkeltette a vágyát. El kell mennie innen. – Fáradt vagyok. Azt hiszem, bemászok hátra, és alszom egy kicsit. Az egyik csomagot használta párnának, és kinyújtózott a kocsi mélyén. Lecsukta a szemét, de ez sem tudta elűzni Emily képét. – Mi az ott, a távolban? – kérdezte Emily Timet. – Úgy néz ki, mint egy templomtorony. – Pontosan az, hölgyem. Közel vagyunk Lordsburghoz. Egy igazi templom! Alig hitte el. Úgy érezte, mintha egy örökkévalóság óta ezen a vad vidéken kóborolna, bár csak néhány napja tartott. Amikor a kocsi egy igazi utcán haladt tovább, Emily körbepillantott. Látott néhány kőépületet, némelyikük három- vagy négyszintes volt. Elmentek egy bank, egy gyógyszertár, egy börtön és egy szálloda előtt – forró fürdőre is volt lehetősége! – Hol a vasútállomás, Tim? – kérdezte Josh, és előbújt a kocsiból. – Egy kicsit kell még előre mennünk, Mr. MacKenzie. Befordultak egy sarkon, és megpillantották a végtelenbe nyúló vasúti síneket. Amikor Tim az állomás elé kanyarodott, Josh leugrott, és leemelte Emilyt is. A lány érdeklődve nézett körül. Különös, mennyire egyformák az állomások. – Köszönöm, Tim – mondta Josh, miután leszedte a csomagokat is. – Remélem, jól fognak utazni – válaszolta Tim. – Merre mennek, Mr. MacKenzie?

151

Ana Leigh


– Keletre, New Yorkba. – New York, ez igen! Remélem, egy nap én is eljutok oda. Sokat hallottam már róla. – Én is remélem, hogy látni fogod, Tim – mondta Emily, és eszébe jutott, milyen elhagyatott Purgatory. – És vigyázz jól Boglárkára – Meglesz, asszonyom. Nagyon lekötelezett, hogy nekem adták. – Viszlát, fiú – búcsúzott el Josh, és egy arany tízdollárost csúsztatott Tim kezébe, mikor kezet ráztak. – Még egyszer köszönöm a segítséget. Emily nehéz szívvel, csendben figyelte, ahogy a kocsi elindul. Josh arcán is szomorúság látszott, és Emily tudta, hogy ugyanarra gondol: ugyan miféle jövő várhat egy fiúra, aki Purgatoryban nő fel? – Nézzük meg, mikor megy a legközelebbi vonat – mondta Josh, és felvette a csomagokat. Emily leült egy fapadra, míg Josh a jegyárussal tárgyalt. A férfi mosolyogva jött vissza. – Micsoda véletlen egybeesés: egy óra múlva van egy délnek tartó Lone Star vonat. Winslow-ban átszállhatunk a Santa Fé-i csatlakozásra. – Ó, igen, micsoda véletlen egybeesés – morogta Emily undorral. – Apám unokatestvére a Lone Star tulajdonosa. – Kicsi a világ, nem igaz? – Be kell ismernem, Miss Lawrence, lassan azzá válik. – Azt reméltem, indulás előtt még megfürödhetek. – Ha sietsz, akkor igen, de ha pancsikálni akarsz, hogy lekéssük a vonatot, akkor az nem fog bejönni. Kirángatlak onnan, akár kész vagy, akár nem. Emily beleegyezően bólintott. – Félóra alatt kész leszek. Elmentek a fürdőig. – Csak semmi trükk, Em. Itt leszek az ajtó előtt, és várok – figyelmeztette a lányt, és oda adta neki a csomagját. Abban a pillanatban a fürdés gondolata sokkal csábítóbb volt, mint a szökésé. Besietett. A fürdőt két helyiségre osztották, az egyik a férfiaknak a másik a nőknek készült. Egy férfi volt a pultnál, adott neki törülközőt és szappant egy dollárért, ezeket vissza kellett adnia. A női részleg üres volt, és nagy megkönnyebbülésére tiszta is. Két zuhanyzó volt, és bár jobban szeretett volna elmerülni egy kád forró vízben, gyorsan levette ruháit, és a zuhany alá állt. Ez maga volt a mennyország. Frissítő. Serkentő. Úgy énekelt, akár egy operaénekesnő, míg alaposan beszappanozta magát, és a víz sugarát élvezte. Szeretett volna sokáig ott maradni, de egy percig sem kételkedett abban, hogy Josh beváltaná az ígéretét. A haját is beszappanozta, hogy minden kosztól megszabaduljon, és éppen befejezte az öltözködést, amikor Josh bekopogott az ajtón. – Itt az idő, Emily. – Jövök. Még egyszer megfésülte a haját, és eltette a fésűt. Később is ráér feltűzni, ha megszáradt.

152

Ana Leigh


Megragadta a csomagját, és kisietett. Visszaadta a szappant és a törülközőt, és látta, hogy Josh frissen borotváltan és új ruhában vár rá. Meglepett tekintetére a férfi elmosolyodott. – A szomszédos zuhany alatt voltam. Mindig énekelsz tusolás közben? – Nem, operaénekesi hajlamaimat a fürdőkádra szoktam korlátozni – felelte nevetve. Egy vonat távoli füttyét hallották, és a beszélgetés félbeszakadt. – Menjünk – mondta Josh. Öt perccel később Emily a vonat bársonyülésébe süppedt, miközben elindultak Lordsburg felé. Most, hogy megfürdött, és egy kényelmes ülésen jeges teát kortyolgatott, lecsukta a szemét, és az előző napokra gondolt. Bármennyire is szerette a nyugat tágasságát, ugyanennyi érv szólt a civilizáció védelmében is.

153

Ana Leigh


22. fejezet

E

mily felsikoltott, amikor a hálószoba ajtaja betört. Felült, és az álláig rántotta a takarót. A magas figura félrerúgta a törött fát, és belépett a szobába. Hosszú, fekete köpenye a bokájáig ért. – Ki… ki maga? A férfi közelebb jött. A halvány derengésben Emily látta, fekete haját hátul egy vörös szalaggal kötötte össze. Fülében arany fülbevaló, bal szemét kötés fedte. Állát sötét borosta borította. – Mit akar? – kérdezte, és még erősebben ragadta meg a takarót. – Mi mást, hölgyem, mint téged. Egy matador kecsességével vetette le a köpenyt, és félredobta. Fehér szaténingét a combjára simuló fekete nadrágba tűrte. A lány lélegzete elakadt, amikor meglátta a zavarbaejtő duzzanatot a nadrágja elején, majd tekintete lesiklott az izmos combokon, egészen a térdig érő csizmákig. – Úgy érti, meg akar erőszakolni? – kérdezte remegő hangon. – Igen, de ez elragadtatott erőszak lesz, kedvesem. – Úgy beszél, mintha a barátnőm lenne, Rose! – jelentette ki Emily. – Ez ellentmondás. Az erőszak durva pusztítást jelent, az elragadtatás pedig isteni eksztázist. Amellett, eksztatikus állapotot soha nem lehet megtapasztalni… – Rendben, rendben, értem! – mordult fel a férfi. Aztán hangja ellágyult, és újra elbűvölően rekedtes lett. – Ó, hölgyem, ha egyszer a hajómra viszlek, megismered az igazi áldást. Végighajózunk a tengereken, nappal kifosztjuk a kikötőket, éjjel pedig… ó, az éjjelek észveszejtően szenvedélyesek lesznek! – Fosztogatás? Maga egy kalóz! – Persze. Ki más öltözne ilyen ruhába, és kinek lenne aranykarika a fülében? – Azt hittem, maga Josh. Ő az egyetlen, aki az álmaimban szerepel. Fosztogatás! Soha nem lopnék el semmit. – Az a pletyka járja, hogy a saját apádtól loptál pénzt, kedves Emilym. – Először is, Mr. Kalóz, nem vagyok a maga kedves Emilyje, másodszor, elegem van abból, hogy mindig azt a hazugságot hallom vissza, amit apám mondott magának. Soha nem vettem el semmit, ami nem az enyém. A férfi szemöldöke hitetlenkedve megemelkedett a zafír kék szemek felett. – Semmit? És mi van azzal a zsákmánnyal, amit a csodálatos MacKenzie detektívtől vettél el? – Zsákmány? Én soha nem fosztottam ki… Úgy érti, a jelvényét? Biztos nem arra az ostoba kis vacakra gondol, mint zsákmányra! A férfi megint felrántotta a szemöldökét. – Bárhogy nevezzük, a rózsa…, hölgyem… – Nos, nem akarok magával menni, úgyhogy tűnjön el innen, vagy sikítani fogok. A férfi ördögien mosolygott, leült az ágy szélére, lenyomta Emilyt, és fölé hajolt. – Akkor arra kényszerítesz, hogy meggyőzzelek.

154

Ana Leigh


Mesteri, kábító csókkal fedte be ajkát, és ettől Emily minden ellenállása elolvadt. Izgatottan remegett, ahogy a férfi a nyakát csókolgatta, majd felemelte a fejét, és lassan lesimogatta a ruhát válláról. – Semmi kiabálás, hölgyem? – kérdezte, és ujjával gyengéden körbejárta mellbimbóit. – Maga egy lelkiismeretlen gonosztevő – Emily szaggatottan lélegzett, amikor a férfi nedves szája a megkeményedett bimbókra tapadt, és ettől érzékien megremegett. A férfi felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen, és azt mondta: – Azt akarod elhitetni velem, hogy nem élvezed? – Mit számít, élvezem-e vagy sem? Akkor sem gondolom meg magam, és nem megyek magával. A férfi megint lehajolt, nyelve most a bimbókkal játszott, és az érzés mámorító volt. – Ó, kérem, hagyja abba! A férfi kezébe fogta a mellét, szájába vette, és úgy szopta, mint egy csecsemő. Emily nyögve behunyta a szemét, és vonaglott az érzéki támadás alatt. – Maga tényleg egy könyörtelen kalóz, hát ragadjon el, ha akar, mert már nincs erőm harcolni magával. A férfi szeme csúfondárosan csillogott. – Erőd vagy akaratod? – Nevezze, aminek akarja. Mindenképpen eléri, amit akar. A férfi felült. – Sajnos, nincs már időm. Sietnünk kell, vagy lekéssük a dagályt. És akár tetszik, akár nem, Emily, velem kell jönnöd. Megragadta a párnahuzatot, Emily fejére húzta, majd a karjába vette. A lány csapkodott, hogy kiszabadítsa magát, de minél jobban igyekezett, annál jobban belekeveredett a huzatba. – Hagyjon békén! Hallja? Nem megyek magával! – Igen, hallom. Az egész vonat hall téged. Lennél szíves csendben maradni? Emily kinyitotta a szemét. Haja kócos volt, a szemébe lógott, s amikor félresöpörte, látta, hogy Josh utálattal néz rá, amitől a szeme körüli ütésnyom még feltűnőbb lett. – Te jó ég, Emily, mindenki téged bámul. Miért csinálod mindig ezt a cirkuszt mások előtt? Nem működik. – Nem akartam elszökni. Álmodtam. – Álmodsz, persze, arról, hogy megszöksz – felállt, és elővette Emily csomagját. – Néhány perc múlva Winslow-ba érünk. Azt javaslom, csinálj valamit a hajaddal, még az a szörnyű tökfödő is jobb lenne most. Emily kikapta a kezéből a csomagot. – Nem tökfödő, hanem kalap. És nem szörnyűbb annál, amit te hordasz. Fogcsikorgatva vette elő a hajtűket és a fésűjét. Kapkodva feltűzte a haját, aztán megigazgatta a kókadt művirágokat, és felvette szalmakalapját. Visszaült, kezét az ölébe ejtette, és várt. Amikor leszállt a vonatról, körülnézett. Úgy tűnt, semmi nem változott. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy alig pár napja egy hasonló vonatról szállt le, és akkor látta meg először a várost. Nehéz volt elhinni, hogy az elmúlt napok furcsaságai megtörténtek. Josh beszélt a jegy árussal, aztán megvette jegyeiket, és a hordár elvitte a csomagokat. Nagyon elégedett önmagával, gondolta Emily, amikor Josh hozzálépett.

155

Ana Leigh


– Minden rendben. A vonat kilencven perc múlva érkezik. – Meg szoktad etetni a foglyaidat, MacKenzie? – Már éppen javasolni akartam. Ezúttal a Harvey-étterembe megyünk – megfogta Emily karját. – Nem hiszem, hogy Charlie Bowes seriff örülne, ha megint felbukkannánk az étkezdéjében. – Hihetetlen, micsoda ellentét van a Harvey és más nyugati vendéglők közt – jegyezte meg Emily. Csodálattal nézte a makulátlanul tiszta étterem pompáját, és lenyelte a könnyű tojásszuflé utolsó falatját is. Mialatt ettek, a vonat megérkezett, és az étterem tele volt reggeliző vendégekkel. Egy csinos, mosolygós pincérnő az előírásos Harvey egyenruhában azonnal odasietett hozzájuk. – Kér még egy csésze teát, hölgyem? – Nem, köszönöm. Minden nagyon finom volt – válaszolta Emily udvariasan. A szíve elnehezült, ahogy visszaemlékezett arra, hogy alig egy héttel ezelőtt ő maga is Harveylányként dolgozott. – Ha befejezted, felszállhatunk a vonatra – mondta Josh. Emily mélyet sóhajtott. – Nem hiszem, hogy meg tudnálak győzni arról, hogy ne tegyük. – Ne is vesztegesd erre az idődet. Ha én nem teszem meg, akkor valaki más nyomoz utánad, és ő visz haza. Ha igaz, amit mondasz, nem lesz gondod azzal, hogy bebizonyítsd, a pénz a tiéd. És mivel nagykorú vagy, megteheted, amit akarsz, és ha ártatlanságod bebizonyosodik, apád nem kényszeríthet arra, hogy maradj. Emily ledobta a szalvétáját. – Még mindig nem érted, ugye, MacKenzie? Az apám hatalmas és befolyásos ember. Még csak meg sem kell vesztegetnie másokat, hogy elérje, amit akar. Naiv vagy, ha azt gondolod, hogy bármelyik bankigazgató kockáztatná Hiram Lawrence támogatását, csakhogy bebizonyítsa, ártatlan vagyok. – Ha így is van, nem hiszem, hogy édesapád bebörtönözne téged. – Nem is mondtam, hogy ezt tenné. A maga zsarnoki módján biztosan szeret, de ez nem jelenti azt, hogy megadná a szabadságomat. Szüksége van rám, hogy férjhez adjon az egyik nőies talpnyalójához, aki körülötte sündörög és a hiúságát legyezgeti. Azért kell ez, hogy legyen örököse, aki majd Hiram Bertram Lawrence nyomdokaiba fog lépni. – Szép kilátás – mondta Josh. – Azért tudtam elszökni tőle, mert nem várta, hogy ezt teszem. De most, hogy visszaviszel, minden léptemet figyelni fogja. – Ez a te történeted, nekem egy másikat meséltek. És ha már nem a lopásról van szó, nem az én dolgom. Azért fizetnek, hogy visszavigyelek. – A kötelesség és becsület mindenekelőtt, igaz, MacKenzie detektív? – kérdezte keserűen. – Bocsáss meg, nem tudtam, hogy ilyen nemes tulajdonságok megvannak a könyörtelen szerencsevadászokban. A férfi felállt, és arca elutasítóan megkeményedett. – Itt az ideje, hogy menjünk, Miss Lawrence. Emily egy pillanatig ült, és a zafírkék szemekbe bámult, aztán felkelt, és kimentek az étteremből.

156

Ana Leigh


Odakinn a hordárok és a vasúti dolgozók kiabálásán túl is hallotta a vonat sziszegését, amely az utasok beszállására várt. Josh táviratot küldött a Pinkerton irodájába, majd beszélt egy hordárral, aki felvette a csomagjaikat, és feltette a vonatra. Egy privát Pullman hálókocsihoz vezette őket. – Hamarosan indulunk – mondta, és letette a csomagokat. – Ha szükségük van valamire, szóljanak Jebnek. – Köszönjük, Jeb – Josh borravalót adott neki, aztán bezárta az ajtót. – Magánfülke – jegyezte meg Emily. – MacKenzie, ha előbb tudtam volna, hogy ilyen gazdag vagy, szóltam volna Rose-nak. Ő éppen egy gazdag férjet keres. – A jegyet apád fizeti. Figyelembe véve, hogy milyen jeleneteket rendezel a nyilvánosság előtt, úgy gondoltam, egyszerűbb lesz így utaznunk. – Remélem, nem azt várod tőlem, hogy a következő pár napban ebbe a kis fülkébe zsúfolódva utazzunk? – Pontosan erre gondoltam. Kellemes vagy sem, ezt te döntöd el, mert akár tetszik, akár nem, itt fogsz maradni, Miss Lawrence. Ó, mennyire felbosszantotta. Ahányszor már-már kezdett megbízni őrzőjében, a férfi rögtön kimutatta valódi természetét – alattomos, mint egy kígyó a fűben! Berontott a fülkébe, és leült, majd ujjaival az asztalon dobolt. Komolyan el kellett gondolkodnia azon, hogyan kerüljön ki ebből a helyzetből, mert harc nélkül nem adja fel. Nos, csak akarni kell, és meglesz, emlékeztette magát, és akaratnak nem volt híján. Josh levette kabátját, és felakasztotta. Meglazította nyakkendőjét, könyékig felgyűrte ingujját, és egy újságot vett elő a csomagjából. Leült, és beletemetkezett az olvasásba. Emily mélyen elgondolkodva ült, míg a férfi le nem tette az újságot. – Feltett szándékod, hogy megőrjítesz a dobolásoddal? – Ó, zavar? Sajnálom, MacKenzie – még erősebben dobolt. A férfi elvigyorodott. – Ha nagyon elhasználod az édes kis ujjaidat, Miss Lawrence, akkor nem tudsz majd apád zsebébe nyúlni velük – ezzel megint felvette az újságot. Emily néhány percig az újságra bámult, aztán felállt, és levette a kalapját. Egy pillantást vetett a tükörbe, és látta, hogy haja eléggé zilált. Belenyúlt a csomagjába, és elővette az utolsó hajtűjét is. Mire befejezte hajának rendezgetését, a vonat elindult, és Josh még mindig az újságot olvasta. Emily visszaült, hátradőlt, és kinézett az ablakon. – Hosszú lesz az út Long Islandig. Josh szinte hallotta, hogyan zakatolnak a kerekek abban a szép fejében. Megpróbált az újságpapírra koncentrálni, de egy szóra sem emlékezett belőle. Éberen figyelte Emilyt, és nem tudott másra figyelni. A lány jelenléte a levendula és a csábító nőiesség illatával töltötte meg a fülkét. Ha ezt valahogy palackozhatná, akkor gazdagon halna meg. Leeresztette az újságot, hogy kilásson felette. Napok óta küzdött a vággyal, hogy beletúrjon a napfényes hajzuhatagba. Ujjai megfeszültek, és még erősebben markolta az újságot. Emily komoly arccal ült, de a teste ugrásra készen várt, hogy elmenekülhessen – ez arra intette, hogy a harc kettejük között még nem ért véget. Nem adja meg magát harc nélkül. Emily Lawrence soha.

157

Ana Leigh


Néhány nap múlva mindennek vége. A férfi túl óvatos ahhoz, hogy előre megünnepelje győzelmét, nem akar saját kardjának áldozatul esni. Túl közel volt a cél ahhoz, hogy romantikus gondolatokat engedjen meg magának Emilyvel kapcsolatban. Sok mindent szeretett volna mondani a lánynak: biztosítani akarta arról, hogy mellette áll, és segít neki, ha az apjával szembe kerül. Bízott benne, hogy nem hazudott a pénzzel kapcsolatban, mert ha igen, akkor Joshnak fogalma sem volt róla, hogyan fogja visszafizetni, vagy hogy maradt-e belőle. Nem költhette el mindet, de egy hónapban mindössze tizenhét dollárt és ötven centet keresett, mely elég kevésnek tűnhet annak, aki egy nagy halom lopott pénzen ül. Egy dolgot biztosan tudott: a lány fontos neki. Nem lett volna képes csak úgy odavetni az apja elé, mint egy zsákot, és elsétálni. Ennek ellenére sem csökkentette éberségét. Még célozni sem akart szándékára. Ha a lány megérzi, mi a gyenge pontja, felhasználná, hogy elmenekülhessen. Ó, voltak tervei a jövőben a kedves Miss Emily Lawrence-szel. Túlságosan is izgalmas nő volt ahhoz, hogy hagyja elmenni. De addig is… messze van még Long Island.

158

Ana Leigh


23. fejezet

M

ikor Emily végre lenyugodott, kényelmesen elhelyezkedett, és élvezte a látványt. A vörös sziklák fensőbbségesen emelkedtek ki az azúrkék ég előtt. Az elsuhanó árnyékok narancsszínűre festették a sziklacsoportokat, amelyek terrakotta festményekre emlékeztettek, és túlságosan ragyogóak voltak ahhoz, hogy valódinak tűnjenek. A vonat Albuquerque-ben állt meg ebédre, és amikor újra fel kellett volna szállniuk, a kalauz bejelentette, hogy két órás késésre számítsanak, mert a mozdonyt meg kell javítani. Bár Emily az elmúlt pár napban eleget sétált ahhoz, hogy egy életre elég legyen, most megkönnyebbült, mikor a férfi egy kis sétát javasolt. A fülkében túlságosan is zavaró volt Josh közelsége, nagyon is tudatában volt annak, hogy a férfi ott ül vele szemben, és kitölti a helyet. Hiába emlékeztette magát arra, hogy ez a férfi tönkretette az életét, mégis izgatta. Bármi is vár rá a jövőben, Josh emléke mindig megmarad. Elindultak az állomásról, és látszatra mindketten jól megvoltak egymással. Mire elértek a piactérre, a köztük levő feszültség eltűnt, nevetgéltek, és élvezték a látványt, az óváros színes épületeit, az indián sátrakat és a nyugati civilizáció jeleit – a csizmás és Stetson-kalapos cowboyokat. Bár nem régen ettek, mindketten megálltak egy utcai árusnál, aki tortillát készített. Vettek egyet, aztán továbbmentek, és egy indián nőt láttak, aki törökülésben ült a földön, és türkiz-meg ezüstékszereket árult egy takarón. Josh megvett egy brosst, melyet Emily megcsodált, és feltűzte a ruhájára. Mélyen egymás szemébe néztek. – Ezért is az apám fizet? – kérdezte Emily lágyan. – Nem – felelte Josh egyszerűen, és továbbra is csak őt nézte. Így tesznek a szerelmesek, gondolta a lány. Néhány értékes pillanatig úgy érezte, mintha fiatal szerelmesek lennének, és nem esküdt ellenségek. Egy harang megkondult, és az idő múlására emlékeztette őket. – Jó lenne, ha visszamennénk a vonathoz – mondta Josh. – Még a végén nélkülünk megy el. Emily rápillantott, és ugyanazt a sajnálkozást látta a szemében, amit ő is érzett: a szabadságnak vége, és a valóság megint rájuk tört. – És az rettenetes lenne, igaz, MacKenzie? A férfi nem válaszolt, és visszafordultak. – Milyen érdekes város – mondta Emily, mikor az állomás fele mentek. – A spanyol, az indián és az angol kultúra kellemesen keveredik benne. – Azt hiszem, a legtöbb város ilyen ezen a vidéken. Ebben a városban már négy lobogót tűztek ki, mióta megépült: spanyolt, mexikóit, amerikait, sőt még a konföderáció zászlaját is, egy rövid ideig a polgárháború ideje alatt. Alig értek vissza, a vonat már sípolt is az utasoknak. – Felszállás – kiáltotta a kalauz, és pár perc múlva a szerelvény elindult. Ahogy a vonat Sandie-hegység felé zakatolt, Emily néhány cowboyt pillantott meg, akik egy csordát tereltek. – Te voltál valaha cowboy, Josh? 159

Ana Leigh


– Persze. Ezzel majdnem minden texasi férfi így van. Amikor a férfiak elmentek a háborúba, szabadon engedték a nyájaikat, mert az asszonyok nem tudtak volna felügyelni rájuk és a vidékre is. Körülbelül öt évig a csordák szabadon kószálhattak, míg az életben maradt férfiak vissza nem tértek. – És akkor mi történt? – Az állatok vadon éltek. Ha nem volt rajtuk billog, szabadon el lehetett őket vinni. Sok férfi összeállt, és cowboyként összeterelte az állatokat. A következő években a texasi cowboyok körülbelül négymillió ökröt vezettek el a Rio Grandétól Kanadáig. – Olvastam ezekről a nagy csordaterelésekről – mondta Emily. – Hősies és veszélyes tettnek hangzott, ahogy a hosszú szarvú ökröket több száz mérföldön keresztül hajtották végig a terméketlen vidékeken, az indián területeken… – Nem is beszélve az időjárásról, mely hol forró volt, hol havas. Néha viharok jöttek és jégeső. És ne felejtsd el a kígyókat és a többi állatot: farkasokat, pumákat és medvéket sem. Az emberek között is akadtak vadállatok: a két hadsereg elbocsátott katonái, banditák és jayhawkerek – Kik azok a jayhawkerek? – Szövetségi csapatok Kansasban, akik megpróbálták megbüntetni a texasiakat, akik a konföderáció oldalán álltak, azért, mert az ő területükön hajtották át a csordákat. Ha a texasiak nem fizettek, annak többnyire tűzharc lett a vége. Egyszer apámmal és a nagybátyáimmal is megpróbálkoztak. – És mi történt? A férfi mosolygott. – Ha ismernéd őket, nem kérdeznél ilyet. Emily felsóhajtott, megragadta a történet. – A veszélyek ellenére a növekvő országnak szüksége volt a húsra, és hála a texasiaknak, meg is kapták. Nem csoda, hogy a texasiak ennyire büszkék az örökségükre. – Sokkal több az örökségünk, mint a csordák terelése, Em. Egyedül küzdöttünk a szabadságunkért – Josh szeme büszkén fénylett. – A mexikóiakkal Alamónál és San Jacintónál, a komancsokkal és az apacsokkal az életben maradásért. Senki nem segített. Megalapítottuk a Texas Rangerst, hogy fenntartsuk a törvényességet, és megvédjük a határainkat. Ezért hívjuk magunkat Lone Starnak. Bár be kell ismernem, hogy a vonatok bevezetése kicsit lecsillapította a dolgokat Texasban, és az egész országban. Egykoron Kansasba vezették a csordákat, a szarvasmarhákat már a vasút vitte a chicagói vágóhidakra. A kaliforniai szőlőt nyugatra szállították, a wisconsini zöldségeket, az iowai kukoricát és a georgiai őszibarackot pedig az ország minden részébe eljuttatták. Szélesen elmosolyodott. – És ami a legfontosabb: az Atchison, Topeka és Santa Fé vasútvonalnak köszönhetően gyönyörű Harvey-lányokat is hozott nyugatra. Emily gondolatai még mindig a hatalmas szarvasmarha-terelések körül jártak. – El kell ismernem, a vasút megjelenése jelentős volt, de azok a texasi csordahajtások félelmetesek. – Az egyikben én is részt vettem, mikor fiatal voltam. Emily szeme várakozóan ragyogott. – Valóban? Mesélned kell róla! – Miután apám megtalált Mexikóban, elvitt Kaliforniába, ahol hamarosan seriff lett Stocktonban.

160

Ana Leigh


– Mi lett a nagybátyjaiddal? – Elvesztették egymást szem elől. Mindketten azt a bandát keresték, amelyik megölte édesanyámat és nagyanyámat, különösen a vezetőjük, Charlie Walden kellett nekik. Apa is ugyanezt tette, mert úgy hallotta, hogy a Walden-banda Kaliforniában tevékenykedik, de közben rám is vigyáznia kellett, és nem élhetett úgy, mint a nagybátyáim. Ekkor jutott eszébe, hogy levélben rendel meg magának egy menyasszonyt. – Édesapád második feleségét levélben rendelte meg! – kiáltott fel Emily. – Ez kezd egyre érdekesebb lenni. – Valójában nem így volt. Anya átvette annak a nőnek a helyét, akit apa megrendelt – elmosolyodott. – Ez egy külön történet. Apa letartóztatta, és azt remélte, maradni fog, és a nevelőnőm lesz. Akkor hatéves voltam. Azt hiszem, azt már nem is kell mondanom, hogy egymásba szerettek, és összeházasodtak. – Édesanyád és nagymamád története tragikus, de a folytatás annyira romantikus – mondta Emily. – És hol következik a marhahajtás története? – Azután, hogy Charlie Walden hátba lőtte az apámat. – Hátba lőtte! – Emily szeme óriásira kerekedett. – Ez is egy másik történet – válaszolta Josh fesztelenül. – A nagybátyáim hallottak róla, eljöttek, összepakoltunk, és visszamentünk Texasba. A bácsikáim újra Walden nyomába eredtek, anya és apa pedig megpróbálták rendbe hozni a farmot. Apa összeszedett egy csordát, de Texas akkoriban koldusszegény volt, mert még nem heverte ki teljesen a háborút. Apa meghallotta, hogy az előző évben az egyik farmer elvezetett egy csordát Kansasba, és sok pénzt kapott érte, ezért rábeszélte a nagybátyáimat is. Akkor már hétéves voltam, és soha nem fogom elfelejteni. A biztonság kedvéért apa engem is magával vitt, anyáról nem is szólva. Megint az a jelentőségteljes mosoly jelent meg az arcán, ami akkor szokott, mikor az édesanyjáról beszélt. Emily előtt nem volt titok, hogy mennyire imádta azt az asszonyt, aki felnevelte. – Ott volt apa és anya, Cleve bácsi, Maude Malone, Flint bácsi, Garnet néni, bár akkor még nem volt a nagynéném. Flint bácsi megmentette egy komancs mészárlástól – Josh kuncogásától Emily gerincén jóleső borzongás futott végig. – Mindenki tudta, hogy Flint bácsi szerelmes belé, bár ő folyton tagadta. – De ez egy másik történet – fűzte hozzá Emily mosolyogva. Joshnak a szeme is mosolyogott. – Igen, méghozzá micsoda történet! – Nos, gyerünk tovább, a marhahajtásról volt szó. Volt ott még más is veletek? Josh mosolya lehervadt. – Igen, Joey és Jeb Boone, akik ikrek voltak. – Azt mondtad: „voltak” – jegyezte meg Emily óvatosan, mert megérzett valamit Josh szavaiban. Josh szemébe keserűség költözött. – Igen, Charlie Walden elkapta őket, és haragjában felakasztotta – egy pillanatra megállt, majd folytatta. – A családom Kansasba vezette a marhákat. A nők a férfiak mellett lovagoltak az úton, a férfiak munkáját is elvégezték, harcoltak az indiánok és a jayhawkerek támadásai ellen. Esténként mindig fájt valamijük, de semmit sem tettek volna másképp. A családom, a nagybátyáim és a nénéim a legkülönlegesebb emberek,

161

Ana Leigh


akikkel valaha találkoztam. Talán nem lángelmék, akik a világ sorsába beleszólnak, de amit tesznek, azt legjobb tudásuk szerint teszik. – Nagyon büszkén beszélsz róluk – mondta Emily. – Csodálatos lehet egy ilyen családban felnőni, ahol ennyi szeretet és tisztelet van a másik iránt. – Erre soha nem gondoltam. Ez mindig így volt, és én természetesnek vettem. – Tapasztalatból mondom, ez nem mindig így van a családokban, úgyhogy soha ne vedd természetesnek. Emily meglepve látta, hogy Josh bűntudatosan lesüti a szemét. – Megvannak a hátrányai is, Em. Mindig annyira tiszteltem apám és a bácsikáim, hogy úgy érzem, soha nem tudok az ő szintjükre eljutni. Tehát Josh MacKenzie-nek is megvan a maga Achilles-sarka. A gondolat elégedetté tehette volna Emilyt, ehelyett szomorúan gondolt egy fiatal férfira, aki soha nem érezte magát elég jónak ahhoz, hogy a szeretett és tisztelt elődei nyomába léphessen. – Ilyen modell mellett azt hinném, hogy még keményebben próbálkozol – mondta lágyan. – Vagy elmenekülök, és a Pinkerton ügynökséghez csatlakozom. Elfordította a fejét, és kibámult az ablakon. A beszélgetésnek vége volt. A napnak hamarosan vége lett, és egy lélegzetelállítóan szép naplementét láttak. – Ezek a napnyugták és kelték annyira szépek – kiáltott fel Emily, miközben a haját fésülte lefekvés előtt. – Ha itt élnék, minden reggel felkelnék, hogy lássam, ahogy feljön a nap. – Ha holnap reggel így döntesz, engem azért ne kelts fel – dörmögte Josh. – Az a baj veletek, nyugatiakkal, hogy mindent olyan magától értetődőnek vesztek. Nem értékelitek azt, amitek van. Josh utálkozó arckifejezéssel nézett rá. – Néha alig tudom elhinni, hogy a keletiek ennyire arrogánsak. Cleve bácsinak van egy története az eltévedt keletiről, aki egyszer ellovagolt egy régimódi emberhez, aki egy lerobbant kalyiba teraszán üldögélt. Megkérdezte tőle: „Meg tudná mondani, merre az út Tombstone-ba?” A régimódi ember felemelte a kezét, és nyugatra mutatott. „Azt meg tudná mondani, hány mérföldre van?” A régimódi ember azt válaszolta: „Nem. Soha nem voltam ott.” A férfi türelmetlen lett: „Azt meg tudná mondani, hány mérföldre van a legközelebbi város?” „Nem, soha nem számoltam meg” – felelte a régimódi ember. A férfi elkeseredve jelentette ki: „Úgy tűnik, maga nem sok mindent tud, igaz?” A régimódi ember elgondolkodott egy pillanatra, aztán kiköpött egy arrafelé araszoló skorpióra, és azt válaszolta: „Tudom, hogy nem én vagyok az, aki eltévedt.” Josh felhúzta a szemöldökét, és Emily reakcióját várta. A lány bosszúsan ráncolta homlokát: – Nem értem, mi a lényeg. Mi köze van ennek a történetnek ahhoz a kijelentésedhez, hogy a keletiek arrogánsak? – Az, Miss Lawrence, hogy nekünk, nyugatiaknak, nincs szükségünk arra, hogy ti, keletiek megmondjátok nekünk, milyen szerencsések vagyunk. Mit gondolsz, miért választottuk ezt az életet ezen a vidéken? – Elnézést kérek – felelte Emily. Lerúgta a cipőjét, felmászott az ágyára, és végigfeküdt rajta. – Egyszerűen csak annyit kellett volna mondanom, hogy irigyellek titeket, itt lakó embereket.

162

Ana Leigh


A férfi közelebb jött, és megállt Emily ágya mellett. – A bal kezedet, ha kérhetem. – Miért? – kérdezte a lány, de odanyújtotta a kezét. Josh bilincset kattintott a csuklójára, és Emily kezdeti meglepetését a szívfájdalom váltotta fel. Arcán is látni lehetett, mert Josh ezt mondta: – Sajnálom, Emily, de nem kockáztathatom meg, hogy elalszom, és hagyom, hogy megszökj, úgy, mint Winslow-ban. – Hogyan tudnék megszökni egy mozgó vonatról? – Abban biztos vagyok, hogy megtalálnád a módját – elővett egy kulcsot a zsebéből. – Ha szavadat adod, hogy nem próbálsz megszökni, leveszem. Emily legyőzöttnek érezte magát, és nem szólt többet. Bár a férfinak igaza volt, sértve érezte magát, amiért még mindig rablónak és hazugnak tartja. Bárcsak megértethetné vele, csak azért hazudott, hogy elkerülje a letartóztatást. – Ezt nem tudom megígérni, Josh – szeme könnyekkel telt meg, de nem engedte meg magának, hogy sírjon. – Próbálj megérteni: mindent meg kell tennem, amit csak tudok, hogy elmeneküljek tőled. A férfi szomorúan nézett rá, és visszatette a kulcsot a zsebébe. – Te pedig próbálj engem megérteni. Engem a becsület köt, hogy a szökésben megakadályozzalak. Emily lehunyta a szemét, amikor Josh az ágy vasához erősítette a bilincs másik végét. A kattanás szinte süketté tette, és az ablakot verő eső zajára elaludt. Emily könnyekkel a szemében ébredt: álmában sírt. Josh nem húzta el a függönyöket, amikor lefeküdt aludni, és látta, hogy az eső elállt. A holdfény hátborzongató árnyékokat rajzolt a falakra és a mennyezetre. Kihajolt az ágyból, és látta Josh körvonalait, aki háton fekve aludt. A szabadság kulcsa ott volt a zsebében, de hogyan tudná megszerezni, anélkül, hogy felébresztené? Ezen a ponton már nem volt vesztenivalója. Ha a férfi felébred és rajtakapja, már nem gondolhat róla rosszabbat, mint eddig. És ha sikerül, akkor hogyan tovább? Hogyan fog leszállni a vonatról? Most közel kell lenniük Las Vegashoz. Ha valahogy el tudna jutni oda, számíthatna Rose segítségére. Valahol, valamikor a vonatnak lassítania kell, és akkor leugorhatna. Csak abban reménykedhet, hogy ez még azelőtt megtörténik, hogy Josh felébredne. De először is meg kell szereznie a kulcsokat. Szerencsére elég magas volt, és le tudott úgy ereszkedni az ágyról, hogy a bilincs nem akadályozta. Egy hosszú pillanatig csak nézte a férfit. Arcát borosta borította, de olyan békésnek és szeretetreméltónak tűnt, hogy Emily szerette volna megsimogatni az arcát. Bárcsak tudnálak gyűlölni, Josh, de nem megy, merengett. Olyan könnyű lenne, ha képes lennék rá, de nincs senki más, akivel annyira szívesen együtt lennék, mint te. A gondolat, hogy el kell hagynom, összetöri a szívemet. Bárcsak Emily Lane lennék – akkor annyi minden lehetne köztünk, de így… Elűzte magától ezt a gondolatot, mély levegőt vett, és óvatosan belenyúlt a férfi zsebébe. Levegőért kapkodott, amikor a férfi keze olyan erősen szorította, mint a satu. – Ezt keresed? – Josh felmutatta a kulcsot.

163

Ana Leigh


Túlságosan is döbbent volt, semhogy elvegye. Josh levette a bilincset a kezéről, karja erőtlenül hullott le, mikor végre megszabadult. Emily tekintete nem tudott elszakadni Josh szemétől. Tudta, hogy el kellene mennie, de ott maradt, a férfi fölé hajolva: a nyers szenvedély, mely Josh szemében ragyogott, odaszögezte. Ez a tekintet hiányzott neki az elmúlt napokban. Az ilyen pillanatokban nehéz volt elfelejteni, hogy mi minden történt már köztük. Josh elengedte a csuklóját, és ujjaival a hajába túrt. Fejét közelebb húzta magához, míg olyan közel kerültek egymáshoz, hogy lélegzetük összeért. – Vagy igazából ezt akartad? – kérdezte tőle. Magára húzta, Emily karcsú teste most Josh kemény izmain pihent. Isteni érzés volt. Pihenni akart, elmerülni a férfi melegében, és hagyni, hogy minden megtörténjen – hogy a férfi fejezze be, amit elkezdett azon a gyönyörű napon a tavacskánál, Las Vegas mellett. Ez nagy veszélyt is jelentett: női ösztönei azt súgták, hogy soha többé nem akar majd elmenekülni mellőle, ha szeretkezik vele. Az övé lenne, magával vihetne, de ez annyit jelentene, hogy hazaviszi Long Island-re. Mély levegőt vett, és azt válaszolta: – Nem, én… A férfi szája elnémította, és birtokba vette ajkát. Néhány erőtlen tiltakozás villant át a fején, de mind semmivé lett, amikor Josh késztetésére szétnyitotta ajkát. A csók mély volt és szenvedélyes. Még többet akartak, és egyre jobban elmélyült, hogy Emily azt hitte, elájul, mire a férfi végre eleresztette. Levegőért kapkodott, míg a férfi apró, gyors csókokkal beborította az arcát és szemét – mindegyik csak újabb szikra volt, mely még jobban felgyújtotta szenvedélye lángjait. Josh csókja győzedelmes volt, nyelve birtokba vette a száját, míg Emily csak a fejében lüktető vér dobolását hallotta. Josh férfias illata, az érintése, az íze olyan erő volt, amely Emily amúgy is meggyengült védekezését teljesen lerombolta. Lehunyta a szemét, és hátravetette a fejét, hogy megpróbáljon megszabadulni, de ettől a mozdulattól Josh még inkább hozzáfért a nyakához. Készségesen fogadta a lány invitálását, és kinyitotta a mellényét, hogy nyelvével megízlelhesse mellkasát. Nem volt türelme, és egy szitkot mormogott, amikor ki akarta szabadítani mellét, és belebonyolódott a kombinéjába. Megrántotta, és az apró gombok lepattantak. Helytelen volt, amit tettek, de csodálatos érzés. Josh vigyázatlansága, türelmetlensége és akarata Emily egész testét megbizsergette. Még soha nem érezte magát ennyire nőnek, és dicsőséget érzett, amiért nő, és a férfi ennyire kívánja. Elragadtatott lázban égett, mikor a férfi a mellével játszott, és szívogatta, majd újra a száját követelte, és nyelvével ajkai közé hatolt. A forróság még jobban felszította Emily szenvedélyének lángjait, ösztönösen a férfi teste alá került, és széttárta lábát. Josh megkeményedett férfiassága betöltötte a helyet, és még inkább kívánta, lábát köré fonta. A férfi szája arcát simogatta, és nyelvével fülének érzékeny területeit fedezte fel. Meleg lélegzete felborzolta a haját, mikor rekedten a fülébe suttogta: – Akarlak, Em. – Igen, igen. Én is akarlak, Josh. Most, kérlek, tegyél most a magadévá. Ujjaival Josh nyakán és ingén babrált. Hamar elintézte a gombokat, aztán kicsi, puha kezével megérintette a mellkasát. A férfi melle völgyébe temette arcát, beszívta illatát, és

164

Ana Leigh


arcával mindenütt végigcirógatta Emily testét, ahol azelőtt még soha senki nem érintette meg. A lány a hajába túrt, aztán két tenyerébe vette arcát, és száját magához húzta. Josh oldalra gördült, és most mindketten szemtől szemben voltak. A férfi kinyújtotta a kezét, hogy ne legyen köztük távolság, Emily közben meztelen mellkasának feszítette a kezét. Josh lélegzete elakadt, a lány pedig meglepetten nézett fel. A férfi arca megfeszült, mintha visszatartaná a lélegzetét, és várna. Az ő érintése váltotta ezt ki belőle? Kezével végigsimította Josh mellkasát, aki mélyen beszívta a levegőt. Talán az ő érintése ugyanolyan varázslatos érzést váltott ki a férfiban, mint fordítva? Szenvedélye csak még jobban fokozódott, ahogy erejének tudatára ébredt, és másik kezével végigfutott Josh vállán, akinek izmai megfeszültek ujjai alatt. Emily merészen a férfi egyik mellbimbójára szorította a száját, mire Josh egész testében megfeszült. Ez csodálatos volt. Egy végtelen pillanatig csak ízlelgette, cirógatta és csókolta, míg a férfi hangosan felnyögött. Minden egyes kis harapás, nyelvének minden egyes gyengéd érintése növelte szenvedélyét, míg félő volt, hogy kirobban. Josh felmordult, és fölé gördült, felhúzta a hálóingét, és az ágyra szorította. Emily lélegzete szaggatottá vált, ahogy a férfi szája édesen kínozta a mellét, és kezével kereste, majd megtalálta érzékeny, forró magját. A férfi érintésére megkeményedett, és egyre sürgetőbb érzés uralkodott el rajta. – Josh, kérlek, én nem tudok… Josh egy csókkal vágta el a könyörgést, aztán szájával megint mellére siklott. Emily feje zúgott a csodálatos érzéstől, mikor a férfi ujjai szenvedélyének magját kínozták. A simogatások ritmusa egyre gyorsult, míg Emily nyögdécselni kezdett, és teste remegett, ahogy elárasztotta a szerelem izgalma. – Most már készen állsz, bébi. Nagyon készen – suttogta Josh. Szétnyitotta Emily lábait, és a saját farmerjét kezdte kigombolni. Emily már attól a pillanattól készen állt, hogy lemászott az ágyáról. Hihetetlennek tűnt, hogy még ennél is nagyszerűbb pillanatok következhetnek. A hirtelen, ijesztő hang, ahogy a fémek egymásnak ütköztek, durván visszarántotta Emilyt a földre, és mindketten leestek az ágyról a padlóra.

165

Ana Leigh


24 fejezet

– Mi az ördög! – kiáltott fel Josh. – Em, minden rendben? – Igen. A vonat egy váratlan zökkenéssel megállt, és megint a földre zuhantak. – Mi az? Mi történt? – kérdezte Emily. Lövések zaja hallatszott, és az ablak előtt néhány lovas vágtatott el. – Maradj lenn! – parancsolta Josh. – Mi az? – Úgy néz ki, megtámadták a vonatot. Emily levegőért kapkodott. – Talán a Dalton-banda az, amiről meséltél. Josh felvette a csizmáját, közben egyfolytában hallották a lövéseket. – Elég komolynak hangzik – Emily szíve a torkában dobogott, amikor Josh felvette a pisztolyát. – Segítségre lehet szükségük. Emily úgy érezte, a levegőt is kiszorították belőle. Már nem számított, hogy akarata ellenére viszik vissza Long Island-re. Egyetlen tiszta gondolata az volt, hogy a férfi megsérülhet – vagy megölhetik. Megragadta a karját, és könyörögni kezdett: – Ne menj, Josh. – Nem lesz semmi bajod, Em. Csak maradj távol az ablaktól, és zárd be az ajtót. Akármit is csinálsz, ne gyújtsd meg a lámpát. Azt fogják hinni, hogy ez a fülke üres. – Félek, Josh. A férfi kezébe vette arcát, és rámosolygott. – Nem lesz semmi baj, kedves, ha azt teszed, amit mondtam – ezzel megcsókolta. Emily úgy értette, hogy miatta fél, de nem volt hangja, hogy ezt elmondhassa. Utána már túl késő volt, Josh kisietett az ajtón. – Zárd be jól – figyelmeztette, és eltűnt a sötétségben. Emily odakúszott, és bezárta. A keze remegett, miközben mellényét gombolgatta, és felvette a harisnyáját és a cipőjét. A lövések még mindig hallatszottak, és Emily nehezen tudta elképzelni, mi történhet a vonat elejénél. Aggodalma minden egyes lövés után nőtt, és minden egyes perc végtelennek tűnt. Pokoli volt, hogy ott kellett várakoznia, és nem tudta, mi történik. Mi van, ha Josh sebesülten fekszik valahol, és vérzik? Vagy, ami még rosszabb, mi van, ha… Ebbe nem gondolt bele, ezt a gondolatot még csírájában elfojtotta. Itt volt az ideje, hogy beismerje magának, érzései jóval többek voltak, mint az egyszerű vonzalom. Valahogy, a sors furcsa játéka folytán beleszeretett. Nem volt semmi értelme, de az igazságot nem lehetett letagadni, és nem bírt egy percig sem megmaradni a fülkében, míg közben Josh megsérülhet odakinn. Kinyitotta az ajtót. A kocsiban egy lelket sem lehetett látni, Emily legörnyedve ment el a kocsi végéig, és kilépett a sötétségbe. A szíve olyan hevesen vert, mintha egy dobpergés lenne, mely bejelenti érkezését. Az árnyékban maradt, és a vonat mellett haladt előre. 166

Ana Leigh


A tűzharcnak hirtelen vége lett. A vonat utasai talán megsebesültek – vagy meghaltak? Emily pánikba esett, és rohanni kezdett, miközben Josh nevét szipogta. Megbotlott, elesett, és szinte abban a pillanatban néhány férfi bekerítette. – Mi a fene… nézzétek, fiúk, mit találtunk – mondta egyikük, és megrántotta a gyeplőt. A többiek is megálltak. Emily hason hevert a porban, és amikor felnézett, a leghidegebb acélszürke szempárba nézett, mellyel eddig találkozott. A szemeket szinte teljesen eltakarta a nagy, fekete kalap, amit viselt. – Maga tudja, főnök – felelt az egyik férfi. A vezetőjük önelégülten mosolygott. – Nos, fiúk, azt hiszem, ez mégsem volt egy veszteséges este. Ha ez a férfi Bob Dalton, akkor egyáltalán nem úgy néz ki, mint az álmaiban szereplő bandavezér. Josh rájött, hogy a tüzet a kalauz és a vasúti detektív viszonozta, akit a sorozatos rablások miatt alkalmaztak. Csatlakozott hozzájuk, és hárman sikeresen távol tartották a banditákat. Mikor a vonatrablók feladták, Josh segített a személyzetnek a kár felbecsülésében, közben a hordár és a kalauz az utasokat ellenőrizte, hogy megsérült-e valaki. A sínekre felhalmozott deszkák miatt a mozdony kisodródott, és sok időbe telt volna, míg egy újat küldenek. Josh jót mulatott azon, hogy a legközelebbi város, ahonnan mozdonyt kérhetnek, Las Vegas. Ha nem tudta volna, hogy lehetetlen, azt is hihette volna, hogy Emnek valami köze van a rabláshoz. Kinevette magát, és visszament a saját fülkéjükhöz. A késlekedés nem zavarhatta meg őt és Emet – még volt egy befejezetlen ügyük. Ha belegondol, a késleltetés még szórakoztató is lehet. Szembetalálkozott a hordárral, mikor a kocsijukhoz ért. – Megsérült valamelyik utas, Jeb? – Nem, MacKenzie detektív. Mindenki jól van, és megvan, kivéve a maga hölgyét. Kopogtattam az ajtón, de nincs ott. Josh felnevetett. – Semmi baj, Jeb. Mondtam neki, hogy zárja be az ajtót, és ne csapjon semmilyen zajt. – Nem, nincs ott. Az ajtó nyitva van, de neki se híre, se hamva. Nem! Nem hitte el, hogy a lány annyira bolond, hogy a tűzharc kellős közepén szökik el. Igaz, figyelmeztette már akkor, amikor levette róla a bilincseket. Átkozott bolond volt, hogy nem hagyta rajta őket. Ha megtalálja újra, egészen Long Island-ig bilincsben viszi. Haragja szinte azonnal elpárolgott, amikor belegondolt, hogy ha megpróbált elmenekülni, akkor könnyen megsebesülhetett. Vagy még rosszabb, lehet, hogy… Nem, erre nem is gondol. – Em – kiáltotta, és remélte, hogy a lány valahol a közelben van. Jeb elment a fékezőkocsiba, és lámpásokkal jött vissza, hogy ketten átkutassák a vonat körüli területet. Ha egy kósza golyó eltalálta, akkor valószínűleg közel van. A nap már magasan fenn volt az égen, mire visszaértek az eredménytelen keresésből, és Josh látta, hogy egy helyütt néhány ló patáinak nyomai látszanak. Összeszedett mindent, amit Flint bácsikájától tanult, és közelebbről is megvizsgálta a területet. Észrevett egy aprócska tárgyat, melyet szinte teljesen elfedett a por. Letérdelt, és egy hajtűt vett fel.

167

Ana Leigh


Elfogták! Mintha gyomron vágták volna, levegőért kapkodott. Ha elvitték innen, az azt jelenti, hogy még él. A közeledő lovak zajára felpattant, és előrántotta revolverét. Két lovas jelent meg mellette. – Hé, ne lőjön, mister! – kiáltott fel egyikük. – Ne nyúljatok az oldalatok felé. Kik vagytok? – Az R. Körnek dolgozunk. Ez a vonat arrafelé megy. Itt táboroztunk le a közelben, és hallottuk a lövöldözést. Mi volt itt? – A vonatot feltartóztatták. Szükségem van egy lóra most azonnal. A banditák magukkal vittek egy női utast. – Biztos benne, hogy az a nő nem tartozott a bandába? – Átkozottul biztos vagyok benne – Josh az egyik cowboyra mutatott revolverével. – Szállj le a nyeregből. Nincs időm vitára. – Rendben. Csak vigyázzon azzal a fegyverrel, mielőtt elsül – morogta a férfi, és lemászott. – Most figyelmeztetem, hogy a főnökünk nem szereti a lótolvajokat. – Visszakapod a lovadat. Josh nyeregbe pattant, és a nyomok után indult. Nagy ostobaság volt a banditáktól, hogy eső után próbáltak meg kirabolni egy vonatot: még egy kezdő is képes lett volna követni a nyomokat. Leginkább amiatt aggódott, hogy mire utoléri őket, már késő lesz. Ha bármelyik gazfickó csak egy ujjal is hozzáér Emilyhez, akkor… Isten segélje meg, szereti a lányt. Emily Lawrence tolvaj volt, hazug és cselszövő. Elkényeztetett, erkölcstelen, gazdag kislány, aki nem foglalkozott azzal, mi lesz tetteinek következménye. Ő, Josh elhitette magával, hogy a vonzalma olyan volt, mint egy viszketés: ha megvakarja, elmúlik. A lány azonban olyan, mint a kullancs, egyre mélyebben a bőre alá fúródik – és a vérében volt már. De ő volt Emily Lane is. Látta, hogy nem ijedt meg a kemény munkától, amikor a tűz éjszakáján nekifogott a mentésnek. Látta határozottságát és bátorságát, amikor végigment a sivatagon. Azt is látta, hogy a naplemente szépsége könnyeket csalt a szemébe. És ott volt az az Emily is, aki betöltötte az érzékeit. A nő, akit a karjában tartott, akinek lágyságát még mindig maga alatt érezte. Látta, hogyan ragyog a vágy zöld szemében, megízlelte szenvedélyét, beszívta illatát, és hallotta, hogy felnyög az örömtől, amikor megérinti. Mindhárom az az Em volt, akit szeretett. Mindhárom olyan mélyen volt már benne, hogy semmi sem tudta onnan kiégetni, sem most, sem máskor. Megtett néhány mérföldet, mikor elért egy helyre, ahol a nyomok szerint a lovasok kettéváltak, ketten egyenesen mentek, egy pedig nyugatra kanyarodott. Melyik irányba vihették Emilyt? Leszállt, és gondosan megvizsgálta a talajt minden irányban, és végül megint talált egy hajtűt. – Nagyszerűen csinálod, bébi. Tarts ki – mormolta. – Soha többet nem fogok panaszkodni a nyavalyás hajtűk miatt. Újra lóra szállt, és nyugatnak indult. Emily tudhatta, hogy követi, és valószínűleg nem esett bántódása, mert volt annyi lélekjelenléte, hogy szükség esetén jelet hagyjon. Más vidék következett, agyagos meredélyekkel és sziklákkal. Néha le kellett szállnia a lóról, hogy követhesse a nyomot, mert csak egy elmozdított kavics vagy egy töredékes patanyom mutatta az irányt.

168

Ana Leigh


Amikor elért egy magasabban fekvő helyre, úgy tűnt, hogy a másik két lovas időközben újra csatlakozott társához, vagy mások jöttek – remélte, hogy nem ez történt. Ösztönei azt súgták, hogy ugyanaz a három lovas volt. A terep megint változott, most magas sziklák övezték a szűk utat. Josh leszállt a nyeregből, és lassan ment tovább, közben minden egyes kanyonnál megállt. – Nem tetszik ez nekem, haver – mondta, és megveregette lovát. – Ha ezek ott vannak fenn, a sziklákon, akkor olyan könnyen leszedhetnek, mint ahogy a halat kiszedik a hordóból. – Fejébe nyomta Stetson kalapját. Mit tenne Flint bácsikája egy ilyen helyzetben? A kanyon gyorsabb megoldás lenne, de nagybátyja rászánná az időt, és felmászna. Josh egy bokorhoz kötötte lovát, ellenőrizte a revolver tárát, aztán visszatette a pisztolytáskába. Amikor mászni kezdett a sziklákon, alacsonyan maradt, és lepillantott. Látta, hogy a kanyon valóban akár csapda is lehetett volna, de banditáknak semmi nyoma nem volt. Persze, ott volt még a szikla másik oldala. Lemászott, megnézte a másik oldalt is, de ott sem talált semmit. Hol a pokolban lehetnek? A nyomaik egészen a szakadék bejáratához vezettek, és ez volt az egyetlen bejárat. Lement vissza, eloldozta a lovat, és bevezette a kanyonba, mely kihalt volt, nem számítva néhány csenevész bozótot. Egy gyalogos ember nem olyan könnyen eltalálható célpont, mint aki lóháton ül. Háta megfeszült. Semmi nem stimmelt. Miért vannak csak befelé vezető nyomok, kifelé meg egy sem? A kanyon falait fürkészte. Semmi jele nem volt annak, hogy lenne valamilyen barlang, vagy akármi más, ahol három ló és négy ember elrejtőzhetne. Elment egy nagy kő mellett, és a napfény megcsillant valamin a földön. Felvette, és azonnal felismerte: ez volt az a türkizből és ezüstből készült bross, amelyet még Albuquerque-ben vett Emilynek. Itt kell lenniük. Közelebbről is szemügyre vette a hatalmas követ, és felfedezte, hogy ez nem része a kanyonnak, hanem csak egy sima szikla, és egy akkora bejáratot rejt el, melyen egy ló könnyedén átfér. Belépett a barlangba, és néhány másodpercig eltartott, mire a szeme hozzászokott a sötétséghez. A csöndben valahol mély hangok mormogását hallotta. Látta, hogy három lovat a közelben kipányváztak, melléjük kötötte a sajátját, aztán óvatosan a hangok irányába indult. A barlang mennyezete alacsonyabb lett, és le kellett hajtania a fejét, hogy továbbmehessen. Az út elkanyarodott, és látta, hogy egy nagy, magas, kör alakú barlangba torkollik. A korai spanyol hódítók ilyen barlangokba rejtették el kincseiket, amikor ÚjMexikóba érkeztek. Ez is ezt a célt szolgálhatta. A falon egy fáklyát helyeztek el, amely megvilágította azt a négy embert, akik a terem közepén ültek körben: Emilyt és a banditákat. Josh elrejtőzött az árnyékban, és lassan közelebb araszolt. Látta, hogy Emily kezét nem kötözték meg. Ezek a férfiak nem tudták, hogy a tűzzel játszanak, ha szabadon hagyják Emily kezét és lábát, gondolta Josh, bár nem volt vidám hangulatban. Végre elég közel került hozzájuk, hogy hallhassa a beszélgetésüket. – Biztosíthatom önöket, uraim, hogy apám nagyon gazdag, és sok pénzt is fizetne azért, hogy megmentsen – Emily hangja riadtnak tűnt, nem volt meg benne a szokásos bátorság. Bajban volt, és ezt ő is tudta.

169

Ana Leigh


Az egyik férfi rámordult. – Hölgyem, maga azt hiszi, bolondok vagyunk? Hogyan kapnánk meg tőle a pénzt? Felvesszük a legközelebbi bankban? A többi férfi nevetésben tört ki. – Csak az időt akarja húzni, főnök. Sorsoljuk már ki, kié legyen először. – Nem kell. Én vagyok a főnök, vagy nem? Magatok közt sorsot húzhattok, amíg én elszórakozom vele – talpra rántotta Emilyt. – Vegye le rólam a kezét, maga vadállat? – Emily rugdosni kezdte a férfit. A férfi a vállára vetette, akár egy zsákot. – Nem lesz az jó neked, szöszi, ha velem harcolsz. Van ott egy takaró, és te meg én jól meg leszünk egymással. Ezt csak hiszed, te fattyú, gondolta Josh, előhúzta revolverét, és még közelebb ment hozzájuk. Az elfüggönyözött kis részen Emily keményen küzdhetett, mert a férfi elveszítette türelmét, és dühös lett. – Te megharaptál! Ezért megfizetsz, te kis szuka, nekem is vannak fogaim… és én nem a karodba fogok harapni. Josh hallotta a sikolyt, és a ruha szakadását. Kiverte a víz, és megpróbált észrevétlenül odaosonni hozzájuk, mielőtt a vadállat kárt tehet Emilyben. Mire Josh odaért, a bandita már egyik kezével lefogta Emily kezeit a feje fölött, lábával megpróbálta leszorítani Emily kapálódzó lábát, és szabad kezével mellényét tépdeste le róla. – Ez tetszeni fog nekem. Semmi sem olyan, mint megülni egy vad kancát, és betörni. És, kishúgom, ha végeztem veled, azt kívánod majd, bárcsak halott lennél, de nincs olyan szerencséd, mert a többiek is jönnek majd. Reménykedj, hogy Brogan lesz az utolsó, mert ő szeret eljátszadozni az égő cigarettákkal. Ha elég mázlid van, nem kell túl sokat szenvedned, mielőtt megdöglesz. Emily rémülten nézett fel, mikor Josh megjelent a bandita feje fölött. A férfi látványától megdöbbent, és megdermedt, de félelme megkönnyebbülésbe csapott át. – Ez már jobb, szöszi. Nincs értelme harcolni, mert az nem… – Emilyre zuhant, mikor Josh fejbe verte revolverével, aztán lerúgta róla. Josh a karjába vette Emilyt, aki szorosan hozzátapadt, és megállíthatatlanul nyöszörgött és sírt. Szipogásának hangja visszhangzott a barlangban, és a férfiak nevetni kezdtek. – Úgy hangzik, mintha a főnök ügyesen megszelídítené ezt a lányt – mondta egyikük. – Remélem, nem minden harci kedvét veszi el. Josh szerette volna egyszerűen lelőni a két férfit, ahogy ott ülnek a tűznél, de nem merte vállalni a kockázatot, hogy Emily megsérülhet. A lányt már elég megrázkódtatás érte, és Josh megpróbálta kimenekíteni innen, mielőtt bárki is lőhetne. – Édesem – figyelmeztette suttogva –, ki kell jutnunk innen, úgyhogy csendben kell maradnod. Értesz engem? Amíg beszélt, megpróbálta begombolni a mellény maradványait. Emily bólintott, szipogása lassan enyhült. Az árnyékban lapulva a bejárat felé indultak, miközben igyekeztek nem csapni semmilyen zajt. Már éppen elérték a kanyart, amikor valami eliramlott Emily lába mellett, aki önkéntelenül felsikoltott. – Hé, Yancy, minden oké? – kiáltotta az egyik férfi.

170

Ana Leigh


Nem volt idő óvatoskodásra. Josh még erősebben megszorította Emily kezét. – Kifelé innen gyorsan – futni kezdtek, és elértek a lovakhoz, de hallották, hogy a banditák kiáltásai közelednek. Josh gyorsan felsegítette Emilyt a lovára. – Indulj, és ne állj meg! – Mi lesz veled? – Mögötted leszek – csapott rá a ló véknyára. Megragadta a másik két ló gyeplőjét, és egyesével a szakadékhoz vezette őket, miközben a lépések zaja egyre hangosabb lett. Nyeregbe ugrott, a levegőbe eresztett néhány lövést, mire a lovak a kanyon szája felé iramodtak. A banditák revolverrel a kezükben előbukkantak a barlangból. Josh feje mellett golyók fütyültek, miközben gyorsabb vágtára ösztökélte a lovat. Érezte, hogy a vállát erős ütés éri, de ment tovább. Emily már elérte a kanyon bejáratát. Mire a banditák gyalog odaértek a bejárathoz, ők már jócskán lőtávolságon kívül voltak, és csak ekkor lazítottak a gyeplőn. Mihelyt visszaértek a vonathoz, Emily berohant a fülkéjükbe, hogy széttépett mellénye helyett másikat vegyen fel. Az új mozdony megérkezett Las Vegasból, vele együtt a személyzet is, mely már majdnem megjavította a síneket. Egy seriff is jött velük, és kész volt kilovagolni az R. Kör toborzott lovasaival együtt. Ez a seriff nem volt más, mint Ben Travis. Josh gyorsan lerajzolt egy hevenyészett térképet, amely megmutatta, merre vannak a banditák. – Ismerem azt a kanyont – mondta az egyik cowboy. – Bár nem emlékszem mindegyik barlangra. – Csak egy van ott, úgyhogy nem gond – felelte Josh. – Az inge eléggé véres, MacKenzie – szólt közbe Travis. – Jó lenne, ha megnézné. – Semmi baj, seriff. Sok szerencsét a banditákhoz. Elég erkölcstelen banda lehet, és a vonatrablás nem az egyetlen bűnük. – Elkapjuk őket. Most már tényleg foglalkozhatna a sebbel. Josh figyelte, ahogy a toborzott cowboyok ellovagolnak, aztán fáradtan felmászott a vonatra. Amikor belépett a fülkébe, látta, hogy Emily átöltözött, és feltűzte a haját. Nem nézett ki rosszul az átélt élmények után sem. Felé fordította a fejét, és rámosolygott, de szeme riadt volt. – Josh, az inged! Teljesen átázott a vértől! – Igen – felelte, és a földre zuhant.

171

Ana Leigh


25. fejezet

– Josh! Szent ég, ne! Ne! – kiáltotta Emily, és letérdelt az eszméletlen férfi mellé. Mellkasának mozgása jelezte, hogy lélegzik, de olyan sápadt volt, hogy Emily attól tartott, hamarosan abbahagyja. Oldalára fordította, és látta, hogy egy golyó eltalálta, és a sebből szivárog a vér. Már sok vért vesztett, és valahogy meg kell állítania. Kétségbeesetten pillantott körül, és észrevette ruháit, amelyeket félredobott. Felkapta a szoknyáját, kötést készített belőle, és bekötözte a sebet. Agya egyszerre tucatnyi dologgal foglalkozott. Mit tegyen most? Ollók. Ollókra volt szüksége, hogy levegye róla a véres inget. Hol a csomagja? Térden csúszva átmászott a sarokba, ahova a táskáját tette. A keze annyira remegett, hogy alig bírta kinyitni. Végigkutatta, és talált egy kicsi dobozt, amelyben körömvágó ollóit tartotta. Visszamászott a férfihoz, és megpróbálta ujjait beleerőltetni az olló kicsi lyukaiba. Mikor lettek ilyen nagyok az ujjai? Dühében zokogni kezdett. Miért nem képes szilárdan megfogni őket? Minden késlekedés Josh életéből vett el egy percet. – Szedd össze magad, Emily! Így nem teszel neki semmi jót – biztatta magát. Becsukta a szemét, néhány mély levegőt vett, és ökölbe szorította remegő kezét, hogy majd meg tudja fogni az ollót. Amikor érezte, hogy csillapodik a remegés, felvette az ollót, ezúttal gond nélkül, és megpróbált belevágni az ing elejébe. Az olló azonban túl kicsinek bizonyult ehhez a feladathoz. – Átkozott! Átkozott! Átkozott! – kiáltotta. – Gondolkozz, a fene egye meg! Gondolkozz! Félredobta az ollót, és valami élesebb eszközt keresett. Tekintete Josh csomagján állapodtak meg. Odasietett, és össze-vissza kidobálta belőle a ruhákat, míg megtalálta Josh borotválkozó-készletét. Fogta a borotvát, visszasietett a férfihoz, és sikerült felhasítania vele az inget. Josh mellkasát vér borította, és Emilynek az a rettenetes érzése támadt, hogy többször is meglőtték. A kancsót kereste, de az üres volt. Akkor ömölhetett ki, amikor a vonat hirtelen megállt. Szakadt mellényével tisztogatta le a seb környékét, és nagy megkönnyebbülésére csak egy lövést látott hátul, a bal vállánál. A mellkasán levő vér az ingéről került oda. Aztán rájött, hogy nincs kimeneti nyílás: a golyó még mindig benne van. Segítségre volt szüksége. Lerántotta a könnyű paplant az ágyáról, és beborította vele, majd kisietett. Rögvest Jebbe botlott, megragadta a meglepett hordárt, és azt kiabálta: – Segítsen! Josh eszméletlen, meglőtték! A hordár is besietett a fülkébe, és letérdelt a férfi mellé. Megvizsgálta, majd felállt. – Maga maradjon itt vele, hölgyem, míg hozok segítséget – egyedül hagyta őket. Emily leült, és ölébe vette Josh fejét. – Már jön a segítség, kedves – mondta, és gyengéden félresimította a haját. – Nyisd ki a szemed, Josh. Újra látnom kell, hogy tudjam, jól vagy. Kérlek, Josh, nyisd ki a szemed. 172

Ana Leigh


Nem vette észre, hogy sír, míg könnyei potyogni nem kezdtek, és érezte arcán, kezén a sós cseppeket. Szoknyájába törölte a kezét, és akkor vette észre, hogy megvágta a kezét a borotvával, mert vérzett. Vagy ez is a férfi vére? – A vérünk most összekeveredik, Josh. Érzed, szerelmem? Nyerj ebből erőt, a testemből, ahogy én is a tiedből. Még mindig így ültek, amikor Jeb és egy másik férfi megérkezett: Josh feje Emily ölében, aki a vállára szorította a hevenyészett kötést. A férfi gyorsan megvizsgálta, majd megszólalt: – Mrs. MacKenzie, Bellows kalauz vagyok. A férjét meglőtték. – Tudom, hogy meglőtték, Bellows kalauz, és észrevette, hogy a golyó még mindig benne van? Úgyhogy amíg itt állunk és beszélgetünk, ahelyett, hogy tennénk valamit, el fog vérezni! Bellows hátralépett. – A kiabálás nem old meg semmit, Mrs. MacKenzie. – És nem vagyok… – Josh nyilvánvalóan nem mondta el, hogy valójában a foglya. Jobb, ha azt hiszik, hogy a felesége, különben a kalauz még felelősséget érez azért, hogy őrizet alatt tartsa – vagy ami még rosszabb, nem lehetne Josh mellett. Nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy most elhagyja. – Ha arrébb megy, Mrs. MacKenzie, a hordár és én felemeljük az ágyra a férjét. Emily odapillantott, és az első, ami a szemébe tűnt, a bilincs volt. Vajon Bellows is észrevette? Ha nem, akkor majd magyarázatot vár, ha meglátja. – Nem lenne egyszerűbb itt és most kivenni a golyót? – Csak elsősegélyláda van nálunk – bólintott Bellows a Jeb kezében levő doboz felé. – Néhány perc múlva elindulunk, és alig negyven mérföldnyire vagyunk Las Vegastól. Ott van orvos. Jobb, ha békén hagyjuk, mint ha megpróbáljuk megfelelő eszközök és felszerelés nélkül kiszedni. Emily talpra állt. – Rendben, de adjanak egy percet, és rendbe hozom az ágyat. – Majd én megcsinálom, asszonyom – ajánlkozott Jeb. – Nem, maga segítsen Mr. Bellowsnak, majd én megcsinálom a helyet. Odaállt közéjük és az ágy közé, a felső ágy matraca alá rejtette a bilincset, aztán elegyengette az alsó ágy takaróját. Mi lett a bilincs kulcsával? Nem találta az ágyon, és amikor körülnézett, látta, hogy a földre esett. – Kész – jelentette be, és félrelépett, egyik lábával rá, a kulcsra. A két férfi erőlködött, hogy Josht az ágyra tegye, közben Emily azért imádkozott, nehogy meglökjék a felső ágyat, és a bilincs kiessen. – Azt a kötést a seben hagynám, asszonyom, hogy megállítsa a vérzést – mondta Bellows. – Itt hagyjuk magának az elsősegélyládát, hogy rendesen bekötözhesse. Közben küldünk táviratot, hogy az orvos álljon készenlétben, mire odaérünk. – Köszönöm, Bellows, és magának is, Jeb – felelte Emily, és gyakorlatilag kidobta őket a szobából. Mivel már nem tudtak többet segíteni, nem akarta, hogy ott legyenek a fülkében. – Szüksége van még valamire, asszonyom? – kérdezte Jeb. – Ha esetleg hozna egy kis meleg vizet, akkor letisztogathatnám Josht. – Igenis, asszonyom – a hordár felvette a kancsót. – A fékezőkocsiban főztünk egy kis kávét, Mrs. MacKenzie. Kér esetleg egy csészével?

173

Ana Leigh


– Nem, Jeb, köszönöm. – Segítene kicsit ébren maradni, asszonyom. Emily a fejét rázta. – Csak meleg vizet hozzon, és egy tiszta ruhát, meg törülközőt, ha van. – Azonnal, asszonyom. Emily bezárta az ajtót, és visszafordult Joshhoz. Kezét a férfi homlokára tette, és felsóhajtott. Legalább nem lázasodott be, de miért nem nyitja ki a szemét? Fülét mellkasára tapasztotta, és hallotta, hogy szíve egyenletesen ver, ez legalább biztató jel. Őrjítő volt a gondolat, hogy csak úgy hagyja itt heverni, de Bellowsnak igaza volt abban, hogy szakképzett orvosra kell bízni a golyó kiszedését. Míg Jebre várt, levette a bilincset, és a táskájába rejtette, hogy ne legyen szem előtt. Jeb hamarosan visszatért, hozott egy kancsó vizet és a ruhákat. Emily levette a nehéz fegyvertáskát Josh derekáról, és letörölgette a mellkasát. Aztán nagyon óvatosan megfordította, és levette a véres ing maradékát és a hevenyészett kötést. A ládában volt rendes pólya és ragtapasz, így, miután lemosta a hátát és karját, friss kötést tett rá. Éppen befejezte, amikor a vonat végre elindult. Levette Josh csizmáit, és betakarta a férfit. Mást nem tehetett, csak várt, és föl-le járkált a kicsi fülkében. Bárcsak visszanyerné az eszméletét, akkor jobban érezné magát, de a férfi ennek semmi jelét nem adta. Aggasztó volt, de legalább a vére is lassabban szivárgott a sebből. Az út Las Vegasba élete leghosszabb órájának tűnt. A banditákkal való félelmetes kalandja távolinak tűnt, mert aggodalma Josh iránt minden más gondolatát elnyomta. Mi van, ha túl sok vért vesztett? Mi van, ha az orvos nem tudja eltávolítani a golyót? Mi van, ha soha nem nyeri vissza az eszméletét? Szeretett volna hangosan sikítani, mert ez a „mi van, ha” kérdés kegyetlenül kínozta. Mi van, ha a vonaton marad, ahogy Josh utasította? Akkor soha nem sérült volna meg. Ezért ő a hibás. A férfi ott feküdt, testéből lassan minden vére kiszivárgott, és ezért ő volt a felelős. Ha a legrosszabb megtörténik, akkor hogyan tudna élni a férfi nélkül? Letérdelt a földre, megragadta Josh kezét, arcát az ágyra fektette, és fájó szívvel zokogott. Amikor a vonat befutott Las Vegasba, Emily azonnal felismerte az orvost, aki gyakran járt az étterembe. Ez megmagyarázta azt is, miért van mellette Rose. Jó volt újra látni barátnőjét, és amikor leszállt, csendben megölelték egymást, míg az orvos felügyelte, hogy Josht átrakják egy hordágyra. Rose szorosan belekarolt Emilybe, és utána mentek. A várakozás a rendelőben feszült volt – az orvos zárt ajtók mögött operált. Rose kiszedett néhány szót Emilyből, de nem erőltette, hogy beszéljen, ha nem akar. Emily tudta, hogy barátnője azért van itt, hogy megvigasztalja, és azon tűnődött, vajon Josh érzi-e valamiképpen, hogy ő miatta van itt. Amikor az orvos megjelent, talpra ugrott, Rose pedig megfogta a kezét. A férfi mosolyogva mondta: – Sikeresen kiszedtem a golyót, és bár még mindig eszméletlen, a helyzet biztatónak tűnik. – Ó, hál' istennek! – kiáltotta Emily, megölelte Rose-t, és visszafordult az orvoshoz. – Köszönöm, doktor.

174

Ana Leigh


– Még nincs minden rendben, Emily. Sok vért vesztett, és most nem ígérhetek semmit. Van egy hely, ahova el tudja vinni? Valami nyugodt és csendes helyet ajánlanék. – Kiveszek egy szobát a szállodában. – Remek. Ott leszek, amikor átszállítják, és később átmegyek, hogy ellenőrizzem az állapotát. Most az a legjobb, ha az ágyban marad. Ha visszanyeri az öntudatát, biztosan megpróbál felkelni, de ezt még pár napig nem ajánlom. – Nem fogom engedni, hogy felkeljen, doktor. Az orvos megszorította Emily kezét. – Kedvesem, ne látszódjon annyira a félelem az arcán. Azt kell mondjam, egészséges, fiatal férfi, és néhány nap múlva fel fog ülni, hogy egy vastag szelet sült húst követeljen magának – hamiskásan kacsintott. – Vagy valami mást. Emily elpirult a célzásra, de túlságosan is megkönnyebbült, hogysem zokon vegye. Rose kuncogni kezdett. – Dr. Hughes, mégis, mire gondolt? – Köszönöm, doktor – szólt közbe Emily gyorsan, mielőtt azok ketten tovább taglalnák a témát. – És azt is elrendelem, hogy maga is pihenjen le egy kicsit. Olyan sápadt és megviselt az arca, mint a betegé, kedvesem. Szüksége lesz a maga erejére, ha visszanyeri az eszméletét, ezért használja ki a lehetőséget, és aludjon egy kicsit. – Majd én gondoskodom róla, doktor – mondta Rose, és legalább olyan megkönnyebbült volt a hangja, mint Emilyé. – Rendben. Most lássuk a szállodát, hogy ágyba tehessük Mr. MacKenzie-t. Hamarosan Josht biztonságban elszállásolták ugyanabban a szobában, ahol azelőtt is lakott, és ahonnan rá lehetett látni a Harvey-ház romjaira. Rose visszatért munkájához, hogy az esti étkezést előkészítse. Csomagjaikat közben a szállodába vitték. Az orvos elrendezte, hogy Emily kapjon egy szomszédos szobát, de a lány nem akarta elhagyni Josht, sem pedig másik ágyban aludni. Ha az orvos azt várta tőle, hogy pihenjen, akkor az csak Josh mellett volt lehetséges. Lerúgta cipőit, és lefeküdt mellé. Megragadta a kezét, majd lehunyta a szemét, és érezte, ahogy csökken benne a feszültség. Eddig nem is vette észre, mennyire fáradt. Hirtelen felnézett, és felült, mert biztos volt benne, hogy Josh megszorította a kezét – és a legszebb zafírkék szempárba nézhetett, amelyet valaha látott. – Em, mi történt? Hol vagyunk? – Egy szállodában, Las Vegasban. Az orvos nemrég vette ki a golyót a válladból, és sok vért vesztettél, ezért vagy olyan gyenge. – Igen… gyengének… érzem magam – újra elaludt. Emily könyökére támaszkodott, és magához húzta a fejét. Az arcát nézte, amelyet sötét borosta borított, és szeretettel simogatta. – MacKenzie detektív, azt hiszem, holnap megpróbállak megborotválni. – fölé hajolt, és azt suttogta: – Szeretlek, Josh – könnyű csókot lehelt ajkára, aztán visszafeküdt, és megint be hunyta a szemét. Mielőtt elaludt, még a férfi kezéért nyúlt. Emily arra ébredt, hogy valaki kitartóan dörömböl az ajtón. Gyorsan az órára pillantott, és látta, hogy már négy órája alszik. Felkelt, és beengedte dr. Hughest.

175

Ana Leigh


– Sajnálom, hogy ilyen késői órán zavarom – mondta, és besietett. – Egek, ez aztán sűrű nap volt. Mióta nem találkoztunk, még egy gyermeket is világra segítettem. – Egy csecsemőt, ez gyönyörű – Emily meggyújtotta a lámpát. – És hogy van a beteg? – Néhány másodpercre magához tért, megkérdezte, mi történt, és hol van. Aztán elaludt. – Ez jó hír. Az alvás most a legjobb orvosság neki. Megvizsgálom, és lecserélem a kötést. Várakozón nézett Emilyre, aki rájött, hogy a doktor azt várja, hagyja el a szobát. Elnézést kért, és kiment. Most, hogy kitiltották Josh szobájából, lemehetett a fürdőszobába, hogy felfrissüljön. Mire a doktor bekopogott az ő szobáján, már hálóingben és köpenyben volt. – Hogy van, dr. Hughes? – Attól félek, Emily, belázasodott – a lány döbbent tekintetét látva hozzátette. – Ez nem szokatlan. Sokk érte. Holnapra, úgy számítom, lemegy a láza, és hosszabb ideig is ébren tud maradni, de hagytam ott egy doboz tablettát az asztalon. Kétóránként adjon be neki egyet, és diktáljon bele annyi vizet, amennyit csak tud. Nem akarom, hogy kiszáradjon. – Biztos benne, hogy rendbe fog jönni? – Én csak egy orvos vagyok, Emily, és nem próféta. A következő huszonnégy órában eldől minden. A jelek biztatók, a seb láthatóan nem fertőződött el, és amint mondtam, a láz gyakori jelenség, ha a testet nagy megrázkódtatás éri – becsukta fekete táskáját. – Csak kövesse az utasításaimat, kedvesem. Hosszú éjszaka lesz magának, de ha a gyógyszerek hatni kezdenek, a láz reggelre elmúlhat. Ha éjjel nyugtalan lesz a beteg, borogassa időközönként, és ne felejtse el, hogy annyi vizet erőltessen belé, amennyit csak tud. Reggel megint itt leszek. – Mi van az étellel? – Nem hiszem, hogy egy darabig szüksége lesz rá. Ha már ő maga is tud kérni, akkor levessel kezdjék. Talán Rose tud hozni a Harvey-házból. Rose! Őróla el is felejtkezett. A műszakja már órákkal ezelőtt lejárt. Lehet, hogy volt itt korábban, amikor ő még aludt? Emily rengeteg mindent el akart mesélni barátnőjének, beszélgetni akart vele. Sok minden történt, mióta nem találkoztak. El akarta mondani Rose-nak, milyen komolyan beleszeretett Josh MacKenzie-be. Érzelmei ellenére gyanította, hogy a férfi még eltökéltebben meg akar majd szabadulni tőle, mert kis híján a vesztét okozta. Amikor az orvos elment, elkezdett fel-alá járkálni, és szinte percenként megállt Josh ágya mellett, hogy ellenőrizze az állapotát. Eszébe jutott anyja egyik gyógymódja, és megnedvesített egy ruhát, majd a férfi homlokára szorította. Mikor fiatal volt, neki mindig jólesett a hideg, ha lázas volt éppen. Még néhány órát ébren volt, beadta a gyógyszert, vizet erőltetett le a torkán, és kicserélte a borogatást. A férfi néha engedékeny volt, máskor ellenkezett, és zavarosan motyogott. Nem sokkal éjfél után valaki finoman bekopogtatott: – Emily. Felismerte Rose hangját, és sietett kinyitni az ajtót. – Láttam a fényt a szobámból, és rájöttem, hogy ébren vagy. Hogy van Josh?

176

Ana Leigh


– Nem jól. Lázas. A doktor hagyott itt néhány tablettát, hogy adjam be neki. Rose megfogta a vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Édesem, utoljára mikor aludtál? – Kicsit előbb. Aludtam négy órát, míg Josh lázas volt. – És most bűnösnek érzed magad, mi? Kimerült vagy. Menj a szomszédos szobába, és pihenj egy kicsit. Én is tudok vigyázni Joshra. – Nem tudok úgy aludni, hogy tudom, ő… – abbahagyta, és mély levegőt vett. – Rose, szerelmes vagyok belé. – Édesem, ezt nem kell mondanod. Az arcodra van írva. – És most… ez reménytelen. – Ezt nem tudhatod. Meglőtték, és most lázas. Ez nem jelenti azt, hogy meg fog halni, Emily. Ha nem lennél annyira kimerülve, te is tudnád, micsoda bolondságokat beszélsz. – Nem érted. Ha nem lettem volna, nem lövik meg. – Mit akarsz ezzel mondani? Nem a te hibád, hogy a vonatot feltartóztatták. – Nem akkor lőtték meg. Azért kapott golyót, mert nem hallgattam rá, mikor figyelmeztetett, hogy maradjak nyugton. Saját fülkénk volt, és amikor elment, hogy segítsen, arra utasított, hogy maradjak bent, és zárjam be az ajtót. De én elhagytam a vonatot – megrázkódott, mikor eszébe jutottak az események. – A banditák elfogtak, hárman voltak. Josh követte a nyomaikat, és megmentett, éppen akkor, amikor a vezetőjük megpróbált… Elhallgatott, és erővel elűzte a képet maga elől. – Josh akkor sebesült meg, amikor menekült. És most… most… – Ó, édesem – Rose átölelte. – Mit mondott dr. Hughes? – Ő nagyon bizakodó. – Akkor neked is annak kell lenned, édesem. Elmondtad Joshnak, mit érzel iránta? – Nem, biztos vagyok benne, csak nevetne… vagy azt hinné, hogy megpróbálom eltéríteni a szándékától, hogy visszavigyen Long Island-re. – Azt kétlem, ha ugyan megítélhetem a férfiakat. És, édesem, hidd el nekem, ebben szakértő vagyok. – Josh többször is elmondta, mit gondol az olyan nőkről, mint én. És most, hogy én vagyok a felelős a sebesüléséért… Mi haszna? Az ágyhoz ment, levette a borogatást, és újra megnedvesítette. – Meg kell próbálnom kapcsolatba lépni a családjával. Ahogy beszélt róluk, úgy tűnt, közeli kapcsolatban vannak. – Emily, édesem, ülj le. Kérlek – Rose hangja aggódó volt. – Imádja a szüleit – Emily a barátnőjére nézett. – Tudtad, hogy az édesanyját megölték a polgárháborúban? – Nem, nem tudtam. – Így volt. És a nagymamáját is. Elég tragikus eset. Az apja és a nagybátyjai a háborúban harcoltak, a konföderáció oldalán. – Ezt el is vártam, elvégre texasi. Emily tudta, hogy Rose segíteni jött, de úgy érezte, muszáj beszélnie. Vagy ezt teszi, vagy sír. – Egy törvényen kívüli banda megtámadta a farmot, megerőszakolták és megölték a nőket – Rose-ra nézett, és nem törődött vele, hogy a könnyei lefolynak az arcán. – A férfiak mind a háborúban voltak, és a szerencsétlen asszonyokat senki nem védte meg.

177

Ana Leigh


Persze, én is hallottam néhány háborús történetet északról, de soha nem gondoltam bele, milyen lehetett a déli nők helyzete: egyedül, védelem nélkül, miközben a hadseregek azon a területen vonulnak végig, ahol laknak, és a férfiakat vagy megölik, vagy megsebesítik: az apákat, férjeket, fiakat és szeretőket. Az egész életük előttük haldoklott. – Tudom – mondta Rose szomorúan. – Anyám New Orleansban volt, amikor Butler el foglalta a várost. Még mindig Szörnyetegnek nevezik, mert azt mondta katonáinak, hogy minden nő az övéké lehet, mintha közönséges utcalányok lennének. – Ezt mondta? – Emily megdöbbent. Rose vállat vont. – Nem tudom, egész pontosan ezeket a szavakat használta-e. De ha egy nő inzultált egy jenki katonát, és mi mást várnál el az ellenség katonáitól, akik elfoglalják a várost, akkor joga volt letartóztatni, mint csavargót. Emily hagyta könnyeit szabadon folyni, de mindketten jól tudták, hogy egész este visszatartotta a sírást. A szomorú történet csak elindította a könnyek árját. Rose nem is próbálta megállítani. A könnyek legalább annyira gyógyították Emilyt, amennyire Josht a tabletták. Amikor Rose elment, Emily jobban érezte magát, hogy sírhatott.

178

Ana Leigh


26. fejezet

E

gy gyötrelmes éjszaka után, míg Josh láza tartott, Emily lankadni kezdett, mire a nap felkelt. Időközönként leerőltette a tablettákat a férfi torkán, borogatással hűtötte a homlokát, és vizet adott neki. Kétségbeesésében végül félretette szégyenlősségét, és levette az alsóruháit is, hogy lemossa lázas testét. Soha nem látott meztelen férfit azelőtt, és vonzónak találta az izmok, csontok és a bronzszínű bőr szimmetriáját – még inkább azért, mert ezt Joshon figyelhette meg. A férfi már olyan sokszor látta és érintette meg az ő testét, de fordítva ez nem történt meg. Gyengéden, szerető mozdulatokkal törölgette végig: a karját, erőteljes vállát és mellkasát, hosszú, izmos lábát. Még legtitkosabb testrészeit is megmosta, és birtoklást érzett – egyedül neki volt joga ahhoz, hogy ezeket lássa. A fürdő láthatóan jót tett Joshnak, és csendben feküdt. Emily csábítást érzett, hogy véghezvigye tervét, és megborotválja, de letett róla, amikor a férfi nyugtalansága visszatért. Az orvos bátorította, mert higgadtan megvizsgálta a sebet, és lecserélte a kötést. Utasította, hogy továbbra is adja be neki az orvosságot, és borogassa, majd megveregette a vállát, és elment. Nemsokára Rose érkezett meg, és hozott egy kosár ennivalót. Emily elfogadta a forró teát, de a levesre és a forró zsemlére nem volt szüksége. Rose leült, és keresztbe fonta a karját. – Nem megyek el, amíg meg nem eszel mindent. Tudom, milyen tud lenni Yen Cheng, nem merek visszamenni hozzá, míg van az ételből. – Rose, nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok enni. Rose sóhajtott, és felvette a kosarat. – Rendben. Ha Yen Cheng nem kapja elő a húsvágó bárdot, délben visszajövök. Talán akkor hajlandó leszel enni valamit. Azzal nem segítesz Joshnak, ha megbetegszel. – Tudom. Ígérem, délben eszek levest. Ebédidőre Josh állapota javult. Mikor újra lefürdette a szivaccsal, a hőmérséklete már nem volt olyan magas, és csendben feküdt. Késő délutánra, amikor az orvos megvizsgálta, a láz lement, és dr. Hughes kijelentette, hogy túl van a kritikus időszakon, elmúlt a veszély. Emily csak ennyit akart tudni. Most, hogy Josh végre békésen aludt, ő is meg merte kockáztatni, hogy lepihen egy kicsit. Először fürödni akart. Halálosan kimerült volt az aggódástól, és sokáig szerette volna áztatni magát a fürdőben, de nem akarta annyi ideig magára hagyni Josht. Sietett a fürdéssel, felöltözött, és visszament a szobájába. Azt remélte, alhat még egy kicsit, mielőtt a férfi felébred. Levette a köpenyét, és éppen le akart feküdni, amikor zajt hallott a szomszédos szobából. Talán Josh felébredt?

179

Ana Leigh


Amikor kinyitotta az ajtót a két szoba közt, meghallotta az eltéveszthetetlen hangot, amikor felhúznak egy pisztolyt. Megdermedt. Elfelejtette meggyújtani a lámpát fürdés előtt, és most sötét volt. Ha valaki bántani akarja Josht, vele is számolnia kell. – Ki van ott? – Em? Josh láztól rekedtes hangjára megkönnyebbült. Besietett, és meggyújtotta a lámpát. A férfi az ágyban ült, fáradtnak tűnt, de Emily szívében öröm gyúlt, hogy ébren látja. – Honnan szedted azt a fegyvert? – A csomagból a sarokban. – Te felkeltél az ágyból! Miért? – Felébredtem, és nem tudtam, mi van, ezért megkerestem a revolveremet. – Megmondom, mi van: beteg voltál, és két napig lázad volt. – Két napig! – kiáltott fel Josh. Letette a fegyvert az asztalkára. – Te vigyáztál rám egész idő alatt? – Persze, hogy én, miért ne tettem volna? A férfi kurtán felnevetett. – Minden alkalommal megpróbáltál meg szökni tőlem, Emily. Még meg is bilincseltelek. Most meg azt mondod, hogy két napig eszméletlen voltam, és itt volt a kiváló lehetőség a menekülésre – keresztbe fonta a karját. – Miért nem mentél el? Emily rádöbbent, hogy az a Josh, aki öntudatlanul feküdt, egészen más, mint az, aki éberen ül az ágyon. Ahogy összefonta karját, mellkasának és vállának izmai csábítónak tűntek. Napokig hozzáért ahhoz a mellkashoz, de még soha nem érzett iránta így. Végig akarta futtatni ujjait minden egyes hajlatán, fel akarta fedezni az izmok alatt a bronzbarna testet, és szőrét a mellbimbói körül. – Emily? Arcába nézett, és olyan kifejezést látott rajta, amelyet nem ismert, de a tekintetétől megborzongott. Olyan volt, mintha a lelkébe látott volna. – Miért nem mentél el? – ismételte meg Josh. Emily pislogott, aztán elpirult. Annyira elmerült a férfi testének szemlélésében, hogy teljesen elfeledkezett a kérdésről. Megpróbált ellenállni, de gondolatai egyre visszatértek a testéhez, aztán a saját testéhez, majd kettőjük testéhez, amint meztelenül összeérnek. Túl sokáig volt egyedül Joshsal ebben a szobában. – Én… ööö… éreztem, hogy szükségem van rád – az arca még jobban égett, ahogy felfogta szavainak kettős értelmét, aztán rájött, hogy nagyon is igazak. Soha nem ismerte be azonban a férfinak, hogy azért maradt, mert szereti. Túl megviselt volt ahhoz, hogy elviselje a gúnyolódást. – Megmentetted az életemet, nem mehettem el, amikor sebesült és eszméletlen voltál. Hogy gondolhatod azt, hogy képes vagyok ilyesmire? – Már nem tudom, mit gondoljak – Josh egy hosszú pillanatig nézte, aztán a testére siklott a tekintete. Emily szinte érezte, hogy ujjai megérintik a bőrét. Zavarba jött, és lenézett, de semmi furcsa nem volt rajta. Akkor miért bámul rá úgy a férfi, mintha soha nem látta volna? – Gyere ide – Josh megveregette az ágyat maga mellett. Emilyt testét kiverte a verejték a gondolatra, hogy egymás mellett legyenek az ágyban – csípője és a férfi combja összeér, haja a mellkasát súrolja, és majd megcsókolja,

180

Ana Leigh


megérinti, szavakat suttog neki, amiket még maga előtt sem mer kimondani. Mélyen beleszeretett ebbe a jóképű és hősies férfiba, aki őt hazudozónak és tolvajnak tartja. Hogy lehetett ennyire bolond? Ha elmondja neki, mennyire szereti, félretolja majd. Az apja is mindig félretolta az anyját, mert, akárcsak Josh MacKenzie, csak a munkáját szerette. Érezte, dühében megmerevedik, ahogy belegondolt, a férfi mindig makacsul visszautasította, hogy higgyen neki. – Ez volt életem legkimerítőbb, legkizsigerelőbb, legszívfájdítóbb és legálmatlanabb két napja, MacKenzie. Mostantól, ha akarsz valamit, az ördögbe is, vedd el magad, mint a fegyveredet, mert ha nem bánod, átmegyek a szobámba, és alszom egyet. És ha szerencsém van, talán én is megtapasztalom, milyen két napig aludni. Az ajtóhoz lépett, de még visszafordult. – Amellett, most már egálban vagyunk. Minden adósságomat kifizettem. Ha ez megnyugtat, MacKenzie detektív, akkor a kedvedben járok, és odabilincselem magam az ágyhoz. Úgy tűnt, beszéde úgy érte a férfit, mint a hideg zuhany. Hátradőlt a párnán, haja a homlokába hullott. Egy fejrándítással helyreigazította, mely annyira jellemző volt rá. Emily szíve dobbant egyet. Hogy fogja valaha elfelejteni ezt a férfit? – Kedvemben járni, mi? – Josh vigyorgott. – Beteg vagyok és megsebesültem, nem emlékszel? – Már feleannyira nem vagy beteg, – És mennyire voltam? Az elmúlt napok eseményei olyan erővel törtek rá Emilyre, hogy megszédült, és az ágy lábába kapaszkodott, hogy el ne essen. – Hé, csak vicceltem. Mi a baj? Emily már túl kimerült volt ahhoz, hogy folytassa a szójátékot. – Halálra rémisztettél, Josh. Azt hittem, meg fogsz halni. – Meghalni? – horkant fel a férfi. – A vállamon sebesültem meg. A MacKenzie-ek nem halnak bele egy válllövésbe. Talán a kimerültség és a félelem tette, meg annak a felismerése, hogy szereti, de a férfi soha nem fogja viszontszeretni. Lehet, hogy azért volt, mert a férfi olyan könnyedén legyintett arra, ami neki halálosnak tűnt. Akármi is tette, nyugalma megint megtört, és ordítani kezdett: – Gondolom, ti, MacKenzie-k nem is véreztek soha, igaz? Nos, te véreztél, Josh, méghozzá nagyon! Két napig eszméletlen voltál, és lázasan hánykolódtál az ágyban. Ez Texasban talán nem szokatlan, de én Long Island-ről jöttem, ahol az embereket nem lövik meg minden átkozott nap. Nem szoktam hozzá! – a hangja megtört, és megint suttogott. – Nem szoktam hozzá. Kitörése után olyan mély csend következett, hogy hallotta a lámpa lángjának lobogását. Megfordult, hogy elmenjen. – Sajnálom, Em. Biztos vagyok benne, hogy megrémültél, és nem akartam olyan könnyedén venni. Az én családomban… nos…, ott gyakran meglőnek valakit. – Édesanyád biztosan örül neki. – Valójában nem. Eléggé fel szokott dühödni miatta. Emlékszem, hogyan kiabált és sírt néha, de csak akkor, amikor apámat lőtték meg, mert… hirtelen abbahagyta, és Emily rájött, kitalálta a titkát. – Mert annyira szerette.

181

Ana Leigh


Emily nem akart ránézni, hogy lássa a sajnálatot a szemében, még mielőtt megmondaná neki, hogy ő viszont nem szereti. Továbbra is a saját lábát tanulmányozta, és azon tűnődött, hova tehette a cipőit, mert a lábujjai szinte teljesen megfagytak. – Lázas voltam, igaz? – nemtörődöm hangjára Emily bólintott. A férfi ártatlanul elmosolyodott. –Azt hiszem, még most is az vagyok. Gyere ide, és nézd meg a homlokom. Felemelte a fejét, és becsukta a szemét. Ártatlannak és gyermekinek tűnt, Emily ajka pedig elkeskenyedett, ahogy megismételte: – A láz már elmúlt. Josh kinyitotta az egyik szemét. – Igazán? Meleget érzek. Emily dühösen nézett, és szíve a félelemtől szaggatottan vert. Mi van, ha a láz visszatért? Aggódva felsóhajtott, az ágyhoz lépett, és megérintette a homlokát. Hűvös volt és száraz. Megkönnyebbült, de nem sokáig, mert Josh megragadta a csuklóját, és előrerántotta, amitől rázuhant. A hálóing néhány gombja leszakadt, és melle azzal fenyegetett, hogy kilátszik a nyíláson. Levegőért kapkodott, amitől az anyag csak még szorosabban rátekeredett, és küzdenie kellett. – Uh! – morrant fel a férfi, és ő is levegőért kapkodott. – Maradj nyugton, Em. – Nem fogok! Eressz el! – Nem – átölelte. Ujjaival a fenekét simogatta, mire Emily megmerevedett. Valami a hasának préselődött, és amikor megmozdult, a férfi felnyögött. – Emily, hagyd abba. A lány felemelte a fejét és a szemébe nézett, majd a vállára ütött. A férfi felszisszent fájdalmában. – Ó, bocsánat, Josh. El kellene engedned. – Maradj itt Em, és még jobb lesz. Mondd, hogy szeretsz, mert én is szeretlek. Aztán csókolj meg, hadd múljon el a fájdalom. Nem fogja. Nem képes rá. Nem kellene megtennie. Josh ezúttal nem hagyta elmenekülni. A karjában tartotta, és a szemébe nézett. – Szeretlek, Em. Emily elveszett, mert ő is szerette, és hirtelen megértette, miért maradt az anyja olyan sokáig az apja mellett, bár szerencsétlen volt, és mindig egyedül maradt. Szerette, és ha valaki szeret egy férfit, akkor nem számít, mi történt előtte, és mi következik utána. A mellkasuk egymásnak préselődött, és a szívük egy ritmusra vert. Egyszerre lélegeztek, és mikor ajkuk találkozott, a világ új lett. Már megcsókolták egymást ezelőtt, meg is érintették, de így még soha. Most már tudják, hogy szeretik egymást, és ez mindent varázslatossá tett. Az ajak, amelyekről álmodozott, most birtokba vette az övét, de nem gyengéden, hanem követelőzőén. Emily nem igazán értette, miért követel tőle a férfi, de azt akarta, hogy megérintse. Josh nyelve a szájában kalandozott – incselkedett vele, visszavonult és előretört. Ajkát, állát és nyakát harapdálta. Nagy kezével végigkutatta a testét a vékony szöveten keresztül, és megérintette alatta a bőrét. Ügyesen bánt ujjaival, és kigombolta a hálóinget. Ránézett, és ebben minden benne volt, ami Emilynek kellett. Mindig ezt akarta.

182

Ana Leigh


Amikor legördült róla, a takaró leesett, és meglátta, mennyire felizgult a férfi. Egy pillanatig levegőért kapkodott, olyan nagynak és durvának tűnt – túl férfiasnak. Josh lassan kinyújtotta a kezét, és tenyerébe vette egyik mellét. Az érzés fantasztikus volt, főleg, amikor hüvelykujjával a mellbimbóját dörzsölte. Emily az arcába nézett, és látta a tiszteletet, a gyengédséget és a szerelmet, mindent, amitől saját érzései még mélyebbek lettek. Ívben behajlította a hátát, és a tenyerének feszült. – Josh – suttogta –, ezúttal ne ébressz fel. A férfi megdöbbent. – Ne ébresszelek fel? – Tudod, hányszor álmodtam már erről a pillanatról? Hányszor akartam? Mondd meg, mutasd meg, mit kell tennem. A férfi szeme elsötétült, és másik kezével magához húzta, majd birtokba vette ajkát. Ajkát harapdálta, ugyanakkor a bőrét simogatta. Emily reszketett, kezét végigfuttatta a férfi testén. A lámpa fénye megvilágította mellkasát, és sötét hajába arany csíkokat varázsolt. Amikor Emily az erős izmokat fedezte fel, Josh megremegett. A lány ujjai bőrének feszültek, bebarangolták mellkasának szőrzetét, így ismerkedett a testtel, amiről eddig csak álmodott. Átölelte a férfit, és ujjai beleakadtak a vállán levő kötésbe. Egy golyótól kapott sebet, miközben őt védte. A gondolat még most is haraggal töltötte el, de ettől csak még jobban kívánta. Josh arcát a lány hajába temette. Mély levegőt vett, és végigsimította rajta arcát. – Olyan az illatod, mint a napfény – suttogta. Emily ajka arccsontjára tapadt, nyelvével fülét izgatta. – Neked pedig férfi ízed van. Josh teste megborzongott. Emily aggódott, hogy megint a láz tért vissza, és elhúzódott tőle, hogy az arcába nézhessen. A férfi lehunyta a szemét, összeszorította a száját, és ettől sokkal sebezhetőbbnek tűnt, mint amilyennek Emily valaha látta. Végtére is, még mindig beteg. Talán a szenvedélye erősebb, mint a teste? Emily kezébe vette Josh arcát. Meleg volt, de nem betegség miatt. A szenvedély szülte láz egészen más, és ezt a lány is érezte. Azt várta, hogy érintésére majd kinyitja a szemét. Ehelyett tenyeréhez dörzsölte arcát, akárcsak az előbb a hajába. Emily szíve nagyot ugrott, és nyelt egyet. – Josh, ez talán nem túl bölcs dolog. Nagyon beteg voltál. Nem kellene kimerítened magad. Josh kinyitotta a szemét, visszanyomta Emilyt az ágyra, és fölé hajolt. – Ez a legjobb gyógyszer, amit kaphatok. Emily várakozóan megremegett, míg Josh kigombolta a hálóinget, és félredobta. Aztán lassan ráereszkedett, és ajkát az egyik mellbimbójára tapasztotta. A lány nyugtalanul vonaglott alatta, és zihálni kezdett, amikor érezte, hogy a férfi haja a hasát súrolja. – Fájdalmat okoztam? – mormolta Josh, és lehelete lehűtötte kicsit égő bőrét. Ujjaival a férfi hajába túrt, és megrázta a fejét. – Nem. Soha nem tudnál fájdalmat okozni. Ez igaz is volt. Már attól a pillanattól fogva tudta, hogy először meglátta. Lehet, hogy veszélyes, kemény és durva, és a kötelességét teljesíti, de soha nem tudna neki fájdalmat okozni, ahogy más sem tudna, ha Josh ott van mellette. Josh felemelte a fejét, és ránézett.

183

Ana Leigh


Melle lüktetett, ahogy a pillantása átölelte, majd egész teste hullámzott. Hogy nézhet vajon ki, a haja összekuszálódott, a gyenge fény megvilágítja, a hálóinge összevissza áll, és melle még a férfi csókjaitól nedvesek? Az egyetlen dolgot tette, amit ösztönei sugalltak: kinyújtotta kezét a férfi felé. – Várj – suttogta Josh. – Hadd érintselek meg, Em. Kezével combját kutatta. Egyik ujjával csípőjét cirógatta, édesen, sokat ígérően kínozta. Aztán hüvelykujjával a középpontját dörzsölte, és Emily teste ívben megfeszült, megremegett érintésére. A férfi ajkával megkereste a köldökét, és nyelvével mélyen belehatolt. Lejjebb mozdult, és ott csókolta meg, ahol Emily sose gondolta volna. Körbecsókolgatta, és Emily lehunyt szemhéja alatt olyan színeket látott, amelyeket még csak elképzelni sem tudott, és szívében annyi szerelmet érzett, amennyit egy nő egész életében nem érezhet. Ő is kinyújtotta kezét, és megismerkedett a férfi legintimebb testrészével. Finoman végigsiklott rajta ujjaival, ahogy a férfi tette előbb a hüvelykujjával. Josh szitkozódva megfogta a kezét, és Emily elmosolyodott, amikor rájött, hogy nincs olyan sok önuralma. Josh látta a mosolyát, és felvonta a szemöldökét, aztán kiszámított mozdulatokkal lecsúsztatta a hálóinget válláról, és ledobta földre. A lámpa fénye elhalványult ahhoz a tűzhöz képest, amit a férfi szemében látott. Soha nem tudta eddig, hogy egy tekintet milyen izgató lehet. Josh ujjaival olyan gyengéden kutatta végig ajkát, hogy szemében könnyek égtek. Mosolygott, és megcsókolta az ujját. – Érints meg, Em – suttogta Josh. A lány engedelmeskedett, ujjaival és szájával mindenütt felfedezte a testét, tenyerével mellkasát és hasát simogatta, majd a mellbimbóit érintette meg. Az időnek már nem volt semmi jelentősége. A lámpa kanóca lassan elfogyott, de a szenvedélyük nagy lánggal égett, és egyre hevesebben hullámzott, ahogy simogatták, csókolgatták és kóstolgatták egymást, miközben ziháltak. Emily teste szinte égett, és amikor a férfi széttárta a lábát, mélyen a szemébe nézett. Josh megkeményedett férfiassága lassan a tűz középpontja felé közeledett, és amikor testük és ajkuk egymásnak feszült, örökre a magáévá tette. Emily hallotta, hogy első alkalommal fájdalmas lehet, de az égető fájdalom mellett a szinte kibírhatatlan vágyakozás sürgető érzése is megjelent. A férfi lassan mozgott, és visszavonult, míg Emily könyörgött neki, hogy jöjjön vissza, aztán olyan mélyen kitöltötte, hogy a lány azt kívánta, bár sose lenne vége. Végül, mikor szinte elviselhetetlen volt az érzés, még egyszer utoljára belehatolt, és a feszültség hullámokban oldódott fel. Emily Josh nevét kiáltotta. Amikor légzésük újra normális lett, Josh maga felé fordította Emily arcát, és megcsókolta. A borosta finoman szúrta ajkát, és elmosolyodott a keserédes szúrásokra. A férfi felemelte a fejét, és sokáig szótlanul nézte. Megcsókolta a homlokát, és a gyengéd gesztus olyan sokat elmondott a szerelméről. – Soha nem mondtad. – Mit? – Tudod. Emily összeráncolta a szemöldökét. Agya még nem volt egészen tiszta. Neki úgy tűnt, mindent elmondott a testével és a szívével. Mélyen a szemébe nézett, és a félelem szikrái megdöbbentették. Mitől félne Josh MacKenzie?

184

Ana Leigh


Megcsókolta a férfit, és remélte, hogy ezzel elűzi az árnyakat, de a tekintet nem változott. – Mi az? – kérdezte. – Te… hát… izé, tudod, soha nem adtad volna nekem ezt az ajándékot, ha nem szeretnél… – küszködve elhallgatott. Emily végre megértette, mitől fél Josh, és sírni szeretett volna: attól tartott, hogy a lány nem szereti őt. – Ó, Josh, csodálatos vagy. A férfi továbbra sem nézett a szemébe, míg Emily tenyerébe nem vette az arcát, és lassan azt mondta: – Szeretlek, Josh MacKenzie. Josh elmosolyodott, újra megcsókolta – és az éjszaka még nagyon fiatal volt.

185

Ana Leigh


27. fejezet

E mily arra ébredt, hogy Josh gyengéden megcsókolja. – Ó… – sóhajtott egy mélyet. – Billy, csókolj meg újra. – Még mindig bolondot akarsz belőlem csinálni – mondta a férfi. – Ez nem jön be. Megint ajkára tapadt, és Emily megfeszült az örömtől. Kinyitotta a szemét. – Ó, csak te vagy az – megpróbált csalódottnak látszani, de nem sikerült, mert szája sarka árulkodóan felfelé görbült. – Egész nap aludtál – hajolt fölé Josh, és feje mellé támaszkodott. – Éjjel is ugyanezt akarod tenni? Emily a nyaka köré fonta a karját. – Nos, megígérem, hogy aludni nem fogok éjjel, ha itt leszel mellettem – mormolta. – Egek, micsoda mohó nő! Megfontolnám, hogy mást csináljunk, ha nem lenne ideje annak, hogy felkelj és felöltözz. El kell mennünk innen – ellépett az ágytól. – Itt az ideje, hogy becsületes és őszinte nőt faragjunk belőled. A szavai olyanok voltak, mint egy arculcsapás. Elfeledkezett arról, hogy meztelen, és kiugrott az ágyból. – Úgy érted, hogy azután, amit átéltünk, a múlt éjszaka után, még mindig azt hiszed, hogy tolvaj és hazug vagyok? – Em, én nem… Josh szavai elakadtak, amikor megfordult. Éhesen, mohón végigmérte tetőtől talpig. Nyelt egyet, és rekedtes hangon mormolta: – Nagy ég, gyönyörű vagy, Em. Ezzel nem jut semmire, mert már kimondta a szavait. Emily felkapta a takarót, és maga köré tekerte. – Gyönyörű, de rossz. Igaz? És túlságosan is érdemtelen Mr. Nemes és Munkáját Nagyra Becsülő MacKenzie detektívnek. Nos, az ostobaságot is sorold be hibáim közé, mert ezt az egyet készségesen elismerem. A szobákat összekötő ajtóhoz masírozott, de Josh utolérte, megfogta a takaró csücskét, és lerántotta róla. – Jobb lenne, ha levetnéd, kedves. Kicsit le kell hűlnöd. Emily még sosem érezte magát ennyire becsapva. – Gyűlöllek, Josh MacKenzie! – a fogait csikorgatta, és keze ökölbe szorult. – Szeretnélek… szeretnélek… – Gyerünk, bébi, egyre jobban felizgatsz – nevetett rajta Josh. – Mit szeretnél velem tenni, amit múlt éjjel nem próbáltál ki? – Segíts, Josh, mert ha megérintesz, a legmagasabb hangon fogok sikítani. A férfi lehajolt, és felszedte a hálóinget. – Csak azt akartam javasolni, hogy ezt vedd fel, bár nem a legmegfelelőbb menyasszonyi ruha. Mindenesetre felgyorsítja a dolgokat, ha a szertartásnak vége. – Menyasszonyi ruha? – Josh ördögi mosolyát látva hirtelen minden tiszta lett. – Úgy érted… Azt akarod…

186

Ana Leigh


– Szeretnélek feleségül venni. Ahogy mondtam, becsületes nőt kell faragni belőled. Hozzám jössz feleségül? Már mindent elrendeztem. Mindenki rád vár. – De én azt hittem… Úgy értem, azt hitted, hazug vagyok és tolvaj. – Az vagy? – Nem! Már tucatszor megmondtam. – És én hiszek neked. – Miért most hiszel? – kérdezte gyanakodva. – Azelőtt nem tetted. – Mert most már szeretlek. Emily még mindig kételkedett az őszinteségében. – És mi van akkor, ha azt mondom, hogy loptam a pénzt? – Akkor azt kellene mondanom, hogy hazudsz, mert te nem vagy tolvaj, Em. Azt hiszem, mindig tudtam, csak nem akartam beismerni, vagy akkor nem lett volna okom arra, hogy a közeledben legyek. Nos, felveszel végre valamit? Sokan várnak ránk. – Hadd várjanak, MacKenzie – felelte Emily, és az ágy felé húzta. – Van egy kis fantáziamesém egy idegenről, aki meglepően hasonlít rád, és texasi kiejtéssel beszél, aki elcsábít, míg meg nem ígérem neki, hogy hozzámegyek feleségül. – Hm. Idegen, mi? – Soha nem láttam azelőtt. Betör a szobámba, és valószínűleg olyan bilincseket hord magánál, amilyen a te csomagodban van. – Az ágyhoz láncol, igaz? Emily bólintott. – És megerőszakol? – Aha – csábítóan nyújtózkodott. – Őrülten. Szenvedélyesen. – Amíg bele nem egyezel, hogy hozzámész feleségül? – Pontosan – szűzies szemérmességgel sütötte le a szemét. – Nos – gombolgatta Josh az ingét –, mivel a vendégek már eddig is sokáig vártak, egy kicsivel több már nem számít. Igazam van… kislány? Bár Emily nem dolgozta le az előírt időszakot, Fred Harvey a tűz eloltásánál nyújtott munkája elismeréseképpen elrendelte, hogy az esküvőn semmivel se takarékoskodjanak. Az esküvői szertartást az ideiglenes étteremben tartották. Ott volt az összes lány, Mrs. MacNamara, Fallon Bridges, dr. Hughes és Yen Cheng is. Az est fénypontja az volt, amikor Ben Travis seriff is megjelent, és arról tájékoztatta őket, hogy a három banditát, akik megpróbálták kirabolni a vonatot, letartóztatták, és most a Las Vegas-i börtönben őrzik őket, és a rendőrbíró megérkezését várják. Amikor az esküvőnek vége lett, a seriff megkérte őket, hogy azonosítsák a gonosztevőket. Emily megremegett, amikor megint viszontlátta a három férfit. – Hamarosan látjuk egymást, szöszi – kiáltotta a vezetőjük. Azzal vicsorogva Josh felé fordult. – És te sem utoljára látsz, Pinkerton-ügynök. – Ezt jó hallani, fickó, mert még van egy elintézetlen ügyünk. Ha valaha Texasba kerülsz, keress meg. A nevem MacKenzie. Josh MacKenzie. Mindketten aláírásukkal igazolták, hogy ezek voltak a keresett banditák, majd Emily nem bírt tovább várni.

187

Ana Leigh


– Félek tőlük, Josh. Olyan ördögiek. Főleg Yancy – megborzongott. – És az vészjósló Bragon. Azt hiszem, kigyógyítottak abból, hogy romantikus színben lássam a törvényen kívülieket. – Ne aggódj, Em. Biztos vagyok benne, hogy utoljára láttuk ezt a három fickót. Később, amikor Josh karjában feküdt, rájött, hogy álma valóra vált – álmai férfijához ment feleségül. – Hol fogunk élni, Josh? – Mit szólnál Texashoz? – Texasban! – meglepődve felült. – Azt hittem, a munkád a keleti parthoz köt. – A munka már nem olyan fontos számomra. Farmer vagyok, ez a véremben van. De ha keleten akarsz élni, akkor rendben van. Azt akarom, hogy boldog légy. Ha lett volna még ennél nagyobb eksztázis, akkor örömujjongásban tört volna ki. Nem hitte el, hogy az ő boldogságát a munkája elé helyezte. Tudta, hogy ennél jobban nem tudná szeretni, mint ebben a pillanatban. – Szeretem a nyugatot, Josh. És biztos vagyok benne, hogy örömmel leszek egy farmer felesége. – Nem csillogó élet ez, édesem, de jó. És soha nem leszel magányos a Triple M.–en. Építünk magunknak egy házat, és a gyerekeink az unokatestvéreikkel együtt fognak felnőni, ahogy én is. – Csodásan hangzik. Miért mentél el onnan egyáltalán? – Be kellett bizonyítanom magamnak valamit, Em. – És sikerült? – nézett a szemébe. – Igen. Én akartam a legjobb lenni, míg rá nem jöttem, hogy magamban is jó vagyok. – Te vagy a legremekebb ember, akit valaha ismertem, Josh. – Csak ezt akartam tudni. Azt akarom, hogy soha ne gondold másképpen, mert így akarok élni: te higgy bennem, ne az apáim és nagybátyáim. Mihelyt végzünk New Yorkban, Texasba megyünk. Emily megmerevedett a karjában. – New Yorkban? Táviratot is küldhetsz nekik, hogy nem dolgozol többet. Miért kell vissza menned oda? – Em, egyszer és mindenkorra tisztáznunk kell ezt az ügyet apáddal. Emily vére megfagyott. – Te nem ismered őt, Josh. Valahogy megtalálja a módját, hogy szétválasszon minket. – Édesem, nem tarthat ott akaratod ellenére. És te a feleségem vagy. Nem tehet semmit, ha el akarsz onnan menni. Emily már túl sokszor látta apja módszereit, semhogy ezt elhiggye. Mindig elérte, amit akart. – Akkor minek megyünk vissza egyáltalán? Táviratozok neki, hogy férjhez mentem. – Nem, Em, az nem elég. Az még mindig csak menekülés. A szemébe akarok nézni, és megmondani neki, hogy a feleségem vagy. Néhány dologról beszélnem kell Hiram Lawrence-szel, és az egyik az, hogy most már nem fenyegetheti a feleségemet. Emily visszabújt a karjába, de még sokáig ébren feküdt, és attól félt, az apja mégiscsak valahogy összetörheti boldogságát.

188

Ana Leigh


Másnap reggel még mindig rejtegette aggodalmait, miközben egy keletre tartó vonatra csomagoltak. Rose és a többi Harvey-lány eljött a vasútállomásra, hogy elköszönjenek. – Visszafele Texasba megállunk itt – ígérte meg Emily Rose-nak. – És ha találok neked egy gazdag férjet Texasban, odaköltözöl? – Édesem, ha megfelel, bárhova elköltözöm. – Felszállás – kiabálta a kalauz. Yen Cheng is kijött, és egy kosarat adott Joshnak. – Yen Cheng készített magának és a hölgynek finom ebédet. – Köszönöm, Yen Cheng. Hiányozni fog. – Maga is nekem, Emily. – Mennünk kell, édesem – szólt Josh, és kézen fogta. Felszálltak a vonatra, – Ó, hát nem romantikus – kiáltott fel az egyik Harvey-lány, az iowai Sally Stewart. – Emily annyira szerencsés. Josh magas és jóképű és hősies is. Ahogy megmentette azoktól az ördögi banditáktól! Mélyen felsóhajtott. Rose könnyedén elmosolyodott. – Igen, édesem, tényleg szerencsés. De a férfi nem gazdag, vagy nem fog a Pinkertonügynökségnek dolgozni. Nekem mindegy, hogy a férfi jóképű vagy sem, a fő, hogy legyen… – Gazdag! – kiáltotta a többi lány kórusban. Amikor a vonat kipöfögött az állomásról, Emily a kocsi végén állt, és kendőjét lengette a fehérkötényes lányok felé. Mikor már nem látszottak, visszafordult, és a szíve elnehezedett, ahogy arra gondolt, milyen nehézségek várnak rá New Yorkban. A bérkocsi megfordult, és egy hatalmas kúria felé indult, amelynek oszlopos bejárata körül évszázados tölgyfák álltak, és mindenütt gondosan nyírt gyep övezte. A háznak akár rácsok is lehettek volna az ablakain, mert Emily számára ez egy börtön volt, ahol huszonhárom évig raboskodott. Mióta Josh megtáviratozta érkezésüket, már tudta, hogy a börtönőr fényűző dolgozószobájában fogja várni őket, ahol ott fog ülni hatalmas, kipárnázott bőrszékében a mahagóni íróasztal mögött, amelyet állítólag maga Thomas Jefferson készített. A konflis megállt, és egy fiatal szolga azonnal megjelent, hogy kinyissa az ajtót. Josh kiszállt, és Emily kezéért nyúlt. A lány mély levegőt vett, és ő is kiszállt. Egy nagy ír szetter jelent meg a kocsi mellett, és megszaglászta Emily ruháját. – Szia, Red – veregette meg a kutya fejét. A szakácsé volt, Emily maga nem tarthatott házi állatot, mert hullatta a szőrét. Az ajtó kinyílt, és James Wallace, a libériás inas köszöntötte. – Üdvözöljük itthon, Miss Emily. – Köszönöm James. Josh mellé lépett. Emily egy pillanatig habozott, és az ismerős, márványborítású csarnokot nézte. Semmi nem változott – miért is gondolta, hogy majd fog? Ugyanolyan maradt minden, amennyire vissza tudott emlékezni. A faragott elefántcsont és a jade a polírozott asztalon a Waterford csillár ugyanúgy szikrázott a napsütésben. A mahagóni korlát a lépcső mellett kifogástalanul ragyogott.

189

Ana Leigh


– Mr. Lawrence már várja önöket a… – Tudom – felelte Emily. – A kalapja, uram – az inas ezúttal Joshhoz szólt. – James, ez az úr a férjem, Mr. MacKenzie. Ha a hír meglepetésként is érte, szenvtelen álarc mögé rejtette. James jól megedződött Hiram Lawrence szolgálatában. – Fogadja szerencsekívánataimat, uram. – Köszönöm – felelte Josh, és átadta neki a Stetsont, aztán Emily után indult. Emily egy dupla ajtó előtt állt meg. – Nos, Mr. MacKenzie, ha emlékszel még egy korábbi beszélgetésünkre, akkor azt mondtad, nem voltak ágyúk előtted, sem melletted, amikor meglőttek. Akkor kapaszkodj meg a nyergedben, szerelmem, mert most bátran belovagolhatsz „a halál torkába, és a pokol szájába”. Egy drámai mozdulattal kinyitotta az ajtót, és beléptek apja dolgozószobájába. Hiram Lawrence fel sem nézett. Csak tollának sercegése hallatszott, amikor végiglépdeltek a drága keleti szőnyegen. Emily leült az egyik székre, amely még Anna királynő idejéből származott, és aranyszínű brokát borította. Josh egy ugyanilyen székbe telepedett. Végül az apja eltette a tollat, és anélkül, hogy ránézett volna, megszólalt: – Szóval, az én tékozló lányom hazatért. – Saját belátása ellenére, apám. Lawrence letépte a csekket, amit eddig írt, és odavetette Joshnak. – Gratulálok a jól végzett munkához, Mr. MacKenzie. Itt a csekk, el van bocsátva. Az ajtót csukja be maga után, kérem. – Örömmel teszem, majd ha elmegyek, uram, de előbb elmondom, miért jöttem. – Mr. MacKenzie, azt mondtam, el van bocsátva. Nincs több időm, sem kedvem meghallgatni, akármit is mondana. – Rendben, akkor egyikőnk idejét sem vesztegetem, hogy megpróbáljam meggyőzni. – felállt. – Menjünk, Em. Erre Hiram is felfigyelt. – Mi az ördögről beszél? A lányom nem megy magával. – De a feleségem igen – jelentette ki Josh. Lawrence talpra ugrott, és Emilyre nézett. – Ez igaz? Hozzámentél valami hozományvadász detektívhez, csak hogy feldühíts? – Nem, apám. Te áltatod saját magadat. Azért mentem Joshhoz, mert szeretem. Lawrence dühösen válaszolt. – És ő, semmi kétség, ugyanezt érzi. Emily dacosan felemelte az állát. – Igen. – Azt hiszem, inkább a vagyonodba szerelmes. – Ó, úgy érted, anyám örökségébe, amelyet állítólag elloptam tőled? Arra a vagyonra gondolsz? – Csak remélem, hogy nem költötted el az egészet, mert ezután a magad lábán kell megállnod. Tőlem egy fillért sem kap ez a férfi. – Elnézést – szólt közbe Josh. – Ha nem bánják, én is beszélnék a magam nevében. – Nem érdekel, mit mond ez a selyemfiú – felelte Lawrence.

190

Ana Leigh


– Akkor is meg fogja hallani. Nem a pénzéért vettem el Emilyt, hanem azért, mert nagyon szeretem – Lawrence megvetően felhördült. – Őszintén beszélek, uram, és nem érdekel, elhiszi-e, vagy sem. Azért vagyunk itt, mert úgy gondoltuk, az a tisztességes, ha mi jelentjük be a házasságunkat, és nem valami idegen. Ami a pénzét illeti, uram, egy átkozott cent sem kell belőle. Láttam, mit tett magával, és ez meggyőzött arról, hogy semmi értéke. – Mit tud arról, hogy mit tett velem a pénz? – Van egy húgom, aki annyi idős, mint Emily, és ő nem szökik el otthonról azért, hogy zsarnok apja elől elmeneküljön. Maga a legnagyobb bolond, uram, akivel valaha találkoztam. Mit ért el uralmával? Ez csak egy üres mauzóleum. Hiram úgy nézett Joshra, mintha csak egy szúnyog lenne, melyet elhesseget a kabátja ujjáról. – Tudja maga, kivel beszél? Nem hiszem, hogy tudatában van annak, mit jelent a Hiram Lawrence név a keleti parton. Börtönbe csukathatom, mielőtt elérné a kocsifeljáró végét, ha úgy akarom. – Tudom, uram. De ahonnan jöttem, ott a MacKenzie név is elég sokat nyom a latban. Lawrence megint felhördült. – Talán felvilágosíthatna erről. – Hűséget és becsületességet jelent. – Amiért itt, Long Island-en még egy csésze kávét sem kap. – Talán nem, uram, de a MacKenzie-k szava többet ér, mint egy folyószámla. Felesküdtem a szerelemre, a becsületre és a lánya védelmére, és ezt komolyan is veszem. – Hmmh! A hűséget meg lehet vásárolni, MacKenzie. – Ezt is tudom, uram. – Fogadok, hogy magát is – önelégült mosoly tűnt fel az arcán. – Azt hiszem, kezdjük egymást tökéletesen megérteni. – Én is azt hiszem. – Tehát, mennyibe kerül a maga hűsége, MacKenzie? – Sokba. Sokkal többe, mint hitte volna. Lawrence Emilyre pillantott. – Látod, lányom, mindennek ára van. Leült, kinyitotta a csekkfüzetét, és a tolláért nyúlt. – Tehát, mennyi lesz, MacKenzie? – A lánya lesz az ára. Lawrence összehúzott szemöldökkel nézett fel. – Nem értem. – Emily a maga legértékesebb tulajdona, uram, és csak miatta tudnék lojális lenni önhöz. Szereti magát, bár maga semmit nem tett érte, és csak ezért hoztam vissza ide. – Azért hozta vissza, hogy megkapja a pénzét. – Nem vagyok szerencsevadász – felelte Josh, és Emilyre kacsintott. – Hadd tisztázzak valamit, Mr. Lawrence. Emily a feleségem, és nem tűröm, hogy ezután beleavatkozzon az életébe. Nincs több hamis vádaskodás, sem megfélemlítés, sem Pinkerton-ügynökök. Az ég segítse meg magát, ha megpróbálja. – Maga fenyeget, MacKenzie? – Nem, ott, ahonnan jöttem, ezt lóvételnek hívják. – És Emily a ló – Lawrence jót mulatott a hasonlaton.

191

Ana Leigh


– Mondhatni. Maga megkapja, amit akar, az örökösét, cserébe Emilyt békén hagyja. – És mit akar ebből kihozni, MacKenzie? Hosszú távra tervez, és az örökségre pályázik? – Hosszú távú tervek? – Josh Emilyre nézett, és látta, hogy tekintetében kíváncsiság és aggodalom keveredik. Szeretően elmosolyodott. – Igen, egy életre együtt leszünk. Emily becsukta a szemét, és mikor kinyitotta, a könnyei elmosták a bizonytalanságot, csak a szerelem ragyogott benne. Josh megragadta a kezét. – És ha kedve van, bármikor ugorjon be a Triple M-be, ha sürgető vágyat érez, hogy lássa az unokáját, uram – tette hozzá. – A Triple M-be? – A családom farmja. Emily és én ott fogunk élni. – És az unokáid is, apám – szólt közbe Emily. – Legalábbis addig, amíg elég idős nem lesz ahhoz, hogy maga döntsön. – Ezt te sem gondolod komolyan, igaz, Emily? – kérdezte Lawrence, és most először látszott rajta az ámulat. – Soha nem voltam komolyabb, apám. Lawrence összefonta karját a háta mögött, és a kandallóhoz ment, ahol sokáig nézett egy fotót Emilyről, aki egy pónin ült. Hosszas csönd után Emily Joshra nézett. A férfi megvonta a vállát, de nem szólt semmit. Lawrence elvette a képet, és feléjük fordult. – Emlékszem, amikor ez a kép készült. A születésnapodon volt… – A hatodikon, apám. Meglep, hogy emlékszel rá, mert nem szoktál megjelenni, amíg vége nem volt. – Én vettem ezt a pónit neked, bár anyád kifogásolta. – Ahogy mindig is cselekedtél. Apja szünetet tartott, mintha a szavakat keresgélné, és végül azt válaszolta: – Gondolom, valóban így tettem. – Mindig imádkoztam azokban a feszült percekben, hogy legalább egyszer értsétek meg egymást, és tegyél a kedvére – Emily hangja suttogássá halkult. – De soha nem tetted. Josh átkarolta a vállát. – Bárcsak megtetted volna, akkor most egész másképp állnának a dolgok közöttünk. Sajnálom, apám, szeretlek… de nem szeretlek. Nem tudom elfelejteni, mit tettél anyával. Apja szomorúan mosolygott. – Talán túlságosan is elfoglalt voltam, hogysem odafigyelhettem volna édesanyádra. Azt hiszed, nem gyászoltam meg az elvesztését, nem hiányzott a kedvessége, a hangja? – Soha nem mondtad, és jelét sem adtad. – Sok mindent olyan természetesnek veszünk az életünkben, és nem becsüljük meg, csak ha már nincs többé. Nekem már késő, hogy megváltoztassam a múlt bűneit. – De a lányával szemben még nem – emlékeztette Josh. Lawrence Emilyt nézte. – Én tényleg szeretlek, Emily. Talán soha nem mondtam, de azt gondoltam, érted. És büszke is vagyok rád, kedvesem. Büszke a bátorságodra, és hiszed vagy sem, a függetlenségedre is. Ha édesanyádban is több lett volna ebből a szellemből… – Emily helytelenítően felvonta a szemöldökét. – És ha én kevésbé lettem volna zsarnok, akkor egészen más életet éltünk volna. Tudtam, mi a legjobb neked, de alábecsültelek. Soha

192

Ana Leigh


nem hittem el, hogy tényleg olyan okos vagy, amit a házasságod is tanúsít. Mély benyomást tett rám a választásod. Késő azt mondanom, hogy sajnálom? Josh Emilyre pillantott. Ez volt a döntő pillanat. Több mint húsz év harag után van még megbocsátás a szívében? Remélte, hogy igen. Remélte, hogy az az Emily, akit teljes szívéből szeret, megtalálja az irgalmat saját szívében, és felismeri, hogy ez a magányos és bűnhődő ember most könyörög neki. Josh persze nem ismerte a kislány fájdalmát, aki egy uralkodó apa mellett nőtt fel. A saját apja sokat követelt, de igazságos volt és szerető. Soha nem volt oka kételkedni az apja szeretetében, mint Emilynek. A keserűség megrágja az emberek szívét. El tud úgy szakadni az apjától, hogy ez a keserűség nem teszi tönkre? Emily Joshra pillantott, ajka remegett, és szemével útmutatásért könyörgött. – Csak a szívedet kövesd – mondta neki gyengéden. Emily egy hosszú percig habozott, aztán kitárta karját, és az apjához szaladt. – Ó, apám, én is szeretlek. Josh büszke volt, hogy ilyen különleges feleséget választott, és meg akarta ölelni, de ebben a pillanatban ezt az apja tette. Amikor Lawrence felé fordult, szemében könnyek csillantak meg. – Ami magát illeti, Mr. MacKenzie, én is olyan férfi vagyok, aki állja a szavát. Nem okozok semmi gondot ezután. Az a férfi, aki képes boldogulni a lányommal, a legmagasabb meg becsülést érdemli. Jó kezekbe adom át. Kezét nyújtotta, és Josh megrázta. – Nem hiszem, hogy meg tudnám győzni, csatlakozzon az én szervezetemhez. – Köszönöm, uram, de én farmer vagyok. Remélem, elfogadja a meghívásunkat, és eljön a Triple M-be. – Ebben biztos lehet, fiatalember. Itt az idő, hogy átadjam az üzletet másoknak, és utazgassak. Nagyon szeretném látni Texast, maguk ritka jó embereknek tűnnek. Eddig csak eggyel találkoztam, egy Carrington nevűvel, aki a vasútnál dolgozott. Befektetett az acélüzletembe. Sok mindenben magára emlékeztet, egyenes, becsületes, és van önbizalma, de nem arrogáns. – Egészen véletlenül nem Michael Carrington a neve? Aki a Lone Star és a Rocky Mountain Central Railroad tulajdonosa? – Jupiterre, ő az! Ismeri? – Igen, uram, apám unokatestvére hozzá ment feleségül: Elizabeth MacKenzie Carrington. - Micsoda véletlen egybeesés, fiam. Kicsi a világ, nem igaz? – Talán Long Island-en igen, uram – mosolygott Josh. – De Texasban semmi sem kicsi. – Belekarolt Emilybe. – Ideje, hogy menjünk. – Nem maradnak itt vacsorára? – kérdezte Lawrence reménykedve. – Sajnálom, uram, de el kell érnünk egy vonatot. Emily megcsókolta az apja arcát. – Uram és parancsolóm beszélt, apám – kuncogott, és Josh felé hajolt. – Szóval cseberből vederbe. – Igazán? – incselkedett Josh. – Akkor miért van az, hogy én leszek vizes? Bekékül a szemem, és még golyót is kapok. – Megrázta Hiram kezét. – Örömmel látjuk, uram. – Többször is látni fognak, fiam, főleg, ha a megígért trónörökös megérkezik – megveregette Josh vállát.

193

Ana Leigh


– Igazából én egy kislányra gondoltam, aki szőke és zöld szeme van. Lawrence elgondolkodva bólintott. – Az sem lenne rossz. A sötétség már leszállt, amikor a vonat elindult New Yorkból. Josh feje alá tette a kezét, és kinyújtózott az ágyon, közben Emilyt figyelte, aki fésülködött. Az ujjaiban viszketést érzett, hogy összekócolja. Emily letette a hajkefét, és odalépett hozzá. Karcsúságát a fehér szatén hálóing még jobban kiemelte. Már nem csak az ujjai vágyakoztak rá. Emily mosolyogva nézett le rá. – Igazán örülök apám miatt. Olyan, mintha hirtelen levették volna a nyakamról a jármot, amit egész életemben viseltem. – Jármot? Édesem, nem emlékeztetsz egy ökörre. – Igaz, mert te lóvásárt csináltál apámnál. Josh mosolygott. – Édes kis kanca vagy. Emily leült az ágy szélére. – Komolyan, Josh, nagyon hálás vagyok neked. Az apám és én soha nem békültünk volna ki, ha te nem vagy – kis mosolyt villantott fel, amitől Josh vágya mindig felébredt. – Kezdem gyanítani, hogy a világ legokosabb férfijához mentem feleségül, aki csak úgy csöpög a hűségtől és a tisztességtől, amit az apja, az anyja, a nagybátyjai, a nagynénjei és tucatnyi texasi unokatestvére tanított meg neki. – Ezt jól mondtad, Mrs. MacKenzie, de Coloradóban is van néhány. Emily az ajkát harapdálta, aztán rájött, hogy mégsem olyan könnyű a szíve, mint hitte. – Mi lesz, ha a családod nem fog megkedvelni, MacKenzie? Josh maga mellé húzta, homlokuk összeért. – Szeretni fognak, Em – mondta gyengéd mosollyal. Egymás karjában feküdtek, mely ismerős, és mindig új, izgató érzés volt. Ez volt a csodálatos szerelmükben. – Nem tudok addig várni, míg oda nem érünk – felsóhajtott. – Texas annyira messze van, és örökké fog tartani az út oda. – Akkor meg kell fogadnod a barátnőd, Rose tanácsát – felelte Josh, és ujjai nem tudtak elszaladni Emily hajától. – Amennyiben? – Amennyiben meg kell tanulnod, hogy miként kell élvezni az utazást a vonaton – lehúzta a hálóing pántjait. – Emlékszel? Azt mondta, minden csak attól függ, kivel osztod meg a hálófülkédet.

194

Ana Leigh


Epilógus

H

oney Behr MacKenzie a pajta ajtajában állt, és büszkén figyelte, ahogy jóképű fia szép menyasszonyával keringőt táncol. Az egész MacKenzie klán összegyűlt, hogy megünnepelje Josh esküvőjét, és amikor együtt voltak, a vidámság uralkodott. Honey mindegyiküket szerette: Flintet és Cleve-t, a családjukat, Luke három unokatestvérét és az ő családjaikat is. Josh felesége vidám lány volt, és a szemében tükröződő szerelem, amikor Joshra nézett, Honey szívét melengette. Annyira szerették egymást. Megborzongott, amikor eszébe jutott, milyen is volt, amikor ő és Luke egymásba szerettek. A szeme elhomályosult, ahogy visszaemlékezett arra, hogy a kicsi, hatéves kisfiú milyen nagy, szomorú szemekkel nézett. Ma este nem volt szomorúság a szemében: szerelem és büszkeség lángolt benne, ahogy ott táncolt a feleségével. Josh integetett neki, amikor a táncnak vége volt, és Emily is intett. Honey mosolyogva viszonozta, aztán váratlanul könnyek gördültek végig arcán. Sietve le akarta törölni őket, amikor két erős kar ölelte át a derekát, és egy izmos testhez húzta. Nem kellett megfordulnia, a test érintéséből tudta, ki az, hiszen már huszonkét éve ismeri. Sóhajtott, és kényelmesen a férjének dőlt. – Mire gondolsz, Jaybird? – mormolta a fülébe a férfi. – Csak azon gondolkodtam, hogy Josh és Emily mennyire szeretik egymást, és mennyire örülök ennek. Annyira összeillenek. – Igen, Joshnak jó szeme volt, hogy kiválassza a megfelelő asszonyt. – Honey becsukta a szemét, amikor férje apró csókokat lehelt a fülére. Annyi év után is izgalmas volt az érintése. – Amilyen az apa, olyan a fia – incselkedett kedvesen. – És nem csak egy dologban. Más hasonlóságra nem gondoltál? – Persze, Josh szinte ifjúkori képmásod. – Nem arról beszélek. Gondolj bele, ők hogyan találkoztak, és miért. Honey megfordult a karjában, és szemében a megértés villant fel. – Persze! Letartóztatta, aztán beleszeretett. Luke elmosolyodott. – Nem hangzik ismerősen? Honey visszafordult. Felsóhajtott, és azt suttogta: – Ránk emlékeztet. Így álltak egymás mellett értő csendben egy ideig. Amikor a menyasszony és a vőlegény befejezte az esküvői táncot, újabb könnycsepp hullott Honey szeméből, egyenesen Luke kezére. – Hé, Jaybird, te sírsz? – Nem tehetek róla, annyira boldog vagyok – könnyein keresztül elmosolyodott, és még jobban hozzásimult férjéhez. – Itthon van, Luke. A fiunk hazatért, és itt is marad.

195

Ana Leigh. MacKenzie Klán ALEXANDRA

Recommend Documents