Lord Mackenzie tébolya

Jennifer

ASHLEY Lord Mackenzie tébolya

Kossuth Kiadó

A kiadás alapja: The Madness of Lord Ian Mackenzie Fordította: Gálvölgyi Judit Szerkesztette: Várnai Péter Kiadói programvezető: Tímár Rita Borítóterv: Kiss Áron

ISBN 978-963-09-7421-9 Minden jog fenntartva © Jennifer Ashley 2009 © Kossuth Kiadó 2012 © Hungarian translation Gálvölgyi Judit 2012

Első fejezet London, 1881 – Szerintem egy Ming-tálka olyan, mint egy női kebel – mondta Sir Lyndon Mather. – Nézze csak ezt a duzzadó hajlatot, ezt a krémszínű haloványságot! – szólította fel Ian Mackenzie-t, aki ujjai közé fogta a tálat. – Nem ért egyet velem? Ian nem hitte, hogy létezne olyan hölgy, aki bóknak tekintené, ha a keblét egy tálkához hasonlítják, ezért inkább hallgatott. A finom, kicsi, kerek edény a korai Ming-korból származott. Porcelánjának alig sejlő zöldes árnyalata volt, az oldala meg olyan vékony, hogy áttűnt rajta a fény. Kívül a felső részén három szürkészöld sárkány kergetőzött, az alján pedig négy krizantém látszott szinte lebegni. Egy kicsiny, kerekded kebel talán még beleillett volna, ám ennél tovább Ian nem volt hajlandó elmenni. – Ezer arany – mondta. Mather arcáról lehervadt a mosoly. – Drága lordom, azt hittem, mi ketten barátok vagyunk. Iannek sejtelme sem volt, hogy támadhatott Mathernek ilyen gondolata. – A tál ezer aranyat ér – jelentette ki. Ujját végighúzta a kissé csipkézett peremen, aztán az évszázadok során valamelyest megkopott aljon is. Mather meghökkent, és túlságosan is csinos ábrázatán megvillant kék szeme. – Jómagam ezerötszázat adtam érte. Magyarázatot várok. Nem volt itt mit megmagyarázni. Ian gyorsan forgó esze mindössze tíz másodperc alatt számításba vett minden előnyt és tévedést. Ha Mather képtelen felbecsülni a tárgyai értékét, akkor semmi keresnivalója a porcelángyűjtők között. A gyűjteményének helyet adó szoba túloldalán álló vitrinben legalább öt darab hamisítvány állt, de Ian úgy sejtette, hogy Mathernek erről halvány sejtelme sincs. A lord a mázhoz nyomta az orrát, és élvezettel szívta be a tiszta illatot, ami még Mather házának átható szivarszagát is túlélte. A tálka valódi volt, gyönyörű, és Ian meg akarta szerezni. – Legalább annyit adjon érte, amennyiért vettem – mondta Mather rémült hangon. – A fickó azt állította, hogy jó üzletet csinálok. – Ezer arany – ismételte meg Ian. – Az ördögbe is, házasodom! Iannek eszébe jutott a Timesban megjelent házassági hirdetés. Szóról szóra emlékezett rá, ahogyan mindig mindenre: Sir Lyndon Mather a Suffolk grófságbeli St. Aubryból ezúton bejelenti, hogy eljegyezte a családi állapota szerint özvegy Mrs. Thomas Ackerley-t. A frigyet folyó hó huszonhetedikén délelőtt tíz órakor kötik meg St. Aubryban. – Fogadja szerencsekívánataimat! – mondta Ian. – A tálka árából ajándékot szeretnék vásárolni a menyasszonyomnak. Ian le sem vette a szemét a gyönyörű darabról. – Miért nem adja neki magát a tálkát?

4

Mather szívből jövő kacagása betöltötte a szobát. – Drága barátom, a nők semmit sem tudnak a porcelánról. A jövendőbelim inkább hintóra vágyik két pompás lóval, meg cselédekre, hogy cipeljék azt a sok kacatot, amit összevásárol. És tőlem mindent meg is kap. Csinos fehérszemély, valami francia arisztokrata lánya, bár már elhullatta a csikófogait, és özvegy. Ian nem válaszolt. Nyelvét a tálkához érintette, és magában megállapította, hogy tíz kétlovas hintónál is sokkal többet ér. Ostoba az a nő, aki nem látja meg benne a költészetet. Mather elfintorodott, amikor Ian megnyalta a tálkát. Ő azonban megtanulta, csak így lehet megállapítani, hogy eredeti-e a máz. – A menyasszonyom átkozottul gazdag – folytatta Mather. – Örökölt Barrington asszonytól, egy gazdag, öreg hölgytől, aki soha nem tett féket a nyelvére. Mrs. Ackerley azonban, aki a társalkodónője volt, tudott bölcsen hallgatni, így aztán az úrnője jókora vagyont hagyott rá. Akkor miért megy hozzád? – villant át Ian fejét a kérdés, miközben tűnődőn forgatta a tálat. Ám ha az özvegy mindenképpen Lyndon Mather ágyába akar befeküdni, hát csak bújjon be oda! Könnyen kiderülhet azonban majd számára, hogy az az ágy kissé túlzsúfolt. Mather ugyanis titokban házat tartott fenn a szeretőjének, és testi szükségletei kielégítéséről több másik nő is gondoskodott. Ezzel még el is dicsekedett Ian fivéreinek. „Ugyanolyan dekadens vagyok, mint ti”, ezt óhajtotta kifejezni a kérkedésével. Ian szerint azonban Mather éppen annyit értett a testi örömökhöz, mint a Ming-porcelánhoz. – Most nyilván meglepődött, és azt találgatja, hogy egy magamfajta megrögzött agglegény megváltozhat-e ilyen hirtelen. Így van? – beszélt tovább Mather. – Ha arra kíváncsi, lemondok-e az eddigi kedvteléseimről, a válaszom az, hogy nem fogok. Lordságodat bármikor szívesen látom, ha csatlakozni óhajt hozzánk. És a meghívásom nemcsak önre vonatkozik, hanem a fivéreire is. Ian már találkozott azokkal az üres tekintetű nőkkel, Mather hölgyikéivel, akik a tőle kapott pénzért minden igényét hajlandók voltak kielégíteni. Mather szivarért nyúlt. – Ma este a Covent Gardenben leszünk. Jöjjön oda, ismerkedjen meg a menyasszonyommal! Kíváncsi vagyok a véleményére. Mindenki tudja, hogy nők dolgában éppoly kifinomult az ízlése, mint a porcelánokéban – tette hozzá vihogva. Ian nem válaszolt. Meg kellett mentenie a tálkát ettől a korlátolt fickótól. – Ezer arany. – Nehéz ember maga, Mackenzie. – Ezer arany, és ma este találkozunk az operában. – Hát jól van, bár tönkremegyek maga miatt, lordom. Sokkal inkább saját magad miatt, gondolta Ian. – Az özvegyének nagy vagyona van – felelte –, úgyhogy majd hamar rendbe jön az anyagi helyzete. Mather felnevetett, és csinos arca felderült. Ian a legkülönbözőbb korú nőket látta már irulni-pirulni vagy szaporán legyezni magukat, amikor ez a férfi mosollyal ajándékozta meg őket. Mather a kettős élet nagymestere volt. – Így igaz, ráadásul még bájos is a kicsike. Szerencsés fickó vagyok. Mather csengetett a komornyikjának és Ian inasának, Currynek, aki szalmával bélelt faládikát varázsolt elő. A lord abba tette bele óvatosan a sárkányos tálkát, bár nem szívesen takarta el ezt a gyönyörűséget. Még egyszer megérintette, és egészen addig nézte megigézve, amíg az inasa lecsukta a ládika tetejét, és a szépség eltűnt előle. Tekintetét végül arra emelte fel, hogy Mather utasította a komornyikját, töltsön nekik konyakot. Ian elfogadta az italt, és leült a csekkfüzete elé, amelyet Curry tett elébe. Félretolta a konyakot, és belemártotta a tintába a tollat.

5

Lehajolt, hogy írjon, ám ekkor megpillantotta azt a kicsinyke gömböt, amelyet a tintacsepp formázott a tollhegyen. A gömböcske tökéletes volt, ragyogó, valóságos csoda. Ian azt kívánta, bárcsak örökké élvezhetné a tökéletességét, de tudta, hogy egy pillanat múlva lehullik majd a tollhegyről, és vége lesz. Ha Mac, a fivére meg tudná ezt így festeni, akkor ő kincsként őrizné azt a képet. Sejtelme sem volt, mióta ült ott a tintacsöppet csodálva, amikor meghallotta Mather hangját. – Ördög és pokol, ez az ember valóban tébolyult! A csöpp megindult lefelé, egyre lejjebb és lejjebb csúszott, aztán szétfröccsent a papíron, és egy fekete pacában szűnt meg létezni. – Írjam meg én maga helyett, uram? Ian az inasa jelentéktelen arcára pillantott. Az ifjú londoni csibész gyerekkorában zsebmetszőként tengette életét a város utcáin. Ian bólintott neki, és átnyújtotta a tollat. Curry maga felé fordította a csekket, és gondosan formált nyomtatott betűkkel kiállította. Aztán ismét tintába mártotta a tollat, és visszaadta gazdájának, de a hegyét lefelé tartotta, hogy Ian ne lássa rajta a tintacsöppet. Ő nagy nehezen erőt vett magán, aláírta a nevét, s közben végig magán érezte Mather bámuló tekintetét. – Gyakran előfordul ez vele? – kérdezte, miközben Ian felállt, hogy az inasa leitathassa a papírt. Curry elvörösödött. – Nincs semmi baj, uram – mondta. Ian szájához emelte a poharát, egy hajtásra kiitta a konyakot, aztán felvette az asztalról a ládikát. – Este találkozunk az operában – mondta. Nem fogott kezet, mielőtt elindult kifelé. Mather elkomorodott, de azért biccentett a távozó vendégnek. Lord Ian Mackenzie, Kilmorgan hercegének az öccse rangban magasan fölötte állt, és ő nagyon is tudatában volt a kettejük közötti társadalmi különbségnek. A kocsijában Ian maga mellé tette a ládikát. Szinte érezte benne a tálkát, annak makulátlan tökéletességét, ami az ő lelkében is kitöltött egy űrt. – Tudom, nem vóna szabad ezt mondanom – szólalt meg a szemközti ülésen Curry, amint a hintó nekilódult az esős utcának de ez a fickó utolsó semmirekellő. Arra se méltó, hogy az úr beletörője a sáros csizmáját. Mé' köll egyáltalán üzletelnie vele? Ian megcirógatta a ládikát. – Akartam ezt a tálat. – És amit az úr akar, aztat mindig meg is kapja. Ez mán csak így van. De komolyan tanákozunk ezzel az alakkal az operában? – Hart páholyában fogok ülni. – Ian futó pillantást vetett Curry ártatlan csecsemőképére, aztán a hintó bársonyozott falára szegezte a tekintetét. – Tudj meg mindent egy bizonyos Mrs. Ackerley-ről, arról az özvegyasszonyról, aki most Sir Lyndon Mather jegyese! – Igazán? Mé' érdekel minket annak a semmirekellőnek a menyasszonya? Ian ismét könnyedén végighúzta ujjait a ládikán. – Tudni akarom, hogy a hölgy finom porcelán-e, vagy csak olcsó hamisítvány. Curry rákacsintott a gazdájára. – Igaza van, főnök. Meglátom, mit sikerül előásnom. Lyndon Mather maga volt a testet öltött férfias báj és kellem, amikor karján Beth Ackerleyvel bevonult a Covent Garden Operába. Teremtője szabályos vonásokkal és atlétikus termettel ajándékozta meg, s olyan aranyhajjal is, hogy a hölgyek a legszívesebben belefúrták volna az ujjaikat. Modora kifogástalan volt, és mindenkit elbűvölt, akivel találkozott. Jelentős jövedelemmel rendelkezett, fényűző háza volt a Park Lane-en, és a legmagasabb körökben is

6

szívesen fogadták. Kitűnő választás volt második férjnek egy váratlanul nagy vagyont örökölt hölgy számára. Merthogy még egy váratlanul nagy vagyont örökölt hölgy is ráunhat a magányra, gondolta Beth, miközben Mather idős nagynénje és annak társalkodónője mögött belépett a vőlegénye fényűző páholyába. Évek óta ismerte Mathert, akinek a nénikéje és az ő úrnője jó barátnők voltak. Beth nem tartotta éppen a legizgalmasabb úriembernek Mathert, de ő nem is vágyott izgalmakra. Drámából éppen elég volt az életében. Most már kényelmes életet akart. Végtére is megtanulta, hogyan kell igazgatni egy ház nagy személyzetét, és talán még gyermekei is lehetnek, azokra pedig régóta vágyott. Kilenc éve kötött első házasságát sajnos nem kísérte gyermekáldás, de hát szegény Thomas alig egy évvel a boldogító igen kimondása után elhalálozott. Olyan súlyos beteg volt, hogy elbúcsúzni is alig tudtak egymástól. Az előadás már elkezdődött, mire elhelyezkedtek Sir Lyndon páholyában. A színpadon megjelenő fiatal énekesnőnek gyönyörű szopránja volt, és kellőképpen dús idomokkal is rendelkezett, hogy az a hang jól szóljon. Betht hamarosan magával ragadta a muzsika. Mather tíz perccel az érkezésük után elhagyta a páholyt, ahogy általában szokta. A színházban azzal szerette tölteni az estét, hogy mindenkivel találkozott, aki számított. Azért jött ide, hogy fontos személyiségekkel mutatkozhasson együtt. Beth nem bánta, hogy a vőlegénye távozott. Hozzászokott a matrónák társaságához, és jobban is szerette, mint azt, hogy ostobaságokról fecsegjen csillogó társasági hölgyekkel. „Hallotta, drágám, hogy Lady Marmaduke ruháján három hüvelyk csipke volt kettő helyett? El tud képzelni ennél közönségesebbet? És még a pliszéit sem keményíttette ki!” Beth jól megvolt az efféle fontos értesülések nélkül. Legyezni kezdte magát, és élvezte a zenét, miközben Mather nénikéje és a társalkodónője követni próbálták a Traviata cselekményét. Beth arra gondolt, hogy nekik semmit sem jelent egy este a színházban, egy olyan lánynak azonban, aki az East Enden nőtt fel, ez egyáltalán nem mindennapi dolog. Beth imádta a zenét, és ahogy csak tudta, magába szívta, bár önmagát középszerű muzsikusnak tartotta. Ez azonban nem zavarta abban, hogy mások játékát élvezze. Mather szívesen járt színházba, operába és hangversenyre, ezért hát Beth arra számított, hogy a jövőben sok muzsika lesz az életében. Élvezetét a jövendőbelije zajos visszatérése zavarta meg. – Drágám – mondta Mather nagy hangon hadd mutassam be önnek nagyon közeli barátomat, Lord Ian Mackenzie-t. Nyújtsa neki a kezét, kedvesem! A bátyja Kilmorgan hercege, amint ezt bizonyára tudja. Beth hátrapillantott a magas férfira, aki Mather mögött lépett be a páholyba, és a világ egyszeriben megszűnt számára létezni. Lord Ian megtermett, széles vállú, csupa izom férfi volt, s most kecskebőr kesztyűbe bújtatott, péklapátnyi kézzel nyúlt Beth jobbjáért. Barna hajába közben vöröses árnyalatot csempészett a páholy tompa fénye. Vonásai ugyanolyan kemények voltak, mint a teste, de a szeme volt az, ami mindenki mástól megkülönböztette, akivel Beth eddig életében találkozott. Árnyalatát először világosbarnának hitte, ám amikor Mather valósággal lenyomta mellé a székre a vendéget, már látta, hogy valójában aranyszínű. Nem mogyoróbarna, hanem a konyakra emlékeztetően borostyánsárga, és apró aranypöttyök színezik, mintha a napfény táncolna benne. – A hölgy az én Mrs. Ackerley-m – mondta éppen Mather. – Na, mit gondol róla? Mondtam már önnek, hogy egész Londonban ő a legszebb nő. Lord Ian gyors pillantást vetett Beth arcára, aztán a tekintete valahol a páholyon kívül állapodott meg. Még mindig fogta az asszony kezét, olyan erősen, hogy ujjai szorítása szinte fájt.

7

A lord nem válaszolt Mathernek, és Beth ezt kissé sértőnek találta. Azt ugyan nem várta el tőle, hogy kezét a szívére téve kijelentse, hozzá fogható szépséget a cameloti Elaine óta nem hordott hátán a föld, de egy udvarias megjegyzést azért igazán tehetett volna. Ő azonban hallgatott, mint a sír. Fogta Beth kezét, és hüvelykujja a varrást kereste a kesztyűjén. Az a hüvelykujj heves, gyors mozdulatokat írt le a kezén, és érintéseitől neki felforrt a vére. – Ha Sir Lyndon azt mondta önnek, hogy én vagyok a legszebb nő Londonban, attól tartok, most mélységesen csalódott lehet – mondta az asszony sietve. – Elnézését kérem, ha a jegyesem netán félrevezette. Lord Ian tekintete egy pillanatra Bethre villant, és kissé összeráncolta a homlokát, mintha fel sem fogta volna, amit hallott. – Nehogy összeroppantsa nekem ezt a szegény asszonyt, Mackenzie! – mondta Mather kedélyesen. – Ugyanolyan törékeny, mint az ön Ming-porcelánjai. – Ó, érdekli a porcelán, lordom? – terelte el magáról a szót Beth. – Sir Lyndon már megmutatta nekem a gyűjteményét. – Mackenzie az egyik legnagyobb szaktekintély – mondta Mather kissé irigykedve. – Valóban? – kérdezte Beth. Lord Ian ismét futó pillantást vetett rá. – Igen. Nem ült közelebb Bethhez, mint Mather, a jelenléte mégis összezavarta az asszonyt. Érezte kemény térdét a szoknyája mellett, hüvelykujja erős nyomását a kezén, és mindennél jobban annak a súlyát, hogy eltökélten nem nézett rá. Nincs nő, aki kényelmesen érezné magát ezzel a férfival. Dráma azonban volna bőven mellette az életében, gondolta Beth borzongva. Ezt a lord testének nyughatatlanságából érezte ki, abból, ahogyan nagy, meleg keze az övét szorongatta, és a szeméből is kiolvasta, amivel makacsul nem nézett rá. Vajon sajnálnom kellene azt a nőt, akin egyszer majd megállapodik ez a szempár, vagy inkább irigyelnem? – találgatta Beth, aztán hirtelen megeredt a nyelve. – Sir Lyndonnak gyönyörű tárgyai vannak. Amikor megérintek egy darabot, amelyet évszázadokkal korábban egy császár tartott a kezében, úgy érzem… Nem is tudom, hogy mondjam. Közel érzem magam a császárhoz. Mintha kivételezett lennék. Az asszonyra aranyszikrák hulltak, amikor Ian a másodperc törtrészéig rápillantott. – Egyszer el kell jönniük hozzám, hogy megnézze a gyűjteményemet – mondta. Enyhe skót akcentusa volt, s mély és rekedt hangja. – Boldogan, öregem – felelte Mather. – Majd meglátom, mikor vagyunk szabadok. Mather felemelte a látcsövét, hogy alaposabban szemügyre vegye a dús keblű szopránt, és Lord Ian pillantása követte a mozdulatát. Az arcára kiülő leplezetlen viszolygás és ellenszenv megdöbbentette Betht. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, Lord Ian odahajolt hozzá. Teste forrósága vad hullámként öntötte el az asszonyt, s orrát borotvaszappan és arcszesz illata csapta meg. Már el is felejtette, milyen illata van egy férfinak. Mather mindig kölnivizet locsolt magára. – Akkor olvassa el, amikor senki nem látja! – mondta a lord. Lehelete súrolta Beth fülét, és olyan melegséget keltett a bensőjében, amilyet ő kilenc hosszú éve nem érzett már. A férfi ujjai bekúsztak a kesztyűje nyílásába a könyöke fölött, és csupasz karján Beth egy összehajtogatott papír érintését érezte. Egészen közelről Lord Ian aranylón csillogó szemébe nézett, és azt látta, hogy a férfi pupillája kitágult, mielőtt ismét elkapta róla a tekintetét. A lord felegyenesedett, arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Mather feléje fordult, és megjegyzést tett az énekesnőre. Szemlátomást semmit sem vett észre abból, ami mellette történt.

8

Lord Ian hirtelen felállt. A meleg szorításnak nyoma veszett, és Beth csak most döbbent rá, hogy a férfi egész idő alatt fogta a kezét. – Már megy is, öregem? – kérdezte Mather meglepetten. – Vár a bátyám. Mather szeme felcsillant. – A herceg? – Cameron bátyám és a fia. – Ó! Mather csalódottnak tűnt, de azért még egyszer megígérte, hamarosan elviszi Betht a lordhoz, hogy megnézhesse a gyűjteményét. Ian el sem köszönt, csak megkerülte az üres székeket, és elhagyta a páholyt. Beth egészen addig nem vette le a szemét a hátáról, amíg be nem csukódott mögötte az ajtó. Karja belsején ott érezte az összehajtott papírt, amely alatt izzadság verte ki a bőrét. Mather leült Beth mellé, és nagyot fújtatott. – Egy igazi hóbortos alakot látott, drágám – mondta. Beth belemarkolt szürke taftszoknyájába. Lord Ian kezének szorítása nélkül fázott a keze. – Hóbortos? – kérdezte. – Teljesen tébolyodott. Szegény fiú az élete nagy részét egy magánszanatóriumban töltötte, és most is csak azért járhat szabadon, mert a bátyja, a herceg kiengedte. De ne aggódjon! – fogta meg Mather a menyasszonya kezét. – Nem fog úgy találkozni vele, hogy én nem leszek ott. Az egész család botrányos. Nélkülem soha ne álljon szóba egyikükkel sem, drágám! Megígéri? Válaszképpen Beth mormogott valamit, ami semmire sem kötelezte. Hallott már a Mackenzie famíliáról, Kilmorgan örökös hercegeiről, mert az öreg Mrs. Barrington imádta az arisztokratákról szóló pletykákat. A Mackenzie család gyakran szerepelt a botránylapokban, amelyekből Beth esős estéken szokott felolvasni az úrnőjének. Ő egyébként egyáltalán nem találta tébolyultnak Lord Iant, bár kétségtelenül más volt, mint azok a férfiak, akikkel eddig találkozott. Mather kezét ernyedtnek és hidegnek érezte, a lord érintései viszont olyan melegséget árasztottak szét benne, amilyet régen érzett utoljára. Hiányoztak neki a férjével az ágyban töltött hosszú, forró éjszakák, a heves szeretkezéseik. Tudta, hogy Matherrel is meg fogja osztani az ágyát, de ez a gondolat sosem pezsdítette fel a vérét. Azzal nyugtatta magát, hogy az, amit Thomasszal érzett, egészen különleges, mágikus volt, és más férfitól nem is várhatja el. Akkor viszont miért gyorsult fel a lélegzése, amikor Lord Ian a fülébe suttogott? És miközben hüvelykujja táncot járt a kezén, miért vert hevesebben a szíve? Nem, Lord Ian drámát jelent, a vőlegénye viszont biztonságot. És ő a biztonságot választja. Ezt kell tennie. Mathernek sikerült öt percig nyugton maradnia, ám aztán megint felállt. – Üdvözölnöm kell Lord és Lady Beresfordot. Ugye, nem bánja, drágám? – Természetesen nem – felelte Beth gépiesen. – Ön valóságos kincs, kedvesem. Mondtam is sokszor a drága Mrs. Barringtonnak, hogy a társalkodónője édes és udvarias teremtés. Mather kezet csókolt Bethnek, aztán elhagyta a páholyt. A szoprán újabb áriába kezdett, hangja az egész operaházat betöltötte. Beth mögött Mather nénikéje és a társalkodónője összedugták a fejüket a legyezőjük mögött, és egyre csak sutyorogtak. Beth bedugta az ujjait hosszú kesztyűje alá, előhúzta a papírt, és az idős hölgyeknek hátat fordítva óvatosan, nesztelenül széthajtotta. Mrs. Ackerley? – kezdődött a takaros írással megírt levél. – Bátorkodom felhívni a figyelmét Sir Lyndon Mather valódi jellemére, vele ugyanis a fivérem, Kilmorgan hercege igen közeli ismeretséget ápol. Értésére adom, hogy Mather házat tart fenn valamivel a Stranden túl, Temple Bar közelében, ahol nőkkel találkozik, egyszerre többel is.

9

„Édeseimnek” nevezi őket, és arra kéri, hogy bánjanak vele a rabszolgájukként. Nem hivatásos kurtizánokról van szó, hanem olyan nőkről, akik olyannyira rászorulnak a pénzre, hogy cserében Mather minden beteges kívánságát teljesítik. Felírtam Önnek öt nő nevét azok közül, akikkel a vőlegénye rendszeresen találkozik, ha esetleg ki akarná kérdezni őket. Azt is elintézhetem, hogy beszélhessen a herceggel. Maradok őszinte híve, Ian Mackenzie A szoprán széttárta a karját, és vad crescendóval fejezte be az áriát, amelynek a vége tapsviharba veszett. Beth, miközben valósággal elborította a nézők bravózásának a zaja, a levélre meredt. A fehér papíron azonban még mindig ugyanazok a fekete tintával írott szavak álltak. Beth visszadugta a kesztyűjébe az írást, és felállt. A kis páholy a párnázott székeivel és a teázáshoz megterített asztalkáival mintha megbillent volna vele, miközben az ajtó felé tapogatózott. Mather nagynénje meglepetten nézett rá. – Jól van, kedvesem? – Csak egy kis levegőt szeretnék szívni. Nagy itt a fülledtség. Mather nénikéje matatni kezdett a retiküljében. – Ne adjak repülősót? Alice, segítsen! – Nem, nem, köszönöm. – Beth kinyitotta az ajtót, és éppen akkor lépett ki rajta, amikor Mather nagynénje szapulni kezdte a társalkodónőjét. – Mindjárt jobban leszek. A folyosón szerencsére senki sem járt. A szoprán roppant népszerű volt, ezért a legtöbb néző a helyén maradt, hogy tovább hallgassa. Ő pedig máris újabb áriába kezdett, miközben Beth végigsietett a folyosón. A látása elhomályosult, a kesztyűjébe dugott papír égette a karját. Mi célja lehetett ezzel a levéllel Lord Iannek? Mather azt mondta róla, hogy hóbortos. Ez volna a magyarázat? Ám ha mindaz, ami a levélben áll, csupán egy tébolyult elme szüleménye, akkor miért ajánlotta fel neki a lord, hogy találkozhat a fivérével? Kilmorgan hercegei mindig is Nagy-Britannia leggazdagabb és legnagyobb hatalmú urai voltak. A család skót ágában az elsőszülött férfiak az 1300-as évek óta viselték ezt a rangot, Angliában pedig a mostani herceg atyjának maga Viktória királynő adományozta a Kilmorgan hercege címet. Az ilyen hatalmasságok ugyan miért foglalkoznának olyan senkikkel, mint Beth Ackerley és Lyndon Mather? Kevesek ők ahhoz, hogy érdekeljenek egy herceget. Nem, ez a levél egyszerűen bizarr. Nyilván hazugság. Az első szótól az utolsóig koholmány. És mégis… Bethnek eszébe jutott, hogy Mather arcáról többször is azt olvasta le, hogy felettébb büszke magára, mert roppant okos dolgot művelt. Aki azonban az East Enden nőtt fel, és olyan apja volt, mint neki, Bethnek, az szert tett arra a képességre, hogy tíz lépésről kiszagolja a bizalmával visszaélni akaró csalókat. Elképzelhető, hogy Sir Lyndon Matherben megvoltak ezek az árulkodó jelek, csak ő nem akarta észrevenni őket? De nem, ez nem lehet igaz. Alaposan megismerte Mathert, miközben az idős Mrs. Barrington társalkodónője volt. Gyakran kocsiztak ki hármasban Mather hintóján, meglátogatták őt és a nénikéjét a Park Lane-i házban, a férfi pedig sokszor elkísérte őket házi hangversenyekre. Bethszel mindig igen udvariasan viselkedett, ahogyan már csak egy gazdag, idős hölgy társalkodónőjével szemben illik, és végül az úrnője halála után megkérte a kezét. Amikor megörökölted Mrs. Barrington vagyonát, emlékeztette Betht egy gonosz kis hang. Mit érthetett Lord Ian azon, hogy Mather „édeseinek” szólítja azokat a nőket? Hát azon, hogy arra kéri őket, bánjanak vele úgy, mintha a rabszolgájuk lenne? Beth egyre szűkebbnek érezte halcsontos fűzőjét, és már alig kapott levegőt. Fekete pöttyök ugráltak a szeme előtt, és ki kellett nyújtania a karját, hogy megőrizze az egyensúlyát. Könyökét egyszer csak egy erős marok ragadta meg. – Csak óvatosan! – dörmögte a fülébe egy hang skót akcentussal. – Jöjjön velem!

10

Második fejezet Mielőtt még a fulladozó Beth tiltakozni kezdhetett volna, Lord Ian már magával hurcolta. Félig a földtől elemelve, félig azon vonszolva vitte végig a folyosón. Egyszer csak felrántott egy bársonnyal kárpitozott ajtót, és valósággal belökte rajta az asszonyt. Ő egy másik páholyban találta magát, amely tágas volt, padlóját vastag szőnyeg borította, és szivarfüst töltötte be a levegőjét. – Egy kis vizet! – hörögte Beth. Lord Ian lenyomta egy karosszékbe, amelynek mélye szinte elnyelte az asszonyt. A férfi hideg kristálypoharat nyomott a kezébe, ő pedig nagyot kortyolt belőle. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor víz helyett whiskyt érzett a szájában, ám az italtól, amely előbb csak a torkát, aztán pedig már a gyomrát is égette, tisztulni kezdett a látása. Hamarosan azt is meg tudta állapítani, hogy olyan páholyban ül, amely közvetlenül az előtte elterülő színpadra néz. Ebből arra következtetett, hogy ez a kivételezett hely Kilmorgan hercegének a páholya lehet. Rendkívül elegáns is volt a maga kényelmes bútoraival, tompított fényű gázlámpáival és csillogó, berakásos asztalkáival. Most csak ők ketten ültek benne. Ian kivette az asszony kezéből a poharat, és leült mellé, túlságosan is közel hozzá. Szájához emelte a pohárnak azt a felét, ahonnan Beth ivott, és felhajtotta a maradék whiskyt. Egy kóbor csöpp ott maradt az alsó ajkán, és az asszony egyszeriben késztetést érzett arra, hogy lenyalja onnan. Hogy más irányba terelje a gondolatait, sietve előhúzta a kesztyűjébe dugott papírlapot. – Hogy érti ezt, mylord? Ian pillantást sem vetett a levélre. – Pontosan úgy, ahogy írtam. – Ezek nagyon súlyos vádak. És aggasztóak is. Ian arckifejezése arról árulkodott, fütyül rá, mennyire súlyosak és aggasztóak a vádak. – Mather sötét gazember, és az volna a legokosabb, ha kegyed megszabadulna tőle. Beth a levelet gyűrögette, és rendet próbát teremteni a gondolatai között. Ez nem volt könnyű úgy, hogy Ian Mackenzie csupán centiméterekre ült tőle, és közelségének az erejétől ő kis híján lefordult a székéről. Valahányszor levegőt vett, whisky és szivar szagát szippantotta be, és olyan erős férfiasság illatát is, amilyenhez nem volt szokva. – Hallottam, hogy a gyűjtők szinte már eszelősen irigylik egymást – mondta. – Mather nem gyűjtő. – Nem az? Láttam a porcelánjait. Lezárt szobában tartja őket, és oda még a cselédeket sem engedi be, hogy kitakarítsanak. – A gyűjteménye fabatkát sem ér. Nem tudja megkülönböztetni a valódit a hamistól. Ian tekintete végigpásztázott az asszonyon, éppoly melegen és sötéten, amilyen az érintése volt. Beth zavarba jött. – Három hónapja vagyok Sir Lyndon mátkája, mylord, és egyetlen másik ismerőse sem tett említést arról, hogy sajátos szokásai lennének. – Elhallgatja őket. – De ön elől nem? Miért tenne kivételt lordságoddal? – Úgy vélte, imponálni fog a bátyámnak. – Jóságos ég! Miért imponálna ilyesmi egy hercegnek? Ian megvonta a vállát, és a karja közben súrolta az asszonyét. Túlságosan közel volt hozzá, ő mégsem tudta rábírni magát, hogy felálljon és másik székbe üljön át. – Mindig tart magánál hasonló levelet, hogy átadhassa, amikor szükségesnek ítéli? – kérdezte Beth.

11

A férfi rávillantotta a tekintetét, de gyorsan el is kapta róla, mintha minden figyelmét neki akarná szentelni, de valamiért nem tudná megtenni. – Ma írtam. Arra az esetre, hogy megmentsem önt, ha a találkozásunk után méltónak találom rá. – Ezt tekintsem bóknak? – Mather idióta és vak. Önben csak a vagyonos nőt látja. Az a kis gonosz hang kevéssel korábban pontosan ezt súgta Bethnek. – Mather nem szorul rá az én vagyonomra – próbált azért ellenkezni. – Van neki saját pénze, háza a Park Lane-en, nagy birtoka Kentben, és így tovább, és így tovább. – Úszik az adósságokban. Ezért adta el nekem a tálkát. Beth nem tudta, milyen tálkáról beszél a lord, ám a gyomrát most már nemcsak a whisky égette, hanem a megalázottság érzése is. Rendkívül óvatos volt, amikor Mrs. Barrington halála után kevéssel máris záporozni kezdtek rá a házassági ajánlatok. Magában sokszor kacarászott azon a feltevésen, hogy egy fiatal özvegynek, aki váratlanul nagy vagyonba csöppent, okvetlenül meg kell házasodnia, amint azt Jane Austen a vagyonos legényemberekről írta. – Nem vagyok ostoba, mylord. Jól tudom, hogy a vonzerőm nagy részét az a pénz adja, ami immár az enyém. A férfi tekintete meleg volt, szemében a kis pöttyök éppoly aranylók, mint a whisky. – Ez nem igaz. Beth valósággal elolvadt ettől az egyszerű kijelentéstől. – Ha a levél tartalma igaz, akkor én tarthatatlan helyzetbe kerültem – mondta. – Miért került volna? Gazdag, és azt teheti, amit akar. Az asszony hallgatott. Világa a feje tetejére állt, amikor Mrs. Barrington meghalt, és őrá hagyta a Belgrave téri házát, a pénzét, a személyzetét, egyszóval minden földi javát, mivel egyetlen élő rokona sem volt. Beth valóban azt kezdhetett a vagyonával, amit csak akart. És a vagyon szabadságot jelentett. Annak az ízét Beth soha életében nem kóstolta, és valószínűleg azért is fogadta el Mather ajánlatát, mert a férfi és a nagynénje bevezethették őt a londoni társaságba, hogy végre több legyen közönséges robotosnál, ami túlságosan is sokáig volt. A férjezett nőktől elvárták, hogy csukják be a szemüket az uruk félrelépései előtt. Az ő megboldogult Thomasa azt mondta, ez merő badarság. Olyan szabály, amelyet a férfiak találtak ki, hogy úgy tehessenek, ahogy a kedvük tartja. No persze Thomas jó ember volt. Azt a férfit viszont, aki most Beth mellett ült, a legszárnyalóbb képzelettel sem lehetett jó embernek nevezni. Neki és a fivéreinek rémes hírük volt. Az utóbbi kilenc esztendőben, amelyet Mrs. Barrington védőszárnyai alatt töltött, Beth is hallott felőlük. Mocskos kalandokról szóltak a pusmogások, és Lord Mac Mackenzie botrányos válásáról a feleségétől, Lady Isabellától. Öt éve arról is pletykáltak, hogy a Mackenzie fivéreknek részük volt egy kurtizán halálában, de a részletekre Beth nem emlékezett. Az ügy a Scotland Yard figyelmét is felkeltette, és egy időre mind a négy fivér sietve elhagyta az országot. Nem, a Mackenzie fivéreket a legszárnyalóbb képzelettel sem lehetne „jónak” nevezni. Akkor viszont egy olyan ember, mint Lord Ian Mackenzie, miért veszi magának a fáradságot arra, hogy figyelmeztesse a senki kis Beth Ackerley-t, házasságtörőhöz készül feleségül menni? – Én bármikor elveszem – mondta Lord Ian váratlanul. Beth összerezzent. – Parancsol? – Azt mondtam, hogy ha akar, feleségül jöhet hozzám. Engem kicsit sem érdekel a vagyona. – Mi a csodáért kérné meg a kezem, mylord?

12

– Mert gyönyörű a szeme. – Honnan tudja? Egyszer sem nézett bele. – Tudom. Bethnek minden egyes levegővétel fájt, és nem tudta, nevessen-e, vagy inkább sírjon. – Gyakran műveli ezt? Hogy óva int egy ifjú hölgyet a vőlegényétől, aztán pedig éles fordulattal megkéri a kezét? A taktikája nyilvánvalóan nem vált be, másként egész sereg feleség tipegne maga mögött. Ian kissé félrefordult, és nyomkodni kezdte a halántékát, mintha meg akarna fájdulni a feje. Ez a férfi tébolyult, emlékeztette magát Beth. Legalábbis bolondokházába zárva nőtt fel. Akkor viszont ő miért nem fél itt kettesben ülni itt vele, miközben senki sem tudja, hol van? Talán azért, mert látott őrülteket, amikor Thomas jótékonysági munkát végzett az East Enden olyan családoknál, amelyekben alig bírtak azokkal az elmeháborodottakkal. Szegény jószágok voltak, némelyiküket az ágyhoz kötözve tartották. Lord Ian viszont minden, csak nem szegény jószág. Beth megköszörülte a torkát. – Ez roppant kedves öntől, mylord. Ian keményen megmarkolta a széke karfáját. – Ha elveszem, Mather nem érhet magához. – Ha feleségül mennék önhöz, az az évszázad botránya lenne. – Túlélné. Beth a színpadon álló szopránra pillantott, és hirtelen eszébe jutott egy pletyka, amely szerint ez a dús keblű hölgy Lord Cameron Mackenzie-nek, Ian egyik bátyjának a szeretője. – Ha valaki meglátta, hogy besurrantam ide önnel, máris oda a jó hírem. – Akkor nincs veszítenivalója. Beth sértődötten felpattanhatott volna, felhúzhatta volna az orrát, ahogyan Mrs. Barrington tanította neki, és kivonulhatott volna a páholyból. Egykori úrnője azt is elmesélte neki, hogy ő annak idején bizony jó néhány udvarlóját felképelte, de a pofont Beth mindenképpen kihagyta volna. El nem tudta képzelni, hogy Lord Iant kicsit is izgatná az a pofon, amit ő keverne le neki. – Ha igent mondanék, mit tenne? – kérdezte őszinte kíváncsiságtól vezettetve. – Visszariadna, és megpróbálna kihátrálni az ajánlatból? – Keresnék egy püspököt, kicsikarnám belőle az engedélyt, és rávenném, hogy még ma éjjel adjon össze minket. Beth szörnyülködést mímelt. – Micsoda? Se menyasszonyi ruha, se nyoszolyólányok? Még csak virágcsokor sem? – Maga már volt férjnél. – És ezért már nem is tarthatok igényt fehér ruhára és gyöngyvirágra? Figyelmeztetnem kell, mylord, hogy a hölgyeknek igencsak fontos a menyegzőjük. Ezt tudnia kell, ha a következő félórában netán megint házassági ajánlatot kíván tenni egy másik hölgynek. Ian az asszony kezére fonta az ujjait. – Én magát kértem feleségül. Igen vagy nem? – Semmit sem tud rólam. Sötét múltam is lehet. – Mindent tudok önről. – A lord tekintete a távolban kalandozott, és még erősebben szorította Beth csuklóját. – Villiers a leánykori neve. Az apja francia volt, és harminc éve érkezett Angliába. Az anyja egy angol földbirtokos lányaként látta meg a világot, de az apja kitagadta, amikor hozzáment a kegyed apjához. Ő aztán koldusszegényen halt meg, és reménytelen helyzetben hagyta hátra a családját. Az édesanyjával együtt ön, amikor tízéves volt, dologházba került.

13

Az asszony megdöbbent. A múltját sem Mrs. Barrington, sem Thomas előtt nem titkolta el, mégis megijesztette, hogy egy olyan nagy hatalmú úr, mint Ian Mackenzie, ennyi mindent tud róla. – Te jó ég, ez mind közismert? – Megbíztam Curryt, hogy tudakozódjon önről. Tudom, hogy tizenöt éves volt, amikor meghalt az anyja. Önt végül tanítónőként alkalmazták a dologházban. A tizenkilencedik életévében járt, amikor a dologházat új lelkész, Thomas Ackerley felügyeletére bízták. Ó megismerkedett önnel, és feleségül vette. Egy évvel később a férje elhunyt lázkórban, önt pedig társalkodónőnek alkalmazta Mrs. Barrington, aki a Belgrave téren lakott. Beth zavartan hunyorgott, miközben élete drámája kibontakozott ezekben a rövid mondatokban. – Az a Curry a Scotland Yard nyomozója? – Az inasom. – Hát persze! Egy inas. – Beth hevesen legyezte magát. – Rendben tartja lordságod ruháit, beretválja, és kinyomozza ifjú hölgyek homályos múltját. Talán inkább tőlem kellene Sir Lyndont óva intenie, nem pedig fordítva. – Ki akartam deríteni, hogy kegyed valódi-e, vagy hamis. Bethnek sejtelme sem volt, mit akarhat ez jelenteni. – Akkor megkapta a választ. Az biztos, hogy nem csiszolatlan gyémánt vagyok. Inkább csak kifényesített kavics. Ian megérintette az asszony tincsét, ami a homlokába hullott. – Ön valódi. Az érintéstől Beth szívverése felgyorsult, és forróság öntötte el az ölét. A férfi nagyon közel ült hozzá, ujjhegyei melegét a kesztyűjén át is érezte. Egészen egyszerű volna, hogy hátrahajtsa a fejét, és megcsókolja… – Lordságod társadalmi helyzete tízszer magasabb, mint az enyém. Mélyen a rangján alul nősülne, ha engem venne feleségül. – Az apja vikomt volt. – Ó, igen! Az én drága jó atyámról egészen megfeledkeztem. Beth jól tudta, mennyire illette meg az apját a vikomt cím, pontosabban azt, hogy milyen jól alakította azt a szerepet. Lord Ian megfogta az asszony egyik vékonyka, göndör fürtjét, és kiegyenesítette az ujjai között. Aztán elengedte, és felcsillant a szeme, amikor a tincs visszapöndörödött Beth homlokára. Újra kiegyenesítette, és megint érdeklődéssel figyelte, hogyan göndörödik a helyére. Elmélyült összpontosítása nyugtalanítóan hatott az asszonyra, az pedig még inkább, hogy a férfi ennyire közel van hozzá. Kéjvágyó teste mégis válaszolt az érintéseire. – Egészen el fogja tüntetni a hajamból a bodorítást – mondta. – A szobalányom szomorú lesz. Ian összerezzent, és úgy tette vissza a kezét a szék karfájára, mintha erővel kellene rábírnia magát az apró mozdulatra. – Szerette a férjét? Beth tudta, hogy Thomasszal jót nevettek volna az ő Lord Iannel folytatott különös beszélgetésén. Csakhogy a férje eltávozott, hosszú évekkel ezelőtt, és ő magára maradt. – Teljes szívemből szerettem. – Én nem várnék öntől szerelmet. Nem tudnám viszonozni. Beth forró orcájához érintette a legyezőjét, és kihagyott a szívverése. – Egy nő számára nem igazán hízelgő, mylord, ha azt kell hallania egy férfitól, hogy nem akar beleszeretni. A nő azt szereti hinni, hogy a férje imádja – mondta. Mather azt ígérte neki, hogy csak érte fog élni. A levél megint égetni kezdte az asszonyt. – Nem azt mondtam, hogy ne akarnám szeretni. Egyszerűen nem tudom – közölte a lord.

14

– Parancsol? – kérdezte Beth, és száját ma este már nem is először hagyta el ez a szó. – Képtelen vagyok a szerelemre. Önnek sem kínálhatom fel. Az asszony azon tűnődött, hogy ezek a szavak elszomorítóbbak, vagy inkább az a színtelen hang, amelyen kimondták őket. – Talán csak még nem találta meg az igazit, mylord. Előbb-utóbb mindenkit utolér a szerelem. – Tartottam szeretőket, de egyiket sem szerettem. Beth arca lángba borult. – Ennek az egésznek semmi értelme, mylord. Ha nem érdekli a vagyonom, és az sem, hogy szeretem-e, akkor mi az ördögért akar feleségül venni? Ian ismét a hajfürtért nyúlt, mintha nem tudna parancsolni magának. – Mert önnel akarok hálni. Beth ebben a pillanatban megértette, hogy ő nem igazi úrhölgy, és soha nem is lesz az. Egy valódi úrinő most aléltan terülne el, vagy velőtrázó sikoltozással verné fel az egész operaházat. Ő azonban még oda is tartotta a fejét a lordnak, és élvezte az érintéseit. – Valóban? – kérdezte. A férfi újabb tincseket szabadított ki Beth hajából, és egyre jobban elrontotta a szobalány munkáját. – Ön egy lelkész hitvese volt. A tiszteletre méltó nők közé tartozik, akiket feleségül szokás venni. Különben azt javasoltam volna, hogy legyen a szeretőm. Beth megállta, hogy ne simítsa az arcát a lord kesztyűjéhez. – Jól értettem? Velem akar hálni, de mivel egykor tiszteletre méltó, férjezett hölgy voltam, feleségül kell vennie azért, hogy ágyba vihessen? – Így van. Beth felnevetett, és a nevetése már-már hisztérikus volt. – Kedves Lord Ian, nem gondolja, hogy túlzásba esik? Akkor is a felesége maradnék, ha már együtt háltunk. – Nem csak egyszer akarok önnel hálni – felelte a férfi. Az ő szájából ez így teljesen logikusan hangzott. Mélyhangja felkavarta Beth érzékeit, vonzotta és csábította. Előhívta belőle azt a szenvedélyes nőt, aki egykor felfedezte, hogy határtalan örömét leli abban, ha megérinti egy férfi testét, és ha magán érzi az ő érintéseit. Neki annak idején azt mondták, hogy finom hölgyek nem élvezik a hitvesi ágyat. Thomas azonban kijelentette, hogy ez ostobaság, és mindenre megtanította őt, amit egy asszony csak érezhet. Ha nem tett volna így, és nem lett volna nagyszerű tanítómester, gondolta Beth, akkor ő most nem úgy ülne itt Lord Ian Mackenzie-vel, hogy valósággal eleped érte. – Tisztában van azzal, mylord, hogy egy másik férfi jegyese vagyok? Róla pedig még csak öntől hallottam azt, hogy kujon. – Adok önnek időt arra, hogy tudakozódjon Matherről, és rendezhesse az ügyeit. Hol élne szívesebben, Londonban vagy a skóciai birtokomon? Beth a legszívesebben hátravetette volna a fejét, hogy kacagjon, kacagjon, és egyre csak kacagjon. Ez az egész teljes képtelenség, ugyanakkor bosszantóan csábító is. Ian vonzó férfi, ő magányos nő. A lord túlságosan is gazdag ahhoz, hogy teljességgel hidegen hagyhassa az ő szerény vagyonkája, és nem csinált titkot abból, hogy meg akarja ismerni, mégpedig a szó bibliai értelmében. Ő viszont talán keveset tud Lyndon Matherről, Ian Mackenzie-ről viszont még annyit sem. Egyáltalán nem ismeri. – Még mindig nem értem önt – sikerült végül megszólalnia. – Barátian figyelmeztet, hogy vigyázzak Sir Lyndonnal. Ez egy dolog, ám az viszont már egészen más, hogy perceken belül még házassági ajánlatot is tesz nekem. Mindig ilyen gyorsan határoz? – Igen.

15

– Volna csak meg, mihelyt megvan, szeretném, hogy hamar meglegyen? 1 Valahogy így gondolkodik? – Elutasíthat. – Igen, azt hiszem, azt kellene tennem. – Mert bolond vagyok? Beth megint ideges kacajt hallatott. – Nem, hanem azért, mert ön túlságosan is csábító. És mert whiskyt ittam, és már rég vissza kellett volna mennem Sir Lyndonhoz és a nagynénjéhez. Az asszony szoknyája hangosan susogott, amikor felállt, hogy elhagyja a páholyt. Lord Ian megragadta a kezét. – Ne menjen el! A hangja nyersen szólt, amit pedig mondott, az nem kérés volt. Beth tagjaiból kiszaladt az erő, és visszaült. Meleg volt itt, a szék pedig kényelmes. Nagyon is az. – Nem volna szabad maradnom – mondta. A férfi átkulcsolta a kezét. – Nézze az előadást! Beth erejét megfeszítve a színpad felé fordult, amelyen a szoprán éppen elveszített szerelméről énekelt szenvedélyesen. Arcán közben könnycseppek csillogtak, és Beth magában azt találgatta, hogy Lord Cameron Mackenzie-re gondol-e éppen. Bárki is járt az eszében, az ária hangjai csak úgy lüktettek. – Gyönyörű – suttogta Beth. – Hangról hangra le tudom játszani ezt a darabot – mondta Ian mellette, és az asszony fülén érezte meleg leheletét. – A lelkét azonban hiába igyekszem megragadni. – Ó! Beth megszorította a férfi kezét, és mélységes szánalom ébredt benne iránta. Taníts meg olyannak hallanom, amilyennek te hallod! – akarta kérni Ian, és majdnem ki is mondta, amit gondolt. Tudta azonban, hogy az lehetetlen. Ez az asszony olyan, gondolta, mint a ritka porcelán. Törékeny szépség, ám belül erős, mint az acél. Az olcsó porcelán elporlad vagy széttörik, a legjobb darabok azonban mindaddig megmaradnak, amíg el nem jutnak egy értő gyűjtő kezébe, aki gondjaiba veszi őket. Beth csukott szemmel hallgatta a zenét, homlokán finoman rezegtek csábító huncutkái. Iannek tetszett, ahogy az előbb kiegyenesedett göndör fürtje, és olyan sima lett, akár a falkárpit selyme. A szoprán ezt az áriát is hosszú, tiszta hanggal fejezte be. Beth ösztönösen tapsolni kezdett, elmosolyodott, és elismerés csillogott a szemében. Mac és Cameron útmutatása alapján Ian már megtanulta, hogy az áriák, a felvonások és a darab végén tapsolni kell, de sosem tudta, miért. Beth viszont szemlátomást értette ezt, és kifejezésre is juttatta, hogy a muzsika örömöt okozott neki. Amikor aztán kék szemében könnyekkel felnézett Ianre, ő lehajolt hozzá, és megcsókolta. Az asszony teste megfeszült, és felemelte a karját, hogy eltolja magától. Keze azonban végül a vállán állapodott meg, és megadó hangot hallatott. Testét Ian még ma éjjel maga alatt akarta érezni. Nézni akarta Betht, miközben neki vágytól lágyul el a tekintete, és orcája kipirul a gyönyörtől. Izgatni akarta a lába között megbúvó édes nyílást, amíg az teljesen átnedvesedik. Belé akart hatolni, és egészen addig benne lenni, míg meg nem könnyebbül, hogy aztán majd mindent elölről kezdjen. Úgy akart ébredni, hogy ennek az asszonynak a feje pihen a párnáján, és ő addig csókolja, amíg kinyitja a szemét. Falatonként akarta szájába adogatni a reggelit, és nézni a mosolyát, amint elfogadja a kezéből az ételt. 1

Shakespeare: Macbeth. Szabó Lőrinc fordítása

16

Nyelvével végigsimított Beth ajkán, amelyen ott maradt a whisky fűszeres íze, de édes is volt, talán méztől. Ujjhegyei alatt érezte, hogyan lüktetnek Beth erei, lehelete perzselte a bőrét. Azt akarta, hogy ez a forró lehelet a férfiasságát is simogassa, mert az már megkeményedve sóvárgott Beth után. A vesszején is érezni akarta az asszony ajkát, ugyanúgy, ahogy most a száján. És Beth is akarta ezt. Nem kezdett szűzlányosan szabódni, és nem húzódott el a férfitól. Beth Ackerley tudta, milyen együtt lenni egy férfival, és élvezte is. Ian reszketni kezdett az előtte feltáruló lehetőségektől. – Abba kellene hagynunk – suttogta az asszony. – Azt akarja? – Most, hogy mondja, nem igazán. – Akkor miért hagynánk abba? – kérdezte a férfi, s miközben beszélt, az ajka Beth száját simogatta. Nyelvét az asszony whiskyízűnek érezte, állát a bőrén érdesnek. Szája egy igazi férfi szája volt, az ajka kemény, feszes és parancsoló. – Bizonyára tucatnyi ok szól amellett, hogy hagyjuk abba. Be kell azonban vallanom, hogy ebben a pillanatban egy sem jut eszembe. A férfi ujjai erősek voltak. – Jöjjön haza velem ma éjjel! Beth szerette volna megtenni. Nagyon is szerette volna. Egész testét kéjvágy járta át, mármár fájdalmas bizsergés, amelyről azt kellett hinnie, hogy soha többé nem lesz része benne. – Nem tehetem – felelte, vagy inkább csak nyögte panaszosan. – De igen, megteheti. – Szeretném… Beth elképzelte, hogy másnap az újságok egész Londont telekürtölik a pletykával. Az örökösnő elhagyta a vőlegényét, hogy mocskos kis kalandot folytasson Lord Ian Mackenzievel. És ugyan ki csodálkozna ezen, amikor neki igencsak kétes a származása? „A vér nem válik vízzé, és kutyából nem lesz szalonna. Az anyja talán különb volt?” mondanák. – De igen, megteheti – ismételte meg Ian határozottan. Beth lehunyta a szemét, és megpróbált ellenállni az édes kísértésnek. – Ne mondja ezt még egyszer, mert akkor én… A páholy ajtaja kivágódott, és egy nyers, reszelős hang harsogta túl az operaház közönségének dübörgő tapsát. – Ian, a szentségit, nem megmondtam, hogy vigyázz Danielre? Már megint odalenn kockázik a kocsisokkal, és tudod, hogy mindig veszít.

Harmadik fejezet A páholyba egy valóságos óriás lépett be. Magasabb volt Iannél, a haja ugyanolyan sötétvörös, mint az övé, a szeme kék, akár a topáz. Jobb arcán mély, haragos forradás húzódott, bizonyára egy régen ejtett vágás emléke. Könnyű volt elképzelni róla, hogy ököllel vagy késsel szokott viaskodni, mint a gengszterek. Már a puszta látványa a székéhez szögezte Betht. – Ki az ördög ez a nő, Ian? – kérdezte. – Lyndon Mather menyasszonya.

17

Az óriás meglepetten meredt Bethre, aztán nevetés robbant ki belőle. A hang, amelyet kiadott, mély és mennydörgő volt, ugyanolyan acélos, mint ő maga. Több néző is bosszús pillantást vetett rá. – Ezt nevezem – lapogatta meg Ian vállát. – Megszöktetted Mather menyasszonyát? Ezzel csak szívességet teszel ennek a lánynak – mondta, aztán pimasz tekintettel végigmérte Betht. – Nem akarhat hozzámenni ahhoz az emberhez, kedvesem – mondta. – Az a fickó egyszerűen undorító. – Úgy tűnik, ezt mindenki tudja, csak én nem – felelte az asszony erőtlenül. – A vőlegénye talpnyaló gazember. Eszi a fene, hogy bekerüljön Hart köreibe. Azt hiszi, meg fogjuk kedvelni, csak mert elmeséli nekünk, hogy élvezi, ha újra átélheti a gyerekkori büntetéseit. Szabaduljon meg tőle, kislány! Beth alig kapott levegőt. Dúlva-fúlva távoznia kellett volna, nem pedig végighallgatnia olyasmit, amit egy hölgynek nem illik. Ian ujjai azonban még mindig határozottan az ujjaira fonódtak. Ráadásul ezek a férfiak kísérletet sem tettek arra, hogy közhelyekkel, kegyes hazugságokkal vigasztalják. Ezt az egészet persze jó előre ki is eszelhették, hogy elválasszák őt Mathertől. De mi az ördögért tennék? – Hiába is várnám, hogy Ian bemutasson bennünket egymásnak – folytatta az óriás. – Én Cameron vagyok. Önben kit tisztelhetek? – Mrs. Ackerley vagyok – hebegte Beth. – Ezt úgy mondta, mintha nem lenne egészen biztos benne. Beth legyezni kezdte magát. – Amikor bejöttem ide, még Mrs. Ackerley voltam. – És ha Mather menyasszonya, akkor miért csókolózott itt Iannel? – Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. – Cam – szólt közbe Ian. A halk szó áthatolt a következő felvonásra váró közönség zsivaján. A színpadon most nem volt dráma, Ian Mackenzie páholyában annál inkább. – Fogd be! Cameron az öccsére meredt, aztán felvonta a szemöldökét, és lehuppant a Beth másik oldalán álló székre. Szivart vett elő a mellette fekvő dobozból, és gyufát gyújtott. „Úriember engedélyt kér egy hölgytől, mielőtt rágyújt.” Beth szinte hallotta Mrs. Barrington hangját. Cameront és Iant azonban szemlátomást hidegen hagyták Mrs. Barrington szabályai. – Nem azt mondta az imént, hogy egy bizonyos Daniel a kocsisokkal kockázik? – kérdezte az asszony. Cameron a szivarja végéhez érintette a gyufát, és pöfékelni kezdett. – Daniel a fiam. Nem lesz semmi baja, ha nem csal. – Haza kellene mennem – mondta Beth. Újra fel akart állni, ám Ian a karjára tette a kezét. – De nem Matherrel. – Nem vele. Jóságos ég, dehogy! Soha többé nem akarom látni azt az embert. Cameron felnevetett. – A hölgy igen bölcs, Ian. Hazamehet az én kocsimmal. – Nem – mondta Beth sietve. – A portás majd fog nekem bérkocsit. Ian ujjai az asszony kezére fonódtak. – Nem is bérkocsival. És nem egyedül. – Ha egy kocsiba szállnék önökkel, az az év botránya lenne. Akkor is, ha az urak Canterbury és York érsekei volnának. Ian úgy bámult Bethre, mintha nem értené, miről beszél. Cameron hátravetette a fejét, és felkacagott.

18

– Érdemes ellopnod a hölgyet, Ian – mondta szivarral a szájában. – De igaza van, asszonyom. Kölcsönadom önnek a kocsimat, és az emberem majd vigyáz kegyedre, feltéve persze, hogy sikerül előkerítenem. Kell nekem roma inast tartanom! Átkozottul nehéz megszelídíteni őket. Ian nem akarta, hogy Beth egyedül menjen haza; az asszony kiolvasta ezt a szeméből. Visszagondolt arra, hogyan játszott a lord nem is olyan rég a tincsével. Mintha az ő tulajdona volna, és ugyanúgy birtokolná, mint Mather a porcelánjait. Ellenőrizni fogja, ami Ian levelében áll. Megbízza Mrs. Barrington asztmás és pletykás komornyikját, hogy szerezzen értesüléseket a többi hírharang cselédtől. A Mackenzie fivérek akár gonosz összeesküvést is szőhettek, mert tönkre akarják tenni Mathert. Bethnek mindemellett az a rémes érzése volt, hogy igazat mondtak. A következő felvonás hangos harsonaszóval kezdődött. Ian megdörzsölte a halántékát, mintha a harsány hangtól megfájdult volna a feje. Cameron elnyomta a szivarját, és nagy zajt ütve elhagyta a páholyt. – Mylord? Jól van? Ian tekintete a távolban kalandozott, miközben szórakozottan tovább dörzsölgette a halántékát. Beth a karjára tette a kezét. A férfi nem válaszolt a kérdésére, de abbahagyta a halántéka nyomkodását, és az övére fektette nagy kezét. Nem követte a színpadon zajló eseményeket, és nem próbálta folytatni Bethszel a beszélgetést, de a csókolózást sem. Mintha máshol járt volna az esze, valahol, ahova az asszony nem tudta követni. A teste viszont nagyon is jelen volt, s erős keze súlyosan nehezedett az övére. Beth tekintete bejárta a férfi markáns profilját, erőteljes járomcsontját, szögletes állát. Sűrű hajába minden nő boldogan túrhat bele, amikor együtt van vele az ágyban. Súlyos teste forró lehet, és izzadságtól nedves, ha egy nőn fekszik. Beth merészen felemelte a kezét, és kisimította a férfi haját a homlokából. Ian rávillantotta a tekintetét. Egy pillanatra valósággal keresztüldöfte vele, aztán újra elvándorolt róla. Ő megint végigsimított a férfi haján. A lord mozdulatlanul tűrte az érintést, bár úgy remegett a feszültségtől, mint egy ragadozó. Beth könnyedén simogatta a férfi haját, akinek érezhetően megfeszült a teste. Így ültek ott, amíg vissza nem tért Cameron, nyomában egy sötét bőrű férfival. Meglepetten nézett Ianre, ő pedig szó nélkül felállt. Beth körbenézett a színházban, mielőtt Ian kivezette a páholyból, Cameron pedig követte őket. A hatalmas terem szemközti oldalán az egyik páholyban Mather elmélyülten beszélgetett Lord és Lady Beresforddal. Szemlátomást eszébe sem jutott a menyasszonya, és az sem tűnt fel neki, hogy Beth távozott. – Mackenzie! Megölöm. Hallja, amit mondok? Ian a tenyerével merített a meleg fürdővízből, s a hajára és a nyakára locsolta. Beth kezére gondolt a haján, ujjai jóleső simogatására. Nem mindig szívelte, ha hozzáértek, Beth mellett azonban nyugodt maradt, az ő érintéseit szívesen fogadta. Elképzelte, ahogy az a nő a haját simogatja, miközben mellette fekszik az ágyban, és őt belengi forró illata. Az ágyában akarta tudni buja testét, azt akarta, hogy azok az apróra göndörített fürtök kisimuljanak, hogy az a kék szem félig lecsukódjon a gyönyörtől. Olyan erősen kívánta Betht, hogy vágya egyre csak nem akart enyhülni, és férfiassága most is megmerevedett a vízben. Az odakintről érkező bosszantó hang összetörte a fantáziája szülte képet. A fenyegetések egyre hangosabbak lettek, és mind közelebbről szóltak. Végül kivágódott a fürdőszoba ajtaja, és Lyndon Mather jelent meg a küszöbön, amint Ian két szolgájával viaskodott. Skót legények voltak, akiket az uruk magával hozott bérelt londoni házába, és most szemlátomást örültek, hogy valakivel szemben végre használhatják az izmaikat.

19

Ian levette a szemét a három alakról, és tekintete visszatért a kád szélén pihenő, izmos lábikrájára. A szolgák elengedték Mathert, de nem tágítottak mellőle. – Nem volt elég, hogy kicsalta tőlem azt a tálkát, Mackenzie? Beth Ackerley százezer aranyat ér, ember! Százezret. Ian a lábszárán göndörödő, sötét szőrszálakat tanulmányozta. – Annál ő sokkal többet ér. – Úgy érti, nagyobb a vagyona? – kérdezte az ostoba Mather. – Beperelem magát. Feljelentem, mert megfosztott attól a rengeteg pénztől. Ian lehunyta a szemét, és maga elé idézte Betht. – Írjon Hart ügyvédjének! – Ne bújjon gyáván a bátyja háta mögé! Tönkreteszem. Nem lesz maradása Londonban. A farkát behúzva iszkol majd vissza Invernessbe, maga trágyafaló, birkahágó skót disznó. A szolgák egyszerre hördültek fel. Mather egy apró tárgyat rántott elő a zsebéből, és a fürdőkádba dobta. – Ennek az áráért is perelni fogom. Ian csettintett a szolgáknak. Ujjairól vízcseppek fröccsentek a márványpadlóra. – Dobjátok ki! A legények Matherre akarták vetni magukat, ő azonban sarkon fordult, és elvonult. A két szolga követte. Miután mind a hárman távoztak, Curry surrant be a fürdőszobába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Az áldóját! – törölte meg a homlokát. – Biztos vótam benne, hogy a fickó le fogja lőni magát. – Nem itt. Majd egy sötét mellékutcában, és hátulról. – Akkó' tán jó vóna, ha kis időre elutazna, főnök. Ian nem válaszolt. A rövid levélre gondolt, amelyet délután kapott Mrs. Ackerley-től. Mylord, köszönöm kedves közbeavatkozását, amellyel megmentett egy olyan lépéstől, amelyet mindenképpen megbántam volna. Hamarosan minden bizonnyal Ön is olvasni fogja az újságban, hogy felbontottam a másik féllel kötött jegyességemet. Azt is köszönöm, hogy volt szíves házassági ajánlatot tenni nekem. Ezzel, immár tudom, az volt a célja, hogy mentse a jó híremet. Biztos vagyok benne, megfog érteni, és nem tekinti sértésnek, ha ezennel arról tájékoztatom, hogy nagylelkű ajánlatát el kell utasítanom. Úgy határoztam, hogy a vagyont, amelyhez ritka szerencse folytán jutottam, utazásra fordítom. Mire Lordságod megkapja ezt a levelet, én egy társalkodónő kíséretében már elindultam Párizsba, ahol is festészetet óhajtok tanulni, amit mindig is szerettem volna. Még egyszer köszönöm irántam való jóságát és hasznos tanácsát. Maradok tisztelettel, Beth Ackerley – Párizsba megyünk – mondta Ian az inasának. Curry elámult. – Párizsba, főnök? Ian kihalászta azt a valamit, amit Mather dobott a fürdőkádba. Vékonyka aranygyűrű volt, amelybe aprócska gyémántokat foglaltak. – Mather olcsójános. Ahhoz a nőhöz széles gyűrű méltó, gazdagon kirakva olyan kék zafírokkal, amilyen a szeme. Ian magán érezte Curry tekintetét. – Ha maga mongya, főnök. Akkó' most csomagójjak? – Csak néhány nap múlva indulunk. Előbb még el kell intéznem valamit.

20

Curry várta, hogy a gazdája elárulja, mi az a valami, de Ian hallgatott, és a gyűrűt tanulmányozta. Egészen addig belemerült a parányi gyémántok minden egyes fazettájának a csillogásába, amíg teljesen kihűlt a fürdővize. Curry végül aggódón kihúzta a kádból a dugót. Lloyd Fellows rendőrfelügyelő megállt egy pillanatra, mielőtt becsöngetett volna Sir Lyndon Matherhez a Park Lane-i házba. Igen, rendőrfelügyelő vagyok, emlékeztette magát arra, hogy nemrégiben feljebb lépett a szamárlétrán, és végre megszabadult a lehangoló őrmesteri rangtól. A legutóbbi főfelügyelő túlságosan is sokáig akadályozta eltökélten az előrejutását. Csakhogy azt a derék főfelügyelőt nyugállományba küldték, és az utódja hihetetlennek találta, hogy Fellows olyan régen sínylődik már őrmesterként. A lényeg persze az, hogy végre előléptették. Akkor viszont miért tesz most mindent kockára azzal, hogy Mather hívására nyomban a Park Lane-re sietett? A levelet, amelyet ma kapott tőle, egyre nagyobb izgalommal olvasta, aztán elégette, majd elhagyta az irodáját. Túl lassúnak találta a bérkocsit, és egészen addig ingerülten a fogát csikorgatta, amíg végre ott állt a palotának is beillő ház előtt. Erről az útjáról természetesen nem tájékoztatta a főnökét, aki megtiltotta neki, hogy a Mackenzie fivérekkel kapcsolatban bármit is tegyen. Ő azonban úgy okoskodott, hogy abból, amiről a felettese nem tud, nem származhat baja. Az ajtót egy fennhéjázó komornyik nyitotta ki neki, és egy ugyancsak fennhéjázó fogadószobába vezette be. A helyiséget leterített asztalokkal és drága tárgyakkal zsúfolták tele, köztük fennhéjázó emberek ezüstkeretes fényképeivel. Van pénzünk! Ezt sugározta a fogadószoba, mintha nem erről árulkodott volna már önmagában az is, hogy valaki a Park Lane-en lakik. Fellows mindazonáltal tudta, hogy Sir Lyndon Mather esetében csal a látszat. Befektetései elpárologtak, és csak tekintélyes mennyiségű készpénz segíthette ki a bajból. Már feleségül is készült venni egy gazdag özvegyasszonyt, és az a házasság valószínűleg megmentette volna a csődtől. Néhány napja azonban hirdetés tudatta az újságban, hogy a menyegzőt lefújták. Mather most kutyaszorítóban lehet. Fellows már fél órája járkált fel-alá, amikor végre visszatért hozzá a komornyik, és egy folyosón át a fényűző szalonba vezette. Itt is letakart asztalok, aranyozott csecsebecsék és ezüstkeretes fényképek álltak. A szőke és jóképű Mather, akit a franciák inkább csinosnak mondtak volna, a vendég elé jött, és kezet nyújtott neki. – Örvendek, felügyelő úr! Nem kínálom hellyel. Úgy képzelem, amint meghallja, amit el kell mondanom önnek, mielőbb távozni óhajt majd, hogy letartóztatásokat foganatosítson. Fellows eltitkolta a bosszúságát. Utálta, ha mások akarták megmondani neki, mit tegyen. Az átlagember a Scotland Yardról regényekből és az újságokból szerzi az ismereteit, azokról pedig ő jól tudta, hogy messze nem pontosak. – Ahogy gondolja, uram – felelte. – Lord Ian Mackenzie Párizsba utazott. Ma kora reggel. A komornyikom tudta meg az egyik szolgámtól, aki egy olyan lánnyal jár, aki Lord Ian konyháján dolgozott. Mire következtet ebből, felügyelő úr? Fellows leplezni igyekezett a türelmetlenségét. Tudta, hogy Ian Mackenzie Párizsba ment, mivel mindenkor fontos volt tudnia, mit csinál éppen a lord. Nem szorult rá a szolgák pletykáira, és a legkevésbé sem érdekelték, de azért udvariasan válaszolt. – Valóban? – Hallott már az éjszaka a Covent Gardenen elkövetett gyilkosságról? – kérdezte Mather, és óvatosan méregette a felügyelőt.

21

Fellows természetesen tudott a gyilkosságról. Nem az ő ügye volt, de kora reggel így is rövid tájékoztatást kapott róla. Egy nőt a templomhoz közeli panzióban holtan találtak a szobájában. A saját kézimunkaollójával szúrták le. – Igen, hallottam róla. – Tudja, ki ment be abba a házba tegnap éjjel? – vigyorodott el Mather diadalmasan. – Ian Mackenzie, ő bizony! Fellows szívverése felgyorsult, és a vére olyan hevesen száguldott az ereiben, mint olyankor szokott, amikor egy nővel szeretkezett. – Honnan tudja ezt, uram? – Nyilván követtem a lordot, nemde? Azok az átkozott Mackenzie-k azt képzelik, hogy ők mindent megtehetnek. – Követte? És miért tett így, uram? Fellows higgadtan beszélt, pedig már alig kapott levegőt. Végre! Végre! – gondolta. – Hogy miért, az nem fontos. Érdeklik a részletek? A felügyelő kis noteszt húzott elő a kabátja zsebéből, kinyitotta, majd ceruzát is vett elő ugyanonnan. – Hallgatom. – Ian Mackenzie a kora hajnali órákban hintóba ült, és a Covent Gardenra vitette magát. Egy mellékutca sarkán szállt ki, mert az olyan szűk volt, hogy a kocsi nem tudott behajtani vele. Gyalog folytatta az útját a sikátorban, és bement az egyik házba. Talán tíz percet töltött bent, aztán sietve kijött. Utána a Viktória pályaudvarra ment, és felszállt az első vonatra. Én hazajöttem, és itt a komornyikom azzal a hírrel fogadott, hogy Mackenzie Franciaországba utazott. Aztán meg kinyitom a reggeli újságot, és gyilkosságról olvasok benne. Összeraktam a képkockákat, és úgy döntöttem, nem egy újságírónak mondom el, amit tudok, hanem a rendőrségnek. Mather képe úgy ragyogott, mint egy kisdiáké, aki éppen beárulta egy iskolatársát. Fellows átgondolta a hallottakat, és hozzáillesztette ahhoz, amit már eddig is tudott. – Honnan tudja, uram, hogy Lord Ian abban a házban járt, amelyben a gyilkosság történt? – kérdezte aztán. Mather cédulát húzott elő a szalonkabátja zsebéből. – Felírtam a címet, amikor követtem. Kíváncsi voltam, kit látogat meg. Úgy sejtettem, a szeretőjéhez megy. Továbbítani akartam az értesülést Mrs… Egy másik személynek – felelte, és átadta a felügyelőnek a cédulát. St. Victor Court 23., állt rajta annak a háznak a címe, amelyben ma a korai órákban holtan találták a Lily Martin nevű egykori prostituáltat. Fellows erősen uralkodott az izgatottságán, miközben noteszába csúsztatta a cédulát. Öt éve próbálta már a vádlottak padjára juttatni Ian Mackenzie-t, és ez az új fejlemény talán a segítségére lesz. Nyugalmat kényszerített magára. Nagyon gondosan kell eljárnia, nem hibázhat, mindent úgy kell bizonyítani, hogy még csak halvány kétség se merülhessen fel senkiben. Amikor majd bemutatja a főnökének a bizonyítékot, annak olyan cáfolhatatlannak kell lennie, hogy a felettesei ne dobhassák vissza, ne hagyhassák figyelmen kívül, és ne is hallgathassák el, bármekkora nyomást gyakoroljon is rájuk Hart Mackenzie, a herceg. – Ha nincs ellenére, uram – mondta Fellows –, arra kérem, tartsa meg magának ezt az értesülést. Biztos lehet benne, hogy utánajárok, de nem szeretném, ha Lord Iant figyelmeztetnék. Rendben? – Persze, persze. – Mather a szájára tette az ujját, és rákacsintott a felügyelőre. – Bízhat bennem. – Miért neheztel Ian Mackenzie-re? – kérdezte Fellows, miközben elrakta a jegyzetfüzetét és a ceruzáját.

22

Mather keze ökölbe szorult a zsebében. – Személyes ügy. – Köze van ahhoz, hogy önnek felbomlott az eljegyzése Mrs. Ackerley-vel? Az egykori menyasszony szintén Párizsba ment, amint ezt Fellows megtudta, amikor ma az idejövetele előtt informálódott Matherről. A másik férfi egyszeriben skarlátvörös lett. – A sötét gazember elrabolta az orrom elől a jegyesemet, mert hazugságokat adott be neki. Álnok kígyó az az ember. A hölgy valószínűleg megtudta, milyen szívesen éli át újra Mather egykori iskoláskora testi fenyítéseit. Még egy házat is fenntart olyan hölgyekkel, akikkel szabad folyást engedhet az efféle a vágyainak. Fellows felügyelő ezt is kiderítette róla, mert szeretett alapos munkát végezni. Mather félrefordult. – Nem szeretném, ha ez kitudódna. Az újságok… – Megértem, uram. – Mathert utánozva a felügyelő is a szájára tette az ujját. – Köztünk marad. A házigazda bólintott, de az arca még mindig lángolt. Fellows végül pompás hangulatban hagyta el a házat. Visszament a Scotland Yardra, és szabadságot vett ki. Öt hosszú év után végre résre bukkant a páncélon, amelyet a Mackenzie család jelentett. Most majd bedugja az ujját abba a résbe, és szétfeszíti azt a páncélt. – Ez roppant bosszantó – mondta Beth, és az ablakhoz vitte az újságot, hogy jobban lássa a fényben, ám az apró betűs szövegben ugyanaz állt, amit ő elsőre is olvasott. – Micsoda, asszonyom? – pillantott fel Beth újonnan alkalmazott társalkodónője azoknak a kesztyűknek és szalagoknak a szortírozásából, amelyeket úrnője egy párizsi butikban vásárolt. Katie Sullivan fiatal ír lány volt, aki Beth urának az egyházközségében nőtt fel. Az asszony ledobta az újságot, és felvette a hátitáskáját, amelyben a rajzeszközeit tartotta. – Nem fontos. Mehetünk? Katie kendőket és napernyőket szedett össze, és közben egyfolytában morgott. – Má' megen mászhatunk föl a dombra, hogy asszonyom ott aztán csak bámújja az üres papírost. – Ma talán végre elkap az ihlet. Az asszony és társalkodónője elhagyta a kis bérelt házat, és felszállt a bricskára, amelyet francia szolgája kerített Bethnek. Valójában pompás hintót és kocsist is megengedhetett volna magának, ám ő természeténél fogva takarékos volt. Semmi értelmét nem látta, hogy méregdrága járműre költsön, amire valójában semmi szüksége nincs. Ma eszeveszett iramban hajtotta a fogatot. Kesztyűs kezével idegesen rángatta a kantárt, egyszerre a ló és Katie legnagyobb bosszúságára. Az újság, amelyet az előbb olvasott, a londoni Telegraph volt. Több párizsi lapot is járatott, mivel az apjától megtanult folyékonyan olvasni és beszélni franciául, de az otthoni eseményeket is követni akarta. Ami most felbosszantotta, az egy kis történet volt Ian és Cameron Mackenzie lordról, akik egy étteremben kis híján összeverekedtek egy nő miatt. A hölgy az a híres szoprán volt, aki a Covent Gardenban annyira elbűvölte Betht. Az esetnek számos szemtanúja akadt, akik aztán örömmel számoltak be az újságnak a történtekről. Az asszony megint türelmetlenül megrántotta a kantárt, mire a ló dobálni kezdte a fejét. Beth ugyan nem bánta meg, hogy visszautasította Lord Iant, mégis kissé bosszantónak találta, hogy a férfi nem sokkal a kikosaraztatása után a dús keblű szoprán miatt került összetűzésbe a fivérével. Beth azt szerette volna, hogy a lord legalább egy kicsit szomorkodjon miatta. Megpróbálta elfelejteni, amit olvasott, és inkább a széles párizsi sugárútra összpontosított, amely végül a Montmartre egyik zegzugos utcájává szűkült. Miután felértek a dombra,

23

felfogadott egy fiút, hogy vigyázzon a bricskára és a lóra, aztán elindult a kis zöldterület felé, amelyet már kedvelt. Katie zsörtölődve követte. A Montmartre még mindig falusias volt a maga keskeny, girbegurba utcáival, nyári virágokkal teli ablakládáival, a város felé lejtő, fákkal pöttyözött domboldalaival. Csöppet sem hasonlított Párizs széles sugárútjaira vagy tágas közparkjaira, és Beth most már értette, miért éppen itt telepedtek meg a festők és modelljeik. Ezért a hangulatért, és persze az itteni alacsony lakbérek miatt is. Beth a szokott helyen letette a festőállványát, és rajzolásra kész ceruzával a kezében leült. Katie leereszkedett egy közeli padra, s kedvetlenül nézegette a festőket, azokat, akik festőnek gondolták magukat, és a jövő-menő embereket. Beth immár harmadik napja tanulmányozta innen Párizs látképét, és a papírja harmadik napja maradt üres. Az állvány, a ceruzák és a rajzpapír beszerzésének kezdeti izgalma után rádöbbent, sejtelme sincs arról, hogyan is kell rajzolni. Ennek ellenére minden délután feljött ide a dombra, és kirakta a kellékeit. Ha más eredménye nem is lesz a dolognak, ő és Katie legalább mozogtak egy kicsit. – Gondója, hogy az ott egy festő modellje? – kérdezte Katie, és állával egy csinos, vörös hajú nő felé bökött, aki több hölgy társaságában sétált az utca túlsó oldalán. Finom fátyolszövetből készült, halvány árnyalatú ruhát viselt, amely alól elővillant szalagokkal díszített alsószoknyája. Apró kalapját csipke és ízléses virágok díszítették, s kihívóan félrecsapva tette fel a fejére. Napernyőjét, amely ugyanolyan színű volt, mint a ruhája, gondosan előnyös szögben tartotta. Sugárzott belőle valami, amitől minden fej felé fordult. Eközben szándékosan semmit sem tesz azért, hogy csábító legyen, állapította meg magában Beth némi irigységgel. Egyszerűen csak vonzó. Öröm ránézni. – Nem tudnám megmondani – felelte Beth alapos szemrevételezés után. – De kétségtelenül nagyon csinos. – Bárcsak én is olyan szép vónék, hogy modell lehessek! – sóhajtotta Katie. – Nem mintha annak állnék. Drága jó anyám le is törné a derekam. Igencsak romlottak azok a hölgyecskék, akik ledobálják a ruháikat, hogy lefessék őket. – Lehet. A fiatal vörös szépség a barátnőivel együtt befordult a sarkon, és eltűnt. – No és az ott? Festőnek láccik. Beth arra fordult, amerre Katie mutatott, és megdermedt. A férfinál nem volt festőállvány, csak egy padon terpeszkedett. Fél lábát feltette rá, és kedvetlenül figyelte, hogyan visz fel festéket a vásznára egy zaklatottnak tűnő fiatalember. Nagydarab férfi volt, alig fért el a keskeny kőpadon. Sötét, vöröses haja volt, szögletes, kemény arca, és elbűvölően széles válla. Beth egészen eddig visszatartotta a lélegzetét, de most végre nagy levegőt vett, mert rájött, hogy az a férfi mégsem Lord Ian Mackenzie, akinek ő először hitte. Nagyon hasonlít azonban rá. Ugyanolyan vészjósló az arca, ugyanolyan az álla vonala, és ugyanúgy a hatalom levegője lengi körül. A haja azonban vörösebb a napfényben, amint az most kiderült, miután levette a kalapját, és letette maga mellé a padra. Kétségtelenül egy másik Mackenzie. Beth olvasta, hogy a fivérek közül Hart, Kilmorgan hercege államügyben Rómába utazott, Lord Cameronnal pedig ő már találkozott Londonban. Ez a férfi itt tehát kizárásos alapon nem lehet más, mint Lord Mac, a híres festőművész. Mintha megérezte volna Beth vizsla tekintetét, a férfi feléje fordult. Ő elpirult, és sietve üres papírjára szegezte a tekintetét. Izgatottan pihegett, miközben húzott egy suta vonalat. Teljesen belemerült a megrajzolásába, aztán egy másikéba is, mígnem egyszer csak árnyék borult a rajzlapjára. – Nem úgy kell – dörmögte egy mély hang.

24

Beth összerezzent, aztán egy sima selyemmellény és egy lezserül megkötött nyakravaló fölött egy olyan szempárba nézett bele, amelynek a tekintete ugyanolyan szigorú volt, mint Ian Mackenzie-é. Az egyetlen különbség az volt, hogy Mac állhatatosan Bethre nézett, és pillantása nem röpdösött ide-oda, mint egy táncoló napsugár. – Rosszul tartja a ceruzát – mondta még. Az asszonyéra tette kesztyűbe bújtatott nagy kezét, és felfelé fordította a csuklóját. – Így kényelmetlen – panaszkodott Beth. – Majd megszokja. – A férfi leült melléje, és minden szabad helyet betöltött a padon. – Megmutatom, hogy csinálja. Vezetni kezdte Beth kezét, s addig javítgatta és satírozta a már a rajzlapon csúfoskodó két suta vonalat, amíg az eredmény hasonlítani nem kezdett az előttük álló fára. – Bámulatos – mondta az asszony. – Az az igazság, hogy sosem vettem rajzórákat. – Akkor mit keres itt egy állvánnyal? – Gondoltam, megpróbálkozom a rajzolással. Mac felvonta a szemöldökét, de nem engedte el Beth kezét, és segített neki még egy vonalat megrajzolni. Az asszony tudta, hogy flörtölnek vele. Egyedül jött fel ide, csak egy nő a kísérője, nyíltan megbámulta a férfit, és Párizsban vannak. Lord Mac nyilván azt hiszi, hogy kikezdett vele. Más sem hiányozna neki, mint az, hogy még egy Mackenzie-től kapjon ajánlatot. Talán még az újságok is megírnák, hogy Ian és Mac ezúttal rajta veszett össze! A kezére simuló kéztől azonban nem árasztotta el olyan borzongató melegség, mint Ian érintéseitől az operában. Minden éjjel az ő lassú, érzéki ajkáról álmodott, amint az övére tapad, hogy aztán riadtan ébredjen fel, izzadságban úszva, a takarójába tekeredve, sajgó testtel. Beth oldalról Macre pillantott. – A múlt héten találkoztam az öccsével, Lord Iannel a Covent Garden Operában – mondta. Mac odakapta rá tekintetét. A szeme nem olyan aranyló volt, mint Iané, inkább rézszínű, barna pöttyökkel. – Találkozott Iannel? – Igen. Szívességet tett nekem. Lord Cameronnal is találkoztam, de vele csupán futólag. Mac összevonta a szemét. – Ian szívességet tett magának? – Megmentett attól, hogy elkövessek egy súlyos hibát. – Miféle hibát? – Nem olyasmit, amiről a Montmartre tetején beszélni óhajtok. – Miért nem? Ki az ördög maga? Katie előrehajolt Beth másik oldalán. – Hát ez meg micsoda pimasz kérdés vót? – Csitt, Katie! Mrs. Ackerley vagyok. Mac szemöldöke magasba szaladt. – Sosem hallottam magáról. Hogy sikerült elérnie, hogy megismerkedhessen az öcsémmel? Katie a maga ír nyíltságával egyenesen a férfi szemébe nézett. – Asszonyom átkozottul gazdag örökösnő. Olyan hölgy, akinek nem köll gorombaságokat eltűrnie arcátlan uraktól egy francia parkban. – Katie – intette Beth szelíden a lányt. – Elnézését kérem, mylord. Mac éles tekintete Katie-re villant, aztán visszatért Bethhez. – Biztos benne, hogy Ian volt az? – Lord Ian Mackenzie néven mutatták be nekem – mondta Beth. – Ettől persze még szélhámos is lehetett, aki kiváló álruhát viselt, de bennem ez fel sem merült. –Macre szemlátomást nem volt hatással Beth humora. – Sosem nézett egyenesen rám.

25

Mac elengedte az asszony kezét, és láthatóan oldódott benne a feszültség. – Az öcsém volt. – Nem megmonta mán az asszonyom? – kérdezte Katie felháborodottan. Mac elfordult, s a járókelőket és az önjelölt festőket nézegette, akik értelmezni próbálták, amit láttak. Amikor ismét Bethre nézett, ő ámulva látta, hogy párás a szeme. – Fogja pórázra a terrierjét, Mrs. Ackerley! Azt mondja, nem tud rajzolni. Szeretné, ha órákat adnék önnek? – Jutalmul a faragatlanságomért? – Szórakoztatna. Beth meglepődött. – Az emberek elkapkodják a festményeit. Miért adna leckéket egy magamfajta kezdőnek? – Az élmény újszerűsége miatt. Párizs untat. – Én izgalmasnak találom. Ha önt untatja, miért van itt? Mac megvonta a vállát. Egészen úgy, ahogyan Ian szokta. – Ha az ember festőművész, Párizsba jön. – Valóban? Mac állán megrándult egy izom. – Akadnak itt igazán tehetséges emberek is, és én megpróbálok a hónuk alá nyúlni. – Én sajnos teljességgel tehetségtelen vagyok. – Akkor is. – Gondolom, egyúttal azt is ki szeretné deríteni, miért törődött Lord Ian egy magamfajta nővel – jegyezte meg Beth. Mac arcára olyan elragadó mosoly ült ki, hogy az asszony arra gondolt, ettől mosolytól a legtöbb nő gondolkodás nélkül a lába elé vetheti magát. – El tudja képzelni rólam, hogy ez a szándék vezet, Mrs. Ackerley? – Nagyon is, mylord. De tudja, mit? Legyen! Elfogadom az ajánlatát. Mac felállt, és felvette a földről a kalapját, ahova az előbb letette. – Legyen itt holnap kettőkor, ha nem esik az eső? – mondta, aztán megbökte a kalapját, és kurtán meghajtotta magát. – Jó napot, Mrs. Ackerley! A terrierjének is. Megigazította a kalapját, aztán elindult. Közel-távol minden női fej utána fordult. Katie legyezni kezdte magát Beth vázlatfüzetével. – Fess férfi, az már egyszer szent. Kár, hogy ilyen faragatlan. – Elismerem, érdekes ember – felelte Beth. Még csak nem is sejtette, miért akarja őt jobban megismerni ez a férfi. A maga részéről viszont, tökélte el, arra fogja használni az ismeretségüket, hogy minél többet megtudjon Lord Ianről. „Túlságosan is kíváncsi vagy, leányom”, mondogatta neki Mrs. Barrington gyakran. „Ez pedig a legkevésbé sem vonzó tulajdonság egy ifjú hölgynél.” Beth egyetértett ezzel. Meg is fogadta magának, hogy soha többé nem lesz dolga a Mackenzie családdal. És erre tessék, most találkozót beszélt meg Lord Mackel, méghozzá abban a reményben, hogy többet tudhat meg az öccséről. Meg kellett mosolyognia magát, mert tökéletesen tisztában volt azzal, hogy túlságosan is nagy érdeklődéssel várja az újabb találkozást. Másnap, amikor megint felment a Montmartre-ra, hét ágra sütött a nap, és az óra is elütötte már a kettőt. Lord Macnek azonban híre-hamva sem volt.

26

Negyedik fejezet Na ugye! – szólalt meg negyedóra elteltével Katie. – Mondtam én, hogy faragatlan. Beth leküzdötte a csalódottságát. A legszívesebben lelkesen helyeselt volna Katie-nek, és nem sok választotta el attól, hogy megeresszen egyet a dologházban tanult cifraságok közül, de uralkodott magán. – Aligha várhatjuk el tőle, hogy észben tartson egy ilyen semmiséget. Számára nyilván semmi vonzó nincs abban, hogy leckéket adjon nekem. Katie felhorkant. – Akkó' se bánhat így velünk! Asszonyom ma már tekintélyes hölgy. Beth kacagást préselt ki magából. – Ha Mrs. Barrington csak tíz shillinget hagyott volna rám, nem tartanál tekintélyes hölgynek. Katie legyintéssel intézte el a megjegyzést. – Még apám se vót olyan faragatlan, mint ez a lord, pedig ő egy nap alatt annyi szeszt eresztett le a torkán, mint az egész lordok háza. Beth jól tudta, milyen egy részeges apa, és nem válaszolt. Megint átpillantott a tér túloldalára, és ott azt a bájos, ifjú nőt fedezte fel, akiről előző nap Katie-vel azt találgatta, ki lehet. Most szemlátomást őt figyelte a napernyője alól, és tűnődő volt a tekintete. Beth viszonozta a pillantását, és kicsit felvonta a szemöldökét. A hölgy erre határozottan biccentett, és elindult feléjük. – Adhatok önnek egy tanácsot, kedvesem? – kérdezte Bethtől, amikor odaért. Kiejtése egyértelműen arról árulkodott, hogy angol és jó nevelést kapott. Halovány, finom arca volt, nagy, zöld szeme, és félrecsapott kalapkája alól vörös tincsek göndörödtek ki. Beth ismét érezte a fiatal nő rabul ejtő hatását, amit nem lehetett meghatározni, de minden tekintetet vonzott. – Ha Mac Mackenzie-t várja – folytatta figyelmeztetnem kell, hogy őlordsága rendkívül megbízhatatlan. Most éppen talán egy réten hever, és egy ló futását tanulmányozza, vagy felmászott egy templom csúcsára, hogy lefesse az onnan nyíló kilátást. Úgy sejtem, tökéletesen megfeledkezett a megállapodásukról, de ez nagyon is rá vall. – Feledékeny? – kérdezte Beth. – Inkább bántóan morcos. Mac mindig azt teszi, amihez éppen kedve van. Úgy gondoltam, úgy tisztességes, ha ezt ön is minél előbb megtudja. A hölgy gyémánt fülbevalója megvillant, amikor egész testében megremegett. Napernyőjét olyan erősen szorította, hogy Beth attól félt, összeroppantja a nyelét. – Ön a modellje? – kérdezte. Valójában nem hitte, hogy ez a hölgy modell lenne, csakhogy ez itt Párizs. Még a legtisztességesebb angol nőkről is köztudomású, hogy semmibe veszik az illemszabályokat, mihelyt ennek a városnak az utcáit járják. A vörös hajú hölgy körülnézett, aztán leült Beth mellé. Pontosan oda, ahova előző nap Lord Mac. – Nem, drágám, nem a modellje vagyok, hanem sajnos a felesége. Ez sokkal érdekesebben hangzott. Lord Mac és Lady Isabella elhidegült egymástól, és fölöttébb nyilvános szakításuk három hónapig szolgált csemegével a botrányok iránt érdeklődőknek. Mrs. Barrington annak idején komisz gyönyörrel szívta magába az újságok tudósításainak minden egyes betűjét. Ez három év történt. Lady Isabella most mégis feldúltan és haragosan nézett annak a nőnek a szemébe, akiről úgy hitte, hogy előző nap légyottot beszélt meg az urával. 27

– Félreérti a helyzetet – mondta Beth. – Őlordsága felajánlotta, hogy rajzleckéket ad nekem, mert látta, menynyire laikus vagyok. Érdeklődni azonban csak akkor kezdett irántam, amikor közöltem vele, hogy Lord Ian barátja vagyok. Isabella metsző pillantást vetett Bethre. – Ian barátja? Szemlátomást már az is mindenkit meglepett, hogy Beth egyáltalán beszélhetett a lorddal. – Az operában találkoztunk. – Igazán? – Nagyon kedves volt hozzám. Isabella szemöldöke magasba szaladt. – Kedves? Ő? És azt tudja, drágám, hogy Ian itt van? Beth gyorsan végigpillantott a parkon, de sehol sem látott egy magas, vörös hajú és összetéveszthetetlen szemű férfit. – Hol? – Úgy értem, Párizsban van. Reggel érkezett. Nagyon valószínű, hogy Mac ma ezért nem jött el ide. Vagyis lehet, hogy ezért. Nála sosem lehet tudni. – Isabella új keletű érdeklődéssel nézett Bethre. – Nem akarom megbántani, de nem tudom hova tenni, drágám. Abban biztos vagyok, hogy Ian sosem beszélt önről. – A nevem Mrs. Ackerley, de ez önnek nyilván semmit sem mond. – Örökösnő – szólt közbe Katie. – A Belgrave téri Mrs. Barrington százezer aranyat és hatalmas házat hagyott rá. Isabella elmosolyodott, és csak úgy áradt belőle a szépség. – Ó, szóval ön az a Mrs. Ackerley! Nagyon örvendek – mondta, aztán bíráló szemmel nézett végig Bethen. – Egyedül jött Párizsba? Ez nem lesz így jó, drágám. A szárnyaim alá kell vennem. Megengedem, a társaságom nem mindennapi, de biztos vagyok benne, hogy ön mindenkit el fog bűvölni. – Roppant kedves, de… – Ne szabadkozzon, Mrs. Ackerley! Meg kell engednie, hogy segítsek önnek. Most szépen eljön hozzám, elbeszélgetünk, és mindent megtudunk egymásról. Beth szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, ám aztán mindjárt be is csukta. A Mackenzie fivérek felkeltették a kíváncsiságát, és ugyan kitől tudhatott volna meg többet Lord Ianről, ha nem a sógornőjétől? – Hogyne – adta beleegyezését. – A legnagyobb örömmel. – Nos, Ian, ki ez a Mrs. Ackerley? – harsogta túl Mac az asztalon áthajolva a zenekart. Fölöttük a színpadon két fűzőt és alsószoknyát viselő nő mutogatta a bugyogóját, és paskolta egymás fenekét a pattogó zenére. Ian nagyot szippantott a szivarjából, majd belekortyolt a konyakjába, s torkában ugyanúgy élvezte a füst harapását, mint az ital selymességét. Mac előtt is konyak állt, de ő csak úgy tett, mintha inna. Attól a naptól fogva, hogy Isabella elhagyta, egy korty tömény szeszt sem vett magához. – Egy East End-i anglikán lelkész özvegye – felelte Ian. Fivére rézszínű szemében hitetlenkedés jelent meg. – Most tréfálsz. – Nem. Mac egy hosszú percig csak nézte az öccsét, majd megcsóválta a fejét, és beleszívott a szivarjába. – A hölgy határozottan érdeklődik irántad. Rajzleckéket adok neki, vagyis csak fogok, ha egyszer majd befejezem azt az átkozott festményt. A modellem ma reggel végre előkerült, és

28

valami festőről áradozott, akivel összeköltözött. Természetesen mást is használhattam volna, de Cybele egyszerűen tökéletes. Ian nem válaszolt. Könnyen el tudná intézni, hogy ott legyen a bátyja műtermében, amikor elkezdődnek Beth rajzórái. Mellette ülhetne, beszívhatná az illatát, nézhetné egy kis ér lüktetését a nyakán, a bőrére kiülő izzadságot… – Megkértem a kezét – mondta. Mac kis híján megfulladt a beszívott füsttől, és gyorsan kivette a szájából a manillaszivart. – Az ördögbe is, Ian! – Kikosarazott. – Jóságos ég! – Mac megborzongott. – Hartot megütötte volna a guta. Ian visszagondolt Beth eleven mosolyára és szellemes szavaira. És a hangja… Az valósággal muzsikált. – Hart kedvelni fogja. Mac komoran nézett az öccsére. – Emlékszel, mi történt, amikor én Hart felséges beleegyezése nélkül nősültem meg? Agyon fog ütni téged. Ian még egyet kortyolt. – Miért érdekelné őt, hogy megnősülök? – Hogy kérdezhetsz ilyet? Hála istennek, most éppen Olaszországban van. – Mac összevonta a szemét. – Csodálom, hogy téged nem hívott. – Nem volt rám szüksége – mondta Ian. Hart gyakran magával vitte őt a római vagy spanyolországi útjaira, és nemcsak azért, mert nyelvzseni volt, hanem azért is, mert a tárgyalások minden egyes részletére vissza tudott emlékezni. Ha később vita támadt, ő szóról szóra fel tudta idézni az elhangzottakat. – Ez azt jelenti, hogy a testvérünk egy nőt látogat meg – gondolkodott Mac hangosan. – Vagy olyan politikai küldetésben jár, amelyről nem akarja, hogy tudjunk. – Lehetséges. Ian soha nem érdeklődött mélyebben Hart ügyei iránt, mert tudta, hogy esetleg nem találná kellemesnek, amiről értesülne. Gondolatai visszatértek Lilyhez, ahogy holtan feküdt a nappalijában, szívében a saját ollójával. Inasát Ian Londonban hagyta, de most már minden pillanatban várta, hogy értesítést kapjon tőle. – Húzzon el Párizsba, főnök! – mondta Curry, amikor betuszkolta Ian bőröndjét az első osztályú fülkébe. – Bárki kérdezi, korábbi vonattal utazott el. Ian félrefordult, inasa pedig haragosan becsapta a fülke ajtaját. – A szencségit, uram, előbb-utóbb meg köll tanúnia hazudni. Ian gondolatait a bátyja hangja zavarta meg. – Ezek szerint Mrs. Ackerley után jöttél Párizsba? Ez olyan emberre vall, aki nem tűri a visszautasítást. Beth levelének a szavai újra végigpörögtek Ian fejében, és közben az ajka ízét is érezte. – Megpróbálom rábeszélni, hogy gondolja meg magát mondta. Macből kirobbant a nevetés. Fejek fordultak feléje, a lányok azonban semmivel sem törődve táncoltak tovább a színpadon, tenyerükkel most is egymás alfelén. – Az ördögbe is, Ian, meg kell ismernem azt a nőt. Elkezdem vele az órákat. Nem tudod véletlenül, hova üzenhetek neki? – Bellamy szerint Isabellánál lakik. Mac meghökkent, még a szivar is kiesett a szájából. Ian elkapta, mielőtt felgyújtotta volna az asztalterítőt, és elnyomta a hamutálban. – Ő is Párizsban van?

29

Három éve, amióta Isabella elhagyta Mac házát, mialatt ő részegen aludt, Mac egyszer sem ejtette ki Isabella nevét. A feleségem szót sem használta soha. – Négy hete érkezett ide – mondta Ian. – Az inasod legalábbis ezt mondja. – A pokolba! Bellamy nekem nem szólt erről. Kitekerem a nyakát! – Mac a távolba meredt, és elképzelte, hogyan végzi majd ki az inasát. Csakhogy Bellamy korábban ökölvívó volt, és az ő haragja aligha lenne hatással rá. – Ördög és pokol – suttogta maga elé. Ian nem figyelt rá. A táncosnőket nézte, akik immár fűző nélkül illegették magukat. A keblük pici volt, mellbimbójuk nem nagyobb egy pennynél. Ian körül az urak hangosan nevettek és tapsoltak. Ő viszont azon tűnődött, milyen lehet Beth keble. Jól emlékezett meglehetősen egyszerű estélyi ruhájára, a sötétszürke taftra, amely a vállát is elfedte. Alatta, mint minden tisztességes asszony, fűzőt is viselt, és Ian most elképzelte, micsoda élvezet lehet lassú kézzel kifűzni a zsinórjait. Praktikus darab lehet, egyszerű vászon a halcsonton, és Beth bizonyára elpirulna, amikor lehullna róla, hogy feltáruljanak természetes bájai. Ian érezte, hogy férfiassága megmerevedett. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. Nem akarta bemocskolni Beth képét a félmeztelen táncosnőkkel, ám a gondolatai még jó ideig nem engedték lankadni a vágyát. – Hogy én mit meg nem teszek magának, főnök! – mondta Curry másnap reggel, miután bőröndjét ledobta Ian szállodai szobájának a padlójára, és lerogyott egy székre. Ian a kandalló tüzébe bámult, izzadó ujjai között szivart tartott. Rossz éjszakája volt, miután elvált Mactől. Addig gyötörték a rémálmai, amíg végül a saját hangos kiáltozására ébredt fel a sötétben. A szobába betódultak a francia szolgák, gyertyákat hoztak magukkal, és rémülten összesúgtak, miközben Ian az ágyon dobálta magát, és két kézzel szorította lüktető fejét. A fénypontok megannyi tőrként döftek a szemébe, és a cselédekre ordított, hogy vigyék ki a gyertyákat. Curryre lett volna szüksége, a kotyvalékaira, amelyeket azért kevert, hogy csillapítsák az ő fejfájását, és segítsenek visszaaludnia. Csakhogy az inasa éppen vonaton ült, hogy reggelre Párizsba érkezzen. Ian pedig izzadva, hányingertől gyötörve, és egyedül hanyatlott vissza a párnáira. Hallotta, hogy a francia személyzet róla sugdolózik. „Szentséges Szűzanya, segíts! Ez az ember tébolyult! A végén még meggyilkol bennünket a saját ágyunkban.” Iannek úgy sikerült túlélnie az éjszaka hátralévő részét, hogy bujaságokat képzelt el Beth Ackerley-ről. Miközben a szemét lehunyva várta, hogy Curry kilihegje magát, folytatta éjszaka megkezdett képzelgését. Beth az operában, ajka az ő ajkán. Nyelve íze a szájában, ujja érintése az arcán. Édes hátsójának gömbölydedsége a keze alatt, amikor felsegítette Cameron hintójába… Ian felnézett Curryre, akinek arca szürke volt a fáradtságtól. – Nos, kiderítetted, ki ölte meg Lilyt? – Ez már csak természetes, főnök. A tettes első szóra mindent bevallott nekem, én meg elcipeltem a rendőrbíróhoz. És persze margaréták nőnek a macskakövön, és sose lesz mán köd Londonba. Ian elengedte a füle mellett az inasa szavait, és nem is próbálta megérteni őket. – Mit tudtál meg? Curry nagyot sóhajtott, és felkászálódott a székről. – Csudákat vár tőlem, tuggya? Akárcsak az istenverte fivérei is, mán megbocsásson a szóért. Tudom, hogy Lord Cameron, amikor odakűdött magát szógáni abba a röhejes szanatóriumba, aszt várta, hogy meg fogom gyógyítani, és úgy viszem majd haza. Ian várt, mert tudta, hogy Curry szeret nagy feneket keríteni a dolgoknak. Az inas felkapta gazdája szalonkabátját az egyik szék támlájáról, és kefélni kezdte.

30

– Az istenit! Micsinát a ruháival, amíg nem vótam itten? – A szálloda alkalmazottja viselte gondjukat – felelte Ian. Tudta, hogy inasa órákig tudna sopánkodni a ruhák miatt. Ahhoz képest, hogy az East Endi csatornákban nőtt fel, Curry fölöttébb kényes volt az ő ruházatának az állapotára. – Remélem, az az alkalmazott nem engette magát fótos mellényekben mászkáni. Ezeknek a békaevőknek semmi ízlésük nincs. – Mit tudtál meg? – sürgette Ian a választ. – Épp most akartam rátérni. Úgy tettem, ahogy ön monta nekem. Bementem a házba, mintha csak eccerű vidéki vónék, aki valamilyen csecsebecsét akar venni szuvenírnek. Nem vót ott mit megtunni. Semmi különös. – Lilyt a saját ollójával szúrták le. Ez azért elég különös. – Nem védekezett. Észtet az ottan őrködő rendőr monta. Meg asztat is, hogy az arca meglepettnek láccott, nem ijedtnek. Ian ugyanerre gondolt. – Lily ismerte az illetőt. Állandó vendége lehetett, és beengedte. – Pontosan. – Curry végiglapogatta a zsebeit, és végül egy papírlapot húzott elő. – Lerajzótam a szobát, ahogy kérte, főnök, és összeírtam, mit láttam benne. Nem vót eccerű, mer' mindenhova követett az a jard. Ian futó pillantást vetett az inasa rajzára és a listára. – Ez minden? – kérdezte. – Ez minden? – utánozta Curry gúnyosan. – Végigrohanok egész Eúrópán, vonatokon meg büdös bérkocsikon utazok, hogy a maga szeme meg a füle legyek, és erre aszt kérdi, hogy ez minden? – Mit tudtál még meg? – Jólesne egy kis együttérzés, főnök. Azér', amit magának dógozva kiálltam. Mindenesetre eljutottam Rómába. Ő ottan van egy hónapja, ki se tette onnét a lábát. – Nem látott meg? – kérdezte Ian éles hangon. – Nem. Arra gondom vót. Eccer majdnem észrevett, de elinaltam. Abbó' baj lett vóna, mi? Ian a tűzbe bámult, és a halántékát dörzsölgette. Átkozott fejfájás! Nagyon jól tudta, nem kell okvetlenül elhagyni Rómát ahhoz, hogy valaki megbízzon egy embert, mert valamit el akar intéztetni Londonban, elvégre ő is Curryt küldte el Itáliába. Tudni akarta az igazságot, csakhogy az igen veszélyes volt. Addig dörzsölte a halántékát, amíg alábbhagyott a kínzó fájdalom. Ebben az is segítségére volt, hogy Beth szemére gondolt. – Beth azt hitte, detektív vagy – emlékezett vissza Ian. – Beth? – kapta fel a fejét Curry. – Mrs. Ackerley. – Aha! Sir Lyndon Mather mátkája. Vagyis csak a vót mátkája, mer' maga idejébe' közbelépett. Már Bethnek híjjá? És ő hogy emlegeti magát? – Azt nem tudom. – Ó! – bólintott Curry megfontoltan. – Mondok én magának valamit, főnök. Maraggyon meg a jófajtáknál. Párizsba' tucatszám van belőlük. A cafkáknál az ember mindig tuggya, hányadán áll velük. Currynek igaza volt, és Ian tudta ezt. A kurtizánok kedvelték őt, sosem kellett attól tartania, hogy hölgytársaság nélkül marad. Ám az összes párizsi kurtizán bájai sem olthatták ki a Beth utáni vágyakozását. Ismét az ő szájára gondolt a magáé alatt, a halk hangocskára, ami a torkából tört fel, amikor megcsókolta. Ha minden éjjel maga mellett érezné a teste melegét, nem lennének rémálmai és fejgörcsei. Ebben egészen biztos volt. Az ágyába fogja csábítani, akkor is, ha ehhez igénybe kell vennie Curry, Isabella, Mac és Párizs összes lakójának a segítségét.

31

Öt nappal azután, hogy elfogadta Lady Isabella Mackenzie meghívását, és átköltözött a lakásába, Beth éppen leveleket írt a hálószobájában, amikor odalentről zeneszót hallott. Tudta, hogy Isabella sosem kelt fel déli egy óra előtt. „Drágám, az ember egyszerűen nem képes korábban kinyitni a szemét”, mondta egyszer neki. Senki sem jött fel azonban, hogy jelentse, vendég érkezett. Beth mégsem hitte, hogy egy tolvaj azért hatolt volna be a házba, mert egy Chopin-szonátát akart eljátszani a szalonban. Egy fiókba dugta a félig megírt levelet, és a földszintre indult. Élvezte, hogy a spalettákat kinyitották, és a függönyöket is elhúzták, úgyhogy szabadon áradt be a napfény. Mrs. Barringtonnál mindig szorosan össze voltak húzva a függönyök, a gázlámpák pedig alig pislákoltak, ezért aztán Beth és a személyzet többi tagja éjjel-nappal egyforma sötétben tapogatózott. A szalon kétszárnyú ajtaja résre nyitva állt, és odabentről édes Chopin áradt ki. Beth benyitott, és megtorpant a küszöbön. Isabella fényesre lakkozott zongorájánál Ian Mackenzie ült, és tekintetét egy üres kottatartóra szegezte. Széles válla mozgott, miközben keze megtalálta és leütötte a billentyűket, csizmába bújtatott lába megfeszült, amikor megnyomta a bal pedált. Sötét haját vörösre festette a napfény. „Hangról hangra le tudom játszani ezt a darabot – mondta az operában. – A lelkét azonban hiába igyekszem megragadni.” Ő talán abban sem hitt, hogy ez ennél a darabnál sikerülhet neki, Betht azonban odavonzotta hozzá a játéka. Ahogy a szobán át a zongorához ment, édesen körülölelték a hangok, és ő valósággal fürdőzött bennük. Még egy futam következett a magas billentyűkön, aztán egy mély akkord, amelyhez Iannek minden ujjára szüksége volt. Kezét a billentyűkön hagyta, és megfeszüllek az inai, miközben az utolsó hangok is lecsengtek. Beth lelkesen megtapsolta. – Ez nagyszerű volt! Ian felemelte az ujjait a billentyűkről. Futó pillantást vetett Bethre, ám aztán elkapta róla a tekintetét, és visszatette a kezét a billentyűzetre, mintha az elefántcsont érintése megnyugtatná. – Tizenegy éves koromban tanultam – mondta. – Valóságos csodagyerek lehetett. Tizenegy évesen én, azt hiszem, még csak nem is láttam zongorát. Ian semmit sem tett meg abból, ami egy úriembertől elvárható lett volna. Nem állt fel, amikor az asszony belépett a szobába, nem szorított kezet vele, és nem gondoskodott számára kényelmes ülőhelyről. A családjáról illett volna érdeklődnie, aztán leülnie hozzá, és az időjárásról vagy más banális témáról csevegnie vele, amíg egy szolga nem hoz be nekik nesztelenül teát. Ian azonban ott maradt, ahol ült, és úgy ráncolta a homlokát, mintha erőnek erejével emlékezni próbálna valamire. Beth a zongorára támaszkodott, és a férfira mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy a tanárai el voltak bűvölve. – Nem, verést kaptam. Beth arcáról lehervadt a mosoly. – Megbüntették, mert tökéletesen megtanult egy szonátát? Ez meglehetősen különös, ha engem kérdez. – Apám hazugnak nevezett, miután elmondtam neki, hogy csak egyszer hallottam ezt a darabot. Azt is hozzátettem, hogy nem tudok hazudni. Erre ő azt válaszolta, hogy jobb lenne, ha hazugnak tarthatna, mert amit csináltam, az természetellenes. És ő majd megtanít arra, hogy soha többé ne csináljak ilyet. Beth torka elszorult. – Ez rettenetes! – Gyakran megvert. Tiszteletlen voltam, labilis és kezelhetetlen.

32

Beth elképzelte a kisfiú lant, amint rémült aranyszemének tekintete mindenfelé kalandozik, csak az apjára nem néz, aki ordít vele. Aztán fájdalmában és félelmében becsukja a szemét, mert lesújt rá a bot. A férfi megint játszani kezdett, ezúttal egy lassú és súlyos darabot. Fejét mélyen lehajtotta, kemény vonású arca mozdulatlan volt, és csakis a billentyűkre összpontosított. Combizmai megfeszültek, ahogy a pedált nyomkodta. Egész testével muzsikált. Beth felismerte Beethoven egyik zongoradarabját, amelyet nagyon kedvelt az a tanár, akit Mrs. Barrington fogadott mellé. Ő középszerű pianistának bizonyult, a keze durvább és merevebb volt a sok munkától, semhogy művészien tudott volna játszani. A tanár gőgösen és gúnyosan beszélt vele, de legalább soha nem ütötte meg. Ian hatalmas keze könnyeden érintette meg a billentyűket, s lassú taktusok töltötték be áradon és gyöngéden a szobát. A lord ugyan azt állította, hogy nem tudja megragadni a muzsika lelkét, ám a játéka nagyon is élénken Beth emlékezetébe idézte az édesanyja halála utáni sötét napokat. Szinte újra látta magát, ahogy ott gubbaszt a kórterem sarkában, átöleli felhúzott térdét, és nézi, hogyan rabolja cl tőle a tüdővész az édesanyját. Az ő gyönyörű anyját, aki annyira törékeny és ijedt volt, hogy mindig bele, a lányába kapaszkodott. És most elhagyja az élet, amelytől mindig is rettegett. Miután az édesanyját eltemették egy ingyenes sírhelyen, Betht kidobták a kórházból. Ő nem akart visszatérni az egyházközség dologházába, ám a lába mégis oda vitte. Tudta, hogy máshová nem mehet. Ott legalább munkát adtak neki, mert jól tudott szabadon beszélni, és volt némi modora. Kisebb gyerekeket tanított, és azzal próbálta vigasztalni magát, hogy őket vigasztalta. A gyerekek azonban gyakran már hamar megszöktek a dologházból, hogy a bűnözők jövedelmezőbb életét válasszák. A magafajta ember viszont csapdába került. Beth nem akarta áruba bocsátani a testét, mert csakis undort érzett az olyan férfiak iránt, akikben kéjes vágyakat ébreszt egy tizenöt éves lány. Viszont tisztességes munkát sem kaphatott, nem szegődhetett el nevelőnőnek vagy dajkának. Nem volt elég iskolája, és a középosztálybeli asszonyok nem akarták, hogy egy dologházból szalajtott lány gondozza az ő drága kisdedjüket. Végül az egyházközségben győzködni kezdett egy nőt, hogy szerezzen neki írógépet. Az asszony harmadkézből vett is számára egy masinát, amelynek ugyan örökösen beragadt a B és az Y betűje, de ő egyre csak gyakorolt rajta. Amikor kicsit idősebb lett, arra gondolt, hogy vállalhatna gépírást. Az embereket talán nem zavarná a múltja, ha gyorsan és pontosan dolgozna. Vagy esetleg írhatna cikkeket és elbeszéléseket, és megpróbálhatná eladni őket az újságoknak. Sejtelme sem volt, hogy kell azt csinálni, de úgy gondolta, egy próbát mindenképpen megérne a dolog. Aztán egy szép napon, amikor megint csak az írógépet püfölte, benézett hozzá az egyházközség új lelkésze. Beth éppen keresetlen szavakkal szidalmazta a B betűt, Thomas Ackerley pedig, aki addig szótlanul figyelte, elnevette magát. Az asszony arcán könnycsepp gördült végig. Gyorsan Ian kezére tette a kezét, és a muzsika félbeszakadt. – Nem nyerte el a tetszését – mondta a férfi színtelen hangon. – Tetszik, csak… Nem tudna valami vidámabbat játszani? Ian tekintete bejárta az asszonyt, és ő úgy érezte, a nap süt rá ragyogón. – Nem tudom, hogy vidám vagy szomorú egy darab – felelte a férfi. – Én csak hangjegyeket játszom le. Beth torka elszorult. Ha nem vigyáz, a végén még a könnyeivel fogja áztatni a férfit. A zeneszekrényhez sietett, és addig kutatott a kották között, amíg talált valamit, ami mosolyt csalt az ajkára.

33

– Ehhez mit szólna? – Odavitte a zongorához a kottát, és az állványra tette. – Mrs. Barrington utálta az operát. Fel nem foghatta, miért akarhatja bárki is azt hallgatni, hogy egyesek négy órán át idegen nyelven rikoltoznak. Gilbert és Sullivan operettjeit viszont imádta. Azokban legalább érthetően és angolul énekelnek. Beth annál a dalocskánál nyitotta ki a kottát, amelyen Mrs. Barrington a legtöbbet nevetett. A kedvéért neki is meg kellett tanulnia, és újra meg újra el is kellett játszania. Halálosan unta az elcsépelt dallamot és az ostoba szöveget, most mégis hálás volt Mrs. Barrington ízléséért. Ian arckifejezése semmit sem változott, amikor a kinyitott füzetre pillantott. – Nem tudok kottát olvasni. Beth gondolkodás nélkül a férfi fölé hajolt, s a keblét díszítő szalagcsokor pontosan egy vonalba került Ian orrával. – Nem? A férfi a szalagcsokrot tanulmányozta, tekintete minden egyes kis hajlását bejárta, emlékezete pedig megjegyezte. – Előbb hallanom kell. Játssza le nekem! – mondta. Arrább húzódott, de csak egy kicsit. Csupán tenyérnyi helyet hagyott maga mellett a zongoraszéken az asszonynak. Ő hevesen kalapáló szívvel leült. A férfi halvány jelét sem adta, hogy meg akarna mozdulni, és a teste olyan volt, akár egy sziklafal. Ilyen közelről Beth érezte kemény karizmát, és feszes combját is szorosan a magáé mellett. Ian borostyánszínű szeme megcsillant a sűrű pillák alatt, amikor félig az asszony felé fordította a fejét. Beth nagy levegőt vett. Átnyúlt a férfi hasa előtt, hogy a mély hangokat is elérje. Bizonytalan kézzel eljátszotta a bevezetést, aztán remegő hangon énekelni kezdett: – Nincs nálam bátrabb és merészebb tengernagy…

Ötödik fejezet Ian nézte, hogyan táncolnak Beth ujjai a billentyűkön. Gondosan ápolt körmei rövidek és lekerekítettek voltak, kezét egyetlen ezüstgyűrű díszítette a bal keze kisujján. Kellemes alt hangja megnyugtatón hatott a férfira, de arra már nem vette magának a fáradságot, hogy értelmezze is a dal szavait: „A számolásban erősségem, hogy álljanak az arányok, az állatok közt kedvenceim a legapróbb parányok…” A kék szalagcsokor felemelkedett és visszasüllyedt az asszony keblén, ahogy énekelt, könyöke súrolta Ian mellényét, miközben a keze ide-oda járt a billentyűzeten. Ölét világoskék selyem borította, immár nem unalmas szürkét viselt, s ez minden bizonnyal Isabella hatása volt. Zongorázás közben egy göndör tincs az asszony arcába hullt. Ian nézte, hogyan táncikál ott, és szerette volna az ajka közé fogni, hogy egyenesre húzza ki. A dallam végül felfelé ívelt: „Nincs nálam bátrabb és merészebb tengernagy.” Lezárásul néhány csilingelő akkord következett, aztán véget ért a dal. Beth kifulladva a férfira mosolygott. – Már jó ideje nem gyakoroltam. Nincs mentségem, hiszen Isabellának itt ez a pompás zongorája. Ian pontosan oda tette a kezét a billentyűzetre, ahol az előbb még Bethé volt. – Van valami értelme ennek a dalnak?

34

– Azt akarja mondani, hogy sosem látta A penzance-i kalózokat? Mrs. Barrington engem négyszer is elcipelt rá. Együtt énekelt a szereplőkkel, a körülöttünk ülők legnagyobb bosszúságára, persze. Ian csak akkor ment színházba vagy operába, amikor Mac, Hart vagy Cameron magával vitte, és akkor sem igen érdekelte, amit látott. Most viszont vonzónak találta a gondolatot, hogy elvigye Betht erre az előadásra, utána pedig elmagyaráztassa magának vele a darabot. Pontosan emlékezett a hangokra, amelyeket Beth játszott, és nyomban ott is voltak az ujjai hegyén. Énekelni kezdte a szöveget, és mit sem törődött az értelmével. Az asszony mosolyogva figyelte a produkciót, aztán ő is csatlakozott a férfihoz, és egyenesen a fülébe énekelt. Ian szeretett volna odafordulni hozzá, hogy megcsókolja, de nem hagyhatta félbe a dalt. Végig kellett játszania, és meg is tette, majd lendületesen fejezte be. – Ez egyszerűen… Ian úgy szakította félbe a dicséretet, hogy a tenyerét Beth tarkójára tette, és keményen szájon csókolta. Ujjait közben belefúrta a hajába, és tövében kitapintotta az érzékeny bőrt. Úgy csókolta, mintha már a szeretője lett volna, a kurtizánja. A rendkívül érzéki hölgyek bizonnyal elolvadnak, mint jég a napon, ha ez a férfi hozzájuk ér, gondolta Beth. Ian most az arcát borította be csókokkal, és ő érezte, hogy a teste ellazul, sőt szinte szétárad. – Ezt nem volna szabad engednem – lehelte. – Miért nem? – Mert azt hiszem, összetörheti a szívem. Ian végighúzta az ujját az asszony száján, utánarajzolta felső ajka ívét, aztán az alsó gömbölydedségét. Tekintete akkor is ott maradt rajta, amikor nagy keze Beth combjára siklott. – Nedves már ott bent? – suttogta, és fogai közé vette az asszony fülcimpáját. – Igen. – Beth nehezen nyelt egyet. – Ha tudni akarja, nagyon is nedves vagyok. – Az jó. – A férfi forró nyelve bejárta az asszony fülkagylójának belsejét. – Ért ezekhez a dolgokhoz. Tudja, miért kell nedvesnek lennie. – Az uram elmagyarázta a nászéjszakánkon. Úgy vélte, a női tudatlanság sok fölösleges fájdalomnak az oka. – Nem mindennapos lelkész lehetett. – Ó, Thomas igazán radikális volt. És szálka a püspökünk szemében a modern eszméivel. – Én még többet szeretnék elmagyarázni önnek – súgta Ian. – Ennél titkosabb helyen. – Milyen kegyes! – kacagott fel Beth. – Még szerencse, hogy nem vagyok elefántcsonttoronyban nevelkedett, kifinomult hölgy. Ha az volnék, már rég a padlón hevernék aléltan, és Isabella szolgálói legyeznének. Ian szeme megvillant. – Haragszik azért, amit mondtam? – Nem, de könyörgök, soha ne beszéljen így hölgyekkel és egy finom porcelánnal teli szalonban. Abból botrány lenne. Ian az asszony hajába fúrta az orrát. – Még sosem voltam együtt kifinomult hölggyel. Nem ismerem a szabályokat. – Szerencsére én nem olyan vagyok, mint a legtöbb nő. Mrs. Barrington mindent megtett, hogy változtasson ezen, de nem járt sikerrel, Isten nyugosztalja. – Miért akarta megváltoztatni? Beth szívét melegség öntötte el. – Mylord, azt hiszem, az összes ismerősöm között ön a legnagyobb hízelgő. Ian hallgatott kicsit. Arckifejezése megfejthetetlen volt. – Mindig igazat mondok. Ön úgy tökéletes, ahogy van. Látni akarom pucéran, és csókolni akarom a cuniját. A melegségből perzselő forróság lett.

35

– Én pedig már megint nem tudom, hogy meneküljek-e, vagy maradjak, és sütkérezzem kitüntető figyelmében. – Majd én megadom a választ. – Ian az asszony csuklójára fonta erős ujjait. – Maradjon! – mondta. A keze súlyos és meleg volt, de ujjaival finom köröket rajzolt Beth karjának belső felére. – Be kell vallanom, nyílt beszéde felüdítő azok után a szellemi akrobatamutatványok után, amelyekre rákényszerülök, hogy tartani tudjam a lépést Isabella barátaival. – Közölje velük, mármint a férfiakkal, hogy tartsák távol magukat öntől! Nem akarom, hogy megérintsék. Ian ujjai elindultak lefelé, és Beth erősen arra a pontra összpontosított, ahol a férfi nagy keze a szoknyája alá siklott. – Csak ön érhet hozzám? A férfi összevonta a szemöldökét, és bólintott. – Igen. – Azt hiszem, ez ellen nincs kifogásom – mondta Beth halkan. – Helyes. Ian ügyesen az ölébe vonta az asszonyt, de ő a turnűrjétől nem simulhatott egészen hozzá. Kiábrándító viselet ez a fardagály, gondolta. A keblét díszítő kék szalagcsokor a férfi mellényét súrolta, miközben ő megmarkolta a fenekét. Beth nem tiltakozott, és nem is háborodott fel ezen a merészségen. Ő maga még bátrabb dolgokra is kész lett volna. Szerette volna kigombolni a férfi nadrágját, hogy belenyúljon. Szívesen áthatolt volna a kelmerétegeken, amíg kezében érezheti és simogathatja Ian duzzadó férfiasságát. Az sem érdekelte, hogy Isabella utcára néző szalonjában vannak, hogy a széthúzott függöny látni engedi a forgalmas párizsi utcát. – Nagyon pajkos kislány vagyok – dünnyögte. – Csókoljon meg még egyszer! Ian azonnal eleget tett a felszólításnak. Nyelve Beth szájába hatolt, és ujjaival még jobban szétnyitotta az ajkát. Csókja nem flört volt, hanem sokkal több. Le akart feküdni vele, és fütyült az időzítésre, fütyült a körülményekre. Beth teste mindenütt lüktetett, ahol a férfiéhoz ért. – Abba kellene hagynunk – zihálta. – Miért? Bethnek egyetlen indok sem jutott az eszébe. Megözvegyült nő vagyok, jóval túl az ártatlanság korán, gondolta. Miért ne csókolózzam egy jóképű férfival? Egy kis testi öröm nem fog megártani, vonta le magában a következtetést. Szertelen keze a férfi combja közé csúszott, és nadrágja alatt rálelt a kemény durungra. – Mmm – dörmögte Ian. – Meg akarja érinteni? Nagyon is, felelte Bethben a pajkos hölgy. – Már hallom a széttörő porcelánt. – Tessék? – ráncolta össze a homlokát Ian. – Rá se rántson! Maga semmirekellő gazember, de nekem tetszik ez így. Maradéktalanul. – Ezt nem értem. Beth két keze közé fogta a férfi arcát. – Ne törődjön vele! Sajnálom, hogy egyáltalán megszólaltam. Az asszony ajka nedves és duzzadt volt a férfi csókjaitól. Most ő dugta a nyelvét Ian szájába, minden szegletét bejárta vele, mindenütt megízlelte, a férfi pedig készségesen viszonozta az izgató játékot. Azt akarja, hogy az ágyamba fogadjam, és kicsit se szégyenkezzem, gondolta Beth. Nem ismerte ezt a világot, csak néha kukkanthatott be ide, a félig összehúzott függönyök mögé, ahol gyémántokkal ékesített hölgyek mosolyogtak a szivarfüsttől körüllengett urakra. Sok

36

ilyen ablak volt, sok ilyen ház, bennük nagy-nagy melegség, és ő most először kapott meghívást ebbe a világba. Hirtelen kinyílt az ajtó, és kék selyempongyolában Isabella lépett be rajta. Beth megpróbált villámgyorsan elugrani lantol, ő azonban erősen szorította. A menekülési kísérletnek az lett a vége, hogy asszony végül félig lecsúszva ült a férfi térdén. Isabella álmos szemmel körbenézett. – Ian, drágám, micsoda képtelen ötlet, hogy Gilbert és Sullivant játszol itt kora hajnalban? Azt hittem, csak rosszat álmodtam. Bethnek végre sikerült felállnia. Az arca valósággal lángolt. – Elnézést, Isabella! Nem akartuk felébreszteni – szabadkozott. Isabella szeme elkerekedett. – Nyilván nem. Én kérek elnézést a zavarásért. Áldott legyen a neve annak az embernek, aki feltalálta a fűzőt, gondolta Beth. Mellbimbói kőkeményen feszültek ruhája anyagának, de ez szerencsére nem látszott a halcsont merevítéstől. Ian nem állt fel. Fél kézzel a zongorára könyökölt, és a tapéta mintázatát tanulmányozta. – Itt maradsz reggelire, Ian? – kérdezte Isabella. – Megpróbálom egészen kinyitni a szemem, hogy csatlakozzam. A férfi megrázta a fejét. – Csak üzenetet hoztam Mrs. Ackerley-nek. – Valóban? – kérdezte Beth. Eddig nem jutott eszébe, hogy megkérdezze a férfitól, miért bukkant fel itt váratlanul. – Mactől. – Ian továbbra is a szoba túlsó oldalára szegezte a szemét. – Azt üzeni, három nap múlva elkezdhet rajzleckéket adni önnek. Előbb még be kell fejeznie egy festményt, amelyen éppen dolgozik. Beth válaszolni akart, de Isabella megelőzte. – Igazán? Pedig a férjem mindig is nagyon ügyesen tudott két dolgot csinálni egyszerre – mondta, és feszült volt a hangja. – Nem akarja, hogy Beth egy időben legyen a műteremben a modelljével. Cybele az. Isabella szemében fájdalom jelent meg. – Amíg velem élt, nem törődött ezzel. Ian nem válaszolt, Beth viszont nem állta meg, hogyne tegyen fel egy kérdést. – Olyan rettenetes az a Cybele? – Mocskos szájú ribanc – felelte Isabella. – Mac nyomban a házasságkötésünk után bemutatta nekem, hogy megbotránkoztasson. Imádott megbotránkoztatni. Ez lett az élete értelme. Ian félrefordult, és kinézett az ablakon, mintha már nem érdekelné a beszélgetés. Isabella derűjének nyoma veszett, arca elgyötörtnek és fáradtnak tűnt. – Nos, Ian, ha nem maradsz reggelire, én visszavonszolom magam az ágyba. Szép napot! – mondta, aztán elhagyta a szobát, de azzal nem fáradt, hogy visszacsukja az ajtót. Beth követte a szemével, és sajnálta, hogy ilyen boldogtalannak kell látnia. – Itt tud maradni reggelire? – kérdezte aztán lantol. A férfi megrázta a fejét, és felállt. Nem lehetett tudni, sajnálja-e, hogy el kell mennie, vagy örül neki. – Mac vár a műtermében. Aggódni fog, ha nem jelenek meg. – A fivérei előszeretettel gondoskodnak magáról – jegyezte meg Beth. Szívébe fájdalom hasított. Ő egészen magára hagyatva nőtt fel, sem testvérei nem voltak, sem megbízható barátai. – Félnek. – Mitől?

37

Ian továbbra is kinézett az ablakon, mintha nem is hallotta volna az asszony kérdését. – Újra látni akarom – mondta. Beth fején tucatnyi udvarias elutasítás futott át, amelyeket Mrs. Barrington nevelt belé. – Én is önt – felelte mégis. – Majd üzenek Curryvel. – Roppant leleményes ember az a maga Curryje. Ian megint úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. – A szoprán – mondta. Beth értetlenkedőn hunyorgott. – Parancsol? – kérdezte, ám aztán eszébe jutott, menynyire felbosszantotta az az újságcikk, amelyet aznap reggel olvasott, amikor később megismerkedett Mackel. – Ó! Az a szoprán! – Én kértem meg Cameront arra, hogy tegyen úgy, mintha egy nyilvános helyen összeveszne velem a szoprán miatt. Azt akartam, hogy vele foglalkozzanak az emberek, önt pedig felejtsék el. A fivérem örömmel teljesítette a kérésemet. Élvezettel játszotta a szerepét. Az operában nyilván látták Betht belépni a Mackenzie-páholyba, és talán annak is voltak szemtanúi, hogy Ian elszöktette Cameron hintóján. Ian tehát azért rendezett nyilvános veszekedést a bátyjával, hogy a figyelmet Beth-ről a botrányaikról hírhedt Mackenzie fivérekre terelje. – De csupán színjáték. – Megértettem. És nagyon sajnálom. – Sajnálja? Miért? – Kedves Lord Ian, kár volt fáradniuk miattam. Egy fizetett társalkodónő az utolsó, akiről az emberek pletykálni kezdenek. Szürke, unalmas lény, és valójában ő tehet arról, hogy senki nem akarja feleségül venni. – Ezt meg ki az ördög mondta magának? – A drága Mrs. Barrington, bár ő nem egészen így fogalmazott. Azt mondta, szerénynek és felejthetőnek kell lennem. A legjobb szándékkal tanácsolta ezt. Meg akart védeni. Érti, ugye? – Nem. – A férfi Bethre nézett, pontosabban az egyik göndör fürtre a füle fölött. – Nem értem. – Nem baj. Nem is kell értenie. Ian hallgatott, és a gondolataiba merült. Aztán hirtelen az asszonyra nézett, magához rántotta, és gyorsan megcsókolta. Mielőtt még Beth levegőhöz jutott volna, a férfi félretolta az útjából, és kivonult a szobából. Az asszony égő ajakkal állt ott, és egészen addig nem mozdult, amíg a bejárati ajtó csapódása nem jelezte, hogy a lord elhagyta a házat. – Drágám, hát ez nagyszerű! – mondta aznap este Isabella, miközben kinyújtotta a karját, hogy a szobalány ráhúzhassa a kesztyűt. – Ön és Ian! Nagyon örülök maguknak – tette hozzá, és zöld szeme megcsillant, de az arcán árnyék suhant át. – Ez a legkevésbé sem nagyszerű – felelte Beth. – Botrányosan viselkedtem. Isabella sokatmondón elmosolyodott. – Ahogy gondolja. Én mindenesetre türelmetlenül várom a híreket a további fejleményekről. – Nem kell még indulnia a bálba? – kérdezte Beth. Isabella jobbról-balról arcon csókolta, és közben illatfelhőbe burkolta. – Valóban nem bánja, ha magára hagyom, drágám? Nem szívesen teszem. – Nem, dehogy bánom! Szórakozzon jól! Kissé fáradt vagyok ma este, és az sem fog ártani, ha kicsit összeszedem a gondolataimat. Beth nyugodt estére vágyott, és nem kívánta kitenni magát a párizsiak vizslatásának, még Isabella védőszárnyai alatt sem. Ő valóban mindenkit ismert, aki számított, és mindenütt

38

lelkesen mutatta be Betht. Elhintette róla a társaságban, hogy titokzatos angol örökösnő, és ezt az értesülést szemlátomást jól fogadták a köréje gyűlt festők, írók és költők. Ma este Beth szívesen lemondott a csillogásról. Majd naplót ír, aztán visszavonul, és Ian Mackenzie-ről fog képzelegni. Tudta, hogy ez nem helyes, de nem érdekelte, az-e, vagy sem. Isabella távozása után megkérte a komornyikot, hogy a szobájában szolgáljon fel neki hideg vacsorát. Aztán tollat vett a kezébe, és felütötte a naplóját. Beszámolót akart írni párizsi élményeiről, amit mindig megtett, amint akadt rá pár perce. Miközben az ebédről megmaradt hideg húspástétomot majszolgatta, az első üres oldalhoz lapozott, és írni kezdett. Nem tudom, valójában milyen érzéseket vált ki belőlem. A keze nagy, erős, és én túlságosan is vágytam arra, hogy hozzáérjen vele a mellemhez. A tenyerének akartam nyomni, a bimbómon akartam érezni a keze forróságát. A testem valósággal kiáltott érte, de elfojtottam a vágyam, mert tudtam, hogy akkor és ott nem engedhetek neki. Vajon ez azt jelenti, hogy szeretném, ha máskor és másutt ilyeneket tenne velem? Ki akarom gombolni neki a ruhám. Azt akarom, hogy kifűzze a míderemet, és kiszabadítsa belőle a testem. Hogy úgy nyúljon hozzám, ahogyan évek óta már senki. Minden porcikám sajog érte. Nem Lord Ian Mackenzie-ként gondolok rá, nem egy herceg arisztokrata becseként, aki jóval fölöttem áll. Nem is a Bolond Mackenzie-ként, akit különcnek tartanak, megbámulnak, és akiről mindenfélét pusmognak. Számomra ő egyszerűen csak Ian. – Asszonyom! – hebegte Katie az ajtóból. Beth összerezzent, és összecsapta a naplót. – Jóságos ég, Katie, megijesztettél! Valami baj van? – Az egyik szolga azt mondja, egy úr óhajt beszélni önnel. Beth felállt. Szoknyájával leverte a kanalát, ami csörömpölve a földre esett. – Ki az? Lord Ian? – Azt rögtön mondtam vóna, nem? Nem ő van itt. Henri aszongya, egy úr a rendőrségtől. Beth felvonta szemöldökét. – Mit akar tőlem a rendőrség? – Aszt nem tom, asszonyom. Állítólag felügyelő az úr, vagy valami ilyesmi, és angol, nem békaevő. Esküszök, nem loptam semmit azóta, hogy asszonyom tizenöt éves koromba' rajtakapott. Semmit se csórtam el. – Ne légy nevetséges! – Beth remegő kézzel felvette a földről a kanalat. – Egy angol felügyelő aligha azért jött ma Párizsba, hogy letartóztasson téged, mert tíz éve narancsot loptál a Covent Gardenen. – Remélem, igaza van – mondta Katie komoran. Beth ékszeresládikájába zárta a naplót, és zsebre tette a kulcsát, aztán lement a földszintre. A francia inas meghajolt, és kinyitotta előtte az ajtót, ő pedig a férfi anyanyelven mondott neki köszönetet. Amikor belépett a szalonba, ott egy fekete, de már kifakult öltönyt viselő férfi fordult feléje a kandallótól. – Mrs. Ackerley? – kérdezte. Magas volt, de nem annyira, mint Ian. Fekete haját hátra fésülve viselte, a szeme mogyoróbarna volt. A harmincas éveiben járt, és már-már jóképűnek lehetett mondani, liár burjánzó bajsza nem rejtette el egészen kérlelhetetlenségről árulkodó száját. Beth mindjárt az ajtónál megállt. – Igen? A társalkodónőm szerint uraságod rendőr. – A nevem Fellows. Azért kérettem ide, hogy feltegyek önnek néhány kérdést, ha nincs ellenére. A férfi elefántcsontszínű, jobb napokat látott igazolványt adott át Bethnek. Lloyd Fellows felügyelő, Scotland Yard, London.

39

– Értem. Az asszony visszaadta az igazolványt. Nem szerette a tapintását. – Leülhetnénk, Mrs. Ackerley? Ne érezze feszélyezve magát! – mondta a felügyelő, és egy bársonnyal bevont karosszékre mutatott. Beth óvatosan leereszkedett a szélére. Fellows felügyelő az íróasztalnál álló kemény széket vette el, megfordította, és leült rá. Tökéletesen higgadtnak tűnt. – Nem maradok sokáig, ha netán udvariasságból teával szeretne kínálni – mondta, és áthatóan nézett az asszonyra. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mióta ismeri Lord Ian Mackenzie-t. – Lord Iant? – kérdezett vissza Beth meglepetten. – Kilmorgan hercegének legfiatalabb öccsét, annak a hölgynek a sógorát, aki ennek a háznak a tulajdonosa. A férfi hangja durva és gúnyos volt, a tekintete viszont… furcsa. – Tudom, kicsoda Lord Ian. – Ha helyesek az értesüléseim, Londonban ismerkedtek meg – folytatta a felügyelő. – Mi köze hozzá? Egyébként igen, Londonban ismertem meg a lordot, a bátyját és a sógornőjét pedig itt, Párizsban. Tudtommal ez nem törvényellenes. – És ma beszélt Lord Iannel ebben a házban. Beth szíve gyorsabban kezdett verni. – Maga figyelt engem? – kérdezte. Arra gondolt, hogy délelőtt ennek a szobának szét voltak húzva a függönyei, ő pedig Ian ölében ült, és vadul csókolózott vele. Fellows előrehajolt, az arca kifürkészhetetlen volt. – Nem azért vagyok itt, hogy bármivel vádoljam önt, Mrs. Ackerley. A látogatásom figyelmeztető jellegű. – És mire akar figyelmeztetni? Arra, hogy ne beszéljek a barátnőm házában a sógorával? – Ha rossz társaságba keveredik, az a bukását okozhatja, ifjú hölgy. Jegyezze meg jól a szavaimat! Beth bosszúsan megfeszítette magát. – Kérem, beszéljen nyíltan, Mr. Fellows. Későre jár, szeretnék visszavonulni. – Ne húzza fel az orrát! A javát akarom. Mondja csak, olvasott arról, hogy körülbelül egy hete gyilkosság történt egy panzióban a Covent Gardenen, a Szent Pál-székesegyház közelében? Beth összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét. – Egy hete éppen úton voltam. Elkerülhette a figyelmemet az az eset. – Az áldozat, egy nő, nem volt fontos ember. Az angol lapok alig valamit írtak róla, a franciák pedig semmit. – Fellows megpödörte a bajszát. – Ön ugye folyékonyan beszél franciául? – Úgy látom, sokat tud rólam. – Az asszonyt bosszantotta a férfi modora, az meg különösen, hogy ilyen pimasz viselkedést enged meg magának Isabella szalonjában. – Apám francia volt, úgyhogy igen, meglehetősen jól beszélem a nyelvet. Többek között ezért döntöttem Párizs mellett, ha tudni akarja. Fellows kis noteszt vett elő a zsebéből, és fellapozta. – Az apja Gervais Villiers-nek, Theriault vikomtjának mondta magát – olvasta, aztán Bethre pillantott. – Mókás, de a francia titkosrendőrség iratai szerint Franciaországban sosem élt ilyen nevű ember. Beth pulzusa felgyorsult. – Régen elhagyta Párizst. Távozásának, azt hiszem, a negyvennyolcas forradalomhoz volt köze. – Az égvilágon semmi köze nem volt hozzá, hölgyem. Gervais Villiers sosem létezett. Viszont Gervais Fournier-t körözték lopás, csalás és tiltott szerencsejáték miatt. Angliába

40

menekült, és többé nem hallottak róla. – Fellows egy másik oldalra lapozott a noteszában. – Azt hiszem, Mrs. Ackerley, mind a ketten tudjuk, mi történt vele. Beth hallgatott. Nem tagadhatta az igazságot az apjáról, de az angol felügyelő előtt sem engedhetett meg magának hisztérikus kitörést. – Mi köze mindennek Lord Ian Mackenzie-hez? – kérdezte. – Arra is rátérek még. – Fellows ismét belenézett a noteszába. – Itt az áll, hogy az ön anyját egyszer letartóztatták prostitúcióért. Ez igaz? Beth elpirult. – Kétségbe volt esve, felügyelő. Apám akkor halt meg, és mi éheztünk. Hála az égnek, édesanyám nagyon nem értett ahhoz a dologhoz, és az első férfi, akinek felkínálkozott, civil ruhás rendőr volt. – Valóban. A hatóságot pedig annyira meghatotta a könyörgése, hogy futni hagyták. Megígérte, hogy jó kislány lesz, és soha többé nem tér le a helyes útról. – És nem is tért. Volna olyan szíves, felügyelő, hogy tiszteletben tartja anyám emlékét? Engedje őt békében nyugodni! A legjobbat tette, amit nehéz helyzetében tehetett. – Igaz, Mrs. Villiers nem volt olyan szerencsés, mint kegyed – mondta Fellows. – Önt ritka szerencse érte. Feleségül vette egy köztiszteletben álló úr, aki gondoskodott magáról. Később egy idős és tehetős hölgy társalkodónője lett, akivel annyira megkedveltette magát, hogy a teljes vagyonát önre hagyta. Most pedig angol arisztokraták vendége Párizsban. Igencsak magasra jutott a dologházból, nemde? – Nem hiszem, hogy magának bármi köze van mindehhez – mondta Beth mereven. – Miért érdekli egyáltalán az életem, felügyelő? – Önmagában nem érdekel. A gyilkosság miatt viszont igen. Beth valósággal megbénult. Úgy sejtette, egy állat érezheti így magát a vágóhídon, amikor már érzi, hogy le fogják taglózni. – Nem követtem el gyilkosságot, Mr. Fellows – mondta, és megpróbálkozott egy mosollyal. – Téved, ha arra céloz, hogy sírba segítettem Mrs. Barringtont. Öreg és beteg volt már. Én pedig nagyon szerettem, és sejtelmem sem volt arról, hogy mindent rám fog hagyni. – Tudom. Ellenőriztem. – Ez roppant kedves magától. Bevallom, felügyelő, el nem tudom képzelni, mit akar tőlem. – Azért hoztam szóba az anyját és az apját, mert olyan dolgokról akarok beszélni, amelyektől egy finom hölgy elalélna. Önről tudom, hogy nagyvilági nő, és valószínűleg nem fog elájulni attól, amit hallania kell tőlem. Beth jéghidegen nézett a férfira. – Megnyugtathatom, nem vagyok ájulós fajta. A szolgával kidobathatnám, azt gond nélkül meg tudnám tenni, de hogy elájuljak? Nem! Fellows feltette a kezét. – Kérem, legyen velem elnéző, hölgyem. Azt a nőt, akit megöltek a Covent Gardenen, Lily Martinnak hívták. Beth értetlenül nézett a felügyelőre. – Semmiféle Lily Martint nem ismerek. – Öt évvel ezelőtt High Holborn egyik bordélyában dolgozott. A felügyelő várakozón nézett az asszonyra, de ő ismét csak a fejét rázta. – Azt akarja tudni, hogy az anyám ismerte-e? – Szó sincs róla. Emlékszik, hogy öt éve megöltek egy örömlányt abban a High Holborn-i bordélyban? – Valóban? – Igen. A részletek nem szépek. A ház egyik hölgyét, egy Sally Tate nevű fiatal nőt egyik reggel holtan találtak az ágyában. Szíven szúrták, a vérével pedig szándékosan összekenték a tapétát és az ágytámlát.

41

Bethnek elszorult a torka. – Ez borzasztó. Fellows egészen a szék szélére előrehúzódott. – Tudom, nemcsak sejtem, hanem tudom, hogy azt a gyilkosságot Lord Ian Mackenzie követte el. Beth úgy érezte, kiszalad alóla a padló. Próbált levegőt venni, de a tüdeje nem engedelmeskedett, és a szoba imbolyogni kezdett vele. – Nono, Mrs. Ackerley! Megígérte, hogy nem ájul el. Az asszony egyszerre csak ott találta maga mellett Fellowst, aki a könyökét fogta. Beth levegő után kapkodott. – Ez képtelenség – mondta fátyolos hangon. – Ha Lord Ian gyilkosságot követett volna el, azzal tele lettek volna az újságok, és egészen biztosan nem kerülte volna el Mrs. Barrington figyelmét. Fellows megrázta a fejét. – Sosem vádolták meg, sosem vették őrizetbe. A sajtónak senki sem szólhatott egy szót sem. – A felügyelő visszament a székéhez, az arca türelmetlenségről és tehetetlen dühről árulkodott. – De én tudom, hogy Lord Ian tette. Ott volt azon az éjszakán. Reggelre aztán eltűnt, és sehol sem találtuk. Kiderült, hogy Skóciába utazott. Odáig már nem terjed a hatásköröm. Beth az utolsó szalmaszálba kapaszkodott. – Lehet, hogy már korábban elutazott. Még a gyilkosság előtt – mondta. – A cselédei valóban azt próbálták elhitetni velem, hogy az uruk hajnali kettő előtt tért haza, aztán lefeküdt, és egy korai vonattal indult Skóciába. De hazudtak. A herceg is mindent elkövetett, hogy ne deríthessem ki, mit tett az öccse. Én azonban éreztem a csontjaimban, hogy ő volt. Le akartam tartóztatni, csakhogy a főnököm nem találta elégségesnek a bizonyítékaimat, a Mackenzie-k pedig nagyhatalmú és előkelő uraságok. Boldogult édesanyjuk a királynő barátnője volt. A herceg szava sokat nyomott a latban a Belügyminisztériumnál, és elérte a feletteseimnél, hogy leállítsanak. Lord Ian neve sosem került szóba, sem a sajtóban, sem a Scotland Yardon. Másként szólva, büntetlenül megúszta. Beth szeme előtt fényes pontok villództak, miközben felállt, hogy távolabb kerüljön Fellowstól. Ianre gondolt, gyors, aranyló szeme rebbenő tekintetére, kemény csókjára, a keze szorítására. Az is eszébe jutott, hogy néhány héten belül immár másodszor inti őt óva egy úriember egy másik úriembertől. Amikor a lord mesélt neki Matherről, könnyen hitt neki. Most viszont minden porcikája tiltakozott az ellen, amit Fellows felügyelő állított Ianről. – Bizonyára téved – mondta. – Ian sosem tenne ilyet. – Miért ilyen biztos ebben, amikor csak egy hete ismeri? Én évek óta figyelem a Mackenzie-ket. Tudom, mire képesek. Beth olyan férfiak között nőtt fel, akik ököllel oldották meg a problémáikat. Az apja is közéjük tartozott. Józanul elbűvölő volt, ám amikor dolgozott benne a gin, szörnyeteggé változott. Fellows tekintete arról árulkodott, hogy Bethnek nem sikerült meggyőznie. – Az a lány, Lily, akit a múlt héten a Covent Gardenen öltek meg – mondta –, öt éve éppen High Holbornban dolgozott. Az akkori gyilkosság után eltűnt, és nekem nem sikerült a nyomára bukkannom. Mint most kiderült, abba a panzióba költözött a Covent Garden kerületben, és egy pártfogó bőkezűen megfizette, hogy egyedül éljen ott, és hallgasson. A házmester azt mondta, időnként meglátogatta egy úr, aki mindig késő éjjel ment oda, de ő maga sosem találkozott vele. Egy szemtanú viszont azon az éjszakán, amelyen Lily mellébe ollót döftek, látott egy férfit bemenni a házba. És az a férfi Lord Ian Mackenzie volt. Beth talpa alatt újra imbolyogni kezdett a padló, de azért konokul felszegte a fejét. – A feltevése nem bizonyíték. És ha az a szemtanú rosszul látott?

42

– Ugyan már, Mrs. Ackerley! Maga is tudja, hogy Lord Ian meglehetősen egyedi jelenség. Ezt Beth sem tagadhatta. Azt is tudta azonban, a rendőrök sokszor elérik a szemtanúknál, hogy azt véljék látni, amit ők láttatni akarnak velük. – Sejtelmem sincs, felügyelő, miért jött ide ma este, és miért meséli el nekem ezt a történetet – mondta fagyosan. – Két okból. Az egyik, hogy figyelmeztessem: egy gyilkossal barátkozik. A másik, hogy megkérjem, figyelje Lord Iant, és tájékoztasson mindenről, amit arra érdemesnek tart. Ő végzett mindkét lánnyal, és én bizonyítani akarom ezt. Beth hitetlenkedve nézett a felügyelőre. – Azt várja tőlem, hogy kémkedjem egy olyan asszony sógora után, aki a barátságába fogadott? Egy olyan család után, amelynek a tagjaitól mindig csak kedvességben volt részem? – Arra kérem, segítsen elfognom egy hidegvérű gyilkost. – Nem állok sem a Scotland Yard, sem a francia rendőrség szolgálatában, felügyelő. Kerítsen valaki mást a mocskos munkájához! Fellows arcára sajnálkozó gúny ült ki. – Kár, hogy így viselkedik, Mrs. Ackerley. Ha nem hajlandó segíteni, bűntársként fogom megvádolni, amikor elkapom Lord Iant. – Van ügyvédem, Mr. Fellows. Talán konzultáljon vele! Megadom a londoni címét. A felügyelő elmosolyodott. – Tetszik, hogy nem ijed meg egykönnyen. De gondolkodjon kicsit! Biztos vagyok benne, nem szeretné, ha az új, előkelő barátai megtudnák, hogy csaló. Egy szerencsejátékos és egy prostituált lánya, aki befurakodott az arisztokraták közé. Ejnye-bejnye, de csúnya dolog is ez! – csettintett Fellows a nyelvével. – A zsarolást sem szívelem. Figyelmeztetését a biztonságom miatti aggódásnak értelmezem, és ezzel le is zártuk ezt a témát. – Úgy látom, megértettük egymást, Mrs. Ackerley. – Távozhat – mondta Beth olyan fagyos hangon, hogy Mrs. Barrington büszke lett volna rá. – És egyáltalán nem értjük egymást. Fellows nem hunyászkodott meg. Sőt még el is vigyorodott, aztán felmarkolta a kalapját, és a szalon ajtaja felé indult. – Ha meggondolná magát, a Gare du Nord melletti szállodában lakom, jó estét! A felügyelő színpadiasan kinyitotta a kétszárnyú ajtót, de egyszeriben az Ian Mackenzie alkotta fallal találta szemben magát. Mielőtt Beth egyetlen szót is szólhatott volna, a lord torkon ragadta Fellowst, és visszalökte a szalonba.

Hatodik fejezet Ian látását elhomályosította a düh vörös köde. Azon át látta Betht, göndör fürtjeit, amelyek ugyanúgy csillogtak, mint reggel, kék szemében a rémületet, és Fellowst is a viseltes, gyűrött, fekete öltönyében. Elmondta neki! – gondolta. Az isten verje meg, mindent elmondott Bethnek! A felügyelő ujjai belevájtak Ian karjába. – Egy rendőrtiszt megtámadása bűncselekmény. – Az a bűncselekmény, hogy maga egyáltalán a világon van. – Ian ellökte magától Fellowst. – Ki innen! – Ian…

43

Beth hangjára Ian megfordult. Az asszony úgy állt ott, mint egy törékeny, sebezhető virágszál, s az egyetlen színfolt volt ebben a szürke világban. Ian távol akarta tartani a High Holborn-i mocskos esettől, és mindentől, amit ő titkolni igyekezett az utóbbi öt évben. Beth ártatlan volt, tiszta. Eddig, de Fellows most bemocskolta. Az az átkozott mindent bemocskol, amihez hozzáér. Ian nem akarta, hogy Beth is úgy nézzen rá, ahogyan a többiek. Hogy ő is azt találgassa, Ian Mackenzie valóban kést döfött-e egy szajha meleg testébe, és összemázolta-e a vérével a falat. Azt akarta, hogy ez a nő továbbra is szelíd ámulattal nézzen rá, és az ajkán halvány mosoly jelenjen meg, miközben elsüt egy kis tréfát, amit ő nem ért. Néha maga sem tudta, hogy dühében megölte-e Sallyt. Időnként nem emlékezett rá, mit tett, amikor köd borult az agyára. Arra azonban emlékezett, amit azon az éjszakán látott, és amiről senkinek sem beszélt, még Hartnak sem. Fellows arca vörösre színeződött, és meglazította az inge nyakát. Ian bízott benne, hogy fájdalmat okoz neki. A felügyelőnek életcélja volt, hogy a közvéleményt ellene és Hart ellen hangolja. Öt éve addig zaklatta őket, amíg végül figyelmeztetést kapott, hogy az állásával játszik, ha így folytatja, és elvették tőle a High Holborn-i esetet. És most visszatért. Ez pedig azt jelenti, hogy új értesülést szerzett. Ian a halott Lily Martinra gondolt, ahogyan szívében a saját kézimunkaollójával feküdt a nappalijában, ahol ő rátalált egy hete. Megint elfogta az a düh, amit akkor érzett, és megint ugyanúgy elszomorodott. Meg akarta védeni a lányt, de kudarcot vallott. – Ki innen! – mondta újra a felügyelőnek. – Magát nem látjuk itt szívesen. – A házat Lady Isabella Mackenzie bérli – felelte Fellows. – Engem pedig attól nem tiltottak el, hogy beszéljek Mrs. Ackerley-vel. Ő nem Mackenzie. Ian tekintete bejárta Fellows önelégült képét. – Mrs. Ackerley az oltalmam alatt áll. – Az oltalma alatt? – vigyorgott gúnyosan a nyomozó. – Én ezt másnak nevezném. – Nem tetszenek a célozgatásai, felügyelő – szólt közbe Beth. – Kérem, távozzon. Elmondta, amit el kellett mondania, de most már hálás lennék, ha elmenne. Fellows meghajolt, a szeme azonban szikrákat hányt. – Hogyne, Mrs. Ackerley. Jó éjszakát! Ian nem érte be azzal, hogy a felügyelő elhagyta a szalont. Ki is ment utána az előcsarnokba, és utasította a szolgát, hogy semmiképpen ne engedje vissza azt az urat. Aztán az ajtóban állva figyelte Fellowst, aki lassan elindult a forgalmas utcán, és még fütyörészett is. Amikor Ian végül megfordult, Beth állt mögötte. Bőre parfüm enyhe virágillatát árasztotta, arca kipirult és nedves volt, lélegzete ziháló. Mosolya eltűnt, homlokán ráncok jelentek meg. Ian mindig is nehezen tudott olvasni az emberek vonásaiból, de ennek az asszonynak az aggódása és a bizonytalansága most kiáltó volt. A szentségit, ha hitt Fellowsnak… Ian megfogta Beth könyökét, felkísérte a lépcsőn, aztán vissza a szalonba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Az asszony ellépett tőle, és karba fonta a kezét. – Ne bízzon benne! – mondta Ian rekedten. – Évek óta zaklatja már Hartot. Szóba se álljon vele! – Ezzel már kissé elkéstem. – Beth nem ült le, de nem is ment távolabb. Mozdulatlanul állt, csak az ujjai doboltak a könyökén. – Attól tartok, a derék felügyelő sok titkot tud. – Sokkal kevesebbet, semmint azt ő hiszi. Gyűlöli a családomat, és mindent megtesz, hogy lejárasson bennünket. – Mi az ördögért tenne ilyet? – Azt nem tudom. Soha nem is tudtam. Ian a hajába túrt, és tehetetlen düh fogta el. Gyűlölte magában ezt a dühöt. Gyerekkorában sokszor felbőszítette vele az apját, és annak mindig verés lett a vége. Olyankor kerítette őt hatalmába ez a düh, amikor meg szeretett volna magyarázni valamit, de nem találta hozzá a

44

szavakat, és olyankor is, amikor semmit sem értett azokból a badarságokból, amiket körülötte locsogtak. Gyerekként ilyenkor csak egyvalamit tehetett. Addig csapkodott és ordított, amíg két szolga le nem fogta. Csak akkor hagyta abba a sivalkodást, amikor megjött Hart. A kis Ian imádta tíz évvel idősebb bátyját. Időközben elég idős lett ahhoz, hogy uralkodni tudjon az indulatain, de az a régi düh újra meg újra visszatért, és neki mindennap meg kellett küzdenie a démonjaival. Azon az éjszakán is, amelyen meggyilkolták Sally Tate-et. – Nem akarom, hogy önnek köze legyen ehhez – mondta most. Beth csak nézett rá, és hallgatott. A szeme nagyon kék volt, az ajka nagyon érzéki és nagyon piros. Ian addig akarta csókolni, amíg az asszony megfeledkezik Fellowsról és a vádjairól, amíg nem úgy néz rá, ahogyan most. Maga alatt akarta érezni a testét, hogy forrósága egyesüljön az övével, és elakadjon a lélegzete, amikor beléhatol. Addig akart szeretkezni vele, amíg mindent el tud feledni, és mind a ketten feloldódnak a szenvedélyben. Menedéknek kellett neki ez az asszony, már azóta, hogy meglátta Lyndon Mather mellett a Covent Garden Opera páholyában. Úgy vette el Mathertől, hogy elárulta neki a vőlegénye titkait. Mathernek igaza volt, amikor azt vetette a szemére, hogy ellopta tőle ezt a nőt, de őt ez kicsit sem érdekelte. Csakhogy Beth most már az ő titkait is tudja, és fél. – Meglehetősen egyszerűen bizonyíthatja, hogy egyik bűntényt sem maga követte el – szólalt meg végül az asszony. – A kocsisa, az inasa vagy bárki más nyilván igazolni tudja, hogy akkor éppen máshol tartózkodott. Beth azt hiszi, hogy ez ilyen egyszerű. Ian odament hozzá, két keze közé fogta az arcát, és élvezte virágszirom puhaságú bőrének tapintását. – Nem akarom, hogy tudjon erről. Aljas és mocskos ez az ügy. Beszennyezné magát – mondta. Nem tudta, mit mondott a felügyelő Bethnek, de sejtette. Fellowsnak azonban csak a legnyilvánvalóbb dolgokat sikerült kiderítenie. A valóság sokkal mélyebben rejlik, olyan sötét titkokban, amelyek mindannyiukat tönkretehetik. Beth most azt várja tőle, hogy egy-két mondattal tisztázzon mindent, hogy megnyugtassa. Ő azonban nem teheti meg ezt, mert ismeri a kendőzetlen, nyers igazságot. Átkozott memóriájából semmi sem törlődött, semmi nem homályosodott el abból, amit látott és tett. Mindkét nő ott van az emlékezetében, és most már mind a ketten halottak. Bethre is ez a sors vár? – Nem – felelte meg éles hangon a saját, csak gondolatban feltett kérdését. – Ian. Az asszony suttogása Ian szívéig hatolt. Elengedte Betht, és megint felszínre tört tomboló haragja. – Távol kellett volna tartania magát tőlünk – mondta nyersen. – A Mackenzie-k mindent összetörnek, amihez csak hozzáérnek. – Ian, én hiszek önnek. Beth ujjai szorosan a férfi csuklójára fonódtak. Ő szeretett volna a szemébe nézni, de az lehetetlen volt. Az asszony hadarva beszélni kezdett: – Attól tart, hogy Fellows elfordított öntől. Nincs így. A felügyelő nyilvánvalóan mániákus. Ő maga mondta, hogy nem volt bizonyítéka, és sosem emeltek vádat ön ellen. Ez igaz volt, de csupán részben. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – Ne foglalkozzon ezzel! Felejtse el! – csattant fel Ian. Ő maga is szerette volna elfelejteni, csakhogy soha életében nem felejtett el semmit. Az egykor történtek éppen olyan elevenen éltek benne, mint az, hogy ma délelőtt ebben a

45

szobában zongoráztak Bethszel. Ugyanolyan elevenen, mint az összes „kísérlet”, amelyet az a sarlatán végzett rajta a magánszanatóriumban. – Nem értett meg. – Az asszony elengedte Ian csuklóját, és karjára tette a kezét. – Barátok vagyunk, noha én nem könnyen kötök barátságot. Isten a tanúm, alig néhány barátom volt életemben. Barátok. Ian nem emlékezett rá, hogy vele kapcsolatban valaha is használták volna ezt a szót. Neki csak fivérei voltak, más senkije. Igaz, a kurtizánok kedvelték, nem is kicsit, de egy percig sem hitte, hogy ugyanúgy kedvelték volna, ha nem adott volna nekik annyi pénzt. Beth áthatón nézett rá. – Úgy értem, nem riadok vissza, csak mert Fellows felügyelő eljött ide, és vádaskodott – mondta. Szemlátomást még mindig azt szerette volna, hogy Ian tisztázza magát, és fennhangon kijelentse, tökéletesen ártatlan. Ian előtt azonban rejtély volt, mire jók a hazugságok. Ezt soha nem értette, ám azt is tudta, hogy az igazság bonyolult. – Nem láttam meghalni Sally Tate-et – mondta, miközben tekintetét az ajtófélfára szegezte. – És nem én szúrtam ollót Lilybe. – Honnan tudja, hogy olló volt? Ian odapillantott Bethre, aki éles szemmel fürkészte az arcát. – Láttam őt aznap éjjel. Elmentem hozzá, és holtan találtam. Az asszony nagyot nyelt. – És nem értesítette a rendőrséget a meggyilkolásáról? – Nem. Otthagytam, és felszálltam a doveri vonatra. – Fellows felügyelő azt mondta, egy szemtanú látta önt bemenni abba a házba. – Én senkit nem vettem észre, de nem is figyeltem. El kellett érnem a vonatot, és nem akartam, hogy kapcsolatba hozzanak Lilyvel és High Holbornnal. – A felügyelő mégis kapcsolatba hozta vele. Ianben ismét felforrt a düh. – Tudom. Megpróbáltam Lilyt megóvni tőle. Nem sikerült. – Rabló vagy betörő is megölhette. Arról pedig ön nem tehet. Lily nem védekezett. Ismerte azt az embert, aki szívébe döfte az ollót, és megbízott benne. Iannek ezt a megfigyelését Curry is megerősítette. – Nem tudtam megvédeni. És önt sem tudom. Beth ajkára visszatért a halvány mosoly. – Engem nem kell megvédenie. Te jó ég, hogy lehet valaki ennyire naiv? Beth kapcsolatba került a Mackenzie fivérekkel, és ezzel megbélyegződött a világ szemében. – Fellows fel fogja önt használni, hogy hozzánk férkőzzön. Ő így dolgozik. – Isabellát is felhasználja? – Megpróbálta. Nem járt sikerrel. Fellows azt hitte, Isabella azóta, hogy kilépett Mac életéből, mindent gyűlöl, ami a Mackenzie fivérekkel kapcsolatos. Arra számított, hogy az összes titkukat el fogja árulni neki, de tévedett, és nem is kicsit. Isabella egy gróf lánya volt, ízig-vérig kékvérű, és szóba sem állt egy közönséges rendőrrel. Hű maradt Mac családjához. – Na ugye! – mondta Beth. – Nálam is kudarcot fog vallani. – Meg fogja bánni, ha kapcsolatba kerül velünk. – Ahogy az előbb is mondtam, ezzel elkéstem. Ma már jól ismerem Isabellát, és tudom, nem beszélne olyan nagy szeretettel önről, ha képesnek tartaná arra, hogy embert öljön. Isabella valóban változatlanul ragaszkodott Ianhez, Harthez és Camhez, isten tudja, miért. Ian rögtön megkedvelte, amikor Mac bemutatta neki a szökésük másnapján. Isabella hihetetlenül ártatlan volt, mégis igen határozottan részt kért magának az ő férfias világukból.

46

– Isabella hisz bennünk. Beth már nem szorította úgy Ian karját. – Ha ő hisz, akkor én is. Ian érezte, hogy a dühe csillapodik, csüggedése enyhül. Beth hisz benne. Ez persze butaság tőle, de a tudat, hogy így van, mégis betöltött valamennyit az ő lelkében tátongó űrből. – Hisz egy őrültnek? – kérdezte. – Ön nem őrült. – Nem ok nélkül vittek szanatóriumba. Nem tudtam meggyőzni a bizottságot arról, hogy épeszű vagyok. Beth elmosolyodott. – Az uram egyházközségének egyik tagja szentül hitte, hogy ő Viktória királynő. Mindig fekete gyapjúszövet ruhát viselt gyászmelltűvel, és örökösen az ő szegény, megboldogult Albertjéről beszélt. Nem hiszem, hogy ön habókosabb volna nála. Ian elfordult az asszonytól, hogy annak el kelljen engednie a karját. – Miután kiengedtek a szanatóriumból, három hónapig nem szólaltam meg. A férfi hallotta, hogy Beth mögéje lépett. – Ó! – Nem felejtettem el beszélni. Egyszerűen csak nem akartam. Még csak nem is sejtettem, hogy ez bántja a fivéreimet, amíg nem közölték velem. A célzásokat nem értem. Nekem mindent világosan meg kell mondani. Beth kissé reszketegen a férfira mosolygott. – Ezért nem nevet a kis tréfáimon. Én meg már azt hittem, elvesztettem a humoromat. – Úgy tanulok meg dolgokat, hogy figyelek másokat. Például tapsolok az operában, amikor a többi néző is azt teszi. Olyan ez, mint megtanulni egy idegen nyelvet. És ha sokan vannak együtt egy helyen, a legegyszerűbb beszélgetést sem tudom követni. – Ezért beszélt olyan keveset, amikor átjött Mather páholyába a Covent Gardenben? – Négyszemközt sokkal egyszerűbb. Ian igazat mondott. Egy emberre még oda tudott figyelni, de összezavarodott, ha többen is hozzászóltak egy beszélgetéshez. Gyerekkorában megbüntették, ha nem válaszolt az asztalnál, és nem vett részt a beszélgetésben. Konok, bélyegezte meg az apja. Nézz rám, amikor hozzád beszélek, kölyök! Beth összehunyorította a szemét. – Kedves Ian, akkor mi ketten egy cipőben járunk. Mrs. Barringtonnak az alapoktól kezdve kellett megtanítania nekem, hogyan kell társaságban viselkedni, és sokszor még most sem értem a szabályokat. Azt például tudja, hogy kanállal közönséges fagylaltot enni? Villával kell, bár ez szerintem nevetséges. A legnehezebb azonban az, hogy pár falatot mindig a tányéron kell hagyni, nehogy falánknak tartsák az embert. Gyerekkoromban én annyit éheztem, hogy ezt több mint meghökkentőnek tartom. Ian hagyta, hogy az asszony szavai elárasszák, de követni meg sem próbálta őt. Szerette üde és tiszta hangját, ami olyan volt, mint azok a hegyi patakok, amelyeknél ő Skócia vad vidékein horgászni szokott. – Iannek szólított – jegyezte meg. Beth meglepetten hunyorgott. – Igazán? – Ötször is, amióta megjöttem. – Látja? Valóban úgy gondolom, hogy barátok vagyunk. Barátok. Ian ennél sokkal többet akart. Beth a szempillái alól sandított rá. – Ian, kérdezni szeretnék valamit. A férfi folytatást várt, de az asszony csak hátralépett, és bal kezén tekergetni kezdte az ezüstgyűrűt. Ian értett annyira az ékszerekhez, hogy megállapíthassa, a gyűrű olcsó darab,

47

benne az egyetlen kis kő pedig silány. Szegény embertől kaphatta, mégis gondosan megőrizte. Mather gyémántgyűrűjét habozás nélkül visszaadta, ez viszont becses neki. – Ian, arra gondoltam… A férfinak nehezére esett, hogy Beth szavaira összpontosítson. Inkább a hangja áradását akarta volna élvezni, az ajka mozgását tanulmányozni, nézni, hogyan emelkedik és süllyed a keble. – Mivel úgy veszem észre, kedvel egy kicsit – folytatta az asszony –, azon tűnődöm, volnae kedve ahhoz, hogy… viszonyunk legyen. Az utolsó szavak gyorsan követték egymást, és Ian most már csak az asszonyra figyelt. – Úgy értem, testi kapcsolatunk – folytatta Beth. – Ha mind a ketten úgy akarjuk.

Hetedik fejezet Ian feszültségébe kéjvágy vegyült. –Testi kapcsolatunk – ismételte meg Beth szavait. – Igen – felelte az asszony szégyenlősen. – Ha érdekli. Ha érdekel? Micsoda kérdés ez? – gondolta a férfi. – Szeretkezésre gondol – mondta ki kendőzetlenül. Beth még jobban elpirult, és egyre csak a gyűrűt forgatta az ujján. – Igen, pontosan arra gondolok. Nem lennék a kitartottja, érti, csak két ember együtt élvezné… az életnek azt az oldalát. Eléggé kedveljük egymást, és nem valószínű, hogy én újra férjhez akarnék menni. Isten a tanúm, Mather ugyancsak elijesztett a házasságtól. De mi ketten, maga meg én talán lehetnénk… szeretők. Legalábbis addig, amíg Párizsban vagyunk. Tudom, sokat beszélek, de nem tehetek róla, ideges vagyok. És azt vajon tudja magáról, hogy gyönyörű? Az arca lángol, a tekintete egyszerre dacos és bizonytalan. Ian egy pillanatig mélyen a szemébe nézett. – Igen. Beth sóhajtása ideges nevetésbe fulladt. – Köszönöm, hogy nem hagyott viszolyogva faképnél. Viszolyogva? Melyik férfiból váltana ki viszolygást egy hölgy, akinek ilyen szeme van, és aki épp az imént adta hebegve a tudtára, hogy a szeretője akar lenni? Ian hátrált egy lépést, hogy tekintete tetőtől talpig bejárhassa az asszonyt. Mályvaszínű, egyszerű puplinruhát viselt, felsőszoknyája rakott volt, az alsó enyhén fodros. Ingvállát egészen az álláig szeder formájú gombok sora fogta össze. Gallérja, hogy a fene enné, túlságosan magasan záródott, és eltakarta bájos nyakát ahelyett, hogy látni engedte volna. – Kezdjük el máris! – mondta Ian. Az asszony összerezzent. – Most rögtön? – Mielőtt még meggondolhatná magát. Beth a szája elé kapta a kezét, mintha a mosolyát kellett volna elrejtenie. – Rendben van. Hogy gondolja? – Gombolja ki a ruháját! – Ian odalépett az asszonyhoz, és megérintette a legfelső gombját. A legszívesebben beleharapott volna, hogy valóban szederízű-e. – Idáig – mutatott valamivel lejjebb. – Csak addig? – Egyelőre. Beth meglepetten nézett Ianre, aztán gombolkozni kezdett. Előbukkant fehér nyaka izzadságtól csillogó gödre. Szép nyaka volt, Hosszú, karcsú, hibátlan.

48

Ian átfogta az asszony derekát. Ő felnézett rá, és szétnyitotta az ajkát, de a férfi nem csókolta meg. Csak finoman félrehúzta a ruha kivágását, aztán lehajolt, és belecsókolt Beth nyakába. – Ian… – Csitt! A férfi nyelve bejárta az asszony puha nyakát, mielőtt gyengéden harapdálni kezdte. – Mit művel? – Megmutatom, milyen a szerelmi harapdálás. – A szerelmi… Beth lélegzete elakadt. Ian most kicsit lejjebb harapdálta selymes bőrét, és beleszívott a nyakába. Érezte bőre sós ízét, lüktető érverését a szája alatt. Vetkőzz le nekem? –mondta volna a legszívesebben. Nézni akarta, hogy Beth felemeli a szoknyáját, és ujjai kioldozzák hosszú, csipkés alsója szalagjait. Le akarta húzni róla azt a bugyogót, hogy lássa a lába között göndörödő, átnedvesedett háromszöget. Férfiassága már a gondolattól is felágaskodva lüktetett. Magában azt találgatta, hogy Beth mellbimbójának ugyanolyan íze van-e, mint a nyakának. Szerette volna kigombolni az ingvállát, kibontani őt az átkozott fűzőjéből, hogy elgyönyörködhessen a mellében. Az egyiket a szájába akarta venni, a másikat a tenyerébe zárni. Lassan haladj! Ízleld ki alaposan! – mondta magának. Felemelte a fejét, megengedte magának, hogy tekintete egy pillanatra találkozzon az asszonyéval, és elkapja kék szeme villanását. Utána azonban sietve visszatért a szája biztonságához. Csókolni való szája volt. Alsó ajka kissé felfelé görbült, mintha mosolyogni próbált volna, a felső enyhe ívet írt le. Szemét félig lehunyta, a haja összekócolódott, a nyakán máris sötét folt jelent meg ott, ahol ő kiszívta. – Most ön jön – mondta. Kibújt a szalonkabátjából, és levette a nyakkendőjét meg a gallérját. Beth feszülten várta, hogy egészen szabaddá tegye a nyakát. Aztán lassan odahajolt hozzá, és pillanatra sem vette le róla a szemét. Tincsei Ian állát csiklandozták, miután vállára tette a kezét. Meleg száját aztán a nyakára tapasztotta, és finoman harapdálni kezdte. A férfi nem tudott elfojtani egy hangos nyögést, s amikor Beth édes fájdalmat okozva még szívni is kezdte a nyakát, nem sok választotta el a beteljesüléstől. A földre akarta fektetni az asszonyt, szét akarta tolni a lábát, hogy most azonnal mélyen beléhatoljon. Utoljára akkor járt ilyen közel ahhoz, hogy elveszítse az uralmát a teste fölött, amikor tizenhét éves korában életében először izgatta fel egy rózsás arcú szobalány. A legszívesebben derékig kigombolta volna az ingét, hogy Beth szájának szabad útja legyen a mellbimbóihoz. Aztán meg le kellene térdeltetnie maga elé, hogy az asszony ügyes szájába vehesse kemény vesszejét, és azon is gyakorolja a szerelmi harapdálást. Pár perce testi kapcsolatról beszélt neki azon az édes hangján. „Ha mind a ketten úgy akarjuk”, mondta. Nekem majd gondom lesz rá, hogy sokszor akarjuk mind a ketten úgy, gondolta Ian. Beth szája elvált a bőrétől, és ráemelte a tekintetét. A szeme kékje elég volt ahhoz, hogy összetörje egy férfi szívét. – Így jó? – kérdezte. Ian már nem tudott beszélni, a fejében feltorlódott szavak mind egy szálig elveszítették jelentésüket. Vadul magához szorította az asszonyt, és megcsókolta. Ez sokszor lesz még így, mindennap, mindenütt, ahol éppen lesznek. A férfi agyában egyik ötlet született meg a másik után. Szeretett játszani, és erre a játékra soha nem fog ráunni.

49

Minden akaraterejét mozgósította, és eltolta magától az asszonyt. Tudta, ha most nem teszi meg, akkor valóban a földre fogja dönteni, vagy inkább az ölébe vonja, hogy lovagolhasson rajta. De miért kellene választania? Előbb így csinálnák, aztán meg úgy. Egész éjjel, és ő egészen biztosan nem fáradna bele. Homlokon csókolta az asszonyt, és nem is hallotta, amit éppen mondott neki. Sajnálta, hogy nem ért úgy a széptevéshez, mint Mac, s nem ismeri azokat a szavakat, amelyekkel kifejezhetné a köszönetét Bethnek, újabb légyottot javasolhatna neki, és folytathatná vele a játékot. Így aztán csak két keze közé fogta az arcát, és szájon csókolta. – Azt kérdeztem, küld-e majd üzenetet a felettébb hasznos Curryvel – ismételte meg Beth. – Igen – felelte Ian. Könnyű dolga volt ezzel az asszonnyal, aki nemcsak kérdéseket tett fel neki, de félig-meddig meg is válaszolta őket helyette. – Úgy lesz – tette hozzá. Felvette a szalonkabátját, zsebre gyűrte a gallérját és a nyakkendőjét, aztán még egyszer visszanézett. Beth a szoba közepén állt, ugyanott, ahol Ian találta, amikor beviharzott ide. Kigombolt ruhája pillantást engedett a nyakára, amelyen vörös folt sötétlett a férfi szájától. Szemhéja láthatóan elnehezült, ajka duzzadt volt a csókoktól. Ian soha életében nem látott még nála szebbet. – Jó éjt! – suttogta az asszony. A férfi erőnek erejével rábírta magát, hogy elforduljon tőle. Kinyitotta az ajtót, s ügyet sem vetett a francia szolgára és Katie-re, bár látta, hogy éppen elinaltak a folyosón. Lekapta az előszobafogasról a kalapját, a kesztyűjét és a sálját, aztán valósággal kimenekült a házból, mielőtt még engedett volna a kísértésnek, hogy maradjon. Hamarosan elintézi, hogy soha ne kelljen elhagynia Betht. Feleségül veszi, mégpedig nagyon is határozott okból. Azért, hogy vele töltsön minden éjszakát, minden nappalt, minden délelőttöt, délutánt, az összes napszakot csak vele töltse. Miközben lassan baktatott a körúton, valami megszületett benne, és eltökélten utat tört magának. Az éjszakára leszállt ködben Ian tisztán hallotta azokat a lépteket, amelyek elindultak utána, és akkor is követték még, amikor befordult az egyik sarkon. Alvásra hiába is gondolt volna. Beth késő éjszakáig járkált pongyolában fel és alá a szobájában. Nem tudott egy helyben megmaradni, és a naplóírást sem sikerült folytatnia. Ami történt, az túlságosan friss és eleven volt ahhoz, hogy leírja. Valahányszor megpróbálta, reszkető keze egy teljes oldalt leöntött tintával a naplóban. Pongyoláját nyakig begombolta, de időnként megállt a tükör előtt, és kinyitotta a felső gombokat. A vörös folt, amelyet Ian szája hagyott a bőrén, majdnem olyan volt, mintha megütötte volna magát, de csak majdnem. A dologházban látott ilyen foltokat az örömlányokon, akik kinevették, amikor aggódón megkérdezte tőlük, hogy szerezték. Kezét Ian szerelmi harapdálásának a nyomára szorította. Eddig még csak nem is sejtette, miért vágyna bárki is ilyesmire. Most visszaemlékezett a csiklandó érzésre a bőrén, amikor a férfi meleg lehelete a torkát simogatta, aztán az öle lüktetésére is, amikor Ian fogai finoman a nyakába fúródtak. Haja közben az állát cirógatta, puhán, enyhe szappanillatot árasztva. Beth hallotta, hogy Isabella hazajött, és abban reménykedett, nem fog benézni hozzá egy kis éjszakai csevegésre. Őszintén megkedvelte, de tudta, képtelen lenne eltitkolni előle az izgatottságát és a felhevültségét. Barátnője könnyűszerrel átlátna rajta, akár az ablaküvegen. Isabella tőle teljességgel szokatlan módon csendesen ment végig a folyosón, és nemsokára becsukta maga mögött a szobája ajtaját. A falon keresztül Beth hallotta a szobalány hangját, aki segített az asszonyának levetkőznie. Aztán a lány távozott, és csend lett. Beth még mindig nem csillapodott le. Felajzott volt, a teste még mindig neheztelt rá, mert nem fejezte be, amit Iannel elkezdett. Attól tartott, a férfi ki fogja nevetni a javaslatáért, hogy

50

kezdjen vele viszonyt. Hált már ugyan férfival, és ismerte az orgazmus élményét, de Ian Mackenzie maga volt a romlás. És ez nagyon nem ugyanaz. A férfi arcán azonban, amint meghallotta, mit javasol neki, csak félmosoly jelent meg, aztán a pillanat törtrészéig ráemelte a tekintetét, és azt mondta: igen. Nem nevette ki, nem mutatott érdektelenséget, és nem is szörnyedt el. Mosolya lángra lobbantotta Beth testét. Most megfordult, hogy újabb izgatott kört tegyen meg a szobájában. A fal túloldaláról egyszer csak fojtott hangokat hallott, jól ismerte őket, még abból az időből, amikor Thomas, az ura meghalt. Amikor ő egyedül feküdt egyszerű szobájában Mrs. Barrington házában, és sírt. Összehúzta magán a pongyolát, kiment a folyosóra, és Isabella szobájának az ajtajához sietett. Kopogtatására nem kapott választ, ezért végül benyitott. A gázláng éppen csak pislákolt odabent, és halvány, sárgás fény töltötte be a szobát. Nyomasztóan. Beth felcsavarta a lángot. Isabella a pamlagon ült, és tenyerébe temette az arcát. Hosszú haja skarlátvörös függönyként omlott a hátára, és fuldokolva, keservesen zokogott. Beth leült mellé, és csillogó hajára tette a kezét. – Mi a baj, drágám? Isabella felkapta a fejét. Az arca könnyben ázott, és vörös foltok égtek rajta. – Menjen el! – Nem megyek. – Beth kisimított egy tincset a barátnője arcából. – Én is sírtam így, ilyen magányosan. Rémes dolog – mondta. Isabella ráemelte zöld, könnyes szemét, aztán átkulcsolta a nyakát. Beth magához ölelte, és simogatni kezdte a fejét. – Mac ott volt a bálon – zokogta Isabella. – Jóságos ég! – A grófnő mindkettőnket meghívott, mert kíváncsi volt, mi lesz, ha találkozunk. Szemét dög! Beth egyetértőn bólintott. – Mi történt? Isabella felemelte a fejét. – Mac egyszerűen nem vett rólam tudomást. Úgy tett, mintha nem vett volna észre, én pedig azt játszottam, hogy nem látom őt. – Isabellából sóhaj szakadt fel. – De Beth, annyira szeretem! – Tudom, drágám. – Gyűlölni akarom. Bárcsak tudnám! Annyira igyekszem, de nem megy. Általában jól viselem ezt a helyzetet, de ma este, amikor megláttam… Beth finoman ringatni kezdte a barátnőjét. – Tudom. – Nem tudhatja. Az ön férje meghalt, és ez nem ugyanaz. Ön tudja, hogy a férje szerette, és örökké ott fog élni a szívében. Nekem viszont, valahányszor megpillantom Macet, valósággal kést forgatnak meg a szívemben. Valamikor szeretett. Mielőtt minden elromlott. Az utolsó szó zokogásba fúlt. Beth magához szorította Isabellát, arcát az arcához simította, és sajgott érte a szíve. Szemében korábban is látta már a feszültséget, Macében pedig a fáradtság szülte keménységet. Nem tartozott rá, mégis azt kívánta, hogy jöjjenek rendbe közöttük a dolgok. Isabella megint felemelte a fejét, és megtörölte a szemét. – Mutatni akarok valamit. – Máskor, Isabella. Most pihennie kell. – Nem. Azt szeretném, hogy értsen.

51

Isabella felállt, lesimította a haját, és a szoba túloldalán álló szekrényhez ment. Kinyitotta, és egy kicsi, kelmébe bugyolált festményt vett elő. Odavitte az ágyához, áhítatosan letette rá, és kicsomagolta. Bethnek elállt a lélegzete. A képen Isabella egy feldúlt ágy szélén ült. Haja laza kontyban volt feltűzve, válláról kihívón egy lepedő omlott alá, de egyik tökéletes mellét szabadon hagyta. Két combja találkozásánál egy kevés göndör szőrzet villant elő. A festmény témája félreérthetetlen volt. Egy nő éppen felkel a szeretője ágyából. Az alkotást mégsem lehetett ízléstelennek vagy obszcénnak nevezni. Visszafogott árnyalatai elegánsan hűvösek voltak, az élénk színeket csupán Isabella vörös haja és néhány szál sárga rózsa képviselte. A szeretett nőt festette meg egy férfi, aki a feleségében a szeretőjét is látta. Ráadásul, legalábbis Beth megítélése szerint, a kép igen jól sikerült volt a fényeivel, árnyékaival, a megkomponáltságával, a színeivel. A kicsike vászon sok mindent megragadott. Jobb alsó sarkában lendületes aláírás állt: Mac Mackenzie. – Látja? – kérdezte Isabella csendesen. – Valóban zseni. Beth összetette a kezét. – Ez egyszerűen gyönyörű! – Mac az esküvőnk utáni délelőttön állt neki. A vázlatot még ott, a hálószobában készítette hozzá, aztán a műtermében festette meg. Összecsapott munkának nevezte, de azt mondta, hogy egyszerűen nem tudott megálljt parancsolni magának. – Igaza van. Mac valóban szerette önt. Isabella hangtalanul könnyezett. – Látnia kellett volna az első bálomon. Együgyű fruska voltam, Mac pedig a legdekadensebb férfi, akit valaha láttam. Nem is kapott meghívást abba a bálba, csak fogadásból „lógott be”, ahogy mondani szokás. Dacból táncoltam vele, mert azt mondta, biztosan nem merem megtenni. Ugratott és gúnyolt, a végén már meg tudtam volna fojtani. Értette a dolgát a nyavalyás. Úgy játszott velem, mint ügyes horgász a hallal. Tudta, hogy csak a hálójába kell kerítenie, és máris nyert ügye van. – Isabella nagyot sóhajtott. – És az volt. Még aznap éjjel feleségül mentem hozzá. Beth újra a képet nézegette. Mac számára bizonyára mókának indult az az este, de egészen másként végződött. A festmény egy ihletett ember alkotása volt, csupa gyöngédség és lágy szín. Egy szerelmes férfi műve. – Köszönöm, hogy megmutatta – mondta Beth. Isabella elmosolyodott. – Meg kell ismernie a Mackenzie-ket. Nagyon örülök, hogy felkeltette Ian érdeklődését, bár meglehet, rossz szolgálatot tettem önnek, kedvesem. Egy Mackenzie összetörheti azt, aki szereti. Legyen óvatos, drágám! Beth szíve hevesen kalapált. Megint odapillantott a Mac Mackenzie által szerelemmel megfestett, gyönyörű nőre a vásznon, és tudta, hogy ő már elkésett az óvatossággal. A találkozásuk után Beth egy hétig nem látta Iant. Várta, hogy üzenjen érte, ahogy megígérte, de nem kapott üzenetet. Elszántan visszafogta magát, hogy ne ugorjon azonnal talpra, valahányszor odalent megszólalt a csengő, vagy egy inast hallott közeledni a szobája felé. Megpróbálta elfojtani a csalódottságát, mert egyre csak teltek a napok, és Ian még mindig nem hallatott magáról. Ezernyi oka lehet annak, hogy nem jelentkezik. Legfőképpen a munkája tarthatja vissza, győzködte magát Beth. Isabellától tudta, hogy Ian intézi Hart politikai levelezését, és szerződéseket is átnéz neki. Minden szót megjegyez belőlük, és később, ha máshol megint előfordulnak bizonyos mondatok, kifejezések, amelyek fontosak lehetnek a bátyja számára, felhívja rájuk a figyelmét.

52

Ian matematikai képességei is rendkívüliek, és rajta tartja a szemét a Mackenzie fivérek befektetésein. Akár egy hamiskártyás, aki az asztalon fekvő összes lapot ismeri, félelmetes pontossággal tartja számon a piacok áringadozásait. Tíz év alatt, amióta kijött a magánszanatóriumból, közel duplájára növelte a Mackenzie-k amúgy sem csekély vagyonát. – Kicsit sem csodálkoznék, ha Hart ezért hozatta volna ki a szanatóriumból – magyarázta Isabella. – Meglehet, kissé igazságtalan vagyok, de úgy gondolom, hogy Hart túlságosan is igénybe veszi Ian rendkívüli agyát. Nem csoda, ha szegénynek gyakran fáj a feje. Beth ezt kicsit sem találta szépnek Harttól. Az is lehet persze, hogy Ian szeret a bátyjának dolgozni, bár neki ezt nem említette. És ez azt is megmagyarázhatja, hogy miért marad távol már egy teljes hete. Szombaton Isabella megint fergeteges bálba vitte a barátnőjét, ezúttal egy hercegnő fejedelmi otthonába. Beth olyan úriemberekkel táncolt, akik a ragadozók szemével néztek rá. Ha hiú és beképzelt lett volna, azt hihette volna, hogy elbűvölte azokat az urakat. Ő azonban okosabb volt ennél. Isabella sok bohém barátja élt költekezőbb életet, semmint azt a pénztárcájuk megengedte volna, és nekik éppen egy jókora bankszámlával rendelkező özvegyre lett volna szükségük. „Francia parasztok, akik előkelőnek szeretnének látszani”, húzta volna fel az orrát Mrs. Barrington. Nem szívelte a franciákat, csupán azért enyhült meg kissé velük szemben, mert a társalkodónője ereiben is folyt francia vér. Beth egy sarokban legyezgette magát egy gyors keringő után, amelyet az egyik ilyen úrral járt el. A férfi arról értekezett neki, hogy igencsak sokba kerül hintót és valamirevaló cselédséget tartani. – De másként nem megy, drágám, különben balféknek látják az embert. Betht végül egy inas mentette meg a társalgás folytatásától, mert egy levélkét adott át neki. Az asszony elnézést kert a pazarló úrtól, és széthajtotta a kis papírt. Azonnal látnom kell. Legfelső emelet, első ajtó. Ian. Beth pulzusa felgyorsult. Zsebre gyűrte a levélkét, és az ívelt lépcsőhöz sietett. A legfelső szinten meglátott egy süllyesztett, arannyal szegélyezett ajtót. Benyitott rajta, és egy díszes szobácskában találta magát, amelynek a közepén Ian Mackenzie állt. Kezében zsebórát tartott, és fel sem pillantott, amikor az asszony belépett. – Ian – szólította meg Beth elfúló hangon. – Mi történt? Baj van? A férfi összecsukta az órát, és a mellényzsebébe csúsztatta. – Csukja be az ajtót! Nincs sok időnk.

Nyolcadik fejezet Beth becsukta az ajtót, és nekivetette a hátát. Mire nincs időnk? – kérdezte. Jöjjön ide! – szólította fel Ian. Az asszony felfogta szatén báli ruháját, és tipegve a férfihoz indult. Tipegnie kellett, mert túlontúl szűk cipőjében megdagadt a lába, ráadásul most már a négy emelet megmászásától is fájt. Még nem tette meg teljesen a rövid utat az ajtótól, amikor Ian a kezénél fogva már kemény testéhez rántotta. Aztán még izmos karját is ráfonta. – Mit… – kezdte Beth, de a férfi csókkal hallgattatta el. Nyelve a nyelvével játszott, és felizzította benne a parazsat, ami nem hunyt ki az utolsó találkozásuk óta. Csodásan tudott csókolni, és az asszonynak csak nehezen sikerült elszakadnia tőle. – Ha nincs sok időnk, talán jobb volna, ha elmondaná, mi baj. – Miről beszél? – Az üzenetéről. – Beth elővette a zsebéből a kis papírt. – Ezt nem ön küldte?

53

Ian a cédulára pillantott, és borostyánszínű szemének tekintete egy pillanatra találkozott az asszonyéval. – De igen. – Miért? – Hogy idejöjjön. – Csak azért akart azonnal találkozni velem, hogy megcsókoljon? – Igen. Hogy folytassuk a viszonyunkat. – Itt? Most? – Miért ne? A férfi lehajolt, hogy megcsókolja az asszonyt. Ő megpróbált ellépni előle, de a cipősarka beleakadt a szőnyegbe, és végül Ian karjában kötött ki. A férfi elmosolyodott. Öröme egy zsákmányát éppen foglyul ejtő ragadozó öröme volt. Hevesen kalapáló szíve azt súgta Bethnek, hogy engedjen neki. – Idegen házban vagyunk – próbálkozott azért. – Igen – felelte Ian, de a hangja azt sugallta, hogy fütyül erre. Beth úgy képzelte, a hálószobájában fogják folytatni, amit a minap elkezdtek, miután ő megbizonyosodott arról, hogy senki más nincs a házban. Tilalmas és titkos kapcsolatot gondolt el, bár igazság szerint nem sokat tudott a pajzán liezonokról. – Bejöhet valaki – mondta. – És itt ágy sincs. Ian halkan felnevetett. Az asszony még soha nem hallotta nevetni, és tetszett neki ez a halk, rekedtes, sötét hang. A férfi az ajtóhoz ment, bezárta, aztán hátulról Bethre fonta a karját. – Nincs szükségünk ágyra. – A székek sem tűnnek igazán kényelmesnek. Ian az asszony nyakába fúrta az arcát. – Nincs hozzászokva ehhez. – Bevallom, ez az első viszonyom. A férfi belecsókolt az asszony nyakába, s a keze közben a derekáról a mellére vándorolt. Beth lehunyta a szemét, és a meleg tenyérnek feszítette magát. – Igaza van – suttogta. – Ez a helyzet ismeretlen számomra. Mit akar tenni? – Megérinteni magát. Megismerni – súgta Ian az asszony fülébe. – És azt is akarom, hogy maga is érintsen meg engem. Beth szíve nagyot dobbant. – Azt mondta, nincs sok időnk. – Nincs. – Akkor mit csináljak? Ian nyelve bejárta az asszony nyakát, amelyet szabadon hagyott ruhája mély kivágása. – Húzza fel a szoknyáját! Állva akarja? Beth nem volt biztos benne, hogy ez menni fog. Már csak azért sem, mert a fűzője szorosan a csípőjére simult. A fene esne ebbe az ostoba alsóneműbe! – futott át a fején. Ian megfogta az asszony szoknyáját, és elkezdte felhúz ni az alját. Beth is megmarkolta az anyagot, hogy segítsen Nem volt egyszerű feladat, és közben arra gondolt, ha tudta volna, hogy a férfi ezt tervezi, kevesebb alsószoknyát vesz fel. Hiúságában azonban azt akarta, hogy szép legyen a ruhája esése. Szerencsére ezt a darabot tánchoz tervezték, és legalább fenékpárna nem tartozott hozzá. Miközben Beth felfogta a szoknyarészt, Ian odahúzott asszony elé egy széket, és leült rá. Arca így egy vonalba került Beth selyembugyogójával, amely vadonatúj volt, elefántcsontszínű, igen vékony, és bájos kis virágokat hímeztek rá. Soha nem volt még ilyen kihívóan nőies alsóneműje, de Isabella ragaszkodott hozzá, hogy megvegye.

54

Ian sorra kioldozta a bugyogó szalagjait. Kezében a szoknyájával Beth nemigen tudta volna megakadályozni ebben, mégis halkan felsikoltott, amikor a férfi lehúzta róla a bugyogót. Aztán megérintette a lába között göndörödő szőrzetet, s neki azonnal forróság áradt szét a testében, és halk hang tört fel a torkából. – Gyönyörű – mormolta Ian. Beth alig kapott levegőt. – Örülök, hogy nem okoztam csalódást. – Azt ön soha nem tudna. Ian megfontolt hangja arról árulkodott, hogy komolyan vette az asszony frivolnak szánt szavait. Közben már le is hajolt hozzá, és száját megduzzadt szeméremajkára tapasztotta. – Átnedvesedett – mondta, és a lehelete ott simogatta Betht, ahol egyetlen férfi leheletének sem lett volna szabad egy idegen ház szalonjában. – Egészen átnedvesedett – tette hozzá, aztán kidugta a nyelvét, hogy az ízét is érezze annak, amiről beszél. Mindjárt holtan esem össze, gondolta az asszony. Mrs. Barrington kárörvendő képpel fogja őt várni a mennyország kapujában. „Így jár az, aki enged alantas kéjvágyának, leányom”, mondja majd. Bár az sem biztos, hogy egyáltalán megnyílik előtte a mennyország kapuja, ha enged az alantas kéj vágyának. „Sajnálom, Szent Péter, de nagyon-nagyon rég nem volt már részem egy férfi gyengédségeiben. Elvetted tőlem az én Thomasomat, nem gondolod, hogy cserében kijár nekem egy kis testi öröm?” Ian átfogta Beth jobb bokáját, és kihúzta a lábát a padlóra csúszott bugyogóból. Aztán az asszony egyik lábát feltette a székre, hogy széttáruljon a combja. Kezét a fenekére tapasztotta, miközben előrehajolt, és nyelve a nedves nyílásba siklott. Beth kis híján felkiáltott örömében. Nagyon rég volt már, hogy ez utoljára megtörtént vele. Titkon sajnálta azokat az asszonyokat, akik tehernek érzik, ha együtt kell hálniuk az urukkal, mert ő már tudta, mekkora öröm lehet ez. Csakhogy ennek az ismeretének másik oldala is volt. Azt is tudta, mit mulasztott el az egyedül töltött hosszú évek alatt. Ian tehetséges nyelve most végre megszüntette gyötrő hiányérzetét. Fél lába fent volt a széken, s ez a helyzet lehetővé tette a férfi számára, hogy annyira kitárja őt, amennyire csak akarja. És ő nagyon is akarta. Hüvelykujjai ugyanott izgatták, ahol a nyelve a mélységeit kutatta. Igaza volt, Beth valóban egészen átnedvesedett, és a férfi nyelve minden csepp nedvét felitatta. Sokáig részesítette ebben az édes kínban, és az asszony végül már nem bírta elfojtani a sikoltásait. Csípőjével ösztönösen körözni kezdett, és görcsösen markolta a szoknyáját. Zokogás tört fel belőle a gyönyörtől, amelyet sokáig megtagadott tőle az élet, és könny patakzott az arcán. Ian felemelte róla a fejét, és perzselő szemmel nézett rá. Bethnek olyan érzése volt, mintha zuhanni kezdett volna egy feneketlen mélységbe, de a férfi elkapta, az ölébe vonta, erős karja biztonságába. – Fájdalmat okoztam? – kérdezte. Az asszony a vállába fúrta az arcát, és megcsapta kellemes illata. – Nem. Csodálatos volt. – Akkor miért sír? Beth felemelte a fejét. – Mert azt hittem, már sosem lesz részem ilyen gyönyörben – felelte. Kezét a férfi arcára tette, hogy magára irányítsa a tekintetét, de nem járt sikerrel. – Köszönöm. Ian bólintott, és arcára visszatért a zsákmányának örvendező ragadozó vigyora. – Szeretné újra átélni azt a gyönyört? Beth összeszorította a száját, a mosolyát azonban így sem tudta elfojtani. – Igen, kérem – válaszolta.

55

Ian leültette a székre, és letérdelt elé. Széttárta a combját, megint közé hajolt, és megmutatta, hogy eddig csupán ízelítőt adott neki tehetséges szája tudásából. – Hol volt ilyen sokáig, drágám? – kérdezte Isabella, és szoknyái hangosan susogtak, miközben behúzta Betht a bálterembe. – Nagyon furcsa a tekintete. Mit művelt? – kérdezte, és hangjából rosszallás csendült ki. Beth megpillantotta Iant a bálterembe vezető, márvánnyal borított folyosón, és elvörösödött. Pirulása nem kerülte el Isabella figyelmét, és felcsillant a szeme. – Iannel csókolózott, igaz? Drágám, ez csodálatos! Beth nem válaszolt. Tudta, ha megszólalna, egész testét újra lángnyelvek nyaldosnák. „Ez én volnék, Beth Ackerley? – kérdezte magától gondolatban. – Talpig szaténban és gyémántokkal ékesítve én folytatok bűnös viszonyt Párizs legdekadensebb férfijával?” Gyerekkora éhezéssel telt napjaira gondolt, a mocskos utcákra, a girhes gyerekekre, a részeg férfiakra, a csüggedt cs megviselt asszonyokra. Álmában sem jutott eszébe, hogy ekkora fordulatot vehet az élete. Ian egy másik úrral beszélgetett éppen, aztán vele együtt megfordult, és visszaindult a sötét folyosón. Természetesen nem fog bejönni a bálterembe. Utálja a tömeget. Beth elfojtotta a hirtelen rátört csalódottságot. Nem várhatta el Iantól, hogy táncoljon vele. A férfi azt is mondta neki, hogy nem képes a szerelemre, és senkinek nem tudná odaajándékozni a szívét. Beth ettől csak még ostobábbnak érezte magát. Folytatta a könnyed csevegést Isabellával és a barátnőivel, de a figyelme egyre-másra a folyosóra terelődött. Ian azonban nem jelent meg ott újra. Sűrű köd szállt alá, mire Beth és Isabella jóval később végül elhagyta a hercegnő házát. Miközben a járdán megtették a néhány lépést Isabella várakozó hintójáig, Beth a lámpaoszlopok közötti félhomályban egy férfit látott meg. Ő is elkapta az asszony pillantását, aztán megfordult, és elsétált. A lámpa pár másodpercig megvilágította sűrű, kusza bajszát. – Mrs. Ackerley! Beth hirtelen megállt, és a hang felé fordult. A bál utáni délelőtt a Tuileriák kertjében sétált, fölötte a palota kiégett romjai komoran arra az erőszakra emlékeztettek, amelyet ennek a szépséges helynek kellett elszenvednie a forradalom viharában. Katie duzzogott, mert az asszonya a hosszú éjszaka után ilyen korán óhajtott sétát tenni. Isabella még mélyen aludt, de Beth tetterősnek érezte magát, és nyughatatlan is volt. – Divatos hölgyek sose kelnek föl déli tizenkettő előtt morogta Katie. – Aszittem, most mán maga is divatos. – Hallgass, Katie! – mondta Beth. Társalkodónőjét előreküldte, aztán megvárta, hogy odaérjen hozzá az a fekete ruhás, magas férfi, aki az előbb a nevén szólította. – Nos? – kérdezte tőle, miután Katie hallótávolságon kívülre került. – Tudom, hogy követ, felügyelő. Miért? – Csak a kötelességemet teljesítem. A feltámadt szél a folyó felől a víz dohos szagát és a Notre-Dame harangjainak kongását hozta magával. – Tudják a Scotland Yardnál, hogy maga Párizsban van, és olyan gyilkossági ügyekben folytat nyomozást, amelyektől eltiltották? – kérdezte Beth. – Szabadságot vettem ki. Turista vagyok Párizsban. – Gondolom, akkor letartóztatni sem fog senkit. Fellows megrázta a fejét. Mogyoróbarna szemének tekintete kemény volt. – Ha okot látok valakinek a letartóztatására, a megfelelő csatornákat fogom igénybe venni. Tájékoztatom a francia titkosrendőrséget, és mindenben a segítségükre leszek. Beth hideg pillantást vetett a felügyelőre.

56

– Már megmondtam magának, hogy nem kémkedem a barátaim után. – Nem azért vagyok itt, hogy ezt megint szóba hozzam. – Mert tudja, hogy hasztalan tenné? – Mert most már tudom, hogy maga tisztességes, Mrs. Ackerley. Ami a származása ismeretében igencsak meglepő. – Már kifejtette erről a véleményét. De ne felejtse el, hogy édesanyám finom nevelést kapott, csak szerencsétlenül választott, amikor férjhez ment. – Igen, tájékozódtam, és találtam is egy Hilton Yardley nevű vidéki földbirtokost Surreyben. Igen tiszteletreméltó angol úr volt. Belehalt a bánatba, miután a lánya feleségül ment egy kétes származású békazabálóhoz. – Nem így volt. Májbajban halt meg, és csak négy évvel később – mondta Beth. – Erre persze maga azt fogja mondani, hogy az alkoholizmusát az a sokk okozta, amelyet azért kellett kiállnia, mert édesanyám hozzáment apámhoz. – Ehhez kétség sem fér – felelte Fellows szárazon. Beth sarkon fordult, és szapora léptekkel továbbindult, de a felügyelő könnyűszerrel beérte. – Másról akarok beszélni magával, Mrs. Ackerley. – Bármi is az, nem vagyok kíváncsi rá. – Ez most érdekelni fogja. Beth olyan hirtelen állt meg, hogy lábát harangként lengte körül a szoknyája. Keményen megmarkolta a napernyőjét, és dühösen a felügyelőre villantotta a szemét. – Jól van, mi az? – kérdezte. Fellows tetőtől talpig végigmérte. Tekintete sóvár volt, már sértően az. – Mrs. Ackerley, jöjjön hozzám feleségül!

Kilencedik fejezet Beth szótlanul meredt Fellows felügyelőre, de végül megértette, hogy nem tréfának szánta, amit mondott. – Hogyan, kérem? – Mrs. Ackerley, jöjjön hozzám feleségül! – ismételte meg a férfi. – Tisztességes ember vagyok, van állásom, rendes jövedelmem, bár tudom, hogy a pénz miatt önnek már nem kell aggódnia. Viszont nagyon is veszélyes vizeken jár. – Attól fél, hogy elsüllyedek? A felügyelő megfogta az asszony könyökét. Erős keze volt, akárcsak Iannek. – A Mackenzie-k a mélybe fogják rántani. Gondoljon arra, mit tettek Lady Isabellával! Ártatlan első bálozó volt, és ma már nem akar tudni róla a családja. Maga alacsonyabb helyet foglal el a társadalomban, és ha elveszti a köztiszteletet, semmije sem marad. A pénze, bármilyen sok is legyen belőle, akkor már nem fog számítani. Fellows szavai őszintének tűntek. Őszintesége mögött azonban még valami megbújt, olyan éberség, amelyet Beth nem tudott hova tenni. – Ennél jobb ajánlatot nem fog kapni – folytatta a férfi. – Láttam, hogy futnak itt maga után a vagyonára szemet vetett dzsigolók. Tönkre fogják tenni. Engem nem érdekel a pénze. Szeretem a munkámat, továbbra is a Scotland Yardnál akarok dolgozni, és ott kívánok egyre feljebb jutni a ranglétrán. Beth úgy szorította a napernyőjét, hogy a végén már fájt a keze. – Elképeszt, felügyelő. Miért aggódik ennyire a jó híremért? – kérdezte. A mogyoróbarna szempárból valódi düh áradt.

57

– Mert a Mackenzie-k mindent elpusztítanak, amihez hozzáérnek. Azok a hölgyek, akik kapcsolatba kerültek velük, mind rosszul jártak. Én legalább az egyiküket szeretném megmenteni. – Az egyiküket? – kérdezte Beth éles hangon. – Mások is voltak? – Nem ismeri a történeteket? Fellows szeme felcsillant. Lerítt róla, hogy beszélni akar, Betht pedig kíváncsisággal sújtotta az ég. – Rendben van, felügyelő, meghallgatom – mondta. – Tudom, hogy hiába is ellenkeznék. – Hart és Cameron Mackenzie feleségéről van szó. Hart egy csitrit vett feleségül, egy őrgrófnő leányát. Ez azt követően történt, hogy egy másik lány elhagyta. Valószínűleg azért, mert idejében észhez tért. Azt a szegény jószágot viszont, akit őkegyelmessége nőül vett, Hart Mackenzie minden jel szerint terrorizálta. Bezárta egy nagy skóciai házba, és soha többé nem engedte ki onnan. A fiatal teremtés belehalt abba, hogy megpróbálta az urát megajándékozni a vágyott örökössel. Azt beszélik, a herceg öt perc alatt temettette el a családi kriptában, aztán visszament a tucatnyi szeretőjéhez. – Nagyon biztos abban, hogy helytállók az értesülései. – Megvannak a forrásaim. A herceg azóta nem hajlandó a megboldogult feleségéről beszélni. Senkinek sem szabad emlegetnie, mert megtiltotta. – Talán bánatában. Fellows felhorkant. – Aligha. Kegyed talán boldog-boldogtalannak megtiltotta a férje halála után, hogy kiejtsék a nevét, Mrs. Ackerley? – Nem. – Beth arra gondolt, milyen üres lett az élete, miután Thomas elment. – Igaza van. Nem akartam, hogy az emberek elfeledjék. Ellenkezőleg, azt akartam, hogy mindenütt elhangozzék a neve. Thomas Ackerley jó ember volt. – Látja? Lord Cameron felesége ugyancsak tragikus körülmények között halt meg, noha sokkal életrevalóbb volt, mint Hart neje. Lázadó természet volt, és a saját családja sem bírt vele. Később azonban, miután világra hozta a fiát, megtébolyodott. Késsel támadt az újszülöttre és Lord Cameronra. Senki sem tudja pontosan, mi történt abban a szobában. Amikor viszont Lord Cameron kijött onnan, az arcán vágás húzódott, a felesége pedig holtan feküdt a földön. Beth elsápadt. – Ez rettenetes – suttogta. Az operában ő maga is látta azt a sebhelyet Cameron arcán. – Az – helyeselt Fellows. – Ha nyugtot hagytak volna azoknak a hölgyeknek, ma is élnének. – Barátja volt valamelyikük? – kérdezte az asszony. – Azért üldözi a családot, hogy bosszút álljon értük? A felügyelő meglepődött. – Nem, nem ismertem őket. Rangban magasan fölöttem álltak. – A Mackenzie-k azonban bántottak valakit, aki fontos önnek. Fellows arckifejezése elárulta Bethnek, hogy fején találta a szöget. – Ők annyi mindenkit bántottak, hogy valószínűleg már mindegyikük nevére sem emlékeznek. – És maga ezért Ianre akarja kenni a High Holborn-i gyilkosságot. – Ő követte el, Mrs. Ackerley. Emlékezzék a szavaimra! Ian Mackenzie-t nem lett volna szabad kiengedni abból a szanatóriumból. Tébolyodott, és én bizonyítani fogom, hogy ő ölte meg Sally Tate-et és Lily Martint. Örök időkre becsukatom. Rászolgált.

58

A felügyelő arca kivörösödött, és remegett a szája. Haragja láthatóan mélyen gyökeredzett, és évek óta forrt már benne. Ez felkeltette Beth kíváncsiságát. Mivel haragíthatta magára a Mackenzie család annyira a felügyelőt, hogy eltökélten tönkre akarja tenni őket? – találgatta. Háta mögül egyszer csak hangos kiabálást hallott, s amikor megfordult, Ian Mackenzie magas alakját látta feléjük futni. Kezében sétapálca volt, és minden lépése tomboló dühről árulkodott. Fejéről a szél éppen akkor fújta le a kalapját, amikor megragadta Fellowst, és elrántotta Beth mellől. – Megmondtam, hogy tartsa magát távol tőle – mennydörögte. – Ian, ne! A legutóbb a lord csak istenesen megrázta a felügyelőt, aztán ellökte magától. Most viszont torkára fonta erős kezét, és nem eresztette. – Hagyja őt békén, vagy megölöm! – fenyegette meg a felügyelőt. – Magától igyekszem megmenteni, maga mocsok! Ian olyan dühödt kiáltást hallatott, hogy Beth ijedten hátrált egy lépést. – Ian! – A gyepen át Mac Mackenzie rohant oda hozzájuk, és megragadta az öccse karját. – Curry, segíts, az istenedet! A sovány, szálkás inas megmarkolta Ian karját, de a kép, amelyet nyújtottak, olyan volt, mintha egy öleb próbált volna kidönteni egy fát. Mac az öccse fülébe ordított, ő azonban rá se hederített. Körülöttük tömeg gyűlt össze. Délelőtti sétájukat végző előkelő párizsiak, kisdedeket levegőztető dadák és koldusok jöttek közelebb, hogy megbámulják a parkban dulakodó bolond angolokat. Mac fennhangon káromkodott, és végül sikerült lefejtenie az öccse kezét Fellows nyakáról. A kiszabadult felügyelő térdre esett, de mindjárt fel is ugrott. Nadrágján foltokat hagyott a vizes fű, torka vörösre színeződött, a gallérja elszakadt. – Elkaplak – morogta habzó szájjal. – Istenemre, a hóhér kötelén fogsz lógni, mielőtt még felfognád, mi történik veled. Elpusztítalak, és a bátyád képébe taposok, amikor majd irgalomért könyörög. – Rohadj meg! – ordította Ian. Beth szája elé kapta a kezét. Katie elképedten bámulta, mi történik, miközben Curry és Mac a derekánál fogva elvonszolta Iant, akinek már lila volt a feje, és könny patakzott a szeméből. Köhögés tört rá, mire Curry ököllel szegycsonton ütötte. – Hagyja abba, főnök! – mondta az inas. – Abba köll hagynia, különben nem szí többet szabad levegőt. Visszakerül abba a földi pokolba, és soha nem lássa viszont a testvéreit. De ami még rosszabb, engem is bedugnak oda maga mellé. Ian megint köhögni kezdett, de még mindig küzdött, mint egy vad, amelyik nem érti, hogy legyűrték. Mac elébe lépett, és két keze közé fogta az arcát. – Ian, nézz a szemembe! – mondta. Öccse elrántotta a fejét, hogy kitérjen a tekintete elől. – Nézz rám, az istenedet! – ismételte meg Mac. Erővel maga felé fordította az öccse fejét, és felhúzta a szemhéját, hogy tekintetének találkoznia kelljen az övével. Ian felhagyott az ellenkezéssel. Levegő után kapkodott, az arcán könnyek csillogtak, de elcsöndesedett, és valósággal megbabonázva nézett Macre. Ő már nem szorította olyan erősen, és Bethnek feltűnt, hogy neki is könnyes a szeme. – Jól van. Most már rendben leszel – mondta Mac. Szorításából simogatás lett, aztán előrehajolt, és homlokon csókolta a testvérét. Ian zihálva szedte a levegőt. Félrefordult, és a parkon át a semmibe nézett. Curry még fogta a két karját, de ő hirtelen lerázta magáról, aztán elindult az út szélén várakozó hintó felé. A kocsis ott állt a fogat mellett, a lovakat tartotta, és felindultnak tűnt. Beth úgy sejtette, a fivérek éppen itt haladhattak el, amikor Ian meglátta őt a rendőrfelügyelővel, és kiugrott a kocsiból.

59

Az asszony csak most vette észre, hogy a két fivér gyűrött estélyi öltözéket visel, Ian ugyanazt, amelyben előző este volt. Vagyis nem korán keltek, hanem csak most tarthattak haza az éjszakai tivornyázásból. Ian futó pillantást sem vetett Bethre. Curry felvette a földről a gazdája kalapját, leporolta, aztán Ian után indult. Mac közben a felügyelőhöz fordult, a tekintete jéghideg volt. – Menjen vissza Londonba! Ha még egyszer meglátom itt, úgy elverem, hogy soha többé nem áll lábra – mondta. Fellows nehezen lélegzett, és a torkát dörzsölgette, de nem ijedt meg. – Hiába rejti Lord Iant a herceg háta mögé, én mindenképpen el fogom kapni. Ettől tart, mi? Mac ingerülten felmordult. Beth szinte már látta az újabb erőszakos jelenetet ebben a békés, napsütötte parkban, és gyorsan a két férfi közé lépett. – Tegye, amit Mac mond! – kérte a nyomozót. – Nem okozott máris elég bajt? Fellows az asszonyra szegezte mogyoróbarna szemét. – Még egy utolsó figyelmeztetés, Mrs. Ackerley – mondta. – Ne kösse össze ezekkel a sorsát! Ha megteszi, nem leszek irgalmas. – Nem hallotta, mit mondott az asszonyom? – tette csípőre a kezét Katie. – Tűnjön el, vagy hívom a rendőröket. Az vóna csak a móka! Ahogy a Scotland Yard hekusát lekapcsolják a francia zsaruk – nevetett fel. Mac a lány vállára tette a kezét, és Beth felé fordította. – Vidd haza az asszonyodat, és tartsd otthon! Mondd meg a… A másik hölgynek mondd meg, hogy vigyázzon jobban Mrs. Ackerley-re! Katie már szóra nyitotta a száját, hogy visszabeszéljen, de Mac pillantása elhallgattatta. – Igaza van az úrnak, asszonyom – mondta alázatosan. – Az lesz a legjobb, ha szépen hazamegyünk. Beth még egy pillantást vetett Ian távolodó hátára, aztán Macre emelte a tekintetét. – Sajnálom – mondta elszoruló torokkal. Mac nem válaszolt. Beth levegőnek nézte a felügyelőt, és hagyta, hogy Katie elvezesse a rue de Rivoli felé. Mac tekintetét mindvégig a hátában érezte, amire azonban visszanézett, Ian már a kocsiban ült, és másfelé nézett. Egyszer sem pillantott Bethre, ő pedig lassan továbbindult Katie-vel. A ragyogó parkot csak a könnyein át látta. – Elveszítettem őt, ugye? – kérdezte Ian rekedten. Mac ledobta magát az öccse mellé a kocsiban, és becsapta ajtót. – Soha nem is volt a tiéd – válaszolta. Iant újra hatalmába kerítette a jól ismert zsibbadtság, miközben a hintó elindult velük. A halántékát dörzsölgette, mert a dühroham előhozta a fejfájását. A fene enné meg a benne lakozó démont! Megint elszabadult, amikor azt kellett látnia, hogy Fellows megérinti Betht, az asszony pedig, és ez még rosszabb volt, szó nélkül tűrte ezt. Ian egyetlen vágya az volt, hogy megragadja Fellows nyakát, és megszorítsa. Éppen úgy, ahogyan apa… Mac felsóhajtott, és megzavarta az öccse gondolatait. – Mackenzie-k vagyunk. Számunkra nem létezik boldog befejezés. Ian a keze fejével megtörölte a szemét, de nem válaszolt. Mac egy pillanatig szótlanul fürkészte az arcát. – Sajnálom. Azonnal be kellett volna csomagoltatnom azzal a szeméttel, amikor szóltál, hogy itt van Párizsban. Ian hátradőlt az ülésen. Agyában egymást kergették a gondolatok, és annyi szó torlódott össze a fejében, hogy már csak hallgatni tudott. Kinézett az ablakon, de az elsuhanó utcák helyett Betht látta az üvegben tükröződni, a fehér kezét, amint elszörnyedve gyönyörű arca elé kapta.

60

– Sajnálom – ismételte meg fáradtan Mac. – A fene enné meg, Ian, annyira sajnálom! – kiáltotta. Még mindig fogta az öccse karját, és most még vállára is hajtotta a fejét. Ian világosan érezte a fivére keserűségét, de nem tudott megmozdulni, hogy viszonozza az érintését, és vigasztaló szavakat is hiába keresett. Mac nem úgy élt, ahogy azt Beth gondolta. Szegényes lakást bérelt a Montmartre kerületben, mindössze két szobát egy ház első emeletén, és műtermet a legfelső szinten. Beth nem ilyennek képzelte el egy gazdag angol arisztokrata otthonát. Az ajtót egy ökölvívó alkatú, acélszürke hajú, szigorú tekintetű és barna szemű férfi nyitotta ki neki. Ó riadtan hátrált egy lépést, és magához szorította a retiküljét. Ilyen fickókat birkózóversenyeken vagy kocsmai verekedésekkor látni, és nem úgy, hogy inasnak öltözve ajtót nyitnak Párizsban. És mégis ő volt Mac komornyikja. Beth már hallotta Isabellától, hogy a négy fivér az utcán szedte fel a nem mindennapos inasokat, s ezzel nemcsak sok időt takarítottak meg maguknak, hanem az ügynökségek közvetítési díját is. Curry korábban zsebtolvaj volt, Bellamy ökölvívó, Cameron komornyikja roma, Harté pedig egy állásából elbocsátott londoni banktisztviselő. Bellamy bandita arcáról eltűnt a gúnyos vigyor, amikor Beth megmondta neki, kicsoda. Az inas ezután szinte már udvariasan irányította fel a legfelső emeletre. Az egész szintet a műterem foglalta el, s két hatalmas tetőablak nyílt a szürke párizsi égboltra. A panoráma viszont lélegzetelállító volt. A háztetők és a lejtős domboldal között a síkságon elterülő városra lehetett látni, a távolban pedig felhőkbe burkolózó hegyekre. Mac egy létra tetején ült egy hatalmas vászon előtt, haját vörös kendővel kötötte be, és ettől úgy festett, mint egy cigány. Kezében hosszú ecsetet tartott, és komoran meredt a vászonra. Festékpöttyök virítottak a kezén, az arcán, a köpenyén és körötte a földön. A két és fél méteres vásznon egy oszlop és egy telt, meztelen nő vázlatát lehetett látni. Mac a nő legbecsesebb testrészeit éppen csak eltakaró lepel megfestésére próbált összpontosítani, modellje azonban állandóan izgett-mozgott. – Nem maradnál végre nyugton? – dörrent rá. A modell meglátta Betht, és abbahagyta a fészkelődést. Mac hátrapillantott a válla fölött, és ő is megdermedt. A műterem mélyéből Ian lépett elő. Haja kócos volt, mintha sokszor beletúrt volna, vagy talán a halántékát dörzsölgette, mint oly gyakran. Aranyszeme Bethre villant, aztán hátat fordított neki, és kinézett az ablakon. Az asszony megköszörülte a torkát. – A szállodája portása mondta, hogy itt találom – mondta Ian hátának. Ian nem fordult meg. – Cybele – szólalt meg Mac –, menj le, és szólj Bellamynak, hogy adjon neked teát. A modell felvisított, mielőtt erős akcentussal tiltakozni kezdett. – Én nem menni közel Bellamynak. Nagyon félek tőle. Mindig néz úgy rám, mintha kezét akarná fonni rá torkomra. – El nem tudom képzelni, miért – morogta Mac, de Beth közbeszólt: – Semmi baj. Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Mindkettőjüktől. – Mi az ördögért kell bocsánatot kérnie? – kérdezte Mac. – Fellows volt a hibás, hogy az ördög vinné akárhova! Megmondták neki, hogy maradjon távol tőlünk. Beth az ablakhoz ment, és kesztyűs kezével erősen markolta a retikülje fülét. – Igaza volt, Ian – mondta halkan, és a férfi mozdulatlan arcának tükörképét nézte az ablakon. – Ott kellett volna hagynom a felügyelőt, és nem engednem, hogy bogarat ültessen a fülembe. De nem hagytam ott, mert olyan dolgokra voltam kíváncsi, amelyekhez valójában semmi közöm. Mrs. Barrington gyakran mondogatta, hogy javíthatatlanul kíváncsi vagyok, és

61

jól mondta. Nem volt jogom ahhoz, hogy a családjuk után kémkedjem. Mélységesen sajnálom. – Ó, de bájos! – vigyorgott Cybele. Mac lejött a létráról, pongyolát dobott oda a modelljének, aztán fülön fogta, és kicipelte magával a szobából Cybele hangosan visított, és franciául szentségelt. Ajtócsapódás rázta meg a falakat, aztán teljes csend lett. Beth a megkezdett festményt nézegette, miközben megpróbálta összeszedni a gondolatait. A képen a nő egy lába előtt fekvő kádra nézett le. Most léphetett ki belőle, amit vízcseppek jeleztek a földön. Hátához kis kendőt tartott, mintha törülközne. A festmény érzéki volt, mint az is, amelyet Isabella mutatott Bethnek. Ő azonban rögtön felfedezte a két mű között a különbséget. Ezen a képen a nő csupán tárgy volt, színes húsfolt. Éppen annyira nem személy, mint a kád a lábánál, vagy mögötte az oszlop. Az Isabella festményén látható nő viszont Isabella volt. Mac a feleségét festette meg, minden ecsetvonása szeretettel készült, minden árnyékot gondosan helyezett el. Ennek a fürdőző nőnek bárki lehetett volna a modellje, míg Isabella képén a nő ő maga volt, senki más. Beth elfordult a festőállványtól, és a szobormereven álló Ianre nézett. – Ajándékot hoztam önnek. A férfi nem mozdult. Az asszony kinyitotta a táskáját, és egy kis dobozt vett elő. – Akkor láttam meg, amikor Isabellával vásárolni voltunk. Ön jutott eszembe róla, és megvettem. Ian továbbra is üres tekintettel meredt a semmibe. Széles válla visszatükröződött a piszkos ablaküvegben. Beth az ablakpárkányra tette a dobozkát, és elfordult. Ha Ian nem akar beszélni vele, akkor nem is fog. Nincs mit tenni. A férfi az ablakra tette a tenyerét, de továbbra sem nézett az asszonyra. – Hogyan lehetne önt bármiben is hibáztatni? – kérdezte. Beth elengedte a szoknyáját, amelyet azért fogott fel, hogy távozzon. – Ha tegnap a parkban nem állok szóba a felügyelővel, ön nem látta volna meg. Már akkor ki kellett volna dobnom, amikor eljött Isabella házába, és gonosz módon vádaskodni kezdett. Csakhogy én sokkal kíváncsibb vagyok, mint kellene. Mindkét alkalommal hallani akartam Fellows mondandóját. Ian végre az asszony felé fordította a fejét, de a kezét az ablakon hagyta. – Ne védjen engem! Mindenki azzal próbálkozik. Beth odament a férfihoz. – Hogy tudnám én megvédeni? Helytelen volt kíváncsiskodnom, de bevallom, beszélni akartam a felügyelővel, hogy minél többet megtudjak önről. Akár még Fellows hazugságait is. – Nem hazugságok. Ott voltunk. – Jól van, akkor Fellows változatát akartam hallani az igazságról. Az ablakon ökölbe szorult az egyik kéz. – Mesélje el, mit mondott önnek! Mindent. Ian tekintete Beth száján állapodott meg, miközben a szavait várta. Az asszony elmesélte, mit mondott neki Fellows, és váratlan házassági ajánlatát sem hagyta ki. A felügyelőnek az ő apjáról alkotott elméletét azonban megtartotta magának. Tudta, hogy egyszer majd magyarázattal kell szolgálnia Iannek, de nem most. Amikor a házassági ajánlathoz ért, Ian megint az ablak felé fordult. – Igent mondott neki? – akarta tudni. – Dehogy! Ugyan miért akarnék feleségül menni Fellows felügyelőhöz? – Mert tönkre fogja tenni, ha nem megy hozzá.

62

– Azt próbálja meg! – felelte Beth büszke mosollyal az ajkán. – Nem vagyok üvegházi virágszál, amit óvni kell Én is tudok egyet-mást a világról. Mrs. Barrington elismerése, az örökség, amelyet nekem juttatott, sokat javított a helyzetemen. Nem az a lány vagyok már, aki dologházban élt, és nem is csak egy szegény lelkész özvegye. A gazdagok sok mindent megengedhetnek maguknak. Ez persze valójában visszataszító. Az asszony kifogyott a levegőből, és csak most döbbent rá, hogy Ian egy szót sem érthet abból, amit ő elhadart. – Elnézését kérem. Néha elragadtatom magam, kivált akkor, amikor ideges vagyok. Mrs. Barrington gyakran figyelmeztetett erre. – Mi az ördögért emlegeti állandóan Mrs. Barringtont? Beth felkapta a fejét. Ian kezdett hasonlítani önmagára. – Nem tudom. Azt hiszem, nagy hatással volt rám, a nézeteimre. A férfi nem válaszolt. Felvette az ablakpárkányról a kis csomagot, és erős ujjaival könnyűszerrel eltávolította róla a papírt. Kinyitotta a fadobozkát, belepillantott, majd kivette belőle a stilizált indákkal díszített, dombornyomásos arany dísztűt. – A hajtókájára – mondta Beth. – Bizonyára tucatnyi hasonló darabja van, de én ezt nagyon szépnek találtam. Ian úgy meredt a tűre, mintha sosem látott volna még ilyet. – A hátoldalára szöveget is gravíroztattam – tette hozzá az asszony. Ian megfordította a kis ékszert, és felcsillant a szeme, miután elolvasta a vésést, amelyen Beth sokáig törte a fejét a boltban. Iannek barátsággal, B. – Tűzze fel rám! – mondta a férfi. Beth remegő kézzel eleget tett a felszólításnak. Ian testét keménynek érezte a zakója alatt, és pár pillanatig mellkasán hagyta az ujjait. – Megbocsát nekem? – kérdezte. – Nem. Az asszony szívverése felgyorsult. – Túl sokat reméltem. – Nincs mit megbocsátanom. – Ian akkora erővel szorította meg az asszony kezét, hogy majdnem összetörte. – Azt hittem, el fogja hagyni Párizst, miután látott a parkban. – Nem tehettem. A bátyja még nem adott nekem rajzórákat. A férfi homloka ráncba szaladt. – Csak tréfáltam – javította ki Beth sietve a hibáját. Ian homlokán mélyebbek lettek a ráncok. – Miért maradt ott? – Tudni akartam, jól van-e. A férfi elnézett Beth mellett. – Végignézte – mondta. Az asszony visszagondolt Ian dühtől vöröslő fejére, rekedt szitkozódására, ökölbe szorított kezére, és arra, ahogy a bátyja és Curry megpróbálták lefogni. – Többnyire nem tör rám – folytatta a férfi. – De amikor azt láttam, hogy az az alak megérinti magát, újra fellobbant bennem, akár a tűz. Megijesztettem önt. – Valóban – felelte Beth. Igen, Ian megijesztette, de nem úgy, ahogy ő értette. Részegen Beth apja is hajlamos volt erőszakos dühkitörésekre, és olyankor ő elrejtőzött valahol, amíg az apja ki nem rohant a házból. Ian elől nem akart elmenekülni. A felügyelőt talán meg is ölte volna, ha nem akadályozzák meg benne, ehhez kétség sem fért. Beth azonban attól nem félt, hogy őt is bántani fogja. Egészen biztos volt benne, hogy azt nem tenné meg. Inkább attól tartott, hogy magában tesz kárt, vagy letartóztatja egy arra járó rendőr.

63

Az asszony Ian keményített ingmellére fektette az arcát. – Azt mondta, ne védjem magát, de én nem szeretném, ha baja esne. – Nem akarom, hogy hazudjon miattam – mondta a férfi. – Hart hazudik miattam. Mac és Cam hazudnak, Curry hazudik. – Ez már-már úgy hangzott, mint az igeragozás. Én hazudok, te hazudsz, ő hazudik… Ian hallgatott, és Beth felnézett rá. – Én őszinte ember vagyok. És mindig is az leszek. Megígérem. A férfi ujjai megsimogatták az asszony arcát. Ő eszelős vágyat érzett arra, hogy életben tartsa a beszélgetést. – Nagyon kövérek a felhők. Lehet, hogy esni fog. – Az jó. Akkor sötét lesz a festéshez, és Mac hazaküldi ezt az ostoba lányt. – Nem a szeretője, igaz? – Beth szája elé kapta a kezét. – Jaj nekem, nem tudom abbahagyni a kérdezősködést! Nem kell válaszolnia. – Nem a szeretője. – Értem. – Az asszony habozott. – És mi szeretők vagyunk? – A dísztűn az áll: barátsággal. – Csak azért, mert szörnyen zavarban voltam az ékszerész előtt, és nem mertem vele rávésetni, hogy „Szerelmemnek”. Ráadásul Isabella is ott állt mellettem. Ian sokáig hallgatott, és Betht nézte, de közben kerülte a pillantását. Tekintete ide-oda csapongott, és sehol sem tudott megállapodni. – Mondtam már, hogy képtelen vagyok a szerelemre – szólalt meg végül. – Ön viszont már megismerte. Beth szíve hevesen kalapált. – Gondolja? – A férjével. Miért akarhat mindenki Thomas Ackerley-ről beszélni? – Ez igaz. Nagyon szerettem – felelte az asszony. – És milyen volt? – Ian olyan halkan beszélt, hogy az asszony alig hallotta a szavait. – Mesélje el, Beth, milyen érzés a szerelem. Meg akarom érteni.

Tizedik fejezet Ian aranyszemében tűz izzott, miközben várta, hogy Beth elmagyarázza neki a világ titkait. – A szerelem az elképzelhető legistenibb dolog – próbálkozott az asszony. – A legistenibb? Nem hitoktatásra kérem. Húsról és vérről akarok hallani. A szerelem olyan, mint a vágy? – Egyesek úgy gondolják. – De ön nem. Betht izzadság verte ki, noha a nap hevét felhők tompították. Ian Mackenzie megválaszolhatatlan kérdést tett fel neki. Ő mégis úgy érezte, hogy tudnia kellene a választ. Azért, mert ezt egyszerűen mindenki tudja. Kivéve Iant. – Része a vágy is – mondta lassan. – Egy másik test szeretete. De a másik szívének és gondolkodásának a szeretete is, s minden csacskaságé, amit ő tesz, bármilyen képtelenség legyen is az éppen. Tündöklőbb lesz számunkra a világ, amikor az a másik belép a szobánkba, és elkomorul, amikor kimegy. Együtt akarunk lenni azzal, akit szeretünk, hogy láthassuk, megérinthessük, hallhassuk a hangját, de a boldogságából is részt kérünk magunknak. Ez persze önzés, bár nem egészen az.

64

– Vágyat és sóvárgást én is érzek. Gyönyörűnek találom önt, és kívánom. Az asszony szívét melegség öntötte el. – Bevallom, ez legyezgeti a hiúságomat. De amikor nem kíván egy nőt, akkor semmit sem érez iránta? – Az égvilágon semmit. Beth felsóhajtott. – Ezért mondtam magának, Ian Mackenzie, hogy összetörheti a szívemet. A férfi a tetőablakon át felnézett a felhős párizsi égboltra. – A vágy nem elég? Az olyan erős sóvárgás, hogy az ember bármit megtenne, csak kielégíthesse? – Abban a percben ez is csodás, de hosszú távon, úgy vélem, kevés. – A szanatóriumban megtanultam, hogy csak rövid távra nézzek előre. Beth elképzelte a fiatalabb Iant, aki még vékony volt, a teste sem olyan férfias, mint most, s aki rettenetesen félénk és magányos volt. Az a félénk fiú őt arra a lányra emlékeztette, aki tizenöt évesen egészen magára hagyatva ragadozók között találta magát, akik csak arra vártak, hogy ő az áldozatuk legyen. Beth még most sem érezte magát teljes biztonságban, hiába volt tisztességes neve és nagy vagyona. – Bevallom, nekem is meg kellett tanulnom, hogy ne nézzek a távoli jövőbe – mondta. – Önben vannak vágyak. – Ian összefonta az ujjait az asszonyéival. – Éreztem, amikor a hercegnőnél voltunk. Beth arca lángba borult. – Persze hogy vannak vágyaim. Ott voltam önnel a fülemig felhúzott szoknyámban abban a szalonban. Mit éreztem volna, ha nem vágyat? – És akarja újra? Az asszony teste izgalomtól bizsergett. – Ha úrinő lennék, most hevesen tiltakoznék, és azt mondanám, hogy soha többé nem akarom. Valójában azonban igen. Nagyon is. – Ez jó, mert én látni akarom a testét. Beth nagyot nyelt. – Jókora részt már látott belőle – válaszolta. Ian sötét mosolyt küldött felé. – És csodás volt. Azt is látni akarom, amit még nem láthattam. Most azonnal. Az asszony az ajtóra pillantott. – Mac bármelyik pillanatban visszajöhet. – Addig nem fog bejönni, amíg mi itt vagyunk. – Honnan tudja? – Ismerem a bátyámat. – Az ablak… – Túl magasan van ahhoz, hogy beláthassanak. Bethnek el kellett ismernie, hogy a férfi eddig mindenkifogására választ adott. Tudta, hogy mást is fel kellene még hoznia, de semmi sem jutott eszébe. – És ha úgy döntök, hogy inkább elmenekülök? – kérdezte. – Akkor várni fogok. Az asszony habozott, és egészen elgyengült a lába. Közben azonban már tudta, semmi nem bírhatná rá, hogy elhagyja ezt a szobát, talán csak az, ha tűz törne ki itt. – Segítenie kell a gombokkal – mondta. Bethről rétegekben került le a ruha, mintha egy bonyolult csomagolás alól tűnt volna elő az egyszerű szépség. A ruhadarabok egyenként hullottak a műterem padlójára, és alkottak ott egyre nagyobb, tarka halmot. A sötétkék ingváll és felsőszoknya, egy világosabb kék, nyáriasan könnyű alsószoknya, aztán két másik selyemből, mindkettő fehér, majd a kombiné, s a férfi végül a fűzője vászonpántjait is kioldotta.

65

Ian férfiassága lüktetett, és tudta, nem lesz boldog, amíg nem látja teljesen meztelenül az asszonyt. Kioldozta a csipkés bugyogót, aztán kigombolta az ingmellet. A könnyű, selyem ruhadarabok lebegve a földre hullottak, és Beth kilépett belőlük. Anyaszült meztelenül. Iannek vetkőzött le. Feléje nyújtotta a kezét, ő azonban ellépett előle. Az asszony zavarodottan nézett rá. Beth összekócolódott a vetkőzéstől, magasra feltűzött hajából gyűrűs tincsek estek a vállára. Karja, combja puha és gömbölyded volt, dereka egészen vékony az évek óta viselt fűzőtől. Lejjebb a csípője lágy ívben szélesedett ki sima és feszes fenekéig. Ian már látott egy keveset sötét fanszőrzetéből, amikor az aranyozott kis szalonban felhúzta szoknyáját, de most, napfényben sokkal szebb volt. Beth elpirult a férfi vizslató tekintete alatt, és mellére fonta a karját. Ian egy szék támlájának dőlt, és elmerült az asszony szépségében. – Nem kell elrejtenie magát előlem – mondta. Beth habozott kicsit, aztán kurtán felkacagott, és karját széttárva körbefordult. Egyszerűen csodaszép volt röpködő, göndör fürtjeivel, nevető szájjal, ahogy kék szeme megcsillant a gyengülő napfényben. A felhők egyre vastagabbak lettek, és eleredt az eső, de a szoba mintha továbbra is fényárban úszott volna. Az asszony megint felnevetett. – Hát nem furcsa az élet? – kérdezte. – Az ember az egyik pillanatban még rosszul öltözött, nincstelen társalkodónő, a másikban pedig már gazdag és léha hölgy Párizsban. Az egyik pillanatban szegény robotos, a másikban ajándékot vásárol a szerelmesének. Szavai leperegtek Ianről, mint a víz. Később majd pontosan emlékezni fog rájuk, de sosem fogja jobban érteni őket, mint ebben a pillanatban. Beth felkapta a leplet, amelyet Cybele ledobott, és magára tekerte. Az áttetsző anyag rásimult a csípőjére és a mellére, de semmit sem takart el. Az asszony pedig egyre csak forgott, forgott, és kacagott. Ian elkapta a röpdöső leplet, és azzal rántotta magához Betht. Ő kacagva a karjába omlott. A férfi első csókja szétnyitotta az ajkát, véget vetett a nevetésének, és az asszony összeolvadt vele. Ez a nő látta őt a legijesztőbb állapotában, és ma mégis eljött ide, bocsánatot kért tőle, és ajándékot hozott neki. A férfi lepillantott a hajtókáján csillogó dísztűre, és átmelegedett a szíve. A többi testrésze is tüzelt. Ölbe vette az asszonyt, és jólesett karjában tartania a ruganyos, meztelen testet. Ha Beth kurtizán lett volna, ő már rádöntötte volna a székre, és habozás nélkül a magáévá teszi. Ez az asszony azonban, akit megboldogult férje megtanított az ágy örömeire, nem tudhatta, milyen durván szoktak a férfiak szajhákkal közösülni. Most is teljes bizalommal mosolyog rá, és egészen olyan, mint egy éppen szirmait bontogató virág. Törékeny bizalma Ian kezében volt. Korábban haragosan kijelentette, és nem is csak egyszer, hogy senkinek a védelméből nem kér. Ő maga viszont erős késztetést érzett arra, hogy megvédje Betht, aki egészen egyedül van ebben a nagyvilágban, hihetetlenül sebezhető, és ezt még csak nem is tudja magáról. Ian végigsimított az asszony meleg testén. Örökké ölelni akarta, és soha többé nem elengedni. Őrjítőnek találta a gondolatot, hogy baja eshet, és hogy más férfiak is akarhatnak tőle valamit. – Csókolj meg! – szólította fel. Beth felmosolygott rá, és átkulcsolta a nyakát. Szája íze olyan volt, mint az olvasztott mézé, varázsosan édes. A férfi bensőjében valami válaszolt az asszonyra. Vágy volt, azt felismerte, de több is annál. Térdét Beth lába közé tolta, és tovább ingerelte, miközben csókolta. Kezét a fenekére tapasztotta, és addig igazgatta, amíg ő combjára nem fonta a lábát. Akkor lazán átfogta az asszony csípőjét, s izmos combján ringatta, miközben elborította édes illata. Még egyszer

66

megcsókolta, aztán hagyta, hogy egyedül élvezze a könnyű lepel simogatását a szeméremajkain. Az asszony előre-hátra mozgott, egyre gyorsabban szedte a levegőt, arca kipirult, és izzadság gyöngyözött a homlokán. Rádöbbent, hogy még soha nem elégítette ki saját magát. Az új élményt megdöbbentőnek találta, de gyönyörűségesnek is. Feje hátracsuklott, és lehunyta a szemét. Fürtjei a nyakába estek, ajka szétnyílt a vágytól. – Ian? – suttogta. – Honnan tudod ilyen pontosan… hogy mi kell nekem? A férfi tudta ezt, mert az asszony teste elárulta neki. Szerette, ha egy nő izgalomba jött az érintésétől, ahogyan most Beth is, akinek a tekintete ellágyult a kéjtől. A nők akkor voltak a legszebbek, amikor átadták magukat a gyönyörnek. Ő szerette az illatukat, az ízüket, elfúló sóhajaikat, testük melegét a keze alatt. Ian még teljesen fel volt öltözve itt, Bethnek mégis eszelős élvezetet tudott szerezni. Tetszett neki ez a hatalom, s örömét lelte abban, hogy az asszony szeme elkerekedett, és lihegése a mámor vad sikolyaiba csapott át. Kívánta Betht, ahogy nőt csak kívánhatott, de így is élvezte a lassú csábítást, hogy egyszerre mindig csak egy újdonságot mutat az asszonynak, és figyeli, hogyan tanulja meg mind jobban és jobban kívánni őt. Egy éjszaka majd a magáévá teszi. Addigra Beth már annyira fogja akarni őt, hogy örökre az övé marad. Őszinte volt hozzá, amikor azt mondta, nem érti a szerelmet. Azt viszont tudta, érdemes megküzdenie azért, hogy ez a nő az élete része legyen. Kikosarazta őt, amikor először megkérte a kezét, s a maga józan módján kijelentette, hogy nem akar újra férjhez menni. Ő azonban el fogja érni nála, hogy meggondolja magát. Ian Mackenzie megtanulta, hogyan szerezzen meg valamit, amit igazán akar. Beth sikolyait visszaverték a műterem magas falai. Két keze közé fogta a férfi arcát, és megcsókolta. – Köszönöm, Ian – suttogta. A férfi Beth fenekébe markolt, és viszonozta a csókját, hogy száján még érezze a beteljesülése ízét. Az asszony már a hercegnő piciny szalonjában is köszönetet mondott neki, miközben ő volt az, aki benne megszelídítette a fenevadat. Ő tartozott volna köszönettel Bethnek azért, hogy megajándékozta ezzel a békével, ha csupán néhány becses pillanatra is. Igazán romlott nő lettem – írta Beth a naplójába néhány nappal később. – Mindennap azon kapom magam, hogy várom, milyen új huncutságot csinálunk majd Iannel. Tegnap elkísért bennünket Isabellával a Drouant-hoz, abba a divatos, új étterembe, ahova mindenki eljár, aki számít, hogy lássák, ki kivel van ott. Ian nem sokat beszél társaságban, de nem zavarja, ha Isabella meg én pletykálunk, és be nem áll a szánk. Vagyis inkább Isabella mesél nekem azokról az emberekről, akiket ott látunk, én meg túlságosan is nagy élvezettel iszom a szavait. Ian étkezés közben végig fogta a kezemet az asztal alatt. Isabella tudta ezt, természetesen tudta. Egészen el van bűvölve attól, hogy Ian érdeklődik irántam. Ám ha tudná, valójában hogyan fogta a kezemet, akkor talán nem lenne ennyire derűlátó. Ian nem tudja csak úgy egyszerűen fogni egy nő kezét. Mozgatja a hüvelykujját a csuklómon, bedugja a kesztyűm alá, és olyan pontokra talál rá, amelyek érintésétől forróság önti el a testemet. Finoman cirógatja a tenyeremet, aztán ujjait összekulcsolja az enyémekkel, és úgy szorítja őket, mintha azt akarná tudtomra adni, hogy a kezemnek az övében van a helye. Nyugodtan eszi a nyelvhalat molnárné módra, vagy valamilyen más különleges kreációt, amelynek a megkóstolásához Isabella ragaszkodik, és egy szót sem szól. Ian és én szeretők vagyunk. Milyen furcsa leírni ezt a szót! Kapcsolatunkat mégsem teljesítettük be még úgy, ahogy a nászágyban szokás. Mac műtermében azt hittem, hogy Ian is levetkőzik, és közösülni fog velem a pamlagon. De nem tette. Egyetlen ruhadarabjától sem

67

szabadult meg, még csak a gallérját sem gombolta ki, miközben én pucéran feküdtem ott. Őszintén szólva, ezzel csalódást okozott nekem. Zakója anyagát a testemen éreznem mégis különös és gyönyörködtető volt. Sosem gondoltam magam romlottnak, s mégis vad és ledér lettem. Bármit megtettem volna abban a szobában, mindent, amit Ian akart volna tőlem. O azonban gyengéden azt tanácsolta, hogy öltözzem fel, és menjek haza, mielőtt még Isabella aggódni kezdene, mert nem tudja, hol vagyok. Így is tettem, de mielőtt eljöttem, Ian még megcsókolt, és újabb kalandokat ígért. És micsoda kalandom volt ma megint! Te jóságos ég! Beth abbahagyta az írást, és az ablaküveget verdeső esőt hallgatta. Párizsra nyári viharok csaptak le, s újra meg újra eső és erős szél tette tönkre Beth délelőtti sétáját, s akadályozta meg őt és Isabellát abban, hogy az üzleteket járják. Ian megígérte, hogy ma elvisz bennünket Isabellával kocsikázni a parkba, és a megbeszélt időben meg is érkezett. Isabella felpillantott a palaszürke égboltra, és kijelentette, hogy nem jön velünk. Ha mi annyira vágyunk friss levegőre, mondta, elmehetünk nélküle. Ian arca nem árulta el, mit gondol erről, én meg azon kaptam magam, hogy már bent is ülök vele kettesben a hintájában. Lehet, hogy Isabella túlságosan is gyorsan hivatkozott a rossz időre? Nem tapasztotta a kezét nagyon is készségesen a fejére, mondván, hogy úgy érzi, migrénje lesz? Mintha egyenesen azt akarná elérni, hogy én illetlen legyek. Talán azt szeretné, ha a viselkedésemmel bátorítanám Iant, és ő végül megkérné a kezem? Csakhogy Ian és én felnőtt emberek vagyunk. Ő huszonhét éves, vagyis két évvel fiatalabb nálam. Én nem vagyok már szűzies első bálozó, aki a mamája szoknyája mögé bújik, ő pedig nem álnok cselszövő. Mi ketten egyszerűen csak egy fiatal özvegy és egy ifjú legényember vagyunk, akik élvezik egymás társaságát. Miközben a kocsi meglehetősen sebesen körözött velünk a parkban, merészen elmondtam Iannek, mennyire élveztem a ruhája érintését a testemen Mac műtermében. Arcán erre megint az a meleg és elbűvölő mosoly áradt szét, s azt mondta, ha kedvemre való volt az az érzés, máris letolhatom a bugyogómat, aztán pedig pucér fenékkel az ölébe ülhetek. A gondolattól azonnal izgalomba jöttem, és Ian tudta ezt, hogy az ördög vigye! Azt hiszem, örömét leli abban, ha felizgat. Nem tettem meg, amit mondott, mert arra gondoltam, hogy ha netán balesetbe keveredünk, nekem a csipkés bugyogómmal a bokám körül kell majd kimásznom a kocsiból. Párizs ugyan elnézőbb Londonnál, de azt hiszem, ezt azért még itt sem élném túl. Ian megmosolyogta a félelmeimet, és kijelentette, csak növeli az élvezetet, ha az ember azt kockáztatja, hogy rajtakapják. Azzal vágtam vissza neki, hogy ő már sokat látott az én meztelen bőrömből, én viszont még semmit sem az övéből. Megkérdezte, melyik részére gondolok. Én persze mindet látni szeretném. A ruhája alatt dagadó izmok kidolgozott testre engednek következtetni, és nekem már attól a gondolattól is felforr a vérem, hogy bármelyik részét láthatom. Sajnos egy mozgó kocsiban ültünk éppen, így nem lett volna ésszerű, hogy Ian egészen levetkőzzön, aztán pedig felöltözzön. Azt mondta, tetszésem szerint bármelyik részét láthatom, de nekem kell kiszabadítanom a ruhájából. Én meg, amilyen romlott perszóna vagyok, elkezdtem kigombolni a nadrágját. Ő hagyta, hogy megtegyem. Hátradőlt az ülésen, és a szeme egészen keskenyre szűkült össze. A lábát széttette, de segíteni nem akart nekem. Ez bosszantott, mert a férfiak ruházata cifra dolog. Nem is tudom, ők maguk hogy boldogulnak vele. Gombokat kellett kinyitnom,

68

aztán több réteg anyagon áthatolnom, amíg végre megtaláltam, amit kerestem. Ian már egész testében rázkódott, mire végeztem. Azt hiszem, a nevetéstől. Végre szétnyílt a ruházata, és én megpillanthattam a férfitestnek azt a részét, amely oly sok komiszságot okoz. Büszkén kijelenthetem, hogy nem éreztem sem zavart, sem félénkségét, amikor megfogtam és elővettem. Iannek sincs oka szégyenkezésre. Tökéletes formájú vesszeje sima, sötét, és igen meleg is volt a hűvös kocsiban. A végén mintha egy makk alakú kis sapka ülne, parányi nyílással a közepén. Ujjammal ott simogattam meg, mire ő sóvár hangot hallatott. Ebből megértettem, hogy ez tetszik neki, ezért a hüvelykujjammal addig köröztem a makk körül, amíg Ian újra felnyögött. Így játszottam vele, nagyon is élvezve a hatalmamat. Aztán másként folytattam. Átfogtam a férfiasságát, fel-alá húzogattam rajta a kezem, néha pedig csak finoman cirógattam. Ian egyik kezét az arca elé kapta, a másikkal szorosan átölelt engem. Én a mellkasára hajtottam a fejem, és tovább játszadoztam izgató szerszámával. Idővel aztán többre vágytam. A hintó most finoman ringatózott velünk, ezért lecsúsztam az ülésről, és a padlóra térdeltem. Így éppen szemmagasságba kerültem Ian férfiasságával. Kis ideig csak nézegettem, és minden egyes részletét élvezettel vettem szemügyre. Aztán ráhajoltam, és a számba vettem. Ian úgy rándult össze, mintha darázs csípte volna meg. Megijedtem, hogy fájdalmat okoztam neki, és el akartam húzódni, ő azonban a hajamba fúrta az ujjait, és finoman visszanyomta oda a fejemet. Eddig még nem ízleltem egy férfi szerszámát, ezért hát megnyaltam. Kissé sósnak éreztem, és egészen másnak, mint a száját. Nem tudtam, ott is jólesne-e neki a szerelmi harapdálás, de megpróbáltam, ő pedig hangosan felnyögött, és még jobban szétnyitotta a lábát. Hallottam, hogy a nevemet suttogja, de nem tudtam válaszolni, mert tele volt a szám. Kérdés nélkül is biztos voltam azonban abban, hogy tetszik neki, amit csinálok, mert a száját összefüggéstelen szavak hagyták el, és ívbe feszült a teste. Örültem, hogy ugyanúgy meg tudom gyötörni, ahogyan ő kínzott engem. Kezemet széttárt lába közé dugtam, megérintettem gömbölyű, kemény golyóit, aztán finoman markolászni kezdtem őket. Ian összerándult, és megint hangosan felnyögött, mielőtt magjai a számba lövelltek. Meglepődtem, és kis híján hátrahúzódtam. A szívem azonban hevesen vert, és végül úgy döntöttem, nem mozdulok. Ian íze olyan volt, mint egy finom, kissé pikáns tejszíné. Miután az utolsó cseppig minden kiáradt belőle, én lenyeltem, és örültem, hogy legalább egy kis részét megtarthatom magamnak. Ő felhúzott maga mellé az ülésre, és annak ellenére, amit éppen tettem, szenvedélyesen szájon csókolt, mintha maga is meg akarta volna ízlelni azt, ami belőle az ajkamon maradt. Rám pillantott, és semmit sem mondott, de már nem szorított olyan erősen. Láttam, hogy megpróbál a szemembe nézni, de nem tud. Végül halkan felmordult, és a karjába zárt. Így tartott átölelve, és a hajamat simogatta, csókolgatta, amíg a hintó nem állt meg velünk Isabella háza előtt. Ian nem akart bejönni, amit én megértettem, bár időközben már rendbe tette a nadrágját. Arra számítottam, elköszön tőlem, és megmondja, mikor találkozhatunk újra, hogy folytassuk buja szórakozásunkat, ő azonban hallgatott. Még mindig zihált, azt hiszem, azért, mert nem telt el elég idő ahhoz, hogy összeszedhesse magát. Miután bementem a házba, Isabellán nyomát sem láttam annak a migrénnek, amire a távozásom előtt hivatkozott. A galád ifjú hölgy ráadásul még átöltözni is felszaladt, hogy elmenjen egy kiállításra, bár még mindig esett az eső. Én nem tartottam vele, mert Ian már nem volt velünk, hogy elkísérjen. Azt pedig elképzelni sem tudtam, hogy egy kiállítást, vagy bármi mást – akár csak megközelítőleg is annyira élveznék, mint azt, ami ma abban a csukott hintóban történt.

69

A szállodaszoba levegője meleg és fülledt volt, bár az ablakot kitárták a nyári szellő előtt. A mennyezeten sűrített gázzal hajtott ventilátor is forgott, de nem sokat ért, mert csak akadozva működött. – Itt van még egy, fenség. Wilfred, az agársoványságú inas újabb újságot tett kinyitva a Kilmorgan hercegének asztalán fekvő papírhalom tetejére. A francia társasági lapban megjelent rajz Ian Mackenzie-t ábrázolta. Egy zsúfolt színházteremben ült egy sötét hajú, bájos ifjú hölggyel, aki mögött Hart sógornője, Isabella mosolygott. Az újságoldalon kövér betűkből szedett sorok harsogtak: Új szerelme van a herceg öccsének? A titokzatos angol örökösnő, Mrs. A. elkísérte Lady I. M.-et és a sógorát a La Bonne Femme, a legbotrányosabb zenés vígjáték párizsi bemutatójára. Ejnye-ejnye, milyen kikapós ez a Mrs. A.! – Ez meg ki a fene? – morogta Hart, aki sosem látta ezt a nőt, de még csak nem is hallott róla. – Lord Ian meglehetősen gazdag, fenség – felelte Wilfred a maga nyikorgó hangján. – A hölgy talán szeretné megduplázni a befektetéseit. – Szerintem ez kicsit sem vicces, Wilfred. Hart olyan erősen szorította a kezében levő toll vékony szárát, hogy az kettétört, és tinta folyt szét az újságon. – Természetesen nem az, fenség. – Ördög és pokol, miben mesterkedhet Isabella? – Fenséged úgy gondolja, hogy az ő keze van a dologban? – Mind a két keze, hogy a fene egye meg! – Olyan nagy a veszély? – kérdezte Wilfred, és elvörösödött, amikor Hart dühösen rávillantotta a szemét. Úgy értem, uram, ha a Lady kedveli ezt a Mrs. Ackerley-t, és jó véleménnyel van róla, akkor talán nincs semmi baj. Ha fenséged öccse élvezi a hölgy társaságát… Nos, őlordsága abban a korban van, amikor talán már szeretne megállapodni. Hart addig nézte merően a komornyikot, amíg az távolabb húzódott. – Tíz éve dolgozol nálam, Wilfred. Ismered Iant, és tudod, mire képes. – Tudom, fenség. – Isabella nem ismer bizonyos tényeket. És te sem. – Igen, fenség. – Higgy nekem, ha azt mondom, hogy Iant távol kell tartani ettől a nőtől, bárki legyen is. – Hart alaposabban is megnézte a rajzot. Tekintete bejárta a nő bájos, kerekded arcát és feltűzött göndör fürtjeit. Ártatlannak és ártalmatlannak tűnt, de Hart mindenkinél jobban tudta, mennyire megtévesztő lehet a külső. Már ötödször fordult elő, hogy egy párizsi újság ilyen tartalmú írást jelentetett meg Ianről és Mrs. Ackerley-ről. – Nem tudom, milyen szándékai vannak, de jók semmiképpen sem lehetnek. – Nem, fenség. – Csomagolj össze nekem egy bőröndöt, Wilfred, hogy szükség esetén bármikor azonnal indulhassak. – Természetesen, fenség. Kidobjam ezt az újságot? – Ne! – Hart a lapra tette a kezét. – Még ne! Wilfred meghajolt, aztán távozott. Hart újra megnézte a rajzot, és feltűnt neki Ian testhelyzete. Félig elfordult, hogy lássa Mrs. Ackerley-t. Ez persze a rajzoló értelmezése is lehetett, de aligha járt vele messze a valóságtól. Mostanra Mrs. Ackerley-nek már ismernie kell Ian történetét, a különc természetét, és tudnia kell a fejfájásairól. Akár a rémálmairól is, ha már sikerült befurakodnia az ágyába.

70

Hart keze ökölbe szorult az újságon. Iannek nem is kellene Párizsban lennie. Úgy volt, hogy Londonban marad, és csak akkor tér vissza Skóciába, amikor ő, Hart elintézte a teendőit a kontinensen. Szóba sem került, hogy meglátogatja Macet vagy Isabellát Párizsban. – Nem tudom, ki vagy – húzta végig Hart az ujját a nevető Mrs. Ackerley arcának körvonalain. – De túlságosan messzire merészkedtél – tette hozzá. Lassan összehajtogatta a lapot, aztán keskeny, hosszú csíkokra tépte. A Bethszel tett érdekes kocsikázása és a következő hétre tervezett újabb találkozójuk közötti héten Ian egyszer sem látta Fellows felügyelőt. Curryt megbízta, hogy nézzen utána, de ő sem találta sehol. – Biztos hazamenekült, a fülét-farkát behúzva – jelentette ki az inas. Ian nem így gondolta. Fellows felügyelő okos, agyafúrt ember, és aligha futamodott meg, csak mert ő megfenyegette. Ha valóban visszatért Londonba, arra jó oka lehetett. Ian szerette volna tudni, mi az. Isabella megkérte őt, hogy szerda este kísérje el őket Bethszel a városba, és erről annak ellenére sem tett le, hogy aznap megint nyári eső áztatta Párizst. – Bűnbarlangba viszem, drágám – mondta Bethnek, amikor kiszálltak a kocsiból a Montmartre egy teljességgel hétköznapinak tűnő háza előtt. – Imádni fogja. Ian már járt itt Mackel, de Bethszel a karján most jóval élvezetesebb volt belépnie a házba. Az asszony sötétvörös taftruhát viselt, és szalagcsokrot tűzött a keblére. Minden darab, amelyet magára vett, csillogó lett rajta, és mintha különös dolgokat is suttogott volna. Ian a karhajlatába szorította Beth kezét, és nem engedte el, amikor ő el akarta húzni. Örült, hogy Isabella volt olyan okos, és elhívta őt kísérőnek, mert Betht semmi pénzért nem engedte volna el egyedül egy ilyen helyre. – Bűnbarlang? – nézett körül Beth a félhomályos, poros üzlethelyiségben, amelybe beléptek. – Attól tartok, valaki csúnyán felültette, drágám. Isabella felnevetett. – Erre, kedvesem! És ez halálos titok – mondta, aztán egy ajtóhoz indult, amelyen semmiféle felirat vagy jelzés nem volt. Egy szőnyeggel borított lépcső aljából fény, lárma, szivarfüst és parfümök keveredő illata áradt fel feléjük. Nem is olyan nagy titok, gondolta Ian, miközben maga elé engedte Betht a lépcsőn. A párizsi rendőrök tudtak erről az illegális játékteremről, de lefizették őket, hogy csukják be a szemüket. A gazdag párizsiak eközben azt hitték, hogy büntetlenül tesznek rossz fát a tűzre, és ezt olyan izgalmasnak találták, mint a csintalankodó gyerekek. A lépcső egy csillogó terembe vezetett. Több emelet magas volt, és kristálycsillárok lógtak alá a mennyezetéről. A padlót vastag, vörös szőnyeg borította, a falakat diófa burkolta. Az asztalok körül álló emberek nevetgéltek, beszélgettek, kiabáltak, egyesek pedig éppen bánatosan sóhajtoztak. A hangzavarba dobókockák koccanása, kártyalapok csattanása és rulettgolyók kattogása vegyült. Ian körül túl sok ember zsúfolódott össze, és ő ezt nem szerette. Lökdösték, az arcába bámultak, egyszerre beszéltek hozzá, és a végén már szavukat sem értette. Menekülni szeretett volna, és körbenézett, hogy hol bújhatna meg. – Ian? A finom parfümöt viselő Beth felnézett a férfira. Feltornyozott haja Ian orráig ért, ő pedig beletemethette az arcát, és akár meg is csókolhatta. Nem kellett elmenekülnie. Ujjait szorosan összefonta az asszonyéival. – Nem szeretem a tömeget – mondta. – Tudom. Menjünk innen? – Még ne! – mondta Isabella.

71

Csillogó szemmel hátrapillantott rájuk, aztán lecövekelt egy zöld filccel borított rulettasztal előtt, amelyen halmokban álltak a zsetonok. Ian nézte, hogyan suhan a rulettgolyó a kerék forgásával ellentétes irányban. Kiegyensúlyozott mozgása neki az örökmozgót juttatta eszébe. Szerette volna elkapni, és újra megpörgetni a kereket, hogy megszámolhassa, hányszor fut körbe a golyó, mielőtt megadja magát a súrlódási erőnek. A kerék lassulni kezdett. Ian feszülten figyelt, és gondolatban megjósolta, hány kört tesz meg még a golyó. Tizenötre becsülte, legfeljebb húszra. A kerék már nem pörgött, és végül a golyó is megállt. – Rouge quinze – mondta az asztal mögött hiányos öltözékben álló hölgy. Piros tizenötös. A bejelentést nyögések és sóhajok követték. A krupié egy kis gereblyével nyeretlen zsetonokat húzott maga elé, közben kezek nyúltak a nyereményért, mások pedig az asztalon hagyták a magukét. – Imádom a rulettet – mondta Isabella. – Franciaországban be van tiltva, de az ember megtalálja, ha akarja. Nem kell érte egészen Monte-Carlóig utazni. Adjanak pénzt, és én majd beváltom zsetonokra. Beth kérdőn nézett Ianre, és ő bólintott. Már nem szorult össze a torka, és szabadabban lélegzett. Isabella zsetonokat hozott Bethnek, és ő az egyik számra akart tenni egy kupacot. – Ne oda! – mondta Ian gyorsan. – Nem mindegy? – kérdezte az asszony. Kesztyűbe bújtatott keze megállt a levegőben, és gyémántok csillantak meg rajta. Ian elvette tőle a zsetonokat, és négy szám közös metszéspontjába tette le őket. – Itt nagyobb az esély. Beth arcára kételkedés ült ki, de azért visszahúzta a kezét az asztal szélére. A krupié csupasz vállán megfeszültek az izmok, amikor megpörgette a kereket. Minden szem a rulettgolyóra szegeződött. Az eljárta a maga bűvös táncát, aztán megállt az egyik kis rekeszben. – Noir dix-neuf. Fekete tizenkilences. Beth mérgesen az asztalra csapott, amikor a krupié elhúzta előle a tétjét. – Újra ugyanoda! – mondta Ian. – De vesztettem! – Újra ugyanoda! – Remélem, tudja, mit csinál, Ian. Beth engedelmesen ugyanazokat a számokat tette meg. A kerék forgott, a golyó pörgött. – Rouge vingt et un. Piros huszonegyes. Beth felsikkantott, és örömében még szökkent is egyet. A krupié egész halom zsetont tett a piros huszonegyesre. – Nyertem! – ujjongott Beth. – Te jó ég, próbáljam újra? Ian kinyújtotta hosszú kezét, és besöpörte az asszony nyereményét. – A rulett az ostobák játéka, jöjjön velem! Isabella rájuk mosolygott, és ő is a piros huszonegyesre tette a zsetonjait. – Ugye, milyen jó móka? Ön nagyon szerencsés, drágám. Tudtam, hogy az lesz – nevetett fel, aztán visszafordult a rulettasztalhoz. Ian fogta Beth kezét, miközben átmentek egy hosszú asztalhoz, amelynél egy potrohos úr éppen egy kockákkal teli poharat rázott, és izzadságtól fénylett az arca. Karjába egy fényűzően öltözött hölgy kapaszkodott, és izgatottan ugrált. – Tönkre fogja tenni a férfi dobását – sziszegte Beth. – Könnyen lehet, ha a hölgy a ház alkalmazottja – válaszolta Ian. – Az nem csalás?

72

Ian megrántotta a vállát. – Aki ilyen helyre jár, annak ezzel is számolnia kell. – Isabella nagyon lelkes. – Szereti a veszélyt. Elvégre feleségül ment Machez, tette hozzá magában Ian. – Fogadjak? – kérdezte Beth. A kockajátékban végtelenül sok kombináció létezett, és nem lehetett kiszámítani, melyik lesz a következő. Mások izgalmasnak találták ezt a kockázatot, Ian viszont nem értette, miért. Beth szeme felcsillant, amikor úgy látta, hogy a potrohos úr most már rászánja magát a dobásra. – Mire fogadjak? Ian a hüvelykujjával megdörzsölte a halántékát. A számok matematikai pontossággal futottak át a fején. – Erre és erre – mutatott két négyzetre az asztalon. A potrohos dobott végre, és így kiderült, milyen számot kell majd másodszorra elérnie. Tízet. Újra dobott, és mindenki feljajdult, amikor a kockák pontjainak az összege tizenkettőt adott ki. – Vesztettem – mondta Beth csalódottan. – Nyert. – Ian összeszedte a zsetonokat. – Arra tett, hogy a korábbinál magasabb lesz az összérték. – Valóban? – Beth a zsetonokra pillantott, majd vissza az asztalra. Az arca rózsás volt, az ajka élénkvörös. – Azt hiszem, nem lenne szabad fogadnom, amikor azt sem tudom, mit teszek meg. – Ön gazdag nő. – Ian az asszony kezébe nyomta a zsetonokat. – Van miből veszítenie. – Nem sokáig maradnék gazdag, ha rákapnék a szerencsejátékra. Mi történt volna, ha ön nincs itt? – Ha én nem lennék itt, ön sem jött volna ide. – Nem? – vonta fel a szemöldökét az asszony. Arcán bájos kis redők jelentek meg, és Ian a legszívesebben itt, a tömeg közepén megcsókolta volna. Beth az ő kedvese, a szeretője. Azt akarta, mindenki tudja meg, hogy hozzá tartozik. – Ian? Kérdezhetett tőlem valamit, gondolta a férfi. – Hm? – Azt kérdeztem, honnan tudja, hogy maga nélkül nem jöttem volna ide. Ian megfogta az asszony könyökét, és a terem egy kevésbé zsúfolt részébe vezette. – Nem engedtem volna. – Valóban? Követett volna, mint Fellows felügyelő? – Ez veszélyes hely – mondta Ian komoran. – Isabella tudja ezt. Ön nem. Beth kihúzta magát. – Nem kell vigyáznia rám – mondta, és közebb hajolt a férfihoz, hogy suttogva folytathassa. – Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy a mienk két olyan ember kapcsolata, akik élvezik az életnek ezt az oldalát. Semmi több. Ian ilyesmire nem emlékezett. Beth szó szerint azt mondta: „Eléggé kedveljük egymást, és nem valószínű, hogy én újra férjhez akarnék menni.” Ő akkor nem válaszolt, és most sem tette. Nem fogja azonban könnyed viszonnyal beérni. Többet akar, semmint csak játszadozni Mac műtermében. Neki nem elég, hogy az asszony letérdeljen elé, és kielégítse a hintójában. Újra meg újra, egyszer s mindenkorra akarja Betht. Nem a kurtizánjaként, nem a

73

szeretőjeként, akivel véget ér a viszonya, amint majd elutazik Párizsból. Nem úgy, hanem örökre, amíg csak él. Igen ám, de hogy érje el ezt? Beth azt mondta, hogy nem akar férjhez menni. Jegyessége azzal a kígyó Matherrel elvette a kedvét a házasságtól, és egyszer már őt is visszautasította. Ki kell találnia valamit, de ez őt kicsit sem nyugtalanította. Tudta, hogyan kell addig összpontosítania, és minden mást kizárnia, amíg meg nem old egy feladatot. És ezt is meg fogja oldani. Gondolatait egy szőke, dús hajú, karcsú fiatalember zavarta meg, amikor egyszer csak megállt előtte. – Mégiscsak jól láttam, hogy te vagy az – mondta csillogó szemmel, és előrenyújtotta a kezét. – Akármi legyek, ha ez itt nem Ian Mackenzie személyesen! Hogy vagy, öregem? Nem láttalak, mióta megszöktettek a börtönből.

Tizenegyedik fejezet Beth jobban megnézte magának a szőke fiatalembert. Harminc év körül járhatott, beszéde iskolázottságról árulkodott, a körmei gondosan manikűrözöttek voltak. Kezét még mindig előrenyújtotta, és szélesen mosolygott. – Örülök, hogy látlak Ian még habozott kicsit, aztán eszébe juthatott, mit kell ilyenkor tenni, és megszorította a feléje nyújtott kezet. A szőke ifjú mögött ekkor egy sötétebb bőrszínű férfi is megjelent, és ellenségesen nézett Ianre. – Ki ez, Arden? – akarta tudni. A karcsú ifjú felnevetett. – Lord Ian Mackenzie. Légy kedves hozzá, öregem! Egyszer megmentette az életemet. Társa vonásai nem enyhültek meg. Arden elengedte Ian kezét, és a vállára csapott. – Irtó jól nézel ki, Mackenzie. Mennyi ideje is van már? Tíz éve? – Annyi – felelte Ian. – Tíz éve és két hónapja. Arden felkacagott. – Mindig pontosnak kell lenned. Kínosan pontosnak. Mint látod, engem is kiengedtek. Az öregem feldobta a bakancsát, pár évvel azután, hogy te elhagytad közös lakhelyünket. Hamarosan az a szemét bátyám is követte. A sárga földig leitta magát, és belefulladt a fürdőkádba, hála legyen az égnek. Amúgy, csöppet sem haragudnék a feleségére, ha ő nyomta volna víz alá. Beth elszörnyedve levegő után kapkodott, de Ian csak bólintott. – Ennek örülök. – Fogadok, közel sem annyira, mint én. De így aztán én lettem apám vagyona jó részének egyedüli örököse. A jó dr. Edwards már dörzsölgette a kapzsi kezét, de a nővérem, akinek még a nevét is aranyba foglalom, rávette az elmekórtani bizottság tagjait, hogy változtassák meg a véleményüket. Végül kettesben elmenekültünk az egészségtelen angol éghajlatról, és most vidéken élünk itt, Franciaországban, egy meglehetősen huzatos házban. Ő itt Graves. Szintén velünk lakik. A sötét hajú Graves kurtán biccentett. Arden elvigyorodott. – Féltékeny, mint egy friss menyecske. Ne is törődj vele! Ő itt a feleséged? – A hölgy Mrs. Ackerley – tette helyre a dolgokat Ian. – A lord jó barátja vagyok – mondta Beth gyorsan, és kezet nyújtott. Arden úgy megilletődött, mintha magának az angol királynőnek mutatták volna be. – Örvendek, Mrs. Ackerley. Lord Ian remek ember. Sosem fogom elfelejteni, amit értem tett. – Szavai sekélyesek voltak, a szemében azonban őszinte érzések csillogtak. Mogorva

74

barátjára pillantott, és megint elnevette magát. – Ne aggódj, Graves! Csakis a tiéd vagyok. Megyünk? Graves nyomban sarkon fordult, de Arden még maradt. – Jó volt újra látni téged, Mackenzie. Ha valamikor Fontainebleau környékén jársz, ugorj be hozzánk? – Búcsút intett, és ő is elindult. – Jövök már, Graves, jövök. Várj már meg! Ian kifejezéstelen arccal nézett utánuk. – A kártyajátékokon sokkal többet lehet nyerni – mondta Bethnek. – Megtanítom rá. – Ian Mackenzie – állt a sarkára az asszony. – Hogy értette ez az ember, hogy ön megmentette az életét? Ezt el kell mesélnie. – Nem mentettem meg az életét. – Ian! – Beth egy üres beugróhoz sétált, amelyben székek várták a megfáradt kaszinózókat. Az asszony leereszkedett az egyikre, és karba fonta a kezét. – Egy lépést sem teszek, amíg nem mesél. Ian leült Beth mellé. Aranyszemének tekintete kifürkészhetetlen volt. – Arden velem együtt volt a szanatóriumban. – Ezt kitaláltam. Nem látszik elmebetegnek. Ian arcára egy pillanatra viszolygás ült ki. – Az apja vitette be. Azt akarta, hogy az orvosok gyógyítsák ki a kórságából. Beth látta, hogy Arden és Graves a fejüket összedugva beszélgetnek az egyik játékasztalnál. Kesztyűs kezével Graves a másik fiatalember könyökét fogta, aztán elengedte, és a hátára csúsztatta a kezét. – Mr. Arden jobban kedveli az urak társaságát – vonta le a következtetést Beth. – Igen. Ferde hajlamú. Beth érdeklődéssel nézte a két férfit. A nyomornegyedben ismert olyan fiúkat, akik perverz uraknak árulták magukat, de olyan férfiakat még sosem látott, akik nyilvánvalóan szerelmesek egymásba. Olyanokat legalábbis nem, helyesbített magában, akik ezt be is vallják. Nekik nem is lett volna maradásuk az East End kegyetlen világában. – Ezért az apja szanatóriumba dugta – mondta az asszony. – Ez szörnyű. – Ardennek nem kellett volna ott lennie. Nagyon nehéz is volt számára. – Határozottan állította, hogy maga megmentette az életét. – Úgy értette, hogy átvállaltam helyette egy büntetést. Beth már nem Ardent és Gravest figyelte. – Büntetést? – Rajtakapták egy erotikus rajzokat tartalmazó könyvvel. Férfiak voltak benne férfiakkal. Emlékszem, milyen rémült volt. Én meg azt mondtam, hogy az enyém az a könyv. Bethnek leesett az álla. – Ez bátorságra vall. És elhitték, amit állított? – Cam rendszeresen becsempészett nekem erotikus könyveket. Azt mondtam az ápolóknak, hogy az Ardennél talált könyv abban a csomagban volt, amelyet a bátyám a legutóbb küldött nekem. – Gyorsan járt az esze. – Beth összehunyorította a szemét. – Egy pillanat! Nekem azt mondta egyszer, hogy nem tud hazudni. Ian a hüvelykujjával szórakozottan simogatta az asszony kézfejét. – Nem is tudok. Semmit nem mondtam, csak hagytam, hogy kérdezgessenek, és bólintottam, amikor arra kérdeztek rá, amit én el akartam hitetni velük. Beth önkéntelenül elmosolyodott. – Ravasz róka! – Arden megmenekült, és helyette én kaptam kezelést. Az asszony arcáról lehervadt a mosoly. – Milyen kezelést?

75

– Először jeges fürdőt. Hogy lehűtse a perverziók tüzét, mondták. Aztán elektrosokkokat. – A férfi kört rajzolt a feje köré. – Nagyon sokat. Beth előtt hirtelen megjelent a nyúlánk, fiatal Ian, ahogy jeges vízben ül, a szeme csukva, az ajka kék, és vacog. Aztán lekötözve fekszik egy ágyon, és vezetékekkel egy pokoli géphez van kapcsolva, amilyet Beth egy újságban látott egyszer. A modern orvostudomány csodái – így szólt a képaláírás. – A betegeket elektromos árammal gyógyítják. Ian testét erős áramütéseknek tették ki. Talán ezért fáj gyakran a feje. Beth két tenyere közé fogta a férfi kezét, és könny szökött a szemébe. – Jaj, Ian, az elviselhetetlen lehetett! – Régen volt. Az asszony megint Ardenre pillantott, ezúttal mérgesen. – Micsoda gyáva alak! Miért engedte, hogy maga átvállalja a büntetését? – Arden törékeny volt. A kezelésbe akár bele is halhatott volna. Én elég erős voltam, hogy kibírjam. Beth még jobban szorította a férfi kezét. – Akkor sem helyes, hogy ezt tették magával. Rettenetes! Ian megcirógatta az asszony kezét. – El tudtam viselni. Hozzászoktam. Beth szinte hallotta Ian sikolyait. Elfacsarodott a szíve, és a férfi kezére fektette a homlokát. Nagy keze volt, izmait kecskebőr kesztyűjében is érezni lehetett. Igen, ő erős. A Tuileriák kertjében Mac és Curry ketten is alig tudták leszedni Fellowsról. Mégis vannak, akik megpróbálják megtörni, és le akarják győzni. Annak a rémséges szanatóriumnak az orvosai megtették, és Fellows is ezen igyekszik. „Kezdek beléd szeretni – mondta volna Beth a legszívesebben összefonódó kezüknek. – Nagyon nem örülnél, ha úgy lenne?” Ian hallgatott, de az asszony mindig megérezte, ha valami más vonta magára a figyelmét. Teste most megfeszült, és tekintetét arra az ajtóra szegezte, amelyen át bejöttek ide. Veszélyt szimatoló vadra emlékeztetett, miközben lassan felállt. A következő pillanatban kivágódott az ajtó, s a termet kiáltások és sikolyok töltötték be. – A pokolba! – mondta Ian. Talpra rántotta Betht, és a kaszinó hátulja felé húzta. Az asszony a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi történik. Az emberek összevissza futkostak, a női krupiék pedig felmarkolták a bankókat, és a fűzőjükbe dugták. – Várj! – cibálta meg az asszony Ian kabátujját. – Nem hagyhatjuk itt Isabellát. – Mac itt van. Majd gondja lesz rá. Beth végignézett a termen. Mac éppen utat tört magának a tömegben Isabellához, s amikor odaért hozzá, megragadta a karját. – Miért nem szólt Isabellának, Ian, hogy a bátyja is itt lesz? – kérdezte az asszony. – Mac azt ígérte, hogy nem jön ide. – Vigyázni akar Isabellára, igaz? – kérdezte Beth reménykedőn. – Meg akarja őt védeni. – Igen. Ez veszélyes hely. – Tudom, már mondta. Razziát tartanak? Furcsa, hogy éppen ezt az éjszakát választották ki rá. – Nem furcsa. Fellows intézte így. – Nyilván. Kíváncsi vagyok… Beth elhallgatott, amikor Ian a kezét fogva továbbindult vele. Félrerántott egy függönyt, kinyitotta a mögötte elrejtett ajtót, és szabályosan felrángatta az asszonyt egy keskeny lépcsőn. Egy ütött-kopott hátsó szobába jutottak, amelyből rozoga ajtó nyílt egy szűk, koszos udvarra. Odakint koromsötét volt, és szakadt az eső.

76

– Kár, hogy a kabátunk odabent maradt – mondta Beth vacogva. – Nem hiszem, hogy a rendőrök lesznek olyan kedvesek, és visszaadják. Ian nem válaszolt, csak szorosan átfogta az asszony derekát. Kiléptek egy nyitott kapun, és szapora léptekkel elindultak egy sikátorban. Villám csapott le az égből, és egy pillanatra megvilágította a szűk zugutcát. A végében mintha mozgást lehetett volna látni. Ian gyorsan befordult az asszonnyal egy másik, még sötétebb sikátorba. – Arra kellett volna mennünk, hogy kijussunk innen – mondta Beth, és összekoccantak a fogai. – Fellows és a francia titkosrendőrség lezárhatta a kijáratot. – Remélem, tudja, hova megy, Ian. – Tudom. Beth ismét elhallgatott. Úgy tűnt, Ian emlékezete a Montmartre útvesztőit is megőrizte. Vajon bejárta őket, vagy csak megnézte egyszer egy térképen, és neki annyi is elég volt, hogy mindenre emlékezzen? – találgatta az asszony. – Fellows jókora púp a hátunkon, igaz? – kiabálta túl a doboló esőt. – Hogy a fene enné meg! Ez volt a legjobb ruhám. A sikátor egy szűk utcába torkollott, és Beth nem tudta, hol vannak. A Montmartre girbegurba utcácskái összevissza kanyarogtak. Ian magához szorította az asszonyt, miközben végigsiettek az utcán. Dörgött felettük az ég, és nagyon közel csaptak le hozzájuk a villámok. Ian tudta, hogy a kerület ellenkező végében vannak, mint Mac szegényes műterme. Biztos volt benne, hogy Fellows ott fogja keresni őket. A szeme egyszer csak megakadt egy táblán: Panzió. Beth már reszketett, és bőrig ázott. Ki kellett őt menekítenie az esőből. Ian megragadta a poros üvegajtó kilincsét, és benyitott. Odabent egy fekete hajú férfi tetőtől talpig végigmérte őket, s finom öltözékük láttán kihúzta magát. Franciául valóságos szóáradatot zúdított rájuk, és felajánlotta nekik a panzió legjobb szobáját, amelyet fenségesnek nevezett. Ian egy marék aranyat nyomott a kezébe, közölte, hogy kiveszi a szobát, és forró fürdőt rendelt a hölgynek. A házat újabb mennydörgés rázta meg, miközben felmentek a lépcsőn. A panzióban nem volt gázvilágítás, de egy szobalány gyorsan gyertyákat gyújtott a kis szobában. Beth a pici kályha mellé állt, és fázósan dörzsölgette a karját. Szörnyen vacog, gondolta Ian. Kurtán emlékeztette a szobalányt a fürdőre, de közben két férfi már meg is érkezett egy jókora fürdőkáddal, amelyet a szobalány és egy szolgáló gőzölgő vízzel töltött meg. Miután ők kimentek, Ian kibújt a zakójából, aztán Beth mögé lépett, és elkezdte kigombolni átázott ruháját. Az asszony a vizes arcát törölgette, miközben a férfi a szoknyáit is kikapcsolta. Élvezettel vetkőztette Betht, bár tudta, hogy mielőbb fel kell melegednie. Az asszony segíteni akart neki, de nem tudott, mert egész testében megállíthatatlanul reszketett. A férfi simogató keze bejárta hideg lábát, aztán tenyerébe zárta a mellét, és megcsókolta. Nyelvét mélyen a szájába dugta, miközben hüvelykujjával addig körözött a bimbói körül, amíg azok megkeményedtek és felágaskodtak. A csupasz ablakot eső verte, az üvegen patakokban folyt le a víz. Odakint még mindig dörgött és villámlott. Ian még akkor is csókolta az asszonyt, amikor felemelte és a gőzölgő kádba fektette. Beth megkönnyebbülten lehunyta a szemét a meleg vízben. A férfi levette átázott mellényét, a gallérját és az ingét, s ledobálta őket a földre A csizmáját is lerúgta, és kilépett a nadrágjából. Csupasz bőrét megdörzsölte egy törülközővel, amelyet a szobalány hagyott ott, aztán beszállt a kád másik végébe. Amikor a lábát kétfelől az asszony mellé dugta, ő kinyitotta a szemét.

77

Ian élvezte a forró víz nyaldosását a lábszárán. Gyerekkorában pedig még utálta a forró fürdőt, és mindig sivalkodott, hogy égeti a víz, még olyankor is, amikor az csak langyos volt. Az apja sosem hitt neki, és ráordított a szolgára, hogy nyomja le a víz alá az átkozott kölykét. – Kettőnknek nincs itt elég hely – mondta Beth, és lustán rámosolygott a férfira. – Csak a lábamat szeretném átmelegíteni – felelte Ian. Üzennie kell majd Currynek, hogy hozzon nekik friss ruhát, de még nem most. Ebben az ítéletidőben nem vitte volna rá a lélek, hogy kiküldjön a házból az utcára egy szerencsétlen cselédet. – Meglehetősen szegényes ez a panzió – dünnyögte Beth. Kezével kis nyolcasokat írt le a vízben, és a tovaterjedő hullámokat nézte. – Tekintélyes hölgyek és urak nem ilyen helyen szoktak megszállni. – Számít ez? – kérdezte Ian. Neki az egyik szoba olyan volt, mint a másik. – Nem igazán. Végtére ez is csak egy újabb csintalanság egy csintalan éjszakán. Nem is tudtam, hogy ennyire szeretek csintalankodni, Ian. Köszönöm, hogy megtanítottál rá. Beth tekintete bejárta a férfi testét, és végül ágaskodó vesszején állapodott meg. Szemét akkor sem tudta volna levenni róla, ha akarta volna. Az asszony gyönyörű volt. Lába alabástromfehéren nyúlt el a kád alján, mellbimbója mereven állt a hidegtől és a vágytól. Vállára sötét hajfürtök borultak, és combja között a szőrzet is sötétebb volt a víztől. Arca kipirult a melegtől, kék szeme csillogott, és mosolyra húzódott piros ajka, miközben huncutul lenyalt róla egy vízcseppet. A vihar úgy rázta körülöttük a Montmartre dombját, mintha ágyútűzbe kerültek volna. Senki nem tudja, hol vannak, még Curry sem. Beth ma éjjel egyedül az enyém, gondolta Ian. Életét mások diktálták. Események és beszélgetések kavarogtak körülötte, és fejeződtek be, mielőtt ő még megérthette volna őket. Mások döntötték el, szanatóriumban éljen-e, vagy szabadságban, hogy Rómába menjen, vagy maradjon Londonban. Dolgok történtek körötte, és ő hagyta, hogy megtörténjenek, hacsak nem ütköztek az érdekeivel, például azzal, hogy megszerezzen egy ritka Ming-porcelánt. Aztán életének közönyösen sebes áradásába egyszer csak belekerült Beth, és sziklaszilárdan megvetette a lábát. Ian mellett minden más elsodródott, ez az asszony azonban mellette maradt, mintha csak horgonyt vetett volna. És neki szüksége is van arra, hogy örökre vele legyen. Ian előrehajolt, és talpra állította Betht. Teste síkos volt, és finoman az övéhez simult. – Még mindig hideg vagy – mondta. – Majd te átmelegítsz. Ian még egy törülközőt vett el a kikészített halomból, és Bethre terítette, nehogy újra vacogni kezdjen. Teste melege jobb volt a tűznél, jobb a világ minden forró vizénél. A férfi ölbe vette, óvatosan kilépett vele a kádból, és a kályha mellett álló, keskeny ágyhoz vitte. A szobalány rongyba csavart forró téglákat tett a viseltes, de tiszta ágynemű közé. Ian lefektette az asszonyt az előmelegített ágyra. Ő felnézett rá, és aggódásnak nyoma sem volt rajta, amikor a férfi meztelenül elnyúlt mellette. Magukra húzta a takarót, és begubóztak alatta. A téglák és Beth testének melege átjárták az ágyat, és elűzték a hideget. Ian az oldalára fordult, hogy szemben legyen az asszonnyal, ő pedig átkulcsolta a nyakát. – Most milyen huncutságra fogsz megtanítani? – kérdezte mosolyogva. Még mindig nem érti, gondolta a férfi. – Ma éjjel nem lesznek játékok – mondta. – Ó! Beth hangja csalódott volt. – Ígérd meg! – szólította fel Ian. – Mit?

78

– Hogy rám szólsz, ha azt akarod, hogy hagyjam abba. Az asszony pajzánul nézett a férfira. – Az attól függ, mibe kezdesz. Beth még mindig azt hitte, hogy Ian csak játszik. – Ígérd meg! – Jól van – mondta az asszony mosolyogva. Ian csókokat kezdett lehelni az arcára és az orrára. Ő kidugta a nyelvét, és megpróbálta elkapni a férfiét, ő azonban mindig elhúzódott előle. – Akarlak – suttogta Beth pirulva –, de nagyon rég nem csináltam. Talán már nem is menne – tette hozzá. A férfi benyúlt a lába közé, és ujjai forró nedvességet tapintottak. – De igen. Menni fog. – Honnan tudod? Beth eddig úgy tett, mintha nagyon is tapasztalt nő lenne. Csakhogy egy higgadt férjjel hálni nem ugyanaz, mint egy szeretővel hevesen szeretkezni. Az egyik kötelesség, a másik… vadság. Meglehet, az ura élvezetessé tette számára a kötelességet, ám Ian nem egy kötelességtudó asszonyra vágyott, aki csak hanyatt fekszik neki. A gyönyör minden változatát meg akarta mutatni Bethnek, a „hihetetlenül gyengédtől az eszelősig, a már-már állatiasig. Azt akarta, hogy utána mind a ketten összetörten, kimerülten és kielégülten zuhanjanak el az ágyon. Mindent akart ezzel az asszonnyal, egészen zabolátlanul. – Engedd el magad! – suttogta Beth szájába, miközben belésiklott egy ujja. Az asszonynak elakadt a lélegzete, és önkéntelenül megemelte a csípőjét, Ian most még egy ujját beledugta, és körözni kezdett benne. Forró és nedves volt odabent. Készen állt. Ian hetek óta várta már ezt a percet. Térdével most széttolta Beth combját, és vesszeje hegyét nedves nyílásához érintette. Beth azonnal mély torokhangot hallatott. – Kérlek, Ian. – Arra kérsz, hogy hagyjam abba? – kérdezte a férfi, aki már teljes izgalomban volt. – Nem. Ian elmosolyodott. – Akkor mit szeretnél? Mit tegyek? – Tudod te azt. – A célzásokat nem értem. Velem egyenesen kell beszélned. – Te most incselkedsz velem. Ian végighúzta a nyelvét Beth száján. – Szereted, ha incselkedem. Szeretsz velem idegen szobákba besurranni, és szereted felhúzni a szoknyádat, amikor arra kérlek. – Ezt hívod te incselkedésnek? – Szeretsz engem a száddal kényeztetni, és azt is szereted, ha én nyallak téged. – Bevallom, igen. Eddig még soha nem csináltam, és más sem velem. – Nem? – dörmögte Ian. – Azt hittem, nagyvilági nő vagy. – Inkább ügyetlen lehettem. – Csodás voltál. Most is az vagy. Beth az ajkába harapott, hogy piros és csábos legyen. A szégyellős Beth tette ezt, akinek pír öntötte el az arcát, miközben Ian meztelenül feküdt rajta. Újra és újra meg tudta nevettetni a férfit. – Kérlek, Ian – suttogta. – Magamban akarlak érezni. A férfi teste megfeszült. – Igen.

79

Ian túl nagy volt. Beth alig bírta befogadni. Egészen szűk lett azóta, hogy kilenc éve utoljára férfi járt benne. Ian lassan, óvatosan hatolt egyre mélyebbre. – Fáj? – kérdezte. – Nem. – Az jó. – A férfi mozogni kezdett az asszonyban. – Nagyon jó. Beth összeszorította a szemét, miközben a férfi lökései folytatódtak. Úgy érezte, szétszakítja a teste legmélyére hatoló, vaskos hímtag. És mégis jó érzés volt. – Ian – nyögte. – Romlott vagyok. Romlott, bűnös nő, és azt akarom, hogy soha ne hagyd abba. A férfi nem válaszolt. Lassan mozgott az asszonyban, vastagon és keményen. Gyorsabban! – akarta kérni Beth. Megemelte a csípőjét, hogy Ian mélyebbre hatolhasson. A férfi az egyik kezére támaszkodott, a másikkal megfogta az asszony egyik tincsét, és csiklandozni kezdte vele a mellét. Beth érzékeny bimbója azonnal felágaskodott. Ian ráhajolt, és a nyelvével kezdte izgatni. Közben lehunyta a szemét, mintha éppen egy pompás ételt kóstolgatna. Az asszonynak fájdalmat okozott az egyesülés. A dörzsöléstől égett túlságosan is hosszú ideig érintetlen szeméremajka. A vágy tüze mégis arra késztette, hogy még jobban széttárja a combját, és meg is tette. – Érzed? – kérdezte Ian. Beth fején ezernyi mondat futott át, de csak egy szót tudott kinyögni. – Igen. – Szűk a pinád, édes Beth. Nagyon szorítasz – mondta a férfi rekedten, és vadállati mosoly áradt szét az arcán. Az asszonnyal soha senki nem beszélt még trágárul. Az utcalányoktól már hallott ilyen szavakat, de álmában sem gondolta volna, hogy egyszer egy gyönyörű férfitól is fog. – Szoríts még jobban, édes! – dörmögte Ian. – Átkozottul jó vagy. Ian volt átkozottul jó, ahogy vaskosan és keményen mozgott benne. Beth meg akarta ezt mondani neki, és hasonlóan mocskos szavakat keresett, de nem tudott megszólalni. – Már a Covent Gardenben kívántalak – folytatta a férfi. – Azt akartam, hogy tedd szét nekem a lábad a sötétben, és én beléd hatolhassak. – A színházban? – Abban az istenverte páholyban, miközben bömbölt az opera. A magamévá tettelek volna. – Ian az asszony nyakára tette a kezét, ahol kiszívta. – Megbélyegeztelek. Beth elmosolyodott, és ő is megérintette a férfi nyakát. – Én is téged. Ian összefűzte az ujjaikat, és leszorította az asszony kezét az ágyra. – Az enyém vagy. – Ezt itt és most senki nem vitatja. – Örökké az enyém leszel. Örökké, Beth – mondta a férfi, és mondata végére újabb erős lökéssel tett pontot. Örökké… Beth teste együtt mozgott Ianéval. Az ágy nyikorgott alattuk. Erős bútordarab volt, szilárd mahagóni. Arra készült, hogy nőket szeressen benne egy olyan férfi, mint Ian. Ók ketten most már igazi szeretők, és ettől a gondolattól az asszony felnevetett örömében. Iannel lennie a leghatározottabban illetlenség volt, de ő szabadabbnak érezte magát, mint eddig bármikor életében. Ian alatt semmi sem kötötte gúzsba. Megint felnevetett, és amennyire csak tudott, kitárulkozott. Ian szeme csukva volt, arca egészen megváltozott a gyönyörtől. Lökései felgyorsultak, csípője olyan hevesen járt fel és le, mintha ez volna életében az utolsó közösülés. Belenyomta az asszonyt a matracba, teljes súlyával ránehezedett, izzadsága a bőrére csöpögött. Az ablakot még mindig eső verte, és mennydörgés robaja nyomta el Beth elragadtatott sikolyát.

80

Ian nem várt újabb mennydörgésre, mielőtt hangosan felkiáltott. A szobát egy villám világította meg. Fénye körülrajzolta a férfi testének körvonalait, éles metszésű arcát, és még vörösebbnek mutatta a haja árnyalatát. Mintha két kicsinyke nap ragyogott volna fel, amikor aztán kinyitotta a szemét. Pillantását most egyenesen Bethre szegezte.

Tizenkettedik fejezet Bethnek elállt a lélegzete. Amióta ismerte, Ian most először nézett egyenesen a szemébe. Azt eddig is tudta, hogy aranyszeme van, azt azonban nem, hogy fekete pupilláját zöld kör keretezi. Most teljes összpontosítással őt nézte. Nem mozdult, meg sem rezzent, csak rászegezte a tekintetét. Az asszony ámulva megérintette az arcát. – Ian? A férfi összerezzent, és elfordította a fejét. Aztán visszafordult Bethhez, de most már nem nézett a szemébe, és neki hirtelen elszorult a szíve. – Kérlek, ne fordítsd el a tekinteted – mondta. Ian lehunyta a szemét, és megcsókolta az asszonyt. – Miért nem akarsz rám nézni? – kérdezte Beth. – Mi a baj velem? Ian kinyitotta a szemét, de továbbra is kerülte az asszony pillantását. – Semmi. Tökéletes vagy. – Akkor miért? – Nem tudom megmagyarázni. Ne is kérj erre! – Sajnálom – suttogta Beth, aztán megsimogatta a férfi fejét, s közben könnyek buggyantak ki a szeméből. – Ne sírj! – Ian megcsókolta a könnyes arcot. – Ez most az öröm ideje. – Tudom – felelte az asszony. Ian még mindig nem húzódott ki belőle, és ez csodás érzés volt. Ne kívánj olyasmit, amit nem kaphatsz meg! Élvezd, amit lehet! – intette magát gondolatban. A legrosszabb napokon hasonló bölcsességek segítették át. Testestül-lelkestül akarta Iant, noha tudta, hogy lehetetlenre vágyik. Ian azt adta meg neki, amit meg tudott adni. Testi gyönyört és pillanatnyi örömöt. Az elején ő sem kért tőle mást, csupán testi kapcsolatot. Egyedül magát hibáztathatja, ha most fáj neki, hogy nem kaphat többet. – Nagyon rosszat teszel nekem, Ian – suttogta. A férfi arcán félmosoly jelent meg – A Bolond Mackenzie vagyok – felelte. Beth két keze közé fogta az arcát, és hirtelen harag lobbant fel benne. – Azok neveznek így, akik nem ismernek – mondta. Ian elnézett mellette. – Te mindig kedveskedni próbálsz nekem. – Nem kedveskedem. Ez az igazság. – Csitt! – A férfi megcsókolta az asszonyt. – Elég a beszédből! Beth egyetértett. Ian újra megcsókolta, s így sokkal örömtelibb foglalatosságot biztosított a szájának. Aztán újra mozogni kezdett benne. Teste forró, feszes volt, és olyan hangokat hallatott, amelyek jobban felizgatták Betht, semmint képzelni tudta volna. Ez a gyönyör, súgta neki az esze, miközben vad hullámok repítették a kéj csúcsa felé. Testét a férfiénak feszítette, és megemelte a csípőjét. Addig mozgott és nyöszörgött kéjesen,

81

amíg végül elcsitultak a féktelen hullámok, és Ian kimerülten lezuhant rá. Testük egyetlen tüzelő vonallá olvadt össze. Az ég pontosan a fejük fölött dörgött hatalmasat, és Beth felriadt. Ian fél könyökre támaszkodva feküdt mellette, és őt nézte, amíg aludt. – Helló! – dünnyögte az asszony. A férfi lassan mosolyra húzta a száját. Beth nem tudta, hogy ő is aludt-e, mindenesetre kicsit sem tűnt fáradtnak. – Azt hittem, mostanra már eláll a vihar – mondta az asszony. – Mennyi az idő? – Nem tudom. Kora reggel van. Beth apró fintort vágott. – Isabella aggódni fog. – Tudja, hogy vigyázok rád. – Mac talán hazakísérte. – Az asszony a férfira mosolygott. – Lehet, hogy még mindig együtt vannak – tette hozzá. Ian arca arról árulkodott, hogy ő nem így gondolja. – A bátyám három év után ma először állt szóba Isabellával – mondta. – Ez jó, nem? – Mac nagyon dühös lett, amikor elmondtam neki, hogy Isabella kaszinóba akar menni. Nem hinném, hogy kellemes volt a találkozásuk. – Borúlátó vagy, Ian. Isabella nagyon jó barátnőm lett, és szeretném őt újra boldognak látni. – Ő hagyta el Macet – jegyezte meg Ian. – Tudom. De már bánja. Ian teste kemény volt, mint egy meleg fal, az érintése mégis bámulatosan gyengéd. – Amíg együtt éltek, hol veszettül boldogok voltak, hol foggal-körömmel harcoltak egymással. Középút nem létezett. – Az borzalmasan fárasztó lehet. Beth el tudta képzelni, hogy veszettül boldog legyen Iannel, annyira, hogy az szinte már elviselhetetlen. Azt is tudta azonban, hogy a férfi halálosan boldogtalanná is teheti őt. A szíve mindenesetre soha nem élt meg annyi pálfordulást, mint azokban a hetekben, amelyeket Ian Mackenzie-vel töltött. A férfi a haját simogatta, ő pedig lehunyta a szemét. Milyen csodás is lenne örökre itt maradni, megőrizni ezt a maradéktalan elégedettséget, és csendes boldogságban lebegni… – Haza kellene mennem – mondta Beth, de nem gondolhatta komolyan, mert a hangja szomorúan csengett. – Currynek új ruhát kell hoznia neked, mielőtt elmegyünk. Amit tegnap viseltél, az tönkrement. – Tudja egyáltalán Curry, hol vagyunk? – Nem. Akkor senki sem tudhatja. Egészen egyedül vagyunk, gondolta Beth, és szíve repesett az örömtől. – Nem fog aggódni az inasod? – kérdezte. – Hozzászokott az eltűnéseimhez. Tudja, hogy mindig előkerülök – felelte. Beth fürkészőn nézett rá. – Miért szoktál eltűnni? – Néha elegem lesz. Abból, hogy próbálom megérteni, amit az emberek beszélnek, és észben tartani, mit kell tennem, hogy normálisnak tartsanak. Egyes szabályok túlságosan szigorúak. Ezért aztán elmegyek. Beth finoman végighúzta a körmét Ian izmos karján. – Olyankor hova mész?

82

– Többnyire a Kilmorgan környéki vadonba. Hatalmas terület, és ott hosszú időre eltűnhetek. Tetszeni fog neked. Beth az utolsó mondatot eleresztette a füle mellett. – És máskor? – Bordélyházakba. Amíg fizetek, békén hagynak. Ott nem kell csevegésre gondolnom. Beth már hozzászokott Ian nyers őszinteségéhez, de ez nem azt jelentette, hogy hallani is akart a más nőkhöz fűződő kapcsolatairól. El tudta képzelni, hogy az örömlányok kész örömmel adnak menedéket neki, amikor csak akarja. Elvégre gazdag férfi, a teste egy görög istené, és lefegyverzően megnyerő is, kivált akkor, amikor mosolyog. Még az a furcsa szokása is huncutságnak tekinthető, hogy soha nem néz az ember szemébe. Ha ő kurtizán lenne, árengedményt adna neki. – Máshova nem? – kérdezte. – Olykor vonatra szállok, és elutazom oda, ahol még nem jártam. Vagy lovat bérelek, és elmegyek vidékre. Olyan helyre, ahol egyedül lehetek. – A családod közben megőrülhet az aggódástól. Ian felkönyökölt, és ujjaival végigsimított Beth melle közén. – Eleinte úgy volt. Hart mindig rajtam akarta tartani a szemét. – De nem sikerült neki, gondolom. – Dühöngött, amikor elmentem. Azzal fenyegetőzött, hogy újra bezárat. Beth haragra gerjedt. – Őkegyelmessége nagy zsarnok lehet. Ian szája mosolyra húzódott. – Végül belátta, hogy minden hiába, mert úgyis elmegyek. Curry mellém állt. Elküldte Hartot a büdös francba. Beth szeme elkerekedett. – És ezek után még életben van? – Láthattad, hogy igen. – Szerencsés fickó. – Hart egyszerűen csak aggódik értem. Beth összevonta a szemöldökét. – Kihozatott a szanatóriumból, és elérte, hogy ne nyilvánítsanak elmebetegnek. Miért? Hogy hatalmas bevételekhez segítsd hozzá? – Nekem csak az a fontos, hogy megtette. Hogy miért, az nem igazán érdekel. Beth hirtelen megharagudott Hartra. – Ez akkor sem tisztességes tőle. Nem volna szabad így kihasználnia téged. – Engem nem zavar. – De… Ian az asszony szájára tette az ujját. – Nem szolga vagyok. Segítek, ha tudok, de magamra is gondolok. – Például napokra eltűnsz. – Hart hagyhatott volna megrohadni a szanatóriumban. Nélküle most is ott lennék. Nem bánom, hogy el kell olvasnom a szerződéseit, és forgatnom kell a pénzét, ha ezzel törleszthetek neki. Beth összefonta az ujjaikat. – Azt hiszem, én is hálával tartozom neki. Azért mindenképpen, hogy kihozatott téged – mondta. Ian az ujjait simogatta, és már nem figyelt a szavaira. Teste melege takaróként borult az asszonyra, és perzselte a lehelete, amikor megcsókolta a haja tövét. – Mesélj a férjedről! – dünnyögte a férfi. – Thomasról? Most? Miért?

83

– Szenvedélyesen szeretted. Milyen érzés volt? Beth mozdulatlanul feküdt az ágyon. – Amikor meghalt, azt hittem, én is meghalok – felelte csendesen. – Nem ismerted igazán sokáig. – Az nem számít. Ha teljes szívedből szeretsz valakit, olyan hirtelen kerít hatalmába ez az érzés, hogy nincs időd mérlegelni vagy ellenállni. – És aztán ő meghalt – mondta Ian. – Te pedig soha senkit nem fogsz olyan mélyen szeretni, ahogy őt szeretted. – Ezt nem tudom. Hazudsz, mondta magának Beth. Ostoba fejjel beleszeretett Ianbe, és sejtelme sem volt, hogyan parancsolhatna megálljt az érzéseinek. Mi lehet velem a baj? – találgatta. Kérdését azonnal meg is válaszolta, amikor Ian hirtelen vadul és követelőn megcsókolta. Az asszony feszültségének egy csapásra nyoma veszett. Boldogan átölelte a férfit, és magához szorította. Ian pedig egészen egyértelművé tette, hogy nem akar tovább beszélgetni. Széttolta Beth combját, és újra beléhatolt. Mrs. Barrington azt mondaná, csakis egy menthetetlenül feslett nő tűri tiltakozás nélkül, hogy egy férfi a kedvét töltse rajta. Beth hátradőlt a párnán, széttárta a combját, és kész örömmel szegte meg egykori úrnője szabályait. Beth megint elaludt. Amikor felébredt, még mindig esett az eső, de már nem dörgött az ég. Az ablak homályos, szürke négyzet volt. Ian ott állt előtte, és kinézett rajta. Meztelen volt, és pompás fenekével félig az asszony felé fordult. A kidolgozott izmain játszó halvány fényben Betht azokra a tökéletes férfiszobrokra emlékeztette, amelyeket a Louvre-ban látott. Azok azonban márványból, alabástromból készültek, Ian viszont olyan volt, mintha bronzból öntötték volna ki, és aztán megelevenedett. Amikor az asszony megmoccant, Ian figyelmeztetőn szájára tette a mutatóujját. – Van valaki odakint? – suttogta Beth ijedten. A panzió második emeletén voltak, egy utcai szobában, amelyet a tulajdonos a legjobbnak mondott a házban. Az ablakon azonban itt sem volt függöny, és az asszony végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát. – Fellows felügyelő figyeli a házat – válaszolta Ian. Rendőröket is hozott magával. Beth állig felhúzta magán a takarót. – Jézusom, de kínos! – Azt hiszem, még rosszabb. – Hogy lehetne rosszabb? Nem tartóztathatnak le minket csak azért, mert egy panzióban töltöttük az éjszakát. Vagy igen? Szentséges ég, ha a bujálkodás törvénytelen, fél Párizst be kell zárniuk. Az újságok meg fogják tudni. Valahogy mindig megtudják, és a sztori a Csatornán át majd Londonba is eljut. Angol örökösnőnek kellett francia rendőrbíró elé állnia, mert egy kétes hírű hotelban paráználkodott, miután egy illegális játékteremben rulettezett. Beth ijedten felült, amikor halkan kopogtattak az ajtajukon. – Én vagyok az, főnök – hallatszott kintről egy London külvárosában felnőtt ember hangja. Curry! Beth megkönnyebbülten felsóhajtott. Ian nem fáradt azzal, hogy magára kapjon valamit, mielőtt beengedte az inasát. Curry ügyet sem vetett arra, hogy a gazdája meztelen. A magával hozott ruhákat egy szék támlájára tette, aztán kinyitott egy bőrtáskát, s borotvát, tálkát és pemzlit vett elő. – Meleg víz van ezen a lehetetlen helyen, főnök? – kérdezte. – Csengess a szobalánynak! Elhoztad Mrs. Ackerley holmiját? – Igen. – Curry pillanatra sem vette le a szemét Ianről, és úgy tett, mintha az ágyban kucorgó Betht nem is látná. – A társalkodónője is gyünni akart, de meggyőztem, hogy az nem vóna okos.

84

Ian csak szótlanul bólintott. Felvette az alsónadrágot, amelyet Curry hozott neki, és leült, hogy a komornyikja megborotválja. Mintha csak a fényűző londoni Langham Hotelban lett volna egy kellemes éjszaka után. Bethbe hirtelen beléhasított a felismerés, hogy Curry nem most először csinálja ezt. Szemlátomást tudja, hogyan kell lopva besurrannia egy házba, tiszta alsóneműt hoznia Iannek, majd megborotválnia, miután ő egy nővel töltötte az éjszakát. Az asszony felhúzta a térdét, és átkulcsolta a kezével. Az én buta hibám, ha féltékeny vagyok, gondolta. – Látott valaki? – kérdezte Ian az inasától. Curry tovább élesítette a beretvát. – Nem – felelte. – A hátsó sikátoron át jutottam be a konyhába. A személyzet hallgatni fog. Éppúgy nem köll a nyakukra a rendőrség, mint nekünk. – Ez már szinte nevetséges – mondta Beth. – Miért üldöz téged ilyen elszántan Fellows? És engem? – Ő ilyen – felelte Ian. Ez messze nem volt kielégítő válasz, de Ian becsukta a száját, és hátrahajtotta a fejét, mert Curry éppen végzett a beretvafenéssel. Az ajtón ugyanaz a szobalány surrant be nesztelenül, aki már az este is járt itt, és egy kancsó gőzölgő vizet hozott. Curry tört franciasággal megkérte, hogy öltöztesse fel Betht. A lány illendően pukedlizett, s miután a két férfi elfordult, rásegítette Bethre azt a ruhát, amelyet Curry hozott Isabellától. – Nagyon gazdag lehet az úr, madame – súgta közben Bethnek csillogó szemmel. Nyilván azt gondolta, hogy Ian a pártfogója, és az asszony nem oszlatta el a tévedését. Előző este még mulattatta, hogy a panziós és a cselédség a férfi kitartottjának hiszi őt, most azonban már nem találta annyira mulatságosnak a dolgot. – Azt hiszem, nekünk is hátul kell kisurrannunk – mondta Iannek. – Mr. Fellows egyre kellemetlenebb lesz. – Még nem megyünk el – felelte Ian. Beth kipillantott az ablakon. – Az jó, mert zuhog az eső. Remélem, a felügyelő és a barátai a francia titkosrendőrségtől mind bőrig áznak. Ian hátrahajtotta a fejét. Az arca csupa szappanhab volt. – Elküldettél érte? – kérdezte Currytől. – Ahogy parancsolta, főnök. De most mán ne beszéljen, nehogy megvágjam. Ian elhallgatott, Curry pedig borotválni kezdte. Beth leült az ágyra, amelyben annyira élvezte az éjszakát, és megkordult a gyomra. Szívesen evett volna már valamit. A szoba csendjét csak a szobalány léptei törték meg, miközben kirázta Beth előző este viselt ruháit, aztán a tűz elé tette őket száradni. Ian szemlátomást nem sietett. Miután Curry végzett a borotválásával, szólt a szobalánynak, hogy hozzon neki újságot és kávét, Bethnek pedig teát. A lány éppen mindent meghozott, amikor megint kopogtattak. Curry a borotvával a kezében nyitott ajtót. A küszöbön Mac állt. Miután belépett a szobába, Curry gyorsan visszacsukta mögötte az ajtót. – Fellows úgy fest, mint egy ázott patkány – mondta. – Ne aggódj, Ian! Intézkedem. – Kedves, hogy értünk jött – mondta Beth, és vigyázott, hogy ne legyen türelmetlen a hangja. – Isabella hogy van? – kérdezte. Mac értetlenkedőn nézett rá. – Honnan az ördögből tudjam? – Tegnap hazakísérte. Mac megfordította az egyik széket, és lovagló ülésben leereszkedett rá. – Betettem a kocsijába, és elég pénzt adtam a kocsisának, hogy vigye haza, és ne engedje újra eljönni.

85

Beth a homlokát ráncolva nézett Macre. – Nem ment vele? – Nem. Ez bosszantó, gondolta az asszony. – Isabella megmutatta nekem a róla festett képét. – Valóban? Azt a hitványságot? Mac hangja nemtörődöm volt, a tartása azonban feszültségről árulkodott. – Nem hitványság. Gyönyörű az a kép. Isabella mindenhová magával viszi. Máskülönben nem tudta volna megmutatni nekem, de egyébként mondta is. – Nyilván a tökéletes helyet keresi, ahol a tengerbe dobhatja. – Dehogy! Mac úgy szorította a széket, hogy Beth attól félt, összetöri. – Nem beszélhetnénk másról? – Ahogy óhajtja. Az asszony homloka ráncba szaladt, de nem feszegette tovább a kérdést. Curry felöltöztette Iant, Beth pedig megivott egy csésze teát. Éppen végeztek, amikor megint kopogtattak. Mac sietve ajtót nyitott, de úgy surrant ki rajta, hogy Beth nem látta, ki áll a folyosón. Hallotta, hogy odakint franciául beszélnek, aztán Mac az ökölvívó külsejű komornyikjával, Bellamyval jött vissza. Egy másik férfi is volt vele, aki fekete reverendát viselt, és rózsafüzért szorongatott a kezében. – Te jó ég! – kiáltott fel Beth. – Jelmezbált rendezünk? Nem vagyunk kicsit sokan ahhoz, hogy észrevétlenül surranhassunk ki a hátsó ajtón? Ian megfordult. – A főbejáraton megyünk ki. Ördög vigye Fellowst! – Nem azt mondtad, hogy le fog tartóztatni minket? – Miért tenné? – Ian hangja kemény volt, és Beth nem tudta megfejteni az arckifejezését. – Semmi oka arra, hogy letartóztasson egy férfit, mert az egy panzióban töltötte az éjszakát a feleségével. Az asszony elképedt. – De én nem vagyok a… – Félbehagyta a mondatot, és egyszeriben érteni Vélte a pap jelenlétét, Mac feszültségét és Curry ártatlanul együgyű ábrázatát. – Ó, nem! – kiáltott fel, és rémület szorította össze a szívét. – Nem, Ian. Ó, nem!

Tizenharmadik fejezet Mind Bethre néztek, Curry vigyorogva, a pap aggodalmas homlokráncolással, Bellamy meghökkenten, Mac türelmetlenül. Egyedül Ian arca maradt teljességgel kifejezéstelen, mint egy olyan emberé, aki éppen arra a kérdésre vár választ, hogy lesz-e reggelire tojás, vagy sem. – Mi a fenéért nem? – kérdezte Mac. – Ian kedveli magát, jól megvannak együtt, és az öcsémnek feleség kell. Beth a kezét tördelte. – Az lehet, de nekem talán nincs szükségem férjre. – Éppen hogy arra van szüksége! – csattant fel Mac. – Akkor nem járna többé illegális kaszinókba a feleségemmel. – Mac, négyszemközt szeretnék beszélni Bethszel – mondta Ian csendesen. Fivére beletúrt rozsdavörös hajába.

86

– Sajnálom – mondta Bethnek. – Kissé ideges vagyok. Menjen hozzá! Ránk fér, hogy legalább egy józan ember legyen a családban – tette hozzá. Nem várta meg az asszony válaszát, hanem a pappal, a szobalánnyal, Bellamyval és Curryvel együtt kiment a szobából, és becsukta maguk mögött az ajtót. Csend állt be, csak az eső kopogott az ablakon. Beth érezte, hogy Ian pillantása valósággal lyukat fúr a fejébe, de most ő nem tudott odanézni rá. – Eldöntöttem, hogy nem megyek újra férjhez – szólalt meg végül. Határozottnak szeretett volna tűnni, de nem járt sikerrel. – Gazdag özvegyként fogok élni, utazgatok, élvezem az életet, jótékonykodom – sorolta, de a hangját ő maga is erőtlennek hallotta. – Amint a feleségem leszel, Fellows nem zaklathat többé – mondta Ian, mintha nem is hallotta volna az asszony szavait. – A felettesei megparancsolták neki, hogy tartsa távol magát a családomtól, és ha hozzám jössz, te is közénk fogsz tartozni. A felügyelő nem tartóztathat le, és nem zargathat. Hart és az én védelmem alatt fogsz állni. – Fellows eddig nem igazán törődött ezzel. – Ő nem teheti be a lábát Kilmorgan területére, és Harttal gyűlik meg a baja, ha bárhol másutt a közeledbe merészkedik. Ezt megígérem. – Nem azt mondtad, hogy Hart most éppen Rómában van? És mi lesz, ha egyáltalán nem óhajtja kiterjeszteni rám a védelmét? – Ettől ne tarts! Gyűlöli Fellowst, és mindent el fog követni, hogy megfékezze. – De… – Betht egészen váratlanul érte, hogy Ian feleségül kérte, és ellenérveket keresett. Végül talált is egyet. – Ian, van valami, amit nem tudsz rólam. Apám nem volt francia arisztokrata. Angliában vikomtnak mondta magát, és az emberek hittek is neki. Kétségtelenül remekül majmolta a nemesek viselkedését. Valójában azonban ugyanolyan alacsony származású volt, mint mindenki más az East Enden. Ian levette a szemét az asszonyról. – Tudom. Csaló szélhámos volt, és a börtön elől menekült el Párizsból. Bethnek elállt a lélegzete. – Te tudod ezt? – Ha úgy döntök, hogy utánanézek valakinek, akkor mindent kiderítek róla. Az asszony torka összeszorult. – A fivéreid is tudják? – Nem tartottam fontosnak, hogy megosszam velük. – És így is feleségül akarsz venni? – Igen. Miért ne akarnálak? – Mert nem az a nő vagyok, akit egy herceg fiának feleségül kellene vennie. – Beth már majdnem kiabált. – A származásom siralmas. Alig voltam több cselédnél. Tönkretennélek. A férfi jellegzetes mozdulatával megrántotta a vállát. – Mindenki egy arisztokrata lányának tart. Ennyi bőven elég a begyepesedett angoloknak. – Csakhogy ez hazugság. – Te és én tudjuk az igazságot, azok pedig, akik kedvelik a szép meséket, elégedettek lesznek. – Ian, ezzel ugyanolyan csaló szélhámost csinálnál belőlem, amilyen az apám volt. Nem lennék különb nála. – Az vagy. Százszor különb. – De ha valaki rájön az igazságra, az rettenetes lesz. Az újságok… Ian nem figyelt az asszonyra. – Mind a ketten kilógunk a sorból – mondta. – Mások vagyunk, mint a többiek, és ők nem tudnak mit kezdeni velünk. De összeillünk. – A férfi megfogta Beth kezét, és összefonta az ujjaikat. – Összeillünk – ismételte meg.

87

Sodródunk, és a valódi énünkre senki nem tart igényt. Miért ne sodródhatnánk együtt? Szavai valójában ezt jelentették. Nem mondta, hogy szereti Betht, és ezért akarja feleségül venni. Igaz, már az első este közölte vele a színházban, hogy sosem lesz képes a szerelemre, és azt ő ne is várjon tőle. Ugyanakkor, ahogy Mac is mondta az előbb, ők ketten jól megvannak együtt. Beth megtanulta, hogy ne lepődjék meg Ian váratlan kijelentésein, és ne sértődjön meg, amikor a férfi szemlátomást egy szót sem hallott abból, amit éppen mondott neki. – A pap katolikus – ellenkezett tovább erőtlenül. – Én anglikán vagyok. – A frigy törvényes lesz. Mac elintézte. Tarthatunk majd még egy szertartást, miután visszatérünk Skóciába. – Skóciába – ismételte meg Beth. – Nem Angliába. – Kilmorganbe megyünk. Most már te is oda fogsz tartozni. – Ne próbálj vigasztalni, Ian! – A férfi összeráncolta a homlokát. Mindig szó szerint vette, amit mondtak neki. – A nők szeretik – folytatta az asszony –, ha udvarolnak nekik, mielőtt igent mondanak egy férfinak. Ha gyémántgyűrűt kapnak, és így tovább. Ian megszorította Beth kezét. – Megveszem neked a legnagyobb gyűrűt, amit valaha láttál. Zafírokkal kirakva, hogy menjen a szemed színéhez. Beth szíve nagyot dobbant. Ian tekintete egészen átható volt, akkor is, ha nem tudott egyenesen az ő szemébe nézni. Az asszony visszaemlékezett arra a lélegzetelállító pillanatra, amelyben a férfi szeretkezés közben mégis a szemébe nézett. Úgy, mintha más nem is létezne számára a világon. Mintha csak ő számítana neki. Mit adna meg azért, hogy újra úgy pillantson rá? Cserében mindenről kész örömmel lemondana, amije csak van. – A fene egyen meg, Ian Mackenzie! – suttogta. Kopogtattak, és az ajtón Curry dugta be a fejét. – Már nem esik olyan erősen, és a derék felügyelő kezd türelmetlenkedni. – Beth – mondta Ian, és ujjai szorítása erősebb lett. Az asszony lehunyta a szemét. Úgy kapaszkodott Ian kezébe, mintha csak ő óvhatná meg a vízbe fulladástól. – Jól van, jól van – mondta, és a hangja ugyanúgy remegett, mint a teste. – Essünk túl rajta, mielőtt a felügyelő megindítja a rohamot. És megtörtént. Beth szeme megejtően kék volt, miközben megismételte az esküvői fogadalom szavait. Aztán a pap megpecsételte a frigyet. Curry, Mac és Bellamy voltak a tanúk. Ian egyszerű gyűrűt húzott Beth ujjára, amelyet Curry hozott az ő utasítására, átmeneti megoldásként, amíg majd megveszi a pompás zafírt. Amikor megcsókolta az asszonyt, szája ízében a szeretkezésükből visszamaradt forróság és idegesség keveredett. Végül együtt léptek ki a kapun, és Ian esernyőt tartott föléjük. Látványosan nem vett tudomást Fellowsról és a párizsi rendőrök, újságírók tömegéről, akik az utca túloldalán várakoztak. Amint kiléptek a kapun, odagördült Ian hintója, és eltakarta őket a felügyelő elől. Mire azonban Ian besegítette Betht a kocsiba, Fellows már ott állt a hintó mellett. Tekintete komor volt, a bajsza csuromvizes. Arca annak a vadásznak dühödt kimerültségéről árulkodott, aki az egész éjszakát egy vad becserkészésével töltötte, és most megugrani kell látnia. – Ian Mackenzie – mondta jelentőségteljen –, barátaim a francia rendőrségtől azért vannak itt, hogy őrizetbe vegyék magát, mert elrabolta Mrs. Ackerley-t, és fogva tartotta ebben a panzióban. Beth kipillantott a kocsiból. – Ne legyen nevetséges, felügyelő! A lord nem rabolt el engem. – Szemtanúk látták, ahogy kiráncigálta önt a játékbarlangból, aztán elhurcolta ide. Ian lassan összecsukta az esernyőt, kirázta belőle a vizet, és bedobta a kocsiba.

88

– Mrs. Beth Ackerley már nem létezik – nézett vissza a panzióra, amelyből kijöttek. – Lady Ian Mackenzie viszont igen – tette hozzá. Ezzel sarkon fordult, és beszállt a hintóba, mielőtt Fellows hadarva beszélni kezdett volna. Széles vigyorral az arcán Mac is kilépett a panzióból, aztán Curry jött ki egy bőrönddel, majd Bellamy, akinél egy kosárban bor és kenyér volt, amit Ian vett a panzióstól. – Ezt a játszmát elvesztette, Fellows. Legközelebb talán több szerencséje lesz – mondta Mac. Rácsapott a felügyelő esővíztől csöpögő vállára, aztán beszállt a kocsiba, s még mindig mosolyogva lehuppant Bethszel és Iannel szemben. Bellamy a kocsis mellé kapaszkodott fel, Curry viszont beugrott a hintóba, és becsapta Fellows orra előtt az ajtót. A felügyelő tekintete éles volt, mint egy frissen fent kés. Ian tudta, hogy csak rövid időre sikerült gáncsot vetnie neki. A csatát megnyerte, de a háborúnak nincs vége. Azonnal Skóciába indultak. Bethnek csupán néhány órája maradt arra, hogy összecsomagoljon és elbúcsúzzon Isabellától, mert Iannek egyszeriben nagyon sürgős lett a távozás. – Jaj, drágám, olyan boldog vagyok! – Isabella pilláin könnycseppek csillogtak, amikor szorosan magához ölelte Betht. – Mindig szerettem volna egy nővért, és nálad jobbat el sem tudnék képzelni – mondta, és kicsit eltartotta magától Betht. – Tedd boldoggá Iant! Megérdemli, jobban, mint közülük bárki más. – Megpróbálom – ígérte az asszony. Isabella arcán gödröcskék jelentek meg. – Ha majd visszamegyek Londonba, eljössz hozzám, és pompásan fogunk szórakozni. Beth megfogta Isabella kezét. – Biztos, hogy nem akarsz velünk jönni? Hiányozni fogsz. – Te is nekem, drágám, de nem. Most kettesben kell lennetek Iannel. Kilmorgan pedig… – Isabella elhallgatott, és fájdalom jelent meg a szemében. – Túl sok emlék köt oda. Még egyszer megölelték egymást. Bethben eddig nem is tudatosult, hogy ennyire megszerette Isabellát, ezt a nyíltszívű teremtést, aki a szárnyai alá vette őt, és megmutatott neki egy új, bámulatba ejtő világot. Isabella aztán Iant is megölelte, és neki is elmondta, hogy nagyon örül a szerencséjének. Végül Ian és Beth a pályaudvarra hajtatott Curryvel és Katie-vel. A ládákkal és táskákkal egy másik kocsi követte őket. Beth hamar megértette, mi mindent vesznek az arisztokraták készpénznek, amikor Ian az első osztályra kalauzolta őt, Curryt pedig otthagyta a peronon, hogy gondoskodjon a csomagokról, a jegyekről és Katie-ről. Azt mondta magáról, hogy mindig és mindenütt kilóg a sorból, de Ian mégiscsak lord volt, egy herceg öccse, kellőképpen gazdag és befolyásos ahhoz, hogy ne foglalkozzon mindennapos dolgokkal. Azokat az emberei intézték helyette. Beth fejében az utóbbi időben egyre halkabb lett Mrs. Barrington hangja, és már alig-alig hallotta. „Igencsak a lehetőségeid fölé jutottál, leányom. Vigyázz, nehogy fejedbe szálljon a dicsőség!” Az asszony azon tűnődött, mit mondana Thomas, de az ő hangját egyáltalán nem hallotta. Könnyein át csak homályosan látta az állomás tekintélyes épületét, ami egyre kisebbnek tűnt, ahogy a vonat távolodott tőle. Ian azzal sem foglalkozott, hogy Curry időben felszállt-e. Beth gondolatban összehasonlította ezt az indulást azzal, amikor ő indult el a Viktória pályaudvarról. Mrs. Barrington ziháló, öregecske inasa segíteni próbált nekik, de minden kiesett a kezéből. Katie szentül hitte, hogy a poggyászukat el fogják lopni, és soha többé nem látják, a szobalány pedig, akit Beth felvett, hisztériás rohamot kapott a „külföld” miatt, és az utolsó pillanatban megszökött.

89

Currynek természetesen nem voltak ilyen problémái. Teljes lelki nyugalommal jelent meg a fülkéjük ajtajában, miközben átzakatoltak Párizson. Jelentette, hogy rendelt teát, elintézte a jegyeket, és megkérdezte, óhajtanak-e még valamit. Roppant hatékonyan intézkedett, mint mindig, és olyan higgadt volt, mintha a gazdája nem most ugrott volna fejest egy házasságba. Ráadásul még sok száz mérföldes utazásra is indultak éppen. Miután elhagyták Párizs határát, és már az esős Franciaország más vidékén pöfögött velük a vonat, Beth számára kiderült, hogy Ian szörnyen nyugtalan is tud lenni. Még csak fél órát töltöttek a kupéjukban, amikor a férfi már elindult, hogy végigjárja a szerelvényt, oda és vissza, többször is. Calais-ban pedig, ahol átszálltak egy Angliába induló hajóra, a fedélzeten sétálgatott, miközben Beth egyedül aludt a fülkéjükben. Amikor megint vonaton ültek, hogy Doverből a londoni Viktória pályaudvarra utazzanak, Ian újra el akarta hagyni a fülkét, de az asszony kitette elé a lábát. – Valami baj van? – kérdezte. – Miért nem tudsz ülve maradni? – Nem szeretem a bezártságot – felelte Ian, és már el is húzta a folyosóra nyíló ajtót. – A fogatokkal semmi bajod nem volt. – Azokat bármikor megállíthatom. Vonatról vagy hajóról nem szállhatok le, amikor kedvem tartja. – Igaz. – Beth kacéran megnyalintotta az ajkát. – Talán kitalálhatunk valamit, ami eltereli a figyelmedet. Ian nyomban behúzta az ajtót. – Azért is megyek ki újra meg újra, mert óriási erőfeszítésembe kerül, hogy ne érjek hozzád. – Még órákig utazunk ezen a vonaton – folytatta Beth. – És Curry biztosan gondoskodni fog arról, hogy ne zavarhassanak minket. Ian összehúzta a függönyt, és az asszonyhoz fordult. – Mi jár a fejedben? Beth nem hitte volna, hogy túl sok mindent csinálhatnak egy szűk vasúti fülkében, Ian azonban találékonynak bizonyult. Az asszony egyszer csak azon kapta magát, hogy már félmeztelen, és a lábával átkulcsolja Iant, aki előtte térdel. Szemben voltak egymással, s Beth a férfi arcát leste. Abban reménykedett, hogy megint a szemébe fog nézni. Ő azonban, amikor felért a csúcsra, azonnal lehunyta a szemét, és elfordította a fejét. Pár perccel később megint kiment sétálgatni, Beth pedig rendbe hozta a ruháját, és zihálva ült a helyén. Amikor Thomasszal osztotta meg az ágyát, kevésbé voltak buják, és hagyományosabb módon ölelkeztek. A férje azonban utána mindig megcsókolta, és elsuttogta, hogy szereti. Ian most egyedül járkált odakint, ő pedig magányosan üldögélt idebent, és az elsuhanó, zöldellő angol tájat nézegette. Fejében Ian néhány héttel korábbi, tárgyilagos szavai visszhangoztak. „Én nem várnék öntől szerelmet. Nem tudnám viszonozni.” A poggyászuk hiánytalanul megérkezett, ám amikor beszálltak egy várakozó, nagy kocsiba, amelyet Curry bérelt, nem az Euston pályaudvarra indultak, hanem a Strand út felé. – Megállunk Londonban? – kérdezte Beth meglepetten. Ian kurtán bólintott. Az asszony az ablakból kinézett a ködös, esős városra, amelyet Párizs sugárútjai és parkjai után még piszkosabbnak és unalmasabbnak érzett. – Közel van a házad? – A londoni háztartásomat összecsomagolták és Skóciába szállították, amíg Franciaországban voltam. – Akkor hol szállunk meg? – Felkeresünk egy kereskedőt. Beth agyában világosság gyúlt, amikor a Strand úton betértek egy üzletbe, amely a padlótól a mennyezetig keleti ritkaságokkal volt tele.

90

– Ó! Megint Ming-porcelánt veszel – találta ki az asszony. – Vázát? – Tálkát. A Ming-vázákról semmit sem tudok. – Miért, nem ugyanolyanok? A férfi úgy nézett Bethre, mintha kétségbe vonná az épelméjűségét, ezért ő inkább elhallgatott. A pocakos, seszínű hajú kereskedő egy vázára akarta rábeszélni lant, ami tízszer annyiba került, mint az a kicsi, kissé csorba tálka, amelyet ő nézegetett, de Ian nem vett tudomást a próbálkozásokról. Ujjhegyeivel tartotta a tálkát, és minden apró részletét megvizsgálta. Figyelmét láthatóan semmi sem kerülte el, a legkisebb karcolás vagy hiba sem. Megszagolta és megnyalintotta a porcelánt, aztán csukott szemmel az arcához szorította. – Hatszáz arany – mondta végül. A köpcös kereskedő meglepődött. – Te jó ég, ember, ne csináljon rossz üzletet! Őszintén bevallom, háromszázat akartam kérni érte. Látja, csorba. – Ritka darab – mondta Ian. – Hatszázat ér. – Jól van – vigyorodott el a boltos. – Akkor hatszáz. Én csak jól járok. Nem óhajtja a készletem többi darabját is felbecsülni? Ian óvatosan letette a tálkát egy bársonykendőre, amelyet a kereskedő terített a pultra. – Nem érek rá. Még ma este Skóciába viszem az újdonsült feleségemet. – Ó! – A joviális tulaj új keletű érdeklődéssel nézett Bethre. – Elnézését kérem, mylady. Ezt nem tudtam. Fogadja szerencsekívánataimat! – Meglehetősen hirtelen történt – mondta az asszony alig hallhatóan. A kereskedő felvonta a szemöldökét, és Ianre pillantott, aki megint szeretettel a tálkára tette a kezét. – Örülök, hogy benéztek hozzám, bár szorítja önöket az idő – mondta a boltos. – Mi pedig szerencsések voltunk, hogy itt találtuk uraságodat, és még megvan ez a tálka – válaszolta Beth. A kereskedő elámult. – Ez nem szerencse volt, mylady. Lord Ian sürgönyzött Párizsból, hogy tegyem félre neki ezt a darabot. – Ó! – Az asszony arca lángba borult. – Hát persze. Sietős házasságkötésük óta csak akkor nem volt együtt Iannel, amikor az a vonaton és a hajón járkált. A sürgönyt nyilván a felettébb hasznavehető Curry küldte útközben valamelyik állomásról. A részletekkel Iannek ezúttal sem kellett foglalkoznia. A kereskedő segédje becsomagolta a tálkát. Ian végig rajta tartotta a szemét, és közben közölte a tulajdonossal, hogy az embere hamarosan megérkezik a pénzzel. – Természetesen, mylord – felelte a boltos. – Még egyszer gratulálok. A segéd kinyitotta az ajtót Beth és Ian előtt, de még két lépést sem tettek meg az utcán, amikor éppen mellettük megállt egy kocsi, és Lyndon Mather szállt ki belőle. A jóképű, szőke férfi megdermedt, a szó szoros értelmében elzöldült, és dühös pillantást vetett a Ian hóna alá szorított dobozra. – Hé, ember, az ott az én tálkám? – Magának túl magas lett volna az ára – válaszolta Ian. Mather nyitva felejtette a száját. Bethre meredt, aki a legszívesebben beugrott volna az első bérkocsiba, hogy elmeneküljön. Mivel azt nem tehette meg, csak felszegte a fejét, és dacosan állta egykori vőlegénye pillantását. – Mrs. Ackerley – mondta Mather hűvösen –, ügyeljen a jó hírére! Egyesek még azt találják terjeszteni kegyedről, hogy ennek a férfinak a szeretője.

91

Egyeseken alighanem saját magát értette. Mielőtt az asszony még megszólalhatott volna, Ian már válaszolt helyette. – Beth a feleségem. – Na ne! – Mather feje lilulni kezdett. – Maga utolsó gazember! Mindkettőjüket beperelem. Többek között súlyos szerződésszegés miatt. Beth szinte már látta magát a bíróságon, abban a végtelenül megalázó helyzetben, amikor ügyvédek vájkálnak a múltjában, és kiderítik, hogy Ian mélyen a rangján alul nősült, amikor feleségül vette őt. – Azért jött ide, hogy eladjon valamit – mondta Ian Mathernek. – Mi van? – Mather keze ökölbe szorult. – Mit akar ez jelenteni? – A boltos azt mondta, hamarosan érkezik hozzá egy eladásra szánt tálka, egy másikat pedig venni akarnak tőle. Ön nyilván el akarta cserélni a magáét. – Na és? Ebbe az üzletbe gyűjtők járnak. – Hadd lássam! Mather vacillálása szinte már nevetséges volt. Többször is kinyitotta a száját, majd visszacsukta, de Beth látta rajta, hogy a kapzsisága és a kétségbeesettsége felül fog kerekedni a felháborodásán. Végül valóban csettintett az ujjával, mire a szolgája egy táskát vett ki a kocsiból, és átadta neki. Ian a bolt felé bökött a fejével, és mindannyian bementek. A tulajt meglepte, hogy visszajöttek, de intett a segédnek, aki megint fekete bársonykendőt terített a pultra, Mather pedig elővette a tálkát. Ezt vörös kaméliák díszítették, nem volt csorba, mint a másik, és a máza is szépen csillogott a lámpafényben. Ian kézbe vette, és ugyanolyan alaposan megvizsgálta, mint az előzőt. – Ezerkétszázat ér – jelentette ki. Mather szeme elkerekedett. – Igen – hebegte. – Természetesen megér annyit. Beth nagyot nyelt. Ha jól értette, Mather elcserélt volna egy ezerkétszáz aranyat érő tálkát egy hatszázat érőre. Nem csoda, hogy Ian ostoba amatőrnek tartja. Abban, hogy a lord pontosan becsülte fel a porcelán értékét, az asszony pillanatig sem kételkedett. – Megveszem magától – mondta Ian, aztán a kereskedőhöz fordult. – Lebonyolítaná az üzletet? – Ian, nem szörnyen sok pénz ez? – suttogta Beth. Mivel nem kapott választ, összeszorította a száját, és nézte, hogyan ad ki Ian rezzenéstelen nyugalommal ezerkétszáz aranyat. Százat még a boltos is kapott tőle, holott ő semmit sem csinált, csak ott állt. Bethnek nagyon sokáig kellett takarékosan élnie, és egészen felizgatta magát egy olyan ember viselkedésén, aki hírből sem ismerte a szűkölködést. Iannek azonban szeme sem rebbent. Mather viszont láthatóan izzadt, amikor átvette a csekket. Kétség sem fért hozzá, hogy azonnal a bankba rohan vele, és beváltja. Ian még csak jó napot sem kívánt neki, egyszerűen otthagyta a boltban, odakint pedig felsegítette Betht a kocsiba. Curry pimaszul mosolygott, miközben elvette a két dobozt a gazdájától. – Ez hihetetlen – mondta Beth. – Éppen most adtál Lyndon Mathernek ezerkétszáz fontot. – Akartam a tálkát. – Honnan tudtad egyáltalán, hogy az első tálka ott van az üzletben, és hogy Mather beviszi oda a másikat? Elvégre hetek óta Párizsban voltál. Ian kinézett a kocsi ablakán. – Van egy emberem Londonban, aki rajta tartja a szemét azokon a darabokon, amelyek érdekelhetnek engem. Akkor este, amikor a kaszinóba mentünk, sürgönyzött nekem, hogy Lyndon Mather kinézett magának egy tálkát. Beth a férfira meredt, és úgy érezte, egész élete fenekestül felfordult.

92

– Vagyis másnap reggel elhagytad volna Párizst, akár elveszel engem, akár nem – mondta. Ian futó pillantást vetett rá, majd tovább nézegette az elsuhanó utcákat. – Mindenképpen magammal hoztalak volna – válaszolta. – Nem hagytalak volna egyedül. Fellows útjába úgy gördíthettem a legegyszerűbben akadályt, hogy feleségül vettelek. – Értem. – Beth dideregni kezdett. – Az már csak ráadás volt, hogy kijátszottad Mathert, igaz? – Mindenéből ki akarom forgatni. Az asszony tekintete bejárta Ian elfordított, kemény arcát, aztán nagy kezére pillantott, amelyet könnyedén a mellette fekvő dobozon tartott. – Én nem porcelántálka vagyok – mondta halkan. Ian a homlokát ráncolva feléje fordult. – Most tréfálsz? – Nem akartad, hogy Mather megszerezze a tálkát, és azt sem, hogy én az övé legyek. Ian egy pillanatig hallgatott, aztán hirtelen fellobbant haraggal közelebb hajolt az asszonyhoz. – Amikor megláttalak, azonnal tudtam, hogy el kell vegyelek Mathertől. Ugyanúgy nem volt tisztában az értékeddel, ahogy egy nyavalyás porcelán árát sem ismeri. Ostoba nyárspolgár. – Így már kicsit jobban érzem magam. Ian tekintete visszavándorolt az ablakra, mintha befejezettnek tekintette volna a beszélgetést. Beth a férfi széles mellkasát nézegette, aztán a kocsin keresztben egészen végigérő, hosszú lábát. Felvillant benne, milyen érzés volt, amikor ez a láb mellette nyúlt el az ágyban. – Azt hiszem, jó lesz, ha néhány napot Londonban töltünk – mondta. – Be kell vásárolnom Skóciára. Gondolom, ott jóval hűvösebb az idő. – Nem maradunk Londonban. Az éjszakai vonattal elutazunk. Curry már megvette a jegyeket. Beth elcsodálkozott. – Amikor azt mondtad, hogy megállunk Londonban, azt hittem, itt töltünk egy-két éjszakát, és nem csak berohanunk a városba, és már utazunk is tovább. – Kilmorganbe kell mennünk. – Értem. – Az asszony torkában gombóc nőtt. – És mit fogunk ott csinálni? – Várunk. – Mire? – Hogy múljon az idő. Beth folytatást várt, de a férfi hallgatott. – Őrjítő vagy, Ian – szólalt meg végül ő. A férfi nem válaszolt. Beth hátradőlt az ülésen, és egyre nagyobb lett benne a feszültség. – Látom, ez másfajta házasság lesz, mint amilyen az első volt nekem – mondta. – Biztonságban leszel. Megvéd a Mackenzie név. Mac ezért nem válik el. Hogy Isabellának megmaradjon a pénze és a biztonsága. Beth a társaságkedvelő Isabellára gondolt, aki sokat kacagott, de a szemében közben mély szomorúság is volt. – Roppant előzékeny a bátyád. – Én sosem foglak tönkretenni. – Akkor sem, ha csak Curryn keresztül fogunk egymással levelezni? Ian elkomorodott, de Beth gyorsan megfogta a kezét. – Csak vicceltem. Egyébként soha nem utaztam éjszakai vonattal Skóciába. Vagyis egyáltalán nem mentem még oda vonaton. Ez új élmény lesz számomra. Kíváncsi vagyok, ugyanolyan érdekes lesz-e a hálókocsi, mint a doveri vonaton volt.

93

Reggelre Glasgow-ba értek, aztán a vonat Edinburghbe vitte őket, ahol kiszálltak. A városra köd telepedett, de így sem veszített semmit a szépségéből. Beth mohón itta az elébe táruló látványt, de éppen csak pillantást vethetett a várra s a közte és a kastély között vezető sugárútra, amikor már álmosan fel kellett szállnia egy másik vonatra, amely északnak indult velük. Sok-sok mérfölddel és órával az után, hogy elhagyták Párizst, a szerelvény befutott egy tágas síkságon álló kis állomásra. Északon és nyugaton hegyek terültek el, amelyek felől ilyenkor, nyár derekán is hűvös szél fújt. Ian még éppen idejében tért vissza a folyosón tett sétájából, hogy lesegítse Betht a kupéból. A helységnévtábla szerint Kilmorganbe érkeztek. A peron egészen üres volt, és még az állomásfőnök is visszasietett egy kis épületbe, miután zászlóval jelezte a vonatnak, hogy továbbindulhat. Ian karon fogta Betht, és egy lépcsőn levezette az utcára. Kocsi várta ott őket, egy pompás hintó, amelynek lehajtott teteje szilvakék üléseket engedett látni. Elébe színük alapján összeválogatott pej paripákat fogtak, a lószerszámok fényesre suvikszolva csillogtak. A vörös libériás, zergetollas sapkát viselő kocsis leugrott a bakról, és odadobta a gyeplőt egy kölyöknek, aki felmászott a helyére. – Hát megjött, mylord – mondta erős skót akcentussal. – Mylady – üdvözölte aztán a hölgyet is, és kinyitotta a kocsiajtót. Ian felsegítette Betht, aki nem győzött ámulni azon, hogy ilyen fényűző fogatot lát itt, a világ végén. Igaz, Kilmorgan egy herceg tulajdona, Britannia egyik legnagyobb hatalmú uráé. Isabella elmondta Bethnek, hogy Kilmorgan hercege fölött rangban csak Norfolk hercege és a canterburyi érsek áll. Nem csoda hát, ha olyan pazar hintó viszi őket Hart kastélyához, amilyet ő még soha nem látott. – Gondolom, ezt is Curry intézte – mondta az asszony, miközben a kocsis visszakapaszkodott a bakra. – Kilmorganben is van távírókészülékünk – felelte Ian. Beth felnevetett. – Végre elsütöttél egy tréfát, Ian Mackenzie! A férfi nem válaszolt. Végiggördültek egy fehérre meszelt házakból álló falun, amelyből természetesen nem hiányozhatott a kocsma. Mellette egy hosszú épület az elöljáróság lehetett, vagy az iskola, netán mind a kettő egyben. A falutól kissé távolabb egytornyú, új tetővel borított templom állt, amelyhez meredek gyalogút vezetett fel. Hamarosan egy erdős völgybe értek, és a hintó egy fürge patak fölött átvezető hídon dübörgött velük. Aztán megint felfelé kezdtek kapaszkodni egy dombon. A távolban köd ült a hegyeken, de itt sütött a nap, és enyhe volt a délután. Az országútról egy hosszú fasorba fordult be a hintó. Beth hátradőlt, és mélyen belélegezte a tiszta levegőt. Kimerült attól az iramtól, amelyet Ian azóta diktált már, hogy eljöttek Párizsból. Ezen a csendes, madárdalos helyen végre megpihenhet majd. A kocsis áthajtott egy nagy kapun, és egy parkba értek be. A kicsi, négyszög alakú kapusházon zászló lobogott, két oroszlánt és egy medvét ábrázolt vörös alapon. Az út innen lefelé vezetett, a domb lábánál elterülő ház felé. Beth kicsit felemelkedett az ülésről, és a mellére szorította a kezét. – Édes istenem! – suttogta. A kastély monumentális volt. Négy emelet magasra építették, gömbölyű tornyaiból kis lőrések kandikáltak ki. Téglalap alakú központi részéből oldalszárnyak nyúltak el hosszan jobbra és balra, mintha karok lettek volna, amelyek az egész völgyet át akarják ölelni. A nagy, csillogó ablakok sorát itt-ott ajtók és erkélyek szakították meg.

94

Beth még soha nem látott ekkora épületet, amelyet csak a párizsi Louvre-hoz tudott hasonlítani. Csakhogy ez itt nem egy idegen palota volt, ahova őt sosem hívták volna meg. Ez Kilmorgan. Az ő új otthona. A kocsis néhány kisebb házra mutatott az ostorával. – Kevéssel Bonnie Prince Charlie ideje előtt épültek, mylady. A herceg nem akarta, hogy a kastélya huzatos helyen álljon. Dolgozott rajta az egész falu, és mesteremberek több mérföldes körzetből. Culloden után az átkozott angolok felégették, de a herceg újra megépíttette, aztán meg a fia is bővíttette. Egy Mackenzie számára nem léteznek akadályok – tette hozzá, és hangja büszkeségről árulkodott. A bakon mellette ülő kölyök elvigyorodott. – Ő is a Mackenzie klánból való – mondta. – Úgy higgyék el minden szavát, mintha ő maga is ott lett volna az építkezésen. – Elhallgass, kölyök! – mordult rá a kocsis a fiúra. Ian semmit sem szólt, csak szemébe húzta a kalapját, mintha aludni készülne. Nyughatatlanságának, amely járkálásra késztette a vonaton, nyoma veszett. Beth az ülésbe kapaszkodott, és elkerekedett a szeme, ahogy közelebb értek az épülethez. Felismerte a palladianizmus stílusjegyeit, a kőkacskaringókkal övezett, ovális ablakokat, az ívelt oromzatokat, az összes ablak és ajtó szimmetrikus elhelyezését a hatalmas homlokzaton. Későbbi nemzedékek is hozzátettek ezt-azt, így most kőkorlát fogta közre a bejárathoz vezető márványlépcsőt, és modern csengőhúzó függött a főkapu mellett. Nem mintha nekik csengetniük kellett volna. Ian alig segítette le Betht a hintóról, amikor már kitárult a szárnyas ajtó. A márványpadlós előcsarnokban egy magas, tekintélyes komornyik állt, mögötte pedig vagy húsz szolga sorakozott fel. Mind skótok voltak, vörös hajúak, erős csontozatúak, és mind szélesen mosolyogtak, amikor Ian belépett Bethszel a kapun. A férfi nem mutatta be az asszonyt, mégis az összes cselédlány pukedlizett előtte, és az összes férfi meghajtotta a fejét. A hatást csupán öt különböző méretű és színű kutya rontotta kicsit, amelyek egymást taposva rohantak Ianhez. Beth hátrább lépett, mert nem szokott kutyákhoz, ám végül elnevette magát, amikor Iant mancsok borították el, és csóváló farkak röpdöstek körülötte. A férfi vonásai ellágyultak, és mosolygott. Beth legnagyobb ámulatára ráadásul egyenesen a négylábúakra nézett. – Hogy vagytok, szépségeim? – kérdezte tőlük. A komornyiknak szeme sem rebbent, mintha egészen természetesnek tartaná, hogy valaki kutyák hogyléte felől érdeklődik. – Mylady – hajolt meg –, engedje meg, hogy a teljes személyzet nevében örömmel üdvözöljem. A Bethre sugárzó mosolyok arra engedtek következtetni, hogy ezt a véleményt mindenki osztja. Neki eddig még soha senki nem örült ennyire. Nem neked örülnek, hanem Lady Ian Mackenzie-nek, javította ki magát gondolatban. Attól a pillanattól fogva, hogy megismerte a férfit, tudta, az élete össze fog kuszálódni az övével. Most úgy érezte, hogy egyre nagyobb lesz ez a kuszaság. – Morag a szobáiba kíséri, mylady – folytatta a komornyik, aki szintén magas és erős csontozatú volt, mint a többiek, s vörösesszőke haja már őszült. – Fürdőt készítettünk, és megvetettük az ágyat, hogy lepihenhessen a hosszú út után – tette hozzá, aztán meghajolt Ian előtt. – Lordságodat az alsó szalonban várja őfensége. Arra kéri, azonnal keresse fel, amint megérkezett. Beth már tett két lépést a mosolygó Moraggal, de most hirtelen megállt. – Őfensége? – Kilmorgan hercege, mylady – mondta a komornyik türelmesen. Beth rémülten nézett Ianre.

95

– Azt hittem, a bátyád Rómában van. – Nem, már hazajött. – De hát azt mondtad… Vagy talán Curry sürgönyt kapott? Engem miért nem figyelmeztettél? Ian sötétvörös haja a gallérját verdeste, amikor megrázta a fejét. – Én sem tudtam, amíg nem hajtottunk át a kapun. Ha fent van a zászló, az azt jelenti, hogy Hart a kastélyban tartózkodik. – Hát persze! Nem is értem, hogy nem jöttem rá erre magamtól – mondta Beth kissé gúnyosan. Ian a kezét nyújtotta neki. – Gyere velem! A bátyám biztosan téged is látni akar. Az asszonynak valami azt súgta, Ian nem örül annak, hogy az események ilyen fordulatot vettek. A hintóban nyugodt volt, most azonban megint feszült lett, mint a vonaton volt, miközben fel-alá járkált. Beth ujjai jéghidegek voltak, amikor megfogta Ian meleg kezét. – Rendben. Azt hiszem, jobb, ha túlesem rajta. Ian éppen csak elmosolyodott, aztán elindult az asszonnyal a ház belseje felé. Mind az öt kutya követte őket, körmeik hangosan kopogtak a kőpadlón.

Tizennegyedik fejezet Hart Mackenzie hasonlított is az öccseire, ugyanakkor egészen más volt, mint ők. A kandalló közelében ült egy nagy íróasztal mögött. A hosszú és gazdagon faragott bútordarab tökéletesen illett a szoba berendezéséhez. Kilmorgan hercege elmélyülten írt valamit, és nem nézett fel, amikor Ian mögött becsukódott az ajtó. A hatalmas dolgozószoba, amelyben Beth és Ian azt várta, hogy őfensége megajándékozza őket a figyelmével, úgy festett, mintha eredetileg három helyiség lett volna, csak valamikor egybenyitották. Az indokolatlanul magas mennyezet freskóján istenek és istennők hancúroztak. A falakat is festmények borították. Részben a Kilmorgan-házat ábrázolták különböző korokban, részben urak és hölgyek portréi voltak. Egyeseket skót viseletben festettek meg, másokat a maguk korának ünnepi öltözékében. Az ember pusztán ezeknek a képeknek a tanulmányozásából megtanulhatja a divat történetét, gondolta Beth. Ian becsukta az ajtót az öt kutya előtt, azok pedig megadóan kint maradtak. Már nyilván megtanulták, hogy ebbe a szentélybe soha nem léphetnek be. Hart olyan sokáig hagyta ott állni Iant és Betht, mintha csak büntetésre váró kisiskolások lettek volna. Az asszony ezt végül már bosszantónak találta. – Fenség – szólalt meg. A herceg éles pillantást vetett rá. A szeme ugyanolyan aranyszínben csillogott, mint Iané, de a tekintete valósággal átdöfte az asszonyt. Sólyomszeme volt. Ian egy szót sem szólt, csak farkasszemet nézett a bátyjával. Hart végre letette a tollat, és felállt. Magas volt, mint a fivérei, a haja sötétebb vörösesbarna, válla széles Mackenzie-váll, a teste izmos, az arca szögletes. Skót szoknyát viselt, a Mackenzie-k kék és zöld színeiben, vörös és fehér varrásokkal. Sötét árnyalatú kabátja úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Nyilván a legjobb edinburghi szabók készítették. Mégsem volt a fivérei tükörképe. Mac arcán a megszállott művész nyughatatlansága villogott, Cameroné pedig durvább volt a sebhellyel, és szinte már haramiának tűnt.

96

Valójában Hart is, de belőle kikezdhetetlen magabiztosság is áradt. Az az ember volt, akiben soha nem merül fel, hogy ne teljesítenék egy parancsát, bármi legyen is az. És ez nem önteltség volt nála, hanem mély meggyőződés. Hatalmát maradéktalanul érezni lehetett a szobában mindenen és mindenütt, egyedül csak Ianre nem terjedt ki. Rajta megtört a bátyja gőgös fölényessége, és a legcsekélyebb hatást sem tette rá. Hart végül levette pengeéles tekintetét Bethről, és az öccsére nézett. – Nem volt más megoldás? Úgy beszélt, mintha egy beszélgetés kellős közepénél tartanának. Ian azonban értette, és bólintott. – Fellows módját ejtette volna, hogy felhasználja őt ellenem. Vagy ő lett volna az ürügy arra, hogy letartóztasson engem. – A felügyelő utolsó disznó – mondta Hart, és megint Beth arcát fürkészte. – Egy hölgy társalkodónője volt? Miért barátkozott össze vele Isabella? Beth otthagyta Iant, beljebb lépett, és Hart felé nyújtotta a kezét. – Köszönöm kedves kérdését, nagyon jól vagyok. Az út ugyan fárasztó volt, de eseménytelen, és az állomásokon sem helyeztek el bombát az ír ellenállók. Hart rosszalló pillantást vetett az öccsére. – Szeret tréfálni – mondta Ian. – Valóban? – kérdezte a bátyja hűvösen. – Valóban. Egyébként a csokoládét és a málnakrémet is szeretem. – Beth leengedte kinyújtott kezét, amelyről a herceg még mindig nem vett tudomást. – Pillanatnyilag: pedig egy pohár hideg vizet és egy puha ágyat szerelnék. Hart a változatosság kedvéért most egyenesen Bethhez beszélt. – Nem emlékszem, hogy önért küldettem volna, Mrs. Ackerley. Amúgy pedig már rég puha ágyban pihenhetne, ha felment volna a szobalánnyal. Beth szíve hevesen kalapált. – Az egyetlen ember, akinek megengedtem, hogy értem küldessen, Mrs. Barrington volt, fenség. Mégpedig azért, mert fizetést kaptam tőle. A herceg haragosan összevonta a szemöldökét, de Ian közbelépett. – Hagyd őt békén, Hart! Bátyja futó pillantást vetett rá, majd megint az asszonyt kezdte tanulmányozni. Arckifejezése arról árulkodott, nem tudja, hova tegye ezt a nőt, és hogy mit jelent a fivérének. Ezt Beth sem tudta, azt viszont látta Harton, hogy nincs ínyére, ha nem ért valamit. Azonnal fel akarta becsülni őt, hogy bedughassa egy skatulyába. Ezt nyilván meg is tette, még mielőtt ő megérkezett volna, és most bosszantja, hogy más képet kell kialakítania róla. – Miután sikeresen tisztáztuk, hogy ön független nő – mondta a herceg hűvösen –, megbocsátana nekünk egy pillanatra? Négyszemközt szeretnék beszélni Iannel. Ez az ember mindig és minden körülmények között keresztülviszi az akaratát, gondolta Beth. Már nyelve Már a nyelve hegyén volt a válasz, hogy természetesen magukra hagyja az urakat, de Ian megelőzte. – Nem. Hart sasokéra emlékeztető tekintete az öccsére villant. – Tessék? – Látni akarom, ahogy Beth elhelyezkedik. Vacsoránál beszélhetünk. – Vannak cselédlányaink, hogy segítsenek neki. – Én akarom megtenni. Hart feladta, de Beth látta rajta, hogy nagyon nem szívesen teszi.

97

– A gong hét óra negyvenötkor szólít vacsorára, és nyolckor tálalnak. Estélyi öltözékben jelenünk meg, Mrs. Ackerley. Ne késsen el! Az asszony belekarolt Ianbe, és leplezni próbálta az idegességét. – Kérem, szólítson Bethnek – mondta. – Nem vagyok már Mrs. Ackerley, és kölcsönös megdöbbenésünkre a sógornője lettem. Hart megdermedt. Ian a szemöldökét felvonva nézett rá, aztán sarkon fordult, és kivezette a szobából Betht. Odakint azonnal körülvették őket a kutyák. Az asszony aggodalmasan Ianre sandított, de az arcán olyan széles mosolyt látott, amilyet korábban soha. Csodálatos, elbűvölő nő. Ian szíve átmelegedett, amikor Beth sötétkék selyem estélyiben kilépett az öltözőszobájából. Ruhája sokat szabadon hagyott a kebléből, és pompásan kiemelte a gyémánt nyakéket, amelyet Ian ma ajándékozott neki. Az asszony komolyan nézett fel rá, amikor ő a karját nyújtotta neki, hogy lekísérje vacsorához. A nyaklánc az édesanyjáé volt. Ian emlékezett rá milyen büszke volt az apja a felesége szépségére. Mindig féltékenységi rohamot kapott, ha egy másik férfi sokáig rajta felejtette a szemét. Dühkitörései fékezhetetlenek voltak, a következményeik rettenetesek. Bármelyik másik asszony elalélt volna félelmében, ha Hart ráemelte híres tekintetét. A tulajdon felesége is többször összeesett, amikor így nézett rá. Nem úgy Beth. Ő emelt fővel állta a pillantását, és a szemébe mondta, mit gondol róla. Ian a legszívesebben addig nevetett volna, amíg hírneves őseinek a portréi is együtt kacagnak vele. Hartot időnként fenéken kell billenteni, és ha Beth megteszi, ő, Ian nem fogja meggátolni benne. Hart semmit sem mondott, amikor beléptek az ebédlő be, de látványosan állva maradt, amíg Ian széket nem segített Beth alá. Aztán leült az asztalfőre, Ian és Beth pedig tőle kicsit távolabb, egymással szembe. Ha a bátyja nem lett volna itt, Ian a saját kis ebédlőjében szolgáltatta volna fel a vacsorát a háznak abban a szárnyában, amelyet ő lakott. Egymás mellett ülhettek volna Bethszel, és ő élvezhette volna bizalmas együttlétüket. Szeretett volna az öltözőszobában maradni, hogy segítsen az asszonynak vacsorához átöltöznie, de megérkezett Curry, és ragaszkodott hozzá, hogy megfürössze és megborotválja őt. Ura skót szoknyája már ott is feküdt a karján. Ian eldöntötte, hogy ma este, amikor majd visszavonulnak, elküldi a túlzottan segítőkész személyzetet, és ő vetkőzteti le a feleségét. Eltökélt szándéka volt, hogy a karjában fog elaludni, és másnap reggel felébredni is. – Hallod, amit mondok? – kérdezte Hart éles hangon. Ian felvágta a tányérján a nyelvhalat, és felidézte magában azokat a szavakat, amelyek akkor hangzottak el a bátyja szájából, amíg neki Beth kötötte le a gondolatait. – A szerződésről beszéltél, amelyről Rómában tárgyaltál. Azt akarod, hogy olvassam el és jegyezzem meg. Majd vacsora után. – Sok olyan szerződés van Ian fejében, amelyet ön idegen országokkal kötött? – kérdezte Beth, és a hangja ártatlanul csengett, de kék szeme megvillant. Hart szigorú pillantást vetett rá. – A szerződésekkel megesik, hogy kissé megváltoznak, amint a bizottságok kezébe kerülnek. Az öcsém viszont az eredeti szöveg minden egyes szavára emlékszik. Mindig. Beth rákacsintott Ianre. – Azt hiszem, ez pompás társalgási téma lesz teázás közben. Ian nem tudott elfojtani egy mosolyt. Rég látta már fenséges bátyját ennyire bosszúsnak. Hart hűvös pillantást vetett rá, Beth azonban úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. – Épségben túlélték a tálkáid az utazást? – kérdezte Iantól. A férfi szívverése felgyorsult, amikor visszaemlékezett a porcelán hűvös érintésére az ujjain, az elégedettségére, amelyet Mather elképedt arca láttán érzett.

98

– Kicsomagoltam és a helyükre tettem őket. Tökéletesen illenek oda. – Újabb tálkákat vettél? – szólt közbe Hart. Beth bólintott, mert Ian figyelme elkalandozott. – Nagyon bájosak. Az egyik kékesfehér, egymásba fonódó virágokkal. A másikon vörösek a virágok, és vékonyabb az anyaga. A festék és a porcelán finomságából arra következtethetünk, hogy akár a császári készlet darabjai is lehettek. Igazam van? – Tökéletesen – mondta Ian. – Párizsban találtam egy porcelánokról szóló könyvet – mondta Beth pimasz mosollyal az ajkán. Ian feléje fordult, és mindenről megfeledkezett. Érezte, hogy Hart őt nézi, de csak annyira vett tudomást róla amennyire egy szúnyog távoli döngicsélését méltatta volna figyelemre. Honnan tudja Beth mindig, milyen szavakra van neki éppen szüksége, és hogy pontosan mikor kell kell kimondania őket? Ennyire még Curry sem ismeri. Beth mindent magába szívott, amit maga körül látott. Az egész fényűző ebédlőt, a hosszú asztalt, a csillogó, ezüst tálalóedényeket, a Mackenzie férfiakat, a Mackenzie-házat, a Mackenzie-kutyákat, a fehér kesztyűs inasokat, akik kiszolgálták őket. – Csodálom, hogy nincs dudása – mondta Hartnak. Azt hittem, skót dudások játéka mellett fogunk vacsorázni Hart rosszalló pillantást vetett rá. – Idebent nincs dudaszó. Túl hangos. – Apánknál volt – mondta Ian. – Mindig megfájdult tőle a fejem. – Ezért tiltottam meg – válaszolta Hart. – Nem vagyunk mesebeli skót család, amelyben mindenki kétélű kardot visel, és visszakívánja Bonnie Prince Charlie korát. A királynő építhet kastélyt Balmoralban, viselhet skót kockás ruhát, de attól még nem lesz skót. – Mi tesz azzá valakit? – akarta tudni Beth. – A szíve – felelte Kilmorgan hercege. – Az, hogy egy skót klánba születik, és egész életében a tagjának érzi magát. Az sem árt, ha szereti a zabkását – jegyezte meg Ian. Komolyan beszélt, és valójában csak meg akarta szakítani a szónoklatot, amelyet Hart arról tartott, hogy mit jelent skótnak lenni. A bátyja skót akcentus nélkül beszélte az angolt, Cambridge-ben tanult, és a Lordok Házában ült Londonban, de azért határozott elképzelései voltak Skóciáról, és arról is, hogy mit akar elérni a hazája számára. Órákig tudott erről beszélni. Most szigorú pillantást vetett az öccsére, aztán az evésre összpontosított. Beth megint Ianre mosolygott, és neki ettől megindult a képzelete. Szótlanul folytatták a vacsorát, csak az ezüst evőeszközök koccantak időnként porcelántányérokhoz. Beth gyönyörű volt a gyertyafényben, gyémánt ékszerei ugyanúgy csillogtak, mint a szeme. Amikor végül felkeltek az asztaltól, Hart dörmögött valamit az átkozott szerződésről. – Semmi baj – mondta Beth gyorsan. – Alvás előtt még sétálok egyet a kertben. Magukra hagyom önöket, ha nem bánják. Ian a teraszajtóhoz kísérte az asszonyt. Szívesebben ment volna vele a biliárdszobába, hogy arra a játékra is megtanítsa. De ha sétálni akar, abban sem fogja meggátolni. A kert is szórakoztató lehet. Mielőtt még bármit mondhatott volna, Beth megszorította a karját, aztán eltűnt a hátsó ajtón át. Az öt kutya hol előtte, hol mögötte szaladgált, miközben a kerti úton sétált. Ian átvette Harttól a szerződést, és bevonult vele a biliárdszobába. Bízott benne, hogy rövid lesz az írás. – Ön nagyon okos ifjú hölgy – hallotta meg Beth a háta mögül Hart hangját, és megfordult.

99

A kutyák kíséretében a gondozott kerti úton elsétált egy szökőkútig, amelynek a vize vidám csobogással hullt alá egy márványmedencébe. Még mindig meglehetősen világos volt, noha már elmúlt fél tíz. Beth még sosem járt ennyire északon, de tudta, hogy nyáron itt csak kis időre megy le a nap. Mostanra már meg tudta különböztetni a kutyákat. Ruby és Ben volt a két kopó, Achilles a fehér tappancsú fekete szetter, McNab a hosszú szőrű spániel, Fergus pedig a kis terrier. Hart megállt a szökőkútnál, szivarjának vége vörösen felizzott, amikor beleszívott. A kutyák köréje sereglettek és lelkesen csóválták a farkukat. Mivel azonban a herceg ügyet sem vetett rájuk, szétszéledtek a kertben. – Nem tartom magam különösebben okosnak. – Beth azt hitte, meleg lesz az este, de most már sajnálta, hogy nem hozott magával vállkendőt. – És be kell vallanom, iskolázott sem vagyok. – Ne komolytalankodjon! Nyilvánvaló, hogy Macet és Isabellát lóvá tette. Engem azonban nem könnyű megtéveszteni. – És Iannel mi a helyzet? Úgy véli, őt is lóvá tettem? – Talán nem? – kérdezte Hart, és a hangja halálosan komoly volt. – Határozottan megmondtam neki, hogy nem óhajtok újra férjhez menni. Aztán egyszer csak ott álltam egy pap előtt, aláírtam a házassági anyakönyvet, és elmondtam Ian után, hogy vele maradok, amíg a halál el nem választ minket. Azt hiszem, ő volt az, aki lóvá tett engem. – Ian sajnos… Hart elnémult, és felnézett az égre. – Mit akart mondani? Hogy az öccse sajnos őrült? Nem. – Ez túl durva szó volt. – Csak… esendő. Nyakas, okos, és azt teszi, amiben örömét leli. Hart metsző pillantást vetett az asszonyra. Mióta is ismeri? Talán néhány hete? Látta, hogy gazdag és beszámíthatatlan, ezért aztán könnyű prédának találta, és lecsapott rá. Beth haragra gerjedt. – Ha jobban figyelt volna, tudná, hogy van saját vagyonom, méghozzá meglehetősen nagy. Nem szorulok rá Ian pénzére. – Igen, örökölt százezer fontot és egy házat a Belgrave téren élt Mrs. Barringtontól. Ez nagyszerű. Csakhogy Ian tízszer többet ér, és amikor maga felismerte ezt, nem vesztegette az idejét. Megszabadult Lyndon Mathertől, és oltár elé rángatta az öcsémet. Az asszony keze ökölbe szorult. – Nem igaz. Elutaztam Párizsba, és Ian volt az, aki utánam jött. – Ügyes húzás volt magától, hogy behízelegte magát lsabellánál. Ő már-már önveszélyesen lágyszívű, és nyilván pompás ötletnek tartotta, hogy összeboronálja önöket az öcsémmel. Mac nemkülönben. Nem is értem, mi ütött belé. – Behízelegtem magam? Én senkinek nem hízelgek. Azt sem tudom, hogy kell azt. Még csak a szó jelentésével sem vagyok tökéletesen tisztában. – Ismerem a származását, Mrs. Ackerley. Tudom, hogy az apja hazug szélhámos volt. Az anyja beleesett az ő csapdájába, és a könnyelműsége végül dologházba juttatta a gyerekével együtt. Maga ott egészen biztosan sokat tanult. Bethnek lángba borult az arca. – Jóságos ég, hányan kutatják a múltamat? Kár volt ezzel fáradnia, fenség. Csak meg kellett volna kérdeznie Curryt. Neki egész dossziéja van rólam. Hart ledobta a szivarját, és eltaposta a cipője sarkával. Az asszonyhoz hajolt, és leheletéből édeskés füstszag áradt, amikor halkan beszélni kezdett. – Ha addig élek is, akkor sem hagyom, hogy egy pénzhajhász nő tönkretegye az öcsémet. – Biztosíthatom, fenség, hogy soha életemben nem vadásztam vagyonra. – Ne nevettessen! Érvényteleníttetni fogom a házasságukat. Megtehetem, és maga eltűnik a színről, mintha ez a frigy meg sem köttetett volna. Beth minden bátorságát összeszedte, és egyenesen Hart aranyszemébe nézett.

100

– Az meg sem fordul a fejében, hogy én netán beleszerettem Ianbe? Mélységesen, végzetesen, ostobán beleszerettem, tette hozzá magában. – Nem – felelte a férfi. – Miért nem? Hart nagy levegőt vett, de végül nem szólalt meg. Állkapcsán rángatózni kezdett egy izom. – Értem – mondta Beth halkan. – Azt hiszi, hogy az öccse bolond, és ezért nincs nő, aki szerethetné. – Ian valóban bolond. Ezt az elmekórtani bizottság is igazolta. Ott voltam. Láttam. – Ha elmebetegnek tartja, miért nem hagyta a szanatóriumban? – Mert tudom, mit műveltek ott vele. – A szelíd félhomályban Kilmorgan hercege egyszeriben felindultnak tűnt. – Láttam, mit műveltek vele azok a kuruzslók. Ha nem lett volna bolond már akkor, amikor bevitték, ott mindenképpen megőrült volna. – Jeges fürdők – mondta Beth. – Elektrosokkok. – És rosszabb dolgok is. Jóságos ég, Iant tizenkét éves korában minden este meztelenül az ágyhoz kötözték, és szíjjal verték. Azt mondták, azért, hogy nyugodt legyen az álma. Apám a kisujját sem mozdította, én pedig semmit sem tehettem, mert nem volt meg hozzá a hatalmam. Azon a napon azonban, amelyen apánk leesett a lováról, és kitörte az istenverte nyakát, azonnal elmentem a szanatóriumba, és kihoztam az öcsémet. Beth megborzongott Hart indulatosságától, de melegség is átjárta a szívét. – Ian pedig hálás önnek azért, amit tett. Nagyon hálás. – Sokáig egyáltalán nem beszélt. Nem nézett ránk, ha szóltunk hozzá, és egyetlen kérdésünkre sem válaszolt. Mintha csak a teste lett volna velünk. – Láttam őt ilyen állapotban. – Ez teljes három hónapig így ment. Aztán egyik nap reggelinél Ian felpillantott, és megkérdezte Curryt, van-e pirítós. – Hart elfordította a tekintetét, de Beth addigra már látta, hogy könnyes a szeme. – Mintha semmi rossz nem történt volna vele, és mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy pirítóst kér Currytől. Az esti szél belekapott Hart hajába, és az asszonynak is a homlokába fújta néhány tincsét. Csak állt ott, és nézte, hogy az ország egyik leghatalmasabb hercege könnyeket pislog ki a szeméből. – Reggel elküldetek az ügyvédemért – mondta Hart váratlanul.– Találunk módot a házasság érvénytelenítésére. Magát nem fogjuk tönkretenni. – Tudom, hogy nem hisz nekem, de én soha nem okoznék fájdalmat Iannek. – Igaza van. Nem hiszek magának. A szél felerősödött, és a szökőkútból hideg cseppeket fújt Beth arcába. Hart sarkon fordult, hogy bemenjen a házba, de Ian váratlanul az útját állta, akár egy erős fal. – Kértelek, hogy hagyd őt békén – mondta csendesen Bátyja megdermedt. – Nem bízhatunk benne – felelte. Ian közelebb lépett hozzá. Nem nézett egyenesen rá, testtartásából és hangjából azonban csak úgy sütött a harag. – A feleségem, és a védelmem alatt áll. Csak úgy tehetsz bármit is a házasságunk ellen, ha engem újra beszámíthatatlannak nyilváníttatsz. Hart elvörösödött. – Ian, figyelj… – Azt akartam, hogy a feleségem legyen, és az is marad. – Ian hangja egy árnyalattal szelídebb lett. – Most már ő is Mackenzie. Bánj vele úgy! Hart előbb az öccsére meredt, aztán Bethre. Az asszony előreszegezte az állát, de a szíve eszelősen kalapált, és erős késztetést érzett arra, hogy elmeneküljön a herceg tekintete elől.

101

Amikor Ian kijelentette, hogy összeházasodnak, Beth vitába szállt vele. Most viszont, amikor Hart akarta elválasztani őket, tudta, bármit megtenne azért, hogy házasok maradjanak. – Azért vagyok Ian felesége, mert így döntöttem – mondta. – Hogy nagy palotában lakunk, vagy csak egy kis panzióban, nem számít. – Netán egy parókián? – kérdezte Hart gúnyosan. – Nekem az a parókia is tökéletesen megfelelt a szegénynegyedben, fenség. – Ott patkányok is voltak – szólt közbe Ian. Beth meglepetten nézett rá. Curry beszámolója roppant részletes lehetett. – Valóban, egy egész patkánycsalád élt ott – mondta az asszony. – Nabukodonozor a feleségével és a három gyerekükkel, Sádókkal, Mésával és Abednegóval. A férfiak Bethre meredtek. A két arany szempár tekintete úgy is nyugtalanító volt, hogy Ian nem nézett egyenesen az asszonyra. – Ez a mi kis tréfánk volt, tudják – hebegte Beth. –A patkányokat elviselhetőbbé tette, hogy nevet adtunk nekik. – Itt nincsenek patkányok – mondta Ian. – Soha többé nem kell miattuk aggódnod. – A négylábúak miatt nem – felelte Beth. – Fellows felügyelő viszont egy kicsit Mésára emlékeztet. Neki is felcsillan a szeme, és izgatottan mozog a bajsza, ha különleges zsákmányt néz ki magának. Ian a homlokát ráncolta, Hart pedig szemlátomást még mindig nem tudta, hová tegye ezt az asszonyt. – Kígyók, mezei egerek és más efféle állatok azért vannak itt, gondolom – folytatta Beth botladozó nyelvvel. – Elvégre vidéken vagyunk. Számomra ez ismeretlen terep. Édesanyám ugyan vidéken született, de én kiskoromtól Londonban éltem. Csak akkor hagytam el a nagyvárost, amikor Mrs. Barrington alkalmasnak találta az időt arra, hogy Brightonba utazzunk, mert látni akarta a tengert. Ian félig lehunyta a szemét, és arcán az a kifejezés jelent meg, ami akkor szokott, amikor nem figyelt Bethre. Ő tudta, hogy valóban nem hallgatott oda rá, egy hét múlva mégis szóról fel fogja tudni idézni, amit mondott. Hart úgy nézett az asszonyra, mintha másnap reggel azonnal oda akarna rendelni egy elmeorvost, hogy vizsgálják meg. Ian megrázta magát, és a kezét nyújtotta Bethnek – Holnap mindent megmutatok neked Kilmorganben Ma éjjel a hálószobánkban alszunk. – Van hálószobánk? – Curry intézkedett, amíg vacsoráztunk. – A páratlanul leleményes Curry! Mihez is kezdenénk nélküle? Hart éles pillantást vetett az asszonyra, mintha az éppen valami fontosat mondott volna. Ian átfogta Beth derekát, és a ház felé indult vele. Meleg teste elzárta előle az este hidegét és a szelet. Biztos kikötő volt, amilyen csak kevés akadt az asszony zűrzavaros életében. Ian most óvón magához vonta, de ő egészen a házig hátában érezte Hart átható tekintetét. Odabenn Ian felvezette a tágas díszlépcsőn. A lépcsőház falán annyi festmény függött, hogy alig-alig tűnt elő alóluk a tapéta. Beth futó pillantást vetett a képek szignóira: Stubbs, Ramsay, Reynolds. A kutyákat és lovakat ábrázoló festmények közül néhányat Mac Mackenzie készített. Az első lépcsőfordulót uraló kép a jelenlegi herceget, Hartot ábrázolta. A szeme ugyanolyan aranyszínű és ijesztő volt rajta, mint az életben. A második lépcsőfordulóban egy idősebb férfi portréja függött, akinek a tekintete ugyanolyan gőgös volt, mint Hartnak. Körszakállt, bajuszt és barkót viselt. Beth futólag már akkor is látta ezt a képet, amikor vacsorához siettek le a földszintre, de most megállt előtte. – Ez ki? Ian pillantást sem vetett a képre. – Apánk. – Ó! Meglehetősen… szőrös.

102

– Ezért nem viselünk mi sem bajuszt, sem szakállt. Beth komoran nézte azt a férfit, aki annyi fájdalmat okozott Iannek. – Ha olyan rettenetes ember volt, miért kapott itt díszhelyet? – Ez a hagyomány. Az éppen uralkodó herceg portréja az első lépcsőfordulóban függ, az elődjéé a másodikban. Nagyapáé ott van – mutatott Ian előre. – Dédapánké még feljebb, és így tovább. Hart nem szegi meg a szabályokat. – Vagyis valahányszor feljössz ezen a lépcsőn, minden fordulóból Kilmorgan hercegei néznek le rád. Ian tovább vezette Betht a Mackenzie nagyapa felé. – Ezért van mindegyikünknek saját háza is. Kilmorganben ugyan nekem is van egy tízszobás lakosztályom, de szeretnék veled jobban elvonulni. – Csak tíz szobád van itt? – kérdezte az asszony. – Mindegyikünknek külön szárnya van a házban. Ha vendégeink vannak, ott helyezzük el őket. – Gyakran hívsz vendégeket? – Nem. – Ian visszakísérte az asszonyt az öltözőszobába, ahol ő átöltözött a vacsorához. Beth már azt a helyiséget is nagynak találta, de Ian most megmutatta neki a túloldaláról nyíló hálószobát, ami akkora volt, mint Mrs. Barrington házának teljes földszintje. – Te vagy az első vendégem. Az asszony tekintete bejárta a magas mennyezetet, a hatalmas ágyat és a három ablakot a mély ülőfülkékkel. – Ha csak azt hívod meg, aki összeházasodott veled, akkor nem csoda, hogy nem volt sok vendéged. Ian aranyszeme az asszonyra villant, majd a tekintete visszatért az ágyhoz. – Megint tréfálsz? – Igen. Ne haragudj! – Sosem haragszom rád. Beth szíve hangosan vert. – Ez a hálószobád? – A mi hálószobánk. Az asszony idegesen a súlyos, gazdagon faragott ágyhoz ment. – Úgy hallottam, az arisztokrata házaspároknak mindig külön hálószobájuk van. Mrs. Barrington ezt határozottan helytelenítette. Könnyelmű hely- és pénzpazarlásnak tartotta. Ian egy újabb ajtót nyitott ki. – Ez a te budoárod, de velem fogsz aludni. Beth körülnézett a kényelmesnek tűnő székekkel berendezett, elegáns szobában. – Azt hiszem, megteszi – mondta. – Curry majd segít, hogy úgy rendezhesd be, ahogy akarod. Csak mondd meg, mire vágysz, és ő mindent elintéz. – Kezdem azt hinni róla, hogy varázsló. Beth várta, hogy Ian válaszoljon neki, ő azonban hallgatott, és megint a távolba révedt. – Azt hiszem, óriási kockázatot vállalsz – folytatta végül az asszony. – Valahol azt olvastam, hogy veszélyes nőkkel egy szobában aludni, mert álmukban mérges gázokat lélegeznek ki. Mrs. Barrington ezt zagyvaságnak nevezte. Azt mondta, Mr. Barrington harminc éven át aludt mellette, és egyszer sem betegedett meg. Ian az asszonyra fonta a karját, és teste melege minden mást elfeledtetett vele. – A sarlatánok sok mindent összehordanak, hogy pénzt csikarjanak ki az úgynevezett kutatásaikra – mondta Ian. – Ezt tették veled a szanatóriumban? – Kísérleteket végeztek rajtam, hogy kigyógyítsanak a tébolyomból. Egy sem vált be.

103

– Kegyetlenség volt tőlük. – Azt hitték, segítenek. Beth megfogta a férfi karját. – Ne légy ennyire megbocsátó! Apád bezáratott, az orvosok pedig megkínoztak a tudomány nevében. Gyűlölöm őket azért, amit tettek. A legszívesebben elmennék abba a szanatóriumba, és megmondanám nekik a magamét. Ian az asszony szájára tette a mutatóujját. – Nem akarom, hogy közöd legyen hozzájuk. – Ahogyan azt sem akarod, hogy közöm legyen a High Holborn-i gyilkossághoz. Ian általában meleg tekintete most egészen hideg lett. – Azzal neked semmi dolgod. Azt akarom, hogy… maradj távol tőle. Csak a veled kapcsolatos dolgokra akarok emlékezni, a múltamra nem. – Saját emlékeket akarsz teremteni magadnak – mondta Beth, mert azt hitte, érti a férfit. – Sajnos átkozottul jó a memóriám. Semmit sem tudok kitörölni belőle. És mégis, csak arra akarok emlékezni, hogy kettesben vagy velem, itt vagy abban a párizsi panzióban. Te meg én, senki más. Mintha nem is létezne Fellows, Mather, a bátyám vagy High Holborn. Ian elhallgatott, és dörzsölni kezdte a halántékát. Szemében tehetetlen düh villogott. Beth a kezére tette a kezét. – Ne gondolj rá! – Újra meg újra meg újra lejátszódik bennem, mint egy örökösen ismétlődő melódia. Beth finoman masszírozni kezdte Ian halántékát, és magához vonta. – Amikor velem vagy, elhallgat az a dallam. A Ming-tálkák is így hatnak rám. Ha megtapintom őket, minden más megszűnik számomra. Semmi sem számít. Te ugyanezt jelented nekem. Azért hoztalak ide, azért akarlak magam mellett tudni, hogy minden mást megszüntess. Kérlek, szépen kérlek, tedd meg ezt nekem.

Tizenötödik fejezet Beth kék szeme könnyes volt, amikor a férfira emelte. – Mondd meg, mit tegyek! – suttogta. Ian két keze közé fogta az asszony arcát. Azt a gyönyörű arcot, amelynek a láttán fejében megszűnt a zsibongás a Covent Garden Operában. Egyedül ez a nő volt számára tiszta és valódi Lyndon Mather páholyában, minden más viszont homályos és talmi. – Maradj velem! – válaszolta. – Házasok vagyunk – felelte Beth. – Természetesen veled maradok. – Úgy is dönthetsz, hogy elhagysz. Ian az asszony homlokára hajtotta a fejét, és visszagondolt arra a szörnyű napra, amelyen ő vitte el Macnek Isabella búcsúlevelét. Sosem fogja elfelejteni, mennyire összetört a bátyja, amikor megértette, hogy a felesége elhagyta. – Nem döntök úgy – mondta Beth. – Ígérd meg! – Már megfogadtam. És most újra megfogadom. Beth hangja őszinte volt, nagyra nyílt szeme gyönyörű és kedves. Ian csókkal hallgattatta el, hogy ne mondhasson több megnyugtatónak szánt hazugságot. Isabella is szenvedélyesen szerette Macet, mégis elhagyta. – Maradj velem! – ismételte meg a férfi.

104

Az asszony bólintott. Ian magához vonta, ujjai megtalálták az ingválla gombjait, és kinyitották őket. Amint előbukkant Beth nyaka, a férfi fölébe hajolt, rátapasztotta a száját, és kiszívta, hogy újra megbélyegezze. Érezte, hogy az asszony keze az ő öltözékén matat, áthatolni igyekszik a ruhái rétegén, hogy megtalálja a testét. Szájával közben a nyakát becézte, közvetlenül a torka alatt. A férfi hangosan zihált, és orrában érezte Beth őrjítő illatát. Végül magához emelte az asszonyt, újra megcsókolta, és ujjaival szétnyitotta a száját. A felesége volt, és kívánta, akarta. Most és mindörökké. Fürge kézzel egészen kigombolta az ingvállát, kioldotta a fűzője pántjait, s mindkét ruhadarabot ledobta a földre. Amikor aztán kezébe vette a gyönyörű mellet, Beth teste ívbe feszült, és Ian tenyerének nyomta magát. A férfi egyre türelmetlenebb lett, miközben sorra kioldozta és félredobta az asszony szoknyáit, turnűrjét és alsószoknyáit. Az utolsó ruhadarabot már el is szakította, és Beth hangosan tiltakozni kezdett. Ő azonban nem törődött vele, hanem ölbe kapta, az ágyhoz vitte, és lefektette rá. Aztán ugyanolyan türelmetlenül a saját ruháitól is megszabadult. Karjában az asszonnyal elfeküdt az ágyon, és eszébe sem jutott, hogy felhajtsa a takarót. Beth mondani akart valamit neki, de ő szenvedélyes csókkal némította el. Aztán széttolta a combját, s mert máris nedvesnek érezte az ölét, és beléhatolt. Beth megemelte a csípőjét, és minden lökésénél készségesen vele tartott, mert már tudta, milyen jó lesz ez neki. Ian, miután gyorsan kielégítette rajta a vágyát, gyengéden a karjába zárta. Duzzadt ajakkal csókolta, szerelmi harapásokkal borította be nyakát, nyelve bejárta izzadt bőrét. Amikor végül lecsillapodott a testében lángoló tű gyengédebb és játékosabb lett. Szétterítette magán Beth hosszú haját, simogatta, csókolgatta, tincseit a kezén tekerte. Akkor sem szólalt meg, amikor újra szeretni kezdte. Minden megszűnt számára létezni, csak ez a félhomályos szoba maradt meg a világból, és Beth teste az övé alatt. Nem létezett se Hart, se Fellows, és a gyilkosságok sem. Érezte, az asszony azt szeretné, hogy nézzen a szeme be, de kitért a tekintete elől. Tudta, ha nem ezt tenne, elveszne, és nem akarta elterelni a figyelmét egyesülésük testi valóságáról. Addig szeretkezett Bethszel, amíg elinalt a kurta éjszaka, és az ég alja már világosodni kezdett. Az asszon)' álmosan rámosolygott, amikor ő utoljára kihúzódott belőle. Utána még egyszer megcsókolta, majd elzuhant mellette az ágyon. Kis idő múlva megint átfogta meleg hasát, és vissza húzta magához. Kívánatos feneke az altestéhez simult, és benne máris újabb ötletek születtek meg a következő szeretkezéshez. Lenézett saját erős karjára, amelynek sötét árnyalata élesen elütött Beth fehér bőrétől, ahogy az asszony derekára fonódott. Biztonságot fog nyújtani neki maga mellett, tökélte el. Maradéktalan biztonságot, hogy Beth soha, de soha ne akarjon elmenni. Beth meleg takaró alatt találta magát, amikor felébredt, és Ian még vele volt. Mielőtt még megszólalhatott volna, hogy reggeliről kezdjen beszélni, a férfi arcán sóvár mosoly jelent meg. A matracra nyomta az asszonyt, és újra a magáévá tette, gyorsan és keményen. Beth a végére alig kapott levegőt. – Most már fel kellene kelnünk – suttogta, amikor Ian újra mozdulatlanul feküdt rajta, és lustán csókolgatta a nyakát. – Miért? – Nem vár minket reggelire a bátyád? – Szóltam Currynek, hogy itt reggelizünk. Beth megsimogatta a férfi arcát. – Remélem, rendesen megfizeted Curryt. – Nem panaszkodik. – Veled volt a szanatóriumban?

105

– Cameron beküldte hozzám, amikor tizenöt éves voltam, hogy gondoskodjon rólam. Cam úgy vélte, szükségem van valakire, aki mindennap megborotvál és rendben tartja a ruháimat. És jól gondolta. Szörnyű állapotban voltam. Ebben a pillanatban Curry be is lépett a szobába, kezében egy porcelánok és ezüstök alatt roskadozó tálcával. Ian nem kelt fel, de gondosan betakarta a feleségét, amíg Curry egy kisasztalt húzott az ágyhoz, és letette rá a tálcát. Az inas, akárcsak Párizsban, most is úgy tett, mintha nem látná Betht, miközben tányérokra szedte a reggelit, és illatos teát töltött a csészékbe. Egy-egy londoni és edinburghi újságot is hozott, s összehajtva a tányérok mellé fektette őket. Beth buja és ledér nőnek érezte magát, aki ágyban heverészik, amíg egy inas enni- és innivalót szolgál fel neki. Mrs. Barrington sosem reggelizett ágyban, még élete utolsó napjaiban sem, amikor pedig már egészen gyenge volt. Curry futólag a gazdájára vigyorgott, majd távozott. Ian úgy döntött, hogy az ágyban fogja etetni újdonsült asszonyát, és nem ül vele asztalhoz. Ügyesen csinálta, kis falatokban adogatta a vajas kenyeret és a rántottát. Beth el akarta venni tőle a villát, és hangosan felkacagott, amikor a férfi nem engedte ki a kezéből. Ian is elmosolyodott, aztán hagyta, hogy őt is megetesse az asszony. Élvezte, hogy közben szétterpesztett lábbal ült az ölében. Az egész nap így telt. Szeretkeztek, aztán az ágyban heverészve újságot olvastak. Curry időnként enni és inni hozott nekik, s elvitte a maradékokat. – Tetszik, hogy arisztokrata hölgy lettem – jelentette ki az asszony, amikor már elmúlt dél. – Még csak most kezdem megszokni, hogy nem kell hajnalban kelnem, és másokat kiszolgálnom. – Mostantól téged szolgálnak ki a cselédeim. – Úgy látom, szívesen teszik. A vörös hajú lányok, akik bejöttek, hogy fát rakjanak a tűzre és rendbe tegyék a szobát, szélesen mosolyogtak, amikor Beth köszönetet mondott nekik. Mosolyuk napfényes és kedves volt, cseppet sem gúnyos. – Kedvelnek téged – mondta Ian. – Semmit sem tudnak rólam. Hárpia is lehetnék, aki éjjel-nappal csak szapulja és ugráltatja őket. – Azt fogod tenni? – Természetesen nem, de ők ezt nem tudhatják. Hacsak Currytől nem. – A személyzet ad a véleményére. – Úgy tűnik, benne mindenki megbízik. – Az itteni a családok ősidők óta szolgálják a Mackenzie-ket. Ők is a klánunk tagjai, és mindig a földjeinken dolgoztak. Mellettünk harcoltak, és nemzedékek óta gondoskodnak rólunk. – Sok mindent kell még megszoknom. Ian nem válaszolt. Úgy terelte el Beth figyelmét a csacsogásról, hogy mellét a tenyerébe zárta, és megcsókolta. Késő délután Ian bevitte az asszonyt a gyűjteményét őrző szobába. Beth úgy érezte, szentélybe került. A falak mentén végig vitrinek sorakoztak, de a tágas helyiség közepét is azok foglalták el. A polcokon a legkülönfélébb színű és méretű Ming-tálkák feküdtek, egy cédulán mindegyik mellett ott állt, hogy körülbelül mikor készültek. Több polc még üresen várta, hogy bővüljön a gyűjtemény. – Mintha múzeumban lennék. – Beth ámulva járt körbe a szobában. – Hol vannak azok a darabok, amelyeket Londonban vásároltál? – kérdezte. Neki a vitrinek mind egyformának tűntek, Ian azonban tévedhetetlenül odament az egyikhez, és elővette azt a vörösre festett tálkát, amelyet Mathertől vett. Megmutatta az asszonynak, majd óvatosan, szinte már gyengéden visszatette a helyére. Utána látszólag

106

találomra egy távolabbi vitrinhez sétált, és egy másik tálkát vett elő. Alig sejlő zöldes árnyalata volt, és három sárkány kergetőzött rajta. Beth összecsapta a kezét. – Ó, de gyönyörű! – A tiéd. Az asszony megdermedt. – Tessék? – kérdezte. Ian tekintete elvándorolt róla, de a kezét szorosan fogta. – Neked adom. Esküvői ajándék. Beth a tálkára meredt, a rég letűnt időknek erre a törékeny emlékére. A finom kis tárgy valósággal elveszett Ian nagy, erős ujjai között. – Biztos vagy benne, hogy nekem akarod adni? – Persze. – A férfi homloka ráncba szaladt. – Nem szeretnéd? – De igen – vágta rá az asszony sietve. – Megtisztelsz A ráncok eltűntek Ian homlokáról, és halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. – Jobb, mintha új hintót kapnál lovakkal, vagy tucatnyi ruhát? – Miről beszélsz? Százszor jobb! – Csak egy kis tál. – Számodra különleges, és nekem adtad. – Beth óvatosan elvette a tálkát, és mosolyogva nézte rajta az örökkévalóságig egymást kergető sárkányokat. – A legjobb ajándék a világon – suttogta. Ian gyengéden visszavette tőle a kis tálat, és a helyére rakta. Ésszerű és józan döntés volt. Ott biztonságban lesz, és nem törhet el. Amikor azonban utána száját az asszony szájára tapasztotta, a férfi minden volt, csak józan nem. Keményen, erőszakosan csókolta Betht, és ő még csak nem is sejtette, miért mosolyog Ian diadalmasan. – Itt van Cam. Ian éppen frissen felvett ingét gombolta be, amikor az ablakból megpillantotta a bátyját. Háta mögött Curry a többi ruhadarabját készítette ki, miközben Beth elegáns, vörös selyempongyolában a reggeli teáját iszogatta a kisasztalnál. Három napja voltak itt, és mind a három nap szeretkeztek Ian lakosztályában. Közben kikimozdultak, hogy a férfi megmutathassa az asszonynak a házat és a kertet, de többnyire a hálószobában maradtak. Ian tudta, hogy idővel vissza kell majd térniük Harthoz és a való világba, de ennek a begubózásnak az örömeit soha nem fogja elfelejteni. Ha egyszer majd rosszabb idők jönnek, és ő biztos volt benne, hogy jönni fognak, legalább lesz mire visszaemlékeznie. Cameron egy új, egyéves forma kancacsikót hozott magával, és Ian levitte Betht az udvarra, hogy üdvözöljék őket. Bátyja éppen azt figyelte, hogyan próbálják kivezetni a kancát a speciális lószállító kocsiból. Fennhangon szapulta a szállítókat, és végül ő maga ment be dühösen a csikóért, hogy kihozza. – Sosem láttam még lovat kocsiban – jegyezte meg Beth, amikor megjelent az eleven kis ló. – Hogy őt húzzák, és ne ő húzzon. A fiatal kanca kiváló felépítésű pej volt, fekete farokkal és sörénnyel. Barna szemét érdeklődőn Bethre emelte. – Ez nem fogatos ló – mondta Cameron. Nyers hangja még karcosabb volt az út porától. – Pompás szépség, és tucatnyi versenyt fog nyerni. Igaz, gyönyörűségem? Aztán meg újabb versenylovakat ellik majd – tette hozzá, és gyengéden megsimogatta a ló nyakát. – Miért nem veszed feleségül, apa? – kérdezte a lószállító kocsinak támaszkodó Daniel. – Egész úton ennek a bestiának a fülébe duruzsoltál. Nevetséges voltál.

107

Cameron ügyet sem vetett a fiára. Odament Bethhez, arcon csókolta, aztán Ian vállára csapott, s ló- és izzadságszaggal terítette be. – Isten hozott a családunkban, Beth! Nyugodtan pofozd fel a fiamat, ha pimaszkodik veled. Nem volt gyerekszobája. – Mert te neveltél, apa. – Minden rendben? – kérdezte a bátyja Iantól. Nyilván arra volt kíváncsi, mit szólt Hart az újsághoz. – Meg fog békülni – felelte az öccse. – Az utóbbi napokban nemigen láttuk Hartot – tette hozzá Beth. – Nem? Bujkáltok előle? – Nem, hanem… Az asszony hirtelen elhallgatott, és elpirult. Cam kis ideig őt nézte, aztán Ianre pillantott, aki önkéntelenül elvigyorodott, mire a bátyja is felkacagott. Harsány nevetésétől szinte leszakadt az ég, és a csikó idegesen felkapta a fejét. – Mit nevetsz? – kérdezte Daniel a homlokát ráncolva. – Ja, úgy érted, hogy végig ágyban voltak. Jó neked, Ian. Nemsokára lesz egy kis unokaöcskösöm? – Hé, te hétpróbás lókötő! – mordult rá a fiára Cameron, de közben még mindig vigyorgott. – Nem mondhatsz ilyet egy hölgynek. – De kinevetni azt szabad? – vágott vissza Daniel. – Most már érted, miről beszéltem az előbb? – kérdezte Cameron a sógornőjétől. – Mocskos szája van a gyereknek, de erről csak én tehetek. Ne is figyelj rá! – mondta, aztán Ianhez fordult. – Elvitted már lovagolni a feleségedet? Választottál neki jó lovat? Beth elsápadt. – Ó, én nem lovagolok – mondta. A három Mackenzie döbbenten nézett rá. – Nem lovagolsz? – kérdezte Daniel döbbenten. Az asszony Ianéba csúsztatta a kezét. – Egy szegény lelkész feleségeként nem igazán nyílt lehetőségem arra, hogy a Hyde Parkban lovagolgassak. Mrs. Barrington pedig már túl volt azon a koron, amikor még lóra ülhetett. Párizsban aztán pónifogatot béreltem. Cameron és Daniel szánakozva nézett Bethre. – Szerencséd van – jelentette ki végül Cam. – Egy Mackenzie-hez mentél feleségül, de fogd fel jóvátétel gyanánt, hogy a sógorod a Brit-szigetek legjobb lovasoktatója. Választok neked egy lovat, és holnap elkezdelek tanítani. Beth erősebben szorította Ian kezét. – Ha lehet, egy öreg és szelíd póni legyen. Bár valójában nem is kellene megtanulnom lovagolni. Szívesen használom a lábam. – Mondd meg neki, Ian! Beth ijedten az urához fordult. Ian nem figyelt a beszélgetésre, és nem igazán érdekelte, hogy a felesége mester-lovas-e, vagy gyalogolni szeret. Ő csak ölelni akarta, és folytatni, amit addig csinált vele, amíg Cameron nem zavarta meg benne. Most lehajolt hozzá, és megcsókolta. – Nem engedem, hogy bántson – mondta. – Ó, de biztató! – felelte Beth erőtlenül. A ló, amelyet Cameron választott Bethnek, nem öreg póni volt, hanem egy szelíd kanca, amely már rég maga mögött hagyta versenyzői korszakát. Sokkal nagyobb volt, mint az az édes kis póni, amelyet az asszony elképzelt magának. – Hidegvérű állat – mondta Cameron. – Ilyeneket is tenyésztek néha. Ugratáshoz és az állóképességük miatt. Valóságos angyal. Pattanj fel rá!

108

A női nyereg szalvétának tűnt a ló széles hátán. – Miért nem lovagolhatnak a hölgyek is úgy, mint a férfiak? – sopánkodott Beth. Cameron a nyeregbe emelte, ő azonban átbillent a ló hátán, és halk sikoltással a túloldalán esett le. Egyenesen Ian karjába. – Úgy, mint a férfiak? Lábad között a lóval? – Cameron aranypettyes szeme elkerekedett, és megbotránkozást színlelve szája elé kapta a kezét, mint egy aggszűz. Miféle nőt vettél feleségül, Ian? – Gyakorlatias gondolkodásút – felelte Beth, miközben új lovaglóöltözéke szoknyájával küzdött, és kalimpálva a kengyelt kereste a lábával. Ian izmos keze erősen tartotta a hátát, Cameron pedig átfogta a bokáját, és benyomta a lábfejét a kengyelbe. – Így ni! Készen állsz? – Hát persze. Máris indulhatunk Derbybe, nehogy még lekéssem az első futamot – felelte Beth, és a kantárért nyúlt, de Cameron nem adta a kezébe. – Ma nem lesz kantár. Én vezetem a lovadat. Beth rémülten nézett a sógorára. Ian megnyugtatóan ott állt a másik oldalán, csakhogy ő lélegzetelállító magasban ült fölötte. – Kantár nélkül le fogok esni – tiltakozott. – A szárral nem tudod a nyeregben tartani magad – magyarázta Ian. – Egyensúlyozz! – Abban sosem voltam jó. – Most majd az leszel – jelentette ki Cameron, és lassan elindult a kötőféken tartott lóval. Beth azonnal csúszni kezdett lefelé a kanca jobb oldalán, de Ian elkapta, és visszanyomta a nyeregbe. Közben szélesen vigyorgott. Kinevette szegény feleségét. Az istállószolgák és a kastély személyzetének több tagja előjött, hogy nézzék az új myladyt. Egyesek úgy tettek, mintha csak éppen arra jártak volna, mások viszont a parkot az istálló udvarától elválasztó kerítésre támaszkodtak, és nyíltan bámulták Betht. Attól sem tartóztatták meg magukat, hogy tanácsokat kiabáljanak oda neki, és megtapsolják, amikor sikerült a nyeregben maradnia, miután a kanca ügetni kezdett vele. A lovaglóóra végére Beth megtanult egyensúlyozni a nyeregben, és azt is tudta, hogyan kell megtámasztania magát a lábával. Amikor Ian végül leemelte a nyeregből, a cselédek megtapsolták. Szívmelengető bátorításuk éles ellentétben állt az este a vacsoraasztalnál uralkodó légkörrel, legfőképpen Hart fagyos némaságával. A szolgák, akik délelőtt skót lelkesedéssel ünnepelték Betht, most levertnek tűntek, mintha megbüntették volna őket. Bethnek fájt a lába, izmai nem szoktak az efféle gyakorlatokhoz. Miután óvatosan leereszkedett a székre, amelyet Ian húzott ki neki, apró sikollyal mindjárt fel is pattant. – Jól vagy? – kérdezte tőle a férje aggódón. – Pompásan. – Beth az ajkába harapott. – Nem bánnám, ha Cameron keresne nekem egy puhább lovat. Ian előbb csak elvigyorodott, ám aztán már hangosan kacagott. Nevetése bársonyos volt, és megmelengette Beth szívét. Mosollyal ajándékozta meg az urát, aztán látványos óvatossággal megint leült. – Nem kellene kinevetned, Ian Mackenzie. Csak az első leckém volt – méltatlankodott. Ian odahajolt hozzá. – Máris pompásan lovagolsz, édes Beth. – Úgy érted, nyeregben? – kérdezte az asszony somolyogva. Ian arcon csókolta, aztán a székéhez ment, és közben még mindig mosolygott. Keze fejével a nevetéstől könnyes szemét törölgette. – A feleségem szeret tréfálkozni – mondta anélkül, hogy a többiekre nézett volna.

109

Beth magán érezte Hart fagyos tekintetét. Daniel álla leesett az ámulattól, Cameron viszont némán és mereven ült a helyén. Beth érezte, hogy valaminek történnie kellett, de nem tudta, mi lehetett az. A vacsoraasztalnál továbbra is feszültség uralkodott, de Ian ebből semmit sem vett észre. Nyugodtan, mindenről megfeledkezve evett. Időnként odapillantott Bethre, melegen rámosolygott, és egyszer, amikor a többiek nem néztek oda, még nyelvet is öltött rá. Az asszony céklavörös lett, és gyorsan a tányérjára szegezte a szemét. Miután a szolgák végül az utolsó fogást is leszedték, Hart felállt, és ledobta az asztalkendőjét. – Ian, szükségem van rád – mondta, és elhagyta a szobát. Cameron a tálalóasztalkán fekvő szivardobozért nyúlt. Daniel is kivett magának egy füstölnivalót, és szemlátomást egyikük sem lepődött meg Hart hirtelen távozásán. Amikor Ian csatlakozott hozzájuk, Beth felugrott a székéről, és kiviharzott az ebédlőből. Hallotta, hogy Ian a nevét kiáltja, de nem állt meg, hanem lesietett Hart földszinti dolgozószobájába. – Ian nem a cselédje – robbant ki belőle, amint belépett az ajtón. A herceg rászegezte karvalyszemét. – Ez meg mi az ördögöt akar jelenteni? – Úgy parancsolgat neki, mint a szolgáinak. Hart állán megrándult egy izom. – Mrs. Ackerley, maga alig egy hete tagja ennek a családnak. Ian és én már jóval azelőtt megállapodtunk, hogy kegyed feltűnt a láthatáron. – Ian az öccse, és nem a titkára. – Ne tegye próbára a türelmemet! – Fenséged szereti őt. Miért nem mutatja ki? Hart összeszorított szájjal odament az asszonyhoz, és megmarkolta a vállát. Szorítása utálatosan erős volt. – Mrs. Ackerley… – Bethnek hívnak. Kivágódott az ajtó, és Ian viharzott be rajta. Megragadta Hartot, és ellökte a feleségétől. – Ne nyúlj hozzá! – kiáltotta. Bátyja lerázta magáról a kezét. – Mi bajod? – Beth, menj a közeléből! Az asszony szíve hangosan kalapált. – Sajnálom, én csak… Ian a felesége felé fordította a fejét, de nem nézett rá. – Azonnal! Beth egy pillanatig döbbenten állt, aztán kisietett a szobából. Cameron döbbenten nézett rá, amikor elrobogott mellette a folyosón. – A fenébe! – morogta, aztán bement Hart dolgozószobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Bethnek sikerült eljutnia a főlépcsőig, mielőtt összerogyott. A tüdeje égett, és alig kapott levegőt. Csak félig-meddig érezte, hogy valaki odalépett mellé. – Jól vagy, Beth néni? Kérsz valamit inni? Az asszony a legszívesebben hisztérikusan felnevetett volna a Beth néni megszólítás hallatán, de uralkodott magán. – Igen, Daniel, köszönöm. Most jólesne egy ital. – Hé, Angus! – kiáltott át a lépcsőkorláton Daniel. – Hozz egy pohárka whiskyt!

110

A megtermett szolga, aki éppen átment az előcsarnokon, azonnal sarkon fordult, és visszament az ebédlőbe. – Mindig ilyenek? – kérdezte Beth. – Hogy egymás torkának esnek-e? Ó, igen! Valamiért folyton kiabálnak. Majd megszokod. – Gondolod? – Kénytelen leszel. Tudod, boldogtalan életük volt. Beth kipislogta a könnyeit. – Te is boldogtalan vagy? – kérdezte. Daniel megrántotta csontos vállát. – Úgy érted, azért, mert a mamám megpróbált megölni engem és apát, aztán pedig végzett magával? Nem ismertem őt, apa pedig minden tőle telhetőt megtett értem. Beth szíve elfacsarodott attól, ahogy a fiú tárgyilagosan tudomásul vette az anyja erőszakos tettét. Ugyanígy ment ez az East Enden. Tízéves lányok, akiknek prostituált anyját verte a kitartójuk, csak a vállukat vonogatták. „Mi másra számíthat, amikor cafka?” Ez volt minden, amit mondtak. Danielnek nem tűnt fel, hogy Beth sajnálja. Csak elvette Angustól a kristálypoharat, amelyet a szolga meghozott, és Beth kezébe nyomta. Ő belekortyolt, és élvezte, hogy szájában szétárad a whisky kellemes íze. Hölgyek nem isznak tömény szeszt, mondogatta sokszor Mrs. Barrington. Annak ellenére hangoztatta ezt, hogy ő maga is rejtegetett egy üveg konyakot az éjjeliszekrényében. – Árulj el nekem valamit, Daniel! – mondta Beth fáradtan. – Az ebédlőben, amikor Ian rajtam nevetett, mind úgy elámultatok, mintha leszakadt volna a mennyezet. Miért? Daniel összeráncolta a homlokát. – Hogy miért? Mert Ian bácsi nevetett. Nem hiszem, hogy bármelyikünk hallotta volna őt valaha is hangosan nevetni. Legalábbis azóta, hogy kihozták a szanatóriumból. Beth annyira előrehaladt a lovaglásban, hogy a hét végén már segítség nélkül is ment neki, ha Cameron vagy Ian mellette lovagolt. Megtanulta a combjával irányítani a kancát, és már nem kellett a lábával kalimpálnia, hogy megőrizze az egyensúlyát. A tanulás második hetének elejére izomláza is alábbhagyott, és nyögdécselés nélkül tudott ágyba bújni. Ian azért minden este rendkívül tehetségesen megmasszírozta. Az asszony mostanra idősecske lovát is megkedvelte. A kancának mérföldnyi hosszúságú törzskönyvi neve volt, de az istállófiúk csak Emmie-nek hívták. Amíg Beth és Emmie Kilmorgan tágas földjein poroszkált, Ian és Cameron versenyt lovagolt, máskor meg akadályt ugratott. Ian kiváló lovas volt, Cameron viszont egyenesen eggyé vált a lovával. Amikor nem Betht tanította, a frissen hozott kancacsikót trenírozta, és ahhoz is nagyon értett. – Cameron ebben a legjobb – mondta Ian egyszer Bethnek. – Imádják a lovak, és bármit el tud érni náluk. Az emberekkel Cameron nyers volt, sőt sokszor durva, és cifrán káromkodott. Eleinte elnézést kért Bethtől, de egy idő múlva elfelejtett mentegetőzni. Beth emlékezett rá, mit mondott neki erről Isabella. A Mackenzie-k sokáig éltek legényéletet, ezért eszükbe sem jut, hogy hölgytársaságban finomítaniuk kellene a modorukon. Az East End-i keményfiúkhoz szokott Beth azonban ezt gond nélkül el tudta viselni. Soha nem volt üvegházi virágszál, ahogy ezt Fellows felügyelőnek is mondta. Megtanulta becsülni az Iannel folytatott beszélgetéseket, így azt is, hogy a férfi Cameronról mesélt neki, mert egyébként az ágyon kívül nemigen találkoztak. A következő két hétben Ian bezárkózott Harttal, vagy kettesben lovagoltak el valahova, és egyikük sem árulta el, hol jártak.

111

Cameron továbbra is lovaglóórákat adott Bethnek, ő semmi jelét nem mutatta, hogy bármi szokatlan történni körülötte. Beth egyszer megpróbálta megkérdezni a férjét, hogy mivel foglalkoznak a herceggel, Ian azonban tömören csak annyit felelt, hogy üzleti ügyekkel. Betht bosszantotta, hogy nem tudhat többet, de nem akart kíváncsiskodni vagy kémkedni. Hartnak igaza volt gondolta, amikor azt mondta neki, hogy alig ismeri a férjét. Lehet, hogy a két fivér mindig így szokott viselkedni Nem várhatod el tőlük, hogy miattad megváltoztassák az életüket, korholta magát Beth. Egy halk kis hang azonban arra figyelmeztette, hogy Ian mégiscsak a férje. Így mentek a dolgok, amíg egyik délután Cameron nem a parkba vitte lovagolni Betht, hanem fel a dombok közé. Gyönyörű idő volt, kellemes nyári szellő lengedezett a fák között. A hegyek legmagasabb csúcsain hófoltok látszottak, mert odafent soha nem volt olyan meleg, hogy elolvadjanak. – Van itt az erdőben egy műrom – mesélte Bethnek útközben Cameron, aki egy csillogó szőrű, fekete csődört lovagolt. Az istállófiúk féltek a hatalmas és sokszor csökönyös állattól, ám az Camnek mindig habozás nélkül engedelmeskedett. – Apám építtette anyámnak. Úgy gondolta, nincs elég romos kastély a Skót-felföldön, ezért hát építtetett egy mesterségest. A fivérek nem sokat beszéltek az anyjukról, igaz, az apjukról sem. A szakállas, bajszos apa mindennap lenézett Bethre a második lépcsőfordulóból, de az anya képét sehol sem látta. Most finoman megszorította Emmie véknyát, hogy haladjon gyorsabban, mert felébredt az érdeklődése. Látta, hogy Cameron lova egyszer csak megbotlik. Mire azonban ő odaért, a férfi már leszállt a nyeregből, és aggodalmasan vizsgálgatta a csődör patáját. – Megsérült? – kérdezte Beth a sógora széles hátától. – Nem, szerencsére jól van. Leesett az egyik patkód, igaz, öregfiú? – Cameron megpaskolta a lova nyakát. – Menj fel a műromhoz, Beth! Emmie ismeri az utat. Az asszony nyelt egyet, mert sosem lovagolt még egyedül, de úgy gondolta, végül is egyszer mindenképpen el kell kezdenie. Finoman megsarkantyúzta hát Emmie-t, mire az öreg kanca kocogni kezdett a magasabb domb felé. Egyre melegebb lett, a levegő megrekedt a fák között. Beth lovaglás közben az arcát törölgette, és abban reménykedett, hogy a műrom árnyékában majd hűvösebb lesz. Korábban távolról már látta azt a festői kőépítményt. Falait moha nőtte be, oldalába parányi ablakokat vágtak, homlokzatán egy hasadékból patak csörgedezett elő. Beth most már azt is értette, miért éppen ide építették. A kilátás lélegzetelállító volt, egészen a távoli tengerig el lehetett látni. – Biztos vagy benne, hogy semmi új nincs Fellows kezében? – hallatszott ki Hart hangja a műrom falai közül, és Beth megdermedt. – Mondtam már – felelte Ian. – Semmit sem mondtál. Beszélnünk kell erről. Miért nem szóltál nekem Lily Martinról? – Azt akartam, hogy biztonságban legyen. – Egy darabig csönd volt. – Mégsem segítettem rajta. Lily Martinnak hívták azt a nőt, akit a Covent Garden kerületben megöltek, emlékezett vissza Beth. Azon az éjszakán, amelyen Ian elutazott Párizsba. Fellows szentül hitte, hogy ő ölte meg. – Miért nem szóltál nekem? – ismételte meg Hart a kérdését. – Azért, hogy Lily biztonságban legyen – felelte az öccse. – Fellowstól? – Részben. – Attól az embertől, aki megölte Sally Tate-et? – kérdezte Hart élesen. Megint csend volt, csak a patak csörgedezett vidáman. – Ian, tudod ki volt? – folytatta Hart, és a hangja most nyugodtabb, színtelenebb volt.

112

– Azt tudom, hogy mit láttam. – És az mi volt? – kérdezte Hart megint türelmetlenül – Vér. Lily csupa vér volt, és a kezem is véres lett tőle. Megpróbáltam a falba, az ágyba törölni. Olyan volt, mint a festék… – Ne kalandozz el! – mondta a herceg figyelmeztetőn. Öccse megint sokáig hallgatott. – Tudom, mit láttam – mondta végül csendesen. – Fellows is tudja? – Nem. – Akkor miért kell neki Beth? – Azt nem tudom. De kell neki, én pedig nem adom. – Ez nagyon szép tőled – felelte Hart szárazon. – Most már a feleségem, és a te neved őt is megvédi. Kilmorgan hercegének a családját nem zaklathatja Lloyd Fellows. – Tudom. – Megpróbálta rávenni Betht, hogy kémkedjen utánam – folytatta Ian. – Valóban? – kérdezte Hart, és egészen éles volt a hangja, – Beth visszautasította – mondta Ian, és szavai elégedettségről árulkodtak. – Kiadta az útját. Az én Bethem nem fél Fellowstól. – Biztos vagy benne, hogy visszautasította? – Ott voltam. De ha mégis… A beszélgetésben megint szünet állt be, és Beth visszafojtotta a lélegzetét. – De ha mégis? – sürgette Hart a folytatást. – Feleség nem tanúskodhat a férje ellen, igaz? A herceg egy pillanatig hallgatott. – Elnézésed kérem – mondta aztán. – Néha elfelejtem, mennyire intelligens vagy. Az öccse nem válaszolt, és végül Hart folytatta: – Igazad van, Ian. Úgy lesz a legjobb, ha Beth a mi oldalunkon áll. Mihelyt azonban boldogtalanná tesz téged, érvénytelenítjük a házasságot, őt pedig tetemes összeggel elhallgattatjuk. Mindenkinek megvan a szabott ára. Bethnek fájt a levegővétel, és körülötte mintha imbolyogni kezdett volna a világ. Megfordult a lovával, és visszaindult. Emmie patái szerencsére alig ütöttek zajt a puha avaron. Az asszonyt rosszullét környékezte. Az öreg kanca sörényébe kapaszkodott, és hagyta, hogy hazavigye. Nem tudta volna megmondani, hogyan jutott vissza Kilmorganbe. Egyszerre csak azonban ott volt előtte a nagy ház. Cameront sehol sem látta, bizonyára még a lova elveszett patkójával foglalkozott, de ő ennek most csak örült. Egy magas, vörös hajú istállófiú átvette tőle a kantárt, és ő hallotta magát, amint udvariasan köszönetet mond. Valahogy bement a házba, aztán fel az Iannel közös szobájukba. Becsukta az ajtót a szobalány előtt, aki odasietett, hogy segítsen neki, aztán merev mozdulatokkal ingvállra vetkőzött, és lefeküdt az ágyra. Késő délután volt, a nap betűzött az ablakon. Beth mozdulatlanul feküdt, karját magára fonta, és most, hogy megszabadult a fűzőjétől, legalább szabadon lélegezhetett. Néhány könnycsepp gördült végig az arcán, aztán felszáradtak, és már csak a szeme égett. Hallani vélte, hogy Mrs. Barrington gúnyosan kineveti. Egészen addig nem mozdult, amíg meghallotta Ian közeledő lépteit. Akkor lehunyta a szemét, mert nem akart a férjére nézni.

113

Tizenhatodik fejezet Beth a baldachin félhomályában feküdt, sötét haja beterítette a párnát. Ian tekintete követte fürtjei kígyóit. Hat egyenesen feküdt, hét rajtuk szabálytalanul keresztben, három másik a világos ingvállon. A férfi sokáig nézegette tetszéssel a fehér ágyneműn összeálló mintát, aztán lehajolt, és megérintette az asszony bőrét. Összerezzent, amikor nyirkosnak és hidegnek érezte. – Beth, beteg vagy? Az asszony szemhéja megrebbent, de nem nézett Ianre. – Nem. A férfi fejébe apró nyilallás hasított. Mindig nehezére esett, hogy megfejtse mások érzéseit, most mégis tisztán érezte, hogy a felesége szomorú. – Leestél a lóról? – kérdezte, és leült mellé az ágyra. – Megijedtél valamitől? Mondd el! Beth felült, és gyönyörű haja telt keblére hullott. – Ian, kérlek, meséld el, mi történt akkor éjjel High Holbornban – mondta. Még be sem fejezte a mondatot, amikor a férfi már megrázta a fejét. Nagyon sokan akartak erről beszélni vele, nemcsak Beth, hanem Fellows és Hart is. Ő éppen ma kérdezte meg tőle újra, hogy mit tett akkor. Emlékezetének egy olyan rekeszét szerette volna felfeszíteni, amelyet ő örökre zárva akart tartani. Beth ujjai szorosan a kezére fonódtak. – Kérlek. Tudnom kell. – Nem kell. – De igen. Meg kell értenem. – Ne foglalkozz ezzel! – Ian hangja nyersen hasított bele a csöndbe. – Azt akarom, hogy úgy nézz rám, ahogy akkor néztél, amikor először láttál, és még semmiről sem tudtál. – Hogy tehetném? Miért nem tudhatom? A feleséged vagyok. – Beth elengedte a férfi kezét. – Valójában soha nem is akartad elmondani, igaz? Meddig hallgattál volna, ha Fellows nem beszél velem? – Amíg csak megtehettem volna. – Ennyire nem bízol bennem? Ian elfordult, figyelmét a faleveleknek a falra vetülő árnyjátéka kötötte le. – Ezzel az üggyel kapcsolatban senkiben sem bízom. – Csak Hartban. – Benne a legkevésbé – mondta a férfi komoran. – Attól tartasz, hogy elmondom valakinek, amit megosztasz velem? Ian egy pillanatra az asszonyra nézett, aztán elkapta róla a tekintetét, de még látta, hogy kék szemét könnyek lepik el. – Fellows is arra kért. – És én szerinted megtenném? Tudom, hogy így gondolod. A felügyelő azonban engem nem idéztethet be tanúnak. A feleség nem köteles a férje ellen vallani Hallottam, hogy ezt mondtad Hartnak. Ian szíve vadul vert, miközben felidézte magában a közte és Hart között a műromnál elhangzott szavakat. Beth ott járt, arra lovagolhatott, és megállt, hogy hallgatózzon. – Cam hol volt? – kérdezte a férfi. – Veled? Ő is hallotta? Beth szeme elkerekedett. – Nem jött velem, mert leesett a lova egyik patkója Csak én voltam ott, senki más. Hallottalak a lány véréről beszélni. Azt is mondtad, hogy azért vettél feleségül, mert Fellows

114

így nem használhat fel ellened. Igaz ez? – Az asszony kurtán felnevetett. – Persze hogy igaz. Te nem tudsz hazudni. Iant megrohanták a förtelmes és még mindig eleven emlékek. Ahogy visszament a szobába, és látta Sally testét az ágyon, arcán a meglepett kifejezést, vérben ázó tagjait, festett vörös haját a párnán, majdnem ugyanúgy szétterülve, ahogy az előbb a feleségéé. – Nem segíthettem rajta. Cserbenhagytam. Amiként Lily Martint is cserbenhagyta, aki kint állt a folyosón a szoba előtt, rémülettel a szemében. Lily látta. Tudta. Neki pedig meg kellett akadályoznia, hogy elmondja a rendőröknek. Ezért aztán elrejtette. Öt teljes évre, de végül csak meghalt az a szerencsétlen teremtés. És most Beth erről kérdezgeti. Ha megtudná az igazságot, ő is veszélybe kerülne. – Segíts megértenem! – kérte az asszony. – Mondd el, miért félsz ennyire. Miért teszed ezt velem? – Tudnom kellett volna. Meg kellett volna akadályoznom. – Mit? Mit kellett volna tudnod és megakadályoznod? Ian addig szorította Beth vállát, amíg ő halkan felsikoltott. Akkor elengedte, és felállt mellőle. – Ne kérdezz! – A feleséged vagyok. Megígérem, nem futok Fellows felügyelőhöz, hogy továbbadjam neki, amit elmondasz. Ezt már vele is közöltem, azonnal, miután besúgásra akart rábírni. – Fütyülök Fellows felügyelőre. Beth felnevetett, és Ian nem értette, mit találhat mulatságosnak. – Mégis feleségül vettél, hogy Fellows ne zaklasson tovább a titkaid után szimatolva. Mi másért vettél volna el egy már nem túl fiatal, naiv özvegyasszonyt? Ian nem értette, miről beszél Beth. – Azért vettelek el, hogy távol tartsam tőled a felügyelőt. És a Mather-féle idiótákat is. Hart neve megvéd bennünket, ezért családtaggá tettelek, Mackenzie-vé. Mi érinthetetlenek vagyunk. – Mert Kilmorgan nagyhatalmú hercegének kiváló összeköttetései vannak a belügyminisztériumban? – Igen. Beth szeme nagyon kék volt. A könnyektől még inkább az. Lélegzetelállítóan búzavirágkék. Ian fejébe fájdalom hasított, és masszírozni kezdte a halántékát. – Segíteni akarok neked, hogy tisztán láss – mondta az asszony. – Hogy lezárhasd ezt az ügyet. Te jóságos ég! – Nem, nem, nem. Ne foglalkozz ezzel! – Hogy tehetném? Gyötör téged, és gyötör engem. Ha elmondod, ha végiggondoljuk, talán kitaláljuk, mi történt valójában. Ian hirtelen távolabb húzódott. – Ez nem holmi istenverte detektívhistória! Beth az ajkába harapott. Fehér fogak villantak meg a vörös ajkak között. Ian vágya hirtelen felágaskodott, a lehető legrosszabbkor. De ha szeretkezne az asszonnyal, ha addig mozogna benne, amíg egészen kifullad, akkor abbahagyná a kérdezősködést, a gondolkodást, azt, hogy így nézzen rá. – Az East Enden éltem – mondta az asszony. Ismertem örömlányokat, és jóban voltam velük. A többségükkel legalábbis. Valamelyikük ismerhette Sally Tate-et, és tudhatja, ki követte. Hogy ki szúrta le, talán féltékenységi rohamában… Ian végre odafigyelt Beth szavaira, és megragadta a csuklóját.

115

– Nem! – kiáltotta, és az asszony szemébe nézett. Varázsosan kék volt, gyönyörű, mint az égbolt nyár derekán. Ian leeresztette a pilláit. – Maradj ki ebből! Ne bolygasd! Mit gondolsz, miért halt meg Lily Martin? Csend volt. Ian végül kinyitotta a szemét. Beth még mindig ott volt előtte, ajka kissé szétnyílt, melle kidagadt az ingvállból, mintha csak az ő érintésére várna. – Azért halt meg, mert túl sokat látott – folytatta a férfi. – Nem tudtam megmenteni. Nem akarom, hogy egyszer téged is úgy találjalak, mint őt. Beth szeme elkerekedett. – Gondolod, hogy újra lecsap a gyilkos? Ian alig kapott levegőt. Ökölbe szorította a kezét, és mélyen a tenyerébe vájta a körmeit. – Ne foglalkozz ezzel a pokoli történettel! Semmi közöd hozzád. – Feleségül vettél. Mindenhez közöm van. – És a feleségemként engedelmességgel tartozol nekem. Beth csípőre tette a kezét, és felvonta a szemöldökét. – Nem sokat tudsz a házasságról, igaz? – Semmit sem tudok róla. – A házasság a terhek megosztása. A feleség segíti a férjét, a férj segíti a feleségét… – Az ég szerelmére! – Ian járkálni kezdett, mert nem bírt tovább egy helyben megmaradni. – Nem a te Thomasod vagyok, a lelkész. Sosem leszek az. Tudom, hogy rám soha nem fogsz úgy nézni, ahogy rá néztél. Beth sápadtan meredt a férfira. – Ezt hogy érted? – kérdezte. Ian visszafordult hozzá. – A Bolond Mackenzie-t látod, amikor rám nézel. Ez mindig itt van az agyad mélyén. – A férfi megérintette az asszony halántékát. – Nem tudsz megfeledkezni arról, hogy őrült vagyok, és sajnálsz. Beth hallgatott. Ő, aki bármiről tudott csacsogni, most nem talált szavakat. Ian tudta, hogy azért forrt torkára a szó, mert ő az igazsággal szembesítette. Halálosan szerelmes volt az első férjébe. És Ian azt is tudta mit tesz az emberekkel a szerelem, ha ő maga nem is volt képes rá. Azt viszont látta, hogyan emésztette a bátyjait a szerelmi bánat, és Bethszel is azt tette. – Soha nem fogom tudni azt nyújtani neked, amit a férjed nyújtott. – Iannek fájdalmasan elszorult a szíve. – Szerelemmel szeretted őt, és tudom, hogy nálunk arról nem lehet szó. – Tévedsz – suttogta Beth. – Szeretlek, Ian. – Belém senki nem lehet szerelmes. Senki. Valóban nem vagyok épelméjű. Apám tudta ezt. Hart is tudja. Te sem gyógyíthatsz meg. Ugyanolyan dührohamaim vannak, mint apámnak voltak, és sosem tudhatod, mit teszek majd a következő pillanatban. A férfi elhallgatott. Már elviselhetetlenül sajgott a feje. Dühödten nyomkodni kezdte a halántékát. A fájdalomra haragudott. – Ian. A férfi testének többi része kívánta az asszonyt, és nem értette, miért tartja vissza a dühe. Abba akarta hagyni ezt az ostoba vitát, hogy hanyatt döntse Betht az ágyon. Látta, hogy felgyorsult légzésétől sűrűn emelkedik fel és süllyed vissza a melle. Ha ráfekszik, nem nyaggatja majd tovább gyilkossággal, szerelemmel. Akkor csak az övé lesz. Ez a nő nem ringyó, suttogta a fejében egy hang. Nem használati tárgy. Ő Beth. Ian megragadta az asszonyvállát, magához rántotta, és szájára tapasztotta a száját. Keményen csókolta, vadul, brutálisan. Beth keze már nem szorult ökölbe a mellkasán, de még mindig egész testében reszketett. A férfi fel akarta falni a szájával, vagy belé akart hatolni. Ha eggyé válhatna vele, minden rendben volna, és ő jól lenne. Eltűnne a szörnyűség, amit titkol.

116

Tudta azonban, hogy soha nem fog eltűnni. Átkozott emlékezete továbbra is úgy fogja őrizni, mintha tegnap történt volna. És Beth a szeretkezés után is úgy néz majd rá, mintha egy szánni való teremtményt látna az East End valamelyik csatornájában. Az asszony testének melege perzselte lant, mint gyerekkorában a fürdővíz. Senki sem hitt neki, amikor sivalkodott, hogy éget. Belenyomták, és ő addig ordított, amíg berekedt. Most ellökte magától Betht. Ő felnézett rá, az ajka duzzadt és vörös volt, a tekintete álmélkodó. A férfi arrább sétált tőle. A szőnyeg mintázata mintha felszólítón az ajtóra mutatott volna. Ian gyötrődött, de végül elindult. Ki kellett mennie ebből a szobából, maga mögött kellett hagynia a dühöt és a kínt. Látta, hogy Curry feléje siet a folyosón. Meghallhatta a kiabálását. Mind aggódnak érte, az inasa, Beth, Hart, Cam. Körbefogják az oltalmazásukkal, valósággal börtönbe zárják. Ian szó nélkül elment Curry mellett. – Hova, merre, főnök? – kiáltott utána az inasa, de ő nem válaszolt. Végigment a folyosón, pontosan a szőnyeg szegélyével párhuzamosan lépkedett. A sarkon derékszögben fordult be, és követte a vonalat le a lépcsőn. Curry a nyomában lihegett. – Akkó' magával megyek – jelentette ki. Ian nem vett tudomást róla. Átvágott az előcsarnok fekete-fehér márványlapjain, úgy, hogy mindig csak a fehérekre lépett, aztán a hátsó ajtón át kiment a kertbe. Meg sem állt a tiszttartó házáig. Odabent a fegyverszekrényhez lépett, amelyben a fácánvadászathoz használt puskákat és egy pár pisztolyt tartottak. Tudta, hol van a kulcs, és kivette a két pisztolyt, mielőtt Curry a maga rövidebb lépéseivel utolérhette volna. – Főnök! – Töltsd meg nekem ezeket! Curry tiltakozón felemelte a kezét. – Nem. Ian megfordult, és ő maga kereste meg a töltények dobozát. Zsebre dugta, és elhagyta a házat. Miközben átvágott a kerten, a rózsabokrokat metsző fiatal segédkertész felegyenesedett, és tátott szájjal bámult rá. Ian megragadta a vállát, és magával húzta. A fiatal legény ledobta az ollóját, és engedelmesen vele tartott. Curry lihegve szaladt utánuk. – Megállj! – kiáltott rá a kertészre. – Mennyé vissza dógozni! Ian nem tudta, kihez beszél az inasa, és keményen tovább markolta a fiatalember karját. A kert végében odaadta neki az egyik töltetlen pisztolyt, aztán a töltények dobozát is kinyitva a kezébe nyomta. A nap megcsillant a golyókon. Ian elbűvölten nézte tökéletes alakjukat; felül kúposak voltak, alul egyenesek. Pontosan illettek a revolver töltényűrjébe. – Tárazz be! – parancsolta Ian. A legény tette, amit mondtak neki. A keze erősen remegett. – Állj! – kiáltott rá Curry. – Ne engedelmeskedj! Ian a tárhoz vezette a fiatalember kezét. A revolver egy Webley volt, a csövét lehajtva kellett belehelyezni a töltényeket. – Óvatosan! – mondta Ian. – Nehogy bajod essen! – Tedd le azt a pisztolyt, fiú, vagy neked annyi! – fenyegetőzött Curry. A kertészlegény rémülten nézett rá. – Csináld, amit mondtam! – szólította fel Ian. A fiú nyelt egyet. – Igenis, mylord. Ian helyére kattintotta a pisztoly csövét, célzott, aztán rálőtt egy körülbelül négy és fél méterre álló kis kőre, amely egy kisebben feküdt. Újra meg újra tüzelt, amíg ki nem fogyott a tár. Akkor a kertész kezébe nyomta a pisztolyt, és felvette a másikat. – Töltsd újra! – mondta, és már célzott is a másik fegyverrel.

117

Hatszor tüzelt, és mindkét követ szitává lőtte. Utána visszavette az első pisztolyt, és egy újabb követ vett célba, miközben a kertész megtöltötte neki a másikat. Homályosan hallotta csak, hogy Curry kiabál neki és a kertésznek, de a szavait nem értette. Mások is kiabáltak. Cam és Hart. Ian világa leszűkült a pisztolycső kékesszürke acéljára, a golyók koppanásaira a kövön, a halk kattanásokra, amikor meghúzta a ravaszt. Tenyerében érezte a pisztoly tömör agyát, szemét csípte az elégett lőpor szaga, és mégis lőtt. Aztán átadta a kiürült fegyvert, hogy a kertész újratöltse, és egyre csak lőtt, lőtt. Már fájt a keze, könnyezett a szeme, de rendületlenül folytatta. – Főnök – ordította Curry –, az ég szerelmére, hagyja mán abba! Ian megint célzott, és megint meghúzta a ravaszt. A karja le akart hanyatlani, de megfeszítette, és újra lőtt. Egyszer csak erős kezek ragadták meg a vállát. Hart harsogott valamit a fülébe, de ő lerázta magáról, és lőtt. Tűz, pisztolyátadás, a másik pisztoly felkapása, célzás, tűz… – Ian! Beth meleg hangja lebegett felé, és az ő hűvös kezét érezte a magáén. A világ azonnal helyrebillent. Közben sötétebb lett, a napfényes délután alkonyatba fordult. A segédkertész ledobta az üres pisztolyt, arca elé kapta a kezét, és felzokogott. Iannek fájt a karja. Lassan eleresztette a pisztolyt, amelyet Curry kivett a kezéből, látta, hogy a markolat feltörte a tenyerét. Beth megérintette az arcát. – Ian. Szerette, ahogy az asszony kimondta a nevét. Egészen gyengéden tette, a hangja mindig lágy volt, simogató Mögötte Hart jelent meg, de Ian csak a feleségét látta Átkarolta a derekát, és vállába fúrta az arcát. – Amikó majd a főnök visszagyün, és meglátja, hogy maga elment, mit gondol, kit fog megfojtani? – kérdezte Curry panaszosan. – Persze hogy engem. Beth átadta Katie-nek a bőröndjét, és megigazította a kesztyűjét. – Magától tudom, hogy amikor így eltűnik, napokig nem kerül elő. Addigra visszajövök – mondta, de Curry konok képéről azt olvasta le, hogy nem hisz neki. Ian vele hált az éjjel, miután Curry bekötözte kisebesedett kezét. Mire azonban Beth reggel felébredt, a férje eltűnt, és nemcsak a hálószobából, hanem a házból és a parkból is. Egyetlen ló sem hiányzott, és senki nem látta lant elmenni. Hart arca hamuszürke volt, és parancsba adta, hogy keressék meg az öccsét. Cameron és Curry azonban meggyőzték, hogy hagyja békén lant. Majd visszajön, ha úgy gondolja, ahogy eddig mindig visszajött. Hart vonásairól Beth azt olvasta le, hogy őt hibáztatja. – Jól döntött, asszonyom – súgta Katie, amikor felkapaszkodtak a kocsira. – Én mindig is láttam rajta, hogy flúgos. – Nem hagyom el – mondta Beth hangosan, hogy a kocsis is hallja. – Egyszerűen csak elintéznivalóm van Londonban. Katie a kocsisra nézett, aztán Bethre kacsintott. – Helyes, asszonyom. Beth összeszorította a száját, amikor a kocsis a lovak közé csapott. Sajgott a szíve. Hiányozni fog neki Kilmorgan. Az állomásig eseménytelen útjuk volt. Miközben a kocsis lerámolta a bőröndöket, Cameron fia, Daniel is előmászott a kocsi csomagtartó ládájából, ahol addig kuporgott. – Vigyél magaddal! – bökte ki. Beth még mindig nem tudta, mit gondoljon Danielről. Vörösesbarna hajával és az aranyszemével jellegzetes Mackenzie volt, de az arca különbözött a többiekétől. Az álla

118

vonala és a szeme szelídebb volt, s így inkább helyesnek lehetett mondani, semmint szigorúnak vagy keménynek. Az anyja Curry szerint annak idején ünnepelt szépség volt. – Jellemző a mi Lord Cameronunkra, hogy épp egy olyan vad teremtést vett el. Csak azé' csináta, hogy bosszantsa az apját – mondta egyszer az inas. Beth meghatónak találta, hogy Daniel mindenben utánozni igyekezett az apját. El akarta nyerni a figyelmét és az elismerését, Beth látta ezt, de Cameron sokszor nem vett tudomást a fia próbálkozásairól. – Nem biztos, hogy apád örülne – felelte Beth most a fiúnak. Daniel elszontyolodott. – Kérlek! Gyászos lesz itt a hangulat, mert Ian elkódorgott. Hart mindenkinek leharapja a fejét, apa meg folyton mennydörög. Ha te is elmész, minden csak még rosszabb lesz. Beth sejtette, hogy Daniel akkor a többiek kereszttüzébe kerülne. Lázongana, dühöngene, s Hart és Cameron ezért csak még keményebben bánnának vele. – Jól van – mondta. – Ugye, nincs poggyászod? – Nincs, de apa londoni házában vannak ruháim. Daniel arrább futott, és cigánykereket vetett. – Jó leszek, ígérem. – Megőrült, asszonyom? – sziszegte Katie, amikor Beth a pénztárablakhoz ment. – Mé' veszi a nyakába ezt az ördögfiókát? – Hasznomra lehet, és sajnálom is. Katie az égre emelte a szemét. – Pimasz egy kölyök. Az apja dóga lett vóna, hogy ráncba szedje. – Bonyolult dolog szülőnek lenni. – Igazán? Maga mán vót? Beth nem mutatta ki, hogy fájdalom hasított a szívébe. – Nem, de sok szülőt ismertem – felelte, aztán rámosolygott az állomásfőnökre, aki a pénztárablakhoz lépett. A vasutas Daniel jegyét a Kilmorgan-számlához írta. Arca elárulta, igencsak meglepte, hogy Beth maga jött a jegyekért, és nem egy szolgát küldött. Szemlátomást mindenki elszörnyedt már a gondolattól is, hogy egy méltóságos asszony bármit is személyesen intézzen. – Sürgönyözni is szeretnék – mondta Beth határozottan, és várt, amíg a szolgálatkész állomásfőnök papírt és ceruzát vett elő. – A címzett, mylady? – Fellows felügyelő, Scotland Yard, London – felelte Beth.

Tizenhetedik fejezet Már az egyedüllét sem nyugtatta meg lant. A hegytorok aljában szaladó patakot nézegette, csizmája sáros volt, skót szoknyája szegélye nedves a felcsapódó víztől. Élete egyik szakaszában, amikor az Abernathy-árokban horgászott, és rajta kívül csak szél, égbolt és víz volt ott, ezt tökéletesnek találta úgy. Ma azonban kimerültnek és üresnek érezte magát. Valójában nem volt egészen egyedül. Nem messze tőle egy kövön ülve a vén Geordie pecázott. Valamikor istállófiú volt Ian apjánál, de már régen kilépett a szolgálatból, és azóta elvonultan élt a hegyekben, mérföldekre mindentől. Háza kicsi és viharvert volt, ő maga emberkerülő, s még ahhoz is mogorva, hogy felfogadjon valakit, aki rendben tartotta volna a hajlékát.

119

Geordie magányos menedékére Ian nem sokkal azután bukkant rá véletlenül, hogy kiengedték a szanatóriumból. Akkoriban állhatatlan és nyugtalan volt, könnyen kihozta a sodrából, hogy a családja és a személyzet állandóan rajta tartotta a szemét. Megszökött, egyedül kóborolt a vadonban, míg végül szomjasan és sajgó lábbal egy szürke kőház küszöbén kötött ki. Geordie semmit sem szólt, amikor ajtót nyitott neki, csak vízzel és whiskyvel oltotta a szomját, s megengedte, hogy maradjon. A hallgatag Geordie, aki egykor horgászni tanította, egyetlen kérdést sem tett fel Iannek. Ő segített az öregnek megjavítania a beázó tetőt, Geordie pedig enni adott neki, és ott alhatott nála az egyik sarokban. Addig maradt, amíg alkalmasabbnak érezte magát arra, hogy megállja a helyét a világban, aztán hazament. Azóta szokásává vált, hogy feljöjjön ide, amikor mindenből elege lett. Ilyenkor elvégezte a házon az épp szükséges javításokat, Geordie pedig a hallgatásával vigasztalta. Ma reggel korán érkezett. Levette az ingét, tapasztani kezdte az öreg házának a falait, hogy télen majd ne fújjon be a szél. Geordie, aki túlságosan gyenge volt már a nehéz munkákhoz, csak üldögélt ott, pipázott, és szokása szerint hallgatott. Miután Ian végzett, fogtak egy-egy horgászbotot, és kijöttek az Abernathy-árokhoz. Bethnek tetszene itt. A gondolat a semmiből villám Ian fejébe, de igaz volt. Beth élvezné a patak csobogását, a hanga szépségét a sziklák közt, a levegő édes illatai Mosolyogna, azt mondaná, megérti, miért jár ide Ian aztán bizonyára elsütne egy apró tréfát, amit ő nem értene. Ian az öregre pillantott, aki viseltes skót szoknyában ült a kövön. Hanyagul, fél kézzel fogta a horgászbotot, szájában most is ott volt az elmaradhatatlan pipa. – Megnősültem – mondta neki Ian. Geordie arckifejezése nem változott, csak kivette szájából a pipát. – Igazán? – kérdezte, és visszatette a pipát. – Igazán. – Ian egy darabig csendben horgászott. Gyönyörű teremtés. Geordie csak morgott valamit, amit nem lehetett érteni. A zsinegét figyelte, mintha befejezettnek tekintené a társalgást. Kíváncsisága mégis felébredt. Erről árulkodott, hogy egyáltalán megszólalt. Ian is azt nézte, mozdul-e a zsinege, de közben érezte, hogy a vízcsobogás és a csöndes pecázás nem hat rá olyan megnyugtatón, mint máskor. Újra meg újra felidézte azt a jelenetet Bethszel, amely oda vezetett, hogy ő lövöldözni kezdett a kertben. Utána édes feledésbe szerette az asszonyt, ő maga azonban zavarodottan ébredt fel az éjszaka közepén. Beth már tud a lelke szennyfoltjairól, a szemében bujkáló sötétségről. Eszébe jutott, milyen ártatlan kíváncsisággal nézett rá az asszony akkor este, amikor megismerkedtek az operában, és tudta, hogy soha többé nem néz majd rá úgy. Minden megváltozott. Átkozott Fellows! A délután estébe fordult, bár a felföldi nyári nap még magasan járt. Beth vacsorához készülődhet, de ha van esze, akkor nem megy le az ebédlőbe, hanem inkább a szobájában eszik. Hart komor tekintete az asztalnál bárkinek el tudja venni az étvágyát. Ian maga elé képzelte, hogy Beth ott ül a fésülködőasztala előtt, és hosszú, csillogó haján húzogatja a kefét. Szerette a haja tapintását, olyan volt, akár a meleg selyem. Mellette vágyott aludni, érezni akarta teste nyirkos melegét. A nyitott ablakon át beáradna a nyári levegő, és ő együtt lélegezné be mélyen az asszony illatával. Hirtelen kivette a vízből a pecabotját. – Most akkor már hazamegyek – mondta. Geordie alig észrevehetően biccentett. – Vissza az asszonyho' – dörmögte pipával a szájában. – Úgy ám! Ian az öregre vigyorgott, összeszedte a holmiját, és elindult lefelé a hegytorokban.

120

– Megjött – suttogta Katie. – A szalonba' van, Beth felállt, a tükörbe pillantott, megigazította egy tincsét, és kilépett a hálószobából. – Ne gyere velem! – Eszembe' sincs, hogy annak a fickónak a közelik menjek. – Katie ledobta magát a Beth hálójában álló egyetlen székre a Belgrave téri házban. – Itt várok. Beth leszorította a szoknyáját, hogy ne susogjon miközben sietve elindult. A lépcső és a folyosó fényárban úszott, mert határozottan megmondta Mrs. Barrington személyzetének, hogy látni akar, amikor a lépcsőn jár. Az öreg komornyik zihálva vihogott, de azért intézkedett, hogy úgy legyen. Fellows megfordult, amikor kinyílt az ajtó. Bethnek eszébe jutott, hogyan találkozott először a felügyelővel Isabella párizsi szalonjában, s milyen izgatottan és döbbenten hallgatta mindazt, amit a Mackenzie-kről mondott neki. Úgy döntött, most fegyelmezettebben fogja folytatni vele a beszélgetést. Fellows majdnem ugyanúgy festett, mint az első találkozásuk alkalmával. Fekete öltönye olcsó anyagból készült, de ő maga ápolt volt, sűrű haját kifésülte a homlokából, bajuszát gondosan nyírta. Mogyoróbarna szemével pedig majdnem olyan metszőn nézett Bethre, mint Hart. – Mrs. Ackerley. – A házasságom érvényes – felelte Beth határozott hangon, és becsukta az ajtót. – Tehát nem vagyok már Mrs. Ackerley. A Lady Mackenzie-t még kicsit furcsának találom, de ha óhajtja, szólíthat méltóságos asszonynak. Fellows epésen elmosolyodott. – Még mindig harcias amazon. Miért küldetett értem? Beth felvonta a szemöldökét. – Lehet, hogy a csatornában nőttem fel, de szemlátomást jobb modort tanultam, mint ön, Mr. Fellows. Foglaljon helyet! A felügyelő látványosan megvárta, hogy Beth leüljön, majd leereszkedett egy rokokó karosszék szélére. Mrs. Barrington lószőrrel tömött bútora förtelmesen kényelmetlen volt, és Beth egy pillanatig élvezettel figyelte, hogyan fészkelődik Fellows a kőkemény ülőalkalmatosságon. – Adja fel, felügyelő! Nem találhat kényelmesebb testhelyzetet ezeken a lehetetlen székeken. Ha nem óhajtja, hogy teáért csengessek, belefogok a mondandómba. – Beth előrehajolt. – Azt akarom, hogy mondjon el nekem mindent a High Holborn-i házban öt évvel ezelőtt történt gyilkosságról. Kezdje az elején, és ne hagyjon ki semmit! Fellows meglepődött. – Inkább önnek kellene elmondania nekem, hogy mi történt ott. – Nos, én nem tudok semmit, nemde? Ha elmondja, amit tud, talán megosztom magával, amit én derítettem ki. De maga kezdi. Fellows egy ideig szótlanul nézett Bethre, aztán mosoly jelent meg a szája sarkában. – Ön aztán kemény tárgyaló fél, Mrs. Ackerley… mármint Lady Mackenzie, elnézést! Tudják a romlott Mackenzie-k, ki ereszkedett le közéjük? – A romlott Mackenzie-k nagyon is úri módon viselkednek, ha engem kérdez. Szeretettel figyelnek egymásra, kedvesen bántak velem, és imádják a kutyáikat. Fellowsra ez nem hatott. – Biztos, hogy hallani akarja a történetet? Egyes részletei meglehetősen hátborzongatók. – Nyugodtan legyen könyörtelen, felügyelő! Fellowsnak már a szeme is könyörtelen volt. – Rendben van. Majdnem napra pontosan öt éve kihívtak egy High Holborn-i magánházhoz, hogy vizsgáljak ki egy bűnügyet. Egy Sally Tate nevű ifjú hölgyet öltek meg

121

ott, a halottkém szerint egy késsel ötször szíven szúrták. Erősen vérzett, és a vérét szétkenték körülötte a falon. „Megpróbáltam a falba, az ágyba törölni…” Beth lehunyta a szemét. El akarta felejteni Ian rekedt hangjai, ahogy kiszakadtak belőle ezek a szavak. – Némi időbe telt – folytatta Fellows –, amíg sikerüli kiszednem a ház tulajdonosából, Mrs. Palmerből azoknak az uraknak a nevét, akik előző éjjel ott jártak. Tudja, méltóságos asszony, hogy az a ház egykor Hart Mackenzie tulajdona volt? Azért vásárolta, hogy kitartsa Mrs Palmert, a híres kurtizánt, aki a szeretője volt. Miután elindult a politikai pályája, eladta a hölgynek a házat. – Felteszem, felügyelő, sikerült kiderítenie, ki járt ott. – Ó, igen. Előző éjjel öt úr fordult meg Mrs. Palmer házában. Hart és Ian Mackenzie, aztán egy Mr. Stephenson névre hallgató úriember. Őt Hart vitte magával, hogy elnyerje a támogatását egy pénzügyi praktikához. Továbbá egy bizonyos Harrison ezredes, aki rendszeres látogatója volt Mrs. Palmer ifjú hölgyeinek, valamint a barátja, Thompkins őrnagy. Úgy tetszett, mindannyian jóval a gyilkosság előtt távoztak, szerencséjükre. Mindegyiküket ki tudtam hallgatni másnap délelőtt, kivéve Ian Mackenzie-t, akit a bátyja, Hart Skóciába menekített. Beth lesimította a szoknyáját. – Nagyon bizalmasan beszél róluk, felügyelő. Iant és Hartot mond, őlordsága és őfensége helyett. Fellows rosszallón nézett az asszonyra. – Gyakrabban gondolok a Mackenzie-kre, mint a saját családomra. – Ugyan miért? A felügyelő elvörösödött. – Mert a társadalom mételyei, azért. Gazdagok, akik nőkre, ruhákra és lovakra költik a pénzüket, és nem végeznek tisztességes munkát. Mihasznák. Meglep, hogy kegyed az ilyen semmi emberekhez húz, holott mindent tud a tisztességes, mindennapi munkáról. Fellows szavai keserűen csengtek. Beth sokáig csak szótlanul nézett rá, mire a felügyelő elvörösödött, és láthatóan megpróbálta összeszedni magát. – Értem – mondta végül az asszony. – Ian kivételével kihallgatta az urakat. Miért nem gyanúsította meg őket? – Mert tisztességes emberek – válaszolta Fellows. – Bordélyházat látogatni tisztességes dolog, kérdi öntől csodálkozva a lelkész özvegye. – Mind egyedülálló férfiak voltak. Egyiket sem várta otthon megtört szívű feleség. Mr. Stephensont és a két tisztet megdöbbentette a gyilkosság híre, és minden lépésükről kielégítően beszámoltak. Egyikük sem járt Sally Tate közelében, és közvetlenül éjfél után mind távoztak. Sally Tate-et hajnali öt óra körül ölték meg az orvos szerint. Amikor az urak eljöttek, Hart és Ian Mackenzie még a házban maradt. Ó, úgy értem, őfensége és őlordsága. – Ian szolgái pedig megesküdtek arra, hogy az uruk kettőre már hazaért – ismételte meg Beth, amit Fellowstól hallott korábban. – De hazudnak. – A felügyelő előredőlt. – Elmondom, mit raktam össze abból, amit a tanúk elmondtak. Hart Mackenzie elviszi Stephenson barátját és Iant, az öccsét, hogy töltsenek egy élvezetes éjszakát osztályon felüli kurtizánokkal. Tíz óra körül a szalonban négy férfi, Hart, Stephenson, Thompkins és Harrison kártyázni kezd. Ian nem akar játszani, újságot olvas. Thompkins őrnagy szerint Sally Tate leült Ian mellé, és beszédbe elegyedett vele. Negyedóráig csevegtek, aztán a lány meggyőzte Iant, hogy menjen vele szobára. – Azt állítja, hogy Ian negyedóráig társalgott? Fellows halványan elmosolyodott. – Gondolom, főleg Sally beszélt.

122

Beth hallgatott. Lelkében vihar dúlt, miközben arra gondolt, hogy Ian egy másik nőt vitt ágyba. Emlékeztette magát, hogy akkor őt még nem ismerte, és nem kötelezte el magát neki. Csakhogy a féltékenység nem a logika alapján működik. Az asszony erőnek erejével rábírta magát, hogy átgondolja, amit Fellows mondott. Sally negyedórán át beszéli Ianhez, de semmiképpen sem tölthette az egész időt azzal, hogy megpróbálta felcsábítani a szobájába. Beth tapasztalatból tudta, hogy Ian Mackenzie-t semmire sem lehet rábeszélni, amit nem akar. Már az első pillanatban tudnia kellett, hogy ágyba akar-e bújni Sallyvel. Ha úgy döntött volna, hogy igen, azonnal felmegy vele, vagy pedig soha. Sally tehát nem erről győzködte. Akkor viszont miről beszélgettek? Beth nagy levegőt vett. – És azután? – A másik négy úr lent maradt kártyázni. A hölgyek, az urak és a szolgák egybehangzó állítása szerint egyikük sem ment fel, csak Ian és Sally Tate. – És éjfél után mindenki hazament? – Stephenson, Harrison és Thompkins annyira élvezték egymással a társalgást, hogy átvonultak Harrison otthonába. Állításuk szerint Hart velük ment, de szinte nyomban visszafordult azzal, hogy meg akarja várni az öccsét. – És megvárta? – Mrs. Palmer szerint egy óra körül ért vissza. Odalent várt Ianre, aki kettő tájban ment le, és a fivérek együtt távoztak. – Fellows elvigyorodott. – Csakhogy van itt egy kis bibi. Az egyik szobalány azt vallotta, hogy Hart egyszer felment, aztán egyedül rohant le. Amikor tovább faggattam, a lány összezavarodott, és semmire sem tudott megesküdni. Ám később, miután Mrs. Palmernek sikerült négyszemközt beszélnie vele, megváltoztatta a vallomását, és azt mondta, Hart és Ian együtt távozott kettőkor. Beth az ajkába harapott. Fellows nem volt buta, és a szobalány mellébeszélése jogosan ébresztett benne gyanút. – Ian mit mondott? – Csak két héttel később nyílt alkalmam arra, hogy kikérdezzem a kegyed derék férjurát. Addigra már semmire sem emlékezett. Beth szívébe apró szúrás hasított. Ian mindig mindenre emlékezett. – Azt hittem, elég lesz a nyakára járnom – folytatta Fellows –, de a főfelügyelőm hirtelen elvette tőlem az ügyet, a jegyzeteimmel együtt. Közölte, hogy Sallyt egy arra járó csavargó ölte meg, és a főnököm ehhez bizonyítékot is hamisított. Az ügyet szőnyeg alá söpörték, és lezárták. Beth nagy nehezen összeszedte a gondolatait. – Mi történt, amikor megtalálták Sallyt? Fellows arcára tehetetlen düh ült ki. – Engem azzal akartak megetetni, hogy egy szolgálólány talált rá, és sikítozni kezdett. A többiek is összeszaladtak, és Mrs. Palmer rendőrért küldött. – A felügyelő szünetet tartott, és Beth szemébe fúrta a tekintetét. Szerintem azonban az történt, hogy Iant találták a szobában Sallyvel, aki halott volt. Csakhogy annak a háznak a hölgyei a végtelenségig hűek Hart Mackenzie-hez, ezért elküldtek érte. Ő összeszedte az öccsét, és elvitte onnan. A rendőrséget csak utána hívták. Mire kiért egy rendőr, Ian már Skócia felé utazott a vonaton, a személyzetét pedig utasították, hogy eskü alatt vallják azt, otthon aludt. Ördög és pokol! Beth tudta, hogy minden úgy volt, ahogy Fellows mondta. Iant el kellett hozni onnan, mert nem tud hazudni. Elmondta volna Fellowsnak a teljes igazságot, és letartóztatták volna, talán fel is akasztják egy olyan gyilkosságért, amit nem követett el. Akkor pedig ő, Beth sosem ismerte volna meg, sosem látta volna, hogyan melegszik át aranyszemének repdeső tekintete, sosem csókolta volna, sosem hallotta volna a hangját,

123

amikor az ő nevét suttogja az éjszakában. Az élete üres és sekélyes volna, és nem tudná, miért az. – Maga ostoba faszfej, felügyelő – tört ki hevesen. – Tisztességes hölgyek nem használnak ilyen szavakat, Mrs. Ackerley – mondta Fellows gúnyosan. – Hagyjon engem békén a tisztességes hölgyekkel! Az orrom alá dörgölte a származásomat, akkor meg viselje a következményeit! Maga valóban faszfej. Annyira a mániájává vált Ian, hogy futni hagyta a valódi gyilkost, valószínűleg a másik három úr egyikét, vagy Mrs. Palmert. Meglehet, Hart azt mondta Iannek, hogy hazudjon, de azt ő nem tud. Nem úgy látja a világot, ahogyan mi. Nem tudja, hogy az emberek nem mondanak igazat, ha éppen az szolgálja az érdeküket. Úgy gondolja, hogy mi vagyunk bolondok, kivétel nélkül, és igaza van. Fellows felhorkant. – Maga is tudja, hogy Ian Mackenzie azt mondja, amit az istenverte herceg őfensége a szájába ad. Akár hazugság, akár nem. – Nem ismeri a Mackenzie-ket, felügyelő, ha ezt hiszi. Ian nem engedelmeskedik Hartnak. Ő mindig azt teszi, amit akar. – Ezt Beth már jól tudta. – Hálából segít Hartnak, mert kihozta őt abból a rémséges szanatóriumból. – És ezért élete végéig fogja nyalni a talpát – csattant fel Fellows, és felállt. – Maga az, akit megtévesztettek, méltóságos asszonyom. Kihasználják, mint mindenki mást. Mit gondol, miért mentek tönkre a Mackenzie-házasságok? Mert a feleségek végül rájöttek, hogy ledarálta és kiköpte őket egy könyörtelen gépezet, vagyis Hart és a famíliája. – Maga azt mondta nekem, hogy Hart felesége a szülésbe halt bele. – Beth is felemelkedett ültéből, hogy egyenesen a felügyelő szemébe nézhessen. – Azt pedig aligha szándékosan tette. – Az az asszony rettegett az urától, és a pletykák szerint alig beszéltek egymással. Őfensége végtelenül megkönnyebbült, amikor a felesége meghalt. – Ezek kegyetlen szavak, felügyelő. – De igazak. Hartnak a politikai pályafutása szempontjából előnyös feleség kellett. Nem bánta, hogy soha nem beszélnek egymással, amíg a felesége ellátja a ház asszonyának a teendőit a társasági eseményeken, és örökössel ajándékozza meg őt. Ez utóbbi nem sikerült. Akkor pedig már jobb volt, hogy meghalt. – Gyalázatosság ilyet mondani. – Kíméljen meg az olyan frázisoktól, hogy azokat a szegény embereket csúnyán félreértik. A Mackenzie fivérek hidegvérű, szívtelen gazfickók, és kegyed minél előbb rájön erre, annál jobb lesz magának. Beth már remegett a dühtől. – Azt hiszem, végeztünk. Távozzon, kérem. – A maga érdekében mondtam, amit mondtam, Mrs Ackerley. – Nem, azért mondta, mert azt szeretné, ha segítenék magának, hogy árthasson a Mackenzie-knek. Fellows megtorpant. – Igaza van, bár ártani nem elég. El kell őket pusztítani. Beth egyenesen a felügyelő haragos szemébe nézett. A Hart Mackenzie-vel vívott szópárbaja után Fellows már nem rémiszthette meg. – Miért? – kérdezte. A felügyelő szóra nyitotta a száját, de mindjárt be is csukta. Az arca vörös volt, a bajusza remegett. – Maga nem az a nő, aki könnyen megijed – mondta végül. – Látom, hogy nem hisz nekem. De a halálát fogják okozni. Emlékezzen a szavaimra! – A férfi még egy percig szótlanul nézett Bethre.– Jó napot, Mrs. Ackerley!

124

Az ajtóhoz vonult, feltépte, aztán az asszony hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó. Akkor lerogyott az ablaknál álló karosszékbe, és a kavargó londoni ködben távolodó felügyelő után nézett. Bénultan ült, hagyta, hogy leülepedjen benne mindaz, amit Fellows mondott. – Asszonyom? – dugta be a szalonba a fejét Katie. – Most mán biztonságos begyünni? – Elment, ha erre gondolsz. – Beth felállt. Kimerültnek érezte magát. – Hozd a köpenyünket, Katie! Kikocsizunk. A lány méltatlankodó pillantást vetett a sötét, ködös-ablakra. – Most? Hova? – Az East Endre. Katie elámult. – Mi a csudának köll arra a pocsék környékre mennünk? A régi idők miatt? – Nem – felelte Beth. – Azért, hogy választ kapjak néhány kérdésre. – Elment? – Ian felemelte víztől csöpögő fejét, és hitetlenkedve meredt Curryre. – Hova? – Londonba, főnök. Az inas hátrább lépett a mosdótálnál álló gazdájától. Tapasztalatból tudta, milyen messzire kell lennie tőle, ha rossz hírt közöl vele. Ian felegyenesedett, hajából a víz meztelen mellére csöpögött. Éppen a Geordie viskójának tapasztásakor és a horgászás közben ráragadt koszt mosta ki a hajából, amikor megkérdezte Currytől, hol van Beth. Arra számított, hogy azt fogja hallani, a felesége a kertben sétál, felfedezi a házat, vagy folytatja a lovaglóleckéket Cameronnal. Mást hallott. „Az a helyzet, főnök, hogy fogta magát, és elment.” – Londonba? – kérdezte Ian. – Miért? Curry vállat vont. – Nemtom. Vásáróni? – Mi az ördögnek utazna egészen Londonig, hogy vásároljon? Miért nem állítottad meg? – Nem tuttam. Tuttam vóna? Igencsak önfejű a Lady. – Átkozott idióta! – Mit várt vóna tőlem? – siránkozott Curry, miközben odadobott egy törülközőt Ian meztelen mellére. – Zártam vóna tömlöcbe? – Igen. – Aszonta, visszagyün, főnök… Ian félbeszakította az inast. – Nem jön vissza, te ostoba. Elment, és te hagytad, hogy elmenjen. – Nézze mán, főnök… Ian nem figyelt Curryre. Mellkasából üresség áradt szét az egész testébe. Beth elment, és a hiánya úgy fájt neki, mint még soha semmi. Curry elugrott, amikor Ian az egész öltözőasztalt felborította, s lesodorta róla a csecsebecsét és az ostoba tisztálkodószereket. Mellkasában már elviselhetetlen volt a fájdalom. Felért a halántékában lüktető fájdalommal, a soha el nem múló migrénnel. Ököllel verte az összetört asztalt, a szilánkjai véresre sebezték a kezét. Beth látta őt a legrosszabb állapotában. Hibáztathatja ezek után, hogy elment? Ian látta az ujjain a skarlátvörös cseppeket, amelyek Sally Tate vérére emlékeztették a kezén, az iszonyatra, amikor rátalált a lány holttestére. Aztán a képzeletében Sally helyét Beth foglalta el, az ő gyönyörű szemét látta üvegesen, a kést a mellében. Megtörténhet. Iannek elakadt a lélegzete, amikor a dühe pánikba fordult át. Belerángatta az életébe Betht, kiszolgáltatta Fellows felügyelő zaklatásának, ugyanolyan védtelenné tette, amilyen Lily Martin volt.

125

Ian lerázta Curry jó szándékú kezét, elviharzott Cameron mellett, aki bejött megnézni, hogy mi baj, és kirohant az ajtón. – Ian, hova mész? – érte utol a lépcsőn Cameron. – Londonba. Ne mondd meg Hartnak, és ne próbálj megállítani, mert összetörlek. Cameron felvette Ian iramát. – Veled megyek. Ian tudta, hogy Cameron csak őt akarja szemmel tartani, de azért jól jöhet neki. Tud verekedni, és semmitől nem fél. Ian kurtán bólintott. – Curry azt mondja – folytatta Cameron –, hogy Daniel vele ment. Biztos vagyok benne, hogy pokollá teszi Beth életét. Ian nem válaszolt. Kikapta Curry kezéből az inget, amelyet az inas utána hozott, kirohant a házból, és sarkában Cameronnal futni kezdett az istállók felé.

Tizennyolcadik fejezet Úri hölgyek nem járnak az East Endre. Úri hölgyek összehúzzák a hintójuk függönyét, és nem néznek ki az ablakon, amikor útjuk Shoreditch vagy Bethnal Green környékén vezet át. Mrs. Barrington megfordulna a sírjában, Thomas viszont… Thomas helyeselné. Beth szíve összeszorult, amikor bérkocsija elhaladt az aprócska templom mellett, amelyben egykor Thomas Ackerley szolgált. Most a mögötte fekvő zsúfolt temetőben pihen. Sírját kicsiny, szögletes kő jelöli. Ennyit tudott összeadni az egyházközség és az özvegy. A templom mögött állt a lelkészlak, amelyben Beth egyetlen reményteljes évet töltött. Két kapuval arrább működött a menhely, amelyet Thomas hozott létre. Az utcán élni kényszerülők ott meleg ételt kaphattak, és kis ideig meghúzhatták magukat az időjárás viszontagságai elől. Az egyházközség nem támogatta az ötletet, ezért Thomas a saját zsebéből tartotta fenn az intézményt. Halála után pedig egy emberbarát állta a költségeket. Beth bement a rozoga, ételszagtól és mosdatlan testektől bűzlő épületbe, ahol válaszokat remélt kapni. A nyúlánk Daniel Mackenzie mögötte lépdelt, Katie és Beth föle magasodva, s hármójuk közül ő volt a legidegesebb. – Mindenképpen ide kellett jönnöd? – sziszegte Bethnek. – Apám kicserzi a bőrömet, ha megtudja, hogy egy örömlány közelébe engedtelek. Azt meg csak a jóisten tudja, hogy Ian bácsi mit fog csinálni velem. Egy kemény széken fáradtnak tűnő fiatal nő ült kinyújtott lábbal és térdig felhúzott szoknyával. Felnézett, amikor Beth belépett, aztán hirtelen talpra ugrott. – A szencségit, a naccsága! Beth odament hozzá, és megfogta a kezét. – Helló, Molly! A fiatal nő boldogan elmosolyodott. Barna haja volt, pisze orra, sok szeplője és szívélyes mosolya. Dohány és alkohol szagát árasztotta, mint már régebben is mindig, és férfikölni illata is megmaradt a ruháján. – Micsiná' itten, Mrs. Ackerley? Hallom, férjhez ment egy igazi nemeshez, és palotába' lakik. – Gyorsan terjednek a hírek. – Mire számított? Az ilyesmi mindenkit érdekel – felelte a lány, aztán Danielre bökött a fejével. – Azé' hozta ide, hogy férfit csinájjak belőle? A fiú céklavörös lett. – Vigyázz a szádra!

126

– Hú, de megijedtem, picinyem! Reszketek, mint a nyárfalevél. Beth közéjük állt. – Hallgass, Daniel! A fiú rám vigyáz, Molly. Veszélyesek az utcák. – Igazán? Most mán azok? Akkó' minek gyütt ide? – Hogy kérjek tőled valamit. Beth kissé távolabb húzta a lányt Danieltől és Katie-től. Pénzt nyomott a kezébe, és kérdéseket tett fel neki. – Nem sokat tudok – mondta Molly. – Túl flancos ügy ez nekem. De megkérdezhetem egy barátnőmet. Hozzáment a szobáztatójához, oszt most mán gazdag és kényelmesen él. Ő is flancos kicsit, de nem rossz fajta. Beth még több pénzt vett elő, és megmondta Molly-nak, mit akar tudni. A lány meghallgatta, aztán rákacsintott. – Rendbe' van, naccsága – mondta, és fűzőjébe dugta a pénzt. – Bízza csak ide! A vonatút Londonig túlságosan hosszú volt. Ian fel-alá járkált a folyosón, nem bírt egy helyben megmaradni. Cameron befészkelte magát a fülke egyik sarkába, sportlapot olvasott, és szivarozott. Ian émelyítőnek találta a füstöt, és többnyire kint álldogált a nyitott hátsó peronon az egyik kalauzzal. A mögöttük előtűnő sínpárt nézegette, de a talpfák monoton egymásutánjának és a sínek enyhe ívének a látványa sem javított a hangulatán. Amikor a vonat végre befutott az Euston pályaudvarra, azonnal leugrott a vagonból, átfurakodott a tömegen, és bérkocsiért füttyentett. Abban várta Cameront és Curryt, miután behúzta a függönyt a bámész tekintetek elől. A kocsisnak a Belgrave téri címet adta meg, mert tudta, hogy Beth oda térhetett vissza. Mrs. Barrington háza egykor biztonságot adó kikötő volt a számára, és Beth szerette a biztonságot. Köd gomolygott a városban, amikor az elegáns térre értek, mocskos köd, amely korán hozott sötétségei. Ian már hozzászokott a skót nyár világos napjaihoz, s olajosnak és nehéznek érezte a ködöt. Nem várta meg, hogy Curry becsöngessen, hanem ököllel verni kezdte a bejárati ajtót. Egészen addig nem hagyta abba, amíg az ajtót résnyire kinyitotta egy vénséges komornyikszerűség, és recsegő hangon megkérdezte tőle, mit óhajt. Ian belökte az ajtót, és belépett rajta. – Hol van? A komornyik kihúzta magát. – Elment. Megtudhatom, ki keresi? Cameron megfogta az ajtót, mielőtt a vénember becsukhatta volna, és Curry bement a csomagokkal. – A férje keresi – mondta Cameron. – Hova ment? A komornyiknak hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézzen rájuk. – Úgy hallottam, East Endet mondott. Ott csupa tolvaj és gyilkos van, méltóságos uram, és az úrnőm csak a legénykét vitte magával. – Danielt? – Cameron harsányan felröhögött. – Szegény asszony! Meg kell keresnünk. Ian már elhagyta a házat. Az övék mögött ekkor egy másik bérkocsi állt meg, és még mozgott, amikor Daniel kiszállt belőle. Keskeny arcára félelem ült ki, amint meglátta a nagybátyját. Ian félrelökte a fiút, aztán benyúlt a kocsiba, és kiemelte Betht. – Mit fognak szólni a szomszédok? – tiltakozott az asszony. Ian fütyült a szomszédokra. Ölbe vette a feleségét, és bement vele. Mrs. Barrington régi háza dohos és levegőtlen volt. Az áporodott szagok megpróbálták elnyelni Beth levendulaillatát, mintha vissza akarták volna taszítani a robotosságba, ahonnan jött.

127

– Ha a hálószobámba cipelsz – mondta az asszony, amikor a lépcső tetejére értek –, talán megkérdezhetnéd, melyik az. Ian nem kérdezte meg, de letette Betht, és hagyta, hogy mutassa az utat. A hálószoba, amelybe beléptek, szűk volt, és ízléstelen tapétáján óriási árvácskák virítottak. Nagy, négyoszlopos ágy állt benne, az ablaknál egy fiókos szekrény és egy faszék. Ez volt minden. A függönyök még azt a kevés fényt sem engedték be, amit a londoni nappal nyújthatott. Gázlámpák sziszegése és füstjük maró szaga egészítette ki az örömtelen képet. – Ez cselédszoba – morogta Ian. – Cseléd voltam. Egy társalkodónő helyzete felemás. Már nem szolgáló, de még nem családtag. Ian nem tudta követni a fonalat. Elfordította a kulcsot az ajtózárban, és a feleségéhez lépett. – A komornyik azt mondta, az East Endre mentél. – Igen. Kérdezősködtem. – Miről? – Mit gondolsz, miről, drága Ianem? – felelt Beth kérdéssel a kérdésre, miközben levette a selyemsálját és a kesztyűjét. – Sürgönyöztél Fellowsnak. Az asszony elpirult. – Igen. Én… – Mondtam, hogy ne beszélj vele. Nem lehet megbízni benne. – Tudni akartam mindent, amit ő tud. Talán rájött valamire, amire te nem. – Szóval találkoztál vele. – Igen, eljött ide. – Ide? – Te semmit sem voltál hajlandó elmondani. Mit tehettem volna? – Hát nem érted? Ha túl sokat derítesz ki, nem tudlak megvédeni. Száműzhetnek, de akár fel is akaszthatnak, ha túl sokat tudsz. – Miért száműznének? Azért, mert a bátyád Stephenson nevű barátja, vagy netán a szeretője, egy bizonyos Mrs. Palmer meggyilkolt egy… Az asszony félbehagyta a mondatot. Az arca rezzenéstelen volt. Ian sosem tudta, mi bújik meg az arckifejezések mögött. Mindenki más ösztönösen felismerte a düh és a félelem, a boldogság vagy a szomorúság jeleit. Iannek sejtelme sem volt, miért nevetnek vagy sírnak az emberek. Figyelnie kellett őket, hogy megtanuljon úgy tenni, mint ők. Hirtelen megragadta Beth vállát, és erősen megrázta. – Mire gondolsz? Mondd el, mert nem tudom. Az asszony a férfira emelte kék szemét. – Ó, Ian! – Nem félt a férfi erejétől, és gyengéden még a karjára is tette a kezét. – Azt hiszed, Hart tette. Így van? Ian megrázta a fejét. Lehunyta a szemét, és egyre csak a fejét rázta, de közben úgy szorította a feleségét, mintha különben elszakíthatnák tőle. – Nem. A szó visszhangzott a szobában, és a férfi megismételte. Újra meg újra. – Ian! A férfi komoly erőfeszítés árán elhallgatott, de a szemét nem nyitotta ki. – Miért gondolod így? – Beth hangja melengető volt, mint egy pehelypaplan. – Mondd el! Ian kinyitotta a szemét. Az öt éven át kiállt gyötrődés megfojtással fenyegette. Sally azzal kérkedett, hogy olyan titkok tudója, amelyek tönkretehetik Hartot, és véget vethetnek a politikai karrierjének. Hart szerette a politikát, isten tudja, miért.

128

Sally még közösülés közben is egyre csak arról beszélt, hogyan fogja megzsarolni Hartot. Ian végül feldühödött, kihúzódott az örömlányból, felmarkolta a ruháit, és elhagyta a szobát. Érezte, hogy kitörni készül a dührohama. Tudta, hogy mennie kell. Bejárta a házat, whiskyt keresett, aztán Hartot is kereste, de nem találta, és megpróbált lehiggadni. Amikor már újra tudott összefüggően gondolkodni, visszament Sally szobájába. – Kinyitottam az ajtót, és Hartot láttam meg odabent. Sallyvel volt az ágy végében álló pamlagon. Ian előtt képek jelentek meg, és nem tudta elhessegetni őket. Mindegyik olyan hidegen tiszta volt, mint azon az éjszakán. Hartot látta Sallyvel, a lány meztelen lába a férfira fonódott. Kéjes sikolyai egyszer csak a félelem hangjaivá változtak. – Hart elvett Sallytől egy kést. Nem tudom, miért volt nála. Sally szitkozódott. Hart eldobta a kést, aztán addig szorította Sally nyakát, amíg ő elcsendesedett. De közben nevetett. Nem akarom, hogy te tudj ezekről a dolgokról Beth. – De… – Az asszony összeráncolta a homlokát. Sallyt nem fojtották meg, igaz? Senki nem említett véraláfutásokat a nyakán. Ian megint a fejét rázta. – Hart volt… Nem értenéd ezeket a fogalmakat. Hart volt a ház tulajdonosa. Meg Mrs. Palmeré és a lányoké is – Nem lehetett nők tulajdonosa. Ez itt Anglia. Maga sem tudta, miért, de Ian elnevette magát. – Engedelmeskedtek neki. Akarták őt. Hart volt a mindenük, az uruk és parancsolójuk. Beth kis ideig még értetlenül nézett a férfira, ám aztán kisimultak a ráncok a homlokán. – Ó! – mondta kurtán, de jelentőségteljesen. – Hart abba a házba járt, mielőtt megnősült. Aztán már nem, de a felesége halála után megint. Nagyon diszkréten csinálta, de mi tudtuk. Gyászolt. Szüksége volt a lányokra. – Édes istenem, mások fekete szalaggal gyászolnak – mondta Beth halkan. – De miért próbálta volna Hart megfojtani Sally Tate-et? Ian az asszony légcsövére tette a kezét. – Amikor az ember nem kap levegőt, a csúcsra érés még hevesebb, még kéjesebb lesz. Ezért volt Hart keze a lány torkán. Beth szeme elkerekedett. – Ez… nagyon érdekes. – És veszélyes. – Ian elvette a kezét. – Hart tudja, hogyan kell csinálni, és mikor kell abbahagyni. – Te láttad ezt – mondta Beth lassan. – De azt nem, hogy Hart megölte Sallyt? – Miután megpillantottam őket együtt, eljöttem. Tudtam, ha valaki egyáltalán, akkor Hart az, aki le tudja beszélni Sallyt a zsarolásról. Arra gondoltam, hazamegyek, de az órámat Sally éjjeliszekrényén hagytam, és vissza akartam kapni. Odalent a szalonban találtam egy üveg whiskyt, és amíg vártam, kiszolgáltam magam. Később láttam, hogy Hart kirohan a kapun, és beugrik a kocsijába. Felmentem az órámért, és ott találtam Sallyt. Holtan. – Ó! – Beth elhallgatott, és az ajkába harapott. – Hart mit mond, mi történt? Ian számára csodával ért fel, hogy Beth még mindig ott állt előtte, hogy még mindig beszélt hozzá a maga hűvös, zavarba ejtő módján. Nem hagyta őt undorodva faképnél, nem ájult el a döbbenettől. Vele maradt. Még mindig szilárd pont élete sodró, ijesztő áradatában. – Hart nekem azt mondta, hogy elhagyta a szobát, miután sikerült Sallyre erőltetnie az akaratát. Az inasa aztán egy másik szobában segített neki megmosdani és felöltözni. Amikor visszament, és holtan találta Sallyt, lerohant a lépcsőn, és elhagyta a házat. Nem látott engem a szalonban, állította, másként ragaszkodott volna ahhoz, hogy vele menjek. Azt mondta, a karrierje miatt nem kockáztathatta meg, hogy a rendőrség ott találja. – Ian megcsóválta a fejét.

129

– Nem hiszek neki. Hart nem menekült volna el, ha nem öli meg Sallyt. Darabokra szedte volna a házat, amíg meg nem találja a bűnöst. – Lehetséges – mondta Beth. – Ha nem találkoztam volna Harttal, talán azt hinném, hogy megölte azt a lányt, aztán meglépett. De találkoztam vele, és ezért egészen biztos vagyok abban, ha valóban úgy döntött volna, hogy megöli Sallyt, gondja lett volna rá, hogy te akkor éppen messze legyél onnan. Téged semmiképpen nem kevert volna bele. Ezért nem lehet ő a gyilkos. – Tudom, mit láttam. – Igen. – Beth megfordult, és távolabb ment Iantol, de nem félelmében, hanem töprengve. – Hozzád hasonlóan a rendőrség is elhitte volna, és az esküdtek meg a bíró is De rosszul ismered Hartot. Sosem tenne ki téged annak a kockázatnak, hogy elfogjanak, vagy visszavigyenek a szanatóriumba. Nem akarja, hogy újra bezárjanak. – Nem, mert szüksége van rám, és az istenverte rendkívüli memóriámra. – Nem. Azért, mert szeret. Ez a nő elképesztően ártatlan. Látta, milyen az élet London nyomornegyedében, megismerte a szűkölködést és a kétségbeesettséget, mégis a jót keresi a Mackenzie-kben. Hihetetlen! – Hart könyörtelen – felelte Ian. – Mondtam már neked, hogy nem tudok szeretni. Ő sem tud, de ő nem is töpreng ezen. Azt teszi, amit tennie kell. Akkor is, ha az végzetes, akkor is, ha az egyik öccsének kell megfizetnie az árát. Beth a fejét rázta. Sötét haja megcsillant a gázlámpa fényben. – Biztosan tévedsz. Ian élesen felnevetett. – Mi nagyon nem tudunk szeretni, Beth. Azt is mondtam neked, hogy összetörünk mindent, amihez csak nyúlunk. – Öt év alatt sosem tetted félre abból, amit láttál? Nem gondoltad végig úgy, hogy Hartot kihagytad belőle? Nem tudod elképzelni, hogy valaki más a tettes? – Dehogynem – felelte Ian bosszúsan, és a hajába túrt. – Az összes lehetőséget számba vettem. Gondoltam a többi férfira, Mrs. Palmerre, a ház hölgyeire, egy betörőre. Még az is felmerült bennem, hogy én tettem, csak egyszerűen nem emlékszem rá. – És mi volt Lily Martinnal? Őt miért rejtegetted Covent Gardenben? – Benézett a szobába, és látta a bátyámat Sallyvel. Azt viszont nem, hogy Hart le is szúrta, erre megesküdött nekem. Én viszont nem tudtam eldönteni, hogy hazudik-e. Nem kockáztathattam meg, hogy beszéljen a rendőrséggel, ezért visszaküldtem hozzá Curryt, hogy hozza el, mielőtt odaér egy rendőr. De nem rejtettem el elég jól. – Úgy gondolod, Hart megtalálta néhány hete, és megölte? – Igen. Beth járkálni kezdett a szobában. – Jóságos ég, micsoda zűrzavar! – Nem kellene annak lennie. Ha Fellows nem ütné bele az orrát, élhetnénk tovább békében. – Nem. – Az asszony visszament Ianhez. – Ez tönkretesz téged. Tönkreteszi Hartot, és a család többi tagját is. Amit mondasz, az teljességgel hihető, de más magyarázat is létezik. Hart azt hiszi, hogy te tetted. Azért rohant ki a házból, mert téged keresett. Biztos akart lenni abban, hogy elmentél, és nem te követted el azt a szörnyűséget. Óriási megrázkódtatás lehetett számára, amikor megtudta, hogy Sally halála idején még a házban voltál. Ian pillantása egy másodpercre találkozott Beth tekintetével. Imádta ezt a kék szemet. El tudott volna veszni benne. Aztán elfordította a fejét. – Hart azért hiszi, hogy én voltam, mert őrültnek gondol. Igen, annak tart, de téved.

130

– Miért ilyen konok minden Mackenzie? A gyilkos akkor mehetett be Sallyhez, és szúrhatta le, amikor Hart az inasával volt egy másik szobában. Bármilyen könyörtelen is a bátyád, valaki még nála is könyörtelenebb volt. Iant emlékek rohanták meg, amelyeket két évtizede igyekezett elhessegetni. A képre, amelyen Hart keze fogta át Sally nyakát, egy másik férfi és egy másik nő képe vetült. – Azért gondoltam, Beth, hogy Hart volt, mert nagyon hasonlít apámra. – A csupa szőr apádra? Egy kicsit hasonlít rá, de… Ian már nem hallotta az asszonyt. Feltámadt benne kilencéves önmaga rémülete, annak az emléke, ahogy az íróasztal mögé bújt az apja dolgozószobájában, amikor bejönni hallotta a szüleit. Kiabáltak egymással, mint mindig, és őt megbüntették volna, ha észreveszik. Látta, hogy az anyja foggal-körömmel neki akar esni az apjának, de ő megragadja a nyakát. Ráfonta az ujjait, megszorította, és addig rázta a feleségét, amíg annak elernyedt a teste. Ian gyönyörű édesanyja rongybábuként terült el a földön, amikor a herceg szétnyitotta az ujjait. Utána döbbenten, hamuszürke arccal állt az asszony fölött. Aztán eljött az a szörnyű pillanat, amelyben Ian apja benézett az íróasztal mögé, és meglátta őt. A gyerek Iant megbénította a rémület, miközben az apja rárontott, megragadta, és ugyanúgy rázni kezdte, mint az előbb az édesanyját. „Nem mondod el senkinek. Megértetted? Anyád megcsúszott és elesett, ez történt. Hazudnod kell. Megértetted?” Még vadabb rázások következtek. „Az isten verjen meg, miért nem nézel rám, ha hozzád beszélek?” Iant bezárták a szobájába, másnap reggel pedig belökték egy kocsiba. Londonba vitték, a bíróságra, ahol elmebetegnek nyilvánították. Már két hetet töltött a magánszanatóriumban, amikor végre megértette, hogy nem mehet haza. Soha többé. Beth keze megérintette az arcát. – Ian? – Ő ölte meg – mondta a férfi. – Nem szándékosan, de ugyanolyan dührohamai voltak, mint nekem. – Hartnak? Ian a fejét rázta. – Apámnak. Ő ölte meg anyámat, a tulajdon kezével fojtotta meg. Mindenkinek azt mondta, hogy megbotlott egy szőnyegben, elesett, és a nyakát szegte. A bátyáim nem hittek neki, de engem nem kérdezhettek meg. Bolondnak nyilvánítottak, bezártak, és senki nem adott volna a szavamra, ha elmondom, hogy láttam, mit tett az apám. Beth átkarolta a férfi derekát, fejét a mellkasára hajtotta. –Jjaj, Ian, annyira sajnálom! A férfi kis ideig nem mozdult, és élvezte az asszony testének vigasztaló melegét. Félelem élt benne, hogy egyszer majd ugyanúgy elveszti az eszét, mint az apja, megragadja a szeretett nő nyakát, és megöli, mielőtt még le tudná állítani magát. Beth bízik benne, és ő belepusztulna, ha kárt tenne benne. Beth pilláin könny ült, amikor felemelte a fejét. Ian csókot lehelt a homlokára. – Hart ugyanolyan könyörtelen, mint apám volt. Dührohamai nincsenek, de szörnyen rideg. – Én mégis azt hiszem, hogy tévedsz. Hart azért küldött téged Skóciába Sally halála után, hogy megvédjen, és nem azért, mert el akart hallgattatni. Ian egy pillanatra kétségbeesetten a mennyezetre emelte a tekintetét, mielőtt megragadta Beth vállát, és a magas ágyhoz szorította. – Meg tudlak védeni Harttól, de csak akkor, ha felhagysz ezzel. Felejtsd el High Holbornt, és soha többé ne beszélj Fellows felügyelővel! Fel fog őrölni, hogy megkapja, amit akar, ahogyan Hart is. Beth aggódva nézett Ianre.

131

– Azt akarod, hogy egész életemben tétlenül nézzem a szenvedésedet? Mert azt hiszed, hogy a bátyád megölt egy nőt? Nem volna jobb megtudni, mi történt valójában? – Nem. Az asszony szemét könny öntötte el, és kitért a férje tekintete elől. – Segíteni akarok neked. – Azzal segíthetsz a legtöbbet, ha soha többé nem beszélsz Fellows felügyelővel. És nem próbálod meg kideríteni, mi történt. Ígérd meg! Beth hallgatott, aztán felsóhajtott. – Mrs. Barrington sokszor mondogatta, hogy a kíváncsiság a legnagyobb hibám. – Gondoskodni fogok a biztonságodról. Esküszöm, úgy lesz, Beth. – Jól van – suttogta az asszony. – Nem foglalkozom ezzel többet. Ian teste ellazult a megkönnyebbüléstől. Karjába vonta a feleségét, és magához szorította. – Köszönöm – mondta, és csókot nyomott Beth fejére. – Köszönöm. Az asszony felemelte a fejét, hogy megcsókolja az urát. Összeforrt az ajkuk, és Iannek nem tűnt fel, hogy Beth túlságosan könnyen adta fel.

Tizenkilencedik fejezet Amikor Beth jóval később felébredt, Ian ott aludt mellette. Meztelen testén szenvedélyük izzadsága csillogott a lámpafényben. Miközben magvait az asszonyba lövellte, kis híján egyenesen a szemébe nézett, az utolsó pillanatban azonban mégis elkapta róla a tekintetét. Most aludt, Beth viszont ébren feküdt az ágyban, és fejében egymást kergették a gondolatok. Tudott annyit az örömlányokról, hogy az életük embertelen lehetett, és hamar véget érhetett, ha nem alakítottak ki hosszú távú kapcsolatot egy gazdag férfival, aki támogatta őket. Egy erőszakos kuncsaft eszméletlenre verhette őket, vagy akár meg is ölhette, és ez a kutyát sem érdekelte. Végül is csak kurvák voltak. Az sem jelentett végleges megoldást, ha egy-egy csinos lánynak sikerült bejutnia egy elegáns bordélyházba, hogy ott dolgozzon. Amikor idősebb lett, és már nem volt elég mutatós, kirúgták. Mehetett vissza az utcára. Akinek akadt vagyonos támogatója, az jobban járt, de csak akkor, ha a pártfogó rendes ember volt. Beth tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Isten kegyelme, pontosabban Thomas Ackerley és Mrs. Barrington jósága nélkül ő is az utcalányok közé kerülhetett volna. Fellowst nem érdekelte, hogy a lányok meghaltak. Ő csak a Mackenzie-ket akarta tönkretenni. Ian nem volt közönyös, Beth látta rajta, hogy sajnálja Sallyt, Lilyt, és persze az édesanyját is. A legfontosabb azonban az volt számára, hogy megvédje Hartot, aki kimentette őt pokolból. Beth a fogát csikorgatta. Mérhetetlenül haragudott a néhai hercegre azért, hogy bezáratta Iant, mert olyasmit látott, amit nem kellett volna. Mérhetetlenül haragudott Hart Mackenziere, mert belekeverte Iant a hatalmi játszmáiba. És mérhetetlenül haragudott Ianre, mert úgy gondolja, hogy ezért örökké hálásnak kell lennie a bátyjának. Beth eleinte fel nem foghatta, miért hagyta el Isabella a férjét, amikor nyilvánvalóan még mindig szerelmes belé. Most már jobban értette. Hogy mivel ábrándította ki magából Isabellát az ura, azt nem tudta, azt viszont igen, hogy Mac is keményfejű, makacs Mackenzie. És nem elég ennyi? Az édes kis első bálozó Isabellának esélye sem volt vele szemben. Beth felkelt, és egyedül öltözött fel. Mrs. Barrington alkalmazottjaként megtanult egyszerűen és gyorsan öltözködni, hogy bármikor az öreg hölgy szolgálatára állhasson, nappal és éjszaka egyaránt.

132

Ian nem ébredt fel. A hasán feküdt, a szeme csukva volt. A lámpa megvilágította formás, feszes fenekét, keskeny csípőjét és széles vállát. Hatalmas és gyönyörű férfi volt, nagyon erős és nagyon esendő. Hart nevezte annak, és mégis eltávolodott tőle. Szeretlek, Ian Mackenzie, gondolta Beth, és fájdalom hasított a szívébe. Nesztelenül elhagyta a szobát, és lement a földszintre. Körülnézett, hogy biztosan nem látja-e senki, aztán az előcsarnok végébe sietett, ahonnan egy hátsó ajtó a cselédlépcsőre nyílt. A szakácsnő a meleg konyhában tüsténkedett, éppen a Cameronnak és Danielnek felszolgált vacsora maradványait takarította el. Amikor meglátta Betht, rámosolygott, mint a régi időkben. – Jó olyan embereknek főzni, akik nagy étvággyal esznek – mondta. – Az urak mindent befaltak, és még repetát is kértek. Egy szakácsnőnek ilyenkor repes a szíve. Maga viszont le se jött. Megmelegítsek valamit? – Ne, köszönöm, Mrs. Donnelly. Katie-t keresem. – Most már maga a ház úrnője. Csengethetett volna neki. – Látta őt? – kérdezte Beth türelmetlenül. – A mosókonyha lépcsőjénél van. – A szakácsnő arca rosszallásról árulkodott. – Valakivel, aki semmivel sem különb annál, mint amilyet Katie érdemel. Az ilyen nőszemélyeket én be sem engednék a házba. Beth megörült annak, amit hallott. – Semmi baj. Időnként tennünk kell másokért. Jótékonyságból. – Maga nagyon lágyszívű. Túlságosan is az. Katie még csak hagyján, de az a másik nő, az keményszívű, és igencsak fenn hordja az orrát. Ő nem szorul rá a maga jótékonyságára. Beth nem válaszolt, csak a mosókonyhán át a hátsó lépcsőhöz ment, ahol Katie haragos ábrázattal várakozott. – Hát itt van, akit asszonyom várt – morogta. – Köszönöm. Te most elmehetsz. – Abbó' nem eszik. Csöppet se bízok ebben a nőben, és nem hagyom kettesbe' asszonyommal. A szóban forgó ifjú hölgy valóban fenn hordta pisze és vastagon púderezett orrát. Arcának többi részét is vastag púderréteg és rúzs borította. Nyakában és fülében gyémántok csillogtak. Nem volt szép, de érzékien vonzó, ós ezt tudta is magáról. Vörös szája fensőbbséges mosolyra húzódott, amikor végignézett Beth egyszerű ruháján. – Molly azt mondta, maga hercegnő – kezdte. – De én persze nem hittem neki. – Vigyázz, hogy beszélsz! – csattant fel Katie. – Az úrnőm lady. – Hallgass, Katie! Hogy hívják, hölgyem? – Sylvia vagyok. Elég, ha ennyit tud. – Örülök, hogy megismerhetem, Sylvia. Sajnálom, hogy ide kellett fárasztanom, de szeretnék néhány kérdést feltenni önnek. – Idekinn, a hátsó lépcsőn? Az a boszorka szakácsnő nem enged be a konyhába. Vagy leülünk a szalonjában, és kiszolgálnak a cselédei, vagy nem beszélek. – Vigyázz a szádra! – csattant fel Katie újból. – Nem vagy méltó arra, hogy belépj asszonyom szalonjába. Maradunk az árnyékba', ne is lássák, hogy szóba áll veled. Beth felemelte a kezét. – Nyugalom! Csak pár perc lesz az egész. Sylvia, tudom, hogy maga az az ember, akivel nekem beszélnem kell. Úgy sejtem, sok mindent tud. A púderezett nőnél célt ért az amúgy nagyon is átlátszó hízelgés. – A High Holborn-i ház érdekli? Mindent tudok róla, és arról a gazdag, vén lotyóról is, aki vezeti. Mire kíváncsi? – Mindenre.

133

Beth kérdéséire Sylvia megerősítette, amit Fellows mondott. Mrs. Palmer valamikor Hart szeretője volt, és ő vette neki a High Holborn-i házat. – Akkor ismerkedtek meg, amikor a herceg még egyetemre járt, a nő viszont már nem volt éppen a legfiatalabb mesélte Sylvia. – Senki se volt még annyira szerelmes egy fiatal férfiba, mint Angelina Palmer a fenséges úrba. Bármit megtett volna neki, akár a kalapját is megette volna, ha ő arra kéri. – De később eladta a házat Mrs. Palmernek – mondta Beth. – Gondolom, utána a hölgy már nem volt a szeretője. – Igen, a herceg megadta neki a kezdőlökést, és Angelinából üzletasszony lett, ha érti, mire gondolok. Nem volt az rossz hely, amíg ott dolgoztam, de Mrs. Palmerrel sehogy sem jöttünk ki egymással. Leléptem, mihelyt jobb lehetőség kínálkozott – mondta Sylvia, és jelentőségteljes pillantást vetett a gyűrűire. – Akkor hát valóban semmi sincs már köztük – folytatta Beth. – A pasi részéről biztosan nincs, de Palmer mamánál más a helyzet. A herceg nagyfiú lett, és már a királynővel bratyizott. Fiatal és szép lady kellett neki, nem egy vén tyúk, akit már húszéves fejjel megkapott. Én irtó pipa lettem volna rá, de Palmer mama megértőnek bizonyult. A herceg összetörte a szívét, ő mégis ugyanúgy imádta tovább. Ha csak egy rossz szót mondtunk róla, szorultunk. Beth kis ideig elgondolkodva nézegette a lépcső vaskorlátját. – Azt mondja, Mrs. Palmer bármit megtenne a hercegért? – Naná! Úgy néz rá, mint egy álmodozó bakfis, pedig úgy megvan ötven már, ahogy a fű zöld. Beth fejében egymást kergették a gondolatok. Mis Palmer talán rájött, hogy Sally meg akarta zsarolni Hartot, és úgy döntött, örökre befogja a lány száját. Akkor viszont miért nem várt, amíg Ian eljött a házából, hogy egyetlen Mackenzie se keveredjen gyanúba? Vagy nem érdekelte, kit ítélnek el a bűncselekményért, ha nem Hart az? Beth úgy döntött, találkoznia kell a madámmal, hogy kikérdezze. – Maga mikor dolgozott abban a házban, Sylvia? – Ó, hat éve! Vagy már hét is megvan talán. – Ismerte Sally Tate-et? – Azt a szukát? Nem csoda, hogy úgy végezte, ahogy. – Maga ott volt még a gyilkosság idején? – Nem, addigra már továbbálltam, de hallottam róla. Sally megérdemelte, amit kapott, hölgyem. Feltüzelte a pasasokat, de valójában gyűlölte őket. Bármennyi pénzt ki tudott szedni belőlük. Folyton balhéztak Palmer mamával, mert Sally nem akart osztozni a bevételen. Volt neki egy szerelme, egy lány. Mindig arról dumált, hogy egy mennyei kastélyban fognak együtt élni, amíg meg nem halnak. Katie haragos pillantást vetett Sylviára. – Ez undorító! Asszonyomnak nem köllene ilyeneket végighallgatnia. Sylvia megrántotta a vállát. – Érthető, ha valakinek elege lesz a férfiak örökös taperolásából, és másra vágyik. Persze nem mindenki. Én sem, mert én bizony nagyon is csípem a jóképű manuszokat. – Jól van, ez nem fontos – mondta Beth türelmetlenül. – Ki volt Sally Tate szerelme, az a lány? Maga ismerte őt, Sylvia? – Ő is a házban dolgozott. Bezárkóztak együtt az egyik emeleti szobába, és ott turbékoltak. Sally esküdözött, hogy elviszi a szerelmét vidékre, és rózsákat fognak termeszteni, meg ilyenek. Nem volt rá sok esélyük, igaz? Mármint arra, hogy tisztességes falusi népek kiadjanak egy házat két hermafroditának, akik kurvák voltak. – Sylvia kis ideig az ajkát harapdálta. – Hogy is hívták azt a másikat, hogy is? Megvan! Lily. Sally mondogatta is neki,

134

hogy a parkjukban liliomok lesznek a tiszteletére a tavon. Egyformán bolondok voltak azok ketten. – Lily Martin? – kérdezte Beth éles hangon. – Úgy van, Lily Martin! Na de most már a pénzemmel mi lesz, méltóságos asszony? Messziről jöttem, nyirkos az idő, és tönkremegy ez a selyem. Ian akkor ébredt fel, amikor a fiókos szekrényen álló kis óra elütötte a tízet. Nagyot nyújtózkodott, aztán megfordult, hogy magához ölelje Betht. Az ágy üres volt mellette. Csalódottan nyitotta ki a szemét. De a felesége talán csak lement, hogy egyen valamit. Biztosan megéhezett. Ian megdörzsölte az arcát, mintha a vitájuk emlékét akarná eltörölni. Olyan dolgokat mondott el Bethnek, amiket nem kellett volna, mert nem akarta, hogy az asszony szörnyűségeket tudjon róla és a családjáról. De legalább sikerült megértetnie magát vele. Ian kitette a lábát az ágyból, és felkelt. Nem akarta megvárni, hogy Beth visszajöjjön. Most van szüksége rá. Megkeresi, aztán hozat maguknak Curryvel vacsorát. Nem bánná, ha az asszony az ölében ülne, és ő a tányérjából etetné. Kilmorganben mind a ketten élvezték ezt, és miért ne élvezhetnék most is? A férfi felvette a nadrágját és az ingét, s közben arra gondolt, hogyan segített neki Beth néhány órával korábban levetkőznie. Érintése gyengéd volt, ő pedig türelmetlen vele, mert forrón kívánta. Felhúzta a bakancsát, és lesimította kócos haját, mielőtt az ajtóhoz lépett. Megfogta a porcelán nyitógombot és elfordította. Az ajtó nem mozdult. Ian megrángatta a gombot, és meglökte az ajtót, de nem történt semmi Hevesen kalapáló szívvel leguggolt, és a kulcslyukhoz dugta a szemét. A másik oldalon nem volt kulcs. Valaki elvitte, miután bezárta az ajtót. Iant vakrémület fogta el. „Bezártak, nincs menekvés, csapdába estem. Nyissák ki, kérem, könyörgök, jó leszek…” Mélyeket lélegzett, megpróbálta leküzdeni dermesztő félelmét. Melegségre gondolt, Bethre, a szája ízére, arra, ahogyan ő mélyen beléhatol, és vesszején érzi az öle szorítását… A férfi leguggolt, és a kulcslyukhoz tette a száját. – Beth! Nem kapott választ. Az utcáról hangokat hallott, de a házból nem. Megrántotta az ágy mellett lógó csengőzsinórt, és visszament az ajtóhoz. – Curry! – ordította, és ököllel verni kezdte a súlyos ajtót. – Curry, az istenedet! Csend. Ian az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt. Odalent köd gomolygott az utcai lámpák körül. A téren kocsik gördültek át, a köd felerősítette a lópaták dobogását és a kerekek zörgését. Ian egyszer csak lépteket hallott a folyosón, aztán Curry hangját a kulcslyukon át. – Főnök? Odabent van? – Persze hogy idebent vagyok. Beth bezárta az ajtót. Keress egy kulcsot! Curry hangja riadtságról árulkodott. – Jól van, uram? – Keress már egy rohadt kulcsot! – Most már tudom, hogy jól van. Lépések távolodtak az ajtótól. Iant egészen másfajta félelem fogta el, amelynek semmi köze nem volt ahhoz, hogy bezárták egy kis szobába. Beth elment valahova, és nem akarta, hogy ő visszatarthassa. A fene egye meg, miért nem képes megérteni? Fellowshoz ment, vagy azokhoz a férfiakhoz, akik öt éve ott voltak a házban, mert ki akarja kérdezni őket. Az is lehet, és ez még rosszabb, hogy a High Holborn-i házba sietett, és beszél Mrs. Palmerrel. A büdös életbe!

135

Ian megint dörömbölni kezdett az ajtón. – Curry! – Mán keressük a kúcsot. Nagyon sokáig tartott. Ian egyre dühösebb lett, az ajtó túloldalán meg Curry szentségelt. Ian végre kulcsot hallott elfordulni a zárban, és azonnal kivágta az ajtót. Odakint Curry, Cameron és Daniel állt a reszketeg komornyikkal, a gömbölyded szakácsnővel és két ijedt cselédlánnyal. – Hol van Beth? – kérdezte Ian. – Nem tetszik ez nekem, méltóságos uram. – A szakácsnő karba fonta a kezét telt melle előtt. – Asszonyom a legvisszataszítóbb népeket fogadja. Mindig is sajnálta őket, pedig nem érdemlik. Miért nem vállalnak tisztességes munkát? Na, erre lennék én kíváncsi. Ian nem találta ezeknek a szavaknak az értelmét, de azt érezte, hogy fontosak. – Miről beszélsz? Miféle népeket emlegetsz? – Azokat, akikkel Mrs. Ackerley jótékonykodik. Kifestett utcalányok és pápisták. Képzelje csak, mylord, az egyik a konyhaajtóhoz jött, és a méltóságos asszony meg Miss Katie elmentek vele. Bérkocsin. – Hova? – Azt én már nem tudom. Ian dühös pillantást vetett a szakácsnőre, aki behúzta a nyakát. – Sajnálom, méltóságos uram. Igazán nem tudom. – Valakinek látnia kellett Betht – dörmögte Cameron. – Kérdezősködhetnénk az utcán, hátha hallották, milyen címet adott meg. – Tudom, hova ment – mondta Ian komoran. A hétszentségit! A hétszentségit! – Curry, fogj egy kocsit. Azonnal! Ian elviharzott a többiek mellett, és lerohant a lépcsőn. Curry követte, és közben parancsokat osztogatott a személyzetnek. – Veled megyek – mondta Cameron az öccsének. – Én is – tartotta velük a lépést Daniel. – Egy fenét jössz! – kiáltotta Cameron a fiának. – A házban maradsz, és itt tartod Betht, ha közben visszajönne. – De apa… – Legalább egyszer az életben tedd azt, amit mondok neked, komisz kölyke! Cameron felkapta a kalapját és a kesztyűjét, mielőtt a reszketeg komornyik odaért volna, hogy kiszolgálja. Daniel komoran követte a férfiakat az ajtóhoz, de a házban maradt. – Honnan tudod, hol van Beth? – csapta a fejébe a kalapját Cameron, miközben Curry füttyszavára odagördült hozzájuk egy bérkocsi. Ian beszállt, utána pedig Cameron is. – High Holborn – mondta Ian, mielőtt a kocsi visszasorolt volna a forgalomba. – High Holborn? – kérdezte Cameron rémülten. – Beth detektívest játszik. Az átkozott kis bolond! Ha bármi történne vele… Ian nem tudta befejezni a gondolatot. Nem akarta elképzelni, mit érezne, ha holtan találná Betht, késsel a mellében, ahogyan Sallyt és Lilyt. Cameron az öccse vállára tette a kezét. – Megtaláljuk. – Miért ennyire makacs és engedetlen? Cameron harsányan felnevetett. – Mert a Mackenzie-k mindig önfejű asszonyokat választanak. Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy engedelmeskedni fog neked, bármi áll is a házassági fogadalomban? – Azt hittem, sikerül biztonságban tartanom.

136

– Szembeszállt Harttal. Azt pedig nem sok nő merné megtenni. Ebből is látszik, milyen buta Beth. Ian hallgatott, és magában azt kívánta, bárcsak mennének gyorsabban. Nagy forgalom volt, mintha a londoniak mind úton lettek volna ezen az estén. A bérkocsi végigaraszolt a Park Lane-en, el a nyavalyás Lyndon Mather háza előtt. Ian egy pillanatig arra gondolt, hogy a fickó egy időre talán nyugton marad az ezerkétszáz aranynak köszönhetően, amit a tálkáért kapott tőle. Legalább ő nem fogja háborgatni Betht. A kocsi végre keletnek fordult az Oxford Streeten, és High Holborn felé ment tovább. Ian öt éve nem látta azt a házat, amely ártatlanul húzódott meg a Chancery Lane közelében. Mégis azonnal megrohanták a még mindig eleven emlékek, amikor Cameronnal kopogtatás nélkül beléptek a kapun. Odabent semmi nem változott. Ian átvágott ugyan azon a sötét fával burkolt előcsarnokon, kinyitotta ugyan azt az ólomüveg ajtót, amely a fényes diófa lépcsőhöz és a hallba vezetett. A lány, aki beengedte őket, új volt, és láthatóan azt hitte, hogy az urak bejelentett kliensek. Ian félre akarta tolni az útjából az alkalmazottat, hogy felrohanjon az emeletre, de Cameron a vállára tette a kezét, és megrázta a fejét. – Nyugalom! – súgta az öccse fülébe. – Majd csak akkor szedjük szét a házat, ha nem hajlandók segíteni nekünk. Ian bólintott. Hátán már patakokban folyt az izzadság. Úgy érezte, figyelik őket, amióta beléptek ebbe a házba, és ez a furcsa érzése csak erősödött, miközben a szobalány felvezette őket a lépcsőn. Miután kinyitotta előttük az ajtót, Ian belépett, de olyan hirtelen meg is állt, hogy Cameron nekiütközött. Egy párnázott karosszékben Hart Mackenzie terpeszkedett, egyik kezében szivart, a másikban whiskyt tartott kristálypohárban. Egykori szeretője, Angelina Palmer, egy negyvenes évei vége felé járó, sötét hajú, és még mindig szép nő a herceg székének a karfáján ült, s egyik keze a férfi vállán pihent. – Ian – mondta Hart higgadtan. – Tudtam, hogy hamarosan itt leszel. Ülj le! Beszélni akarok veled. Beth ökölbe szorította ölében fekvő kesztyűs kezét, miközben a kocsi a Whitehallról lassan High Holborn felé fordult. Lloyd Fellows komoran nézett az asszonyra a szűk utasfülke szemközti üléséről. Katie kényelmetlenül kucorgott az úrnője mellett. – Miből gondolja, hogy öt éve nem fésültem át a házat pincétől a padlásig? – kérdezte a felügyelő. – Valami elkerülhette a figyelmét, ami egyébként érthető is. Elvégre lázas izgalomban lehetett, mivel a Mackenzie-kről volt szó. Fellows összevonta a szemöldökét. – Soha nem vagyok lázas izgalomban. Azt pedig, hogy a Mackenzie-k érintettek az ügyben, csak jóval később tudtam meg. Akkor is csak azért, mert az ideges szobalány elszólta magát. – Ami magának nagyon is kapóra jött, mivel így minden figyelmét Hartra és Ianre összpontosíthatta. Szerintem ez megzavarta az ítélőképességét. A felügyelő mogyoróbarna szeme résnyire szűkült. – Ennél sokkal bonyolultabb a dolog. – Nem igazán. Maga határtalanul megörült, mert úgy gondolta, végre tönkreteheti Hart Mackenzie életét. Ezért eszébe sem jutott, hogy rajta és Ianen kívül más is lehetett a tettes. Már kezdtem együtt érezni magával, Mr. Fellows, de meggondoltam magam. A felügyelő az égre emelte a szemét. – Jóságos isten, hol találnak ezek a férfiak ilyen nőket? Egytől egyig hárpiák. – Lady Isabella tetszését aligha nyerné el ez a megállapítás – felelte Beth. – Egyébként úgy hallottam, hogy Hart felesége kimondottan csendes és szelíd nő volt.

137

– És látja, mire jutott vele? – Igen, felügyelő, látom. Isabella és én ezért is maradunk meg szókimondónak. Fellows kinézett az ablakon. – Nem mentheti meg a Mackenzie-ket. Lehet, hogy ebben a gyilkosságban nem bűnösek, sok minden másban azonban azok. Romokat hagynak maguk mögött, miközben átgázolnak a világon. „Mindent összetörünk, amihez csak hozzáérünk”, idéződtek fel Ian szavai Bethben. – Önmaguktól talán nem menthetem meg őket – felelte –, de magától megpróbálhatom. Fellows összeszorította a száját, és megint kinézett az ablakon. – Átkozott nők! – morogta. Ian néhány másodpercig Hartra és Mrs. Palmerre meredt. – Hol van Beth? – kérdezte végül. Bátyja felvonta a szemöldökét. – Itt nincs. Ian az ajtóhoz indult. – Akkor most nem érek rá arra, hogy beszéljünk. – Bethről akarok beszélni veled. Ian megfordult. Mrs. Palmer felállt, és a pamlag mögé ment, hogy whiskyt töltsön egy tiszta pohárba. Hart követte a tekintetével, és kis ideig úgy nézegette, ahogy egy férfi azt a nőt tanulmányozza, akivel sokszor hált már együtt. – Beth semmit sem ért – mondta Ian. – Ez meglep – felelte Hart. – A feleséged nagyon is éles szemű nő, és ha szabad így fogalmaznom, konok is. Nem tudom, jó-e ez a családunknak, vagy inkább rossz. – Átkozottul jó – szólalt meg Ian háta mögött Cameron. – Megyek, megkeresem – tette hozzá, és már ott sem volt. Ianben felmerült, hogy vele kellene mennie. Tudta azonban, hogy Cameron eléri, amit akar. Ha úgy kellett, ő még Hartnál is félelmetesebb tudott lenni. Ian futó pillantást vetett Hartra, aztán a whiskyt töltő Mrs. Palmeren állapodott meg a tekintete. – Bármit gondolsz Bethről, ő a feleségem. Ez pedig azt jelenti, hogy megvédem tőled. – És tőled ki védi meg? – kérdezte a herceg. Ian állkapcsa megfeszült. Mrs. Palmer odavitte neki a whiskyt. A kristálypohár belseje, amikor megfelelő szögben esett rá a fény, ugyanolyan kék színben csillogott, mint Beth szeme. Csak az övé mindig. – Ian – szólalt meg Hart. Öccse elkapta a tekintetét a pohárról. Mrs. Palmer közben már visszament Harthoz. Áthajolt a széke támlája fölött, és végigsimított a férfi fekete frakk-kabátjának hajtókáján. – Igen? – kérdezte Ian. – Azt mondtam, beszélni akarok veled. Hart kinyújtotta hosszú lábát. Az ő haja volt a legsötétebb vörös a fivérek közül, és a homlokától hullámosan hátrafésülve viselte. Az emberek jóképűnek mondták, de Ian nem értett egyet ezzel. Tudta, hogy a bátyja szeme jéghideggé tud változni, az arca pedig keménnyé, akár a gránit. Az apjuk ugyanilyen volt. A világon egyedül Hart tudta megfékezni a gyermek Ian pánikrohamait. Amikor összezavarodott, ha sokan voltak körülötte, vagy egy szót sem értett a többiek locsogásából, az első, ösztönös gondolata mindig a menekülés volt. Elrohant az otthoni ebédlőasztaltól, ki az iskolai tanteremből, a családi padsorból a zsúfolt templomban. Hart mindig megtalálta, és megnyugtatón beszéli hozzá, vagy csak szótlanul üldögélt mellette, amíg ő lecsillapodott.

138

Ian most a legszívesebben Beth nevét kiáltozva végigrohant volna a házon, de Hart tekintete elárulta neki, hogy semmire sem menne. Végül leült, és feszélyezett pillantást vetett Mrs. Palmerre. – Hagyj magunkra bennünket, kedves – mondta Hart az asszonynak. Angelina Palmer jól begyakorolt mosollyal bólintott, és szájon csókolta a férfit. – Hogyne – mondta. – Tudod, hogy csak hívnod kell, ha szükséged van rám. Hart egy pillanatra elkapta az asszony kezét, aztán elengedte. Régen egy pár voltak, akkor is, amikor Hartnak jól mentek a dolgai, és akkor is, amikor nem. Rövid és boldogtalan házassága alatt mindvégig, aztán akkor is, amikor ő megörökölte a hercegi rangot, s mialatt felívelt politikai pályája. Amikor aztán Hart úgy határozott, hogy eltávolodik az asszonytól, döntését Mrs. Palmer látszólag akadékoskodás nélkül tudomásul vette. Most, mielőtt elhagyta a szobát, Ianre pillantott. Ő nem nézett rá, de érezte az asszony szemének jéghideg pillantását, és nemcsak azt, hanem… A félelmét? – Sosem beszéltünk erről, igaz? – kérdezte Hart, miután halkan becsukódott az ajtó. Öt éve itt négy férfi nevetgélt és csevegett a kártyaasztal körül, miközben Ian egy karosszékben újságot olvasott. Az asztalnál ülők nem vettek tudomást róla, de ezt ő kicsit sem bánta. Aztán Sally egyszer csak egy széket húzott oda mellé, közel hajolt hozzá, és sutyorogni kezdett. Hart megzavarta Ian gondolatait. – Mindig is úgy gondoltam, hogy erről a legjobb hallgatni. Ian bólintott. – Én pedig egyetértettem veled. – Bethnek mégis mindent elmondtál. Iant meglepte, hogy a bátyja tud erről. Megtalálta volna Betht, és kivallatta? Vagy kémei vannak a házában? – Ha bántod őt, megöllek. – Sosem bántanám. Megígérem. – Szeretsz fájdalmat okozni. Irányítani másokat. Szereted, ha az emberek a lábad előtt hevernek, és egymást lökdösik, hogy a talpadat nyalhassák. Hart szeme megvillant. – Úgy látom, ma nem fogod vissza magad. – Mindig azt tettem, amit te mondtál, mert gondomat viselted. – És mindig is gondodat fogom viselni, Ian. – Mert az szolgálja az érdekeidet. Csakis azt teszed, ami az érdekeidet szolgálja, ugyanúgy, mint egykor apa. Hart homloka elfelhősödött. – Nem bánom, ha piszkálsz, de apához ne hasonlíts! Kegyetlen kurafi volt, és remélem, a pokolban rohad. – Dührohamai voltak, mint nekem. Sosem tanult meg uralkodni rajtuk. – És te megtanultál? – kérdezte Hart csendesen. Öccse finoman nyomkodni kezdte a halántékát. – Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e tökéletesen uralkodni magamon. De nekem segít Curry, Beth, és segítetek ti, a bátyáim. Apának senki nem segített. – Csak nem védeni akarod? Hart hangjából még Ian is kihallotta a hitetlenkedési. – A pokolba, nem! De a fiai vagyunk, és érthető, hogy mindannyian hasonlítunk rá valamiben. A könyörtelenségben, a megszállottságban, a szívtelenségben. – Arról volt szó, hogy én beszélek veled, nem pedig te leckéztetsz engem. – Beth valóban éles szemű. – Ian abbahagyta a halántéka masszírozását, és leengedte a kezét. – De hol az ördögben lehet?

139

– Itt nincs, ahogy már mondtam. – Mit tettél vele? – Semmit. – Hart bedobta a szivarját egy tálkába, amelyből vékony füstcsík szállt fel. – Becsületszavamra, nem tudom, hol van. Miért gondolod, hogy idejött? – Mert nyomozóst játszik. – Ó, hát persze! – Hart gyorsan kihörpintette a whiskyjét, és letette az asztalra a poharat. – Be akarja bizonyítani, hogy ártatlan vagy. Szeret téged. – Nem. A férjét szereti. – Aki te vagy. – Az első férjét, Thomas Ackerley-t. Őt szereti, és mindig is szeretni fogja. – Lehet – felelte Hart –, de láttam, hogy néz rád. Szeret, és meg akar menteni. Te megmondtad neki, hogy ne tegye, de nem hallgatott rád. Jól gondolom? Ian bólintott. – Konok. Hart egészen úgy húzta el a száját, mintha elmosolyodott volna. – Mint egy terrier, ha egyszer szagot fog. Mit teszel, ha bizonyítékot talál az igazságra? – Elviszem. Élhetünk Párizsban, Rómában, és sosem térünk vissza Angliába vagy Skóciába. – Gondolod, hogy Párizsban vagy Rómában biztonságban leszel? Ian összevont szemmel nézett a bátyjára. – Ha te békén hagysz minket, akkor igen. Hart megint felállt. Jól szabott frakk-kabátja úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. – Nem akarom, hogy bajod essen, Ian. Sosem akartam. Sajnálom. Ian úgy szorította a széke karfáját, hogy a végén már attól félt, összetöri. – Nem megyek vissza a szanatóriumba. Még a te érdekedben sem. – Én pedig nem akarom, hogy visszamenj. Amit ott veled tettek… – Hart félbehagyta a mondatot. – Fogod Betht, és elutaztok. Nagyon messzire, talán New Yorkba. Ahova akarsz, csak messze legyen. Biztonságban akarlak tudni, távol magamtól. – Miért jöttél ide ma este? – kérdezte Ian. Nem hitte, hogy a bátyja pusztán azért tette meg a hosszú utat Skóciából idáig, hogy igyon és dohányozzon egy olyan házban, amely egykor az övé volt. – Elvarratlan szálak miatt – felelte Hart. – Mindent elrendezek, aztán elfelejtődik ez az egész. – Sallyt nem lehet csak úgy elfelejteni, és Lilyt sem. Bethnek igaza van. Foglalkozni kell velük, a halálukkal. Hart hangja egyszeriben éles lett. – Kurvák voltak. Ian is felállt. – Azért hoztál ide engem akkor este, hogy derítsem ki, tud-e Sally olyasmit, ami árthat a politikai karrierednek. Hogy aztán elmondjam neked, mit suttogott nekem az ágyban. Hogy a kémed legyek. – És az is lettél. – Sally tönkre akart tenni téged. És nagyon örült, hogy megteheti. – Tudom – mondta Hart szárazon. – Nem engedtem volna, hogy megtegye, és ő ettől nagyon-nagyon mérges lett volna. – És te mit csináltál? Gondoskodtál arról, hogy a mocskos titkok, amelyeket tudott rólad, örökre megmaradjanak titkoknak? Hart a fejét rázta. – Ha Sally arról akart fecsegni, hogy ez a ház az enyém, meg az évekkel korábban viselt dolgaimról, felőlem nyugodtan megtehette volna. Mindenki tudott róluk. Még bizonyos

140

tiszteletet is kivívtam ezzel magamnak a kormány sótlan tagjai között, akár hiszed, akár nem. Azt tettem, amiről ők mindig csak álmodoztak, de sosem volt bátorságuk ahhoz, hogy megtegyék. – Sally azt mondta nekem, hogy tönkre tudna tenni téged. – Azt csak álmodta. – Aztán meghalt. Hart hallgatott. Ian hallotta, hogy Cameron felettük járkál az egyik szobában. Karcos baritonján kérdezgette a szobalányt, aki vékony hangon válaszolgatott neki, egy másik nő pedig vihorászott. – Jézusom, Ian! – Hart hangja alig volt több suttogásnál. – Ezért tetted?

Huszadik fejezet Beth bérkocsija a Chancery Lane közelében egy olyan ház előtt állt meg, amely egyáltalán nem illett a szegényes High Holbornhoz, mert kimondottan elegáns épület volt. Fellows a kilincsért nyúlt, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, ám az már hamarabb kivágódott, és Betht erős kezek ragadták meg. A következő pillanatban a járdán találta magát, szemtől szemben a férjével. Ian szeme egészen sötét volt a haragtól, és szó nélkül magával húzta az asszonyt, de ő hirtelen lecövekelt. – Várj! Be kell mennünk – mondta. – Nem! Neked haza kell menned. Az utcában egy másik fogat is állt, egy elegáns hintó. A függönyét behúzták, az oldalán letakartak egy címert. – Kié az a kocsi? – akarta tudni Beth. Ian tovább húzta a hintó felé. – Harté. A kocsisa visszavisz téged a Belgrave térre, és ott is maradsz. – Ahogy jó feleséghez illik? Ian, figyelj rám! A férfi feltépte a hintó ajtaját, amelynek aranyszínű belseje olyan pazar volt, mint egy hercegi szalon. Beth megállt a kocsi mellett, és megfeszítette magát. – Ha hazamegyek, neked is velem kell jönnöd – mondta. Ian erre se szó, se beszéd ölbe kapta, és betette a puha ülésre. – Nem, amíg itt van Fellows. – Nem azért jött, hogy letartóztassa Hartot. Ian becsapta a kocsiajtót, de Beth rögtön kinyitotta. – Téged sem akar letartóztatni. Azért van itt, hogy újra megvizsgálja a bűntény helyszínét, és kikérdezze Mrs. Palmert. Én kértem meg rá. Ian megpördült a tengelye körül. Magas termete egészen betöltötte a kocsi ajtónyílását. A fény hátulról esel i rá, így Beth nem láthatta az arcát, és azt sem, hogy meg-villant-e a szeme. – Te kérted meg? – Igen. Tudod, hogy több gyanúsított is van. Legelőbb is Mrs. Palmer. Ez itt az ő háza, és neki volt a legtöbb lehetősége a gyilkosság elkövetésére. – Mrs. Palmer – ismételte Ian. A hangja színtelen volt, nem lehetett tudni, mire gondol. Beth megint megpróbált kiszállni a kocsiból. – Be kell mennünk – mondta újra. Azonnal Ian mellkasán találta magát, és a férfi nagy keze erősen szorította a karját. – Nem viszlek be egy kuplerájba.

141

– Drága Ian, örömlányok és kurtizánok között nőttem fel. Nem félek tőlük. – Akkor sem. Az asszony el akarta tolni az útjából a férfit, de ezzel az erővel egy téglafalat is megpróbálhatott volna megmozdítani. – Menj haza, Beth! Már eleget tettél. – Ian visszatolta a feleségét a hintóba. – És maradj otthon, az ég szerelmére! Ekkor hirtelen éles sikoltást hallottak. – Ez Katie! – kiáltotta Beth rémülten. Iant máris elnyelte a sötétség. Beth szitkozódva kiugrott a hintóból, és futni kezdett a férje után. A ház közelében nem égett utcai gázlámpa, de Ian nyitva hagyta a kaput. Beth belépett rajta, és megpróbálta kitalálni, merre lehetnek a többiek. Az előcsarnok fényárban úszott, de üres volt. Az asszony beszaladt az elegáns, fával borított hallba, amelyből lépcső vezetett a felső emeletekre. Az első lépcsőforduló után sikoltozást és kiabálást hallott. Katie, Ian és Fellows felügyelő hangját ismerte fel, s arra indult. Az emeleti folyosón egy ember szaladt végig. Léptei koppanását tompította a vastag szőnyeg, aztán halkan becsapódott egy ajtó. Valaki szökni próbál? El akar menekülni a felügyelő elől? Beth felrohant a lépcsőn, aztán végig a folyosón, amelynek a végén egy csukott ajtóba ütközött. Kinyitotta, és a cselédlépcsőt találta mögötte, amelyről megint a menekülő' lépteit hallotta. Lefelé tartottak. – Ian! – kiáltotta Beth. – Felügyelő! Segítség! Hangját odafentről hallatszó újabb sikítás nyomta el, férfiak kiabálása, egy nő zokogása. Beth felfogta a szoknyáját, és szaladni kezdett le a cselédlépcsőn. Amikor valahol kinyílt egy szabadba vezető ajtó, megcsapta az éjszakai levegő hidege. Éppen idejében ért a lépcső aljára, hogy a koszos udvaron még lásson átszaladni egy sötét hajú nőt. Beth szorosan a sarkában maradt. Kapu nyílt a házak közötti szabad területre, ahonnan éjszakánként utcaseprők szokták begyűjteni a bűzlő szemetet. A menekülő nehezen boldogult a retesszel, és Beth utolérte. A másik nő átfogta a csuklóját, és erős kezén gyűrűk csillantak meg. Beth az arcába nézett, és biztos volt benne, hogy csakis Mrs. Palmer lehet, Hart egykori szeretője, a ház tulajdonosa. Sylvia azt mondta, hogy Mrs. Palmer ötven felé jár, de még mindig nem veszített a szépségéből, és karcsúságát is megőrizte. A szeme gyönyörű volt, a tekintete azonban pengeéles. – Te kis bolond! – sziszegte. – Miért hoztad ide a felügyelőt? Mindent tönkretettél! – Nem hagyom, hogy valakinek olyan gyilkosságért kelljen megfizetnie, amelyet nem ő követett el – kiáltotta Beth. – Azt hiszed talán, hogy én hagyom? – Maga meg kiről beszél? – kezdte Beth. Ebben a pillanatban kés villant meg a házból kiszűrődő fényben, s mielőtt Beth még elugorhatott volna előle, lesújtott rá. Ian bosszús lett, amikor kiderült, hogy Katie csak azért sikoltott, mert Cameront látta kirontani az egyik emeleti szobából. Sötét volt, Cameron pedig valóságos óriás, és még sebhely is húzódott az arcán. Nem csoda, hogy Katie megijedt tőle. Az örömlányok összevissza kiabáltak, Katie sikoltozott, Cameron ordított, egyszóval zengett a ház. Hart és Cameron végül mindenkit elhallgattatott, de Ian feje addigra már szét akart esni. – Most hát akkor mind itt vagyunk – mondta Fellows felügyelő mogorván a három Mackenzie-nek. – Az asszonykájának, Lord Ian, az az elmélete, hogy Lily Martint és Sally Tate-et Mrs. Palmer ölte meg, mert menteni akarta a herceg irháját.

142

– Angelina? – kérdezte Hart gúnyosan. – Honnan szedte ezt Beth? A választ Fellows adta meg. – Lady Beth beszélt néhány utcalánnyal, akiket még a nyomornegyedben töltött éveiből ismert. Jobban oda kellene figyelnie a feleségére, Lord Ian. Elvégre nem mindegy, miféle emberekkel érintkezik. – Beth az egyenlősdi híve – jegyezte meg Hart száraz hangon. – Mit mondtak azok a nők? – szólt közbe Ian. Ha meg tudják győzni Fellowst arról, hogy Bethnek igaza van, a felügyelő figyelme talán elterelődik Hartról, gondolta. – A hölgyek azt ecsetelték, hogy Angelina Palmer él-hal Hart Mackenzie-ért. Bármire képes lenne érte. Még gyilkosságra is. – Nevetséges! – csattant fel Hart. – Angelinának bőven lett volna alkalma, hogy akkor ölje meg Sallyt, amikor senki sincs a házban. Nem kellett volna éppen akkor megtennie, amikor lant gyanúba keverte vele. – Valóban nem kellett? – kérdezte Cameron komoran. – Az a nő szerelmes beléd, Hart. Miért ne varrta volna Ian nyakába a gyilkosságot, hogy aztán vigasztalhasson téged, mert elvesztetted az öcsédet? – De akkor Angelina miért segített nekem… Hart elhallgatott, és éles pillantást vetett Fellowsra. A felügyelő hintázni kezdett a sarkán. – Ó, nagyon is jól tudom, miben segített magának a hölgy. Fenséged kicsempészte az öccsét Skóciába, ahol én nem hallgathattam ki. Esetleg túl sokat mondott volna el nekem, nemde? – Miért nem hozza ide Mrs. Palmert, és kérdezi ki? – akarta tudni Cameron. – Ha valaki ismeri az igazságot arról, ami ebben a házban folyik, akkor ő az. – Megpróbáltam, de a hölgy kemény dió – válaszolta Fellows. – Ahogy uraságod fivérei, Hart és Ian, a két bűntárs hallgatásának a falát is megpróbáltam áttörni. Cameron közelebb lépett a felügyelőhöz. – Ugye, tudja, mi az a tisztelet? – Hagyják abba! – Ian ökölbe szorította a kezét, és kettejük közé állt. – Cameronnak igaza van. Hart, hozd ide Mrs. Palmert! Ha nem te ölted meg Sally Tate-et, akkor ő volt. – Vagy maga, méltóságos uram – tette hozzá Fellows villogó szemmel. – Én nem akartam Sally halálát. Otthagytam a szobában, mert szörnyen feldühített, de kész lettem volna lefizetni. Elküldeni Ausztráliába, vagy máshova. – Ian ellenséges pillantást vetett Hartra. – Ha Mrs. Palmer tette, be kell vallania. Éppen elég fájdalmat okozott már nekünk. Hart hangja jéghideg volt, amikor válaszolt. – Angelina nincs itt. – Valóban? – kérdezte Fellows. – És ugyan hol jár ezen az éjszakai órán? Vásárolgat? Hart csak megrántotta a vállát. Ian sötét haragja egyre erősebb lett. Öt évig élt abban a hitben, hogy Hart követte el a gyilkosságot, a szeretett bátyja, aki kiszabadította őt a börtönéből. Ezért tett meg mindent annak érdekében, hogy Fellows ne beszélhessen az egyetlen tanúval, aki árthatott volna Hartnak. És eközben a bátyja végig azt hitte, hogy ő, Ian még mindig őrült. Annyira az, hogy dührohamában ledöfte Sallyt. Mrs. Palmer az egyetlen ember, aki mindkettőjüket tisztázhatja, és erre Hart most azt a nőt védi! Hart hazudik. Mrs. Palmer még itt van valahol a házban. Beth pedig odakint. Beth elhajolt, és közben megpróbálta eltolni magától Mrs. Palmert. Támadója kése megcsúszott a fűzőjén, és mélyen az oldalába hatolt, közvetlenül a csípője fölött. Hangosan feljajdult. A fájdalom éles volt, és elakadt tőle a lélegzete. Ujjait Mrs. Palmer csuklójára fonta, és nem eresztette. – Engedj el, te ribanc! Kibelezlek.

143

Beth kiáltani próbált, de nem tudott. A lába megroggyant, és hirtelen egészen elgyengült. – Meg ne halj itt nekem, kis hülye! – sziszegte a fülébe Mrs. Palmer. Beth érezte, hogy a nő kivonszolja őt a kapun. Szíve rémülten kalapált. Tudta, hogy Mrs. Palmer veszélyes, de ő volt az egyetlen reménye arra, hogy tisztázza Iant. – Tökéletes túsz leszel – jelentette ki Mrs. Palmer. – Hart szerint Ian imádja az újdonsült kis feleségét. Mindent meg fog tenni azért, hogy visszakapjon téged. Gondolom, arra is hajlandó lesz, hogy engem kijuttasson Angliából. Mrs. Palmer erősebb volt, semhogy Beth megküzdhetett volna vele. A sikátoron át kivonszolta őt egy másik utcára, valószínűleg a Chancery Lane-re, de Beth nem volt egészen biztos ebben, mert a látása többször is elhomályosodott, és borzalmasan fázott. Már szédült, amikor Mrs. Palmer leintett egy bérkocsit, és belökte őt az ülésre. – Bethnal Greenbe, édesem – mondta a kocsisnak, és felnevetett. – Ne aggódjon, tudok fizetni. De siessen, mert mielőbb haza kell vinnem a húgomat. Beth belesüppedt az ülésbe, és feljajdult a fájdalomtól. – Maga után fognak jönni – mondta rekedten. – Ha felfedezik, hogy eltűntem, keresni kezdenek. – Tudom – válaszolta Mrs. Palmer –, de ne aggódj! Vigyázni fognak rád. Ahogy a cápa vigyáz arra a halra, amelyet felfalni készül. Mrs. Palmer összeszorította a száját, és hallgatott. Beth kábán azt találgatta magában, mennyire lehet súlyos a sebe. Talán bele is fog halni? – Orvosra van szükségem – nyögte. – Mondtam már, hogy vigyázni fognak rád. Beth az oldalára szorította a kezét, és lehunyta a szemét. Hányingere volt, borzalmasan fázott, a lába jéghideg volt, az arca viszont izzadságban úszott. A kocsi végre megállt. A kocsis morgott valamit Mrs. Palmernek, aki erre pénzt nyomott a markába. Beth a kocsi oldalába kapaszkodott, de Mrs. Palmer átfogta a derekát, és vonszolni kezdte az utcán. – Utálatos dolog két ilyen szép hölgyet piásan látni – hallotta Beth a kocsis hangját. Mrs. Palmer rekedten felnevetett, de azonnal abbahagyta, amint befordult Bethszel a sarkon. Néhány ablakból lámpafény szűrődött ki, de közvilágítás nem volt a szegénynegyedben. A téglaházak szürkék vagy egészen feketék voltak a sok évtizednyi koromtól és szennytől. Az utcákat vastagon szemét borította, és mocskos alakok tántorogtak részegen, mások pedig szaporán valamilyen biztos helyre igyekeztek. Mrs. Palmer egyik sikátorból a másikba vonszolta Betht, többször is megfordult vele, és visszafelé indult el, aztán megint előre. Nyilván azt akarta elérni, hogy Beth már ne tudja, hol van. Csakhogy ő úgy ismerte Bethnal Greent, mint a tenyerét. Itt nőtt fel, itt küzdött az életben maradásért, és itt volt kis ideig boldog. – Hol vagyunk? – kérdezte, mintha összezavarodott volna. – Hova megyünk? – A húgomhoz, de ne kérdezősködj! – Hart ismeri a húgát, és azt is tudja, hol lakik. Így van? És nem fognak vigyázni rám, hanem megölnek, mihelyt odaérünk. Mrs. Palmer ujjai harapófogóként szorították Beth karját. – Nem engedhetem, hogy visszaszaladj hozzájuk, amíg nem leszek nagyon messzire innen. Majd írásban bevallók mindent, amit tettem, de csak miután elhagytam az országot, és elárulom nekik, hol találnak téged. – Nem hiszek magának – mondta Beth. – Nem fogja megakadályozni, hogy Iant felakasszák egy olyan bűnért, amelyet nem követett el. – Hartot próbálom megmenteni, te kis hülye! Mindig is őt védtem. Kicsit sem érdekel, ki fog lógni helyette. Mrs. Palmer megint elhallgatott. Beth attól félt a legjobban, hogy a nő egyszerűen otthagyja az utcán. Sebesülten és egyedül. Jól tudta, hogy Londonnak ezen a részén pillanatok

144

alatt kirabolnák, aztán magára hagynák, hogy meghaljon. Egy jótét lélek talán rendőrt hívna, de esetleg már későn. – Kérem, hölgyem – próbálkozott újra. – Keressünk egy templomot! Ott én menedéket találhatok, maga pedig elmenekülhet. Úgysem fogom tudni, hova megy. – Fel nem foghatom – morogta Mrs. Palmer –, miért vesznek el a férfiak ilyen sótlan nőket. Az a szőkeség, akit Hart feleségül vett, tönkretette őt. Annak a buta libának meg kellett halnia, mert rettenetesen magára haragította Hartot. Az a másik ringyó sem volt különb, aki korábban kikosarazta. Összetörte a szívét. Gyűlölöm őket azért, amit az én drágámmal tettek – fűzte hozzá. A hangja dühös volt, és még rántott is egyet Beth karján. Ő most már tökéletesen értette, amit Sylvia mondott neki. Ez a nő valóban bármire hajlandó volt az imádott férfiért. Hazudott és gyilkolt érte. Azt is vállalta, hogy akasztófán végezheti. Pár saroknyira Beth meglátta azt, amire neki most a legnagyobb szüksége volt. – Ott egy templom – mutatott Thomas egykori templomának szürke téglaépületére. – Kérem, vigyen oda. Ne hagyjon ezen a szörnyű helyen! Mrs. Palmer morgott valamit, de a templom felé indult tovább Bethszel. Nem a főbejárathoz vitte, hanem egy kis sikátorba. A kápolna hátsó ajtaja annak idején, amíg Beth itt élt, mindig nyitva volt, mert Thomas a templomudvaron szeretett átjárni a lelkészlakból, és folyton otthon felejtette a kulcsot. Mrs. Palmer lenyomta a kilincset, és az ajtó most is kinyílt. Odabent gyertyák, könyvek és oltárterítők ismerős illata rohanta meg Betht, s kábultságában visszarepítette abba az időbe, amikor lelkészfeleség volt. A béke és a rend napjai voltak azok, egyik időszak úgy követte a másikat, mint gyöngyszemek egy nyakláncon. Advent, karácsony, vízkereszt, nagyböjt, húsvét, pünkösd, Szentháromság vasárnapja. Az ember mindig tudta, mit kell olvasnia, ennie, viselnie, milyen virágok kellenek a templomba, és milyen színek legyenek az oltáron. Húsvét örömünnepén hajnalban kellett kelni, szenteste sokáig fent maradni. Nagyböjtben nem volt hús, de húshagyó kedden még alaposan be lehetett lakni. Volt reggeli és esti ima, vasárnaponként nagy istentisztelet. Orgonára nem futotta az egyházközségüknek, ezért Thomas sípon adta meg a hangot, aztán a gyülekezet tagjai fejből énekelték a himnuszokat. Ó, Isten, ősi támaszunk, Te vagy jövőnknek záloga, Viharban biztos mentsvárunk, Lelkünknek örökre otthona. Beth szinte hallotta a lassú melódiát, az öreg Mrs. Whetherby magas hangjának csiripelését az első padsorban. A templom most természetesen üres volt. A fehérre meszelt falak semmit sem változtak, ahogyan a magas szószék sem. Vajon még mindig csikorog az ajtaja, mint régen mindig, amikor Thomas kinyitotta, majd pedig később visszacsukta? – futott át Beth fején a kérdés. A végítélet harsonája, Thomas így nevezte ezt a csikorgást. Az emberek így legalább odafigyeltek a lelkészre. Amikor Beth azt javasolta, olajozzák meg a zsanérokat, az ura azt felelte, hogy akkor semmi nem ébresztené fel a híveket a szentbeszéd végén. Ebben a keskeny kis templomban minden Thomas és Beth régi életéről mesélt, arról a rövidke boldogságról, amelyben az asszonynak itt része lehetett. De az régen volt, és Thomas hangját ő hosszú ideje nem hallotta már. Most sebesült volt, magányos, és attól félt, hogy soha többé nem fogja látni lant, életében a második férfit, akit teljes szívéből szeretett. Ian elviharzott Cameron és Fellows mellett, aztán kirohant a szobából. – Állítsátok meg! – hallotta a háta mögül Hart hangját. Cameron el is indult utána, de ő gyorsabb volt. Leszáguldott a lépcsőn, kiért az utcára, és feltépte Hart hintójának az ajtaját. Katie az egyik bársonyülésen aludt. Egyedül.

145

– Hol van Beth? – rázta meg Ian. A lány álmosan és zavartan pislogott rá. – Nemtom. Aszittem, együtt vannak. Ian szíve ki akart ugrani a helyéből. Becsapta a hintó ajtaját, és odalépett a kocsishoz, aki a falnak támaszkodva bagót rágott. – Hol van? – kérdezte Ian. Szigorú hangjára még a lovak is felkapták a fejüket. – A becses neje? Beszaladt, főnök. Azt hittem… Ian nem várta meg a kapkodó magyarázkodás folytatását, hanem visszaindult a házhoz. Félúton Cameronnal találkozott, aki megfordult, és vele tartott. – Ian, mi az ördög van? – kérdezte. Öccse nem válaszolt, csak besietett a házba, és Beth nevét kiáltozta. Hart lenézett az első emeletről, mellette Fellows állt a korlátnál. Az egyik magasabb emeleti szobából két lány lépett ki. – Hol van? – ordította megint Ian. Hart és Fellows csak szótlanul meredt rá, az egyik lány azonban válaszolt neki. – Idefent nincs, édes. – Láttad? – Csak azt láttam, hogy Palmer mama leszaladt a hátsó lépcsőn – felelte a másik örömlány. – Gondolom, nem akart találkozni a derék felügyelővel. Ian nem tudott másra gondolni, csakis Bethre. Meg kell őt találnia. – Ian! Cameron kiáltása a hátsó lépcső aljából hallatszott fel. Ian lerohant oda. Bátyja a kis belső udvaron állt. Kezében egy lámpást tartott, amelyet útközben kapott fel a konyhában, és a falra mutatott. Ian odakapta a fejét, és egy barnásvörös foltot látott meg. Friss volt, élesen elütött a kormos tégláktól. – Vér – mondta Cameron halkan. – A kapun is van. Ian szíve már olyan gyorsan vert, hogy rosszullét környékezte. Amikor Fellows is kijött, hogy megnézze, mi folyik itt, Ian galléron ragadta, és a vöröslő folt felé fordította a fejét. – Te szent ég! – hebegte a felügyelő. – Találja meg! – szólította fel Ian. – Maga nyomozó. Ez a dolga. Cameron kinyitotta a kaput, és kilépett a sikátorba. – Iannek igaza van, Fellows. Végezze az istenverte munkáját! Hart is megjelent mellettük. Ian vállára tette a kezét, ő azonban lerázta magáról. Nem bírta elviselni az érintését. Ha Beth meghalt… Fellows gyorsan hátrább lépett. – Ugye, nem fog megint őrjöngeni? Ian hátat fordított Hartnak. – Nem – válaszolta, aztán kilépett a kapun Cameron után, és Fellowst is magával vonszolta. – Keresse! – Nem vagyok véreb, uraim – tiltakozott a felügyelő. – Dehogynem – mondta Cameron, és ördögi vigyorra húzta a száját. – Vau-vau! Jó kutya.

Huszonegyedik fejezet Beth feljajdult, amikor Mrs. Palmer lelökte a kemény templompadra, de azonnal az asszony csuklójára fonta az ujjait.

146

~ Ne hagyjon itt! – Ne légy ostoba! Valaki majd rád talál. Beth minden maradék erejével a másik nőbe kapaszkodott. – Kérem, ne hagyjon egyedül. Várja meg velem a lelkészt! Nem akarok egyedül meghalni – esdekelt. Könnyei valódiak voltak. Fájdalmai erősödtek, és egyre sűrűbb hullámokban törtek rá. Kitalálja-e Ian, hol lehet ő most? Férjének minden apró részlet megragadja a figyelmét, a legbonyolultabb matematikai problémákat is meg tudja oldani, és szóról szóra megjegyzi a szerződések nyakatekert szövegeit. De vajon arra is képes, hogy összeillessze egy kirakós kép kockáit, és megoldja ezt a rejtélyt? Mrs. Palmer bosszús hangot hallatott, de azért hangos szoknyasusogással leült Beth mellé. Ő bágyadtan nekidőlt, mert nem bírta tovább tartani magát. – Maga ölte meg Lily Martint? – kérdezte suttogva. Annyira kábult volt, hogy már nem is félt. Ha Mrs. Palmer meg akarta volna ölni, rég megtette volna. Bethbe hirtelen belenyilallt a felismerés, hogy a nő retteg. És nem is csak attól, hogy Fellows felügyelő letartóztatja. Sokkal inkább Harttól tart. Tudja, egykori szeretője soha nem bocsátaná meg neki, ha hagyná meghalni őt, az imádott öccse feleségét. – Persze hogy én öltem meg Lilyt – felelte Mrs. Palmer. – Tanúja volt Sally meggyilkolásának. – Ezek szerint maga azt hitte, hogy őt Hart ölte meg. – Nagyon dühös volt Sallyre. Az a kis ribanc megzsarolta, a hallgatásáért pénzt követelt tőle, hogy ne kelljen tovább nálam dolgoznia. Hart azt mondta nekem, ő majd elintézi a dolgot, és Sally meg fogja bánni, hogy egyáltalán belekezdett ebbe a kisded játékba. – Maga is haragudott Sallyre. – Ha annyira vágyott pénzre, kérhetett volna Harttól. Ő azonban azt akarta, hogy hatalma legyen fölötte. Mintha egy magafajta valaha is uralkodhatott volna egy olyan ember fölött! Hart maga az uralkodni vágyás. Én ezt már akkor láttam, amikor megismertem, és akkor még csak húszéves volt. – A nő hangja átmelegedett a szerelemtől. – Csontos fiú volt még, de nagyon csinos. És elbűvölő is, amikor még nem bántották annyian. Beth feje most már Mrs. Palmer ölében feküdt. – Sajnálom – suttogta. – Nagyon szeretheti őt. – Ebből soha nem csináltam titkot. – Nehéz lehetett végignéznie, hogy Hart megnősült, és lassanként kirekesztette magát az életéből. Nem fogalmaztam túl diplomatikusan, gondolta Beth, de már nem volt teljesen ura a szavainak. – Mindig is tudtam, hogy Hartnak előbb-utóbb majd meg kell nősülnie – mondta Mrs. Palmer józanul. – Tizenhét évvel vagyok idősebb, és rangban sem illünk össze. Neki egy főrend lányát kellett elvennie, hogy bálokat, estélyeket rendezzen, és elbűvölje a befolyásos urakat. Egy magamfajta nőhöz kötve soha nem lehetett volna belőle Anglia miniszterelnöke. – Sok magas rangú úr tart szeretőt. Mrs. Barrington gyakran beszélt erről felháborodással. – Ki a fene az a Mrs. Barrington? – Beth bágyadt volt ahhoz, hogy válaszoljon, és végül Mrs. Palmer folytatta: – Senkinek nem lett volna kifogása az ellen, hogy Hartnak szeretője legyen. De nálunk többről volt szó. – Mert ő a maga ura és parancsolója volt? – emlékezett vissza Beth arra, amit Iantól hallott, és kíváncsisága eresebbnek bizonyult a fájdalmánál. – Ezt nem értheted, mert semmit sem tudsz arról az életről, amelyet én éltem. – Valószínűleg nem érteném – felelte Beth, és nem is feszegette tovább a témát. – Nem hiszem, hogy Sallyt Hart ölte meg – mondta, és erőtlen hangjától ő maga is megijedt. – Ő

147

megvárta volna, hogy Ian elhagyja a házat. Valaki más azonban pánikba eshetett, és kést döfött Sallybe. – Valaki más – mondta Mrs. Palmer. – Talán én tettem. Hogy megvédje Hartot. Beth szeme lecsukódott, de azért megpróbálta elképzelni a jelenetet. Ian benéz a félig nyitott ajtón, és azt látja, hogy Hart odabent éppen Sally fölé hajol, kezében kés van. Lily Martin eközben már kint áll a folyosón. Beth érezte, hogy itt valami hibádzik. Ha ébren tudna maradni, amíg mindent végiggondol… Mrs. Palmer hirtelen felugrott, mintha zajt hallott volna, de senki nem jött a templomba. – Jól elleszel itt – mondta. – Valaki meg fog találni. – Ne! – suttogta Beth őszinte félelemmel a hangjában, és a másik nő kezéért nyúlt. – Ne hagyjon itt egyedül meghalni! – kérte újra. Ha sikerülne itt tartania Mrs. Palmert, amíg Ian rájön, hol kell keresnie őt, és elhozná ide magával Fellowst, minden tisztázódna. Akkor Ian örökre megszabadulna a felügyelő üldözésétől. Mrs. Palmer körbenézett a kis templomban, és fázósan megborzongott. – Miért maradjak? Hogy a végén még elfogjanak? –kérdezte. – Mert nem tervezte el előre, hogy megöli Lilyt. Csak megijedt, hogy a lány el fogja árulni Hartot. Mrs. Palmer az ajkába harapott. – Igazad van. Azért mentem el Lilyhez, hogy kiderítsem, mit tud. Ő meg kiabálni kezdett, hogy az a pénz, amit Iantól kap, már nem elég neki. Az olló ott volt a kézimunkakosarában. Én felkaptam, és… A nő elhallgatott, és döbbenten a kezére meredt. – Hart majd segít – mondta Beth. – Nem fog. Mindent elrontottam. Lily halála megint nyomra vezette Fellows felügyelőt. Hart ezt sosem fogja megbocsátani nekem. Beth megmarkolta a pad szélét, és próbált eszméletén maradni. Csalogatta az álom, az édes álom, amikor már nincs többé fájdalom. – Valóban maga ölte meg Sallyt? – kérdezte. – Számít ez? Mindenképpen bitófán végzem. Hart tudni fogja, hogy mindent csak érte tettem, és ebből majd megérti, mennyire szerettem. – Lily és Sally szeretők voltak – mondta Beth. Mrs. Palmer felhorkant. – Lily nappalijában még mindig ott volt Sally képe. El tudod ezt képzelni? Pedig Sally még annak idején elhagyta őt. Én magamhoz vettem a fényképet, hogy ne adjak ötleteket a rendőröknek. Ők mégis megtalálták az összefüggést. – Sally és Lily – suttogta Beth. Lehunyta a szemét, és képzeletében újra lejátszódott egy jelenet. Lily benéz a szobába, amelyben Hart van Sallyvel, majd a férfi távozik. Lily talán azt hiszi, hogy Hart már fizetett Sallynek, és feldühödik. Sally már kiadta az útját, és így sem ő, sem a pénz nem lesz az övé. Felkap egy kést, ami egy kisasztalon fekszik a szobában. Ian aztán a szalonból látja, hogy Hart kiviharzik a házból, Lilyt is látja kint a folyosón, és azt hiszi, egy bűntény tanúja lett, amelyet a bátyja követett el. – El kell mennem – jelentette ki Mrs. Palmer. Benyúl Beth zsebébe, magához vette az erszényét, aztán megmarkolta a kezét, és feszegetni kezdte az ezüstgyűrűjét, hogy lehúzza az ujjáról. – Ezt is elviszem. Majd pénzzé teszem a kontinensen. – Ne! – Beth megpróbálta ökölbe szorítani a kezét, de jéghideg ujjai erőtlenek voltak. – Az első férjemtől kaptam. – Csekélyke árat fizetsz azért, hogy nem öllek meg.

148

Mrs. Palmer a fülbevalót is kitépte Beth füléből. Azt még Isabella ajándékozta neki Párizsban, amikor ő egyszer megcsodálta az ékszerei között. „Tartsa meg, drágám! – mondta nagylelkűen. – Önnek jobban áll, mint nekem.” Mrs. Palmer felállt a padról. Ebben a fényben öregebbnek tűnt, olyan nőnek, aki festékkel és cicomával igyekezett fiatalon tartani magát. Most fáradt és elgyötört volt, egy olyan asszony, aki túl sokáig harcolt túlságosan keményen az idő múlása ellen. – Szeretem Hart Mackenzie-t – mondta szenvedélyesen. – Mindig is szerettem. Elintéztem, hogy a lányokat szerető kis Sally ne tehesse tönkre. És Lily se. – Maradjon itt, és mondja el ezt a többieknek! – zihálta Beth. Oldalába éles fájdalom hasított, amikor Mrs. Palmer hirtelen haraggal belemarkolt a hajába, és felrántotta a padról. – Nem volt jogod ahhoz, hogy mindent előáss, és ahhoz sem, hogy a házamba hozd a felügyelőt. Ugyanannyira hibás vagy, mint én – sziszegte habzó szájjal. Beth nem tudott tovább küzdeni. Teste már csak azt akarta, hogy mindennek vége legyen. Itt fog meghalni Thomas egykori templomában, csupán méterekre a kicsinyke temetőtől, amelyben az első ura alussza örök álmát. Beth hallani vélte a szószék ajtajának a csikorgását, és Thomast látta fehér papi palástban, amelyet ő oly sokszor foltozott meg. Férje sötét haja már őszbe csavarodott a halántékán, de kedves szeme még mindig ragyogó kék volt. És mintha beszélt volna hozzá. „Bátorság, édes Beth! Mindjárt túl leszel rajta.” – Ian… Mrs. Palmer még mindig Beth haját markolta, miközben végignézett a kis templomon. – Te meg kihez beszélsz? – kérdezte, de nem folytathatta, mert hirtelen kiáltozás zavarta meg. Mély férfihangok hallatszottak, az egyik Iané volt. Mrs. Palmer felsikoltott, és pajzsként maga elé rántotta Betht, aki hangosan felnyögött fájdalmában. Ian sápadtan, eszelős tekintettel rárontott Mrs. Palmerre. Valamit ordított, de Beth nem értette a szavait. Mrs. Palmer visítva megtántorodott, Ian pedig elkapta elzuhanó feleségét. Itt volt Beth mellett, és most már nemcsak az ő képzeletében, hanem a valóságban. Szerette volna megérinteni, de a karja nem engedelmeskedett az akaratának. A férfi ölbe vette, és egyenesen a szemébe nézett. – Ian – suttogta Beth mosolyogva. Szeme sarkából csak halványan látta, hogy Hart is berohan a templomba, mögötte pedig Fellows felügyelő és Cameron. Mrs. Palmer közben mozdulatlanul, szálfa egyenesen állt a falnál. – Nem fogok lógni e miatt a cafka miatt – mondta hangosan, józanul. Kezében megvillant a kése, és a következő pillanatban egyenesen a saját szívébe döfte. Megtántorodott, de mielőtt összecsuklott volna, Hart fájdalmas kiáltással a karjába zárta. Az asszony felnézett rá. – Szeretlek. – Ne beszélj! – kérte a férfi végtelenül gyengéden. – Kerítek orvost. A nő megrázta a fejét, és halvány mosoly jelent meg az arcán. – Már minden elsötétült. Nem látom az arcodat, Hart. Ölelj magadhoz! – Itt vagyok. – A férfi szorosan karjába zárta az asszonyt, és csókokat lehelt a hajára. – Itt vagyok veled, kedves. Nem hagylak el. Ian rájuk sem nézett. Szemét lehunyva ringatta a feleségét. Beth meg akarta mondani neki, hogy tudta, meg fogja találni őt, de már előtte is elsötétült a világ. Éppen akkor veszítette el az eszméletét, amikor Mrs. Palmer kilehelte a lelkét. Ian a fényűző hercegi hintón Hart londoni palotájába vitte a feleségét. A Grosvenor téri házban állandóan volt személyzet, hogy őfensége bármikor ott is intézhesse az ügyeit. Az

149

alkalmazottak azonnal elősiettek, és késlekedés nélkül teljesítették Ian idegesen előadott utasításait. Hamarosan az orvos is megérkezett, és összevarrta Beth sebét, de ő még mindig nem tért magához. Cameron a templomban maradt Harttal és a felügyelővel, amíg Fellows előkerítette azokat, akiket ilyenkor elő kellett kerítenie, és megpróbálta megérteni, mi és miért történt valójában. Iant ez nem érdekelte. Számára ez a történet lezárult. Mrs. Palmer meghalt, és kis híján Beth is életét vesztette, miközben azon fáradt, hogy mindent tisztázzon. Ian felől Fellows azt tehetett, amit akart. Beth izzadságban úszott, és eszméletlen volt. Ian borogatással igyekezett hűsíteni a sebét, ám az így is begyulladt, és az asszony belázasodott. Ian egész éjjel mellett maradt. Hallotta megjönni a többieket, Cameron nyers hangját, Hart csendes válaszait, a tisztelettudó szolgákat. Ian közben egyre csak cserélgette a hideg vizes kendőket a felesége homlokán, és azt kívánta, bárcsak hatalmában állna, hogy elűzze a lázat. Akkor sem nézett fel, amikor háta mögött kinyílt az ajtó. – Hogy van? – kérdezte Hart halkan. – Haldoklik – felelte Ian. Bátyja odalépett az ágyhoz, s miközben lenézett mozdulatlan sógornőjére, arca sápadt és elgyötört volt. Beth teste tüzelt, halkan nyöszörgött, és vadul dobálta magát. Ian ellenséges pillantást vetett a bátyjára. – Te és azok az istenverte nőid! A kezes állataiddá tetted őket, és most megölték Betht. Hart összerándult, de hallgatott. – Azt gondoltad, hogy Beth a pénzemet akarja, a nevünk kell neki. Miért kellett volna? – Kezdetben valóban ezt gondoltam, de most már tudom, hogy tévedtem. – Rohadtul elkéstél a felismeréssel. Beth saját magának soha semmit nem akart, és semmit sem kért tőlünk. Számodra ez persze egyszerűen elképzelhetetlen. Te nem tudsz mit kezdeni egy önzetlen emberrel. – De a halálát sem akarom. Hart az öccse vállára tette a kezét, ő azonban lerázta magáról. – Azért vittél el engem abba az átkozott házba, hogy a kémed legyek. Kihasználtál. Ugyanúgy, ahogy az összes cselszövésedhez felhasználtál. Kihozattál a szanatóriumból, de csak azért, mert tudtad, hogy a hasznodra lehetek. Közben mindvégig bolondnak tartottál, ha mást is mondtál. Csakis a képességeimre volt szükséged. Hart egy pillanatra összeszorította a száját. – Ez azért nem a teljes igazság – mondta. – De nagyon közel jár hozzá. Eléggé őrültnek hittél ahhoz, hogy megöljem Sallyt. Én pedig mindig azt tettem, amit te mondtál, mert hálás voltam neked, és meg akartalak védeni. Csodáltalak, imádtalak, mint a kezes lotyóid. – Ian már hevesen zihált, de továbbra is gyengéden simogatta Beth fejét. – Többé nem engedelmeskedem a parancsaidnak. Az átkozott zsarnokoskodásoddal megölted a feleségemet. Hart meg sem mozdult, csak megint lenézett az alélt asszonyra. – Engedd, hogy segítsek rajta! – kérte. – Nem segíthetsz. Ő már menthetetlen. – Ian futó pillantást vetett a bátyjára, de a herceg életében most először nem tudta állni a tekintetét. – Menj ki innen! – szólította fel Ian. – Nem akarom, hogy itt legyél, amikor el kell búcsúznom Bethtől. Hart pár pillanatig még mereven állt ott, ám aztán megfordult, és szó nélkül elhagyta a szobát. A következő héten Ian csak azért lépett ki a szobából, hogy Curryért kiáltson, ha az inasa túlságosan lassan jelent meg, miután ő csöngetett érte. Beth még mindig eszméletlenül

150

hánykolódott az ágyban, izzadságban úszott, és tüzelt az arca. Ian mellette aludt, vagy egy széken szunyókált, amikor az asszony túlságosan nyugtalan lett. Curry megpróbálta rábírni a gazdáját, hogy aludja ki magát a szomszéd szobában, és addig majd Katie vagy egy szobalány vigyáz a feleségére, de ő hallani sem akart erről. Hart gazdag könyvtárának az összes kötetét elolvasta, és minden a fejében volt a korszerű orvostudományról. Most gyakorlatra váltotta mindazt, amit megtudott a gennyes sebek kezeléséről, a láz csökkentéséről, s egy eszméletlen beteg megnyugtatásáról és táplálásáról. Az orvos piócákat hozott, s azokkal valamelyest sikerült is leszorítania a sebduzzanatot. Az olajai, kenőcsei, fecskendői és gyanús folyadékai azonban már nem tetszettek Iannek, és nem engedte velük Beth közelébe a doktort. Az erre panasszal fordult Harthoz, ám hiába, mert őt sem tudta meggyőzni. Ian mindennap kitisztította és folyamatosan jegelte a felesége sebét, langyos vízzel megmosta az arcát, s húslevest itatott vele, akár erővel is, ha az asszony el akarta fordítani a fejét. A legszívesebben elvitte volna Betht Londonból, ahol a környék kéményeiből kiáramló füst és korom szüntelenül beszivárgott az ablakokon, de félt, hogy az utazástól felszakadna a felesége sebe. Saját kezével még az asszony haját is befonta, hogy ne melegítse Beth nyakát, mert attól tartott, le kell vágnia a szépséges fürtöket, ha a láz nem enyhül. Az orvos egyre csak rosszallóan ingatta a fejét, és olyan kezelést javasolt, amelyben majmok mirigyeiből készült szérum és más hasonló csodaszerek szerepeltek. Egy svájci specialistával közösen fejlesztette ki, és azt mondta, ha meg tudná vele menteni Kilmorgan hercegének a sógornőjét, az komoly hírnévhez segítené hozzá. Ian erre csak gorombán kikergette a betegszobából. A láz a hatodik napra sem csillapodott. Ian a felesége mellett ült, a kezét szorongatta, és rettegve gondolt arra, hogy el fogja veszíteni. – Ilyen érzés a szerelem? – kérdezte tőle suttogva. – Ha igen, akkor én nem szeretem ezt az érzést, édes kis Beth. Túlságosan fájdalmas. Az asszony természetesen most sem válaszolt. Duzzadt szemhéja alatt résnyire szűkült össze kék szeme, és egészen üres volt a tekintete. Iannek aznap egy kanál levest sem sikerült beleerőltetnie. Beth egészen váratlanul lépett be az életébe, csupán néhány kurta hete, s most éppolyan hirtelen máris távozni készül. A veszteség gondolata megrémítette a férfit. Korábban nem ismerte ezt az érzést, még a szanatóriumban kiállt félelem és magány idején sem. Az a félelem akkor az önfenntartás eszköze volt nála, ez viszont most a bensőjét akarta sivár űrré változtatni. Ahogy ott ült a sötét szobában, és lélekben felkészült a legrosszabbra, emlékek rohanták meg. Páratlan memóriája mindent tisztán megőrzött, semmi sem halványult el a szanatórium óta eltelt hét esztendőben. Visszaemlékezett hajnali hideg vizes fürdőire, a kertben tett sétáira, amelyeken soha nem lehetett egyedül, mert minden lépését egy ápoló figyelte, aki egy hosszú sétabottal a kezében követte. Magában birkapásztornak hívta azt a férfit, aki mindig készen állt arra, hogy botjával szükség esetén beterelje az ápoltakat az épületbe. Amikor más orvosok vagy fontos vendégek jöttek látogatóba, dr. Edwards mindig hosszú előadást tartott, és Iant kiültette az előadói pulpitus mellé. Dr. Edwards kérésére a hallgatóság minden egyes tagja sorra bemutatkozott, majd neki vissza kellett mondania a neveket. Utána két önként jelentkező párbeszédét kellett meghallgatnia, és hibátlanul megismételnie. Végül behoztak egy fekete iskolai táblát, amelyen Ian bonyolult matematikai feladatokat oldott meg másodpercek alatt. Edwards doktor idomított fókája, így nevezte magát. – A betegnél a kevély düh tipikus esetével van dolgunk. Az mérgezi az elméjét – magyarázta az orvos a nézőközönségnek. – Megfigyelhették, hogy kerüli önökkel a szemkontaktust, ami a bizalomhiány és őszintétlenség jele. Láthatták, hogy a figyelme sokszor elkalandozik, miközben beszélnek hozzá, és váratlanul olyan megjegyzéseket tesz,

151

amelyeknek semmi köze a tárgyalt témához. Az ilyen fokú kevélység már kóros. A beteg semminemű kapcsolatot nem képes teremteni olyanokkal, akiket alacsonyabb rendűnek tekint magánál. Ezért én spártaian egyszerű környezetet írtam elő a számára, jeges fürdőket, sok testmozgást, elektrosokkokat, valamint rendszeres botozást a dührohamok elfojtása érdekében. Ez a gyógymód hatékonynak bizonyult, uraim. Amióta a beteg hozzám került, jelentős mértékben lehiggadt. Ian állítólagos „lehiggadásának” valójában egészen más oka volt. Megértette, hogy ha elfojtja a dührohamait, és felhagy a váratlan megszólalásokkal, békén hagyják. Megtanult robotként viselkedni, úgy mozogni és beszélni, ahogy azt elvárták tőle. Ha kiesett ebből a szerepből, az azzal járt, hogy órákra bezárták egy szűk szobába, árammal sokkolták, és minden este megverték. Amikor visszaváltozott robottá, megint nyugta lett a kínzóitól. Azt legalább megengedték neki, hogy könyveket olvasson, sőt tanárt is kaphatott maga mellé. Nyughatatlan elméje magába szívott mindent, amit elébe tettek. Hetek alatt tanult meg nyelveket, s egy év elég volt ahhoz, hogy az egyszerű számtantól eljusson a magas matematikáig. Mindennap elolvasott egy könyvet, és mindegyikből hosszú fejezeteket tudott idézni. A zenében is menedékre lelt, és hallás után le tudta játszani a darabokat, bár kottát olvasni nem tanult meg. A hangjegyek, a vonalak és az egyéb jelzések számára megmaradtak megfejthetetlen zagyvaságnak. Olyan tárgyakat sem volt képes elsajátítani, mint a logika, az etika és a filozófia. Hosszasan tudott idézni Arisztotelésztől, Szókratésztól és Platóntól, de a gondolataikat nem értette. – Saját társadalmi osztályának a gőgje és a családja iránt táplált harag blokkolja az agyát – magyarázta mindig dr. Edwards az ő lelkes kis közönségének. – Mindenre emlékszik, amit olvasott, de nem fogja fel a szövegek értelmét. Az édesapja iránt sem mutat érdeklődést. Soha nem kérdez felőle, és a biztatásunk ellenére sem ír neki soha. Annak sem adja jelét, hogy hiányozna neki megboldogult édesanyja. Dr. Edwards azonban soha nem látta a kisfiú Iant a párnájába zokogni éjszaka, amikor egyedül volt, és rettegett a gyűlöletes sötétségben. Amikor tudva tudta, az apja legfeljebb csak azért jönne el hozzá, hogy megölje azért, amit látott. Barátai a szanatóriumban kizárólag a cselédség tagjai közül kerültek ki. Édességet csempésztek be neki a konyháról, vagy bort a személyzeti szállásról. Segítettek elrejtenie azokat a szivarokat, amelyeket Mactől kapott, és a pajzán könyveket is, amelyeket Cameron hozott, amikor meglátogatta. „Olvasd el ezeket! – súgta neki olyankor huncut kacsintások kíséretében. – Tanuld meg, hol találod egy nő rejtett testrészeit, és melyik mire való.” Ian ezt tizenhét évesen tudta meg egy aranyszőke hajú, dús idomú cselédlánytól, aki reggelente a kandallóját tisztította. Két éven át folytatott titkos viszonyt Iannel, aztán feleségül ment egy kocsishoz, akivel a jobb élet reményében máshova költöztek. Ian üzent Hartnak, hogy küldessen a lánynak nászajándékul több száz aranyat, de azt sosem árulta el, miért. Mindez nagyon régen történt. Ian visszatért a jelenbe, ám az sivár és rémisztő volt. Csak ült ott a sötét szobában, az összehúzott függönyök mögött, miközben Beth az életéért küzdött. Tudta, ha a felesége meghal, ő akár önként is visszamehet a szanatóriumba. Megint bezárhatják, mert Beth nélkül valóban meg fog tébolyodni. Egyik nap Isabella jelent meg a házban. Ruhája selyme halkan susogott, miközben belépett a betegszobába. Szemébe könny szökött, amikor megpillantotta Betht. – Istenem, de sajnálom! – suttogta. Ian nem tudott válaszolni. Sógornője megsimogatta Beth kezét, és az ajkához emelte. – Lent beszéltem az orvossal – mondta sírós hangon. – Szerinte nincs sok remény. – A doktor idióta.

152

– Beth haldoklik. – Nem hagyom, hogy meghaljon. Isabella leereszkedett az ágy szélére, de közben sem engedte el Beth kezét. – Mindig a legjobb emberek mennek el hamar. Azért veszi el tőlünk őket az ég, hogy alázatot tanuljunk – mondta, és könnyek folytak végig az arcán. – Ez marhaság. Isabella halványan rámosolygott Ianre. – Makacs vagy, mint egy Mackenzie. – Mackenzie vagyok. – Ian nem értette, miért kell ezt még külön mondani is. – Nem hagyom őt meghalni. Nem tehetem. Beth megmozdult az ágyon, és halk hangok hagyták el a száját. – Félrebeszél – suttogta Isabella. Ian egy kendővel megnedvesítette a felesége ajkát, hátha úgy majd sikerül megszólalnia. Torkából azonban csak rekedt hörgés tört fel. Isabella letörölte a könnyeit, aztán felállt az ágyról, és kibotorkált az elsötétített szobából. Nem sokkal később Mac lépett be elgyötört arccal. – Van változás? – kérdezte. – Nincs. – Ian éppen jeges borogatást tett a felesége homlokára, és fel sem nézett. – Isabellával jöttél? Mac felhorkant. – Nem. Ő másik vonattal és másik hajóval utazott. Még a hotelből is nyomban kiköltözött, amint megtudta, hogy én is ott szálltam meg. – Mind a ketten bolondok vagytok. Nem szabad őt elengedned. Mac felvonta a szemöldökét. – Már három éve külön vagyunk, és ő sem rohan vissza hozzám. – Nem töröd magad eléggé, hogy visszaszerezd – mondta Ian mérgesen. – Nem hittem volna, hogy ennyire ostoba vagy. Bátyja meglepődött, ám aztán tűnődő lett az arca. – Lehet, hogy igazad van. Ian fel nem foghatta, hogyan dobhatja el valaki gondatlanul a szerelmet, ha egyszer már megtalálta. Mac a homlokát dörzsölgette. – Ha már az ostoba emberekről beszélünk, Hart kirúgta azt a kuruzsló doktort. És jól tette. Én a legszívesebben megfojtottam volna. – Az már nekem is eszembe jutott. Mac az öccse vállára tette a kezét, és megszorította. – Ez nem igazság. Közülünk te érdemelted volna meg a leginkább, hogy boldog légy. Ian nem válaszolt. Ennek itt semmi köze a boldogsághoz. Most csak az a fontos, hogy Beth megmeneküljön. Mac egy darabig még maradt, és rosszkedvűen nézte a sógornőjét, aztán kisomfordált. Helyette egészen estig sorra újabb látogatók érkeztek, Cameron, Daniel, Katie, Curry, majd megint Isabella. És mind csak ugyanazt kérdezték: – Van változás? Ian csak a fejét rázhatta, a többiek pedig elmentek. Késő éjszaka a házban síri csend honolt, és mintha még a kandalló párkányán álló aranyozott óra is mentegetőzve ütötte volna el a kettőt. Beth egyszer csak hirtelen felült az ágyon. – Ian! Az asszony bőre tűzvörös volt, a szeme csillogott, a pupillája ijesztően kitágult. Ian odasietett hozzá. – Itt vagyok.

153

– Meg fogok halni. A férfi átölelte a feleségét, és magához szorította. – Azt én nem hagyom – jelentette ki. Beth elhúzódott tőle. – Mondd, hogy megbocsátasz! – kérte. Fogva tartotta Ian tekintetét, és ő nem fordult félre. Felesége könnyes szeme izzón kék volt. Színe megigézte a férfit, és el tudott volna veszni benne. Olvasta valahol, hogy a szem a lélek tükre, és ha ez igaz, akkor Beth lelke tiszta, mint a frissen leesett hó. Az asszony most biztonságban van mellette, csakhogy benne egy szörnyeteg bújik meg, ahogy már az apjában is ott lakozott. Bármikor eszelős haragra gerjedhet, megfeledkezhet magáról, és kárt tehet Bethben. Annak pedig nem szabad megtörténnie. Soha. – Nincs miért bocsánatot kérned, édesem – felelte. – De van. Azért, hogy Fellows felügyelőhöz fordultam, és mindent újra felbolygattam. Hogy megöltem Mrs. Palmert. Mert meghalt, igaz? – Igen. – Ha én nem jövök vissza Londonba, még élne. – Es Fellows még mindig bűnösnek hinne engem. Vagy Hartot. Nem kell bocsánatot kérned azért, mert kiderítetted az igazságot, Beth – mondta Ian. Úgy tűnt, hogy a felesége nem hallotta a szavait. – Rettenetesen sajnálom – zokogta a láztól rekedten, és a férje vállába fúrta az arcát. Ian hevesen kalapáló szívvel magához ölelte. Amikor gyengéden felemelte a fejét, hogy megcsókolja, látta, hogy Beth szeme lecsukódott, és megint elveszítette az eszméletét. A férfi óvatosan lefektette a párnára, és szeméből könnyek hullottak forró bőrére.

Huszonkettedik fejezet Beth lassanként eszméletére tért. Izzadságban úszott, minden porcikája fájt, de már érezte, hogy túl van a legrosszabbon. Azt is jó jelnek kellett vennie, hogy éhes volt. Elfordította a fejét, és azt látta, hogy Ian ingujjra vetkőzve ott ül az ágya mellett egy széken. Feje hátracsuklott, a szeme csukva volt, az inge köldökig kigombolva. Erősen fogta Beth kezét, de közben halkan horkolt. Az asszony megszorította a férfi ujjait, és már el is tervezte, hogy fogja ugratni azért, mert így elhagyta magát, s ennyire gyűrött és borzas. Ha lett volna hozzá ereje, azonnal kikelt volna az ágyból, hogy a férfi ölébe bújjon, és megint magán érezze izmos karja gyengéd szorítását. – Ian – suttogta. Az alig hallható hangra a férfi azonnal kinyitotta a szemét. Tekintete bejárta az asszonyt, aztán felpattant a székről, és a következő pillanatban egy pohár vízzel a kezében ült le a betegágy szélére. – Igyál! – Inkább ennék valamit. – Idd meg a vizet! – Igenis, férjuram. Beth lassan kortyolgatott, kiszáradt ajkának jólesett az enyhítő nedvesség. Közben látta, hogy Ian le sem veszi a szemét a szájáról. Magában azt találgatta, befogná-e az orrát a férfi, és beleerőltetné-e a vizet, ha úgy ítélné meg, hogy nem iszik elég gyorsan. – Most már ehetsz – mondta aztán Ian.

154

Kenyeret vett fel az asztalról, letört belőle egy kis darabot, és a felesége szájához tartotta. Beth elfogadta a kezéből, és önkéntelenül elmosolyodott. – Kilmorganben etettél így – mondta. Ian nem válaszolt, csak újabb kenyérdarabkát tört le, és nézte, hogyan rágja meg és nyeli le a felesége. – Jobban érzem magam – jelentette ki Beth, miután a férfi kedvéért jó néhány falatot megevett. – Csak még nagyon fáradt vagyok – tette hozzá. Ian megtapintotta a homlokát és arcát. – Lement a lázad. – Hála az égnek… – kezdte Beth, de hirtelen elhallgatott, és halkan felsikoltott, amikor Ian szorosan a karjába zárta. Csókot is akart nyomni kicserepesedett szájára, de ő elhúzódott előle. – Most ne! Visszataszító lehetek. Meg kell fürödnöm. A férfi szeme párás volt, amikor kisimította Beth homlokából a haját. – Majd később fürdesz. Most pihenj és aludj! – Te is! – Én aludtam – ellenkezett Ian. – De nem rendesen, ágyban. Hívj egy szobalányt, hogy húzzon fel tiszta ágyneműt, aztán aludj itt velem. – Az asszony letörölt Ian arcáról egy könnycseppet, s egészen meghatotta érzelmeinek ez az egészen nyilvánvaló megnyilvánulása. – Szeretném, ha megtennéd. – Majd én lecserélem az ágyneműt – mondta Ian. – Csináltam már ilyet. – Az emeletre beosztott szobalányok fenemód büszke teremtések, és nem fognak örülni, ha elvégzed a munkájukat. Úgy gondolják, hogy az az ő dolguk, és igazuk van. Ian a fejét csóválta. – Már megint nem értem, mit akarsz ezzel mondani. – Ezek szerint valóban jobban vagyok. A férfi összehajtogatott ágyneműt vett ki a ruhásszekrényből, és elkezdte lehúzni a koszosat. Beth segíteni akart neki, de már hamar be kellett látnia, hogy ehhez sincs elég ereje. Ian viszont gyorsan és ügyesen felhúzta a tiszta ágyneműt az ágy egyik felére, aztán gyengéden átfektette oda a feleségét, és a másik oldalon is elvégezte a munkát. – Nagyon gyakorlottnak tűnsz – állapította meg Beth, miközben a férje betakargatta. – Akár iskolát is nyithatnál úri házak szobalányai számára. – Könyvek. Beth várta, hogy Ian folytassa, ő azonban csak kidobta a szennyest a folyosóra, aztán visszacsukta az ajtót. – Könyvek? – kérdezte az asszony értetlenül. – A betegápolásról. – Arról is olvastál? – Mindent elolvasok. Ian kibújt bokacsizmájából, és elnyúlt Beth mellett, aki örömmel fogadta a melegét. Eszébe jutott, hogy éjszaka, amikor felébredt, a férje egyenesen a szemébe nézett. Tekintete akkor fájdalomról árulkodott, most viszont megint kerülte az övét. – Nem szép tőled, hogy csak akkor nézel rám, amikor nagyon beteg vagyok – mondta Beth. – Most viszont, amikor sokkal jobban érzem magam, elfordulsz tőlem. – Mert ha rád nézek, mindenről megfeledkezem. Azt sem tudom, mit teszek, mit mondok. Csak a te szemedet látom. – Ian az asszony párnájára hajtotta a fejét, és mellére tette a kezét. – Csak azt a gyönyörű szemedet látom. Beth szívverése felgyorsult. – Ha így hízelegsz, szörnyen érzem magam, mert megszidtalak. – Soha nem hízelegtem neked. Az asszony megsimogatta a férje arcát.

155

– Tudod, hogy az egész világon te vagy a legkülönb férfi? Ian nem válaszolt. Lélegzete perzselte Beth bőrét, s ő fáradt volt, de nem annyira, hogy ne érezzen kellemes bizsegést a lába között. Aztán akaratlanul újabb részletek idéződtek fel benne a templomban történtekről. Visszagondolt a késszúrás iszonyú fájdalmára, Mrs. Palmer kétségbeesettségére, s arra, ahogyan ő közben mindvégig régi élete illatait érezte az orrában. – Meghalt, igaz? – kérdezte. – Mrs. Palmer. – Igen. – Nagyon szerette Hartot az a szegény asszony. – Gyilkos volt, és kis híján téged is megölt. – Ennek természetesen nem örülök, de Sallyt nem ő gyilkolta meg, hanem Lily. Ian szeme megvillant. – Ne beszélj! Még túl gyenge vagy. – Igazat mondok, Ian Mackenzie. Sally elhagyta Lilyt, és a zsarolásból származó összes pénzt meg akarta tartani. Lily ezért szörnyű haragra gerjedhetett. Te is mondtad, hogy kint láttad őt a folyosón, Sally szobája előtt. Miután Hart kijött onnan, te pedig lent voltál a szalonban, Lily besurrant Sallyhez, veszekedett vele, és végül leszúrta. Nem csoda, hogy ezek után kész örömmel élt az ajánlatoddal. Ezért ment el abba a Covent Garden-i házba, és rejtőzött el ott. Ian a felesége fölé hajolt. – Ebben a percben kicsit sem érdekel, ki ölte meg Sallyt. Beth láthatóan megbántódott. – De hát megoldottam a rejtélyt! Ezt el kell mondanod Fellows felügyelőnek. – Felőlem ő akár fel is fordulhat. – Ian! – Átkozottul jó detektívnek tartja magát. Majd rájön magától, mi történt. Te csak pihenj! – De már jobban vagyok. Ian haragos pillantást vetett az asszonyra, de még mindig nem nézett a szemébe. – Akkor is pihenned kell. Beth engedelmesen visszafeküdt a párnára, de nem állta meg, hogy ne simogassa meg Ian arcát. Az álla sötét és tüskés volt a borostáktól. Jó ideje nem borotválkozhatott már. – Honnan tudtad, hogy a templomban kell keresned? – kérdezte Beth. – Fellows talált egy tanút, aki hallotta, hogy Mrs. Palmer azt mondta a bérkocsisnak, Bethnal Greenbe akar menni. Hart tudta, hogy szeretője testvére ott lakik. Amikor téged nem találtunk a házában, arra gondoltam, megpróbáltál elmenekülni előle, és a férjed egykori templomába mentél. – Ian félrefordult. – Mert ott boldog voltál. – Honnan tudtad egyáltalán, hol van az a templom? – London minden részét bejártam már, és emlékeztem rá. Beth a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és élvezettel lélegezte be batisztinge illatát. – Isten áldja a memóriádat, Ian! Újra és újra bámulatba ejtesz vele. – Bámulatba ejtelek? – Igen, de korábban inkább amolyan cirkuszi mutatványnak tartottam. Szinte már idomított majomnak gondoltalak. – Majomnak? – Ne vedd szó szerint! Köszönöm, hogy megtaláltál, Ian Mackenzie. Köszönöm, hogy nem ölted meg Sally Tate-et. Köszönöm, hogy határtalanul nemes lelkű és lelkiismeretes vagy. – Néha azért aggódtam. – Ian megdörzsölte a homlokát, és mozdulatával gyötrő fejgörcseire utalt. – Időnként azt kellett hinnem, hogy nem Hart tette, hanem én az egyik dührohamomban. Csak aztán az agyam blokkolta az emléket, és ezért nem emlékszem rá. Beth a férfiéra tette a kezét.

156

– De nem te voltál. Most már mind a két gyilkos halott, és vége van ennek a szörnyű történetnek. – Láttad, hogy meg akartam fojtani Fellowst. Curry és Mac együtt is alig bírtak megfékezni. – A felügyelő sokszor az ember idegeire megy a modorával és a viselkedésével – mondta Beth szándékosan megértően. – A szanatóriumban eleinte verekedtem az idomárjaimmal. Nem is egyet megsebesítettem. Le kellett kötözniük a kezelésekhez. – Az idomárjaiddal? – Beth fel akart ülni, de a fájdalomtól visszahanyatlott. – De hát te nem állat vagy! – Nem? – Senkit sem volna szabad lekötözni, verni, elektrosokkal kínozni. – Jöttek a fejfájások, és az ápolóimon töltöttem ki a haragomat. – Ian tekintete elkalandozott. – Nem mindig tudok uralkodni a dührohamaimon. Mi lesz, ha egyszer téged is bántani foglak? Beth szíve összeszorult a férfi szeméből sütő félelemtől. – Nem az apád vagy. – Nem? Azért záratott be, mert tanúja voltam, hogy megölte anyámat, de nem ez volt az egyetlen oka. Nem tudtam meggyőzni az elmekórtani bizottságot arról, hogy normális vagyok. Olyan dühös lettem, hogy csak egyetlen verssort tudtam idézni újra meg újra, mert úgy próbáltam uralkodni magamon. – Ian megfogta és a szájához emelte a felesége kezét. – Beth, mi lesz, ha egyszer rajtad töltöm ki a haragomat? Ha bántani foglak? Ha utána kinyitom a szemem, és azt látom, hogy a kezem alatt a tested… A férfi félbehagyta a mondatot, és erősen összeszorította a szemét. – Ian, ne hagyj el! – Szörnyen haragudtam Sallyre. És nagyon erős vagyok. – Ezért mentél ki a szobából. Hogy lehiggadj. És sikerült. – Beth csókot nyomott a férje ökölbe szorított kezére. – Okvetlenül beszélnem kell Fellows felügyelővel – jelentette ki. Ian a következő pillanatban a matracra szorította. A szeme most már nyitva volt, és eltűnt belőle a félelem. Ujjait erősen az asszony csuklójára fonta, és az ágyhoz nyomta, de arra közben is vigyázott, hogy ne érjen hozzá a sebesült oldalához. – Nem lesz több társalgás Fellows felügyelővel. Békén fog hagyni téged. – De… – Nem – morogta Ian. Csókkal fojtotta bele a szót a feleségébe, és ő kész örömmel adta meg magát neki. Nem beszélt többet a felügyelőről, de magában eltökélte, hogy mindenképpen hosszú beszélgetést fog folytatni vele. Beth láza maradéktalanul megszűnt, a szúrt seb azonban lassabban gyógyult az oldalán. Miután újabb egy hetet töltött ágyban, már fel tudott kelni, de nagy fájdalmai voltak, és hamar elfáradt. Bicegve járkált Hart nagy házában, ahol körülugrálták a herceg cselédei, és mindent a helyébe vittek, ha kellett, ha nem. Ezzel persze az idegeire mentek, mert nem volt ilyen túlzásba vitt kiszolgáláshoz szokva. Az is zavarta, hogy a csók óta, amellyel Ian elhallgattatta, a férje távolságot tartott tőle. Neki ezt azzal magyarázta, hogy várni akar, amíg ő teljesen felépül. Az asszony azonban tudta, a férfit valójában az aggasztja, hogy egyszer majd nem tud uralkodni magán, és kárt tesz benne. Beth azt is tudta, hiába is próbálná megértetni Iannel, hogy ő nem tart tőle, és neki sem kell tartania saját magától. Igaz, a Mackenzie-k nem kevés erőszakos tettet láttak már életükben, és okoztak ők maguk is. Beth azonban arra is emlékezett, hogy Hart arcán őszinte fájdalmat látott, miközben a haldokló Mrs. Palmert tartotta a karjában. Oltalmazón ölelte, és tudtára

157

adta, hogy egészen a végig vele marad. Ianben ugyanúgy megvan ez a védelmező ösztön. Még Harttal is nyíltan szembeszállt, hogy megvédje a feleségét. Beth vágyódott Ian után, ő azonban továbbra sem töltötte vele az éjszakákat, és néha még a közös ágytól is távol maradt. Nappal viszont az asszonynál egymást érték a látogatók. Isabellától egészen Cameron fiáig, Danielig mindenki szeretettel aggódott érte. Régen nem volt családja, és egy embernél többet egyszerre sosem érdekelt, él-e, hal-e. Olyan idők is akadtak az életében, amikor senki sem gondolt rá. Most viszont befogadták a Mackenzie-k, és ez a tudat melegséggel töltötte el a szívét. Isabellának igaza volt, amikor azt mondta, hogy a fivérek időnként hölgyek jelenlétében is elfelejtik visszafogni nagyon is férfias modorukat, de Beth ezt nem bánta. Tudta, Mac és Cameron jól érzik magukat a társaságában, mert élvezik, hogy előtte önmagukat adhatják. Azzal is tisztában volt, hogy nyers modoruk jó szívet takar. Ian továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy Beth ne hagyja el a házat, ő viszont egyre inkább börtönnek érezte a fényűző palotát. Nem maradt más választása, meg kellett vesztegetnie Curryt, hogy megtehesse, amit eltervezett. – Méltóságos asszonyom, a főnök ezé' meg fog ölni engem – mondta Curry ijedten, amikor Beth elmondta neki, mit vár tőle. – Beszélni akarok azzal az úrral. Magának csak ide kell hoznia. – Na persze! Aztán meg a lord engem nyír ki. Őfenségéről mán nem is beszélve. – Kérem, Curry. Cserében nem csinálok botrányt abból, amit maga művelt Katie-vel tegnap délelőtt a hátsó lépcsőn. Az inas arca paprikapiros lett. – Magát aztán kemény fából faragták, asszonyom. Tuggya egyáltalán a gazdám, kit vett a nyakába? – A szegénynegyedben nőttem fel, mint maga, Curry. Meg kellett tanulnom, hogy kemény legyek. – Azé' ez nem egészen így van, mán megbocsásson. Igaz, mind a ketten éltünk a nyomornegyedben, de naccságod nem onnan való. Kegyed úrinő, mer' az édesanyja úriember lánya vót. Sose lesz olyan, mint én. – Elnézését kérem, Curry. Nem akartam túlbecsülni magam. Curry az asszonyra vigyorgott. – Na jó, de még eccer elő ne forduljon! – tréfálkozott, ám aztán megint elkomolyodott. – Jaj, jaj! A gazdám meg fog ölni ezé'. – Majd én elintézem, hogy ne essék baja – mondta Beth. – Csak tegye, amit mondtam! Ian be akart lépni Beth hálószobájába, de félre kellett ugrania az útból, mert odabentről Curry szaladt ki éppen. Az utóbbi napokban ki-be járt Bethnél, s ha találkoztak, mindig zavart pillantást vetett a gazdájára. Akárcsak most. – Hova a pokolba indulsz? – kérdezte tőle Ian. Az inas nem állt meg. – Elintézek ezt-azt – felelte, és már ott sem volt. Odabent Beth a pamlagon pihent, az arca kipirult volt, a légzése gyors. Ian odament hozzá, és a homlokára tette a kezét, de nem érezte lázasnak. Megnyugodva leült mellé, és élvezte a teste közelségét. – A jövő héten Skóciába utazunk – jelentette be. – Addigra már jól kell lenned az utazáshoz. – Ez parancs, férjuram? Ian a felesége hajába fúrta az ujjait. Rettenetesen kívánta, de lemondott vágya kielégítésének a gyönyöréről, hogy ne okozzon fájdalmat az asszonynak. – Tetszeni fog neked a skóciai házam. Ott fogunk összeházasodni. – Már összeházasodtunk, ha elfelejtetted volna.

158

– Ez most igazi menyegző lesz. Fehér menyasszonyi ruhával és gyöngyvirággal, ahogy az operában mondtad. Beth szemöldöke felszaladt. – Emlékszel rá? Ó, hát persze hogy emlékszel. És nagyon jól hangzik. Ian felállt. – Addig pihenj! Beth megfogta a férfi kezét. Érintésétől neki felforrt a vére, és még hevesebb lett a vágya. – Ian, ne menj el! A férfi elhúzta a kezét, de a felesége újra megfogta. – Kérlek, maradj itt. Az is elég, ha csak beszélgetünk. – Jobb, ha nem maradok. Beth szemébe könny szökött. – Kérlek. Az asszony szemlátomást azt hitte, hogy Ian elutasítja. A férfi lehajolt hozzá, és jobbrólbalról melléje tenyerelt a pamlagra. – Ha maradnék, nem beszélgetni akarnék. Nem tudnám megállni, hogy ne tegyem veled azt, amit akarok. Beth szeme elsötétült. – Én nem bánnám, ha megtennéd. Ian a kézfejével végigsimított a felesége arcán. – Mindenki mástól meg tudlak védeni, de tőlem ki véd meg? Beth szája remegett, miközben megpróbálta elkapni a férfi tekintetét, ő azonban gyorsan félrefordult. Az asszony kihasználta, hogy Ian nem figyel rá. Nyakára fonta a karját, és szájon csókolta. Álnok nőszemély! – gondolta a férfi. Az asszony ajka forró volt, s a nyelvével ügyesen tette a szájában azt, amire ő tanította. Aztán harapdálni kezdte az ajkát, s ezzel ravaszul elterelte a figyelmét. Ian egyszer csak azt érezte, hogy Beth keze már kemény férfiasságát simogatja. – Ne! – nyögte. Az asszony nem hallgatott rá, és sorra kinyitotta a nadrág gombjait. – Esküszöm, beszélni fogok azzal, aki a férfi alsóneműket tervezi, bárki legyen is az. Meg kell tudnia, hogy bizonyos körülmények között piszok nehéz kihámozni belőlük a lényeget. Ian olyan kemény volt, hogy az már fájt. Beth ujjai magabiztosan körülfonták, hüvelykujjával a makkját simogatta. A férfi összeszorította a fogát, és belemarkolt az asszony hajába, ám azonnal el is engedte, és a pongyolájának brokátjába fúrta az ujjait. –Jó? Ian nem tudott válaszolni. – Én élvezem – folytatta Beth. – Tetszik, hogy ilyen kemény, és közben mégis selymes. Az ízére is emlékszem. Ez a nő meg fog ölni engem, gondolta Ian. Megint lehunyta a szemét, és összeszorította a fogát. Tudta, rá kellene vennie az asszonyt, hogy hagyja abba. – Meleg volt, és kicsit sós – folytatta Beth, és halkan felnevetett. – A te magod ömlött először a számba. Korábban még nem csináltam ilyet, de akkor egészen el akartalak nyelni – tette hozzá. A hangja szégyenlős volt, de közben fülledt is, a keze ügyes, akár egy kurtizáné. Amit azonban csinált, azzal minden kurtizánnál több örömöt okozott Iannek, mert nem a parancsára tette. Ajándékként adta. – Igyekszem megtanulni az erkölcstelen beszédet – mondta. – Jól csinálom? – Igen. Ian ezt az egyetlen szót is alig bírta kimondani. Maga felé fordította Beth arcát, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Ó kinyitotta előtte a száját, de közben is mosolygott.

159

– Sugdosol a fülembe disznóságokat? – kérdezte. – Azt hiszem, most már szeretem hallani őket. Ian az asszony füléhez hajolt, és kendőzetlenül elmondta, mit akar tenni vele, hol, hogyan és mivel. Beth mélyen elpirult, de a szeme csillagként ragyogott. – Rettenetesen bosszantó, hogy ilyen gyenge vagyok – mondta. – Ezeket a dolgokat el kell halasztanunk akkorra, amikor már egészen jól nem leszek. Ian belenyalt az asszony fülébe, aztán megint disznó szavakat súgott neki. Érezte, hogy Beth ujjai erősen fonódnak a férfiasságára. Már hamar nagyon jól lesz, akkor pedig ő hanyatt fekteti, és mindent megtesz vele, amit most megígért. Az asszony egyre gyorsabban húzogatta rajta fel-le a kezét, és Ian meg sem próbálta megállítani. Ujjait még a kezére is fonta, hogy még erősebben szorítsa őt. Fejét hátravetette, amikor a szoba forogni kezdett vele, aztán csodás megkönnyebbülésben volt része. Magjai nedvesen és forrón terítették be a kezét, és közben az asszonyét is. – Beth, édes egyetlenem – zihálta. Az asszony Ian szájára tapasztotta a száját, és egymásba gabalyodott a nyelvük. A férfi Beth gyönyörű hajába fúrta az ujjait, és addig csókolta a száját, amíg az már egészen vörös lett. – Azt hiszem, ez tetszett neked – mondta az asszony, és kacéran csillogott a szeme. Ian alig bírt megszólalni. A szíve vadul vert, csak nehezen kapott levegőt, de máris többre vágyott, bár csodás volt, amit most megélt. Még egyszer megcsókolta a feleségét, aztán törülközőt vett el a mosdótál mellől, és megtisztogatta magukat. – Köszönöm – suttogta. Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. Beth felsikkantott, Ian azonban nyugodtan félredobta a törülközőt, begombolta a nadrágját, és csak aztán válaszolt. – Szabad! Mac lépett be a szobába. Beth arca tüzelt, Ian vonásain viszont nyoma sem volt szégyenkezésnek, bár az inge nyitva maradt, a felesége pedig az ölében ült. – Az az istenverte felügyelő van itt – mondta Mac. – Megpróbáltam kidobni, de azt állítja, hogy te küldtél érte. Ian szóra nyitotta a száját, Beth azonban megelőzte. – Semmi baj. Én hívattam – hadarta. A férje csak haragos pillantást vetett rá, de Mac magyarázatra is igényt tartott. – Nem volt még elegünk belőle? – Kérdezni akarok tőle valamit – felelte Beth. – És mert nem hagyhatom el a házat, őt kellett megkérnem, hogy jöjjön ide. Ian szeme összeszűkült. – Curry segített neked. Az asszony megpróbált lecsúszni a férje öléből. – Gyertek le velem! Majd együtt beszélünk a felügyelővel – mondta gyorsan. Ian a derekára fonta a karját. – Küldd fel Fellowst! – szólította fel Macet. – Illetlen a megjelenésünk. – Úgy kell elfogadnia bennünket, ahogy talál. Te még nem vagy elég jól ahhoz, hogy felöltözz a kedvéért. Beth nem ellenkezett tovább. Tudta, a szolgák nem neki engedelmeskednének, hanem Iannek, ha arra utasítaná őket, hogy dobják ki a felügyelőt az utcára. Mac csak megvonta a vállát, és visszaindult a földszintre. Beth megpróbálta helyükre igazítani a befont hajából kiszabadult tincseket. – Úgy festhetek, mint egy kurtizán, aki éppen a szeretőjével volt együtt. – Gyönyörű vagy – jelentette ki Ian.

160

Lazán fogta az asszonyt, de ő tudta, hogy satuként szorítaná rá a kezét, ha megpróbálna felállni. Kinyílt az ajtó, és Beth látta, hogy a felügyelő szemöldöke magasba szaladt, amint megpillantotta őket. – Ez már valóban illetlenség! – mondta, és zavartan gyűrögetni kezdte kezében tartott kalapját. Mac karba font kézzel állt mellette, mintha nem akarná szem elől téveszteni. – Elnézését kérem, felügyelő, de az uram nem engedte, hogy felkeljek, és úgy fogadjam önt, ahogy azt egy rendes háziasszonynak illene – mondta Beth. – Nos, igen. – Fellows feszengve állt a szoba közepén, és elfordította a tekintetét. – Jobban van, méltóságos asszonyom? Sajnálattal értesültem súlyos állapotáról – tette hozzá, és a hangja meglepő módon őszinte együttérzésről árulkodott. – Köszönöm, már sokkal jobban érzem magam – felelte Beth, és látványosan meleg mosolyt varázsolt az arcára. – Hallottam a Lily Martinra vonatkozó elméletéről, méltóságos asszony – mondta a felügyelő, és most már kicsit sem tűnt felháborodottnak. – Átkutattam Mrs. Palmer lakását, és megtaláltam Sally Tate fényképét, amelyet Lily megőrzött. A hátán ez állt: Sallytől, szerelemmel. A keret hátoldala mögött egy levél is lapult. – Mi állt benne? – Szerelmes levél volt. Sally írta Lilynek, gyenge helyesírással, de egyértelmű tartalommal. Lily az egész oldalt összefirkálta, és nagy, vastag betűkkel azt írta rá: „Megkapod, amit érdemelsz.” – Ez már elég magának? – kérdezte Ian. Fellows a fejét vakargatta. – Annak kell lennie, nemde? A Scotland Yardnak tetszik a megoldás, mert így maguk, előkelő és nagy hatalmú lordok kimaradnak belőle. A nevük azonban benne lesz a jelentésemben, és azt mindenki elolvashatja, aki akarja. Mac gúnyosan felnevetett. – Mintha bárki is egy rendőrségi akta olvasásában lelné örömét! – Az újságíróknak jó falat lesz. Nem fogják kihagyni, hogy magukon köszörüljék a nyelvüket – mondta Fellows. – Eddig is azt csinálták – felelte Ian csendesen. – Bármit teszünk, nem fognak leállni. – Az előkelő és nagy hatalmú lordokról szóló cikkek mindig eladják a lapokat – mondta Beth. – Nekem csak az a fontos, hogy maga most már tudja az igazságot, felügyelő. Nem Ian tette, és nem is Hart. Maga egész idő alatt rossz nyomot követett. Fellows láthatóan kínosan érezte magát, de Beth kicsit sem sajnálta. A felügyelő a feszengésnél rosszabbat is megérdemelne azért, amit Iannek miatta kellett kiállnia. Fellows még mindig nem tudott Bethre és Ianre nézni, ezért aztán Macre szegezte a tekintetét. – Meglehet, ezeket a gyilkosságokat nem személyesen maguk, Mackenzie-k követték el, de komoly szerepük volt abban, hogy megtörténtek. Mindenben nyakig benne voltak. Én továbbra is résen leszek. Ha még egyszer kicsit is áthágják a szabályokat, elkapom magukat, és könyörtelenül kicsinálom. A felügyelő arca vörös volt, szoros gallérja fölött jól láthatóan lüktetett egy ér a nyakán. Mac felvonta a szemöldökét, Ian viszont egyáltalán nem vett tudomást Fellowsról, csak a felesége hajával játszogatott. Beth lecsúszott a férje öléből. Kicsit még mindig bizonytalanul állt a lábán, ezért megkapaszkodott Ian erős vállában, miközben Macre mutatott.

161

– Ti csak vegyétek komolyan ezt az embert! – mondta, aztán a felügyelőre nézett. – Maga pedig nem fogja kicsinálni ezeket az urakat. Békén hagyja őket, és a valódi bűnözőket fogja üldözni. Az a dolga. Fellows zavaránál most már eresebbnek bizonyult a dühe, és egyenesen Bethre nézett. – Igazán? Az lenne a dolgom? – Bőven kiélhette a megszállottságát. Ideje, hogy felhagyjon vele. – Mrs. Ackerley… – A nevem Lady Mackenzie. – Beth megrántotta a falon függő csengőzsinórt. – És maga mostantól pontosan azt teszi, amit mondok. A felügyelő arca bíborszínt öltött. – Sajnálattal látom, hogy ezek az emberek minden igyekezetem dacára megszédítették magát. De csak egy okot mondjon arra, miért ne leplezzem le a gaztetteiket. Azt, hogy kizsákmányolnak másokat, a hatalmukkal és a befolyásukkal visszaélve manipulálják az ország legmagasabb rangú vezetőit, és… – Elég! Megértettem. Mégis le kell állnia, felügyelő. – Már miért kellene? Beth mosollyal ajándékozta meg a detektívet. – Mert ismerem a titkát. Fellows szeme összeszűkült. – Miféle titkomat? – Amit mélyen el akart rejteni. Egy pillanat türelmét kérem. Máris behozatom a társalkodónőmmel, amit a napokban vásárolt a megbízásomból.

Huszonharmadik fejezet A felügyelő Bethre meredt. Ian, aki eddig elnyúlva heverészett, most hirtelen felült, és ő is a feleségére szegezte a szemét. – Miféle titok? – kérdezte. – Miféle vóna? Semmilyen se, mer' egyáltalán nincs titok – mondta Fellows, és egyszeriben ugyanolyan kültelki kiejtéssel beszélt, mint Curry. Katie egy csomaggal libegett be a szobába. Szeme határtalan kíváncsiságról árulkodott, de bosszankodásról is, mert az úrnője őt nem avatta be. – Erre gondol, asszonyom? Jelmezbálba készül, vagy mi? Beth elvette a csomagot, letette a pamlag mellett álló asztalra, és kibontotta. Ian odalépett mögé, és fölébe tornyosult. Legalább annyira kíváncsi volt, mint Katie. Kezében a csomag tartalmával Beth a felügyelőhöz fordult. – Megtenné nekem, kérem, hogy felveszi ezeket? Fellows elsápadt. Szemében olyan rémület jelent meg, mint egy csapdába ejtett ragadozóéban. – Nem – hebegte. – Szerintem tegye meg! – mondta csendesen Mac, aki széles mellkasa előtt karba fonta a kezét, és falként állt Fellows mögött. Beth elindult a felügyelőhöz, mire az hátrálni kezdett, ám aztán nekiütközött Macnek. Ian melléje lépett, és így minden menekülési utat elzárt előle. – Tegye, amit a feleségem mondott! – parancsolt rá. Fellows reszketni kezdett. Beth felemelt egy álszakállat és egy álbajuszt, amelyeket Katie vásárolt a megbízásából, és a felügyelő arcához tartotta őket. – Na, ki ez itt? – kérdezte. A szobában döbbent csend lett. – A szentségit! – suttogta végül Mac.

162

– Az anyját! – kiáltotta Katie. – Így pont olyan, mint az a szörnyű föstmény arró' a szőrös emberrő' a kilmorgani lépcsőfordulóban. A hideg futkos tőle a hátamon, ha csak meglátom. Mindenhova követ a szeme. – Lehet, hogy hasonlít rám – mondta a felügyelő Bethnek. – És akkor mi van? Az asszony leengedte a szőröket. – Talán meg kellene magyaráznia – mondta –, de én is megtehetem. Molly barátnőm ismeri az édesanyját, Mr. Fellows. – Anyámnak semmi dolga lotyókkal. – Akkor honnan tudja, hogy Molly örömlány? Fellows ellenséges pillantást vetett Bethre. – Rendőr vagyok. – Ma már detektív, de valamikor közrendőr volt. Molly akkor nem a maga körzetében dolgozott? Nekem azt mondta, hogy igen. – Ki az anyja? – kérdezte Mac szigorú hangon a felügyelőtől. – Azt akarja mondani, hogy nem tudják? – Fellows hirtelen szembefordult a fivérekkel. – Annak ellenére sem, hogy éveken át csúfot űztek belőlem, és a vagyonukkal, a kiváltságaikkal kérkedtek előttem? Kis híján az állásomat is elveszítettem maguk miatt, az egyetlen megélhetésemet, hogy mennének a pokolba! De magukat ez nem érdekli. Miért is foglalkoznának azzal, hogy anyámról is nekem kell gondoskodnom? – Az urak valóban nem tudják, felügyelő – szólt közbe Beth. Becsomagolta az álszakállat, és átadta az önelégült képet vágó Katie-nek. – A férfiak gyakran nem látnak tovább az orruknál. – De én festő vagyok – tiltakozott Mac. – Jó megfigyelőnek kellene lennem, és mégsem tűnt fel nekem. – Csakhogy te nőket festesz – mondta Beth. – Láttam a képeidet, s ha néha van is rajtuk férfialak, akkor is kizárólag a háttérben, homályosan. – A szebbik nem sokkal érdekesebb – igazolta magát Mac. – Amikor megláttam apátok portréját Kilmorganben, megdöbbentett a hasonlóság. – Beth szélesen elmosolyodott. – Fellows felügyelő a féltestvéretek. Hart szalonja megtelt Mackenzie-kkel. Curry befurakodott velük, a másik három inas pedig az ajtóból lesett be, egyszerre aggódón és kíváncsian. Beth hangosan zihált, mert kimerítette, hogy lejött a földszintre az emeletről. Ian gondoskodón leültette maga mellé a kanapéra. Fel nem foghatta, miért hitte azt, hogy megóvhatja a bajoktól ezt a nőt, aki elképesztően konok és vasakaratú. Az édesanyja ugyanúgy a férje áldozata volt, ahogy az ő anyjuk az apjuké, Bethnek azonban sikerült túltennie magát a gyermekkora szörnyűségein. A nehézségek megedzették, bátorrá, rendíthetetlenné tették, s az idióta Mather mellett kárba vesztek volna ezek az értékes jellemvonásai. Ő megérdemelte, hogy megmentsék. Hogy óvják, vigyázzák és őrizzék, mint a legritkább porcelánt. Utolsóként Hart is belépett a szalonba. Sasszemének tekintete egyszerre fogta be az öccseit, a sógornőjét és a felügyelőt, aki a többiekkel szemben állt. – Ki az anyja? – kérdezte most ő is tőle hűvös, fensőséges hangon. Fellows helyett Beth válaszolt. – A neve Catherine Fellows, és a Szent Pál temető közelében laknak egy bérházban. Hart a felügyelő felé fordult, és tetőtől talpig végigmérte, mintha életében most látná először. – Jobb helyre kell költöztetni azt az asszonyt – mondta végül. Fellows méltatlankodó hangot hallatott. – Mi az ördögnek? Mert maguk nem bírnák elviselni a szégyent, ha kiderülne?

163

– Nem – felelte Hart. – Mert jobbat érdemel. Ha apám kihasználta, aztán meg elhagyta, rászolgált, hogy palotában éljen. – Bennünket illetne minden, ami most a maguké. A házaik, a hintóik, az istenverte Kilmorgan-kastély. Anyám véresre dolgozta a kezét, amíg maguk arany-tányérból ettek. – A gyerekszobánkban nem voltak aranytányérok – szólt közbe Cameron szelíden. – Nekem még a kedvenc porcelánbögrém is csorba volt. – Ne csináljon úgy, mintha nem értené, miről beszélek! – morogta Fellows dühösen. – Maguk kaptak meg mindent, ami nekünk járt volna. – Ha tudtam volna, hogy apám miatt egy asszony nélkülözött, és egyedül kellett felnevelnie a gyerekét, már sokkal hamarabb tettem volna valamit – válaszolta Hart. – Hozzám kellett volna fordulnia. – Hogy csússzak-másszak egy Mackenzie előtt? – Mindenkit sok gondtól kímélt volna meg. – Volt tisztes állásom, amit kemény munkával érdemeltem ki, bár kis híján elvesztettem, mert maga mindent elkövetett annak érdekében, hogy kirúgjanak. Két évvel idősebb vagyok magánál, Hart Mackenzie. Engem illetne a hercegi cím. Hart a kanapé előtt álló asztalhoz lépett, és kinyitotta a rajta fekvő szivardobozt. – Átengedném önnek a rangom minden örömét, de Anglia törvényei nem így működnek. Apám törvényesen feleségül vette anyámat, még négy évvel a születésem előtt. Törvénytelen gyermekek pedig pénzt örökölhetnek, főrendi rangot azonban nem. – Ne vágyjon rá! – vetette közbe megint Cameron. Több vele a gond, semmint megérné. És az ég szerelmére, nehogy megölje Hartot, mert utána rám szállna a hercegi cím. Fellows összekulcsolta a kezét, és tekintete bejárta a szalont. A négy és fél méter magas mennyezetet, a falakon a Mackenzie-ősök portréit, aztán az öt Mackenzie-kutyáról készült festményt. Mac olyan élethűen ábrázolta őket, hogy Ian azon sem lepődött volna meg, ha leugranak a képről, és Mac lábához dörgölődznek. – Nem vagyok maguk közé való – szólalt meg végül Fellows. – De igen – mondta Ian. – Nem akar közénk tartozni, mert az azt jelentené, hogy ugyanolyan bolond, mint mi vagyunk. – Nem vagyok eszelős – válaszolta Fellows. – Ebben a szobában csak egy tébolyult van, lordságod. – A maga módján mindegyikünk eszelős – mondta Ian. – Az én memóriámból semmi sem tűnik el. Hart a politika és a pénz megszállottja, Cameron ördögien bánik a lovakkal, Mac pedig istenien fest. Maga a nyomozásainál olyan részletekre is felfigyel, amelyekre mások nem. Az igazságszolgáltatás megszállottja, és mindent meg akar szerezni, amiről azt hiszi, hogy jár magának. Mindnyájunkban ott van eszelősség. Az enyém csak nyilvánvalóbb, mint a többieké. A szobában mindenki Ianre meredt, aki kényelmetlenül érezte magát a fürkésző tekintetek alatt, és a felesége hajába fúrta az arcát. A beállt csendet végül Mac törte meg. – Amit hallottunk, az Ian bölcsességét bizonyítja. Jól tesszük, ha hallgatunk rá. Fellows türelmetlen hangot hallatott. – Ezek szerint egyetlen nagy, boldog család lettünk? Közzéteszik a hírt az újságokban, és jótékonysági ügyet csinálnak belőlem? Keblükre ölelik a herceg rég elveszett fiát? Nem, ebből nem kérek. Hart kivett a dobozból egy szivart, és rágyújtott. – Nem. Az újságírók nem tudják, mi történik a magánéletünkben, mert túlságosan is lefoglalja őket az, amit a nyilvánosság előtt teszünk. A családtagunként azonban gondoskodunk magáról.

164

– Vagyis ki akarnak vásárolni? Noha ugyanolyan neveltetés járt volna nekem, és ugyanannyi pénz, mint maguknak, most nagy kegyesen felcsillantanak előttem egy kis fényűzést, hogy elhallgattassanak? – Az ég szerelmére, felügyelő! – csattant fel Beth. – Maga hátrányt szenvedett az apjuk miatt, és ezt a féltestvérei most jóvá akarják tenni. Nem kínálnak hamis szeretetet, de legalább megpróbálnak tisztességesen eljárni. – Jobban gyűlöljük apánkat, mint uraságod valaha is tudná – jegyezte meg Mac. – Magát elhagyta, nekünk viszont vele kellett élnünk. – Maga az apjukon akar bosszút állni, és én nem is hibáztatom ezért – vette át megint Beth a szót. – Én is örülnék, ha negyedórát négyszemközt tölthetnék vele. – Annak biztosan nem örülnél – mondta Cameron, és ő is a szivardobozhoz lépett. – Ezt elhiheted nekem. – De már meghalt, és senkinek nem árthat többé – folytatta Beth. – Miért kellene bárkinek is továbbvinnie a hagyatékát? – Az ujja köré próbál csavarni, méltóságos asszonyom, mert ezekhez az emberekhez kötötte a sorsát. De nekem miért kellene hallgatnom magára? Ian ismét felemelte a fejét. – Mert a feleségemnek igaza van. Apánk meghalt, nincs többé. Mindannyiunknak sok szenvedést okozott, és nem engedhetjük, hogy még a síron túl is ezt tegye. Beth és én két hét múlva új esküvői szertartást rendezünk a skóciai házamban. Mind összejövünk ott, és attól fogva nem foglalkozunk apánkkal. Beth csillogó szemmel nézett Ianre. – Tudod, hogy nagyon szeretlek, Ian Mackenzie? – kérdezte. Ian nem értette, hogy jön ez ide, és nem válaszolt. A többiek mind egyszerre kezdtek beszélni. – Jóságos ég! – kiáltotta végül Fellows. – Maguk mind bolondok. – Magával együtt – mondta Hart komoran. Cameron harsányan felnevetett. – Adjatok neki egy pohár italt! Úgy fest, mint aki mindjárt elájul. – Észre sem veszi, és már skót kiejtéssel fog beszélni, Fellows – mondta Mac. – Azt pedig fenemód kedvelik a hölgyek. – Azt hiszem, ünnepelnünk kell – kiáltotta Daniel. – Jó sok whiskyvel. Egyetértesz, apa? Egy héttel később Hart kocsisa az Euston pályaudvarra vitte lant, Betht, Curryt és Katie-t, hogy ott majd felszálljanak az északra induló vonatra. Isabella és a fivérek megígérték, hogy idejében ott lesznek a világraszóló menyegzőn, amelyet Ian akart rendezni Bethnek, mert hajlandó feleségül menni hozzá. Az idő esősre fordult, és Ian alig várta, hogy újra Skócia tágas vidékén lehessen. A pályaudvaron Curry elhelyezte Betht az első osztályú váróteremben, aztán elszaladt jegyet váltani. Ian egyszer csak azt látta, hogy Hart tart feléje az esőben. Az utasok a híres és gazdag herceg után fordultak, hogy alaposan megbámulják. – Beszélni akartam veled, mielőtt elutazol – mondta Hart mereven –, de kerültél. – Igen. Iannek nem tetszett, hogy mindig dühös lett, amikor kettesben maradt Harttal, ezért inkább kitért az ilyen alkalmak elől. Bátyja most félre akart húzódni vele, de ő makacsul a peron közepén maradt, a jövő-menő emberek között. Hart megadóan felsóhajtott. – Igazad volt, amikor szívtelen alaknak neveztél. Valóban nem tudtam, hogy öt éven át engem igyekeztél védeni. – A herceg habozott kicsit, és ugyanúgy elkapta a tekintetét az öccséről, ahogyan Ian is a magáét mindig mindenkiről. – Sajnálom.

165

Ian a mozdonyból a peronra áradó füstöt nézegette. – Sajnálom, hogy Mrs. Palmer meghalt – mondta. Nézte, hogy egy füstkarika száll fel a magasba, aztán eloszlik. – Szeretett téged, de te nem szeretted őt. – Miről beszélsz? Éveken át a szeretőm volt. Azt hiszed, a halála semmit nem jelent nekem? – Hiányozni fog neked, igen, és törődtél vele. De nem szeretted. – Ian a bátyjára pillantott, és egy futó pillanatra találkozott a tekintetük. – Most már tudom, mi a különbség. Hart állán rángatózni kezdett egy izom. – A fene egyen meg, Ian! Nem, nem szerettem őt. Igen, törődtem vele. De kihasználtam, s mielőtt még emlékeztetnél rá, igen, a feleségemet is kihasználtam, és végül mind a ketten nagy árat fizettek ezért. A létező legnagyobbat. Mit gondolsz, hogy érzem én magam ettől? – Nem tudom. Ian a bátyja arcát fürkészte, és most először mást látott, nem egy szigorú, merev maszkot. Borostyánszínű szemével Hart, az ember nézett rá, akit fájdalom gyötör. Ian a fivére vállára tette a kezét. – Azt hiszem, annak idején Eleanort kellett volna feleségül venned. Vele tízszer jobb lett volna az életed. – Az én bölcs kisöcsém! Eleanor kiadta az utamat. A leghatározottabban, ha netán elfelejtetted volna. Ian megrántotta a vállát. – Állhatatosnak kellett volna lenned. Mindkettőtöknek jobb lett volna. – Anglia királynőjével tudok bánni, Gladstone-t elviselem, a Lordok Háza úgy táncol, ahogy én fütyülök. Lady Eleanor Ramsay azonban nem – csóválta meg a fejét Hart. Ian újra vállat vont, és elhúzta a kezét. Gondolatai Hartról és a gondjairól Bethre terelődtek, aki a meleg váróteremben várja őt. – El kell érnem a vonatot. – Várj! – Hart az öccse elé lépett. Egyforma magasak voltak, és egyenesen egymás arcába néztek, de Ian aztán a bátyja járomcsontjára szegezte a szemét – Valamit még mondanom kell. Bethnek is tökéletesen igaza volt velem kapcsolatban. Szégyentelenül kihasznállak, de egyetlen különbséggel, mint másokat. – Hart az öccse vállára tette a kezét. – Szeretlek, ha lehetek férfiatlan, és fogalmazhatok így. Nem csak azért hoztalak ki a szanatóriumból, hogy segítsd a politikai munkámat. Azért tettem, mert ki akartalak szabadítani abból a pokolból. Lehetőséget kívántam adni neked arra, hogy normális életet élj. – Tudom. Én pedig nem azért segítek neked, mert azt parancsolod – felelte Ian. Látta, hogy Hart szeme párás lett, és hirtelen magához ölelte őt. A mellettük elhaladók odakapták a fejüket, és elmosolyodtak, vagy csak ámulva felvonták a szemöldöküket. Ian szorosan magához ölelte a bátyját, aztán elengedték egymást, de Hart keze még mindig az öccse karján pihent. – Vidd haza Betht, és légy boldog vele! – mondta. – Ennek most már vége. Ian éppen akkor fordult meg, amikor Curry kinyitotta a váróterem ajtaját, és Beth lépett ki rajta. A férjére nézett, és elmosolyodott. – Számodra talán vége. Nekem még csak most kezdődik – mondta Ian. Hart először meglepődött, ám aztán megértés jelent meg az arcán, amikor azt látta, hogy Beth meleg mosollyal megszorítja a férje kezét. Utána megfordult, puszit nyomott elképedt sógora arcára, majd belekarolt Ianbe, és az oldalán a vonathoz indult. A vasúti fülkében Curry fontoskodón ellenőrizte, hogy mindenük megvan-e a hosszú úthoz. Az inas addig-addig sürgölődött, amíg Ian végül kiküldte. Az égbolt már sötét volt az esőtől és az alászálló estétől. Beth a puha ülésbe süppedve nézte, hogy Ian behúzza a függönyt, és,kizárja a komor külvilágot.

166

A mozdony fütyült, gőz sziszegett, és elindultak. Ian a fülke fényes fával borított falának támasztotta a hátát, miközben a szerelvény kifutott a pályaudvarról. Beth kimerülten hátradőlt. – Bárcsak Curry hozott volna nekem könyvet? – mondta. – Vagy beugrottunk volna a hímzésemért. – Miért? – Hogy elfoglalhassam magam valamivel, amikor te majd fel-alá járkálsz a vonaton. – Nem fogok járkálni – felelte Ian, és bezárta a fülke ajtaját. – Úgy érted, itt maradsz velem? Kettesben, kísérő nélkül? Azóta, hogy Fellows titkának napfényre kerülése előtt a hálószobában enyelegtek, a férfi megint távolságot tartott az asszonytól. Már napok óta. – Kérdeznem kell tőled valamit – mondta most. Beth az ülés támlájára fektette a karját, és abban reménykedett, hogy a tartása kellőképpen kihívó lett így. – Mit kell kérdezned, férjuram? Ian lehajolt, és nagy testével fogságba ejtette az asszonyt. Tenyerét mögéje támasztotta a falra. – Szeretlek én téged? – kérdezte. Beth szíve nagyot dobbant. – Micsoda kérdés ez? – Amikor beteg voltál, és amikor Mrs. Palmer megsebesített, tudtam, én is meghalok, ha te meghalsz. Nem maradt volna bennem semmi, csak űr ott, ahol addig te voltál. – Pontosan így éreztem volna én is, ha Fellows felügyelő akasztófára juttatott volna téged, vagy vissza a szanatóriumba – mondta Beth csendesen. – Korábban nem értettem ezt. Olyan, mintha félelem és remény, meleg és hideg lenne egyszerre. Minden együtt. – Tudom. A férfi két keze közé fogta Beth arcát. – Nem akarlak bántani. Soha. – Ian, te nem az apád vagy. Semmiben nem hasonlítasz rá abból, amit te és a bátyáid elmondtak róla. Otthagytad Sallyt, hogy ne tegyél kárt benne. Megvédted Hartot a felügyelőtől, és azt hitted, hogy Lilyt is megvédted. Mindennel, amit tettél, segíteni próbáltál az embereknek, és nem ártani akartál. Ian sokáig hallgatott, mintha nem tudná eldönteni, higgyen-e az asszonynak. – Bennem van ez a düh – mondta végül. – De uralkodni tudsz rajta. Apád nem tudott. Ez óriási különbség. – Lehetek valaha is biztos ebben? – Igen, és azt is megmagyarázom, miért. Magad mondtad, hogy apád sok szenvedést okozott neked, és a bátyáiddal együtt le kell zárnotok mindent, ami hozzá kapcsolódik. Kérlek, Ian, engedd el őt. A férfi lehunyta a szemét. Beth figyelte az arcán tükröződő érzelmeket, a bizonytalanságot, a konokságot, a nyers fájdalmat, amellyel Ian oly sokáig élt együtt. Az érzéseit nem mindig tudta kifejezni, ám ez nem jelentette azt, hogy ne élné meg őket mélyen. Miután lassan kinyitotta a szemét, egyenesen Bethre nézett. Aranyszeme csillogott, tekintete állhatatos volt, nem repdesett, nem kalandozott el az asszonyról. – Szeretlek – mondta. Bethnek elakadt a lélegzete, és könnyek homályosították el a látását. – Szeretlek – ismételte meg Ian. Tekintete élesebben fúródott az asszony szemébe, mint Harté valaha is. –Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek… – Ian! – kacagott fel Beth.

167

– Szeretlek – dörmögte a férfi az asszony ajkának, az arcának, a nyaka hajlatának. – Szeretlek. – Én is szeretlek. Egész éjjel ismételgetni akarod? – Addig fogom újra és újra elmondani, amíg benned nem leszek olyan keményen és mélyen, hogy már nem tudok beszélni. – Azt hiszem, be kell érnem ennyivel. Nehéz lesz, mert szívesen hallanám még. Ian elgondolkodott. – Most viccelsz? – kérdezte aztán. Beth úgy kacagott, hogy a végén már lecsúszott az ülésről. Amint azonban a padlón kötött ki, a férfi azonnal ott termett mellette. – Igen, vicceltem. – Az asszony megmarkolta Ian zakójának a hajtókáját. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy közösüljünk. Talán el kellene küldenünk Curryért, hogy húzza ki az ágyat. Ian felkelt a földről, kiengedte a tartópántokat az ülés alján, s az így ággyá alakult át. – Nincs szükségem Curryre. – Látom. Ian felemelte a padlóról az asszonyt, és az ágyra fektette. Villámgyorsan kifűzte a cipőjét, aztán vadonatúj úti öltözékének minden darabját kikapcsolta és kikötötte. Percek múlva Beth meztelenül feküdt a hűvös fülkében. Karját a feje fölé emelte, hogy a melle kidomborodjon Ian melengető tekintete előtt. A térdét is felhúzta, és széttárta a combját, hogy a férje a lába közé nézhessen. Csodásan izgató volt így feküdnie Ian Mackenzie előtt, és engednie, hogy beteljen a látványával. – Még mindig szeretsz? – kérdezte. – Vagy csak kívánsz? – Szeretlek és kívánlak – felelte a férfi. Ian pillanatok alatt megszabadult a zakójától, a nyakkendőjétől, a gallérjától, a mellényétől és az ingétől. Végül a nadrág és az alsónadrág is lekerült róla. Utána sem hagyott sok időt Bethnek arra, hogy a testét csodálja, hanem felmászott hozzá az ágyra, és fölébe térdelt. – Ideje, hogy közösüljünk? – kérdezte. Az asszony már nem a tréfálkozáshoz érzett kedvet. – – Igen. Most. Kérlek – felelte. Ian benyúlt a lába közé, s elégedett hangot hallatott, amikor az ujjai nedvességet tapintottak ki. – Szeretsz? – Igen. Szeretlek, Ian. A férfi kihúzta az asszony öléből csillogóan nedves ujját, és lenyalta. – Soha nem kóstoltam finomabbat. – Jobb, mint a Mackenzie-szeszfőzde egyszer malátázott whiskyje? – Inkább téged iszlak, mint whiskyt. – Mondja ezt egy skót férfi? Te valóban szerelmes lehetsz. – Csitt! Beth engedelmesen becsukta a száját. Ian lehajolt hozzá, és nyalni kezdte a lába közét. Csukott szemmel kóstolgatta, aztán szorgosan dolgozni kezdett a nyelve. A vonat ütemesen zakatolt, a fülke azonban mintha forogni kezdett volna. – Ian, kérlek. A férfi négykézlábra emelkedett, vesszeje mereven állt alatta. – Nyílj meg nekem! – kérte, de már meg is emelte Beth csípőjét, és beléhatolt. Izmai megfeszültek, bőre izzadságtól csillogott, miközben mozogni kezdett az asszonyban. – Szeretlek – mondta minden egyes lökésnél. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Szavai nyögésekké változtak, és Bethből is csak érthetetlen hangok szakadtak ki. Ian egyre hevesebben, mind gyorsabban mozgatta a csípőjét. Végül aztán kielégülten az asszony testére

168

zuhant, izzadt mellkasa összetapadt Beth tüzelő testével. Összeszorította a fogát, s erőnek erejével egyenesen a felesége szemébe nézett. – Szeretlek – zihálta. Ő, aki soha senkinek nem tudott a szemébe nézni, most rábírta magát, hogy megtegye, bármilyen nehéz is volt ez neki. Ajándékot adott ezzel az asszonynak, szívből jövő ajándékot, a legnagyobbat, amit csak adhatott. Beth szeméből könnyek patakzottak, miközben az ő testét is a gyönyör hullámai öntötték el. – Szeretlek, Ian Mackenzie. – Beth, édes feleségem – suttogta Ian, s a lehelete édesen perzselte az asszony duzzadt ajkát. – Köszönöm. – Mit köszönsz? – kérdezte az asszony. Még mindig nem tudta abbahagyni a sírást, noha már mosoly áradt szét az arcán. – Azt, hogy megszabadítottál. Beth tökéletesen értette, milyen megszabadításra gondol a férfi. – Szívesen – válaszolta egyszerűen.

169

Utószó Egy hónappal később Ian és Beth ünnepélyes körülmények között is összeházasodott Skóciában. Ian itteni otthona egy Kilmorgantől tizenöt kilométerre fekvő, hegyek árnyékában meghúzódó ház volt, amelyet ő maga szerény hajléknak nevezett. Beth szemében azonban pompás kúriának tűnt, noha csak negyedakkora volt, mint a kilmorgani kastély. Az esküvői szertartásnak a falu temploma adott helyet. Ott húzta fel Beth bal kezére Ian a zafírokkal gazdagon kirakott, széles aranygyűrűt. Arcán diadalmas mosolygott ragyogott fel, amikor végül megcsókolta a hitvesét. Az ifjú férj és feleség a násznéppel együtt ezután visszatért a kúriába. Annak a termeiben és kertjében rendezték az esküvői fogadást, amelyet Curry már hetek óta buzgón szervezett. Azt akarta, s el is érte, hogy minden tökéletes legyen, a lugast díszítő virágfüzérektől a pástétomon át a pezsgőig és a whiskyig. Az ételekből és italokból természetesen mindenki korlátlanul fogyaszthatott. Vendégek érkeztek Edinburghból és Londonból, akik azonban többnyire Hart, Mac és Cameron barátai voltak, és nem az ifjú vőlegényé. Beth viszont meghívta Arden Westont, azt a fiatalembert, akivel a párizsi játékteremben találkozott. A szőke ifjú a barátjával, Gravesszel jelent meg, és a nővére, Miss Weston is velük volt. Jól érezték magukat, és új barátokat is szereztek, bár Graves minden úrra féltékenyen nézett, akivel Arden szóba állt. Fellows felügyelő is eljött az édesanyjával. Ők ketten még mindig nem fogták fel igazán, hogy ez az előkelő család befogadta őket, s félénken viselkedtek, mint az a macska, amelyik nem szokta a simogatást. Azért persze együtt ettek-ittak a többi vendéggel, s a szakadék szűkülni kezdett Fellows és a Mackenzie fivérek között. A családtagok, Hart, Cameron, Daniel, Mac és Isabella annyit ölelgették Betht, hogy ő már attól tartott, a végén még meggörbülnek a fűzője halcsontjai, és minden levegő kiszorul a tüdejéből. Látta, hogy Mac csak limonádét iszik, Isabella pedig ügyel rá, hogy soha ne tartózkodjon egy helyiségben a férjével. Miközben figyelte őket, Beth lázasan terveket szövögetett. Akkor is ezt tette még, amikor Ian egyszer csak odalépett hozzá. Kézen fogta, kivezette a házból, és meg sem állt vele egy kis dombig, amelyen egy nyári lak állt. – Ne foglalkozz velük! – mondta. Beth látszólag ártatlanul pislogott, mintha nem tudná, kiről van szó. – Kivel ne foglalkozzak? – Mackel és Isabellával. Maguktól kell újra eltalálniuk egymáshoz. – Azért kicsit talán besegíthetnék. – Nem. Ian a korlátnak dőlt, lehúzta magához Beth fejét, és az asszony fehér taftruhája fekete frakkjához simult. Elegáns öltözéke sem rejtette el azonban tökéletes testét, széles vállát és izmos mellkasát. Viselhetett akár méret után készült öltönyt, akár kopott inget és skót szoknyát, amelyben horgászni szokott, mindenben ugyanolyan csodásan festett. – Ne foglalkozz velük, Beth! – ismételte meg gyengéd hangon. Az asszony nagyot sóhajtott.

170

– Azt hiszem, szeretnék mindenkit olyan boldognak látni, amilyen én vagyok – mondta. Átkarolta a férje derekát, s elnézett mellette a házra és a zöldellő domboldalra, ahol családtagok és a barátok gyűltek össze. Máris megszerette ezt a házat. Szerette, ahogy a reggeli nap sugarai ferdén estek be az emeletre. Szerette Ian kis hálószobáját, vagyis most már a kettőjükét. Szerette a lépcső nyikorgását, szerette, ahogy a konyhába vezető, kőlapokkal kirakott folyosón visszhangzottak a léptek. És azt is szerette, hogy a hátsó ajtók az ápolt, virágokkal, madárdallal és Ian kutyáinak ugatásával teli kertre nyíltak, mert most már Ruby és Fergus is itt élt velük. Itt az utolsó cseppig kiélvezheti azt a boldogságot, amelybe Thomas oldalán éppen csak belekóstolhatott. Első férje megtanította a magányos, rémült Beth Villiers-t arra, hogy szabad boldognak lennie. Ian lehetővé teszi számára, hogy annyi boldogságot szívjon magába, amennyit csak akar. – Tetszik itt? – kérdezte a férfi. – A vadonban, velem? – Hát persze! Gondolom, hallottál már a hegyek látványáról áradozni, és arról is, milyen szépen dermed meg a vaj a tehenészetben. – A tél kemény lesz. – Majd megszokom. A megszokásban nagy gyakorlatom van. Mrs. Barrington egyébként is mindig takarékoskodott a szénnel. Az ő házában élni majdnem olyan volt, mint átvészelni a skóciai telet. Ian úgy döntött, nem érdemes azzal fáradnia, hogy megfejtse a felesége szavainak értelmét. Tekintetét a közeli sűrű erdőre emelte, amelyből fenyőillat áradt feléjük. – Zavar a betegségem? Meglehet, igazad van abban, hogy tudok uralkodni a dührohamaimon, de ettől még örökre bolond maradok. Ez nem szűnik meg. – Tudom. – Beth az ura mellkasához simult. – Ez is része annak a roppant izgalmas csomagnak, amelynek Ian Mackenzie a neve. – Néha tökéletesen jól vagyok. Aztán azonban jön a zűrzavar. – És ismét elmúlik. Curry majd segít. És én is segíteni fogok. Ian megfogta az asszony állát, és felemelte a fejét. Aztán azt tette, amit állandóan gyakorolt a vonaton töltött éjszaka óta. Beth szemébe nézett. Nem mindig tudta ezt megtenni. Volt, hogy a tekintete egyszerűen nem engedelmeskedett az akaratának, és olyankor haragos morgással elfordult. Egyre gyakrabban sikerült azonban állnia a felesége pillantását. – Ma már mondtam neked, hogy szeretlek? – kérdezte. – Tucatszor. Nem mintha bánnám – felelte Beth. Olyan fiatal nőként, aki eddigi élete túlnyomó részében ki volt éhezve a szeretetre, valósággal itta Ian hízelgő szavait. A férfi pedig gyakran meglepte velük. Néha a folyosón kapta el Betht, gyengéden a falhoz szorította, és a fülébe súgta, hogy szereti. Máskor csiklandozással ébresztette fel, és szerelmet vallott neki, miközben az asszony egy párnával próbálta őt eltalálni. A legjobb az volt, amikor Ian a sötétben feküdt mellette, és ujjaival utánarajzolta a domborulatait. Beth imádta ilyenkor azt hallani a szájából: szeretlek. – Mondanom kell neked valamit, Ian. A férfi tekintete el akart kalandozni, de erővel az asszonyon tartotta. – Igen? – Nem akartam szólni, amíg nem voltam teljesen biztos benne, de most már jártam orvosnál. – Beth nagy levegőt vett. – Apa leszel, Ian. A férfi zavartan hunyorgott, és dörzsölgetni kezdte a halántékát, de most sem vette le a szemét a feleségéről. – Mit mondtál? – Apa leszel. – Beth összefonta az ujjaikat, és elhúzta a férje kezét a homlokáról. – Gyereket várok. Hallasz engem?

171

– Igen. – Ian az asszony hasára tette a kezét. – Egy gyermek – suttogta, és nagyra nyílt a szeme. – Szent ég! Olyan lesz, amilyen én vagyok? – Remélem. – Miért? – Ian megmarkolta a felesége ruhájának taft-ját. – Miért szeretnéd, hogy az a fiú olyan legyen, mint én? – Talán valóban fiú lesz, de az is lehet, hogy lány. Én mindenesetre nem tudok szebbet elképzelni annál, hogy egy gyerek az apjára hasonlítson. Kivált akkor – tette hozzá az asszony csábos hangon –, ha az az apa te vagy. Iant szemlátomást nem nyugtatta meg, amit hallott. – Mackenzie-vér fog folyni az ereiben. Ő is bolondnak fog születni. – De lesz egy hallatlan előnye. Az, hogy a papája és a bácsikái meg fogják érteni. Ha fiú, ha lány. – Beth elmosolyodott. – Ha lányunk születik, ő természetesen tökéletes lesz. – Egyetértek – mondta Ian egészen komolyan. Az asszony már éppen meg akarta magyarázni a férfinak, hogy csak tréfált, amikor egyszeriben támadt egy sejtése. – Te most élcelődtél, Ian Mackenzie? – kérdezte ámulva. – Te tanítottál meg rá. – A férfi lehajolt az asszonyhoz. – A csípős nyelveddel. Beth kidugta a szóban forgó nyelvet. – Csípős az íze? – Igen. – Ian a hüvelykujjával lassan végigsimított Beth ajkán. – De hadd kóstoljam meg újra! – tette hozzá. Ölbe kapta az asszonyt, és belemarkolt a fenekébe. A kis domb tövében Isabella hangosan felkacagott, s Daniel és a Mackenzie fivérek lelkes éljenzésbe kezdtek. Aztán, amikor Ian szája Beth szájára tapadt, teste pedig egybeforrt az övével, a hangok elmosódtak, és elvesztették jelentésüket. Az asszony ruháik rétegein át is érezte a férje kemény, ágaskodó férfiasságát, s azonnal gyorsabban kezdett verni a szíve. Már csak a testi gyönyör létezett, amelyet a tébolyító Lord Ian Mackenzie kínált Bethnek. Ő pedig készségesen elfogadta.

172

A MACKENZIE CSALÁD ROMANTIKUS, EROTIKUS TÖRTÉNETE FOLYTATÓDIK

ELŐKÉSZÜLETBEN Lady Isabella botrányos házassága Hat évvel korábban a fiatal Lady Isabella Scranton megbotránkoztatta Londont: megszökött a szélhámos Lord Mac Mackenzie-vel. Három éven át tartó szenvedélyes és viharos házasságuk után Isabella újra felhívta magára a figyelmet. Ezúttal azzal, hogy elhagyta férjét. Mac azóta megváltozott, jó útra tért. Csak Isabellára tud gondolni, vissza akarja szerezni őt. Bármit megtenne azért, hogy újra otthonába és ágyába édesgethesse. A nő ellenáll neki, abba azonban beleegyezik, hogy modellt álljon a férfi erotikus festményéhez. Ahogy meztelenül pózol, ráébred, hogy teste csak a férjét kívánja, édes ölelését, amely semmihez nem hasonlítható. Mac pedig eltökélt, hogy bebizonyítsa Isabellának, megjavult, és a külön töltött évek csak felerősítették vágyait. Amikor az elvetemült bűnöző Mac festményeit hamisítja, és Isabella maga is veszélybe kerül, Mac minden erejével védelmezi független és büszke feleségét. Megfogadja, hogy soha nem hagyja el, akár akarja, akár nem…

173

Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető: Badics Ilona www.kossuth.hu / e-mail: [email protected] Nyomtatta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató

174