ANA LEIGH VADNYUGATI SZERELEM

ANA LEIGH VADNYUGATI SZERELEM A FRASER FIVÉREK CLAY

A bestsellerszerző, Ana Leigh káprázatos új sorozatának első részében megtudhatjuk, hogyan találta meg Clay Fraser a szerelmet és szenvedélyt a vadnyugaton. Amikor a jenki szépség, Rebecca Elliott tudomására jut, hogy egyedülálló nők nem csatlakozhatnak a Kaliforniába tartó szekérkaravánhoz, kétségbeesett lépésre szánja el magát. Kiválasztja magának a jóképű Clay Frasert, és beveti csáberejét, minek következtében másnap reggel jegygyűrűvel az ujján ébred. Clay Fraser, a korábbi konföderációs katona egy reggel arra ébred, hogy akár tetszik neki, akár nem, az elmúlt éjszaka megnősült – és ami még ennél is szörnyűbb, egy jenkit vett feleségül. De ami a legrosszabb az egészben, a felesége nem hajlandó vele hálni! Szikrázik a levegő közöttük, és perzselő vonzalom kíséri őket útjukon, miközben a szekérkaraván nyugat felé tart. De csak a nyugati égnél is határtalanabb szerelem vezeti rá Rebeccát és Clayt, hogyan vághatnak bele abba a szenvedélyes, új életbe, ami a végzetük…

Rebecca Elliott Ifjú, kalandvágyó özvegy, aki nyugatra tart, hogy meglátogassa a bátyját. Ám egy váratlan szerelem más ösvényre téríti. Clay Fraser Öccsével szökésben lévő húguk nyomában vannak. De egy lélegzetelállító és szenvedélyes nő váratlanul új útra csábítja Clayt – a szerelem felé.

1. fejezet Independence, Missouri 1865 – Sajnálom, Mrs. Elliott, de egyetlen nő sem csatlakozhat a szekérkaravánhoz, akit nem kísér családjának legalább egy felnőtt férfi tagja. – No de Mr. Scott, én nem szorulok rá a férfiak segítségére. Tudom hajtani a saját szekeremet. Otthon, Vermont-ban gyakorta hajtottam még a pékség szekerét is – erősködött Rebecca. – Egy egyedülálló nő egyéb kérdéseket is felvet, asszonyom. Méghozzá kényes kérdéseket. – Mint például? – Hosszú lesz az út, asszonyom, legalább négy hónap, de ha bajba kerülünk, akár hat hónap is lehet. Ilyen hosszú idő alatt a férfiak… – Elfordította a tekintetét és megköszörülte a torkát. – Fogalmazzunk úgy, hogy egy egyedül utazó nő felkeltheti a férfiak érdeklődését, legyen akár egyedülálló, akár férjes. A férjes asszonyok jobban szeretik, ha az uruk nincs kitéve ilyesfajta kísértésnek. Rebecca percről percre dühösebb lett. – Mr. Scott, özvegyasszony vagyok. A férjem a háborúban esett el, és még mindig gyászolom. Nem áll szándékomban… elcsábítani más férfiakat, kiváltképp mások férjét. Csak el akarok jutni Kaliforniába, hogy találkozhassak a bátyámmal. – Akkor miért nem megy hajóval? A tengeri utazás sokkal biztonságosabb egy egyedülálló nő számára. – Hajóval az út beletelik majd' egy évbe, uram. Rebecca már vagy negyedórája vitatkozott ezzel a konok fickóval. Nagyon remélte, hogy az oregoni ösvényről többet tud, mint a nőkről. Lehet, hogy ő, Rebecca, fizikailag nem olyan erős, mint egy férfi, de annyi szent, hogy benne is van legalább annyi kurázsi és kitartás, mint bármelyikben, akivel eddig találkozott – sőt, még több is, mint néhányukban. – Mr. Scott, de hát már megvettem a szekeret és a fogatot. – Akkor azt javaslom, hogy adja el, vagy ha mindenáron csatlakozni akar ehhez a karavánhoz, találjon magának gyorsan egy férjet. Holnapután indulunk, a hajnal első sugaránál. – Ujjával megpöccintette a kalapját. – Asszonyom. Rebecca keresztbe font kézzel nézte, ahogy a karavánvezető beleveszett az utcákat elárasztó tömegbe. Nyilvánvaló, hogy ez a pasas nem fogja meggondolni magát. A hotelba visszatérve bement az étkezőbe, letelepedett az egyik asztalhoz, és rendelt egy csésze kávét, hogy megnyugodjon. Sikítani szeretett volna. Követett már el néhány ostoba hibát életében, de talán ez volt mind közül a legnagyobb. Nem lett volna szabad eljönnie Vermontból. Nem, mégsem követett el hibát, hiszen nyomorultul érezte magát. És Charley halála után már semmi sem kötötte oda. Olyan messzire akart kerülni Vermonttól, amennyire csak lehet, és a Sacramentóból érkező levelében a bátyja úgy festette le a várost, mint a korlátlan lehetőségek hazáját.

Úgyhogy most két ténnyel kellett szembenéznie. Egyrészt már majdnem elköltötte az összes pénzét, másrészt nem áll szándékában meghátrálni és visszamenni keletre. Ha már ilyen messzire eljött, hogy új életet kezdjen, nem log harc nélkül meghátrálni! Mivel jövő tavaszig ez az utolsó karaván, addig találnia kellene valami munkát. De hiába találna munkát, akkor megint csak szembe kellene néznie ugyanezzel a problémával, ha nem menne férjhez. És az Úr a megmondhatója, mennyire nem vágyott most egy férje. De az ember reménytelen helyzetekben kétségbeesett lépésekre szánja rá magát. A látottak alapján csupán egyetlen magától értetődő megoldás maradt – gyorsan találnia kell egy férjet. Mert ha törik, ha szakad, ő bizony el fog utazni azzal a szekérkaravánnal. Megingathatatlan elszántsággal kisietett az étkezőből, és megállt a pultnál, hogy elkérje a szobája kulcsát. – Jó reggelt, asszonyom! – mondta a recepciós. – Jó reggelt, Jimmy! – Maga aztán jó korán felkelt, asszonyom – jegyezte meg a fiú. – Bizony. Sok elintéznivalóm volt. – Hallom, azért jött, hogy csatlakozzon ahhoz a szekérkaravánhoz. Úgy tudtam, kíséret nélkül utazó hölgyek nem tarthatnak a karavánnal. – Épp most értesültem róla magam is. Nekem mégis szándékomban áll elutazni. – Bizony én is szívesen indulnék már Kaliforniába – vallotta be a recepciós. – Úgy hallom, ott irtó gyorsan megszedheti magát az ember. – Igen, a bátyám is ezt írta a levelében. – Rebecca alaposan szemügyre vette a fiatalembert. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. – Ezért megyek oda. A magas és hórihorgas fiatalember nem lehetett több tizenhét-tizennyolc évesnél. Egy ilyen fiatal fiút valószínűleg könnyebben lehet irányítani, mint egy meglett korú férfit. És bebeszélhetné neki, hogy az egész nem lenne más, csak üzleti megállapodás. A férje ugyan jóval fiatalabb volna nála, de Scott egy szóval sem említette, milyen idősnek kell lennie. – Hány éves maga, Jimmy? – Pár nap múlva leszek tizennyolc – válaszolta. – Van magának családja vagy kedvese, Jimmy? – Ha volna barátnője, esze ágában sem lenne tönkretenni a szerelmüket. – Se család, se olyan lány, akibe szerelmes lennék, asszonyom. – És csakugyan Kaliforniába vágyik? – Naná! Arra gyűjtök. Jövőre össze is jön a rávaló. – Jimmy, mit szólna hozzá, ha velem jöhetne Kaliforniába? – Hogy érti ezt, asszonyom? – Van a maga számára egy üzleti ajánlatom. Ám abban a pillanatban belépett a szállodába néhány vendég, és a pult felé indult. Rebecca odasúgta neki: – Jöjjön fel a szobámba, ha lejárt a munkaideje, és megbeszéljük.

Jimmy arcán széles vigyor terült el. – Igenis, asszonyom. Rebecca a következő két órát azzal töltötte, hogy fel-alá járkált a szobájában, és azon töprengett, vajon a fiúnak inába száll-e a bátorsága, és hogy felkeresi-e. Amikor kopogás hallatszott az ajtón, mély lélegzetet vett, és kinyitotta. Jimmy állt az ajtóban kaján vigyorral a képén. – Jöjjön be, Jimmy – állt félre Rebecca az ajtóból, hogy a fiú bemehessen. – Örülök, hogy érdekli az ajánlatom. – Miről lenne szó, asszonyom? – Nos, amint azt maga is tudja, a nők nem utazhatnak egyedül. Minthogy említette, hogy maga is Kaliforniába készül, arra gondoltam, lehetne a kísérőm. – Úgy érti, mint a testőre, vagy valami olyasmi? – Hát igen, valami olyasmi. Mondjuk, mint a férjem? – Úgy érti, házaspárnak adnánk ki magunkat? – Nem. Nem hinném, hogy Mr. Scott olyan naiv volna, hogy hinne a szavunknak. Törvényes házasságot kellene kötnünk. Amikor Kaliforniába érünk, érvényteleníthetnénk a házasságot, és mindenki menne a maga útján. Én gondoskodom az útra a szekérről és az élelemről, amikor pedig Sacramentóba érünk, a magáé lehet a szekér és az összes öszvér. Többet is fizetnék, de attól tartok, az élelmiszer és a felszerelés elviszi majdnem az összes pénzemet. – És nekem ez az egész nem kerül semmibe? – Egy centjébe sem. Megtarthatja a teljes összeget, amit eddig megtakarított. Én csak egy férjet akarok. – Ja, és azt is tudom, minek. Mielőtt Rebecca megneszelhette volna a fiú szándékát, az hátralökte az ágyra, és megcsókolta. Rebecca megpróbált kiszabadulni, miközben nagy nehezen sikerült távol tartania magától. – Jimmy, nem érti. Én ezt üzleti ajánlatnak szántam. – Dehogyisnem értem, mit akar. De én nem veszek zsákbamacskát. Először ki akarom próbálni. – Már kezdte is letolni a nadrágját. – Szállj le rólam, te szerencsétlen fajankó! – Sikerült félretolni a fiút, és lemászott az ágyról. Valami fegyver után kutatva körbenézett, és megragadta az öltözőasztalon heverő nyeles tükröt. – Ha csak egy lépéssel is közelebb jössz, ezzel váglak orrba. – Miközben kinyitotta az ajtót, hozzátette: – Most pedig tűnj el innen, te ocsmány kis perverz, különben hívom a seriffet. Jimmy, miközben megpróbálta fent tartani a nadrágját, elbotladozott mellette. Rebecca fenékbe rúgta, mire két arra járó férfi előtt terült el a folyosón. Majdnem felbuktak benne, de sikerült talpon maradniuk. Jimmy felpattant, de a nagy sietségben megbotlott, és újra elesett menekülés közben. Mindkét férfi megemelte a kalapját.

– Valami gond van, asszonyom? – Semmi olyasmi, amit ne tudnék kézben tartani – jelentette ki, és becsapta az ajtót. Még hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Ezt az ördögfajzatot egyenesen a pokolból szalajtották! Honnan szerzik a fiatalemberek az ilyen ötleteiket? Nem csoda, hogy vadnyugatnak hívják ezt a helyet. Elhatározta, hogy visszamegy a szekerek gyülekezőhelyére. Ott talán akad néhány reményteljes jelölt. Még egyszer megpróbál őszinte ajánlatot tenni, de ha most sem sikerül, akkor bizony cselhez kell folyamodnia. A gyülekezőhely zsúfolásig megtelt emberekkel, akik az utazáshoz készülődve rendezkedtek a szekereiken. A patkolókovácsok kalapácsainak szüntelen kopácsolása túlharsogta a női csacsogásból, a férfiak kiabálásából és a tömegben futkározva játszadozó gyerekek nevetéséből álló hangzavart. Rebeccának orrfacsaró volt a lovak, öszvérek, ökrök és marhák átható szaga. Rebeccának nekiütközött egy szarvasbőr nadrágot viselő, dohánylétől foltos, őszes szakállú férfi. Elkapta Rebecca karját, nehogy elessen. – Elnézést, hölgyem – mondta. Rebecca orrát megcsapta a férfi szájából és testéből áradó ocsmány bűz. Mielőtt továbbment, a férfi kiköpött egy nagy adag dohánylét, amit azonnal beletaposott a porba a hömpölygő tömeg csizmája. Rebecca behúzódott a kovácsműhely falának védelmébe, és onnan figyelte a forgatagot. Könnyű volt megkülönböztetni a nős férfiakat az egyedülállóktól. A legtöbben azok közül, akik mellett nem volt asszony, úgy néztek ki, mintha már régen elfelejtették volna, hogy néz ki belülről egy fürdődézsa – ha egyáltalán tudták valaha. Messziről bűzlöttek. Rebecca nekidurálta magát, és bevetette magát közéjük. Biztosan van ebben a csürhében legalább egy olyan nőtlen férfi, aki ad a személyi higiéniára. Észrevette, hogy Mr. Scott azzal a két magas férfival beszélget, akiket a szálloda folyosóján látott. Alaposabban szemügyre vette őket. Mindkettő agglegénynek tűnt – és ami még ennél is fontosabb, viszonylag tisztának látszottak. Egyikük szarvasbőr nadrágja sem volt pecsétes, és mindkét férfi arca borotvált volt, bár mintha két-három napos borosta látszott volna rajtuk. Rebecca keresett egy félreeső helyet, ahonnan közelebbről is megnézhette őket magának. Azt ugyan nem hallotta, hogy ők hárman miről beszélgetnek, de a gesztusaikból arra következtetett, hogy ők is szeretnének csatlakozni a szekérkaravánhoz. Ez a megérzése be is igazolódott, amikor mind aláírtak egy űrlapot, majd a karavánvezető egy karámhoz kísérte őket, és rámutatott két lóra. Még jó néhány percig beszélgettek, majd kezet ráztak. Mr. Scott magukra hagyta őket, azok ketten pedig elsétáltak. Rebecca követte zsákmányát vissza a hotelhez, és kellő távolságból megvárta, amíg bejelentkeztek, majd felmentek a lépcsőn. Amikor már nem látta őket, odament a szolgálatban lévő recepcióshoz, aki szerencsére nem Jimmy volt. Míg a férfi megfordult, hogy odaadja neki a kulcsot, Rebecca belekukkantott a vendégkönyvbe: Clay és Garth Fraser. És sehol egy Mrs. Fraser. Hála istennek! Mióta megérkezett Independence-be, most először érezte úgy, hogy a szerencse melléje szegődött.

Gyorsan felment, körülkémlelt a folyosón, és kétszeresen áldottnak érezte magát, amikor a két férfi pont az övével szomszédos szobába ment be. Besietett a saját szobájába, és a szobáikat összekötő ajtóra tapasztotta a fülét. A férfiak beszélgetéséből úgy vette ki, hogy le akarnak menni vacsorázni, amint megmosakodtak. Megmosakodtak! Zene füleinek. Igen, kétségtelenül bölcsen választott. Odaszaladt az öltözőasztalkájához, és rendbe szedte a haját, majd leheletnyit bepúderezte az arcát, és megcsipkedte az orcáját, hogy legyen egy kis színe. Nagy gonddal elővett az utazóládájából egy divatos kalapot – az egyetlen luxuscikket, amije volt. Kacéran szőke hajára biggyesztette, majd hátralépett, hogy szemügyre vegye az eredményt. Jó párszor megigazította, mire elégedett lett az eredménnyel, majd visszament az összekötő ajtóhoz. Minden az időzítésen múlik. Amikor Rebecca meghallotta, hogy a férfiak kimennek a szobából, odarohant az ajtóhoz, és ugyanakkor lépett ki a folyosóra, amikor ők. – Asszonyom – mondta udvariasan az egyikük. A két férfi félrehúzódott. Rebecca kedvesen rájuk mosolygott, és biccentett, miközben elhaladt mellettük. Rettenetesen megvolt elégedve saját magával. Igazi úriemberek voltak, és ami még ennél is jobb, nem érezte a szagukat! – Elnézésüket kell kérnem, uraim, a korábbi találkozásunk miatt… bármilyen rövid volt is – mondta apró mosollyal. – Még meg sem köszöntem, hogy felajánlották a segítségüket. – Ami azt illeti, asszonyom, ahol én álltam, onnan úgy tűnt, nincs szüksége rá – jegyezte meg az egyikük. – Számomra még mindig felfoghatatlan, amit az a fiatalember művelt. Szándékomban áll beszámolni a viselkedéséről a szállodaigazgatónak. – Gyorsan témát váltott. – Te jó ég, azt hiszem, ez a legforgalmasabb város, ahol valaha jártam – mondta kedves mosollyal, miközben a férfiakkal a sarkában letipegett a lépcsőn. – Az már igaz, asszonyom – mondta az a férfi, aki korábban is beszélt. Rebecca remélte, hogy a szálloda éttermében akarnak enni, és mosolyogva nyugtázta, hogy a férfiak egészen a bejáratig követik. Gyors pillantással felmérte, hogy csak egyetlen szabad asztal van. Túl szép, hogy igaz legyen. Rebecca az ég felé emelte a tekintetét, és kacsintott. Elgyötörtnek és túlhajszoltnak látszó pincér lépett a bejárathoz. – Asztalt? – Igen, kérek – válaszolta Rebecca. – Mindnyájan együtt? – kérdezte. – Nem – felelt Rebecca. – Csak én egyedül. – Barátaim, ha maguk is szeretnének leülni, várniuk kell – mondta a pincér. – Te jó ég! Annyira sajnálom, hogy elfoglaltam az utolsót. – Rebecca remélte, hogy összevont szemöldöke elegendő megbánásról árulkodik. – Uraim, örömmel venném, ha odaülnének az asztalomhoz. – Erre nem lesz szükség, asszonyom, de köszönjük a kedvességét – mondta a másik férfi. A társa azonnal hangot adott ellenvéleményének.

– Miért ne fogadnánk el a hölgy ajánlatát, Clay? Még sok mindent el kell intéznünk indulás előtt. – Na mi lesz, emberek? – türelmetlenkedett a pincér. – Engem várnak a vendégek. – Nos, ha a hölgy nem bánja – adta be a derekát a Clay nevezetű. – Persze, hogy nem – csapott le Rebecca az ajánlatra. – És közlöm önökkel, uraim, ragaszkodom hozzá, hogy a saját vacsorámat én magam álljam. Amint leültek, megszólalt a két férfi közül a beszédesebb: – Mivel vacsorapartnerek leszünk, asszonyom, hadd mutatkozzam be. A nevem Garth Fraser, ő pedig itt a bátyám, Clay. – Nagyon örvendek. Az én nevem Rebecca Elliott. Honnan jöttek, uraim? – Virginiából, asszonyom – felelte Garth. – Na és ön? Virginiából! Az áldóját! Akkor ez csakugyan déli akcentus! – Én északról jöttem, Vermontból – válaszolta. – Na és mi szél hozta Independence-be, Mrs. Elliott? – kérdezte Garth Fraser, lepillantva a Rebecca ujján viselt egyszerű, arany karikagyűrűre. Ezek szerint jó megfigyelők. Szinte biztos, hogy nehezebb lesz lóvá tenni őket, mint gondolta. Tiszta sor, hogy Garth a közvetlenebb kettőjük közül, Clay pedig egyenesen idegesítő. Csak ül ott némán, és őt bámulja – mintha a veséjébe látna. – Kaliforniába tartok. A bátyám Sacramentóban él, és úgy tervezem, hogy elutazom a karavánnal. Na és önök? Meglehetősen távolra kerültek Virginiától. – Felfordította a fejét, és Claynek szegezte a kérdést, hogy megtörje állhatatosan bámész pillantását. De Garth szólalt meg helyette: – Mi is Kaliforniába készülünk a szekérkaravánnal. Úgyhogy, hogy úgy mondjam, szomszédok leszünk legalább négy hónapig. – Szélesen elvigyorodott, hiánytalan fehér fogsora fehéren villant meg sötét arcbőrének kontrasztjaként. Vonzó fogsor volt, az már igaz – még ha a gazdája az ellenkező oldalon harcolt is az észak-déli háborúban. Mindkét férfi magas volt és barna hajú, vonzó arcvonásaik keménységről árulkodtak. Garth barátságos, közvetlen személyiség, míg bátyja inkább visszahúzódó. És fürkésző szemén kívül az állkapcsa vonala is makacsságra vallott. Rebecca természetesen nem volt olyan helyzetben, hogy bárkit kritizálhasson, hiszen soha senki nem vádolta azzal, hogy ő maga túlzottan szívélyes lett volna. Mire megvacsoráztak, Rebecca megtudta, hogy mindketten lovastisztek voltak a konföderációs hadseregben, és hogy egyikük sem nős. Azt viszont nem sikerült kiderítenie, a két férfi miért csatlakozott a szekérkaravánhoz. Rebecca gyűlölte a konföderáció zászlaja alatt harcoló katonákat. És meg volt rá az oka. Ők ölték meg a férjét – lehet, hogy éppen e közül a két férfi közül valamelyik. Így hát, mivel minden perc drága volt számára, nem csak hogy választania kellett a két férfi közül, még azt is el kellett döntenie, mi lenne rosszabb egy ilyen hosszú úton: elviselni egy konföderációs katonát, vagy elviselni egy jenkit, aki szó szerint bűzlik.

Amikor felnézett, látta, hogy Clay megint őt bámulja. Volt valami rejtélyes villanás a szemében, valami, ami veszélyesen csábító volt. A józan esze arra figyelmeztette Rebeccát, hogy messziről kerülje el ezt az embert. De a férfi éppen visszahúzódó jelleme miatt volt mégiscsak jobb jelölt, mint Garth, akinek elbájoló lelkesedése arra engedett következtetni, hogy többre vágyik puszta névházasságnál. Úgyhogy Clay az ő embere. Makacs áll ide vagy oda, kevésbé beszédes, és valószínűleg sohasem erőltetné, hogy valódi házastársi viszony legyen kettőjük között. Most, hogy elhatározásra jutott, meg kell hoznia a végső döntést: Vajon tényleg van hozzá bátorsága, hogy keresztülvigye ezt a borzalmas tervet? Tényleg olyan önző, hogy beleavatkozna valaki más életébe – még ha egy nyavalyás déli szeparatistáról van is szó saját céljának megvalósítása érdekében? Egyrészt nem lenne ekkora pácban, ha nincs az a nyomorult háború. Másrészt neki kell együtt élnie a saját lelkiismeretével. És Isten a tudója, hogy a kétségbeesés általában a legrosszabbat hozza ki az emberből, és nem a legjobbat. De már mindent eladott, amije csak volt, és nem volt semmi, ami miatt érdemes lett volna visszatérnie keletre. Ez a szekérkaraván az egyetlen lehetőség, hogy eljusson Kaliforniába. És erre csak akkor van esélye, ha talál egy férjet, és… Újra felpillantott, és belenézett azokba a csábító, barna szemekbe. Ez a nő egyetlen pillanatra sem hallgat el? Egész vacsora alatt be nem állt a szája. És bár ügyesen próbálta álcázni, Clay tudta, hogy valami zavarja. Clay megint rápillantott az öccsére. Úgy tűnt, Garth teljesen a nő hatása alá került, bár ez mindig így volt vonzó nő közelében. És ez a nő meglehetősen csinos, szőke hajával és valószínűtlenül zöld szemével. Clay személy szerint mindig jobban szerette a sötét hajú nőket. Az olyan nőket, mint Ellie, akinek kék szeme és fényes, sötét haja volt, amely olyan fekete, mint a selyem. De Garthnak minden nő tetszett, aki az útjába került, és most úgy itta ennek a nőnek a szavait, mint valami mézédes nektárt. Amikor Rebecca végzett, és kimentette magát, a két férfi is felállt. Ígéretéhez híven otthagyta a hetvenöt centet az asztalon, amibe a vacsorája került. Ez is jól jött; már majdnem elköltötték az összes pénzüket. A hotelszoba olyan luxus, amit nem engedhettek meg maguknak, de Garth meggyőzte, hogy valószínűleg hónapokig ez lesz az utolsó lehetőségük, hogy ágyban aludjanak. – Úgy ajnároztad ezt az özvegyet, hogy azt hittem, ugyanaz a terved ma éjszakára, mint annak a recepciósnak – jegyezte meg Clay, amikor visszaültek. – Vannak hasonló terveim – mondta Garth –, de azokban az özvegy nem szerepel. Már megbeszéltem a dolgot egy kis vörössel a szalonban. – A szalonban! Az istenit neki, Garth, azt a kevés pénzünket is egy szajhára fecséreled? – Ínséges idők elé nézünk, Clay. Hallottad, mit mondott a karavánvezető. Ha kísérőként iratkozunk fel, a köszönésnél nemigen jutunk közelebb egyetlen velünk utazó nőhöz sem. Úgyhogy nem áll szándékomban összeszűrni a levet az özvegy Mrs. Elliott-tal. Hat hónap, Clay! Hogy fogok kibírni ilyen hosszú időt nő nélkül! Talán a mai éjszaka az utolsó lehetőségünk, ezt neked is fontolóra kellene venned. Nem kidobott pénz. – Már így is hagytam, hogy rábeszélj a hotelszobára, amire egyébként semmi szükségünk. Emellett pillanatnyilag a legkevésbé sem vágyom nő társaságára – morogta Clay.

– Néhány hónap múlva megváltozik a véleményed. – Azt kétlem. Ellie-nek hála, egyetlen nőben sem bízom többé. Ahogy a mondás tartja, egyetlen rossz alma megrohaszt egy egész hordónyit. – A nők nem almák, Clay – kuncogott Garth. – Ők inkább olyanok, mint a barack: hamvasak, gömbölyűek és finomak. – Vállon veregette Clayt. – Ne várj meg ébren! Claynek esze ágában sem volt ébren megvárni az öccsét. Fáradt volt, és ha már egyszer kifizették a szobát, kihasználja az ágyát. Kifizette a számlát és visszament a szobájukba.

2. fejezet Éppen bemenni készült, amikor Rebecca Elliott kirohant a szobájából egy szál pongyolában, mely sejtetni engedte formás idomait. Szőke haja kifésülve, aranysátorként borult a hátára, egészen a derekáig. A nő látványa rögtön eszébe juttatta, milyen rég volt már nővel. Lehet, hogy mégiscsak Garthnak van igaza. Rebecca odarohant hozzá. – Ó, Mr. Fraser, hála az égnek! Egy óriási bogár van a szobámban. Megölné, kérem? Egyszerűen iszonyatos! – Még a hideg is kirázta. Az ezzel járó remegés azonnal a szaténpongyola alatt hullámzó keblére vonzotta a férfi tekintetét. – Valószínűleg csak egy csótány, Mrs. Elliott. Azt ajánlom, szokjon hozzá a bogarakhoz, asszonyom, mert a következő hat hónapban minden bizonnyal sokkal rosszabbakkal is fog találkozni, mint egy csótány. Éppen akkor ért oda Rebecca szobájának ajtajához, amikor a csótány átsurrant a kettőjük szobáját elválasztó ajtó alatt. – Azt hiszem, ez most már az én gondom. – Nos, azért nagyra értékelem a segítőkészségét. Hálám jeléül megkínálhatom egy itallal? Mire készül ez a nő? Abban biztos volt, hogy a bogár csak ürügy. Az ösztöne – amely jó néhány szoros helyzeten átsegítette a háború alatt – azt súgta, hogy ezt a nőt még egy felbőszült elefánt sem tudná megijeszteni, nem hogy egy csótány. Az öltözete bőven eleget mutatott ahhoz, hogy feltüzelje az ágyékát, és le merte volna fogadni, hogy ezt ő is nagyon jól tudja. De a fenébe is – ha az a célja, hogy elcsábítsa, miért is ne engedne neki? Elvégre hat hónap tényleg rémesen hosszú idő. Belépett a nő szobájába, és becsukta az ajtót. – Örömmel elfogadom, Mrs. Elliott. – A nevem Rebecca. Hagyjuk a formaságokat, Clay! Clay leült a szobában álló egyetlen székre, és amíg Rebecca kitöltötte az italokat, kiéhezett pillantással mérte végig. A pongyola mély kivágása fölött jól láthatta kecses és vonzó nyakát. Hirtelen kiszáradt a szája, ahogy elképzelte, amint az ajkával végigsimítja azt a csinos oszlopot, majd tovább hatol, egészen vállának selymes hajlatáig. A nő keble peckesen és keményen állt, a dereka vékony, a csípője karcsú volt. Clay hirtelen késztetést érzett, hogy

rátegye a kezét azokra a mellekre és arra a feszes szaténruhán át kirajzolódó kerekded fenékre. Rebecca megfordult, és két kezében egy-egy pohárral elindult feléje, közben csípőjének hullámzó ringása fel-felvillantotta hosszú, vékony lábát, amely a pongyola oldalsó hasítékain kandikált ki. Clay pillanatról pillanatra egyre keményebb lett. – Barátok leszünk, igaz, Clay? – kérdezte a nő csábítóan rekedt hangon, miközben átnyújtotta neki a poharat. Rebecca szeme maga volt a csábítás tava, ahogy a poharat buja szájához emelte, melyet Clay most már halálosan vágyott megízlelni. – Emeljük poharunkat az új barátságokra. – Az új barátságokra. – Belekortyolt az italba. – Te nem is ittál. Márpedig a pohárköszöntő végén muszáj. Rebecca elmosolyodott, és kortyolt egyet. Az ajka még nedves volt, amikor leengedte a poharat, Clay pedig előrehajolt, és lágyan megcsókolta. Olyan puha volt, akár a bársony, és whiskyize volt. Tekintete ismét a nő ringó csípőjére vándorolt, amikor az elhúzódott tőle, és letelepedett az ágy szélére. Kiszáradt a szája, amikor Rebecca átvetette egyik lábát a másikon, elővillantva ezzel meztelen combját, ami mágnesként vonzotta a tekintetét. A lába hosszú volt és liliomfehér. Clay le sem tudta róla venni a szemét. – Mivel oly hosszú időn át útitársak leszünk, úgy vélem, jobban meg kellene ismernünk egymást, Clay. Clay elmosolyodott. – Azt hiszem, nagyon is jól meg fogjuk ismerni egymást, Rebecca. A nő készséges és szívélyes volt, szóval minek vesztegetnék az időt ostoba fecsegésre? Felállt, és egy kortyra felhajtotta az italát. Pokolian égetett, amíg le nem ért, de jó érzés volt, amikor hatott. – Itt a vissza nem térő alkalom. Nem igaz, aranyom? Rebecca szája hívogató mosolyra görbült. – Ó, az „aranyom” sokkal jobb, mint a Rebecca. – Kidugta a nyelvét, és megnedvesítette az ajkát. – Sokkal jobb, Clay. Szent ég, még meg sem érintette, mégis felizgatta és lázba hozta. – De oda nézzenek csak, üres a poharad – mondta Rebecca. – Te viszont még alig értél a tiédhez. Ökör iszik magában, Rebecca. A nő felhajtotta az italát, amitől fuldokolni és köhögni kezdett. – Nem valami jó whisky, de ez a legjobb, amit itt árulnak – mondta, amikor végre meg tudott szólalni. Felállt, elvette Claytől a poharat, és odament az öltözőasztalhoz. – Fogadok, most azt gondolod, hogy szörnyen rámenős vagyok. – Megtöltötte a poharat, és odanyújtotta neki. – Egyáltalán nem. Szeretem az egyenes nőket. – Eszébe jutott Ellie, és nagyot kortyolt a whiskyből. Ez alkalommal simábban csúszott le, és még jobb érzés volt. – Nincs rosszabb,

mint egy hazug nő, aki elhiteti az emberrel, hogy szerelmes belé. Vannak lányok, akiknek ez az egész csak az érdekekről szól, nem pedig az érzelmekről. – Felhörpintette az italát. – Csak nem bántott meg téged is valaki, Clay? – kérdezte Rebecca. – De bizony, aranyom. Rebecca újra megtöltötte a férfi poharát. – Mesélj nekem róla – kérte. – Amíg én oda voltam a háborúban, ő fogta magát, és hozzáment másvalakihez. – Megitta ezt az italt is. – Ráadásul egy átkozott jenkihez. – Bolond volt, hogy lemondott egy olyan jóképű fickóról, mint te. – Én voltam a bolond, hogy azt hittem valaha is, hogy szeretem őt – mondta Clay, miközben Rebecca újfent megtöltötte a poharát. Kissé szédült, ezért leült az ágyra. – Vannak nők, akik nem veszik észre, ha megfogják az isten lábát. Én biztosan nem szöknék meg és mennék hozzá máshoz, ha te kérnéd meg a kezemet. – Még mit nem! Soha nem követek el még egyszer akkora hibát, hogy feleségül kérjek valakit. Az ágyéka megint fellángolt, amikor tekintete újfent a nő hullámzó csípőjére esett. Abban a reményben hajtotta fel a whiskyt, hogy az majd lehűti, de csak olaj volt a tűzre. Az üres poharat letéve intett az ujjával Rebeccának. – Gyere csak ide, aranyom. Amikor Rebecca elindult felé, Clay lehúzta az ölébe, és forró csókkal borította a nő száját. Lehet, hogy az elfogyasztott whisky volt az oka, de Rebecca legnagyobb meglepetésére a csók nem volt egészen kellemetlen. Sőt, igazság szerint… lélegzetelállítóan, zsibbasztóan kellemes volt! Ez a férfi aztán ért a csókolózáshoz, és Rebeccát már oly rég nem csókolta meg senki. A következő csók még elsöprőbb volt. A férfi nyelve besurrant az ajka között, és a forró, merész nyelvcsapásoktól Rebecca egész teste beleremegett az izgalomba. Charley sohasem csókolta meg így. Ez túlságosan mámorító érzés volt ahhoz, hogy véget vessen neki. Egy elfojtott nyögéssel Clay nyaka köré fonta a karját, amikor az nekidöntötte a hátát az ágynak, és megfogta az egyik mellét. Tenyerének melege tovább gyengítette egyébként is megtépázott ellenállását. Amikor a férfi félresimította a pongyoláját, Rebecca gerincén végigszáguldott a buja remegés. Ügyet sem vetve a hálóing vékony korlátjára, Clay a mellbimbójával együtt az anyagot is bevonta szájának nedves melegével. Ó, ez annyira jó érzés volt. Oly rég nem érezte már férfi érintését. Rebecca hirtelen kinyitotta a szemét. Mi folyik itt? Ez nem volt része a tervének! Eltolta magától a férfit, és felült. – Lassíts, szépfiú, előttünk az egész éjszaka – mondta leemelve a melléről a férfi kezét. Legnagyobb megkönnyebbülésére a whisky végre hatott; Clay hiába próbálta lehúzni a hálóinget a válláról. – Vegyük csak ezt le, aranyom. Rebecca incselkedve elmosolyodott.

– Inkább majd én, még mielőtt elszakítod. – Kicsusszanva a férfi öleléséből, felállt. – Azt hiszem, rád férne még egy ital. – Nem akarok több italt. Téged akarlak. – Én pedig téged, de én kérek még egy italt. – Újra megtöltötte a férfi poharát, majd a kezébe vette a sajátját, ami szinte még érintetlen volt. – Igyunk kettőnkre, szerelmem, aztán gondoskodom róla, hogy jól érezd magad. – Megemelte a poharát. – Kettőnkre. – Kettőnkre – mondta elmosódottan Clay. Koccintottak, aztán Rebecca a szájához érintette a poharat, de nem ivott, csak figyelte, ahogy Clay felhörpinti az italát. Ennek az embernek biztosan vasból van a gyomra. Miért nem dől már ki? Hiszen nem csak egy-egy kortyot töltött neki mindannyiszor. Rebecca letette a poharát az öltözőasztalra, és visszament az ágyhoz. Lassan levette a pongyoláját. Clay végre annyira berúgott, hogy már mozdulni sem tudott, így aztán csak bámulta őt. – Dőlj hátra, hogy levehessem a csizmádat – mondta Rebecca. Megszenvedett vele, de végül csak sikerült levennie a férfi csizmáját és zokniját. Mikor félre akarta hajítani a fél pár zoknit, valami fényes tárgyra lett figyelmes. Közelebbről megnézve látta, hogy apró, gyémántköves eljegyzési gyűrű van belevarrva a zokni szárába. Vajon annak az Ellie nevű nőnek szánta ezt a gyűrűt, akit feleségül akart venni? Rebecca kezdett rosszul lenni. Percről percre romlott a helyzet. Egyébként sem volt büszke arra, amit tett, de most már úgy érezte, semmivel sem különb annál a nőnél, aki elárulta Clayt. – Most pedig jöhet az ing és a nadrág – mondta könnyedén, lesújtva a bűntudattól. El kellett tolnia magától, mivel a férfi egyfolytában a mellét tapogatta, amikor Rebecca fölébe hajolt, hogy a fején keresztül kibújtassa az ingéből. Clay hasra fordult, és testével az ágyhoz szögezte Rebeccát. Akár részeg volt, akár nem, a kezének szabad akarata volt, miközben a szája foglyul ejtette Rebeccáét egy forró, nedves csókra. Hálóingének vékony anyagán keresztül is érezte a férfi kezének melegét, amint az egyik kezével a mellét simogatta, a másikat pedig felcsúsztatta a combján, hogy befészkelje magát Rebecca lába közé. Vonaglott alatta, megpróbálva lelökni őt magáról, miközben a kezét is próbálta eltolni, de hol az egyik, hol a másik mindig célba talált. Mire a férfi végre megtörte a csókot, Rebecca úgy kifulladt, hogy még a mellkasa is zilált. – Vegyük csak ezt le, angyalom. – Keze a nő hálóinge pántjánál kezdett matatni, hogy lehúzza a válláról. Rebeccának mély lélegzetet véve éppen akkor sikerült letaszítania magáról és a hátára fordítania a férfit, amikor az ujjai megtalálták a pántot. A pánt meglazult, a ruha eleje pedig széthasadt, a nyakától egészen az aljáig. Rebecca összerántva magán a hálóinget, lepattant az ágyról. – Gyere, angyalom, rád várok. Bár a férfi beszéde erősen elmosódott volt, jelét sem mutatta annak, hogy ki akarna dőlni. Rebecca kezdett aggódni: talán még mindig nem elég részeg ahhoz, hogy megvalósíthassa a tervét. És ki tudja, az öccse bármelyik percben felbukkanhat. Rebecca felkapott egy ruhát elszakadt hálóinge fölé. – Hová mész, angyalom? – motyogta. – Csak leszaladok a hallba, a mosdóba. Mindjárt jövök.

Rebecca lesietett, és a recepcióssal folytatott pusmogás után visszament a szobájába. Istennek hála! Clay mélyen aludt. A következő negyedórában idegesen járkált fel-alá a szobában, a lelkiismeretével viaskodva. Még nem volt késő félbeszakítani ezt a szégyenletes és önző tervet. De aztán meggyőzte magát, hogy mivel Clay egyébként is elutazna a szekérkaravánnal, valójában az egészből úgysem származik semmi kára. Amint Kaliforniába érnek, érvényteleníthetik a házasságukat, és mind a ketten úgy folytathatják az életüket, mintha mi sem történt volna. A halk kopogásra kinyitotta az ajtót. – Rebecca Elliott? – kérdezte a látogató. – Igen. – Wilkins bíró vagyok. Sam mondta, hogy van valami gond, és mindenképpen férjhez kell mennie ma éjjel, igaz ez? – Igen, kérem, fáradjon be, uram. A férfi belépett, és megpillantotta az ágyon heverő alakot. – Ő volna a vőlegény? – Igen. Tudja, Clay és én elhatároztuk, hogy összeházasodunk, és elutazunk a szekérkaravánnal. Sajnos – meghatóan elpirult, és lesütötte a szemét – izgalmunkban mi… ah… túlságosan is… ah… nos, tudja. Szegény anyám és apám forognának a sírjukban, ha azt hinnék… – Az ajkába harapott. – Ugye, megérti, az lesz a legjobb, ha most azonnal összeházasodunk. Kérem, Wilkins bíró úr, összeadna minket itt helyben? – Azt kell mondanom, meglehetősen szokatlan helyzet, ifjú hölgy, és úgy tűnik, a vőlegény épp alszik. – Azt mondta, ébresszem fel, amint ön megérkezik. – Rendben van, asszonyom. De a körülményekre való tekintettel ez tíz dollárba fog kerülni maguknak. – Tíz dollárba? – A pénze igencsak gyorsan fogyott. – Itt van ugye a ceremónia, a házassági bizonyítvány kiállítása és a házasság törvényes bejegyzése, ifjú hölgy. Nos, ha szeretné nyélbe ütni ezt a házasságot, azt ajánlom, ébressze fel a vőlegényt. Rebecca odament az ágyhoz és megrázta Clay vállát. – Clay, drágám, ébredj fel! – Gyere az ágyba, aranyom – motyogta. – Clay, Wilkins bíró úr van itt, hogy összeadjon minket. – Összeadjon minket? Hát jó, Ellie. Ellie? Ó, ne, tönkre fogja tenni a tervét! Felsegítette, és nagy nehezen lábra állította. A bíró összevonta a szemöldökét. – Részegnek tűnik, asszonyom. Biztos, hogy feleségül akarja venni magát? – Hát hogyne – jelentette ki Rebecca. – Clay úriember, bíró úr. Soha nem kompromittálna engem, ha nem állna szándékában feleségül venni. Clay, drágám, ugye el akarsz venni feleségül?

Clay visszahúzta magához Rebeccát, és köréje fonta a karját. A lehelete meglebbentette a nő haját a füle mögött. – Persze, hogy el akarlak, édesem. Hisz te is tudod. – Játszadozni kezdett Rebecca fülével, aki erre még a lélegzetét is visszafojtotta. – Másra sem tudtam gondolni az elmúlt öt évben. Gyerünk is vissza az ágyba, Ellie. Dúdolva csiklandozni kezdte Rebecca oldalát. – Ellie, Ellie, nem kell hazamenni. Rebecca kuncogva megpróbálta megállítani a férfi kezét, de csak azt érte el vele, hogy a nyaka szabaddá vált a férfi előtt, aki felülről lefelé végigcsókolta. – Drágám, viselkedj – mondta kifulladva. – Zavarba hozol a bíró úr előtt. – Megremegett a lába. – Meg kell bocsátania neki, bíró úr. Túl sokat ivott, amikor megünnepeltük eljövendő menyegzőnket. – Jó napot, bíró úr. – Nyújtotta Clay a jobb kezét a bíró felé, miközben a ballal közelebb húzta magához Rebeccát; olyan közel, hogy az érezte a merevedését. – Örvendek, bíró úr. – Lágyan belefújt Rebecca fülébe, amibe az beleremegett. – Kezdhetjük, Wilkins bíró úr? A bíró hitetlenkedve figyelt. – Ellie-nek szólítja magát. Azt hittem, Rebeccának hívják. Rebeccának a szeme sem rebbent. – Úgy is hívnak. De Ellie a becenevem… a vezetéknevemből, ami Elliott. – Egyre gyorsabban és könnyebben ment a hazudozás. Édes istenem, kérlek, bocsáss meg. Clay keze felcsúszott a melléhez, mire Rebecca szeme kikerekedett a meglepetéstől. – Kezdhetjük, bíró úr? A vőlegényem… oh, nagyon türelmetlen. A bíró becsukta a könyvet, amit a kezében tartott. – Azt hiszem, jobb, ha most rögtön nyélbe ütjük ezt a házasságot. Ön… – Kérdőn Clayre pillantott. – Clay Fraser – segítette ki Rebecca. – Ön, Clay Fraser… – Clayton Fraser – helyesbített Clay. Rebecca megint a fülénél érezte meleg leheletét, amibe újfent beleremegett. – Clayton Hunter Fraser, az Amerikai Konföderációs Államok hadseregének századosa. – Ön, Clayton Fraser, feleségül veszi az itt megjelent nőt a törvény színe előtt? – Igen – válaszolta Clay. – Most már visszamehetünk végre az ágyba, aranyom? – És ön, Rebecca Elliott, férjéül fogadja az itt megjelent férfit a törvény színe előtt? – Igen – válaszolta Rebecca. – A független Missouri állam által rám ruházott hatalomnál fogva ezennel férjjé és feleséggé nyilvánítom önöket. Rebecca elengedte Clayt, mire az elvágódott az ágyon.

– Ha azt akarják, hogy a házasság törvényes legyen, a férjének alá kell írnia a házassági bizonyítványt. Rebeccának valahogy sikerült felráncigálnia Clayt ülő helyzetbe, és a kezét vezetve sikerült ellátni a házassági bizonyítványt Clay kézjegyével. Wilkins bíró átnyújtott neki két példányt. – Egy magának, és egy a boldog férjnek. – Egy villanással a szemében az alvó Clay felé biccentett. – Remélem, gondoskodik róla, hogy reggel megkapja a saját példányát. – Természetesen, Wilkins bíró úr. Örömmel. – És csak hogy tudja, egy percre sem tudott becsapni, Ellie, Ellie, nem kell hazamenni. Tudom ám, hogy nem ez az első alkalom, hogy maguk ketten közel kerülnek egymáshoz. Rebecca majdnem összeesett a megkönnyebbüléstől. – Ó, hát önt tényleg nem lehet becsapni, igaz, Wilkins bíró úr? Köszönöm a fáradozását. – A kezébe nyomta az arany tízdollárost, és szinte kilökdöste a szobából. Azután nekidőlt az ajtónak, és mély lélegzetet vett. Hát ez is megvolt. Előhalászta a másik hálóingét, egy egyszerű fehér muszlint, amit viselni szokott. Az a kihívó darab, amit balga módon a nászútjára vett, úgyis elszakadt. Képtelen lévén ellenállni a csábításnak, odament az ágyhoz és szemügyre vette újdonsült férjét, megcsodálva a testét. Széles vállát és izmos mellkasát, melyet sötét szőrzet borított. Miután meglazította az övét, lehúzta róla a nadrágját. Hál' istennek, volt rajta alsónadrág; de hímtagjának domborulata még mindig kemény volt, annak ellenére, hogy aludt, és hogy mennyi alkoholt megivott. Most jött a legnehezebb rész, az a pillanat, amelytől a legjobban félt. De meg kellett tennie. Most már nem táncolhat vissza. Rebecca megérintette az ujján az aranygyűrűt. Bár Charley már négy éve meghalt, soha eszébe sem jutott, hogy levegye a gyűrűt, amit ő húzott az ujjára azon a napon, amikor egybekeltek. A szeme könnybe lábadt, de visszatartotta a könnyeit, és lehúzta a gyűrűt az ujjáról. Fogta a gyémántköves jegygyűrűt, és az ujjára húzta. Azután bebújt az ágyba.

3. fejezet Clay kinyitotta a szemét, de a ragyogó napsütés hatására gyorsan be is csukta. Egy hosszú pillanatig csak feküdt mozdulatlanul. Úgy érezte magát, mintha fejbe rúgta volna egy ló, és fel sem tudta emelni a fejét a párnáról. Nem is akarta. Ott helyben, fektében szeretett volna meghalni. Az előző éjszaka eseményei ágyútűzként kezdték bombázni az agyát. Vacsoráztak. Garth elment. Rebecca Elliott behívta őt a szobájába. Te jóságos ég! Vajon mennyit ihatott? Emlékei szerint még soha nem fájt ilyen iszonyatosan a feje. Végül tett még egy próbát. Ez alkalommal sikerült nyitva tartania a szemét. – Mindent a maga idejében – motyogta.

A fejét felemelve Clay észrevette, hogy valaki más is alszik mellette az ágyban. – Garth, ébredj! Sok dolgunk van. Kinyújtotta a kezét, hogy felrázza az öccsét, de keze jóval kisebb és puhább vállal találkozott, mint a fivéréé. Kiugrott az ágyból, majd rögtön felnyögött, és megfogta a fejét. Olyan volt, mintha az agya átcsapódott volna a feje egyik oldaláról a másikra. Egy idő múlva, amikor már nem forgott vele annyira a szoba, ki tudta venni az alvó alakot. Garthnak nincs hosszú szőke haja, ami szétterül a párnán; Garthnak nincs finom vonalú, szép arca és vastag, érzéki szája, ami csókra csábítja a férfiembert. Nem. Garth-nak egyik sincs ezek közül. Biztosan remekül érezte magát múlt éjjel, de egyetlen pillanatra sem emlékezett az egészből. Hogy a franc essen bele! Elkezdte összeszedegetni a ruháit. Amikor felhúzta a zokniját, Clay észrevette, hogy a gyűrű, amit Ellie-nek vett, eltűnt. A háború alatt végig nála volt, és miután megtudta, hogy a szerelme férjhez ment, úgy kalkulált, hogy pénzzé lehetik, ha a nyugatra tartó úton megszorulnak. Egyelőre kaptak munkát a szekérkaravánnál, de sohasem lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok, miután megtalálják Lissyt. Hol a pokolban lehet az a gyűrű? Clay kirázta a csizmáját, majd térdre ereszkedett, és sajgó tagokkal végigmászott a padlón a gyűrű után kutatva. Nem járt szerencsével. Ez az Elliott nevű nőszemély vette volna el? Ha azt hiszi, hogy gyémántgyűrűt érdemel a szolgálataiért, hát nagyon téved. Clay gyorsan átkutatta a nő tárcáját, majd a bőröndjét, de a gyűrűnek nyoma sem volt. Hova a pokolba rejthette el? Odament az ágyhoz, és megrázta Rebecca karját. – Hol van? Azonnal adja vissza. – M-mit keresel? – kérdezte Rebecca felriadva a hirtelen mozdulatra. – A gyűrűt. Hová dugta a gyűrűt? Rebecca pislogva nyújtotta ki a kezét. – Erre a gyűrűre gondolsz? – Clay döbbenten bámulta a nő ujján csillogó gyűrűt. – Te adtad nekem. – Felült és kicsusszant az ágyból. – Nem emlékszem rá, hogy magának adtam volna a gyűrűt. Vagy hogy egyáltalán lefeküdtem volna magával. De bármit csináltunk is, nem érhet annyit, mint ez a gyűrű. Úgyhogy vegye le – követelte Clay. Rebecca átkozottul jól festett abban az egyszerű hálóingben, kócos hajával, akár egy boszorkány. Átkozottul jól – no annyira azért nem jól, hogy megérjen egy gyémántgyűrűt. Rebecca felvett egy papírlapot az öltözőasztalról, és odaadta neki. – Talán el kellene olvasnod ezt. – Összeszedte a ruháját, Clay pedig olvasni kezdte a dokumentumot. – Megyek fürdeni. Majd megbeszéljük, ha végeztem. Amint kitette a lábát, Clay leült az ágy szélére, és a kezébe támasztotta sajgó fejét. A házassági bizonyítvány kicsúszott az ujjai közül, és lehullott a földre. Megnősült! Hogy a francba részegedhetett le annyira, hogy elvette ezt a nőt? Próbálta erőltetni a fejét, de az utolsó homályos emléke az volt, hogy a nő elkezdte vetkőztetni. Hogy jutottak el onnan a házassági bizonyítványig?

Úristen, micsoda fejlemények! Elvett egy nőt, akit még csak nem is ismert, nemhogy szeretett volna. Hogy a francba keveredhetett ekkora kalamajkába? Mit keres ő egyáltalán Missouriban? Az egész a múlt hónapban kezdődött – mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna. Véget ért a háború, ő pedig hazatért a Fraser-birtokra… Clay fél kézzel rátámaszkodott a nyeregkápára, előrehajolt, és fáradtan végigpillantott az alatta elterülő völgyön. A tavasz az újjászületés üde látványával fiatalította meg a virginiai tájat. Ez talán annak jele, hogy szeretett szülőföldje is újjászületik. A napfény megcsillant a ház ablakain, és ráesett a kortalan tölgyekkel szegélyezett gyepre. A házon túl pedig ott folydogált békés nyugalomban a James-folyó. Bármilyen évszak volt is, a hatalmas tölgyek, szilfák, somfák, ciprusok és magyalok a színek örökké változó kaleidoszkópját kínálták. És bár közelebbről nézve látszott, hogy a méltóságteljes oszlopokra ráférne már egy festés, és a tetőt is ideje lenne megjavítani, a távolból szemlélve az impozáns ház szemernyit sem vesztett pompájából. A Fraser-birtok volt családja ősi otthona immáron két évszázada. Habár az évek során az eredeti épület két újabb szárnnyal bővült, a szobákat kibővítették, a festett üvegablakok helyére pedig fazsaluk kerültek, a vörös téglából flamand stílusban rakott belső falak 1676 óta álltak rendíthetetlenül. A Fraser család hét generációja nőtt fel ezek között a falak között, amelyek kiállták az indiánok támadásait, két Anglia ellen vívott háborút, most pedig ezt a tragikus, az államok között dúló háborút is. A James és a York folyó között elterülő, eredetileg ezerötszáz hektáros birtok mára háromezer hektárra bővült. És e birtok határai között feküdtek Virginia legjobb árterei – több száz hektár gazdag gyapot- és dohányültetvénynek szolgálva otthonául. Clay szomorú tekintete a távoli ültetvényekre vándorolt. Csak néhány helyen látszott az idei vetés nyoma. A föld nagy része parlagon hevert. Ki tudta venni a bátyja, Will, két unokaöccse, valamint öccsei, Jedidiah és Colt, no meg vagy fél tucat néger alakját, akik a Fraser-birtokon maradtak, hogy felszántsák és bevessék az ültetvényeket. Istennek hála, Jed és Colt hazatért. De Garthot nem látta sehol. A szemébe még több szomorúság költözött. A szülei és Will legkisebb gyermeke meghalt a háború alatt dúló kolerajárványban. Az öccse, Andrew Gettysburgnél esett el, Will tizenhat éves fia pedig Sharpsburgnél. Csak nehogy kiderüljön, hogy Garth is odaveszett a háború utolsó napjaiban. Nagy árat fizetett nem csak az ő családja, hanem egész Dél. Vajon képes lesz a Dél újra felemelkedni a hamvaiból, mint a főnix? Nem hitte igazán. Clay felegyenesedett a nyeregben, és elindult lefelé a dombról. Érkezésének öröme megtízszereződött, amikor pár órával később az elcsigázott Garth is hazaérkezett. Mind a családi sírhely köré gyűltek, és Will vezetésével hálát adtak az Úrnak azokért, akik túlélték a háborút. Clay végignézett az összegyűlt kis csoporton. Hozzá hasonlóan öccsei, Garth, Jedidiah és Colt is kimerültek voltak, de ezen majd segít az idő. Húga, Melissa, aki a háború kezdetekor tizennégy éves volt, mára nővé érett.

Bár még csak harmincnégy éves volt, úgy tűnt, Will öregedett a legtöbbet. Az elmúlt négy esztendőben, amíg a többiek oda voltak a háborúban, ő intézte az ültetvény ügyeit, s ez nemcsak kimerítő feladat volt, de időnként bizony reménytelen is. Will és felesége, Emmaline arcára volt írva a fájdalom, amit legfiatalabb és legidősebb gyermekük elvesztése fölött éreztek. Amikor visszamentek a házba, Will behívta öccseit a könyvtárszobába. A hatalmas szoba valaha óriási tölgyfa íróasztallal büszkélkedhetett, és tömve volt székekkel, kanapékkal, a lambériázott falakon sorakoztak a könyvespolcok. Most azonban a szoba szinte üresen kongott, a lambéria lekerült a falakról, a polcokon pedig mindössze néhány ütött-kopott könyv árválkodott. – Nem lesz könnyű – kezdte Will – de idáig kitartottunk. Amikor a konföderáció két évvel ezelőtt elfogadta a rekvirálási törvényt, kisöpörték innen az összes jószágot és a raktárakban lévő összes gabonát, illetve gyakorlatilag mindent, ami ért valamit. Amit pedig nem vitt el a konföderáció, azt elvitték azok a jenkik, akik a múlt hónapban voltak itt elszállásolva. Jut eszembe, Clay, Grange százados, a jenki megbízott tiszt üdvözöl. Azt mondta, osztálytársak voltatok. – Colin Grange? – kérdezte Clay. Will bólintott. – Volt olyan kedves, hogy nekünk adott egy lovat, amikor a jenkik elvonultak. Azzal tudtuk felszántani az ültetvényeket. Clay West Pointban töltött gondatlan napjai ma oly távolinak tűntek, mintha egy évszázaddal ezelőtt lettek volna. Hány meg hány barátságot kötöttek – és az osztálytársai közül hányan harcoltak a háborúban az ellenséges oldalon! – Három gyapotültetvényt vetettünk be – folytatta Will -– és most, hogy ti is itt vagytok, ideje, hogy még néhánynak nekifogjunk. Ha Isten is úgy akarja, jövőre kétszer annyit is beültethetünk. Megígértem apának a halála előtt, hogy a Fraser-birtok ismét virágozni fog. – Elhomályosodott a szeme. – Jó látni, hogy mind egy darabban visszatértetek, annyi szent. Néhány hét, és egészségesebbnek fogjátok érezni magatokat, mint valaha. – Will – szólalt meg Clay. – Tudom, hogy mindnyájunk nevében beszélek, amikor azt mondom, hálásak vagyunk, hogy gondját viselted az otthonunknak. Mind láttuk, micsoda pusztítás ment végbe Délen, úgyhogy tudjuk, min mentél keresztül, hogy ez sikerüljön. – Megveregette Will vállát. – De most megérkezett a felmentő sereg. – Ámen, testvéreim – mondta Garth. – Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de én hulla fáradt vagyok. Lefekszem. Ahogy elindultak kifelé a szobából, Will utánuk szólt. – Várj még egy percet, Clay. Beszélnem kell veled. – Rendben, de gyorsan. Át akarok lovagolni Ellie-hez. Ellie, szerelmetes jegyese. Az eltelt egy órában semmi másra nem tudott gondolni. Ő és Ellie már öt éve voltak szerelmesek, és Clay úgy tervezte, amint véget ér a háború, összeházasodnak. Gyönyörű arcának gondolata segített neki derűsen látni a jövőt a háború legsötétebb pillanataiban is, és a lehető leghamarabb feleségül akarta venni, immár harmincéves, úgyhogy ideje családot alapítania. Will becsukta az ajtót.

– Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm veled. – Odament a páncélszekrényhez, és kivett belőle egy borítékot. – Ez neked jött. – Will odaadta neki a levelet, majd arrébb sétált kicsit, és belebámult a kandallóba. A borítékon Clay neve állt Ellie takaros kézírásával. Clay rossz előérzettel nyitotta ki, és kezdte el olvasni a benne lapuló levelet. Aztán úgy érezte, mintha golyót kapott volna a gyomrába. – Hogy tehette ezt? – motyogta, és észre sem vette, hogy hangosan is kimondta. Amikor Will megfordult, a szeme tele volt szánalommal. – Két hónapja házasodtak össze. Clay teljesen kábultnak érezte magát – annyira, hogy még haragudni sem tudott. – Sajnálom, Clay. Bufordnak volt egy gazdag, vermonti nagynénje, aki meghalt, és mivel Buford nem állt be a konföderációs hadseregbe, őt tette meg egyedüli örökösének. Rögtön a szertartás után felköltöztek Északra. Amikor Clay továbbra sem szólt, Will folytatta: – Bárcsak mondhatnék valami vigasztalót, Clay. Tudod, anya mindig azt mondta, hogy semmi sem történik véletlenül. Nehéz volt hinni ebben az eszmében az elmúlt négy évben, hiszen fogalmam sincs, mi célt szolgálhatott ez a rengeteg halál és pusztítás. Az államok jogai és a rabszolgakérdés miatti harcot a kongresszusban kellett volna megvívni, nem pedig véres csatamezőkön. – Igen, tudom – szólalt meg végre Clay. Megrázta a fejét. – Tudom, hogy az én veszteségem nem is fogható a tiédhez és Emmaline-éhoz, de istenemre, Will, Ellie gondolatának köszönhetem, hogy túléltem ennek az átkozott háborúnak a legrosszabb részeit. Most pedig… – Most pedig a háborúnak vége, Clay, neked pedig új életet kell kezdened. – Azt… új életet – ismételte Clay vigasztalhatatlant. Később, a szobájában, amikor az Ellie árulása miatt érzett döbbent kábultság valamelyest enyhült, a helyét átvette a düh. Nem volt képes megérteni, hogy mehetett feleségül másvalakihez, ráadásul olyasvalakihez, aki nem is volt hajlandó megvédeni Virginiát az északi hadsereg támadása ellen. Elias Buford azt állította, hogy asztmás, ezért nem harcolhat – bár senki, még az orvosa sem hallott azelőtt a betegségéről. Így a boltos otthon maradt és meggazdagodott abból, hogy a szomszédjain nyerészkedett. Egy zsák lisztért elkért akár háromszáz dollárt is, egy egyszerű pár cipőért pedig legalább kétszázat. – Az az átkozott gazember megérdemelte volna, hogy lelőjék a hitványsága miatt, hisz ennyi erővel akár alattomos kém is lehetett – szónokolt Clay a családja előtt másnap. – A vagyonával könnyen elcsábíthatta Ellie-t – szögezte le Emmaline. – Ő mindig is szerette a szép ruhákat és a fényűzést, Clay. – Az már igaz, és mindig azt hangoztatta, hogy az ő ruhái mennyivel szebbek és jobbak, minta mieink – jelentette ki Melissa. Clay a háború előtt még el tudta halmozni Ellie-t drága ajándékokkal, és mivel annyira a hatalmába kerítette a lány, hogy ő maga nem vette észre, milyen sekélyes, Will és Garth is hiába figyelmeztette. De vajon melyik szerelmes fiatalember fogadta meg mások tanácsát? Nagyon bölcsen, most egyik testvére sem dörgölte ezt az orra alá.

És volt egy dolog, amit biztosan tudott: ezután soha nem bízik meg egyetlen nőben sem. Mire vége lett a hétnek, még négy néger család döntött úgy, hogy kosztért és kvártélyért visszamegy dolgozni a Fraser-birtokra. Will ráállt a dologra, de ígéretet tett, hogy ősszel, a betakarítás után kifizeti őket. Aki itt van, az legalább nem fog éhezni, gondolta Clay, miközben lefekvéshez készülődött. Sikerült két újabb parcellát bevetniük gyapottal, egyet pedig zöldségekkel. – Szabad – kiáltotta, amikor halkan kopogtak az ajtaján. Melissa lépett a szobába. – Clay, beszélnem kell veled. – Általában vidám szeme most komoran csillogott. A köztük lévő tizenkét év korkülönbség ellenére ő és a húga mindig kivételesen közel álltak egymáshoz. Melissa, amióta csak maszatos pofijú kis manó volt, aki mindig próbált lépést tartani a bátyjaival, mindig Clay-hez szaladt horzsolásaival és panaszaival. Ő leguggolt hozzá és megvigasztalta, aztán egy öleléssel és a göndör, barna hajára nyomott puszival útjára bocsátotta. Clay most látta csak, húga milyen gyönyörű nővé cseperedett távollétében, és szomorú volt, amiért nem láthatta az átalakulását. – Mi a baj, Lissy? – Clay, szerelmes vagyok. Clay nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Nem tűnsz túl boldognak miatta. Ki a szerencsés fickó? – A neve Stephen Berg. – Nem rémlik a neve. Találkoztam már vele? – Stephen nem idevalósi, Clay. Wisconsinban lakik. Egyike volt azoknak a jenki katonáknak, akiket elszállásoltunk. – Jóságos ég, Lissy! Mi nem jut eszedbe?! Először Ellie, most meg te! Minden déli nőt megbabonáztak azok az átkozott jenki betolakodók? – Szeretem őt, Clay. És Stephen is szeret engem. Megkérte a kezem. – Ó, Lissy – nyögött fel Clay. Mit mondhatna neki? Mindennél jobban szerette, de… – Drágaságom, te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy azok után, hogy olyan sok mindenkit elvesztettünk a háborúban, akit szerettünk, soha nem volnánk képesek befogadni egy jenkit a családunkba. Melissából kitört a zokogás, mire Clay a karjába vonta és magához ölelte rázkódó testét. – Az idő majd begyógyítja a sebeinket, Lissy. A lány könnyáztatta arccal nézett fel rá. – Az nem érdekel senkit, hogy én mit érzek? Hát én nem vagyok családtag? – Dehogyisnem érdekel. – Felemelte a húga állát. – Úgy tartják, az idő minden sebet begyógyít, drágaságom. Csak adj nekünk egy kis időt. – Nekem nincs időm, Clay. Tudod… gyereket várok. – Sarkon fordult és kiviharzott a szobából.

Melissa másnap reggelre eltűnt. A levélben, amit hátrahagyott, biztosította őket, hogy nem költözik Északra. Ő és Stephen úgy határoztak, nem Észak és Dél között választanak, hanem inkább nyugat felé veszik az irányt, Kaliforniába egy szekérkaravánnal. Clay beszámolt Melissa állapotáról a gyászos képet vágó családnak, és kijelentette, hogy ő bizony a nyomába ered, és hazahozza. Mind egyetértettek, és Will kivételével a fivérek sorsot húztak, hogy eldöntsék, ki kísérje el. Másnap ő és Garth útra keltek a Fraser-birtokról. Clay eladta a lovát és az aranyórát, amit a nagyapjától kapott. A pénzből hajójegyet vettek a Missouri-beli Independence-be, ahonnan a szekérkaravánok nekivágtak az oregoni ösvénynek. Clay felvette a házassági bizonyítványt, és felállt. Először is ellenőrzi, hogy hiteles-e a dokumentum. Soha nem ivott annyit, hogy ne tudta volna, mit csinál. Valami bűzlött ezzel az üggyel kapcsolatban, és még az is lehet, hogy nem ő az egyetlen áldozat. Nem kizárt, hogy a nőnek bűntársa is akadt, aki rátűzte a csalit arra a bizonyos horogra. Egy dologban biztos volt. Addig nem téveszti szem elől ezt a fondorlatos jenki nőszemélyt, amíg ki nem deríti az igazságot. De addig is az lesz a legjobb, ha a történteket elmeséli Garthnak. Ekkor halk kopogás hallatszott a két szobát összekötő ajtón, és Clay számára nem volt kétséges, ki lehet az. – Gyere be, Garth.

4. fejezet – Elvetted feleségül? – fakadt ki Garth, miután elolvasta a házassági bizonyítványt, amit Clay nyomott a kezébe. – Ezek szerint – válaszolta Clay. Garth felkacagott. – Nem hiszem el. – Örülök, hogy jól szórakozol. – Szóval az történt, hogy leitattak, és rávettek, hogy vedd feleségül Rebeccát? – Tudom, hogy iszonyatos részeg voltam, de esküszöm, nem emlékszem semmiféle esküvőre, sőt, még arra sem, hogy a házasság egyáltalán szóba került volna. Csak azt tudom, hogy ma reggel egy ágyban ébredtem vele. Hálóing volt rajta, az ujján pedig ott volt az a gyűrű, amit én vettem. Ez az átkozott házassági bizonyítvány pedig ott hevert az asztalán. – Te vettél egy gyűrűt? – álmélkodott Garth. – Ellie-nek vettem, mert el akartam jegyezni, de amikor kitört a háború, úgy döntöttem, inkább várok, arra az esetre, ha ne adj' isten meghalnék. Aztán úgy számoltam, eladhatjuk azt a vacakot nyugaton, ha elfogyna a pénzünk. Garth kárörvendően nevetett: – Egyedül hagyom a bátyámat egy éjszakára, és nézd meg, mi történik.

– Ha nem törlöd le azt a vigyort a képedről, istenemre, Garth, agyoncsaplak. Garth megrázta a fejét. – Mindig is naiv voltál a nőket illetően, Clay. Ellie volt erre az élő példa. – Ahhoz elég időt töltöttem nőkkel, hogy tudjam, mikor kínálnak fel valamit, és hogy mi az. Rebecca Elliott… – Rebecca Fraser – helyesbített Garth. – Csak a holttestemen át! – Inkább a meztelen testeden át, Clay. – A vigyora nem is lehetett volna szélesebb. Clay dühösen bámult rá. – Veled aztán baromira vigasztaló beszélgetni. Az a nő egy szál szexi hálóingben és pongyolában rohant ide hozzám, és azt mondta, egy bogár van a szobájában. Pontosan tudta, mit csinál, de engem egy percre sem tudott rászedni. Aztán, amikor meghívott egy italra, úgy gondoltam, miért is ne. Főleg a te kis meséd után a ránk váró hosszú ínséges időszakról. – Szerinted én vagyok a hibás, amiért belesétáltál ebbe a csapdába? – Dehogyis vagy te a hibás. Csak egyszerűen nem áll össze a kép. Ha ki akart rabolni, miért nem fogta magát, és vette el a pénzemet és a gyűrűt, miután leitatott? – Lehet, hogy félreérted, Clay – mondta Garth. – Lehet, hogy nem is volt semmi hátsó szándéka. Ti ketten túl sokat ittatok, és az ágyban kötöttetek ki. De mivel ő tisztességes nő, úgy döntöttél, hogy te is tisztességesen bánsz vele. – Megveregette Clay vállát. – Büszke vagyok rád, Clay. Megőrizted a család becsületét. Clay bosszúsan igyekezett megfékezni magát, nehogy bemosson egyet az öccsének, egyenesen annak derűsen vigyorgó képének a közepébe. – Hogy az a… Garth, mióta is vagyunk mi testvérek? – Mióta huszonhat évvel ezelőtt megszülettem. – És úgy ismersz, mint aki leissza magát, aztán ilyen ostobaságokat csinál? – Nem. De az emberek szerelmi bánatukban hihetetlen őrültségekre képesek. Bármelyik nő megtetszhetett neked. Nézzünk szembe a tényekkel, bátyó, Rebecca átkozottul csinos. – Biztosíthatlak, Garth, hogy eszem ágában sem volt feleségül venni egyetlen nőt sem, főleg nem egy olyat, akit nem is ismerek. Megtanultam, hogy nem szabad bízni a nőkben. És amint a feleségem megfürdött, utánajárunk, hogy törvényes-e egyáltalán ez a mi házasságunk. – És ha törvényes? – Akkor ez lesz a legrövidebb nászút a világtörténelemben, mert eszem ágában sincs magunkkal vinni erre az útra. – Ha a feleséged, Clay, nem hagyhatod itt csak úgy. Apa és anya forognának a sírjukban. – Eladom azt az átkozott gyűrűt, és neki adom a pénzt. Drága darab, az ára kifutja a jegyét vissza, Vermontba, és még marad is neki bőven. Aztán amint visszaérek Kaliforniából, ügyvédet fogadok, és felbontom a házasságunkat. – Szerintem ez elég szívtelen ötlet, Clay. Rebecca nem szajha, te mégis úgy bánsz vele. Nekem van egy olyan érzésem, hogy ez a bizonyítvány bizony valódi. – Garth vállon veregette Clayt. – A pokolba is, bátyó, úgyis itt volt már az ideje, hogy megnősülj. Nekem tetszik a csaj. És még ha nem is emlékszel rá, mi történt az éjszaka, rosszabbul is alakulhattak

volna a dolgok. Ellie-vel is ébredhettél volna ma reggel Rebecca helyett. – Garth felemelte a szakadt pongyolát, és felhúzta az egyik szemöldökét. – És tényleg nem emlékszel semmire, ami az első néhány ital után történt? Clay pontosan tudta, mi jár az öccse fejében. Lehetetlen volt sokáig haragudni, ha Garth ott volt a közelben; ő szinte minden helyzetnek megtalálta a jó oldalát. Clay megcsóválta a fejét, és próbálta visszatartani a vigyorát. – Nem. Semmire… Ez a legrohadtabb az egészben… De remélem, remekül szórakoztam. Miután a fürdőszobai személyzet a dézsát teletöltve távozott, Rebecca beült, hátradőlt, és becsukta a szemét. A forró víz nyugtató hatása kezdte ellazítani. Bárcsak a lelkét is ilyen könnyen lecsendesíthetné! Igazán csúnya volt az a jelenet Clay Fraserrel. Azelőtt soha senki – legyen az férfi vagy nő – nem beszélt így vele. No nem mintha nem számított volna rá, hogy dühös lesz, vagy nem joggal lett volna dühös. De amikor szembe kellett néznie a tényekkel, mégis pontosan annak érezte magát, aminek Clay hitte: álnok szajhának, aki lefeküdt vele egy drága gyűrűért. Kinyitotta a szemét, kinyújtotta az ujjait, és ránézett a csillogó gyűrűre. Ő nem közönséges tolvaj, és soha nem is állt szándékában megtartani a gyűrűt. Úgy tervezte, hogy amint elindul a szekérkaraván, visszaadja. Csak kelléknek használja majd, hogy alátámassza a meséjét. Egy hosszú pillanatig még bámulta a gyűrűt. Értékes darabnak látszott. Sokkal értékesebbnek, mint amilyennek tegnap éjjel hitte, amikor csak kutyafuttában vetett rá egy pillantást. A gyűrűt övező öt kő valódi gyémántnak tűnt, nem utánzatnak. Rebecca szája rosszalló mosolyra húzódott. Annyi szent, hogy nem olyan nő ujjára szánták, aki a kemény oregoni útra készül. Az már biztos. A gyűrűt egy olyan déli úrinő ujjára akarták felhúzni, akinek a legmegerőltetőbb feladata, hogy teát szolgál fel egy hatalmas virginiai udvarház szalonjában, rabszolgákkal körülvéve, akik mindent elvégeznek helyette az evésen és az alváson kívül. Rebecca eltűnődött azon, vajon milyen lehetett az a nő, akinek a férfi a gyűrűt vette. És miért ment hozzá valaki máshoz. Aminek természetesen az lett a következménye, hogy Clay teljesen kiábrándult a nőkből. Hm, lehet, hogy túl nagyfába vágtad a fejszédet, Rebecca Elliott… ah… Fraser. Megfogta a szappant, és mosakodni kezdett. Fürdés után visszasietett a szobájába, és gyorsan felöltözött. Még sok dolga volt, most, hogy már biztosan tudta, ő is utazik a szekérkaravánnal. Épphogy felvette a kalapját, amikor Clay átkopogott a szobájukat összekötő ajtón. – Elkészül lassan? – kiáltotta. – Szeretnénk reggelizni, de maga nélkül nem megyünk sehová, hölgyem. Úgyhogy igyekezzen. – Így aztán biztosan hamar sikerül belopnod magad ifjú feleséged szívébe – jegyezte meg Garth. Clay meg volt győződve róla, hogy Rebecca szép kényelmesen öltözködik, abban a tudatban, hogy ők csak rá várnak. Odahaza a nők egy krinolint és hat alsószoknyát fel tudtak venni annyi idő alatt, mint Rebecca egy egyszerű pamutruhát – amihez nem volt sem krinolin, sem fél tucat alsószoknya, még csak egy aprócska turnűr sem. Lehet, hogy Garth hajlandó

volt bármit elnézni neki, de vele nem fogja megint a bolondját járatni. Akármennyire gyönyörű is. Garth és Rebecca úgy beszélgették végig a reggelit, mintha régi barátok lettek volna. A vér nem válik vízzé, legalábbis a mondás szerint, Clay most mégis elmerengett azon, az öccse vajon kinek az oldalán áll. Rendben, meglehet, hogy tényleg udvariatlanul viselkedett Rebeccával, de ki ne viselkedett volna ugyanígy az ő helyében? Teljes bizonyossággal tudta, hogy ő nem kérte feleségül ezt a nőt. Henry Wilkins bíró irodája az independence-i bíróság vörös téglás épületében kapott helyet, a főtér közepén. A bíró rögtön megismerte őket, és Clay legnagyobb bánatára közölte, hogy éppen most jegyezte be hivatalosan is a házasságukat. – Ma ugyancsak józanabbnak tűnik, mint tegnap éjjel, Fraser százados. – Kacsintott rá a bíró, és megbökte a karját. Clay erőteljesen megragadta Rebecca könyökét, és kirángatta az irodából. – Mi a fene volt ez? – Biztosan köze van ahhoz, hogy „Ellie, Ellie nem kell hazamenni” – válaszolta Rebecca, és továbbsétált. Ez a nő kész agyrém. Mire utolérte, már kiért az emberekkel és jószágokkal zsúfolt utcára, így nem volt módja tovább boncolgatni a kérdést. Visszamentek a szállodába, ahol Garth is hozzájuk szegődött Rebecca szobájában. Amint a nő leült, Garth a mellkasa előtt összekulcsolt karral nekivetette a hátát a falnak, Clay pedig fel-alá kezdett sétálgatni. – Sajnos, Mrs. Ell… ah, asszonyom… – Hagyd már ezt az ostoba magázódást, és szólíts Rebeccának… vagy ha úgy jobban tetszik, aranyomnak, ahogy tegnap éjszaka. Clay elpirulva bűnbánó pillantást vetett az öccsére. Garth arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Clay megköszörülte a torkát, és újra nekifutott. – Rebecca, sajnálatos módon az elmúlt éjszaka eseményei… – Arra célzol, amit az esküvő előtt csináltunk, vagy magára az esküvőre? – kérdezte. – Az istenit neki, asszony, ne szakíts már mindig félbe, hadd mondjam el végre, amit akarok! – Elnézést. Kérem, folytassa, uram. Rebecca olyan volt, mint egy macska, amelyiknek kanári tollak lógnak ki a szájából. Ennek a nőnek a rátarti jenki viselkedése kezdett az idegeire menni. – Azt ugyebár már tudod, hogy holnap reggel szándékomban áll útra kelni a szekérkaravánnal. A nő nem válaszolt, csak tovább bámult rá az ölében kecsesen összefont kézzel. Clay felvonta az egyik szemöldökét, és kérdőn nézett rá. – Tudod, ugye?

– Ó, elnézést. Nem vettem észre, hogy most meg szabad szólalnom. Igen, tudom, uram. Ha nem vigyáz, a végén még megfullad azoktól a kanári tollaktól! – Az istenit neki, asszony, ne szólíts már úgy, mintha közlegény lennél a századomban! A nevem Clayton, vagy Clay, ahogy tetszik. – Rendben van, Clayton. Amint tudod, nekem is szándékomban áll elutazni a szekérkaravánnal. – A körülményekre való tekintettel azt hiszem, az lenne a legjobb, ha te inkább hazamennél Vermontba. – Miféle körülményekről beszélsz, Clayton? – Erről a nevetséges házasságról. Túl kínos lenne, ha együtt kellene utaznunk. Amíg a feleségem vagy, eszem ágában sincs hagyni, hogy egy szekéren elzötykölődj egészen Kaliforniáig. Nem csak hogy veszélyes, de megerőltető is. Rebecca drámaian a szívéhez kapott. – Az irántam érzett aggodalmad megmelengeti a szívemet, Clayton. – A gúnyolódása, asszonyom, csak azt bizonyítja, hogy szívtelen kis összeesküvő. Hát nincs magának lelkiismerete? – De van lelkiismeretem, Clayton, és nem vagyok büszke arra, amit tettem. A kétségbeesés vitt rá. Nekem már nincs otthonom Vermontban, ahová visszamehetnék. De akkor sem tudnék visszamenni oda, ha lenne; az összes pénzem ráment, hogy eljussak idáig. – Feltett szándékom, hogy eladom a gyűrűt, és neked adom az árát. Ha takarékoskodsz, kényelmesen eléldegélhetsz belőle, amíg találsz valami munkát, bárhol akarsz is letelepedni. Látszik, hogy művelt vagy, és a megjelenésed is kellemes, Rebecca. Biztosan gond nélkül találsz majd tanítói vagy hivatalnoki állást. – Rebecca – szólt közbe Garth halkan –, miért nem akarsz visszamenni Vermontba? – Nincs nekem ott a világon senkim. A szüleim meghaltak, az egyetlen bátyám pedig Sacramentóban él. Hozzá szeretnék eljutni. – Na és mi lenne, ha Virginiába utaznál? – vetette fel Garth. – A családunknak van ott egy ültetvénye, ahol bőven van hely. Rebecca döbbenten nézett rá. – A férjem elesett a háborúban. Gyűlölöm Délt, és mindent, aminek köze van a konföderációhoz. Soha nem tudnék ott élni. – Akkor miért mentél hozzá mégis a bátyámhoz, Rebecca? – tudakolta Garth. – Nyilvánvaló, hogy Clay és te nem szeretitek egymást. Vonzó nő vagy; biztos vagyok benne, hogy találtál volna magadnak olyan férjet, aki osztozik a háborúval kapcsolatos érzéseidben. Rengeteg nyugat felé tartó kék kabátos lebzsel errefelé. Rebecca nagyot sóhajtott, és lesütötte a szemét. – Mindenképpen kellett szereznem egy férjet még a szekérkaraván indulása előtt. Egyedülálló nők nem mehetnek, csak akkor, ha a családjuk valamelyik férfitagja is velük van. – De miért pont én? – kérdezte Clay. – Épp az imént mondtad, hogy ki nem állhatod a délieket. Rebecca felemelte a tekintetét, és ránézett.

– Nos, biztosan nem a jó modorod miatt. Ha tudni akarod az igazat, egy ideig még annak a perverz kis recepciósnak a neve is felmerült. – Láttuk, annak mi lett a vége – kuncogott Garth. – Amikor láttam, hogy te és Garth vagytok a legtisztábbak az egész… – Azért választottál engem, mert tisztának látszottam?! – emelte fel a kezét Clay méltatlankodva. – Semmi szükség rá, hogy kiabálj, Clayton – csitította Rebecca. – Tehát beismered, hogy előre kitervelted az egészet! A csábítást. A házasságot. – Már mondtam, hogy nem vagyok büszke arra, amit tettem. – Hallod ezt, Garth? Nem büszke rá, hogy aljas és összeesküvő. Megszakad a szívem, édesem. – Clay tehetetlenségében ököllel belevágott a falba. – Nyugodj meg, Clay – csitította Garth. – Hadd fejezze be. Bármit tett is, a harag nem oldja meg a helyzetet. – Et tu, Garth öcsém? Talán ha veled történik ez az egész, te máshogy reagálnál? – Clay megint Rebecca ellen fordította a dühét. – Te pedig azt akarod elhitetni velem, hogy csak utólag jutott eszedbe, hogy ellopd a gyűrűmet? Rebecca lehúzta a gyűrűt az ujjáról, és hozzávágta Clay-hez. A gyűrű lepattant a férfi mellkasáról, és ráesett az ágyra. – Nem kell az átkozott gyűrűd; soha nem is kellett. Higgy, amit akarsz, de nem vagyok sem szajha, sem tolvaj. Már mondtam, hogy csak azért vettem el, hogy alátámasszam a történetemet. Ha egy kicsit odafigyelnél arra, amit mondok, ha nem ordibálnál és nem azzal lennél elfoglalva, hogy lyukat üss a falba, elmagyaráznám. Előre kiterveltem az egészet. – Minő meglepetés! – horkant fel Clay. – Kiterveltél még valamit, amiből hasznot húzhatsz? Rebecca könyörgőn nézett rá. – Clayton, nekem nem kell a pénzed, és nem várom el tőled, hogy férjként viselkedj. Tudok gondoskodni magamról, bármit gondoljon is Mr. Scott. Csak a neved kellett, hogy holnap útra kelhessek a szekérkaravánnal. Amint Kaliforniába érünk, érvényteleníttetem a házasságot. Clay erre felkapta a fejét. – Érvénytelenítteted? Az meg hogy lehetséges azok után, hogy… – Mi soha nem háltuk el ezt a házasságot, Clayton. Kidőltél, és átaludtad az éjszakát. Én meg egyszerűen befeküdtem melléd az ágyba. Clay felkacagott, ahogy végigsöpört rajta a megkönnyebbülés. – Akkor most mindjárt folyamodni is fogok az érvénytelenítésért, még mielőtt elindulunk Independence-ből. – Mindent tagadni fogok, ha megteszed. Ráadásul Wilkins bíró is nekem hisz majd, mivel látott minket igen kompromittáló helyzetben. Csak az együttműködésedet kérem, Clay. Még csak egymáshoz sem kell szólnunk az úton, és istenre esküszöm, amint Kaliforniába érünk, elintézem az érvénytelenítést. Addig meg úgy sincs vesztenivalód.

Talán hiba volt, de Clay minden haragja ellenére kezdett hinni neki. És a pokolba is, ha olyan fontos neki, hogy eljusson Kaliforniába, mi haszna származna neki abból, ha megpróbálná megakadályozni? Így ráadásul még rajta is tarthatná a szemét, és meggyőződhetne róla, hogy betartja-e az ígéretét. És igaza volt: mit számít az a néhány hónap? De akkor sem tudta megbocsátani a nő mesterkedését; kezdettől fogva őszintének kellett volna lennie hozzá. Clay odasétált az ágyhoz és felvette a gyűrűt. – Na és mi van a nevem elrablásával? Gondolsz te másra is saját magadon kívül? – Feltételezem, neked sem az én jólétem miatt fájt a fejed, amikor bejöttél a szobámba – csattant fel Rebecca. – Ugye hogy nem, Clayton? – Rendben van, bevallom, ostobaság volt részemről. Te felkínáltál valamit, én pedig lecsaptam rá. De gúnyt űztél a házasság szentségéből, Rebecca, és bármi legyen is a személyes véleményed a déliekről, minket megtanítottak rá a szüleink, mi az a házasság, azáltal, hogy jó példával jártak előttünk, és éppen így belénk nevelték azt is, mi a tisztesség. – Sajnálom – ismételte Rebecca. – Nem annyira, mint én. De most már te is a Fraser nevet viseled, úgyhogy tiszteletben kell tartanom ezt a házassági komédiát, akár tetszik, akár nem. – Odabaktatott az ajtóhoz, majd visszafordult. – De jól figyelj rám, Mrs. Fraser. Amíg a feleségem vagy, jobb lesz, ha te is tiszteletben tartod a nevet, amit viselsz. Mert megölök minden férfit, aki megpróbál a kegyeidbe férkőzni. – Ha befejezted, szeretnék mondani még valamit – mondta Rebecca. – Nem vagyok kíváncsi a többi kifogásodra, úgyhogy kímélj meg tőlük. Garth, tűnjünk el innen. Vevőt kell találnunk a gyűrűre, hogy szekeret és fogatot kerítsünk a feleségemnek. – Összeráncolta a homlokát. – Mégis mit képzeltél, hogy utazol el, ha Scott történetesen megengedte volna, hogy csatlakozz? – Ezt próbálom elmondani – mondta Rebecca türelmesen. – Már van szekerem és fogatom. A két férfi meglepetten egymásra nézett, majd Garth megfogta Rebecca kezét, és felhúzta a székből. – Ha nem okozna különösebb gondot, Becky, volnál szíves megmutatni? Clay morcosan indult utánuk kifelé a szobából.

5. fejezet Rebecca Clay arcát figyelte, miközben a férfi átvizsgálta a szekeret, amit Rebecca vett. Nem nagy ekhós szekér volt, hanem körülbelül öt láb széles és tíz láb hosszú mezőgazdasági szekér, amit úgy alakítottak át fedett szekérré, hogy vízhatlan vásznat terítettek a szekér oldalához erősített, masszív, íves gerendákra. – Kitől vetted ezt? – kérdezte Clay.

– Egy michigani házaspártól. Rájöttek, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy megvásárolják az útra szükséges élelmet és felszerelést, így visszamennek oda, ahonnét jöttek. – Úgy látom, nekik több eszük van, mint neked. – Clay felkapaszkodott a szekér hátuljába. Össze kellett görnyednie, mivel még középen, a legmagasabb részen is csak körülbelül öt láb volt a magassága. A szekér üres volt, egy hintaszéktől és egy körülbelül hat láb hosszú, szögletes ládától eltekintve, amely hozzá volt szögelve a szekér egyik oldalához. A felülről nyitható láda nemcsak tároló volt: éjszaka ez szolgált ágy gyanánt. Clay kivette a szőrme derékaljat, amely feltekerve hevert a ládában, és ráterítette a fedelére. – Elég keskeny, nem? – kérdezte rosszallóan. – Nekem elég széles, márpedig én ezt magamnak vettem. – De most már ketten vagyunk. Azt hiszem, jól össze kell majd húznunk magunkat – mérte végig fürkészőn Rebeccát. – Ez nem igazán vicces, Clayton – pirult el. – Lehet, hogy nem – vigyorgott a férfi. – De ha már a viccelődésnél tartunk… Mennyibe került neked ez a fogat? – Hétszáz dollár volt a kocsi és a fogat együtt. – Milyen fogatot szereztél hozzá? Ökröket vagy öszvéreket? – Hat öszvért. – Hah – mondta egy vállrándítással. – Ezt meg hogy értsem? – Hogy ez az ember mindig védekezésre kényszerítette! De Rebeccának esze ágában sem volt hagyni magát. – Úgy tudom, az öszvérek gyorsabbak, mint az ökrök, és egész úton elélnek a prérin termő füvön és zsályán. – Való igaz, és biztosan remekül boldogulsz majd velük… épp olyan csökönyösek, mint te. – Kettőnk közül nem én vagyok a csökönyös, uram. Maga a legházsártosabb ember, akivel a sors valaha összehozott. – Ez azt jelenti, hogy vége a házasságunknak? – Clay leugrott a szekérről, letérdelt, és bekukkantott alá. – Milyen az alja, Garth? Garth kimászott a szekér alól, és leporolta magát. – Úgy látom, elég masszívan van összerakva. A fékek keményfából vannak, és az alja is egész jó állapotban van az első tengelyt leszámítva. Úgy néz ki, az nem fogja sokáig bírni ezen a nehéz úton, úgyhogy még indulás előtt meg kell erősíteni. Mindent egybevetve jól fel van szerelve. Pótkerék, vizeshordó, három oldalt pedig rögzített tároló ládák. Kívánni sem lehet ennél többet. – Rávigyorgott Rebeccára. – Jó vásárt csináltál, Becky. Mielőtt válaszolhatott volna, Clay megszólalt: – Afelől semmi kétség. A hölgy, tapasztalataim szerint, tud vigyázni magára. Valószínűleg ennél az üzletnél is az a szegény michigani házaspár húzta a rövidebbet. Rebecca megcsikorgatta a fogát. Ó, hogy ez az ember milyen szánalmas! De ha válaszolna, csak adná alá a lovat. – Mr. Scott tíz órára gyűlést hívott össze azoknak, akik a karavánnal tartanak – váltott témát Clay. – Jobb lesz, ha indulunk, különben elkésünk.

Garth bólintott. – Amint annak vége, rögtön nekilátok a tengelynek, te és Becky pedig beszerezhetitek az útravalót. Mire megérkeztek, a raktár már zsúfolásig tömve volt emberekkel. Éppen akkor sikerült befurakodniuk, amikor Scott felkapaszkodott a rögtönzött emelvényre, és a magasba emelt egy nyomtatványt. – Azt hiszem, már személyesen is találkoztam mindnyájukkal, de szeretném, ha minden családfő aláírná ezt a nyomtatványt, és ezzel a szavukat adnák, hogy elfogadják az utasításaimat és a döntéseimet. Kérjenek egy-egy példányt Jim Petersontól, aki ott ül annál az asztalnál, és miután aláírták, vigyék vissza neki. Az indulás pillanatától kezdve én, és csakis én leszek az egyetlen, aki parancsokat adhat. Tudom, hogy vannak maguk között korábbi unionista és konföderációs tisztek, de tekintsenek úgy rám, mint a parancsnokukra, uraim… mivel vége azoknak az időknek, amikor maguk osztogatták a parancsokat, legalábbis amíg Kaliforniába nem érünk. És ha már itt tartunk, hadd emlékeztessem mindnyájukat, hogy a háborúnak vége. Bármilyen múltbéli sérelem érte is, hagyják maguk mögött, amikor innen elindulunk. Ami a jövőt illeti, egységet képezünk, mivel az együttműködés és az egymás iránt tanúsított jóindulat az egyetlen esélyünk, hogy elérjük a célunkat. Aki ezt nem képes elfogadni, az el se induljon velünk, mert nem tűröm, hogy megszegjék az utasításaimat. Aki megteszi, azt azonnal kipenderítem a karavánból, és vissza sem térhet soha. Aki pedig bűntényt követ el, annak a legszigorúbb büntetésben lesz része, amilyet a törvény szerint ki lehet mérni rá. Én nem fogom kockáztatni a rám bízott emberek biztonságát. Van valakinek bármi kérdése vagy ellenvetése az elmondottakkal kapcsolatban? – Mr. Scott, ha magával történik valami, ki lesz a vezetőnk? – kérdezte egy férfi. – Jim Peterson. Jim és én már háromszor megjártuk együtt ezt az utat, és ő is épp olyan jól ismeri az ösvényt, mint én. Mint ahogy a felderítőnk, Joseph Hawkins is – mondta Scott afelé a férfi felé bólintva, aki szintén az emelvényen állt, néhány lépéssel mögötte. – Semmi másra nem hallgat, csakis a Sólyom névre. Sólyom maga volt a megtestesült vadnyugati felderítő, legalábbis ahogy az Rebecca képzeletében élt. A szarvasbőr ruhába öltözött férfi szikár volt, a haja őszes, cserzett és szélfútta arca pedig a szabadban töltött hosszú órákról árulkodott. – Mindketten jó emberek, és szívesen válaszolnak az út közben felmerülő kérdéseikre – folytatta Scott. – De már most figyelmeztetem magukat, hogy Sólyom nem éppen a beszédes fajtából való, úgyhogy ne várjanak tőle kimerítő válaszokat. – Milyen kellemetlenségek érhetnek bennünket az úton, Mr. Scott? – kiáltott egy hátul álló férfi. – Emberi vagy természeti kellemetlenségekre gondol? – kérdezett vissza Scott. – Kétlem, hogy indiánok vagy útonállók támadnának egy ekkora karavánra. De mit sem számít a méret a jó öreg anyatermészet ellen. Kaliforniába tartó utunk során meg kell birkózniuk villámlással és esővel, szárazsággal, hideggel, hegyekkel, sivataggal és talán még hóval is. Ami az indiánokat illeti, találkozhatunk csejenekkel, pánikkal, sziúkkal és utékkal. Bármelyikük veszélyes lehet, ha provokálják őket, de az esetek többségében ránk se hederítenek. Ne keressék a bajt; elég hamar megtalál az minket. Ha már úton leszünk, készítek egy beosztást. Minden férfinak éjjeli őrséget kell vállalnia, hacsak a felesége nem beteg. És van itt még valami, emberek. Már most előre bocsátom, hogy néhányan maguk közül minden bizonnyal áldozatul fognak esni betegségeknek és baleseteknek: Nem mindenki jut el Kaliforniába.

Újabb kérdés érkezett a tömegből. – Mr. Scott, hogyan öltözködjünk? – Amíg elérünk a Laramie-erődig, valószínűleg jó idő lesz, de onnan szükségük lesz meleg ruhákra… főleg éjszaka, a hegyekben. Ha sima utunk lesz, akár már augusztusban elérhetjük a hegyeket, de ha később érünk oda, nehéz út elébe nézünk. Dél-Idahóban letérünk az oregoni ösvényről, és nekivágunk a sivatagnak, ahol nappal a mérhetetlen hőség, éjszaka pedig a fagy az úr. Legalább négyhat hónappal számoljanak. Egy igazán jó napon akár tizenöt-húsz mérföldet is megtehetünk; rossz napon pedig akár egyetlenegyet sem. Megkérek mindenkit, akivel még nem találkoztam, hogy jöjjön ide és mutatkozzon be akár most, akár később az este folyamán. Holnap reggel hat órakor fut ki az első szekér. Nem akarom azt látni, hogy a szekerek tolonganak, a legjobb helyekért versenyezve a sorban, úgyhogy miután aláírták a beleegyező nyilatkozatot, mindenki húzzon egy számot a Jim asztalán álló bödönből. Az a szám jelöli a szekerének a helyét a sorban. Azok, akik a kisebb számokat húzzák, helyezkedjenek a város nyugati vége felé, hogy induláskor ne legyen késlekedés. Sok szerencsét mindenkinek! Az utazás ma este egy táncmulatsággal veszi kezdetét ebben a raktárban. Az ennivalót és az italt én állom, úgyhogy jó szórakozást. Aztán pedig reszkess, Kalifornia! A kiáltását fütty és kiabálás fogadta. Rebecca akaratlanul eltűnődött, vajon három hónap múlva is ugyanilyen lelkesek lesznek-e. Amikor ő és Clay aláírták a nyilatkozatot, a karavánvezető odalépett hozzá. – Mrs. Elliott, világosan megmondtam magának, hogy egyedülálló nők nem jöhetnek a karavánnal. Rebecca elmosolyodott. – Már nem vagyok egyedülálló, Mr. Scott. Clayton és én összeházasodtunk. – Igaz ez, Fraser? – ámult el Scott. Rebecca imádkozott, hogy Clay nehogy elmesélje, milyen mesterkedések árán köttetett meg ez a házasság. Ha kiderül az igazság, ő abba belehal. Legnagyobb meglepetésére azonban Clay átkarolta a vállát. – Igen, uram. Tegnap éjjel házasodtunk össze. Régi barátok vagyunk Rebeccával. Nagy meglepetés és öröm volt számomra, hogy éppen itt találkoztunk. Milyen kicsi a világ! – De magát és a fivérét már felvettem kísérőszemélyzetnek, Fraser. – Természetesen továbbra is érvényes a megállapodásunk, uram. Rebecca megérti. – Akkor jó. Ez aztán nem lesz szokványos nászút, de gratulálok. És sok boldogságot kívánok maguknak. Amint kiértek, Rebecca így szólt: – Köszönöm, hogy nem mondtad el Mr. Scottnak az igazat a házasságunkkal kapcsolatban. – Az számomra is épp olyan kínos lett volna – mormogta a férfi. – Gyerünk, szerezzük be a szükséges dolgokat! Amíg Rebecca és Clay bevásároltak, Garth nekilátott, hogy megjavítsa az első tengelyt. Rebecca már korábban összeállított egy hosszú listát, amelyen most, a két férfi miatt, néhány

dolog mennyiségét meg kellett növelnie, Clay hiába mondta neki, hogy a kísérőszemélyzet tagjai számára a karavánvezető biztosítja az ellátást. A férfi ahhoz is ragaszkodott, hogy átnézze a listáját. – Van meleg kabátod? – Természetesen. Hidegek a telek Vermontban, Clayton. Clay megvető pillantást vetett felesége cipőjére. – Na és strapabíró csizmád? Az a cipő, amit most viselsz, mit sem ér, ha sártengereken, hegyeken és folyókon kell átküzdenünk magunkat. – Mr. Fraser, szükségtelen a ruhatáram miatt aggódnia. Egyedül is el tudom dönteni, mire van szükségem. Életem nagy részében ezt tettem. – Magában azonban gyorsan megjegyezte, hogy vennie kell egy pár csizmát. Mire Garth végzett a tengelyjavítással, nekik is sikerült mindent beszerezniük. Aztán hárman együtt nekiláttak, hogy felpakolják a szekérre a tábori asztalt és széket, a kétszáz font lisztet, a hordónyi, tartósítás gyanánt korpába csomagolt szalonnát, a százötven font kávét, a húsz font cukrot, a tizenöt font sót, a tíz font szárazbabot és az öt font kétszersültet. Ezenkívül Rebecca vett még tíz üveg paradicsombefőttet, egy gallon melaszt, egy véka krumplit, egy zsák hagymát, egy véka almát, öt font aszalt őszibarackot, sütőport, korpát, ecetet, rizst, különféle fűszereket és egy doboz teát. Aztán ott volt még a megfelelő mennyiségű szappan, néhány egészségügyi dolog, törülközők, mosogatórongyok, ágynemű, egy dézsa, egy éjjeliedény, egy mosóüst, egy hatalmas vízforraló kanna, egy bogrács, egy tábori sütő, egy kávéskanna, egy serpenyő, egy háromlábú serpenyő, bádog evőeszközök, gyertyák és humusz, két lámpás, valamint egyéb főzési kellékek. Az utolsó pillanatban Rebeccának még az is eszébe jutott, hogy vegyen egy tükröt, egy órát, szögeket, tűt, cérnát és egy ollót is. Míg ő az élelmiszerekkel és az edényekkel volt elfoglalva, addig Clay gondoskodott egy kis baltáról, néhány hétköznapi kéziszerszámról, vödrökről, kötelekről, valamint tartalék hámról és kantárról. Mire ezt mind felpakolták, a szekér és a tároló ládák teljesen megteltek; éppen csak annyi hely maradt, hogy a ruháikat bepakolhassák a belső ládába. Ezután már csak a legutolsó, egyben legkritikusabb dolog megvásárlása volt hátra – kellett még egy puska és lőszerek. – Tudsz bánni a puskával? – kérdezte Clay Rebeccától. – Nem – vallotta be. – Kitalálhattam volna. – Azzal méltatlankodva elsétált. Garth rámosolygott Rebeccára. – Félek feltenni a kérdést, Becky, de hajtottál már valaha öszvér fogatot? Rebecca megrázta a fejét. Garth feltolta a kalapját a homlokáról. – Egyáltalán hogy képzelted, hogy egyedül vágsz neki ennek az útnak? – Lófogatot már hajtottam – érvelt. – Az öszvérekkel sem lehet sokkal nehezebb. – Becky, az öszvéreket össze sem lehet hasonlítani a lovakkal. Náluk makacsabb állatot még nem hordott a hátán a föld. – Rosszabbak még a bátyádnál is?

– El sem tudod képzelni, mennyivel – mosolygott Garth. – Ha ezek nem akarnak mozdulni, akkor nem is mozdulnak. És istentelenül utálatosak. – Rosszabbak még a bátyádnál is? – ismételte Rebecca viccelődve, és kitört belőle a nevetés. – Rosszul ítéled meg Clayt, Becky – mondta, komolyra fordítva a szót. – Én nagyon szeretem őt, és büszke vagyok rá, hogy az öccse vagyok. Most egy kicsit megorrolt a nőkre, de megvan rá az oka. Mindig is jóindulatú és megértő volt, és még sohasem láttam, hogy bárkivel haragot tartott volna, bármit állít, és bárhogy tűnik is. A testvéreim és én mindig Clayhez fordultunk tanácsért a bajban, jó hallgatóság, és a sajátjánál is előbbre valók számára azoknak az érdekei, akiket szeret. Szóval remélem, tudjátok majd olyan jól kezelni ezt a helyzetet, hogy elviselhető legyen az út. Anélkül is lesz elég bajunk, hogy ti egymás torkának esnétek. Én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy próbáljam oldani a feszültséget, de neked is ki kell venned belőle a részed, Becky. – Elmosolyodott. – Most pedig térjünk vissza a nyavalyás öszvérek problémájához. – Biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogok velük, Garth. Mindig is gyorsan tanultam, és amit egyszer a fejembe veszek, azt véghez is viszem – állította a nő magabiztosan. – Drágám, abból ítélve, ahogy Clayt belerángattad ebbe a házasságba, ehhez nem fér kétség. De azt hiszem, bölcsebb lesz, ha ezt nem emlegeted fel neki, úgyhogy ülj le, hadd mutassam meg az alapokat. Rebecca rámosolygott. Szövetségesre talált Garth Fraser személyében – még ha déli lázadó volt is. Nem volt könnyű felidézni a déliek iránt érzett gyűlöletét, amikor vele volt. Türelmes volt és megértő – őt nem lehetett nem szeretni. De bármit mondott is Garth, a bátyja épp az ellentéte. Bizony hosszú hónapok elébe néznek. Garth elment, Clay pedig még nem ért vissza a puska- és lőszervásárlásból, úgyhogy Becky fogta magát, elment a vargához, és vett magának egy pár csizmát. A hotelszobájába visszatérve leült az ágyra, és megszámolta a pénzét. Alig maradt valamivel több száz dollárnál. Rebecca hátradőlt a párnákra. Remélte, hogy elég lesz az út hátralévő részére. Rebecca arra ébredt, hogy valaki kopogtat az ajtón. Riadtan ült fel. A szoba sötétségbe burkolózott, és jó néhány másodpercbe beletelt, mire ráeszmélt, hol is van, és rájött, hogy a kopogás a szobákat összekötő ajtó felöl jön. – Ki az? – Clay. – Egy pillanat. Rebecca felkelt, és meggyújtotta a lámpát. Már besötétedett. Minden bizonnyal órákig aludt. Erre rádöbbenve nyitotta ki az ajtót. Clay belépett a szobába. – Nem jössz a mulatságba? – A mulatság! Istenem, teljesen kiment a fejemből. Talán elmehetnétek Garthszal nélkülem. – Garth nem jön. Azt mondta, semmi kedve a városban töltött utolsó éjszakáját ugyanazokkal az emberekkel tölteni, akikkel a következő hónapokban úgyis együtt kell lennie – újságolta Clay.

– Ebben van valami. – De Rebeccának ezer éve nem volt része táncmulatsághoz még csak hasonló élményben sem, és már a zenének és a vidámságnak a gondolata is vonzotta. – Át kell öltöznöm. Menj csak előre, majd utánad megyek. – Inkább megvárlak – ellenkezett. – Csak a látszat kedvéért, tudod. – Átnyújtott Rebeccának egy pár női bőrkesztyűt. – Észrevettem, hogy nem vettél ma kesztyűt. Szükséged lesz rá a fogat hajtásához. – Köszönöm, Clayton. – Meglepte a férfi figyelmessége. – Kaptál puskát? Clay bólintott, majd belenyúlt a zsebébe, és elővett egy egyszerű, arany karikagyűrűt. – Eladtam a másik gyűrűt. Ezen nincsenek gyémántok, de azt hiszem, jobb lesz, ha felveszed. Csak a látszat kedvéért, tudod. Megvárom, amíg elkészülsz. – Odaadta neki a gyűrűt, majd visszament a saját szobájába, és becsukta az ajtót. Rebecca egy hosszú pillanatig csak nézte az aranygyűrűt, majd felhúzta az ujjára. Ez az egyszerű, olcsó gyűrű valahogy jobban a tudatára ébresztette, hogy a felesége, mint az a rikító, drága gyémántgyűrű. A nyakához emelte a kezét, és kihúzott egy láncot, melyet a blúza alá rejtve hordott. Megérintette az aranygyűrűt, amelyet Charlie adott neki, és amely most a láncon lógott, majd ránézett az ujján lévő gyűrűre, és észre sem vette, hogy könnyek folynak végig az arcán. Nem tudta megtenni. Tudta, hogy meg kellene tennie, mégsem tudta rávenni magát, hogy felvegye a Claytől kapott gyűrűt. Nem, amikor ez a házasság csak átmeneti. Gyorsan megcserélte a gyűrűket, és Charley-ét húzta az ujjára, a Clayét pedig elrejtette a ruhái közé, a táskájába. Clay soha nem fogja észrevenni. Rebecca kihúzva magát letörölte a könnyeit, és elővett az utazóládájából egy virágmintás kartonruhát. A fodorra, amely végighúzódott a ruha elején, és körbefogta a szegélyét, ráfért volna egy vasalás, de most nem volt rá idő, és ez volt az egyetlen báli ruhája. Gyorsan belebújt, és kifésülte a haját, majd a láda aljából előásta piros topánját. Egy hosszú pillanatig csak fogta, és szomorúan bámulta a cipellőt. Charley-tól kapta az első közös karácsonyukra, az esküvőjük után. Miután a férje elment a háborúba, Rebeccának nem is volt alkalma viselni. Nagyot sóhajtva levetette hétköznapi fekete cipőjét, és belebújt a pirosba. Aztán átkopogott Clayhez. A férfi szemében szenvedélyes láng gyúlt, ahogy végignézett Rebeccán, aki ettől rögtön megfeledkezett ruhája ráncairól, és egész teste beleborzongott a tudatba, amikor a férfi megfogta a karját. Mire megérkeztek, a mulatság már javában folyt, és több száz férfi, nő és gyerek töltötte meg a termet. Miközben Clayjel a sült csirkét és a fűszeres burgonyasalátát majszolták, Rebecca érdeklődve körülnézett. Izgatottság érződött a levegőben. Holnap az újrakezdés reményében mind nekivágnak az ismeretlennek, bármilyen bánatot hagynak is maguk mögött. A többségük exkonföderációs katona volt, de akadt jó néhány kék nadrágos férfi is a tömegben. Mr. Scott bejelentette, hogy mostantól nem lesz – és nem is lehet – közöttük semmiféle széthúzás. Most már mindnyájuknak közös céljaik vannak: új életet kezdeni a tejjel-mézzel folyó Kánaánban. Amint a zenekar rázendített a nyitó akkordokra, Mike Scott lecsendesítette a tömeget.

– Emberek, ifjú házasokat üdvözölhetek a köreinkben: Clay és Rebecca Frasert, akik tegnap házasodtak össze. Reméljük, némi rábeszélésre az ifjú pár megnyitja a bált az első keringővel. Az épület belevisszhangzott, ahogy a tömeg tapsolt és fütyült. Jóságos isten! Ez nem lehet igaz. Rebecca rápillantott Clayre, aki épp olyan rémültnek tűnt, mint ő maga. – Hol a boldog pár? – szólította őket Scott. – Clay és Rebecca, lépjenek elő! Lépjenek elő, bárhol vannak is! Amikor a tömeg is kántálni kezdte, hogy lépjenek elő, Clay megragadta Rebecca kezét. – Azt hiszem, a mi nászkeringőnket játsszák, Mrs. Fraser. Rebecca hagyta, hogy a férfi a terem közepére vezesse. A keze meglepően meleg és erős volt, talán csak azért, mert az övé hideg volt, és remegett. Amikor a zenekar rázendített Strauss keringőjére, Clay a karjába vonta Rebeccát. Ahogy a férfi meleg keze a derekára simult, tudatosult benne a közelsége, és minden eddiginél jobban ráébresztette, milyen erő lakozik abban a magas testben és azokban a tiszteletet parancsoló, széles váltakban. Mintha mámorító bay-rum és tiszta, férfias illata nem lenne elég emlékeztető. Rebecca nem is tudta, mi tette magabiztosabbá: a tudat, hogy annyi szem figyeli a mozdulatait, vagy az érzés, hogy Clay olyan közel van hozzá. Gyerekjáték volt követni a férfi lépteit, miközben könnyedén vezette a táncparketten. Látszott, hogy nem akkor keringőzött először. Hogy is ne? Hiszen a táncmulatságok és a bálok szerves részét képezték a déli kultúrának, amiért a háborúban harcolt. Hogy próbálja elterelni a férfi iránt érzett egyre növekvő érdeklődését, Rebecca becsukta a szemét. Elképzelte, hogy Charley tartja a karjában, és megpróbálta felidézni az utolsó alkalmat, amikor együtt keringőztek. De rémületére nem tudott visszaemlékezni rá. Az emlék hiánya fájdalmas döfés volt a szívében. Napról napra halványultak a vele kapcsolatos emlékek. Sírni támadt kedve. Amint elhallgatott a zene, Rebecca kibontakozott Clay karjából, és gyorsan elfordult tőle. Mihamarabb szeretett volna távozni. De legnagyobb bánatára Clay a nyomába szegődött. Némán visszaballagtak a szállodába. Clay visszakísérte Rebeccát a szobájába, aki anélkül ment be a szobájába és zárta be az ajtót, hogy hátrapillantott volna. Másodperceken belül megjelent a fény az összekötő ajtó alatt. Rebecca nekidőlt az ajtónak, és szabadjára engedte könnyeit. Clay gyorsan megszabadult a pisztolytáskájától és a csizmájától, eloltotta a lámpát, és végignyúlt az ágyon. Mihelyst egyedül maradt a sötétben, gondolatai azonnal Rebeccára terelődtek. Érezte, hogy a nő majdnem elsírta magát, de túl büszke volt ahhoz, hogy az ő jelenlétében sírva fakadjon. Mivel feltett szándéka volt, hogy egyedül vág neki a nyugatra vezető útnak, Clay nem hitte, hogy amiatt sír, amit a holnap hozhat. Ehhez bátorság kellett, és Rebecca nem volt híján a bátorságnak. Amilyen elszánt, még azt a kockázatot is vállalta, hogy feleségül menjen egy idegenhez. Más akár meg is verhette – vagy akár meg is ölhette – volna, ha úgy rászedi, ahogy őt. Ennek a nőnek fogalma sem volt róla, hogy a mesterkedése milyen könnyen visszaüthetett volna. A nyugat túl vad és bizonytalan egy magányos nő számára.

Egyébként Clay sem vágyott oda. Négy év után végre-valahára hazatérhetett – de már indulhatott is rögtön Lissy után. A legtöbb itt lévő emberrel ellentétben neki esze ágában sem volt új életet kezdeni; ő csak a régit szerette volna visszakapni. De már késő, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen. Vagy talán mégis? Csak egy dologban volt biztos: amint utolérik Lissyt, és megbizonyosodnak róla, hogy boldog, és az a jenki csakugyan feleségül vette, sarkon fordul, és meg sem áll Virginiáig. Clay ásított, és becsukta a szemét. A házassága érvénytelenítése után, természetesen. Ha hazavinné Virginiába ezt a szemrevaló kis hárpiát, a végén még képes lenne újra kirobbantani a háborút. De egyelőre úgy tűnt, kénytelen lesz kitartani mellette.

6. fejezet Mivel Rebecca túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy akár csak egyetlen pillanattal is tovább aludjon, négy órakor felkelt, és kikukkantott a szálloda ablakán. A tucatnyi kovácsműhelyben fényesen lobogott a tűz, és éjjel-nappal csengtek-bongtak a kalapácsok, amióta Rebecca megérkezett Independence-be. A szekérkaraván indulására való tekintettel a szálloda és az üzletek egész éjjel nyitva tartottak, hogy az utolsó pillanatban még bárki megvásárolhassa, amire szüksége volt. Rebecca összecsomagolta a holmiját, és lement az étkezőbe. Éppen befejezte a reggelit, amikor belépett Clay és Garth. – Jó reggelt! – üdvözölte őket kedvesen. – Jó reggelt, Becky – viszonozta Garth, de Clay ügyet sem vetett a köszöntésre. – Készen állsz a nagy napra? Rebecca izgatottan mosolygott. – Majd' szétvet az izgalom az indulás miatt. – Azt hiszem, mind így vagyunk ezzel – mondta. – Nos, megígértem Scottynak, hogy megvárom a karámnál. Később találkozunk. – Miért nem ébresztettél fel minket is, amikor felkeltél? – kérdezte Clay, amikor leült. – Nem tudtam, hogy az én feladatom felébreszteni benneteket is. Főzni hajlandó vagyok rátok, de mást ne várj tőlem. – A nagylelkűsége lenyűgöző, hölgyem. Volt még egy nagyon fontos alapszabály, amit Rebeccának indulás előtt le kellett fektetnie. – Bár muszáj fenntartanunk azt a látszatot, hogy ifjú házasok vagyunk, ez nem terjed ki arra is, hogy közös ágyban is aludjunk. Clay nagy érdeklődéssel hallgatta. Ó, hogy ez az ember mennyire idegesítő, de túlságosan régóta várta már ezt a napot ahhoz, hogy hagyja, hogy elrontsa az örömét. Kedvesen rámosolygott. – Csak a félreértések elkerülése végett, Clayton. Clay viszonozta komor mosolyát.

– Azt hiszem, te értettél félre valamit, Rebecca. Az a házassági bizonyítvány, amelyet te olyan elszántan próbáltál… megszerezni, számos kötelezettséggel jár, s ezek között szerepelnek a házastársi jogok is. Nem áll szándékomban kibújni eme kötelességeim alól, mint ahogy az alól a fogadalmam alól sem, hogy megvédelek téged. Rebecca ereiben megfagyott a vér. – Nincs szükségem sem a védelmedre, sem arra, hogy betolakodj az ágyamba. – Ezt még azelőtt kellett volna meggondolnod, mielőtt megesküdtél, hogy a törvényes feleségem leszel. – Hát megszegnéd az ígéreted, Clayton? Megállapodtunk, hogy érvénytelenítettük a házasságunkat. Te is tudod, hogy ha közel kerülünk egymáshoz, ez lehetetlen. – Az érvénytelenítés a te ötleted volt, Rebecca. Én soha nem mondtam, hogy beleegyezem. Részemről egyáltalán nem vágytam rá, mégis törvényes házasok vagyunk, márpedig én mindig betartom az eskümet. Úgyhogy megpróbálok jó férjed lenni, Rebecca, és tőled is elvárom, hogy épp olyan komolyan vedd ezt az esküt, mint én. Ha szerinted ez probléma, azt tanácsolnám, kétszer is gondold meg, hogy belevágsz-e ebbe az utazásba, mivel neked is tiszteletben kell tartanod valamennyi asszonyi kötelezettségedet. – Ezzel felállt, hogy távozzon. – Sokat gondolkodtam ezen tegnap éjjel, Rebecca. Pokolian dühös voltam a te kis cselszövésed miatt, de alaposabb megfontolás után végül arra jöttem rá, hogy ez a házasság nem is olyan rossz ötlet. Egy csinos asszony, aki főz rám, kimossa a ruháimat, éjszaka pedig melegíti az ágyamat… Igen, ez sokkal kényelmesebbé teheti ezt a hosszú utat, mint amire számítottam. – Ti, déliek, el sem tudjátok képzelni az életet rabszolgák nélkül, igaz? – Rebeccát majd' szétvetette a düh, de nem adta meg Claynek azt az örömet, hogy a tudtára adja, mennyire felkavarták a szavai. – Még körülbelül egy órája van, hogy döntsön, Mrs. Fraser. Micsoda gazember! Hogy mondhatta Garth, hogy a bátyja igazságos és jószívű? Clayton Fraser egy önelégült, arrogáns zsarnok! De őt, Rebeccát nem lehet ilyen könnyen megijeszteni. Az ő tisztessége. Az ő esküje. Az ő kötelességei! Ennek az embernek az elbizakodottságától felfordult a gyomra. Hát, lehet, hogy az első csatát ő nyerte a közöttük dúló háborúban, de olyat még nem látott a világ, hogy bármelyik lázadó szecesszionista túljárjon egy született jenki eszén! Mire Clay és Garth odalovagolt hozzá, Rebecca már be is fogta az öszvéreit a szekér elé. – Hajts óvatosan, Becky! – kiáltott oda neki Garth. Búcsút intett, majd tovalovagolt. Clay leszállt, a szekér hátuljához kötötte a lovát, majd felmászott a bakra és megfogta a gyeplőt. – Nincs semmi gond az öszvérekkel? – A négylábúakra gondolsz, vagy rád és az öcsédre? Clay bosszús pillantást vetett rá. – Hölgyem, hogy maga micsoda egy hárpia. – Igazad van. Elnézést kérek Garth miatt; ő nem érdemelte meg.

Clay megrántotta a gyeplőt, és óvatosan elindult a készletekkel és emberekkel magasan megpakolt kocsiktól zsúfolt utcán. Valamennyien épp olyan izgatottan várták már, hogy kezdetét vegye az utazás, mint Rebecca. Sokan vezettek lovat vagy tehenet a szekér hátuljához kötve, előre pedig hatalmas, dübörgő ökröket fogtak be. Minden kocsi oldalponyvájára egy-egy fehér négyzetet tűztek, amelyre ráfestették a sorban elfoglalt helyének számát. A tizenötös volt Rebeccáéké. A tömeg elcsendesedve állt meg, amikor Kirkland tiszteletes az Úr áldását és útmutatását kérte az előttük álló útra, és hogy vezesse el őket a remény és az újrakezdés földjére, ahogyan Ő és Mózes elvezette az izraelitákat az ígéret földjére. Aztán Sólyom felpattant fekete heréltje nyergébe. – Szerencsés utat, emberek! – kiáltotta a felderítő, és kalapját meglengetve előrevágtatott. Hangos üdvrivalgás hangzott fel a tömegből, ahogy kigördült az első két szekér, amely a kísérőszemélyzet számára szállította az ellátmányt. Rebeccán kívül sok hajtó volt maga is tapasztalatlan városlakó, akinek még soha életében nem volt dolga ökör vagy öszvérfogattal, így nagy zűrzavar és káosz támadt, amikor egy-egy állat ellenszegült, vagy egy-egy szekér nekihajtott egy fának vagy egyéb akadálynak. Clay a fejét csóválva ült, és figyelte a zűrzavart. – Biztos vagy benne, hogy boldogulni fogsz a fogattal? – Hogyne. – Máskor is hajtottál már öszvérfogatot? Átkozott legyen, ha hagyja, hogy ez az ember hazugságra kényszerítse. – Nem, de lovas kocsit sokat hajtottam odahaza. – Egy lapon sem lehet említeni a kettőt. – Mindig is jól kijöttem az állatokkal – mondta könnyedén Rebecca. Rebecca remegett izgalmában, amikor végre a tizennégyest szólították. Annak a szekérnek egy lóvontatású kocsi volt a hátuljához kötve. Két asszony, egy kislány és egy kisfiú intett oda neki, miközben beálltak a sorba. Rebecca visszaintett, aztán Jim Peterson szólította a tizenötöst. Úgy érezte, a torkában dobog a szíve. Clay odahajolt hozzá: – Ezek mi vagyunk, Rebecca. – Rebecca megdöbbenésére könnyed csókot nyomott a szájára, majd gond nélkül beállt a szekérrel az előttük haladó sorba. Rebecca bizsergő ajakkal megfordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen hátra. Maga mögött hagyja az egyetlen életet, amit valaha ismert. Visszafordult. Ezentúl csakis előre tekint. Hiszen előtte a jövő. Lopva rápillantott a mellette ülő idegenre. Könnyed csókja teljesen meglepte. Habár valahogy mégis olyan kedves volt. Vajon milyen szerepet tölt majd be ez a férfi a rá váró jövőben? Mire a kilencvennyolcadik és egyben utolsó szekér is beállt a sorba, a karaván eleje már több mint egy mérföldet tett meg. Garth odalovagolt hozzájuk.

– Clay, Scotty azt akarja, hogy úgy negyedmérföldnyi távolságra lovagolj el a jobb szárnytól. Később találkozunk – kiáltotta, miközben elvágtatott. – Mostantól kezdve a tiéd az irányítás – mondta Clay, átadva Rebeccának a gyeplőt. – Ne engedd túl lazára a gyeplőt, mert akkor hajlamosak megállni. Ugyanez igaz akkor is, ha túl szorosan fogod őket. – Leugrott a lassan cammogó szekérről, eloldozta a lovát, és elvágtatott észak felé. Rebeccának be kellett ismernie, hogy tényleg egészen más hat öszvért hajtani, mint egy kétlovas fogatot. Igaz ugyan, hogy a tempó jóval lassabb volt, de több gyeplőt kellett egyszerre fognia és kezelnie. Nem is tudta, mihez kezdett volna a Claytől ajándékba kapott kesztyű nélkül; a keze hamarosan kisebesedett és felhólyagosodott volna. Mire délben megálltak ebédelni, Rebecca magabiztosan hitte, hogy mindent remekül kézben tart. Mivel Claynek és Garthnak nyoma sem volt, megette az ebédre csomagolt szendvicset és narancsot, aztán fogta magát, és odasétált a sorban előtte haladó szekérhez, hogy bemutatkozzon a rajta utazó családnak. A szekér tulajdonosa egy középkorú házaspár volt, név szerint Howard és Helena Garson, akik egy kis, ohiói falucskából jöttek, és azért vágtak neki a Kaliforniába tartó útnak, hogy nyugaton próbáljanak szerencsét. Howard a háború alatt az Unió hadseregében szolgált. Szégyenlős, halk szavú ember volt, és olyan arcot vágott, mintha az egész világ gondja az ő csapott vállát nyomná, amely belegörnyedt a gabonavetés és aratás hosszú óráiba. A felesége épp az ellentéte volt. A zömök testalkatú Helena cserfes volt és barátságos, a hangja és a nevetése pedig olyan harsány, mintha telt keble mélyéről visszhangzott volna. Garsonéknak három gyermekük volt: a tizenhat esztendős leány, Henrietta, a tizennégy éves Alden és a kilencéves George. Velük utazott Howard édesanyja, Eleanor is. A Rebecca mögötti szekeret egy jóval idősebb házaspár, Otto és Blanche VonDieman foglalták el. Ők egy tehenet is vezettek a szekerük mögé kötve, sőt egy ketrecben még csirkéik is voltak. Hollandiából érkeztek, és bár törve beszélték az angolt, nagyon barátságosak voltak. Felajánlották, hogy ha Rebeccának tejre vagy tojásra lenne szüksége, szívesen adnak bármikor. Blanche VonDiemant reszelős köhögés kínozta, ezért eladták pennsylvaniai farmjukat, hogy a szárazabb, melegebb éghajlatú Dél-Kaliforniába költözzenek. Hál' istennek, nem déli lázadókkal volt körülvéve, gondolta elégedetten Rebecca, amikor a szekérkaraván ebéd után ismét felkerekedett. Késő délután kezdte érezni a karjában és a vállában a gyeplőrángatás hatását. Megörült, amikor a karavánvezető hat órakor megálljt kiáltott. Mivel ezen a környéken nem kellett ellenséges indiánok támadásától tartani, nem bontották meg a szekerek sorát. A jószágokat kihajtották legelni, és kisorsolták, hogy ki őrizze a csordát. De nem is igen kellett őket őrizni, mert az állatok épp olyan fáradtnak tűntek, mint az utazók, és örültek, hogy végre legelhetnek és alhatnak. A többiek példáját követve Rebecca is szabadon engedte az öszvéreit, és nyomatékosan megkérte őket, hogy ne kószáljanak el a csordától. Azok csak nyugodtan néztek rá, aztán rágcsálni kezdték a füvet. Rebecca nem is értette, hogy miért van az öszvéreknek olyan rossz hírük. Az ő drágáival egy szál gond sem volt egész álló nap.

Nem sokkal azután, hogy megálltak, a karavánt kísérő lovasok is befutottak, Clay és Garth pedig csatlakozott hozzá. Rebecca egész felvidult, amikor Clay fogta a baltát, és elindult tűzifáért. Már nem maradt túl sok fa a környéken. A szekérkaravánok több mint negyven éve jártak nyugatra ezen az útvonalon, és a '49-es aranyláz után egyébként is megélénkült forgalom tovább nőtt a háború utolsó napjaiban. Most az Independence-ből induló szekérkaravánok épp csak annyit vártak két indulás között, hogy a fű elég nagyra nőjön, és az ökröknek meg az öszvéreknek legyen mit lelegelniük. Mivel Rebecca nem volt hozzászokva a nomád élethez, nem készített bonyolult vacsorát. Mikor Garth meggyújtotta a tüzet, feltett egy kanna kávét, megsütött pár kekszet és megpirított néhány szelet szalonnát. Amikor a szalonna elkészült, a zsírján sült krumplit és hagymát készített, desszertnek pedig friss almát kínált. Rebecca nagyon elégedett volt magával, amiért ilyen ízletesre sikerült a vacsora. Claynek is biztosan ugyanaz volt a véleménye, mivel egyetlen lekicsinylő megjegyzést sem tett. Pedig Rebecca szinte várta, hogy tegyen, és ő megmondhassa neki, hogy ha nem tetszik valami, mehet, és ehet a személyzet többi tagjával. Amikor végeztek a vacsorával, tésztát gyúrt, ami éjszaka majd megkel, ő pedig reggel kenyeret süthet. Nyolc órára a tábor elcsendesedett, és néhányan lefekvéshez készülődtek. Garth csatlakozott azokhoz, akik a sorban valamivel előrébb egy ismerős dallamokat játszó bendzsóst, hegedűst és néhány száj harmonikást hallgattak. Clay csukott szemmel elnyúlt a tábortűz mellett. Rebecca lámpát gyújtott, és beletelepedett a szekéren lévő hintaszékbe, hogy a szakácskönyvét olvasgassa, amely tábortűznél könnyen elkészíthető ételek receptjét tartalmazta. Ha holnap jól sikerül a kenyér, másnap kipróbálja a barackos morzsasüteményt. Mivel azelőtt egy pékségben dolgozott, már alig várta, hogy kipróbálja, milyen lehet a kicsi, háromoldalú tábori sütőben sütni. Sajnos a másik kihívás, amire vállalkozott, nem sikerült olyan jól. Rémesen fájt a válla és a karja, úgyhogy letette a könyvet, és bedörzsölte a karját egy elixírrel. Aztán hátradőlt a székben, és becsukta a szemét. Bárcsak meg tudná masszírozni a saját vállát! Nagy volt a kísértés, hogy átvigye a krémet Garsonékhoz, és megkérje valamelyik asszonyt, hogy dörzsölje be vele a hátát és a vállát, de biztosan nem tudnák mire vélni, miért nem a férjét kéri meg rá. Rebecca a szemét kinyitva meglátta, hogy Clay a szekér hátuljánál áll, és fürkésző tekintetével őt méregeti. – Innen úgy tűnik, mintha a válladat simogatnád. Csak nem fáj? Mégis mit gondol? Nagyon jól tudja, hogy azelőtt soha nem hajtott öszvérfogatot. És Rebecca egyébként is kételkedett benne, hogy a férfit tényleg érdekli, hogy fáj-e a válla vagy sem. Ez is csak arra volt jó, hogy őt szekálja. – Csak elfáradtam – mondta. – Lefekszem. – Felállt és elfújta a lámpást. Amikor a férfi arrébb lépett, behúzta a ponyvát, hogy levetkőzzön alsószoknyára és fehérneműre. Sajnos a szőrme derékaljtól sem érezte sokkal puhábbnak a kemény faládát, vagy enyhébbnek a vállát kínzó fájdalmat. Nemsokára hallotta, hogy Garth visszajött. A két férfi halkan beszélgetett még egy kis ideig, majd a ládából elővették hálózsákjaikat, és letelepedtek a tűz mellé. Rebecca

megkönnyebbülten sóhajtott fel, amiért Clay nem váltotta be abbéli fenyegetését, hogy vele alszik. De hát ez csak az első éjszaka, és még oly sok áll előttük. A szekér belsejében a levegő fülledt volt, és megtöltötte az odabent tárolt gyümölcsök és zöldségek szaga. Rebecca abban a reményben kelt fel, hogy ha felemeli az első és a hátsó ponyvát, majd átjárja a szekeret a szél. Irigyelte a szabadban éjszakázó férfiakat. Annál a ládánál, amin ő feküdt, még a föld is biztosan puhább volt, arról nem is beszélve, hogy mennyivel kellemesebb lehet a feje fölött fénylő csillagokat számolgatni a képzeletbeli bárányok helyett, miközben próbál elaludni. De a fájdalomtól eltekintve egyelőre minden jól alakult. Lehet, hogy nem is lesz olyan vészes ez az út, mint ahogy elhitették vele. És lehet – de csak lehet –, hogy Clay sem olyan szörnyeteg, mint hitte. Miközben Clay a feje alatt összefont kezekkel feküdt, a szekéren éjszakázó nő járt a fejében. Mostantól ő a felelős a biztonságáért és a jólétéért, ami azt jelentette, hogy most már két nő miatt aggódhatott. Ha szerencséjük van, talán még út közben sikerül utolérniük azt a karavánt, amellyel Melissa utazik. Kitalálhatta volna, hogy meg akar szökni ezzel a Berg nevű fickóval, miután beszámolt neki az állapotáról. De mivel az ő gondolatai akkor éppen Ellie hűtlensége körül forogtak, nem tudott tiszta fejjel gondolkodni – ha akkor lett volna egy kis józan esze, megspórolhatta volna ezt az utat. Azért is csak magát okolhatta, amiért az első italt elfogadta ettől a kocsiban alvó jenki összeesküvőtől. Nem semmi egy nő. Clay akár gratulálhatna is a leleményességéhez – ha nem pont ő lett volna a célpontja. Nők! Csak bajt hoznak az emberre. Miért nem tudnak ők is olyan őszinték és nyíltak lenni, mint a férfiak? Ellie hűtlensége, Lissy szökése a jenkivel, Rebecca Elliott cselszövése, amivel házasságra kényszerítette… megannyi Jezabel, és ez az egész azzal a rohadt almával kezdődött az édenkertben. Abból minden férfinak tanulnia kellett volna. Ehelyett egyre csak nyúlkálunk a gyümölcsökért. Hát többé nem. Nagy árat fizetett érte, de végre megtanulta a leckét. Azonban akár tetszik, akár nem, most már hozzá volt láncolva ehhez a Jezabelhez ott, a szekéren. – De annyi szent, hogy azt a hibát nem követem el még egyszer, hogy megbízzak benne – mondta, és belebokszolt a párnájába. – Még mindig Ellie jár a fejedben? – kérdezte Garth álmosan. – Nem. Aludj! – Clay az oldalára fordult, és becsukta a szemét. Másnap reggel a tábor nagy része még aludt, amikor Rebecca már a tűzgyújtással fáradozott. De a fa egyszerűen nem akart lángra lobbanni. A kis cipó, amit előző éjjel gyúrt be, az éjszaka folyamán gyönyörűen megkelt, és eltökélte, hogy még reggel megsüti, úgyhogy nem fecsérelheti el azzal az értékes időt, hogy megpróbálja felszítani azt az átkozott tüzet. Miután hiábavaló próbálkozásai közepette elpocsékolt két újabb gyufát, már épp arra készült, hogy feladja. – Te meg mit csinálsz? – kérdezte Clay álomittasan. – Mégis minek látszik? – mondta a kudarctól ingerülten. Megfordult, és ránézett. Éppen akkor ült fel a hálózsákban, és a fejét vakarta. – Tüzet rakok.

– Megpróbálsz tüzet rakni – helyesbített a férfi. Felhúzta a csizmáját, majd felállt, és beletűrte az ingét a nadrágjába, aztán odament hozzá, és letérdelt mellé. – Add ide azt a gyufát, mielőtt még az összeset elhasználod. Egyébként mennyi az idő? – Négy óra van. – Négy óra! Mi a fenéért vagy ébren ilyenkor?! Hétig úgysem indulunk el. – Kenyeret akarok sütni. Clay megcsóválta a fejét. – Rebecca, mit keresel te ezen a szekérkaravánon? Soha életedben nem hajtottál még öszvérfogatot, nem tudsz lőni és még tüzet sem tudsz gyújtani. Már tegnap este meg kellett volna sütnöd a kenyeret, amikor égett a tűz, és nem hajnali négy órakor kellene itt szerencsétlenkedned. Semmi baja nem lesz éjszaka annak a kenyérnek, ugye tudod? Az áldóját, igaza van! Meggyúrhatta volna a tésztát tegnap reggel, este pedig megsüthette volna a kenyeret. De Clay az utolsó, akinek ezt bevallotta volna. Clay néhány perc alatt felélesztette a tüzet, aztán pedig visszafeküdt. Rebecca sütni kezdte a kenyeret, majd feltett főni egy kanna kávét. Még mindig rengeteg ideje maradt, hogy elkészítse a reggelit. Amint meglátta, hogy Von Diemanék is fenn vannak már, átbaktatott hozzájuk, és kért tőlük egy kancsó tejet, aztán visszament, hogy zabkását és sült szalonnát készítsen. Egy óra múlva Rebecca és a két férfi letelepedett, hogy elfogyasszák zabkásából, tejből, sült szalonnából, frissen sült kenyérből és forró kávéból álló reggelijüket. A kenyér héja ugyan egy kicsit megégett, de ez volt Rebecca első kenyérsütési kísérlete a tábori sütőben. Biztos volt benne, hogy legközelebb tökéletesen fog sikerülni. Mindent egybevetve a második étkezés is épp olyan finomra sikerült, mint az első, s ez megnövelte az önbizalmát. Rebeccának csak úgy dagadt a melle a büszkeségtől. Csípőre tett kézzel illegette magát. – Nos, Fraser százados, mit gondol? – Nyugodtan szólíts Claynek – mondta nagylelkűen, miközben szétkente a narancslekvárt az utolsó szelet kenyéren. – A reggeliről? – Nem volt rossz. – Átkozottul jó volt, és ezt te is tudod. – A kenyér egy kicsit megégett. – Igen, én is észrevettem, hogy meg kellett rágnod, ahelyett hogy csak úgy beszippantottad volna, mint a többi ételt. Garth nevetve felhorkant, Clay pedig kelletlenül vigyorgott. – Jó volt – ismerte be. – Várj csak, fogsz te még csodálkozni azon, milyen jól boldogulok ezen az úton, Clayton Fraser – morogta Rebecca, miközben nézte, ahogy a férfi ellovagol. – És remélem, szereted az epe ízét, mert elég sokat fogsz nyelni belőle, mielőtt véget ér.

7. fejezet Mire pontban hétkor nekilódultak az első szekerek, Rebecca is befogta az öszvéreket, és felült a bakra. Most sem volt semmi gondja az öszvérekkel. Mindegyiküknek nevet adott, és kedvesen beszélt hozzájuk, miközben megetetett az állatokkal egy-egy szelet almát, miután befogta őket a szekér elé. Egyik sem bokrosodott meg, és nem próbálták megrúgni vagy megharapni sem, mint néhány, másik szekér elé befogott öszvér. A gyeplő apró rántására úgy indultak el a Garson-féle szekér után, mint az idomított ügetőlovak. Rebecca nem tudta elnyomni a mosolyát, miközben azon merengett, vajon Clayre is ilyen hatással lenne-e pár kedves szó és egy szelet alma. Ahogy végignézett a soron, mindenfelé a szekerük mellett bandukoló nőket és gyerekeket látott. Ahogy teltek múltak az órák, azt kívánta, bárcsak csatlakozhatna hozzájuk, és ne kellene fognia a gyeplőt! Mike Scott végiglovagolt a soron, és minden családdal váltott néhány szót. Amikor odaért az ő szekeréhez, melegen üdvözölte Rebeccát. – Valami probléma, Mrs. Fraser? – Az égvilágon semmi. Minden rendben, Mr. Scott. – Megpróbálta kihúzni magát, de erre az arca fájdalmasan megrándult. – Jól van, asszonyom? – Igen, csak egy kicsit elgémberedtem. Jól fog esni a pihenés, ha megállunk ebédre. – Értem – ráncolta a homlokát a vezető. Aztán felpillantott az égre. – Egyre gyülekeznek ezek a fránya felhők. Remélem, nem fog esni. – Ha elered az eső, megállunk? – kérdezte Rebecca reménykedve. – Nem hiszem. Lesz itt még eső, porfelhő, homokvihar és talán még hóvihar is, amíg Kaliforniába érünk, de mi csak megyünk. Igazi ítéletidőnek kell ahhoz lennie, hogy megállítson egy szekérkaravánt, Mrs. Fraser. Az elvesztegetett idő a legnagyobb ellenségünk. – Biccentett, majd átlovagolt a következő szekérhez. Amikor megálltak ebédelni, Rebeccának nem volt étvágya. Ivott egy pohár vizet, megevett egy almát, majd kinyújtózott, és megpróbálta a hátát pihentetni. Ahogy ott feküdt a kocsi árnyékában, azon tűnődött, vajon mennyi idő alatt szokik hozzá a teste a hajtáshoz. De sajnos túl hamar eljött az ideje, hogy továbbinduljanak. Nem sokkal indulás után Henrietta Garson jött hátra Rebecca szekeréhez, és felajánlotta, hogy hajtja egy kicsit. – Hajtottál már öszvérfogatot, Henrietta? – Hát persze. A farmon. – A lány felszállt mellé, elvette tőle a gyeplőt. – És hívjon csak Ettának, Mrs. Fraser. Így hív a családom is. Nagymama szerint piszkosul el lehet fáradva a válla és karja. – A nagymamádnak igaza van, Etta. El sem tudom mondani, milyen jólesik pihentetni őket. Sírni tudnék a fájdalomtól. És kérlek, ne magázz engem. A nevem Becky. Így hív… – Elhallgatott. Charley mindig Rebeccának szólította, és mióta a szülei meghaltak, senki nem

hívta Beckynek a bátyján és Garth Fraseren kívül. Mégis olyan természetesen csúszott ki a száján ez a név. Furcsa, hogy ez még soha nem jutott eszébe. Pedig mindig szerette ezt a becenevet. Lehet, hogy valahol legbelül végre sikerül megfeledkeznie az elmúlt évek szomorúságáról, és csak a szép emlékeket megőriznie az új életre, ami felé igyekszik. Ha így áll a dolog, bizony nagy baklövéssel kezdődött ez a bizonyos új élet, amikor hozzáment Clay Fraserhez. Ez járt a fejében, miközben továbbhaladtak. Sólyom egy kellemes, folyóparti területet választott éjszakai táborhelynek. Mire Clay és Garth visszatért a karavánhoz, Rebecca már meggyújtotta a tüzet, és éppen a morzsasütemény tésztáját nyújtotta, egész napra beáztatta az aszalt őszibarackot egy tál vízbe, hogy megpuhuljon, és most végre betehette a süteményt a hővisszaverő sütőbe. Az együtt töltött idő alatt megfigyelte, hogy Clay mindig a kávéskanna után nyúl először. Most is így történt. A férfi töltött magának egy csésze kávét, majd szó nélkül fogta a baltát, és eltűnt. Szóval megint dühös – ehhez kétség sem fér. Rebecca rápillantott Garthra, aki a kávéját kortyolgatta. – Mi történt? – kérdezte. – Scotty azt mondta Claynek, hogy holnap ne lovagoljon ki, hanem maradjon veled, és hajtsa a szekeret. – Ez pedig nem tetszik a lovasszázados úrnak, igaz? – Ne bántsd már, Becky! Lovas kísérőnek iratkozott fel. Nem számított rá, hogy a nyakába kell vennie még egy feleséget és egy szekeret is. – Azzal Garth is elsétált. Szóval most már Garth is neheztel rá. Pedig nem is az ő ötlete volt, hogy elrángassa Clayt a kötelessége mellől; sokkal jobban érezte magát, amikor nem volt a közelében. Nem tarthat egy-két napnál tovább, hogy elmúljon ez a fájdalom. Akkor majd meggyőzi Mr. Scottot arról, hogy egyedül is boldogul a fogattal, Clay pedig mehet, és azt teheti, amit akar. Miközben sült a morzsasütemény, Rebecca meggyúrta a pogácsatésztát is, és éppen akkor készült el a vacsora, amikor Clay visszatért, néhány ágat és gallyat cipelve tüzelő gyanánt. – Ez volt a legjobb, amit találtam. Minden mást eltakarítottak az előttünk járók. – Köszönöm – mondta Rebecca. – Hol van Garth? – Odaát segít Otto Von Diemannak felszerelni a kereket a szekérre. Amint kész vagytok, vacsorázhatunk. – A marhahúsos vagdalt, krumpli és hagyma keveréke csábító illatokat árasztva rotyogott a serpenyőben. – Először hadd mosakodjak meg. – Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. A kannában találsz forró vizet. Clay betette a fát a szekér oldalához erősített tartóba. Aztán mert egy kis forró vizet a mosdótálba, feltette a petrencés rúdra, és elkezdett borotválkozni. Beszélgetés vége. Garth visszajött, és Rebecca kezébe nyomott egy csésze vajat.

– Mrs. Von Dieman köpült egy kis vajat, ezt nekünk küldi. – Odament a tűzhöz, és megszagolta a készülő ételt. – Hm, ez a fasírt biztosan finom lesz. – Úgy tűnt, mintha hirtelen elfelejtette volna minden haragját. Elég nyilvánvaló volt, hogy Clay csak vele ilyen kiállhatatlan; mert úgy tűnik, mindenki mással jól kijön. Ő aztán meg sem próbálja kihozni a legjobbat a rossz helyzetekből – gondolta Rebecca, miközben fasírtot szedett egy tányérra. Mosolyogva odaadta Garthnak. – Vegyél pogácsát is, Garth. Finom lesz a vajjal. Rebecca teljesen elfogulatlan véleménye szerint az étel megint ízletes sikert aratott. Egy morzsa sem maradt, mire befejezték, és Garth önmagához híven most sem fukarkodott a dicsérettel. – Ez a barackos morzsasütemény igazán fenséges volt, Becky – mondta már sokadszor, miközben segített neki elmosogatni a tányérokat. – Köszönöm. Gondoltam, hogy ízlett, mert Clayjel az utolsó falatig elpusztítottátok. – Minden étel jobban esik a friss levegőn – vetette oda Clay. Letelepedett egy könyvvel, és megint elérte, hogy az övé legyen az utolsó szó. Rebecca a fogát csikorgatva odaadott Garthnak egy szappanos tányért. – Remekül értesz hozzá, hogyan varázsolj finomságokat egyszerű lisztből, Becky. Az édesanyád tanított meg sütni? – Nem, a szüleim tizenhárom éves koromban meghaltak tüdővészben. – Aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Azt hiszem, szegény Blanche is ebben a betegségben szenved. – Elhessegette ezeket a fájdalmas gondolatot. – Igazság szerint a férjem tanított meg sütni. Tizennyolc éves voltam, amikor hozzámentem Charley-hoz. Charley egyetlen rokona vénlány nagynénje volt, akinek történetesen volt egy péksége. Ott dolgoztunk. – Megcsóválta a fejét, ahogy felidézte az asszonyt. – Charlotte néni megkeseredett öregasszony volt, aki épp úgy gyűlölte az életet, ahogy az embereket. Charley-val a pékség fölötti szoba-konyhás lakásban laktunk. Csak három éve voltunk házasok, amikor a háború kezdetekor besorozták, és nem sokkal azután el is esett. Már négy éve vagyok özvegy. Amikor Charlotte néni két évvel ezelőtt meghalt, a házát és a pékséget arra az állatmenhelyre hagyta, amelyik magához vette a hat macskáját. Garth sajnálkozva rázta a fejét. – Nem azt mondtad, hogy lakik Kaliforniában egy bátyád? – De igen. Matthew akkor vágott neki a nyugatnak, amikor Charley-val összeházasodtunk. A múlt hónapban levelet kaptam tőle, amelyben úgy festette le Kaliforniát, mint a tejjelmézzel folyó Kánaánt. Már semmi nincs, ami Vermonthoz kötne, úgyhogy most itt vagyok. – Nos, Becky – nevetett kajánul Garth – abból ítélve, amit te egy kis lisztből és vízből varázsolsz elő, el sem tudom képzelni, mi mindenre leszel képes, ha ott lesz az a rengeteg tej és méz. Mindketten felkacagtak. – Te és Clay miért mentek nyugatra? – kérdezte Rebecca. – Ti is a tejet és a mézet keresitek? – Nem, mi a húgunkat keressük. Lissy megszökött egy jenki katonával, aki a háború alatt a Fraser-birtokon volt elszállásolva. – Fraser-birtok?

– Így hívják a családunk ültetvényét. Tudhatta volna, hogy ültetvényesek; hisz nyilvánvaló, hogy nem barlangban nevelkedtek. – Úgy gondoljuk, hogy az előttünk haladó szekérkaravánon kell lenniük. – Na és mit szándékoztok tenni, ha utoléritek őket? Lepuffantjátok azt a jenki gazembert? – kérdezte könnyed hangon. – Reméljük, hogy Lissy hazajön velünk. – Na és mi lesz azzal az emberrel, akit annyira szeretett, hogy megszökött vele? – Ha Lissy boldog vele, és volt benne annyi becsület, hogy feleségül vette Lissyt, akkor azt hiszem, nincs beleszólásunk. Rebecca megállt, és fürkészőn Garthra nézett. – És ha nem? – Akkor, ahogy mondtad, lepuffantjuk azt a jenki gazembert. Ez becsületbeli ügy, asszonyom. Rebeccának leesett az álla. Garth mindig olyan gondtalannak tűnt, de most a hangját átitató fenyegetésből érezhető volt, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Amikor végeztek a mosogatással, Garth félredobta a törölgető ruhát, és távozott. Megint odavonzotta a sor elején felcsendülő muzsika. Miközben Rebecca elpakolta az edényeket és az evőeszközöket, Garth kijelentése járt a fejében. Szóval a becsületkódexük hozta nyugatra a Fraser fiúkat – nem az új élet reménye, mint a velük utazó többi kétségbeesett párát. Egy újabb különbség közte és a férfi között, akihez hozzáment. Rebecca arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy felemelte a nehéz serpenyőt. – Majd én. – Clay letette a könyvet, és odasietett hozzá. – Köszönöm. – Nagyon fáj? – kérdezte, miközben bepakolta a serpenyőt a tárolóba. – Biztosan nemsokára elmúlik – válaszolta Rebecca, mivel nem volt hajlandó megadni neki azt az örömet, hogy beismerje, többre vállalkozott, mint amennyit bírt. Felszállt a szekérre, felvette a hálóingét és a pongyoláját, de még úgy is kibírhatatlanul fülledt volt odabent a levegő, hogy a ponyva fel volt emelve. Rebecca lámpát gyújtott, lekászálódott a szekérről, leterítette a szőrme derékaljat a földre, és leült. Clay addigra eloltotta a tüzet éjszakára, így Rebecca kényelmesen nekidőlt a szekér kerekének, és élvezte az enyhe szellőt, miközben hallgatta a sor elejéről odahallatszó zenét. Amikor Clay figyelmét ismét a könyv kötötte le, Rebecca kibújt a pongyolájából. Egyszerű, fehér hálóingének nyakkivágása semmivel sem mutatott többet, mint egy báli ruha, és így jobban be tudta dörzsölni az elixírrel a karját. A vállát és karját kínzó fájdalomtól eltekintve boldog volt. Fura mód boldogabb, mint évek óta bármikor. Talán azért, mert régóta most először volt mit remélnie. – Majd én – zökkentette ki az álmodozásból Clay hangja. Letérdelt, és elvette tőle a kenőcsöstégelyt. – Azt hiszem, jobb lenne, ha hasra feküdnél. Rebecca tépelődött. Bármennyire vágyott is a segítségre, Clayton Fraser volt az utolsó, akit megkért volna erre. De olyan jó lenne megszabadulni a fájdalomtól. Hasra fordult hát.

– Csúsztasd lejjebb a válladon a hálóinget – utasította Clay. – Még mit nem! – Nem tudom bedörzsölni a válladat, ha takarja a hálóing. – De… de… – Csak azt ne mondd, hogy szégyenlős vagy, Rebecca. Végtére is, ha az emlékezetem nem csal, sokkal lengébb öltözéket viseltél azon az éjszakán, amikor elvetetted magad velem. Ha Clay azt hiszi, hogy ezzel az ócska trükkel sikerül kihoznia a sodrából, nagyon téved. – Csak azt akartam mondani, hogy könnyebben le tudnám csúsztatni a hálóinget a vállamról, ha felülnék – vágott vissza Rebecca. Felült és kigombolta a hálóing legfelső gombját, majd lehúzta a válláról, szigorúan az erkölcsösség határain belül maradva. Aztán visszafeküdt, és várta, hogy a férfi megérintse. Amikor a férfi meleg keze hozzáért meztelen vállához, Rebecca akaratlanul beleremegett az élvezetbe, ahogy belemasszírozta a krémet feszült izmaiba. – Lazítsd el magad, Rebecca – mondta a férfi gúnyosan. – Pillanatnyilag nem készülök semmi olyasmire, ami veszélyeztetheti a házasságunk érvénytelenítését. Hosszú ujjai Rebecca tarkója köré fonódtak, és addig-addig dolgoztak a feszült izmokkal, amíg el nem lazultak. Rebecca összekulcsolt karjára fektette a fejét, és becsukta a szemét, miközben élvezetes remegés söpört végig rajta, ahogy a férfi ujjai mozogtak a vállán. A nyomás épp olyan izgató, mint amilyen jóleső érzés volt. Rebecca régóta nem érezte már férfi érintését meztelen bőrén, és a teste olyan érzésekkel válaszolt, amelyekről azt hitte, mélyen eltemetett, amikor elvesztette Charley-t. Olyan jó érzés volt – átkozottul jó érzés volt, hogy újra nőnek érezte magát. Mielőtt álomba merült, az a felismerés volt az utolsó gondolata, hogy Clay Fraser veszélyesebb lehet, mint hitte. Olyan puha és selymes volt Rebecca bőre. A sok szúrós tövis és keserűség alatt puha, sebezhető nő lakozott, akinek fogékony teste simogatásra és szeretetre vágyott. Ezt Clay abban a pillanatban megérezte, amint a nő ellazult az érintése alatt. Miért nem keresett szeretőt a férje halála után? Bár az is lehet, hogy keresett. Hisz semmit sem tudott Rebeccáról. Nem, mégis kételkedett benne, hogy szeretőt tartott volna. Miközben Clay a karját masszírozta, megfigyelte, hogy még most is a régi karikagyűrűjét viselte, nem pedig azt, amit ő adott neki. Nyilvánvalóan még mindig ápolja halott férje emlékét. Charley Elliott minden bizonnyal belevaló fickó volt, ha sikerült elnyernie egy olyan független gondolkodású nő szívét és odaadását, mint Rebecca. De most már az ő felesége, és az, hogy a halott férje gyűrűjét viseli, olyan, mintha arcul csapta volna. Szembeszökő tanúbizonysága annak, hogy nem tekinti őt hites urának. Hát nagyon téved, mert ő igenis a hites ura. Aláírta a házassági bizonyítványt, így nem számít, bármit gondol is Rebecca. Neki is van büszkesége, és az, hogy a felesége egy másik férfi gyűrűjével az ujján jár-kel, felér egy becsületsértéssel. Hallotta Rebecca és Garth beszélgetését. Fiatalon árván maradt, a férjét pedig elvesztette a háborúban. Ezek szerint Rebecca Elliottnak igen nehéz élete volt. És bár Clay megértette az elszántságát, ez nem mentség arra, hogy fenekestül felforgassa az életét. Ha az elejétől kezdve őszintén és nyíltan viselkedett volna, talán közösen kitalálhattak volna valamit.

Még az is elképzelhető, hogy Garth hajlandó lett volna feláldozni magát, és elvenni Rebeccát feleségül, hogy kihúzza a pácból. Jelenleg az öccse jóval többre tartotta a nőket, mint ő maga, ezenkívül Virginiában minden nő tudta, hogy Garthot az orránál fogva vezethetik megrendítő meséikkel. Most, hogy így jobban belegondolt, lehet, hogy a szegény özvegy is éppen ezt tette? Garth rögtön a szárnyai alá vette. De hát az öccse ugyanígy viseltetett a kóbor kutyákkal is. Ő bizony nem olyan hiszékeny, mint az öccse – még akkor sem, ha ennek a nőnek a bőre olyan, mint a meleg szatén. Késztetést érzett, hogy köréje fonódjon, és megmártózzon puha testében. Hogy elfeledkezzen arról az átkozott érvénytelenítésről, amihez Rebecca annyira ragaszkodott, és kielégítse legalább testi vágyait – ha a lelkieket nem is. Hogy hagyhatta, hogy a bizalmatlanság szertefoszlassa a hitét abban, hogy egy asszony szerelme hűséges is lehet? Az édesanyja odaadóan szerette az apját. Emmaline bizonyára hűséges és szerető felesége Willnek. És bármilyen kelekótya legyen is Lissy, biztosan szereti azt a jenkit, akivel megszökött. Miért ítélne el minden nőt az olyanok miatt, mint Ellie és Rebecca? Mert az a kettő becsapta, és olyasmit hitettek el vele, ami nem igaz, csak hogy megszerezzék, amit akarnak. Amikor Clay észrevette, hogy Rebecca elaludt, vonakodva húzta el a kezét. Tekintete bebarangolta a testét, miközben visszacsavarta a tégely tetejét. Kísértést érzett, hogy megfordítsa. Megrándult az ágyéka, ahogy eszébe jutott az a röpke pillantás, amit telt keblére vethetett. Szerette volna megtölteni vele a kezét, szerette volna megízlelni feszes, rózsaszínű csúcsát. Garthnak igaza volt. Pokoli hosszú lesz ez az idő – legyen az akár négy, akár hat hónap, nő nélkül, még ha az a nő Rebecca Elliott is. Claynek azonban esze ágában sem volt beváltani Independence-ben tett fenyegetését; soha nem erőszakolná rá magát, bármennyire kívánta is. Pedig nagyon kívánta. Olyan édes volt így, hogy a kezét az arca alá tette, hogy azok a zöld szemek nem szórtak dühös szikrákat, azok a csókos szájak pedig nem gúnyolódtak rajta. Édesnek és kívánatosnak látszott, ahogy mézszínű haja kibontva terült el a vállán. Csakugyan gyönyörű volt. Távozz tőlem, sátán! Clay felpattant, és eltette az elixírt. Azután fellépett a kocsira, hogy kivigye Rebecca párnáját és takaróját. Miután a felesége feje alá tuszkolta a párnát, és betakarta, elővette a saját hálózsákját is, leterítette nem messze tőle, és belebújt. Hosszú ideig járt még a fejében a mellette fekvő nő. Mire nagy nehezen elaludt, arra az elhatározásra jutott, hogy egy darabig tisztes távolságot fog tartani kettőjük között. Már eddig is elég bajt okozott neki ez a sátáni csábítás.

8. fejezet Szürkén és borúsan virradt fel a reggel. Az alacsonyan szállt fellegek pedig mintha még közelebb nyomták volna a földhöz a forróságot. Úgy tűnt, segített, hogy Clay megmasszírozta, de lehet, hogy az tett jót, hogy Rebecca nem azon a kemény ládán aludt a

kocsiban. Vagy a kettő együttesen fejtette ki jótékony hatását. Rebecca karja és válla sokkal jobban volt, a férfi kezének múlt éjszakai érintése pedig vissza-visszakúszott a gondolataiba. – Hogy vannak a fájó izmaid ma reggel, Becky? – érdeklődött Garth, miközben az induláshoz készülődve felnyergelte a lovát. – Sokkal jobban, mióta Clay megmasszírozott – válaszolta. – Megmasszírozott, tényleg? – mondta Garth meglepett pillantást vetve a bátyjára. – Hm, ez érdekes. – Töröld le a vigyort a képedről – morgolódott Clay. – Fájdalmai voltak. Minél hamarabb lesz jobban, annál hamarabb térhetek vissza a kötelességemhez. – Értem én – mondta Garth vigyorogva. Nyeregbe pattant. – Szép napot mindkettőtöknek. – Hadd köszönjem meg, amit tegnap este tettél, Clay – mondta Rebecca. – Egy beteg lóval is ugyanezt tenném. – A jóságát csak a kedvessége múlja fölül, uram. Amikor Clay hozzálátott, hogy befogja a fogatot, az öszvérek megmakacsolták magukat, és moccanni sem voltak hajlandók. Clay átkozódva ugrott hátra, amikor az egyik megpróbálta megrúgni. – Hagyd csak, majd én – avatkozott közbe Rebecca. – Kész örömmel. – Clay nekivetette a hátát a szekérnek, és összefonta a karját. – Csak óvatosan, nehogy azok az átkozott jószágok lerúgják a fejedet. Rebecca odament az első sor öszvérhez. – Szégyelljétek magatokat, drágáim. Cézár, édesem, tudom, hogy a szagát sem bírod elviselni a déli lázadóknak, de viselkedj – motyogta, és megetetett az állattal egy szelet almát. Azután a soron következő szájába is belecsúsztatott egy szelet almát. – Márkusz Antóniusz, mutasd meg ennek az embernek, hogyan viselkedik egy igazi úriember. Tudjátok, Fraser százados tiszt volt a konföderációs hadseregben, és azokhoz a flancos telivér paripákhoz van szokva, amilyenekkel rókára vadásznak… – Lekicsinylő pillantást vetett Clay irányába. – Vagy a szökött rabszolgákra. Odavezette a most már kezes párt a fogat többi részéhez, üdvözlésként a többieknek is adott egy-egy szelet almát, és néhány percen belül mind a hat öszvér ott sorakozott a szekér előtt. – A hintó előállt, uram. Clay kikapta a kezéből a gyeplőket. – Mindig valami cselhez folyamodsz, hogy elérd a célodat? – Bármihez, ami beválik – válaszolta édes mosollyal. – Sokkal jobban szeretem, mint a hisztit és a fenyegetőzést, ami az ön kedvelt módszere, uram. – Én nem hisztizek, asszonyom. – Az előttük álló szekerek mozgásba lendültek, így ő is felkapaszkodott a bakra. – Sétálni vagy kocsikázni szeretnél? – Egyértelműen sétálni – vágta rá Rebecca. – Jól fog esni. Hogy a változatosság kedvéért kinyújtóztathatom a lábamat.

– Mivel még vagy kétezer mérföld hátra van, hogy kinyújtóztasd őket, azt hiszem szembetűnően hosszabbak lesznek, mire megérkezünk. – Clay megrántotta a gyeplőt, és a szekér előregördült. A férje most tréfálkozni próbált? Rebecca elhessegette a valószínűtlen gondolatot, és kényelmes sétába kezdett. Kisvártatva kérlelhetetlenül szitálni kezdett az eső, ami beűzte a kocsi belsejébe. Mire megálltak ebédelni, a szitálásból felhőszakadás lett. Szerencsére a kocsi fölötti ponyva erősen ki volt feszítve, így nem eresztette át a vizet, de ez nem sokat javított Rebecca hangulatán. Egyik oldalról a másikra zötykölődve és rázkódva megpróbálta a szakács-könyvét olvasgatni, miközben a ponyván egyre csak kopogott a szűnni nem akaró eső. Úgy érezte magát, mintha egy dob belsejében ülne. Az esőnek hála felmerült még egy probléma. A sok felázott keréknyom és kátyú kész akadálypályává változtatta az utat, és minden szekér egyre mélyebben és mélyebben süllyedt a földbe, a sárban egymás után elakadó szekerek pedig egyre növekvő késést okoztak. A férfiak csak úgy tudták kiszabadítani a roskadásig megpakolt szekereket, hogy kiásták és megtolták őket, az út szélét pedig hamarosan ellepték a különféle elhagyott dolgok, amelyeket azért dobáltak ki, hogy könnyítsenek a terhen. A haladás szinte teljesen lehetetlenné vált, és amikor végre elérték a Kansas-folyót, Mike Scott a korai letáborozás mellett döntött. Volt ott néhány sárkunyhó és egy komp, amely a folyón való átkelést szolgálta, és Scott kihirdette, hogy reggel fognak átkelni a folyón. Garth csak annyi időre állt meg mellettük, amíg elújságolta, hogy Scott egyik kocsijában tölti az éjszakát, hogy megszáradjon. Rebecca és Clay arrébb tolt néhány ládát, hogy Claynek legyen elég helye kiteríteni a hálózsákját a kocsi padlóján. Mivel a tűzrakásra remény sem volt, Clay bement az egyik sárkunyhóba, és vett két csésze kávét. Keserű volt, de legalább meleg, és segített leöblíteni a kétszersültet és a szárított húst, amit vacsorára ettek. Desszertként almával koronázták meg az étkezést. A helyszűke miatt meg sem tudtak mozdulni anélkül, hogy egymásba ne botlottak volna. Clay meg sem próbált beszélgetésbe elegyedni, csak letelepedett a hálózsákjára és olvasott. Rebecca előásott egy pakli kártyát, és pasziánszozott. – Gyakran pasziánszozol? – kérdezte Clay. A váratlan kérdés kizökkentette Rebeccát a koncentrálásból. Nem is hitte, hogy a férfi egyáltalán észrevette, mivel foglalatoskodik. – Segít múlatni az időt – válaszolta. – Belegondoltál már abba, hogy ha nyersz, saját magadat győzöd le? – Én azt hiszem, inkább a sorsot győzöm le. – Még mindig nem tanultad meg, hogy nem győzheted le a sorsot mindig, amikor megpróbálod? Isten a megmondhatója, mi is milyen keményen küzdöttünk a háborúban. Pedig minden ellenünk szólt. – Feltételezem, a min a konföderációt érted. – Úgy van. Ti, jenkik eleve előnyös helyzetből indultatok, hisz nálatok volt az ipar, a vas, az acél, a textil, a lőszerek és a gyógyszerek. Ti voltatok az ország pénzügyi központja, ott futott az a sok vasútvonal, és még hadseregetek is volt. Nekünk nem sok esélyünk volt. Mindennek ellenére négy évig kitartottunk a harcban, a hadászati zseninek, Lee tábornoknak és tisztjeinek köszönhetően.

– Na és te miért harcoltál? – kérdezte Rebecca. – Miért mentél el a háborúba, ha egyszer tisztában voltál vele, hogy nincs esélyetek? Rebecca tisztán látta az ámulatot a férfi szemében, amikor ránézett. – Meg kellett védenem Virginiát a megszállók ellen. Ugyanúgy, ahogy az őseim megvédték Britannia ellen 1776-ban és 1812-ben. Az teljesen mindegy, hogy a megszállók brit vagy jenki egyenruhát viselnek. – De a jenkik nem megszállók, hanem amerikaiak. – Rebecca, miért harcoltunk a szabadságharcban? – A szabadságért, természetesen. Hogy felszabadítsuk magunkat az angol elnyomás alól. – Pontosan. Akkor az amerikaiak ugyanazért harcoltak Anglia ellen, amiért a konföderáció harcolt Washingtonnal: el akartak szakadni tőlük. A konföderáció felszabadította magát a washingtoni elnyomás alól, amikor az autonómia elvei már nem voltak fontosak Washington számára. – De ha egyszer egységes ország vagyunk, a törvényeknek ugyanúgy kell vonatkozniuk minden államra – jelen-telte ki Rebecca. – No de ki hozza azokat a törvényeket? Washington? A szabadságharc előtt Virginiának és Marylandnek is megvolt a maga képviselőháza. Ezek voltak az első autonóm kolóniák Amerikában. És amikor az országnak vezetőre volt szüksége a szabadságharcban, a virginiai George Washingtont választotta. Az ország Virginiának köszönheti Thomas Jeffershon bölcsességét, Patrick Henry ötleteit. Nem is beszélve James Madisonról vagy Monroe-ról. Az ország első hat elnöke közül négy virginiai volt. A következő hatból is déli volt négy, s abból a négyből három ugyancsak virginiai volt. Szóval hol van a kormányzat valódi székhelye, ha nem Virginiában? És kinek van több joga amerikainak nevezni magát, mint a virginiaiaknak? – Hogy hozakodhatsz elő ezeknek az embereknek a nemes elveivel, amikor ti, virginiaiak támogatjátok a rabszolgaságot? – szegült ellen Rebecca. – Na és mi van az északi gyárakban és szénbányákban dolgozó gyerekekkel? Te talán támogatod az ilyesfajta visszaéléseket, Rebecca? Nekünk is meg kellett volna támadnunk az északi államokat, hogy véget vessünk ennek a fajta rabszolgaságnak? A legtöbb déli nem is tartott rabszolgákat, még sincs olyan család, amely ne szenvedett volna veszteséget, vagy amelyből ne halt volna meg valaki a háborúban. Ha ez vigasztal egy olyan vérbeli jenkit, mint te, több fehér déli vesztette életét a rabszolgaság miatt, mint ahány fekete belehalt a kínzásba. – A beszélgetés kezdete óta Rebecca most először látott kétségbeesést a férfi szemében. – És az egészben az a legnagyobb tragédia, hogy mindez teljesen hiábavaló volt – folytatta Clay. – Te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy a rabszolgakérdés miatt kialakult háborút a kongresszusban kellett volna megvívni. Végtére is ott vérontás és az államok jogainak sárba tiprása nélkül születhetett volna meg a megoldás. – Te tényleg azt hiszed, hogy Virginia és a többi déli állam önszántából eltörölte volna a rabszolgaságot? – Igen. Végtére is Virginiát joggal tekinthetjük a demokrácia bölcsőjének. Én büszke vagyok a származásomra, Rebecca. A családom 1607-ben szállt partra a vadonban. Akkor még nem volt a washingtoni kormányzat, hogy megmondja, mit tegyenek vagy mit gondoljanak. Az ük-ük-ük-ükapám felépítette a Fraser-birtokot, amit később megvédett az indián támadásokkal, két angol betöréssel és mindenki mással szemben, aki megpróbálta elvenni tőle. És mindezt egymaga tette, rabszolgamunka nélkül. Úgyhogy amikor rajtam volt a sor, hogy megvédjem az otthonomat, nem tehettem mást, mint az elődeim.

– Joggal vagy büszke, Clay, de neked is el kell ismerned, hogy az olyan nagyságok, mint John Adams és Benjamin Franklin is sokat letettek az asztalra a nemzetünk születésének idején. Ők mind amerikaiak voltak, attól függetlenül, honnan származtak. És mind hazafiak voltak, akik a saját érdekeik elé helyezték a nemzet érdekeit. – Most talán még nagyobb szükségünk van ilyen emberekre, mint valaha – mondta szomorúan Clay. – Úgy tűnik, azok ott Washingtonban csak bábok, akiket madzagon rángatnak azok a gazdag iparosok, akiknek semmi más céljuk nincs, csak hogy érvényt szerezzenek saját érdekeiknek. – Rebecca meglepődve látta a férfi szemében hirtelen megvillanó jókedvet. – De hadd emlékeztesselek rá, Rebecca, hogy már több mint tizenöt éve nem tevékenykedett déli elnök Washingtonban. Szóval az is elképzelhető, hogy ez az oka annak, hogy az országban ilyen kupleráj uralkodik… És hogy lázadók és jenkik ezrei egyaránt útra kelnek a szekérkaravánokkal, hogy olyan messzire kerüljenek Washingtontól, amilyen messzire csak lehet. – Becsukta a könyvet, letette, és átfordult a másik oldalára. Rebecca eltette a kártyát, majd elfújta a lámpát és lefeküdt. Az eső most mintha vigasztalóan kopogott volna a ponyván, és mintha még az ágy is puhább lett volna. Bevackolta magát a szőrmébe, és a Clayjel folytatott beszélgetésükön törte a fejét. Kényes témát érintettek, de most legalább sikerült valamivel többet megtudnia arról a férfiról, akinek a nevét viselte. Lehet, hogy félreismerte? Lehet, hogy összetévesztette a származásából táplálkozó büszkeségét az arroganciával? Vitathatatlan, hogy tisztességes és becsületes ember. Magában elmosolyodott. És most már biztosan nem fog hisztizni. Rebecca napsütésre és nyüzsgésre ébredt. Ahogy a szekér elején kikukucskált a ponyván, látta, hogy Scott nem várt hét óráig az indulással. Gyorsan felöltözött, és kiment. A folyó, amely most túl mély volt ahhoz, hogy átgázoljanak rajta, a tegnapi esőnek hála kiszámíthatatlannak tűnő zuhataggá dagadt. Clay és Mike Scott bokáig érő sárban álltak a parton, és figyelték a folyó közepén úszó kompot, amelynek két szekér volt a fedélzetére rögzítve. – Jó reggelt! – üdvözölte őket Rebecca. – 'Reggelt, Mrs. Fraser – válaszolta nyájasan Scott. – Miért nem ébresztettél fel, Clay? – Nem lett volna értelme. Még négy szekérnek kell előttünk átkelnie. – Na és a reggeli? Azt hiszem, jólesett volna ma valami meleg étel – mondta. – A túloldalon rengeteg ideje lesz, hogy összeüssön valamit – nyugtatta meg Scott. – Erre az átkelésre rá fog menni majdnem az egész napunk. – Akkor jobb lesz, ha most megyek, és mindent stabilan a szekérhez rögzítek. – Rebecca visszavonszolta magát a sáron keresztül a szekérhez. Mivel nem akarta bevinni a sarat, levetette a csizmáját, mielőtt felmászott a szekérre, és csak akkor vette észre mennyire elázott, és milyen sáros lett a szoknyája alja. – A fenébe az illemmel – zsörtölődött. Elengedte a szoknyát, és hagyta, hogy visszahulljon a bokájához. Az inge nem lett olyan sáros, de arra is ráfér egy mosás, ha átérnek a túloldalra.

Átöltözött, és mire Clay a Garson-féle szekeret kísérte a komphoz, mindent összepakolt és szorosan lekötözött. – Egy dollár és tíz cent lesz – mondta a révész. – Egy dollár és tíz cent? Ez felháborító! – kiáltott fel Rebecca. – Ötven cent a szekér, és tíz cent a lábasjószág darabja, beleértve a kutyákat és a macskákat is, hölgyem – válaszolta a férfi. – Vagy kifizeti, vagy átúsztat. Rebecca átadott a révésznek egy becses dollárt és tíz centet. Ebből az árból kiindulva egyetlen szekérkaravánon meggazdagszik. A karavánnal utazók közül sokan nem engedhették meg maguknak, hogy kifizessék ezt a borsos árat, így leszerelték a szekereik kerekét, hogy úgy úsztassák át őket, akár a tutajokat. Mások a fogatot úsztatták át a dühöngő folyón, és az állatokkal húzatták át az utánuk kötött szekeret. Viszontagságos út volt. A komp még a nehéz szekerekkel és állatokkal megrakodva is bele-belemerült a vízbe, akár egy parafadugó. Épp a folyó közepénél jártak, amikor arra lettek figyelmesek, hogy Howard Garson épp mellettük próbálja keresztülhajtani a szekerét a folyón. Az a szegény ló alig tudta a víz fölött tartani a fejét, miközben az erős sodrással küzdött. Legnagyobb rémületükre egyszer csak azt látták, hogy egy előttük járó szekérről elszabadult, hatalmas faláda sodródik egyenesen a kocsi felé. Figyelmeztetően odakiáltottak a gyanútlan Howardnak, de már késő volt. A láda nekicsapódott a könnyű bricskának, és felfordította. Howard a víz alá merült és eltűnt. A bricska elé fogott, küszködő ló nem tudta megtartani az egyensúlyát, így lerántotta az áramlás, és a szekérrel együtt őt is elsodorta. Helena és a gyerekek megkönnyebbülten kiáltottak fel, amikor néhány yarddal lejjebb meglátták Howard felbukkanó fejét, aki úszni kezdett a túlsó part felé, ahol számos megmentő várta, hogy kötelet dobhasson neki és kihúzhassa a vízből. – Hála istennek, senki nem volt a kocsin – mondta Rebecca. – A kisöcsém is úszni akart – mesélte Henrietta –, de apukám nem engedte, mert George nem tud úszni. – Én sem tudok – vallotta be Rebecca. – Soha nem volt okom rá, hogy megtanuljak. Az egyik öszvér hangosan felbőgött. A ringatózás nyugtalanná tette az állatokat, és a többi öszvér is hangot adott tiltakozásának. Clay odament hozzájuk, hogy megnyugtassa őket, de az ideges öszvérek dobogni kezdtek, és meg próbálták kiszabadítani magukat a kötelek közül, amelyek megfékezték őket. – Hadd próbáljam meg én – vállalkozott Rebecca. – Tartsd távol magad tőlük, Rebecca – figyelmeztette Clay. Rebecca ügyet sem vetett rá. Odament az egyikhez, amelyiket Brútusznak nevezett el, és elkezdte meglazítani a tartószíjakat, amelyek az állat lába köré voltak tekerve. – Rebecca, menj távolabb attól az öszvértől – kiáltotta Clay, éppen amikor Rebeccának sikerült kiszabadítani az öszvér lábát. Az öszvér hangosan felbőgve rúgott egyet. Rebecca félreugrott a rúgás elől, de amikor a komp elkanyarodott, elvesztette az egyensúlyát. A karjával hadonászva néhány rettenetes

másodpercig úgy imbolygott, akár egy légtornász egy magasan kifeszített kötélen. Aztán vérfagyasztó sikollyal hátrabucskázott. Hideg, hullámzó sötétség örvénylett körülötte, és fojtogatta a pánik. Amikor köhögve a felszínre került, a kísérőszemélyzet több tagja is dobott neki kötelet – ám ő nem tudott úszni, így csak kétségbeesetten kapálózott. De nem sokáig, mert egy örvény elragadta, és magával rántotta. Addigra Clay ledobta a pisztolytáskáját és a csizmáját, s most egy fejessel belevetette magát a vízbe. A jéghideg döbbenettől elállt a lélegzete. Amikor a felszínre tört, úszni kezdett. Rebecca már jó tizenöt yarddal volt előtte, magatehetetlenül evickélve, ahogy sodorta lefelé az áramlat. Az áramlat Clay haladását is meggyorsította, így gyorsan utolérte, sőt meg is előzte Rebeccát. A nő még eszméleténél volt, és amint Clay megragadta, kétségbeesetten belekapaszkodott. Mindketten a víz alá merültek. Amikor megint feljöttek, Rebecca fuldokolni és köhögni kezdett, és úgy csimpaszkodott Clay nyakába, hogy majdnem megfojtotta. Claynek most már nemcsak az áramlattal, hanem Rebeccával is viaskodnia kellett, nem is beszélve saját, fogytán lévő erejéről. Úgy kellett lefejtenie magáról a nő kezét, hogy lélegzethez jusson. – Engedj el, Rebecca! Majd én foglak téged! A szavai minden bizonnyal áthatoltak a nő pánikján, mert a szorítása engedett annyira, hogy Clay a karja alá nyúljon, és kitarthassa a fejét a vízből. – Kapaszkodj az övembe! – kiáltotta a víz üvöltésén keresztül. A nő keze tapogatózni kezdett a csípőjénél. Majd Clay, továbbra is a hóna alatt fogva feleségét, egykezes csapásokkal a part felé kezdett evickélni. Lassan haladtak. Clay szó szerint vontatta a nőt, ugyanakkor próbálta a víz fölött tartani a fejét – és ez annyi erőt kivett belőle, hogy lélegzethez is alig jutott. Időnként meg kellett állnia, hogy a vizet taposva hagyja, az áradás még lejjebb sodorja őket. Amikor már úgy érezte, órák teltek el, végre elérték a folyó partját. Rebecca sok vizet nyelt, miközben vontatta, így most csak köhögött és levegő után kapkodott. Clay átfordította a hasára, hogy kipumpálja belőle a vizet. Amikor mindketten visszanyerték a lélegzetüket, Clay alsónadrágra vetkőzött, majd kimerülten hanyatt feküdt, és hagyta, hogy a nap megszárítsa reszkető testét. Rebecca fogvacogva fonta maga köré a karját, hogy felmelegítse magát. Nem volt száraz fa, amiből tüzet rakhattak volna, de ha lett volna, Clay akkor sem tudta volna meggyújtani, mert a tűzköve a csomagjában volt a szekéren. – Rebecca, le kell venned magadról a vizes ruhát – mondta. – Gyorsabban felmelegszel, ha megszabadulsz tőlük, mintha megvárod, hogy rajtad száradjanak meg. – Ne-nem megyünk vi-vissza? – kérdezte dadogva, mert nem tudott úrrá lenni foga vacogásán. – Majd megkeresnek minket. – Lehúzta Rebeccáról a ruhát a fején keresztül. – Egy kis dörzsöléstől hamarabb felmelegszik a bőröd. – De-de mi-mi lesz, ha nem jönnek értünk? Le-lehet, azt hi-hiszik, ho-hogy megfulladtunk – mondta, miközben Clay erőteljesen elkezdte szárítgatni a vállát és a karját a szoknyájával.

– Ismerem az öcsémet: nemsokára itt lesz értünk. Most pedig ülj le. Amikor Rebecca szót fogadott, Clay letérdelt, és levette a felesége cipőjét és harisnyáját, majd felhúzta a kombinéja alsó részét, és végigdörzsölte a lábát is. Clay látta, hogy a nő teste reagálni kezd az erőfeszítéseire. A vacogás megszűnt, a bőre felmelegedett, és lassan a színe is visszatért. Egészen idáig a férfi ösztönösen cselekedett; most azonban kezdte átgondolni, mi is történt. Rebecca könnyen meg is fulladhatott volna – és attól függetlenül, hogyan indult a házasságuk, mégiscsak a felesége. Clay elsöprő megkönnyebbülést érzett, hogy életben maradt ez a bátor, gyönyörű nő. Rebecca még mindig riadtnak tűnt – és elesettnek. Clay legszívesebben a karjába vonta és megvigasztalta volna. Ő maga is ismerte ezt a bénító félelmet. A háborúban volt alkalma megtanulni, milyen félelmetes a halál gondolata. Rebecca csak nézte a föléje hajoló, barna fejet. Azelőtt még soha nem élt át ehhez fogható félelmet. Clay az életét mentette meg. Bármit gondolt is róla eddig, mégis csak jellemes ember lehet, ha belevetette magát a folyóba, hogy megmentse. Clay felállt és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Rebeccát is. Amikor a férfi kezének meleg biztonsága az ő keze köré fonódott, eltűntek Rebecca félelmének és pánikjának utolsó maradványai is. – Köszönöm, Clayton. Clay a feje alatt összekulcsolt karján feküdt, és figyelte, ahogy Rebecca kiteregeti a ruháját száradni. Még észre sem vélte, valójában milyen törékeny. Így, mezítláb és fehérneműre vetkőzve, fürtökben lógó mézszínű hajával mindjárt nem látszott olyan félelmetesnek. Mire az összes ruhadarabját kiteregette a napra, a haja is majdnem megszáradt. Lelépett néhány iszalagot, majd két hosszú copfra osztotta a haját, és összekötötte. Clay szerint egész csinos volt így. Csinos? Ördög és pokol, így, hogy csak fehérnemű volt rajta, észbontóan döglesztő volt! Claynek felforrt a vére attól, ahogy a ruha rátapadt a testére. Azonban nemsokára megjelent Garth. – Hál' istennek – mondta, amikor észrevette őket. Leszállt, levette a takarót a nyeregről, és ráterítette Rebeccára, majd odaguggolt Clay mellé. – A szívbajt hoztad rám, bátyó. Nem is tudtam, hogy szokásod a kora reggeli úszkálás. – A szeméből sugárzó aggodalom meghazudtolta hangja könnyedségét. – Mi a franc történt? – Baleset volt – válaszolt Rebecca. – Az egyik öszvér megbokrosodott. Nem is értem; Brútusz máskor mindig olyan jámbor volt. Miközben Clay felkecmergett, rosszalló pillantása többet mondott minden szónál. – Biztosan az lehetett az oka, hogy elfelejtetted az almaszeleteket.

9. fejezet Ruhájuk még nedves volt, amikor felöltöztek. Mivel Claynek nem volt csizmája, Garth átengedte neki a lovat. Rebecca, ahelyett, hogy felült volna a lóra Clay mögé, inkább úgy döntött, hogy Garthszal együtt, gyalogosan teszi meg az öt mérföldes utat a táborig, így Clay előrelovagolt, hogy száraz ruhát vigyen neki. Körülbelül az út felénél jártak, amikor visszaért hozzájuk. Dél volt, mire végre visszaértek a táborba. Rebecca megkönnyebbülve konstatálta, hogy mind a Garson, mind a Von Dieman család szerencsésen átjutott a folyón, bár Henrietta még mindig gyászolta a folyóba veszett lovat. Még csaknem a karaván fele várta, hogy átkelhessen, így Scott kihirdette, hogy azon a helyen táboroznak le éjszakára. Rebecca úgy vélte, itt a vissza nem térő alkalom a nagymosásra. Clay és Garth rábízta koszos ruháit, és már mentek is, hogy az átkelésnél segédkezzenek. Amikor Rebecca és Henrietta megint lementek a folyópartra, látták, hogy ott már sorakoznak a mosást végző asszonyok. Mivel a férfiak a szekerekkel voltak elfoglalva, a nők közül többen úgy döntöttek, nyugodtan fürdőzhetnek egyet. Rebeccának azonban aznapra elege volt a folyóból, így miután figyelmeztette a többieket, hogy vigyázzanak az erős sodrással, és maradjanak közel a parthoz, magára vállalta az őrszem szerepét arra az esetre, ha netalántán férfiak ólálkodnának a közelben. Az asszonyok és a kisgyerekek önfeledten viháncoltak a hideg vízben, és örültek, hogy enyhülést találnak a hőségben, és lemoshatják magukról a sarat és az út porát. Aztán felöltöztek, és visszacipelték a nedves ruhát a szekereikhez, hogy kiteregessenek. Rebecca még ott maradt egy kicsit Henriettával. A lány még mindig vigasztalhatatlanul gyászolt a kanca elvesztése miatt. – Becky, szerinted mindannyian eljutunk Kaliforniába? – Nem tudom, Etta. Mr. Scott azt mondta, nem valószínű. Henrietta mély sóhaja már-már zokogásnak hatott. – Mi már el is vesztettük Callie-t. Te és apukám pedig majdnem megfulladtatok. Remélem, megéri ez a sok borzalom. Rebecca vigasztalóan a lány dereka köré csúsztatta a karját. – Mindenképpen megéri, Etta. Annál csak jobb lehet, mint amit hátrahagytunk, nem? Mind abban reménykedünk, hogy ott majd új életet kezdhetünk, és elfelejthetjük a múltat. Az túl nagy kegyetlenség lenne, ha az egész út hiábavaló volna. – De szerintem nem is volt olyan rossz az élet odahaza, Ohióban sem. Szerintem, anyukám és a nagymamám szerint sem volt az. Apukám ötlete volt ez az egész, amikor hazajött a háborúból. Azt mondta, olyan messzire el akar menni, amennyire csak lehet, hogy el tudja felejteni azt a szörnyűséget. – Én megértem őt, drágám. – Te is ezért vagy itt?

– Tudod, a férjem meghalt a háborúban. Az egyetlen bátyám pedig Kaliforniában él. Mivel se kutyám, se macskám nem volt Vermontban, elhatároztam, hogy megfogadom a tanácsát, és én is utána jövök nyugatra. – Nem is tudtam, hogy korábban is voltál már férjnél. Sajnálom, hogy ekkora veszteség ért – mondta Henrietta. – De nagyon szerencsés vagy, hogy találtál másik férjet, méghozzá olyan kedveset, mint Mr. Fraser. Ő olyan jóképű. Látnod kellett volna, Becky, amikor beleestél a vízbe. Habozás nélkül beleugrott a folyóba, hogy megmentsen. Olyan hősies volt! – Henrietta a fiatalok elképesztő gyógyulásával megint mélyen felsóhajtott, de ez alkalommal sóvárogva. – Remélem, egy napon engem is annyira fog szeretni valaki, hogy akár az életét is hajlandó lesz kockáztatni értem. Rebecca hálás volt Claynek; megmentette az életét. Nem mintha úgy ábrándozott volna róla valaha, mint Etta, de mivel racionálisan gondolkodott, hajlandó volt elismerni mások érdemeit, ha megvolt rá az oka. Clay vitathatatlanul rendelkezett bizonyos érdemekkel a kellemes megjelenésen és a személyi higiénián kívül is. Becsületes volt – és remekül masszírozott. – Etta, drágám, reméljük, soha senkinek nem kell megmentenie az életedet. De ha már olyasvalakiről van szó, aki megtenné, nézd csak, ki jön ott? – Rebecca egy vörös hajú ifjú felé biccentett, aki feléjük közeledett. – Azt hiszem, Mr. Thomas Jefferson Davis eléggé odavan érted. – Igazán azt hiszed? – kuncogott Henrietta. – Anyukám szerint is. Apukám azt mondja, ő nem akarja, hogy körülöttem legyeskedjen. – Mennyi idős? – Nemrég töltötte be a tizenhetet. A családja Tennessee-ből való. Tommy éppen akkor akart beállni a konföderációs seregbe, amikor véget ért a háború. – Ó, szóval neked csak Tommy? – ugratta Rebecca. – Nos, mivel apukád az észak oldalán harcolt, megértem a tiltakozását. – Ó, nem azért, mert Tommy délről való – mondta Henrietta. – Apukám azt mondta, ő tisztel mindenkit, aki kiáll a hazája védelmében, bármelyik oldalon harcol is. De apukám azt is mondja, hogy egy tizenhét éves fickónak csak a bujálkodáson jár az esze, úgyhogy nem akarja, hogy bármelyikük is a szekerünk körül szimatoljon. – Hosszú még az út Kaliforniáig. Kétlem, hogy Tommy vagy a többi fiatalember olyan sokáig ellen tudna állni a csinos pofidnak. – Egyetlen fiatalember sem volna képes ellenállni a lány hosszú, barna fürtjeinek és csillogó, kék szemének, pláne, mivel mindez ráadásul hihetetlenül vidám természettel párosult. – Hogy s mint, asszonyom? – üdvözölte Thomas Davis széles mosollyal. Rebecca nem emlékezett olyan alkalomra, amikor úgy találkozott volna a fiatalemberrel, hogy az ne mosolygott volna. – Etta kisasszony – mondta, Henrietta felé fordítva imádó, kék szemű tekintetét. Rebecca a fiatalok szerelmes pillantását elnézve azon tűnődött, vajon ő volt-e egyáltalán ilyen fiatal. – Szervusz, Thomas! – mondta Rebecca. – Sikerült baj nélkül átjutnia a családodnak? – Igen, asszonyom. Hallottam a balesetéről. Örömmel látom, hogy jól van, asszonyom. – Köszönöm – mondta Rebecca.

– Igazán nagyon sajnálom, ami Callie-vel történt, Etta kisasszony. Biztosan szerette azt a kancát. – Amikor Henrietta szeme könnybe lábadt, a fiatalember elpirult zavarában. – Sajnálom. Kérlek, ne sírj, Etta. Nem akartalak még jobban felzaklatni. – Tehetetlenül pillantott Rebeccára. Henrietta letörölte a könnyeit. – Nem a te hibád, Tommy. Csak még nem szoktam hozzá, hogy nincs többé. Rebecca felállt. – Jobb lesz, ha visszamegyek a táborba, és összeütök valami ebédet. – Elment, s így a két fiatal kettesben maradt. Miután kiteregette a nedves ruhákat a napra, Rebecca tüzet rakott, majd kekszet és almafelfújtat sütött. Már javában fortyogott a fazékban a sűrű paradicsomszószban főtt babos szárított marhahús, mire este Clay megérkezett. – Mindenki ideát van végre? – kérdezte Rebecca, miközben odanyújtott neki egy csésze kávét. – Még vagy tíz szekér hátravan. Scotty azt szeretné, ha ma éjjel mindenki átkelne, mert lehet, hogy holnap megint esni fog. Éjfélre biztosan ők is átérnek. – Lehuppant, és nekivetette a hátát a szekérnek. – Hosszú nap volt ez a mai. – Garth velünk vacsorázik? Clay ásított, és becsukta a szemét. – Nem. Azt mondta, amint az utolsó szekér is ideát lesz, lefekszik Scott egyik kocsijában. – Ha gondolod, vacsorázhatunk. De már magában beszélt; Clay elaludt. Rebecca egy hosszú pillanatig csak nézte a férfi hosszú, erős testét. Etta szavai visszhangoztak a fejében, amióta csak visszajött a táborba. Tényleg szerencsés, hogy ott volt neki Clay, és semmi kétség, hogy aznap délelőtt ő mentette meg az életét. Ha ő nem lett volna ott, vajon utána ugrott volna-e valaki más, hogy megmentse? – Azt hiszem, ezt már soha nem fogom megtudni, Clayton Fraser, mivel te megtetted – motyogta halkan. Erre Clay felriadt. – Elnézést, mit mondtál? – Azt mondtam, kész a vacsora. Csendben ettek. Clay olyan kimerült volt, hogy alig nyúlt az ételhez, úgyhogy Rebecca bezavarta a kocsiba, hogy ott aludjon megint. Ahogy a pillantása a vacsorára szánt, nagy fazék húsos babra tévedt, támadt egy ötlete. Fogta a fazekat és a felfújtat, és átvitte egy, a sorban mögötte haladó házaspárnak, Ryanéknak, akik nemrég értek át, és még tüzet gyújtani sem volt idejük. Ettől rögtön jobb kedve kerekedett. Visszament a saját kocsijához és elmosogatott. Clay meg sem mozdult, mi közben Rebecca felmászott a szekérre, elfújta a lámpát, aztán kimerülten levetkőzött és lefeküdt.

Viszontagságos és hosszú nap volt mögöttük. A langyos éjszaka ellenére mélyen bevackolta magát a prém derékaljba, aztán rápillantott a földön alvó alakra. Hála neki, túlélte. Jó néhány nap elteltével a Platte folyó déli partján vertek tábort. Itt, jóllehet a folyó egy mérföld széles volt, de sekély, az átkelés eseménytelenül zajlott. Útjuk során egészen eddig a pontig a táj kellemes volt, de nem kimondottan látványos, most azonban kezdetét vette a hat hétig tartó út a síkságon keresztül. Szokatlan látvány volt ez azoknak, akik erdőkhöz vagy a nyüzsgő keleti városokhoz szoktak. Magas homokkő sziklák futottak végig, a folyóval párhuzamosan, és ameddig a szem ellátott, mindenütt sík alföld, sehol egy fa, csak a mindent beborító alacsony fű. Vacsorakészítés közben Rebecca tekintete Clayre esett, aki éppen a szekér egyik kerekét erősítette meg. Tudta, hogy valami zavarja a férfit. Alig-alig szólt hozzá a folyóbéli incidens óta, és amikor mégis beszélgettek, mindig veszekedés lett a vége. Ezért amikor csak lehetett, mindketten kerülték a beszélgetést. Minden rosszban van valami jó: most legalább nem piszkálták egymást, így viszonylag nyugodt munkakapcsolatot alakítottak ki egymással. – Kész a vacsora, Clay. Némán megvacsoráztak. Clay megköszönte Rebeccának a vacsorát, aztán tovább szerelte a kereket. Rebecca elmosogatta az edényeket, majd elsietett a közeli kis boltba, hogy megnézze, milyen a választék. Szokatlanul nagy árukínálat fogadta a boltban, főleg olyan dolgokat árultak, amelyeket azok az emberek hagytak hátra vagy adtak el, akik könnyíteni szerettek volna szekerük terhén. Rebecca remélte, hogy kap némi friss zöldséget vagy gyümölcsöt, de azt sajnos nem tartottak. Vett viszont egy használt triktrak játékot. Ez volt Charley kedvenc játéka, és Rebecca remélte, hogy rá tudja venni Garth-ot vagy Ettát, hogy unaloműzőként játsszanak vele esténként. A holtból visszafelé Rebecca megállt a folyó mellett. Vadvirágok édes illata lengte be a levegőt, a holdfény pedig fehér szalagokat festett a tájra. Könnyű szellő fodrozta a mérföld széles folyó sekély vizét, a távolban pedig látta a túloldalon pislákoló tábortüzeket. A karaván létszáma mostanra hetvennégy szekérre csökkent. A többi huszonnégy úgy döntött, visszafordul, és nem kel át a Platte folyón. Voltak, akik azért, mert meggondollak magukat, voltak, akik betegség miatt. Mike Scott csüggedten szögezte le, hogy mire Kaliforniába érnek, még ennél is jobban megfogyatkoznak. Lesz, ami lesz, ő, Rebecca bizony vissza nem fordul. Vállalkozott erre az útra, és a Mindenható – valamint Clay Fraser – segedelmével végig is fogja csinálni. Clay hirtelen megállt, és mélyen beszívta a levegőt, meg is feledkezett róla, miért ment oda. A tekintete Rebecca látványát falta, ahogy ott állt a folyóparton, a szél pedig belekapott hosszú hajába, és törékeny testére tapasztotta a ruháját. A holdfény már-már éteri ragyogást vont aranyló szépsége köré. Isten a tudója, milyen gyönyörű volt. Mióta Scotty eltiltotta a lovaglástól, ő és Rebecca egyfolytában együtt voltak, úgyhogy rengeteg ideje volt figyelni őt. Ahogy a nő arra már korábban figyelmeztette, körme szakadtáig ragaszkodott az önállóságához, és soha nem kért segítséget, bármilyen nehéz feladattal állt is szemben. És a nehézségek ellenére soha nem panaszkodott.

Clay viszont szenvedett az egyezségük miatt. Mióta Rebecca majdnem vízbe fúlt, Clay fizikailag jobban a tudatára ébredt, mint valaha. Kívánta – nagyon. Rebecca már volt férjnél, úgyhogy tisztában volt a testi szükségletekkel és gyönyörökkel. Clay azt remélhette, hogy feleségében is hamarosan felszínre törnek ezek a vágyak. Amikor a nő ma éjjel szó nélkül eltűnt, Clay átkutatta a tábort, de senki sem látta Rebeccát. Bolond módjára rohangált egyik szekértől a másikig. Ez a nő nem ismeri ezt a vadont, és mindennek a tetejébe nem hajlandó megszívlelni azoknak az intelmeit, akik ismerik a benne rejlő veszélyeket. Clay csendesen mögéje lopózott. – Scotty azt mondta, ne kóboroljunk el egyedül. Rebecca meglepetten sarkon fordult, és a szívéhez kapott. – Szent ég, Clay! A szívbajt hoztad rám. – Szerencséd van, hogy én vagyok az, nem pedig a pánik. Jelenleg indián területen vagyunk, és a pánik mostanában ellenségesen viselkedtek. Miért kellett mindig védekezésre kényszerítenie? – Kétlem, hogy megtámadnának egy ekkora társaságot, Clay. Egyébként csak a boltba szaladtam el, és úgy vettem észre, ott senki nem tart indián támadástól. – Valószínűleg azért, mert a boltos látja el őket whisky-vel meg munícióval. Gyere, Rebecca, menjünk vissza a táborba! Ez az ember reménytelen eset. Amióta találkoztak, egyfolytában parancsolgat neki, megpróbálja megfélemlíteni a haragos tekintetével, és atyáskodik felette felsőbbrendű viselkedésével. Már négy éve a maga ura, és nincs szüksége rá hogy egy férfi mondja meg, mit tegyen. – Majd megyek, ha akarok. Tudok vigyázni magamra, Clay. Majdnem egész életemben ezt tettem. – És nézd csak meg, mire mentünk vele! Rebecca dühösen megpróbált elviharzani mellette, de megcsúszott a nedves füvön. Clay utána kapott, hogy segítsen neki megőrizni az egyensúlyát. Egy hosszú pillanatig csak bámultak egymásra, a szájuk csupán néhány centiméterre volt egymástól. A düh, a közelség, a pillanat heve – bármi volt is az oka, Rebecca tudta, hogy a férfi meg fogja csókolni. És kívánta is hogy megtegye. Nem gyengéd csók volt ez; nem is izgató vagy vágyakozó Ez a csók mohó volt és követelőző. Rebecca zokszó – és viszonzás – nélkül hagyta. Mikor Clay hátralépett, Rebecca dacosan ránézett. – Maga így tart fegyelmet, Fraser százados? – Sarkon fordult, Clay pedig követte a szekerükhöz. Garth már várta őket. Felvonta a szemöldökét, amikor észrevette dühös arckifejezésüket. – Csak nem összekaptak egy kicsit a nászutasok? Rebecca haragos pillantása ellenséges tekintetté változott, ahogy eltrappolt mellette, és felszállt a szekérre.

– Nézd, Clay, mindketten intelligens, felnőtt emberek vagytok – mondta Garth. – És mivel még csak most jön az út neheze, mindnyájunknak össze kellene tartanunk. Nem lehetne, hogy ti ketten fegyverszünetet kössetek, amíg Kaliforniába nem érünk? – Te maradj ki ebből, Garth. – Clay lefeküdt a hálózsákjára, és hátat fordított öccsének. – De hát már nyakig benne vagyok. – Garth rosszallóan rázva a fejét lehuppant a hálózsákjára. Garth már réges-régen aludt, amikor Clay még mindig ébren feküdt, és saját magát átkozta az ostobaságáért. Csak biztos akart lenni benne, hogy Rebecca biztonságban van. Hogy veszíthette el ennyire a fejét? Miért nem állt egyszerűen odébb, és hagyta figyelmen kívül a nő gúnyolódását. Az az átkozott csók teljesen ösztönös volt. És mivel Rebecca nem viszonozta, most már tisztán látta, mit gondol róla. Addig kellett volna csókolnia, amíg meg nem töri az ellenállását. Elnézést kellett volna kérnem. Aztán meglátta őt. Rebecca fehér hálóruhába és pongyolába öltözve állt, és az arcát az ég felé fordítva nézte a csillagokat, miközben hosszú haja selymes kabátként borult a vállára – ahogy korábban a folyóparton. Az alakját beborító holdfény miatt inkább tűnt kísértetnek, mint embernek, de Clay most is csak csodálni tudta a szépségét. A szűnni nem akaró szél minduntalan az arcába fújt egy-egy hajtincset, s Rebecca óvatosan félresöpörte. Clay hallotta – vagy inkább érezte – a sóhajtását. Aztán Rebecca megfordult, és felszállt a szekérre. Clay átkozta magát, amikor megérezte kezdődő erekcióját. Felült, felhúzta a csizmáját, hogy kiszellőztesse a fejét. A feltámadó szél kifejezetten jólesett felhevült testének. Elsétált oda, ahol a lovak voltak kikötve, csevegett egy kicsit Howard Garsonnal, aki éppen őrszolgálatban volt, majd visszament a kocsihoz. Visszabújt a hálózsákjába, de nem tudott elaludni.

10. fejezet Miközben Rebecca éppen reggelit készített másnap reggel, Mike Scott lovagolt oda hozzá. – Reggelt, Mrs. Fraser! – Jó reggelt, Mr. Scott! Evett már? – Igen, asszonyom. De egy csésze kávét azért elfogadok. Sajnálom, hogy ilyen korán zavarom, de attól tartok, meg kell fosztanom a kocsisától. Szükségem van még néhány emberre, aki a karaván mellett lovagol. – Tökéletesen megértem, Mr. Scott. – Hál' istennek, megszabadul tőle! Inkább fájjon a válla, mint hogy el kelljen viselnie, hogy Clay dühösen néz le rá a bakról. – A lóvontatású szekerek kiválnak a csapatból – mondta Scott. – Előremennek; azt mondták, túl lassan haladunk az ökrökkel és az öszvérekkel. És ha még azt a huszonnégy szekeret is hozzáadjuk, amelyik korábban visszafordult, sok fegyverbíró embert veszítünk. – Rosszat sejtesz, Scotty? – kérdezte Clay.

A karavánvezető vállat vont, és belekortyolt a kávéjába. – Sólyom nemrég jött vissza. Azt mondta, sok indián nyomot látott előttünk. A pánik ez idáig általában messze elkerülték az ilyen nagy csapatokat, de ez most nem számit; én akkor is azt szeretném, hogy több lovas legyen kint nappal és több őr virrasszon éjszaka. Jó lovasokra éppúgy szükségem van, mint jó fegyverekre, és te, volt lovastisztként, mindenkit lepipálsz a nyeregben. Esküszöm, mintha eggyé válnál a lóval, mintha te is a része lennél. – Na és maga szerint melyik része lenne Clay? – kérdezte Rebecca huncutul, de azonnal meg is bánta. A legkevésbé sem akarta, hogy Scott gyanakodni kezdjen, hogy ő és Clay nem szerelmes nászutas pár. Clay azonnal leütötte a feldobott labdát. – Minden bizonnyal a feje. Máskülönben hogyan hajthattál volna a házasság igájába? Nem igaz, édesem? – Magához rántotta Rebeccát és megcsókolta, majd finoman megveregette a fenekét, miközben az elhúzódott tőle. – Irigyellek, Clay – nevetett Scott. – A feleséged nem csak gyönyörű, de humora is van. – Garthhoz fordulva így szólt: – Fogadok, téged is jó elszórakoztatnak, nem igaz? – Így igaz – mondta Garth. – Amikor együtt vannak, olyan, mintha gyerekekkel lennék körülvéve. – Ah, ifjú házasok. Az embernek ilyenkor szinte kedve támad megházasodni. – Én a helyedben nem kapkodnám el a dolgot, Scotty – intette óva Garth. Rebecca lehajtotta a fejét, hogy elrejtse mosolyát, de Clay így is észrevette. A férfiak ezek szerint meg vannak győződve róla, hogy ők döntik el, megházasodjanak-e vagy sem, és hogy a nőknek semmi beleszólásuk nincs a dologba. Ha! Mintha neki azért lenne szüksége férfira, hogy gondolkodjon helyette. Erről nyilvánvalóan szó sincs: ugyanazért volt szüksége férfira, mint öszvérre – a fizikai ereje miatt. Nem is az esze miatt, annyi szent. Amint a három férfi ellovagolt, Rebecca összepakolt, és mire a karaván elindult, ő is indulásra készen állt. Nem sokkal később Etta átjött, és felkapaszkodott mellé. Társaságában gyorsabban telt az idő. Késő délután Thomas Davis is hozzájuk csapódott, és felajánlotta, hogy hajtja a fogatot. Rebecca boldogan elfogadta az ajánlatát, bár gyanította, hogy a fiatalember csak azért ajánlkozott, hogy együtt lehessen Ettával. De Rebecca ebben nem talált semmi kivetnivalót. Élvezettel figyelte, hogyan bontakozik ki közöttük az igaz szerelem. És talán – gondolta, miközben fölvett a földről egy darab megszáradt bölényürüléket, és beletette a faládába –, mélyen legbelül ő maga is sóvárgott egy ilyen kapcsolat után. A hajtással együtt visszatért a fájdalom és a szenvedés is. Mire másodszor is leszállt az éj, a fájdalom még elviselhetetlenebbnek tűnt, mint amikor első alkalommal hajtotta a fogatot. – Mi a baj? – tudakolta Clay vacsora után, amikor Rebecca a akaratlanul is felnyögött, miközben lehajolt, hogy felvegye a nehéz háromlábú serpenyőt. – Semmi – válaszolta. Clay odament hozzá, és a helyére tette a serpenyőt. – Hol az az elixír? – Nincs szükségem semmiféle elixírre.

– Ebből elég, Rebecca! Az még nem jelenti azt, hogy feladod a függetlenséget, ha segítséget kérsz valakitől. Azzal, hogy a férjed lettem, vállaltam, hogy a gondodat viselem. Aligha ülhetek a fenekemen, és olvasgathatok, miközben te fájdalmak közepette sántikálsz. – Nem sántikálok. – Sarkon fordult, és elbaktatott. Ám amikor fel akart kapaszkodni a szekérre, hirtelen összerezzent a fájdalomtól. – Na látod, erről beszéltem. – A férfi a karjába kapta Rebeccát, és lefektette a derékaljra. – Hol van? Rebecca a sarokban álló láda felé biccentett. Clay másodperceken belül visszajött, kezében a kenőcs tubusával. – Vegyük csak le ezt a ruhát – mondta. Rebecca kigombolta pamutruháját, Clay pedig segített neki kibújni belőle. – Meg tudsz fordulni? – kérdezte Clay. Rebecca fájdalmasan hasra fordult. Aztán behunyta a szemét, és hagyta, hogy azok a varázslatos kezek csodát tegyenek vele. A férfi keze melegen és erősen nyomódott a bőrébe, megkeresve és fellazítva Rebecca vállának fájó izmait. Ahogy a fájdalom eltűnt, Rebecca teljesen másként is tudatára ébredt a férfi érintésének, és felnyögött. Aztán Clay megfordította, és hosszú, vékony ujjaival kezelésbe vette Rebecca nyakizmait és a kulcscsontja fölötti izomkötegeket. Érzéki remegés futott végig Rebeccán. A lélegzete felgyorsult, és a teste most már egészen más okból sajgott. Végigkígyózott rajta a szenvedély, felkeltve benne a vágyat, amelyet alig tudott megfékezni. Aggodalmas pillantást vetett Clayre: látta, hogy a férfi szemét elhomályosította a vágy. Clay kezének isteni nyomása hátulról megtámasztotta Rebecca nyakát, miközben előrehajolt, s csábítóan morogva így szólt: – Sajnálom, hogy a minap, ott a folyónál úgy csókoltalak meg, Rebecca. De ezért most nem fogok bocsánatot kérni. Rebecca válaszul elrebegett sóhaját azonban elnyelte a férfi szája, amint nekinyomta az ajkát az ajkának. Édes mámor hullámzott végig Rebecca testén, s ő átadta magát neki, épp olyan mohón válaszolva, mint ahogy a férfi követelt. Clay lecsúsztatta Rebecca válláról a kombinéja pántjait, és egészen a derekáig lehúzta. A hűs levegőt, amit Rebecca a mellén érzett, hamarosan felváltotta a férfi szájának nedves melege. Válaszul a hátát domborítva még erősebben nekinyomta a férfi fejét a mellének, miközben annak nyelve duzzadt bimbóival játszadozott. – Van itthon valaki? – hallatszott váratlanul Etta kiáltása. Amikor Rebecca gyorsan rángatni kezdte fölfelé kombinéja pántját, Clay reszkető sóhajjal felemelte a fejét, és felállt. Clay a szekér hátuljához ment, és leugrott. – Üdv, Etta! – Becky itt van? – kérdezte a lány. – Igen. Mindjárt jön ő is. Épp most kentem be. Megint megfájdult a válla.

– Tudom – mondta Etta együttérző tekintettel. – Tommy azt mondta, holnap is szívesen hajtja helyette a kocsit. – Remek – mondta Clay. – Nagyon köszönöm. Megyek és meg is mondom neki. – Azzal elsietett. Amint Etta elment, Rebecca nyugovóra tért. Ez alkalommal a kocsi belsejében aludt. Ő és Clay olyan közel voltak ahhoz, hogy szeretkezzenek – túlságosan közel! Most meg az eddiginél is nagyobb lesz köztük a feszültség. Milyen csodálatos érzés volt… de ki kell vernie a fejéből. Érvényteleníttetni akarja a házasságukat, és mindent tönkretenne, ha egy gyenge pillanatában elveszítené a fejét. Valahogyan a kettőjük között egyre növekvő vágy ellenére is ellen kell állnia neki. Clay olyan sokáig maradt távol, amilyen sokáig csak tudott. Mire visszament, a tűz már elhamvadt, és Garth is elaludt. A ponyván át bekukucskált a kocsiba, hogy meggyőződjön róla, Rebeccával minden rendben, majd bebújt a saját hálózsákjába. Sokáig tartott, mire túltette magát azon, hogy a szeretkezésük oly hirtelen véget ért. Egy hajszál választotta el őket attól, hogy egymáséi legyenek. Rebecca olyan készséges volt. És most már biztosan tudta, hogy a nő is kívánja őt. Annak ellenére, hogy Rebecca elhatározta, nem hálják el ezt a házasságot, Clay mégis szövetségesre talált gyönyörű, remegő kis testében. A feje alá dugta a karját, és felbámult a csillagos égre. Érvénytelenítés? Soha – fogadalmat tett, és a Fraserek mindig állják a szavukat. Rossz embert választottál a kisjátékaidhoz, Rebecca Fraser. Clay szája kényszeredett mosolyra húzódott. Milyen szánalmas, ha az embernek fondorlattal kell elérni, hogy a saját felesége az övé legyen. Scott korábban azt mondta, hogy hat-hét hétbe telik, mire elérik a Larmie-erődöt, de Rebecca annyira elvesztette az időérzékét, hogy már azt sem tudta, mióta vannak úton. Egyik eseménytelen nap csigalassúsággal telt a másik után. Mivel szép lassan megerősödött, és egészen belejött a hajtásba, már nem fájtak úgy a tagjai, mint eleinte. És élvezte, hogy próbálgathatja a főzőtudományát. Rengeteg vad tanyázott körülöttük, és bőven volt pisztráng a folyókban, így mindig akadt ennivaló friss hús. És természetesen a bölények! Ezer meg ezer bölény. Hatalmas, dübörgő, szőrös, büdös bölények – a legbárgyúbb állatok Isten állatkertjében. Ezek a teremtmények egyáltalán nem rendelkeztek önvédelmi ösztönnel. A vadászok úgy lőhették le őket, hogy a kilőtt egyed mellett állók a fülük botját sem mozdították. Csak legelésztek és baktattak tovább, tudomást sem véve arról, ami körülöttük folyik. A marháknak legalább annyi eszük volt, hogy elszaladjanak, ha megijesztik őket. De a bölényeknek még annyi sem! Scott pontban hatkor megálljt parancsolt. Rebecca meghúzta a kantárt, és lekecmergett a bakról. Riadtan nézte az útjukban legelésző bölénycsordát. Több ezer óriási állat. A karaván aznap reggel már találkozott ugyanezzel a legelésző csordával. Ezek szerint még mindig nem hagyták el őket. Rebecca látta, hogy Clay visszalovagol a karavánhoz, és tudta, hogy némi bölényürüléket is hoz magával, így várt még a tűzrakással. A trágya volt az egyetlen jó dolog ezekben a vadállatokban. Mivel a síkságon nem nőttek fák, bölényürülékkel tüzeltek. Szerencsére teljesen szagtalan volt.

– Kár, hogy ugyanez nem mondható el azokról az állatokról, amelyek potyogtatják, igaz, Kleopátra? – motyogta Rebecca az egyik öszvérnek, akit éppen kifogott a hámból. Amióta indián területen haladtak, Scott elrendelte, hogy a szekerek este rendeződjenek körbe, mégpedig úgy, hogy az egyik szekér rúdját betolták a másik szekér alá. A lovakat a körön belül tartották, de mivel az indiánok nem tudtak mihez kezdeni az öszvérekkel és az ökrökkel, azokat a lovas éjjeli őrök kihajtották legelni. Ennek az újfajta elrendezésnek köszönhetően az utazók meglehetősen közel kerültek egymáshoz, ami rákényszerítette Rebeccát és Clayt, hogy a köztük lévő szexuális feszültség ellenére is kedvesen beszéljenek egymással. Túl sok fül került hallótávolságon belülre ahhoz, hogy folytassák a szokásos civódásukat, ezért kénytelenek voltak fegyverszünetet kötni. Vacsorára általában csatlakoztak hozzájuk Garsonék és Von Diemanék, s a közös étkezések alkalmával a három család nagyon megkedvelte egymást. És most, hogy mindig volt friss hús bőven, és négy nő is serénykedett a főzéssel, a karavánnal utazó agglegények és özvegyemberek közül is sokan találtak valami kifogást arra, hogy benézzenek hozzájuk vacsoraidőben. Mire Clay megérkezett, Rebecca már kivezette az öszvéreket a legelőre. Rebecca nem csalódott, Clay tényleg hozott egy kupac bölényürüléket. Nemsokára a többiek is csatlakoztak hozzájuk, és miközben néhány férfi felszította a tüzet, az asszonyok hozzáláttak a főzéshez. Rebeccának soha nem voltak közeli barátnői, ezért különösen örült ezeknek az estéknek, amikor a többi nővel együtt, nevetve és viccelődve készítették el az ételt. Később, amikor Rebecca Helenával mosogatott, figyelme a tábortűz felé fordult, ahol parázs vita folyt a férfiak között az őrséget illetően. – Nem igazság, hogy őrködnünk kell éjszaka – nyavalygott Jake Fallon, az egyik agglegény, aki gyakorta vendégeskedett náluk ebédnél. – Ez Scott problémája – folytatta. – Több lovast kellett volna felfogadni. – Úgy helyes, ha mi is kivesszük a részünket az őrségből – vetette ellen Howard Garson a szájába dugva a pipáját. A pipadohány illata kellemes változás volt a szél által feléjük fújt átható bölényszag után. Howarddal ellentétben, aki mindent eltűrt és mindent nyugodtan fogadott, Fallon folytonfolyvást panaszkodott valami miatt, és mindenki szerint munkakerülő volt, aki gyakran állt elő valami kifogással, csak hogy ne kelljen őrséget vállalni, amikor rá került a sor. – Mindig fennáll az indián támadás veszélye – tette hozzá Otto Von Dieman. – Lószart! – mondta Fallon. – Látott már valaki akár csak egyetlen indiánt is? Mert én bizony egy rézbőrűt sem láttam, mióta átkeltünk a Kansas folyón. – Mike Scott tudja, mit csinál, Fallon – jegyezte meg Clay. – Én bízom az ítéletében. Clay soha nem próbálta leplezi Fallon iránt érzett ellenszenvét, és ez azon kevés dolog egyike volt, amiben Rebecca teljes szívvel egyetértett a férjével. Fallon az uniós seregben szolgált a háború alatt, és még most is mindig viselte kardját, amely majdnem a földig lógott, mert a gazdája olyan alacsony volt. Azt állította, hogy ács, de Rebecca sohasem látta, hogy bármikor felemelt volna egy kalapácsot vagy szöget, és segített volna, ha meg kellett javítani egy-egy szekeret. Női szemmel nézve még ennél is ellenszenvesebbnek találta.

Clay mindig barátságosan és udvariasan beszélt nőkkel, Sem Helena Garson, sem Blanche Von Dieman nem csinált titkot belőle, hogy odavannak érte. Rebecca már-már fogadni mert volna, hogy ő az egyetlen nő a társaságban, aki szerint nem Clay Fraser körül forog a világ. De Jake Fallon közelében soha nem érezte jól magát. Ez az alak semmibe vette a nőket, s ennek gyakran hangot is adott, ráadásul úgy tűnt, disznószemével minden nőt levetkőztet, akire ránéz. Amikor az apró ember nagy dérrel-dúrral otthagyta őket, abbamaradt a beszélgetés, és ki-ki korán visszament a saját szekeréhez. Rebecca most először találta egyedül magát Clayjel, azóta az éjszaka óta, hogy megcsókolta. Kínos csönd telepedett közéjük. Rebecca képtelen volt a szakácskönyvére koncentrálni, és úgy tűnt, Clay is ugyanazzal a problémával küzd a regény kapcsán, amit olvasott. Ahogy Rebecca gyakorta fel-felpillantott, látta, hogy a férfi őt bámulja. – Gondolod, hogy le tudnánk játszani egy játszma triktrakot veszekedés nélkül? – kérdezte végül. – Szerintem egy próbát megér – csukta be a könyvet Clay. Rebecca elővette a táblát és a kockákat meg a bábukat tartalmazó dobozt. – Remélem, tudsz veszíteni, Clay, mert elnyerem még a gatyádat is – ugratta Rebecca. – Mit nem mondasz, Rebecca! Na és van valami különösebb oka annak, hogy el akarod nyerni a gatyámat? – Ez csak egy szólás-mondás – pirult el dühösen Rebecca. – Csakugyan? Nos, számomra percről percre vonzóbb a gondolat, hogy én nyerem el a te gatyádat. – Esélyed sincs, Clayton. A mestere vagyok ennek a játéknak. – Majd meglátjuk, Becky. Rebecca meglepetten nézett fel rá. Clay ritkán szólította a nevén, a becenevén pedig még ritkábban. A férfi pillantása odaragadt az övéhez. Rebecca csak most vette észre, milyen gyönyörű a szeme, amikor nem dühös. Szemének sötét barnasága tele volt melegséggel és veszélyesen csábító huncutsággal. Rebecca nem felejtette el az izgalmat, amit a férfi csókja okozott, és úgy tűnt, ő sem. Clay fesztelen jókedve és rögtönzött tréfái a játék során újra és újra nevetésre vagy boldog kacajra késztették Rebeccát. Hamarosan megtapasztalta, hogy a férfi sportszerűen elismerte, ha veszített, és viccesen ugratta őt, ha nyert. Mindketten élvezték, hogy a durva szavak helyett egy társasjátékkal dönthetik el kettőjük vetélkedését. Mire befejezték a játékot, már el sem tudták dönteni, kié a végső győzelem. Aznap éjjel, lefekvés után Rebecca elégedetten bámulta a csillagokat. Szokásává vált, hogy ha nem lógott az eső lába, odakint aludt. Sokkal hűvösebb volt ott kint, mint a fülledt szekéren, s oly közelinek tűntek a csillagok, hogy úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, meg tudná érinteni őket. – Clay, mikor érünk a Laramie-erődhöz? – Talán pár hét múlva – mondta a férfi, miközben néhány yarddal odébb ő is bebújt a hálózsákjába. – Az már az út fele?

– Scotty szerint már majdnem – motyogta álmosságtól rekedt hangon. – Jó éjt, Becky! – Jó éjt! – válaszolta Rebecca, és becsukta a szemét. Ez volt az első alkalom, hogy jó éjszakát kívántak egymásnak. A homokkő dombok egyre magasabbak lettek, a terep pedig egyre nehezebb, de még mindig viszonylag könnyen jutottak előre. A Platte déli oldalán haladva hamarosan elértek a South Forkot, azt a pontot, ahol a folyó kettéágazott, és két irányban folytatta útját: délnek Colorado felé, északnák Wyoming felé. Reggel átkelnek rajta újra, s visszatérnek az északi oldalra. Rebecca és Henrietta egymás mellett ültek, és hallgatták a férfiakat, akik énekléssel szórakoztatták őket. Thomas Davis is köztük volt. Kellemes, tenor hangján rázendített a „Shenandoah” című fülbemászó balladára. Az embernek nem kellett virginiainak lennie ahhoz, hogy átérezze szavainak fájdalmát. Ó, Shenandoah, bár láthatnálak, Te messzi, hömpölygő folyó. Ó, Shenandoah, hogy feledhetnélek, Bár már messze járunk, Túl a széles Missourin. Rebecca lopva Clayre és Garthra pillantott, és hirtelen belemart az együttérzés irántuk. A honvágy és a szívfájdalom az arcukra volt írva, ahogy ezeket a megható szavakat hallgatták. – Hé, nem tudsz valami mást? – kurjantotta el magát Jake Fallon. – Eleget hallottam már ebből a déli nyekergésből. Ismered a „Mikor mentünk Georgián át” kezdetű indulót, fiam? – Nem, Mr. Fallon – rázta a fejét Thomas. – Pedig ismerhetnéd. Mi, jenkik eleget énekeltük, amikor szétrúgtuk a seggeteket, miközben átmasíroztunk azon az istenverte délen. Na és mi van a „Gyűljetek a zászló köré” című nótával? Halljuk, fiam. – Fallon dalra fakadt. -”Az Unió mindörökké. Hurrá, fiúk. Hurrá!” – Amikor senki sem csatlakozott hozzá, elhallgatott, és az arca acsarkodva megrándult. Előhúzta a kardját a tokjából, és fenyegetően Thomasra fogta a fegyvert. – Hallottad, mit mondtam? Énekelj, lázadó! – Nekem tetszett az a dal, amit Thomas az előbb énekelt, Fallon. Rebecca meglepetten fordult meg Clay hangjára. Amikor Clay előrelépett, Ettának még a lélegzete is elállt, és erősen megragadta Rebecca karját. – Ohó, Becky. Ebből még baj lesz – suttogta. Fallon Clay felé bökött a kardjával. – Akkor miért nem vállalkozol önként arra a dalra, amit én akarok hallani, Fraser? Garth odalépett Clay mellé. – A bátyám azt mondta, neki tetszett az a dal, amit a srác énekelt. És nekem is.

– Te maradj ki ebből, Garth – figyelmeztette Clay. – Egyedül is elbánok ezzel a görénnyel. Fallon felhorkant. – Elég lázadót megöltem a háborúban. Kettővel több vagy kevesebb már nem oszt, nem szoroz. – Biztosan azért, mert hátat fordítottak neked, Fallon – szemtelenkedett Garth. Fallon fekete szemében harag villant. – Élvezettel fogom megforgatni a kardomat a hasadban, Fraser. – Fallon, azonnal tegye el azt a fegyvert – szólította fel egy ellentmondást nem tűrő hang. Minden szem Mike Scott felé fordult, aki jó néhány, a fegyverét készenlétben tartó lovassal együtt érkezett a helyszínre. Fallon, Garthra pillantva, visszadugta a kardot a hüvelyébe. – Úgysem bántottam volna őket – morogta. – Ezt bizony jól gondolod – mondta Clay. – Mi a fene folyik itt, Clay? – Csak nem egyezik a zenei ízlésünk, Scotty. – Már Independence-ben világosan megmondtam, hogy nem vívjuk újra a háborút. És Fallon, ha még egyszer rászegezi valakire azt az átkozott kardot, én magam penderítem ki a karavánból. Most pedig takarodjon vissza a szekeréhez. – Rebecca és Henrietta felé fordult. – Elnézésüket kérem, hölgyeim. – Szigorú pillantást vetett Clayre és Garthra. – Értékelném, ha kerülnétek a bajt, fiúk. – Majd kíséretével együtt távozott. A jelenet az egész társaság kedvét elvette a szórakozástól, így mindenki visszament a saját szekeréhez, és nyugovóra tért. Rebeccát túlságosan felzaklatta ez a Jake Fallon-féle jelenet ahhoz, hogy el tudjon aludni. Ha Mr. Scott nem bukkant volna fel, az a szörnyeteg talán rá is támadt volna Clayre és Garthra a kardjával. Még a gondolatára is kiverte a víz. Bár voltak nézeteltéréseik, azt azért nem kívánta, hogy Claynek – vagy Garthnak – bántódása essen. Hiszen a két férfi az élete kockáztatásával lovagolt ki nap mint nap egyedül, holott nem tudhatta, mi vár rá. Emellett még azért is hálával tartozott Claynek, amiért megmentette az életét. Sóhajtott, és átfordult a másik oldalára. Bár még ő maga sem értette, ez hogyan lehetséges, tudta, hogy a Clay iránt táplált érzéseinek semmi köze nem volt a hálához. Bárhogy viselkedtek is egymással, volt kettőjük között valami. És akár bevallották, akár nem, úgy tűnt, kezdték komolyan venni hitvesi szerepüket.

11. fejezet Másnapra a Fraser testvérek és Jake Fallon közötti összetűzésnek az egész táborban híre ment. Egészen addig vidám, bajtársias hangulat uralkodott az emberek között, de aznap reggel mindenki levertnek tűnt. Mindannyian arra számítottak, hogy kora reggel hozzáfognak az átkeléshez, de ehelyett Mike Scott mindenkit összehívott egy megbeszélésre.

– Gondolod, hogy a múlt éjszakáról akar beszélni? – suttogta Etta. Rebecca bólintott. – Valószínűleg ez járhat a fejében. – Nagyon remélem, hogy nem Clayt és Garthot fogja hibáztatni. Az a rettenetes Jake Fallon volt a felelős a történtekért. Még az is lehet, hogy bántotta volna Tommyt, ha Clay nem avatkozott volna közbe. – Teljes mértékben osztom a véleményedet, Etta. Mr. Scott valószínűleg mindnyájunkat figyelmeztetni akar, hogy a jövőben kerüljük a hasonló összetűzéseket. – Nem is értem, miért nem penderíti ki Mr. Fallont a karavánból. Apukám azt mondta, szégyen, hogy egyesek nem tudják lezárni magukban a háborút. Azt mondta, meg kell tanulnunk, hogyan éljünk ismét békében együtt. Rebecca úgy érezte, a gyomra összerándul a fájdalomtól, amikor rádöbbent a szörnyű igazságra, hogy ő is ezek közé az emberek közé tartozik! Hiszen azért neheztel Clay-re, mert a konföderáció oldalán harcolt, mintha ő lenne a felelős Charley haláláért. De aztán összevonta a szemöldökét. Hiszen Garthra és Tom Davisre nem neheztel, pedig ők is déliek. Vajon egyedül ő volt az oka a Clay és közte dúló csatának? A férfi iránta érzett keserűsége nem abból fakad, hogy ő jenki; hanem abból, hogy belerángatta ebbe a házasságba. Nahát, tényleg, ezt már jó ideje nem vágta a fejéhez, szóval Garthnak igaza volt Clayjel kapcsolatban; valóban nem haragtartó. Ennek az új felfedezésnek a fényében Rebecca szégyenkezve horgasztotta le a fejét. Csakis ő volt a hibás. – Emberek – kezdte Mike Scott, amikor mind összegyűltek. – Attól tartok, rossz híreket kell közölnöm magukkal. Tegnap éjjel… – Ohó! Már kezdi – suttogta Etta. – …Sólyom nagyon aggasztó híreket hozott. Rebecca felemelte a fejét, hogy figyelmesebben hallgassa. – Ahogy arról mindnyájan értesültek – folytatta Scott –, tíz szekér kivált a karavánból és előrement. Sólyom tegnap utolérte őket. Az összes szekeret felégették, és mindenkit megöltek. A hírt döbbent sóhajok és hitetlenkedő kiáltások fogadtak mindenfelé a tömegből. – Azt akarja mondani, hogy egyetlen túlélő sincs? – kérdezte egy férfi. – Egyetlenegy sincs. – Legalább ötvenen voltak a csapatban – hitetlenkedett egy másik. – Pontosan ötvennégyen – helyesbített Scott. – Utánanéztem a jelentkezési lapokon. Az volt a baj, hogy sok volt közöttük a nő és a gyerek. Csupán tizenkét fegyveres férfi tartott velük. – Nem lehet, hogy az indiánok foglyokat is ejtettek? – vetette fel Howard. – Nem. Sólyom azt mondta, összeszámolta a holttesteket. Már el is temette őket egy tömegsírba. Vigasztalhatatlan zokogás tört elő a tömegben sokakból, akik visszaemlékeztek azokra, akiket ismertek az áldozatok közül.

– Ki tette? – kérdezte Clay. – A pánik vagy a csejenek? – A pánik – emelt a magasba egy nyilat Sólyom. Scott felemelte a karját, hogy elhallgattassa a bosszú szomjas kiáltások moraját. – Csak azért mondtam el maguknak a rossz hírt, emberek, mert az hiszem, fontos, hogy mindenki belássa, együtt kell maradnunk – folytatta Scott. – Az előttünk álló úton találkozunk még sziú, csejen, arapahó és ute indiánokkal. Most nem húzhatunk szét. Magunk mögött kell hagynunk múltbéli sérelmeinket, és össze kell tartanunk. Ez nyílt utalás volt a tegnap estére, és sokan egyetértően bólogattak. – És emberek, senkinek eszébe ne jusson a nyomukba eredni. Azok a portyázó csapatok ismerik a terepet, úgyhogy csak megöletnék magukat. Én a történtek ellenére még mindig azt hiszem, hogy az indiánok nem fognak megtámadni egy ekkora csapatot. És valószínűnek tartom, hogy a tegnapi támadás is csak azért volt, mert a lovak kellettek nekik; az öszvérekkel vagy ökrökkel ők nem tudnak mihez kezdeni. És most, Kirkland tiszteletes, elmondana velünk egy imát szeretett halottainkért? Aztán nekiveselkedünk az átkelésnek. Lassan feloszlott a tömeg, ki csendben, ki a zokogását elfojtva távozott, de Rebecca csak állt ott mozdulatlanul. Nehéz volt elfogadni, hogy ilyen könnyen ki lehet oltani ötvennégy életet. – Jól vagy, Rebecca? Feltekintett, és látta, hogy Clay áll mellette. Bólintott. – Ez az egész olyan brutális, Clay. Ezek az emberek olyan kegyetlenek, hogy még karon ülő csecsemőket is képesek lemészárolni néhány lóért? – A háborúban nincs emberség, Becky. – Háború! – fakadt ki dühösen Rebecca. – Hiszen állítólag nem állunk háborúban velük. Különben is, hogy jelenthetne fenyegetést számukra egy ártatlan gyermek? – Ők igenis fenyegetést látnak bennünk. Elfoglaljuk a hazájukat. Rebecca érezte, hogy elönti a düh. – Édes istenem, Clay, ne mondd nekem, hogy te jogosnak tartod a kegyetlenségüket! – Ne forgasd ki a szavaimat, Rebecca. Rebecca nézte, ahogy a férfi távozott. Ő és Clay Fraser nyilvánvalóan soha nem jutnak közös nevezőre. Visszament hát ő is a szekérhez, és összepakolt, hogy felkészüljön az átkelésre. Sólyom kiválasztott egy helyet, ahol a folyó mindössze fél mérföld széles volt. És bár a vízállás alacsony volt, az volt a probléma, hogy a meder nagyon agyagos. Az első szekér, amelyik megkísérelte az átkelést, elmerült az iszapban. És ahogy az ökrök nekifeszültek a hámnak, csak még mélyebbre ásták magukat. Jó néhány férfinak kellett beúsznia kötelekkel és láncokkal, amelyeket hat, a parton befogott ökör igájára erősítettek. Miután hozzákötötték a köteleket a szekérhez és az ökrökhöz, sikerült kiszabadítani a csapdába esett fogatot és szekeret a homokból. A következő szekér elébe Scott nem kevesebb, mint nyolc igásökröt fogatott be. Ekkora húzóerővel a szekérnek sikerült akadály nélkül átjutnia. Lassan haladtak, de biztosan. Rebecca felsóhajtott. A földre rogyva nekidőlt a szekérnek. Hosszú nap lesz ez a mai.

Clay nem sokkal később csatlakozott hozzá, és letült mellé. – Becky, beszélnünk kell. – Clay, most tényleg nincs kedvem veszekedni. Lesújtott, ami azokkal a szegény emberekkel történt. – Sajnálom, de muszáj. – Miről van szó? – adta meg magát sóhajtva. – Több kocsi is visszafordul. Szerintem jó lenne, ha te is csatlakoznál hozzájuk. – Abban biztos vagyok, hogy szerinted igen. Alig várod, hogy megszabadulj tőlem. – A mindenségit, Becky, hallottad, mit mondott Scotty. A legrosszabb még hátra van. – Garsonék és Von Diemanék köztük vannak? – Garsonék határozottan nemet mondtak. De VonDiemanék fontolóra veszik a dolgot. Otto aggódik Blanche egészsége miatt. Vissza akarja vinni oda, ahol van orvosi segítség. Nézd, Rebecca, nem akarom látni, hogy az a szép szőke hajad ott lóg valamelyik indián skalpfáján. A te érdekeidet tartom szem előtt. – Na és te meg Garth? Ti is fontolgatják, hogy visszafordultok? – Mi azért jöttünk, hogy megkeressük a húgunkat. Nem megyünk el addig, amíg meg nem találjuk. – Nekem is megvolt rá az okom, amiért idejöttem, Clay. Az újrakezdés járhat bizonyos kockázattal, de vállalom ezt a veszélyt. – Ha várnál még néhány évet, nem lenne olyan kockázatos. Egy napon valószínűleg vasútvonal vezet majd végig ezen az úton, és hidak keresztezik ezeket a folyókat. – Egész életemben csak ültem és arra vártam, hogy „majd egy napon”, Clay, de az a nap mindig olyan távolinak tűnt. Mégsem adtam fel a reményt, hogy egyszer eljön, és hogy másnap, a jövő héten vagy az elkövetkező évben megtörténik. Ha most feladnám, feladnám a reményt, ami eddig éltetett, a reményt, ami miatt most itt vagyok. – Jól van, Becky – sóhajtott fel Clay. – Ha isten is úgy akarja, talán megéred, hogy valóra váljon ez az álmod. – Felállt. – Megmondom a többieknek, hogy folytatod az utat. A vérfürdő mindenkit megijesztett. Újabb tizennégy szekér, köztük a Von Dieman család is, úgy döntött, hogy visszafordulnak. Clay megvette Von Diemanéktól a tehenüket, a csirkéiket és a készleteik egy részét is. Amikor elérkezett az idő, hogy az ő szekerük is átkeljen a folyón, Rebecca könnyes búcsút vett Blanche-tól és Ottotól. Megadta nekik a bátyja címét, és megígérte, hogy ír, amint megérkezik Sacramentóba. Azután a könnyeit törölgetve felszállt Clay mellé a bakra, és búcsút intett az idős házaspárnak. Amikor átértek a túlpartra, Clay visszament, hogy segédkezzen a többieknek az átkelésnél. Rebecca azzal foglalta el magát, hogy mindent lepakolt a szekérről, ami vizes lett. Fárasztó volt ide-oda rakosgatni azt a sok mindent, de legalább elterelte a figyelmét az aznapi szomorú eseményekről. Azon az éjszakán csendes volt a tábor – minden család a maga szekere közelében maradt. Clay kétórás őrségben volt tíz és éjfél között, Garth pedig elment valahová Mike Scott-tal. Bármilyen kimerült volt is Rebecca, nem tudott elaludni, amíg Clay vissza nem tért. – Minden csendes odakint? – kérdezte, amikor Clay bemászott a hálózsákjába.

– Aha. Ne aggódj, Becky. Még így is maradt ötven székér a karavánban; az indiánok nem fognak megtámadni. Ön yilkosság lenne részükről. – Mr. Scott mégis megkettőzte az őrséget – emlékeztette a férfit. A másik oldalára fordulva becsukta a szemét. Lehet, hogy az indiánok nem indítanak szervezett támadást a karaván ellen, de az nincs kizárva, hogy az egyikőjük belopódzik a sötétben, megöli az őrt, vagy felmászik az egyik szekérre, és… Rebecca nagyot nyelt, majd felkelt, és közelebb húzta Clayhez a saját derékalját. Egész éjjel nyugtalanul aludt, s minduntalan fel-felriadt a csirkék kotkodácsolására. Jó néhány másodpercbe beletelt, mire rájött, hogy a kotkodácsolás a saját szekeréről jön, és eszébe jutott az is, hogy Von Diemanék már nincsenek velük. Clayre pillantva látta, hogy a férfi felült a hálózsákjában. Kábultnak és ziláltnak tűnt. – Remélem, tudod, hogy kell csirkét sütni, mert isten bizony kitekerem a nyakukat ezeknek az átkozott dögöknek – morgolódott álmosságtól rekedt hangon. Rebecca felkelt, és odament a szekér oldalához kötözött tyúkketrechez. – Aha! – Benyúlt, majd kihúzott két tojást. – Ne is hallgassanak rá, hölgyeim – gügyögött a ketrecbe zárt madarakhoz. – Nem értékeli, milyen keményen dolgoztak, hogy előteremtsék a reggelijét. – Gondolom, ezeknek az átkozott csirkéknek is nevet adsz, mint ahogy az öszvéreknek. – Természetesen. Ki a kedvenc Shakespeare hősnőd? – Lady Macbeth. Ő jó példája annak, milyen őrültek a nők. – Ezzel elvonult a bozótosba, hogy egyedül legyen. Mire visszatért, Rebecca már felöltözött. Clay tüzet rakott, Rebecca pedig kinyújtotta a tésztát a keksznek. Scott már korábban szólt, hogy aznap nem mennek tovább, mert ki kellett takarítani és szárítani a szekereket, így Rebecca úgy tervezte, nagymosást csinál és almás pitét süt. – Most nem vagy őrségben? – kérdezte, amikor Clay a reggeli után letelepedett, és hozzálátott a karabély tisztogatásához. – Hatig nem – felelte. – Miért? – Nem bánnád, ha neked kellene megfejned Clementine t? – Clementine-nak nevezted el azt a tehenet? – Nem én neveztem el így, hanem Von Diemanék. Szóval igen vagy nem? Nem bánnád, ha neked kellene megfejned? – Bánnám, de ha megkérsz rá, megteszem. – Akkor inkább… ah… – Rebecca látta, hogy Clay nincs in hangulatban, úgyhogy jobb, ha inkább nem most hozza szóba. – Mi van már megint, Rebecca? – Hagyd csak, majd megkérem Garthot. Clay mélyet sóhajtott, és szemrehányó pillantást vetett Rebeccára. – Garth kilovagolt Sólyommal, úgyhogy néhány napig biztosan nem látjuk. Mit akarsz? – Arra gondoltam, talán megmutathatnád, hogyan kell tehenet fejni.

– Még sohasem fejtél tehenet? – A férfi mostani lekicsinylő pillantása épp olyan idegesítő volt, mint amilyen általában szemrehányó tekintete lenni szokott. – Nem, még sohasem fejtem tehenet, sohasem etettem csirkét és sohasem lovagoltam. Nagyvárosban születtem és nevelkedtem, uram, és soha nem volt rá alkalmam, hogy mindezt megtanuljam. Clay felhorkant. – És hozzáadhatod még a listához azt is, hogy nem tudsz úszni és lőni sem. De akkor mégis mi a fenének kellett neked ez a tehén? – A te ötleted volt, hogy vegyük meg a tehenet. – Beledobta a férfi egyik koszos zokniját a mosóüstbe, és vadul dörzsölni kezdte a mosódeszkán. – Azért vettem meg a tehenet, mert azt hittem, szeretnél tejet és vajat. Mégis van valami egyáltalán, amihez értesz? – kérdezte. Na ebből most már elég! Épp most készített ennek a hálátlan fajankónak egy tojásból, szalonnából, sült krumpliból, forró kekszből és kávéból álló finom reggelit. Megdicsérte egyáltalán? Nem! Értékelte egyáltalán? Nem! Megköszönte akár egyetlen szóval is? Hát persze, hogy nem! – Mosd ki magad az átkozott ruháidat! – Felkapta az egyik beszappanozott zoknit, és elhajította. Az pont Clay arcán csattant. Rebecca elégedett vigyorral sarkon fordult, és elsétált. De Clay rögtön utolérte, és megfordította. – Ez hiba volt. Erősen egy helyben tartva Rebeccát, az egyik kezével belemártotta a zoknit a vízbe, majd ráloccsantotta a fejére. Rebecca visítva tapogatózott a dézsában a másik zokniért, előhúzta, és hozzávágta a férfi fejéhez. Clay a zoknit eldobva a kezével kezdte fröcskölni Rebeccára a szappanhabot. A szappanhab mintha lemosta volna a haragot, és mindketten nevetve kergetőztek a dézsa körül, egymást locsolva. Amikor Clay újra belemártotta a zoknit a dézsába, hogy bevizezze, Rebecca nekilódult, de ő a nyomába eredt, és csakhamar utolérte. Megragadta, de erre mindketten elvesztették az egyensúlyukat, és elestek. Clay úgy fordult, hogy ő fogja fel az ütést, majd áthemperedett, és meglovagolta Rebeccát. Teljesen felizgatta, ahogy a nő vonaglott alatta, és azonnal kőkeményre merevedett. – Engedj el! – visította Rebecca még mindig nevetve. – Azt már nem. – Nekinyomta a merevedését a nőnek, aki erre mozdulatlanná dermedt, és kikerekedett a szeme. – Hogy mondod? – kérdezte lihegve. – Először kérj bocsánatot. – Clay lassan előrehajolt, mintha meg akarná csókolni, huncut csillogással a szemében, majd Rebecca arcába dörgölte a vizes zoknit. – Nagy kísértés, hogy ezzel a szappanos zoknival mossam ki azt a mocskos száját, hölgyem. – Ne merészelje, Clay Fraser! – Rebeccának visítva és nevetve sikerült lelöknie magáról a férfit, és visszarohant a mosóüsthöz, hogy újra felfegyverkezzen.

A zajra felébredve Helena Garson rémülten ült fel, mert azt hitte, indián támadás érte a tábort. Mikor észrevette, hogy a férje nyugodtan, pipázgatva üldögél a tűz mellett, megkérdezte: – Mi folyik ott? Howard Garson felkacagott, és rákacsintott. – Nászutasok, Lena. Csak nászutasok. – Honnan van ennyi energiájuk? – Helena ásítva becsukta a szemét, és visszafeküdt, hogy tovább aludjon. Clay határozottan kinyilvánította, hogy ő a győztes, majd megnyugodva nyújtózott egyet, és becsukta a szemét. Rebecca ezzel szemben nem volt hajlandó elismerni a vereségét. Felkapta a lavórt odalopódzott Clayhez, és a fejére zúdította. Clay kinyitotta az egyik szemét, s közben csöpögött az arcáról a víz. – Ezért még megfizetsz. – Felpattant, és felemelte a dézsát. – Ezt nem teheted – kiáltotta Rebecca, és hátrálni kezdett, de a férfi követte. – Dehogyisnem tehetem, méghozzá a legnagyobb örömmel. – Oké, sajnálom – adta meg magát Rebecca, és próbálta nem elnevetni magát. – Akkor fogod csak igazán sajnálni, amikor a kezem közé kaplak. – Könnyű azt mondani. – Rebecca meglökte a férfit, aki elvesztette az egyensúlyát és elejtette a dézsát, szanaszét locsolva a maradék vizet. Rebecca kuncogva a folyó felé vette az irányt, Clay a nyomában. Gondolkodás nélkül gázolt a sekély vízbe. A lába azonban lesüllyedt, és beleragadt az iszapba. Minél elszántabban próbált kiszabadulni, az iszap annál jobban lehúzta, és nem eresztette. A végén már meg sem tudta mozdítani a lábát. – Beragadtam! Clay, aki megállt a parton, keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. – Úgy látszik. – Hoznod kell egy kötelet, és ki kell húznod innét, Clay. – Inkább egy nyolcökrös fogatot. Beletelik egy kis időbe, mire összeszedem és befogom őket. Úgy egy óra múlva visszajövök. – És már meg is fordult, hogy otthagyja Rebeccát. Rebecca érezte, hogy úrrá lesz rajta a pánik. – Clay, ugye nem akarsz itt hagyni? – Nos, Rebecca – fordult vissza Clay –, egy kicsit megsértetted az érzéseimet. Talán ha újra hallanám a bocsánatkérésedet, esetleg… – Rendben van! Sajnálom. Most már kiszabadítanál végre innen? – Megígéred, hogy jól fogsz viselkedni?

– Megígérem. Megígérem. – Próbált mocorogni, de mozdítani sem tudta a lábát, és még mélyebbre süppedt az iszapban. – Ó, ne! – De a kezét sikerült kiszabadítania, amikor az iszap azt is megpróbálta elnyelni. Clay nem bírta ki tovább nevetés nélkül. – Hölgyem, így csak még mélyebbre ássa magát. Rebecca csípőre tette a kezét. – Most akkor kiszabadítasz innen, vagy kiáltsak inkább segítségért? – Mit ér ez meg neked? – Ha most arra gondolsz, hagyom, hogy velem aludj… – Egy csókot. Arra gondolok, hogy a feleségem megcsókolhatna. – Megrázta a fejét. – Mrs. Fraser, a megjegyzései nagyon árulkodóak. Maradj, ahol vagy, amíg vissza nem jövök a kötéllel. – Nagyon vicces, Clay. Itt várok. Clay néhány perc múlva visszatért egy kötéllel, és odadobta az egyik végét Rebeccának. Ő úgy kapott utána, mint ahogy egy fuldokló nyúl a mentőkötélért. – Kapaszkodj bele. Clay húzni kezdte a kötelet, és fokozatosan kiszabadította Rebeccát az iszapból. Amint Rebecca kievickélt a partra, leroskadt, és lerázta az iszapot, ami még mindig a kezére és a ruhájára volt tapadva. Aztán felnézett Clayre, és elmosolyodott. – Most jól jönne az a víz meg szappan, amit elpocsékoltunk. Clay visszamosolygott rá, és mindkettőjükből kitört a kacagás. – Gyere, te bajkeverő. – Kinyújtotta a kezét, és felhúzta.

12. fejezet A vízi csata feloldotta a köztük lévő feszültséget, és miután Rebecca megmosakodott, forralt egy kis vizet, és befejezte a mosást, mindeközben Clay megfejte a tehenet, majd újra nekifogott fegyvere tisztogatásának. Később együttes erővel alaposan felsikálták a szekeret, aztán pedig visszapakolták a holmijukat. Mindebben volt valami figyelemre méltó: órákat töltöttek együtt anélkül, hogy egyetlen bántó szót szóltak volna egymáshoz. Még nevetgélve meg is beszéltek ezt-azt, miközben egymás mellett dolgoztak. Korán megvacsoráztak, mert Clay este őrségben volt. Amikor nyolc órakor visszajött, kihívta Rebeccát egy újabb triktrakmeccsre, két órával később pedig ki-ki bebújt a maga hálózsákjába. Rebecca, elégedett mosolyra görbülő szájjal, azon nyomban elaludt. Clay nem értette, ő miért nem tud aludni. Azok az átkozott csirkék korán felébresztették, úgyhogy már rég aludnia kéne. De még csak nem is volt álmos. Az oldalára fordulva Rebeccát kezdte bámulni, aki ott aludt mellette. Bárhogy próbálta is, egyszerűen képtelen volt tovább haragudni rá.

El kellett ismernie, nagyon kemény nő. Szép lassan arra is rá kellett jönnie, hogy Rebeccát bizony nem sorolhatja egy kategóriába Ellie-vel. A két nő mindenben tökéletes ellentéte volt egymásnak: az egyik haja színe, akár a napsütés, a másiké akár az éjszaka; Rebecca napkeltétől napnyugtáig dolgoztatta azt a csinos kis hátsóját, de Clay sohasem látta, hogy Ellie akár a kisujját is mozdította volna, és inkább szomjan halt, semhogy hozzon magának egy pohár italt. Rebeccának eszébe sem jutott, hogy arra várjon, hogy kiszolgálják. Így visszatekintve átkozott szerencséje volt. Amikor Will elmondta neki, hogy Ellie feleségül ment valakihez, azt hitte, összedől a világ. Most már ő is rájött, Ellie milyen hiú volt. Nagyon is tudatában volt a saját szépségének, és ezzel visszaélve mindenkit kihasznált. Clay még abban is kételkedett, hogy Becky egyáltalán tudatában lett volna a saját szépségének, és meglepte, hogy az elmúlt négy évben senkinek nem sikerült rávennie, hogy újra férjhez menjen. Biztosan azért, mert nem akart újra férjhez menni. Tekintete megállapodott az alvó nőn. Mostanában egyre többet gondolt a Rebeccában lakozó rejtelmekre – és ez a frászt hozta rá. Becsukta a szemét, és érezte, hogy az üdvözítő álmosság végre elbódítja. Mindent egybevetve beletörődne a megállapodásukba, ha megosztanák egymással az ágyukat. Kár, hogy Rebecca egyáltalán nem kedveli őt, mert igazság szerint Clay kezdte élvezni a társaságát. Készen állt rá, hogy megbocsássa és elfeledje Rebecca ármánykodását – de Rebecca foggal-körömmel ragaszkodott a függetlenségéhez. És még mindig Charley Elliott jegygyűrűjét hordta. De ez még azelőtt meg fog változni, hogy Kaliforniába érnének. Csakúgy, mint Rebecca elképzelése a házasságuk érvénytelenítését illetően. Miután a karavánvezető figyelmeztette őket, hogy mindenképpen töltsék meg vizes hordóikat, és mindenki vegyen magához annyi vizet, amennyit csak tud, a karaván másnap reggel pontban hétkor útra kelt. A táj fokozatosan emelkedett, és már csak elvétve láttak bölényeket. A nap vége felé elérkeztek egy meredek hegy lábához, és miután felértek, lapos fennsík tárult eléjük. Bár sem folyó, sem tó nem volt a közelben, Scott parancsára letáboroztak éjszakára, hogy az állatok pihenhessenek, és figyelmeztet te őket, hogy takarékoskodjanak a vízzel, mert másnap sem tudják feltölteni készleteiket. A karaván az eddigiekhez képest a következő napon haladt a leggyorsabban. Több mint húsz mérföld megtétele után meredek lejtő lábánál vertek tábort, ahol a fennsík hirtelen alábukott az Északi-Platte folyó völgyébe. A távolban fák lombkoronái integettek hívogatón feléjük, amire azóta nem volt példa, hogy néhány héttel korábban nekivágtak a síkságnak. Ettől mindenkinek jobb kedve kerekedett. Aznap este, miközben a férfiak a másnapi teendőkről értekeztek, Rebecca és Henrietta felsétáltak az ösvényen, hogy a meredek lejtő tetejéről megcsodálhassák az alattuk elterülő völgyet. – Nem értem, hogy fogjuk lehajtani a szekereket erről a hegyről – morfondírozott Rebecca. Etta egyetértően bólintott. – Apukám azt mondta, szerinte csak úgy lehetséges, ha valahogy leengedjük őket.

– Min törik a fejüket, hölgyeim? – kérdezte Clay, csatlakozva hozzájuk. Tom Davis is vele volt. Az ifjú szerelmespár sokatmondó pillantásokat váltott, majd Etta egyszer csak így szólt: – Később találkozunk. – És ők ketten odébb álltak. Clay meghökkenten nézett utánuk. – Ebbe meg mi ütött? A férfiak olyan ostobák, ha szívügyekről van szó! – Fogalmam sincs. Na és milyen döntés született a megbeszélésen? – Le fogjuk csúsztatni a szekereket a hegyről. – Ez hogyan kivitelezhető? – Úgy, hogy a szekerek kerekét a bakról befékezzük, és öszvéreket fogunk be, nem pedig ökröket. Az ökrök túl lassúak, így a szekerek valószínűleg túlfutnának rajtuk. – Hogy lehet, hogy a szekerek nem futnak túl az öszvéreken? Nem tudom elhinni, hogy azok a fékek különösebben használnának egy ilyen meredek lejtőn. – Emberi fékeket fogunk használni. – Rebecca zavart pillantása mosolyt csalt Clay arcára. – Férfiakat és köteleket f magyarázta. – Scotty azt mondta, egy szekér leeresztéséhez talán nyolc-tíz férfira van szükség. A nők, a gyerekek és az állatok meg majd lesétálnak a saját lábukon. Hacsak nem akarod lehajtani a szekeret, Becky. – Vigyorgott. – Fogadok, szeretnéd látni, ahogy megpróbálom. – Nem engedném, hogy megpróbáld. – Értem. Már megint játszod itt nekem a férjet. – Én nem játszom, Becky. Kettőnk közül te űzöl tréfát a házasságból. Bár nem volt harag a férfi hangjában, kétség sem fért hozzá, hogy halálosan komolyan beszélt. Rebecca gyomra hirtelen görcsbe rándult, de mosolyt erőltetett az arcára. – Nos, legalább izgulhatsz, hogyan sül el ez a kis tréfa, amikor Kaliforniába érünk. Minden bizonnyal nagy boldogságot okoz majd neked. Habár én soha nem akartam a terhedre lenni. – Na és ha Garth és én utolérjük a húgunkat, még mielőtt Kaliforniába érünk? Akkor nem lenne okunk továbbutazni ezzel a karavánnal. – A szavamat adtam, Clay, hogy amint Kaliforniába érek, beadom az érvénytelenítési kérvényt. – Eszedbe jutott már, Becky, hogy akkor te sem jutsz el Kaliforniába, mert Scotty nem hagyná, hogy nélkülünk menj tovább? – Ezzel elsétált. Ez tényleg nem jutott eszébe! Még rágondolni is kétségbeejtő volt, hogy akár az is előfordulhat, hogy miután ilyen messzire eljutott, vissza kell fordulnia, ha Clay kiválik a szekérkaravánból. Nagyon remélte, hogy Melissa még mindig jóval előttük jár. Hajnalban nekiveselkedtek, hogy leengedjék Scott egyik szekerét. A kerekeket odaláncolták a bakhoz, hogy ne forogjanak, aztán egy hajtó kézbe vette a gyeplőt, kétoldalt négy-négy férfi, hátul pedig kettő megragadta a kocsihoz erősített köteleket, és megkezdték az

alászállást. Az öszvérek küszködtek, hogy ki ne csússzon a lábuk alól a talaj, a férfiak pedig nekifeszültek a köteleknek, hogy feszesen tartsák, nehogy a szekér túl gyorsan csússzon lefelé. Mire félig leeresztették, a földbe vájt sarkak akkora porfelhőt vertek fel, hogy teljesen elrejtette őket a fentről figyelő, aggódó szemek elől. A leereszkedés épp olyan lassú volt, mint a folyókon való átkelés. A férfiak öt csapatot alkottak, és amint az egyik csapat leért egy szekérrel, vissza kellett mászniuk a hegyre, miközben el kellett haladniuk a másik kocsival éppen lefelé tartó csapat mellett. Eddig minden szekérnek sikerült gond nélkül lejutnia. Épphogy elkezdték leereszteni Garsonék szekerét, már kezdték is felkészíteni Rebeccáét az alászállásra. Rebeccának nagyot dobbant a szíve, amikor mindennel elkészültek, Clay pedig felkapaszkodott a bakra, és kezébe vette a gyeplőt. Miután Rebecca biztosította szeretett öszvéreit arról, hogy nem lesz semmi baj, arrébb lépett. – Csak óvatosan, Clay! – kiáltotta. – Te is. Szép lassan sétálj le a hegyről, és ha a tehén elveszítené a lába alól a talajt, ne próbáld visszatartani. Hallod, amit mondok? – Én vigyázok Clementine-ra, te pedig vigyázz az öszvéreimre, hogy biztonságban leérjenek. Vigyázz Katharinara és Lady Macbethre is. Tudod, ha Kate felizgatja magát, nem tojik rendesen. – Ha azok az átkozott csirkék nem lennének olyan ostobák, már régen rájöttek volna, hogy a szárnyuk repülésre való. – Csak vigyázz rájuk. Odalent találkozunk. Amint elkezdték leengedni a szekeret, Rebecca megrántotta Clementine kötelét, és ő is elindult lefelé. Meredek volt a hegyoldal, úgyhogy óvatosan lépegetett. Hirtelen azonban kicsúszott a lába alól a talaj, hasra esett, és kiejtette kezéből a tehén kötelét. – Azért még nem kell így felvágni! – motyogta, amikor Clementine cseppet sem zavartatva magát folytatta útját lefelé a lejtőn. Rebecca feltápászkodott négykézlábra, és sikerült felülnie. Pont akkor száguldott el mellette vidáman nevetve néhány gyerek, akik a fenekükön csúszdáztak lefelé. Úgy tűnt, nekik ez az egész csak játék, úgyhogy miért ne lenne neki is az? Így aztán ő is a hátsó felén fejezte be a lefelé vezető utat. Clay már a hegy lábánál várt, amikor végre Rebecca is leért. Legnagyobb meglepetésére a férfi nyugtalannak tűnt. – Mi a baj, kificamodott a bokád? Rebecca fölállt, és leporolta a szoknyáját. – A bokámnak kutya baja. Jól vagyok. Választanom kellett: vagy én, vagy a méltóságom, úgyhogy úgy döntöttem, inkább a méltóságomat áldozom fel. Rendben leértél a szekérrel és az öszvérekkel? – Gond nélkül. Most vissza kell mennem. Ott parkoltam le a szekérrel, annál a sarjerdőnél. Észrevettem Clementine-t, és odakötöttem hátra. Hajts vagy egy mérföldet tovább ezen az úton, amíg el nem érsz Ash Hollow-ba. Becky, nem fogsz hinni a szemednek, ha meglátod azt a helyet. Mindenhol friss vizű tavak. Még vagy két-három óra, mire lehozzuk az összes szekeret meg ökröt, úgyhogy Scotty azt mondta, ott töltjük az éjszakát. – Már indult is, de aztán visszafordult. – Egyébként néhány indián is van a táborban, de miattuk nem kell aggódnod. Ők a sziú, nem a sóni törzs tagjai. Sólyommal és Garthszal jöttek. Sólyom szerint

ezentúl nem kell indiántámadástól tartanunk. Most már sziú földön vagyunk, ők pedig ilyenkor nem ellenségesek. – Elmosolyodott. – Bár Sólyom nem figyelmeztette őket, hogy te is jössz. – Nagyon vicces, Clay. – A fene vigye el, miért mindig övé az utolsó szó? Egy hosszú pillanatig Rebecca nézte, ahogy a férfi elindul felfelé a hegyoldalon. Olyan egyenletes léptekkel haladt, hogy nem is tűnt nehéznek megmászni azt a meredek hegyet. Rebecca már megfigyelte, hogy látszólag mindent ugyanúgy fogad, mint amilyenek egyenletes, szabályos léptei. Nos, valószínűleg mindent, kivéve azt, ha beleugratják egy házasságba. Miután Rebecca megdicsérte az öszvéreket, amiért jó munkát végeztek, elnézést kért Katharinától és Lady Macbethtől, amiért el kellett viselniük ezt a rázós utazást. Aztán felkapaszkodott a bakra, és tovább indult az úton. Olykor-olykor utolért egy-két gyalogosan sétáló embert. Felajánlotta nekik, hogy elviszi őket, ha szeretnék, de ők csak intettek neki, és a fejüket csóválták. Amikor Rebecca megérkezett Ash Hollow-ba, tényleg nem hitt a szemének. Biztosan meghalt, és a mennyországba került. A hatalmas mezőt magas kőrisfák tarkították meg dús lombú bokrok, amelyek roskadásig voltak érett szőlővel, piszkével és ribizlivel. Az egész réten át csörgedező patakok tiltottak a kristálytiszta vizű tavakba. Ezer meg ezer vadvirág borította színes pompába a tájat, és vadrózsa és M/min illata töltötte meg a levegőt. Rebecca megkereste Garsonék szekerét, és leparkolt mellettük. Aznap éjjel nem kellett kényelmetlen körbe rendeződniük – Scotty engedélyezte, hogy szétszóródjanak, és élvezzék a tájat. Rebecca kihajtotta az öszvéreket a távolabb lévő legelőre, amely az állatok számára volt körbekerítve, hogy anélkül ehessenek és ihassanak, hogy beszennyeznék a tavak tiszta vizét. A szekérhez visszatérve Rebecca látta, hogy Helena és Eleanor Garson már javában főzik a ribizlilekvárt. Ő is felkapott hát egy vájdlingot, és már indult is szüretelni, csak úgy, mint rajta kívül még jó néhány asszony. Amint elég gyümölcsöt szedett, visszasietett a szekeréhez. Miközben a vajas tésztát nyújtotta, öt indián lovagolt el mellette a táborból kifelé menet. Ez volt Rebecca első találkozása a méltóságteljes sziú nemzet tagjaival. Mr. Scott az egekig magasztalta a sziú törzset; úgy vélte, ők a legnemesebb harcosok, akikkel találkozni fognak – és a legveszedelmesebbek is, ha hadi ösvényen járnak. Az egyikőjük különösen megragadta Rebecca figyelmét. Pompázatosnak tűnt fekete ménjének nyergében, amelyben koronás uralkodóhoz méltó tartással lovagolt. Csupán ágyékkötőt és rojtos mokaszint viselt, s az indián izmos, bronzszínű mellkasa és lába teljesen szőrtelen volt. Fehér madártoll lógott koromfekete, egyetlen fonatba összekötött hajából. Éles, fekete szeme még ennél is figyelemreméltóbb volt, ahogy Rebeccára pillantott, amikor ellovagolt mellette. Rezzenéstelen arccal folytatta útját. Rebecca némi áhítattal visszatért a munkájához. Két piszkepitét is megsütött, mire Clay és Garth felbukkant, a tűzön pedig egy üstben ott rotyogott a ribizli. Később, amikor Rebeccának szüksége lett volna egy csésze tejre, átkukucskált a szekér túloldalára. Mindkét férfi szunyókált, ő pedig nem akarta zavarni őket. Biztosan kimerítő volt egész álló nap fel-le rohangálni azon a hegyoldalon. Az ördögbe is! Látta már, hogyan kell tehenet fejni, biztosan egyedül is rájön a dolog csínjára. Fogta a tábori széket meg a tejesvödröt, és odasétált a szekér mellett legelésző tehénhez.

– Clementine, megtennél nekem egy szívességet? Besamelmártást szeretnék készíteni, és szükségem volna hozzá egy csésze tejre. Nagyon hálás lennék, kedvesem, ha adnál egy keveset. Már most szólok, hogy még sohasem fejtem tehenet, szóval türelmesnek kell lenned velem. A tehén felemelte a fejét, nagy, kerek szemével ránézett Rebeccára, majd tovább legelte a füvet. Rebecca leült a sámlira, elhelyezte a vödröt, és megfogta a tehén tőgyét. Olyan érzés volt, mintha bőrtömlőt fogott volna meg – kemény bőrtömlőt. Clementine csúfondáros tekintettel a szemében Rebecca felé fordította a fejét. Rebecca megszorította, de nem történt semmi. Megpróbálta újra, az eredmény ugyanaz volt. – Nem vagy túl segítőkész, kedvesem – dorgálta Rebecca. – Megpróbáljuk újra? Ez alkalommal kicsit erősebben szorította meg. A tehén meglengette a farkát. Rebecca megpróbált kitérni előle, de a farok arcon találta, ő pedig hátrabukfencezett a székről. Egy hosszú pillanatig csak feküdt ott, és értetlenül bámult az állatra. – Ez nem volt szép tőled, Clementine. Egyáltalán nem volt szép tőled. Én csak egy icipici csésze tejet szeretnék. – Égő arcát megdörzsölve visszaült a sámlira. – És nem megyek el, amíg meg nem kapom. Újra kinyújtotta a kezét a tehén tőgye felé, és megszorította. Tej sehol, de ez alkalommal legalább sikerült elhajolni. a farka elől, amikor megint meglengette feléje. – Nézd, kedvesem – mondta Rebecca vicsorogva. – Próbálok nagyon türelmes lenni. – Talán nem szorítod elég erősen. Rebecca felkapta a fejét, és körülnézett. Clay állt a háta mögött. A férfi letérdelt mögé, köréje fonta a karját, és a kezébe fogta Rebecca kezét. Rebeccát körbevette a férfi testének melege, ölelő karjának ereje, fülébe duruzsoló, rekedt hangja. Igencsak nehezére esett így a tehén tőgyére koncentrálni. – Most szorítsd meg – mondta Clay, nyomást gyakorolva Rebecca kezére. Rebecca félrekapta a fejét a tehén farka elől, de Clayt épp az arcán érte az ütés. – Micsoda egy gonosz tehén ez! – háborgott Clay, majd visszahelyezkedett az előző helyzetbe. – Az a trükkje, hogy ritmusosan kell csinálni. Szorít, ránt, szorít, ránt. Hadd halljam! – Szorít, ránt, szorít, ránt – motyogta Rebecca. Már megbánta, hogy úgy döntött, besamelmártásban sült krumplit készít. A bab éppúgy megtette volna. Hisz tulajdonképpen úgy tűnt, Clayt úgysem érdekli, mit főzött. – Most pedig próbálj ritmusosan fejni – mondta a férfi. A közelsége miatt egyszerűen képtelenség volt koncentrálni; Rebecca azt kívánta, bárcsak véget vethetne ennek az egésznek! Felpattant. – Inkább mutasd meg. – Persze. – Clay leült a sámlira. A mozdulataihoz ütemezve a dal szövegét, énekelni kezdett. – Dixie… az én… hazám… Szorít, ránt, szorít, ránt… Dixieért… élek-halok én… élek-halok én… Dixie… Messzi, messzi… – Abbahagyta az éneklést, és döbbenten bámult az üres tejesvödörbe. – Ez aztán furcsa.

– Lehet, hogy akkor rántottál, amikor szorítanod kellett volna – jegyezte meg Rebecca. – De azt hiszem, most már értem. Ha volna szíves arrébb fáradni, maestro. – Letelepedett a sámlira. Erősen megragadta a tehén tőgyét, és dalra fakadt. – Az Unió… mindörökké… Hurrá, fiúk… hurrá… Le az árulóval… és föl a csillaggal…. Gyűljünk… a zászló… köré, fiúk… gyűljünk a… zászló köré… Kiáltsuk a szabadság… harci… jelszavát. Minden egyes szorításnál jó adag tej csurgott a vödörbe. Clay a homlokára tolta a kalapját, és a negyedéig megtelt vödörre meredt. – Ördög és pokol. Ezt nem értem. Rebecca viszont rendkívüli módon örült. Felvette a vödröt és a tábori széket. – De én igen. Valld csak be, hogy tőgyes kudarcot vallottál. – Mondta kuncogva. – Tőgyes bizonyossággal állíthatom, hogy ez a legrosszabb vicc, amit valaha hallottam – mondta Clay mosolyogva. – Számomra teljesen világos, lovas százados úr, mi itt a gond. Von Diemanék Pennsylvaniába valók. Clementine jenki. – Rebecca a vödröt lóbálva elsétált. Clay jót mulatva, kuncogva ballagott utána.

13. fejezet – Becky, ez a pite nagyon finom – jegyezte meg Clay. – Akkor – kuncogott Rebecca – tőgyesen le lennék sújtva, ha meghagynád az utolsó szeletet. – A férfi tányérjára lapátolta az utolsó szelet gyümölcsös pitét. Garth hol az egyikre, hol a másikra nézett. –„Tőgyesen lesújtva?” Oké, mi a poén? – Az a feleségemmel a mi magánügyünk, öcskös. Clay visszament oda, ahol az előbb ült, és nekivetette a hálát egy fatörzsnek. Miközben evett, Garth és Becky kedélyes évődését hallgatta. Láthatóan Garth nagyon élvezte, hogy ugrathatja őt, Becky pedig mindig jókedvre derült, amikor Garth ott volt a közelben. Az öccse most azzal vádolta Rebeccát, hogy liszt helyett púdert rakott a süteménybe. Claynek is feltűnt, hogy van egy kis lisztfolt Rebecca orrán; és nagy volt a kísértés, hogy letörölje, amikor meglátta. De olyan bájos volt így, hogy nem szólt semmit. Inkább Garthra hagyta; ő úgyis szeretett flörtölni a nőkkel. Társalgásuk a Rebecca által főzött ebédre terelődött, ami ismét kivételesen jól sikerült. Ha került egy üveg paradicsom, hagyma, no meg nyúl, egy szelet antilop- vagy bölényhús, Rebecca csodákra volt képes. Ezenkívül ő főzte a legfinomabb kávét, amit Clay valaha ivott. Ha van ebben a nőben hiúság, a főztje miatt lehet is. Látható szenvedéllyel vetette bele magát a főzésbe – és minden bizonnyal mostanra már az utolsó betűt is kiolvasta a szakácskönyvéből. Főzőtudománya nem várt meglepetés volt az út során. Garthnak is nyilván ugyanez volt a véleménye, hiszen agyba-főbe dicsérte Rebecca főztjét. Clay belapátolta az utolsó falat pitét is. Szentül hitte, hogy ők a legjobban táplált férfiak az egész szekérkaravánban.

Etta jött futva, okos szeme izgatottan csillogott. Megragadta Becky kezét. – Gyertek, emberek, táncmulatság lesz! – kiáltotta. Garthnak nem kellett kétszer mondani. Amikor Clay habozott, Etta hízelegve így szólt: – Ugyan már, Mr. Fraser, ne legyen ünneprontó. Clay azt tervezte, hogy ledől egy kicsit, mert aznap éjjelre be volt osztva őrségbe. De rá aztán ne mondja senki, hogy ünneprontó, úgyhogy akarva-akaratlanul utánuk kullogott. A táborban vidám hangulat uralkodott, mindenki feledni látszott az elmúlt hat hét tragédiáit és nehézségeit. Clay örült, hogy Jake Fallonnak híre-hamva sem volt a tömegben. Az összezördülésük óta az a hamis tekintetű kis görény messze elkerülte, ami Clay részéről teljesen rendben volt. Örült, hogy nem volt ott, így legalább nem rontja el a többiek örömét. Cincogtak a hegedűk, pengtek a bendzsók, doboltak a lábak és tapsoltak a kezek, miközben a táncosok ropták és pörgették-forgatták partnereiket a vidám zenére. Becky mosolya mindenkire ráragadt, miközben partnerről partnerre hajladozott tánc közben. Clay épp vele szemben találta magát, amikor a hegedűs egy „A táncnak vége, emberek. Ragaszkodom hozzá, hogy egy csókkal köszönjétek meg a táncot a lányoknak” kiáltással véget vetett a táncnak. Clay egy röpke pillanatig habozott, majd lehajolt, és könnyed csókot lehelt Rebecca ajkára. Puha volt, és mintha édes bort kóstolt volna – Clay szeretett volna sokkal többet inni belőle. A következő táncra Garth kérte fel Beckyt, úgyhogy Clay leült és figyelte őket. Le sem tudta venni róla a szemét. Még soha nem látta olyan szépnek, mint most. A nő arca kipirult jókedvében, zöld szeme izgatottan csillogott. A haját összekötötte, és a hosszú, szőke varkocsok hullámoztak ugráltak a vállán, aranyosan csillogva a tábortűz fényénél, miközben Becky körbe-körbe táncolt. A mozdulatai akaratlanul is érzékiek voltak; fogalma sem volt róla, milyen hatással van a férfiakra. Howard Garson lépett Clayhez, majd leült mellé, és rágyújtott a pipájára. – Jó látni, hogy az emberek mulatnak – mondta. – Jó bizony. Megérdemlik. – Hosszú út áll még előttünk. Az a tervetek, hogy visszamentek Virginiába, amint megtaláljátok a húgotokat? – érdeklődött. – Az bizony. Alighogy hazaértünk, már indulunk is ide. Jó érzés lesz végre megállapodni. – Az meg sem fordult a fejedben, hogy Kaliforniában maradjatok? – kérdezte Howard. Clay felkacagott. – Virginia nekem a véremben van; el sem tudom képzelni, hogy máshol éljek. Benneteket mi késztetett arra, hogy eljöjjetek Ohióból? Ott biztosan nem okozott túl nagy pusztítást a háború. – Már hatvankettő óta gondolkodom rajta, amikor a kormány elfogadta a telepítési törvényt. Végül megfogadtam, hogy ha túlélem a háborút, igényelek egy parcella ingyenföldet. Hatvanöt hektár szépen eltart minket. Egy Napa-völgy nevű helyen van, Sacramentótól egy köpésnyire, délkeletre. Azt hiszem, jófajta vidék lehet. Neked is meg kellene gondolnod, Clay. Azt hiszem, sok gazdátlan föld van még arrafelé. Csuda jó lenne, ha te meg Becky a szomszédaink lennétek.

– Tudod, azok, akik a konföderáció oldalán harcoltak, nem jogosultak ingyenföldre, Howard – mondta Clay. – Tudom, de úgy hallottam, rém olcsó ott a föld. – Akkor sincs pénzem, hogy földet vegyek. És különben is, nekem Virginia az otthonom. A tánc véget ért, és Rebecca vidám nevetéssel felsikkantott, amikor Garth a derekánál fogva felkapta. A táncosok kimerülten telepedtek le a tűz köré. A zenészek rázendítettek néhány közkedvelt nótára, a tömeg pedig lelkesen énekelni kezdte a „Vén szürke kanca” című dalt. Futótűzként terjedt el közöttük a nevetés, amikor a „Hallgasd csak a poszátát” következett. Clay nem volt túl jó énekes, de a lelkesedés őt is éppúgy elragadta, mint a többieket. Különös élvezettel figyelte, ahogy Rebecca nevetett és énekelt: a nő ragyogása ellenállhatatlan örömtűz volt a szemében. Amikor a zenészek kimerítették népszerű dalokból álló repertoárjukat, hazafias dalokat és vallásos himnuszokat kezdtek énekelni. Mindenki túlságosan élvezte a társaságot ahhoz, hogy otthagyja. A dalnokok olyan énekekben eresztették ki a hangjukat, mint az „Amerika” és „Az idők sziklája”. Valaki bekiabált, hogy Tom Davis énekeljen szólót, mire a fiatalember kellemes tenorja rázendített a „Gyönyörű álmodozó” című dalra, amely az iruló-piruló Ettának szólt. Néhány házaspár felállt, és lassan táncolni vagy ringatózni kezdett erre a nosztalgikus dalra. Helena Garson noszogatni kezdte Clayt, hogy ő is kérje fel Rebeccát. Clay szívesebben sétált volna át mezítláb a forró parázson. Megpróbált tudomást sem venni Helenáról, de az a minden lében kanál asszonyság csak nem hagyta annyiban. Mivel Clay nem akart jelenetet rendezni, megfogta Becky kezét, és ők is csatlakoztak a többi táncoló párhoz. Az a jóleső érzés, hogy a karjában tartotta Rebeccát, kezdett ismerőssé válni Clay számára, csakúgy, mint a nő kellemes, édes illata. Clay ellazult, és hagyta, hogy a zene vezesse a lépteit. Furcsa módon mióta először keringőztek együtt Independence-ben, a mozgásuk úgy igazodott egymáshoz, mintha korábban jó néhányszor táncoltak volna már együtt. Rebecca épp olyan lágyan mozgott ezen a hepehupás talajon, mint a sima fapadlón. Clay napról napra egyre vonzóbb tulajdonságokat fedezett fel benne, csodálta mások iránt tanúsított együttérzést, éles eszét és humorérzékét. Az is tagadhatatlan, hogy belevaló nő volt. Házsártossága alatt rendíthetetlen bátoráig és elszántság lakozott. A gondolataiba mélyedve közelebb húzta magához Rebeccát, anélkül hogy a tudatában lett volna. Napról napra egyre jobban kívánta testileg. Bármit tett is Rebecca, mindig megőrizte nőiességét, azonkívül fahéj és jázmin részegítő keverékétől illatozott, és úgy simult a karjába, mintha oda teremtették volna. És olyan átkozottul jó érzés volt még megérinteni is. Amikor vége lett a dalnak, Clay azon kapta magát, hogy az árnyékban vannak, Becky felemelte a fejét, és felmosolygott rá. Csillagok ragyogtak szemének smaragd mélységében. Isten a megmondhatója, Clay próbált ellenállni a kísértésnek, de a nő iránt érzett vágy szélviharként száguldott át rajta, és mindent kisöpört belőle, az iránta érzett vágyat kivéve. Lehajtotta a fejét, hogy újra igyon ajka borából. Egy pillanatra érezte, hogy Rebecca habozva megmerevedik, de aztán szétnyitotta az ajkát, és a szájuk összeforrt. Amikor Rebecca Clay nyaka köré fonta a karját, a szenvedély áttörte az önmegtartóztatásnak azt a falát,

amelyet Clay vont maga köré. Olyan közel húzta magához Rebeccát, a saját testéhez igazítva annak simulékony domborulatait, hogy a mellkasán érezte a nő szívének kalapálását. Ám Rebecca hirtelen véget vetett a csóknak, és beletelt néhány másodpercbe, mire Clay beletörődött ajka elvesztésébe. Aztán jókedvű füttyszóra eszmélt. Kinyitotta a szemét. Mindenki őket nézte, és a tömeg egyetértően tapsolt, miközben újabb és újabb, ifjú házasokról szóló tréfa ütötte fel a fejét. Clay elengedte Rebeccát, és merev mosolyt küldött a közönség felé. Idiótának érezte magát. Garth tekintete egyszerre volt csodálkozó és derült, amikor Clay odaült mellé. Odahajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Nem játszod egy kicsit túl a szerepedet, Clay? Az éneklés tovább folyt, de Clay nem szállt be. Csak ültek Rebeccával mereven, és még a lehetőségét is kerülték annak, hogy érintkezzenek egymással, Clay mégis érezte, hogy éppúgy tudatában van a jelenlétének, mint ahogyan ő az asszonyénak. Lopva rápillantva látta, hogy ő sem énekel. Mintha megérezte volna a tekintetét, Rebecca is megfordult, és ránézett. Nyilvánvaló volt, hogy ő is épp olyan feldúlt. Viszonozta a csókját, és ettől Clay még mindig fel volt aljzva. Az utóbbi időben a vízi csata, a triktrak játszmák és az ehhez hasonló közös időtöltések még jobban fokozták a Rebecca iránt érzett vágyát. Megint ránézett, és találkozott kettőjük zavart pillantása. Mire gondolhat most Rebecca? Mit gondolhat most rólam Clay? Rebecca érezte, ahogy kúszik felfelé a forró pír az arcán. Úgy tűnt, a férfi azzal a szúrós pillantásával belelátott a lelkébe. Olyan nyilvánvalóan a tudtára adta volna, hogy azt szeretné, ha Clay megcsókolná? Bátorította volna, hogy tegye meg? Biztos csak olyan játékosan akarta megcsókolni, ahogy ahogy közben. De miért csókolta meg egyáltalán? Talán mégsem idegenkedett tőle annyira, mint hitte… vagy csak azért játszotta az odaadó férjet, mert a közönség figyelte őket? És neki persze rögtön a férfi nyaka köré kellett fonnia a karját, mintegy biztatásul, hogy mélyítse el a csókot, tagadhatatlan, hogy volt valami izgalmas abban, ha Clay közelében volt. Legyen az akár egy izgató csók, akár az a hanyag mozdulat, ahogy tapsol, Rebecca azonnal reagált a férfiasságára. A csókja, az érintése, az illata – a puszta közelsége. Szerette a szemében ülő melegséget, amikor nevetett,és szerette kacagásának vidám rekedtségét. Ezek mind szöges ellentétei voltak szokásos hideg és mogorva pillantásának. Sőt, még a köztük dúló szócsaták is inkább izgatnak voltak, mint fenyegetőek. Mikor kezdte úgy érezni, hogy nem a férfi látványától, hanem a hiányától irtózik? Mikor kezdte úgy érezni, hogy nem iszonyodik ettől a déli lázadótól, hanem csodálja a becsületét? Clay a kötelesség és a becsület elvei szerint élt; gyűlölte a csalást és az árulást. Ezért nem lehet kettőjüknek közös jövője, ezért kell érvényteleníttetni a házasságukat. Amint megérkeznek Kaliforniába, örökre búcsút mondanak egymásnak. Amikor nagy sokára kezdett szétszéledni a tömeg, Garth is visszament velük a szekérhez, így Claynek és Rebeccának nem kellett egymással beszélgetniük. Jobb is volt így, Rebecca úgysem tudott mit mondani. Éppen a szőrme derékaljat terítette ki, amikor Clay az őrségbe indulóban odament hozzá. – Becky, ami a ma este történteket illeti…

– Én jól éreztem magam. Te nem? – mondta, remélve, hogy közömbösen hangzott. – Igen, én is jól mulattam. Ami azt a csókot illeti… – Ó, azt? Azt hiszem, mindenkit sikerült meggyőznünk, hogy igazi szerelmespár vagyunk, szerinted is? Olyan ügyesen színészkedünk, hogy akár fel is léphetnénk. A férfi egy pillanatig nem szólt. – Igen… mindketten csodásat alakítottunk. Jó éjszakát! – Jó éjszakát! – Rebecca leült a derékaljra, és nézte, ahogy Clay távolodik. Lesöpört egy, az arcán legördülő könnycseppet. Miért sírsz? Te fundáltad ki ezt az egészei, Rebecca, úgyhogy elég legyen az önsajnálatból! Rebecca már korábban rájött, hogy csak úgy élheti túl az út nehézségeit, ha mindig maga mögött hagyja az előző napi gondokat. Úgyhogy mára az esti csók már történelem. Clay reggeli után eltűnt, Etta pedig Tommal sétált valahol, így Rebecca felszeletelt egy almát, és elindult a rét felé, ahol az állatokat legeltették. Brútuszt kivéve mind együtt voltak. Miután megetette őket az almaszeletekkel, körbenézett a hiányzó öszvért keresve. Meg is pillantotta egy fa árnyékában, és amikor közelebb ment, meglepve tapasztalta, hogy Brútusz ki van kötve, Clay pedig ott guggol az állat egyik mellső lábánál. Barna hajtincsei a homlokába buktak, amitől bájosan kisfiúsnak tűnt. Izzadság csillogott a homlokán, és meg-meg-állt munka közben, hogy az ingujjával megtörölje a homlokát. Rebecca odasietett hozzájuk. – Mi a baja Brútusznak? – kérdezte aggódva. – Biztosan történt valami a lábával. Észrevettem, hogy be van dagadva, úgyhogy tettem rá egy kis borogatást. Ettől biztosan jobban lesz. – Én észre sem vettem. Köszönöm, Clay, ez nagyon kedves tőled. Nem is tudtam, hogy kedveled Brútuszt. – Nem kedvelem. De egyszerűen nem bírom elviselni, ha ostoba állat szenved. – Rögzítette a kötést az öszvér lábán, majd felállt, és szabadon engedte. – Köszönd meg szépen ennek a kedves bácsinak, Brútusz. – mondta Rebecca, miközben megetette a maradék almaszeletekkel. Az öszvér megsuhogtatta a farkát, majd odasomfordált a társaihoz. Rebecca Clay nyomában kiment a karámból, és leült egy kőrisfa árnyékába, miközben a férfi kezet mosott a völgyben található tavak egyikében. Clay visszament hozzá, és letelepedett mellé. – Ez nagyon kedves volt tőled, Clay. Még egyszer köszönöm. – A magam részéről inkább lelőttem volna azt az átkozott öszvért. – Esküszöm, te élvezed, ha vitatkozhatsz. Csak fogadd el a bókot, és ne tégy tönkre mindent azzal, hogy utálatosan viselkedsz. – Még hogy utálatosan! – kacagott fel. – Nem szép dolog egy feleségtől, hogy ilyet mond a saját férjére! És még én akarok vitatkozni!

– Hát nem is én. Ez a nap túl szép, ez a hely pedig túl gyönyörű a veszekedéshez. Olyan, akár az édenkert. Bárcsak örökre itt maradhatnánk! – Ha már az édenkertnél járunk. – Clay benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy pár almát. – Tessék – mondta odanyújtva neki az egyiket. – Végül nem volt rájuk szükség. Csendben ültek, amíg megették az almát, aztán Clay leheveredett, és a feje alá tette a kezét. A távolból odahallatszott hozzájuk Etta dallamos nevetése. – Szerinted mit művelnek azok ketten? – kérdezte Clay. – Eléggé egymásba vannak gabalyodva, nem? – De igen – mosolyodott el Rebecca. – Azt hiszem. Úgy vélem, én is így voltam ezzel az ő korukban. – Na és most? – Már nem hiszek a szerelemben. Többre tartom a függetlenségemet. Clay felült, és fürkésző szemmel nézett rá. – Azt akarod mondani, megbántad, hogy férjhez mentél? Azt hittem, szeretted a férjedet. Hiszen még most is az ő gyűrűjét hordod az enyém helyett. – Szerettem is. De megtanultam, hogy ha az ember szerelmes, akkor sebezhetővé válik. Soha nem akarok újra olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Tudok vigyázni magamra. – Mégis lemondtál annak a függetlenségnek egy részéről, amikor hozzám jöttél feleségül. És mint a férjed, a becsületem azt diktálja, hogy vigyázzak rád. – De hisz tudod, miért mentem hozzád, Clay. Tudod, hogy nem várok tőled semmit. – Lehet, hogy nem, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a törvény szerint férj és feleség vagyunk. Úgyhogy mindkettőnknek felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért. És bizonyos kötelezettségekért, amelyek azzal a felelősséggel járnak. – Tisztában vagyok vele, hogy azért érzed úgy, hogy fütyülök az irántad vállalt kötelezettségemre, mert nem osztom meg veled az ágyamat. – Hat hete együtt töltünk minden napot és éjszakát. Értsd meg, hogy nagyon kívánatos nő vagy, és ráadásul a feleségem. Én is csak férfi vagyok. Egyre nehezebben tudom távol tartani magam tőled. És abból, hogy viszonoztad azt a csókot, az derült ki számomra, hogy te is éppen annyira kívánsz engem, mint ahogy én téged. – Kérlek, Clay, értsd meg, hogy akár kívánlak téged, akár nem, nem hagyhatom, hogy bármi veszélybe sodorja a függetlenségemet. Pedig ha közel kerülnénk egymáshoz, meghiúsulna ez a tervem. – Így házasok maradnánk… és nem kellene megszegne az eskümet – makacskodott Clay. – De én nem akarok férjes maradni. Épp az a lényeg, hogy ragaszkodom a függetlenségemhez. Egyszer már elhagytak, és többé nem fogom hagyni, hogy más viselje a gondomat. – Nem gondolod, hogy egy nap majd hiányozni fog a szerelem az életedből? – Határozottan nem. – A hangja ellágyult. – De ha már itt tartunk, Clay, nem jelentetted ki, hogy soha többé nem fogsz beleszeretni és megbízni egyetlen nőben sem? – Ezt mondtam volna? – kuncogott. – Biztosan részeg voltam. – Ami azt illeti, azt hiszem, az voltál.

Mindketten felkacagtak. – Azt hiszem, az ember sok hülyeséget mond, ha megsértik a büszkeségét. – Vagy összetörik a szívét. – Rebecca szemében kihunyt a nevetés, és szelíden így szólt: – Clay, nagyon szeretted azt a lányt? – Akkor azt hittem, igen. Most viszont már úgy látom, hogy inkább dühös voltam, mint szomorú. De minden férfinak szüksége van az életében egy Ellie-re, hogy értékelni tudja a következő nő érdemeit, akivel találkozik. Rebecca szeme csodálkozva kikerekedett. – Mit hallok, Clay?! Mivel én vagyok a következő nő, csak nem arra célzol, hogy szerinted vannak érdemeim? – Nos, te például keményen dolgozol. – Ellie nem dolgozott keményen? – kérdezte. – Ellie csak annyit tudott a munkáról, hogyan kell leírni. Rebecca gúnyos fájdalommal elfintorodott. – Ez úgy hangzik, mintha savanyú lenne a szőlő. Nem ezt vártam egy déli úriembertől. – Ebben igazad van. Ez a megjegyzés tényleg úgy hangzott, mintha el lennék keseredve, és nem is tagadom, hogy először el is voltam. De már nem vagyok. Átkozottul szerencsésnek érzem magam. – Na és milyen egyéb erényeket találtál még bennem, amik Ellie-ből hiányoztak? – Csodás kávét készítesz. – Köszönöm. Észrevettem, hogy sokat iszol belőle. – És csodásan főzöl. – Hat hétbe tellett, mire összeszedted magad, és kimondtad ezt. De köszönöm. – Nem akartam, hogy elbízd magad – szélesedett ki jókedvűen Clay mosolya. – Arra célzol, Clay Fraser, hogy önhitt vagyok? – A főztöd miatt? Tőgyesen. Rebecca elmosolyodott, és tréfásan meglökte Clayt. A férfi átfordult, és megragadta Rebeccát, testével maga alá szorítva. Rebecca nevetve visított: – Szállj le rólam, te hálátlan fajankó! Ma főztem neked utoljára. Hirtelen a főzés lett a legutolsó dolog, ami Clay fejében járt, amint a nevetés vággyá fokozódott. Úgy tűnt, még a levegő is megváltozott, ahogy egymás tudatára ébredtek. Clay látta abból, ahogy a nő gyönyörű zöld szeme elsötétült, hogy ő is ugyanúgy érez. – És mi van, ha azt mondom, hogy szeretem, ahogy nevetsz? Szeretem a ma reggeli főzésből rajtad maradt fahéj illatát, szeretem, ahogy a napfény megcsillan a hajadon. Szeretlek nézni… most pedig szeretlek érezni magam alatt. Clay lehajtotta a fejét; Rebecca szétnyitotta az ajkát. A férfi vad vággyal csókolta meg; és egész lényét elöntötte a vágy, amikor a nő ugyanolyan mohón viszonozta a csókját. Rebecca levegő után kapkodott, amikor a férfi véget vetett a csóknak.

– Engedj el, Clay! – Nem akarod igazán, Becky. Ez a csók mindent meghazudtolt, amit mondtál. Te is épp annyira kívánsz engem, mint amennyire én kívánlak téged. – Az most nem számít. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Amit te akarsz tőlem, azt nem kaphatod meg. Clay nevető-csacsogó hangokra kapta fel a fejét, és látta, hogy Etta és Tom közeledik feléjük kéz a kézben. Clay gyorsan megcsókolta Beckyt, majd felállt, és felsegítette. A nő dereka köré csúsztatva a karját elindult a fiatal párocska felé. – Úgy tűnik, ezt megint megúszta, Mrs. Fraser. – Ez egészen Kaliforniáig így is marad. – Biztos vagy ebben? – nevetett Clay. – Tőgyesen biztos vagyok – felelte magabiztosan.

14. fejezet Két nyugodt, Ash Hollow-ban töltött éjszaka után ismét felkerekedtek. Egyetlen utazó sem volt a karavánban, aki ne vetett volna egy utolsó, sóvárgó pillantást a vadonbéli oázisra. A terep ismét – lassan, de biztosan – emelkedi kezdeti, ahogy követték az Északi-Platte folyót. Különös sziklaképződmények kezdték tarkítani a tájat, és bár a nappalok forróak voltak, az éjszakák kezdtek hűvösre fordulni, ahogy egyre feljebb és feljebb értek. A távoli horizonton ott tornyosultak előttük a Laramie-hegység hófödte csúcsai, így a társaság tudta, hogy már nem járhatnak messze a Laramie-erődtől sem. Alkalmanként meg-megpillantottak egy-egy indiáncsapatot, amint a magasabb sziklákról figyelték őket, de Sólyom biztosította őket, hogy miattuk nem kell aggódniuk, hiszen egy árva sziút sem látnának, ha azok azt akarnák, hogy ne vegyék őket észre. Ennek ellenére, csak a biztonság kedvéért, Scott újra elrendelte, hogy a szekerek éjszakára rendeződjenek kör alakzatba. A táj egyre szokatlanabb lett, a sziklaképződmények furcsa neve – mint például a Bíróságszikla és a Börtön-szikla – pedig önmagáért beszélt. Az egyik, egy Kémény-szikla nevű vékony kőrúd, amely egyenesen meredt az ég felé, különösen megragadta Rebecca figyelmét. – Milyen magas lehet? – kérdezte Claytől, miközben csodálták. – Állítólag ötszáz láb – felelte. – Honnan lehet azt tudni? – Azt hiszem, valaki felmászott, és megmérte. – Ki akarna felmászni oda?! – kiáltott fel Rebecca. – Becky, vannak, akik késztetést éreznek, hogy mindent megmásszanak, ami az útjukba kerül. Pusztán azért, mert ott van. – Ez ostobaság – csóválta a fejét Rebecca. – Mihez kezd valaki, ha egyszer felért a tetejére?

– Lemászik, gondolom. Rebecca félrefordította a fejét, és úgy tanulmányozta a sziklát. – Feltűnt már, hogy ha ebből a szögből nézzük, olyan, mint egy hosszú, megfordított tölcsér? – Tudhattam volna, hogy valami főzéssel kapcsolatos dologra fogsz kilyukadni. És jött a többi természeti furcsaság is, karfákra és tornyokra hasonlító göröngyös alakzatok, mély vízmosások es kavicsos ösvények. Három nap múlva a szekérkaraván megérkezett a Laramie-erőd kapujához: ez volt az általuk ismert civilizáció utolsó bástyája, amíg át nem vergődnek a Sziklás-hegységen, és el nem érik Kaliforniát. A Sziklás-hegység lábánál álló erőd eredetileg szőrmekereskedőállomás volt, de később átalakították az Egyesült Államok hadseregének állomáshelyévé. Rebecca örült, hogy végre elérték az állomáshelyet. Hat-hétnyi utazás és száznegyven maguk mögött hagyott mérföld után végre vehetett egy forró fürdőt. Mike Scott ragaszkodott hozzá, hogy a szekerek az erőd kapuin kívül is vegyék fel a szokásos kör alakzatot. A hadsereg épített ugyan ólakat és karámot a jószágoknak, de tájékoztatták őket, hogy az állatok őrzése nem az ő feladatuk ami azt jelentette, hogy Claynek és Garthnak őrséget kell vállalni. Clay remélte, akkora szerencséjük lesz, hogy az erődben találják Melissát, de ez a remény szertefoszlott, amikor megtudták, hogy az ő karavánjuk az egyetlen ezen az állomáson, amely nyugat felé tart. Több mint egy tucat szekér volt, amely visszafelé tartott, keletnek, azokat Garthszal abban a reményben nézték végig, hogy esetleg Melissa is köztük van. – Hogyne emlékeznék erre a lyányra – mondta az egyik férfi, amikor Clay megmutatta neki Melissa képét. – Rendkívül csinos volt. Hosszú, fekete haj, a szeme meg akár a texasi búzavirág. – Ez tényleg Lissy – állapította meg Garth. – Jól van? A férfi megvonta a vállát. – Mindig csak biccentett és rám mosolygott. Habár az asszony beszélt vele egyszerkétszer. Hé, anyjuk, emlékszel erre a lyányra, ugye? Az asszony odament, a karján kétéves forma kislány ült, a másik kezével pedig egy körülbelül az előzőnél egy évvel idősebb gyerek kezét fogta. – Á, igen – mondta, miután megnézte a képet. – Melissa Berg. Édes kis teremtés volt. – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Legtöbbször nagyon rosszul volt szegénykém. – Rosszul? – kérdezte Clay megriadva. Hallott már rémtörténeteket arról, milyen gyakran üti fel a fejét a kolera az ilyen szekérkaravánokon. – Várandós. Még sohasem láttam senkit, aki ilyen rosszul viselte volna az állapotát. Még belegondolni is rossz, hogy szegénynek olyan betegen kell átkelnie azokon a hegyeken. – Na és a férje? – érdeklődött Garth. – Előkelő fiatalember. Állandóan ott sürgött-forgott körülötte, és mindent megtett, hogy a kisasszonyka kényelme ebben érezze magát. Nagyon remélem, biztonságban Kaliforniába érnek. Nekem elegem van az egészből. Mondtam is Clemnek, hogy nem kockáztatom tovább a gyerekeink életét. Majd találunk magunknak valami helyet errefelé, itt az erőd közelében.

– Köszönöm, asszonyom. Magának is, uram – mondta Clay. – Hogy képzeli ez, hogy biztonságban fel tudja nevelni a gyerekeit a sziú terület kellős közepén? – jegyezte meg Garth, miközben kimentek az erőd kapuján. – Azok az indiánok akár egy döglött ló miatt is képesek hadiösvényre lepni, ha úgy tartja kedvük. Clay mindvégig csak Lissy biztonsága miatt aggódott, de az egészségére idáig nem is gondolt. – Annak a jenki rohadéknak nem lett volna szabad addig elindulnia, amíg Lissy nem érzi elég jól magát az utazáshoz. – Talán attól fél, hogy szorosan a nyomában vagyunk – mondta Garth. – Az nem mentség arra, hogy hagyja, Lissy ilyen betegen utazzon. – Ez igaz, mindez mégis Lissyre vall. Tudod, mennyire elkényeztettük; úgyhogy hozzá van szokva, hogy megkapja, amit akar. Az a szegény fickó valószínűleg épp úgy nem tud neki nemet mondani, mint ahogy mi sem tudtunk sóba. Ha Lissy úgy gondolta, félő, hogy utolérjük és megállítjuk, továbbmegy. Ha az a lány egyszer a fejébe vesz valamit… – Mondj meg nekem valamit, Garth, de őszintén. Az egész életedet úgy fogod leélni, hogy mentséget keresel az olyan nők számára, akiket nem érdekel, hogy a tetteik milyen hatással vannak másokra, csak az, hogy elérjék, amit akarnak? – Egy kivétellel, Clay – kuncogott Garth. – Azt a förtelmes nőszemélyt, akit feleségül akartál venni otthon, Virginiában. Ah… hogy is hívták? – kérdezte tréfálkozva. Clay nem tudta megállni mosolygás nélkül. – Jezabel. Jezabelnek hívták, öcsi. Clay el sem tudta hinni, hogy tényleg Ellie elvesztésével tréfálkozik. Micsoda változás ahhoz képest, amit néhány hónapja érzett! – Van egy ötletem – mondta megveregetve Garth vállát. – Próbáljuk meg a postán. Miután hosszasan vitatkoztak a dohányt rágó postamesterrel, aki előadást tartott nekik arról, hogy az Egyesült Államokban mennyire fontos dolog a levéltitok, és hogy az ő irodájában is mennyire tiszteletben tartják annak sérthetetlenségét, végül nyílt megvesztegetéshez folyamodtak, és egy üveg whiskyt ajánlottak neki. Ez bevált. A postamester végül ráállt, hogy átnézhessék a múlt heti szekérkaravánnal utazók által írt leveleket. Clay meg is találta, amit keresett – egy levelet, amit Melissa Fraser Berg küldött haza. – Legalább elvette feleségül – morgolódott Clay. – Jó, ezek szerint mégsem kell lepuffantanunk – nyugtázta Garth. Egy doboz dohány arról is meggyőzte a jó postamestert, hogy engedje meg nekik, hogy felbontsák a levelet. A levél nagy része arról számolt be, mennyire hiányoznak neki, milyen a férje, mennyire boldog és mennyire várja, hogy megszülessen a kisbaba; ezt követően pedig elmesélte, mi mindent láttak eddigi útjuk során. Zárásként bocsánatot kért, amiért aggódnak miatta, és biztosította őket arról, mennyire szereti mindnyájukat.

Az utolsó bekezdésben Clay aranyat érő információra bukkant. Melissa megírta a férje nagynénjének nevét, akinél Sacramentóban lakni fognak. Egyetlen szóval sem említette, milyen rosszul érezte magát. – Igazi kis katona – jegyezte meg Garth. Clay bólintott, és éppúgy eltöltötte a büszkeség, mint Garthot. – Annyi szent. De akkor is megfojtom, ha egyszer megtaláljuk. Clay írt Willnek egy rövid levelet, melyben tudatta vele, merre járnak és merre indulnak tovább. Aztán a postamester figyelő tekintetétől kísérve megcímzett egy új borítékot, beletette a saját levelét Lissyével együtt, és átadta a férfinak, hogy gondoskodjon a kézbesítéséről. Amint kiléptek a postáról, Garth megkérdezte: – Szerinted vannak itt szajhák? – Kétlem, hogy beengednék őket az erődbe. De mivel az erőd tele van katonákkal, a szajhák sem lehetnek messze. Valószínűleg találsz egyet-kettőt a kapun kívül, az épületek és az indián vigvamok között – mondta Clay. – Azt hiszem, teszek egy próbát. Később találkozunk. Clay nézte, ahogy Garth kisétál az erőd kapuján. Nem lett volna rossz ötlet vele menni. Az, hogy majdnem megtörtént a dolog Bekcyvel Ash Hollow-ban, úgy felszította benne a tüzet, hogy még az a számtalan hideg vizű tó sem tudta lehűteni, amiben azóta megmártózott. Ezen tűnődve vette észre Rebeccát Etta és Tom társaságában. Úgy egy órával ezelőtt érkeztek meg a Laramie-erődbe. Ha ez a nő hozta a formáját, ennyi idő alatt már nyakig benne lehet a pácban. – Micsoda felfedezés! – kiáltott fel Rebecca felemelve egy narancsot, amit az imént volt szerencséje megvásárolni. – A jóisten sok ajándékkal áldotta meg az emberiséget, de ezek közül is a narancs és a forró fürdő a két legnagyobb. Nem is tudom eldönteni, melyik a frissítőbb, de ma, kedves barátaim, az az öröm ért, hogy mindkettőben részem lehet. – Becky – vihogott Etta –, te olyan vicces vagy. – Ha fürdeni szeretne, jobb lesz, ha mihamarabb feliratkozik, asszonyom – figyelmeztette Tom. – Igazad van. Te, Etta? – Én nem megyek. Anya azt mondta, hogy mivel itt leszünk még egy napig, várunk a fürdéssel holnapig. – Remélem, én is fürödhetek holnap még egyet. Hosszú út áll előttünk, át a hegyeken. Ki tudja, mikor lesz megint alkalmunk fürödni? Clay azt mondta… – Mit mondott Clay? – kérdezte a férfi, ahogy odasétált, és csatlakozott hozzájuk. Rebecca észre sem vette, hogy közeledik. – Arról beszélgettünk, milyen hosszú út áll még előttünk, és hogy azt mondtad, még félúton sem vagyunk Kalifornia felé. – Igen, azt hiszem. Scotty azt mondta, még csak most jön a neheze. Rebecca hirtelen észrevett valamit.

– Ezt nem hiszem el! Odanézz, Etta! – mutatott a kis indiáncsoportra, akik épp akkor érkeztek meg az erődbe. – Látod azt az indiánt azzal a fehér tollal a hajában? Ő volt az, akiről azt mondtam, hogy láttam Ash Hollow-ban. – Ő az! – kiáltott fel Etta áhítattal. – Igen. Hát nem pompás látvány? – De, csakugyan az! Elragadóan néz ki – áradozott Etta. – Szerintem egyáltalán nincs benne semmi nagyszerű – jegyzete meg Tom sértődötten. – Maga szerint, Mr. Fraser? – Emlékszem rá. Sziú harci főnök, a neve Saskarom, Scotty akkor azt mondta, tartsunk vele tisztes távolságot, nagy hatalma van, és veszélyes lehet. – De azt mondtad, a sziúk nem ellenségesek – ellenkezett Rebecca. – Ma nem azok. De ki tudja, mit hoz a holnap? – Akkor is pompás látvány – szögezte le Rebecca. – Akkor én most megyek, és lefoglalok egy időpontot a fürdőben ma estére. Aztán visszamegyek a szekeremhez, és megeszem a narancsomat. – Veled megyek – eredt a nyomába Clay. – Spórolhatnának a vízzel és az időpontokkal, ha együtt fürödnének! – kiáltott utánuk Tom. – Ez a kölyök kezd felnőni – állapította meg Clay mosolyogva, miközben a fürdőkabin felé ballagtak. – Édes istenem, Clay, még csak tizenhét éves – korholta Rebecca. – Nem emlékszel rá, te milyen voltál ilyen idős korodban? Clay bólintott. – Dehogyisnem. Howard és Helena helyében ezért tartanám rajtuk jobban a szemem. A fürdőkabin az erőd tornyos falán kívül helyezkedett el. A felfestett felirat szerint, amely az épület ajtaján lógott: NYILVÁNOS FÜRDŐ, 1,00 DOLLÁR/FŐ. NYITVA MINDENNAP 5.00-22.00 ÓRÁIG, KIVÉVE VASÁRNAP, KARÁCSONYKOR ÉS JÚLIUS 4-ÉN. Az ajtó mögött pedig egy kabin lapult, amely két részre volt osztva: FÉRFI és NŐI. Az ajtóban összefutottak Mike Scott-tal, aki éppen akkor jött ki a fürdőből. Megállította Clayt, hogy utasításokat adjon neki, így Rebecca egyedül folytatta útját, és belépett az irodába. A szobában szappanszag volt, és belengte az égő fa illata, amely egy, a sarokban álló sötét sparheltből áradt. Törülközőhegyek és színes, fürdősóval teli üvegcsék sorakoztak a hosszú pult mögötti polcokon, amely egy plafonig érő drótkerítés mögött helyezkedett el. – Időpontot szeretnék kérni – mondta Rebecca a pult mögött álló asszonynak, aki mellett egy fiatal indián fiú üldögélt. – Mára vagy holnapra? – kérdezte az asszony. – Mára. – Mára már csak egy hely maradt, fél tízre. Holnapra pedig már egy sem. – Az épp megfelel – mosolygott Rebecca a kisfiúra. Az meg csak bámult rá.

– Harminc perc egy dollár, előre fizetve, amiben benne van a törülköző, a mosdókesztyű és a szappan. A fürdősó plusz ötven cent. – Nem kérek fürdősót – mondta Rebecca. A nyíláson át becsúsztatta a pénzt a rács mögé. – Maga is azzal a szekérkaravánnal van, amelyik ma futott be? – Igen, azzal. Már az idejét sem tudom, mikor volt utoljára részem forró fürdőben. – Ne késsen, édesem – figyelmeztette a nő –, mert pontban tízkor zárok. – Itt leszek. Amikor Rebecca kilépett a fürdőkabinból, Claynek nem volt se híre, se hamva, így elhatározta, hogy megkeresi Ettát és Tomot. Mivel őket sem találta sehol, visszament a szekeréhez, keresett egy árnyékos helyet, és letelepedett, hogy megpucolja a narancsát. Mivel a legtöbb ember vásárolt, vagy csak bámészkodott az erődben, a szekerek környéke békés volt és csendes. Úgy tűnt, két hónapja először volt teljesen egyedül. Miközben a gyümölcs édes zamatát élvezte, a Sziklás-hegység ködbe burkolózó csúcsait bámulta a távolban. Clay eljött a gyűlésről, amelyet Scott azért hívott össze, hogy tájékoztassa az embereit arról, a karaván holnapután indul a Laramie-erődből. Biztos akart lenni benne, hogy a karaván akkor is átjut a Sziklás-hegységen, ha korán érkezne a havazás. Amikor Clay visszament a fürdőkabinhoz, Rebeccának már nyoma sem volt – nem mintha arra számított volna, hogy még ott találja –, úgyhogy ő is feliratkozott egy fürdőre. Szétnézett a tisztáson, aztán pedig visszament az erődbe, de Rebeccának ott sem volt nyoma. Nem akarta, hogy a felesége egyedül bóklásszon, bár tudta, hogy a nő neheztelne rá, amiért sólyomként figyeli. De erre a nőre egyszerűen muszáj volt figyelni. És akár tetszett neki, akár nem, Clay figyelni is fog rá, amíg el nem érik úti céljukat. Amikor meglátta Ettát és Tomot, odasietett hozzájuk, de ők sem látták Rebeccát. Aztán találkozott a Garson család többi tagjával is, de náluk sem járt szerencsével. Clay újra benézett a boltba, hátha Rebecca vásárol még valamit. Most már komolyan kezdett aggódni. Nem hitte volna, hogy Rebecca máris visszament a szekérhez, amikor annyi elfoglaltság kínálkozott az erődben. De azért úgy gondolta, mégiscsak tesz egy próbát. A szekerek környéke a legelésző állatokra vigyázó őröktől eltekintve kihalt volt. Clay megtorpant. Saskarom álldogált a közeli facsoportnál, és nagyon figyelt valamit. Az indián törzsfőnök mindig közömbösnek tűnt a körülötte lévő emberek iránt, most viszont valami nyilvánvalóan megragadta a figyelmét. S ettől Clay, maga sem tudta miért, nyugtalan lett. Amikor Saskarom egyszer csak megfordult és elballagott, Clay is továbbment, és akkor meglátta, mi keltette fel a harci főnök érdeklődését. Rebecca üldögélt a szekere mellett, épp a férfi tekintetének vonalában.

15. fejezet

Claynek nyoma sem volt, amikor Rebecca elindult fürdeni. A felügyelő asszony épp addigra takarította ki a kabint az előző vendég után, és éppen a kádat töltötte meg. Rebecca kezébe nyomott egy törülközőt, egy fürdőkesztyűt, egy szappant. Az apró helyiségben kellemes, párás meleg volt. Rebecca igen újszerűnek találta a fürdőszerkezetet – és sokkal kényelmesebbnek, mintha vödörről vödörre kellene teleholdam a dézsát forró vízzel, ahogy keleten szokták. A közeli sarokban egy pumpával felszerelt mosdó állt. Egy csővezetéken keresztül hideg vizet pumpáltak a dézsába és a vízmelegítőbe, amely egy, a dézsa lábánál álló fatüzelésű kályha tűzterébe elhelyezett tartály volt. Egy szelep megnyitásával a forró víz a tűzmelegítőből belefolyt a kádba. – Jóságos ég, ez aztán zseniális – lelkendezett Rebecca. – Az – hagyta rá az asszony. – A férjem mérnökként szolgált a seregben. Ő építette, miután leszerelt. Sam nem sokkal azután meghalt, de isten áldja meg érte, jó megélhetést hagyott rám. Mivel több ezer ember fordul meg errefelé mostanság, ez a fürdő kész aranybánya. – Azt meghiszem – mondta Rebecca. – Hogyan üríti ki a koszos vizet? – Amikor végzett, csak húzza ki a dugót a dézsából. A víz lefolyik a lyukon keresztül, és a csövek elvezetik egy csatornába, amely az egyik közeli folyóba ömlik. Amíg ki nem apad a forrás, nekem biztosítva van a megélhetésem. – Mire való az a zsinór, amelyik a dézsa fölött lóg? – Össze van kötve az irodám falára szerelt csengővel. Csak rántsa meg, ha szüksége van valamire, vagy ha valami baj van. Én pedig öt perccel azelőtt csengetek magának, mielőtt lejár az ideje. – Hová vezet a másik ajtó? – faggatózott tovább Rebecca. – Az választja el a férfi és a női kabint. – Leellenőrizte a kilincset. – Az ajtó zárva, az utolsó vendég pedig épp most végez, úgyhogy a magáé az egész ház, édesem. Hát akkor azt hiszem, meg is volnánk – mondta, és elzárta a meleg vizes csapot. – Ha kimegyek, maga bezárja ezt az ajtót, így senki sem nyithat rá magára. Ha szüksége lenne még valamire, vagy valami baj van, csak húzza meg a zsinórt. Az irodámban leszek. – Köszönöm, Mrs…. – Crane. Maude Crane. Jó fürdőzést, édesem! Rebecca alig várta, hogy beszállhasson a kádba. Gyorsan bezárta az ajtót, majd levetette a ruháját, és bemászott. Boldog sóhajjal hátradőlt, és élvezte, ahogy körülveszi a forró víz. Soha nem volt az a fajta, aki a luxus után áhítozik, de a forró fürdőkről nem tudott lemondani. Amikor felnőtt, fáradtságot nem kímélve forralta és hurcolta a vizet, csak hogy minden másnap megfürödhessen, pedig a legtöbben csak szombatonként vetették alá magukat ennek a rituálénak. Rebecca beszappanozta és lecsutakolta magát, majd ismét hátradőlt, és behunyta a szemét. Minden pillanatot ki akart élvezni, amíg ki nem hűl a víz, vagy amíg Maude meg nem húzza a figyelmeztető csengőt. Rebecca álmából riadt fel. Fogalma sem volt róla, meddig alhatott. Biztosan nem sokáig, bár a víz már kihűlt.

Vonakodva kikászálódott a dézsából, és megszárítkozott. Új embernek érezte magát. Miután felvette a ruháját, összeszedte a cókmókját. Hirtelen elhaló sikoly hagyta el a torkát, amikor kilépett egy alak a szoba sarkának árnyékából. – Te meg mióta állsz ott? – kérdezte Rebecca. – Elég régen – mondta Clay. – A szomszédban voltam, a férfikabinban. – Maude ellenőrizte az ajtót! Zárva volt. – Az én oldalamról kinyitottam. – Akkor megköszönném, ha vissza is mennél azon az ajtón. Nincs jogod bejönni ide és kémkedni utánam, mint egy kukkoló. – Nem kémkedtem utánad. Már épp indulni készültem, amikor megláttam, hogy bejöttél, úgyhogy arra gondoltam, megvárlak. Szerintem nem biztonságos, ha ilyen későn egyedül kószálsz az erőd körül. Ki tudja, kivel találkozol. – Teljesen igazad van. Ez most bizonyosodott be. – Becky, én kopogtam, csak nem hallottad. Olyan sokáig nem hallottam semmi neszt, hogy úgy gondoltam, jobb lesz, ha megnézem, minden rendben van-e. A lámpa borostyán fénye megcsillant a férfi meztelen mellkasán, ahogy közelebb lépett. Rebecca most tisztán látta az arcát, és a barna szemében csillogó szenvedély láttán lüktetni kezdett a nyakán az ér, figyelmeztető remegést küldve a teste minden pontjára. Miért is próbálná becsapni akár őt, akár saját magát? Mióta Ash Hollow-ban csókolóztak, épp olyan szenvedéllyel kívánta a férfit, mint amilyen ott égett a szemében – és Rebecca tudta, hogy Clay ugyanezt a szenvedélyt látja most az ő szemében is. Clay kinyúlt feléje, Rebecca pedig a kezébe csúsztatta a kezét. A bőre melege Rebecca remegő ujjai köré zárult, s eközben Clay a karjába vonta, és lefedte az ajkát az ajkával. Ahogy Rebeccán végigsöpört a szenvedély édes heve, engedett a férfi rábeszélésének, amit nedves, határozott szája közvetített. Amikor a csók elmélyült, Clay nyelvének siklása tovább fokozódott, addig incselkedve Rebeccával, amíg levegő után kezdett kapkodni. A férfi végül megszakította a csókot, Rebecca pedig nekidőlt izmos férjének. A fejét napbarnított, izmos mellkasába temetve belélegezte a szappan és a férfi illatának mámorító keverékét. – Mindketten tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem, Becky? Miért küzdöttünk ellene ilyen sokáig? – A hangja fátyolos csábítás volt Rebecca fülének. Ó, igen. Nagyon is jól tudta, hogy ez lesz a vége. Mostanában sokat fantáziált erről a pillanatról, s elméjét szinte megszállták ezek az erotikus gondolatok. Clay vállára csúsztatta a kezét, és végigsimította meztelen izmait. Ahogy az izgalomtól remegve végigtapogatta kemény izmait, megérezte az erőt, amely az ujjai alatt végigsikló bőr melege alatt szunnyadt. Clay felé emelte az arcát, és hívogatóan szétnyitotta a száját. A férfi azonnal a magáénak követelte ajkát, és egyesült szenvedélyük további vágyakat ébresztett bennük, amíg el nem tűnt a józan ész, és csak az érzékelés maradt, a mindent elemésztő testi-lelki érzékelés. Szorosan magához ölelve Rebeccát Clay egy pillanatra sem eresztette el a száját, miközben a földre teperte. Rebecca megremegett attól az érzéstől, ahogy a férfi hosszú, kemény teste nekinyomódott. Forró csókok bizsergették a nyakát. A teste már égett a férfi utáni vágytól, miközben az felhúzta a ruháját, és az ujjával felvillanyozóan bizsergetni kezdte a combját és a

csípőjét. Amikor a sürgetés türelmetlenséggé fokozódott, a férfi annyira felemelte, hogy lehúzhassa róla a ruhát a fején keresztül. Clay tekintete egy hosszú pillanatig csak csodálta a nő meztelenségét. Charley mindig csakis teljes sötétségben szeretkezett vele, és Rebecca akaratlanul is zavarba jött, ugyanakkor a Clay szemében égő csodálat még jobban felizgatta. Annyira vágyott az érintésére, hogy kinyújtotta a kezét, és odahúzta magához a férfit. Felnyögött a puszta gyönyörtől, amikor a férfi a kezébe vette a mellét, és kemény csúcsokká változtatta a már amúgy is érzékeny mellbimbóit. A nyelvével izgatta őket, aztán a szájába vette az egyiket, majd a másikat, érzéki remegést sugározva Rebecca egész testén keresztül. Rebecca megfeszítette a hátát a gyönyörűségtől, és megragadta Clay fejét, hogy még erősebben nekinyomja a mellét a férfi meleg, nedves szájának. Rebecca el sem tudta képzelni, meddig bírja még elviselni ezt az érzéki kínt, miközben a férfi keze és szája haladt egyre lefelé, felfedezve formás csípőjét, lapos hasát és végül nőiségének forró meghittségét, újra és újra a kielégülés szélére sodorva őt. Rebecca tudta, ha eljönne, könyörögne érte – és azért, hogy magában érezhesse a férfi lüktető melegségét, amely örökre összeköti őket. Miközben a keze féktelenül barangolt keresztül-kasul a férfi izmos hátán, egészen le a fenekéig, csodás érzéssel töltötte el férjének szilárd ereje. Minden porcikájában igazi férfi volt – forró ajka, kérges ujjai, izgató pézsmaillata. Mennyire várta Rebecca ezt a pillanatot, milyen epedve várta! Nemcsak az elmúlt néhány hétben, hanem egész házasságuk alatt. Az ösztönei megsúgták neki, hogy akárhányszor lökte is le majdnem incselkedve abba a gyönyörteli szakadékba, Clay nem hagyná őt kielégítetlenül; mert az a fajta szerető, aki annyit ad, amennyit kér. Rebeccára hirtelen rátört az érzés, hogy szeretne elsüllyedni a föld alá. Miért hagyta, hogy a múlt betolakodjon ebbe a pillanatba? Lelki szemei előtt fagyos bűntudattal lebegett fel Charley képe, és amilyen gyorsan fellángolt benne a szenvedély, most olyan gyorsan le is hűlt. Könnyes szemmel ellökte magától Clayt, és felült. – Nem tudom megtenni. Clay felült. Döbbenten, hitetlenkedve bámult rá. – De hát miért? Tényleg szerelem nélkül akarod leélni az életedet? Olyan fontos a függetlenség a lelki békédhez, hogy hajlandó vagy megtagadni a testi vágyaidat? – Muszáj. Bármennyire kívánlak is, muszáj. Clay arcvonásai megkeményedtek a dühtől, amikor rájött, Rebecca mit ért ezalatt. – Így akarsz megfizetni nekem, Rebecca? – Esküszöm, nem erről van szó. – Majdnem elájult szégyenében, miközben belebújt a ruhájába. – Ennek semmi köze ahhoz, amit te mondtál vagy tettél. Sajnálom. Igazán azt hittem, meg tudom tenni, de nem megy. – Te aztán jól behúztál a csőbe. És én még azt hittem, te is épp annyira benne voltál ebben, mint én, és te is épp annyira akartad. – Szerinted nem tudom, mit tettem veled? Vagy magammal? Nem vagyok rá büszke, és sajnálom. De valami visszatart attól, hogy… – Talán a változatosság kedvéért meg kellene próbálnod az őszinte érzéseidre hallgatnod. Másról sem beszélsz, csak arról, hogy új életet akarsz kezdeni, Rebecca. Valóban azt hiszed,

hogy megváltozik bármi attól, hogy elköltözöl? Az életed ugyan nem, édesem. – Felállt, s a hangjában megvetés érződött, amikor dühösen lenézett rá. – A változásnak belülről kell fakadnia. – Rebecca kiáltozva tiltakozott, amikor a férfi megragadta a kezét, és lehúzta róla a jegygyűrűt. – Kezdetnek szabadulj meg ettől – mondta, eldobva a gyűrűt. – Az az ember halott. Örökké gyászolni akarod? – A gyűrűm! A pokolba veled, Clay. – Zokogva négykézlábra ereszkedett, hogy megkeresse. A hirtelen megszólaló csengő épp olyan durván hangzott, mint a férfi szavai. Clay odaballagott az összekötő ajtóhoz, és kinyitotta. Aztán az ajtóban megtorpant, és visszanézett Rebeccára. – Szerintem soha életedben nem voltál őszinte magaddal. – Ezzel becsapta maga mögött az ajtót. Rebecca tovább zokogott, miközben négykézláb keresgélte a gyűrűt. Végül a szoba egyik sötét sarkában megpillantotta. Felkapta, és beletörölte a ruhájába. Még akkor sem tudott gátat vetni könnyei áradatának, amikor felvette a cipőjét, hogy visszainduljon a szekérhez. Nem akart Clay közelében lenni, de nem volt más hely, ahová mehetett volna. Es még csak nem is hibáztathatta a haragjáért; volt rá oka, hogy azt gondolja, amit gondolt. Mire leengedte a vizet a dézsából, a könnyei is elapadlak, de egy darabig csak állt ott mozdulatlanul, és mereven bámult a semmibe. Már akkor is elég bonyolult volt a helyzet közte és Clay között, amikor kölcsönösen ki nem állhatták egymást – de akkor legalább megvédhette magát a férfi kegyetlen szavaival szemben. Mostanra viszont megtanulta tisztelni őt, és ezzel a változással együtt előállt egy még nagyobb fenyegetés – a testi vonzalom kettőjük között, amely a keringő óta egyre fokozódott, és úgy tűnt, szenvedélyes szócsatáik is csak olajat öntenek vonzalmuk tüzére. Ez alkalommal szerencséje volt, de mi lesz, ha megint megtörténik? Meddig lesz még képes harcolni a férfi iránt érzett vágya ellen? Pedig valahogy küzdenie kell ellene. Bármilyen dühös volt is rá Clay, így volt a legjobb. Óriási hibát követnének el azzal, ha szeretkeznének. Lenézett a gyűrűre, amit a kezében szorongatott. Mit gondolna Clay, ha tudná az igazat a házasságáról?

16. fejezet Másnap reggel kínos maradt a helyzet közte és Clay között. Kerülték a szemkontaktust, és nagy teret hagytak a másiknak, nehogy véletlenül egymáshoz érjenek. Amikor Rebecca a múlt éjjel visszament a szekérhez, Clay már aludt – vagy legalábbis úgy tett, mintha aludna. A bűntudattól nyugtalanul eltöltött éjszaka után rászánta magát, hogy megint bocsánatot kér azért, amit tett. De amikor már majdnem sikerült felhoznia a témát, valaki mindig odament hozzájuk, és megakadályozta. Most, hogy Clay őrségbe ment, Rebecca megfogadta, hogy amikor a férfi visszajön, ha törik, ha szakad, előáll a farmával. Megérdemelte, hogy magyarázatot kapjon, és bármilyen nehéz lesz is, Rebecca félreteszi a büszkeségét, és bevallja az igazat.

Amíg várta, hogy visszatérjen, újra és újra átgondolta, milyen irányból kellene megközelítenie a témát. Végül úgy döntött, az lesz a legegyszerűbb, ha egyenesen belevág a közepébe. Clay jó hallgatóság volt, és általában tudott olvasni a sorok között, úgyhogy nem volt értelme kerülgetni a forró kását. Egyszerűen kiböki, ami a szívét nyomja. Elfoglalta magát: sütött és mosott; aztán vacsora után végre alkalma nyílt felhozni azt, ami a szívét nyomja. Mély lélegzetet véve belevágott: – Clay, ami a múlt éjszakát illeti… – Igen, nekem is ez jár a fejemben – vágta rá gyorsan. – Nem kellett volna azt mondanom, amit mondtam, Becky. Végtére is én kezdeményeztem, és bárhogy legyen is, egy nőnek joga van meggondolnia magát. – Vagy egy férfinak, ha már itt tartunk – tette hozzá Rebecca. – Ebben nem vagyok biztos – mosolygott rá Clay keserűen. – Azon a ponton a legtöbb férfinak ez meg sem fordul a fejében. – Ez tényleg igaz, Clay? – Efelől semmi kétség – nézett rá meglepve. – Miből gondolod, hogy nem így van? Az ajtó nyitva állt: Rebeccának most már csak be kell sétálnia rajta. De most, hogy eljött az idő, elszállt a bátorsága. Valóban beszélhet ilyen őszintén – főleg egy férfival? Erről még soha nem beszélt egy léleknek sem; négy éve nyomta már a lelkét a bűntudat. De meg kell tennie. Bármilyen kínos volt is az őszinteség, érezte, hogy Clay soha nem árulná el a bizalmát. – Az első házasságom… Van valami, amit tudnod kell, Clay. – Becky, tegnap este csak a harag beszélt belőlem. Az első házasságod a magánügyed. – Akkor sem kellett volna bátorítanom téged. Tudom, hogy azt hiszed, csak bosszút akartam állni, de a múlt éjjel senki sem akarta jobban, hogy megtörténjen, mint én. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy kívánlak, Clay. A baj… a baj… szóval velem van a baj. Tudod, Charley-nak soha nem voltak erős szexuális vágyai, és amikor… – Nagyot nyelt, és újra belevágott. – Amikor szeretkezett velem, soha nem elégített ki. Clay arckifejezése mindvégig rezzenéstelen maradt, így Rebecca nem tudhatta, mire gondol – de a lényeg, hogy végre túl van rajta. Túl sokáig cipelte ezt a terhet. – Még azt is megkérdőjelezte, hogy illendőek-e a vágyaim – folytatta –, és azt mondta, hogy természetellenesek. Ettől mocskosnak éreztem magam, sőt romlottnak, ezért mindig azon voltam, hogy elnyomjam azokat az erős késztetéseket szeretkezés közben. És szép lassan megnehezteltem rá ezért. De a házasság kompromisszumokból áll, és biztos vagyok benne, hogy ő is sok mindenért neheztelt rám. Amikor meghalt, szörnyű bűntudatom támadt a vele szemben táplált önző gondolataim miatt. Charley jó ember volt, Clay, és azért nehezteltem rá, mert csak a saját vágyaimmal törődtem. Most már késő megmondani neki, mennyire szégyellem magam. – Az ég szerelmére, Becky, a férjed volt; felelősséggel tartozott irántad. Na és a férjed halála után nem voltak más férfiak? Nem próbáltad… á… úgy értem, hogy… – Természetesen nem! Nem akartam újra kitenni magam egy ilyen kínos helyzetnek; megtanultam a leckét. Ez a másik oka annak, amiért úgy gondoltam, biztonságban leszek, ha

hozzád megyek feleségül: azt hittem, ilyen körülmények között nem kell majd egy ágyban aludnunk. Clay gyengéden megfogta a vállát. – Becky, nézz rám. Rebecca túl megalázottnak érezte magát ahhoz, hogy szót fogadjon, úgyhogy Clay felemelte a nő állát az ujjával, amíg az bele nem nézett a szemébe. – Becky, te egy gyönyörű, csodálatosan szenvedélyes nő vagy. Bármit teszel, azt szenvedéllyel teszed: legyen szó örömről, haragról, humorérzékről vagy lelkesedésről. Még a főzésbe is beleviszed, vagy abba, ahogy azokkal az átkozott öszvérekkel és csirkékkel bánsz. A szenvedély éppúgy hozzád tartozik, mint a szőke hajad vagy a zöld szemed. Nem lenne természetes, ha épp a szeretkezésbe nem vinnéd bele. Halottról vagy jót, vagy semmit, Becky, de ha itt valakinek bűntudatot kellene éreznie, hát akkor az a férjed. Mivel neki nem voltak olyan erős vágyai, úgy döntött, inkább nem vesz tudomást a tieidről sem. A legtöbb férfi örülne, ha a szerelme ilyen szenvedélyes volna… főként a szeretkezésben. Egy férfi számára épp olyan izgató együtt lenni egy szenvedélyes nővel, mint a nőnek. Nincs ebben semmi szégyellnivaló vagy gyalázatos. A szerelmi vágy úgy úrrá tud lenni az emberen, hogy gyakran elfeledkezik még a józan eszéről és a gátlásairól is. Őszintén szólva szerintem a jóisten ezért tette a szeretkezést olyan élvezetessé. Így akarta garantálni az általa teremtett emberi faj halhatatlanságát. – Elvigyorodott. – Természetesen, gondolom, ugyanez elmondható valamennyi teremtményéről, emberekről és állatokról egyaránt. Mert ez biztosan természetesen jön az emberek és az állatok számára is. – Rebecca nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Arra még nem igazán sikerült rájönnöm, Garth melyik fajhoz tartozik – folytatta Clay– de valamelyikbe ezek közül. Erre kitört Rebeccából a nevetés. Annak ellenére, hogy Clay nyilván csak oldani akarta a feszültséget, Rebecca tudta, hogy őszintén beszél. Kitárulkozott a férfi előtt, aki új fényben világította meg a dolgot: Charley bűne sem volt kisebb az övénél… sőt, még nagyobb is volt annál. És sajnálatos sorsa sem kisebbíthette. Clay szavai rámutattak, hogy a benne lakozó szenvedély jó dolog, ami olyan pozitív dolgokban is megmutatkozott, amelyekre eddig nem is gondolt. És hogy ezt el kell fogadnia, és soha nem szabad újra elnyomnia magában. Ettől a pillanattól kezdve tudta, hogy soha nem is fogja megpróbálni. Éppen elpakolta a vacsoránál használt edényeket, amikor Garsonék mentek át hozzájuk látogatóba, és kisvártatva mások is odaszállingóztak a tűz köré. A tervek szerint a szekérkaraván reggel útra kel. Az erőd csodálatos pihenőhelynek bizonyult az emberek számára éppúgy, mint az állatoknak, és most neki kell vágniuk az út legnehezebb szakaszának. Az utazókra aggodalom és nyugtalanság telepedett. Hirtelen csend lett, amikor felbukkant Mike Scott meg Garth Saskarom és négy másik indián társaságában. A harci főnök körül veszélyesen izzott a levegő, ami félelmet ébresztett az emberek szívében. Scotty intett Claynek, hogy menjen oda hozzájuk, aztán a férfiak halkan beszélgetni kezdtek. Rebecca tudta, hogy valami komoly baj van. Saskarom vitte leginkább a szót, s közben rárámutatott és oda-odatekintett Rebeccára. Rebecca el sem tudta képzelni, mi rosszat tett, de

Clay láthatóan megharagudott, és még Garth is nyugtalan pillantásokat vetett rá. A megbeszélés azzal ért véget, hogy Saskarom és a többi indián dühösen elvágtatott. – Hát ez meg mi volt? – kérdezte Rebecca, amikor a három férfi ismét csatlakozott hozzájuk. – Semmi – vágta rá Clay, és elsétált. – Mit jelent az, hogy semmi? Egy csomót mutogattak meg tekingettek felém. Mit tettem, amivel mindenkit feldühítettem? – Saskarom felajánlotta a férjének, hogy megveszi magát tőle – világosította fel Mike Scott. Döbbent sóhajok röpködtek a tűz körül. – Megvesz engem? – mondta Rebecca halálra váltan. – Attól tartok, igen. Öt pónit ajánlott a férjének. – De nem teheti… Úgy értem, Clay soha nem tenne… Mit mondott Clay? – Természetesen visszautasította – vonta össze a szemöldökét Scott. – De attól tartok, ez az ügy még nincs lezárva. Etta és Helena rögtön odarohant Rebeccához, és átölelték. – Ne aggódj, Becky – nyugtatta meg Etta. – Mr. Fraser nem hagyja, hogy bármi történjék veled. – Igazán? Mind tudjuk, milyen veszélyes ez a Saskarom – mondta Jake Fallon. – Nem adja fel, amíg meg nem kapja, amit akar. – Hallgasson már, Jake Fallon – ripakodott rá Helena Garson. – Nem látja, hogy szegény már így is halálra van rémülve? – Az lesz a legjobb, ha mind halálra rémülünk – vágott vissza Fallon. – Ha Fraser nem adja oda őt annak az indiánusnak, az egész szekérkaraván veszélybe kerül. Ez az ember harci főnök, és ha nem… Garth tett feléje egy fenyegető lépést. – Az ördög vigyen el, Fallon, ha nem fogod be, lenyomom a torkodon azt a rohadt nyelvedet! Scott, hogy megfékezze Garthot, a vállára tette a kezét. – Nyugalom, fiam. Fallon, nem akarok még egyszer hasonló beszédet hallani. Takarodjon vissza a szekeréhez, és fogja be a száját! – Azt mondom, most azonnal küldjük vissza ezt a nőt, még mielőtt ez az indiánus mindnyájunkat lemészárol. Jegyezzék meg, amit mondok: ez az indiánus összeszedi az egész pereputtyát, és olyankor üt rajtunk, amikor a legkevésbé számítunk rá. – Fallon dühösen eldübörgött. Scott megcsóválta a fejét. – Rendben van, emberek. Azt javaslom, mind menjenek vissza a szekereikhez. Kemény út áll előttünk, úgyhogy mindnyájukra ráfér egy kiadós alvás. Az emberek szétszéledtek, de sokan közülük sutyorogva tovább beszélgettek. – Ezt nem teheti meg, igaz, Garth? – nézett Rebecca Garthra.

– Az indiánok kultúrája sokban különbözik a miénktől, Becky – válaszolta Garth. – De egyet se félj. Clay nem hagyja, hogy bármi történjen veled. – Saskarom nagyon veszélyes. Mi van, ha nem fogad el nemleges választ? Ó, Garth, mi lesz, ha megtámadja a szekérkaravánt? Gyerekek is vannak közöttünk! – Elfordult tőle. Garth odament hozzá, és Rebecca vállára tette a kezét. – Hé, hugi, ez nem történhet meg. Saskarom túl okos ahhoz, hogy megtámadjon egy ekkora karavánt. Rebecca megtörölte a szemét, majd visszafordult, és ránézett Garthra. – Hová ment Clay? Miért lett olyan dühös? Csak nem engem okol mindenért? – Dehogyis. Épp olyan dühös, mint te. Ismerem a bátyámat, valószínűleg csak kisétálja magából a haragját. Megyek, megkeresem. Addig is fogadd meg Scotty tanácsát. Rázós út áll előttünk, úgyhogy inkább feküdj le és pihenj. – Adott egy puszit a homlokára. – Ne aggódj, Becky, nem hagyjuk, hogy bármi történjen veled. Rebecca nézte, ahogy Garth elsétál, aztán leült a tűz mellé, és belebámult a mögötte sűrűsödő sötétségbe. Lehet, hogy Saskarom most is ott ólálkodik valahol, megbújva az árnyékban, őt figyelve… az alkalomra várva, hogy lecsaphasson rá. Végigfutott a hátán a hideg, és hirtelen fázni kezdett. Miért kell ő ennek az embernek? Mikor vehette észre egyáltalán? Mi lesz, ha siker koronázza az erőfeszítéseit? Mi lesz, ha Clay, Garth és a többiek meghalnak vagy megsérülnek, miközben őt próbálják védelmezni? Mi lesz, ha? Mi lesz, ha? Mi lesz, ha? A tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt. Ennek az eshetőségnek még a gondolata is túlságosan rémisztő volt. Garth Scott kocsijánál találta Clayt, aki elmélyülten vitatkozott Scottyval, Sólyommal és Jim Petersonnal. – Mi lenne, ha elindulnánk, de visszafelé vennénk az irányt Independence-be, csatlakozva azokhoz a szekerekhez, amelyek keletre tartanak? – vetette fel Clay. – Nézd, Clay, nem tagadom, hogy nagy kő esne le az emberek szívéről, ha Rebecca nem utazna tovább ezzel a karavánnal. De ne hidd, hogy Saskarom nem figyeli minden rezdülését. Csak veszélybe sodornád a többi szekeret is. Láthattad, a pánik milyen könnyen elbántak azzal a tíz szekérrel. Sokkal jobbak az esélyeitek, ha velünk maradtok. Saskarom nem fog megtámadni egy ekkora karavánt. – Ugye nem robbantanának ki háborút egy ilyen ügy miatt? – Az erőd parancsnoka azt mondta, hogy az indiánok mostanság eléggé fel vannak paprikázva – felelte Scott. – Úgy tűnik, pár hónapja valami ostoba, Chivington nevű hadseregparancsnok lemészárolt közülük vagy százat Coloradóban, egy Sand Creek nevű helyen. Kifejezetten kegyetlen dolog volt; még a csecsemőket és a nőket sem kímélték. Ezzel a húzásával felbőszítette az egész sziú, csejen és arapahó nemzetet. – Tehát nektek, lovasoknak még jobban résen kell lennetek, oszt figyelnetek kell az indiánok nyomait – tette hozzá Sólyom. Scott bólintott.

– Amint Utahba érünk, biztonságban leszünk. Kétlem, hogy az ute indiánok zaklatnának minket. – Mikor érünk oda? – Először még át kell kelnünk a Sziklás-hegységen. De őszinte leszek veled: ha Saskarom úgy dönt, hogy kell neki a feleséged, meg is fogja próbálni megszerezni. – Scotty megveregette Clay vállát. – Menj vissza a szekeredhez, fiam, vedd a karodba a csinos kis feleségedet, és aludj egy jót. – Most akkor mi legyen, Scotty? – kuncogott Garth. – Vegye a karjába a feleségét, vagy aludjon egy jót? – Úgy vélem, az alvás lenne most számára a leghasznosabb – mondta Scotty. – Öregszel, Scotty. Öregszel – tréfálkozott Garth. – Mi a fene bajod van neked, Clay? – kérdezte Garth, amikor már visszafelé sétáltak a szekérhez. – Csak úgy elsétálsz, és magára hagyod Beckyt? – Olyan rohadtál dühös voltam, hogy azt sem tudtam, mit csinálok. – Annyi szent, apa és anya most biztosan forognának a sírjukban. – Legszívesebben megfojtottam volna azt a rohadt öntelt indiánt – dühöngött Clay. – Mit képzel ez, hogy csak úgy besétál ide és felajánlja, hogy megveszi a feleségemet?! – Szerinted Becky mit érez most? Halálra van rémülve, és mindennek a tetejébe arról is meg van győződve, hogy te is dühös vagy rá, mintha ő tehetne az egészről. – Miért lennék rá dühös? – Talán azért, mert olyan átkozottul aggódsz érte, hogy valakin ki kell töltened a mérgedet. – Mire akarsz kilyukadni, Garth? – Azt hiszem, jobban érdekel téged Becky, mint ahogy bemered vallani. – Egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egy nőt csak úgy adnak-vesznek. – Becky szerint mi, déliek sem vagyunk jobbak. Hiszen pontosan ezt tettük mi is a négerekkel. – Az a nő még ötven év múlva is ugyanezt a háborút fogja vívni. A pokolba, Garth, te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy egyetlen Fraser sem vett vagy adott el egyetlen négert sem az elmúlt ötven évben. A Fraser-birtok épp annyira volt az ő otthonuk is, mint a miénk. Ha bármelyik el akart menni, nagyapa és apa kiállította nekik a felszabadító iratokat, és még pénzt is adott nekik, hogy eljussanak északra. Miss Jenki Nagyokosnak fogalma sincs, hányan jöttek vissza közülük a Fraser-birtokra. – Szóval ezért vagy rá dühös. Clay szórakozottan belenézett öccse szemébe, és megrázta a fejét. – Már megint átláttál rajtam, igaz, öcsi? Rendben van, lehet, hogy rajta töltöttem ki a mérgem. De akkor sem akarom, hogy bármi történjen azzal a szemtelen nőszeméllyel. – Nem hagyjuk, Clay. Majd jobban odafigyelünk rá. De most nagyon meg van ijedve. Amikor odaértek a szekérhez, Rebecca odakint feküdt a szőrme derékaljon. Aludt, vagy csak úgy tett; annyi biztos, hogy nem szólt egy szót sem. Clay széthajtotta a saját hálózsákját nem messze tőle az egyik oldalon, Garth pedig a másikon. Aztán lefeküdtek, és elaludtak.

17. fejezet Az alacsonyan szálló fellegek fokozták a síri hangulatot, amely rátelepedett a szekérkaravánra, amikor elindultak a Laramie-erődből. Mivel mindenkinek az indián támadás veszélye járt a fejében, különösen megnyugtató érzés volt, hogy a Laramie-erődnél mellettük állomásozott az Egyesült Államok hadserege, és volt egy kisebb helyőrség valamivel lejjebb az úton, a Casper-erődnél is. De mindannyian tudták, hogy ha azt elhagyják, magukra maradnak. Rebecca úgy érezte, megbélyegezték. Az asszonyok kis csoportokba verődve sugdolóztak, amikor elhaladt mellettük Rebecca szekere. Volt, aki együtt érző pillantást vetett rá, de a legtöbben dühösen bámultak utána. Mintha ő tehetne róla, hogy veszélybe került a karaván. Szerencsére Clay hajtotta a szekeret. Mike Scott elparancsolta a kötelességétől, és a lelkére kötötte, hogy maradjon Rebecca mellett. A múlt éjjel tíz-tizenöt percekre szunyókált csak el, és folyton-folyvást fölriadt. Le sem merte hunyni a szemét, nehogy arra ébredjen, hogy Saskarom áll fölötte. Most a vizsla tekintetek elől visszakászálódott a szekéren lévő ágyra, és rákuporodott a szőrme derékaljra, reménykedve, hogy a zötykölődés majd álomba ringatja, de a szekér annyira rázkódott, hogy képtelenség volt elaludni. Most már közel jártak a Sziklás-hegységhez. A föld a foltokban növő zsályacserjéktől és a fel-felbukkanó fenyőfáktól eltekintve teljesen kopár volt, a víz pedig olyan silány minőségű, hogy fel kellett forralniuk. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy Sólyom és a lovasok nem számoltak be indiánokra utaló nyomokról. Rebecca remélte, hogy Saskarom beletörődött a visszautasításba. Így telt el még jó néhány nap. Egy éjszakát a hadsereg oltalma alatt töltöttek a Caspererődben, ahol egy hídon átkeltek a Platte folyó túloldalára. Négy nappal és ötven mérfölddel azután, hogy elindultak a Laramie-erődből, július harmadikán érkeztek meg a Függetlenség sziklájához. Scott úgy döntött, ott töltik a következő napot, hogy méltón ünnepelhessék meg július negyedikét, a függetlenség napját. A szekérkaraván a folyóparton, magas cédrusok és fenyők között táborozott le, amelyek kellemes illatukkal megtöltötték a levegőt. Mióta eljöttek az erődből, Rebecca most először hagyta el a szekerekből alkotott kör által nyújtott biztonságot, és csatlakozott a többiekhez, akik megmászták ezt a híres-nevezetes sziklát, hogy belevéssék a nevük kezdőbetűjét a többi sok száz emberé közé, akik előttük jártak. Tom és Etta megelőzte őket, és a szerelmes ifjú egy szívet vésett a kezdőbetűjük köré. Habár minden nappal csökkent az indián támadás valószínűsége, Clay és Garth egy pillanatra sem tágított Rebecca mellől. Rebecca elragadtatva nézte az alattuk hömpölygő Sweetwater folyót. A távolban kirajzolódtak a hegység méltóságteljes csúcsai, amelyen át kell majd kelniük. Minden olyan békés volt – Rebecca végre megnyugodott, és csak gyönyörködött a táj fenséges szépségében. Ha bárki neheztelt is még rá, aznap semmi jelét nem mutatta. Vad akadt bőven, így a nyársakon már pirult a nyúl és az őz. Az asszonyok süteményt sütöttek, és megfőztek mindent, ami felesleges volt a továbbiakban.

A társaság hamarosan karneváli hangulatba került, és megjelentek az ügyességi játékok is. Rebecca megtapsolta Clay sasszemét és biztos kezét, amikor minden karikát sikerült rádobnia az üvegek nyakára. Később azon kapta magát, hogy Clay párjaként háromlábú zsákban futáson vesz részt. Garth és George Garson sorakozott fel Clay bal, Etta és Tom pedig Rebecca jobb oldalán. Miközben szorosan egymás derekába kapaszkodtak, Clay beletette a zsákba a jobb, Rebecca pedig a bal lábát. Azután mindketten megfogták a zsák nyitott száját, és szökdécselve-ugrándozva elindultak a célvonal felé. A nézők tapssal és kiáltásokkal buzdították a versenyzőket. Clay és Rebecca egy hajszállal vezetett, s eközben Clay és Garth természetesen ösztönözte egymást. Amikor már csak néhány lépésnyire voltak a célvonaltól, Garth és George megbotlott, és pont előttük vágódtak el. Mind a négyen elterültek a földön, így Etta és Tom szakította át diadalmasan a célvonalat. – Becky, remélem, észrevetted, hogy az öcsém akarattal esett el – mondta Clay tréfálkozva. – Soha nem tudta elviselni, hogy legyőzzem. – Ne is hallgass rá, Becky – tiltakozott Garth. – Még soha nem nyert ellenem célba lövő versenyt. – Te pedig még soha nem nyertél Colt ellen – vágott vissza Clay. – Na és ki az a Colt? – kérdezte Rebecca, miközben lesöpörte a port a szoknyájáról. Garth felkacagott. – A testvérünk. Még egy szúnyog szemét is ki tudná lőni, ha kellene. – Nem hinném, hogy erre valaha is szükség lenne – mondta Becky. – Nekem elég is volt ennyi verseny mára. – Ti folytassátok csak, én addig pihenek egyet. – Leült, és nekidöntötte a hátát egy fának. – Szintúgy – csatlakozott Clay, és leült mellé. – Én viszont nem. Itt a piros, hol a pirost lehet játszani annál a görény Jake Fallonnál. Tíz cent egy próbálkozás. Később találkozunk. – Mi az az itt a piros, hol a piros? – kérdezte Rebecca, miután Garth elment. – Egyféle bűvészmutatvány, amit egy borsóval és három fél dióhéjjal kell végrehajtani. Beteszed a borsót az egyik dióhéj alá, aztán eltologatod őket. A másik embernek pedig ki kell találnia, melyik dióhéj alatt van a borsó. – És tíz centet kell fizetni egy próbálkozásért? – kérdezte. – Mi történik, ha valaki helyesen tippel? – Akkor ő kapja meg a tíz centet. – Miért fogadna bárki is azzal a kellemetlen Jake Fallonnal? – Becky, az öcsém minden alkalmat megragad, hogy rászedjék. Szerintem ő még mindig hisz benne, hogy a szivárványvégén ott az a bizonyos tál arany. Egyfolytában arról beszél, hogy meg kellene próbálni aranybányát keresni. – Szerinted sikerülni fog neki? – Találni vagy keresni? – kérdezett vissza Clay. – Keresni – mondta Rebecca nevetve.

– Kétségkívül, Becky. Kétségkívül. Egy dolog biztos: Garth soha nem telepedik le a Fraser-birtokon, és soha nem fog gyapotot termeszteni. – Te igen? – Én nem szeretek annyira a mezőgazdasággal foglalkozni, mint ahogy Will, de a Fraserbirtok a véremben van. Valami rendkívüli dolognak kell történnie ahhoz, hogy elcsábítson onnan. Aznap este megint táncmulatságot rendeztek, hogy énekszóval és tánccal ünnepeljék meg nemzetük születését. A nemzetét, amely megint egységes volt – legalábbis testben, ha lélekben nem is. Végül, amikor már túl fáradt volt ahhoz, hogy tegyen még egy tánclépést, Rebecca lerogyott egy székre. Garth elment, hogy újra megpakolja a saját és Clay tányérját, de Rebecca beérte egy csésze kávéval és egy szelet pitével. Épp a forró kávét kortyolgatta, amikor Garth visszajött. – Becky, enned kellene valami mást is a kávén és a pitén kívül – aggodalmaskodott Clay. – Nem vagyok éhes, Clay. Megkóstoltam a krumpli salátát, miközben készítettem – vallotta be. – Aha! – kilátott fel Garth. – Szóval azért olyan finom. – Garth, ha te egyszer megnősülsz, nagyon boldoggá fogod tenni a feleségedet. Garth foga fehéren villant meg napbarnított arcában, amely az elmúlt hónapokban jócskán lesült. – Hugi, szeretném azt hinni, hogy már így is több nőt tettem boldoggá a kelleténél. – El sem tudod képzelni, milyen elismerés az egy nőnek, ha a férjének ízlik a főztje. – A tiédet lehetetlen nem szeretni, Becky – szólt közbe Clay. – Vigyázz, még a végén elkényeztetsz, Clay. Azon kívül, amit Ash Hollow-ban mondtál a főztömről, soha nem említetted, hogy ízlik. – Eddig még minden ízlett – vallotta be. – Nos, a jövőre nézve nem ígérhetek semmit az étellel kapcsolatban, mivel az a nyavalyás Kate nem hajlandó tojni – mondta Rebecca. Garth félrenyelte azt a falat ételt, amit épp akkor kapott be. – Kate? – mondta fuldokolva. – Mire nem hajlandó? – bökte ki nagy nehezen két köhögés között. Becky gyorsan odaadta neki a kávéját, Garth pedig ivott néhány kortyot, hogy leöblítse a torkát. – Tojni. De ne aggódj, öcsi, Kate az egyik tyúk – világosította fel Clay tréfásan. – Igen – bólintott Rebecca. – Biztosan a hegyi levegő teszi, vagy az állandó zötykölődés. Még a krumpli salátához is alig tudtam összeszedni elég tojást. Szegény Lady Macbeth nem győzi egyedül. Felsóhajtott, és újra hátradőlt. Egész elégedettnek érezte magát, miközben kedvenc népdalát hallgatta, amely a közeli tábortűz mellől szól. Egy hete most először nem gyötörte a félelem, hogy Saskarom ott ólálkodik valahol a közelben. Rájött, hogy elégedettségét főleg a

mellette ülő két férfinak köszönheti. Vicces, milyen sokat kezdtek jelenteni neki az elmúlt pár hónapban. Négy éven keresztül szívből gyűlölte a délieket; most pedig a bátyját, Matthew-t nem számítva, ez a két ember többet jelent számára a földön bárki másnál. Garth befejezte az evést, és kimentette magát. Miközben Rebecca figyelte, ahogy távolodik, Clay családjának többi tagja járt a fejében. Vajon mind olyan kedvesek, mint Garth? – Szörnyű honvágyad van, igaz, Clay? – Igaz, ami igaz. Úgy tűnik, minél távolabb kerülök az otthonomtól, annál jobban hiányzik. – Mi hiányzik belőle? Maga az ültetvény, vagy a szeretteid? – Jó kérdés. Ez majdnem olyan, mint a tyúk meg a tojás, nem? Lehet, hogy az agyamban ez a két dolog egy és ugyanaz. És mivel oly sok szerettünket vesztettük el a háborúban, azt hiszem, már semmi nem lesz a régi… még akkor sem, ha a Fraser-birtokot helyrehozzák, és ugyanolyan lesz, mint amilyen régen volt. – De az ember tudja-e pótolni, amit egyszer már elveszett? Hisz nem éppen az mutatja meg egy dolog jelentőségei, hogy ha egyszer elveszett, nem lehet pótolni? Hát nem pont az elől próbálnak menekülni ezek az emberek? – A múlt elől nem lehet elmenekülni. Egyszerűen meg kell békélni vele. Ki kell ragadni belőle a jó dolgokat, a rosszakat pedig el kell felejteni. – Clay felállt. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én megyek aludni. – Igen, rám is rám fér egy kiadós alvás. Összeszedték a csészéket és a tányérokat, és visszamentek a szekerükhöz. Rebecca abban a pillanatban elaludt, amint letette a fejét, de Clay csak feküdt, és a beszélgetésükön töprengett. Hiányzott neki az otthona, hiányzott a dimbes-dombos virginiai táj és a békésen folydogáló James folyó. Alig várta, hogy hazatérhessen. Átfordult a másik oldalára, és a pillantása Rebeccára esett. Vajon lesz valaha olyan nő, akit annyira fog szeretni, hogy lemondjon érte az otthonáról? Szerette volna azt hinni, hogy lesz; hogy lesz egyszer valaki, akit annyira fog szeretni, hogy bármit vagy bárkit képes lesz feladni érte. Hogy lesz egyszer valaki, akit szeretni fog, amíg a halál el nem választja őket. Becsukta a szemét. Bár hinni akarta, hogy egy napon rátalál az igaz szerelem, kételkedett benne, hogy ez valaha megtörténik. A következő héten a Sweetwater folyó mentén egyre mélyebbre hatoltak a Sziklás-hegység belsejébe. Minél magasabbra másztak, annál látványosabb táj tárult eléjük – ugyanakkor egyre nehezebben és egyre lassabban haladtak. Számtalanszor előfordult, hogy az ösvény olyan keskeny volt, hogy egy szekér is alig fért el rajta, és meredek, több száz láb mély szakadékok szegélyezték. Máskor pedig szélesen elterülő, füves réteken találták magukat. Szerencsére jobb idő volt, mint remélték. Napközben melegen sütött a nap, este és éjszaka pedig hűvös volt ugyan, de sem eső, sem havazás nem akadályozta őket. Néhány napi távolságra voltak a South Pass-hágótól és az amerikai vízválasztótól, amikor egy reggelen arra ébredtek, hogy az eget szürke felhők takarják, a távolban pedig villámlik. Mire útra keltek, már le is hullottak az első esőcseppek, egy órán belül pedig teljes dühével tombolt a vihar.

A szekerek nyikorogtak és himbálóztak a záporozó esőt kísérő viharos szél erejétől, amely azzal fenyegetett, hogy felborítja őket. Lassan haladtak a meredek emelkedőn. Gyakran fél tucat férfinak is le kellett szállnia, hogy feltolják a szekereket az esőtől csúszós gránitösvényen. A bőgő öszvérek és ökrök egyaránt szembeszálltak a gyeplő akaratával, miközben szaggatott, dübörgő mennydörgéssel kísért villámok csaptak le az égből, és a megrémült gyerekek sírása még a kiabálók kórusát és a folytonos ostorpattogást is túlszárnyalta. Clay éppen felfelé manőverezett a szekérrel egy keskeny ösvényen, a hegytetőn elterülő fennsík felé. Már csak tíz-lábnyira voltak a csúcstól, amikor egy fényes villám belecsapott fölöttük egy kiugró sziklapadba, és leszakította a peremének egy részét. Rebecca felsikoltott, amikor a gránitdarabok elröpültek mellette, és belezuhantak az alattuk tátongó szakadékba. Az ideges öszvérek riadtan visszahőköltek, és megpróbáltak megugrani, minek következtében a szekér jó néhány másodpercig veszélyesen közel himbálózott a szakadék széléhez, mielőtt Clay az irányítása alá tudta vonni őket, és elérték a fenti sík területet. Scott odafönt megálljt parancsolt, hogy az állatok megpihenhessenek. Miközben várták, hogy a sor végén haladó szekerek is felérjenek a csúcsra, Clay meglazította a gyeplőt. Most, hogy már csak feleannyian voltak, feleannyi időbe telt, mire valamennyi szekér beérte őket. Garth kis tüzet rakott egy ponyva alatt, Rebecca pedig feltett egy kanna kávét. Mire elkészült a kávé, a vihar is elvonult, és a ragyogó nap szétkergette a sötét felhőket. Rebecca csészével a kezében odaoldalgott a szikla pereméhez, hogy megcsodálja a hegyvonulat lenyűgöző szépségét. Amikor megjelent egy szivárvány, úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, meg is tudná érinteni. – Ne menj túl közel a szakadékhoz – figyelmeztette Clay. – A végén még lezuhansz a mélybe. – Ó, Clay, csodálatos a kilátás. Rebecca megfordult, hogy visszasétáljon, de akkor sikoltást hallott a szekér felől, amelyik éppen felfelé kapaszkodott az ösvényen. A kocsi egyik kereke elgurult, Rebecca pedig halálra váltan nézte, ahogy a szekér megugrott. Kettétört a tengely, és elszabadult a fogat. A szekér néhány másodpercig még egyensúlyozott a szakadék szélén, de aztán átbillent a peremen. A rajta ülők sikolya fokozatosan elhalt, majd teljesen megszűnt, ahogy a szekér belezuhant a szakadékba. – Te jóságos ég – motyogta Rebecca, és térdre rogyott. – Menj vissza a szekérhez, Becky – mondta Clay, és Scott után eredt, aki már indult is lefelé az ösvényen, miközben Peterson és Garth befogta és megzabolázta a fogatot. – Menjenek tovább! – kiáltotta oda Scott a következő szekérnek, amikor látta, hogy a hajtó megrántotta a gyeplőt. – Haladjanak azok a szekerek. Nincs idő rá, hogy feltorlódjunk ezen az ösvényen. Rebecca idegesen várta, hogy Clay visszajöjjön. Az utolsó befutók gyászos arccal haladtak el mellette, aztán Clay és Mike Scott is felkecmergett az utolsó szekér után. – Ki volt az? – kérdezte Rebecca. – A Ryan-féle szekér – felelte Scott komoran. – Don és Caroline Ryan? Scott bólintott.

– Jim – mondta a helyettesének –, vigyük innen ezt a karavánt, amilyen gyorsan csak lehet. Majd én elindítom az elejét, te pedig úgy fél órával utánunk indítsd el a végét. Annyi idő elég is lesz, hogy az állatok kipihenjék magukat. Mindenkinek jobb lesz, ha mielőbb eltűnünk innen. – Csak nem akar úgy továbbmenni, hogy őket egyszerűen itt hagyja? – méltatlankodott Rebecca. – Mrs. Fraser, most már semmit sem tehetünk értük – válaszolta Scott. – Nem tudhatja – makacskodott Rebecca. – Édes istenem, asszony, legalább ezerlábnyit zuhantak. Senki sem él túl egy ekkora zuhanást. – Az a legkevesebb, amit tehetünk, hogy tisztességesen eltemetjük őket! Scott hitetlenkedve nézett rá. – Ha le is tudnánk menni értük, egyikükből sem maradt semmi, amit eltemethetnénk. És mérget vehet rá, hogy én aztán senkinek az életét nem kockáztatom azért, hogy megpróbálja. – Dühösen ellovagolt. Rebecca a könnyeit törölgetve visszarohant a saját szekeréhez. Clay tehetetlen pillantást vetett Garthra. – Scotty azért lehetett volna egy kicsit kedvesebb is. Találj ki valamit, Garth. Én nem tudom, mit mondhatnék neki. – Kérdezd meg a tiszteletest. Tudod, engem mennyire kiborít, ha síró nőt látok. – Köszönöm szépen, öcsi – mondta Clay gúnyosan. – Nagy segítség vagy. – A te feleséged, Clay. Azt javaslom, találj ki néhány kedves szót, amivel megvigasztalod. Clay néhány másodpercig fel-alá járkált, aztán visszament a szekérhez. Rebecca szeme dagadt volt a sírástól, és fáradtan, gépiesen pakolászott. – Jobban vagy, Becky? – kérdezte Clay. – Tudom, hogy Mr. Scott felháborítónak találja a viselkedésemet. Azt hiszem, elvesztettem a fejemet. – Emiatt igazán nem kell szégyenkezned, Becky. – Csak mert olyan hirtelen történt. Micsoda tragédia! Egy pillanat alatt kialudt az a két élet. Mint ahogy az ember elfúj egy gyertyát. – Megcsóválta a fejét, mintha képtelen lenne elfogadni az igazságot. – Becky, ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad ez az érzés. – Igaza volt Mr. Scottnak, Clay. – Nem akart olyan szívtelenül fogalmazni. Scottyt is épp annyira megrázta ez a tragédia, mint téged. Mindenki másként viseli a szomorúságot. – Arra gondolok, amit Independence-ben mondott. Hogy sok mindenki lesz, aki nem jut el Kaliforniába. Kilencvennyolc szekérrel indultunk, és mostanra már csak negyvenkilencen maradtunk. Ki lesz a következő, Clay? – Jóban voltál a Ryan házaspárral?

– Nem kifejezetten. Csak futólag váltottam pár szót Caroline-nal. Azon az éjszakán, amikor átkeltünk a Kansas folyón, átvittem nekik egy tál babos marhahúst, mert ők az utolsó átkelők között voltak. Még most is látom magam előtt Don mosolygó arcát, amikor meglátta az almafelfújtat. – Megint sírva fakadt. – Olyan aranyosak voltak. – Mit szólnál hozzá, ha állítanánk nekik egy fejfát? – vetette fel Clay. – Megtennéd, Clay? – kapta fel a fejét Rebecca. – Legalább megadnánk nekik a tiszteletet. – Hozom a baltát, és megyek fát vágni. – Van időnk rá? Mr. Scott azt mondta, hogy az első huszonöt szekérnek máris készen kell állnia az indulásra. – Majd utánuk megyünk a második csoporttal. Fejezd be a pakolást, én addig keresek fát. Amikor a többiek meglátták, mire készül Clay, többen csatlakoztak hozzá, köztük a lelkész is. Nemsokára felállították a keresztet az út mellett, azon a helyen, ahol a Ryan-féle szekér eltört. Odacipeltek egy követ is, és Rebecca ráfestette, hogy BÉKE PORAIKRA, a dátumot és a házaspár nevét. A csapat összegyűlt, hogy Kirkland tiszteletessel együtt elmondjanak egy imát, aztán pedig lehajtott fejjel végighallgattak egy Tom Davis által elénekelt ünnepélyes himnuszt. Közelebb, közelebb, Uram, Tehozzád! Boldogan ölelem keresztedet át. Édes lesz az nekem, hisz te emelsz ezen. Mind, közelebb Hozzád, én Istenem! Aznap éjjel a tábor ünnepélyes hangulatban készülődött a lefekvéshez. Az anyák szorosabban ölelték magukhoz gyermekeiket, a férjek a feleségeiket. Mindenki hálás volt, tudva, hogy akár az ő összeroncsolódott szekerük is heverhetne annak a szakadéknak az alján. A magaslaton eltöltött éjszaka csillagfényes volt, de hűvös. Rebecca mélyen bevackolta magát a jó meleg szőrme derékaljba a hideg elől. Még most is jobban szeretett a szabad ég alatt aludni, és remélte, hogy a hó még várat magára. Elfordította a fejét és ránézett Clayre, aki a hátán feküdt, nem messze tőle. Összefont karját a feje alá téve bámulta a csillagokat. Milyen rosszul ítélte meg ezt a férfit! Jó ember – könyörületes ember, tisztességes ember. – Köszönöm, Clay – mondta. – Mit? – Hogy gondoskodtál róla, hogy Ryanéknak tisztességes temetése legyen. Nekem ez nagyon sokat jelent. – Ryanékért tettem, Becky – szabadkozott azonnal. – Megérdemelték, hogy illendő temetésük legyen. Clay mindig zavartnak tűnt, amikor Rebecca megdicsérte, ha valami igazán kedves dolgot tett másokért. Állandóan kitalált valami kifogást, amivel megindokolta. Rebecca az oldalára fordult. Meghatottan elmosolyodva suttogta:

– Többé nem tudsz becsapni, Clay Fraser. Szerintem az én kedvemért is tetted.

18. fejezet Egy hét telt el azóta, hogy elhagyták a Függetlenség szikláját, és már alig várták, hogy aznap este letáborozzanak a South Pass-hágónál. Onnantól már lefelé vezet az út a hegyről, és nem kell tovább felfelé mászniuk. Ahogy haladtak, Rebecca egyszer csak összeráncolta a homlokát, és felkapta a fejét. – Ez a hegyi levegő kihat a hallásomra. Esküdni mernék, hogy kintornát hallok. Clay rámosolygott. – Biztosan a nyomáskülönbség teszi. – Arra akarsz célozni, Clay Fraser, hogy meghibbantam? – Arra. Vagy arra, hogy ahogy a szél átfúj ezeken a szakadékokban és hegycsúcsokon, az ember mindenféle furcsa hangot hall ki belőle. Rebecca megint felkapta a fejét, amikor kisvártatva belehasított a levegőbe egy trombitáló hang. – Már megint. Te is hallottad? Úgy hangzott, mint egy… most azt fogod hinni, hogy megőrültem, de úgy hangzott, mint egy elefánt. – Tudod, azt hiszem, a kintornát én is hallom. – Clay meglátta, ahogy Garth vágtat feléjük veszettül, és így szólt: – Itt valami készül. Garth lefékezett a szekerüknél. – Nem fogjátok elhinni, mi van előttünk. Clay rákacsintott Rebeccára. – Egy vándorcirkusz. – Honnan tudod? – Komolyan? – kérdezte Clay. – Csak vicceltem. Becky-vel esküdni mertünk volna, hogy trombitáló elefántokat és kintornamuzsikát hallottunk. – A kintornát illetően igazatok volt, de elefántból csak egy van – mondta Garth. – Te folyton ugratsz minket, Garth – korholta Rebecca. – Most is csak viccelsz, ugye? – Nem, ez komoly, hugi. Abban a megtiszteltetésben lesz részünk, hogy ma éjszaka együtt táborozhatunk Romano professzor vándorcirkuszával és orvosi bemutatójával. Ahogy közeledtek, sátrakat pillantottak meg, amelyek a néhány tucat szekérből álló szedett-vedett körön belül voltak felállítva. A kintorna vidám üdvözlőzenét játszott a köszöntésükre. Kisvártatva meglátták az egyik sátorhoz odaláncolt hatalmas elefántot is, míg egy fényesre festett, vasrácsos ketrecben két tigris sétálgatott fel-alá. Habár egyetlen öszvér vagy ökör sem volt az állatok között, Rebecca figyelmét mégis a lovak között megbúvó fekete-fehér zebra keltette fel leginkább. A cirkuszi emberek mind előjöttek, hogy integessenek nekik, miközben a szekerek elhaladtak előttük.

Mike Scott gyorsan levezényelte a szekerek körbe rendeződését, mielőtt elszabadult volna a pokol. Ugyanis amint valamelyik szekér rendben leparkolt, minden rajta utazó gyermek leugrott róla, és már rohant is a cirkuszi szekerekhez. Clay még le sem fékezett, Etta máris odaszaladt hozzájuk. – Gyere, Becky, menjünk és beszéljünk velük! Clay nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon, ahogy a két lány kart karba öltve elsietett. Olyan izgatottak voltak, mint két gyerek a… cirkuszban! Erre kuncognia kellett. Ki gondolta volna, hogy találkoznak egy cirkusszal, miközben átkelnek a Sziklás-hegységen? Becky nevetve hátravetette a fejét. A haját hátrakötötte egy szalaggal, és épp olyan ifjúnak látszott, mint Etta. Clay aggódott érte. Miután végignézte a Ryan házaspár balesetét, nagyon nehezen dolgozta fel a halálukat. Napokba telt, mire visszatért a lépteibe a ruganyosság, és szemébe a bátor ragyogás. De visszatért, és ez volt a lényeg. Becky kikezdhetetlen bátorsága végül mindig felülkerekedett, bármilyen súlyos tragédia történt is. Clay csodálta a nő bátorságát. Továbbá csodálta a testét is, és az iránta érzett fizikai vágy kezdett elharapódzni. Valahogy rá kell vennie, hogy hagyjon fel ezzel az ostoba érvénytelenítési mániájával. Az Ash Hollow-i beszélgetésük óta remekül megértették egymást. Mindennap megtudtak egymásról valami újat, és Rebecca független jelleme maradt közöttük az egyetlen valódi probléma. Minden alkalommal, amikor Clay megpróbált a segítségére sietni, Rebecca beavatkozásnak vélte, és megorrolt rá miatta. De hát a felesége, és ő nem fogja semmibe venni a kötelességét. Clay kihajtotta az öszvéreket legelni, aztán a kíváncsiság őt is odahajtotta a cirkuszi táborhoz. Rögtön meg is pillantotta a két nőt, akik biztonságos távolságra álltak az elefánttól, és kíváncsian bámulták. – Ugye milyen hatalmas? – mondta Clay, odasétálva hozzájuk. – Én még csak képen láttam elefántot – mondta Etta. – Soha nem gondoltam volna, hogy élőben ilyen nagy. – Én láttam egyet egyszer egy parádén, amikor még nagyon kicsi voltam – mondta Rebecca. – Nem is emlékeztem rá, hogy mekkora. Óriási. – Aha, úgy látom, az én drága Sophiámban gyönyörködnek – szólította meg őket egy alacsony, gömbölyded férfi, akinek aprócska bajusza alig volt olyan széles, mint az orra. Erős akcentussal beszélt, közben megemelte cilinderét, és derékból meghajolt. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Angelo Romano professzor. – Örvendek, uram – rázott kezet vele Clay. – Én Clay Fraser vagyok, ők pedig a feleségem, Rebecca, és Miss Henrietta Garson. Romano professzor összecsapta a kezét, és hátralépett. – Ah, két ilyen gyönyörű hölgy osztozik a társaságán. Ön nagyon szerencsés, Mr. Fraser. – Nem is tagadom – mondta Clay. – Be kell vallanom, Romano professzor, a legkevésbé sem számítottam rá, hogy épp egy vándorcirkusszal fogunk összetalálkozni itt, a hegyekben. Keletre vagy nyugatra tartanak? – Keletre tartunk, a Missouribeli Independence-be. Ott szándékozzuk tölteni a telet, aztán tavasszal továbbindulunk St. Louis-ba.

Etta szeme kikerekedett a csodálkozástól. – Te jó ég! Hogyan akar átkelni a hegyeken egy elefánttal, Romano professzor? – Hát Hannibál nem elefántokkal kelt-e át az Alpokon? – A professzor vidáman kidüllesztette mellkasát. – Hannibál? – kérdezte Etta zavartan. – A pun háborúk, Etta – magyarázta Clay. – Hannibál karthágói hadvezér volt, aki átkelt az itáliai Alpokon, és legyőzte a rómaiakat úgy Krisztus előtt kétszáz körül. – Ön ismeri Hannibált? – kérdezte a professzor boldogan. – Tanultunk a hadi stratégiájáról a West Pointon. Az a mi katonai akadémiánk – tette hozzá magyarázatként. – Tehát ön hivatásos katona, Mr. Fraser? – Már nem. A katonaéveknek vége. De úgy látom, viszonylag kicsi a társulata, professzor. Ez veszélyes lehet. Az indiánok a földdel tették egyenlővé tíz szekerünket, amelyek kiváltak a karavánból. – Ez nagyon sajnálatos, Mr. Fraser – csóválta a fejét Romano professzor –, de azt hiszem, minket békén hagynak. Sophia meglehetősen… hogy is mondják… – Ijesztő – segítette ki Clay. – Pontosan. És ha Sophia nem lenne elég, Romulus és Rémus üvöltése és vicsorgása még a legkeményebb szívet is elbátortalanítja – tette hozzá a professzor felcsillanó szemmel. Mintegy végszóra, hátborzongató üvöltés hangzott fel a tigrisketrec felől. – Értem már, Romano professzor – kacagott fel Clay –, ön is hadvezér. – Ó, igen. Most mennem kell. Megnézem, mi nem tetszik Rémusnak. – Megemelte a kalapját. – Öröm volt találkozni önökkel, szép hölgyek. E különleges alkalom tiszteletére úgy döntöttünk, hogy ma este ingyenes előadást tartunk. Remélem, megnézik. – Cirkuszi előadás! – kiáltott fel Etta, amikor Romano professzor távozott. – Még soha nem láttam cirkuszi előadást. Alig várom az estét. Ezt el kell mesélnem Tommy-nak. – Ezzel boldogan elszaladt. Rebecca is alig várta az estét. Ólomlábakon vánszorgott az idő, mire a kintorna hangja végre kihirdette, hogy az előadás hivatalosan is a kezdetét veszi. Az emberek átözönlöttek a szomszédos táborba, és elhelyezkedtek a füvön, hogy megnézzék a műsort. Visszatartott lélegzettel figyelték, ahogy egy színes harisnyát viselő férfi és nő elképesztő akrobatamutatványokat mutatott be a levegőben, egy tizenöt láb magasan kifeszített kötélen. A gyerekek odabújtak a szüleikhez, amikor Romulus és Rémus egy égő kör közepén ugrott át a karikákon; majd nevetve tapsoltak, amikor meglátták, hogy a kintornás majmocskája lelopkodja a kalapot a férfi nézők fejéről. Csillogó harisnyát viselő nők lovagolták meg állva a vágtázó lovakat, és festett arcú bohócok osztogattak luftballonokat a gyerekeknek.

De a legnagyobb izgalmat az okozta, amikor az idomár Sophiát vezette ki a porondra. A közönségnek tátva maradt a szája a döbbenettől, amikor a hatalmas állat a hátsó lábaira emelkedett, aztán pedig az elsőkön egyensúlyozva megállt egy óriási labdán. Az előadás után mindenki szekérről szekérre járt, ahol olyan szokatlan látványosságok fogadták őket, mint egy szakállas nő, egy férfi, akinek az egész testét színes tetoválások borították, és egy törpe házaspár, akik integettek nekik, és szóba elegyedtek velük. A legegzotikusabb mutatvány azonban egy aprócska, hárembeli viseletbe öltözött nő volt, aki egy, a nyakán átvetett hatalmas kígyóval táncolt. Clayt és Garthot lenyűgözte a mutatvány, Rebecca viszont gyűlölte a kígyókat, és még a látványukat sem bírta elviselni. Arrébb sétált hát egy szekérhez, amelynek oldalára szemek és tarokk kártyalapok voltak pingálva. A felirat szerint Madam Angelina huszonöt centért megjósolta a jövőt. Rebecca nem tudott ellenállni a csábításnak. Az odabent ülő – állítólag cigány – asszonyság elmondta Rebeccának, hogy az a ritka adottság, amelynek segítségével látja a jövőt, nemzedékről nemzedékre öröklődik a családjában. – Tenyér akar, vagy kártya, vagy azt akar, hogy Madam Angelina hív halottak szelleme? Na, mi lesz? – Tenyérből jó lesz – mondta Rebecca, és átnyújtott neki egy negyeddollárost. A cigányasszony szemügyre vette Rebecca tenyerét, és azt mondta, hosszú életet olvas ki belőle. Rebecca meglepetten mosolygott, amikor az asszony tartós szerelmet és nagy gazdagságot jósolt neki a jövőben. A cigányasszony egyszer csak összevonta a szemöldökét. – Ez mi? Látom, lenni maga sok szomorúság életben, drágám, és látom, lenni még sokkal több. – Rebecca arcáról leolvadt a mosoly, és eddigi hitetlensége bizonytalansággá alakult. – De csak az ismer fel igazi boldogság, aki ismer szomorúság – folytatta a cigányasszony. – Nem hagy, hogy tegnap kitölt ma, pláne nem holnap, drágám. – Na, megért huszonöt centet? – kérdezte Clay, amikor Rebecca leszállt a jósnő szekeréről. – Úgy látom, sikerült elszakadnod a szórakozásodtól. Mondd csak, Clay, a jelmez, a tánc vagy a kígyó tetszett a legjobban? – Csak nem egy kis féltékenységet szimatolok itt, drága feleségem, vagy Madam Angelina jósolt sötét jövőt? – Nem is tudom. Még nem jöttem rá, hogy reményteli vagy elkeserítő volt-e az üzenet. – Miért? Mit mondott? – Azt hiszem, azt, hogy az életem rosszabbra fordul, aztán jobbra. – Ehhez nem kell sok fantázia, tekintve, hogy még mindig itt vagyunk a hegyekben. Tudod, ez az egész a mutatvány része. – Igen, azt hiszem. Rebecca aznap éjjel ébren hánykolódott – nem tudta kiverni a fejéből a cigányasszony szavait. Ne hagyja, hogy a tegnap kitöltse a mát, pláne ne a holnapot. Hagyná, hogy a múlt befolyásolja az életét? Clay valódi házasságot akart, de ő félt. Oly sokszor hagyták már

magára azok, akiket szeretett, hogy nem merte megkockáztatni, hogy megint túlságosan közel kerüljön valakihez. Jobb így, hogy csak saját magától függ, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy magányosan kell élnie. Inkább marad egyedül, mint hogy megint kitegye magát annak a fájdalomnak, amit egy szeretett személy elvesztése okoz. Az egyetlen rész a jóslatból, ami valósan hangzott, az volt, hogy még több szomorúság éri az életben. Tudta, hogy erre mérget vehet. Másnap reggel Rebecca szomorúan nézte, ahogy a cirkuszi karaván szedte a sátorfáját. Varázslatos fejezete volt ez az utazásuknak. De holnapra ez is már csak emlék marad, mint minden más, ami az úton történi velük. Ha hihetnek Romano professzornak, az út hátralévő része már nem olyan fáradtságos. Ahogy maguk mögött hagyják a hegyeket és átkelnek a Nagy-medencén, egyre sűrűbben követik egymást a tanyák és a városok. Nemsokára elérik a civilizációt. Amikor végeztek a reggelivel, Rebecca elhatározta, hogy hajat mos. Feltette a tűzre a mosóüstöt, s mire elmosogatott és elpakolta az edényeket, a víz eléggé felmelegedett a hajmosáshoz. Hogy ne vizezze össze a blúzát, levette. Alig dugta a fejét a lavór meleg vízbe, amikor Clay mögéje settenkedett, és elkapta a derekát. Rebecca egy meglepett sikollyal felkapta a fejét, amitől a víz végigfolyt a homlokán. – Menj innen, Clay Fraser. – Úgy látom, elkél egy kis segítség. – Igen, de te inkább hátráltatsz. – Ezen könnyen segíthetünk. Add csak ide azt az üveget. – Hát jó. De csínján bánj vele – figyelmeztette, odaadva neki a sampont. – Ennek az egy üvegnek ki kell tartania az út végéig. Clay hangosan felolvasta a címkén látható feliratot: – ”Celine asszony levendulasamponjától a haja úgy illatozik, akár a nyári kert.” Nem csoda, hogy mindig olyan jó illatod van. Öntött egy kis sampont Rebecca nedves hajára, és az ujjával masszírozva Rebecca fejbőrét, felhabosította. – Ez… ez csodás érzés, Clay. Feleannyira sem, mint neki, Claynek. A nedves tincsek úgy csavarodtak az ujjai köré, akár egy érzéki kesztyű, miközben megtöltötte velük a kezét. – Ha továbbra is ilyen érzékien nyögdécsel és sóhajtozik, Mrs. Fraser, az emberek rosszra fognak gondolni. Rebecca elpirult. – Akkor az lesz a legjobb, ha mihamarabb végzünk. Clay lassan meleg vizet csurgatott Rebecca fejére, hogy leöblítse a habot. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek – muszáj volt egy könnyű csókot nyomnia Rebecca tarkójára. Ezt követően a vizes tincseket becsavarta egy törülközőbe, és erősen dörzsölni kezdte.

Clay meghajolt. – Szolgálatára lehetek még valamiben, madame? Rebecca komolyan pukedlizett. – Merci Monsieur Coiffeur. A tehetsége határtalan. Clay huncutul égnek emelte a szemét, miközben megpöndörítette képzeletbeli bajuszát. – Ah, mon petite, majd szétvet a buzgóság, hogy megmutassam, miben vagyok a legtehetségesebb. Rebecca szája széles mosolyra húzódott. – Akkor azt javaslom, vegyél fel nagyobb nadrágot. Clay összegörnyedt a tettetett ijedtségtől. – Hogy maga milyen keményszívű, hölgyem! Ha már visszautasítja az ajánlatomat, a legkevesebb, amit megtehet, hogy viszonozza a szívességet. A változatosság kedvéért jólesne, ha meleg vízben moshatnék hajat a hideg folyóvíz helyett. Bár igazság szerint rám férne már egy hajvágás is. – Ha az ember a kisujját nyújtja, neked az egész karja kell. – Nem, nem. Egy ujjnyi pont jó lesz – mondta Clay. – Hogy már elég rövid lesz. – Na jó, legyen! Vedd le az inged, addig hozom az ollót. Mire Rebecca visszaért, Clay már meztelen felsőtesttel ült a lefordított hordó tetején. Sokszor látta már ing nélkül az útjuk során, de eddig csak távolról. Mindig tiltott tüzet lobbantott lángra benne, amikor megpillantotta a férfi széles vállát és izmos mellkasát, ahonnan a barna szőrszálak keskenyedő ösvényen vezettek izgató vonalban egészen a nadrágjáig. Rebecca Clay vállára terített egy törülközőt, majd elkezdte nyírni a haját. Szerette Clay haját. Annak ellenére, hogy a hosszú haj és a bajusz volt a divat, Clay arca borotvált volt, és a tarkójánál felnyírt, rövid hajat viselt. Sűrű haja puha tincsekben tapadt a fejére. A tarkójától indulva nyírta a sötét hullámokat, amelyek selyemként simogatták az ujjait. Aztán ahogy haladt előrefelé, belépett a férfi lába közé, hogy ne kelljen nyújtózkodnia. Rebecca érezte a Clay testéből áradó meleget, férfias illatát, érezte magán a tekintetét – de nem volt bátorsága belenézni azokba az ellenállhatatlan, barna szemekbe, különben elveszett volna. Miközben Rebecca haja száradt, úgy ragyogott a napon, akár az arany. Amikor lehajolt, hogy kétoldalt is levágja Clay haját, a selymes tincsek végigsimították az arcát. Olyan illata volt, mint Celine asszony vidéki kertjének. De leginkább Becky-illata volt. Clay nem bírta tovább; meg kellett érintenie, ezért a dereka köré csúsztatta a kezét, és közelebb húzta magához: – Van fogalmad róla, mit csinálsz? – Igen, levágom a hajad – válaszolta könnyedén. – Nagyon jól tudod, hogy nem így értettem. Szerinted meddig fogom ezt bírni?

– Hogy mondhatsz ilyet? Még nem is láttad. Arról nem is beszélve, hogy előbb utóbb úgyis visszanő – ugratta. Rebecca hátralépett, hogy megbizonyosodjon róla, egyforma lett-e a két oldal. Az eredménnyel elégedetten hozzátette: – Nagyon jól sikerült, ha szabad ilyet mondanom. – Elvette a törülközőt, és kirázta. – Most pedig megmosom. Clay megrázta a fejét. – Micsoda egy makacs nőszemély vagy te. De én türelmes ember vagyok, akit nem lehet csak úgy lerázni. – Én azt tanultam, hogy a türelem rózsát terem. Hajolj előre! Miközben Rebecca a haját mosta, Clay szántszándékkal olyan erotikus nyögéseket hallatott, mint ő. – Ó, bébi, nagyon jól csinálod – nyögte. – Ez csodás érzés. Ki tanított erre? – Clay, ha nem hagyod abba, megfojtalak – sziszegte. – Ne hagyd abba, bébi, ne hagyd abba – nyögött fel hangosan. – Végeztem! – A víz alá nyomta a férfi fejét, aki kisvártatva köpködve felbukkant. – Hát ezt érdemlem? – perlekedett. – Hm, a nyögésedről és a bőgésedről eszembe jutott, hogy meg kell fejni Clementine-t. – Ezzel felkapta a sámlit meg a vödröt, és elviharzott. Clay kuncogva figyelte, ahogy Rebecca eldübörgött, mézszínű haja pedig fel-le ugrált járás közben. Aztán fogta a törülközőt, és megtörölte a haját. Mike Scott azt mondta, maradnak még egy napot, hogy az állatok kipihenhessék magukat, de az emberekre is ráfért a pihenés. Rebeccának mosnia kellett, azonkívül pitét akart sütni a szárított őszibarackból. Épp betette a pitét a sütőbe, amikor Etta ott termett. Mint mindig, a fiatal lány most is ragyogott a lelkesedéstől. – Ez a hely egyszerűen hihetetlen – áradozott Etta a mérföldnyi széles füves rétre mutatva. – Ki gondolta volna, hogy ilyen hatalmas mező van a hegytetőn? – Mr. Scott szerint South Fork a legfontosabb állomás az úton – mondta Rebecca. – Ugyanis a Vízválasztó mentén húzódik. – Mi az a Vízválasztó? – kérdezte Etta. – Idáig minden folyó kelet felé folyt, az Atlanti-óceánba. Innen viszont nyugatra, a Csendes-óceánba. – Ki jött rá erre? – kérdezte Etta. – A földrajzkutatók és a tudósok, azt hiszem. – Becky – nézett rá áhítattal Etta –, te és Clay vagytok a legokosabb emberek, akiket ismerek. Fogadok, hogy még az apukámnál is többet tudtok. Hol tanultátok ezt a sok mindent? – Tudod, az én apám tanító volt – magyarázta Becky.

– Én is jártam iskolába, de egy tanító sem tanított meg mindent, amit ti tudtok. – De édesem, te sokkal többet tudsz a mindennapi, gyakorlati dolgokról. Én nem tudok elsütni egy puskát, ennyi idő után is gondban vagyok a tűzrakással, és még úszni vagy lovagolni sem tudok. Clay még azt is kénytelen volt megmutatni, hogyan kell tehenet fejni. Az elméleti tudás szép dolog, de mit sem ér, ha az ember nem tudja átültetni a gyakorlatba. – Hát – kuncogott Etta – ez még nem tántorította el Clayt attól, hogy feleségül vegyen, nem igaz? – Ettának mostanában csak a házasság gondolata járt a fejében. – Később találkozunk. Rebecca elmosolyodott. – Hová, hová? – Nem találod ki? – A lány kék szeme úgy ragyogott, mint a ruha, amit viselt. – Elég ránéznem a csillogó szemedre, és mindent kiolvasok belőle, ifjú hölgy. Elosonsz, hogy Tommal találkozz, nem igaz? Nem mondta az édesanyád, hogy ne szaladgálj egyedül? – Pszt, nehogy anyukám meghallja. Egyébként sem leszek egyedül, ha egyszer Tom is ott lesz. – Ettát majd' szétvetette az izgalom. Közelebb lépett Rebeccához. – Becky, tudsz titkot tartani? – Hát persze, ha megkérnek rá. – Tommy tegnap megcsókolt. Azelőtt még soha nem csókoltak meg. – Összecsapta a kezét, és felsóhajtott. – Ó, Becky, olyan csodálatos volt. – Biztos vagyok benne, édesem. – És megkért, hogy legyek a felesége, amint Kaliforniába érünk. – Etta, édesem, nagyon örülök a boldogságodnak. De nem gondolod, hogy te és Tom kicsit fiatalok vagytok a házassághoz? – Biztos vagyok benne, hogy a szüleim is ugyanezt fogják mondani. De anyukám is csak tizenhét éves volt, amikor apukám felesége lett. És tudom, hogy soha nem állnának a boldogságom útjába. – Rebecca köré fonta a karját, és átölelte. – Te vagy a legjobb barátnőm. Örülj hát a boldogságomnak, Becky. Rebecca erősen magához ölelte a lányt. – Örülök. – Most mennem kell, különben elkések. Később találkozunk – mondta Etta, és elrohant.

19. fejezet Etta szaporán szedte a lábát a fák között. Ő és Tommy úgy beszélték meg, hogy egy különleges kis barlangnál találkoznak, amelyet tegnap fedeztek fel mindössze félmérföldnyire a tábortól. Nem volt tehát messze, mégis eléggé félreeső helyen feküdt ahhoz, hogy senki ne botoljon beléjük véletlenül. Végre egy hely, ahol kettesben lehetnek, foghatják egymás kezét, és szerelmet vallhatnak egymásnak.

Majd' kiugrott a szíve az izgalomtól. Annyira szerelmes volt Tommyba. Tegnap, amikor a fiú megcsókolta és feleségül kérte, azt hitte, a szíve kirobban a mellkasából. Azon tűnődött, vajon ma is megcsókolja-e. Remélte, hogy igen. Beckynek természetesen igaza van – túl fiatalok a házassághoz. Még nem tudta pontosan, hogyan hozza fel a témát a szülei előtt. Látta maga előtt, ahogy az apja nyugodtan pöfékel a pipájával, és egyre csak csóválja a fejét, de tudta, hogy végül úgyis áldásukat adják rájuk. Olyan szerencsés, hogy ilyen szerető családja van, hogy egy ilyen csodálatos fiú szerelmes belé, mint Tommy, és hogy szert tett egy ilyen kedves barátra, mint Becky, aki olyan, mintha a nővére volna, akire mindig is vágyott. Etta várakozással telve megfordult a léptek hallatán. – Már vártalak. – De az arcáról eltűnt a mosoly, amikor felismerte a közeledő férfit. – Na ne mondd! – incselkedett vele Jake Fallon. – Ó, valaki másra számítottam. – Csak nem a szerelmetes lovagodra? Attól félek, csalódni fogsz, szépségem. Az apukája befogta, hogy segítsen neki megjavítani a szekerük kerekét. Úgy tűnik, kilazult. Etta összeráncolta a homlokát. – De hiszen láttam, hogy Mr. Davis tegnap érkezés után már megjavította a kerekeket. – Valóban? – A férfi szája undorító mosolyra húzódott. – Akkor később valaki biztosan kilazította őket. – Ki tenne ilyen őrült… Ó, maga volt, igaz? A férfi nevetésétől Etta libabőrös lett. – Kifigyeltelek kettőtöket, ahogy minden adandó alkalommal elosontatok. – Na és ha igen? Tommy és én nem csináltunk semmi rosszat. – Látva, hogy a lovagod nem tud eljönni, arra gondoltam, majd eljövök én, és elszórakoztatlak, szépségem. – Köszönöm, nem. Nem vágyom a maga társaságára. – Etta már távozni készült, de a férfi megragadta a karját. – Én viszont vágyom a tiédre. Mi lenne, ha az öreg Jake-nek adnád azokat a csókokat, amelyeket a barátodnak szántál? – Engedjen el! – Etta kitört a szorításából, és arcul csapta. Fallon szeme rosszindulatúan megvillant. – Ezt nem kellett volna. – Lerántotta Ettát a földre, majd a testével leszorította. – Nem kérek semmit, amit neki meg ne adnál – vicsorogta Fallon, és már kezdte volna felhúzni Etta szoknyáját. – Hagyja abba, engedjen el! – kiáltotta Etta. Megpróbálta letaszítani magáról a férfit, de az túl erős volt. – Azt mondtam, hogy hagyja abba! – Fejezd már be a jajveszékelést. Úgysem hallja meg senki. Légy jó az öreg Jake-hez, és akkor ő is jó lesz hozzád. – Szálljon le róla! – Tom Davis odarohant, és lelökte Fallont Ettáról. Fallon felugrott, és kirántotta a kardját.

– Azóta a bögyömben vagy, mióta elindultunk Independence-ből, Tom. Ideje véget vetni ennek. – Rohanj, Etta – kiáltotta Tom, miután Fallon elindult feléje. Tom kétségbeesetten nézett szét valami fegyver után kutatva, és jobb híján felkapott egy törött faágat. – Siess, Etta! Szaladj vissza a szekerekhez, és meg se állj, amíg oda nem érsz. – Nem hagylak itt! – kiáltotta Etta. – Fuss, Etta, fuss! – Rávetette magát Fallonra. A két férfi néhány másodpercig dulakodott, Tom hősiesen próbálta visszatartani Fallont. Még sikerült rásóznia egyet Fallon tarkójára, mielőtt egy vörös folt kezdte lassan elsötétíteni az ingét. Azután üvegessé vált a tekintete, és térdre rogyott. Etta segítségért sikítva rohanni kezdett a szekérkaraván felé. – A pokolba – átkozódott Fallon. – Most idecsődíti nekem az egész nyüves bandát. – Lenézett Tommy mozdulatlan testére. – Még nem végeztem veled. Azután elsomfordált a sűrű bozótban. Etta sikítását hallva az emberek odarohantak hozzájuk, és miközben az asszonyok visszakísérték a zokogó lányt a táborba, a férfiak faágakból és egy takaróból gyorsan hordágyat készítettek. – A fiam, hol a fiam? – kiáltotta Tom zaklatott édesapja, amikor kiért a tisztásra. Scott megnyugtatóan a férfi karjára tette a kezét. – Sam, menjen inkább vissza, és hagyja, hogy mi gondoskodjunk Tomról. Davis átfurakodott az emberek között, letérdelt, és a karjába vette a fiát. – Szólalj meg, Tommy – motyogta a karjában ringatva a fiút. – Szólalj meg, fiam. – Vissza kell vinnünk a fiút a táborba – mondta szelíden Scott. – Sok vért veszített. Sam arrébb lépett, hogy óvatosan a hevenyészett hordágyra emelhessék Tomot, és visszavihessék a táborba. Abban a pillanatban, ahogy megérkeztek, Clara Davis rohant oda hozzájuk, és fia látványára könnyekben tört ki. Sam a felesége válla köré fonta a karját. – A fiunk él, Clara. És nagyobb szüksége van rád, mint valaha. Ez felhívás valamennyi édesanya számára. Clara kihúzta magát, és hozzálátott a rá váró feladathoz. Ő és Sam levették a véres ruhát a fiukról, és megmosdatták. Mivel nem volt orvos a karavánnal utazók között, mindössze annyit lehettek, hogy kitisztították a sebeket, és remélték, hogy elkerülhetik a fertőzést, aztán lenyomtak Tommy torkán egy lázcsillapítót, nehogy felszökjön a láza. Etta Garson egész idő alatt körülöttük lebzselt, és szakadatlanul potyogtak a könnyek a szeméből. Becky a Garson család tüzénél üldögélt, és csak bámult bele a semmibe, amikor Clay odament hozzá. Howard Garson is szomorúságtól üveges tekintettel ült Rebecca mellett. – Hogy van a Davis fiú? – kérdezte. Clay megcsóválta a fejét.

– Alig lélegzik. Etta hogy viseli? – Sokkot kapott, de jobban lesz, ha ápolhatja Tomot. Garth odament, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk, és fürkészőn Beckyre nézett. – Nagyon nyúzottnak látszik, Clay – mondta halkan. Clay leguggolt Rebecca mellé. – Hogy vagy, Becky? – Jól. Visszamegyek segíteni. Clay felsegítette Beckyt, aki odasietett Ettához, hogy átsegítse a lányt a megpróbáltatáson. Kirkland tiszteletes közös imádságra hívta aznap éjjel az utazókat, és mindenki összegyűlt, hogy imádkozzon Tom életéért. Sorra jöttek az emberek, hogy felajánlják a segítségüket és a támogatásukat, de ahogy teltmúlt az éjszaka, csak a Garson család, a Davis család, Garth, Rebecca, Clay és Kirkland tiszteletes maradt ott a tűznél, Tom mellett. Clay aggódó pillantást vetett Rebeccára. A nő arca az egész rémálom alatt rezzenéstelen maradt, és egyetlen könnyet sem ejtett. Ez nem volt rendjén. Beckyt az érzelmei irányították – és a mások iránti részvét volt az egyik legcsodálatraméltóbb tulajdonsága. A Ryan házaspár tragédiáját szívből megsiratta. Most viszont magába fojtotta a bánatát, és ha nem engedi ki hamarosan, az súlyosan megbetegíti. Clay éppen azt akarta javasolni, hogy menjenek vissza a szekerükhöz, és Becky próbáljon meg aludni, amikor Mike Scott tűnt fel Jim Petersonnal az oldalán. – Clay, Garth, beszélnem kell veletek. Jim most szólt, hogy eltűnt az egyik ló. Lehet, hogy elszabadult és elkóborolt, de én nem igazán hiszek a véletlenekben. Úgy gondolom, valószínűbb, hogy Fallon lopta el. – Mit kell tennünk, Scotty? – kérdezte Garth. – Most már túl sötét van ahhoz, hogy a keresésére induljunk. De reggel kilovagolhatnátok Sólyommal, és megpróbálhatnátok megtalálni annak a rohadéknak a nyomát. Addig is azt javaslom, mind próbáljunk meg aludni. Az ügy még nincs lezárva. Clay bólintott. Miközben visszafelé ballagtak a szekérhez, így szólt: – Aggódom miattad, Becky. – Inkább Tom miatt kellene aggódnod. – Természetesen az ő sorsa is aggaszt. De Tom fiatal és erős, és az, hogy még életben van, jó jel. – Az én hibám – remegett meg Rebecca hangja. – Hogy mondhatsz ilyet? Miért okolnád magad a történtek miatt? – Megakadályozhattam volna, hogy Etta ma odamenjen. Tudtam, hogy Tommal van találkája. – A hangja szinte hisztérikussá vált. – Meg kellett volna állítanom, Clay! Clay megragadta a felesége vállát, és lenézett lesújtott arcába. A nő fájdalma olyan átható volt, hogy Clay szíve majd' meghasadt miatta.

– Becky, nem okolhatod magad minden egyes szerencsétlenségért, ami mások életében bekövetkezik – mondta lágyan. – Olyan fiatalok, Clay. Olyan hihetetlenül fiatalok és ártatlanok. – Tom nem halt meg, Becky. Hinned kell. – Hinnem? Hogyan tarthat ki az ember a hite mellett, amikor a jó emberek megsebesülnek vagy meghalnak, miközben az a gonosz ember él és virul? – Nem tudom. Soha nem értettem, mitől függ, hogy ki marad életben és ki hal meg. A háborúban megesett, hogy a mellettem állók holtan estek össze, mert eltalálta őket egy golyó, vagy szétvetette őket egy ágyúgolyó, míg én megúsztam egy karcolás nélkül. Miért ők, és miért nem én? – Megrázta a fejét. – Egyszerűen nem tudom a választ ezekre a kérdésekre. Nem hiszem, hogy bárki is tudná. – Nem, senki nem tudja. Mindig ez a válasz. Clay rábámult. A szomorúság kiszívta Rebecca erejét. Aludnia kellene, de Clay tudta, hogy úgyis hiába mondaná neki. Rebecca minden további szó nélkül visszament, hogy együtt virrasszon Garsonékkal és Davisékkel. Clay lefeküdt, de nem tudott aludni. Az oldalára fordulva meglátta a tűz körül ülő, virrasztó alakokat. Ő is visszament hozzájuk, és letelepedett Becky mellé, de még abban sem volt biztos, hogy a nő észrevette-e egyáltalán a jelenlétét. Rebecca érzelmileg kiégve csak bámulta Ettát, aki Tom mellett ült. Elviselhetetlenül szívfacsaró volt a gondolat, hogy a lány bizalmát majdnem lerombolta egy őrült. Szegény Tom pedig az életéért küzd. A fiatalokat olyan boldoggá tette egymás iránt érzett szerelmük. Miért olyan mulandó a boldogság – és miért olyan tartós a fájdalom? Mi volt a bűnük – a szerelem? Az ártatlanság? A remény? Régen mennyire hitt a remény erejében – de most már tudta, hogy az egész nem volt más, mint bolond ábránd. Rebecca, aki valamikor éjfél után elbóbiskolt, Etta kiáltására riadt fel. – Magához tért! – Örömkönnyek folytak végig az arcán. – Tommy magához tért! A fiatalember kinyitotta a szemét, és még ilyen gyöngén is megpróbált rámosolyogni Ettára. – A fiam erős – mondta Sam. – Túl fogja élni. Tudom, hogy így lesz. Másnap reggel, amikor Fallon gaztettének híre ment a táborban, csak mindenkiben megerősödött, amit már egyébként is gyanítottak – Jake Fallon gonosz ember, aki nem érdemel kegyelmet. Nem csak hogy megpróbálta molesztálni Ettát, ráadásul szántszándékkal meg akarta gyilkolni Tomot is. Ami a szekérkaravánnal utazókat illette, a férfi sorsa meg volt pecsételve. Mike Scott tájékoztatta őket, hogy a karaván Tom sérüléseire való tekintettel marad még egy napot. Bár a krízis elmúlt, úgy tűnt, Rebecca aznap reggel sem érezte jobban magát. Reggelente általában vidáman köszöntötte Clementine-t és a két tyúkot, de ma feléjük sem nézett. Aligalig szólt Clayhez és Garthhoz is, csak bólintással vagy fejcsóválással válaszolt, miközben

elkészítette egyszerű, zabkásából és sült szalonnából álló reggelijüket. Egyáltalán nem aludt az éjszaka, most pedig alig nyúlt az ételhez. Clay azt kívánta, bárcsak kiadná magából Rebecca a szomorúságát, és alaposan kisírná magát. Éppen végeztek a reggelivel, amikor Scott és Sólyom odalovagoltak hozzájuk Garthért. – Ha forró nyomra bukkanunk, követjük – mondta Sólyom, miközben Garth lóra szállt. – Úgyhogy ne aggódjatok, ha néhány napig nem kerülünk elő. Ha a nyom már kihűlt, lehet, hogy még ma este visszajövünk. – Vigyázzatok a hátatokra – figyelmeztette őket Clay, miközben megrázta Garth kezét. – Fallonnak puskája és pisztolya is van azon az átkozott kardon kívül. – Az indiánokra sem árt odafigyelni – figyelmeztette őket Scott. – Nem láttam indián nyomot, mióta eljöttünk a Laramie-erődből – mondta Sólyom. – Ti is vigyázzatok magatokra meg a karavánra, fiúk.

20. fejezet Másnap reggel Rebecca a tűzön fövő kávé illatára ébredt. Meglepetten felült. Mióta útra keltek, már megszokta, hogy a tűzrakás és a reggeli elkészítése az ő feladata volt. Aztán arra lett figyelmes, hogy valahol a közelben Clay beszélget halkan valakivel. – Kérem, hölgyeim, tudják, mennyire szereti magukat. Túl nagy kérés, hogy megtegyék neki ezt az aprócska szívességet? Rebecca összeráncolta a öltözködéshez.

homlokát.

Vajon kivel

beszélgethet? Hozzálátott

az

– Ha megteszik, megígérem, hogy nem fogok többé panaszkodni az idegesítő kotkodácsolásuk miatt – folytatta Clay. – Csak egyetlen tojást, hölgyeim. Csupán egyetlen kis tojást, kérem. Rebecca elmosolyodott. Amennyit Clay morgolódott ezek a tyúkok miatt, el sem tudta hinni, hogy most tényleg velük beszélget. Kikukucskált, és látta, hogy Clay komoly arccal néz be a tyúkketrecbe. – Clementine is együttműködött velem, igaz, Clementine? – mondta a tehénnek. – Legalább az egyikük követhetné a példáját. Biztosíthatom önöket, hogy nem magamnak lesz, hanem Beckynek. Mi lesz már? Valamelyikőjük tojjon már egy tojást, különben istenemre mondom, kitekerem azt a ványadt nyakukat! – Nem szabad így fenyegetni őket – szólalt meg Rebecca, és megpróbált komoly képet vágni, miközben leszállt, és odasietett hozzájuk. – Több méhet lehet fogni mézzel, mint ecettel. Jó reggelt, kedveseim – gügyögte. – Tudom, hogy az utóbbi időben kicsit elhanyagoltalak benneteket, de nagyon hiányoztatok. A két csirke befészkelte magát a szalmába, elkottyantotta magát, majd mindkettő tojt egyegy tojást. Rebecca benyúlt, mindkettőnek megsimogatta a fejét, és kivette a tojásokat, majd odaadta őket Claynek. – Mennyit hallottál? – kérdezte, s látszott, hogy zavarban van.

– Eleget – vigyorgott Rebecca. – Meg akartalak lepni azzal, hogy a változatosság kedvéért ma én készítem el a reggelit. Hogy megpróbáljak egy kis napfényt csempészni az életedbe. Rebecca szíve majd' kicsordult, úgy elérzékenyült. – Sikerült, Clay. Aznap reggel a karaván továbbindult. Scott úgy döntött, levágják az utat, hogy behozzák az egynapi lemaradást. Laza kavicsos talaj, meredek szakadékok, keskeny ösvények és kiszáradt tómedrek nehezítették a haladásukat a fennsíkon, de Scott azt mondta, ezt az útvonalat követve ötven mérföldet spórolhatnak meg. Ebédig alig öt mérföldet sikerült megtenniük. Rebecca vajmi kevés lelkesedést tanúsított a főzés iránt, így csak kétnapos kenyér, szárított szarvashús és forró kávé került az asztalra. Ő maga megint alig nyúlt az ételhez. – Becky, tudom, hogy szomorú vagy – mondta Clay –, de nem szabad magadban tartanod. Add ki magadból, drágám. Minél hamarabb megteszed, annál gyorsabban fogod jobban érezni magad. – Hogy érezhetném valaha is jobban magam ennyi tragédia után? – Nem így értettem. Úgy értettem, hogy nem fojthatod magadba ezt a sok szomorúságot. Még a végén belebetegszel. – Nem lesz semmi bajom, Clay. Csak időre van szükségem. – Újra hallgatásba burkolózott. Pár órával később olyan helyre értek, ahol volt néhány fa és egy kis víz az egyébként kiszáradt mederben, úgyhogy Scott itt állította meg a karavánt éjszakára. Garth és Sólyom is nemsokára megérkezett. – Nincs értelme elindulni egyetlen nyomon sem – jelentette Garth utálkozva. – Nem lehet megállapítani, melyik irányba vágtatott el az a rohadék. – Azt hiszem, igazad van – mondta Scott. – Fel kell hagynunk a kereséssel. Mindössze annyit tehetünk, hogy amikor beérünk a legközelebbi városba, jelentjük a bűntettet, és személyleírást adunk Fallonról – mondta rosszkedvűen. – Hát ez meg mi a fene! – kiáltott fel váratlanul Sólyom, elnézve mellettük. Amikor megfordultak, rögtön tudták, mi keltette fel a felderítő figyelmét. Saskarom közeledett feléjük, a megkötözött és csúnyán megsebesült Jake Fallon pedig ott bukdácsolt mögötte. Az indián erősen meglökte Fallont, mire a gazember pont Clay lába előtt hasalt el. – Saskarom elhozta neked férfit, akit keresel. Most te odaadod Saskaromnak Sárgahajú Asszonyt? Clay hallotta, hogy Rebecca felsóhajtott, mielőtt elbújt a háta mögé. Clay megfogta a kezét. – Nem tehetem, Saskarom. Scott gyorsan közbeszólt. – Hálásak vagyunk neked, Saskarom, amiért elhoztad nekünk ezt a bűnözőt, és szívesen fizetünk neked köszönetképpen azért, amit tettél. Saskarom tekintete továbbra is Clayre szegeződött.

– Saskarom tíz pónit ad neked az asszonyodért, Fraser. – Nem, Saskarom. Megkaphatsz bármi mást, amim csak van: a puskámat, a pisztolyomat, de a feleségemet nem. Meg kell ölnöd, ha meg akarod próbálni elvenni tőlem. – Saskarom törzsfőnök. Sok harcosa van. Sokszor lecsaphatott volna rátok, és elvihette volna az asszonyodat, öt pónit ajánlott az asszonyodért, de te visszautasítottad; elhozta nektek az embert, akit kerestek, és te visszautasítottad. Most pedig tíz pónit ajánl. Mégis visszautasítod. Megszégyeníted őt. – Nem áll szándékomban megszégyeníteni téged, Saskarom. Saját magamat viszont megszégyeníteném, ha elfogadnám az ajánlatodat – magyarázta Clay. – Az én népemnél nem szokás eladni az asszonyainkat. Esküt tettem, hogy megvédem. Mérhetetlen szégyen lenne rám nézve, ha nem tartanám be az eskümet. Az indián állhatatos tekintetével egy darabig még méregette Clayt, de aztán szó nélkül sarkon fordult, és elbaktatott. – Szerinted most láttuk utoljára, Sólyom? – kérdezte Scott. – Nem vagyok abban olyan biztos – vont vállat Sólyom. – Soha nem lehet tudni, miben sántikál. Addigra már a legtöbb táborlakó köréjük gyűlt. – Vigyétek oda azt a hitvány Fallont ahhoz a fához – adta ki a parancsot Scott. – Mit akar tenni? – kiáltotta Fallon. – Megpróbált megölni valakit, Fallon. Ezért fel fogjuk akasztani. A tömeg üdvrivalgással fogadta ezt a kijelentést. – Nem teheti – vonyított Fallon. – Maga nem képviselheti a törvényt. Jogom van tárgyaláshoz – üvöltötte őrjöngve, miközben egyszerre több férfi talpra ráncigálta, és odavonszolta a fához. – Emberek, figyeljenek rám! – kiáltotta Scott, hogy a zúgolódás közepette is hallható legyen. – Ez az ember megkísérelt megerőszakolni egy fiatal lányt és megölni egy fiatalembert, aki megpróbálta megakadályozni ebben. Ezért a büntetése kötél általi halál. Ha van a jelenlévők között bárki, aki fel kíván szólalni a védelmében, most megteheti. – Akasszuk fel! – kiabálták az emberek dühösen, mire néhány férfi felerősítette a kötelet egy faágra. – Vége a tárgyalásnak, Fallon – állapította meg Scott. – Az esküdtszék bűnösnek találta. – Ez nem teheti – nyüszített Fallon, miközben megpróbált ellenkezni, mert a férfiak már fel is tették egy ló hátára. – Ha nem halt meg, nem volt gyilkosság, a lyányt meg nem erőszakoltam meg. Ha ezt állította, hazudik. Felköthetnek, de nem követtem el semmit, amiért akasztás jár. Akasszanak csak fel, és maguk lesznek a gyilkosok. – Már elfelejtette, hogy a lólopás is szerepel a bűnlajstromán, Fallon? – kérdezte Scott. – Nyugaton azért önmagában is akasztás jár. Fallon leplezetlenül zokogni kezdett. – Maga nem képviselheti a törvényt, Scott. – Dehogyisnem – jelentette ki Scotty. – Independence-ben aláírt egy beleegyező nyilatkozatot, miszerint mindenben aláveti magát az én ítéletemnek. – Ezután a tömeghez

intézte szavait. – Hölgyeim, az akasztás nem gyerekeknek való látvány. Azt javaslom, vigyék vissza őket a szekereikhez. Miközben az édesanyák elhessegették onnan a gyermekeiket, Scott így szólt: – Howard Garson és Sam Davis, ha előre kívánnak lépni, és igazságot kívánnak szolgáltatni, most megtehetik. A két férfi kilépett a tömegből, és mindketten a ló horpaszához mentek. – Jacob Fallon – szólt Scott a zokogó férfihoz –, bizonyítékokkal tudjuk alátámasztani, hogy bűnös a következő vádpontokban: megkísérelte megerőszakolni Henrietta Garsont, megkísérelte meggyilkolni Thomas Davist és ellopott egy lovat. Ezért kötél általi halálra ítéljük. Fallon kirúgott a fogva tartói felé, így próbálva levergődni a lóról, de jó néhány kéz kapott feléje, hogy visszalökje a nyeregbe. A tábortüzek pislákoló fénye kísérteties fénnyel vonta be a göcsörtös tölgyfa kopasz ága alatt zajló jelenetet. – Nem akarok meghalni – jajveszékelt Fallon, miközben a nyakára tették a kötelet. – Nem akarok meghalni. Kérem, ne akasszanak fel. Ne akasszanak fel! – Akasszuk fel! – kiáltások visszhangoztak a tömegből, Rebecca pedig körülnézett, meglepődve a körülötte állók arcáról lerívó kegyetlenség láttán. Bár Fallon megérdemelte a halált azért a borzasztó bűnért, amit elkövetett, Rebecca úgy érezte, mintha egy lincselő csőcselék kellős közepén állna. Felpillantott Clayre. A férfi csendesen álldogált és fintorgott, csakúgy, mint a mellette álló Garth. Egyik férfi sem erőltette az akasztást, de azért sem tettek semmit, hogy megakadályozzák. Rebecca a fejéhez szorította a kezét. A szerencsétlen áldozatok most majd megmutatják bosszúálló csőcselék! Elborzasztotta a jelenet kegyetlensége. Mivel egyetlen percig sem bírta tovább elviselni a lármát, befogta a fülét, és kiverekedte magát a tömegből. Felőrlődtek az idegei, kiélesedett hallása pedig a legapróbb neszre is érzékeny volt. Hallotta, ahogy Howard Garson és Sam Davis ráütött a ló farára, hallotta a tömeg sóhaját, majd a csöndet. A fülsiketítő csöndet, amitől Rebecca saját belső sikolya olyan hangosnak tetszett, hogy már-már beszakította a dobhártyáját. Berohant a szekér belsejébe, és rávetette magát a szőrme derékaljra. Clay a háborúban látott már akasztást. Azt a látványt az ember nem felejti el. Elfordította a fejét, hogy lássa, Becky hogyan viseli ezt a kegyetlen jelenetet. Miután meglepve tapasztalta, hogy a felesége már nincs mellette, aggódva körbenézett. Nem akarta, hogy egyedül kóboroljon abban az érzelmi állapotban. És mivel most mindenki az akasztásra figyelt, Saskarom könnyedén elkaphatja, ha akarja. Visszarohant a szekérhez, ahonnan szívfacsaró zokogás hallatszott ki. Becky összekuporodva ült a derékaljon, lehajtott fejjel, felhúzott térddel. Köszönöm, istenem, hogy végre kiadja magából. Letérdelve mellé gyengéden a vállára tette a kezét. Rebecca egész teste remegett. – Becky – mondta halkan.

– Legyen már vége – nyöszörögte szánalmasan, reszkető zokogások közepette. – Legyen már vége! – Felemelte a fejét, és Clay szíve majd' megszakadt a nő szemében ülő leplezetlen fájdalomtól. – Soha nem hittem volna, hogy ilyen lesz. Indián vérfürdő, mások meg halálra zúzzák magukat. Az emberek akasztást követelnek. Na és szegény Etta és Tom… olyan édesek… olyan ártatlanok… Nem bírom tovább! – kiáltotta. – Segíts, Clay. Kérlek, segíts! – Olyan keservesen zokogott, hogy majdnem megfulladt a saját könnyeitől. Clay felemelte a nő összekuporodott testét, és beleült vele a hintaszékbe. Magához ölelve lassan ringatózni kezdett előre-hátra. Mit mondhatott volna – mit mondhatott volna bárki? Elég megerőltetést jelentettek az utazás fizikai nehézségi is, nem még ez a rengeteg fájdalmas esemény. Ez már elviselhetetlenül sok volt Rebecca részvéttel teli szívnek. Clay meg tudta acélozni magát a háború kegyetlensége és fájdalma ellen, de Becky szívfájdalma most őt is marcangolta. Homlokon csókolta, és gyengéden motyogta: – Sírd csak ki magad, kicsim. Sírd csak ki magad. – És tovább hintázott. A keserves sírás fokozatosan egy-egy feltörő zokogássá apadt, és a kimerítő könnyek és a szék lágy ringatózása közepette Rebecca végül álomba sírta magát. De Clay tovább ölelte és hintáztatta egész álló éjjel.

21. fejezet Clay kotkodácsolásra és a szekér belsejébe áradó ragyogó napsütésre ébredt. Amikor felpattant, beverte a fejét a felső állványba, ami a ponyvát tartotta. Nyögve visszasüppedt a székbe, ahogy a vérkeringés megindult zsibbadt karjában és lábában. Már sütött a nap, amikor elszunyókált, miután egész éjszaka Beckyt… Becky! Hol van Becky? Óvatosan felállt, és mintha ezer tű szurkálta volna, miközben kirázta a merevséget a lábából, majd leugrott a szekérről, és körbepillantott. Már égett a tűz, a sütőben pedig sült a keksz. De hol van Becky? Egy pillanatra pánikba esett, Saskarom volt az első gondolata. Aztán meglátta Rebeccát és Helenát, akik már visszafelé jöttek a folyó felől, vízzel teli vödröket cipelve. Odasietett hozzájuk. A kimerültség kiült mindkettőjük nyúzott arcára. A vödrökért nyúlva így szólt: – Ezeket majd én viszem, hölgyeim. Mindketten vita nélkül engedték át neki a vödröket. – Fel kellett volna ébresztened, Becky – korholta Clay, amint kettesben maradtak. – Nekem kellett volna vizet hoznom. – Nekem kellett egy kis testmozgás, neked pedig kellett egy kis alvás. Sajnálom, hogy egész éjjel fenn kellett maradnod. – Hogy érzed magad? – Én is kérdezhetném ugyanezt, hiszen én legalább kialudtam magam – mondta könnyedén, de a szeme nem tükrözte a mosolyát. Clay aggódott, vajon fogja-e valaha. – Nem láttad Garthot valamerre? Korábban benézett, aztán kilovagolt Sólyommal. Jobb lesz, ha eszel, mert mindjárt indulunk.

Csendben megreggeliztek, aztán összecsomagoltak az induláshoz. Clay egész nap szemmel tartotta Rebeccát, és aznap este, amikor a felesége a vacsorát készítette, Clay látta rajta, hogy javarészt még mindig rutinból teszi. A rákövetkező nap kicsit javult a helyzet. Még mindig alig szólalt meg, és a mosolya sem volt olyan ragyogó, vagy a lépte olyan könnyed, de már sok feszültséget kiengedett. Clay már a gondolattól is jobban érezte magát, hogy Rebecca a gyógyulás útjára lépett. További jó hír, hogy egy hét múlva kiérnek a hegyekből, és akkor Saskarom miatt sem kell többet aggódniuk. Sólyom szerint holnap elhagyják a sziú területeket, és az ute törzs földjén haladnak tovább. De az ute indiánok esetében inkább attól kell majd tartaniuk, hogy megpróbálnak ellopni ezt-azt, mint attól, hogy emberéleteket veszélyeztetnének. Ami azt illeti, már túl voltak az indián fenyegetés java részén. Aznap este Garth is velük vacsorázott. Nyilvánvaló volt, hogy ő is aggódott Becky megváltozott viselkedése miatt, ezért kedvesen tréfálkozva megpróbálta bevonni őt is a társalgásba. De amíg meg nem említette a bátyját, Rebecca szikráját sem mutatta semmiféle lelkesedésnek. Garth persze kapva kapott az alkalmon: – El tudom képzelni, mennyire várod már, hogy viszontláthasd. – Igen. Már hét éve nem találkoztunk. – Nős? – kérdezte Garth. – Nem hinném. Legalábbis még nem volt, amikor utoljára levelet kaptam tőle, bár mostanra már lehet, hogy megnősült. Matt már majdnem egy éve írta azt a levelet, amit múlt áprilisban kaptam meg. – Közel álltatok egymáshoz? – faggatta Clay. Clay észrevette, hogy megváltozott Rebecca tekintete, és egy pillanatig azt hitte, sírva fakad. – Ha Matt nem lett volna, a szüleink halála után árvaházba kerültem volna. Ő még csak tizenhat éves volt akkor, én pedig tizenhárom. Matt mindenképpen azt akarta, hogy együtt maradjunk. Átszöktünk egy másik városba, ahol senki sem ismert minket, és ő naponta két munkahelyen dolgozott a hét minden napján, csak hogy tető legyen a fejünk fölött, és étel a hasunkban. Amikor hozzámentem Charley-hoz, Mattnek végre alkalma nyílt, hogy a saját életét élje, és kövesse az álmait. – Mi volt Matt álma, Becky? – tudakolta Garth. – Állandóan arról beszélt, hogy elmegy Kaliforniába, és aranyásó lesz. Hogy egy nap olyan gazdag lesz, hogy felépíti nekem a legnagyobb házat Kaliforniában, én pedig szaténban és szőrmében járhatok. Rebecca napok óta nem tanúsított ilyen érdeklődést egyetlen beszélgetés iránt sem, Clay pedig szerette volna, ha ez így is marad. – Akárcsak te, Garth. Neked is az a régi térkép volt a rögeszméd, amit Henry bácsi küldött apának arról az aranybányáról. – Még most is az – vallotta be Garth. – Olyan gyakran nézegettem azt a térképet, hogy fejből is le tudnám rajzolni. – Henry bácsi soha nem volt oda az ötletért, hogy a jó öreg ültetvényen lakjon – szőtte tovább a szót Clay viccesen. – Mindig távol volt, folyton azt a bizonyos tál aranyat kereste a szivárvány végén. Azt hiszem, Henry bácsi fertőzte meg az én Garth öcsémet is.

– Mindenkinek vannak álmai, Clay – mondta Becky. A hangjában érződött az ellenkezés bátorító szikrája. – Az aranyásás csak fantazmagória, Becky – jelentette ki Clay ellentmondást nem tűrő hangon, remélve, hogy ezzel felbőszíti Rebeccát. Alig tudta elnyomni a mosolyát, amikor a nő szeme válaszul felvillant. – Ezt azoknak mondd, akik a negyvenkilences aranyláz idején nekivágtak, és valóra váltották az álmaikat, Clay Fraser. – Elfordult, és ránézett Garthra. – Mesélj még a nagybátyátokról, Garth! – Minden alkalommal, amikor Henry bácsi visszatért a Fraser-birtokra, arról mesélt nekünk, gyerekeknek, hogy a nyugat hatalmas aranybánya, amely csak arra vár, hogy felfedezzék. – Képletesen értette, vagy valóban magára az aranyra gondolt? – kérdezte. – Azt hiszem, mindkettő. Soha nem tekintett úgy a Fraser-birtokra, mint mi, többiek. Kijelentette, hogy az az ük-ük-ükapja álma volt, nem pedig az övé, és az embernek nem szabad mások álmait megvalósítania, ha annak az az ára, hogy félre kell dobnia értük a sajátját. – Azt hiszem, kedveltem volna Henry bácsikátokat. – Egészen biztos vagyok benne, Becky. Én imádtam az öreget. Mindig csodálattal emlegette a Mississippitől nyugatra eső területeket. Azt mondta, a kelet már túlságosan megtelt szeszélyes emberekkel, akik az órájukra pillantanak, ha tudni akarják, mennyi az idő, ahelyett, hogy a napkelte méltóságát vagy a napnyugta szépségét csodálnák. Emberekkel, akik csak azt hallgatják, mennyi pénz csörög a zsebükben, ahelyett, hogy a hegyoldalról lezúduló vízesés zúgását figyelnék. – Ez úgy hangzik, mintha inkább egy költő, mint bányász mondta volna. – Azt hiszem, a szíve mélyén az is volt – szögezte le Garth. – Ha így van, miért kereste folyton azt a tál aranyat a szivárvány végén? – Mondd el neki, Clay, miért! – kuncogott Garth. – Henry bácsi azt mondta, hogy a valódi boldogság az, hogy életben tartja a reményt, nem pedig az, hogy aranyat talál. – Szóval valójában nem is gazdagságra vágyott, csak az álmát akarta megvalósítani – állapította meg Rebecca. – Talált egyáltalán aranyat? – Túl sokat nem. Mindig csak annyit, amennyi elég volt a megélhetéshez, no meg ahhoz, hogy elvándoroljon a következő helyre. Aztán az ötvenes években küldött apánknak egy levelet, benne ezzel a térképpel. Azt írta, hogy haldoklik, de most tényleg talált egy gazdag lelőhelyet. Apánk úgy vélte, ez biztosan csak Henry bácsi optimista véleménye, és eltette a térképet a süllyesztőbe. Egy évvel később levelet kapott egy sacramentói orvostól, hogy Henry bácsi meghalt. Tudjátok, ha odaérünk Kaliforniába, és megtaláljuk Lissyt, lehet, hogy fontolóra veszem, megkeressem-e azt a bányát. – Komolyan beszélsz, Garth? – kérdezte Clay. – Nem is jönnél vissza Virginiába? – Még agyalok rajta – állt fel Garth. – Későre jár; jobb lesz, ha megyek, mielőtt Scotty keresni kezd. Köszönöm a vacsorát, Becky. – Megpuszilta a sógornőjét, és elballagott. – Remélem, Garth kiveri a fejéből ezt az ostobaságot – mondta Clay.

– Tudod, Clay, Garthnak is joga van megvalósítani az álmait – mondta Rebecca fintorogva. Felállt, és beszállt a kocsiba. Clay elmosolyodott. Becky épp olyan indulatosnak tűnt, mint máskor. Hogyan is kételkedhetett benne, hogy képes lesz túltenni magát a bánatán? Becky lelkiereje egyike volt azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket Clay a legjobban csodált benne. Csak egy kis időre volt szüksége, hogy lerázza magáról a szomorúságot. – Becky, emlékszel, amikor azt mondtam, hogy remélem, egy nap úgy fog szeretni valaki, hogy akár az életét is kockára tenné miattam? – kérdezte Etta, miközben Rebecca a fiatal lány haját kefélte másnap. – Persze, emlékszem. Aznap mondtad, amikor beleestem a folyóba, Clay pedig utánam ugrott, és megmentett. – Hát, tévedtem, Becky. Csak gyerekes, romantikus képzelgés volt. És olyan önző. Amikor láttam, hogy Tom puszta kézzel próbál szembeszállni Fallonnal, hogy megmentsen, és azt hittem, Fallon megölte… – Könnyek csillogtak a szemében. – Azt kívántam, bárcsak Tom soha ne jött volna oda akkor. Inkább meghaltam volna, mintsem hogy ő haljon meg miattam. Annyira szeretem őt, Becky. Rebecca átölelte. Remélte, hogy egy nap ő maga is úgy megérti majd a szerelem igazi mélységét, mint ez a tizenhat éves lány. Rebecca sokat szenvedett életében, de most rájött, hogy van még mit tanulnia. Azon az estén éppen megvacsoráztak, amikor meglátták, hogy Scott, Peterson, Sólyom és Garth közeledik feléjük. – Clay, el kell döntenünk valamit – mondta Scott –, és kíváncsiak vagyunk a véleményedre. Sólyom és Garth felmérték az előttünk álló terepet. A fiúk szerint százlábnyira alattunk van egy fennsík, amely egyenesen abba az ösvénybe torkollik, amelyet követünk, és akár hétnapi utat is megspórolhatunk. Van megfelelő legelő az állatoknak, és víz is akad elég. Rebeccának nem állt szándékában tovább hallgatni a beszélgetést, így elment a tűz mellől, és felszállt a kocsira. Rákuporodott a derékaljra, és becsukta a szemét, de a férfiak halk sutyorgását így is a fülébe vitte a szél. Már egyáltalán nem érdekelte, mi vár rájuk; csak azt szerette volna, hogy érjen már véget ez az utazás. Pedig még hátra volt belőle hat vagy nyolc hét! Elalvás előtt az volt az utolsó gondolata, nem biztos benne, hogy kibírja még ezt a két hónapot. Arra riadt fel, hogy valaki megrántotta a lábát. Clay próbálta levenni róla a cipőjét. – Sajnálom, hogy felébresztettelek, Becky. Úgy gondoltam, kényelmesebb lesz cipő nélkül. Bele kellene bújnod a hálóingedbe, elnyúlnod a derékaljon, és aludnod egy jó nagyot. jobban éreznéd magad reggel. – Vége a megbeszélésnek? – ült fel Rebecca. – Igen, most mentek el. – Mi a gond már megint? – kérdezte. – Hogy hogyan tehetünk meg százötven lábnyi távolságot függőlegesen lefelé a hegyoldalon. – Ezt a részét hallottam. Na és hogy döntöttetek? – Megpróbáljuk. Sólyom számításai szerint hét napot spórolnánk vele.

– És a számításai szerint hány ember életébe fog kerülni ez a próbálkozás? – kérdezte. Amint kimondta ezt a keserű megjegyzést, már meg is bánta – tudta, hogy egyik szerencsétlenség sem Clay hibájából történt. Clay azonban nem zavartatta magát. – Egybe sem, ha építünk egy csörlőt. – Az meg mi? – Az egy egyszerű mechanikus szerkezet, amelyet általában arra használnak, hogy nehéz dolgokat húzzanak fel vele; csak mi most megfordítjuk a folyamatot. Garth tanult gépészetet a főiskolán, és már ki is találta, hogyan építhetnénk meg. Elég kezdetleges lesz, de nagyon biztonságos. – Elfordult. – Hát akkor hagylak is aludni. – Clay, hideg van éjszaka. Miért nem alszol a kocsiban? – Még ma éjszaka meg kell építenünk azt a csörlőt. És úgy gondolják, hogy épp itt, mellettünk van a kipróbálásra legalkalmasabb hely, úgyhogy sajnos egész éjjel hallgathatod a kalapálást. Már majdnem leugrott, de aztán habozott, majd visszafordult Rebecca felé. – Becky, ne aggódj: egy csomóan leszünk idekint. Rebecca már teljesen el is feledkezett róla, hogy Saskarom még mindig fenyegetést jelent számára – de Clay nem. Ő mindig gondolt Rebeccára. Ez a gondolat keresztülhasított a zsibbadtságon, amit az elmúlt néhány napban érzett, és melegséggel töltötte el a szívét. Visszafeküdt, és behunyta a szemét. De a kalapács kopácsolása és fűrészcsikorgás hamarosan lehetetlenné tette az alvást, úgyhogy feladta a próbálkozást, és kiment. Tábortüzek lobogtak mindenfelé, megvilágítva a fényüknél dolgozó férfiakat. Addigra már kivágtak vagy húsz fát, és most fél tucat ember azokról vagdosta le az ágakat, majd összekötözte a fatörzseket, hogy valami olyasmit építsenek, ami egy vérpadra emlékeztetett. Nem messze tőlük a többiek cölöpöket ástak le a földbe. – Meg ne próbáljatok csak a szemmértéketekre hagyatkozni, fiúk – figyelmeztette őket Scott. – A vízszintező segítségével bizonyosodjatok meg róla, hogy egyenesek-e azok a cölöpök. Mások azzal foglalatoskodtak, hogy hosszú láncokat ellenőriztek és kapcsoltak össze. Rebecca meglátta Clayt és Garthot, akik két hordón dolgoztak. Vaskos fadarabok voltak úgy levágva, hogy derékszögeket alkossanak, és éppen ezeket rögzítették a hordók alján és tetején lévő lyukakon keresztül. Látva, hogy Helena egy kávéskannával a kezében szaladgál a férfiak között, Rebecca rájött, hogy neki is ezt kellene tennie. Miután feltette a kávét a tűzre főni, odament, hogy segítsen Helenának. Az éjszaka hátralévő része gyorsan eltelt. Mire a felkelő nap rózsaszínre és szürkére festette az eget, a gépezet teljesen elkészült, és már csak az volt hátra, hogy kipróbálják és kifeszítsék a vezetőkötelet. A hordót vízszintesen ráhelyezték a két oldalsó cölöpre. Egy több mint száz láb hosszúságú láncot erősítettek a hordó egyik végén lévő karhoz, és egy ugyanolyan hosszúságú láncot a hordó másik végéhez. A szabad végeket a faállvány két végéhez rögzítették, és már készen is álltak a leeresztésre. Az állvány leeresztéséhez valakinek tekernie kellett a kart, mire a hordó

forogni kezdett a hevenyészett tengely körül, s közben a lánc szépen letekeredett. A felhúzáshoz egyszerűen a másik irányba kellett forgatni a kart. – Szóval azt hiszitek, hogy ez tényleg működni fog – mondta Rebecca hátralépve, hogy alaposan szemügyre vegye az elkészült szerkezetet. – Kapaszkodj meg, hugi. Tudom, hogy működni fog – vágta rá Garth. – Most már csak egy önkéntesre van szükség. Rebecca jelentőségteljes pillantást vetett Clayre. – Eszedbe ne jusson, Clay Fraser! – Úgy hallom, a kis hölgy komolyan beszél – szögezte le Scott. – Majd én leviszem – ajánlkozott Jim Peterson. – Végre egy derék ember – mondta Garth. Felpakoltak az állványra két cölöpöt, a vezetőköteleket és egy kőtörő kalapácsot. – Maguk ott, azoknál a cölöpöknél, lassan engedjék, amíg rá nem éreznek a trükkjére – adta ki Scott a parancsot. – És el ne tévesszék az ütemet! Ha elvétik, az állvány megbillen, és… Szóval ne tévesszék el az ütemet – ismételte mogorván. Megszorította Jim kezét. – Sok szerencsét, Jim. Odalent találkozunk. Jim leült az állvány közepére, és bólintott Garthnak. – Rendben van, mehet. A férfiak elkezdték forgatni a kart, mire a hordó minden fordulattal lejjebb engedte a láncot. Amikor az állvány eltűnt a szikla pereme alatt, megingott. Megnőtt a lánc húzóereje, és két embernek kellett visszatartania egy kart, hogy le tudják lassítani az ereszkedést. Rebecca szinte félt még levegőt venni is. Néhány perc múlva az állvány földet ért. Jim leugrott róla, és felintegetett nekik, majd lepakolta a köteleket és a cölöpöket. Leverte a cölöpöket a földbe, mindkét cölöphöz hozzáerősített egy-egy vezetőkötelet, majd visszadobta a köteleket az állványra, és jelzett nekik, hogy felhúzhatják. A férfiak a kart visszafelé forgatva felhúzták az állványt. Amikor felért, levették róla a vezetőzsinórokat, kifeszítették, és rákötötték a cölöpökre. Most már minden készen állt a költöztetésre. – Clay, a ti kocsitok van legközelebb, úgyhogy kezdjük azzal – javasolta Scott. – Mrs. Fraser, lepakolná róla a tyúkketrecet, és levinné magával? – Na és mi lesz Clementine-nal? – aggodalmaskodott Becky. – A tehén – magyarázta Clay, látva Scott zavart tekintetét. – Őt majd az öszvérekkel együtt engedjük le – mondta Scott. – Mikor eresztenek le? – kérdezte Rebecca. – Majd a szekér után – válaszolta. Rebecca reszketve figyelte, ahogy feltolták a szekeret az állványra, és szorosan leszíjazták, aztán néhány férfi kíséretében leengedték. Rebecca megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor lenézett, és látta, hogy a szekeret éppen akkor gurították szilárd talajra. – Nos, Mrs. Fraser, készen áll rá, hogy kipróbálja? – kérdezte Scott.

– Azt hiszem, most vagy soha – válaszolta. – Én is vele megyek – ajánlotta Clay. – Jimnek biztosan elkél odalent a segítség. – Rendben, pattanj fel – egyezett bele Scott. – Vihetjük Clementine-t is? – kérdezte Rebecca. Scott nagyot sóhajtott. – Rendben, vigyék azt az átkozott tehenet is. – Clayhez fordult. – Béklyózzátok meg, nehogy forgolódni kezdjen. A leereszkedés teljesen zökkenőmentesen ment, Rebecca mégis megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a lába megint szilárd talajon állt. Az ő szekerét addigra már elhúzták az útból, de még órákig is eltart, mire valamennyi szekeret felszerelik és leengedik. Megakadályozandó, hogy a gondolatai szomorú dolgokra terelődjenek, elhatározta, hogy süt egy kis aprósüteményt. Legutóbb úgy tűnt, nagyon ízlett Claynek. Tüzet gyújtott, majd összegyűjtött néhány lehullott gallyat a közeli fák alól. Mire visszaért, a férfiak már mind eszelősen dolgoztak, hogy lepakoljanak az éppen akkor leeresztett állványról. Rebecca visszament az erdőbe még egy kis fáért. Amikor lehajolt, hátulról hirtelen elkapta valaki. Ahogy a szájára tapadt egy kéz, hogy elfojtsa a sikolyát, medvezsír szaga csapta meg az orrát. Megpróbálta kiszabadítani magát, de a támadója túlságosan erős volt, és mindvégig keményen tartotta, miközben bekötözte a száját, majd egy bőrszíjjal hátrakötözte a kezét. Megfordította, és Rebecca halálra váltan, egyenes Saskarom fekete szemébe bámult, mielőtt az indián felkapta, és átdobta a vállán.

22. fejezet Clay épp akkor nézett a szekérre, amikor Becky beledobott egy nyaláb fát a tárolóba, de aztán már le is ért a következő szekér, és segítenie kellett a lepakolásban. Amikor néhány perccel később odanézett, Becky nem volt sehol. Jó lett volna, ha a felesége a szekérnél marad, ahol rajta tarthatja a szemét. Hiba volt ilyen hamar lehozni; fent kellett volna maradnia a többiekkel. Szerencsére Garsonék szekere volt a következő, amelyet leeresztettek, s kisvártatva a család is megérkezett. Beckyt, Helenát és Eleanort ismerve biztosan hamarosan hozzálátnak a főzéshez, hogy mindenkit megvendégelhessenek. Ez majd lefoglalja Rebeccát a következő pár órára. De Becky még addigra sem került elő, mire lepakolták a Garson-féle szekeret, Clay pedig aggódni kezdett. Miközben arra vártak, hogy leeresszék a Garson családot, elment, hogy megnézze, a kocsiban van-e. Nyoma sem volt. Clay a szája elé emelte a kezét, és a nevét kiáltotta. Amikor nem érkezett válasz, újra megpróbálta. Felállt a tarkóján a szőr. Hol lehet ez a nő?

Becsörtetett a fák közé, s közben teli torokból kiabálta Rebecca nevét, mert bár a legrosszabbtól tartott, még magának sem merte bevallani. Kisvártatva talált egy kupac fát, amelyet valaki otthagyott, és ettől rettenetes előérzete támadt. – Becky! – kiáltotta. – Becky, hallasz engem? Olyan pániktól vezérelve, amelyet eddig nem is ismert, kétségbeesetten átkutatta a kis sarjerdőt, és megkönnyebbült, hogy nem bukkant rá a nő holttestére, és friss vérnyomokat sem talált. A jelek szerint tehát még él. Clay az erdő határától nem messze egyszer csak észrevett valamit a fűben, amin megcsillant a napfény. Odarohanva egy gyűrűt látott, és felvéve a földről ráismert Becky karikagyűrűjére. Most már semmi kétsége sem maradt afelől, hogy Saskarom rabolta el. Clay visszarohant a tisztásra. – Kell egy ló! – kiáltott fel Scottnak. – Becky eltűnt. Azt hiszem, Saskarom elrabolta. – Nem mehetsz utána egyedül, Clay! – ordított vissza neki Scott. – Mondd meg Garthnak, hogy jöjjön le! – Ellovagolt Sólyommal. Mindjárt utánuk küldök egy lovast. Várd meg, amíg visszaérnek. – Nincs idő várni. Ha Rebecca annak a vadembernek a kezébe került, csak a jó ég tudja, mit tesz vele. Küldd már le azt a lovat! – Leküldöm az enyémet! – kiáltotta Scott. – Az már fel van nyergelve. Bolond vagy, ha szembeszállsz azzal az indiánnal. Lehet, hogy többen vannak. Amikor elkezdték leereszteni a lovat, Clay odarohant a szekérhez. A háborúban ráragadt szokás szerint mindig tartott egy váltás fehérneműt és néhány nélkülözhetetlen dolgot a nyeregtáskájában. Beledobott még pár töltényt, némi kávét és szárított marhahúst. Azután felkapta a puskáját, a kabátját és gyorsan feltekert egy takarót. Mire visszarohant a tisztásra, a ló már készen állt. Clay beállította a kengyelt, és felszállt. – Isten legyen veled, Clay – mondta Jim Peterson, miközben felnyúlt, hogy megrázza a kezét. – Köszönöm, Jim. Mondd meg Garthnak, hogy próbálok hátrahagyni neki valami jelet. – Megsarkantyúzta a lovat, és elvágtatott. Amikor visszaért arra a helyre, ahol a gyűrűt találta, Clay mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon, és józan fejjel gondolhassa át a helyzetet. Saskarom aligha vágott neki a hegyoldalnak, ha pedig az ellenkező irányba ment, meglátták volna, úgyhogy csak két irány jöhet számításba: dél vagy kelet. A logika azt diktálta, hogy kelet felé indult, hogy sziú területen maradjon. Clay leszállt, és addig vizsgálgatta a terepet, amíg meg nem találta, amit keresett: egy patkolatlan ló nyomát. Az indiánok nem patkolták a lovaikat. Tudta, hogy Garth akár Sólyommal, akár nélküle, de követni fogja, ezért kavicsokból kirakott egy nyilat, aztán lóra pattant, és elvágtatott kelet felé. Jó néhány mérfölddel később, egy vízzel teli üreg mellett sáros patanyomra bukkant. Saskarom itt minden bizonnyal megállt, hogy megitassa a lovát. Amikor felfigyelt a tótól távolodó sáros nyomokra is, már tudta, hogy jó úton jár. Úgy tűnt, csak egy ló járt erre, úgyhogy ha szerencséje van, Saskarom egyedül jött. Nem sokkal ezután Clay lócitromra bukkant. Ahhoz nem volt elég tapasztalt, hogy meg tudja állapítani, menynyire friss, de mivel még nem száradt meg teljesen, tudta, hogy nem járhat messze tőlük. Az egyetlen dolog, ami gondolkodóba ejtette, az volt, hogy Saskarom

miért nem vágta le az utat. Úgy tűnt, egyenesen halad. Tudnia kellett, hogy követik, miért nem próbálta meg lerázni az üldözőit? Clay egyetlen magyarázatot talált erre: mivel Saskarom, tudta, hogy üldözik, még napvilágnál megpróbálta megtenni a lehető legnagyobb távolságot. Ily módon, amikor megáll éjszakára, már mélyen bent jár a saját területén, ahol nagyobb az esélye, hogy találkozik a saját törzsének tagjaival. Két órával később Clay elhaladt egy elhagyatott kunyhó mellett, amelyet nyilvánvalóan évek óta nem használt senki. Már mérföldek óta nem talált egyetlen nyomot sem, és kezdett attól félni, hogy elvesztette őket. Felkaptatott hát egy emelkedőre, ahonnan a tekintetét körbejáratva a tájon, mérföldekre ellátott. Clay elővette a messzelátóját, amelyet a háborúban használt, és az előtte elterülő rétre irányította. A szíve a torkába ugrott, amikor a távolban megpillantott két alig kivehető alakot. Az egyikük egy szőke hajú nő volt. Megsarkantyúzta a lovát, és továbbvágtatott. Mivel az indián lovának dupla súlyt kellett cipelnie, sokkal hamarabb elfáradt, mint az övé. Napnyugtakor Clay mégis megállt, hogy megpihenjen éjszakára. Józanul kellett gondolkodnia. Már nagyon közel járt hozzájuk, és holnap egész biztosan utoléri őket. A sötétben nem akart továbbmenni. Mert akkor nem csak a nyomukat veszítheti el, hanem Beckyt is. Örökre. Felvette a kabátját, betakarózott, és nyugovóra tért. Annak ellenére, hogy nappal igen meleg volt, ahogy lement a nap, lehűlt a levegő. Mégsem rakott tüzet, hiszen akkor a környéken mindenki észrevenné, és nem akarta, hogy más indiánok is tudomást szerezzenek az ottlétéről. Vajon Becky nem fázik? Nem volt rajta kabát, amikor utoljára látta. Egy nyamvadt takaró nem lesz elég meleg, ha Saskarom sem rak tüzet. Vajon megerőszakolja az a rohadék? Nem valószínű, mivel Saskarom tudta, hogy üldözik. De ha ne adj' isten, megteszi – akkor Rebecca még mélyebbre süllyed ebbe a már egyébként is zaklatott lelkiállapotba, és talán soha ki sem gyógyul belőle. Megöli azt a rohadékot, ha utoléri őket. Még a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy Rebecca mi mindenen mehet most keresztül. Tarts ki, Becky. Tedd, amit tenned kell, az a fő, hogy életben maradj. Nem számít hogyan, csak maradj életben. Megtalállak, bárhol vagy is, bármeddig tart is. Saskarom leszállt a lováról, majd leemelte Rebeccát is, aki odabicegett egy fához, és leült. Elgémberedett és sajgott minden tagja. Amikor megálltak, hogy megitassák a lovat, az indián kivette a szájából a pecket, de a csuklója még mindig meg volt kötözve. Elzsibbadt a karja és a keze, és sikítani szeretett volna. – Eloldozná a csuklómat, kérem? – kérlelte. Az indián üveges tekintete egy hosszú pillanatra rászegeződött. Ha meg akarta volna ölni, mostanra már biztosan megtette volna, mégis riadtan húzódott hátra, amikor a férfi késsel a kezében elindult feléje. Saskarom elvágta a bőrszíjat, és ahogy Rebecca kezei lehullottak, ezer meg ezer tűszúrás száguldott fölfelé bennük. Rebecca erősen megrázta a kezét, hogy meginduljon benne a vérkeringés.

Saskarom, mit sem törődve a nő fájdalmával, megszólalt: – Te szerzel fát, Sárgahajú Asszony. Rebecca túl riadt volt ahhoz, hogy szembeszegüljön vele, így felkászálódott, és lehullott fadarabokat kezdett gyűjteni. Visszapillantva Saskaromra látta, hogy az a tűzrakással van elfoglalva, és cseppet sem törődik vele. Egy hosszú pillanatig figyelte, de az indián még csak feléje sem pillantott. Meg merje kockáztatni a szökést? A nap már lement, és ha el tudna bújni előle, amíg teljesen be nem sötétedik, talán el tudna menekülni. De még ha sikerülne is kijátszania fogva tartóját, fogalma sem volt róla, hol van, vagy hogy melyik irányba induljon. Amint kivilágosodik, Saskarom valószínűleg egykettőre megtalálná. De azt egyszerűen nem tudta elképzelni, miért hitte ez az indián, hogy megér ő ennyit. Rebecca egyre messzebb és messzebb araszolt. Lopva megint hátrapillantott – Saskarom eltűnt. Már épp arra készült, hogy elhajítja a fát és futásnak ered, amikor az indián váratlanul előlépett a fák közül. Hátborzongató rejtély volt, hogy mikor és hogyan került oda olyan gyorsan, ennek ellenére Rebecca dacosan nézett fel rá. A férfi arca kifürkészhetetlen volt, de Rebecca tudta, hogy kitalálta, mire készül. Sarkon fordult, visszament a tábortűzhöz, és ledobta a fát. Aztán leült, és megpróbált tudomást sem venni az indiánról. A gondolat, hogy a civilizációtól távol kell élnie, kitéve Saskarom kényének-kedvének, elviselhetetlen volt számára. Hiszen ez a vadember az ő népének az ellensége, és harci főnök, aki szerint az erőszak a megoldás mindenre. Nem bírná ki, ha vele kellene élnie. Nyilvánvalóan fizikailag akarja kihasználni őt, Rebeccát. Vajon megöli, miután kiszórakozta magát vele? Áldás lenne, ha megtenné. Imádkozott, hogy Clay és Garth ne próbálják megkeresni, mivel azzal csak azt érnék el, hogy őket is megölnék. És egyikük sem érdemelte meg, hogy azért kelljen meghalnia, mert őt próbálják megmenteni. Etta példájából okulva megtanulta ezt a leckét. Ha nem lett volna a mesterkedése, a két férfi még a létezéséről sem tudna. Ha nem lett volna a mesterkedése, most is Independence-ben lenne. – Ki mint vet, úgy arat, Rebecca. – Mi? – kérdezte Saskarom. Rebecca észre sem vette, hogy hangosan kimondta ezeket a szavakat. – Semmi. Csak magamban beszéltem. – A Sárgahajú Asszony így szokta? – Igen. Állandóan magamban beszélek. Majd maga is meglátja. Úgy kellett magának, hogy elrabolt. Ha ez az indián bántani akarja, ő ugyan nem adja meg neki azt az örömet, hogy siránkozzon és könyörögjön neki. Lehet, hogy eljött az idő, hogy valamennyi bűnéért megfizessen, de nem fogja feladni harc nélkül. Az indián ránézett. – Saskarom nem érti a Sárgahajú Asszony szavait. – Rebecca! A nevem Rebecca. Ne szólítson ezen a nevetséges néven. Én sem hívom magát Hajba Tűzött Toll-nak, sem más ostoba néven. Az indián tekintete elsötétült.

– Csend, asszony. Nem beszélsz sziú harcossal, ahogyan sakál ugat. – Inkább beszélek úgy, mint ahogy maga bőg, akár egy szamár – vágott vissza Becky. – Saskarom nem ismeri ezt a szót. – Attól még az. A férfi gyanakodva fürkészte Rebeccát, majd megfordult, hogy meggyújtsa a tüzet. Rebecca tudta, hogy nincs hozzászokva ahhoz, hogy bárki visszafeleseljen neki; talán azt hiszi, csak egy őrült tenne ilyet. Őrült! Ez lesz a megoldás! Az útitársai közül valaki egyszer azt mesélte, hogy az indiánok soha nem bántanak senkit, akiről azt gondolják, szellemi fogyatékos. Úgy hitték, az őrültekben valamiféle szellem lakik, ami kiszabadul, ha bántják az illetőt. – Most nézze meg, mit csinált. Felébresztette a kisbabát! – kiáltott fel Rebecca. Rebecca úgy tett, mintha egy kisbabát tartana a karjában, akit elkezdett ringatni, és még gügyögött is neki. Így talán meggyőzheti az indiánt, hogy óriási hibát követett el. Álomba ringatta a „kisbabát”, majd óvatosan lefektette maga mellé, és úgy tett, mintha betakarná. Érezte, hogy az indián le sem veszi róla a szemét. Rebecca rámosolygott, és a szája elé emelte az ujját, jelezve, hogy maradjon csendben. – Halkan kell beszélgetnünk, nehogy felébresszük – suttogta. – Saskarom főnök. Ő úgy beszél, ahogy a hatalmas mato üvölt. – Mi az a hatalmas mato? – kérdezte. – A ti népetek nyelvén medve a neve. – Hol tanulta meg a nyelvünket, Saskarom? Először úgy tűnt, az indián elengedte a kérdést a füle mellett. De aztán így szólt: – Egy szent embertől, aki sok nyáron át lakott a népemmel. – Neki megengedte, hogy ott lakjon, másokat meg megöl, ha csak belépnek a területére? – Ő békével jött. Mások azért jönnek, hogy elűzzék a sziúkat. Megölik a bölényeket és a szarvasokat, amelyek táplálnak minket, bepiszkítják a vizünket az állataikkal, a katonáik megerőszakolják az asszonyainkat. Mindezt büntetlenül teszik. Azt mondják, az ő törvényeik szerint kell élnünk, nem pedig a sziú törvények szerint. Ez a mi földünk; a népem már olyan sok hold óta él itt, hogy meg sem lehet számolni. Mi nem megyünk el a falvakokba, és nem mondjuk azt, hogy éljetek a sziú törvények szerint. Ti miért jöttök el a mieinkbe, és mondjátok, hogy nekünk a tieitek szerint kell élnünk? – Ez úgy hangzott, mintha a férjem mondta volna – állapította meg Rebecca. – Fraser is ezt mondta? – Igen. Épp most lett vége egy hatalmas háborúnak a népem tagjai között. – Melyik a te törzsed? Rebecca majdnem rávágta, hogy nekik nincsenek törzseik, de aztán meggondolta magát. – Mi mind az amerikai törzshöz tartozunk, de azok, akik délen laknak, a konföderációhoz tartoztak, és háborúztak azok ellen, akik északon laknak, és jenkiknek hívják őket.

– A sziú népen belül is sok különböző törzs van. A testvéreink messze laknak tőlünk, a felkelő nap felé. – A konföderáció törzs úgy érezte, hogy Washington rájuk akarja kényszeríteni, hogy olyan törvények szerint éljenek, amelyekkel nem értenek egyet. – Washington az a falu, ahol a fehér ember nagyfőnöke él. – Igen, így igaz. Ott születnek a törzsünk törvényei mind az észak, mind a dél, a kelet és a nyugat számára. És ezeket a törvényeket minden amerikainak be kell tartania. – De ezek a törvények nem vonatkoznak a sziúkra, ara-pahókra, csejenekre. A mi törzseinknek megvannak a saját törvényei. Frasernek igaza volt, hogy harcba szállt a saját népe törvényeiért. Győzött? – Nem. A Dél elvesztette a háborút. – Ezt szomorúan hallom. Akkor még mindig egymás ellenségei ezzel a jenki törzzsel. – Nem, az amerikai nép újra egységes. Saskarom megrázta a fejét. – A sziúk nem így szokták. Az ellenség mindig ellenség marad. – Belenyúlt az egyik erszényébe, és átadott Rebeccának egy darab szárított húst. – Te eszel. Rebecca rágni kezdte a szárított húst. Bölényíze volt, és nagyon rágós. Először meg kellett puhítania a fogával, hogy eléggé meg tudja rágni ahhoz, hogy lenyelje. Az indián tekintete meg sem rezzent. Mivel Rebecca attól félt, hogy majd most próbálja meg molesztálni, tovább kellett próbálkoznia azzal, hogy meggyőzze elmebetegségéről. Meglátott a közelben egy szöcskét. Az ember reménytelen helyzetekben kétségbeesett lépésekre szánja rá magát, Rebecca. A bátorságát összeszedve nagy hűhóval kiköpte a húst, felkapta a rovart, és begyömöszölte a szájába. Rebecca alig bírta anélkül szétroppantani a fogával és lenyelni, hogy bele ne borzongjon. – Megeszed a csúszó-mászó állatokat? – kérdezte az indián megvetően. – Persze. Maga nem? – Saskarom sziú harcos. Nem eszik alantas teremtményt, ami a földön mászik. Levadássza a hatalmas matót. Becserkészi a nemes szarvast. – És a megrettent nyuszit meg az apró mókust – tette hozzá Rebecca. – Nem gúnyolódsz velem, Sárgahajú Asszony. – Még a szöcskének is jobb íze van, mint a maga szárított bölényhúsának – mondta. – Azt hiszem, ízlene magának is. Majd fogok néhányat reggelire. – Rebecca négykézláb kezdett mászni, további szöcskék után kutatva. – Bárcsak találnék lárvát! Tudom, hogy ízlene magának. Nagyon finom. Könnyebb megrágni, mint a szárított húst, és sokkal édesebb. Saskarom odaballagott hozzá, és ledobott mellé egy takarót. – Most alszol. – Majd undorodva elfordult tőle. Rebecca leült törökülésbe. Éneklő, gyerekes hangon elmondott egy esti imát, s közben előre-hátra ingatta a fejét minden szónál.

– ”Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. De a tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz kedves szüleimre meg az én kis testvéremre. Mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel.” – Azután rámosolygott a férfira, és az ujját ide-oda mozgatva integetett neki. – Szép álmokat. Saskarom arca kifürkészhetetlen maradt. Rebecca lefeküdt, és olyan közel húzódott a tűzhöz, ahogy csak lehetett, abban a reményben, hogy az majd melegíti. Ügy tűnt, bevált a terve, legalábbis ma éjszakára. De csak a jó ég tudja, holnap mi vár rá. Miközben attól rettegett, mi vár még rá, eszébe jutott Clay, és azt kívánta, bárcsak nagyobb hálával viseltetett volna iránta mindazért, amit érte tett. Most már késő. Saskarom felrázta. A nap már felkelt, de érezte gyenge melegén, hogy még nagyon korán van. – Te jössz. – A kezébe nyomta a kulacsát, hogy igyon. Rebecca rémülten felsóhajtott, amikor hirtelen három sziú harcos bukkant elő. A négy férfi halkan váltott néhány szót egymással, majd a három másik visszaosont a fák közé, Saskarom pedig odament Rebeccához. – Jössz. Rebecca gyanútlanul felállt. Felkészületlenül érte, amikor az indián megint bekötözte a száját. Miután a kezét is hátrakötözte, leültette a tábortűz mellé. Rebecca zavartan figyelte, ahogy az indián tüzet rakott, majd felállt, és összefonta a karját a mellkasa előtt. Hamarosan ennek az egésznek az oka is nyilvánvalóvá vált: Rebecca csalétek lett. Vonaglani kezdett, és megpróbálta meglazítani a szíjat a száján vagy a kezén, de hasztalan. A szíve a torkába ugrott egy néma, figyelmeztető sikolyra, amikor meglátta Clayt. Clay is azonnal észrevette őt, és lassan odalovagolt a tűzhöz, majd leszállt. Meg sem próbált a puskájáért vagy a derekára csatolt pisztolytáskában megbúvó pisztolyáért nyúlni. – A feleségemért jöttem, Saskarom. – Tudod, hogy Saskarom megölhetne, Fraser. – Igen, tisztában vagyok vele. Te, vagy az a három indián ott a fák között. Akár meg is mondhatod nekik, hogy előjöhetnek, mert úgyis tudom, hogy ott vannak. – Te mégis eldugott fegyverrel jöttél. – Nem hiszem, hogy hátba lőnél, Saskarom. Szerintem te olyan ember vagy, aki szembenéz az ellenségével, és nem bízza másokra, hogy megtegyék helyette. – A harcosok szavával szólsz, Fraser. – Az is voltam – mondta Clay. – A legutóbbi háborúban. – A Sárgahajú Asszony mesélt nekem arról, hogy a ti törzsetek olyan, mint a sziú: nem akar a Washingtonban ülő nagyfőnök által hozott törvények szerint élni. – Ez így igaz, Saskarom. – Derék ember vagy, Fraser. És nagy a te bátorságod, és nagy a te merészséged. Saskarom meg akart ölni, de meggondolta magát. Saskarom nagy tisztelettel viseltetik irántad. Add a kezed, Fraser.

Clay abban a hitben nyújtotta ki a kezét, hogy Saskarom kezet akar rázni vele. Az indián azonban kést rántott, beleszúrta Clay hüvelykujjába, aztán megvágta a sajátját is. Ezek után összedörzsölte kettőjük hüvelykujját. – Most már vértestvérek vagyunk. Mostantól Szürkenadrág a neved, és úgy fognak ismerni mint Saskarom vértestvérét. A mai naptól fogva te és a szürkenadrágos törzsed tagjai sértetlenül átkelhettek a sziúk földjén. – És mi lesz a feleségemmel, Saskarom? – Saskarom nem sérti meg a vértestvérét. A Sárgahajú Asszony veled mehet. Saskarom fél, hogy a fivére asszonya túl sok kaktuszlevet kóstolt. – Kört írt le az ujjával, és Rebecca fejére mutatott. – Saskarom most felmegy a hegyre, és megköszöni a Nagy Szellemnek, hogy megszabadította. Kaktuszlé? Megszabadítás? Saskarom teljesen Becky megszállottja volt; most pedig úgy tűnt, megkönnyebbült, hogy megszabadult tőle. De Clay nem akart vitatkozni. Csak az járt a fejében, hogy minél messzebbre kerüljenek onnan, mielőtt az indián meggondolja magát. Clay elvágta Rebecca köteleit, és kivette a szájából a pecket. Nem tudván ellenállni a kísértésnek, a karjába vette, és megölelte, muszáj volt éreznie, hogy sértetlenül a karjában tarthatja. Rebecca belékapaszkodott, ő pedig magához szorította, amíg el nem múlt a remegése, majd feltette a nyeregbe, ő maga pedig felszállt mögé. Clay, Rebeccát átölelve, megfogta a gyeplőt, és ellovagolt. Mi ütött az indián főnökbe, hogy egyetlen lövés nélkül lemondott Rebeccáról? De ezek a kérdések és a válaszok várhatnak. Most csak az számított, hogy biztonságban tudhassa Rebeccát. Néhány órával később megnyílt az ég, és zuhogni kezdett az eső. A távolban villámok jelezték, hogy a vihar gyorsan közeledik, és erősödik, mielőtt jobbra fordulna az idő. Clay gyorsabb tempóra ösztönözte a lovát, remélve, hogy elérhetik az elhagyatott kunyhót, még mielőtt elszabadul a pokol. Rebecca túlságosan boldog volt ahhoz, hogy zavartassa magát az eső miatt. Clay megállt rövid időre, éppen csak amíg Rebecca köré csúsztatott egy poncsót, és már folytatták is útjukat. Rebecca nekivetette a hátát Claynek, és az örömkönnyek összekeveredtek az arcán végigcsurgó esőcseppekkel. Ma megtanult még egy leckét, egy leckét, amelyet nem felejt, amíg csak él. Mélyebbre vackolta magát Clay ölébe, akinek a karja szorosabban fonódott köréje. Az élete csodálatos módon jóra fordult. Nagyon jóra.

23. fejezet Már az is csoda volt, hogy egyáltalán megtalálták a kunyhót a zuhogó esőben és a sötétben. Clay leszállt a lóról, bement, hogy körbenézzen, majd visszament, és lesegítette Rebeccát. – Te menj be, én hozom a nyeregtáskát – mondta.

Rebecca belépett. A sötétben semmit sem látott, de legalább tető volt a feje felett. Clay egy percen belül követte a kunyhóba, nagy nehezen becsukta az ajtót a zuhogó eső dühe ellen, majd a földre dobott egy takarót, és letette a nyeregtáskáját. – Jobb lesz, ha megszabadulsz azoktól a vizes ruháktól. Addig én tüzet rakok. Amikor az ajtó hirtelen kivágódott, Rebecca felsikoltott, és rémülten megfordult. Clay becsapta az ajtót, és a helyére csúsztatta a reteszt. – Csak a szél volt. – Azt hiszem, pattanásig feszültek az idegeim – mondta Rebecca. – Joggal, de most már nem kell aggódnod. Saskarom nem fogja megszegni a szavát. Rebecca felvette a takarót a földről, és behúzódott egy sötét sarokba. Mire levetkőzött, Clay meggyújtotta a tüzet. – Még fél óra, és kellemes meleg lesz idebent – mondta a nyeregtáskában kotorászva. – Van nálam szárított marhahús meg mindenféle kellék a kávéfőzéshez, úgyhogy legalább éheznünk nem kell ma éjjel. – Előásott egy kávéskannát. – Kimegyek, ellátom a lovat. A tűz fényében Rebecca körbenézhetett az aprócska, egyszobás kunyhóban. A szobának fűvel borított padlója volt, és nem volt benne más, csak egy hatalmas rakás fa, amely a fal mellett volt felhalmozva. Az egyik távoli sarokban becsöpögött az eső. Rebecca a szoknyájával megszárította vizes haját, majd kiterítette a ruháit a kandalló elé száradni. Mire Clay visszajött, a szoba kellemesen felmelegedett. Odaadta Rebeccának az esővízzel megtöltött kávéskannát, aztán kirázta csöpögő kalapját, és felakasztotta egy falba bevert szögre. – Bárki építette is ezt a vityillót, jó érzékkel felállított egy fél nyeregtetős fészert is az állatok számára. Így legalább a lónak sem kell odakint áznia a viharban. Rebecca kávét tett a vízbe, és feltette a kannát a tűzre. – Kíváncsi lennék, kinek jutott eszébe felépíteni ide ezt a kunyhót. – Talán olyasvalakinek, aki elakadt a hóban, és itt akarta kivárni a tél végét. – Körbepillantott. – Mindent egybevetve, jó munkát végzett; a kunyhó elég jól szigetelt, kivéve azt a beázást ott, abban a túlsó sarokban. – Számomra kész palota. Már az is olyan jó érzés, hogy megint tető van a fejem fölött. Vicces, mi mindent vesz az ember természetesnek, ha városban lakik. – Hát igen. A háborúban legtöbbször a szabad ég alatt vagy sátorban aludtam. Azt hiszem, valahogy hozzászoktam. – Jobb lesz, ha te is leveszed magadról a vizes ruhát, Clay. Összecsöpögteted az egész házat. Clay leült, lehúzta vizes csizmáját, és a padlóra öntötte belőle a vizet. Azután a zoknija és az inge következett. Rebecca elfordult, miközben a férfi lehámozta a nadrágját és az alsónadrágját, majd belebújt a tiszta nadrágjába, amit a nyeregtáskájában hozott magával. A felsőteste meztelen maradt. Rebecca érezte, hogy úrrá lesz rajta az izgalom, miközben várta, hogy megfőjön a kávé. Milyen gyönyörű a teste gondolta, miközben lopva oda-odapillantott. Széles váll, izmos mellkas, keskeny csípő és hosszú láb. Már korábban is észrevette, de a kunyhó meghittségében most jobban a tudatára ébredt, mint valaha.

Később, miközben a tűz mellett ültek, a szárított marhahúst falatozva és a kávét iszogatva a közös bádogbögréből, Rebecca elmesélte Claynek a szöcskés incidenst, és hogy bolondnak tettette magát. Jót nevettek rajta együtt. – El sem hiszem, hogy átverted azt a vén csatalovat – mondta Clay. Aztán kihunyt a nevetés a szemében, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Rebecca arcát. – Maga lehetett a pokol – mondta kijózanodva. – Nagyon bátor nő vagy te, Becky. Rebeccát hirtelen elöntötte a forróság. Leengedte a válláról a takarót, egészen a melle vonaláig. – Ha túl vastag a takaró, tudok adni helyette egy inget – ajánlotta Clay. – Nem, jó a takaró. De a forró kávétól és a tűztől kezdett túlságosan melegem lenni. Clay felállt, és odament a kandallóhoz. – Máskülönben jól vagy? – Miért kérded? – nézett rá meglepve Rebecca. – Csak azon merengek, Saskarom… Úgy értem, bántott-e valami módon. – Nem, Clay. Semmilyen módon nem bántott. Clay szeme megkönnyebbülten felcsillant. – Furcsa fickó. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg kivette a részét a fehér telepesek legyilkolásából, és továbbra is ki fogja venni. De inkább bízom az ő szavában, mint azokéban, akik elítélik őt. – Miért tetted, Clay? – Mit miért tettem? – kérdezte újabb fahasábot dobva a tűzre. – Miért kockáztattad az életedet miattam? – Azt hiszem, tudod, miért. Ez nálam… – Becsületbeli ügy – fejezte be Rebecca. – És a becsület mindennél fontosabb, igaz? Még az életednél is. – Mennyire szerette volna, ha Clay azt mondja, hogy azért tette, mert szereti őt. Hogy jutott eszébe ez a nevetséges ötlet? Hisz nem akarta, hogy szeresse. Clay felemelte a fejét, és a szemében lángoló hév a szavain is érződött. – Kettőnk között sokkal többről van szó, mint a becsületről, Becky. – Tudom. Az elmúlt néhány napban észrevettem magamon valamit. Amikor azt hittem, Tom meg fog halni, teljes kétségbeesésbe süllyedtem. Nem törődtem vele, hogy én élek-e vagy halok. – Ez gyakori reakció, amikor az ember azt hiszi, hogy valaki meg fog halni, akit szeret. – De nem csak emiatt voltam kétségbeesve. Úgy éreztem, nincs értelme az életnek… hogy nem számít, mennyire küzd az ember azért, hogy megvalósítsa az álmait, nem rajta múlik, sikerül-e vagy sem. Rájöttem, hogy senki sem akadályozhatta volna meg Ryanék halálát, vagy azt, hogy lemészárolják a többieket, vagy azt, hogy Tom megmeneküljön. És tudtam, hogy sem te, sem az egész amerikai lovasság nem tehetett volna semmit az ellen, hogy Saskarom elraboljon, ha egyszer ez volt megírva.

– Én úgy gondolom, hogy csak a halál az, ami biztosan elkerülhetetlen, az viszont rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk az életünkkel. Az ember igenis tehet ellene, hogy Jake Fallon váljon belőle. Rebecca felemelte a fejét, és elmosolyodott. – Ebben egyetértek. De ez mit sem változtat a végzetbe vetett hitemen. – Akkor most mit is akarsz mondani, Becky? – Rájöttem, természetes, hogy az ember búsul a szerettei elvesztése felett, de nem lehet bűntudatunk azért, mert mi élünk, ők pedig nem. Valójában bűntudatot éreztem, Clay. Én éltem és virultam; Etta és Tom pedig szenvedett. De bármit gondoltam vagy tettem, nem én okoztam a szenvedésüket, és nem is akadályozhattam volna meg. Ugyanezért nem érzek többé bűntudatot Charley halála miatt sem. Nem számít, bármennyire nehezteltem is rá azért, ami kettőnk között volt, nem vagyok felelős a halálért. A dolgok végső rendszerében nekünk nagyon kis részünk van a minket körülvevő események alakulásában. – És csakis annak köszönhetően jutottál erre a felismerésre, hogy utolértelek téged és Saskarmot? – Igen. Amikor utolértél minket, és Saskarom nem ölt meg, pedig könnyedén megtehette volna, tudtam, hogy számodra nem az volt megírva, hogy akkor és ott halj meg. Mint ahogy nekem sem az volt megírva, hogy egy indián táborban éljem le életem hátralévő részét. – Úgy hallom, te aztán mindent alaposan kifundáltál – állapította meg Clay. – Azért nem mindent – vallotta be Rebecca. – Mi van még? – kérdezte. – Hogy mikor találkozol a Teremtővel? – Nem. Hanem az, hogy miért éppen te? Annyi más agglegényt választhattam volna Independence-ben. Azt tudom, hogy én miért választottalak éppen téged, de mi volt ezzel a végzet akarata? Clayből kitört a nevetés. – Én mindennap felteszem magamnak ezt a kérdést, mióta akkor felébredtem, és te a kezembe nyomtad azt a házassági bizonyítványt. Rebecca elmosolyodott, és megvonta a vállát. Ilyen a végzet, Clay. Volt valami abban a sejtelmes mosolyban, amitől Clay égetően ráébredt a pillanat meghittségére – a vele szemben ülő nő szépségére és a takaró alá rejtett meztelenségére. Még soha életében nem kívánt ennyire egyetlen nőt sem. – Itt vagyunk, csak mi ketten egy isten háta mögötti kunyhóban – mondta rekedten. – Újra együtt egy szívszaggató elválás után. Egy valamirevaló házaspár sem szalasztaná el ezt az alkalmat. – Annyi biztos, hogy minden, ami az elmúlt hónapokban történt, ebbe a helyzetbe, erre a helyre sodort minket. Megragadjuk az alkalmat, vagy hagyjuk elillanni? – kérdezte Rebecca lágy hangon. Clay odalépett hozzá, és gyengéden megérintette az arcát a kézfejével, majd az ujjával finoman felemelte az állát. – Szerinted mit kezdjünk vele, Becky? Egymáséba fonódó tekintetükben benne volt a férfi nő felé küldött üzenete, és a nő válasza, amely egyidős volt az édennel.

Rebecca közelebb húzódva így szólt: – Szerintem ne szalasszuk el. Clay a fejét lehajtva a karjába vonta a nőt, és magáénak követelte az ajkát, ami várakozással telve szétnyílt. Az először gyöngéd csók elmélyült, majd kifulladva szétváltak. – Biztos vagy benne, hogy készen állsz? – suttogta Clay. – Mert ez alkalommal nem akarok megállni, úgyhogy remélem, biztos vagy benne, hogy tényleg ezt akarod. Rebecca a férfi nyaka köré fonta a karját, és odahajolt hozzá. – Ezt akarom, Clay. Még soha életemben nem akartam ennyire semmit. A nő hangjában érződő rekedt szenvedély lángra lobbantotta Clay ágyékát, és immár egész teste tűzben égett. A nő bátorítása ellenére megesküdött, hogy annyira felizgatja Rebeccát, ahonnan már nincs visszaút. A takaró lecsúszott a nő válláról, miközben Clay lefektette a padlóra. Mohó tekintetével szinte felfalta Rebecca meztelen bőrét, amely a tűz fényénél úgy csillogott, akár az elefántcsont. Miközben gyorsan levetette a nadrágját, tekintetét mindvégig a nő testének érzéki szépségén legeltette, amely buja vágyakozással nyúlt el. Clay reménye az elhúzott előjátékra olyan gyorsan szertefoszlott, mint az önuralma; Rebecca teste mágnesként vonzotta magához. Clay ráfeküdt. Ahogy tudatára ébredt annak az érzékiségnek, hogy a bőre az övéhez simul, hogy a mellbimbója nekinyomódik a mellkasának, kéjesen nekidörgölőzött, kábító csókokkal szíva magába a nő érzéki sóhajait. A fejét felemelve gyengéden megcsókolta Rebecca ajkát. – Becky, mit akarsz, mit tegyek veled? A felébresztett szenvedélytől elsötétedve Rebecca szeme smaragdként ragyogott. – Bármit. Mindent – suttogta rekedten, és nekinyomta magát a férfi testének. – Van bármi, amiről mindennél többet fantáziáltál? – Az éppen most történik. – Istenem, Becky! – Érezte a nő remegését, és tudta, hogy a várakozástól remeg, nem a félelemtől. Olyan mohó volt, olyan hihetetlenül bízott benne. – Ne hagyd abba, Clay. Kérlek, ne hagyd abba. – Akkor sem tudnám abbahagyni, ha akarnám. A lelkéig hatoló csókkal elrabolta az ajkát, a kezébe fogta a mellét, és megsimogatta kemény mellbimbóját a hüvelykujjával. Ettől az érzéstől még magasabbra szökött benne a szenvedély. Még többet akart érezni belőle. Ráhajolva a nő bársonyosan puha testére, megízlelte a mellbimbóját a nyelvével. Rebecca gyors sóhaja tovább növelte benne a vágyat, amint áttért a másik mellére. Megnedvesítette a hegyét a nyelvével, és gyengéden a foga közé vonta. Minden csók vagy nyelvének érintése újabb sóhajtást vagy nyögést csalt elő válaszul. A férfi neve mámorító kérésként szakadt fel Rebecca ajkáról – most aztán biztosan nem fúj visszavonulót. Nem lesz ágyékzsibbasztó, megsemmisítő megállás. Rebecca feléje nyúlt, de ő megfogta a kezét, és a saját kezével összekulcsolva leszorította a feje mellé a padlóra. Az egyik mellét bekapva telhetetlenül szopogatni kezdte, miközben a vér forrón lüktetett a halántékában. Rebecca a testét homorítva még többet akart. Hetek óta annak a gondolata foglalkoztatta Clayt, hogy ez megtörténjen, és már nem is számolta, hányszor de hányszor merült hideg vízbe, hogy lehűtse magát.

– Most, Clay. Most. Kérlek, kérlek – könyörgött Rebecca. Clay a fejét felemelve belenézett a szemébe. Rebecca a szenvedélytől fátyolos tekintettel nézett vissza rá, és Clay nem bírta tovább türtőztetni magát. Elengedve Rebecca kezét a tenyerébe fogta a nő vágyának forró magját. Nedves volt, és készen állt, úgyhogy Clay fokozta a nyomást, s közben visszakövetelte az ajkát, hogy beigya lihegő nyögéseit, amelyek testének reszkető vonaglását követték. Épp időben; már ő sem bírta tovább. Gyorsan fölébe emelkedett, és beléhatolt. A nő körbezárta, szorosan és melegen, a férfi teste pedig megremegett az orgazmus gyönyörétől. Egy hosszú pillanatig ernyedten feküdt az asszonyon, miközben csak rekedt szuszogásuk és a pattogó fahasábok törték meg a csendet. Aztán lassan legurult róla, és immár egymás mellett feküdtek. Rebecca végül kinyitotta a szemét és felült. Csodálkozva pillantott le Clayre, akinek csukva volt a szeme. Olyan önzetlen volt szeretkezés közben. Még soha nem érezte magát ennyire elevennek, ennyire gátlástalannak. Erről Clay gondoskodott, biztosítva, hogy az ő szenvedélye is kibontakozhasson. Mintha megérezte volna a tekintetét, Clay kinyitotta a szemét. – Mire gondolsz? – Hogy mennyire szeretnélek megérinteni. – Kinyújtotta a kezét, és finoman megsimogatta az arcát. A bőre meleg volt, Rebecca ujja pedig belebizsergett az izgalomba, amit az érintése okozott. A férfi vállára tette a tenyerét, és követte mellkasának domborulatát. Olyan erőteljes volt… olyan izmos – és meleg. Cirógató ujjai hozzáértek a férfi mellbimbójának márványkavicsához, és Rebecca eltűnődött, vajon ugyanolyan érzékeny-e, mint az övé. A kíváncsiságtól vezérelve lehajtotta a fejét, és megnyalta. Érezte, hogy a férfi szívverése hirtelen felgyorsult. Ugyanígy tett a másik mellbimbójával is, és most már a légzése is megélénkült. Bár Clay mozdulatlan maradt, Rebecca látta az izgalmat a szemében. Lehajtotta a fejét, és a szájába vette a mellbimbóját, ahogyan az előbb ő az övét. Válaszul lihegés érkezett a fülébe, bátrabb tettekre sarkallva, miközben saját szenvedélye is kezdett újra fellángolni. Felidézve az erotikus érzést, amit az okozott, hogy a férfi mellkasának szőrzete hozzáért az ő meztelen bőréhez, megcsókolta a sötét foltot, majd csókjaival végigkövette az ösvényét lefelé. Bár a férfi ujjainak szorítása megállította, még távolról sem végzett a felfedezéssel, és mohón ízlelgetni és simogatni kezdte, ami csak csatangoló keze és szája ügyébe került. Clay testét majd' szétvetette a feszültség, a homlokán és vállán izzadságcseppek fénylettek. A férfi íze, illata, Rebeccának feszülő, hosszú, izmos teste olyan bátorságra sarkallta Rebeccát, amelynek nem lehetett gátat vetni. Rebecca meglovagolta, majd lehajolt és megcsókolta, a nyelvével lendületesen betörve a férfi szájüregébe. Fenséges érzés duzzasztotta a mellét és kígyózott a lába között. Ám ebben a pillanatban megtört Clay önuralma. Vadállati morgással megfogta Rebecca vállát, és átfordította, a szájával foglyul ejtve az érzékeit, miközben együtt lovagoltak a felkavaró megváltás felé. Amikor véget ért, Rebecca, aki olyan fáradt volt, hogy mozdulni sem tudott, csak feküdt, és azon a hatalmas szenvedélyen tűnődött, amelyet Clay gyújtott benne. Még legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy ez lehetséges. Elfordította a fejét, és rápillantott a férfira, aki mellette hevert. Minden olyan figyelemre méltó volt ebben az emberben. Hogy is gondolhatta

másképp? Ő a leghelyesebb, a legnemesebb, a legtisztességesebb ember, akivel valaha találkozott – és minden bizonnyal ő a legjobb szerető a világon. És hogy óvta őt, és milyen bátor volt! Ha Clay nem lett volna, még mindig Saskarom fogságában sínylődne. Hogyan hálálhatná ezt meg neki? – Nagyon elmélyedtél a gondolataidban. – Clay odahúzódott melléje, és ránézett. – Csak azon tűnődtem, hogyan köszönhetném meg. – Részemről az öröm – kuncogott. – Nem arra gondoltam, amit az előbb csináltunk. Hanem mindenre, Clay. Annyira hálás vagyok neked, és szégyellem magam, hogy belerángattalak ebbe a házasságba. – Ami felvet egy újabb kérdést – mondta Clay kemény hangon. – Ma éjjel minden esélyünket eljátszottuk az érvénytelenítésre. Hát összesen ennyit jelentett neki ez az éjszaka? Csak testi kielégülést? Erre a gondolatra váratlan fájdalom hasított belé, ami megkeményítette a szívét. Nos, ez nem ismétlődhet meg. És még mindig ott volt a válás lehetősége. Rebecca magára húzta a takarót, és hátat fordított a férfinak. – Hahó! Clay! Odabent vagy? Clay erre a kiáltásra ébredt, és felült. Felismerve Garth hangját felállt, és miközben odabukdácsolt az ajtóhoz, fölvette Levi's farmerét, majd kinyitotta az ajtót, amitől a kunyhót elözönlötte a napfény. – Nahát, örülök, hogy látlak – mondta Garth. Füttyentett, mire Sólyom előjött a fák közül. – Megismertük Scotty lovát, de nem akartunk kockáztatni. – Becky felé pillantott. Épp akkor ült fel, és zavartan nézelődött erre-arra. – Jól van? – Vele minden rendben. – Kitaszigálta Garthot az ajtóból. – Hagyjuk felkelni és felöltözni. Eláztunk múlt éjjel a viharban. – Kilépett, és becsukta az ajtót. Odakint a két férfi közrefogta Clayt. – Na és mi a fene történt? – Saskarom visszaadta. – Visszaadta? – vonta fel a szemöldökét Garth. – Csak úgy? – Aha, odalovagoltam hozzájuk. Saskarom megkötözve tartotta fogva, és én mondtam neki, hogy a feleségemért jöttem. – Ő pedig átadta – horkant fel Sólyom. – Így történt. – Nekem itt valami nem stimmel – álmélkodott Garth. – Annyit sikerült kivennem a szavaiból, hogy a konföderáció erős szövetségesre talált a sziú törzsben. Saskarom csodál minket, mert nem akarunk Washington törvényei szerint élni. Megvonta a vállát. – Ezek szerint ez a hírhedt sziú törzsfőnök, aki az egyik legrettegettebb indián ezen a területen, vállalta a feleséged elrablásával járó kellemetlenséget, aztán pedig egyszerűen visszaadta, amikor megjelentél, mert a konföderáció oldalán harcoltál?

– Még a vértestvérévé is tett. Ezért adta vissza Beckyt. Mert nem becstelenítené meg magát azzal, hogy elveszi a vértestvére feleségét. – Ez nekem magas – csóválta a fejét Sólyom. – Csak úgy hagyta, hogy ellovagoljatok, mi? – Pontosan. Ó, igen, és volt még valami. Az az érzésem, azt hiszi, Becky kicsit elmeháborodott. – Ez az első dolog, aminek szerintem is van értelme – mondta Garth. – Igaza lehet. Mostanában mintha nem lett volna önmaga. És gondolom, csak rontott a helyzeten, hogy ez az indián elrabolta. – Becky jól van, Garth. – Felidézve a múlt éjszakai szenvedélyes szeretkezésüket, Clay nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Ám ekkor kilépett a kunyhóból Becky, Garth pedig melegen megölelte. – Nagyon örülök, hogy látlak, húgom. Becky érzései az arcára voltak írva, miközben mindnyájuknak megköszönte, hogy a megmentésére siettek. – Soha nem fogom elfelejteni, hogy mind kockára tettétek értem az életeteket. – Megrándult az álla, és úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, de aztán sikerült összeszednie magát. Főztek egy kanna kávét, ettek egy kis szárított marhahúst, aztán pedig visszaindultak, hogy csatlakozzanak a szekérkaravánhoz. Délben érték utol őket. Rebecca ujjongott, hogy viszontláthatja kedves barátait. Szívügyének tekintette, hogy személyesen üdvözölje szeretett Clementine-ját, öszvéreit és csirkéit. A nap végére Rebecca élete visszazökkent a régi kerékvágásba. De amikor este nyugovóra tért, és a feje fölött ragyogó csillagokat bámulta, eszébe jutott az a két utolsó, feledhetetlen éjszaka, amit átélt: az egyiken megtapasztalta a hihetetlen félelmet, a másikon pedig a mámorító gyönyört. Mi következhet még ezen az úton, amit neki rendelt a sors?

24. fejezet Másnap reggel átjött Etta. A szeme izgatottan csillogott. – Becky, csodásan izgalmas hírem van számodra. A szüleink megengedték Tommynak, hogy feleségül vegyen. Mind egyetértettek abban, hogy arra való tekintettel, milyen közel volt a halálhoz, nem állnak a boldogságunk útjába. – Ó, édesem, ez csodálatos. Annyira boldog vagyok. Na és mikor lesz a nagy nap? Amint Kaliforniába érünk? – Nem, Tommy és én nem akarunk egyetlen pillanatot sem azzal elvesztegetni, hogy külön legyünk. Ma este fogunk összeházasodni. – Ma este! De Etta, Tom még fel sem tud kelni az ágyból. Nem akarsz még egy kicsit várni az esküvővel, hogy szép menyasszonyi ruhában mehess férjhez, amikor jobban lesz?

– Van egy fehér ruhám, az jó lesz. Az meg, hogy Tommy még gyógyulófélben van, nem ok arra, hogy ne legyünk együtt. Beszéltem Mr. Scott-tal, és azt mondta, ideadja nekünk az egyik szekerét. Ő majd Fallon kocsiján viszi az ellátmányt. – És ki fogja hajtani a kocsit? – kérdezte Rebecca. – Mert Tom biztosan nem tudja. – Azt mi is tudjuk – kuncogott Etta. – De már egy csomóan felajánlották, hogy segítenek hajtani, enni pedig majd a családunkkal fogunk. Akkor minden időmet Tommy ápolásának szentelhetem. Most már fel tud ülni, és néhány hét múlva fel is tud kelni az ágyból. – Mit szólnak ehhez a szülőitek? – Először ugyanúgy kételkedtek, mint te, de Tommy és én mind a négyüket meggyőztük arról, hogy ez milyen fontos nekünk. Semmit sem nyernénk azzal, ha várnánk. Becky, ha két ember szereti egymást, csak az számít, hogy együtt legyenek. – Pirulva lehajtotta a fejét. – Még akkor is, ha nem tudunk… tudod… szerelmeskedni, legalább éjjel-nappal együtt lehetünk, és tudjuk, hogy összetartozunk. – Felemelte a fejét, és belenézett egyenesen Rebecca szemébe. – De hisz te is biztosan tudod, milyen érzés ez, Becky. Hát nem így éreztek ti is egymás iránt Clayjel? Rebecca nem tudott belehazudni Etta bizakodó szemébe. Elmosolyodott, és megölelte a fiatal lányt, hogy elrejtse érzelmeit. – Ha ma este összeházasodtok, azt hiszem, jobb lesz, ha most azonnal nekilátok, és sütök egy tortát. – Anyukám, a nagyi és Mrs. Davis már hozzáláttak az előkészületekhez. Tommy és én azt szeretnénk, ha te és Clay tanúként állnátok az oldalunkon. Megtennétek, Becky? Etta boldogsága ragadós volt. Rebecca széttárta a karját, és megint megölelte. – Öröm számunkra, ha mellettetek állhatunk, édesem. – Incselkedő vigyorral hozzátette: – Mivel a vőlegény úgysem tud, valakinek muszáj lesz. – Etta dereka köré csúsztatta a karját, és így szólt: – Gyere, drágám, induljon a kincsvadászat. Hogy is tartja a mondás? Valami régi, valami új, valami kölcsön… – És valami kék! – kiáltotta vidáman Etta. Aznap este az elcsendesült zarándokcsapat a tűz köré gyűlt, és hallgatta, ahogy az egymás kezét fogó Etta és Tom, kiknek ifjú szívét összekötötte a szerelem, most már a házasság kötelékében is egyesültek Kirkland tiszteletesnek köszönhetően. Bármennyire szerette is Rebecca a párt, nem tudta átadni magát az esemény hangulatának. Amikor megkezdődött a zene és a tánc, eloldalgott, hogy keressen egy csendes, a mulatozóktól távol eső helyet, és nekidöntötte a hátát egy fának. – Nem is örülsz a boldogságuknak, Becky? Tudhatta volna, hogy Clay utánamegy. Fél kézzel nekitámaszkodott a fának, árnyékot vonva Rebecca köré. – Örülök én neki, Clay. Csak úgy érzem, nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy összeházasodjanak. – Nem is adódhatott volna megfelelőbb alkalom, Becky. – Hogy mondhatsz ilyet, Clay? – nézett fel rá meglepve. – Hiszen még fel sem épültek azok után, hogy hajszál híján tragédia történt.

– És egyikük számára sincs jobb orvosság, mint a másik. Becky, a bátorságod az egyik dolog, amit csodálok benned. Ezért is lep meg, hogy nem veszed észre, mi zajlik körülötted. Szörnyű csapás érte ezt a két fiatalt, és bár minden ellenük szól, ők küzdenek, és ezzel a házassággal mindenkinek megmutatják, hogy igenis bíznak a jövőben. Akkor, amikor már mindenki kimerült és kezdte elveszíteni az akaraterejét, ráadásul itt van előttünk ez a rohadt sivatag is, amin még át kell vergődnünk, ez a két kölyök mindenkinek visszaadta a hitét, hogy végig tudjuk csinálni, bármi is vár ránk. Egy hosszú pillanatig Rebecca csak bámult a férfi szemébe. Ha volt valami, ami erőt adott neki ahhoz, hogy bármit végigcsináljon, hát az az ezekből a barna szemekből áradó melegség és nyugalom volt. – Igazad van. Azt hiszem, túl sokat gondoltam a nehézségeikre, és nem láttam azokon túl. Tudod, Clay, néha igazán meglepsz. Tom hangján felcsendült a „Gyönyörű álmodozó” című dal, amelyet hitvesének énekelt olyan lágyan, mint a szellő, amely összekócolta Rebecca haját. Clay kinyújtotta a kezét, és gyengéden kisimította a tincset Rebecca arcából. – Azt hiszem, most megint meg foglak lepni – motyogta, majd lehajtotta a fejét. A csókja gyengéd volt – olyan hihetetlenül lágy, hogy Rebecca lelkét simogatta meg, nem pedig a szenvedélyét élesztette fel. Clay szó nélkül hátralépett, és széttárta a karját. Rebecca belépett az általuk alkotott körbe. Amikor érezte, hogy Clay karja köréje záródik, nekinyomta az arcát a férfi mellkasának, és együtt mozogni kezdtek a gyönyörű zene ritmusára. Az elkövetkező napokban kijutottak a Sziklás-hegységből, és nekivágtak az utahi Nagymedencének és a Nagy-Sós-tónak, ami nem volt más, mint fehér alkáli sóból álló katlan, amelyet felperzselt az azt körülvevő Wasatch-hegységből visszatükröződő napfény. Az utat kifehéredett ökör- és öszvércsontok szegélyezték, valamint a szikkadt agyagba beleégett vizes üregek. Scotty, aki már jó néhányszor megtette ezt az utat, elrendelte, hogy minden üres helyet, hordót, lábast és üveget töltsenek meg vízzel indulás előtt. Ennek ellenére a víz értékesebb volt még az aranynál is. Ez volt a fizikai teljesítőképesség legnagyobb próbája, amit eddig ki kellett állniuk. Mégis hajtotta őket a puszta elszántság, illetve annak ígérete, hogy az előttük álló Sierra Nevada hegyvonulatán már könnyedén átkelnek, tudván, hogy a Sacramento-völgy ott vár rájuk a hegy túloldalán. Ott véget ér az útjuk. A megpróbáltatások árnyékában, melyek során összefolytak a végtelennek tetsző napok, a Clay karjában töltött gyönyörűséges órák halványuló álommá váltak Rebecca képzeletében. Soha nem beszélgettek róla, és kerültek egymással mindenféle testi kontaktust. A tábor felől távoli nevetés hangját vitte a szél Rebecca fülébe, miközben a folyóparton sétált. Ez volt az utolsó együtt töltött éjszakájuk; holnap megérkeznek Sacramento városába. Ennek örömére a megfáradt utazók ünnepséget rendeztek. Rebecca felkaptatott egy emelkedőn, és csodálattal nézett le a természet eme ajándékára. Ameddig a szem ellátott, a Sacramento-völgy zöldellő, dimbes-dombos vidéke terült el alatta.

Mindenfelé élénk színű mák, páfrány, lóhere, bogáncs és zsálya tarkította a tölgy-, juhar-, ciprus- és fenyőerdők között elnyúló réteket. A távolban pedig méltóságteljesen magasodó fűzek és nyárfák szegélyezték a Sacramento folyó két partját. El sem tudta hinni, hogy megcsinálták. Pontosan százhuszonnyolc nappal ezelőtt indultak el a Missouri állambeli Independence-ből kilencvennyolc szekérrel. A veszedelmes út végére negyvenkilencen maradtak. Érzelmileg kimerültek, fizikailag elfáradtak, sírtak örömükben és bánatukban. Éheztek és szomjaztak, izzadtak a perzselő napsütésben, összehúzták magukat a tomboló szél erejével viaskodva, és vacogtak a jeges esőben. Nyelték a sivatag homokját, itták a préri enyhén sós folyóinak vizét. Szekereikkel és állataikkal gránit hegyi ösvényeken, dühöngő folyókon és bokáig érő sáron keltek át, eldobált családi ereklyékkel – és hátrahagyott társaik keresztjeivel – jelölve meg az utat. Volt idő, amikor azt kívánták, bárcsak meghalnának – máskor pedig az életükért imádkoztak. Volt idő, amikor a reményeik a kétségbeesés gödreibe süllyedtek – máskor pedig határtalan magaslatokba szárnyalt a hitük. De végül diadalmaskodtak. Utazásuk véget ért. Rebecca tovább sétált, kiélvezve a magányt. Amikor egy zuhogó vízeséshez ért, amely a hömpölygő folyót táplálta, leült a folyópartra, levette a cipőjét és a harisnyáját, majd belemártotta a lábát a vízbe. Meglepően melegnek érezte a hideg hegyi folyók és patakok után. Ösztöneit követve levette a ruháját és a fehérneműjét, és belegázolt a vízbe. Milyen jó lenne, ha lenne nála szappan, és megmosakodhatna! De sebaj. Becsukta a szemét, belemerült a vízbe, és hagyta, hogy körbemossák a hullámok. Egyszer csak olyan érzése támadt, hogy nincs egyedül, és rémülten kinyitotta a szemét. Clay állt a folyóparton, és őt figyelte. – Elég messze ellófráltál a tábortól, Becky. Soha nem tudhatod, mivel találkozol. – Tudom, hogy itt nincs mitől félnem, Clay. Ez a völgy olyan békés. – Milyen a víz? – Csodás. A férfi leült, levette a csizmáját és a zokniját, majd alsónadrágra vetkőzött. – Igazad van – mondta belegázolva a vízbe. – Majdnem olyan meleg, mint egy fürdő. Biztosan valami meleg forrás táplálja. Rebecca követte a férfit, amikor az átúszott a vízesésen, és eltűnt a szivárványcsíkos ködben. Vett egy mély lélegzetet, és ő is átsétált az aláhulló vízpermeten. Meglepetésére egy, a gránitsziklába vájt barlangban találta magát. – Még sohasem láttam ehhez foghatót. – Érdekes, ugye? – Csak nagyon zajos – mondta Rebecca, megpróbálva túlkiabálni a vízesés üvöltését. Clay odament hozzá. – Te reszketsz, Becky.

Rebecca későn vette észre, hogy vizes kombinéja rátapadt a testére, a vékony anyagon pedig átütöttek ágaskodó mellbimbói. A szíve vadul kalapálni kezdett. Hátrálni próbált, de a gránitfal az útját állta. – Azt hiszem, vissza kellene mennem a vízbe. – De Clay egyre csak közeledett felé. – Clay, nem lesz ez így jó – mondta levegő után kapkodva, amikor a férfi a fején keresztül lehúzta róla a kombinét. Érezte a hátán a hideg és nedves gránitfalat, de mit sem ért a testében fellángoló tűz ellen. – Miért ne lenne jó, Becky, ha egyszer mindketten ezt akarjuk, erre vágyunk? Ha azt mondod, hogy nem így van, abbahagyom. Rebecca, akit máris elgyengített a saját szenvedélye, így szólt: – Azt nem mondhatom, mert nem lenne igaz. Azt akarom, hogy szeretkezz velem, habár tudom, hogy nem kellene. Clay szája rabul ejtette Rebecca ajkát, amitől még jobban fellobbant benne a vágy. A férfi nyaka köré fonta a karját, egyesítve kettőjük szenvedélyét. Clay a csók megszakítása nélkül felemelte, Rebecca pedig a férfi csípője köré fonta a lábát. Rebeccán izgatott remegés futott végig, felemésztve minden ellenállását. A bőrük egymáshoz tapadt, ő pedig belekapaszkodott a férfiba, és mindvégig a tudatában volt valamennyi égő pontnak, ahol a testük érintkezett egymással. A férfi meleg tenyere rásimult Rebecca fenekére, és még magasabbra emelte, amíg a szája meg nem találta a mellét, és fájó csúcsokká nem ingerelte érzékeny mellbimbóit; azután egy sürgető, kétségbeesett, követelőző csókkal véget vetett Rebecca érzéki nyögdécselésének. Mesteri nyelve lángra lobbantotta Rebeccát, aki a férfi kemény vállizmába kapaszkodva támaszt keresett, amikor remegni kezdett. Azután Clay beléhatolt – és Rebecca teljesen elvesztette tér és időérzékét. Felvette a férfi lökéseinek ritmusát, s ahogy gyorsult a tempó, úgy kapott szárnyra a növekvő gondtalanság, és a két test megremegett a mennyei kielégüléstől. Clay letette Rebeccát a földre, de mivel az nem tudott megállni a lábán, ölbe vette. Otthagyva az alsónadrágot és a kombinét, átvitte őt a vízesésen, és kitette a folyó partjára. Miközben Clay felvette a farmerét, Rebecca gyorsan belebújt a ruhájába, és felhúzta a bugyiját. Azután kiültek a meleg napfényre, hogy megszárítsák nedves testüket és hajukat. – Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ez hiba volt, Clay – mondta Rebecca bűntudatosan. – Én nem bántam meg. Miért kellene bűntudatot vagy megbánást éreznem azért, mert viszonyom van a feleségemmel? Ez is része a házastársi kötelezettségeknek, és mindketten élveztük. Emellett a baj már úgyis megtörtént akkor, amikor a kunyhóban szeretkeztünk. Most már úgysem lehet szó a házasság érvénytelenítéséről, Becky. Kötelezettség? Átkozottul elege volt már abból, hogy Clay még mindig így gondol rá. Dühösen magára ráncigálta a cipőjét és a harisnyáját. – De a válás még szóba jöhet, Clay. És ezt is szándékozom tenni Sacramentóban. Mindketten külön utakon akarunk járni, és ha egymásba bonyolódnánk, az csak megnehezítené az elválást. – Ezzel méltóságteljesen elsétált. – Ha, lesz egyáltalán válás, Mrs. Fraser. – Clay felállt, és a nyomába eredt.

Amikor negyvenkilencben aranyat találtak a közelben, a valaha aprócska Sacramento nyüzsgő nagyvárossá nőtte ki magát, amelynek növekedését még három árvíz és egy pusztító tűzvész sem lassíthatta le. Öt évvel később pedig az állam fővárosa lett. Ahogy keresztülhajtottak a városon, és meglátták a szekéráradat elől félreugráló embereket, a három-négy emeletes téglaépületeket, a járdákat, a kövezett főutakat, a lámpaoszlopokat, a szállodákat, az éttermeket és az üzleteket, Rebecca legszívesebben leugrott volna a szekérről, és boltról boltra rohant volna, csak hogy mindnek bekukucskálhasson az ablakán. Scotty a karámhoz vezette a karavánt, ahol az utazók búcsút vettek egymástól. A Garson és a Davis család továbbindult északkelet felé, hogy megkeressék azt a darab földet, amin felépíthetik a jövőjüket. Howard Garson felajánlotta, hogy megveszi Clementine-t és a két csirkét, de Rebecca nem volt hajlandó pénzt elfogadni tőle. Őt már az a tudat is boldoggá tette, hogy olyasvalaki gondjaira bízhatja az állatait, akiben megbízik. Miután könnyes búcsút vett Ettától és Tomtól, akik megígérték, hogy írnak, amint letelepednek, Rebecca elköszönt Clementine-tól, Katherinától és Lady Macbethtől. – Honnan tudja, melyik csirke melyik? Nekem teljesen egyformának tűnnek – kérdezte Garth, miközben Clayjel figyelték, ahogy Rebecca szomorú búcsút vett a csirkéktől. – Egyszer én is feltettem neki ugyanezt a kérdést, és azt válaszolta, hogy ha a szülők meg tudják különböztetni az ikreiket, ő miért ne tudná megkülönböztetni a tyúkjait? – Szerinted mióta áll már ott, és nézi, hogy távolodnak azok a szekerek? Még sok dolgunk van. – Talán oda akarsz menni hozzá, és ezt személyesen megmondani neki, öcskös? – kérdezte Clay. – A te feleséged, Clay. Mike Scott lépett oda hozzájuk, és kezet rázott velük. – Nagy segítségemre voltatok az út során, fiúk. Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélkületek. Ha megtaláljátok a testvéreteket, és úgy döntőtök, hogy visszamentek keletre, én egy hét múlva indulok vissza erről a helyről. Számításaim szerint még a havazás előtt átkelünk a hegyeken. Örülnék, fiúk, ha csatlakoznátok hozzánk. – Nem ígérhetünk semmit, Scotty – mondta Garth. – Le kell rendeznünk ezt a dolgot a húgunkkal, én pedig még azon is gondolkodom, hogy egy darabig Kaliforniában maradok. – Na és mik a te terveid, Clay? Sacramentóban maradtok a feleségeddel, vagy tervezitek, hogy elmentek valahová valódi nászútra? – Még nem tudom, sok mindent kell itt elintéznünk. Azt hiszem, maradunk egy darabig, de majd szólok. – Nem akarjátok eladni a szekeret, Clay? – kérdezte Scotty. – De igen, azt hiszem. A városban úgysem vesszük hasznát. – Átnéztem, és még mindig rohadt jó állapotban van. Ötszáz dollárért megszabadítalak benneteket a fogattól meg a szekértől. Ha úgy döntesz, hogy visszajössz velünk keletre, visszavásárolhatod tőlem ugyanannyiért, mint amennyiért megveszem. – Hallottam ám – mondta Becky, aki épp akkor csatlakozott hozzájuk. – Én hétszáz dollárt fizettem a szekérért és a fogatért.

– Mrs. Fraser, a fogat és a szekér leamortizálódott, mióta megvette. – Ugyanakkor azt se felejtse el, hogy a fogat most már tökéletesen be van idomítva, uram – érvelt Rebecca szeretett öszvérei védelmében. – Ötszáz az utolsó ajánlatom. Hozzáteszek még egy százast azokért az eszközökért és élelmiszerekért, amiktől szintén meg akarnak szabadulni. – Én úgy tudom, hogy mindent el akarunk adni – mondta Clay. – Igaz, Becky? – Ezen még nem gondolkodtam, de azt hiszem, igazad van. A legtöbb dolognak tényleg nem venném sok hasznát itt a városban. És engem ugyan rá nem vesznek még egyszer, hogy ekhós szekérre szálljak. – Hát akkor, Clay, ez elég véglegesnek hangzik. Úgy tűnik, megköthetjük az üzletet. Becky még egyszer utoljára átnézte a szekeret, nehogy bármi ott maradjon, amit meg akart tartani, majd aláírta az adásvételi szerződést. Egy sóhajjal a tárcájába tette a csekket, majd odament a karámhoz, hogy nekiveselkedjen az utolsó fájdalmas búcsúnak. – Ohó, legyetek erősek, fiúk – motyogta Clay. – Már megint! – kiáltotta Garth. – Még magamhoz sem tértem teljesen a tehéntől és csirkéktől vett búcsú után. – Ez talán még annál is rosszabb lesz. Most hat öszvérről van szó. Mind a hat állat odaügetett a kerítéshez, amikor meglátták Rebeccát – hihetetlen látvány volt egy olyan fajtól, amely még a macskáknál is nagyobb tökélyre fejlesztette a közömbös viselkedést. – Nos, Dezdemóna, légy kedves Otellóhoz. Tudod, hogy teljesen odavan érted – mondta Rebecca megölelve és megcsókolva az állatokat. – És te, Márkusz Antóniusz, nem akarom azt hallani, hogy belecsípsz Kleopátrába, csak azért, mert egy kicsit lassabb nálad. Mr. Scott megígérte nekem, hogy jó dolgotok lesz nála, és gondja lesz rá, hogy soha egyikőtök se kapjon ostort. Ami pedig téged illet, Cézár, mondtam neki, hogy néha fáj a lábad, és azt mondta, hogy majd Brútusz vagy Kleopátra mellé fog be, mivel ők lassabbak. Mind magammal vinnélek titeket, ha lenne egy farmom, ahol legelészhetnétek, hogy ne kelljen nehéz szekereket huzigálnotok a hegyre le-föl. – Mindig így beszélget velük? – kérdezte Scott. Clay bólintott. – De hiszen csak ostoba öszvérek. – Nekem nem úgy tűnik – szögezte le Garth. – Mintha értenék, amit mond nekik. – Becky meg van róla győződve, hogy az állatoknak is vannak érzéseik, és épp úgy szeretik hallani, hogy szeretik őket, mint az emberek – magyarázta Clay. – Ebben csak az a vicces, hogy vele soha nem makacskodtak ezek az állatok, ahogy a legtöbb öszvér. Olyan kezesek, akár a bárányok, amikor beszélget velük. – Mrs. Fraser, be kell vallanom, hogy volt idő, amikor úgy gondoltam, több baj van magával, mint amennyit megér – vallotta be Scott, amikor Rebecca visszament hozzájuk. – De mindent egybevetve, biztos vagyok benne, hogy hiányozni fog. Igazán érdekesen alakult ez az út magának köszönhetően. Hosszú és boldog közös életet kívánok magának és Claynek. – Köszönöm, Mr. Scott. És annak ellenére, hogy időnként fontoskodóan és basáskodóan viselkedett, köszönöm, hogy biztonságban elhozott minket ide. El sem tudom képzelni, miért akar újra nekivágni.

– Nőtlen vagyok, asszonyom, és nincsenek gyökereim. Ez az élet legalább megment a magánytól. – Talán, ha gyökeret eresztene, uram, feladhatná a nőtlenségét is. Úgy nem lenne magányos sem. – A szemében megvillant az a bátorság, amit Clay úgy imádott. – Vigyázzon azokra az öszvérekre, uram, vagy kísérteni fogom egész életében. – Igen, Mrs. Fraser, ahhoz kétség sem fér. Hiányozni fog. – Megemelte a kalapját. – Nos, örülök, hogy találkoztunk, és sok szerencsét a jövőben. – Rákacsintott Clayre. – Azt hiszem, szükséged lesz rá, fiam. – Neked is sok szerencsét, Scotty – mondta Clay, miközben kezet fogtak. – Még áll az ajánlatom, ha esetleg a jövő hétig meggondolnátok magatokat – mondta, miközben megveregette Garth vállát. – Jó ember – mondta Garth, miután a karavánvezető távozott. Amíg Clay lepakolta Rebecca utazóládáját a szekérről, Garth elment, hogy bérkocsit fogjon. Rebecca mély lélegzetet vett, és gyorsan elmondott egy imát, hogy túlélje a következő néhány percet. – Azt hiszem, itt a búcsú ideje, Clay. – Elkísérlek a bátyádhoz – nézett rá Clay kifürkészhetetlen tekintettel. – Arra semmi szükség. Te és Garth már biztosan alig várjátok, hogy megkereshessétek a húgotokat. Amellett arra gondoltam, hogy ma éjszakára megszállok a hotelben, és egy kicsit felfrissítem magam, mielőtt a keresésére indulok. – Akkor gyere velünk, és ismerkedj meg Lissyvel – ajánlotta Clay. – Szeretnélek bemutatni neki. Rebecca habozott. Miért is ne? A holnapi nap után talán soha nem látják viszont egymást. Miért ne halasztaná a búcsú pillanatát, amíg lehet? Garth visszajött egy bérkocsival, és miután a férfiak felrakodták a ládát és a nyeregtáskákat a kocsi hátuljára, a legközelebbi szálloda felé vették az irányt. A stílusosan „Aranyásó” névre keresztelt szálloda újnak és sokkal divatosabbnak látszott, mint az a hotel, amelyben Idependence-ben szálltak meg. Ami még ennél is fontosabb, két olyan dologgal is kecsegtette Rebeccát, amiben már több mint négy hónapja nem volt része: azzal, hogy szilárd tető legyen a feje felett, és hogy valódi ágyban alhasson. Clay férj és feleségként jelentette be őket, és amikor felértek az emeletre, Rebecca látta, hogy a szobájukból épp úgy át lehet menni Garth szobájába, mint Independence-ben. Clay szó nélkül eloszlatott minden kételyt, ami még Rebeccában élt, azáltal, hogy Garth szobájába pakolta be a saját nyeregtáskáját is. Rebecca már alig várta, hogy a Laramie-erődbeli után végre újra forró fürdőt vegyen. Miután beletöltötte a fürdősót a gőzölgő vízbe, lassan belemerült a kádba, amíg a válláig el nem lepte a víz. Aztán hátradőlt, és ellazult, miközben a forró víz meleg és illatos burokként ölelte körül fáradt testét. Becsukta a szemét, és arra a Laramie-erődbeli éjszakára gondolt, amikor Clay kikezdett vele, és majdnem elhálták a házasságukat. Ez az emlék pedig óhatatlanul a kunyhóban töltött csodálatos éjszaka emlékéhez vezetett, amikor el is hálták.

Bár úgy tűnt, már nagyon régen történt, annak az éjszakának minden pillanata élénken élt az emlékezetében. Vajon képes lesz elfelejteni valaha? El akarja felejteni egyáltalán? Amikor hűlni kezdett a víz, Rebecca erőteljesen megdörzsölte a fejét, hogy az utolsó szem homoktól is megszabaduljon, majd kiszállt a kádból, és visszament a szobájába. Éppen felöltözött, amikor Clay kopogott az ajtón, és belépett. – Kész vagy? – Igen, csak még a kalapom. – Kivette a kalapját a ládából, hetykén a fejére tette, majd odatűzte. Azután megfordult, és látta, hogy Clay elképedten bámul rá. Gyorsan belenézett a tükörbe, de semmi szokatlant nem talált. – Mi a baj, Clay? – Ugyanezt a kalapot viselted, amikor először láttalak – mondta. – Azt hiszem, igen, mivel ez az egyetlen kalapom. Valami baj van vele? – Nincs. Csak eszembe jutott. Olyan távolinak tűnik. – A mosolya egyáltalán nem volt meggyőző. – Most minden olyan távolinak tűnik, Clay. – Igen, ez igaz.

25. fejezet Fraserék odakint álltak a postakocsi-hivatallal szomszédos fehér deszkaburkolatú ház előtt. A kopogásukra fiatal, vörös hajú férfi nyitott ajtót. Biccentett, és kedvesen rájuk mosolygott. Rebecca első pillantásra szimpatikusnak találta. – Hogy s mint, emberek? – Maga Stephen Berg? – kérdezte Clay. – Én vagyok. Mit tehetek önökért? – Én Clay Fraser vagyok. Ő itt a feleségem, Rebecca, és az öcsém, Garth. – Maguk Lissy bátyjai! – kiáltotta, megrázva a kezüket. – Én Lissy férje vagyok. Gondoltam, hogy felbukkannak itt. Kerüljenek beljebb. Amikor beléptek, egy karosszékre mutatott. – Kérem, asszonyom, foglaljon helyet. Ez a legkényelmesebb székünk. Lissy éppen a babával van elfoglalva, de mindjárt szólok neki. Amint elhagyta a szobát, Rebecca incselkedve megszólalt: – Na és fiúk, melyikőtök fogja lelőni? Még mindketten nevettek, amikor valaki forgószél módjára berontott a szobába. – Clay! Garth! A fiatal lány elképesztően gyönyörű volt. Hosszú haja épp olyan barna volt, mint a testvéreié, apró alakja pedig teljesen elveszett, ahogy magas bátyjai karjába vetette magát.

Ragyogó kék szeme könnybe lábadt, amikor megölelték és megcsókolták, és Rebecca esküdni mert volna, hogy Garth szemében is könnyeket látott csillogni. Amikor végre megnyugodtak, és Clay bemutatta a húgát Rebeccának, így szólt: – Na és hol van ő? Csak nem képzeled, hogy eljöttünk egészen idáig csak hogy téged lássunk. Lissy kuncogott. – Az unokaöcsétek, Theodore, éppen most aludt el. – Szóval kisfiú – állapította meg Garth. – Igen, és képzeljétek, Stephen azt akarta, hogy Ulysses legyen a neve Grant tábornok után! Stephen zavartan pillantott körbe. – Nekem jobban tetszett, mint a Beauregard, ahogy Lissy akarta elnevezni. Úgyhogy azt javasoltam, inkább az édesapjáról nevezzük el. Ezen mindannyian jót nevettek, Garth pedig odalépett hozzá, és megveregette a vállát. – Jól tetted, sógor. Rebecca látta, hogy Lissy arca vidáman felderült e megjegyzés hallatán. Miután Theodore felébredt, és bemutatták a nagybátyjainak és a Rebeccának, Lissy hagyta, hogy Rebecca segítsen neki megfürdetni a picit. Az asszony csak ámult és bámult, miközben óvatosan megmosta a kisbaba aprócska kezét, lábát és kis kerek popsiját. Pici lábujjak, ujjacskák, kezecskék, lábacskák; mind egy-egy tökéletes miniatűr. Nem bírta mosolygás nélkül hallgatni, ahogy a két nagybáty gügyögött az unokaöccsének, és meglepve tapasztalta, hogy Clay milyen ügyesen vette fel Theót, amikor az sírni kezdett. Clay boldogan mosolygott, amikor a kisbaba pici ujjai rázáródtak az ő hatalmas ujjára. Később, amikor úgy döntöttek, ideje távozniuk, Clay bement a hálószobába, hogy megkeresse Lissyt és Stephent. De amikor látta, hogy a bölcső mellett álldogálnak, megállt az ajtóban. Stephen átkarolta Lissy vállát, úgy nézték az alvó gyermeket. A szájához emelte felesége kezét, és belecsókolt a tenyerébe. – Szeretlek, Lissy. Lissy a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és rámosolygott a kisbabára. – Én is szeretlek, Stephen. – És köszönöm neked ezt a gyönyörű kisfiút. Te vagy az én életem, Lissy. Mindkettőnknek szükségünk van rád, szerelmem. Olyan keményen küzdöttél, hogy életet adj neki. És én is csak azóta élek igazán, mióta hozzám jöttél feleségül. Claynek bűntudata támadt, amiért kihallgatta ezt a meghitt beszélgetést, de túlságosan elérzékenyült ahhoz, hogy elosonjon. A Stephen iránt táplált harag helyét átvette a szégyenérzet. Miből gondolták, hogy joguk van beleavatkozni ebbe a szerelembe? A tisztesség jogán? Kinek a tisztessége? Ez a két szerelmes tisztességesen cselekedett. Szerelmet vallottak, és hajlandóak voltak szembenézni tetteik következményével – őket nem holmi önként vállalt kötelességtudat vagy a tisztesség vezérelte, hanem a szerelem.

Clay éppen el akart fordulni, amikor észrevette, hogy Becky ott áll mellette. Vajon mennyit hallott a beszélgetésükből? Egy hosszú pillanatig csak bámulták egymást, aztán Clay kézen fogta Rebeccát, és gyorsan elsurrantak. Garthnak csak a nőkön járt az esze, és amint visszaértek a szállodába, már indult is tovább. Clay átkopogott a két szobát összekötő ajtón. – Nem vagy éhes? – kérdezte, amikor Rebecca ajtót nyitott. – Éhen halok. – Akkor menjünk le vacsorázni. Hacsak nem szeretnél máshol enni. – Nem, jó lesz itt. Clay a tenyerével gyengéden végigsimította Rebecca hátát, miközben a pincért követve elhaladtak egy szaténdrapériás beugró előtt, ahol a vonósnégyes éppen Mozart egyik andalító szonátáját játszotta. Miután betolta a széket Rebecca alá, a pincér átadta nekik az étlapot, Clay pedig bort rendelt. Rebecca boldogan nézett körbe. Egy pislákoló gyertya vetett remegő fényt a finom kristálypoharakra. Óvatosan végighúzta a kezét a vakítóan fehér abroszon – az érintése hűvös és bársonyos volt az ujjai alatt, jázminillat szállt fel a sárga és aranyszínű virágokkal teli vázából, Rebecca pedig odahajolt, és mélyen beszippantotta az illatukat. – Ez az egész olyan csodálatos. – Áthajolt az asztalon, hogy halkan odasúgja: – Clay, megengedhetjük mi ezt magunknak? – Ez az utolsó együtt elköltött vacsoránk. Szeretném, ha különleges lenne. A szavai megrázóan emlékeztették Rebeccát arra, milyen kevés időt tölthetnek már csak együtt. A gyertya hirtelen elvesztette fényét, és a zene sem volt már olyan édes. Amikor a pincér visszajött, Rebeccának alkalma nyílt, hogy visszanyerje a hidegvérét, miközben a férfi kitöltötte a bort és felvette Claytől a rendelést. Azután Clay megemelte a poharát. – Ez az alkalom megkívánja, hogy pohárköszöntőt mondjak a leghihetetlenebb nőre, akit valaha ismertem. Soha nem foglak elfelejteni, Becky. Remélem, megtalálod a boldogságot, amit megérdemelsz. Rebecca remegő kézzel nyúlt a poharáért. – És rád, Clayton Fraser. Te vagy a legjobb ember, akit valaha ismertem. – Nem tudta, hogy ki fogja-e bírni a vacsorát sírás nélkül. – De a búcsú mindig olyan fájdalmas, Clay. Ne is búcsúzzunk még el. Ebben a gyertyafényben és andalító zenében elviselhetetlenül szívszaggató lenne. Belenézett a férfi csodálatos, barna szemébe. Hogy is felejthetné el őt? Hogy oldja a hangulatot, hozzátette: – Még akkor is, ha egy déli elszakadáspárti vagy. Clay értette a viccet – Rebecca nagyon jól tudta, hogy érteni fogja –, és felkacagott. Istenem, milyen jóképű, amikor nevet! Koccintottak. Vacsora közben mindketten igyekeztek más témákra koncentrálni, hogy elkerüljék a kínos csendet.

Egy szót sem szóltak egymáshoz, miközben visszafelé bandukoltak a szobába. Rebecca kinyitotta az ajtót, és még egyszer megköszönte a vacsorát, majd bement a szobába. Ott átöltözött hálóruhába, és bemászott az ágyba. Megpróbálta olvasással álomba ringatni magát, de még harminc perc múlva is az első oldalt olvasta. Óriási hibát követett el, amikor megérkeztek Sacramentóba. Végleg el kellett volna búcsúznia Claytől ott, a karámnál. Azzal, hogy késleltette az elkerülhetetlent, csak a saját dolgát nehezítette meg. Ahelyett, hogy megnőtt volna, kezdett elfogyni az érzelmei fölött gyakorolt önuralma. Hogy is tehetné túl magát azon, hogy szereti ezt az embert, amíg együtt van vele? Teljesen ki kell zárnia őt az életéből. Nincs több közös étkezés. Elkerül minden további kapcsolatot vele, még a látványát is, a hangját is. Abból, ahogy Clay a vacsoránál beszélt, egyértelmű volt, hogy nincsenek aggályai az elválásuk miatt. Látszott rajta, hogy alig várja, hogy visszatérhessen Virginiába. Nézz szembe vele, Rebecca. Egyszer s mindenkorra. Holnap első dolga lesz, hogy megkeresi a bátyját, aztán pedig felfogad egy ügyvédet, hogy felbontsák a házasságot. Épp megfordult, hogy elfújja a lámpát, amikor halk kopogás hallatszott az összekötő ajtón. – Becky, ébren vagy? Rebecca beharapta az alsó ajkát. Sokkal bölcsebb dolog lenne úgy tenni, mintha aludna, de mi van, ha valami fontos? – Mi az, Clay? – Bejöhetek? Van nálam valami, ami a tiéd. Rebecca felkelt, felvette a pongyoláját, és kinyitotta az ajtót. – Mi az? Clay belépett a szobába, és becsukta az ajtót. Mezítláb volt, meztelen felsőtesttel, a haja pedig még csillogott a nedvességtől a fürdő után, amivel épp most végzett. Enyhe magnólia szappan illata csapta meg Rebecca orrát, amikor Clay átadta neki Charley gyűrűjét, amelyet akkor veszített el, amikor Saskarom elrabolta. – Arra gondoltam, talán szeretnéd visszakapni. Aznap találtam… – Tudom. – El is felejtettem, hogy nálam van. Biztosan elkeveredett a ruháim között, és a nyeregtáskám alján kötött ki. – Köszönöm, Clay. – Lábujjhegyre emelkedett, hogy a figyelmességért hálából adjon egy puszit az arcára, de a férfi éppen akkor fordította el a fejét. A szájuk találkozott. Meglepetten néztek egymásra. Aztán a férfi tenyerének melege Rebecca tarkója köré fonódott, amikor gyengéden a karjába vonta. Rebecca lélegzete felgyorsult, és szíve hevesen zakatolni kezdett. Clay lehajolt, és ajkához nyomta meleg, nedves száját. Az ajka határozott és kutakodó volt. A csók pedig követelőző. Amikor szorosabban magához ölelte Rebeccát, az belesimult izmos karjába, és a teste megbizsergett az érintésétől.

A kifulladásig csókolták egymást, aztán Rebecca szenvedélye még jobban szárnyra kapott attól, ahogy a férfi az ajkát izgatóan végighúzta a nyakán, mielőtt visszakövetelte a száját, és a nyelvével felfedezte annak forró üregét. Rebecca agyában egymást kergették a gondolatok. Ez az egész még elviselhetetlenebbé teszi a búcsújukat; de hogy lehet bármi helytelen, ami ilyen csodálatos? Miért ne hozzák ki a legtöbbet a hátralévő időből? Megadta magát a csók mindent elsöprő szenvedélyének. Clay egy szaggatott sóhajjal megtörte a csókot. Beletemetve kezét Rebecca hajába, hátulról megfogta a fejét, és kényszerítette, hogy ránézzen. Meleg, barna szemével mélyen belenézett az ő szemébe. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, Becky? Még nem késő abbahagyni. – Ha ez az utolsó együtt töltött éjszakánk, legyen ez az utolsó közös emlékünk is. A férfi mosolya épp olyan gyengéd volt, mint a csók, amit az ajkára nyomott. Azután lecsúsztatta a pongyolát Rebecca válláról. Az asszony szerelmes tekintete egy pillanatra sem kóborolt el a férfi szeretett arcáról, az emlékezetébe vésve a vonásait, miközben az kigombolta a hálóruháját. Azután kibújtatta belőle, és félredobta. Rebecca sem szégyent, sem szerénységet nem érzett, ahogy ott állt meztelenül, miközben a férfi alaposan szemügyre vette. Inkább büszkévé tette a tudat, hogy női érzékisége képes kielégíteni Clay férfiúi szenvedélyének sóvárgását. És ezt ő tanította meg neki. Clay kigombolta a nadrágját, és kilépett belőle; nem viselt alatta semmit. Rebecca merészen fürkészte, az eszébe vésve hosszú, izmos testének szépségét. Azután kinyújtotta a kezét, és szeretetteljesen végigkövette széles vállának és mellkasának vonalát. Lehajtotta a fejét, hogy könnyed csókot nyomjon a sötét szőrzet közepére, és gyorsuló lélegzete összhangban volt a férfiéval. – Becky, Becky – nyögte. Az ajkába suttogta a nevét, aztán a karjába vette. Gyengéden letéve az ágyra, befedte a testét a sajátjával, s a bőre melege épp olyan érzéki volt, mint a teste keménysége. A nyelve Rebecca kemény mellbimbóit és hasának bársonyos bőrét simogatta. Rebecca pedig saját, gátlástalan felfedezésével járult hozzá a férfi szenvedélyéhez. Gyengéden szeretkeztek, miközben felfedezték, felizgatták és kielégítették egymást. Adtak, kaptak, osztoztak a szerelemnek ebben a szavak nélküli kifejezésében, amit egyikük sem volt hajlandó hangosan bevallani. Rebecca Clay nevével az ajkán aludt el. Clay pedig Rebeccát a karjában tartva szenderedett álomba. Clay arra ébredt, hogy Becky összekucorodva fekszik mellette. A tegnapi éjszaka után tudta, hogy sokkal jobban belebonyolódott ebbe az ügybe, mint ahogy eredetileg tervezte – de úgy gondolta, Becky is ugyanebben a cipőben jár, ami még az előnyére válhat. Azonban sok akadályt kell még leküzdeniük, és tiszta fejjel kellett gondolkodnia, hogy kieszelje, hogyan győzhetné meg erről a feleségét. Kikászálódott az ágyból, majd felkapva a földről farmerét, kinyitotta az összekötő ajtót, és óvatosan becsukta maga mögött. Meglepve látta, hogy Garth az asztalnál ül, előtte papír hever, kezében toll. Garth felpillantott, és végignézett Clay meztelen testén.

– Hát, Clay, vagy pókeren vesztetted el a gatyádat, vagy a feleségeddel töltötted az éjszakát. – Pszt, csendesen – figyelmeztette Clay. – Felébreszted Beckyt. – Alsónadrágot keresett a nyeregtáskájában, majd felöltözött. – Elég sokáig tartott – jegyezte meg Garth. – Egy ideig azt hittem, már meg sem teszed soha. Na és most mihez kezdesz? Ezzel lőttek az érvénytelenítéssel kapcsolatos tervnek, nemde? – Az a terv már azon az éjszakán füstbe ment, amikor Beckyvel abban a kunyhóban töltöttük az éjszakát. – Olyan sokáig tartott? – Garth – bámult rá Clay – szállj le a témáról, különben aprófát hasogatok veled a bútorokból. – Nyugi, Clay. Csak viccelek. Mi böki a csőröd? Clay lehuppant az ágyra, kinyújtózott, és a feje alá tette a kezét. – Bocs, csak sarokba szorítottam magam, és most nem találom a kiutat. – Úgy érted, Beckyvel kapcsolatban? – Úgy. Ki kell találnom, mi legyen vele. – Tényleg ki akartok lépni ebből a házasságból? – Ő ki akar. – Nem hiszem én azt. Nekem az a benyomásom Becky-ről, hogy nem az a fajta nő, aki ágyba bújna valakivel, ha nem volna szerelmes belé. Te hogy érzel iránta? Clay felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Össze vagyok zavarodva. Szeretnék esélyt adni ennek a házasságnak, de úgy tűnik, ő alig várja, hogy túl legyen rajta. És ha arról meg is tudnám esetleg győzni, hogy próbáljuk meg együtt, soha nem jönne vissza velem Virginiába. Gyűlöli a délieket, nem emlékszel? Garth elvigyorodott. – Szerintem ez az út kiverte a fejéből ezt az ostobaságot. – Ez akkor is kétélű fegyver, Garth. Nyomorultul érezné magát, ha Délen kellene élnie; az emberek nem fogadnák be, mert jenki. – Ti mindketten tisztára bolondok vagytok, ha hagyjátok, hogy mások éljék az életeteket helyettetek. Felejtsd el Virginiát, és kezdj itt új életet. És ha már itt tartunk, Clay, úgy döntöttem, hogy nem megyek még vissza. – Ugye nem akarsz tényleg annak a tál aranynak a keresésére indulni? Garth felemelte a papírlapot, amin dolgozott. – Egész életemben ezen az aranybányán járt az eszem, Clay. Már rajzoltam is emlékezetből egy térképet. Soha nem lesz ennél jobb alkalmam, hogy szerencsét próbáljak. Megfordult a fejemben, hogy talán te is velem tartasz, de most, hogy esetleg házasok maradtok Beckyvel, nekivágok egyedül. – Na és mikor akarsz hazamenni?

– Számításaim szerint néhány év múlva megépül a vasút, és óceántól óceánig keresztülszeli az országot. Addigra talán készen leszek rá, hogy hazatérjek és letelepedjek. – A Fraser-birtok egy része a tiéd, Garth. – A Fraser-birtok Willé – csóválta a fejét. – A belét is kidolgozta, hogy fenntartsa. Szeretem az otthonunkat, de találnom kell valamit, ami csak az enyém. Valamit, amit én hoztam létre a saját véres verítékemmel. – El sem tudom képzelni, milyen lesz nélküled a birtok. – Clay leroskadt, és a tenyerébe temette az arcát. – Ez kettős csapás: egyszerre veszítem el a feleségemet és az öcsémet. – Már hogy veszítenéd el az öcsédet. Ami pedig a feleségedet illet, Becky az a fajta nő, akiről minden férfi álmodik. Hogy jutott egyáltalán eszedbe, hogy lemondj róla? – Ebben tévedsz, Garth. Ő akar lemondani rólam. Clay felkacagott. – Hagyod, hogy egy jenki megnyerje ezt a csatát? – Összehajtogatta a térképet, és zsebre vágta, aztán kirúgta maga alól a széket, és felállt. – Megvárlak benneteket az étkezőben. Garth kifelé menet megállt, és vállon veregette Clayt. – Tedd félre a büszkeséged, Clay. Ne hagyd, hogy lelépjen. Miért nem állsz elé, és mondod el neki, hogy szereted? Clay megdöbbent. – Ki mondta, hogy szeretem? A feleségem; felelősséggel tartozom iránta. Kötelességem… – Ugyan már, Clay – szakította félbe Garth. – Nézz végre szembe a tényekkel: nagyon jól tudod, hogy szereted. Clay szélesen elvigyorodott. – Az már biztos, hogy nagy pácban vagyok, ha az öcsém ad nekem tanácsot. – Aki történetesen egy hangyányival többet tud a nőkről, mint te. Ellie-ről már meg is feledkeztél? – Milyen Ellie-ről? – kérdezett vissza Clay mosolyogva, és finoman fenékbe rúgta Garthot, miközben kiment a szobából. Miért próbálja becsapni saját magát? Jó oka van annak, amiért azt akarja, hogy együtt maradjanak. Megtörtént az elképzelhetetlen: beleszeretett a saját feleségébe.

26. fejezet Rebecca épp akkor nyitotta ki a szemét, amikor Clay elment. Vagy inkább kisurrant. De talán jobb is volt így; végtére is mit mondhat az ember egy szerelmes éjszaka után a férjének, amikor tudja, hogy másnap elhagyja? Amikor megígérte, hogy visszaadja neki a szabadságát, azt kihagyta a számításból, hogy bele fog szeretni. A szeretkezés még jobban megnehezítette a búcsút. Most már rá sem tudott nézni anélkül, hogy eszébe ne jutott volna bizsergető csókja, érintése, ölelése. Ami még ennél is rosszabb, hiányozni fog neki a mosolya, a meleg nevetése és a hangja.

Bárcsak elosonhatott volna anélkül, hogy újra szembe kelljen néznie vele… de hát ez lehetetlen. Még fel kell keresniük egy ügyvédet, hogy véget vessenek a házasságuknak. Na és ha felvetné, hogy próbaképpen adjanak esélyt a házasságuknak? Valószínűleg kinevetné. Magának okozta a bajt, neki is kell együtt élnie vele. Mintha kitalálta volna a gondolatát, Clay kopogott az ajtón, és átszólt: – Becky, ébren vagy? Rebecca értékelte, hogy Clay olyan udvarias, hogy kopogott, mielőtt belépett a szobába. De hát ez Clay: a végletekig úriember. Felkelt az ágyból és felvette a pongyoláját. Clay most már szabadon visszatérhet Virginiába. Úgyis ezt akarta kezdettől fogva. És akkor ő is elkezdheti rendbe szedni az életét – de isten az égben, fájdalmas lesz. – Igen, gyere be, Clay. – Jó reggelt – nyitotta ki az ajtót Clay. Egy cseppet sem tűnt úgy, hogy kényelmetlenül érezné magát a múlt éjszaka miatt. Lehet, hogy Rebecca csak álmodta az egészet. A végén talán még meg is győzte volna magát erről, ha Clay nem éppen akkor lépett volna rá a hálóruhájára, amely a padlón hevert. – Mit szólnál egy reggelihez? – kérdezte Clay. – Garth odalent vár minket. Ma elutazik, és indulás előtt még szeretne elbúcsúzni tőled. Rebeccát elöntötte a szomorúság, amiért nem lesz többé velük Garth vidámsága. De ő legalább Kaliforniában marad; talán még keresztezi egymást az útjuk. – Menj csak előre. Én még fel sem öltöztem – mondta, felkapva a földről a hálóinget. – Megvárlak. Rebecca elkezdte összeszedegetni a pipere holmiját. – Arra semmi szükség. Rendeld meg nekem is ugyanazt, amit ti esztek. Néhány perc múlva lent vagyok. Rebecca sietve megmosakodott egy mosdókesztyűvel, és visszament a szobájába, ahol gyorsan felöltözött, kikefélte a haját, és feltűzte a kalapját. Clay és Garth az étkező sarki asztalánál ültek. Mindketten felálltak, amikor megjelent. Nem túloztak a déliek lovagiasságáról keringő pletykák. Rebecca nem is emlékezett, hogy Charley felállt-e akár csak egyetlenegyszer is, hogy kihúzza neki a széket. De egyikükkel szemben sem volt igazságos, hogy most egymáshoz hasonlítja őket. Különböző világban nevelkedtek – éppúgy, ahogy ő és Clay. Nézz szembe a tényekkel, Rebecca: soha nem fogsz beleilleni az ő világába. A pincér rögvest kihozta a pohár narancslevet, amit Clay rendelt neki. – Köszönöm – mondta Rebecca. – Szeretem a narancsot. – Észrevettem – válaszolta Clay. – Ha gazdag volnék, ültetnék magamnak egy narancsligetet, hogy bármikor leszakíthassak egy narancsot a fáról, amikor kedvem szottyan. Garth felkacagott.

– Egyes nők divatos ruhákról, mások drága ékszerekről álmodoznának. A női agy egyszerűen érthetetlen. – Igazán, Garth Fraser? És miről álmodtok ti, férfiak? Garth megvillantotta ellenállhatatlan mosolyát. – Olyan nőről, aki többre becsüli a narancsot a gyémántnál és az igazgyöngynél. – Rákacsintott Clayre. – Megfogtad az isten lábát, Clay. Én semmi pénzért nem mondanék le róla a helyedben. Garth aztán nem kerülgeti a forró kását, és ahogy ott ült, úgy tűnt, felettébb elégedett önmagával. Bármennyire próbálta is, Clay nem tudta levenni a szemét Rebeccáról. Nem tudta elhinni, hogy ez az utolsó együtt töltött napjuk. Amint kettesben maradnak, megpróbálja meggyőzni, hogy ne dobják sutba a házasságukat. Hát nem volt így is elég nehéz Rebecca élete, hogy most még az elvált asszony bélyegét is magán kelljen viselnie? A társadalom bizonyos rosszallással bár, de elfogadta az elvált férfiakat. Viszont egy elvált nőt úgy megbélyegeztek, mintha magán viselte volna a skarlát betűt. Reggeli után fájdalmas búcsút vettek Garthtól. Clay minden jót kívánt az öccsének, és a lelkére kötötte, hogy mindenképpen tartsák a kapcsolatot, hogy a családja tudja, mikor hol tengődik. Becky nem bírta megállni könnyek nélkül, amikor Garth búcsúzóul megpuszilta, és megint végig kellett néznie, ahogy egy kedves barátja elhagyja. Ezt követően Clay ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a bátyja házához. Fiatalasszony nyitott ajtót, amikor becsengettek. – Segíthetek? – kérdezte kellemes mosollyal. – Itt lakik Matthew Brody? – Igen, itt. Én Mrs. Brody vagyok. Matt nős? Habár miért is ne lehetne? Végtére is, ő már a második férjével van. Az asszony nagyon kedves volt, és barátságos kíváncsisággal tekintett rá hosszú pillái alatt ülő, barna szemével. – Nagyon örvendek – mondta Rebecca. – Én Matt húga vagyok. Ő pedig a férjem, Clay Fraser. – Te vagy Becky! – Elállt az útjukból. – Gyertek be. Amikor beléptek, az asszony megölelte és megcsókolta Rebeccát. – Az én nevem Virginia. Matt gyakran emleget téged. Istenem, olyan boldog lesz, hogy itt vagy. Üljetek le, én addig szólok neki. Odakint van a hátsó udvarban. Rebecca belehuppant egy fotelba, és alig várta, hogy hét év után viszontlássa a bátyját. – Becky! – rohant be Matt a szobába. Rebecca felpattant, összeölelkeztek, összecsókolóztak, aztán Matt hátralépett, és szemügyre vette a húgát. – El sem hiszem, hogy tényleg te vagy az, annyi év után. Csodásan festesz.

– Ó, Matt, olyan jó újra látni téged. – A szemét visszafojtott könnyek homályosították el. Észre sem vette, menynyire hiányzott neki, amíg viszont nem látta kisfiús mosolyát. Matt megfogta a felesége kezét. – Ő pedig Ginny, a feleségem. Azt mondja, férjnél vagy. – Clay Fraser – mutatkozott be Clay, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismerhetlek, Clay. Na és mondjátok, csak, mikor érkeztetek? Hogy kerültök ide egyáltalán? És miért nem írtad meg, hogy jöttök? A jó öreg Matt, gondolta Rebecca szeretettel. Szemernyit sem változott. – Hé, lassabban. Egyszerre csak egy kérdést – csitította Rebecca. – Menjünk be inkább a konyhába – vetette fel Ginny. – Most lett kész a kávé. Megihatnánk egy csészével, amíg ti ketten behozzátok a lemaradást. – Hát, van mit behozni – értett egyet Rebecca. – Rebecca, meg kellett volna írnod, hogy jöttök. Mi lenne, ha elköltöztem volna Sacramentóból? – kérdezte Matt. – Én megírtam. Nem kaptad meg a levelemet? Úgy hat hónappal ezelőtt küldtem. – Nem, ide nem érkezett meg. Rebecca elmesélte nekik az út viszontagságait, hogy hogyan rabolta el Saskarom, és hogyan érkezett meg végül Kaliforniába. – Most ti is meséljetek magatokról. Hogyan ismerkedtetek meg? Mikor házasodtatok össze? Mindent tudni akarok rólatok. Megtudták, hogy Ginny egy aranyásó lánya, akivel Matt akkor találkozott, amikor még arany után kutatott; egymásba szerettek és összeházasodtak. Milyen egyszerű, gondolta Rebecca. Miért is nem lehetett ez ugyanígy vele és Clayjel? – Még mindig aranyat keresel, Matt? – kérdezte Clay. – Nem, abbahagytam, amikor Ginnyvel összeházasodtunk. Most Leland Stanford ügynöke vagyok. Ő itt a Központi Csendes-óceáni Vasúttársaság elnöke. – Mit értesz az alatt, hogy ügynök? – faggatózott tovább Rebecca. – Sok föld és ingatlan van Mr. Stanford tulajdonában ezen a környéken. Ezeket én adom el az ő megbízásából. Most, hogy a háború miatt csak úgy özönlenek ide az emberek, nagyon jövedelmező üzlet számomra. – Rámosolygott Ginnyre. – Annál legalábbis jóval jövedelmezőbb, mint az aranyásás. – Nemsokára nekem is el kell döntenem, mihez kezdjek – vetette fel Rebecca. Ha Matt furcsának találta is ezt a kijelentését, nem mutatta. – Mihez értesz, Becky? – kérdezte. – Azt hiszem, bármit meg tudnék csinálni, ha rászánnám magam – mondta. – Jól megy a számolás, és szeretek sütni-főzni. Évekig egy pékségben dolgoztam. Lehet, hogy itt is találhatnék munkát egy pékségben vagy étteremben. Matt előrehajolt.

– Gondoltál már arra, hogy saját pékséget nyiss? – Szeretnék, de nekem… nekünk nincs annyi pénzünk, hogy belevágjunk. – Ebben ne legyél olyan biztos. Van egy eladó ingatlan néhány háztömbnyire innen, ami régebben pékség volt. Kifogástalan állapotban van, és van fölötte még egy lakás is. – Becky, az pont megfelelne kettőtöknek – lelkendezett Ginny. – Mindössze hatszáz dollárunk van. Annál biztosan jóval többe kerül megvenni az épületet meg mindent, ami még kell. – Úgy is gondolkodhatsz, hogy először csak kibéreled, mondjuk hat hónapra, és majd meglátjuk, működik-e. Jó helyen van, és szerintem csak úgy özönlenének hozzád a vevők. A város tele van egyedülálló férfiakkal, akik imádnák a frissen sült pékárut. – Szerinted ki is lehetne bérelni? – Biztosan tudom. Ismerem az ügynököt, aki kezeli, és nagyon könnyű vele üzletet kötni. Matthew Brody a neve. Ez túl szép volt, hogy igaz legyen. – Láthatnám most rögtön? – kérdezte Rebecca. – Most nincsenek nálam a kulcsok. De mit szólnál a holnap délelőtthöz? Aztán, ha tetszik, alá is írhatjuk a bérleti szerződést. Clay alig várta, hogy szabadulhasson Rebecca bátyjáéktól. Matthew Brody és a felesége nem is lehettek volna kedvesebbek, de épp az imént győzték meg Rebeccát arról, hogy nyisson egy pékséget! Ez még jobban megnehezíti, hogy eltántorítsa a válástól. Amint visszaértek Rebecca szobájába, fel is hozta a témát. – Feltűnt, hogy nem említetted a bátyádnak, hogy el akarsz válni tőlem. – Úgy gondoltam, jobb, ha Matt nem tudja. – Tudod, én még bele sem egyeztem a válásba. Azt hiszem, még sok megbeszélnivalónk van ezzel kapcsolatban. – Ezt már megbeszéltük Independence-ben. Már számtalanszor megbeszéltük a Kaliforniába tartó úton. Mi megbeszélnivaló van még ezen? – Lefeküdtünk egymással, így most már minden szempontból férj és feleség vagyunk. És én komolyan veszem a fogadalmaimat, Rebecca. – Néha nem érzed túlságosan nehéznek azt a páncélt, amiben itt csörömpölsz körülöttem? Rebecca belehanyatlott az asztal mellett álló székbe, könyökét rátámasztotta a térdére, és a kezébe ejtette a fejét. Olyan elhagyatottnak tűnt, hogy Clay legszívesebben magához ölelte és megvigasztalta volna, de most folytatnia kellett a küzdelmet, hogy megmentse a házasságukat. Clay leült Rebeccával szemben. Addigra már az ő dühe is elszállt. – Szóval megint egy pékségben fogsz dolgozni. Rá lehet fogni a fáradtságra, a kétségbeesésre vagy egyszerűen arra, hogy Clay ott ül vele szemben, hogy Rebecca felkacagott.

– Úgy bizony. Eljöttem egész Kaliforniáig, hogy végül megint beköltözzek egy pékség fölött lévő lakásba. – Ha egyszer megkóstolják a barackos lepényedet, több vendéged lesz, mint amennyivel elbírsz. Ez a megjegyzés meglepte. – Észre sem vettem, hogy ízlett. Alig mondtál valamit a főztömről. A férfi tekintete végigsöpört Rebecca arcán. – Sok minden van, amit soha nem mondtam, pedig kellett volna. Rebecca nem bírta állni a férfi átható tekintetét. Viszketett az ujja, hogy legalább a kezéhez hozzáérhessen. Kínos csend telepedett közéjük. Rebecca végül megkérdezte: – Gondolom, most visszamész Virginiába. – Még nem vagyok benne biztos. A hosszú visszaút miatt csábító a gondolat, hogy itt maradjak. Howard Garson megpróbált meggyőzni arról, hogy vegyek földet az övé mellett, egy Napa-völgy nevű helyen, innen délkeletre. Ő a telepítési törvény értelmében kapta. Ha elfoglalják a földet, és öt évig művelik, az övék lesz. – Úgy érted, megfordult a fejedben, hogy te is megpróbálod ugyanezt? – Nem, mert a telepítési törvény tiltja, hogy azok, akik az Egyesült Államok ellen harcoltak, részesüljenek a programban, és ezzel kirekeszt a programból minden délit. – Ez nem igazság. Végtére is a háborúnak vége, és most már mind amerikaiak vagyunk. – Mind azok vagyunk, ugyebár – mondta elképedve. – De biztosan elő tudnám teremteni a pénzt, hogy vegyek itt egy darab földet, ha úgy döntök, hogy maradok. Rebecca szíve olyan gyorsan kezdett zakatolni, hogy azt hitte, menten elájul. Lehetséges volna, hogy Clay azt fontolgatja, nem megy vissza Virginiába? Hogy Kaliforniában marad? – Nincs rád szükség az ültetvényen? – Nincs. A bátyámnak, Willnek most már van elég segítsége. Garth is ezért döntött úgy, hogy nem megy haza. – Ő egy álmot kerget, Clay. Te miért nem mentél vele? – Mert ez az ő álma, Becky. Nekem megvan a sajátom. – Egy másik Fraser-birtok? – Nem. Ki fogsz nevetni, ha elmondom, mit szeretnék valójában. – Nem foglak kinevetni, Clay. – Szeretnék alapítani egy szőlőgazdaságot. – Szőlőgazdaságot? Mit tudsz te a szőlőtermelésről? – Egész úton arról olvastam. A nagyapámnak volt vagy huszonöt hektár szőlője, és ugyanolyan jó bora volt, mint amilyet mások árulnak. A barátok és a család mindig kapott tőle egy-egy üveggel karácsonyra. – Meg lehet élni a szőlőtermelésből? – Ugyanúgy meg lehet, mint ahogy a többi farmer megél, aki gyümölcsöt vagy zöldséget termeszt. Ha összejönne, végül szeretnék létrehozni egy pincészetet. Mindig szerettem

nagyapa körül lábatlankodni, segíteni neki. – Úgy tűnt, zavarban van, mint egy kisfiú, akit rajtakapnak, hogy könyékig benne van a keze a lekvárosüvegben. – Számodra ez valószínűleg ostobán és kivitelezhetetlenül hangzik. – Szerintem ez az álom egyáltalán nem ostoba, Clay. Ha ezt szeretnéd, meg kell próbálnod. – Én azt szeretném, ha elbeszélgetnénk a házasságunkról. Nem akarok elválni, Becky. Nem vagyok hajlandó elhagyni téged. – Ó, kérlek! – csattant fel Rebecca. – Azelőtt is egyedül voltam, mielőtt veled találkoztam. Most megint jössz majd a tisztességgel? Már végtelenül belefáradtam abba, hogy azt hallgassam, hogy felelősséggel tartozol irántam, Clay Fraser. Ha feleségnek kell lennem, olyan férjet akarok, aki saját magamért akar velem lenni. Aki nem úgy tekint rám, mint egy nemkívánatos kötelezettségre, amit a nyakába varrtak! – Mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje az önuralmát. – Túl sokkal tartozom neked ahhoz, hogy elvárjam, azzal töltsd a hátralévő életedet, hogy betarts egy olyan fogadalmat, amit én csaltam ki belőled. Clay felállt, és határozott léptekkel az összekötő ajtóhoz viharzott. – Felejtsd el, Becky. Nem egyezem bele a válásba. És ha nem akarod, hogy a férjed meglátogasson ma éjszaka, azt javaslom, zárd be ezt az ajtót.

27. fejezet Rebecca alig bírta ki, hogy ne ugrándozzon örömében, amikor másnap reggel kijött az orvosi rendelőből. Meg kell találnia Clayt! A szállodába visszasietve bekopogott az összekötő ajtón, és kinyitotta. Egy döbbent szobalányt talált odabent, aki éppen az ágyat vetette be. – Elnézést. Mr. Frasert keresem. – Épp az imént jelentkezett ki, asszonyom – válaszolta. Rebeccának összeszorult a szíve. – Mennyi ideje? – Nem lehet több tizenöt percnél. Rebecca kezdett pánikba esni, és kirohant a szállodából. A legrosszabb félelme vált valóra, amikor meglátta, hogy Scott és az emberei már indulófélben vannak. Clay az ő régi szekerét hajtotta, amely elé az ő szeretett öszvérei voltak befogva. Tehát elmegy – és még csak el sem búcsúzott. Rebecca a szíve mélyén abban reménykedett, hogy Clay nem megy vissza Virginiába, de most nem volt rá ideje, hogy hiú ábrándokon vagy hamis büszkeségen merengjen. Túlságosan szerette ahhoz, hogy hagyja elmenni anélkül, hogy elmondaná neki. Meg aztán, remélte, hogy Clay majd megkéri, hogy vele menjen. Azt mondta, nem akar elválni tőle, hogy hajlandó esélyt adni a házasságuknak. És akár komolyan gondolta, akár nem, Rebecca a szaván fogja. Éppen oda akart kiáltani neki, amikor Clay kikanyarodott a sorból, és megállította a fogatot a szálloda előtt. Rebeccának egyből visszatért a jókedve, amikor a férfi intett Scottnak, a

karavánvezető pedig visszaintett. Kutya legyen, ha ezek ketten az imént nem búcsút intettek egymásnak. Mivel négy hónapon keresztül olyan könnyen ment mindkettőjüknek, hogy elrejtsék egymás iránti valódi érzéseiket, Rebecca most is megpróbált közömbösnek tűnni, amikor Clay megpillantotta. – Magának aztán jó kis kocsija és csinos fogata van. Hová tart vele? – Innen délkeletre. Egy Napa-völgy nevű helyre. Van ott néhány barátom. – Nem kellene egy útitárs? Rebecca észrevette a férfi boldog meglepődését, amit gyorsan el is leplezett. – Nahát, én is éppen útitársat keresek, hölgyem. Pontosabban feleséget. A szó minden értelmében. Rebeccának felpezsdült a vére örömében, és úgy érezte magát, mintha a föld fölött lebegne. Még soha életében nem volt ilyen boldog. Pompás. Nagyszerű! Legszívesebben belevetette volna magát Clay karjába és felkiáltott volna: Igen! Igen! – Tudja, elkél majd a segítség, ha letelepszem ott, és házat építek. – Egyszer mintha azt mondta volna, hogy az ük-ük-ük-ükapja egyedül felépített egy egész ültetvényt. Clay felvonta az egyik szemöldökét. – Azt hiszem, elfelejtettem megemlíteni, hogy ott volt vele az ük-ük-ük-üknagyanyám is. – Azt hiszem, valóban elfelejtette – mondta Rebecca, és elfojtott egy mosolyt. – Meg kell értenie, hogy nagyon megfontoltan kell kiválasztani azt az asszonyt, aki az ember felesége lesz. Tiszta fejjel kell dönteni. – Biztos vagyok benne, hogy tiszta fejjel fog választani. – Arra mérget vehet. Egy feleséget sokkal nagyobb gonddal kell kiválasztani, mint egy lovat vagy egy pár csizmát. – Nagyobb gonddal bizony. – Rebecca összefonta a karját a mellkasa előtt. – Sok kemény munka vár ránk, úgyhogy nem félhet a munkától. – A kemény munka még nem ártott meg senkinek – értett egyet Rebecca bólogatva. – És jól kell főznie. Fontos az is, hogy tűrhető kávét tudjon készíteni. – Ezzel máris előkelőbb helyen áll, mint egy ló vagy egy pár csizma. – Elvárom azt is, hogy tudjon franciás ízű szárított marhát csinálni, vagy olyan puha bölénysültet, amit el tudok vágni a villámmal. – Nem hinném, hogy Kaliforniában élnek bölények, Clay. Clay elmosolyodott, Rebeccán pedig egész a lábujjáig végigfutott az izgalom. – Az jó, mert soha többé nem akarok olyan büdös állatot látni. – Azt kell mondanom, hogy maga lesz a legszerencsésebb ember a világon, ha talál egy ilyen asszonyt – mondta Rebecca, elnyomva mosolyát. – Milyen egyéb tulajdonságokkal kell még rendelkeznie ennek a rejtélyes nőnek?

– Szeretném hallani, ahogy dudorászik főzés közben, és beszélget az állatokkal, mert tudja, hogy nekik is vannak érzéseik. – Azt én is gyanítom. És hogy kell kinéznie? – Hm, hogy is kell kinéznie? – Clay mélyen elgondolkodva felnézett az égre. – Mindig azt hittem, hogy magasnak és karcsúnak kell lennie, sötét hajúnak és kék szeműnek. De azt hiszem, lehet egészen másmilyen is, mint amilyennek leírtam. Ahhoz az egyhez viszont ragaszkodom, hogy tűrhető kávét tudjon főzni. Én már azzal is megelégednék, ha az államig érne, ha a haja mézszínű lenne, az ajka pedig mézédes. Akár zöld szeme is lehet, ami olyan világos, mint a jáde, amikor boldog, és olyan sötét, mint a smaragd, amikor romantikus hangulatban van. Ó, és még egy nagyon fontos dolog, azt akarom, hogy ágyba bújjon velem, amikor megkívánom… vagy amikor ő kíván meg engem. Rebecca égett az izgalomtól. Ha Clay nem száll le most rögtön, és nem csókolja meg, ő felkapaszkodik a bakra, és a karjába veti magát. – Még nem említette a gyerekeket. Az nem számít bele abba, hogy valaki a szó minden értelmében a felesége? – kérdezte Rebecca. – Dehogyisnem, neki is épp annyira kell akarnia, hogy gyerekeink legyenek, mint ahogy én akarom. Én sem leszek már fiatalabb, úgyhogy amint megérkeztünk, családot akarok alapítani. – Mi lenne, ha már a letelepedés előtt családot alapítana? Mert tudja, egészen rám illik ez a leírás, csakhogy én már most gyereket várok. – Gyereket? A játéknak itt vége szakadt. Clay leugrott a bakról, és megragadta Rebecca vállát. – Neked… nekünk… gyerekünk lesz! – Örömében felkapta Rebeccát, és megcsókolta. – Miért nem mondtad el már korábban, édesem? Csak úgy hagytad volna, hogy elmenjek? – Soha nem tartottam volna titokban előtted, Clay. Csak néhány hete gyanakszom, és az orvos ma reggel igazolta a gyanúmat. De már korábban elhatároztam, hogy megkereslek, akár terhes vagyok, akár nem. Nem hagyhattam, hogy elmenj anélkül, hogy bevallottam volna, hogy szeretlek, és azt akarom, hogy együtt legyünk, éljünk bárhol. – Megtennéd értem? Istenem, drágám, szeretlek – motyogta a csókokon keresztül, amiket rázúdított Rebecca arcára és szemére. – Olyan őrülten szeretlek, hogy néha úgy érzem, szétrobbanok, ha nem láthatlak, nem érinthetlek. – Visszakövetelte Rebecca ajkát egy elmélyült csók erejéig, ami mindkettőjüket lázba hozta. – Becky, Etta és Tom szerelme megtanított rá, milyen múlandó az emberi élet. Az idő túl értékes ahhoz, hogy megtagadjuk az érzéseinket. Ne vesztegessünk el egyetlen pillanatot sem abból az időből, amit együtt tölthetünk. Olyan sok mindenen mentük keresztül mi ketten, és most, hogy kisbabánk lesz, el kell kezdenünk erre alapozni. Szeretlek, Becky, és együtt akarom tölteni veled azt az időt, ami számomra még megadatott ezen a földön. Mivel nem tudom elképzelni nélküled a hátralévő életemet. – Akkor miért nem mondtad el korábban, Clay Fraser? – kérdezte Rebecca. – Van fogalmad róla, milyen régóta vágyom rá, hogy ezt halljam? – Hogy lehet, hogy kételkedtél benne? Hogy lehet, hogy nem tudtad? – Vannak bizonyos dolgok, amiket egy nőnek hallania kell. Ó, Clay. Én is szeretlek. Azt hiszem, attól a pillanattól fogva szeretlek, hogy kiszemeltelek a közül a sok száz férfi közül

Independence-ben. És mennyit gyötrődtem amiatt, hogy álnokul rávettelek, hogy feleségül vegyél. – De ha nem tetted volna meg, most nem lennél itt, a karomban. Isten útjai kifürkészhetetlenek. – De vajon tudsz-e valaha újra bízni bennem? – Erre a kérdésre majd az unokáink előtt válaszolok. – Az unokáink, milyen csodásan hangzik. – Boldogan felsóhajtott. – Ó, Clay, olyan boldog vagyok, hogy kisbabánk lesz. Mi lehetne nagyobb ajándék Istentől, mint az, hogy a szerelmünkben fogant kisbabát várom? Clay felemelte Rebecca állát az egyik ujjával. – Ugye felfogtad, drágám, hogy ez a gyerek félig déli lesz? – Nekem csak az számít, hogy ez a gyerek félig te leszel. És ha azt akarod, hogy a gyermekünk Virginiában nőjön fel, szerelmem, akkor oda megyünk. Nekem jó lesz bárhol, ahol te boldog vagy. – Nem, maradjunk itt és kezdjünk új életet, ahogy a barátaink teszik. Nem élünk többé a múltnak, a múltban. Előttünk a jövő, és ez a jövő itt vár ránk, Kaliforniában. – Újra megcsókolta. Rebecca örömtől túlcsorduló szívvel, huncutul felcsillanó szemmel pillantott fel rá. – Úgy tűnik, ezt érdemes lenne… megbeszélni. Clay felkacagott, és visszamosolygott rá. – Azt hiszem, ez a megbeszélés el is fog tartani a nap hátralévő részében. – Még az sincs kizárva, hogy az éjszakába is belenyúlik. Újra a karjába vonva Rebeccát, Clay megint megcsókolta, majd a két kezébe fogta az arcát, és gyengéden megsimogatta. – Istenem, szeretlek Becky. Olyan sok hibát követtem el. – Mindketten, szerelmem. – Megvan még a szállodai szobád? – Rebecca bólintott. – Akkor jó, mert itt az ideje, hogy hozzálássunk ahhoz a megbeszéléshez, te nem így vagy vele? Rebecca sóhajtva a férfi nyaka köré fonta a karját. – Azt hittem, már soha sem kérdezed meg. Nem csoda, hogy ti, lázadók, elvesztettétek a háborút. Clay a fejét hátravetve felkacagott, a karjába kapta Rebeccát, és bevitte a szállodába. Később, Clay karjában fekve, Becky megkérdezte: – Clay, tényleg el akartál menni a szekérkaravánnal, és itt akartál hagyni engem? – Nem, de még nem voltam biztos benne, mit tegyek. Életedben először lehetőséged nyílt rá, hogy anyagilag független légy, hogy saját vállalkozásba kezdj. Egy részem nem akarta elvenni tőled ezt a lehetőséget, és úgy gondoltam, majd ha lejár a féléves bérleti szerződés, visszajövök, hátha meg tudlak győzni arról, hogy hagyj fel az üzlettel, és gyere haza velem.

De igazából azt szerettem volna, hogy engem válassz, úgyhogy visszavásároltam a szekeret meg az öszvéreket, remélve, hogy azokkal majd megvesztegethetlek. – Többé nem járathatod velem a bolondját, Clay Fraser. Azért vásároltad őket vissza, mert tudtad, hogy a szívem szakadt meg belé, hogy meg kellett válnom tőlük. De miből gondoltad, hogy én egy pékségre vágyom? Az csak egy módja lenne, hogy eltartsam magam, de nem akarok egész életemben idegeneknek sütni. Az én álmom az, hogy találok egy férfit, aki szeret, és akinek gyerekeket szülhetek. – Mélyet sóhajtott. – Clay, én mindig a saját véleményemet fogom hangoztatni, és mindig én fogom meghozni a saját döntéseimet. Soha nem fogom másokra hagyni, hogy gondolkodjanak helyettem. A függetlenség valójában ezt jelenti, ezt pedig csak magamnak kell bizonyítanom. – A szeme merészen szikrázott. – Szóval miből gondoltad, hogy egy olyan független gondolkodó, mint én, lemondana a legjobb, legnemesebb és legbecsületesebb férfiról, akivel valaha találkozott, és akit történetesen őrülten szeret, csak azért, hogy a saját függetlenségét bizonyítsa? Hiszen ezzel csak az ostobaságát bizonyítaná. – Ezt nem Garthtól hallottad véletlenül? – kuncogott Clay. Rebecca mélységes békét és boldogságot érzett. – Én csak arra vágyom, hogy veled élhessek, Clay. A függetlenségem, a te becsületességed és tisztességed… hát nem ezeket a tulajdonságokat szeretjük egymásban? Ó, Clay, mi ketten olyan rendkívüli gyerekeket fogunk nevelni! Clay az ajkához emelte Rebecca kezét, és akkor meglátta a gyűrűt az ujján. Azóta nem viselte a gyűrűt, mióta Saskarom elrabolta. Ahogy közelebbről szemügyre vette, széles mosoly terült szét az arcán. – Ez nem is Charley gyűrűje – állapította meg. – Persze, hogy nem – mondta Rebecca gyöngéden. – Azt a gyűrűt viselem, amit a férjemtől kaptam. – Boldogság töltötte el a hangját, amikor szerelmes incselkedéssel így szólt: – Na és mit mondasz, lázadó; üldözőbe vesszük az álmodat, és felépítjük együtt azt a szőlőgazdaságot? – Arra mérget vehetsz. De ez az én álmom, Becky. Mi lesz a tiéddel? Rebecca kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi arcát, miközben az iránta érzett szerelme keresztülragyogott a szemében ülő könnyeken. – Az enyém már teljesült, szerelmem.