magyar politikai és kulturális élet vezéregyéniségei a II. József halálát (1790) követõ hónapok hazafias-nemzeti lelkesedésétõl vezettetve a magyar anyanyelvet tekintették a nemzetiség igazi szimbólumának. E mozgalomból nõtt ki a 19. század egyik legnagyobb politikai-kulturális vitája, az úgynevezett államnyelv-vita, melynek eredményeként 1844-ben bevezették a német hivatali nyelv (1784) helyébe a magyart, és megszüntették az állami és területi közigazgatási életben és a törvénykezésben több évszázada uralkodó latin egyeduralmát. A magyar nyelv és kultúra felkarolói annak a reményüknek is hangot adtak, hogy fél évszázadon belül „mindazok, valakik Magyarországban és Erdélyben laknak […] mind született magyarokká lesznek” (idézet: Péczely József, Mindenes Gyûjtemény 1790, III. negyed).
A
A lakosság fele: nem magyar nyelvû Azok, akik a fenti gondolat megvalósításában reménykedtek, nem számoltak azzal a ténnyel, hogy a Magyar Királyság lakosságának csak mintegy fele volt magyar (jóllehet a magyar nyelvet többen beszélték és értették). A nemzetiségek hétköznapjaikban, magánéletükben saját nyelvüket (a németet, szlovákot, szerbet, horvátot, szlovént, rutént, románt, görögöt stb.) használták, és jelentõs részük az ország bizonyos területein a magyaroktól elzártan élte mindennapjait. S ha a magyarok és nem magyarok érintkeztek is egymással, a másik nyelvének nem tudása miatt aligha értették meg egymást, legfeljebb a német, a hivatalos dolgokban pedig továbbra is a latin lehetett a közvetítõ nyelv. A nemzetiségektõl pedig nem lehetett elvárni, a
L.: Ludbreg L.
K.
KÔ.: KÔRÖS
D.: Daruvár
ZÁGRÁB
Jaska D.
Dráva
F.: Feriøanci
Vuøin
KA. Siraø
Sziszek
ZOMBOR Valpovo (Valpó)
P.
P.
d.
Našice Podgoraø
b. a.
Kostajnica P.: Petrinja
Una Dubica
Stara Gradiška P.: Pakrac
Vukovár Nuštar Vinkovce
N.
ÚJVIDÉK Pétervárad
Duna
Šid
Bród
Ti sz a
Nagybecskerek
Kamenica
Ilok
N.: Nova Gradiška
Mitrovica
a un
Száva
Horvát település (1648) Szerb település (813) Német település (7) Magyar település (4) Szlovák település (1) Olasz település (1)
D
r n g e A d r i a i - t e
Szabad királyi város Mezôváros Falu
Titel
Ruma
D.: Djakovo (Diakóvár)
P.: POZSEGA
Otoøac
Karlóca Ireg
Pl.: Pleternica
Dabar
Gospiå
Dálya
c.
D.
Pl.
a
áv
Jasenovac
A 4 magyar falu: a.: Kórógy b.: Szentlászló c.: Haraszti d.: Rétfalu
Eszék
P. Sz
G.: Glina
Óbecse
O.
F. Velika Kaptol Kutjevo
G.
Sluin
38
O.: Orahovica
Sz.
Ozalj
Modruš
Karlobag
Sz.: Szlatina Verôce Csázma
a
Vrbovsko Ravna Gora Mrkopalj Ogulin
SENJ (ZENGG)
SZABADKA
na
Du
Zenta
Samobor
B.
Baja
PÉCS
Gjurgjevac (Szentgyörgy) Szigetvár
KÔ. Kraljev Vrh
R.
SZEGED
K.: KAPRONCA R.
KA.: KARLOVAC R.: RIJEKA (KÁROLYVÁROS) (FIUME) B.: BAKAR (BUCCARI)
Szekszárd
Kaposvár R.: Rasinja
Toplice Krapina
lp Ku
hogy megfelelõen megtanulják, ahogy a magyar nemesek magukról tartották, „az uralkodó nemzet”, azaz a magyar nyelvét. Noha egyesek ezt a magyar nyelv oktatása révén lehetségesnek, illetve megvalósíthatónak vélték. A magyar nyelvi gondolat felvilágosult terjesztõi nem számoltak azzal a ténnyel sem, hogy a „nyelv és az államhatárok” nem estek egybe. A nyelvmûvelés racionalista gondolatától vezérelve nem vették figyelembe a más nyelvûek gondolkodásmódját, és hogy
ur
VARASD
Klanjec
Károlyvárosi horvát határõrök. Martin Engelbrecht színezett rézmetszete, 18. század
M
Petrijanec Vinica
MNM Történelmi Képcsarnok
A nyelv mint a nemzetiség szimbóluma
Zimony
A többségi etnikum jelölve.
HORVÁTORSZÁG ÉS SZLAVÓNIA ETNIKAI TÉRKÉPE, 1784
a saját anyanyelv iránt érzett sokszor túláradó szeretet és érzelem egyszer majd nyelvkérdéssé, politikai-kulturális képzõdménnyé, sõt izzásig hevülõ politikai mozgalmak kiváltójává erõsödhet. A nagy nemzeti felbuzdulás idején csak kevesek jutottak el addig a felismerésig, idõvel milyen veszélyeket rejthet magában a magyar nyelv primátusának minden áron történõ hangoztatása. Így például Kazinczy Ferenc, II. József elkötelezett híve, a német nyelv tanításának és használatának lelkes támogatója világosan látta: ha a német nyelv helyébe a magyart hozzák be, akkor „nemzetünkbõl különös nemzet válik, örökös fal lesz a magyar és nem magyar közt vonva s az idegen vagy magyarrá lesz közöttünk, vagy éhhel hal el”. Azt azonban õ sem tagadta, hogy a kultúrának, az oktatásnak olyannak kell lennie, mint maga az ország: magyarnak, és ezáltal a magyar nyelv az elsõ és közönséges lesz az egész Magyar Királyságban.
Kenyértörés a horvátokkal, 1790–1791 A magyar nyelv és irodalom ügyéért síkraszálló nemzeti-nemesi mozgalom célkitûzéseire a magyarországi nemzetiségek-népek politikai és értelmiségi képviselõi kezdettõl fogva idegenkedve, sõt elutasítóan reagáltak. Különösen a horvátok, akik II. József német nyelvrendeletét, a német nyelv hivatalossá tételét a magyar- és horvátországi közigazgatásban, s egyidejûleg az õsi latin megszüntetését még a magyar rendekkel vállvetve ítélték el, és vonakodtak a rendeletet végrehajtani. 1790-ben azonban hasonló hevességgel támadták a magyar nyelvnek az ország hivatalos nyelvévé emelését és a latin eltörlésének a programját. A nyelvkérdés számukra közjogi kérdés is volt: a latin felszámolásában saját, törvényekben rögzített privilégiumaik, jogaik megszüntetését vélték látni. Nem véletlen tehát, hogy a korábbi évszázadokban a közös politikai érdekekért küzdõ, egymást támogató magyar és horvát rendek között a magyar nyelv ügyében kenyértörésre került sor. Ennek elsõ állomása az 1790–1791. évi országgyûlés volt. A diéta elsõ napjaiban néhány magyarországi követ azzal a javaslattal állt elõ, hogy az alsó-
házi ülések nyelve a magyar legyen és a diétai jegyzõkönyvet a latin helyett magyarul vezessék. Erre a magyarul nem beszélõ felvidéki vármegyék követei azonnal tiltakozást nyújtottak be. Arra hivatkoztak, hogy az országban számosan vannak, akik nem tudnak magyarul. Ekképpen „mint egy számkivetettek lennének, holott a köz dolgoknak folytatására, eleitõl fogva, a magyar országlás szerzeményének, a deák nyelvet mintegy törvényessé tette” […], és ennek „a közdolgoknak folytatásától való hirtelen eltiltása, és a magyarnak helyében való iktatása” az ország több részének lakosait, valamint a „koronához csatolt területek népei”-t közügyeikben szerfelett gátolná. Hasonló aggályokat fogalmaztak meg Horvátország követei is, többek közt arra utalva, hogy midõn a horvátok a magyar korona birodalma alá adták magukat, a tudósok közönséges nyelvén, azaz a deákon folytak minden közönséges dolgok, és a Magyar Királyság törvényeit is ezen a nyelven adták ki. Amennyiben tehát a latin szót egészen kitiltanák a közdolgok folytatásából, akkor Horvátországot „az elsõ szövetségnek nyilvánságos sérelmével, szavától is” megfosztanák. A horvátok mélységesen elítélték a magyar rendeknek azt a javaslatát is, mely szerint a jövõben – lehetõség szerint – az országot irányító kormányszékek, illetve a törvényhatóságok nyelve magyar lehessen. A magyar rendek a tiltakozásoknak engedve végül úgy határoztak, hogy a diétán az ügyeket ugyan magyar nyelven tárgyalják, de ott és más törvénykezési és hivatali fórumokon latinul is elõ lehetett adni a mondandót. A jegyzõkönyv nyelvét illetõen pedig döntöttek: a Királyi Kúria és az ország négy kerületének a vezetõi magyar nyelven írjanak, de a jegyzõkönyveket „Horvátország és egyéb magyar nyelvet nem gyakorló lakosok kedvéért, egy királyi Törvényszék bírája által latin nyelvre” fordítsák, és ezt öt személy vizsgálja meg. A latin szöveget pedig hiteles fordításként adják ki.
Az udvar ellenállása A magyar nyelvi törekvések rendre megtörtek a bécsi udvar ellenállásán.
_ folytatás a 37. oldalról 1790. Az elsõ komoly politikai összecsapás a magyar és a horvát rendek között a budai országgyûlésen. A horvát rendek közjogi érvekre hivatkozva elutasítják a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tételét (a törvény Horvátországra is vonatkozott volna), s ez az ellentét lesz a nyitánya az elkövetkezõ évtizedek magyar–horvát rendi közjogi küzdelmeinek. 1804 folyamán Az országos összeírás szerint Magyarország és Horvátország nem nemes lakóinak száma 7 555 920 fõ. A hiányzó adatok mai becslés szerint: a nemesek száma kb. 340 000; a papoké kb. 16 000; a katonaságé 164 000; Erdély népessége kb. 1 613 000; a határõrvidéké kb. 784 000. Magyarország teljes lakossága 10 472 000 fõ. 1805/1809–1813. Dalmácia, illetve Horvátország déli fele (és a mai Szlovénia egy része) francia uralom alatt áll. 1806. február 25. II. Ferenc németrómai császár (I. Ferenc néven magyar király [1792–1835], 1804-tõl osztrák császár) választ ad a horvát tartománygyûlés 1805. november 28-i feliratára, mely tiltakozik az ellen, hogy a közigazgatásban és a törvénykezésben a latin helyett a magyart kívánják bevezetni. Kijelenti, hogy a magyar nyelvi törvények semmiképp sem csorbítják Horvátország tartományi jogait.
I. Ferenc osztrák császár (1804–1835). Friedrich von Amerling festménye, 1832
1809. október 14. Klemens Lothar Wenzel Metternich gróf osztrák és CharlesMaurice Talleyrand herceg francia külügyminiszter I. Ferenc és I. Napóleon nevében békét köt Schönbrunnban. 2 Ausztria lemond kb. 150 ezer km területrõl és 3,5 millió lakosról. Elveszíti Krajnát, Triesztet, Karinthia déli és Horvátország egy részét. 1812. március 14. I. Ferenc és I. Napóleon császár megbízottai Párizsban katonai együttmûködési megállapodást folytatás a 42. oldalon _
39
A rendeknek csupán azt sikerült törvénybe foglaltatniuk, hogy a király idegen nyelveket nem fog behozni az országba, a magyar nyelv mûvelésére pedig felsõ- és középfokú iskolákat fognak felállítani, hogy azokban bárkinek lehetõsége legyen a nyelv megtanulására. Az öt jogi akadémián magyar katedrákat állítottak fel, és az ifjúság nevelésének megreformálására országos bizottságot küldtek ki. Az ország és a közügyek hivatalos nyelve azonban továbbra is a latin maradt. A kérdésben az 1792. évi országgyûlés sem hozott áttörést. A rendek elsõsorban a magyar nyelv oktatásában értek el eredményeket. Ezenkívül a magyar nyelv ügyét felvették a diétai rendszeres munkálatok közé, a helytartótanácsot pedig kötelezték arra, hogy válaszait latinul és magyarul írja. A vármegyék többsége, ugyanúgy, mint 1790-ben, 1792-ben is úgy határozott, hogy a közgyûlések jegyzõkönyveit magyarul vezeti, de ezekhez latin nyelvû össszefoglalást voltak kötelesek felterjeszteni a kancelláriához. Azokban a megyékben, így a horvátországiakban is, ahol kevés számú magyar népesség élt, maradt a latin.
királyi jóváhagyással tartandó általános gyûléseiken tárgyalják meg.) Petkovich felszólalására reagálva a rendek többsége kijelentette: a benyújtott javaslatok nem vonatkoznak Horvátországra, kizárólag a magyar dikasztériumoknál követelik meg a magyar nyelv tudását. A rendek kéréseit ekkor teljesítette az udvar. Az 1805. évi IV. törvényben rögzítették: a feliratok kéthasábosak lesznek, a helytartótanács fakultatív magyar válaszai magyarul megkezdhetõk stb. A horvát követek részére azonban külön kinyilvánították: ezek a rendelkezések kizárólag az anyaországra, nem pedig a kapcsolt részekre, így Horvátországra értendõk. A horvát tartománygyûlés, a szábor (sabor) ennek megfelelõen elfogadta a törvényt, és saját jogkörében azt a statútumot hozta, hogy a latin maradjon továbbra is hivatalos nyelv Horvátországban. Egyúttal hozzájárult ahhoz, hogy a magyart a gimnáziumokban szabadon választott tantárgyként taníthassák, és ajánlotta az ifjúság számára a magyar tanulását. A statútumot 1806-ban a király jóváhagyta.
ban, a középiskolákban pedig az alsóbb osztályokban ugyanezt tíz év alatt, valamint állítson fel a magyar tanítók képzésére állami intézeteket. A megyék és a városok felé pedig azt a kérést fogalmazták meg, hogy mondják ki: ügyeiket csak magyarul vezetik és intézik. Folyamodtak azért is, hogy magyar katonai ezredekben vezényleti nyelvként a magyart használhassák. A horvátok municipális jogaikra hivatkozva hevesen tiltakoztak ez ellen. A horvát bán, Gyulay Ignác gróf pedig azzal érvelt, hogy a Magyar Királyság részeihez tartozó területek részesek az anyaországban lévõ hasznokban, de ezzel a javaslattal az onnan származó katonák elõtt elzárnák az elõmenetelt. A magyar nyelv ügyében az uralkodó nem ratifikálta a hozzá felterjesztett törvényjavaslatokat, a horvát rendek pedig, hagyományaikhoz hûen minden, a magyar nyelv ügyében született felterjesztést vagy javaslatot megvétóztak, és kitartottak a latin nyelv használata mellett.
Az egynyelvû nemzet eszméje
Horvátország továbbra is a latin mellett
Az 1825–1827. évi diétán a Magyar Tudományos Akadémia megalapításával fordulat következett be a magyar nyelv ügyében. Az országgyûlés egyik fõ gondolatává a magyarosítás, a magyar nyelv elterjesztése vált. Ennek a programnak az ellenzõi részben a felvidéki vármegyékbõl, részben tradicionálisan Horvátországból kerültek ki. A horvátok, akik 1822-ben még a magyar rendekkel együtt küldtek hálálkodó küldöttségeket azért,
A nyelv ügyében az 1807. évi országgyûlésen újabb kihívás elé kerültek a horvátok. A diétán több magyarországi követ is megfogalmazta az egynyelvû nemzet eszméjét, kimondva, hogy a [magyar] nemzet csak „akkor lesz […] boldog, ha egy nyelven fog beszélni”. Egyszersmind hangot adtak annak az óhajnak, hogy „bár csak minden nemzetek egy nyelven beszélnének”. Mások sürgették, hogy minél elõbb törvényt kell hozni a Ljudevit Adami, az 1827. évi pozsonyi országgyûlésre küldött horvát követ magyar nyelv ügyében, mivel: „ha csak bizonyos idõ nem szabattatik, soha nem lehet reményünk a magyar nyelvnek béhozásához”. A magyar nyelv közönségessé tétele és propagálása végett javasolták, hogy a király a magyar tannyelvet tegye kötelezõvé az OSZK összes népiskolá-
A magyar nyelv ügyével legközelebb az 1805. évi diétán volt a rendeknek lehetõségük foglalkozni. Az egyik legjelentõsebb törvényjavaslatot annak érdekében nyújtották be, hogy a diétai feliratokat a királynak, illetve az udvarnak, továbbá a magyar kancelláriának magyarul és latinul terjeszthessék fel, a helytartótanáccsal folytatott levelezésükben a magyart használhassák, s a dikasztérium is magyarul válaszoljon; végül pedig mind az igazságszolgáltatásban, mind a peres ügyekben magyarul élhessenek, az ítéleteket azonban továbbra is latinul hirdessék ki. Petkovich Lajos horvát ítélõmester az 1791. évi LVIII. tc. értelmében tiltakozott a törvényjavaslat rendelkezései ellen, amiket – szerinte – Horvátországra is ki akartak terjeszteni. (Az 1791. évi törvény a helytartótanács hatáskörének Dalmáciára, Horvátországra és Szlavóniára történõ kiterjesztésérõl rendelkezett és kimondta, hogy azok különleges tartományi ügyeit az elõzetes
40
Nyelvvita közjogi alapon
Josip KuÓevi (1775–1846) horvát ítélõmester
OSZK
mert a király visszacsatolta a Magyar Királysághoz Fiumét és a horvát tengerpartot, most ismét szembekerültek a magyarokkal. Kijelentették, hogy õk is részt vesznek a magyar nyelv terjesztésében, de ennek fejében a magyarok tartsák tiszteletben õsi municipális jogaikat, és ragaszkodtak ahhoz, hogy például a helytartótanács nyelve továbbra is a latin legyen. Felsõbüki Nagy Pál ironikusan ellenvetette: „a horvátok azt hiszik, hogy Latinországban élnek, nem pedig Magyarországon”. A horvátok pedig továbbra is azt hangoztatták: õk a magyarokkal együtt küzdöttek a közös ellenség, a török ellen, s bár gyermekeiket szívesen tanítják magyarra, de a közigazgatási nyelvük nem lehet a magyar. A nyelv körüli vita elsõsorban közjogi alapon folyt, a horvátok, burkoltan bár, de politikai követeléseket is megfogalmaztak, bizonyos fokú függetlenségre törekedve. Az 1827 szeptemberében tartott tartománygyûlésükön
Illirizmus
azonban a viták ellenére elfogadták, hogy a kapcsolt részek nyilvános iskoláiban a magyar rendes tantárgy legyen, és a magyar nyelv terjesztésére kiküldött bizottság operátumait a következõ diétán megtárgyalják.
A délszláv nyelv megjelenése Az 1830. évi VIII. tc. értelmében minden, az országon belül, azaz magyar területen élõ és mûködõ hivatalnoktól megkövetelték, hogy tudjon magyarul, kivéve a már szolgálatban lévõket. Négy évet adtak az ügyvédi pályára ezután menõk számára a magyar elsajátítására. A törvény kötelezte a helytartótanácsot, hogy a hozzá magyarul forduló vármegyéknek magyarul válaszoljon, és a Királyi Kúriának is a magyarul kezdett törvényeket magyarul kellett megtárgyalni. A törvények nyelve azonban továbbra is a latin maradt. A fenti törvényt elfogadó diétára a horvát követek azt az utasítást kapták,
hogy a Magyarországgal való kapcsolatok fenntartása végett továbbra se idegenkedjenek a magyar nyelv használatától, de a VIII. tc. elfogadtatása felháborította õket, annak ellenére, hogy annak hatálya nem terjedt ki Horvátországra és Szlavóniára. A horvát követek közül többen, így például Josip Kuševi horvát ítélõmester a magyar nyelv terjesztésében a horvát autonómiára nézve valóságos veszélyt láttak, és az illír ideológiához hasonló etnikai érveket sorakoztattak fel a „croatico– slavico–illyricum” nyelv mellett. A horvát rendek túlléptek tehát korábbi követeléseiken, és ezúttal nem a latin, hanem a saját délszláv nyelvük mellett szálltak síkra.
Politikai mozgalom: az illirizmus A horvátok ellenállása nemcsak nyelvikulturális szinten mutatkozott meg, hanem az 1830-as évek elejétõl abban a politikai mozgalomban is, amely min-
mozgalom, az illirizmus elindítója, Ljudevit Gaj is szentül hitt az illír kontinuitás elméletében, a Cseh–Leh–Meh legendát pedig egy német nyelvû könyvecskében népszerûsítette. A korszak elsõ horvát nyelvû történeti összefoglalóját író Ivan Švear is hitelt adott e hagyománynak. Az illirizmus mint 19. századi nemzeti mozgalom alapítói Ljudevit Gaj (1809–1872) és Janko Draškoviå (1770–1856) voltak. Jelentõs szerepet játszott még benne Ivan Kukuljevi Sakcinski (1816–1889) író, politikus és történész, Stanko Vraz (1810–1851), aki szlovénnek született, de horvátul verselt, valamint az ortodox felmenõkkel is rendelkezõ horvát-illír költõ, Petar Preradovi (1818–1872).
z illirizmus a horvátoknál 1830 körül kialakult nemzeti mozgalom a szerb, a horvát és a szlovén nép politikai és kulturális egyesítésére egy horvát vezetésû, független, nagy királyságban. Az ötlet, hogy a szlávok és az ókori illír nép azonosak, vagyis a szláv–illír kontinuitás, illetve szláv autochtonitás elmélete régi idõkbe nyúlik vissza. Már a nagy olasz humanista szerzõ, Enea Silvio Piccolomini (a késõbbi II. Pius pápa) is emlegeti „De Europa” címû jeles történetigeográfiai munkájában, hogy az egykori illír törzseket a szerzõ korában (15. század) szlávoknak, bosnyákoknak mondják, mások horvátoknak, dalmátoknak stb. hívják õket. Piccolomini maga ugyan nemigen hitt ebben, de a gondolat elterjedt a reneszánsz és barokk korszak horvát érVinko Pribojevi mûvének címlapja telmisége körében. Az elsõ horvát, aki a szláv–illír azonosság és kontinuitás elméletét nyomtatott formában is megjelentette (1532-ben), a Hvar szigetérõl származó Vinko Pribojeviå domonkos szerzetes volt. Késõbb különösen nagy hatást gyakorolt a tudós jezsuita szótáríró, Andrija Jambrešiå, aki 1742-ben, Zágrábban kiadott négynyelvû szótárában az Illyricum szó alatt nemcsak jelzi a szláv–illír azonosságot, hanem hosszas latin nyelvû fejtegetésben ír arról, hogy az illír–szláv nyelv a legelterjedtebb a világon (a szótárat sokáig használták a horvátországi iskolákban). Ugyanõ a Krapina szó alatt közli a legendát arról, hogy e horvát kisvárosban született a három jeles szláv országot (Cseh-, Lengyelés Oroszország) megalapító három fivér (Cseh, Leh és Meh). Az, hogy a szlávok õshazája délen volt, egy középkori orosz krónikában bukkant fel elõször, míg az említett történet cseh–lengyel közvetítéssel jutott el a horvátokhoz. Az 1930-as években a horvát nemzeti
A
SOKCSEVITS DÉNES Illír harcos Mavro Orbini mûvében
41
_ folytatás a 39. oldalról kötnek. Eszerint I. Ferenc 30 ezer fõs katonasággal támogatja a francia császár oroszországi hadjáratát. Ausztria egyúttal lemond a galíciai lengyel területekrõl, kárpótlásul viszont visszakapja az 1809-ben elcsatolt Krajnát, Karintiát, Triesztet és a horvátországi részeket. A területi megállapodások nem lépnek életbe. 1822. november 25. I. Ferenc az 1809-ben az Illír Királysághoz csatolt magyar tengerpartot és a Száván túli Horvátországot, valamint Fiumét, melyet 1815 után az akkor felállított trieszti gubernium alá rendeltek, rendeletileg visszacsatolja a Magyar Királysághoz. 1830. Ljudevit Gaj Budán kiadja a horvát helyesírást megreformáló könyvét. 1832. Janko Draškovi gróf kidolgozza és nyomtatásban is megjelenteti politikai programját, amely tartalmazza az illír mozgalom legfontosabb céljait. 1835. Ljudevit Gaj politikai napilapot indít kaj horvát nyelven Horvatzke novine néven. 1836 januárjáról a lap Ilirske narodne novine néven, a Gaj és munkatársai által kidolgozott, što nyelvjáráson alapuló új irodalmi nyelven jelenik meg. 1838. Zágrábban horvát nyelvû nyomdát állítanak fel. 1841. Az elsõ horvátországi politikai pártok megalakulása. A Horvát–Magyar Párt a magyar–horvát államközösség fenntartása és a kaj horvát irodalmi nyelv mellett áll. Ellenfele, az Illír Nemzeti Párt az új irodalmi nyelvért, rövid távon a Horvátország és Magyarország közötti teljesen egyenrangú államjogi viszony eléréséért, hosszabb távon a délszláv egység megteremtéséért küzd. 1843. január 11. A horvát nemzeti mozgalom lecsillapítása érdekében V. Ferdinánd (1835–1848) kéziratot bocsát ki, amelyben ismételten biztosítja a horvát nemzet történelmi jogainak legfelsõbb „respektálását”, de megtiltja az illír elnevezés és jelvények használatát. 1847. Az új, illír többségû horvát szábor hivatalos nyelvvé teszi a horvátot Horvátország egész területén (az iskolák tanítási nyelve is a horvát lesz), és követeli önálló, a magyar helytartótanácstól független zágrábi székhelyû kormányszerv felállítását. folytatás a 46. oldalon _
42
Fiume látképe a tenger felõl, a 19. század elsõ fele
den délszláv népet horvát vezetés alatt kívánt egyesíteni, azaz az illirizmusban. Az illír elnevezést a politikai mozgalom a napóleoni háborúk korából kölcsönözte, midõn egy ideig a délszláv területek (Dalmácia) francia fennhatóság alatt álltak, Illír Provinciák néven. Ez a mozgalom Bécs felé orientálódott, benne mintegy védelmezõjét látta „minden zsarnokság” ellen. Az illirizmus vezéregyénisége, Ljudevit Gaj elítélte a magyar nemzeti törekvéseket, és polgári jellegû nyelvi-kulturális mozgalmában jobbot nyújtott a horvát nemességnek. A magyarosítás gondolatának radikális szószólói viszont a sajtón keresztül, különösen az 1830-as évek második felétõl kezdve, hadat indítottak az illirizmus „lázas ábrándozásai”, egyáltalában az „illirisatiói viszketegség” ellen. 1832-ben a zágrábi akadémia horvát diákjai agitációjukban már az önálló horvát nemzet gondolatát vetették papírra, saját nemzeti önrendelkezést követelve hangsúlyozták, hogy a horvátoknak nem az a sorsa, hogy „örökké Magyarországhoz” legyenek láncolva.
Horvát egység és irodalmi nyelv Az 1832–1836. évi diétán már nemcsak nyelvi kérdésekben folyt a magyar és a
horvát rendek közötti vita, hanem Szlavónia és Fiume hovatartozásának ügyében is. A következõ, 1839–1840. évi országgyûlésig a horvát tartománygyûlésekben (1836 és 1839) a horvát területek egyesítése, illetve Fiume és Szlavónia ügye került napirendre. Miután a király jóváhagyta a rendi kívánságokat (a felsõ és alsó iskolákban a tanítási nyelv a magyar legyen, a városok igazgatása tíz év után magyarul folyjék, a misék, szentbeszédek is magyarul hangozzanak el, és az anyakönyveket magyarul vezessék), a horvátok ismételten tiltakoztak és a latin nyelv elõnyeit dicsõítették. A kivétel Verõce megye küldötte volt, aki a magyar nyelvû oktatás kiépítéséért folyamodott. Az 1840. évi horvát száborban azt követelték, hogy a károlyvárosi váltótörvényszéknél horvátokat alkalmazzanak, valamint a zágrábi akadémián horvát tanszéket létesítsenek, és síkra szálltak a horvát irodalmi nyelv oktatása mellett a középfokú tanintézményekben. A magyar rendek nyelvi feliratának követelései: nemcsak az állami közigazgatás szerveitõl várják el a magyar nyelvû aktákat és a magyar ügykezelést, de azoktól is, amelyeknek irományai az állami hatóságok elé kerülnek, az állami ügykezelés tárgyát
képezik; a születési, halotti, házassági anyakönyvek vezetésére három év határidõt adnak; az egyházi hatóságok magyarul érintkezzenek az állami hivatalokkal; a közigazgatásban a magyar bevezetésére tíz évet adnak attól kezdve, hogy a tanítás nyelve a latin helyett a magyar lesz. A horvát követek megtámadták a javaslatnak azt a pontját, miszerint az államhivataloknál kötelezõ a magyar nyelvismeret, s ezt terjesszék ki Horvátországra is. Hangsúlyozták: nem szabad erõszakosan bevezetni a magyart. Talán azt akarják, hogy a horvátok is keserû könnyek között emlékezzenek majd vissza a kényszerítõ eszközökre, amelyekkel a magyar nyelvet rájuk akarják erõszakolni, mint ahogy azt II. József a német nyelv hivatalossá tételével tette?
Kiélezõdõ ellentétek A magyar–horvát viszony alakulásában meghatározó fordulatot jelentett Zágráb vármegye 1842. május 31-i tisztújító közgyûlése, amelyen az illír párt véres harcban kiverte a túrmezei/turopoljei magyar nemességet, és a saját hatáskörében lefolytatott válasz-
A Matica hrvatska allegóriája, 1842. Oton Ivekovi festménye, 1903
táson a maga embereit ültette a vármegyei hivatalokba. Ezt követõen két határozatban megfenyegetett mindenkit, aki óvást emelne a tisztújítás, illetve eredménye ellen. Egy 1844. évi udvari rendeletben ugyan megsemmisítették a vármegyei statútumokat, de a véres harc kivizsgálásában nem történt érdemi lépés. Az 1843–1844. évi diétára küldött Zágráb megyei követeknek, akiket a magyarpártiak távollétében választottak meg, írásba adták, hogy a magyar országgyûlésen ne merjenek megszólalni magyarul. A kerületi üléseken ugyan magyarul szólaltak fel, de az országosokon, mint korábban, latinul. 1843. június 20-án Metell Ošegovi latin
Udvari kártya lapjai horvát hõsökkel és hõsnõkkel, 1846
nyelvû felszólalásakor kitört a botrány. A zûrzavarban Ošegovi azzal védekezett, hogy neki utasításba adták: ne merészeljen magyarul beszélni. Erre egy magyar képviselõ beterjesztette, hogy ezután „országos tanácskozásokban és elõadásokban más nyelv ne használtassék, mint a magyar”. A horvátok panaszt tettek az „illegális és inkompetens” határozat ellen, amely szerintük a régi, több évszázados „magyar–horvát együttélés sírásója” lesz. A horvátokat a rendek figyelmeztették arra, hogy az 1832–1836. évi diéta a magyar törvényszöveget tette törvényessé, s a magyar nyelvet ezzel diplomatikai méltóságra emelte. Jogos és érthetõ tehát a kívánság, hogy az országgyûlés nyelve a magyar legyen. Ez nem sértheti a horvátok municipális jogait, hiszen õk is az 1741. évi LXI. tc. értelmében „a magyarok nevében” érkeznek a diétára, s a korábbi sérelmeket szintén önmaguktól magyarul terjesztették elõ. Ráadásul a jelenlegi diéta kerületi ülésein is magyarul beszéltek. A magyar követek ellentámadásba mentek át, és nem engedték jegyzõkönyvbe venni a horvátok latin nyelvû beszédeit. Ennek ellenére a diétán késõbb a horvátok nyugodtan szónokolhattak latinul, és a magyar rendek is visszavonták határozatukat, miután a magyar nyelv ügyében benyújtott feliratuk sikeresnek bizonyult. Az 1844. évi II. törvénnyel a magyar nyelv Magyarországon államnyelvvé vált. Ennek értelmében a törvényhozás, a királyi leiratok, a törvények és peres ügyek tárgyalása, a közoktatás nyelve a magyar lett. A horvát követeknek csupán annyi engedményt tettek, hogy a diétákon még hat évig latinul szólalhatnak fel. A nyelv kérdésében a horvát–magyar ellentétek azonban a következõ években sem csitultak. Végül 1847-ben Horvátországban a horvát lett a hivatalos nyelv. SOÓS ISTVÁN
43