EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM
A pápa, aki „felismerte az idõk jeleit” XIII. Leó (1878–1903) magyar katolikus megújulás vezéralakja, Prohászka Ottokár minõsítette a fõcímben olvasható módon az 1878-ban megválasztott új pápát. Õ közvetlen tanúja volt az új pápa uralkodása elsõ éveinek, és lelkes híve lett programjának. XIII. Leó megválasztásával új korszak vette kezdetét a katolikus egyház és különösen a pápaság történetében. Elõdeitõl eltérõen õ párbeszédet kívánt kezdeni a modern világgal, alkalmazkodott annak gazdasági, társadalmi és politikai realitásaihoz.
A
XIII. Leó megválasztása Elõdjének, IX. Piusnak (1846–1878) megválasztása elõtt liberális híre volt, s
pápaként korszerû reformokat hozott az egyházi államban, sõt 1848 tavaszán még alkotmányt is adott számára, de a római forradalom hatására gyökeres fordulatot hajtott végre és uralkodása hátralévõ 3 évtizedében engesztelhetetlenül harcolt a modern világ és eszmeáramlatai ellen. Elítélendõ tévedésnek nyilvánította azt a véleményt, hogy a pápának „a haladással, a liberalizmussal és a modern civilizációval össze kell és lehet barátkoznia, ki kell és lehet egyeznie”. 1870-ben az olasz csapatok elfoglalták Rómát, s ezzel megszûnt a pápa több mint ezeréves világi uralma. Az olasz kormány tárgyalásokkal kívánta rendezni az új helyzetet, a pápa azonban nem volt hajlandó erre, s az olasz parlament által hozott garan-
A Pecci család. Középen Pecci bíboros, a késõbbi XIII. Leó pápa. Vasárnapi Újság, 1903
36
ciatörvényt – amely biztosította a pápa szuverenitását és a Szentszék anyagi ellátását is – elutasította, és a Vatikán foglyának nyilvánította magát. Megtiltotta az olasz katolikusoknak a választásokon és a politikai életben való részvételt, és az alkotmányra való eskütételt (Non expedit). Az 1870-es években a Szentszék és a legtöbb európai állam között feszült viszony alakult ki. Amikor IX. Pius 1878. február 7-én meghalt, a bíborosok közt felmerült a kérdés, hogy egyáltalán Rómában – amely az Olasz Királyság fõvárosa volt – tartsák-e a pápaválasztást, vagy egy idegen városban. Végül is Róma mellett döntöttek. A legutóbbi konklávé színhelye, a Quirináli-palota nem jöhetett szóba, mert ott a kiközösített olasz király lakott, ezért a Vatikánt építették át e célra, s a választást a Sixtus-kápolnában tartották. A IX. Pius pápától kinevezett konzervatív bíborosok többsége is azon a véleményen volt, hogy olyan olasz bíborost kell megválasztani, aki alkalmas az elõdje idején felgyülemlett politikai, ill. teológiai feszültségek levezetésére, és képes lesz a pápaságot kivezetni nemzetközi elszigeteltségébõl. Erre a választáson részt vevõ 60 bíboros közül Gioacchino Vincenzo Pecci, Perugia 68 éves érsek-püspöke látszott a legalkalmasabbnak. Már a konklávé második napján, Pápaként. Képeslap, 1900 körül
az addigi legrövidebb pápaválasztás során, meg is választották õt. A kortársak programként értékelték, hogy sem a Gergely, sem a Pius nevet nem vette fel. Ezeket a neveket viselte ugyanis két közvetlen elõdje, akik teljesen elzárkóztak a modern világtól.
sem az olasz kormánnyal való tárgyalás útján, sem az európai hatalmak segítségével nem sikerült elérnie (ez csak 1929-ben, a lateráni szerzõdésben valósul meg). Csalódottan vette tudomásul, hogy ebben az ügyben nem kapta meg az európai hatalmak – elsõsorban az Osztrák– Magyar Monarchia és NéÉletútja a pápaságig metország – támogatását. Az új pápa 1810. március Ezért uralkodása alatt is 2-án született a Rómától érvényben maradt az ordélre fekvõ Carpinetóban, szágos politikai életben Elsõ, a Szent Péter tér helyett a bazilika belseje felé szóló áldása a városka egyik régi és vevaló részvétel tilalma. eltér a hagyományoktól. Vasárnapi Újság, 1903 zetõ családjából. A viterbói Megválasztása után két jezsuita kollégiumban, majd a szintén amelyekben állást foglalt az egyház és hónappal körlevélben tudatta a világjezsuita vezetés alatt álló Collegium a modern világ kibékülése mellett, s gal pápaságának programját: a modern Romanumban tanult. 1832-ben szerez- többek között a szociális kérdéssel is világot kereszténnyé, a kereszténységet te meg a teológiai, majd a római Ne- foglalkozott. 1877-ben a pápa õt ne- pedig modernné kívánja tenni. A kamesek Akadémiáján végzett tanulmá- vezte ki camerlengóvá, azaz kama- tolikusokat arra buzdította, hogy lépjenyok után a jogi doktorátust. 1837-ben rás-bíborossá, aki a pápa halálát köve- nek ki az elzárkózásból, a passzivitásszentelték pappá. Azonnal komoly tõ interregnum napjaiban az egyházat ból, forduljanak a világ felé, s vállaljaközigazgatási feladatot kapott: az Egy- kormányozza, s a pápaválasztást elõké- nak aktív szerepet a társadalmi és poliházi Állam egyik tartományának (dele- szíti. Ez nagy megtiszteltetést jelentett tikai életben. Eszményképeinek III. Ingációjának), Beneventónak a vezetõje számára, de ugyanakkor erõsen csök- cét, Nagy Szent Leót és III. Sándort lett, ahol 3 év alatt erõs kézzel helyre- kentette pápai esélyeit, mert a camer- tekintette, õ is – mint említett nagy állította a rendet és a közbiztonságot. lengót általában nem szokták pápává elõdei – az egész keresztény világ veze1841-ben áthelyezték a Perugia-dele- választani. Ezúttal azonban másképp tõje kívánt lenni, helyre akarta állítani történt. Az új pápa kihirdetése és elsõ az egyház egyetemes tekintélyét, s Rógációba, s ott szintén megállta helyét. 1843-ban belgiumi nunciussá és áldása nem a San Pietro külsõ loggiá- mát ismét a világ morális és szellemi címzetes érsekké nevezték ki, s ennek járól a Szent Péter tér felé, hanem a központjává tenni. Az egyház alapvetõ megfelelõen püspökké szentelték. Eh- bazilika belseje felé fordulva történt. A elveibõl, a katolikus hitletéteménybõl hez a diplomáciai feladathoz azonban koronázásra pedig a Sixtus-kápolnában egy jottányit sem engedett, de mindig még túl fiatal és tapasztalatlan volt, ne- került sor, az olasz kormánnyal való számításba vette a meglévõ viszonyokat, hezen igazodott el a rendkívül bonyo- feszült viszony miatt. a társadalmi-politikai realitásokat. Az lult belgiumi politikai és egyházi viszoellentétek kiegyenlítésére törekedett nyok között, s három év múlva a király Programja minden vonatkozásban, a kortársak és a kormány kérte visszahívását. A viméltán nevezték õt „békepápának”. lág akkori második legfejlettebb ipari Trónra lépését személyes hangú leveállamában eltöltött három év azonban lekben jelentette be az államfõknek, Nemzetközi sikerek nem volt haszontalan: itt ismerte meg nemcsak a katolikusoknak, hanem a a modern állam és az ipari társadalom protestánsoknak és az orosz cárnak is. XIII. Leó legkiemelkedõbb sikereit a problémáit, itt találkozott elõször a Egy kivételt tett: az olasz királynak nemzetközi politikában érte el. Koncimunkáskérdéssel. Ezt a tapasztalat- nem küldött ilyen levelet, s az olasz ál- liáns politikájával sikerült véget vetnie szerzést jól kiegészítette a Rajna-vidé- lam nem vett hivatalosan tudomást a a németországi „kultúrharcnak”. Ebken, Angliában és Párizsban tett láto- pápáról. Ezt a problémát õ sem tudta ben része volt a pápa által nagy, sõt megoldani, pedig minden országgal jó zseniális államférfiként becsült Bisgatása. 1846-ban hazatért, és Perugia püs- viszonyt igyekezett kialakítani. XIII. marcknak is, aki szintén be kívánta fepökévé nevezték ki. 1853-ban kapta Leó nem kívánt az olasz állam kegyé- jezni a katolikus egyház elleni harcot, s meg a bíborosi kalapot. Nem tartozott tõl és jóindulatától függni, ezért õ sem az 1880-as évek elején sorra visszavonIX. Pius kedvencei közé, Antonelli bí- fogadta el a garanciatörvényt, hanem ta az elõzõ évtizedben hozott katoliboros államtitkár pedig egyenesen a azt akarta, Rómában vagy valahol Itá- kusellenes rendeleteket. 1885-ben Bismodern világgal kacérkodó gyanús liában kapjon egy kis területet, ahol marck a pápát kérte fel, hogy döntõbípüspökök közé sorolta. Feltûnést kel- szuverén államként ismét életre kelt- róként tegyen igazságot a Németország tettek 1874–1877 között írt körlevelei, hetné a Pápai Államot. Ezt azonban és Spanyolország között a Karolina-
37
szigetek miatt kialakult ja, ami jólesik neki […] vitában. A Szentszék jahanem abban, hogy a vaslatát végül is mindkét polgári törvények minfél elfogadta. A jó videnkit hozzásegítenek szonyt jelezte az is, hogy ahhoz, hogy az örök töra protestáns német csávény elõírásai szerint élve szárok, I. és II. Vilmos minél kevesebb akadálytöbb ízben látogatást tetba ütközzék.” tek a Vatikánban. HaAz ember alapvetõ josonlóképpen cselekedett gai közül a pápa fõleg az az anglikán VII. Eduárd egyesülési jogot, a maangol király is. Ugyangántulajdonhoz, a muncsak jó viszonyban állt a kához és a tisztességes pápa az orosz cárral. megélhetéshez, az ehhez Az ipari forradalom árnyoldalaként jelentkezõ nyomor megoldást kívánt. A pápai politika sikeelégséges munkabérhez Sorban állás az éjjeli menedékhely elõtt. Festmény, 1874 resen lezárta a svájci való jogot hangsúlyozta. kultúrharcot is, s 1885-ben sikerült alapelvektõl eltérõ gyakorlat is megen- A katolikus állampolgárok kötelességének tartotta, hogy tehetségük és helyreállítania Belgiummal az öt évvel gedett. Nagyon jellemzõ az, amit lelkiisme- képzettségük szerint aktívan vegyenek korábban megszakadt diplomáciai kapcsolatot. Nem aratott hasonló sikere- reti, valamint a sajtó- és szólásszabad- részt a társadalmi, kulturális és politiket azonban Franciaországgal szem- ságról ír. „Ha az Egyház úgy is ítéli kai közéletben. Úgy vélte, hogy egyház ben. Tehetetlenül szemlélte a francia meg, hogy az istentisztelet különbözõ maga nem vehet részt a napi politikai „kultúrharc” kibontakozását, s meg formáinak nem szabadna ugyanazon küzdelmekben, de hozzájárult ahhoz, kellett érnie a 20. század elején a radi- jogokkal rendelkezniük, mint az igaz hogy a katolikusok az evangélium és az kális francia kormány kemény egyház- vallásnak, mégsem ítéli el azon államfõ- egyház tanítása alapján álló, de Rómáellenes intézkedéseit. Ebben nagy rész- ket, akik […] bizonyos szokásokkal és tól és a hivatalos egyházi vezetéstõl ben a francia katolikusok is hibásak gyakorlatokkal szemben türelemmel vi- független politikai pártokat alapítsavoltak, akiknek különbözõ irányzatai seltetnek.” Máshol ugyanerrõl ezt írja: nak. Olaszországban és Franciaországegymással marakodtak. A túlnyomó- „a gondolati, a sajtó-, a tanítási és ban azonban nem látta célszerûnek részt konzervatív, legitimista francia ugyanígy a különbségeket nem ismerõ ilyen katolikus párt létesítését. A szákatolikusok nem fogadták meg a pápa vallásszabadságot egyáltalán nem sza- zadfordulón jelentkezett Belgiumban, intését, aki a köztársaság elismerését bad úgy követelni, megvédeni és meg- Francia- és Olaszországban a kereszés a polgári rendhez való csatlakozást adni, mintha mindez olyan jog volna, ténydemokrata mozgalom. A pápa helyamelyet az embernek maga a termé- telenítette, hogy ezek a mozgalmak po(ralliement) javasolta nekik. szet adott. A szabadság ezen nemeit, litikai pártokká szervezõdjenek, tevéha erre jogos okunk van, ugyan megtûr- kenységüket csak gazdasági, szociális Pápai körlevelek hetjük, de csakis azon meghatározott és kulturális célra kívánta korlátozni, XIII. Leó 25 éves pápasága során 85 korlátozással, hogy önkénnyé és ke- mert attól félt, hogy a politikai mozgapápai körlevélben fejtette ki álláspont- vélységgé nem fajulnak.” Azt sem tart- lom a szociáldemokrácia befolyása alá ját különbözõ kérdésekben. Ezeknek ja megengedhetõnek, „hogy a katoli- kerül. az ún. enciklikáknak több mint a fele a kus hit elfogadására bárkit is akarata Különösen fontos fordulatot jelenmodern kor aktuális társadalmi és po- ellenére kényszerítsenek”. Elõdei csak tett a korabeli katolikus gondolkodáslitikai kérdéseivel foglalkozik. Különö- az egyház elveit hangsúlyozták, de a bi- ban az, amit Leó pápa az államok besen fontosak a Quod apostolici muneris zonyos esetekben jogosult türelmet rendezésérõl, a hatalom különbözõ for(1878), a Diuturnum illud (1881), az nem említették. máiról írt, tekintettel arra, hogy az Immortale Dei (1885), a Libertas praesLeó pápa igen nagyra értékeli az európai katolikusok addig csak a motantissimus (1888) és a Sapientiae chris- emberi szabadságot: „A szabadság, a narchiát tartották a keresztény elvektianae (1890) kezdetû enciklikái. Min- természet legkiválóbb java, amely az kel összeegyeztethetõnek. Leó encikliden kérdés tárgyalásakor elõször az embert felruházza azzal a méltósággal, káiban hangsúlyozza ugyan a politikai egyház elvi állásfoglalását ismerteti, hogy saját döntéseit kézben tarthassa, hatalom isteni eredetét, s elveti a táramelynek alapja rendszerint a termé- és a cselekedetei feletti hatalmat birto- sadalmi szerzõdés, a népfelség elvét, szetjog. Azután rátér arra, hogy ezeket kolhassa. Senki hangosabban nem hir- de bármilyen államformát elfogadhatóaz elveket hogyan lehet a mai társadal- deti és állhatatosabban nem védelmezi nak ítél, még a köztársaságot is, sõt a makban és államokban a gyakorlatban a szabadságot a katolikus Egyháznál, mérsékelt demokrácia ellen sincs semmegvalósítani. Hangsúlyozza azt, hogy amely [azt] […] dogmaként veszi vé- mi kifogása. „A közhatalom nem önha erre szükség van, akkor a nagyobb delmébe. Az emberi társadalomban a magából, hanem Istenbõl fakadóan lérossz elkerülése és nagyobb jó elérése szabadság, annak valódi értelmében, tezik.” De „az uralkodás joga önmagávégett, a közjó érdekében ezektõl az nem abban rejlik, hogy ki-ki azt csinál- ban nincs az állam semmilyen formájá-
38
val szükségszerûen összekötve: joggal lehet hol ezt, hol azt választani, amennyiben az valóban a közösség hasznát és a közjót szolgálja. A különbözõ államformák közül önmagában egyik sem kerül elvetésre, minthogy szinte semmi nincs bennük, ami a katolikus tanítással ellenkeznék. Sõt, önmagában még az (az államforma) sem elvetendõ, amelyben a nép többé-kevésbé részt vesz a közéletben: ez bizonyos idõszakokban és bizonyos törvények esetében az állampolgároknak nemcsak hasznukra válhat, hanem egyenesen kötelességük is lehet.” Nem lehet elítélni azt, aki „az állam demokratikus kormányzását” részesíti elõnyben.
A munkások szervezésérõl
ján az egyéni szabadság sérelmét látta minden állami beavatkozásban, a másik pedig hathatós állami szociálpolitikát sürgetett. A vitás kérdések eldöntése érdekében a Fribourgi Unió emlékiratban fordult a pápához, aki már püspök korában is érdeklõdést mutatott a szociális kérdések iránt. Ennek nyomán született meg az említett Rerum novarum kezdetû enciklika a munkások helyzetérõl. A körlevél nem elégszik meg a munkások helyzetének bemutatásával, hanem élesen bírálja a liberális kapitalizmus gazdasági rendszerét, amely „a munkásokat a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának védtelenül kiszolgáltatta”. A szocialisták által javasolt megoldást, a magántulajdon eltörlését, ill. az állami tulajdont azonban a keresztények nem fogadhatják el, mert „a magántulajdonhoz az embernek természetes joga van”. Bár elismeri, hogy a „társadalmi fejlõdés két osztályra bontotta a polgárokat, s nagy ûrt támasztott a kettõ között”, elutasítja az osztályharc elméletét. A munkaadó és a munkás egymásra van utalva, ezért békében, egyetértésben kell élniük, mint egy egységes szervezet különbözõ funkciót betöltõ tagjainak. Mindkét félnek jogai és kötelezettségei vannak a másikkal szemben. Ezek közül fõleg a munkaadóknak a munkások iránti kötelezettségeit fejti ki részletesen. Nemcsak a magántulajdon, hanem a munka is természetjog. A
XIII. Leó társadalmi-politikai körlevelei közül az utókor az 1891-ben kiadott Rerum novarumot tartja a legjelentõsebbnek, s kétségtelenül ennek volt a legnagyobb hatása, ez alapozta meg a katolikus egyház hivatalos társadalmi tanítását. A 19. században a tõkés gazdaság fellendülése, ill. az ipari forradalom olyan problémákat vetett fel és olyan új társadalmi rétegeket alakított ki, amelyekkel az egyházak hagyományos intézményei nem tudtak mit kezdeni. Az iparilag fejlett katolikus országokban – Franciaországban, Belgiumban és Németországban – már a 19. század közepén kibontakozott az ún. „szociális katolicizmus”, amelynek képviselõi behatóan foglalkoztak a kor szociális problémáiNõi és gyermekmunka egy textilgyárban. Színezett rézkarc, val, elsõsorban a munkáskérdéssel. Az 1880-as években több országban egyesületek, munkacsoportok alakultak és folyóiratok indultak a társadalmi problémák tanulmányozására. 1884-ben a svájci Fribourgban nemzetközi szervezet is létesült, a Társadalmi és Közgazdasági Tanulmányok Katolikus Uniója. A munkáskérdés körüli vitákban két irányzat alakult ki. Az egyik a klasszikus liberalizmus elvei alap-
munkást megilleti a méltányos munkabér, ezért a munkások igazságos bérének elvonása igen súlyos, „égbekiáltó” bûn. Az enciklika nagy újdonsága abban a felismerésben rejlik, hogy a modern kor társadalmi problémáinak megoldása túlnõtt a hagyományos karitász és az egyházi karitatív intézmények keretein. Az államnak is fontos szerepet kell vállalnia közvetlen beavatkozással, szociálpolitikai törvényhozással és szociális intézmények létrehozásával. A pápa kívánatosnak tartja például az ünnepnapi munkaszünet elrendelését, a túl hosszú munkaidõ csökkentése mellett a nõi és a gyermekmunka korlátozását. A munkabér meghatározásánál nem lehet kizárólagos szempont a két fél szabad megegyezése, hanem figyelembe kell venni az emberi munka személyes jellegét és szükséges voltát is. Az embernek „joga van mindahhoz, ami az élet fönntartásához szükséges”. Ezért a munkásnak annyi bért kell kapnia, amennyibõl magát és családját tisztességesen ellátja, sõt takarékossággal idõvel egy kis vagyonra szert tehet. Lehetõvé kell tenni mindenki számára a magántulajdon-szerzést. A körlevél – szintén a természetjogra hivatkozva – kinyilvánítja a munkások egyesülési és szervezkedési jogát. Javasolja, hogy a keresztény munkások alakítsák meg saját érdekvédelmi szervezeteiket, amelyekben a valláserkölcsi szempontok megfelelõ módon érvényesülhetnek. Az egyházi vezetõk lelkére köti ilyen 1835 körül munkásszervezetek alakításának kezdeményezését és támogatását. Befejezésül a körlevél hangsúlyozza, hogy „manapság a munkáskérdés a kor égetõ kérdése. Az államok sorsa függ tõle, jól oldjuk-e meg ezt a kérdést, vagy rosszul.” Ezért felszólítja az egyház minden tagját, hogy haladéktalanul lássanak munkához: tanulmányozzák a szociális kérdéseket, keressék a megoldási módokat, szervezzék a munkásokat.
39
A keresztény Kelet népei XIII. Leó a más keresztény vallásokhoz való viszony, vagyis az ökumenizmus kérdésében is megértõbb és nagyvonalúbb volt elõdeinél. Pápai programjának kezdettõl fogva egyik fõ célkitûzése volt a keresztények egységének megvalósítása, elsõsorban a keleti egyházakkal való dialógus, az újraegyesülés útjának egyengetése. Bizonyos illúziókat is táplált: azt remélte, hogy a Szentszék irányukban való magatartásának megváltozását látva, ezek az egyháztól a történelem folyamán elszakadt keresztények újra egyesülnek Rómával és elismerik a római pápa fõségét. Az 1895-ben kiadott Orientalium dignitas kezdetû apostoli levelében írja, hogy „pápaságunk kezdetétõl fogva nagy szeretettel fordítjuk szemeinket a keresztény Kelet népei felé”. XIII. Leó pápasága Róma és a keleti egyházak kapcsolatában is új korszakot nyitott. A kérdés kezelésében, a megnyilatkozások hangnemében is szembetûnõ a változás. Nem nevezi õket skizmatikusoknak vagy eretnekeknek, hanem általában a „különvált testvérek” (fratelli separati) kifejezést használja, s szövegeibõl kitûnik a keleti rítusok nagyra értékelése. 1880–1881-ben a szentek sorába emelte a szlávok két térítõ apostolát, Kyrillost és Methodiost. Ezt bejelentõ enciklikájában kifejezést adott annak a reménynek, hogy az ortodox keresztényeket idõvel ismét az egység és az egyetértés kötelékei fogják Rómához fûzni. A szentté avatási ünnepséghez kapcsolódott az ószláv (glagolita) nyelv bevezetésének, ill. felújításának ügye az Osztrák–Magyar Monarchia katolikus délszlávjainak liturgiájában. Ez a szlavóniai Diakovár (Djakovo) horvát püspökének, Josip Juraj Strossmayernek volt fõ törekvése, mert úgy vélte, hogy a szláv liturgikus nyelv megkönnyíti a katolikus horvátok és az ortodox szerbek vallási, majd politikai egyesülését. Ezért már IX. Piustól kérte ennek engedélyezését, aki azonban elutasította ezt. XIII. Leó azonban lelkesen fogadta a horvát püspök terveit, mert a horvátok és szerbek vallási egyesülésében az egész ortodox világ Rómával való uniójának elsõ lépését vélte látni. A magyar kormány azonban az ószláv liturgia felújítását és bevezetését
40
XIII. Leó a történettudománynak is felbecsülhetetlen szolgálatot tett azzal, hogy a Vatikáni Titkos Levéltárat megnyitotta minden kutató elõtt.
Konzervatív elvek
A munkások védelmének egyik eszköze az önszervezõdés. Szakszervezeti igazolvány, 1890-es évek
veszélyesnek tartotta a Monarchia számára nemzetiségpolitikai szempontból, mert ez hozzájárulna a délszlávok nemzeti egységének megvalósulásához. Tisza Kálmán miniszterelnök felszólítására akcióba lépett a Monarchia diplomáciája, s szabályszerû ultimátum átnyújtásával megakadályozta az ószláv liturgia használatának engedélyezését a Monarchiában. Még Ferenc József is levelet írt ez ügyben a pápának. De midõn a Szentszék 1886-ban konkordátumot kötött Montenegróval, az antivari (bari) érsekség területén élõ katolikusok számára a pápa engedélyezte az ószláv liturgiát. A pápa reményei nem teljesültek, de megnyilatkozásai a keleti egyházakkal kapcsolatban, a korábbitól eltérõ hangnemükkel, megalapozták a dialógus lehetõségét. XIII. Leó „keleti politikájának” igazi haszonélvezõi és nyertesei kétségkívül az uniált, görög katolikus közösségek voltak, amelyek megszabadultak az erõszakolt latinizálás évszázadok óta rájuk nehezedõ nyomásától, helyzetük, szerepük a katolikus egyházban felértékelõdött. Ezt jelzi az a számos új intézmény, amely XIII. Leó kezdeményezése során jött létre a keleti rítusú papság magasabb színvonalú képzése érdekében, valamint – a kommunikáció szintjén – azok az új folyóiratok és kiadványsorozatok, amelyek az 1890-es évektõl kezdve a keresztény Kelet alaposabb megismerését, problémáinak megvitatását szolgálták.
Az Egyesült Államokban a dinamikusan növekvõ katolikus egyház sok tekintetben az európaitól eltérõ gondolkodásmódot és magatartást alakított ki például az egyház és állam viszonyában, a demokrácia és a protestánsokkal való együttmûködés, valamint a világi aktivitás kérdésében. A pápa és a Szentszék nem sok megértést tanúsított a katolicizmus e sajátos „amerikai útja” iránt, s ezért a századfordulón több dokumentumban elítélte annak egyes megnyilvánulásait. Utolsó éveiben bizonyos tekintetben Leó pápa álláspontja megmerevedett és konzervatív irányba fordult. 1893-ban még a szentíráskutatókat a Biblia minden irányú tanulmányozására ösztönözte, 1902-ben pedig állandó Biblia-bizottságot állított fel azzal a feladattal, hogy a kutatásokat irányítsa és a katolikus exegétákat szigorúan ellenõrizze. Élete végén csalódottan vette tudomásul, hogy az olasz állammal való viszonya nem javult, Franciaországban minden erõfeszítése ellenére teljes erõvel kibontakozott az egyházellenes kultúrharc, az elszakadt keresztények újraegyesülése iránti reményei nem teljesültek, s az a célkitûzése sem vált valóra, hogy újra a pápa legyen az egész keresztény világ feje – ami kétségtelenül túlzott remény, egy nagy és jelentõs pápai egyéniség merész álma volt. Kétségtelen azonban, hogy 1903-ban, 93 éves korában bekövetkezett halálakor a pápaság tekintélye oly magasra hágott a világban, amire a virágzó középkor óta nem volt példa. KATUS LÁSZLÓ Olvasóinknak a következõ köteteket ajánljuk: XIII. Leó pápának beszédei és levelei. Szerk. és ford. Prohászka Ottokár. Bp., 1891.; Füssy Tamás: XIII. Leó pápa élete. Bp., 1896.; Gergely Jenõ: A pápaság története. Bp., 1982.; Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. k. Bp., 1985.
