RENDSZERVÁLTÁS
Rendszerváltás és gazdaság Személyes gondolatok – Magyarország 1990–2008 magyar gazdaságot 2006-ban tömegével sújtó problémák közel egy évtizedes, esetenként bûnös mulasztások következtében alakultak ki. Ezekbõl valamennyi kormányzat kivette a részét.
A
Ki miért felelõs, ki mit rontott el? Hol kezdõdtek a gondok? Már 1998ban, amikor a hatalomra került kormányzat a stabil, 5% körüli növekedés biztosította kedvezõ környezetet nem használta ki legalább egy (esetleg kettõ) alapvetõ reform elindítására. Az tehát, hogy 2006-ra elodázhatatlanná váltak a reformok, közös gazdaságpolitikai mulasztása „három és fél” kormánynak. Valószínû azonban, hogy a legnagyobb hibát az a kormányzat követte el, amely kedvezõ társadalmigazdasági feltételek mellett állhatott volna neki egyik-másik ember- és társadalompróbáló és -formáló feladatnak. Kezdõdött azzal, hogy 2000-tõl megjelentek a hibás gazdasságpolitikai döntések. Elsõként a világhoz ezer
szállal kötõdõ magyar gazdaság fejlesztésének „patriotista” változata vált elfogadottá, amit részben a lassuló nyugat-európai konjunktúrával igyekeztek magyarázni. Felpörgött a teljesítménnyel alá nem támasztott belsõ fogyasztás, mindenekelõtt a lakásépítési program, valamint a gazdaságilag nagyrészt megalapozatlan Széchenyiterv. Mindkettõ hatalmas lyukakat ütött a költségvetésen, bár ezek nem azonnal, hanem nagyrészt 2002 után jelentkeztek. A hatalmas költségvetési deficitek nem egyetlen nap, nem is egyetlen hónap alatt képzõdnek, hanem hosszú évek hibás döntéseinek hordalékaként jelennek meg, és érnek el kritikus (vagyis kezelhetetlen) szintet. Hasonlóan durva hiba volt a minimálbérek egyik pillanatról a másikra történõ megduplázása – aligha annak érdekében, hogy a patriotista gazdaságpolitika által kiemelten kezelt hazai kis- és középvállalkozások jobb versenyhelyzetbe kerüljenek. Szintén nehezen magyarázható az akkortól datálódó, aztán több éven át változatlan
A História 2007/3. számában Stark Antal cikkével sorozatot indított Nemzetgazdaságunk a rendszerváltás után címmel. A 2007/3. szám Ezredforduló-mellékletében Kádár Béla, a 2007/4. számban Török Ádám, az 5–6., ill. a 7. számunkban Stark Antal írása jelent meg. A sorozatot Inotai András tanulmányával folytatjuk. A következõ számunkban tematikus blokként jelenik majd meg e kérdéskörrõl Berend T. Iván, Csaba László, Járai Zsigmond, Kádár Béla, Sárközy Tamás, Stark Antal és Varga Mihály cikke. hittel folytatott monetáris és árfolyampolitika, ami az infláció leszorítása érdekében (ez egyébként már eléggé alacsony volt) az igen erõs forintra épült. Ez pedig a hazai vállalkozások mozgásterét szûkíti, hiszen nemcsak drágává teszi az exportot, ami a nálunk megtelepedett multinacionális vállalatok túlnyomó része számára nem jelentett problémát (márcsak az import magas aránya miatt sem), de az olcsó import miatt még a hazai piacról is kiszorítja a kis- és középvállalatokat, és kifejezetten akadályozza a Magyarországon mûködõ nemzetközi nagyvállalatok termelési-szolgáltatási hálózatába való sikeres kis- és középvállalati bekapcsolódást. Végül – nem is titkolt
MULTINACIONÁLIS CÉGEK TÉRHÓDÍTÁSA – ISMERÕS FÉNYREKLÁMOK, MÁRKÁK A KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI FÕVÁROSOKBAN Budapest
Pozsony
23
választáspolitikai szempontok alapján – már 2002 elõtt megindult a közalkalmazotti bérek erõteljes emelése. Mindezek a folyamatok már megteremtették a következõ évek költségvetési deficitnövekedésének egy részét, amikor a 2002. évi választási kampányban mindkét oldalról teljesíthetetlen ígéretek hangzottak el. A 2002 tavaszán hatalomra került új kormánykoalíció megbocsáthatatlan bûne, hogy – úriember módjára – ragaszkodott ahhoz, hogy választási ígéreteit végrehajtsa. De még ez sem lett volna katasztrófa, ha az ígéretek beváltását négy évre osztja el. Helyette azonban azonnal hozzálátott a közalkalmazotti fizetések tetemes további növelésének (mindenfajta létszámleépítési feltétel megfogalmazása nélkül), és bõkezû szociálpolitikai adakozások formájában tovább erõsítette – Kornai János találó kifejezését kölcsönvéve – az amúgyis (évtizedek óta) koraérett szociális állam szerepét. Emellett belevágott az autópálya-hálózat közép- és kelet-európai összehasonlításban páratlan ütemû kiépítésébe (amelyet a megelõzõ kormányzat súlyosan elhanyagolt). Valójában egyik leírt célra sem lehet azt mondani, hogy felesleges. A közalkalmazottak bérezése, mérhetõ és minõségi teljesítménye az egyik kulcseleme a 21. századi nemzetközi versenyképességnek. A társadalmi kohézió kritikus minimuma nélkül nem lehet hosszabb távon fenntartható gazdasági fejlõdést biztosítani. Az autópályák építésének indoklására pedig
elég a térképre nézni: Magyarország a kelet–nyugati és az észak–déli személyés áruforgalom szempontjából földrajzi értelemben kulcsfontosságú helyen fekszik, amibõl egyébként számos, hosszabb távú versenyképességi elõny is származhat. Csakhogy mindezen feladatok megoldására, egyszerre történõ finanszírozására a magyarnál jóval nagyobb, fejlettebb és teljesítõképesebb gazdaság sem lett volna alkalmas. A problémák már 2002-ben láthatók voltak, mégha nem is a 2006. évi dimenzióban. A 2002 elõtti kormányzati ciklusból átörökölt és egyre duzzadó adósság, valamint a 2002 utáni durva túlköltekezés egymást erõsítõ folyamata nem volt tartható. Mégis, 2006-ig kellett várni, amíg ez kiderült, miután a 2006. évi választások prioritása valamennyi egyéb, józan megfontolás elébe került. Részben azért, mert a választási kampányt mindkét oldalon ismételten a magyar gazdasági valóságtól teljesen elrugaszkodott populista és akár részleteiben is beválthatatlan ígérethalmazok jellemezték. Részben pedig azért, mert elsõ alkalommal nyílt lehetõség arra, hogy a rendszerváltást követõen sorozatosan egymást váltó kormányok után folytathassa munkáját a 2002 után hatalomra került kormánykoalíció.
ségvetés évek óta emelkedõ deficitje megközelítette a GDP 10%-át. 2006 õszén azonban már nem volt idõ arra, hogy az államháztartás ellátó rendszereinek átalakítását célzó többéves, jól felépített reformcsomagok megvalósuljanak. Ezeket a szocialista-szabaddemokrata koalíció 2002-tõl tudatosan és felelõsen elkezdhette volna kiérlelni, és a legfontosabb kérdésekrõl társadalmi párbeszédet lehetett volna kezdeményezni. Az adott helyzetben azonban félkész tervekkel, mindenekelõtt pedig a reformokra teljességgel felkészítetlen társadalommal kellett indítani a költségvetés rendbetételét, mind a gyors bevételi többletet ígérõ intézkedéseket, mind pedig a kiadási oldal hosszabb idõt igénylõ átalakítását. Nem csoda, hogy az elképzelések többszörösen változtak, akárcsak az azokat megszemélyesítõ politikusok. Hiányzott a szakmai és politikai összhang a koalíciót alkotó két párt között. Rendkívül gyenge, esetenként kifejezetten katasztrofális volt a reformok kommunikálása a társadalom felé. Mindez egy olyan közegben, amelyben az ellenzék azt hirdette, hogy a nagyszabású átalakulás elkerülhetõ, vannak tartalékok, feleslegesek a „népnyúzó” intézkedések.
Lépni kell, de mit és hogyan?
Egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a magyar gazdaság mély válságban van, növekedési potenciálja kimerült, nemzetközi versenyképessége rohamosan
2006-ban a legkritikusabb helyzetben az államháztartás volt, hiszen a költ-
Az elmúlt évek gazdasági mérlege
MULTINACIONÁLIS CÉGEK TÉRHÓDÍTÁSA – ISMERÕS FÉNYREKLÁMOK, MÁRKÁK A KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI FÕVÁROSOKBAN Bukarest
24
Prága
gyengül. Ugyanakkor a legfontosabb statisztikai adatokra építve – nemzetközi összehasonlításban is – ennél jóval árnyaltabb, bár számos vonatkozásban közel sem megnyugtató kép körvonalazható. Ám az évtizedek óta megszokott „magyar elõny”, ha tetszik úttörõ szerep nagyrészt a múlté. Ez részben következik abból, hogy a piacgazdaság kiépítését a magyarhoz képest késõbb kezdett országok felzárkóztak Magyarország szintjéhez. Ennek az új helyzetnek örülnünk kell(ene), hiszen mind a régió politikai stabilitása, mind a magyar gazdaság szempontjából az a kedvezõ, ha hasonló fejlettségû vagy gyorsan növekvõ országok a földrajzi szomszédaink és egyre fontosabb gazdasági partnereink. Az úttörõ státuszban rejlõ elõnyöket, vagy legalábbis azok egy részét, nem lehetett hosszabb távon fenntartani (pl. az alapvetõ reformok elmaradása következtében). A rendszerváltással ez következett be: a „magyar modell”, miközben – fokozatos leépülés mellett – még majdnem egy évtizedig biztosította elõnyeit (piackomform privatizáció, tetemes külföldi tõkebeáramlás), megtartott néhány olyan gazdasági-társadalmi elemet, ami elõnyt biztosított a szimulált „szocialista piacgazdaságban”, de kifejezetten a fejlõdés gátjává vált az „igazi” piacgazdaság körülményei közepette. Az 1980-as évektõl széles körben terjedtek el ugyanis az igazi piaci környezetben elvárható magatartástól eltérõ minták, amelyeknek két alapvetõ
mozgatórugója volt: az adóminimalizálás (pontosabban a több formában jelentkezõ „innovatív” adócsalás) és az állami szubvencióhoz való hozzájutás. Az utóbbi ismétlõdik napjainkban, amikor sok esetben az uniós forrásokhoz való hozzájutás, mindenekelõtt a vissza nem térítendõ támogatások megszerzése vált kulcsfonosságú vállalkozói tevékenységgé. A legnagyobb probléma a gazdasági növekedés erõteljes lefékezõdése 2007ben. Az 1,3%-os növekedés jelentõsen elmarad nemcsak a 2006. évi 3,9%-tól, ami már akkor is az új tagállamok gyenge mezõjébe sorolta Magyarországot, de – elsõ ízben – az EU–15 átlagától is. Aggasztó, hogy az alacsony növekedési ütem várhatóan még néhány évig fennmarad. A többi makrogazdasági mutatót tekintve Magyarország nem sereghajtó, vagy az ugyan, de megkezdte a hiteles visszarendezõdést. A kedvezõtlen adatok jelentõs része nem a 2007. évi gazdasági teljesítménybõl adódik, hanem éppen ellenkezõleg, logikusan következik a 2006-ban bejelentett és hiteles módon elkezdett stabilizációs programból. Költségvetési hiányunk még mindig a legnagyobb az EU–27-ben, de egy év alatt 3,5 százalékponttal (9,2-rõl 5,7%-ra csökkent a GDP-arányos deficit) javult. A felerõsödött infláció egyszerre volt következménye a stabilizációs programnak és a vele egy idõben érvényesülõ világgazdasági árhatásoknak (energia, fõleg azonban agrárárak), továbbá az
aszály miatt is rendkívül gyenge mezõgazdasági terméseredményeknek. 2008 januárjában (az egy évvel korábbi szinthez képest) a magyar fogyasztói árindex 7,4%-kal nõtt. Ugyanakkor a cseh 7,9%-kal, a román 7,3%-kal, a gyors növekedéssel jellemzett bolgár, észt, lett, litván pedig 10% feletti mértékben. Még az eurót 2007-ben bevezetõ Szlovéniában is tetemes inflációs nyomás alakult ki (6,4%). Magyarországon a munkanélküliségi ráta 7,2%, ami kétségtelenül magasabb, mint a csökkenõ cseh (5,3%, 2007 átlagában) és szlovén (4,7%) vagy a növekvõ észt (4,9%). Ugyanakkor alacsonyabb, mint az utóbbi évek számottevõ emigrációjának eredményeként egyébként csökkenõ lengyel (8,6%) és szlovák (10,4%) adat. Igaz, hogy 2007-ben a bérek vásárlóereje csökkent, de 2000 és 2006 között Magyarországon emelkedtek a reálbérek a legnagyobb mértékben az egész térségben. Ebbõl a mintegy 35%-os növekedésbõl kellett 5 százalékpontot visszavenni – hatalmas teret teremtve a populista lózungoknak. Közgazdasági alapigazság, hogy nem lehet hosszabb ideig a termelékenység növekedésétõl messze elszakadó béremelési politikát folytatni, fõleg ott nem, ahol a termelékenység nehezen mérhetõ (közigazgatás, oktatás, egészségügy). Ami pedig a szociális ellátási rendszert illeti, 2000 és 2006 között a harminc OECD-ország közül Magyarország volt a harmadik, ahol a leg-
MULTINACIONÁLIS CÉGEK TÉRHÓDÍTÁSA – ISMERÕS FÉNYREKLÁMOK, MÁRKÁK A KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI FÕVÁROSOKBAN Varsó
Vilnius
25
kevésbé nyílt ki a jövedelemolló. Alapvetõ probléma ugyanakkor, hogy az OECD-országok között nálunk az egyik legalacsonyabb az aktivitási ráta, vagyis a ténylegesen foglalkoztatottak aránya a 15 és 64 év közötti aktív népességbõl (57%, szemben számos európai ország 60–67%-os arányával és a 70%-os lisszaboni céllal). Emellett pedig mintegy 500 ezer rokkant nyugdíjast tartunk nyilván. A reálszféra számos területe azonban – legalábbis egyelõre – nem igazolja, hogy a magyar gazdaság vesztett volna versenyképességébõl. 2007-ben a feldolgozóipar termelése 8,3%-kal nõtt (miközben termelékenysége ennél valamivel nagyobb mértékben), szemben a 8,1%-os cseh, a 7%-os szlovén, a 6,6%-os észt, az 5%-os román, a 4%-os litván adattal, és az EU–27 3,3%-os átlagával. A kiemelkedõ magyar adat mögött egyértelmûen az ipar nemzetközi versenyképessége, pontosabban az exportértékesítés 15,6%-os bõvülése áll. A 2007. évi magyar megszorítások egyértelmûen a költségvetésre és a költségvetésben dolgozókra, ill. az onnan finanszírozott tevékenységekre összpontosultak. Ezzel szemben a kivitel 15%-kal bõvült, vagyis a jelentõsen zsugorodó növekedés és az export között – egyelõre – semmiféle ok-okozati kapcsolat nem jött létre. Márpedig közismert, hogy a nagy megszorítások következménye általában a kivitel visszaesése is, különösen akkor, ha az exportértékesítés jelentõs importhányaddal valósul meg, ami történetesen Magyarországra is igaz. Ehelyett azt látjuk, hogy amíg a növekedés vonatkozásában 2007-ben lemaradtunk az EU új tagállamaitól, az export dinamikájában ez nem következett be. 2007-ben a magyar kivitel dinamikáját mindössze három ország teljesítménye elõzte meg (Szlovákia kivitele 28, Csehországé és Szlovéniáé 19-19%kal bõvült). A 2003–2007 közötti idõszakra kiterjesztve a vizsgálatot a magyar kivitelt az EU régi tagországai felé a többi új tagállamnál gyengébb, de az EU átlagánál jóval erõsebb növekedés jellemzi. Emellett az EU-n kívülre, vagyis a világgazdaság igazán dinamikus térségeibe irányuló magyar kivitel gyorsabban nõtt, mint a többi új tagállamé.
26
Azt, hogy a versenyképességet egyelõre nem fojtotta meg a költségvetés rendbetételére irányuló politika, jól mutatja egyrészt a kivitelnek a behozatalhoz képest immár hosszabb ideje megfigyelhetõ magasabb dinamikája. Másrészt – részben az elõbbiek következtében – évek óta látványosan csökken a külkereskedelmi mérleghiány, ami 2007-ben – egy év alatt 2 milliárd eurós egyenlegjavulás eredményeként – gyakorlatilag eltûnt (300 millió eurót tett ki, szemben a közel 15 milliárdos lengyel, de az országok kis mérete miatt jóval veszélyesebb balti, bolgár, román, de akár a szlovén vagy szlovák hiánnyal szemben). A költségvetési megszorítások tehát, ellentétben számos nemzetközi tapasztalattal, egyelõre nem vezettek a külkereskedelem zsugorodásához. Éppen ellenkezõleg, erõteljesen kinyitották a gyenge GDP-növekedési ütem és a változatlanul meglévõ exportdinamizmus közötti ollót. Más szavakkal: az elmúlt tíz év durva gazdaságpolitikai hibái sem voltak képesek aláaknázni azt a magyar versenyképességet, amely több pilléren nyugszik. Kétségtelenül idetartozik a rendszerváltás elõtti idõszak – több szempontból vegyes megítélésû – hozadéka a mikrogazdaság szintjén, akárcsak a külföldi tõke meghatározó szerepe a magyar gazdaságban. De idesorolható a kedvezõ földrajzi helyzet, a jelentõs eladósodással együtt járó autópálya-építés, nem utolsósorban pedig az EU-tagság stabilizáló szerepe azzal együtt, hogy az EU-ba belépõ magyar kormány(ok) megértették, hogy hazánknak – kimondatlanul is – regionális stabilizációs horgonyszerepe van. Ezt pedig nemcsak gazdasági, de biztonságpolitikai okokból sem szabad(na) senkinek és egy percre sem megkérdõjeleznie.
Regionális versenyképesség A regionális versenyképességgel kapcsolatban érdekes fejleményeket tapasztalhatunk az új tagállamokkal folytatott külkereskedelem alakulásában 2003 és 2007 között. Magyarországnak Csehországgal és Szlovákiával hagyományosan kereskedelmi hiánya volt, a magyar–lengyel forgalom viszonylag kiegyenlítettnek bizonyult, míg a Szlovéniával, továbbá a Romániával és Bulgáriával folytatott árucserénket ak-
tívum jellemezte. 2003-ban a 2004-ben belépett tagországokkal szemben mintegy 500 millió eurót tett ki a magyar passzívum. Ez 2006-ban 1,1 milliárd euró fölötti aktívumra váltott, 2007ben pedig az aktívum meghaladta az 1,6 milliárd eurót. Ha a 2007-ben EU-taggá vált Bulgária és Románia adatát is beszámítjuk, a többlet meghaladta a 3,5 milliárd eurót, vagyis jelentõsen magasabb volt, mint akár a kínai, akár az orosz kereskedelem deficitje. Ennél is érdekesebb, hogy 2007-ben valamennyi új EU-tagállam felé aktívummal zárt a magyar kereskedelem (Máltát kivéve). Különösen figyelemreméltó a gyors növekedést mutató és újabban példaországnak tekintett Szlovákia esete: itt a hagyományosan passzív magyar egyenleg 2007-ben több mint 1 milliárdos többletre váltott. Ezek az adatok aligha értékelhetõk úgy, mintha Magyarország elveszítette volna nemzetközi, még kevésbé pedig regionális versenyképességét. A magyar versenyképesség csökkenésére sokan a külföldi tõke érdeklõdésének mérséklõdésébõl következtetnek. Eszerint Magyarország egyre kevésbé megfelelõ telephely az új és nagy értékû beruházások számára. A régión belüli telephelyek és a régiós piac iránt érdeklõdõ vállalatok szívesebben mennek Szlovákiába vagy akár DélkeletEurópába, mint a magas adókkal jellemzett Magyarországra. Kétségtelen, hogy a külföldi tõke vonzása szempontjából szomszédaink az utóbbi években felzárkóztak Magyarországhoz. Az UNCTAD adatai azonban – legalábbis 2006 végéig – nem utalnak a magyar tõkevonzó képesség lényegi csökkenésére. A 2006 végén nyilvántartott külföldi mûködõtõke-állomány megközelítette a 82 milliárd dollárt, ami több mint 4 milliárddal haladta meg a velünk azonos népességû és a hivatalos GDP/fõ adatok alapján „fejlettebb” cseh adatot (77,5 milliárd dollár), miközben 50 milliárdos „elõnyt” mutatott a legutóbbi évek „csodagyerekévé” vált Szlovákiával szemben (30 milliárd euró). A legutóbbi évek sem igazolják a lényegi térvesztést. 2004 és 2006 között 19,2 milliárd dollárnyi tõke áramlott Magyarországra, és ennél 3,5 milliárddal több Csehországba. Eközben a szlovákiai tõkebeáramlás összesen 9,3
milliárd dollárt tett ki, vagyis a magyarnak a felét. Kétségtelen, hogy a késõn jövõ országok egy része az utóbbi években több tõkét vonzott, mint Magyarország (Románia), avagy hozzánk képest jelentõs dinamikát árult el az évrõl évre beáramló tõke. Csakhogy itt igen eltérõ nagyságrendekrõl, és ami ennél is fontosabb, igen eltérõ beruházási prioritásokról van szó. Egyrészt azok az országok, amelyek késõbb kezdték a privatizációt, most jelennek csak meg a nemzetközi tõke térképén. Másrészt a nyugat-balkáni és délkelet-európai beruházások túlnyomó többsége az egyébként szûk belsõ piacok megszerzésére törekszik, nem pedig exportorientált zöldmezõs beruházások létesítésére. Megszállták a bank- és biztosításügyet, a telekommunikációt, az energiaszektort, esetenként a többi közületi szolgáltatást, nem utolsósorban pedig az ingatlanüzletet. De – Románia kivételével – sehol sincs a fenntartható növekedés (és a folyó fizetési mérlegegyensúly) szempontjából nélkülözhetetlen exportorientált feldolgozóipari struktúra. Ez valójában csak Magyarországon és Csehországban jött létre, a legutóbbi években pedig Szlovákia indult el ebbe az irányba, egyelõre egyoldalú, ezért nagyon is sebezhetõ szerkezetben (jármûgyártás). A magyar gazdaság regionális „érettségét” bizonyítja, hogy a 2006ban nálunk beruházott mintegy 5 milliárd eurós (6,1 milliárd dollár) tõke kétharmadát a Magyarországon megtermelt profit újraberuházása finanszírozta. A kivitt profit nem kis részét pedig a régióba terelte át, amivel a magyarországi telephely regionális szerepe felértékelõdhet.
A vállalati szintû versenyképesség további – bár a rövid távú makrogazdasági egyensúly szempontjából nem mindig kívánatos – tényezõje az adott ország tõkeexportja. Magyarország a 2006. évi adatok alapján az új EU-tagállamok között a legnagyobb tõkeexportõr. A külföldön lévõ magyar tõkeállomány 2006 végén 12,7 milliárd dollár volt, szemben a 10,7 milliárdos lengyellel, nem is beszélve arról, hogy a cseh–szlovák összesített tõkeállomány éppen felét tette ki a magyarnak (6,4 milliárd dollár). Emögött éppúgy fellelhetõ a szomszédos országok privatizációjában való érdekeltség, a történelmi-földrajzi közelség, ill. a hálózati (részben személyi-üzleti) kapcsolódás, mint a magyar gazdaság mikroszerkezetének továbbra is meglévõ versenyképessége.
Fenntartható növekedés A fenntartható növekedés buktatói és korlátai, a durva gazdaságpolitikai hibák ellenére a nemzetközi összehasonlítások még nem igazolják a magyar gazdaság versenyképességének tartós romlását. Kétségtelen azonban, hogy elindultak, ill. a közeljövõben felerõsödhetnek olyan folyamatok, amelyek a következõ években alááshatják a versenyképességet, továbbá megkérdõjelezhetik a magyar gazdaságpolitika hitelességébe vetett – és a 2006. õszi erõteljes költségvetési „hátraarc” után egyes jelek szerint visszaszerzett vagy visszaszerezhetõ – bizalmat. Nem lehet azonban sikeres gazdaságpolitikát megvalósítani olyan körülmények között, ahol: a) nincs meg a minimálisan szükséges társadalmi konszenzus a legfonto-
BALOGH MARGIT a tört. tud. kand., ig. (MTA TK); BURUCS KORNÉLIA osztályvezetõ, tud. fõmts. (MTA TTI); INOTAI ANDRÁS a közgazd. tud. doktora, ig. (MTA Világgazdasági Kutatóintézet); NIEDERHAUSER EMIL akadémikus, kutatóprofesszor (MTA TTI); SZ. BÍRÓ ZOLTÁN tud. fõmts. (MTA TTI); SZEGEDI MÓNIKA fõiskolai docens (A Tan Kapuja Buddhista Fõiskola); SZILÁGYI ZSOLT PhD, tud. mts. (MTA–ELTE Altajisztikai Kutatócsoport); VÁMOS PÉTER kand., sinológus (MTA TTI) Rövidítések: ELTE: Eötvös Loránd Tudományegyetem, MTA TTI: Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, TK: Társadalomkutató Központ
sabb célokat illetõen (az eszközökrõl lehet és kell is vitatkozni), b) a társadalmi mentalitás nagymértékben szennyezett, úgy, hogy az állampolgárok nagy része még rövid távú érdekeit sem képes felismerni a fékevesztett demagógia következtében, c) a jövedelemtermelés és -elosztás között egyre nagyobb az olló, vagyis egyre kevesebb becsületes adófizetõ fizeti egyre több – egyébként adóköteles – „ingyenélõ” fogyasztását, d) nemcsak demográfiai probléma fenyeget, de annál korábban a minimálnyugdíjas bomba is, hiszen tíz év múlva félmillióra tehetõ azok száma, akik ma minimálbéren vannak bejelentve, és egy évtized múlva ennek alapján fogják megkapni a semmire sem elég nyugdíjukat (speciális öregkori újszegénység), e) az általános állapotokat az önbizalom mesterséges szétverése, önsorsrontás, siránkozás (eközben a „koraérett szociális jóléti állam” által továbbra is kínált lehetõségek korlátlan és felelõtlen igénybevétele) jellemzi. A magyar gazdaság fenntartható felzárkózása és tartósítható nemzetközi versenyképessége tehát – túlmenõen a tõlünk nagyrészt független nemzetközi körülményeken és feltételeken – a nagy reformkérdésekben való megegyezési képességen és az így kialakított stratégiának a társadalom (és a nemzetközi szereplõk) felé történõ hatékony és közös közvetítésén múlik.* INOTAI ANDRÁS
* A tanulmány aktuális, közgazdaságtani fejtegetéseket tartalmazó részét az Ezredforduló következõ számában közöljük.
KEDVES OLVASÓNK! DÖNTÖTT MÁR? Kulturális, tudományos, oktatási szervezetek támogatást remélnek a társadalomtól. A História Alapítvány is számít mindazok figyelmére, akik kedvelik folyóiratunkat, céljainkat támogatásra méltónak ítélik.
Adószámunk: 19654243-2-41 História Alapítvány Köszönjük felajánlásaikat!
27
