Alapjogok. Alkotmánytan II. Sári, János Somody, Bernadette

Alapjogok. Alkotmánytan II.

Sári, János Somody, Bernadette

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Alapjogok. Alkotmánytan II. írta Sári, János és Somody, Bernadette Publication date 2008-03-31 Szerzői jog © 2008-03-31 János, Sári; Bernadette, Somody Kivonat A tankönyv átfogóan, a magyar alkotmányjog szemszögéből dolgozza fel az alapjogok témakörét.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA 1 1. 1. ESZME- ÉS INTÉZMÉNYTÖRTÉNETI TÁMPONTOK ............................................... 1 1.1. 1.1. A TERMÉSZETJOGI GONDOLKODÁS ÉS A SZERZŐDÉSES ELMÉLETEK 1 1.2. 1.2. AZ ANGOL JOGNYILATKOZATOK ÉS BÍRÓI ÍTÉLETEK ........................ 2 1.3. 1.3. ADEKLARÁCIÓK ........................................................................................... 3 1.3.1. AZ AMERIKAI FEJLEMÉNYEK .............................................................. 3 1.3.2. A FRANCIA DEKLARÁCIÓ ..................................................................... 3 1.4. 1.4. AZ ALAPJOGOK TÉTELES JOGGÁ VÁLÁSA ............................................. 4 1.4.1. AZ ALAPJOGOK MINT ALKOTMÁNYOS JOGOK ............................... 4 1.4.2. JOGI POZITIVIZMUS ................................................................................ 4 1.4.3. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK ........................... 5 1.4.4. HANYATLÁS ÉS TAGADÁS .................................................................... 5 1.5. 1.5. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁNI FEJLEMÉNYEK ............................ 6 1.5.1. VISSZATÉRÉS AZ EMBERI JOGOK ESZMÉJÉHEZ .............................. 6 1.5.2. A SZOCIALISTA ALKOTMÁNYOK ........................................................ 6 1.5.3. SZOCIÁLIS ALKOTMÁNYOZÁS ............................................................ 7 1.5.4. A JOGOK NEMZETKÖZIVÉ VÁLÁSA .................................................... 7 1.5.5. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK .................................................... 8 1.5.6. A JOGOK A KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI VOLT SZOCIALISTA ORSZÁGOKBAN ................................................................................................. 8 1.6. 1.6. AZ ALAPJOGOK MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETÉRŐL .......................... 8 1.7. Jegyzetek ................................................................................................................ 10 2. 2. AZ ALAPJOGI NORMA ............................................................................................... 12 2.1. 2.1. JOGOK ÉS SZABADSÁGOK – EMBERI JOGOK, POLGÁRI JOGOK ...... 12 2.2. 2.2. AZ ALAPJOGOK FORRÁSAI ....................................................................... 13 2.2.1. AZ ALKOTMÁNY .................................................................................... 13 2.2.2. A TÖRVÉNYEK ....................................................................................... 13 2.2.3. AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI ..................................... 14 2.2.4. NEMZETKÖZI DOKUMENTUMOK ...................................................... 15 2.3. 2.3. AZ ALAPJOGOK RENDSZERE ................................................................... 17 2.3.1. A KELETKEZÉSTÖRTÉNETET ALAPUL VEVŐ RENDSZEREZÉS .. 17 2.3.2. ÉRTÉKRENDI CSOPORTOSÍTÁS .......................................................... 19 2.3.3. AZ EGYÉNILEG ÉS A KOLLEKTÍVA ÁLTAL GYAKOROLHATÓ JOGOK 19 2.4. 2.4. AZ ALAPJOGOK ALKOTMÁNYI MEGFOGALMAZÁSA, ALANYI JOGI JELLEGE ...................................................................................................................... 20 2.5. 2.5. AZ ALAPJOGOK KORLÁTOZÁSA ............................................................. 21 2.5.1. AZ ALAPJOGOK KORLÁTOZÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI ................... 21 2.5.2. AZ ALAPJOGOKTÓL VALÓ ELTÉRÉS, A JOGOK FELFÜGGESZTÉSE 22 2.6. 2.6. AZ ALAPJOGOK ALANYAI. JOGKÉPESSÉG AZ ALKOTMÁNYJOGBAN 23 2.6.1. MINDEN EMBER JOGKÉPES ................................................................. 23 2.6.2. A JOGOK CÍMZETTJEI: A TERMÉSZETES ÉS JOGI SZEMÉLYEK .. 23 2.6.3. AZ ALAPJOGOK GYAKORLÁSA: A CSELEKVŐKÉPESSÉG ........... 25 2.6.4. A JOGRÓL VALÓ LEMONDÁS ............................................................. 25 2.6.5. A KORLÁTOZOTT ALAPJOGI JOGKÉPESSÉG: A KÖZJOGI JOGI SZEMÉLYEK31 .................................................................................................... 26 2.6.6. AZ ÖNKORMÁNYZATOK, KÖZTESTÜLETEK, KAMARÁK: AZ ALAPJOGOK SAJÁTOS ALANYAI ................................................................. 27 2.6.7. KÖZJOGI JOGKÉPESSÉG – MAGÁNJOGI JOGKÉPESSÉG ............... 28 2.7. Jegyzetek ................................................................................................................ 30 3. 3. AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA ........................................................... 32 3.1. 3.1. JOGEGYENLŐSÉG, ESÉLYEGYENLŐSÉG, A DISZKRIMINÁCIÓ TILALMA 32 3.2. 3.2. KVÓTA- ÉS ESÉLYEGYENLŐSÉGI EGYENJOGÚSÁG ........................... 33

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.


3.3. 3.3. A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS TILALMA ............................................... 34 3.4. 3.4. A TÖRVÉNY(SZÉK) ELŐTTI EGYENLŐSÉG ............................................ 35 3.5. 3.5. AZ EGYENJOGÚSÁG MAGYAR DIMENZIÓI ........................................... 35 3.6. 3.6. A JOGKÉPESSÉG .......................................................................................... 39 3.7. 3.7. A KISEBBSÉGEK VÉDELME ...................................................................... 39 3.8. 3.8. A NŐK ÉS A FÉRFIAK EGYENJOGÚSÁGA .............................................. 40 3.9. Jegyzetek ................................................................................................................ 43 2. II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK .................................................................................... 45 1. 4. AZ ÉLETHEZ ÉS AZ EMBERI MÉLTÓSÁGHOZ VALÓ JOG .................................. 45 1.1. 4.1. AZ ÉLETHEZ VALÓ JOG ............................................................................. 45 1.2. 4.2. A MAGZATI ÉLET VÉDELME .................................................................... 45 1.3. 4.3. A HALÁLBÜNTETÉS ÉS ELTÖRLÉSE ....................................................... 48 1.4. 4.4. JOG A HALÁLHOZ: AZ EUTANÁZIA ........................................................ 51 1.5. 4.5. AZ EMBERI MÉLTÓSÁGHOZ VALÓ JOG ................................................. 54 1.6. 4.6. A KÍNZÁS ÉS AZ EMBERTELEN, MEGALÁZÓ BÁNÁSMÓD TILALMA 55 1.7. Jegyzetek ................................................................................................................ 56 2. 5. SZEMÉLYES SZABADSÁG ÉS MOZGÁSSZABADSÁG .......................................... 57 2.1. 5.1. SZEMÉLYES SZABADSÁG ÉS BIZTONSÁG ............................................ 57 2.2. 5.2. A SZEMÉLYES SZABADSÁG KORLÁTOZÁSÁNAK IRÁNYAI ............. 57 2.2.1. AZ ŐRIZETBE VÉTEL ÉS ELŐZETES LETARTÓZTATÁS: A HABEAS CORPUS .............................................................................................................. 58 2.2.2. A SZEMÉLYES SZABADSÁG KORLÁTOZÁSÁNAK EGYÉB ESETEI 59 2.3. 5.3. A MOZGÁSSZABADSÁG ÉS A TARTÓZKODÁSI HELY SZABAD MEGVÁLASZTÁSA .................................................................................................... 60 2.4. 5.4. A MIGRÁCIÓS JOGOK ................................................................................. 62 2.5. Jegyzetek ................................................................................................................ 63 3. 6. A MEGFELELŐ VAGY TISZTESSÉGES ELJÁRÁSHOZ VALÓ JOG ...................... 64 3.1. 6.1. A MEGFELELŐ VAGY TISZTESSÉGES ELJÁRÁS FOGALMÁRÓL ...... 64 3.2. 6.2. A TISZTESSÉGES ELJÁRÁS EGYES ELEMEI .......................................... 65 3.3. Jegyzetek ................................................................................................................ 69 4. 7. A JÓ HÍRNÉVHEZ, A MAGÁNLAKÁS SÉRTHETETLENSÉGÉHEZ ÉS A MAGÁNTITOK VÉDELMÉHEZ VALÓ JOG ................................................................................................. 69 4.1. 7.1. A JÓ HÍRNÉVHEZ VALÓ JOG ..................................................................... 69 4.2. 7.2. A MAGÁNLAKÁS SÉRTHETETLENSÉGE ................................................ 70 4.3. 7.3. A MAGÁNTITOK VÉDELME ...................................................................... 72 5. 8. A SZEMÉLYES ADATOK VÉDELME – AZ INFORMÁCIÓS ÖNRENDELKEZÉSI JOG 73 5.1. 8.1. A SZABÁLYOZÁS ELVI ALAPJAI ........................................................... 73 5.2. 8.2. A SZEMÉLYES ADATOK VÉDELME ......................................................... 74 5.3. 8.3. A SZEMÉLYAZONOSÍTÓ JEL HELYÉBE LÉPŐ AZONOSÍTÁSI MÓDOKRÓL ÉS AZ AZONOSÍTÁSI KÓDOK HASZNÁLATÁRÓL .............................................. 75 5.4. Jegyzetek ................................................................................................................ 77 6. 9. A LELKIISMERETI ÉS VALLÁSSZABADSÁG ......................................................... 77 6.1. 9.1. AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZ EGYMÁSHOZ VALÓ VISZONYA – A SZEKULARIZÁCIÓ IRÁNYAI ................................................................................... 77 6.2. 9.2. A HATÁLYOS SZABÁLYOZÁS ALAPJAI ................................................. 79 6.3. Jegyzetek ................................................................................................................ 85 3. III. A POLITIKAI JOGOK ........................................................................................................... 86 1. 10. AVÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS SZABADSÁGA ....................................................... 86 1.1. 10.1. NORMATÍV ALAPOK ................................................................................. 86 1.2. 10.2. A VÉLEMÉNYSZABADSÁG HATÁRAI ................................................... 86 1.3. Jegyzetek ................................................................................................................ 90 2. 11. A SAJTÓSZABADSÁG ÉS A MÉDIAJOG ................................................................ 91 2.1. 11.1. FOGALMI TÁMPONTOK ........................................................................... 91 2.2. 11.2. SAJTÓSZABADSÁG ÉS SAJTÓTÖRVÉNY .............................................. 92 2.3. 11.3. A RÁDIÓ ÉS A TELEVÍZIÓ ........................................................................ 93 2.4. 11.4. A NEMZETI HÍRÜGYNÖKSÉG ................................................................. 96 2.5. 11.5. INTERNET-KÉRDŐJELEK ......................................................................... 96 2.6. Jegyzetek ................................................................................................................ 97 3. 12. AZ EGYESÜLÉSI JOG ................................................................................................ 97 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.


3.1. 12.1. AZ EGYESÜLETEK ÉS A TÁRSADALMI SZERVEK ............................. 97 3.2. 12.2. A KÖZHASZNÚ SZERVEZETEK ............................................................ 101 3.3. 12.3. A NEMZETI CIVIL ALAPPROGRAM ..................................................... 103 3.4. 12.4. A NEMZETKÖZI CIVIL SZERVEZŐDÉSEK .......................................... 103 3.5. 12.5. APÁRTOK .................................................................................................. 104 3.6. 12.6. A SPORTEGYESÜLETEK ......................................................................... 106 3.7. Jegyzetek .............................................................................................................. 107 4. 13. A GYÜLEKEZÉSI JOG ............................................................................................. 107 4.1. 13.1 A GYÜLEKEZÉSI JOG TÖRTÉNETE, ELMÉLETE ................................ 107 4.2. 13.2. A SZABÁLYOZÁS ALAPJAI ................................................................... 108 4.3. 13.3. A GYÜLEKEZÉSI JOG GYAKORLÁSÁNAK RÉSZLETES SZABÁLYAI 108 4.4. Jegyzetek .............................................................................................................. 111 5. 14. A KÖZÉRDEKŰ INFORMÁCIÓHOZ VALÓ JOG .................................................. 111 5.1. 14.1. NORMATÍV ALAPOK ............................................................................... 111 5.2. 14.2. A KÖZÉRDEKŰ ADATOK MEGISMERÉSÉNEK KORLÁTAI ............. 112 5.3. Jegyzetek .............................................................................................................. 114 6. 15. A KÖZÜGYEKBEN VALÓ RÉSZVÉTEL JOGA – A KÖZHIVATAL VISELÉSÉHEZ VALÓ JOG ........................................................................................................................... 114 6.1. Jegyzetek .............................................................................................................. 116 7. 16. A KÉRELMEZÉSI ÉS PANASZJOG ........................................................................ 116 7.1. Jegyzetek .............................................................................................................. 118 4. IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK .................................................... 119 1. 17. A TULAJDONHOZ VALÓ JOG ÉS A VÁLLALKOZÁS SZABADSÁGA ............ 119 1.1. 17.1. ÁLTALÁNOS ALKOTMÁNYELMÉLETI TÁMPONTOK ..................... 119 1.2. 17.2. A MAGYAR ALKOTMÁNYI SZABÁLYOZÁS ...................................... 120 1.3. 17.3. A RÉGI TULAJDONI, ILLETVE TULAJDONJOGI VISZONYOK LEBONTÁSA: PRIVATIZÁCIÓ VAGY REPRIVATIZÁCIÓ? ......................................................... 121 1.4. 17.4. A TULAJDONFORMÁK PREFERÁLÁSÁNAK, ILLETVE DISZKRIMINÁCIÓJÁNAK TILALMA .................................................................... 123 1.5. 17.5 A TULAJDON ALKOTMÁNYJOGI VÉDELME ...................................... 125 1.6. 17.6. AZ ÖNKORMÁNYZATI TULAJDON ...................................................... 128 1.7. 17.7. A PIACGAZDASÁG: A VÁLLALKOZÁS JOGA, A GAZDASÁGI VERSENY SZABADSÁGA ÉS A SZERZŐDÉSI SZABADSÁG ............................................... 130 1.8. 17.8. A SZÖVETKEZETEK TULAJDONA ÉS GAZDASÁGI TEVÉKENYSÉGE 133 1.9. 17.9. AZ ÖRÖKLÉSI JOG ................................................................................... 135 1.10. Jegyzetek ............................................................................................................ 136 2. 18. A SZOCIÁLIS ÁLLAM - ALKOTMÁNYELMÉLETI ÉS TÖRTÉNETI KIINDULÓPONTOK ........................................................................................................... 137 2.1. Jegyzetek .............................................................................................................. 140 3. 19. A SZOCIÁLIS JOGOK: NORMATÍV KIINDULÓPONTOK .................................. 141 3.1. 19.1. A LEHETŐ LEGMAGASABB SZINTŰ TESTI ÉS LELKI EGÉSZSÉGHEZ VALÓ JOG .................................................................................................................. 142 3.2. 19.2. A SZOCIÁLIS BIZTONSÁGHOZ VALÓ JOG,ILLETVE A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSHOZ VALÓ JOG. A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS VEGYES RENDSZERE ............................................................................................. 145 3.3. 19.3. AZ EGYES SZOCIÁLIS JOGOK MEGÍTÉLÉSE A VÁSÁROLT JOG, ILLETVE A TÁRSADALMI SZOLIDARITÁS ELVE ALAPJÁN ............................................ 147 3.4. 19.4. A SZOCIÁLIS JOGOK A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS HATÁRÁN TÚL: A RÁSZORULTAKRÓL VALÓ GONDOSKODÁS ..................................................... 148 3.5. 19.5. JOGBIZTONSÁG ÉS SZOCIÁLIS BIZTONSÁG ..................................... 149 3.6. 19.6. A SZOCIÁLIS BIZTONSÁGHOZ VALÓ JOG – MEGÉLHETÉSI MINIMUM? 150 3.7. Jegyzetek .............................................................................................................. 151 4. 20. A MUNKÁHOZ VALÓ JOG ..................................................................................... 151 4.1. 20.1 A MUNKÁHOZ ÉS A FOGLALKOZTATÁSHOZ VALÓ JOG ............... 152 4.2. 20.2. AMUNKABÉR ........................................................................................... 155 4.3. 20.3. A PIHENÉSHEZ VALÓ JOG ..................................................................... 156 4.4. 20.4. A SZAKSZERVEZETI SZERVEZKEDÉS JOGA ..................................... 156 4.5. 20.5. ASZTRÁJKJOG .......................................................................................... 158 4.6. 20.6. A MUNKÁHOZ VALÓ JOG TOVÁBBI ELEMEI .................................... 159 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.


4.7. Jegyzetek .............................................................................................................. 160 5. 21. A MŰVELŐDÉSHEZ VALÓ JOG – AZ OKTATÁS, A TUDOMÁNY ÉS A MŰVÉSZETEK SZABADSÁGA ........................................................................................ 160 5.1. 21.1. A KÖZOKTATÁS: INGYENES ÉS KÖTELEZŐ ÁLTALÁNOS ISKOLA, INGYENES KÖZÉPISKOLA ..................................................................................... 161 5.2. 21.2. A FELSŐOKTATÁS: AUTONÓMIA ÉS A KÉPESSÉG ALAPJÁN HOZZÁFÉRHETŐ OKTATÁS .................................................................................. 164 5.3. 21.3. A MŰVELŐDÉSHEZ VALÓ JOG TOVÁBBI TERÜLETEI: A KÖZMŰVELŐDÉS KITERJESZTÉSE ÉS ÁLTALÁNOSSÁ TÉTELE .................. 167 5.4. 21.4. A MŰVÉSZETI ÉLET SZABADSÁGA, A MŰVÉSZI SZABADSÁG .... 168 5.5. 21.5. A TUDOMÁNYOS ÉLET SZABADSÁGA ............................................... 170 5.6. Jegyzetek .............................................................................................................. 171 6. 22. A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD VÉDELME ............................................................. 172 6.1. Jegyzetek .............................................................................................................. 173 7. 23. A GYERMEKEK JOGAI – A GYERMEKEK, AZ IFJÚSÁG VÉDELME .............. 173 7.1. 23.1. AZ ÁLTALÁNOS GYERMEKI JOGOK MEGJELENÉSE ...................... 173 7.2. 23.2. A GYERMEK JOGAI A CSALÁDBAN ÉS A TÁRSADALOMBAN ...... 175 7.3. Jegyzetek .............................................................................................................. 176 5. V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK ............................................................................. 178 1. 24. A KÖRNYEZETHEZ VALÓ JOG ............................................................................. 178 1.1. Jegyzetek .............................................................................................................. 181 2. 25. A BETEGJOGOK ....................................................................................................... 181 2.1. 25.1. A BIOETIKAI VAGY BIOMEDICINÁLIS JOGOK ................................. 181 2.2. 25.2. A BETEGEK JOGAI ÉS KÖTELESSÉGEI ............................................... 181 2.2.1. AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSHOZ VALÓ JOG .............................. 182 2.2.2. AZ EMBERI MÉLTÓSÁGHOZ VALÓ JOG ......................................... 182 2.2.3. A KAPCSOLATTARTÁSHOZ VALÓ JOG .......................................... 182 2.2.4. AZ INTÉZMÉNY ELHAGYÁSÁNAK JOGA ....................................... 182 2.2.5. A TÁJÉKOZTATÁSHOZ VALÓ JOG ................................................... 183 2.2.6. AZ ÖNRENDELKEZÉSHEZ VALÓ JOG ............................................. 183 2.2.7. AZ ELLÁTÁS VISSZAUTASÍTÁSÁNAK JOGA ................................. 183 2.2.8. AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOKUMENTÁCIÓ MEGISMERÉSÉNEK JOGA 183 2.2.9. AZ ORVOSI TITOKTARTÁSHOZ VALÓ JOG .................................... 183 2.2.10. A BETEG KÖTELEZETTSÉGEI ......................................................... 184 2.2.11. A BETEG JOGAINAK ÉRVÉNYESÍTÉSE ......................................... 184 2.3. 25.3. A PSZICHIÁTRIAI BETEGEK JOGAI ..................................................... 184 2.3.1. ÖNKÉNTES GYÓGYKEZELÉS ............................................................ 185 2.3.2. SÜRGŐSSÉGI GYÓGYKEZELÉS ........................................................ 186 2.4. 25.4. BIOETIKAI JOGOK A BETEGJOGOKON TÚL ...................................... 186 2.4.1. AZ EMBEREKEN VÉGZETT ORVOSTUDOMÁNYI KUTATÁSOK MEGENGEDÉSE, ILLETVE TILALMA ......................................................... 186 2.4.2. A MŰVI MEDDŐVÉ TÉTEL ................................................................. 187 2.4.3. A SZERV- ÉS SZÖVETÁTÜLTETÉS ................................................... 187 2.4.4. A HALOTTAKKAL KAPCSOLATOS RENDELKEZÉSEK ................ 187 2.4.5. A JOGORVOSLAT ................................................................................. 187 2.4.6. A BETEGJOGOK ÚJABB FEJLEMÉNYEI ........................................... 188 2.5. Jegyzetek .............................................................................................................. 189 3. 26. A FOGYATÉKOSOK JOGAI .................................................................................... 189 3.1. Jegyzetek .............................................................................................................. 191 6. VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI ...................................................................... 192 1. 27. AZ ÁLLAMPOLGÁRI KÖTELESSÉGEK ............................................................... 192 1.1. Jegyzetek .............................................................................................................. 198 7. VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉKAI ......................... 199 1. 28. AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG ÁLTALI JOGVÉDELEM ......................................... 199 1.1. Jegyzetek .............................................................................................................. 201 2. 29. A RENDES BÍRÓSÁGOK SZEREPE AZ ALAPJOGOK VÉDELMÉBEN ............. 202 2.1. Jegyzet .................................................................................................................. 206 3. 30. AZ ALAPJOGOK NEMZETKÖZI VÉDELME ........................................................ 206 3.1. Jegyzetek .............................................................................................................. 208

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.


8. AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA ........................................................................................................................ 210 1. I. AZ ÁLLAMPOLGÁRI ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA ....................................................................... 210 1.1. 1. ESZME- ÉS INTÉZMÉNYTÖRTÉNETI TÁMPONTOK .............................. 210 1.2. 2. AZ ALAPJOGI NORMA ................................................................................. 211 1.3. 3. AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA ............................................. 211 2. II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK ......................................................................... 212 2.1. 4. AZ ÉLETHEZ ÉS EMBERI MÉLTÓSÁGHOZ VALÓ JOG .......................... 212 2.2. 5. A SZEMÉLYES SZABADSÁG ÉS MOZGÁSSZABADSÁG ....................... 214 2.3. 6. A MEGFELELŐ VAGY TISZTESSÉGES ELJÁRÁSHOZ VALÓ JOG ....... 214 2.4. 7. A JÓ HÍRNÉVHEZ, A MAGÁNLAKÁS SÉRTHETETLENSÉGÉHEZ, A MAGÁNTITOK VÉDELMÉHEZ VALÓ JOG .......................................................... 215 2.5. 8. A SZEMÉLYES ADATOK VÉDELME: AZ INFORMÁCIÓS ÖNRENDELKEZÉSI JOG. A POLGÁROK SZEMÉLYI ADATAINAK VÉDELME ÉS LAKCÍMÉNEK NYILVÁNTARTÁSA ................................................................................................. 215 2.6. 9. A LELKIISMERETI ÉS VALLÁSSZABADSÁG .......................................... 215 3. III. POLITIKAI JOGOK ................................................................................................... 216 3.1. 10. A VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS SZABADSÁGA ........................................ 216 3.2. 11. A SAJTÓSZABADSÁG ÉS A MÉDIAJOG .................................................. 217 3.3. 12. AZ EGYESÜLÉSI JOG ................................................................................. 217 3.4. 13. A GYÜLEKEZÉSI JOG ................................................................................. 218 3.5. 14. A KÖZÉRDEKŰ INFORMÁCIÓHOZ VALÓ JOG ..................................... 218 3.6. 15. A KÖZÜGYEK VITELÉBEN VALÓ RÉSZVÉTEL JOGA ......................... 218 3.7. 16. A KÉRELMEZÉSI ÉS PANASZJOG ............................................................ 218 4. IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK .......................................... 218 4.1. 17. A TULAJDONHOZ VALÓ JOG ................................................................... 218 4.2. 18. A SZOCIÁLIS ÁLLAM ................................................................................. 219 4.3. 19. A SZOCIÁLIS JOGOK: AZ EGÉSZSÉGHEZ, ILLETVE A SZOCIÁLIS BIZTONSÁGHOZ VALÓ JOG .................................................................................. 219 4.4. 20. A MUNKÁHOZ VALÓ JOG ......................................................................... 220 4.5. 21. A MŰVELŐDÉSHEZ VALÓ JOG – AZ OKTATÁS, A TUDOMÁNY, A MŰVÉSZETEK SZABADSÁGA ............................................................................... 220 4.6. 22. A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD VÉDELME ................................................. 220 4.7. 23. A GYERMEKEK JOGAI – A GYERMEKEK, AZ IFJÚSÁG VÉDELME .. 220 5. V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK .................................................................... 221 5.1. 24. A KÖRNYEZETHEZ VALÓ JOG ................................................................ 221 5.2. 25. A BETEGJOGOK .......................................................................................... 221 5.3. 26. A FOGYATÉKOSOK JOGAI ....................................................................... 222 6. VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI ............................................................ 222 7. VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSEK BIZTOSÍTÉKAI ............... 222

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA 1. 1. ESZME- ÉS INTÉZMÉNYTÖRTÉNETI TÁMPONTOK 1.1. 1.1. A TERMÉSZETJOGI GONDOLKODÁS ÉS A SZERZŐDÉSES ELMÉLETEK Az alapjogok eszmetörténeti vonulata a természetjogi gondolkodás, illetve az ehhez sok szálon kötődő társadalmi szerződéses elméletek mentén kísérhető nyomon. 1 Az a gondolat, hogy létezik egy természeti, tehát az emberi természetből származtatható vagy „isteni", „égi" jog, s ennek elsőbbsége van a világi vagy pozitív, az ember által alkotott joggal szemben, már az ókori görög irodalomban és filozófiában, illetve az ókori Róma gondolkodóinál megjelent. A kétféle jog vagy parancs érvényességének dilemmája fogalmazódik meg Szophoklész drámájában, az Antigonéban. Antigoné Kreón parancsa ellenére, a lelkiismeret parancsának engedelmeskedve temeti el bátyja holttestét. Arisztotelész azt vallja, hogy „az igazságtalan törvények jogtalanok". Cicero szerint nincsenek különböző jogok Rómában vagy Athénben, most vagy a jövőben, hanem egy örök és változhatatlan jogrend létezik minden népnek, minden korban. A természetjog jellegzetes irányának nagy hatású kifejtését Aquinói Szent Tamásnál (1225-1274) találjuk a középkorban, aki Summa teologiae című munkájában megkülönbözteti az örök törvényt, a „lex aeterná"-t, amely nem más, mint a világot kormányzó isteni ész; a természeti törvényt, a „lex naturalis"-t, amely az észnek – az emberben természetszerűleg benne rejlő tökéletességre való képességnek – megfelelő emberi magatartást írja elő, és amely nem ellenkezhet az isteni örök törvénnyel; s végül a tételes törvényt, a „lex humaná"-t, amely külső kényszer alkalmazásával tartja vissza a rossztól azokat, akik önmaguktól nem tartózkodnának tőle. 2 Valójában a szerződéses elméleteknek is messzire visszanyúló gyökerei vannak. Ezeknek az elméleteknek az a jellemzőjük, hogy a politikai közösség, az állam az azt megelőző természetes állapotból egy képzelt vagy valós szerződéssel jött létre, s az ember státusát ez a szerződés határozza meg. Ami a modern kori szerződéses elméletekben új, az az, hogy egyrészről az államot, a közösséget létrehozó szerződést, másrészt pedig a természetjogi gondolkodást e világi keretek között képzelik el, s az emberi jogok meglétének vagy hiányának igazolásával kötik össze. A szerződéses elméletek egyik áramlata szerint a politikai közösséget az uralkodó és a nép hozza létre. Thomas Hobbes (1588-1679) még akként vélekedik, hogy az alattvalók egy alávetési szerződéssel minden jogukról egyszer s mindenkorra, visszavonhatatlanul lemondtak. Éppen az ellenkező következtetésre jut John Locke (1632-1704) és Jean-Jacques Rousseau (1712-1778). Locke szerint3 az állam létrehozásával az emberek kettős szerződést kötnek. Az egyikkel megegyeznek a politikai közösség létrehozásában, a másikkal alávetik magukat a közösség hatalmának. Ebben a gondolkodásban – az angol parlamentarizmus logikájának megfelelően – a többségi elv alkalmazása az emberi jogok érvényesülésének biztosítéka. A francia felvilágosodásban, illetve a francia forradalom előkészítésében oly nagy szerepet játszó rousseau-i felfogás4 kiindulópontja az, hogy az emberek szabadnak és egyenlőnek születnek, a civilizáció azonban megfosztotta őket ettől a természetes állapotuktól. Az ősi, természetes állapothoz való visszatérést, a civilizáció által elrabolt teljes szabadság és egyenlőség helyreállítását Rousseau egy olyan társadalmi szerződés (contrat social) megkötése útján vélte megvalósíthatónak, amelyben a társadalom tagjai természetes jogaikról lemondanak ugyan a közakaratot (volonté générale) megtestesítő állam javára, e jogokat azonban – most már állampolgári jogok formájában – vissza is kapják.5

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA A szerződéses eszme Rousseau-nál magában rejti az egyenjogúság gondolatát: „a főhatalomnak soha nem áll jogában nagyobb terhet róni az egyik alattvalóra, mint a másikra, mert akkor az ügy ezáltal magántermészetűvé válik, és vége a főhatalom illetékességének".6 A természetjogi gondolkodásban tehát a jogok társadalmon kívüli eredete, illetve a „természetes jogoknak" a pozitív jog felettisége fejeződik ki. A természetjogi gondolkodás és az ezzel szorosan összekapcsolódó szerződéses elméletek az amerikai alkotmány elfogadásához vezető dokumentumokban s – jelentőségét tekintve – mindenekelőtt a francia forradalom idején elfogadott, Az ember és polgár jogairól szóló deklarációban manifesztálódnak.

1.2. 1.2. AZ ANGOL JOGNYILATKOZATOK ÉS BÍRÓI ÍTÉLETEK Az alapjogok kialakulásához vezető történelmi út más volt Angliában, mint a kontinentális Európában. Az ennek kapcsán kialakult vita, hogy az alapjogok modern kori történetében vajon az angoloké vagy a franciáké-e a meghatározó szerep, valószínűleg sohasem lesz lezárható. Az alapjogok angol alkotmánytörténeti fejleményeit két nagy vonulat mentén lehet megrajzolni. Az egyiket a jognyilatkozatoknak, közjogi paktumoknak – charta, bill, petíció stb. – az a történeti sorozata képezi, amelyeket a rendek már a XIII. századtól kezdve kikényszerítettek az uralkodótól jogaik, illetve privilégiumaik elismeréseként: Magna Charta Libertatum 1215, Petition of Right 1628, Habeas Corpus Act 1679, Bill of Rights 1689. A hivatkozási alap szinte valamennyi esetben az éppen aktuális sérelmek orvoslása a szokáson alapuló „rég megvolt" ősi jogokhoz való visszatérés, illetve azok megerősítése által. A jognyilatkozatokban olyan jogok fogalmazódtak meg – személyes szabadság, az önkényes letartóztatás tilalma, a parlament adóztatási hatásköre stb. –, amelyek az alapjogok modern katalógusaiban is előkelő helyet foglalnak el. A jogok címzettjei eredetileg természetesen a kiváltságosok: a rendek, a bárók voltak, tehát nem a társadalom egésze. A társadalmi-történeti fejlemények az évszázadok során fokozatosan meghozzák majd a jogok rendi privilégium jellegének a megszűnését. Ebben a folyamatban a jogok címzettje a társadalom egésze, az állampolgárok összessége lesz. A jognyilatkozatokban foglalt jogok ilyen módon egyre inkább általános állampolgári joggá válnak. Nem abban az értelemben persze, amilyen értelemben a francia deklaráció igényt tart majd az egyetemességre. A „petíciós jogok" az angol korona alattvalói jogainak számítanak. Az alapjogok angol alkotmánytörténeti fejleményeinek másik vonulata a bíróságok alkotmányos szerepe mentén rajzolható meg. Azt mondottuk az előbb, hogy a paktumjogok általános angol alapjogokká válnak. Ez az állítás azonban csupán társadalmi tartalmát tekintve igaz. Egyébként azonban a paktumjogok nem abban a formában lesznek az alapjogok forrásává, ahogyan a kontinensen a deklaráció típusú okmányok. Angliában ugyanis a törvényi, a parlament által alkotott jog a kontinentálisétól eltérő viszonyban van a bírói ítélettel. Ezzel kapcsolatban Horváth Barna nyomán Bacon aforizmáját idézzük, mely szerint az ítéletek a törvénynek, a törvények az államnak a horgonyai. „Az írott jog csak indikálja, de még nem konstituálja az élő törvényt, amelynek csakis az eset a próbaköve." 7 „A törvényhozó inkább új lehetőségeket nyit a bíróságok előtt, új irányt jelöl ki számukra, minthogy ő maga ténylegesen új jogot alkosson." 8 Más oldalról, s némileg leegyszerűsítve a kérdést, azt mondhatjuk: a petíciós jogok miután a common law részévé válnak, a bírói ítéletekben konkretizálódnak. Maguk az alapjogok ezután már a konkrét bírói ítéletekből levonható általánosítások. E jogok tehát voltaképpen a bírói gyakorlat termékei, annak általánosításai, amiként a törvény is a High Court of Parliament által kinyilvánított jog egyik formája.9 Az angol alapjogok tehát a bírói gyakorlatból levont általános következtetések. „Mondhatjuk – állítja Dicey –, hogy az alkotmányban azért uralkodik a jog, mert az alkotmánynak általános elvei (például a személyes szabadság, a nyilvános gyülekezés joga) nálunk bírói döntések eredményei, amelyek az egyéni jogoknak vitássá vált eseteiben keletkeznek.. ."10 Akár a paktumjogokat, akár a bíróságoknak az alapjogok történetében játszott szerepét vesszük alapul, azt mondhatjuk, mindkettő azon az angol alkotmánytörténetben meglehetősen korán, már a XIII. században megfogalmazódott feltételezésen alapul, mely szerint a jog, a törvény a király, illetve a királyi hatalom felett áll. Bracton szerint a király nem állhat más ember alatt, hanem csak Isten és a törvény alatt, mert éppen a törvény teszi őt királlyá. Hatalmát a törvény mint fék korlátozza, s a király semmi mást nem tehet, mint amit a jog lehetővé tesz számára.11


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA Tehát a természetjogban rejlő gondolkodás, az angol jogtörténetben e világi, szekularizált formában alakult ki a jog természetes evolúciója során. Végül is azt mondhatjuk: az angol alapjogok, szabadságjogok rendszere nem elvont filozófiák eredménye, hanem a tételes jog, illetve a bírói joggyakorlat szerves fejlődése során jött létre.

1.3. 1.3. ADEKLARÁCIÓK 1.3.1. AZ AMERIKAI FEJLEMÉNYEK Az amerikai alkotmányozás XVII-XVIII. századi története során lényegében három forrásból táplálkozott. Az egyik ezek közül az angol jogrendszer hagyományai, a common law továbbélése. Mivel a gyarmati kolóniák angol fennhatóság alatt épültek ki, alapító chartáik az államokon belül a common law érvényességét deklarálták az „angol alattvalókra". Az alkotmányozás másik forrásának szerepét Péteri Zoltán így foglalta össze: „A Stuart-abszolutizmus és az angol államegyház üldözései elől menekülő puritán kivándorlók az új hazába is magukkal hozták szigorú vallásuk tanításait, amelyek a közösségi élet minden vonatkozását a Bibliában kinyilatkoztatott isteni akarat alá helyezték."12 Végül, főképpen a XVIII. század közepétől megjelenik emellett a természetjogi érvelés is. A virginiai Jogok Nyilatkozata és a Függetlenségi Nyilatkozat szerint: „minden ember egyenlőnek teremtetett., az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről nem mondhat le, s ezek közé a jogok közé tartoznak a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra törekvéshez". Az angol jogi hagyományok továbbélése, illetve a természetjogi gondolkodás terjedése sajátos összefonódást eredményezett: a common law-ra visszavezethető jogokra úgy tekintettek, mint az ember természetes és elidegeníthetetlen jogaira.13

1.3.2. A FRANCIA DEKLARÁCIÓ Az emberi jogok modern kori történetére a francia forradalom idején elfogadott – Az ember és polgár jogairól szóló – deklaráció gyakorolta a legnagyobb hatást. A francia deklaráció egyetemes jellegű, nemcsak azért, mert a francia társadalom egészére, minden tagjára érvényesnek tekinti magát, hanem mert nemzetek, országok felett átívelő érvényessége van. A deklarációban már elnevezése szerint is – ember és polgár jogai – egyszerre van benne egyrészt a természetjogi gondolkodásnak az a jelentése, mely szerint az embernek természetes és elidegeníthetetlen jogai vannak, másrészt pedig a szerződéses elméletnek az a Rousseau által képviselt felfogása, mely szerint az emberek a társadalmi szerződéssel emberi jogaikról nem mondanak le; a társadalmi szerződésből tehát „csupán" politikai jogaik eredeztethetők. Miről is szól a deklaráció? • „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik.; • minden politikai társulás célja természetes és elévülhetetlen jogainak érvényesülése.; • minden szuverenitás elve természeténél fogva a nemzetben lakozik.; • a szabadság annyit jelent, mindent szabad, ami másnak nem árt, a törvénynek csak a társadalomra nézve ártalmas cselekedetek megtiltására van joga.; • a törvény a közakarat kifejezése.; • vád alá helyezni, letartóztatni s fogva tartani bárkit is csak a törvény által meghatározott esetekben s a törvény által előírt formák közt lehet.; • mindaddig, amíg bűnössé nem nyilvánítják, minden ember ártatlannak vélelmezendő.; • senkit meggyőződése, vallási és egyéb nézetei miatt háborgatni nem szabad.; • a gondolatok és vélemények szabad közlése az embernek egyik legértékesebb joga.; 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA • a társadalomnak joga van a közigazgatás minden tisztviselőjét számadásra vonni.; • tulajdonától – lévén a tulajdon szent és sérthetetlen – senki meg nem fosztható." Általános – különösképpen angol irányból érkező – vád a deklarációval szemben, hogy a jogok érvényesülésének nincsenek biztosítékai. Ezzel szemben a deklaráció XVI. cikke kimondja: „Az olyan társadalomnak, amelyből e jogok biztosítékai hiányoznak, és ahol a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztását nem hajtották végre, semmiféle alkotmánya nincs." A jogok biztosításával kapcsolatban azonban a deklaráció szerzői egészen másra gondoltak, mint amit ma már azon értünk, s amit a korabeli és az azt megelőző angol felfogás számára a bíróság garantált. A deklaráció a felállítandó karhatalomban látja a jogok érvényesülésének biztosítékát. XII. cikkelyében ekként rendelkezik: „Az ember és polgár jogainak biztosítása karhatalom fenntartását teszi szükségessé [majd hozzáteszi:] e karhatalomnak tehát az összesség hasznára kell szolgálnia, nem pedig azoknak különleges céljaira, akiknek személyére e karhatalom rábízatik." Erre nézve azonban nem rendelkezik. Más szóval tehát a deklaráció a jogok biztosítékát az állami erőszak – nem bíróság – alkalmazásának lehetőségében fedezi fel.

1.4. 1.4. AZ ALAPJOGOK TÉTELES JOGGÁ VÁLÁSA 1.4.1. AZ ALAPJOGOK MINT ALKOTMÁNYOS JOGOK A jogoknak – ahogyan az előzőekben szó volt róla – Angliában két forrása volt: az uralkodó és a rendek által megkötött paktum, illetve a common law gyakorlatában a bíró által érvényesített jog. Ezzel szemben a deklarációk már a törvényhozás „egyoldalú" aktusai. Ennek következtében azonban hosszú időn keresztül politikai okmányoknak – vagy elsősorban annak – számítottak. A francia deklaráció talán utolsó ebben a „műfajban", azaz az emberi jogok kinyilatkoztatása utoljára kapott ilyen ünnepélyes formát. Elfogadásával kezdetét veszi ugyanis az a folyamat, amelynek során az emberi jogok fokozatosan tételes joggá válnak. A folyamat első állomása a jogok alkotmányba foglalása. Már az 1791. évi francia alkotmány első címe tartalmaz egy emberi jogi katalógust is. 14 Alkotmányba foglalásuk nyomán – ahhoz hasonlóan, ahogyan a rousseau-i társadalmi szerződés esetében történt – az emberi jogok valamiképpen „polgári jogokká", valamilyen formában állam által elismert, a „szerződésből eredő" jogokká válnak. Ezt a felfogást támasztja alá, hogy az alkotmányelmélet egyik nagy történelmi vonulata a modern kori alkotmányok keletkezését a szerződéses elméletekre vezeti vissza.15 Az alkotmányok a törvényi jog felett állnak. Az alkotmányos alapjogok törvényi jog felettisége, valamint az alkotmányok általános funkciója tehát kínálja az analógiát a természeti jog, illetve a szerződéses elmélet tételes jog felettiségével. A francia forradalom eszméi a konzervatív Európában egy ideig még tiltottnak számítottak. Ennek ellenére azok fokozatosan kiléptek a francia alkotmányozás határai mögül. A francia intézményi rendszer közvetítésében jelentős szerepet játszott az 1831. évi belga alkotmány, amely jórészt adaptálta a francia alkotmányozás történelmi eredményeit. Mivel azonban monarchikus kormányzati rendszert létesített, annál „szalonképesebbnek" minősült a korabeli Európában, hiszen az eredeti francia deklaráció még a jakobinus diktatúra lehetőségét is magában hordozta. A francia alkotmányos elvek – közöttük az emberi jogokra vonatkozó elgondolások – adaptálását persze nagymértékben befolyásolta a befogadó ország jogrendszere, jogi kultúrája, hagyományai stb.

1.4.2. JOGI POZITIVIZMUS Az alapjogok történelmi sorsát tételes joggá válása folyamatában két fontos – egymásnak sok ponton ellentmondó – tényező befolyásolta már a XIX. századtól kezdve. Az egyik ezek közül a jogi pozitivizmusnak nevezett jogelméleti, jogfilozófiai irányzat, a másik pedig a társadalomban, gazdaságban végbemenő változások, amelyeknek a nyomán a jogok új generációja jelenik meg, nevezetesen a gazdasági, szociális, kulturális jogoké. Ami a jogi pozitivizmust illeti: ez az a jogi gondolkodás, amely szinte kizárólag a jogi normára összpontosítja figyelmét, s nem tud mit kezdeni az olyan nézetrendszerrel, amely a jogalkotót, a jog jogon túli tartalmát, létrehozásának társadalmi körülményeit egyaránt és egyszerre tekintetbe veszi.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA A jogi pozitivizmus számára csupán az állam által alkotott jog létezik, ezen belül tehát a természetjogi eredetű emberi jogok nem vagy alig értelmezhetők. Ez a fajta gondolkodás legalábbis két irányban befolyásolja az emberi jogokról való további felfogást. Egyfelől a hatalmat, államhatalmat korlátozó mozzanat, ami a természetjogi eredetű emberi jogok eszméjében benne rejlik, a jogpozitivizmusban feledésbe merül, elenyészik. Itt minden állam által alkotott jog – jog; ezen belül persze lehetséges a megkülönböztetés az alapvető és nem alapvető jelentőségű jogszabályok között. Ez a megkülönböztetés azonban meglehetősen relatív. Másfelől: a jogok, alapvető jogok katalógusa szinte tetszés szerint bővíthető – egymás rovására is. Ebben a felfogásban válik például a választójog alapvető vagy emberi joggá. 16 A jogi pozitivizmusban az alapjogok bővülésén túlmenően, azok mellett megjelenik az (alap)kötelességek fogalma, ami az emberi jogi felfogás számára majdhogynem értelmezhetetlen.

1.4.3. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Főként a XIX. század második felétől a magántulajdonra épülő polgári társadalom viszonyai között óriási társadalmi feszültségek keletkeztek: a nem tulajdonos társadalmi osztályok nagy része munkanélkülivé vált, elszegényedett, szociálisan, egészségügyileg ellátatlan volt stb. A forradalmi eseményekbe gyakran átcsapó társadalmi mozgalmak, illetve a szociális kérdéseket felvállaló vallási törekvések – mint a Rerum novarum című pápai enciklika – nyomán az állam a szegényebb osztályok megsegítése végett beavatkozásra kényszerült a magánjellegű életviszonyokba. Az állami beavatkozás nyomán, annak eredményeként jön létre történetileg a jogok új, második generációja, a gazdasági, szociális, kulturális jogok (röviden a továbbiakban: szociális jogok). Ezek a második generációs jogok az előzőekhez, a klasszikus jogokhoz képest alapvető változást hoznak abban, hogy érvényesülésükhöz nem elegendő az állam tartózkodása, be nem avatkozása, hanem éppen ellenkezőleg: az állam aktivitását feltételezik. Nemcsak anyagi értelemben, ahogyan erről a későbbiekben szó lesz, hanem a szegényebb osztályok jogi megsegítésével, azzal például, hogy munkaidő-korlátozást írnak elő, megtiltják a gyermekmunkát. A szociális jogok kezdetben a jogalkotásban-törvényalkotásban jelennek meg – szociális törvényhozás –, majd az első világháború után egyre inkább az alkotmányokban is megfogalmazódnak, alkotmányos jogokká válnak. A folyamat első állomásaként az 1917-ben elfogadott, s 1920-ban hatályba lépett mexikói alkotmányt szokták említeni; klasszikus példaként pedig a Német Birodalom 1919-ben elfogadott weimari – szociális – alkotmányát. Ezt követően sorra születnek az első világháború után függetlenné vált vagy jelentős területi változáson átment államok szociális alkotmányai: Finnország 1919; Ausztria, Csehszlovákia 1920; Jugoszlávia 1921; Írország 1922; Románia 1923; Törökország 1924; Görögország 1927.17

1.4.4. HANYATLÁS ÉS TAGADÁS a. A dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól szóló deklarációt az oroszországi forradalom idején fogadták el – 1918. január 20-án –, amely azután az orosz föderáció 1918. évben elfogadott alkotmányának bevezető fejezete lett. Elnevezése utal ugyan a francia deklarációra, csakhogy annak alapelveit nem fogadja el: nem a magántulajdonra épül, hanem éppen ellenkezőleg, a magántulajdon kisajátítására, államosítására, ezzel kívánván megteremteni a kizsákmányolás megszüntetésének, illetve a társadalmi egyenlőség biztosításának feltételeit. A deklaráció, illetve az alkotmány nyíltan vállalja az emberek közötti különbségtételt, amennyiben a politikai jogokat csak a „dolgozóknak" biztosítja. A volt uralkodó osztály tagjait, a volt kizsákmányolókat, lelkészeket stb. korlátozza a jogok gyakorlásában, illetve kirekeszti őket. A jogok érvényesülésének általános biztosítékaival adós marad, csupán a materiális biztosítékokkal számol, értvén ezen a termelési eszközök társadalmi tulajdonát, azt tehát, hogy a szólásszabadság érvényesüléséhez szükséges anyagi eszközök, a nyomdák, a papírkészletek a „dolgozók", az állam tulajdonában vannak. Ettől kezdve a szocialista alkotmányokban a gazdasági, szociális, kulturális alapjogoknak kiemelt szerep jut, a jogok katalógusának élére kerülnek. Ugyancsak ettől kezdve az alapjogokkal egységben, mintegy azok biztosításának ellentételezéseként kerülnek az alkotmányokba az állampolgárok kötelességei. A Szovjetunió az 1930-as évek közepére igyekezett elfogadtatni, szalonképessé tenni magát a nemzetközi színtéren. Nem utolsósorban ezzel magyarázható, hogy 1936-os alkotmánya az 1918. évihez képest felfogásában, szemléletében változást hoz: szakít az állampolgárok közötti nyílt különbségtétellel, az egyenjogúság elvéből indul ki; miközben a gazdasági, szociális, kulturális jogokat preferálja, a jogok élére helyezi, a klasszikus alapjogokat is – többé-kevésbé az eredeti formájukban – adaptálja. Fenntartja, illetve


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA bevezeti azt a jogok érvényesülése szempontjából „nem sok jót ígérő" formulát, amely szerint a jogok, elsősorban a politikai jogok csak a dolgozók érdekeinek megfelelően gyakorolhatók. Az a felfogás tehát, amely az 1936-os szovjet alkotmányban megfogalmazódik, nemhogy tagadja az alapjogokat, hanem éppen ellenkezőleg: úgy minősíti önmagát, mint az alapjogok történetének, „fejlődésének" meghaladhatatlan csúcspontját. Ez tűnik ki Sztálin előadói beszédéből. Valójában az 1936. évi alkotmánnyal kapcsolatban és azt követően sem az alapjogok kinyilvánításával „volt baj", hanem az érvényesülésükkel. Az alapjogok, az egyenjogúság alkotmányos kinyilvánítása mellett működtek „gulág"-ok, folyt a kulákok, később pedig egyes nemzetiségek, etnikai csoportok, zsidók szülőhelyeikről történő kitelepítése stb. Ilyen módon az alapjogok alkotmányi kinyilvánítása nem volt más, mint propaganda, Potemkin-falu, amely arra volt jó, hogy elfedje, elleplezze a valóságos társadalmi folyamatokat. b) Ahogyan haladunk időben előre az első világháború után, megjelennek, illetve drámai módon felerősödnek és uralkodóvá válnak azok a fejlemények, amelyek végül is az emberi jogok eszméjének és tételes jogának teljes megsemmisítéséhez vezetnek. A náci ideológiáról van szó, amelynek a középpontjában a fajelmélet áll. Eszerint a magánszférába korlátlanul beavatkozó, totális államban az emberek helyzetét, „jogait" a fajhoz való tartozásuk határozza meg. A fajok között tehát különbség van, s ez az értékkülönbség rányomja bélyegét az egyes személyek, illetve a társadalmon belüli politikai hierarchia megítélésére. 18 „Egy olyan világnézetnek, amely arra törekszik, hogy ezt a földet a demokratikus tömeggondolat elutasításával a legkiválóbb népnek, tehát a legmagasabb rendű embereknek adja, logikusan kell követnie. az arisztokratikus elvet és vezetést, valamint a szóban forgó népen belül a legmagasabb befolyást a legjobb koponyák számára kell biztosítani. Ily módon e világnézet nem a többség, hanem a személyiség elvére épül" – olvasható a Mein Kampfban.19 A fajok között nincs „átjárhatóság", azaz a különböző fajhoz tartozók közötti magánjogi kapcsolat, például a házasságkötés, tilos. Ez a különbségtétel vezetett végleges formájában az „alacsonyabb rendű fajok" kiirtásának, az „Endlösung"-nak a tervéhez.

1.5. 1.5. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁNI FEJLEMÉNYEK 1.5.1. VISSZATÉRÉS AZ EMBERI JOGOK ESZMÉJÉHEZ A náci ideológia elutasításának döntő szerepe volt abban, hogy a második világháború utáni időszak meghatározó jelentőségű fejleménye az emberi jogok eszméjéhez való visszatérés volt. Ez annak beismerése is, hogy a jogok pozitivista felfogása nemhogy nem volt képes megakadályozni, hanem inkább eszközként a hatalom segítségére volt az emberi jogok tartalmát képező értékek megsemmisítésében. Az emberi jogok természetjogi felfogása ezzel szemben biztos támaszt jelent az alapjogok relativizálódása ellen. Eszerint vannak olyan alapjogok – az élethez való jog, az emberi méltósághoz való jog stb. –, amelyeknek történelmi korszakokat átívelő érvényessége van. Az „emberi jogok" tehát attól függetlenül megilletik az embereket, hogy a tételes jogban megjelennek-e vagy sem. A háborús és emberiség elleni bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonása lényegében erre az elvre épült. Az alapjogok természetjogi alapjaihoz való visszatérés azonban elmaradt a közép- és kelet-európai országokban. Miután a második világháborúból a Szovjetunió győztesen került ki, befolyásának a közép- és kelet-európai, s egyes ázsiai országokra való kiterjesztése azzal járt, hogy a szocialista alkotmányozás „kilépett" a Szovjetunió határai mögül. Az alapjogokra vonatkozó szocialista felfogás ettől kezdve ezekben az országokban is érvényesült.

1.5.2. A SZOCIALISTA ALKOTMÁNYOK Az a trend, amelyet az 1936. évi alkotmány nyitott meg, a szocialista alkotmányokban folytatódik. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy – a természetjogi felfogással szemben, amely alapjogoknak, emberi jogoknak tértől és időtől független, egyetemes jelentőséget tulajdonít – a szocialista vélekedés éppen az ellenkező következtetésre jut: eszerint a szocialista típusú emberi jogok mind minőségükben, mind mennyiségükben, mind pedig funkciójukban különböznek a polgári előzményektől; nincs tehát folyamatosság a jogok történetében. 20 Eszerint tehát az emberi jogoknak van egy szocialista és egy polgári koncepciója, sőt a kettő szemben áll egymással. 21 A szocialista felfogás az alapjogokat a polgár és az államhatalom viszonyában gondolja át, mivel azonban azt vallja, hogy egy bizonyos „fejlődési szinten" megszűnik az antagonisztikus ellentét a polgár és az állam között, az alapjogok úgyszólván elveszítik értelmüket. 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA Ami az alapjogok alkotmányi szabályozását illeti: kétségtelen, hogy az emberek közötti nyílt különbségtétel fokozatosan megszűnik, az alkotmányok azonban megőriznek olyan általános klauzulákat – például a jogok a társadalom érdekeivel összhangban értelmezendők –, amelyek a jogok értékét viszonylagossá teszik; a jogok érvényesülésének nincsenek biztosítékai; a gazdasági, szociális, kulturális jogoknak kiemelt jelentőséget tulajdonítanak stb. „Az állampolgári jogok eszméjének születése és jogi szabályozása először politikai és csak »másodszor« jogi kérdés."22 Az 1936. évi szovjet alkotmány 125. cikke például „a dolgozók érdekeinek megfelelően és a szocialista rend erősítése céljából" biztosítja a polgárok számára a szólásszabadságot, sajtószabadságot, gyülekezési jogot stb.

1.5.3. SZOCIÁLIS ALKOTMÁNYOZÁS Folytatódik a szociális alkotmányozás: ennek korai példái az 1946. évi francia, illetve az 1947. évi olasz alkotmány. Az első, miközben megerősíti a deklaráció érvényességét, gazdasági, szociális kulturális jogokkal egészíti ki azt. Az olasz alkotmány már az alapjogokra vonatkozó rendelkezések több mint egyharmadát szenteli a szociális jogoknak. A későbbi európai alkotmányozás fontosabb állomásai: az 1975-ben elfogadott görög, a holland alkotmány módosításai az 1960-as, az 1970-es és az 1980-as években, az 1976-ban elfogadott portugál, az 1978-ban elfogadott spanyol, az 1982- ben elfogadott török alkotmány. Ezekben az alkotmányokban23 az időközben elfogadott nemzetközi dokumentumok hatása tükröződik. A szociális jogok, s a szociális állam fogalma nemcsak hogy tovább él, de új dimenzióban jelenik meg: feltűnnek a szociális állam, illetve a jóléti állam jellemzői, sőt az alkotmányok némelyike – például a portugál – jelentős lépést tesz a termelési eszközök államosítása irányába. Ennek okán a portugál alkotmányt „már" a szocialista alkotmányokhoz átvezető „átmeneti alkotmánynak" is tekintették. 24 A portugál alkotmány 1. cikke szerint: „Portugália. egy osztály nélküli társadalom irányába halad", 2. cikke szerint a „Portugál Köztársaság célja., hogy biztosítsa az átmenetet a szocializmusba". A harmadik fejezet címében megjelenik a „dolgozók jogai, szabadságai és biztosítékai" fogalom stb. A gazdasági rendszerről szólva 80. cikkében kimondja, hogy a gazdasági-társadalmi szervezet alapelve egyebek mellett az alapvető termelési eszközök és a föld, valamint a természeti erőforrások kollektív tulajdonba vétele. A szóban forgó alkotmányok megerősítik az emberi-állampolgári jogok örök értékeit, az ember személyiségének, méltóságának védelmét. Ugyanakkor, ahogyan az idézetek mutatják, a klasszikus jogokat összekapcsolják az egyén szociális biztonságával; megerősítik az egyenjogúság elvét, diszkriminációs tilalmakat állítanak fel stb.

1.5.4. A JOGOK NEMZETKÖZIVÉ VÁLÁSA A jogok természetjogi felfogásában nemcsak a természetjog írott jog felettisége, hanem a jogok védelmének egyetemessége is benne rejlett. Az alapjogok egyetemessége a második világháború után nemzetközi dokumentumokban manifesztálódik. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát 1948. december 10-én fogadta el az ENSZ harmadik közgyűlése. Azóta ezt a napot az emberi jogok napjaként ün- neplik a világban. Egyes jogokkal kapcsolatban – például a rabszolgaság tilalmáról – természetesen korábban is születtek nemzetközi dokumentumok. A nyilatkozat jelentőségét elsősorban egyetemessége adja: egyetemesség a jogok körének, illetve az általuk közvetített értékek meghatározásában (ámbár a népek önrendelkezési joga, illetve a kisebbségi jogok kimaradtak belőle); s egyetemesség a kötelezettek körének megállapításában (bár jogi értelemben vett kötelező jellegét vitatják). Ettől kezdve az emberi jogok szabályrendszere kikerült az állami szuverenitás köréből, s az egyes államok szabályozása számára példának, kiindulópontnak számít.25 Ugyancsak az ENSZ keretében került elfogadásra 1966- ban a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya (PPE), s a Gazdasági, szociális, kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya (GSZKE). A jogok szélesítésében, érvényesítésében fontos szerepet játszik a PPE-hez fűzött fakultatív jegyzőkönyv. Az Európa Tanács keretében került elfogadásra 1950-ben az Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről (EE), majd ezt követően egy sor kiegészítő jegyzőkönyv. Egységes szerkezetbe foglalt


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA szövegét az Országgyűlés 58/1998. (X. 2.) OGY határozatában tette közzé. Ugyancsak az Európa Tanács keretében került elfogadásra 1961-ben az Európai Szociális Charta (SZCH). Az emberi jogok nemzetközivé válásának második világháború utáni történetét a két világrendszer szembenállása határozta meg. A szocialista országok, mindenekelőtt a Szovjetunió – belső jogi felfogásukkal összhangban – a gazdasági, szociális, kulturális jogokra helyezték a hangsúlyt, míg a nyugatiak a klasszikus jogokra; a szocialista országok a klasszikus jogok nemzetközivé válását jelző dokumentumokat a szociális jogokkal való ellentételezés árán fogadták el. A szocialista országok ugyanakkor ellenálltak, amikor a jogok érvényesülése nemzetközi biztosítékai megteremtésére került volna sor. Napjainkban a jogok egyre inkább nemzetközivé válnak nemcsak szabályozásukat, hanem kikényszeríthetőségüket tekintve is. Ha egy állam ma nem akarja kirekeszteni magát a nemzetközi közösségből, nem engedheti meg magának, hogy függetlenítse magát mindattól, ami az alapjogokkal kapcsolatban a világban végbemegy. Ez a jogok érvényesülésének egyik fontos biztosítéka. A nemzetközivé válás ugyanakkor azt is jelenti, hogy az alapjogok elveszítik objektív, természetjogi kiindulópontjaikat: a jogok keretei, tartalma – nemzetközi – megállapodások tárgyává válik. Hagyományosan az alapjogok a többségi akarat korlátainak számítanak. A nemzetközivé válásban a (köz)megegyezés lép elő fontos tényezővé. Talán ezzel is magyarázható, hogy a nemzetközivé válás folyamatában olyan új jogok jelennek meg, amelyek a természetjogi gondolkodás kereteibe nem illeszthetők be.

1.5.5. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az alapjogoknak egy új – harmadik – generációja jelenik meg, amelyeket szolidaritási jogoknak is neveznek. Közéjük tartozik a fejlődéshez, a békéhez, az egészséges környezethez, valamint az emberiség közös örökségéből való részesedéshez való jog.

1.5.6. A JOGOK A KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI VOLT SZOCIALISTA ORSZÁGOKBAN Az európai alkotmányozás, benne az alapjogok történetének új és sajátos szakaszát jelenti a volt szocialista – közép- és kelet-európai országok – alkotmányozása. A szocialista alkotmányok minden lényeges ponton tagadták a polgári alkotmányozás klasszikus alapelveit. Az elmúlt évtizedben a volt szocialista országok alkotmányai visszatértek a klasszikus alkotmányozás alapelveihez; ilyen módon a tagadás tagadása alkotmányainak számítanak.26 Az első és talán legfontosabb fejlemény, hogy a volt szocialista országok alkotmányai átveszik a nemzetközi dokumentumok szabályozásának nemcsak az alapelveit, hanem igen gyakran tételes jogi megfogalmazásait is. Ez már önmagában biztosítékot jelent arra, hogy szinkronban vannak velük. Ugyancsak példának tekintik a fejlett alkotmányos rendszerekkel rendelkező országok alkotmányait. A klasszikus alapjogok – az alkotmányok szerkezetében is kifejeződően – visszanyerik eredeti rangjukat, a gazdasági, szociális, kulturális jogok elé kerülnek. Megkülönböztetett szerepet kap a (magán)tulajdonhoz való jog. Ami ugyancsak jelentős: az alapjogok érvényesítésének jogi-intézményi biztosítékai újra fontossá válnak. Ez megmutatkozik már abban is, hogy számos országban több alkotmányos jog közvetlenül alkalmazható joggá válik. A jogi-intézményi biztosítékok között kiemelt jelentősége van az alkotmánybíráskodás megteremtésének. A dilemmák inkább az alapjogok biztosítékai tekintetében jelentkeznek. A szocialista alkotmányok meglehetősen „nagyvonalúak" voltak elsősorban a szociális jogok szabályozásában; tehették ezt, hiszen a jogok érvényesülésének nem voltak igazi biztosítékai.27 Kelet-Európa új alkotmányai már a jogok érvényesülésének biztosítékai tekintetében is „nagyvonalúak", azaz széles körű garanciarendszert teremtenek. A társadalmigazdasági feltételek azonban ehhez – a gazdaság stagnálása, sőt visszaesése következtében – hiányoznak, s ez állampolgárokban csalódást, sőt nemegyszer kiábrándulást okoz.

1.6. 1.6. AZ ALAPJOGOK MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETÉRŐL Az alapjogok eszmerendszerének magyarországi elterjedését több tényező befolyásolta.28Mindenekelőtt említeni kell azt az alkotmányelméleti örökséget, amely rokonságot fedezett fel vagy vélt felfedezni egyrészről az angol, másfelől a magyar történeti alkotmány között. Különösen a Magna Charta, illetve az Aranybulla közti hasonlóságra mutattak rá. Ma már az angol, illetve magyar alkotmánytörténeti rokonság bizonyítása, illetve bizonyíthatósága nem nagyon merül fel. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a történeti alkotmányok logikájában 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA felfedezhetünk némi párhuzamosságot. Ami az Aranybullát illeti, ismeretes, hogy azt is a királyi hatalom korlátozása érdekében alkották: a nemeseknek személyes szabadságot, adómentességet és ellenállási jogot biztosítottak arra az esetre, ha a király a megegyezést megsérti. Hasonlóképpen a magyar alkotmánytörténetben meghatározónak tekinthető Szent Korona-tan belső logikai szerkezete magában foglal olyan – kizárólag a nemesség javára szóló – hatalomkorlátozási mozzanatot, amely rokonítható az alapjogokkal. Ahogyan Werbőczyt interpretálva Eckhart Ferenc mondja: „Miután a magyarok, a közösség, minden különbség nélkül királyt választottak., a nemesítés és birtokadományozás jogát a közösség a maga akaratából »az ország Szent Koronájának joghatóságára« és következésképpen a koronázással a királyra ruházza, .az egész nemesség .a királytól van, viszont a királyi hatalom az egész nemességtől. Minden nemes egyformán a Szent Korona tagja, és csak az ő akaratából megkoronázott királynak a hatalma alatt áll." 29 Az alapjogok „éltető forrásának", a természetjogi gondolkodásnak Magyarországon is voltak hagyományai. Különösen a magyar protestantizmusban megjelenő természetjogi gondolkodás képviselői – például Apáczai Csere János – „feszegették" már igen korán a társadalmi szerződés gondolatát, az elnyomó zsarnokkal szembeni fellépés jogosságát.30 Az emberi jogok eszméjének magyarországi elterjedésére persze a legközvetlenebb, leglátványosabb és legmeghatározóbb hatást a francia felvilágosodás, illetve a francia forradalmi gondolkodás gyakorolta. Ezzel kapcsolatban azonban itt csak arra utalunk, hogy az alapjogok eszmerendszerének befogadásában döntő szerepet játszó nemesség a nemzet fogalmából saját magán kívül mindenkit kizárt, s ha politikai kényszerek hatása alatt tett is engedményeket a nem nemesek javára, a természetjog alapján megillető jogok címzettjének, illetve az uralkodóval kötött társadalmi szerződés által feljogosított félnek kizárólag önmagát tekintette. Ez a gondolkodás igazából nem az emberi jogok védelmére, hanem a Habsburg-uralkodók hatalmának korlátozására irányult. Fejlett polgári társadalom nem lévén, az emberi jogok eszmerendszerében rejlő radikálisabb mondanivalót – azt tehát, hogy minden embernek veleszületett jogai vannak, illetve hogy a társadalmi szerződés megkötésében az egyenjogúság következtében mindenki részt vehet – csak a honorácioroknak egy szűkebb csoportja értette meg, illetve képviselte. A nemességnek ez a rétege jut el a jobbágyfelszabadítás gondolatáig, sőt egy radikálisabb irányzat már a királyság megszüntetésének követeléséig is.31 Az 1848-as polgári átalakulás meghozza a jobbágyfelszabadítást, s ha nem is egyszerre, de fokozatosan a formális jogegyenlőséget: megszűnik az úrbér, eltörlik a papi tizedet, az úriszéket, bevezetésre kerül a közteherviselés stb. A kiegyezés után kezdetét vette az a folyamat, amelynek során a polgári átalakulás vívmányai a törvényalkotásban – a korszak színvonalán – többé-ke- vésbé megvalósultak. Az ebben az időben újra felfedezett Szent Korona-tan aktualizált értelmezése szerint a Szent Korona most már – mintegy az egyenjogúság kifejezéseként is – a magyar nép egészét jelképezte. Az Országgyűlés az alapjogokra vonatkozó fundamentális jelentőségű törvényeket fogad el: a személyes szabadság és sérthetetlenség tekintetében a Büntető Törvénykönyvet (1878), illetve a büntető perrendtartásról szóló törvényt (1896), valamint a vallás szabad megválasztásáról és gyakorlásáról (1895) és a sajtóról (1914) szóló törvényt. Az egyesülési és gyülekezési joggal azonban meglehetősen mostohán bánt a jogalkotás egészen a második világháborúig, illetőleg azt követően is: rendelet, s nem törvény szabályozta. A jogok – mindenekelőtt a személyes szabadság és sérthetetlenség – érvényesülésének biztosítékai tekintetében a Büntető Törvénykönyvnek azt a rendelkezését kell kiemelni, amely a jogok megsértése esetére büntetést helyezett kilátásba a jogsértő közhivatalnokokkal (és magánosokkal) szemben. 32 Az első világháború utáni időszak jogalkotása fokozatosan „visszaveszi" az alapjogokban azt, amit a kiegyezés utáni törvényhozás megadott. Az 1912-ben elfogadott felhatalmazási törvény hatályának fenntartása 1919 után lehetőséget adott személyes szabadságot korlátozó intézkedések és intézmények bevezetésére: internálás, rendőri felügyelet, tartózkodási hely kijelölése stb.; bevezetik a numerus clausust; s a második világháborúhoz közeledve a személyes szabadságot korlátozó intézkedések szigorodnak. A második világháború előtti fejlemények végül is a zsidókkal szemben alkalmazott diszkriminatív törvényhozásba torkollanak. Az alapjogok elméleti, tudományos feldolgozását, rendszeres tárgyalását a kiegyezéstől kezdve átfogó közjogi tankönyvekben, kézikönyvekben találjuk. Azt kell azonban mondani, hogy az alapjogokat – személyes szabadság, tulajdonjog, egyesülési és gyülekezési jog stb. – egészen a második világháborúig szinte kizárólag tételes jogként tárgyalják, rendszerint az egyes intézmények magyar jogtörténeti előzményeivel együtt. Úgyszólván alig tartalmaznak azonban utalásokat az intézmények általános eszmetörténeti, összehasonlító


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA vonatkozásaira. Az alapjogok tárgyalása ebben az időben a korszak uralkodó jogtudományi áramlatának megfelelően jogi-pozitivista, leíró jellegű és kevéssé értékszemléletű. Az alapjogokról – állampolgári és politikai jogokról – szóló munkák külön részt szentelnek az állampolgári kötelességeknek: állampolgári engedelmesség és hűség, a tankötelezettség, a közteherviselés, a honvédelmi kötelesség. A második világháborút követő két-három esztendő jogalkotása a polgári átalakulás vívmányait teljessé tette: az alapjogokról és az alapjogok védelméről általánosságban az 1946. évi I. törvény rendelkezett, kimondván: „A köztársaság polgárai részére biztosítja az ember természetes és elidegeníthetetlen jogait [amelyek különösen] a személyes szabadság, jog az elnyomatástól, a félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a tulajdonhoz, .a munkához és méltó emberi megélhetéshez .való jog" stb. Az alapjogok védelmének kiegyezés utáni formáját vezeti be, illetve azt általánossá teszi, az alapjogok egészére kiterjeszti az 1946. évi X. törvénycikk az emberi alapjogok hatékonyabb védelméről, amikor kimondja: „Bűntettet követ el és. öt évig terjedhető börtönnel büntetendő az a közhivatalnok, aki hivatali eljárásában vagy intézkedésével másnak az 1946. évi I. törvénycikk bevezetésében foglalt valamely természetes és elidegeníthetetlen jogát törvényellenesen megsérti." Az 1945-1947-es évek jogalkotása felszámolja a rendi társadalom privilégiumainak maradványait, megszünteti a nők hátrányos megkülönböztetését a családi kapcsolatokban, a munkaviszonyban, a politikai életben stb. Az 1945-1947. évi jogalkotás egyre erősödő szociális mozzanatai – a kizsákmányolásmentes élethez való jog – már némileg előrevetítik azt a radikális változást, amit azután az 1949. évi alkotmány hoz. Mint ismeretes, ez az alaptörvény a szovjet sztálini alkotmányt másolja. Így az alapjogok tekintetében is magán viseli annak minden lényeges vonását. Az alapjogokkal kapcsolatos elméleti-tudományos feldolgozás alapvetően tükrözi a kapcsolatos szocialista felfogást: ahhoz képest azonban bizonyos autonómiával is rendelkezik, s egyre fokozódó kitekintéssel van a – nemcsak szocialista – világra. Ezzel azután akarva-akaratlanul segítségére lesz a fél évszázad múltán bekövetkező alkotmányos rendszerváltozásnak.

1.7. Jegyzetek 1. Az alapjogok történetéről lásd különösen Kovács István: Az emberi jogok az alkotmányokban. In Az emberi jogok dokumentumokban. Budapest, 1976, Közgazdasági és Jogi, 25. skk.; Péteri Zoltán: Az állampolgári jogok és a természetjogi elmélet. In Az állampolgárok alapjogai és kötelességei. Budapest, 1965, Akadémiai Kiadó, 91-146. p.; Péteri Zoltán: Az emberi jogok a történelemben. In Emberi jogok hazánkban. Budapest, 1988, ELTE, 21-49. p.; Szabó Imre: Az emberi jogok mai értelme. Budapest, 1948, Hungaria. 2. Moór Gyula: Jogfilozófia. Lejegyezte Püski Sándor. Budapest, 1994, 89. p. 3. Locke, J.: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Budapest, 1986, Gondolat. 4. Rousseau, J.-J.: A társadalmi szerződésről. In Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, 1978, Európa. 5. Péteri Zoltán: Az állampolgári jogok és a természetjogi elmélet. 112. p. 6. Rousseau, J.-J.: A társadalmi szerződésről. 497. p. 7. Horváth Barna: Angol jogelmélet. Budapest, 1973,5. p. 8. René David: A jelenkor nagy jogrendszerei. Budapest, 1977, Közgazdasági és Jogi, 72. p. 9. Péteri Zoltán: Az emberi jogok a történelemben. In Emberi jogok hazánkban. 29. p. 10.

Dicey, A. B.: Bevezetés az angol alkotmányjogba. Budapest, 1902,185. p.

11.

Lásd Péteri Zoltán: Az emberi jogok a történelemben. In Emberi jogok hazánkban. 26. p.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA 12. Péteri: Az állampolgári jogok és a természetjogi elmélet. In Az állampolgárok alapjogai és kötelességei. 118. p. 13.

Péteri: i. m. 120. skk.

14. A szóban forgó folyamatra utal Kulcsár Kálmán, amikor azt mondja: az emberi jogok fogalma először az angol jogfejlődésben vált jogilag jelentőssé, politikailag a felvilágosodás folyamatában emelkedett ki, alkotmányos alapelvvé pedig az úgynevezett „írott", liberális alkotmányok erősítették. Kulcsár Kálmán: A kulturális jogok és a demokratikus biztonság Európában. Acta Humana, 1996. 22-23. 98. p. 15.

Lásd erről Kovács István: Magyar államjog. I. kötet. Szeged, 1977, JATE, 155. skk.

16. Lásd Schmidt Péter: Az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei. In Alkotmánytan. Budapest, 1998, Osiris, 127. p. 17.

Kovács István: Magyar államjog. 205. p.

18.

Vö. Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, 1998, Osiris, 349. p.

19.

Idézi Tokody Gyula. In A fasizmus ideológiájáról. Budapest, 1983, Kossuth, 23. p.

20. Vö.: Földesi Tamás: Emberi jogok. Budapest, 1989, Kossuth, 90. skk. Földesi ugyanitt a szóban forgó megközelítést monolit koncepciónak nevezi. 21. Lásd Szabó Imre: Az emberi jogok. Budapest, 1978, Akadémiai, 18. skk.; Kovács István: Az emberi jogok dokumentumokban. 94. skk. 22.

Holló András: Állampolgári jogok Magyarországon. Budapest, 1979, Kossuth, 33. p.

23. Az elemzést lásd Tóth Károly: Az alapvető jogok szabályozása az új alkotmányokban. In NyugatEurópa legújabb alkotmányai. Budapest, 1990, Közgazdasági és Jogi, 70-91. p. 24. Lásd Kovács István: Az állam és a társadalom az új alkotmányokban. In Nyugat-Európa legújabb alkotmányai. 43. p. 25. Vö. Kukorelli István: Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának jelentősége, mai üzenete. Acta Humana, 1999. 34. 4-10. p. Lásd továbbá: Szabó Imre: Az állampolgári alapjogok elméletének kialakulása és fejlődése. In Az állampolgárok alapjogai és kötelességei. 35. p. 26. Vö. Sári János: Közép-európai alkotmányok 1994. A tagadás tagadása. Jogtudományi Közlöny, 1994. 7-8. 276. p. Az alapjogok volt szocialista országokbeli szabályozásáról lásd Kiss Barnabás: Az emberiállampogári jogok szabályozása Közép- és Kelet-Európában. In Alkotmány és jogtudomány. Szeged, 1996, JATE, 55-68. p.; Tóth Károly: Új alkotmányok előkészítése és elfogadása Kelet-Európa államaiban. In KeletEurópa új alkotmányai. Szeged, 1997, JATE, 7-60. p. 27.

Vö. Sári: i. m. 276. p.

28. Az alapjogok magyarországi történetéről lásd Péteri Zoltán: Tradíciók és emberi jogok Magyarországon. Acta Humana, 1991. 2. 32-47. p. 29.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet. Budapest, 2000, Osiris, 102. p.

30.

Péteri: i. m. 40. p.

31. Vö. Szabó Imre: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Budapest, 1980, Akadémiai, 72. skk. 32. „.azon közhivatalnok, aki hivatali hatalmával visszaél, törvényellenesen elfog, elfogat, letartóztat, a személyes szabadság elleni vétséget követi el és egy évig terjedhető fogházzal büntethető. .A törvényellenesen letartóztatott részére naponként 5 frt-tól 10 frt-ig terjedhető kártalanítás illeti meg." Nagy Ernő: Magyarország közjoga. Budapest, 1897,126-127. p.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA

2. 2. AZ ALAPJOGI NORMA Az állampolgári jogok hagyományosan az állam és a polgár alapvető, legfontosabb viszonyait szabályozzák. Az „alapvető" jellegből következik, hogy érvényesülésüket különleges garanciák övezik. Mára már nemcsak az állammal szemben nyújtanak védelmet, hanem az állampolgárok egymáshoz való legfontosabb viszonyai is alapjogi védelem alatt állnak. Ezt mutatja – ahogyan a továbbiakban erről részletesen szó lesz –, hogy az alapjogok nemcsak az alkotmányban jelennek meg: az egyes jogokat (a véleményszabadság, az élethez való jog stb.) a szakjogágak – a polgári jog, illetve a büntetőjog – is védik; a diszkriminációt mindkét említett jogág tiltja.

2.1. 2.1. JOGOK ÉS SZABADSÁGOK – EMBERI JOGOK, POLGÁRI JOGOK a. Az alapjogi normára ma már a leggyakrabban az állampolgárok alapjogai elnevezést használjuk. A történeti fejtegetéseket felidézve azonban emlékeztetni kell arra, hogy az angol források egyszerűen jogokról – rights – szólnak: például a Petition of Rights 1628-ból; az amerikai dokumentumok szintén jogokat említenek: minden ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogairól szólnak. A francia deklaráció címe: Az ember és a polgár jogainak deklarációja. Nemzetközi dokumentumok – például az ENSZ alapokmányának preambuluma – az „alapvető emberi jogokat" mondanak; az 1948-as egyetemes nyilatkozat az „emberi jogok és alapvető szabadságok" kifejezést használja; az Európa tanácsi egyezmény címe az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szól stb. A jogok és szabadságok közötti megkülönböztetés eredendően arra utalt, hogy a szabadságoknak mindenféle állami beavatkozástól mentesnek kell lenniük. Ilyen értelemben lehet tehát beszélni lelkiismereti és vallásszabadságról, a szólás, vagy – ma már – a véleménynyilvánítás szabadságáról stb. Az alapjogok, s főként ezek érvényesülésének módja ezzel szemben már az állami szabályozás eredményének számított. A különbségtétel a jogok és szabadságok között az egyes jogrendszerek sajátosságai közötti különbségre is visszavezethető. Itt elsősorban az angolszász, illetve a kontinentális jogrendszerek közötti eltérésről van szó, amennyiben az előző abból indul ki, hogy a szabadság az emberek természetes állapota, s ha ez megsérül, az állam korrekciós mechanizmusokkal beavatkozik. A kontinentális alkotmányosság viszont az állam és a polgár viszonyának részletekbe menő szabályozására épül, az előbbi pedig a „nem szabályozásra". A másik oldalról szemlélve a kérdést, talán a kontinentális alkotmányosság egészére áll az, amit Kom- mers oly kifejezően fogalmaz meg a német jogrendszerrel kapcsolatban. Eszerint a német tradíció minden olyan elvet igyekszik jogszabályban lefektetni, amely a társadalmat kormányozza. Itt tehát az emberi méltóság és személyes szabadság a törvényben lefektetett jogokból és kötelességekből ered, az állampolgár státusa a kiterjedt állami szabályrendszerben határozható meg. A common law-ban ellenben a szabadság megelőzi a jogot, a szabadság az egyén természetes állapota. A bíró ezért esetről esetre alkot törvényt, annak megfelelően, ahogyan a személy orvoslást keres szabadságának megsértése miatt. Ilyen módon a common law inkább az orvoslásra helyezi a hangsúlyt, semmint a jogokra, bár az orvoslásból erednek a jogok. 1 Kétségtelen, hogy a hagyományos értelemben vett szabadság-, illetve jogfogalom – szerkezetében, érvényesíthetősége módjában stb. – máig is őrzi eredendő különbségét: a „szabadságok", például a lelkiismereti és vallásszabadság, az egyesülési szabadság gyakorlása nem engedélyhez kötött, csupán bejelentéshez, míg a művelődéshez való jog vagy a szociális jogok érvényesítése jóval gyakrabban épül az engedélyezésre. Éppen ezért azt kell mondani, hogy eltekintve a szabadság és jog fogalmának történelmi gyökereitől, azok lehetséges megkülönböztetésétől, ma már a mindennapos jogalkalmazásban többnyire csupán szóhasználatbeli eltérésről van szó. Mára ugyanis beigazolódott: nincsen „szabadság" további szabályozás, s ami ezzel egyet jelent, korlátozás nélkül. Nincs tehát egy jogi értelemben vett légüres, azaz „jogüres" tér. Ma már a szabadságokat és a jogokat az alkotmányok egyaránt alkotmányos alapjogként, az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogaként határozzák meg. A magyar alkotmány például a lelkiismereti és vallásszabadság esetében a „szabadság" szóval él, az egyesülési és gyülekezési szabadság esetében „jogról" – egyesülési és gyülekezési jogról – szól. A szabadságok – és értelemszerűen a jogok – érvényesüléséhez tehát ma már nem elegendő az alkotmányi megfogalmazás, deklaráció, hanem az a fő kérdés, hogy ezt követően hogyan alakul az egyes szabadságok és jogok szabályozásának további sorsa. a. Az előzőhöz hasonló következtetésre jutunk, ha a jogokat aszerint csoportosítjuk, hogy azok emberi vagy állampolgári jogok.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA Eredetileg a kapcsolatos dokumentumok az ember és a polgár elidegeníthetetlen és sérthetetlen jogairól szóltak. Ebben a megkülönböztetésben egyrészt az emberi, az általános emberi léthez kapcsolódó jogok, másrészt pedig a polgári minőséghez, tehát az emberhez mint politikai közösséget alkotó tényezőhöz kapcsolódó jogok közötti különbségtétel van jelen. Mára már a jogoknak ez utóbbi csoportja egy konkrét államhoz kötődő értelmezést kapott. A magyar alkotmánybírósági felfogásnak megfelelően: az alkotmány szerint az emberi jogok „mindenkit" megilletnek, mindenkit, aki Magyarországon tartózkodik, itt letelepedett, menedékjogot szerzett stb., míg az állampolgári jogokat értelemszerűen a magyar állampolgárok gyakorolhatják; egyes jogoknál az alkotmány maga határozza meg a sajátos jogosultsági kört [21/1996. (V. 17.) AB hat.]. A továbbiakban általában az alapjog kifejezést használjuk, az alkotmánybírósági gyakorlatnak is megfelelően. 2 Az alapjog szóhasználattól csak akkor térünk el, ha a fogalom alá tartozó egyes elemek kiemelését a szöveg mondanivalója megköveteli.

2.2. 2.2. AZ ALAPJOGOK FORRÁSAI 2.2.1. AZ ALKOTMÁNY Az alkotmányos alapjogok elsődleges forrása az alkotmány. A Magyar Köztársaság általános kötelezettséget vállal az alapjogok betartására és védelmére. Az alkotmány általános klauzulája szerint „A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége" [8. § (1) bek.]. A magyar alkotmány XII. fejezete teljes egészében az alapjogokról és kötelességekről szól. Van azonban néhány olyan alapjog, amely az első, bevezető fejezetben van megfogalmazva, mint például a tulajdonhoz való jog. A modern polgári alkotmányok általában első, bevezető fejezeteiket szentelik az alapjogoknak. Hogy ez nálunk nem így van, annak az a magyarázata, hogy hatályos alaptörvényünk, amely formailag az 1949-ben elfogadott módosítása – szerkezetében legalábbis – nem a polgári, hanem a szocialista alkotmányozás logikáját követi. Megjegyezzük, az alapjogok alkotmányi elhelyezése nem technikai jellegű, alkotmányszerkesztési kérdés: az alkotmány első fejezeteiben való szabályozásuk azt az alaptörvényi filozófiát érvényesíti, amely szerint az állam és a polgár viszonyában az utóbbi, tehát az állampolgár a meghatározó tényező.

2.2.2. A TÖRVÉNYEK Az alkotmányban szabályozott alapjogok általában nem állnak meg önmagukban, a jogalkalmazás mindennapos gyakorlatában való érvényesülésükhöz még szükséges törvénybe foglalásuk is. Egyebek mellett ezért sokan az alapjogok alkotmányi szabályozását csupán deklarációnak tekintik. Mindenesetre az egyes alapjogoknál már maga az alkotmány is utal arra, hogy a részletes szabályokat törvényben kell megállapítani. Az alkotmány – 8. § (2) bekezdése – által támasztott követelmények az alapjogok további, alkotmányon túli szabályozásával kapcsolatban: „A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja." Az idézett alkotmányi rendelkezés első fordulatának jelentése egyértelmű: alapjogokra vonatkozó – alkotmányon túli – szabályokat csak törvény (alacsonyabb szintű jogszabály tehát nem) állapíthat meg. Az idézet második fordulata azonban – alapvető jog lényeges tartalmát törvény nem korlátozhatja – magyarázatra szorul. Arról van szó, hogy az alkotmányon „túli" szabályozás értelemszerűen az alapjogoknak mindig valamilyen mélységű korlátozását jelenti. Az alkotmány 8. § (2) bekezdésének második fordulata pedig az ilyen, értelemszerű korlátozásnak szab határt. Ez a határ, a „korlátozás korlátozása" egyszer s mindenkorra szólóan aligha húzható meg. Más oldalról tehát az alapvető jog lényeges tartalmát az egyes alapjogokra vonatkozóan, „örökre érvényes" módon meghatározni nem lehet. A határok megvonása „első lépésben" törvényhozói feladat, amelyet az a törvényalkotó folyamatosan törvényről törvényre végez el. Annak eldöntése azonban, hogy a törvényhozó megfelelően állapította-e meg a jog lényeges tartalmát, azaz hogy a törvény alkotmányosnak tekinthető-e vagy sem, az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik. Az Alkotmánybíróság az egyes alapjogoknak az alkotmány 8. § (2) bekezdéséhez való kapcsolata szempontjából a jogok három csoportját különbözteti meg (lásd az I. kötetben is a jogforrásokról szóló résznél). Az élethez és emberi méltósághoz való jogot abszolút érvényűnek tekinti. 3 „Az emberi élet és méltóság 13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. .Az élethez és emberi méltósághoz való jog fogalmilag korlátozhatatlan" [23/1990. (XI. 31.) AB hat.].4 Az élethez és emberi méltósághoz való jogon kívül minden más jog korlátozható. Ebből következően az alkotmányos alapjogokra, mint például a tulajdonhoz való jogra már az alkotmány 8. § (2) bekezdése érvényes, azaz lényeges tartalmuk törvényben sem korlátozható. Az alapjogok alkotmányi szabályozásának természetéből – általános jellegéből – az következik, hogy az arra épülő törvényi szabályozás számára ennek ellenére széles lehetőség kínálkozik. Ugyanakkor az alkotmányi korlátok érvényesítése érdekében az Alkotmánybíróság az alábbiakban tárgyalandó szükségességi és arányossági tesztet alkalmaz. Az alkotmányos jogok, azaz az alkotmányban biztosított (nem alap-) jogok, mint például a vállalkozáshoz való jog egyes aspektusai, már nem részesülnek ilyen szigorú védelemben. Az teljesen egyértelmű, hogy ha az Alkotmánybíróság egy-egy alapjogi törvény alkotmányosságának ellenőrzése során alkotmányellenességet állapít meg, vagy azt, hogy az adott törvény vagy annak valamely rendelkezése az alkotmányosság próbáját kiállja, akkor a vitatott törvényi rendelkezést, s az ahhoz kapcsolódó értelmezést az Alkotmánybíróság határozata alkotmányos jelentőségűvé avatja: a további indítványozóknak hasonló ügyekben hasonló megítéléssel kell számolniuk. A törvények legnagyobb részének alkotmányossága kérdésében azonban indítvány hiányában az Alkotmánybíróság még nem foglalt állást. Az alkotmányra épülő és alkotmányosságát illetően egyelőre nem vitatott törvénynek is lehetnek olyan rendelkezései, amelyek – az alkotmányosság természetéből kifolyólag, a kapcsolatos nemzetközi dokumentumok alapján stb. – alkotmányos jelentőségűnek számítanak. Ilyenek például az oktatási törvénynek az iskolaalapítással, az oktatás nyelvével, az oktatás ingyenességével kapcsolatos rendelkezései. A tankönyv további részében erre az összefüggésre tekintettel leszünk, azaz: az egyes alkotmányi rendelkezésekre épülő olyan törvényi rendelkezéseket is tárgyalunk, amelyek – véleményünk szerint – értelemszerűen alkotmányos jelentőségűeknek számítanak. Az alkotmányjog (tudományának) nagy kérdése a különbségtétel az alapjogok, alkotmányban biztosított jogok stb., illetve azon jogok között, amelyek az előző kategóriába nem sorolhatók, azaz nem alapjogok. Az előző kategóriába tartozó jogokra az alkotmányos jogvédelem kiterjed, az utóbbiakra azonban nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nem alkotmányos jogok garanciák nélkül maradnak. Az esetükben általában a rendes bíróságok biztosítanak hatékony védelmet. Az alkotmányos, illetve nem alkotmányos jogok közötti különbségtételben eligazodásul szolgálnak – ahogyan említettük – az alkotmánybírósági határozatok, továbbá a nemzetközi dokumentumok. Kétséges, hogy bizonyos határon túl egyáltalán lehetséges-e az elhatárolás egyszer s mindenkorra szólóan, egzakt módon. Van azonban ezzel kapcsolatban egy fontos beszámítási pont, nevezetesen az, hogy az alapjogoknak bizonyos aspektusai, mindenekelőtt az alkotmány egyenjogúsági klauzulája, a diszkrimináció tilalma – 70/A. § – nemcsak az alapjogokra terjed ki, hanem valamennyi, tehát nem alkotmányos jogokra is. Ezt a felfogást az Alkotmánybíróság alakította ki. Itt az Alkotmánybíróság az emberi méltóság sérelmét szabta feltételként. Ezzel a visszacsatolással az alapjogokhoz egyrészt megakadályozta, hogy az alkotmányos védelem parttalanná váljék, másrészt az alapjogi sérelmeknél alkalmazott teszt helyett az önkényes vagy ésszerű alap nélküli korlátozás ismérvét vezette be.

2.2.3. AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG HATÁROZATAI Az alkotmány és a törvények mellett az alapjogok lényeges forrásának számítanak az Alkotmánybíróság döntései is, mégpedig több összefüggésben. a. Ahogyan említettük, a törvény alkotmánynak való megfelelését az Alkotmánybíróság ellenőrzi. Az Alkotmánybíróság az alapjogok törvényi korlátozásával, korlátozhatósá- gával kapcsolatban alakította ki az ún. szükségességi és arányossági tesztet, vizsgálati szempontrendszert, amelyet, ha ezt indítványozzák, törvényről törvényre alkalmaz. Eszerint nem tekinthető lényegesnek – ennek megfelelően alkotmányellenesnek – az a korlátozás, amelyet egy másik alkotmányos alapjog védelme tesz szükségessé, ha ez a korlátozás az elérni kívánt céllal arányban áll. a. Az Alkotmánybíróság működésének első éveiben kiemelt alkotmányos jelentőségű szabályokat, olyan szabályokat tehát, amelyek („rendes") törvényekben jelentek meg, de az Alkotmánybíróság felfogása szerint alkotmányos jelen- tőségűeknek számítottak. A jogalkotási törvénynek az a rendelkezése például, hogy a jogszabály visszamenőleges hatállyal általában nem rendelkezhet, ilyen alkotmányos jelentőségű szabálynak számít. Mára már az Alkotmánybíróság gyakorlata megváltozott. Az egyes értékeket, jogtételeket már nem a 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA „rendes" törvényekből vezeti le alkotmányos jelentőségű szabályként, hanem azokat az alkotmányban meghatározott elvek köré építi. A leggyakrabban idézett alkotmányos alapelv a jogállamiság elve. A jogszabály visszamenőleges hatálya tilalmának a megsértése tehát ma már nem azért lenne alkotmányellenes, mert alkotmányos jelentőségű szabállyal ütközik, hanem azért, mert ellentétes a jogállamiság, közelebbről az annak részét képező jogbiztonság elvével. Ugyancsak a jogállamiság és jogbiztonság elvéből vezeti le – alkotmányos büntetőjog címén – az Alkotmánybíróság azokat az alkotmányban direkt módon meg nem fogalmazott büntetőeljárási garanciákat, amelyek az állam büntetőhatalmát korlátozzák, az állami önkényt kizárják. Erről az oldalról tehát bizonyos büntetőeljárási szabályoknak a megsértése a hatóságok részéről alkotmányos garanciák sérelmével járhat [például az érvényesített büntetőigény megfelelő időn belüli elbírálása – 49/1998. (XI. 27.) AB hat.]. Az Alkotmánybíróság már az elévülésről szóló 11/1992. (III. 5.) AB határozatában kimondta, hogy „a büntető jogszabályok alkotmányosságát nem csupán az alkotmányban kifejezetten szereplő büntetőjogi garanciákkal kell mérni. A büntetőjogra számos más alapelv és alapjog is irányadó... Ezeknek a jogalkotó részéről akár törvényben való kizárása, korlátozása, felfüggesztése »alapvető jog lényeges tartalmának« korlátozását jelenti, azaz sérti az alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt tilalmakat" [42/1993. (VI. 30.) AB hat.]. 5 Ugyanígy egyes polgári eljárási és más eljárási és anyagi jogi szabályokat a jogállamiság elvéből eredeztet az Alkotmánybíróság, s a megtámadott törvényi rendelkezéseket „hozzájuk mérve" megsemmisíti vagy nem semmisíti meg. a. Az államnak az alapjogok érvényesülésére vonatkozó kötelezettsége nem merül ki abban, hogy tartózkodjék a jogok megsértésétől, hanem gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről is. Az alkotmánybírósági felfogás szerint ez az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége. Az állam – általános és objektív kötelezettségéből következően – a szubjektív alapjog által védett körön túlmenően is meghatározhatja ugyanazon alapjog objektív, intézményes védelmi körét [64/1991. (XII. 17.) AB hat.]. Az állami intézményvédelmi kötelezettségek mindig túlmutatnak az alanyi jogosultak jogain. Az alkotmány egyes esetekben nevesíti az intézményvédelmi kötelezettséget, más esetben nem. Az élethez való jogból az államnak nemcsak az a kötelezettsége következik, hogy az egyes emberek élethez való jogát ne sértse meg, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védenie kell, s ebben a körben biztosítania kell a magzati élet védelmét vagy az egészséges környezetet stb. Vagy: „az egyéni véleményszabadság alanyi joga mellett az alkotmány 61. §-ából következik a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelesség" mint például a szólásszabadság büntetőjogi határainak meghatározása, a tájékozódáshoz és a sajtószabadsághoz való jog szervezeti és jogi garanciáinak megteremtése, beleértve a közszolgálati rádiózás és televíziózás alkotmányos feltételeinek biztosítását [48/1998. (XI. 23.) AB hat.]. Mindez azt jelenti, hogy „az állam az alapjogokhoz kapcsolódó objektív intézményvédelmi kötelezettsége keretében hasonló védelmet biztosíthat, mint amit az alapjog alanyi jogként nyújt. Tehát ha az alanyi jogi jogosultság nem áll meg, attól még az alapjog alkotmányos védelme fennáll. Másrészt jelenti a szubjektív alapjog által védett körön túlmenő védelmet (amely az alkotmány azon szófordulatából fakad ez esetben is, hogy »védi«), ami az adott alapjoghoz tartozó értékek, az adott alapjog által garantált szabadság védelmét is jelenti. Ez utóbbi szolgál alapul annak a többletnek a megnyitásához, amellyel az alkotmányos védelem teljessége érhető el."6 Az objektív jogvédelem tehát több, mint az egyes alapjogok konkrét megnyilvánulásainak, konfliktusainak egyedi kezelése, alanyi jogi védelme. Még ha egy adott szabadságjog egyéni gyakorlása nem is látszik veszélyeztetettnek, az Alkotmánybíróság szemében a struktúra, az intézmény maga kerülhet veszélybe. 7 Az államnak alapjogokhoz kapcsolódó objektív intézményvédelmi kötelezettsége megfelelő módon szélesíti az Alkotmánybíróság alkotmányvédelmi lehetőségeit. A fentiek alapján nyilvánvaló ugyanis, hogy az alapjogokkal összefüggő alkotmányossági problémák mind az alanyi jogi oldalon, mind az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségének oldalán exponálódhatnak, külön- külön és együttesen is.8

2.2.4. NEMZETKÖZI DOKUMENTUMOK Az alapjogok ma már szabályozásukat, sőt kikényszeríthetőségüket tekintve is egyre inkább nemzetközivé válnak. Az alapjogok döntő jelentőségű forrásai a nemzetközi dokumentumok, szerződések, egyezmények stb.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA a. Az alapjogokkal foglalkozó nemzetközi dokumentumok száma – az alapdokumentumoké, illetve a kiegészítéseiké – szinte megszámlálhatatlanul nagy. Egy részük – általában az ENSZ keretében elfogadottak – egyetemes, más részük – például az Európa Tanács, az Amerikai Államok Szervezetének keretében kidolgozottak – regionális jellegűek. Csupán a legfontosabbakat, a leggyakrabban idézetteket említjük itt: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 1948; a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 1966; a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya 1966; Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméról szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó kiegészítő jegyzőkönyvek; az Európai Szociális Charta stb. A nemzetközi dokumentumokban megfogalmazott alapjogok között vannak olyanok, amelyeket már maga az alkotmány is átvesz. Mindig nehéz alkotmányozási kérdés annak eldöntése, hogy melyek legyenek ezek, hogy tehát nemzetközi dokumentumokból az alkotmány mit tartalmazzon. Egyszer s mindenkorra szólóan ezt nem is lehet meghatározni. „Napi" politikai aktualitások, azaz azok a történelmi körülmények, amelyek között egy adott alaptörvény megszületik, éppen úgy szerepet játszanak ebben, mint az alkotmányozó szubjektív politikai szándéka. Ma már anakronizmusnak tűnnék például, ha egy mostanában elfogadott európai alkotmány a személyes szabadság körébe tartozó rabszolgaság tilalmát mondaná ki. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ez a tilalom ne lenne érvényes. Azt, hogy a hatályos magyar alkotmány mely alapjogokat emelt át, nagyrészt az alkotmányos rendszerváltozás követelményei határozták meg. A mai alkotmányos intézmények szinte minden lényeges ponton tagadják a régit. Ennek megfelelően a korábbi, szocialista alkotmány „ellenpontozására" irányuló szándék jelenik meg a hatályos alkotmányban, amikor a társadalmi tulajdonnal szemben a magántulajdon védelmét, vagy az egypártrendszerrel szemben a többpártrendszerre vonatkozó rendelkezéseket állítja középpontba. a. A nemzetközi szerződések, egyezmények, dokumentumok törvényben történő becikkelyezésükkel, illetve kihirdetésükkel a belső jog részévé válnak. Kihirdetésük forrását tekintve ennek megfelelően törvényi szintű jogszabálynak számítanak. Annak következtében azonban, hogy a belső joggal szemben elsőbbséget élveznek, a nemzetközi dokumentumok jogforrási értéke a törvényekénél magasabb, az alkotmányénál azonban alacsonyabb. A törvénnyel kihirdetett, becikkelyezett nemzetközi dokumentumok elsőbbségét más törvényekkel szemben egyrészt az alkotmánynak a már idézett 8. §-a – a „Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait" – biztosítja; ez ugyanis, bár az alapjogokat megállapító dokumentumokat nem emeli be az alkotmányba, „alkotmányos rangot" kölcsönöz a számukra. 9 A törvénnyel kihirdetett nemzetközi dokumentumokat másrészt az Alkotmánybíróság hatásköre emeli a „rendes törvények" fölé. Eszerint ugyanis a testület, ha megállapítja, hogy a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabállyal azonos, vagy annál alacsonyabb szintű jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközik, akkor a nemzetközi szerződéssel ellentétes jogszabályt megsemmisíti. a. Ma, jó tíz évvel az alkotmányos rendszerváltozás után azt mondhatjuk, hogy – már ami a klasszikus alapjogokat illeti –, a nemzetközi jog és a belső jog összhangja alapvetően megvalósult. Mindazonáltal elvétve még mindig vannak olyan nemzetközi dokumentumok, amelyeket az Országgyűlés ugyan becikkelyezett, a bennük foglalt egyes jogok érvényesítésével azonban Magyarország egyelőre adós maradt. Ez a klasszikus alapjogokat tekintve főként olyan esetben fordulhat elő, amikor egy-egy jog érvényesülése új intézményi és jogi feltételek megteremtését követeli meg. Hiába mondja ki ugyanis például az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 6. cikke a bíróság elé került polgári és büntetőügyek ésszerű határidőn belül történő elbírálásához való jogot – amit egyébként az új bírósági szervezeti törvényünk is átvesz –, ha a jog gyakorlásának nincsenek meg a tárgyi és személyi feltételei. A klasszikus alapjogokhoz képest más a helyzet a gazdasági, szociális és kulturális jogok esetében. Az e tárgyban elfogadott nemzetközi dokumentumokban eleve vannak olyan szabályok, amelyeknek a megvalósulása az egyes államoktól csak fokozatosan várható el. A GSZKE-ben ezek a fokozatosan megvalósuló jogok, amelyeknek az érvényesülését az államok anyagi és más előfeltételeiknek megfelelően biztosítják.10 Az Európa Tanács keretében 1961-ben elfogadott Európai Szociális Chartának ehhez képest más a filozófiája: a csatlakozó államok maguk határozzák meg, hogy a chartában foglalt jogok közül melyek érvényesítésére vállalkoznak. De a chartában foglalt 19 jog közül – belátásuk és lehetőségeik szerint – legalább 10 jog érvényesítését kell vállalniuk. Ezek közül ötnek a ún. kötelező körből kell kikerülnie.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA A nemzetközi dokumentumok nemcsak úgy válhatnak a belső jog forrásává, hogy kihirdetésre kerülnek, hanem úgy is, hogy az Alkotmánybíróság vagy a rendes bíróságok hivatkoznak rájuk; a nemzetközi dokumentumok alapján kialakuló nemzetközi bírósági gyakorlatra a hazai bíróságok tekintettel vannak stb. (A kérdésre a jogok védelménél visszatérünk.) Az alapjogok köre nem tekinthető lezártnak. Erre enged következtetni egyebek mellett az az alkotmányi rendelkezés, mely szerint a Magyar Köztársaság elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, továbbá biztosítja a nemzetközi jog és a belső jog összhangját.11 Másrészt vannak olyan jogok, amelyek ugyan rég jelen vannak az alapjogok klasszikus katalógusában, mára már azonban új formában és tartalommal élnek tovább. Ilyen például a személyes szabadság és sérthetetlenség körébe tartozó emberkereskedelem tilalma, amely ma már a prostitúciós célú emberkereskedelem tilalmát, a színlelt örökbefogadás, a házasságra kényszerítés stb. tilalmát foglalja magában.12

2.3. 2.3. AZ ALAPJOGOK RENDSZERE 2.3.1. A KELETKEZÉSTÖRTÉNETET ALAPUL VEVŐ RENDSZEREZÉS Az alapjogokat annak megfelelően rendszerezhetjük, hogy milyen szempontokat alkalmazunk hozzá. A legelterjedtebb a jogok kialakulását alapul vevő rendszerezés. Eszerint az első generációs jogokhoz tartoznak az úgynevezett klasszikus alapjogok, elsősorban az államhatalom korlátozását jelentő jogok, továbbá a politikai jogok, úgymint a személyes szabadság és sérthetetlenség, a szólásszabadság, az egyesülési és gyülekezési jog stb. A második generációs jogok a gazdasági, szociális, kulturális jogok, s végül az ún. harmadik generációs jogok közé tartoznak a betegjogok, a fogyatékosok jogai stb. A magunk részéről a jogok rendszerezésénél alapvetően kialakulásuk történelmi rendjét vesszük alapul, tekintettel vagyunk azonban a tankönyvi követelményekre is.13 A tankönyvben tehát az alapjogokat a következő szerkezetben tárgyaljuk. a. Az állampolgárok egyenjogúsága [jogegyenlőség, jogképesség és törvény- (szék) előtti egyenlőség, a nemek közötti egyenlőség, esélyegyenlőség, a diszkrimináció tilalma stb.]. b. Személyhez fűződő jogok: • az élethez és az emberi méltósághoz való jog, • személyes szabadság és mozgásszabadság, • a megfelelő vagy tisztességes eljáráshoz való jog, • a jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, a magántitok védelméhez való jog, • a személyes adatok védelme, • a lelkiismereti és vallásszabadság. a. Politikai jogok: • a véleménynyilvánítás szabadsága, • a sajtószabadság és a médiajog, • az egyesülési jog, • a gyülekezési jog, • a közérdekű információhoz való jog, • a közügyekben való részvétel joga, • a kérelmezési és panaszjog. a. Gazdasági, szociális, kulturális jogok:


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA • a tulajdonhoz való jog, • a tulajdonképpeni szociális jogok: az egészséghez és a szociális biztonsághoz való jog, • a munkához való jog, • a művelődéshez való jog, az oktatás, a tudomány, a művészetek szabadsága, • a házasság és a család védelme, • a gyermekek jogai, a gyermekek és az ifjúság védelme. a. Harmadik generációs jogok: • a környezethez való jog, • a betegjogok, illetve a bioetikai és biomedicinális jogok, • a fogyatékosok jogai. a. Az állampolgárok kötelességei: • a haza védelme, • a közterhekhez való hozzájárulás, • a tankötelezettség. ad a) Az egyenjogúság a polgár státusának általános jellegű és alapvető meghatározója, tárgyalása ezért kívánkozik a jogok élére. Megjegyezzük, hogy létezik egy sajátos értelemben vett státusjogfogalom, ez alá sorolja Rácz Attila a személyek állampolgárságával, a nemzeti-etnikai kisebbségi, menekült-, illetve külföldi státusával összefüggő alkotmányos jogokat.14 Nem vitatva a fogalom létjogosultságát, metodológiai okokból az utóbb említett jogokat a tankönyv első kötete tárgyalja,15 ezért itt csupán utalunk erre az összefüggésre. Megjegyezzük továbbá, hogy az egyes nevesített alapjogoknak gyakran vannak az egyenjogúsághoz is kapcsolódó vonatkozásai, ilyenek például: a nemzetiségi és etnikai kisebbségek jogai, illetve a nemzetiségek egyenjogúsága, a lelkiismereti és vallásszabadság, továbbá az egyházak és vallásfelekezetek egyenjogúsága. ad c) A politikai jogoknak általában két csoportját szokták megkülönböztet- ni.16 Az egyikbe, a szűkebb értelemben vett politikai jogok csoportjába sorolják azokat, amelyek az állami szervek tevékenységével, az abban való részvétellel szorosabban összefüggenek. Más megfogalmazásban ezek a közügyekben való részvétel jogai: a választójog – aktív és passzív –, továbbá a népszavazáson és népi kezdeményezésen való részvétel joga, az önkormányzáshoz való jog, de idetartozik a közhivatal viseléséhez való jog is. A szűkebb értelemben vett politikai jogok állampolgársághoz kötöttek. A szűkebb értelemben vett politikai jogok gyakorlásától a bíróság – bűncselekmény elkövetése esetén, büntetésként – az állampolgárt eltilthatja. Tágabb értelemben a politikai jogok közé tartoznak mindazok az alapjogok, amelyek a közéletre, a közügyekre, az állami szférára befolyást gyakorolnak. Ezek a szűkebb értelemben vett politikai jogok „előterét" képezik. Idetartoznak a politikai szabadságjogok, a gyülekezési és egyesülési jog, a pártalapítás szabadsága, a közérdekű információhoz való jog, a panaszjog.17 Külön kérdés az önkormányzáshoz való jog. Az alkotmány 42. §-a szerint a község, a város, a főváros és kerületei, valamint a megye választópolgárainak közösségét megilleti a helyi önkormányzás joga Az alkotmány 44/A. §-a pedig felsorolja a helyi képviselő-testület – s nem a közösség, város stb. – jogait. Kérdéses, hogy ezek a képviselő-testületet megillető jogok olyan, lényegük szerint korlá- tozhatatlan alapjogok-e, amelyekre az alkotmány 8. §-a vonatkozik.18 A választójogot, a népszavazáson, illetve a népi kezdeményezésen való részvétel jogát – ahogyan említettük – ma már a szűkebb értelemben vett politikai jogok közé (is) sorolják. A választójog témája a közjogi, alkotmányjogi munkákban hosszú évtizedeken, ha nem évszázadokon keresztül a törvényhozás témakörével


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA alkotott szerves egységet. Meg kell mondani, hogy ennek a megoldásnak is volt és van „alkotmányjogi logikája". Ezt követi az Alkotmánytan tankönyv I. kötete. A magunk részéről ezt a logikát elfogadva, miközben utalunk arra, hogy a választójog – és a népszavazáson és népi kezdeményezésen való részvétel joga – a politikai jogok szűkebb családjába tartozik, abból indulunk ki, hogy a kapcsolatos kérdéseket a tankönyv I. kötete tárgyalja részletesen. ad d) A gazdasági, szociális, kulturális jogoknak vannak olyan elemei, amelyek a klasszikus alapjogokhoz is szorosan kapcsolódnak. A tanszabadság, a tudomány szabadsága az Alkotmánybíróság szerint kommunikációs anyajognak tekintett véleménynyilvánítás szabadsága alá (is) sorolható. Azért tárgyaljuk mégis itt, mert egyrészt történetileg és ma is szociális tartalmat hordoznak, másrészt a vonatkozó nemzetközi dokumentum – az 1966ban elfogadott Gazdasági, szociális, kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya – ebben a keretben tárgyalja őket. ad e) Nyilvánvaló, hogy itt megtörik a csoportosításnál eddig alkalmazott elv. Ami biztosan összeköti az itt tárgyalt jogokat az az, hogy megjelenésük az utóbbi évtizedekre tehető. Az is igaz azonban, hogy például az egészséges környezethez való jog az élethez és emberi méltósághoz való jogból is levezethető. Másrészt a személyes adatok védelméhez való jog, amit a személyhez fűződő alkotmányos alapjogok között tárgyalunk, mai formájában szintén az utóbbi évtizedek fejleményeihez tartozik, érzésünk szerint azonban a személyhez fűződő jogokhoz erőteljesebben kapcsolódik.

2.3.2. ÉRTÉKRENDI CSOPORTOSÍTÁS A jogok csoportosítása alapulhat értékrendi megkülönböztetésen. A szocialista alkotmányokban a jogok élére mindig a gazdasági, szociális jogok kerültek. Ebben egyrészt a szociális jogok felértékelésének, másrészt a klasszikus jogok relati- vizálásának szándéka volt jelen. Az értékrendi alapon történő csoportosítás a jogok egészére aligha alkalmazható. Az például vitán felül áll, hogy az élethez és az emberi méltósághoz való jog – ezt mutatja az Alkotmánybíróság felfogása – minden más jogot megelőz, s a jogok katalógusának az élére kívánkozik. A magyar Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás szabadságát fontosságban közvetlenül az élethez való jog mögé helyezi. Az értékrendi összevetéshez segítséget nyújthatnak a nemzetközi dokumentumok, amelyek kiemelnek olyan abszolút jogokat, amelyektől rendkívüli állapot idején sem lehet eltérni, mint például a már említett élethez való jog, a kínzásnak, kegyetlen, embertelen bánásmódnak való alávetés tilalma stb.19 Mégis azt kell mondani, hogy majdhogynem lehetetlen valamilyen értéksorrend felállítása a jogok egészére. Az más kérdés, hogy adott esetben két vagy több jog összeütközésbe kerülhet egymással. Az alkotmánybírósági gyakorlat jórészt abból áll, hogy mérlegel: ha két jog ütközik egymással, melyiket hagyja érvényesülni a másikkal szemben; például az abortusz szabályozásánál a magzat élethez való joga vagy az anya önrendelkezése élvez elsőbbséget.

2.3.3. AZ EGYÉNILEG ÉS A KOLLEKTÍVA ÁLTAL GYAKOROLHATÓ JOGOK a. A jogok osztályozásának alapja lehet, hogy egyénileg vagy kollektíva által gyakorolhatók-e. Ennek megfelelően például az egyesülési és gyülekezési jog kollektív jog, míg a személyes szabadság és sérthetetlenség egyéni jog. A jogok egyéni jogokként való kezelésének a természetjogi felfogás kedvezett. Az alapjogok szocialista felfogásától pedig nem idegen, hogy a jogok egészét kollektívák által gyakorolható jogokként értelmezze: az emberi jogok szocialista koncepcióját nemcsak az különbözteti meg a polgáritól, hogy a szociális jogokat helyezi a jogok élére, hanem az is, hogy az emberi jogok „az egyéneket elsődlegesen mint kollektívák tagjait illetik meg".20 Vannak alapjogok, amelyeknek az esetében különleges jelentősége van annak a kérdésnek, hogy az egyénileg vagy kollektíva által gyakorolhatóak-e. Ezek közé tartoznak a nemzeti és kisebbségi jogok. „Az egyén személyiségében azoknak a nagyobb és kisebb kulturális közösségeknek hatása koncentrálódik, amelyekben él, amelyekhez tartozik. Ebből következően az egyén kulturális identitása csak azoknak a közösségeknek fennmaradásával biztosítható, amelyeknek tagja, így e közösségnek kollektív jogai vannak, illetőleg – ami ezzel egyet jelent – kulturális autonómiával kell rendelkezniük." 21 Csak valamely közösséghez tartozás által érvényesíthető az anyanyelv használatának joga, s ehhez kapcsolódóan az etnikai-nemzeti hagyományok


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA ápolása.22 Az egyénileg, illetve kollektíva által való joggyakorlásnak tehát nem egyszerűen elméleti jelentősége van. Nemzetközi dokumentumok ez idő szerint a kisebbségi jogokat elsősorban mint individuális jogokat fogalmazzák meg.23 Az államok valószínűleg azért idegenkedtek a kisebbségi jogok kollektív jogként való elismerésétől, mivel ezen a logikán el lehet jutni a nemzetek önrendelkezési jogához, ami a második világháború után elveszítette politikai aktualitását. Az első világháború után a nemzetiségek védelmét szolgáló nemzetközi megállapodások felvetették, hogy egyes emberi jogi közösségeknek is vannak vagy lehetnek kollektív jogaik. „A legyőzött államok számára a békeszerződések írták elő a kisebbségvédő és a kisebbségek jogait garantáló rendelkezéseket. Mindezek a kisebbségek jogait biztosító rendelkezések azonban nem váltak a nemzetközi jog általánosan elfogadott elveivé, normáivá, minthogy »csupán« bilaterális szerződésekben jelentek meg." 24 A második világháború után változott a helyzet. A nemzetközi közösség gyarmati és más formában idegen uralom alatt élő népek esetében, ám csak ebben a viszonylatban megerősítette, egyébként pedig elutasította az etnikai-kisebbségi jogok kollektív jogait. A háborút lezáró békeszerződések a nemzeti kisebbségek védelmét az individuális jogok szintjére transzponálták.25 Ebben – egyebek mellett – szerepet játszott az is, hogy a háború alatt és a háborúhoz vezető időszakban kollektívák, nemzetek nevében követtek el emberiség elleni bűncselekményeket. Mindenesetre a nemzeti és kisebbségi jogoknak az individuális irányba történő fordulása nem zárta ki a nemzeti és etnikai kisebbségek kollektív büntetőjogi felelősségre vonását, a lakóhelyről történő kitelepítést, a politikai jogtól való kollektív megfosztást. a. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint [például 21/1990. (X. 4.) AB hat.] az alapjogok rendszerint a jogi személyekre is vonatkoznak. A testület tehát a jogi személy alapjogi jogalanyiságát elismerte, így az alapjogok alkotmányos védelmét általában a jogi személyek is érvényesíthetik. A Ptk. 75. § (2) bekezdése szerint a személyhez fűződő jogok védelmére vonatkozó szabályokat a jogi személyekre is alkalmazni kell, kivéve, ha a védelem – jellegénél fogva – csak a magánszemélyeket illeti meg. Lényeges azonban, hogy az állami szervek és közjogi személyek – bizonyos kivételektől eltekintve, mint például az önkormányzatok – nem számíthatnak alapjogi védelemre. Az ezzel ellentétes felfogás az alapjogok természetével lenne ellentétes: az alapjogok ugyanis hagyományosan az állammal szemben, nem pedig az állami szervek egymáshoz való viszonyában nyújtanak védelmet.

2.4. 2.4. AZ ALAPJOGOK ALKOTMÁNYI MEGFOGALMAZÁSA, ALANYI JOGI JELLEGE a. Az alkotmány, amikor az alapjogokról, illetve azok biztosításáról rendelkezik, különböző megfogalmazásokat alkalmaz. Ennek a jogok érvényesítésében-érvényesülé- sében van jelentősége. Az alkotmányi, illetve a kapcsolatos alkotmánybírósági gyakorlat alapján [lásd különösen a 28/1994. (V. 20.) AB határozatot], az érvényesíthetőségükre tekintettel a jogoknak lényegében négy csoportja alakítható ki. 1. A klasszikus alapjogok esetében az alkotmányi szóhasználat: „a Magyar Köztársaság elismeri", „védi" vagy az egyes alapjogoknál: „mindenkinek joga van" (a gondolat, a lelkiismereti és vallásszabadságnál). Az így megfogalmazott, klasszikus alapjogok követelménye az állam számára a korlátozás. Az állam a szóban forgó jogok érvényesülését elvileg nem korlátozhatja. Az alkotmánybírósági szóhasználatban ezek az alkotmányos alanyi jogok. 2. Az államcélokat és feladatokat a Magyar Köztársaság az alkotmány szóhasználata szerint „védi", „elismeri" „támogatja", „tiszteletben tartja" anélkül, hogy jognak minősítené őket: „a Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára." „védi a házasság és a család intézményét." „a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik." stb. Az ún. alkotmányi feladatok vagy államcélok elsősorban az alkotmányban meghatározott egyes alapjogok érvényesítése és állami védelme útján valósulnak meg. 3. Külön csoportot képeznek a szociális jogok. Noha ezek elsősorban az állam megfelelő – szociálpolitikai, munkahelyteremtő, kulturális és oktatási intézményeket létrehozó stb. – intézkedési kötelezettségét fogalmazták meg, eme állami kötelességek és az alanyi jogok között szoros és kiterjedt kapcsolat van. A szociális jogok megvalósítása a megfelelő intézmények létrehozása mellett az igénybevételükkel kapcsolatos alanyi jogok útján történik, amelyeket a törvényhozásnak kell meghatároznia. Kivételesen maguknak az alkotmányba felvett egyes szociális jogoknak is van közvetlenül alanyi jogi oldaluk.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA 4. A környezethez való jogot az alanyi jogokhoz való sajátos viszonya, valamint sajátos tárgya különbözteti meg mind a többi alapjogtól, mind az alkotmányban kitűzött feladatoktól. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a környezethez való jog jelenlegi formájában nem alanyi alapjog, de nem is pusztán alkotmányos feladat vagy államcél, amelynek megvalósítási eszközeit az állam szabadon választhatja meg. Nem sorolható a klasszikus, védelmi jellegű alapjogok közé, hanem úgynevezett harmadik generációs alkotmányos alapjog. A környezethez való jog mindezekkel szemben elsősorban önállósult és önmagában vett intézményvédelem, azaz olyan sajátos alapjog, amelynek az objektív, intézményvédelmi oldala túlnyomó és meghatározó. (Részletesebben lásd Az egészséges környezethez való jog című részben.) a. Az Alkotmánybíróság – az előzőekből kitűnően – csupán a klasszikus alapjogokat minősíti – alkotmányos – alanyi jogoknak. Azt jelenti ez, hogy az alapjogoknak a klasszikus alapjogokon túli része elméletileg nem tekinthető alanyi jogi jellegűnek? A kérdés megítéléséhez mindenekelőtt az alanyi jog fogalmából kell kiindulni. Moór Gyula szerint az alanyi jog nem más, mint „.jogi hatások létrehozásának a lehető'sége megengedett cselekedetek által, amely szükség esetén kényszer segítségével is érvényesül". Jogi hatás létrehozásának a lehetőségeként kell számításba venni az Alkotmánybíróság előtti eljárás kezdeményezését. Ez ma a hatályos szabályozás szerint az alkotmányjogi panasz formájában, különösképpen pedig a normakontrollra irányuló eljárás keretében szinte korlátlannak tekinthető. Ebből következik, hogy az alapjogok egészétől azok alanyi jogi jellegét – véleményünk szerint – nem lehet megtagadni. Az más kérdés, hogy az Alkotmánybíróság mérlegeli majd, hogy az adott indítvány olyan jog érvényesítésére irányul-e, amely tulajdonképpen csupán államcélnak tekinthető. Ahogy Sólyom László megfogalmazta: „el kell utasítani az egyes jogok tartalmára, az abból folyó állami feladatokra kérdező indítványt". 26 Ez valóban így van, ám az Alkotmánybíróság előtti eljárás ab ovo nincs kizárva. Más oldalról, s ez a kérdés lényege: maga az Alkotmánybíróság fogja megállapítani, hogy az adott esetben államcélról, állami kötelezettségvállalásról van-e szó, vagy érdemben is érvényesíthető alapjogról. Az előzőekben feltett kérdés pontosabb megvilágításához utalunk arra, hogy vannak olyan alkotmányok, amelyek egyes – elsősorban szociális – jogok bíróság előtti érvényesíthetőségét eleve és kifejezetten kizárják.

2.5. 2.5. AZ ALAPJOGOK KORLÁTOZÁSA Az alapjogok korlátozása nem lehet önkényes. Maga az alkotmány korlátozó rendelkezéseket nem vagy alig tartalmaz. Kivétel: „tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből. szabad" [13. § (2) bek.]; „Politikai célt szolgáló fegyveres szervezet az egyesülési jog alapján nem hozható létre" [63. § (2) bek.]. 27 Miután ezek valóban csak kivételek, különös jelentőséget kap az alkotmány 8. §-ának általános klauzulája, illetve az Alkotmánybíróság erre épülő gyakorlata. A magyar alkotmány a nevesített korlátozás helyett a jogok törvényi szabá- lyozását-korlátozását az Országgyűlés általában kétharmados szavazati arányához köti.

2.5.1. AZ ALAPJOGOK KORLÁTOZÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI Már az alapjogok forrásaival kapcsolatban is felmerült a korlátozás kérdése akkor, amikor az alkotmányi, illetve a törvényi szintű szabályozás egymáshoz való viszonyáról szóltunk. Az alkotmány 8. § (2) bekezdését, illetve az ennek alapján kialakított alkotmánybírósági gyakorlatot a jogok általános korlátozásának fogalma alá sorolhatjuk. Ettől eltér a nevesített korlátozás fogalma, amivel elsősorban nemzetközi dokumentumok élnek. A korlátozhatóság (limitation) esetében arról van szó, hogy bizonyos jogokkal kapcsolatban nemzetközi dokumentumok konkrét korlátozási lehetőséget engednek meg. A PPE 12. cikkének 1. pontjában kimondja: minden olyan személynek, aki törvényesen tartózkodik valamely állam területén, joga van e területen a szabad mozgásra és a tartózkodási hely szabad megválasztására. Ugyanezen cikk 3. pontja szerint: a fent említett jogok csak a törvényben meghatározott olyan korlátozásoknak vethetők alá, amelyek az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak a védelme érdekében szükségesek, és amelyek összhangban vannak az egyezségokmányban elismert egyéb jogokkal. Vagy a 22. cikk szerint: „Mindenkinek joga van a másokkal való szabad társulásra. e jog gyakorlása csak a törvényben megállapított olyan korlátozásoknak vethető alá, amelyek egy demokratikus társadalomban az állam biztonsága és a közrend. érdekében szükségesek." Lényeges, hogy ezek a korlátozások tehát nevesítettek, s az egyes, meghatározott jogokra vonatkoznak.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA A „törvényben meghatározott" (prescribed by law) a fordítás következtében félreérthető, pedig nem értelmezhető olyan módon, hogy a szóban forgó eljárásnak – az egyezménynek való megfelelés szempontjából – feltétlenül törvényben kell megvalósulnia. A strasbourgi szervek gyakorlatában nem a szabályozás szintje (alkotmányos, törvényi, rendeleti stb.), hanem a szabályozás minősége a meghatározó. A helyes fordításban „jogszabályban meghatározott eljárás" alatt az érintett állam belső joga által szabályozott eljárást kell érteni. Ez az eljárás azonban bizonyos nemzetközi „tesztelésnek" is ki van téve. 28 Törvény a nem írott jog is, amennyiben a jogállamiság követelményének, a hozzáférhetőség és az előrelát- hatóság kritériumainak megfelel. Ugyanakkor az írott jog által szabályozott területen „törvény" alatt az illetékes bíróságok által értelmezett hatályos jogszabályokat kell érteni.29 A magyar alkotmány a benne megfogalmazott alapjogok nevesített korlátozásának lehetőségével – ahogyan említettük – nem nagyon él. Meg kell mondani azonban, hogy az Alkotmánybíróság, amikor az általa vizsgált törvényekre a szükségességi és arányossági tesztet alkalmazza, határozatának indokolásában gyakran hivatkozik a kapcsolatos nemzetközi dokumentum megengedő vagy tiltó-korlátozó szabályára. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor, ha egy-egy jogkorlátozás alkotmányosságát vizsgálja, akkor nem az említett nevesített korlátozási lehetőségből indul ki.30 Amikor az előzőekben a jogok általános, illetve nevesített korlátozása között tettünk különbséget, akkor a fogalmakat egymáshoz viszonyítottuk. Önmagukban szemlélve a nevesített korlátozás fogalmai is gyakran elvontak, mint például a közrend, közbiztonság esetében. Az alapjogok általános és nevesített korlátozhatóságával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a jogok korlátozásához nem elégséges a közérdekre való általános hivatkozás. Az ezzel ellentétes, tehát az alapjogok korlátozását a közérdekre tekintettel megengedő felfogás relativizálná az alapjogok egész rendszerét. A magyar Alkotmánybíróság – az alkotmány előbb említett szakasza alapján – csupán a tulajdonhoz való jog esetében engedi meg a jogkorlátozást a közérdekre történő hivatkozással. A jogkorlátozásnak – az említetteken kívül – más form(ul)ái is ismertek. Az általános korlátozás lehetőségeként jöhet elvileg számításba a joggal való visszaélés tilalma, amelyet az alkotmányunk nem, de például a Ptk. ismer. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 29. cikk 3. pontja szerint a jogokat és szabadságokat nem lehet az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel ellentétesen gyakorolni. Vannak alkotmányok, amelyek ismerik a korlátozásnak azt az általános klauzuláját, amely szerint a jog gyakorlása nem járhat mások jogainak és szabadságainak sérelmével. Ehhez hasonló rendelkezést tartalmaz nálunk a Ptk., amelynek 5. §-a szerint: „a törvény tiltja a joggal való visszaélést. joggal való visszaélésnek minősül a jog gyakorlása, ha az a jog társadalmi rendeltetésével össze nem férő célra irányul.". Az alapjogok korlátozása kiterjedhet személyek meghatározott körére is. Így a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény jogkorlátozást ír elő a törvény hatálya alá tartozó személyek számára. A Magyar Honvédség hivatásos állományú tagja csak az lehet, aki a korlátozásokat elfogadja. Más a helyzet a sorkötelesek esetében. Számukra a korlátozás elfogadása a sorkatonai szolgálattal jár együtt. A korlátozások alkotmányosságáról mindkét esetben az Alkotmánybíróság dönt.

2.5.2. AZ ALAPJOGOKTÓL VALÓ ELTÉRÉS, A JOGOK FELFÜGGESZTÉSE Mind a nemzetközi dokumentumok, mind az alkotmányok ismerik az alapjogoktól való eltérés (derogation), azaz a jogok időleges felfüggesztésének lehetőségét bizonyos helyzetekben, meghatározott körülményekre tekintettel. A magyar alkotmány [8. § (4) bek.] szerint rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején az alapjogok gyakorlása felfüggeszthető vagy korlátozható, kivéve a következőket: • az élethez és emberi méltósághoz való jog; • a szabadságra és személyi biztonságra; • a jogképességre vonatkozó jogokat (54-56. §); • az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog [57. § (2)-(4) bek.]; 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA • a lelkiismereti és vallásszabadság (60. §); • az egyenjogúságra, a diszkrimináció tilalmára vonatkozó szabályok; • a gyermekek jogaira, illetve • a nemzeti és etnikai kisebbségek jogaira vonatkozó szabályok; • az állampolgárságtól való megfosztás, a hazatéréshez való jog (66-69. §); • a szociális biztonsághoz, az ellátáshoz való jog (70/E. §).

2.6. 2.6. AZ ALAPJOGOK ALANYAI. JOGKÉPESSÉG AZ ALKOTMÁNYJOGBAN 2.6.1. MINDEN EMBER JOGKÉPES Az alkotmányok a jogképességről csak a legritkább esetben rendelkeznek. A jogok címzettjéül az embert, „minden embert", a polgárt stb. teszik meg. A magyar alkotmány annak kimondásával, hogy „minden ember jogképes" (56. §) azt a feltételezést rejti magában, hogy az alapjogoknak elvileg bárki alanya lehet. A jogképesség fogalmi eleme ugyanis az, hogy a jogképességgel rendelkező (természetes és jogi személy, az állam stb.) jogviszonyok alanyaként jogok és kötelességek hordozója lehet. Valóban, az alapjogok katalógusában foglalt jogok alapján ma már jogviszonyok jöhetnek létre, amelyben az alanyokat – a feleket – megillető jogok és kötelességek valamilyen módon kikényszeríthetők. Ebben az értelmezésben tehát legáltalánosabb szinten az egyenlőség, az egyenjogúság gondolata van jelen. Tulajdonképpen minden jogág rendelkezik a reá jellemző jogképességi szabállyal. Az alkotmány vagy alkotmányjog a jogképességet az emberi minőséghez kapcsolja, ebben az értelemben az alkotmányjogi jogképesség általános és egyenlő: minden ember jogképes. Az általános jogképesség vagy a jogképesség általánosságának az elismerésével – mondja az Alkotmánybíróság – „egy hosszú történelmi folyamat céljai nyertek egyetemes elismerést: minden ember nemcsak »természetes állapotát«, hanem jogállását tekintve is egyenlő lett. A minden embert megillető jogképesség kizárja a rabszolgaságot; s mivel nemcsak általános, de egyenlő is, kizárja a jogképesség különböző terjedelmén alapuló (például rendi) különbségeket is" [64/1991. (XII. 17.) AB hat.]. Az alkotmányjogi jogképességnek az előző, általános fogalmán belül legalább három megszorítás érvényesül. Mindhárom ez egyes jogokhoz kapcsolódik: • a jogképesség általánossága és egyenlősége nem zárja ki a „megkülönböztetést" az egyes jogok gyakorlóival kapcsolatban aszerint, hogy azok az embert, az állampolgárt, a természetes vagy jogi személyeket stb. illetike meg; • az egyes alapjogok címzettjei szerinti „különbségtétel" nem alapulhat a nemek, nemzetiségek, vallásfelekezetek stb. szerinti különbségtételen; • az alkotmányjogban lényeges, garanciális szerepe van a jogosulti jogképesség, illetve a kötelezetti jogképesség, azaz az alapjogok kötelezetti alanyai szerinti különbségtételnek, szemben más jogágakkal, ahol az ilyen jellegű elhatárolásnak nincs jelentősége s technikailag sem lehetséges; a jogosulti, illetve kötelezetti jogképesség fogalma, illetőleg megkülönböztetése a tételes jogban közvetlenül nem fejeződik ki, olyan – német gyökerű – elméleti meggondolást tükröz, amely az alkotmánybírósági gyakorlatra vezethető vissza.

2.6.2. A JOGOK CÍMZETTJEI: A TERMÉSZETES ÉS JOGI SZEMÉLYEK Eredetileg az alkotmányok s a kapcsolatos dokumentumok az ember és a polgár elidegeníthetetlen és sérthetetlen jogairól szóltak. Ebben a megkülönböztetésben egyrészt az emberi, az általános emberi lét(ezés)hez kapcsolódó jogok, másrészt pedig a(z) (állam)polgári minőséghez, tehát az embert mint politikai közösséget alkotó tényezőhöz kapcsolódó jogok közötti különbségtétel van jelen. Mára már a jogoknak az utóbbi csoportja egy konkrét államhoz kötődő értelmezést kapott. Ez azt jelenti, hogy a polgári jogok területén az állam nagyobb szabadságot élvez annak meghatározásában, hogy a jogok egyes elemeit mindenkinek vagy csupán az állam 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA polgárainak biztosítja. A különbségtételt az egyes államok kiváltképpen a politikai, illetve a szociális jogok területén alkalmazzák. A magyar alkotmány a jogok címzettjeit különbözőképpen határozza meg. Különbséget tesz a mindenkit, a magyar állampolgárokat, az ország területén élőket stb. megillető jogok között: „minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz" [54. § (1) bek.]; „Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó. büntetésnek alávetni" [54. § (2) bek.]; „mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra" [55. § (1) bek.] stb. „Magyar állampolgár külföldről bármikor hazatérhet" [69. § (2) bek.]; „A Magyar Köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot" (70/F. §); „A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez" (70/D. §); „Az egyenlő munkáért mindenkinek. egyenlő bérhez van joga. Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének" [70/B. § 1. -(3) bek.]. Az Európai Unióhoz való csatlakozás következtében szükségessé vált alkotmánymódosítás (2002. évi LXI. törvény) az alapjogok címzetti körén változtatott. A Római Szerződés szerint ugyanis minden uniós állampolgárt megillet – egyebek mellett – az önkormányzati választójog olyan uniós országban is, amelynek nem állampolgára, ha ott állandó lakóhellyel rendelkezik. A 2002. évi LXI. törvény által végrehajtott alkotmánymódosítás szerint [70. § (2) bek.]: „A Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező minden nagykorú magyar állampolgárt és az Európai Unió más tagállamának a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező nagykorú állampolgárát megilleti az a jog, hogy a helyi önkormányzati képviselők és a polgármesterek választásán választható és. választó legyen". Egyfelől a jogképesség általánosságát, másfelől az alapjogok címzettjei tekintetében tehető különbségtételt az egyenjogúsági teszt „köti össze", amely az alapjogok valamennyi címzettjére alkalmazandó: „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.” Az alapjogok címzettjei elsősorban a természetes személyek. Ezzel kapcsolatban az élet keletkezésének és megszűnésének kérdése merül fel. Az első a magzat emberi minőségének az elismeréséhez kapcsolódik. Ettől függ a magzati élet alkotmányjogi jogképessége, azaz hogy a magzat jogalanynak számít-e vagy sem, lehet-e tehát alapjogok, mindenekelőtt az élethez való jog alanya. A magyar alkotmánybírósági gyakorlat szerint a magzat esetében a biológiai, illetve a jogi értelemben vett élet fogalma nem esik egybe. Ahhoz, hogy a magzat jogi értelemben is emberi lénynek számítson, törvényhozási aktusra lenne szükség. A törvényhozás ez ideig nem ismerte el a magzat alkotmányjogi jogalanyiságát, ennek következtében „a magzat jogilag nem ember". A kérdés eldöntésének a terhességmegszakításra vonatkozó szabályozás alkotmányossága megítélése szempontjából van különös jelentősége: ha a magzat jogi értelemben is ember, élethez való joga az anya élethez való jogával konkurálna. Más a helyzet a polgári jogi jogképesség tekintetében: a Ptk. 9. §-a szerint a jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg. A Ptk. 10. §-a szerint a gyermek részére már megszületése előtt gondnokot kell kirendelni, ha ez jogainak megóvása érdekében szükséges, különösen ha a gyermek és törvényes képviselője között érdekellentét van. Minthogy azonban a magzatnak alkotmányjogi jogképessége, ennél fogva élethez való joga sincsen, az élethez való jog körébe tartozó terhességmegszakítás ügyében gondnokot a számára kijelölni nem lehet. A Legfelsőbb Bíróság egyik ítélete szerint (BH 1998, 372.) a magzat gondnoka útján sem indíthat pert anyja terhességmegszakításra irányuló jognyilatkozata érvénytelenségének vagy hatálytalanságának megállapítása iránt. A bíróságnak az ilyen igényt tartalmazó keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania, illetőleg – az eljárás későbbi szakaszában – a pert meg kell szüntetnie. Ez tehát azt jelenti, hogy az anya akarata ellenére nem születhet döntés a terhességmegszakítás kérdésében. Az alkotmányjogi jogképesség a halállal szűnik meg. A halál beálltához lényeges jogkövetkezmények fűződnek. Ezek közé tartozik ma már a szervátültetés lehetőségének a megnyílta is. A halál bekövetkezésének különböző fázisairól az egészségügyről szóló 1997. évi CLIII. törvény (Eütv.) rendelkezik. 216. §-a szerint a halottakkal kapcsolatos rendelkezések alkalmazása szempontjából a halál időpontja: amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul. (Az agyhalál az agy működésének teljes és visszafordíthatatlan megszűnése; a klinikai halál a légzés, keringés vagy az agy


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA működésének átmeneti megszűnése; a perinatális halál három esete: ha a halál a méhen belül a terhesség 24. hete után következett be; ha a méhen belül elhalt magzat hossza a 30 centimétert vagy tömege az 500 grammot eléri; ha a halál az újszülött megszületését követő 168 órán belül következik be, függetlenül az újszülött hosszától vagy tömegétől.) A halál bekövetkezését orvosi vizsgálattal kell megállapítani (Eütv. 217. §). Bizonyos – elsősorban a személyhez fűződő – jogok „túlélik" a személyt. Ezek azonban már nem az elhunyt személyt illetik meg, hanem annak hozzátartozóit. A halál bekövetkezte után csak a hozzátartozók kegyeleti érzései sérülhetnek, ennek következtében csak ők kerülhetnek felperesi pozícióba (BH 1980,377).

2.6.3. AZ ALAPJOGOK GYAKORLÁSA: A CSELEKVŐKÉPESSÉG El kell különíteni egyfelől azt, hogy a természetes személyek mennyiben, milyen feltételek mellett lehetnek az alapjogok alanyai, másfelől pedig azt, hogy az érintettek közvetlenül, belátásuk szerint gyakorolhatják-e e jogokat vagy sem. A belátó képesség szabályozásának különböző rétegei fedezhetők fel az alkotmányjogban. A teljes cselekvőképesség korhatára 18 év. Az alapjogi jogosultság sajátosságai közé tartozik, hogy meghatározott jogok – s nem csak azok gyakorlása – a személyt nagykorúságának betöltését megelőzően nem illetik meg: ezek közé tartozik a választójog, a közhivatal viselésének joga stb. A belátó képesség hiányát a nagykorú személyekre nézve bíróság is megállapíthatja gondnokság alá helyezés formájában. A gondnokság alá helyezett személynek szintén nincs választójoga, közhivatal-viselési joga stb. A korlátozott cselekvőképesség korhatára az alkotmányjogban elmosódó: egyes alapjogok a 14., mások a 16. életévének betöltése után illetik meg a gyermeket; s a jogok jogosult általi gyakorolhatósága is változik. Sőt, vannak olyan alapjogok, mint például a szabad iskolaválasztás, amelyet a szülő vagy gyám gyakorolhat oly módon, hogy tiszteletben tartja a gyermek gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogát, továbbá véleményét – korától és érettségétől függően – figyelembe veszi. A szociális jogok jó része a gyermek, illetve rászorultak „után járó jog". Azt, hogy a gyermek, illetve fiatalkorú egyes alapjogokat – munkához való jog, egyesüléshez való jog, az iskolaválasztás joga stb. – közvetlenül gyakorolhatja-e vagy sem, illetve hogy nevében ki járhat el, törvény, illetve ennek hiányában az Alkotmánybíróság határozza meg. Meghatározott alapjogok – általában azok, amelyekről a személy nem mondhat le, mint például az élethez és az emberi méltósághoz való jog – mindenkit, a belátó képességre tekintettel megilletnek. Alapjogi jogosultságot a bíróság által megállapított bűncselekmény, illetve büntetés, ez utóbbi körben a közügyektől eltiltás is kizárhat. A pszichiátriai betegek esetében részben arról van szó, hogy a mindenkit megillető jogok – személyes szabadság és sérthetetlenség, mozgásszabadság, az ellátásról való lemondás stb. – speciális formában érvényesülnek; részben pedig a pozitív diszkrimináció jegyében a törvény olyan jogokat biztosít a pszichiátriai betegek számára, amelyek helyzetükből, egészségi állapotukból stb. következnek.

2.6.4. A JOGRÓL VALÓ LEMONDÁS a. Az alkotmányok s az alapjogokkal kapcsolatos dokumentumok eredetileg az ember természetes és elidegeníthetetlen jogairól szóltak, amibe bele lehetett érteni a jogról való lemondás tilalmát. Valóban, a klasszikus alapjogok között alig találunk olyat, amely ez alól kivételnek számított volna. A tulajdonhoz való jog fogalmában azonban inkább a tulajdontól való megfosztás tilalma volt a döntő; a „lemondás" a tulajdonjogról, azaz a tulajdon elidegenítésének lehetősége – szemben a rendi társadalom ősiségi jogával – a polgári társadalom építésének alapvető feltétele volt. Ezután az „elidegeníthetetlenséget" klasszikus formájában az élethez s az emberi méltósághoz való jog képviselte. Mára már azonban ezeket a jogokat is kikezdte az idő: az eutanázia, illetve annak különböző formái lényegében az élethez való jogról való lemondást jelentik; az emberi méltósághoz való jog tartalma az idők folyamán annyira tágult, hogy bizonyos elemei a róluk való lemondás lehetőségét is magukban rejtik. Idetartozik a prostitúció vagy a nők kiszolgáltatottságának azok az esetei, amelyekben az érintett egyetértése a jogról való lemondást jelenti. Az életről és emberi méltóságtól való lemondással kapcsolatban azonban hangsúlyozni kell: maga a lemondás csak és kizárólag mint az alanyi jogosultságról való lemondás értelmezhető. Az alapjogoknak az a funkciója, 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA hogy a velük kapcsolatos állami tevékenységet objektíve meghatározza, az élethez és emberi méltósághoz való jogot változatlanul „épségben tartja". Anélkül, hogy az alapjogokkal kapcsolatos lemondás részleteinek elemzésébe bocsátkoznánk, csupán két általános megjegyzésre szorítkozunk. Az egyik ezek közül: a lemondás lehetőségét alapjogonként kell vizsgálnunk, az alapjog természete szerint. A lemondás szempontjából azok a jogok jöhetnek számításba, amelyek tehát alanyi jogot keletkeztetnek. A másik, az előzővel kapcsolatos megjegyzés: az alapjogok a jogrendszer részeként objektív létezésükkel egységes egészet alkotnak, s az állam jogalkotó szerveit kötik. Az egyes emberek számára azonban lehetőségként vannak jelen, amelyekkel vagy élnek, vagy nem. Más dolog egyrészt a kifejezett, deklaratív formában történő lemondás a jogok gyakorlásáról, s megint más az adott, a meglévő jog (az egyesülési, gyülekezési jog, sőt még a választójog is, továbbá a szociális jogok, illetve azok egyes elemei, a tanszabadság stb.) nem gyakorlása. A jogok értelmét jórészt létük adja. Tényleges gyakorlásuk, a velük való élés az alkotmányos rendszer fejlettségének mutatója lehet. A magyar alkotmány is átveszi a klasszikus megfogalmazást, amennyiben arról szól, hogy: „A Magyar Népköztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait [8. § (1) bek.]. Az alkotmány általánosságban az alapjogokról való lemondásról nem rendelkezik, s az egyes jogokkal kapcsolatban is csak egyetlen esetben: „Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni" [54. § (2) bek.]. Az egyes jogokról rendelkező külön törvényekben már a lemondásra vonatkozó konkrét rendelkezéseket is találunk, akár abban a formában is, hogy az érintett személy hozzájárul bizonyos jogainak a korlátozásához: az adatvédelmi törvény szerint például személyes adat akkor kezelhető, ha ahhoz az érintett szóban vagy írásban hozzájárul. a. Jogok alanyai, azaz jogok hordozói nemcsak természetes személyek, hanem jogi személyek is lehetnek. Az egyes jogokra vonatkozó jogszabályok ezt a különbségtételt kifejezetten elismerik, mint például az egyesülési törvény 2. § (1) bekezdése, amely szerint az egyesülési jog alapján a magánszemélyek, a jogi személyek, valamint ezek jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetei társadalmi szervezetet hozhatnak létre. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint [például a 21/1990. (X. 4.) AB hat.] az alapjogok rendszerint a jogi személyekre is vonatkoznak. A testület tehát a jogi személyek alapjogi jogalanyiságát elismerte, így az alapjogok alkotmányos védelmét általában a jogi személyek is érvényesíthetik, természetesen abban az esetben, ha a jog természete ezt megengedi. Jogszabályok – mint például a már említett egyesülési jogról szóló törvény – alapjogok alanyaivá teszik meg a jogi személyek jogi személyiséggel nem rendelkező szervezeteit. A Ptk. 578. §-a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokról szól, s ezek közé sorolja a közkereseti társaságot és a betéti társaságot. A Ptk. 30. §-a szerint a jogi személy szervezeti egysége (gyáregysége, fiókja, telepe, alapszerve, szakosztálya stb.) nem jogi személy. A Ptk. 28. §-a szerint: „A jogi személy jogképes. Ha jogszabály eltérően nem rendelkezik, jogképessége kiterjed mindazokra a jogokra és kötelezettségekre, amelyek jellegüknél fogva nem csupán az emberhez fűződhetnek." A jogi személyek „cselekvőképességét" az alapításukról szóló okirat, a szervezeti és működési szabályaik stb. határozzák meg.

2.6.5. A KORLÁTOZOTT ALAPJOGI JOGKÉPESSÉG: A KÖZJOGI JOGI SZEMÉLYEK31 Az alapjogoknak a természetes és jogi személyek lehetnek jogosulti alanyai, az utóbbi esetben akkor, ha az adott alapjog természete ezt megengedi. Vannak azonban olyan – közjogi – jogi személyek, amelyek jogosultként nem, hanem vagy csak kötelezettként, vagy jogosultként és kötelezettként lehetnek címzettjei az alapjogoknak. Az utóbbi eset különbözik attól, amikor az alkotmány kötelezettséget állapít meg az állampolgár terhére. A közjogi jogi személyek alapjog-kötelezetti minősége azzal van összefüggésben, hogy az alapjogok elsősorban az államhoz való viszonyban értelmezhetők, amennyiben egyrészt az államhatalom korlátai- nak számítanak, másrészt az államot aktív cselekvésre kötelezik, különösen a gazdasági és szociális jogok területén. Az állam az alkotmányban vállal általános kötelezettséget az alapjogok betartására: „A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége" [8. § (1) bek.]. Az állam mint olyan értelemszerűen nem lehet alapjogok jogosulti alanya. Az egyetlen kivételt a vagyoni jogok – köztük a tulajdonosi jogok – jelentik: az állam mint vagyoni viszonyok


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA alanya jogi személy. Az államot a polgári jogviszonyban – ha a jogszabály eltérően nem rendelkezik – a pénzügyminiszter képviseli (Ptk. 28. §). Más a helyzet az egyes állami szervekkel kapcsolatban. Maga az alkotmány nem minden esetben nevesíti az egyes állami szervek alapjog-érvényesítésre vonatkozó kötelezettségeit. Akár az állam hatalmát korlátozó, akár az aktív tevékenységét feltételező magatartást vesszük alapul, az alkotmányon kívül más jogszabályok – az alapjogok tükörképeként – bizonyos kötelezettségeket állapítanak meg az állam mellett az állam egyes szerveinek terhére is. Akkor tehát, amikor a jogok érvényesülését, hatásmechanizmusát vizsgáljuk, az állam fogalmát fel kell bontanunk aszerint, hogy mire kötelezik a jogok direkt vagy indirekt módon a törvényhozást, illetve tágabb értelemben a végrehajtást, a bíróságokat, az ügyészséget, az állampolgári jogok országgyűlési biztosát, mindazokat a szervezeteket tehát, amelyeknek az állampolgári jogok biztosításában szerepük lehet. a. Az Országgyűlés. Az alkotmányok hosszú történelmi időszakon keresztül meghatározták az alapjogok törvényhozási programját. Valójában azonban egészen addig, amíg nem számítottak az alkotmányok jogi dokumentumnak, a törvényhozás kibújhatott az alkotmányi program teljesítése alól. Alapvető, minőségi változást az alkotmánybíráskodás bevezetése és meghonosítása hozott. Ettől kezdve az alkotmány a jogrendszer részeként kikényszeríthetővé tette az alapjogokra vonatkozó rendelkezéseit. A magyar alkotmány szerint az alapjogok egyszerre jelentik a törvényhozás kötelező programját, az alapjogok érvényesülését szolgáló jogszabályok megalkotására vonatkozó kötelezettségét – sok alkotmánybírósági határozat szól arról, hogy az Országgyűlés az adott időpontban nem tett eleget jogalkotói kötelezettségének –, illetve a törvényhozó hatalom korlátait. Az alaptörvény azonban nem direkt módon fogalmazza meg az Országgyűlés alapjogokkal kapcsolatos feladatait, hanem indirekt módon a hatáskörébe tartozó törvényalkotás alapjogi követelményeinek megfogalmazásával: alapjogokat csak törvényben lehet szabályozni, alapjog lényeges tartalmát törvényben sem lehet korlátozni stb. Az Alkotmánybíróság az általános normakontroll, az alkotmányjogi panasz keretében biztosítja az alkotmány alapjogokkal kapcsolatos rendelkezéseinek az érvényesülését. Az alapjogok egy része, különösképpen a gazdasági, szociális, kulturális jogok érvényesülése feltételezi bizonyos anyagi eszközök rendelkezésre bocsátását. Az Országgyűlés a költségvetésben gondoskodik erről. a. A végrehajtó hatalom, mint az alapjogok címzettje két egymástól jól elhatárolható területre osztható: a kormány(zás)ra és a közigazgatásra. Ami a kormányzást illeti, az egyrészt jogalkotásból áll. Azok az alapjogi korlátok, amelyek a törvényhozásra érvényesek, irányadóak a kormányzat jogalkotó tevékenységére is. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy alapjogokat nem lehet a végrehajtó hatalom jogszabályaiban szabályozni. Az e tilalmat megszegő rendeleteket – ahogy számtalan példa mutatja – az Alkotmánybíróság megsemmisíti. A végrehajtó hatalom a közigazgatási részében (is) rendkívül differenciált. Idetartoznak a bűnüldözés körében kényszerítő eszközök alkalmazására jogosult szervezetek: rendőrség, határőrség, vámőrség, adóhivatal; reájuk nézve az alapjogok biztosításából származó kötöttségek – személyes szabadság és sérthetetlenség, a kényszerítő eszközök igénybevételének korlátai stb. – kötelezőek. A hadsereg, a honvédség legfontosabb kötöttségeit – például azt, hogy erőszakos cselekmények esetén, szükségállapot idején lehet őket igénybe venni – már az alkotmány is megfogalmazza. Amíg az előző körbe tartozó szervezetek eredeti funkcióikat csak közjogi eszközökkel valósíthatják meg, azon közigazgatási szervek, amelyek gazdasági, szociális ellátóként az alapjogok biztosításából származó kötöttségek címzettjei, alapfunkcióikat polgári jogi eszközökkel is megvalósíthatják: egészségügyi ellátás, társadalombiztosítás stb. útján. a. Az alapjogok közvetlen érvényesítésében játszik szerepet a bíróság, az ügyészség, az állampolgárok országgyűlési biztosa. Feladataik, ha úgy tetszik alapjogi kötelességeik pontosan megfelelnek az állampolgárt megillető anyagi és eljárási jogoknak.

2.6.6. AZ ÖNKORMÁNYZATOK, KÖZTESTÜLETEK, KAMARÁK: AZ ALAPJOGOK SAJÁTOS ALANYAI Az alapjogoknak vannak sajátos alanyai. Közös jellemzőjük, hogy közjogi és/ vagy magánjogi jogalanyisággal rendelkeznek, közfeladatokat látnak el, amelyek hatóságiak is lehetnek, továbbá az önkormányzatiság elve szerint működnek.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA a. A helyi-települési és területi önkormányzatok egyszerre alanyai és kötelezettjei az alapjogoknak. Jogosultjai annyiban, amennyiben az önkormányzatisághoz való állampolgári alapjog gyakorlásának eredményeképpen jönnek létre. Kötelezettjei az alapjogoknak viszont annyiban, amennyiben állami-hatósági funkciókat látnak el. „A község, a város, a főváros és kerületei, valamint a megye választópolgárainak közösségét megilleti a helyi önkormányzás joga. A helyi önkormányzás a választópolgárok közösségét érintő helyi közügyek önálló, demokratikus intézése, a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlása (Alk. 42. §). Az önkormányzáshoz való (általános) jog keretében egyes önkormányzati alapjogok körébe tartozik az, hogy önkormányzati ügyekben a helyi képviselőtestület önállóan szabályoz, igazgat, gyakorolja az önkormányzati tulajdon tekintetében a tulajdonost megillető jogokat stb. (44/A. §). „A helyi önkormányzatok alapjogai egyenlőek. Az önkormányzatok kötelességei eltérőek lehetnek. A helyi önkormányzati jogokat és kötelességeket törvény határozza meg. Az önkormányzat hatáskörének jogszerű gyakorlása bírósági védelemben részesül, jogai védelmében az önkormányzat az Alkotmánybírósághoz fordulhat" (43. §). A fentiekből kitűnően az alkotmány, s annak alapján az Alkotmánybíróság megkülönbözteti tehát egyfelől az önkormányzás jogát, másfelől az önkormányzati alapjogokat. Az önkormányzás joga a helyi-települési közösségeket illeti, amelyek azt elsősorban a képviselő-testületek által gyakorolják (az alkotmány az önkormányzati alapjogok címzettjéül általában a képviselő-testületet teszi meg); lehetőség van azonban arra is, hogy bizonyos önkormányzati alapjogokat a település közönsége közvetlenül, népszavazás útján valósítson meg. Az önkormányzati alapjogokat az Alkotmánybíróság nem az alapjogoknak általában kijáró védelemben részesítette (amelyek lényeges tartalmát törvény nem korlátozhatja), reájuk nem a szükségességi és arányossági tesztet alkalmazta, hanem csak olyan jogkorlátozásokat tilalmazott, amelyek az önkormányzati alapjogok kiüresedését, az önkormányzatok működésének ellehetetlenítését idéznék elő. (Ez mutatkozik meg az önkormányzati tulajdon védelméről szóló alkotmánybírósági határozatokban.) Az önkormányzáshoz való jogot azonban korlátozhatatlannak kell tekintenünk. a. A köztestületek – a gazdasági és érdekvédelmi kamarák – történelmileg az egyesülési joghoz kötődnek. Mára már azonban nem az egyesülési jog, hanem külön törvények alapján jönnek létre. Egyszerre látnak el közigazgatási-hatósági, illetve társadalmi-érdek-képviseleti feladatokat, önkormányzati alapon. A köztestületek fogalma, funkciói, az egyesületekhez való viszonyuk az alkotmányban nincs meghatározva. A Ptk. 65. §-a szerint: a köztestület önkormányzattal és nyilvántartott tagsággal rendelkező szervezet, amelynek létrehozását törvény rendeli el. A köztestület tagságához, illetőleg a tagsága által végzett tevékenységhez kapcsolódó közfeladatot lát el. Köztestület különösen a Magyar Tudományos Akadémia, a gazdasági, illetve a szakmai kamara. Az Alkotmánybíróság felfogása szerint a köztestületek működhetnek a kényszertagság alapján, de anélkül is, mint ahogyan az egyesületekben is előfordulhat kényszertagság. A két intézmény különbözősége miatt a köztestületek az egyesülési jogot nem érintik. Viszont a köztestületi formával járó korlátozások alkotmányossága vizsgálható.32 Ez történt például az ügyvédi kamarai tagság esetében. Míg a köztestületek az egyesülési jogból „nőttek át" a közjogi jogalanyiságba, a közintézetek esetében fordított összefüggésről van szó: a közelmúltig elsősorban államigazgatási szervek voltak, ma azonban önkormányzati alapon működnek. Közintézet az egyetem, amely egyszerre jogosultja és kötelezettje az alapjogoknak. A Ptk. – ahogyan idéztük – a köztestületeket a közfeladatokkal hozza összefüggésbe. Valójában itt jellemzően hatósági, például szabályozási eszközökkel gyakorolt közfeladatokról van szó. Az alkotmánybírósági szóhasználatban közfeladatokat látnak el az egyházak is, amelyek azonban hatósági jogkört nem gyakorolnak, ennek következtében – néhány más államtól eltérő módon – Magyarországon nem minősülnek köztestületeknek. Közfeladataik ellátása – oktatási, szociális intézményeik fenntartása stb. – érdekében különleges bánásmódra, anyagi támogatásra tarthatnak igényt. Az Alkotmánybíróság azt a határozatát, amelyben az egyházak esetében – más tulajdonosoktól eltérő módon – a reprivatizációt alkotmányosnak találta, azzal indokolta, hogy az egyházak közfeladatokat látnak el.

2.6.7. KÖZJOGI JOGKÉPESSÉG – MAGÁNJOGI JOGKÉPESSÉG 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA A fentiek során egymás mellett említettük a közjogi és a magánjogi – polgári jogi – jogképesség fogalmát azzal, hogy az előbbi nem (feltétlenül) foglalja magában az utóbbit. Az igazság az, hogy a kétféle jogképesség egymáshoz való viszonyának értelmezése a bírói gyakorlatban nem minden ellentmondástól mentes. Ezt mutatja az ún. metróperben hozott jogerős ítélet is, ahol csupán a jogerős ítélet jutott – véleményünk szerint – elméletileg helyeselhető álláspontra (BH 2002, 235). Mint említettük a Ptk. jelenleg hatályos 28. §-a szerint az állam – mint vagyoni jogviszonyok alanya – jogi személy. Az erre irányadó jogszabályok szerint jogi személyek az állami, önkormányzati, gazdasági és egyéb szervek. A Ptk. 36. § 1. bekezdése értelmében a költségvetési szerv is jogi személy. Az államháztartásról szóló, sokszor módosított 1992. évi XXXIII. törvény (Áht.) 87. § (1) bekezdése is arról rendelkezik, hogy a költségvetési szerv az államháztartás részét képező jogi személy. Ugyancsak az Áht. 88. §-a szerint költségvetési szervet (tehát jogi személyt – S.J.) alapíthat az Országgyűlés, a Kormány, a fejezet felügyeletét ellátó szerv vezetője stb. Viszont nem költségvetési szerv maga az Országgyűlés és a Kormány. A helyi önkormányzatok ebből a szempontból egészen sajátos helyzetben vannak. Az 1990. évi LXV. törvény 72. §-ának (1) bekezdése értelmében „a megyei önkormányzat jogi személy", amelynek feladatait és hatáskörét a képviselő-testület látja el. A közjogi személyek, illetve a polgári jogi személyiséggel rendelkező szervek köre – a fentiekből is kitűnően – nem fedi egymást, nem esik egybe. Ezt elméletileg „természetesnek" kell tartanunk. Azt azonban már kevésbé, hogy az Áht.-nek a polgári jogi jogképességet megalapozó rendelkezései nem mindig vannak összhangban a kapcsolódó közjogi jogi személyiség természetéből eredő követelményekkel. Másik oldalról alkotmányjogilag nem kellően tisztázott a két fogalom- és intézményrendszer egymáshoz való viszonya: köztársasági elnök és „köztársasági elnökség", miniszter és minisztérium stb. Az elmúlt időszak meglehetősen gyakori jogszabályi változásai szinte kizárólag az anyagi eszközökkel való rendelkezés követelményeit tartották szem előtt. Azt tehát, hogy a (korábban központi) költségvetési szervek a rendelkezésükre álló anyagi eszközöket feladataik teljesítéséhez képesek legyenek felhasználni. A bírói gyakorlat azonban már korábban szembesült azzal a problémával, hogy a közjogi jogi személyek polgári jogi, magánjogi jogképességének hiánya nemcsak a szerződéskötési szabadság hiányát vagy korlátozottságát jelenti; legalább annyira jelentős – bár kevésbé látványosan megmutatkozó – problémát vet fel, hogy ha a közjogi jogi személyek személyhez fűződő jogot sértenek egyedi határozatukkal, polgári jogi jogképességük és perképesség híján nem perelhetők. A közjogi személyek esetében tehát a polgári jogi „vétőképesség" alanya nem (mindig) esik egybe a közjogi jogi személyiséggel. Ezzel a dilemmával szembesült a bíróság a BH 1997, 276. alatt ismertetett jogesetben. Itt arról volt szó, hogy a felperes személyhez fűződő jogainak megsértésére hivatkozva támadta meg országgyűlési bizottság határozatát. Az eset érdemének vizsgálatába most nem bocsátkozunk – mint ahogyan a Legfelsőbb Bíróság polgári fellebbviteli tanácsa sem tette ezt –, csupán az ennek kapcsán felvethető alkotmányjogi alapkérdésre utalunk. A példabeli esetben a személyiségi jogsértést az országgyűlési bizottság valósította meg; a bírói ítélet – egyébként helyeselhető – álláspontja szerint ezért az állam mint olyan anyagi helytállásra nem kötelezhető. Az állam Ptk.-beli jogképessége „nem erre az esetre szól". Az országgyűlési bizottság viszont nem költségvetési szerv, így perbeli jogképsége sincs, ellene tehát az esetleges kárigény nem érvényesíthető. Az ítélet a nem vagyoni kárért való „legközelebbi" felelőst az Országgyűlésben jelölte meg, mondván: „az Országgyűlés a Ptk. 36. §-ának (1) bekezdése értelmében költségvetési szerv (?) és mint ilyen jogi személy, amely a Pp. 48. §-a alapján perbeli jogképességgel rendelkezik". A szóban forgó bírói ítélet megszületése óta az alapul szolgáló joganyag változott, magának az „alapképletnek" a megítélési lehetőségei azonban alig. Mindenesetre a jogeset kényszerítően veti fel a közjogi jogképesesség, illetve a polgári jogi, illetve polgári eljárásjogi jogképesség összehangolt szabályozásának igényét, s azt a kérdést is, hogy a közjogi jogi személyek polgári jogi helytállása egyáltalán megáll-e vagy csak a tagjaié. A probléma kiélezett formában vetődik fel az önkormányzatoknál: itt – ahogyan a fentiekben idéztük –, az önkormányzatiság jogának alanya az önkormányzat lakossága; a polgári jogi értelemben vett „vétőképességgel" az a képviselő-testület rendelkezik, amelynek azonban a polgári jogi jogképessége nincsen. Végül a kérdéskör beletorkollhat a jogalkotásért való polgári jogi helytállás problémavilágába. Anélkül, hogy a kérdésre adható választ megelőlegeznénk, ezúttal csupán arra utalunk: a jogalkotásért való kárfelelősség megállapításának előfeltétele a „vétőképes" jogalkotó-közjogi személy magánjogi jogképességének rendezése.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA Elemzésünk során abból az alkotmány(jog)i – mondhatnánk: tételes jogi – tényből indultunk ki, hogy az alapjogi jogviszonyok alanya a természetes, illetve jogi személy stb. lehet a tárgyalt korlátozásokkal. Mondanivalónk lényeges eleme, hogy (bizonyos) alkotmányos intézmények az alapjogoknak jogosulti alanyai egyáltalán nem vagy csak korlátozottan lehetnek. Ezen a helyen csupán jelezzük, mivel a részletesebb elemzés meghaladná e munka kereteit: van olyan nézetrendszer, amely számára az ismertetett képlet nem is annyira magától értetődő; sőt kiindulópontja éppen az ellenkező. Ez az álláspont a szerződéskötési szabadsággal kapcsolatban fogalmazódik meg, mondanivalója azonban a magánjogi jogviszonyok egészére, illetve az alkotmányi normaanyag úgyszólván teljességére érvényesíthető. S a lényege: az alkotmányos alapjogok és a magánjogi szerződések jogi kapcsolatát illetően „.a magánjogi jogalanyok nem közvetlenül címzettjei az alapjogokat megállapító alkotmányos tételeknek; azok kötelezettjei az állam szervei, mindenekelőtt a törvényhozó hatalom és a bíróságok".33 A másik oldala a kérdésnek az, hogy az alkotmányi norma csupán a magánjog kötelező közvetítő szerepe által érvényesülhet a magánjogi viszonyokra – jelesül a szerződési szabadságra –, közvetlenül tehát nem.

2.7. Jegyzetek 1. Vö. Kommers, Donald: German Constitutionalism. A Prelogemenon. Vol. 40. Emory Law Journal, 1991, 85. o. Továbbá az Egyesült Államok alkotmányának nevezetes 1. kiegészítésére kell itt utalni, amely szerint: „A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából." Az igazság azonban az, hogy az említett szabadságok érvényesülését – az amerikai jogrendszer jellemzőinek megfelelően – bírói precedensek kiterjedt rendszere veszi körül, azaz „szabályozza". 2. Az alapjog összefoglaló elnevezés használatát lehetségesnek, illetve indokoltnak tartja Ádám Antal is. Lásd Ádám Antal: Az emberi és állampolgári jogok jellegéről és korlátairól. Jogtudományi Közlöny, 1993.11.410. p. Bragyova András az „alkotmányos jogok" fogalmát használja. Bragyova András: Az alkotmány egy koncepciója. Budapest, 1995, Közgazdasági és Jogi, 54. skk. 3. Sólyom László: Polgári jogi kérdések az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Jogtudományi Közlöny, 1994. 3.102. p. 4. Holló András ezt úgy értelmezi, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlatában elvetette az abszolút korlátozás tilalmát: kiinduló tétele szerint nincsenek abszolút korlátozhatatlan alapjogok, azonban a halálbüntetés alkotmányellenességét kimondó határozatában az emberi méltósághoz és az élethez való jog esetében kivételt tett e tétel alól. 5. A büntetőjog „alkotmányosodása", azaz alkotmány általi meghatározottsága a kontinentális büntetőjog általános tendenciája. Lásd Szabó András: Alkotmány és büntetőjog. Jogtudományi Közlöny, 1999. 4.165170. skk. 6. Balogh Zsolt értelmezése. Lásd uő.: Az alkotmány fogalmi kultúrája és az alkotmánybíráskodás. Fundamentum, 1999. 2. 34. p. 7. Holló András: Az alkotmányvédelem kialakulása Magyarországon. Budapest, 1997, Bíbor Kiadó, 167. p. 8. Balogh Zsolt: i. m. 35. p. 9. Ádám Antal az egyezménnyel kapcsolatban írja: „Bár az egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyveinek emberi jogokat megállapító előírásai az osztrák megoldástól eltérően formailag nem váltak az alkotmány rendelkezéseivé, e szabályoknak mégis alkotmányos rangot kölcsönöz az alkotmány 8. §-ának az az általános rendelkezése, amely szerint a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége." Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Budapest, 1998, Osiris, 94. p. 10. A GSZKE-ben az államok tehát arra vállalnak kötelezettséget, hogy lépéseket tesznek a jogok megvalósítása érdekében. Ez kevésbé határozott kötelezettség, mint a PPE-ben foglalt kötelezettségvállalás, amely a jogok tiszteletben tartására és biztosítására szólít fel, noha a magyar fordítás mindkét szövegben a „biztosítja" szót használja. Lásd Weller Mónika: Az oktatáshoz való jog a nemzetközi jogban. Acta Humana, 1994.17. 10. p. 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA 11. Lásd Bodnár László: A nemzetközi szerződések államon belüli alkalmazásának fő kérdései. Acta Humana, 1994. 2. 15-16. p.; Schanda Balázs: Emberi jogi egyezmények az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Acta Humana, 1994.14. 12.

Vö. Fehér Lenke: Nemzetközi emberkereskedelem. Acta Humana, 1997. 26. 58. p.

13. A rendszerezésnél tekintettel vagyunk a Rácz Attila által alkalmazott megoldásra. Rácz Attila: Alapvető jogok és kötelességek. Budapest, 1998, Államigazgatási Főiskola, 12. skk. 14.

Rácz: i. m. 19. p.

15.

Az első kötetben az állampolgárságot Fürész Klára is státusjogi felfogásban közelíti meg.

16. Lásd erről Dezső Márta: A politikai jogok és a választójog az alkotmányban. Acta Humana, 1995,1819. 170. skk. 17.

Uo.

18. Ádám Antal válasza a kapcsolatos alkotmánybírósági határozatok alapján: ezek nem az utóbbi értelemben vett alapjogok, ezek az önkormányzatokat mint közhatalmi szerveket megillető hatáskörcsoportok. Lásd Ádám: i. m. 64. p. 19. Lásd erről Bokorné Szegő Hanna: Az emberi jogoktól való időleges eltérés, illetve az emberi jogok állandó jellegű törvényes korlátozása. Acta Humana, 1995. 18-19. 24. skk. 20.

Szabó Imre: Az emberi jogok. Budapest, 1978, Akadémiai, 81. p.

21. Kulcsár Kálmán: A kulturális jogok és a demokratikus biztonság Európában. Acta Humana, 1996. 2223. 90-91. p. 22.

Samu Mihály: Alkotmányozás, alkotmány, alkotmányosság. Budapest, 1997, Korona, 97. p.

23. Herczegh Géza: A kisebbségek nemzetközi védelme. In Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből. XVIII. Pécs, 1987, 85-96. p. 24.

Kulcsár: i. m. 99. p.

25.

Kulcsár: i. m. 100. p.

26.

Sólyom László: Ellenőrzött rendszerváltás. Valóság, 1991. 5. 372. p.

27. Kukorelli István szóvá teszi, hogy az alkotmányból hiányoznak a jogok nevesített vagy legalább körülírt korlátai. Kukorelli István: Az alkotmányozás évtizede. Budapest, 1995, Korona, 105. p. 28. Mavi Viktor: A szabadság és személyi biztonság védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében. Acta Humana, 1994.10.6. p.; továbbá Mavi Viktor: A magán- és családi élet, a lakás és levelezés tiszteletben tartása a strasbourgi szervek gyakorlatában. Acta Humana, 1991. 5. 70. p. 1. Lásd dr. Siegler Eszter: A bírói engedélyhez kötött titkos adatszerzés szabályozása az új büntetőeljárási törvényben. Magyar Jog, 1999.1. 34. p. 2. Erre a jövőben sincs esély, bár ezt elvileg megtehetné a szükségességi-arányossági teszt alkalmazása helyett – állítja Balogh Zsolt. Uő.: Az alkotmány fogalmi kultúrája és az alkotmánybíráskodás. Fundamentum, 1999. 2. 33. p. 3. A közjogi jogi személy fogalmának pontosítása érdekében meg kell jegyeznünk, hogy mai magyar értelmezés szerint a közjog fogalma átfogja mind az alkotmányjogot, mind a közigazgatási jogot. Véleményünk szerint az állami intézményrendszer keretei között éles különbséget kell tennünk egyfelől az alkotmányjog és intézményei, másfelől a közigazgatási jog és intézményei között. Az, hogy hol húzódik a határvonal a két jogág és intézményei között, bizonyos értelmezési sávban természetesen vitatható. Az 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA alkotmányjog és a közigazgatási jog közötti lényeges különbségre tekintettel helyesebb lenne a kevésbé elterjedt alkotmányjogi jogi személy fogalmának használata. Bár mi is az elfogadottabb kifejezést használjuk, ez alatt csak az alkotmányjogban jogi személyiséggel rendelkező intézményeket, szerveket értjük. 4. Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris, 530532. p. 5. Vékás Lajos: Az új polgári törvénykönyv elméleti előkérdései. Budapest, 2001, HVG-Orac, 152. p.

3. 3. AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA 3.1. 3.1. JOGEGYENLŐSÉG, ESÉLYEGYENLŐSÉG, A DISZKRIMINÁCIÓ TILALMA a. Az egyenjogúság-egyenlőség gondolatvilága szinte az emberiség öntudatra ébredésével egykorú. A Biblia szerint az emberek a születésben, a halálban és a bűnben egyenlőek. Újkori tartalmát a rendi társadalom tagadása alakította ki. A rendi jog uralma alatt ugyanis az ország lakóira rendi hovatartozásuk szerint más és más tárgyi jogrend volt érvényben. 1 A polgári forradalmak egyenjogúságkövetelése valójában arra irányult, hogy mindenkire ugyanaz a jogrend érvényesüljön. Az állam tehát ne tegyen különbséget az emberek között se az államhoz való viszonyukban – politikai jogaik gyakorlásában, a hivatal- és közteherviselésben, a bíróságok előtt –, se a magánjogi státusukban – az ingatlan- és vagyonszerzésben, az öröklési jogban. E felfogás szerint a társadalom egyes tagjai sem különleges jogosítványokra nem számíthatnak, sem különleges kötelességek nem terhelhetik őket.2 A polgári forradalmakkal az egyenjogúság még nem vált teljessé. Éppen ekkor kezdődött a hosszú és nehéz politikai küzdelem a nemek közötti, a vallásfelekezetek közötti stb. egyenjogúságért. Emellett a fokozatosan megvalósuló egyenjogúság nem szüntette meg azt a nagymértékű társadalmi egyenlőtlenséget, aminek az alapja a polgárok eltérő vagyoni helyzete volt. A gazdaságilag hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat a polgári államnak és jognak különleges előnyökkel kellett preferálnia: az államnak lépéseket kellett tennie az egyenlő feltételek, az esélyegyenlőség biztosítása érdekében. Enélkül ugyanis azzal kellett számolni, hogy az állampolgári alapjogok formálissá válnak, kiüresednek. Az egyenjogúság fogalma ily módon – különösen a XIX. század utolsó harmadától kezdve – szociális tartalmat kapott. A – magán- – tulajdonhoz való jog talaján kialakuló társadalmi egyenlőtlenségből merőben más következtetéseket vont le a polgári alkotmányosság, mint a szocialista ideológiák. Az előbbi törekvése – ahogyan említettük – arra irányult, hogy az eltérő vagyoni helyzetből származó esélyegyenlőtlenségeket korrekciós mechanizmusok alkalmazásával enyhítse. Ezzel szemben a szocialista ideológiák a társadalmi egyenlőség megvalósulását tűzték ki célul, aminek a feltételét a vagyoni különbségek eltörlésében, a magántulajdon kisajátításában, államosításában látták. Ezzel a gondolkodással azonban – különösen az első szocialista alkotmányokban – megfért a különbségtétel az elvileg politikai jogainak teljességét gyakorló „dolgozó" és a korlátozott politikai jogokkal bíró „állampolgár" között; sőt a „volt kizsákmányolók", lelkészek, kulákok nyílt elnyomása. A polgári forradalmak „szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszava nem számolt azzal az alapvető dilemmával, hogy az egyenlőség csak a szabadság rovására érvényesülhet és fordítva.3 A szocialista ideológiák ezt az ellentmondást az utóbbi terhére oldották meg. A polgári alkotmányosság útján járó országok másképpen nyúltak hozzá a problémához. Már az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölésére irányuló „állami elszánás" is magában foglalta az „előnyös megkülönböztetés" (pozitív diszkrimináció) mozzanatát azok javára, akik vagyoni helyzetükre visszavezethetően jogaik tényleges érvényesítése szempontjából hátrányos helyzetben voltak. Később előtérbe került a különböző lelki és testi adottságokra, fogyatékosságra, rokkantságra stb. visszavezethető hátrányok kiküszöbölése, enyhítése. Ma már az a helyzet, hogy a társadalom egyes tagjai javára történő pozitív diszkrimináció, az egyenlő feltételek, az esélyegyenlőség biztosítása nemcsak megengedett, hanem a modern alkotmányos államtól el is várható, mind a szociális, mind a testi és lelki különbségekből adódó hátrányok enyhítése terén. Ebben a folyamatban az egyenjogúsági célokhoz tilalmak társulnak: a nemzetközi dokumentumok, s az államok belső jogszabályai tehát nemcsak kinyilvánítják a nemek, vallásfelekezetek stb. közötti egyenjogúság 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA követelményét, hanem ennek biztosítékaként – gyakran büntetőjellegű – diszkriminációtilalmakat is felállítanak. Más szóval tehát mára az egyenjogúság fogalmának egyrészt bizonyos társadalmi csoportok előnyös megkülönböztetése, illetőleg annak elvárhatósága, másrészt pedig a hátrányos megkülönböztetés tilalma ad korszerű tartalmat. a. Az egyenjogúság érvényesülésének előfeltétele a jogképesség, azaz hogy minden természetes személy jogok és kötelességek alanya lehet. A rabszolgatartó társadalomban a rabszolgáknak nem volt jogképessége. A rendi társadalomban a nem nemesek jogképessége volt korlátozott. Az állampolgári egyenjogúság – ahogyan említettük – azt jelenti, hogy az állam minden polgárára ugyanaz a tárgyi jogrend érvényesül. Más oldalról tehát a jogképesség egyenlő mértékű. Az egyenjogúság nem jelenti azt, hogy minden személy jogainak és kötelességeinek „összege" egyenlő, csupán azt, hogy a mindenkire nézve egyenlő módon megállapított feltételek teljesítése esetén a köz- és magánjogokat bárki megszerezheti.4 Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 6. cikke szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogalanyiságát bárhol elismerjék. A PPE 16. cikke szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogképesnek ismerjék el. Tehát minden ember jogképes, azaz jogalany, jogi értelemben személy.

3.2. 3.2. KVÓTA- ÉS ESÉLYEGYENLŐSÉGI EGYENJOGÚSÁG a. Az egyenjogúság részét alkotó megkülönböztetéstilalom, illetve az alapjogok között szoros összefüggés van. Nem minden megkülönböztetés tiltott, sőt: az „előnyös megkülönböztetés" – ahogyan említettük – egyenesen elvárható az államtól. De még a hátrányos megkülönböztetésnek sem minden formája tiltott. Az Európa tanácsi egyezmény csupán az egyezményben meghatározott jogok gyakorlásával összefüggésben történő megkülönböztetést tiltja. 14. cikke szerint: „A jelen egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani." Másfelől az egyezményben foglalt diszkrimináció nem egyszerű különbségtételt jelent, mivel az általában megengedhető; diszkriminációról csak akkor beszélhetünk, ha egy személyt vagy emberek csoportját más azonos helyzetben lévőkkel összehasonlítva kezelnek hátrányos módon, mégpedig úgy, hogy ennek nincsenek tárgyszerű és jogos, igazolható indokai.5 A különbségtétel továbbá nem lehet aránytalan annak módját és célját illetően sem. Bizonyos esetekben lehetséges a különbségtétel azonos helyzetben levők között, ez azonban diszkriminációvá csak akkor válik, ha a különbségtétellel elérni kívánt cél és annak adott módja között nincs ésszerű egyensúly, arány. 6 a. A diszkriminációnak különböző megnyilvánulási formái vannak: a brit Race Relations Act a diszkriminációnak három formáját különbözteti meg.7 Közvetlen diszkrimináció történik, ha faji okokból valakivel kedvezőtlenebbül bánnak, mint másokkal. Közvetett a diszkrimináció, ha valakivel szemben ugyanazokat a feltételeket alkalmazzák, de egy adott faji csoport nyilvánvalóan kisebb számban képes azoknak megfelelni, a diszkrimináló pedig nem képes legitim módon indokolni a feltételek használatát, és ezzel hátrányt okoz. A diszkrimináció harmadik fajtája a gyötrelemokozás, ami a megkülönböztetés miatt fellépő, eljárást indító, illetve arról információt szolgáltató személlyel szembeni hátrányokozás. b. A pozitív diszkriminációnak is különböző formái alakultak ki történelmileg. A egyes formái nem függetlenek azoktól a területektől, amelyeken alkalmazásra kerülnek. Mégis azt lehet mondani, hogy az előnyös megkülönböztetés hátterében mindig kiegészítő, a hátrány kiküszöbölését, kompenzálását szolgáló anyagi eszközök, illetve ezeknek az érintettek rendelkezésre bocsátása áll. Annak a magyar törvényi előírásnak például, amely szerint a középületeket úgy kell kialakítani, hogy azok mozgáskorlátozottak számára is megközelíthetőek legyenek, anyagi-költségvetési vonzata van. A mozgáskorlátozottak ugyanakkor megfelelő feltételek esetén jogosultak közlekedési, gépkocsi-vásárlási támogatásra, parkolási kedvezményre stb. 1. A pozitív diszkrimináció teljesen új formáját jelenti az ún. statisztikai kvóták vagy arányossági egyenlőség alkalmazása. A kvótákat a hetvenes évek elején kezdték alkalmazni az Egyesült Államokban, amikor a munkavállalás területén előírták, hogy egyes etnikai, életkori, vallási csoportokat, a nőket és a testi fogyatékosokat az összlakosságon belüli arányuknak megfelelő mértékben kell alkalmazni. 8


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA „Az arányossági egyenlőség mai követelésében az az újszerű, hogy a hangsúlyt a kimenetelre helyezi... az arányossági egyenlőség növelése manapság az eredmények nagyobb egyenlőségére irányul. Az esélyegyenlőség elvével szemben az arányossági egyenlőség nem a diszkrimináltak oktatási szintjének növelését követeli." 9 Az arányossági egyenlőség esetében tehát a társadalmi arányoknak megfelelő foglalkozási kvóták előírásáról van szó a munkáltató számára.10 A kvóták alkalmazásának hátterében az a szándék is meghúzódik, hogy a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek – nők, etnikai kisebbségek, fogyatékosok – történelmi sérelmei (is) orvoslást nyerjenek. A kvóták alkalmazása tulajdonképpen egyfajta választ jelent arra a kérdésre, hogy a kiegészítő támogatás az érintett életének teljes szakaszára jár-e, vagy csak arra a szakaszra, amíg a hátrány tart. Más oldalról tehát a kérdés: ha az eredetileg kiegészítő támogatásra jogosult, ennek eredményeként elér egy olyan képességikészségi szintet, amely már mindenki mással összemérhetővé teszi, számíthat-e továbbra is az előnyös megkülönböztetésre? Az amerikai válasz erre egyértelműen igen. 1. A szóban forgó kérdésre – a nemek közötti egyenjogúság, illetve megkülönböztetés tilalma kapcsán – egy másik, az amerikaitól eltérő választ ad az európai joggyakorlat. Ennek lényege az „esélyegyenlőségi egyenjogúság'". Maga a kérdés11 az európai uniós jogalkalmazásban úgy szól, hogy a nemek közötti megkülönböztetés tilalmából csupán a nők esélyegyenlőségét biztosító intézkedések következnek-e, vagy ezen túlmenő intézkedések is megengedhetők a nők javára. Más szóval: az egyenlő esélyek fogalma csupán a „kiindulópontokhoz" kötődik-e – azaz a karrier elindulásához –, a képzés, képzési előfeltételek biztosításában megjelenő többletelőnyökhöz, vagy a beérkezési pontokon is érvényesíteni kell a pozitív diszkriminációt, ott, ahol már a férfiak és a nők egyenlő szakmai minősítésével lehet számolni. Konkrétan a luxembourgi székhelyű bíróság előtt a szóban forgó kérdés két ügyben merült fel. Az elsőnek, a Kalanke-ügynek a lényege: egy németországi belső szabályozás szerint a közigazgatási posztokra, illetve magasabb beosztásra pályázók közül a női pályázókat előnyben kell részesíteni mindaddig, amíg az adott munkakörben, illetve fizetési fokozatban a nők aránya alacsonyabb, mint a férfiaké, feltéve, hogy a női pályázó szakmai minősítése a férfi jelentkezőével legalább azonos. A bíróság ítéletében azt a meggondolást vette figyelembe, hogy az említett szabály többletkritériumot vezetett be, nevezetesen azt, hogy a jelölt a női nemhez tartozik, azaz olyan kritériumot, amelynek csak a nők tudnak megfelelni. Másik oldalról: ezen értelmezés szerint az említett szabály tulajdonképpen diszkriminációt tartalmaz a férfijelöltekkel szemben. A másodikként elbírált Marschall-ügy tényállása lényegében azonos volt az elsővel, azzal a különbséggel, hogy a megtámadott szabály az elsőhöz képest már egy kiegészítést is tartalmazott. Eszerint a női pályázókat előnyben kell részesíteni, ha az adott beosztásban a nők aránya a férfiakénál alacsonyabb, feltéve, hogy a női pályázó szakmai minősítése a férfi jelentkezőével legalább azonos, s feltéve – ez az új elem –, ha a férfi oldalán nem állnak fenn olyan speciális körülmények, amelyek az egyensúlyt az ő javára billentik. A bíróság szerint az említett záradékkal ellátott nemzeti szabály nem haladja meg a nemek közötti megkülönböztetés európai uniós értelmezési tilalmát. Magyarán tehát ez azt jelenti, hogy azonos feltételek mellett a nők előnyben részesülnek, ez az előny azonban nem abszolút, hiszen a férfi oldalán is lehetnek olyan „speciális körülmények", amelyek az egyensúlyt az ő javára billentik. 12 Különleges könnyítések tehát lehetségesek az alulreprezentált nem képviselői számára, ezek azonban a nők szakmai életének javítását kell hogy szolgálják; a luxembourgi Európai Bíróság elutasította, hogy az ilyen intézkedések eredményeként merev kvótákat állítsanak fel.13 Az amerikai, illetve az európai uniós megoldások közötti különbségről végül is azt lehet mondani, hogy az amerikai jogban a nemek szerinti diszkrimináció tilalma döntően politikai, polgárjogi aspektusból kapott figyelmet, ezzel szemben az Európai Unió joga ezt hangsúlyozottan szociális kérdésként kezeli.14

3.3. 3.3. A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS TILALMA Az egyenjogúság fogalmának részét képező diszkriminációtilalomnak két különösen érzékeny területe van. Az egyik a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetés, illetve ennek tiltása (ezzel a kérdéssel a nők


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA és férfiak egyenjogúságának tárgyalása során foglalkozunk), a másik pedig a faji megkülönböztetés, illetve ennek tilalma. Az ENSZ keretében, New Yorkban 1965. december 21-én fogadták el a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló nemzetközi egyezményt (kihirdetéséről az 1969. évi 8. tvr. rendelkezett). Az egyezmény – egyebek mellett – abból indul ki, hogy a faji megkülönböztetésen alapuló minden felsőbbrendűségi elv tudományos szempontból hamis, erkölcsi szempontból elítélendő, társadalmi szempontból igazságtalan és veszélyes, és hogy a faji megkülönböztetésnek sehol semmiféle – sem elméleti, sem gyakorlati – igazolása nem lehetséges. Az „egyezmény szövegében a »faji megkülönböztetés« kifejezés minden olyan különbségtételt, kizárást, megszorítást vagy előnyben részesítést jelent, amelynek alapja a faj, a szín, a leszármazás, a nemzetiségi vagy etnikai származás, és amelynek célja vagy eredménye politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális téren vagy a közélet bármely más terén az emberi jogok és szabadságok elismerésének, egyenrangú élvezetének vagy gyakorlásának megsemmisítése vagy csorbítása" (1. cikk). A részes államok az egyezményben vállalják, hogy - személyek csoportjai vagy intézmények ellen irányuló faji megkülönböztetés céljából semmilyen cselekményt vagy gyakorlatot nem kezdeményeznek; • semmilyen szervezet által alkalmazott faji megkülönböztetést nem támogatnak; • bármely szervezet, csoport által alkalmazott faji megkülönböztetést megtiltanak és megszüntetnek (2. cikk). „A részes államok elítélnek minden olyan propagandát és minden olyan szervezetet, amely egy bizonyos fajnak. felsőbbrendűségét hirdető eszméken. alapszik. Törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését. Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan szervezetet., amely a faji megkülönböztetést előmozdítja" (4. cikk).

3.4. 3.4. A TÖRVÉNY(SZÉK) ELŐTTI EGYENLŐSÉG Az előzőekben általában az egyenjogúság fogalmáról, annak történelmi változásairól stb. szóltunk. Az egyenjogúságot a jogegyenlőséggel szinonim fogalomként használtuk. Meg kell mondani azonban, hogy az egyenjogúság fogalmán belül általában megkülönböztetik a jogegyenlőséget, illetve a törvény előtti egyenlőséget. Nem vitatva ennek a megkülönböztetésnek a lehetőségét, mindenesetre magunk is kiemeljük a jogegyenlőség szélesebb fogalma alá tartozó tör- vény(szék) előtti egyenlőséget, ami azt jelenti, hogy a bíróság előtti eljárásban, általában pedig a jogalkalmazás során a jogszabályokat minden megkülönböztetés nélkül kell alkalmazni. A rendi társadalomban a törvény(szék) előtti egyenlőség nyilvánvalóan nem érvényesült. Maga a követelés ennek a tagadásaként fogalmazódott meg. A magyarországi szocializmus első évtizedeiben a kérdés aktualitása visszatért. Büntetőperekben eleinte hivatkoztak a vádlott osztályhelyzetére, mintegy elvárván: ha ugyanazt a bűncselekményt a dolgozó osztályokhoz tartozó követte el, más megítélésben részesüljön, mint ha a volt kizsákmányolókhoz tartozó követte volna el. A helyzet a hatvanas évek közepén annyiban változott meg, hogy – egy elnöki tanácsi határozatnak megfelelően – az elkövető osztályhelyzetét a bíróságnak csak akkor kellett figyelembe vennie, ha az általa elkövetett bűncselekmény az osztályhelyzetével függött össze, tehát ha az akkori logika szerint „volt kizsákmányoló osztályhoz" tartozó államellenes bűncselekményt követett el.

3.5. 3.5. AZ EGYENJOGÚSÁG MAGYAR DIMENZIÓI a. A rendi társadalom szerkezetének megfelelő rendi jog a jogok teljességét azok számára biztosította, akik a nemzethez (populus) tartoztak. Ők Werbőczi szerint ugyanazon szabadsággal, azaz – tehetjük hozzá – ugyanazon kiváltsággal élhettek. A közrendűek (plebs) nemcsak politikai jogaikban, hanem magánjogi viszonyaikban is korlátozva voltak. A nemesek és nem nemesek jogállása közötti különbség megszüntetése már a reformkorban megindult. Radikális változásokat az 1848-as törvények hoznak. Az 1848. évi X. törvénycikk eltörli az úrbériséget és a földesúri hatóságot, a XIII. törvénycikk megszünteti a papi tizedet, a XVI. törvénycikk a megyékre, a XXIII. 35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA törvénycikk a városokra terjeszti ki a jogegyenlőséget, a XX. törvénycikk a vallások egyenjogúságáról rendelkezik, az V. törvénycikk pedig a politikai jogokat terjeszti ki az állampolgárokra. Mindazonáltal 1848 után „a jogegyenlőség csak a jogalkotás céljául volt kitűzve, vagyis alkotmányunk állítja föl mint kötelező elvet, hogy a vele ellenkező szabályokat, intézményeket hatályon kívül helyezze, megszüntesse. Ebből következik, hogy nálunk a jogegyenlőség csak annyiban van meg, amennyiben az egyes alkotásokban már tényleg megvalósul; nem a jogegyenlőségből vonhatunk le kötelező következtetést az intézményekre, hanem fordítva, az egyes intézményekben kell ezt feltalálnunk, hogy létét elismerhessük. Mai nap azonban már fennállónak tekinthetjük" – írta Nagy Ernő még 1897-ben is.15 a. A polgári értelemben vett egyenjogúság megvalósulása sem volt teljes egészen a második világháborúig, miközben már az első világháború után elfogadott numerus clausus törvény a nyílt egyenlőtlenségnek egy új irányát képviseli. A harmincas évek végén azután a nyílt diszkrimináció jegyében megszületnek a zsidótörvények. A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról szóló 1938. évi XV. törvénycikk 20 százalékban maximálta a zsidó származású tagok számát egyebek mellett az ügyvédi, a sajtó, színház- és filmművészeti kamarákban. A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939. évi IV. törvénycikk szerint zsidó honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által magyar állampolgárságot nem szerezhet, zsidót nem lehet az Országgyűlés Felsőházának tagjává megválasztani, kivéve az izraelita hitfelekezet képviseletére hivatott lelkészeket; az 1941. évi XV. törvénycikk szerint pedig nem zsidónak zsidóval házasságot kötni tilos. a. Az egyenjogúsággal kapcsolatban a 1945-1947-es jogalkotás „végezte el" azt, amit más országokban a radikális polgári forradalmak. Ezt a folyamatot azonban erősen torzította az előző rendszerhez kötődő szervezetek tagjainak kollektív felelősségre vonása, politikai jogaik korlátozása, s a német nemzetiségűek Németországba való kitelepítése stb. Az 1946. évi IV. törvénycikk szüntette meg a főudvarnagyi bíróságot, amely a volt uralkodóház tagjainak a különbíróságaként működött. Az 1946. évi XII. törvénycikk 1-2. §-a rendelkezett a volt rendi megkülönböztetésből eredő egyes házassági, vagyonjogi és öröklési jogi szabályok hatályának a megszüntetéséről. Eszerint: „Azok a szabályok, amelyek a nemes, a honorácior, valamint a jászkun férj javára a házastársak szerzeményi közösségének (vagyonközösségének – S. J.) rendszerétől eltérően a házassági vagyonjog körében, az ilyen férj özvegye részére pedig az öröklési jog terén és a kiházasítás tekintetében különleges jogállást állapítanak meg, hatályukat vesztik. A törvényes hitbér intézménye megszű- nik."16 Az 1947. évi IV. törvénycikk rendelkezett egyes rangok és címek megszüntetéséről: „A magyar nemesi és főnemesi rang (herceg, őrgróf, gróf, báró, nemes, primor, lófő) megszűnik. .Megszűnnek azok a rangjelző címek (méltóságok), amelyeket mint kitüntetéseket rendszeresítettek (valóságos belső titkos tanácsos, titkos tanácsos stb. .a vitézi cím használata tilos. nemesi előnévnek, nemesi címernek és jelvénynek vagy a nemesi nemzetségi származásra utaló kifejezésnek (de genere.) használata tilos. Tilos olyan címzést használni, amely. a megszüntetett rangra vagy rangjelző címre (méltóságra) utal (főméltóságú, nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemzetes stb.)." A törvényi tilalmak érvényesülésének nem voltak szankciói. Betartásuk azonban az akkori politikai légkörben nem lehetett vitás. a. Az 1949. évi alkotmány kimondja ugyan, hogy a polgárok a törvény előtt egyenlőek és egyenlő jogokat élveznek, továbbá hogy a polgárok bármely hátrányos megkülönböztetését nemek, felekezetek, vagy nemzetiségük szerint a törvény szigorúan bünteti; átveszi azonban a szocialista alkotmányoknak azt az alapelvét, mely szerint egyes jogokat – a lelkiismereti szabadságot és a vallás szabad gyakorlását – a polgároknak, más jogokat – mint például a pihenéshez és az üdüléshez való jogot – azonban csak a „dolgozóknak" biztosítja.17 Figyelemre méltó, hogy az alkotmány elfogadásának időpontjában az ENSZ Közgyűlése már elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, ennek azonban az alkotmány szövegében nyoma sem volt. Igaz, akkor még Magyarország nem volt tagja az ENSZ-nek. Az 1949. évi alkotmányban az emberek megkülönböztetésére vonatkozó rendelkezéseknek nem pusztán teoretikus jelentősége volt. Az alkotmány hatálybalépése utáni évek jó ideig az alkotmányon alapuló megkülönböztetés jegyében teltek: korlátozó intézkedésekre került sor a „volt uralkodó osztály" tagjaival szemben: sokukat közigazgatási aktus alapján internáltak, budapesti lakóhelyeikről kitelepítettek, a kulákokkal szemben kényszerítő intézkedéseket léptettek életbe, egyetemi felvételnél a nem munkás, az „egyéb" származásúak hátrányos helyzetben voltak stb. Lényegében a hatvanas évek vége, illetve a hetvenes évek eleje,


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA az alkotmánynak az 1972-ben történt módosítása – amely már az időközben elfogadott nemzetközi dokumentumokra is tekintettel van – után beszélhetünk az állampolgárok „formális" egyenjogúságáról. a. A hatályos alkotmány jogegyenlőségi formulája 70/A. (1) bekezdésében lényegében átveszi az emberi jogok védelméről szóló római egyezmény fentebb idézett 14. cikkét: „(1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen a faj, szín, nem, nyelv, vallási, politikai vagy más vélemény, nemzeti, vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül." Az alkotmány továbbá mind a törvény(szék) előtti egyenlőségről, mind pedig az esélyegyenlőségről rendelkezik, továbbá deklarálja az egyenjogúsággal összefüggésben a diszkrimináció tilalmát. „Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármely hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti" [Alk. 70/A. § (2) bek.]. „A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel segíti elő" [70/A. § (3) bek.]. Az alkotmány a törvény(szék) előtti egyenlőséget bíróság előtti egyenlőségként fogalmazza meg, eszerint: „A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő..." [Alk. 57. § (1) bek.]. Az egyenjogúság, a hátrányos megkülönböztetés tilalma a jogrendszer egészét áthatja. Alkotmányi deklarálásukon túlmenően mégis meg kell említeni a Ptk.-t, amelynek 76. §-a szerint a személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk stb. szerint, s mint ilyen, a sérelem nem vagyoni kártérítést vonhat maga után. Ki kell emelni továbbá a Btk.-t, amelynek egy, 1996. évi módosítása értelmében a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportokat, illetve azok tagjait speciális büntetőjogi védelem illeti meg. a. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott az egyenjogúság, az esélyegyenlőség fogalmának meghatározásával, ezen belül is elsősorban a diszkrimináció tartalmának értelmezésével. 18 Mindenekelőtt leszögezte: az alkotmány 70/A. §-ában lefektetett hátrányos megkülönböztetés tilalma nem abszolút. A „diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni" [9/1990. (IV. 25.) AB hat.]. „A hátrányos megkülönböztetés alkotmányos tilalmából nem következik, hogy az államnak ne lenne joga a jogalkotás során figyelembe venni az emberek közötti ténylegesen meglévő különbségeket." [10/1998. (IV. 8.) AB hat.] Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint „az azonos személyi méltóság jogából esetenként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De ha valamely – az alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy e szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni" (238/B/1990. AB hat.). Ha jogszabály „nem eleve jogosultakat különböztet meg, a megkülönböztetés korlátja a pozitív diszkrimináció elvi határa: az egyenlő méltóságú személyként való kezelés feltétlen betartása, illetve az alkotmányban megfogalmazott alapjogok meg nem sértése" [16/1991. (IV. 20.) AB hat.]. Az alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt tilalom azonban nemcsak az alapjogokra vonatkozik. A hátrányos megkülönböztetésnek az emberi méltóságra visszavezethető tilalmából következik, hogy ez a jogrendszer egészében érvényesül [61/1992. (XI. 20.) AB hat.]. Itt azonban csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz ne minősüljön önkényesnek (uo.). Ha a megkülönböztetés „önkényes", „indokolatlan", vagyis nincs ésszerű indoka, akkor sérti az emberi méltósághoz való jogot, mert ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezeli az érintetteket egyenlő méltóságú személyként, s nem értékeli valamennyi érintett szempontjait hasonló figyelemmel és méltósággal. Ebből következően az önkényes, ésszerű indok nélküli megkülönböztetés alkotmányellenes. A támadott törvényben – az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvényről van szó – meghatározott „politikai ok" nem tekinthető önkényesnek [1/1995. (II. 8.) AB hat.].


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA Az alkotmány 70/A. § (3) bekezdésének értelmezése során az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy „a különböző társadalmi csoportok esélyeinek egyenlőségét nem egy-egy jogszabály, vagy állami intézkedés, hanem jogszabályok és állami intézkedések rendszere révén lehet biztosítani, illetve az állam ilyen módon járulhat hozzá az esélyegyenlőség megteremtéséhez, vagy legalábbis az egyenlőtlenségek csökkentéséhez" [755/B/1991. AB hat., kiemelés tőlem – S. J.]. Az Alkotmánybíróság gyakorlata az egyenjogúság biztosításával, illetve a diszkrimináció tilalmával kapcsolatban lényegében azon az úton haladt tovább, amelyen az idézett és más korai határozataival elindult. 28/2000. (IX. 8.) AB határozatában a hivatkozott határozatok alapján utasított vissza egy indítványt, amely azt állította, a honvédelemről, a társadalombiztosításról, a kárpótlási jegyek járadékra váltásáról szóló törvények sértik a férfi-női jogegyenlőséget, az indokolatlan megkülönböztetés tilalmát kimondó alkotmányos szabályokat. Az Alkotmánybíróság 45/2000. (XII. 8.) AB határozatában megalapozatlannak minősítette azt az indítványt, amely szerint az Országgyűlés jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, mivel nem alkotott átfogó törvényt a diszkrimináció tilalmáról. A testület egyrészt azt állapította meg, hogy kifejezett alkotmányi felhatalmazás átfogó diszkriminációs törvény megalkotására nincs. Másrészt, hogy a jogbiztonság követelményeit nem sérti az, ha valamely tárgykörről több jogszabály is rendelkezik. A diszkrimináció tilalmára vonatkozó alapvető rendelkezéseket az alkotmány – 70/A. § (2) bekezdés – tartalmazza. Ezek részleteit, biztosítékait a jogforrási hierarchiában az alkotmány alatt elhelyezkedő jogszabályok, köztük egyes jogágak átfogó kódexei foglalják magukban. „Az alkotmány »részletszabályai« – így az »egyenlőség jogának« részletszabályai is – tehát a különböző kódexekben és alacsonyabb szintű jogszabályokban találhatók. Az alkotmány és a hozzá szorosan kapcsolódó további jogszabályok tartalmazzák azokat a rendelkezéseket, amelyek összességükben a diszkrimináció tilalmának átfogó rendezésére hivatottak." Tekintettel a jogforrási hierarchiára, elvileg kizárt, hogy valamely jogszabály anélkül valósítson meg hátrányos megkülönböztetést, hogy közvetlenül vagy közvetve az alkotmányba ne ütköznék. A diszkrimináció tilalmára vonatkozó szabályok végül a bírósági eljárások során is érvényesíthetők. Mindez azonban – szól az alkotmánybírósági határozat – nem jelenti azt, hogy a jelenlegi szabályozással az alkotmány diszkriminációt tiltó rendelkezéseinek valóra váltásához szükséges törvényhozási lehetőségek kimerültek volna. Annak eldöntése azonban, hogy milyen további eszközök igénybevétele és a szabályozás milyen módja kívánatos, törvényhozói feladat. a. A törvény(szék) vagy bíróság előtti egyenlőség alkotmányos követelménye fejeződik ki a bírósági szervezeti törvényben, s a polgári és büntetőeljárási szabályokban. A bíróság előtti egyenlőség elvét mind az alkotmányos rendszerváltozást közvetlenül megelőző hatályos alkotmány, mind a 1972-ben elfogadott bírósági szervezeti törvény kimondta. A bíróság előtti egyenlőség elvének sérelmét ebben az időben már nem is az egyenlőtlenség nyílt megsértése okoz(hat)ta, hanem a különbíróságok létrehozása, illetve a bírósági ügyelosztási szabályokkal való visszaélés. 1945 után alakultak meg a népbíróságok, illetve népbírósági tanácsok. Az 1956-os forradalom után statáriális bíróságok, később ugyancsak népbíróságok ítélkeztek politikai ügyekben. A népbíróságok, illetve statáriális bíróságok különbíróságként működtek, azaz az általánostól eltérő hatásköri, illetve illetékességi szabályok szerint, s ezzel mintegy elvonták a vádlottakat a „rendes" bíráik- tól. Az alkotmányos rendszerváltozást megelőző időkben továbbá előfordulhatott, hogy az ügyek politikai szempontból „megbízhatóbb" bíróra való szignálásával egyes ügyfelek másoknál kedvezőbb helyzetbe kerültek. Az új bírósági szervezeti törvény (1997. évi LXVI. törvény) ki kívánja küszöbölni a bíróság előtti egyenlőség elvének mindkét, fentebb említett formában történő megsértésének a lehetőségét, ezért – 11. §-ában – kimondja: „Senki sem vonható el törvényes bírájától. A törvény által rendelt bíró az eljárási szabályok szerint a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságon működő, az előre megállapított ügyelosztási rend szerint kijelölt bíró. Az ügyelosztási rendtől az eljárási törvényekben szabályozott esetekben, illetőleg igazgatási úton a bíróság működését érintő fontos okból el lehet térni." Az alkotmányos rendszerváltozás előtti jogrendszerünkben viszonylag gyakori volt, hogyha polgári jogi jogviszonyban az állam és a polgár állott egymással szemben, akkor az előbbi előnyöket élvezett. Így például abban az esetben, ha az alkalmazott államigazgatási jogkörében okozott kárt, akkor a kárigény érvényesítésére rövidebb idő állott rendelkezésre, mint ha a kárt magánszemély okozta volna. Az Alkotmánybíróság az egyenlőség követelményét sértő, diszkriminatívnak minősített Ptk.-rendelkezést megsemmisítette [53/1992. (X. 29.) AB hat.].


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA Más határozataiban – a tulajdoni formák egyenjogúságára hivatkozva – kifejti, hogy azokban az esetekben, amelyekben az államot az autonóm vagyoni (polgári jogi) viszonyok egyik szereplőjeként és nem közhatalmi funkciót gyakorló szervezetként kell értékelni, meg kell szüntetni az állami tulajdonforma privilegizált helyzetét. Az alkotmány jogegyenlőségi tétele nemcsak a magánszemélyek viszonyára vonatkozik, hanem a jogoknak a jogi személyek közötti elosztására is [21/1990. (X. 14.) AB hat.].

3.6. 3.6. A JOGKÉPESSÉG Az egyenjogúság érvényesülésének előfeltétele – ahogyan a fentiekben már utaltunk erre – a jogképesség, illetve annak egyenlősége, azaz hogy minden természetes személy jogok és kötelességek hordozója lehessen. Az alkotmány szerint: „A Magyar Köztársaságban minden ember jogképes" (Alk. 56. §). A polgári jog megközelítése szerint: „A Magyar Köztársaságban minden ember jogképes: jogai és kötelességei lehetnek. A jogképesség az életkorra, nemre, fajra, nemzetiséghez vagy felekezethez tartozásra tekintet nélkül egyenlő" [Ptk. 8. § (1)-(2) bek.]. A jogképesség tehát általános – azaz mindenkit megillet, egyenlő –, terjedelme szerint az emberek között nincs különbség.19 A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásától kezdve illeti meg (Ptk. 9. §). Az általános jogképesség vagy a jogképesség általánosságának az elismerésével mondja ki az Alkotmánybíróság: „egy hosszú, történelmi folyamat céljai nyertek egyetemes elismerést: minden ember nemcsak »természetes állapotát«, hanem jogállását tekintve is egyenlő lett. A minden embert megillető jogképesség kizárja a rabszolgaságot; s mivel nemcsak általános, de egyenlő is, kizárja a jogképesség különböző terjedelmén alapuló (például rendi) különbségeket is" [64/1991. (XII. 17.) AB hat.]. Az alkotmányjogban az élethez való, s az emberi méltósághoz való jog mint alkotmányos alapjog már a magzatot is e minőségében megilletheti attól függően, hogy a törvényhozás elismeri-e, vagy a fogantatásától számítva mikortól ismeri el a jogalanyiságát. Ezen múlik egyebek mellett az abortusz elvi megítélése. Ha tudniillik a magzat jogalany, akkor élethez való joga, ami egyenlő a megszületéséhez való jogával, az anya önrendelkezési jogával konkurál. Ha nem, akkor az anya dönt a terhesség megszakításáról. A magzat a magyar jog szerint nem jogalany. A Btk. azonban védi a magzat érdekeit azzal, hogy a magzatelhajtást bűncselekménnyé nyilvánítja. A Ptk. pedig gondoskodik a megszületendő gyermek érdekeiről azzal, hogy a magzat jogképességét az élveszületés feltételével elismeri. Ez a módszer alkalmas arra, hogy a gyermek vagyoni érdekeit a megszületéséig fennálló függő jogi helyzettel biztosítsák. (A magzat jogalanyiságával az élethez való jog tárgyalásánál foglalkozunk részletesebben.)

3.7. 3.7. A KISEBBSÉGEK VÉDELME Az alkotmány szerint az állampolgárok egyenjogúak, a hátrányos megkülönböztetés közöttük – egyebek mellett – nyelv, vallás, nemzetiség szerint tilos (Alk. 70/A. §). A kisebbségek védelmére vonatkozó speciális rendelkezéseket a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény tartalmazza. Eszerint: „4. § (1) A Magyar Köztársaság tilalmaz minden olyan politikát, amely - a kisebbségeknek a többségi nemzetbe való beolvasztását célozza vagy ezt eredményezi; • a kisebbségek által lakott területek nemzeti vagy etnikai viszonyainak a kisebbség szempontjából hátrányos megváltoztatására irányul; • a nemzeti vagy etnikai kisebbséget vagy kisebbséghez tartozó személyt hovatartozása miatt üldöz, életkörülményeit nehezíti, jogai gyakorlásában akadályozza; • a nemzeti és etnikai kisebbség erőszakos ki- és áttelepítésére irányul. 1. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolataiban fellép minden olyan politikai törekvés ellen, amely az (1) bekezdésben felsorolt következményekhez vezet. Az ilyen politika elleni védelem nyújtására a nemzetközi jog eszközeivel és nemzetközi szerződések révén is törekszik.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA 2. A közigazgatási egységek és a választókerületek határainak megvonásánál a település- és gazdaságfejlesztési, valamint környezetvédelmi tervek kidolgozása során a Magyar Köztársaság figyelembe veszi a nemzeti vagy etnikai kisebbségek települési viszonyait, kapcsolatait, gazdasági érdekeit és kialakult hagyományait." A nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportokat, illetve azok tagjait speciális büntetőjogi védelem illeti meg. Az ennek szigorításáról rendelkező, a Büntető Törvénykönyvet módosító 1996. évi XVII. törvény rendelkezései szerint: Btk. 155. § (1) „Aki valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából a. a csoport tagjait megöli, b. a csoport tagjainak a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérülést okoz. tíztől tizenöt évig, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő." Hasonlóan súlyos büntetéssel fenyegeti a törvény az apartheidet (157. §), továbbá a nemzeti, etnikai vagy vallási csoport tagjai elleni erőszakot (174/B. §), az ilyen csoportok elleni gyűlöletre uszítást. A törvény a Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve a Katonai Biztonsági Hivatal feladatává teszi információk szerzését a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszakos bűncselekményekre vonatkozóan. Az Országgyűlés választja a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosát, akinek feladata, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségi jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja vagy kivizsgáltassa, és orvoslásuk érdekében általános vagy egyedi intézkedéseket kezdeményezzen.

3.8. 3.8. A NŐK ÉS A FÉRFIAK EGYENJOGÚSÁGA a. A polgári forradalmak nyomán kialakuló jogegyenlőségnek a nők hosszú ideig nem voltak részesei, mivel politikai jogaikban korlátozva voltak: választójoguk nem volt, közalkalmazotti állást nem tölthettek be; magánjogi viszonyaikban, tulajdonosi jogaikban, a családon belüli, házassági kapcsolatokban, az öröklési szabályok szerint hátrányos helyzetük volt. A munkaviszonyban ugyanazért a munkáért kevesebb bért kaptak, mint a férfiak stb. A modern alkotmányos államok előbb fokozatosan felszámolják azokat a nyílt megkülönböztetésen alapuló jogi korlátokat, amelyek a nőket sújtották; a későbbiek során pedig egyre inkább általánossá vált a nők javára szóló pozitív diszkrimináció, azaz olyan kedvezmények biztosítása, amelyek azt szolgálják, hogy a nők alkati sajátosságaira visszavezethető hátrányok csökkenjenek: kedvezmények a munkaviszonyban, a munkaidőben, sőt eltiltásuk a számukra ártalmas munkakörök betöltésétől, az anyasághoz kapcsolódó támogatások stb. Olyan intézkedések fokozatos bevezetésére került tehát sor, amelyek a nők esélyegyenlőségét hivatottak biztosítani a társadalomban. A nők és férfiak egyenjogúsága tárgyában több nemzetközi dokumentum született. Az emberi jogokról szóló egyezmények is kitérnek erre a kérdésre, de speciális dokumentumok is szólnak róla. Az elsők ezek közül a nők politikai jogaira vonatkozóan New Yorkban 1953. március 31-én kelt nemzetközi egyezmény, amelyet az 1955. évi 15. tvr. hirdetett ki. Eszerint: I. cikk: „A nők minden választáson a férfiakkal egyenlő feltételek mellett, minden megkülönböztetés nélkül szavazati joggal rendelkeznek." III. cikk: „A nőknek a férfiakkal egyenlő feltételek mellett, minden megkülönböztetés nélkül azonos joguk lesz mindennemű közalkalmazásra és a hazai törvényhozásnak megfelelő köztevékenység gyakorlására." Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1988-ban elfogadott nyilatkozata általános jellegű: tulajdonképpen összefoglalja a nők egyenjogúságával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. A nyilatkozat szerint olyan általános intézkedéseket kell tenni, amelyek a nők és férfiak közötti tényleges egyenjogúság megvalósulásának meggyorsítását célozzák különösen a következő területeken: • az egyéni jogok védelme, • a politikai, gazdasági, szociális és kulturális életben való részvétel, • a közszolgálat minden szintjén való részvétel lehetősége, • az oktatásban való részvétel lehetősége, • a házastársak jogai, 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA • az erőszaknak a családon és a társadalmon belüli kiirtása, • a gyermekekkel kapcsolatos jogok és kötelességek, • valamennyi foglalkozási ágban való részvétel, a munkában való részvétel, a munkában való előmenetel, az egyenlő bérezés lehetősége, • a gazdasági függetlenség elérése. a. Az alkotmány kiemeli az egyenjogúság különböző területeit, s tiltja a diszkriminációt ezekre. A vallás, a nemzetiség szerinti stb. megkülönböztetés tilalmával a tankönyv más fejezeteiben foglalkozunk. Ezen a helyen a nők egyenjogúságát tárgyaljuk részletesebben, amelyről az alkotmány külön szól. Magyarországon 1945-ben kezdetét veszi az a folyamat, amelynek során a nők egyenjogúsága fokozatosan megvalósul a polgári jog, a családi jog és a munkajog területén. Az 1945. évi VIII. törvény megszüntette a nők és férfiak közötti különbségtételt a választójog gyakorlásában. Az 1957. évi V. törvény megszüntette azt a különbséget, ami az állampolgárság megszerzése szempontjából férfi és nő között volt: azóta a gyermek az anya után is szerezhet állampolgárságot. A családon belüli kapcsolatok szabályozásában, az öröklési jogban stb. egyrészt eltűntek azok a különbségek, amelyek a nők hátrányára állottak fenn, illetve a nők javára a jogi szabályozásban az előnyös megkülönböztetés elve érvényesül. A férjes nő nevét a házasságban szabadon választja meg: hagyományosan a férj nevének felvételével, illetve ahhoz a „-né" toldással jelölték a XVIII. század végétől. A Csjt. 26. §-a az említett mellett más megoldásokat is lehetővé tesz. A szocializmus időszakában, különösen az első években a nők egyenjogúságára vonatkozó – gyakran propagandisztikus – követelményeket eléggé mechanikusan alkalmazták. (Az ötvenes évek női ideálja a pöttyös kendős traktorista lány, aminek szomorú következménye az lett, hogy az ebben a munkakörben foglalkoztatott nők nagy arányban szültek fogyatékos gyermekeket.) Valójában a nők javára szóló intézkedések nem voltak alkalmasak arra, hogy az őket sújtó hátrányokat ellensúlyozzák. Így azután a sérelmes különbségek inkább konzerválódtak. a. Az alkotmány a nők és férfiak egyenjogúságát egyrészt nevesítve biztosítja: „A Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és nők egyenjogúságát minden polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében" [Alk. 66. § (1) bek.]; másrészt az alkotmánynak az egyenjogúságra vonatkozó általános szabályai – a diszkrimináció tilalma, az egyenlő munkáért egyenlő bér elve stb. – a nők státusára is vonatkoznak. 1. Az egyenjogúság általános kérdéseinek tárgyalása során szóltunk az ún. „kvóta-egyenjogúság", illetve az „esélyegyenlőségi egyenjogúság" fogalmáról, a kettő közötti különbségről stb. Az ott elmondottak természetesen a nők egyenjogúságára is vonatkoznak. A magyar bírói és alkotmánybírósági gyakorlatban a fenti kérdés – tudomásunk szerint – nem merült fel direkt módon. Indirekt módon azonban igen. Úgy tűnik, hogy az Alkotmánybíróság a nemek közötti egyenjogúság megítélésében az „esélyegyenlőségi egyenjogúság" elvét, tehát a kompenzációs-korrekciós elvet követi. Azt vallja ugyanis, hogy a jognak a nők oldalán meglévő, s alkati sajátosságaikra visszavezethető hátrányok kiküszöbölésére kell törekednie. Jellemzően fogalmazódik meg ez a következő, nemrég elfogadott határozatában: az alkotmány „a nők védelme érdekében pozitív diszkriminációt alkalmazó szabályok kialakítására ad felhatalmazást. Ez az alkotmányi felhatalmazás nyilvánvalóan a férfiak és a nők természeti, biológiai és fizikai különbözőségéből adódó eltérések elismerésén alapszik. A nők biológiai adottságai, különösen az anyaság biológiai és pszichikai dimenziója, továbbá a nők kisebb fizikai ereje folytán bizonyos környezeti ártalmakra hamarabb és súlyosabb következményekkel reagálnak. Ugyanaz a tevékenység, amely a férfi számára egészségkárosodáshoz nem vezet, a nő egészségét károsíthatja. Mindezekre a természeti adottságokra figyelemmel alkotmányosan indokolt, hogy a jogalkotó a korkedvezményre való jogosultság meghatározásánál a nők javára bizonyos preferenciákat, pozitív diszkriminációt tartalmazó szabályokat állapít meg" [7/1998. (III. 18.) AB hat.]. Talán nem önkényes az alkotmánybírósági határozat indokolásának interpretációja, ha azt mondjuk: mihelyt a nők sérelmére szóló hátrányok kiküszöbölődnek, vagy ha ezek a hátrányok nincsenek kapcsolatban a nők fizikai, pszichikai stb. tulajdonságaival, a javukra szóló – előnyös – megkülönböztetés oka- fogyottá válik.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA 1. Az Alkotmánybíróság több határozatában értelmezte a nők egyenjogúságának tartalmát. A régi honvédelmi törvény hadkötelezettséget írt elő meghatározott foglalkozású nőkre 18. életévük betöltésétől 45. évük betöltéséig. A hatályos honvédelmi törvény 70. §-ának (1) bekezdése a hadkötelezettséget a férfiakra korlátozza. Az alkotmány 70/H. §-a az állampolgárok honvédelmi kötelezettségét írja elő. Az Alkotmánybíróság szerint nem sérti a hátrányos megkülönböztetés alkotmányos tilalmát az, ha a törvényhozó a honvédelmi kötelezettség körébe eső részkötelezettség – azaz a hadkötelezettség – meghatározása során tekintetbe veszi a női nem sajátosságait. Ez a nőkkel kapcsolatos pozitív diszkrimináció elvének az érvényesítése [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. 1. A nők és férfiak egyenjogúságára vonatkozó szabályozás ma már korrektnek mondható. A gyakorlatban azonban adódnak hiányosságok. A női jogok védelme lényegében megoldatlan abban az esetben, ha a sérelem nem a már meglévő jogviszonyon belül következik be: a nők alkalmazásának a megtagadása, álláspályázatuk hátrányos elbírálása stb. Ezekben az esetekben bizonyítási nehézségekkel is számolni kell. Mindenesetre van már olyan bírói ítélet, amely elmarasztalta azt a céget, amely hirdetésében asszisztensi állást csak 25-35 év közötti férfiak számára hirdetett meg, mondván: a cég megsértette az 51 éves női felperes hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó alkotmányos és polgári jogait. 20 A nők és az alkotmánynak az egyenjogúsági klauzulája alá eső személyek munkaviszonnyal kapcsolatos helyzetén minden bizonnyal sokat javít a Munka Törvénykönyvének a 2001. évi XVI. törvénnyel végrehajtott módosítása. Eszerint, a korábbiakhoz képest, amikor a munkavállalónak kellett bizonyítania a hátrányos megkülönböztetést, illetve az ebből reá háruló hátrányokat, a bizonyítási kötelezettség (teher) megfordul: az Mtv. 5. § (8) bekezdése ugyanis kimondja, a munkáltató eljárásával kapcsolatos vita esetén a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárása a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket nem sértette meg. A másik kérdés: a jogi szabályozás alapvető dilemmája, hogy a nők ne kerüljenek kényszerpályára, ne kerüljenek hátrányos helyzetbe akkor, ha a társadalmi karrier útját választják, de akkor sem, ha a családot, az anyaságot. Mind a kétféle választás feltétele az, hogy a nők gazdaságilag önállóvá váljanak, ami megköveteli a család állami társadalmi támogatását. a. Miközben a nők egyenjogúságával kapcsolatos kérdések a fejlett alkotmányos rendszerekben sem tekinthetők megoldottnak – erre utalnak a nemzetközi dokumentumok is –, ma már a korábbiakhoz képest új kérdések merülnek fel, illetve a korábbiaknak új oldalai kerülnek előtérbe. 1. Nők és gyermekek egyre nagyobb arányban válnak szexuális bűnözés, szexuális kizsákmányolás áldozataivá. Ez gyakran a nemzetközi emberkereskedelemmel kapcsolódik össze. 21 Ezzel összefüggésben merül fel az a kérdés, hogy „a prostitúció, amely az emberi jogok megsértése, önkéntes döntés, választás alapján lehet-e jog”. Sokan azt vallják, hogy az önként vállalt prostitúciót foglalkozásként kell kezelni, a vele járó jogok – munkajog, társadalombiztosítás – elismerésével. Mások tagadják, hogy létezhet önként vállalt prostitúció, mert a kényszer valamely eleme – ha csak gazdasági kényszer formájában is – mindig jelen van. Végül az emberi jogok megközelítése számára a szexuális kizsákmányolás minden formája, így a prostitúció is, elfogadhatatlan.22 1. A nők munkába állása, illetve annak elterjedése hozta magával új típusú kiszolgáltatottságukat, amit összefoglalóan szexuális zaklatásnak neveznek. A szexuális zaklatás fogalomkörébe sorolják azokat az egyenlő elbánás elvét sértő cselekményeket, amelyeknek a megvalósulására a munka világában kerülhet sor. Ide, a szexuális zaklatás körébe sorolják a kétértelmű megjegyzéseket, a bántó vicceket, a feltűnő bámulást, a testi érintést, fényképek kitűzését, a szexuálisan kétértelmű tárgyakat.23 A magyar jogban a szexuális zaklatás körébe tartozó cselekmény esetleg a nem vagyoni kár szabályai szerint orvosolható. Szexuális zaklatás sértettje ez idő szerint csak nő lehet, ámbár az a logika, amelynek mentén a férfi elleni nemi erőszak fogalmához illetve annak pönalizá- lásához is el lehet jutni – ahogyan a Btk. Teszi –, a férfi elleni szexuális zaklatás fogalmához is elvezethet.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA

3.9. Jegyzetek 1. Vö. Tomcsányi Móric: Magyar közjog, Alkotmányjog. Budapest, 1926. 76-79. p. 2. Halász József: Állampolgári egyenlőség és jogegyenlőség. In Az állampolgárok alapjogai és kötelességei. 205-206. p. 3. Az egyenjogúság eszméjében eredendően benne feszül a szabadság és egyenlőség közötti ellentmondás – írja Sólyom László. Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete. Budapest, 1983, Közgazdasági és Jogi, 111. skk. 4. Vö. Tomcsányi: i. m. 79. p. 5. Kardosné Kaponyi Erzsébet: A nemek közötti egyenjogúság kérdése az Európa Tanács tevékenységének tükrében. Acta Humana, 1999. 35-36. 63. p. 6. Kardosné Kaponyi Erzsébet: i. m. 59-60. p. 7. Ismerteti Kardos Gábor: Alkalmi tűnődés fontos dolgokról. Fundamentum, 1998.1-2.107. p. 8. Tausz Katalin Esélyegyenlőtlenségek és különleges bánásmód. Fundamentum, 1998. 1-2. 100. p. 1. Samuel L. Millerre Tausz Katalin hivatkozik. Tausz: uo. A pozitív diszkriminációnak árnyoldalai is vannak – írja Tausz Katalin –, forráshiány idején egymás ellen fordítja a többséget és kisebbséget, esetleg fokozza az előítéleteket, feszültségek keletkezhetnek a különböző kisebbségek között, s az egyes kisebbségeken belül a rászorultság mértéke, illetve a jogérvényesítési képességek mértéke szerint. Tausz: i. m. 100. skk. 10

A kapcsolatos jogeseteket Lehoczkyné Kollonay Csilla tanulmánya nyomán ismertetjük. Lásd Lehoczkyné Kollonay Csilla: Árnyak és árnyalatok az egyenlő bánásmód európai uniós elvének alkalmazása körül. Fundamentum, 1998,1-2. 83-96. skk. 11

1. Günter Weber egy másik jogesetet ismertet, amelynek „üzenete" azonban az előzőekével megegyezik: egy Bréma városi jogszabály szerint állásbetöltéskor a férfi társpályázókéval azonos szakmai minősítés esetén a nők elsőbbséget élveznek azokon a területeken, amelyeken számarányuk nem éri el az előírtat. A konkrét esetben a pályázó férfi nős, két gyermekkel, a nő pedig hajadon. Az Európai Bíróság a férfi felperes keresetének adott helyt, mondván: a nők automatikus előnyben részesítésének brémai gyakorlata ebben az esetben visszájára fordult, mivel a férfi mellett szóló érveket mérlegelés nélkül figyelmen kívül hagyta, s ez a férfi pályázók diszkriminációjához (következésképpen a férfiak folyamatos diszkriminációjához) vezetett. 183. p. Lásd Günter Weber: Az Európai Bíróság és a nemek közötti hátrányos megkülönböztetés. Jogtudományi Közlöny, 1996. 4. 181-184. p. 2. Ez Sipos Katalin összegezése. Sipos Katalin: A „szociális Európa" az amszterdami szerződés tükrében. Acta Humana, 1998. 33. 33. p. 3. Lehoczkyné Kollonay Csilla: Amerikai sikertörténet európai változások. In A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. Budapest, 1999, AduPrint-INDOK, 190. p. 4. Nagy Ernő: Magyarország közjoga (Államjog). Budapest, 1897,145. p. 5. Honorácior: magasabb, általában egyetemi képesítést kívánó értelmiségi pályán működő nem nemes ember (orvos, gyógyszerész, mérnök stb.). Jászkun férjnek azt tekintették, aki a házasságkötés idejében a jászkun kerületben lakott. Ide tartozott például Jászberény, Jászárok- szállás, Jákóhalma, Karcag, Kisújszállás. A közszerzemény intézményének lényege, hogy a házasság megkötésével a házastársak között szerzeményi közösség keletkezik. A törvény meghozataláig az általános szabállyal szemben az említett férjeknek különleges jogállásuk volt, vagyis sajátosan osztoztak a házasság idején szerzett vagyonban mert a feleségüket nem tekintették közszerzőnek.


I. AZ ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA A hitbér ugyancsak rendi eredetű intézmény. A házasság megszűnésekor annak fejében illette meg a nőt, hogy a házastársi hűséget a házasság alatt nem szegte meg. Az 1840:22. tc. szerint a főnemes feleség törvényes hitbére 400, a köznemes feleségé 200, a köznéphez tartozó feleségé pedig 40 pengőforint volt. Lásd Történelmünk a jogalkotás tükrében. Sarkalatos honi törvényeinkből 1001-1949. Közreadja Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1966, Gondolat, 579. p. 1. Az egyenjogúság elvének fokozottabb érvényesítése jegyében – a Szovjetunió példájára – eltörlik az orvosok, jogászok foglalkozásának jelölésére használt doktori címet; visszaállítására 1956-ban került sor. 2. Az Alkotmánybíróság – legalábbis 1990 és 1996 között – az alapjogokat tekintve a legnagyobb számban a diszkrimináció tilalmával foglalkozott. A részletesebb elemzést lásd Alkotmányos elvek és esetek. Budapest, 1996, Constitutional and Legislative Policy Institute; továbbá Győrfi Tamás: A diszkrimináció tilalma: egy különleges státusú jog. Jogtudományi Közlöny, 1996. 7-8. 3. A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Budapest, 1995, KJK, 63. p. 4. Halmai Gábor hivatkozik az ítéletre. Halmai Gábor: Az alkotmány mint norma a bírói jogalkalmazásban. In Sajtószabadság és személyiségi jogok. Budapest, 1999, AduPrint-INDOK, 17. p. 5. Egy jelentés szerint Európában élete folyamán minden ötödik nő legalább egyszer erőszak áldozatává válik. Kardosné Kaponyi Erzsébet: A nemek közötti egyenjogúság kérdése az Európa Tanács tevékenységének tükrében. Acta Humana, 1999. 35-36. 63. p. 6. Fehér Lenke: Nemzetközi emberkereskedelem. Acta Humana, 1997. 26. 61. p. 7. Lásd Pekala Károly: A diszkrimináció tilalma a személyiségi jogok körében. In Tanulmányok a rendvédelem köréből. Szerk.: dr. habil. Szigeti Péter. Budapest, 1998, Rendőrtiszti Főiskola Jog- és Államtudományi Tanszék, 122. p.


2. fejezet - II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK 1. 4. AZ ÉLETHEZ ÉS AZ EMBERI MÉLTÓSÁGHOZ VALÓ JOG 1.1. 4.1. AZ ÉLETHEZ VALÓ JOG Az élethez való jog – mind a magyar alkotmány és alkotmánybírósági gyakorlat, mind a nemzetközi dokumentumok szerint – abszolút jellegű, korlátozhatatlan, minden más alapjogot megelőz. PPJ 6. cikk (1) bekezdése szerint „minden embernek veleszületett joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell. Senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani." Az alkotmány szerint: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni" [54. § (1)-(2) bek.]. Az élethez való jog abszolút jellegének az egyre általánosabb elismerése mellett ma már az a kérdés merül fel egyrészt, hogy mikor kezdődik az élet: a fogantatással vagy a születéssel? Másrészt, hogy véget érhet-e az emberi élet az állam beavatkozásával, a halálbüntetés kiszabásával, vagy hogy le lehet-e mondani róla, azaz rendelkezni lehet-e róla eutanáziával, a kegyes halál vállalásával? Az élethez való jog legfontosabb aspektusai ennek megfelelően a halálbüntetés, illetve annak tilalma vagy megengedhetősége, a magzati élet védelme és a kegyes halál, azaz az eutanázia megítélése. Eközben hangsúlyozni kell: az élethez való jog kérdései szorosan kapcsolódnak a bioetikai, illetve biomedicinális jogokhoz, amelyeket külön fejezetben tárgyalunk.

1.2. 4.2. A MAGZATI ÉLET VÉDELME A rendszerváltozást megelőző időkből a terhességmegszakítást az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény felhatalmazása alapján a 76/1978. (XI. 3.) MT rendelet szabályozta. 1 Az Alkotmánybíróság ezt 64/1991. (XII. 17.) AB határozatával megsemmisítette, lényegében formai okokra hivatkozva, mondván: a terhességmegszakítás szabályozásával a jogalkotó a magzat jogalanyiságáról dönt. Mivel azonban ez alapjog lényeges tartalma, a szabályozásának törvényhozási útra kell tartoznia. Ezt követően az Országgyűlés egy szélesebb kontextusban, a magzati élet védelmének keretei között rendelkezett a terhességmegszakításról (A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény, Mtv.). A törvény abból indul ki, hogy a női és férfi ivarsejt egyesüléséből létrejött, az anyaméhben kifejlődő magzatot és a gyermeket váró nőt támogatás és védelem illeti meg (1. §). A támogatás és védelem eszközei: • a kapcsolatos ismeretek oktatásának biztosítása az alap- és középfokú oktatási intézményekben; • a családvédelmi szolgálat megszervezése és működtetése; • térítésmentes gondozás megszervezése stb. • A törvény lehetővé teszi a terhesség megszakítását, ám „csak veszélyeztetettség esetén, e törvényben meghatározott feltételekkel" (5. §): • A terhesség a 12. hetéig szakítható meg, ha azt az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja, ha a magzat súlyos fogyatékosságban szenved, ha a terhesség bűncselekmény következménye, illetve a terhes nő súlyos válsághelyzete esetén [5. § (1) bek.]. Súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést okoz, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz, és ezáltal veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését. A súlyos válsághelyzet fennállását a nő a kérőlap aláírásával igazolja [12. § (6) bek.].


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK • Az előzőekben [5. § (1) bek.] foglalt feltételek esetén a terhesség a 18. hetéig szakítható meg, ha az állapotos nő korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, ha terhességét neki fel nem róható ok miatt nem ismeri fel. • A terhesség a 20. hetéig szakítható meg a diagnosztikus eljárás elhúzódása esetén, ha a magzat genetikai, teratológiai (károsodásos) ártalmának valószínűsége az 50%-ot eléri. • Végül a terhesség az időtartamától függetlenül megszakítható az állapotos nő életét veszélyeztető egészségi ok miatt, illetve a magzatnál a szülés utáni élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség fennállása esetén. Az egészségi ok által indokolt terhességmegszakításra orvosi indikációra kerül sor. Ennek a törvényben meghatározott – idézett – eseteit általában nem vitatták az elmúlt évek során. Annál inkább a nem orvosi indikációra bekövetkezhető terhességmegszakítást, amely az állapotos nő írásbeli kérelme esetén végezhető el (7. §). A magzati élet védelme, illetve az anya önrendelkezési joga egymáshoz való viszonyának megítéléséről heves vita bontakozott ki az elmúlt években. A vita lényege abban foglalható össze, hogy az említett két tényező közül a jog melyiket: az anya önrendelkezési jogát vagy a magzat élethez való jogát részesítse előnyben a másik terhére. Mind az egyik, mind a másik álláspont mögött gazdag érvrendszer található. Ezeknek egyikére már Lábady Tamásnak az Alkotmánybíróság 1. évi, említett határozatához fűzött párhuzamos véleménye utal, amikor azt mondja, hogy a jogi-normatív emberfogalom nem különbözhet a biológiai emberfogalomtól, ezért a magzatnak emberi minősége van, azaz az élethez való jog a fogantatástól kezdve megilleti.2 Az Alkotmánybíróság a magzatvédelmi törvény alkotmányosságát – több indítványra – 48/1998. (XI. 23.) AB határozatával vizsgálta felül. Ugyanúgy védi-e az alkotmány a magzat élethez való jogát, mint a már megszületett gyermekét? – teszi fel a kérdést az Alkotmánybíróság. Az alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti „mindenkinek vele született joga van az élethez" rendelkezése vonatkozik-e tehát a magzati életre is? A magyar alkotmányhoz hasonló rendelkezést az Emberi jogok európai egyezménye is tartalmaz: 2. cikkének (1) bekezdése szerint: „A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani." Azonban amikor az Európai Emberi Jogi Bizottság a kérdéssel szembetalálta magát, nem foglalt állást. Az X v. United Kingdom ügyben kifejtette: „Úgy tűnik, hogy a »mindenki« kifejezés nem vonatkoztatható a meg nem született gyermekre. A bizottság határozata ezt kiegészítette azzal, hogy ha feltételezzük is, hogy e rendelkezés biztosítja a magzat élethez való jogát a terhesség kezdetétől, e jog akkor is alávethető korlátozásnak, beleértve a terhesség megszakítását is, az anya élete és egészsége megóvása érdekében." Más ügyben is hasonló álláspontra jutott a Bizottság, s kimondta: „a terhességmegszakítás szabályozása területén az egyes tagállamok bizonyos szabadságot élveznek az egyezmény alapján". Az Alkotmánybíróság megállapította, „hogy noha a magzatvédelmi törvény kifejezetten nem rendelkezik a magzat jogalanyiságáról, a terhességmegszakítás e törvényben foglalt szabályozásával azt juttatta kifejezésre, hogy szerinte a magzat jogilag nem ember".3 A testület fenntartotta azt a korábbi határozatában [64/1991. (XII. 17.) AB hat.] kifejtett álláspontját, amely szerint „minden olyan szabályozásnak, amely a terhesség megszakítását olyan eseteken túl is megengedi, amelyekre nézve a jog eltűri az emberi életek közötti választást, szükségképpen azon kell alapulnia, hogy a magzat jogilag nem ember, nem jogalany". A magzatvédelmi törvény nem változtatott a korábbi helyzeten: a magzat továbbra sem jogalany, tehát jogairól a törvény nem rendelkezhet. A magzat jogalanyiságának el nem ismerése azonban nem jelenti azt, hogy a magzati élet nem élvez alkotmányos védelmet. Ebben az esetben is megilleti a magzatot az a – nem abszolút – védelem, amelyet az élethez való jogból [Alk. 54. § (1) bek.] következően az állam a megfogant, keletkezőben lévő emberi életnek is nyújtani köteles. A magzatvédelmi törvény ki is mondja: „a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet érdemel". Az Alkotmánybíróság joggyakorlatában kifejtette az államnak az egyes alanyi jogok védelméhez kapcsolódó, de azon túlmenő, objektív intézményvédelmi kötelességét és érvényt szerzett annak. E körbe tartozik: sajtószabadság, illetve a rádiózásra és televíziózásra vonatkozó alkotmányos követelmények szabályozása; a 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK vallásszabadság, illetve a „semleges" iskola látogatásának tényleges lehetősége, továbbá a nem semleges iskolák alapításának jogi lehetősége stb. Az egészséges környezethez való jog sajátos helyet foglal el, mivel nem alanyi alapjog, de nem is pusztán alkotmányos feladat, hanem az élethez való jog objektív, intézményvédelmi oldalának része, amely az emberi élet természeti alapjainak fenntartására vonatkozó állami kötelességet külön alkotmányos „jogként" nevesíti. Az említettek logikája szerint – tehát általános intézményvédelmi kötelességének keretei között –, ha a törvényhozó nem ismeri el a magzat jogalanyiságát, a terhességmegszakítás feltételeinek meghatározásakor nem hagyhatja figyelmen kívül a szabályozás tartalmának kialakításakor irányadó – esetenként egymással szemben álló – jogokat és kötelességeket: így mérlegelnie kell az anya önrendelkezéséhez, élethez és testi épséghez való jogát éppúgy, mint az élethez való jogból folyó, a magzatra is kiterjedő életvédelmi kötelességet. „...az élethez való alanyi joggal közvetlenül összekapcsolódó, annak tényleges előfeltételét képező magzati élet védelmére az állam védelmi kötelessége külön nevesítés nélkül is kiterjed". A „magzati élet mint az állam életvédelmi kötelessége által védendő érték különleges jelentősége más jogrendszerekben mint »a meg nem született emberi életnek járó emberi méltóság« és »a meg nem született ember élethez való saját joga« önálló, alapjogi megfogalmazást is nyerhet". Ha valamely jog akár a magzati élet védelmére fennálló állami kötelességből, akár a magzat élethez való saját jogából indul ki, az anya önrendelkezési jogát egyaránt korlátozhatja. „A törvényhozó felelőssége és hatásköre az, hogy az abortusz tilalma és az indok nélkül megengedett abortusz alkotmányellenes szélsőségei között hol húz határt... nem csupán az indok nélküli abortusz alkotmányellenes, hanem az is, ha a törvényhozó a magzatnak az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése szerint megkívánt minimális védelmet sem biztosítja." Amíg a genetikai indikációnál értelemszerű, hogy a magzat súlyos károsodása miért juttatja az anyát elvileg súlyos válsághelyzetbe, addig a magzatvédelmi törvény 12. §-ának definíciója alapján nehezen ragadható meg, hogy az anya testi vagy lelki megrendülésének, illetve társadalmi ellehetetlenülésének esetei közül melyek okozzák a magzat egészséges fejlődésének veszélyeztetését. Itt tehát további szabályok híján értelmezési és bizonyítási nehézségekkel kell számolni, amelyek a norma tetszőleges értelmezését és ezért bizonytalanságát eredményezik. Másrészt e definíció esetében hiányoznak mindazok a feltételek is, amelyek kivételesen lehetővé teszik azt, hogy a magzattal szemben fennálló életvédelmi kötelezettséget magának a magzatnak a károsodására hivatkozva alkotmányosan korlátozni lehessen. A 12. § (6) bekezdése értelmében ugyanis ehhez a magzat egészséges fejlődésének bármely csekély veszélyeztetése is elegendő [48/1998. (XI. 23.) AB hat.]. Az Alkotmánybíróság szerint a magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdésének első mondata – „súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést okoz, és ezáltal veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését" – a jogbiztonságot [Alk. 2. § (1) bek.] sérti, ezért alkotmányellenes. A törvény szerint a válsághelyzet fennállását az állapotos nő kérőlap aláírásával igazolja. Nincs a törvényben nyíltan kimondva, de ez a megfogalmazás azt jelent, hogy a válsághelyzetet egyedül a terhes nő ítéli meg. Az Alkotmánybíróság szerint a súlyos válsághelyzetnek a magzatvédelmi törvény szerinti szabályozása az anya önrendelkezési jogával és a magánszférához való jogával éppúgy összeegyeztethető, mint ahogy az ellenőrizhető indikációk sem állnak ezekkel ellentétben. A magzati élet védelmére irányuló állami kötelességgel azonban nem fér össze, hogy a súlyos válsághelyzet fennállását az állapotos nő csupán a kérőlap aláírásával igazolja [12. § (6) bek.], hogy a nyilatkozat tartalmával, illetve valódiságával kapcsolatban a Családvédelmi Szolgálat munkatársának, aki a törvényi feltételek fennállását megállapítja, mérlegelési joga nincs. Ezek a rendelkezések önmagukban nézve nem nyújtják az Alkotmánybíróság értelmezése által megkívánt minimális védelmet sem a magzatnak, sőt semmilyen védelmet nem biztosítanak, mert a szabályozás kizárólag az anya önrendelkezési jogára van tekintettel. Az Alkotmánybíróság több lehetséges megoldást ajánl az alkotmányellenes állapot megszüntetésére, ezek egyike a súlyos válsághelyzet fogalmának és tartalmának, illetőleg alkalmazása feltételeinek törvény által történő meghatározása [48/1998. (XI. 23.) AB hat.]. A kifejtettek szerint a magzati élet védelmére vonatkozó állami kötelesség és a terhes nő önrendelkezési joga alkotmányosan szükséges, de egymással szembeni mérlegelését a magzatvédelmi törvény – tehát az 1992. évi LXXIX. törvény eredeti szövege – részben egyáltalán nem, részben alkotmányellenesen végezte el. Az Országgyűlés az Alkotmánybíróság 48/1998. (XI. 23) AB határozatából folyó kötelezettségének megfelelően, a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXXVII. törvényt a 2000. évi LXXIX. törvénnyel (Mmtv.) módosította. A magzatvédelmi törvény módosítása – érintetlenül hagyva az orvosi indikációra történő terhességmegszakítás eseteit – az állam azon intézményvédelmi kötelességének, amely az élethez való alkotmányos jog biztosításából következik, lényegében két irányban tesz eleget: 47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK a. egyrészt növeli az állam szerepvállalását a magzati élet megtartásában, illetve a nemkívánatos terhesség megakadályozásában, másrészt b. a korábbiakhoz képest ugyancsak növeli az állam szerepvállalását a terhességmegszakításra irányuló eljárásban, s ezzel „megnehezíti" az anya terhességmegszakításra vonatkozó akaratának érvényesülését, alaposabb, körültekintőbb megfontolásra „kényszerítvén" őt. ad a): a Mmtv 1. §-a szerint az állam • elősegíti a fogamzásgátló készítmények és eszközök rászorultságtól függő kedvezményes igénybevételét; • elősegíti az anya, illetve a család egésze számára elérhető válságkezelő tanácsadás rendszerének fejlesztését; • támogatja a magzati élet védelmét szolgáló tevékenységet, szervezeteket; • a munkajogi szabályozás eszközével gondoskodik a várandós anyák fokozott munkahelyi védelméről. ad b) A Családvédelmi Szolgálat munkatársa a terhességmegszakítási kérelem bejelentését követően – lehetőleg az apa jelenlétében – tájékoztatja az anyát a gyermek vállalása esetén elérhető állami és nem állami támogatásokról, az örökbefogadás lehetőségeiről és feltételeiről, a fogantatásról, a magzat fejlődéséről stb. Amennyiben a kérelmező a terhességmegszakítás iránti kérelmét a tájékoztatás ellenére fenntartja, a munkatárs a tájékoztatást követő három nap elteltével újabb tájékoztatást ad ezúttal a terhességmegszakítás jogszabályi feltételeiről, a terhességmegszakítás körülményeiről, módjáról stb. E tájékoztatást követően a munkatárs a terhességmegszakítás iránti kérelmet írásban rögzíti, a kérelmet a kérelmező aláírja és megnevezi a választott egészségügyi intézményt. A kérelmet a munkatárs ellenjegyzi, s az ellenjegyzett írásbeli kérelem másolatát megküldi a választott egészségügyi intézménynek. Az állapotos nő a kérőlappal az ellenjegyzést követő 8 napon belül jelentkezik a választott egészségügyi intézményben. A munkatársként közreműködő személyeket titoktartási kötelezettség terheli. A magyar Alkotmánybíróság az abortuszkérdést az anya és a magzat közötti kétpólusú konfliktusként kezeli. Nem változtat ezen a helyzeten az, hogy a törvény a terhességmegszakításra vonatkozó eljárásban esetenként az apa számára részvételt enged. Ezzel szemben Strasbourgban az abortuszkérdést hárompólusúnak – anya-apagyermek – tekintik és az egyezmény három cikkéhez kapcsolják, nevezetesen: az élethez való jogról (2. cikk), a magán- és családi élet tiszteletben tartásáról (8. cikk), illetve a házassághoz és a családalapításhoz való jogról szóló cikkekhez. „A Bizottság álláspontja szerint a terhesség és a terhességmegszakítás a magánélet része, bizonyos vonatkozásban a családi élet része is; más emberi lényekkel való kapcsolat létesítése és ápolása, ideértve az érzelmi vonatkozású kapcsolatokat is, beletartozik a magán- és családi élet, a személyiség kibontakoztatásának fogalomkörébe; a nemi élet ugyancsak része a magánéletnek, így az abortusz jogi szabályozása a magánéletbe való beavatkozás, ami azután a 8. cikk (2) bekezdése alapján minősülhet jogszerű és jogszerűtlen beavatkozásnak is."4 A terhességmegszakítás tehát kapcsolódik a házassághoz, illetve a családalapítás jogához is.

1.3. 4.3. A HALÁLBÜNTETÉS ÉS ELTÖRLÉSE a. Ma már nem lehet hazánkban halálbüntetést kiszabni, mivel az Alkotmánybíróság eltörölte 23/1990. (X. 31.) AB határozatával, kimondván: „a halálbüntetés alkotmányellenes". Magyarországon meglehetősen hosszú út vezetett a halálbüntetés eltörléséig. Ennek során döntő szerepet játszottak azok a nemzetközi dokumentumok, amelyekhez Magyarország csatlakozott. A már idézett PPJ eredeti, 1966-ban elfogadott szövege (6. cikk 2. pont) még akként rendelkezett, hogy „olyan országokban, amelyek a halálbüntetést nem törölték el, csak a legsúlyosabb bűncselekmény elkövetése idején hatályos törvényben meghatározott legsúlyosabb bűncselekményekért lehet kiszabni halálbüntetést.". A PPJ-hez fűzött, a halálbüntetés eltörlését célzó második fakultatív jegyzőkönyv (1989) 1. cikke viszont már arról szól, hogy: „A Jegyzőkönyvben részes államok joghatósága alatt senkit nem végeznek ki." Az EE eredeti, 1950. évi szövege még azt mondja: „törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve, ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik." Az EEhez 1983-ban kelt hatodikjegyzőkönyv 1. cikke azonban kategorikusan fogalmaz: „A halálbüntetést el kell törölni."


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK A halálbüntetés eltörlésének kérdése már a XIX. század közepén felmerült Magyarországon is, 5 s ha ez nem is történt meg, alkalmazása az első világháborúig az előre megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményekre korlátozódott. Sőt voltak olyan évek (1895-1900), amikor nem szabtak ki halálbüntetést. Az első világháborút követő forradalmak után halálbüntetést vezettek be bizonyos államellenes bűncselekményekre. Az 1930-as évek végéig halálbüntetést a rendes bíróságok gyilkosságok miatt, illetve a statáriális bíróságok szabtak ki. A második világháború után halálbüntetéssel sújtották a háborús és népellenes bűncselekményt elkövetőket, később pedig az államrend, a gazdasági rend, a tervgazdálkodás és a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett bűncselekmények elkövetőit. 1956 után 1962-ig a forradalomban való részvétel megtorlásaként több száz halálos ítéletre, illetve annak végrehajtására került sor. Ezt követően lényegében a legsúlyosabb szándékos bűncselekmények elkövetése miatt szabtak ki halálbüntetést. A halálbüntetés eltörlését közvetlenül megelőző fejleményekhez tartozik, hogy az 1980. évi XVI. törvény az állam elleni bűncselekmények büntetési tételeiből kiiktatta a halálbüntetést. A szóban forgó -1990. évi – alkotmánybírósági határozat idején hatályos Btk. szerint halálbüntetés – egyebek mellett – a következő bűncselekmények elkövetőivel szemben volt alkalmazható: népirtás, az emberölés minősített esetei, a terrorcselekmény minősített esetei, a katonai bűncselekmények közül a zendülés minősített esetei stb. A halálbüntetés eltörlését heves viták kísérték, amelyek máig sem ültek el. A halálbüntetést elutasítók – az abolicionisták – arra hivatkoznak, hogy az emberi élet megismételhetetlen, egyedi, s az államnak nincs joga embereket életüktől megfosztani; elvetik azt a utilitarista álláspontot, amely szerint a halálbüntetés befolyásolná a bűnözés alakulását; ez a büntetési nem, érvelnek továbbá – szemben más büntetésekkel – jóvátehetetlen.6 a. Az Alkotmánybíróság szóban forgó határozatában [23/1990. (X. 31.) AB hat.] miután megállapítja, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes, arra hivatkozik, hogy: • az alkotmány 54. §-a szerint mindenkinek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz; • a Btk.-nak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának – alkotmány 8. § (2) bekezdése – tilalmába ütközik. „Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Btk.-nak és a kapcsolódó. jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek. Az élettől és az emberi méltóságtól halálbüntetéssel megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis az élethez és emberi méltósághoz való alapvető lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg." Ezért megállapította alkotmányellenességüket és megsemmisítette azokat. Az élethez és emberi méltósághoz való jog esetében tehát az Alkotmánybíróság az „önkényes" megfosztás tilalmát abszolút tilalomként értelmezte: az élettől és méltóságtól való megfosztás fogalmilag önkényes, e jogok teljes terjedelme pedig lényeges tartalom. Indokolásában a testület kiemelte még, hogy „az emberi élethez és méltósághoz való jog mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben". A „halálbüntetés alkalmazása vagy eltörlése sem az össz- bűnözésre, sem a korábban halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények gyakoriságára nincs bizonyítható hatással". A halálbüntetés megszüntetése továbbá nemzetközi tendencia. a. Már maga az EE 2. cikke kivételeket állapít meg az élethez való jog hatálya alól, amennyiben kimondja: „Az élettől való megfosztást nem lehet e cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered: a. személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében (azaz jogos védelem vagy végszükség esetén – S. J.); b. törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében; c. zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén." Halálbüntetés kiszabására tehát ma már nem kerülhet sor. A jogos védelem és


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK a végszükség azonban járhat halálokozással. Ez az élethez való jog hatálya alól – ahogyan az EE idézett 2. cikk a) pontja kimondja – kivételt jelenthet. Erre a szóban forgó alkotmánybírósági határozat nem tér ki, foglalkozik azonban vele Sólyom László párhuzamos véleménye. Kérdése: miért nem büntethető az, aki az életét ért támadást a támadó megölésével hárítja el? S a válasza: ha a megtámadott megöli támadóját, a „jogos védelem" biztosította büntethetetlenséggel a jog nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak a jogon kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott. Ebben a helyzetben a jog nem kötelezi és nem jogosítja semmire a megtámadottat. Jogot a támadó megölésére nem adhat, de ugyanezen okból azt sem írhatja elő, hogy a megtámadott tűrni köteles: ezzel ugyanis az ő élete felett rendelkezne. Így tehát a természeti állapot tér vissza azokra a pillanatokra, amíg az életek közötti választás szituációja fennáll. 7 a. Az élethez való jogot érinti az állam, illetve a társadalom „önvédelmének" követelménye. Az ország külső ellenség elleni védelme esetén egyrészt megengedett a támadó életének kioltása, másrészt azok, akik az ország megvédésében közreműködnek, életüket és testi épségüket is kockáztatják. Hasonló a helyzet a bűnözés elleni harc esetében is: a bűncselekmények leküzdésében, a bűnözők elfogásában közreműködők egyrészt kockáztatják saját életüket is, másrészt pedig olyan helyzetbe kerülhetnek, amelyben a „támadók" életének kioltása is szükségessé válhat.8 b. A honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény mellékletében foglalt katonai eskü szövege szerint: „A Magyar Köztársaság érdekeit, állampolgárainak jogait és szabadságát bátran, a törvények betartásával életem árán is megvédem." Ez nem ellentétes az élethez való joggal – alkotmány 54. § (1) bekezdése – mondja az Alkotmánybíróság. Itt ugyanis „nem az élettől és az emberi méltóságtól való állam általi, bizonyosan bekövetkező megfosztásáról van szó", mint a halálbüntetés esetében. „Az eskü szövegében az élet feláldozásának kockázatát vállalja a katona." A hadsereg alkotmányos felhasználása esetén erre csakis idegen hatalom fegyveres támadása esetén, vagy felfegyverkezve elkövetett erőszakos cselekmények elhárításában való közreműködés során kerülhet sor [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. Az országgyűlési biztos arra a megállapításra jutott, hogy a „honvédelmi törvények" nem megfelelően tesznek különbséget háború, háborús helyzet, illetve békeidőszak között. Békeidőben ugyanis, amennyiben nem fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett erőszakos cselekmények elhárításáról van szó, nem indokolt az élet feláldozására vagy az élet elvesztésének kockáztatására való kötelezés a parancs minden körülmények közötti teljesítésének elve alapján. A honvédelmi törvénynek megfelelő különbséget kell tenni a háborús helyzet és a békeidőszak között.9 Az ombudsman általános helyettese a tűzszerészek élethez és emberi méltósághoz való joga érvényesülésének vizsgálata során arra az álláspontra helyezkedett, hogy a sorkatonák éles tűzszerész munkában békeidőben történő foglalkoztatása nélkülöz minden alkotmányos alapot. Ennek a tevékenységnek az ellátása olyan fokozott kockázatvállalást jelent, amelyre önkéntesség hiányában nem lehet kötelezni a katonákat. Ilyen önkéntesség pedig csak a hivatásos, illetve szerződéses állomány esetében áll fenn. Az országgyűlési biztos általános helyettese ezért azt ajánlotta, hogy a sorállományt haladéktalanul vonják ki a tűzszerészeti feladatok ellátásából.10 a. A fegyverhasználatban, illetve a fegyverhasználati jogban benne rejlik az élet kockázatának lehetősége. Fegyveres szervezetek, mindenekelőtt a rendőrség tagjai, fel vannak hatalmazva arra, hogy bizonyos helyzetben, meghatározott feltételek megléte esetén fegyverüket használják – az élet kioltásának kockázatát is vállalva. A rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. §-a szerint a rendőrt lőfegyver-használati jog illeti meg – egyebek mellett: • az élet elleni közvetlen fenyegetés és támadás elhárítására; • testi épséget súlyosan fenyegető közvetlen támadás elhárítására; • bűncselekmény lőfegyverrel, robbanóanyaggal vagy az élet kioltására alkalmas más eszközzel való elkövetésének megakadályozására; • az állam elleni vagy emberiség elleni bűncselekményt elkövető elfogására; • saját élete, testi épsége, személyes szabadsága ellen intézett támadás elhárítására stb. Az élethez való jogból következik-e az önvédelemhez való jog abban a formában, hogy a maroklőfegyver megszerzése és tartása az emberek elidegeníthetetlen önvédelmi joga lenne, miután az állam – a bűnözés rohamos terjedése erre utal – nem képes megvédeni polgárait? Az alkotmánybírósági válasz: az alkotmányból nem vezethető le a szabad lőfegyvertartás. A közbiztonság – benne az élet és a méltóság védelme – az 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK alkotmány 40/A. § (2) bekezdése szerint „a rendőrség alapvető feladata". Mivel a fegyveres támadások megelőzésére a rendőrség sem lehet képes, ezért engedi meg kormányrendelet lőfegyver rendőrhatósági engedély alapján való megszerzését azoknak, akik bizonyítani tudják, hogy tevékenységük miatt életük, testi épségük fokozott védelmet igényel (201/B/1995. AB hat.). a. Az élethez való jog szorosan kapcsolódik az egész környezethez való joghoz, amit a tankönyv más részében önálló fejezetként tárgyalunk. A környezethez való jog valójában az élethez való jog objektív, intézményvédelmi oldalának egyik része: az emberi élet természeti alapjainak fenntartására vonatkozó állami kötelességet nevesíti külön alkotmányos „jogként". Az alkotmány 18. §-ának hiányában a környezetvédelemmel kapcsolatos állami kötelességek kiterjesztő értelmezéssel az alkotmány 54. § (1) bekezdéséből is levezethetők lennének [28/1994. (V. 20.) AB hat.].

1.4. 4.4. JOG A HALÁLHOZ: AZ EUTANÁZIA Az eutanázia mai jelentése: a gyógyíthatatlan beteg halálának a beleegyezésével történő meggyorsítása vagy előidézése szenvedésének megrövidítése céljából. Igaz az, amit ezzel kapcsolatban Horváth Tibor mond, nevezetesen hogy az eutanázia hívei „tulajdonképpen az élet utilitarista felfogásából indulnak ki. Kisebb értéket tulajdonítanak az életnek, amikor annak hasznossága csökken, vagy egyenesen a végéhez közeledik. Így jön létre az a gondolatmenet, hogy a gyógyíthatatlan és fájdalmas betegség esetén vagy a végstádiumba jutott beteg esetében az élet fenntartása már nem áll érdekében sem a betegnek, illetve családjának, hozzátartozóinak, sem pedig a társadalomnak. A következtetést pedig akként fogalmazzák meg, hogy az egyénnek joga van nemcsak az életre, de joga van a halálra is." 11 A gondolatmenethez azonban azt is hozzá kell tennünk, ami egyébként az eutanázia fogalmában is benne rejlik, hogy itt valójában a humanizmus egyfajta értelmezéséről is szó van, nevezetesen a szenvedéstől való menekülés, a szenvedéstől való megszabadulás „jogáról", lehetőségéről, megengedhetőségéről. Ezen a ponton az eutanázia ellentétes azokkal a keresztény hitelvekkel, amelyek a szenvedést az élet részének, szükségképpeni velejárójának tekintik, sőt amelyek a szenvedésben a bűnös emberi élet megváltásának, erkölcsi-világi megtisztulásának katartikus élményét látják. Az aktív eutanáziához képest – amely tehát a halál „tevőleges", kémiai, fizikai stb. eszközökkel történő előidézése – más a helyzet a passzív eutanázia esetében. Ennek lényegében két megvalósulási formája van. Az egyik az, amikor tulajdonképpen nem is a beteg, hanem az orvos döntéséről van szó. Itt tulajdonképpen az a kérdés merül fel, hogy az orvos meddig, milyen eszközökkel köteles azt a beteget életben tartani, akinek élete visszafordíthatatlanul végéhez közeleg. S a válasz: „az orvosnak nincs joga, hogy az emberhez méltó szép haláltól megfossza betegét az orvosi kötelességek téves, egyoldalú értelmezésével. Az élet működésének művi, szinte erőszakos fenntartása már nem az élet meghosszabbítását, hanem a haldoklás elnyújtását jelenti. Meddig kell [az élet] mesterséges fenntartását folytatni.? Ha a gép kikapcsolása után a halál beáll, ez gyilkosság vagy eutanázia? A disszociált agyhalál esetén a reanimátornak biztosítani kell azt a jogot, hogy a gépi életben tartást abbahagyja, nem szánalomból, hanem .a beállott halálról való tudományos meggyőződésből." 12 A passzív eutanázia másik esete lényegében az, amit a hatályos egészségügyi törvényünk az ellátás visszautasítása jogának nevez. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) az ellátás visszautasítását két esetben teszi lehetővé. Az egyiket 20. § (2) bekezdése szabályozza. Eszerint: „A beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban. utasíthat vissza." Az ellátás visszautasításának másik esete az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás, illetve ennek a visszautasítása [Eütv. 20. § (3) bek.), amely szerint: „A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan." Ez a visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja, és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve hogy a 3. bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon – két tanú előtt – ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Az Alkotmánybíróság az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasításának jogát az eutanázia egyik lehetséges esetének tekinti [36/2000. (X. 27.) AB hat.]. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a Magyar Orvosi Kamara Orvosetikai Kódexének 51. pontja kimondja, hogy az eutanázia minden formája összeegyeztethetetlen az orvosi etika elveivel.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK A cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (2) bekezdése szerinti ellátás, amelynek elmaradása esetén tehát a beteg egészségi állapotában súlyos vagy maradandó károsodás következne be, nem utasítható vissza; amennyiben a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (3) bekezdése szerinti ellátás, tehát az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására kerül sor, az egészségügyi szolgáltató keresetet indít a beleegyezés bíróság általi pótlása iránt. Az élethez való jog, illetve a halálhoz való jog legdrámaibb megnyilvánulási formája az öngyilkosság. Ezt különböző vallások parancsai, előírásai tiltották és ma is tiltják. Voltak, illetve vannak olyan államok, amelyekben az öngyilkosság bűncselekménynek számított, természetesen abban az esetben, ha a cselekmény megmaradt a kísérleti szakaszban. A polgári államokban az öngyilkosság – gyakorlatilag persze annak kísérlete – nem bűncselekmény. Az öngyilkosságban való közreműködés azonban igen. A magyar Btk. 168. §-a szerint: „Aki mást öngyilkosságra rábír. öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő." Az Alkotmánybíróság – „többévi hallgatás" után – foglalkozott az eutanázia alkotmányosságának megítélésével [22/2003. (IV. 28.) AB hat.]. Az eljárás alapját eredetileg az egészségügyről szóló korábbi, 1972. évi II. törvény 43. §-a, majd a hatályos Eütv. 15., 20., 22., 23. §-a, illetőleg a kapcsolatos végrehajtási kormányrendelet [117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet], továbbá a Btk. 166-168. §-a képezték. Az eljárást indítványozók szerint a korábbi Eütv. azon rendelkezése, amely az orvos kötelességévé tette, hogy az általa gyógyíthatatlannak tartott beteget is a legnagyobb gondossággal gyógyítsa, alkotmányellenes. Álláspontjuk szerint ugyanis az alkotmány 54. § (1) bekezdésében biztosított jog az emberi méltósághoz magában foglalja az élet méltó befejezéséhez való jogot is. Ez pedig a gyógyíthatatlan betegek esetében azt jelenti, hogy a betegséggel járó testi és lelki szenvedéseiket az orvos ne kényszerüljön akár a beteg akarata ellenére is meghosszabbítani. Az Alkotmánybíróság előtt folyó eljárás közben látott napvilágot az új Eütv. Az indítványozók módosították eredeti indítványukat. Azt hangsúlyozták, hogy bár az új Eütv. az előzőtől eltérően bizonyos esetekben elismeri a gyógyíthatatlan beteg jogát életének az emberi méltósággal összeegyeztető befejezéséhez, e jogot változatlanul alkotmányellenesen korlátozza. Érvelésük nagy- jában-egészében két irányban rendezhető. Az egyik irányt azok a megállapítások jelentik, amelyek szerint az Eütv. rendelkezései a súlyos és gyógyíthatatlan beteg számára csupán azt teszik lehetővé, hogy az életének további fenntartásához szükséges orvosi kezelést visszautasítsa, azt azonban nem, hogy orvosi segítséget vegyen igénybe ahhoz, hogy életének véget vessen; ez pedig összeegyeztethetetlen a beteg emberi méltósághoz való jogával. Az eljárást indítványozók érvelésének másik iránya, hogy véleményük szerint a törvény által megengedett passzív eutanázia – az életmentő és életfenntartó beavatkozásról való lemondás – önnön keretei között is tartalmaz alkotmányellenes, a beteg önrendelkezési jogát korlátozó rendelkezéseket. Az Alkotmánybíróság válasza az indítványozók megállapításainak első irányára a következő volt. Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog a maga egységében – ahogyan ezt korábbi alkotmánybírósági határozatokban találjuk – abszolút jellegű. A két jog egysége és az ezzel együtt járó korlátlansága azonban csak olyan helyzetre vonatkozik, amikor az életet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátoznák. A gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltósághoz való jogával összhangban történő befejezésével kapcsolatos alkotmányossági kérdésnek az a sajátossága – a halálbüntetéshez és a terhesség megszakításhoz képest –, hogy itt a két jog nem elválaszthatatlan egységben jelenik meg, ugyanis nem „külső" korlátozási szándék elhárításáról van szó; ez pedig azt jelenti, hogy az egyik jog érvényesülésével együtt járhat a másik korlátozása. Más oldalról tehát: az emberi méltósághoz való jog csupán az emberi státus meghatározójaként, csak az élettel együtt fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan. Az önrendelkezési jog az emberi méltósághoz való jog egyik aspektusa. Az igaz, hogy a beteg önrendelkezési jogának alapján dönthet a saját haláláról. Ezt a jogát nem lehet elvonni. Az a kívánsága azonban, hogy életének ne pusztán az életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás visszautasításával, hanem az orvos tevőleges segítségével vessen véget, az alkotmányossági megítélés szempontjából már nem tekinthető az életével, illetőleg halálával kapcsolatos önrendelkezési joga olyan részének, amelyet a törvény más alapjog védelme érdekében akár teljes egészében is ne vonhatna el. Például azért, mert itt az orvos aktív, tevőleges közreműködésére van szükség (lásd az alkotmány 8. §-át). Az indítványozók másik irányba tartozó fenntartásai: alkotmányellenes az Eütv.-nek az a rendelkezése, amely az ellátás visszautasításának jogát az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások végzése tekintetében csak akkor engedi meg, ha a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Konkrét példa: az Eütv. azon rendelkezése, amely szerint az életmentő beavatkozás visszautasítása csupán akkor lehetséges, ha az orvostudomány mindenkori állása szerint a betegség gyógyíthatatlan és közeli halállal fenyeget nem „oldja meg" azon beteg problémáját, akinél végtag-amputáció válna szükségessé. Az indítványozók szerint továbbá az emberi méltósághoz való jog központi eleme az önrendelkezési jog; a betegnek az ellátás visszautasítására vonatkozó 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK önrendelkezési jogát nem lehet attól függővé tenni, hogy aláveti-e magát az önrendelkezési jog gyakorlásának alapjául szolgáló külön orvosi vizsgálatnak. Alkotmányellenesek tehát azok az eljárási szabályok is, amelyeket a törvény az ellátásról való lemondáshoz megkíván. Az indítványozók szerint: „A beteg kifejezett rendelkezésének hiánya esetén is megengedhetőnek tartjuk a passzív eutanáziát, ha a közeli halállal viaskodó betegnek nem tulajdonítható olyan az emberi méltóság körében értelmezhető érdek, amely az életének fenntartása mellett szólna." Az alkotmánybírósági beadvány szerzői tehát azt is alkotmányellenesnek tartják, hogy a törvény megtiltja: az orvos a gyógyíthatatlan beteg rendelkezésének hiányában is elősegíthesse halálát az életmentő és életfenntartó beavatkozás beszüntetésével; szerintük alkotmányellenes, hogy a beteg kifejezett akarata hiányában tilalmazott a gyógyíthatatlan és szenvedő beteg méltányolható szánalomból történő halálba segítése. Az indítványozói érvelés hivatkozik az állam intézményvédelmi kötelezettségére, ami a szóban forgó esetben az önrendelkezési jog biztosításából áll, s nem a biológiailag tételezett élet védelméből, ahogyan ezt más alkotmánybírósági határozatban találjuk – tehetjük hozzá magyarázatul és kiegészítésül. Ebben az indítványozói felfogásban tehát az élethez való jogot megelőzi az emberi méltósághoz való jog. Az indítvány emellett az alkotmány 2. § (1) és (3) bekezdésére, továbbá a 60. § 1. -(3) bekezdésére utalva állítja, hogy az állam a társadalomban létező világfelfogásokhoz, vallásokhoz és ideológiákhoz nem egy meghatározott világnézet alapján alakítja ki viszonyát; a demokratikus jogállam tehát világnézetileg semleges – az eutanázia megítélésében is. Az indítványnak a Btk.-val kapcsolatos része (166-168. §) azt kifogásolja, hogy a törvény büntetéssel fenyeget olyan tevékenységet is – a gyógyíthatatlan beteg kívánságára halála bekövetkeztéhez nyújtott orvosi segítséget – , amelyet a beteg alkotmányon alapuló jogából következően jogszerűnek kellene tekinteni. Az Alkotmánybíróság alkotmányossági vizsgálatát az indítványhoz kötötten végezte el, azaz a vitatott törvényi rendelkezések alkotmányosságáról ítélkezett. Más oldalról ez azt jelenti, hogy testület azt nem vizsgálta: az életmentő és életfenntartó orvosi beavatkozásról való lemondás alkotmányos-e vagy sem, hanem azt, hogy annak a törvényben előírt korlátai megfelelnek-e az alaptörvény rendelkezéseinek. Az Alkotmánybíróság alapvetően egyetértett az indítványozókkal abban, hogy az eutanáziáról szóló állami döntésnek világnézetileg semleges álláspontot kell tükröznie. A beteg elhatározása az életmentő, életfenntartó beavatkozásról történő lemondásra, az emberi méltósághoz való jogból származó önrendelkezési jogának része – mondja az Alkotmánybíróság. A lemondásra vonatkozó szabályozásnak azonban biztosítania kell, hogy döntés a beteg saját, valódi, befolyástól mentes akaratelhatározásának feleljen meg. A betegség gyógyíthatatlanságáról, illetve közeli halállal fenyegető jellegéről az orvosi bizottság döntése nem szubjektív, ennek következtében nem sérti a beteg önrendelkezési jogát: a bizottságnak abban kell állást foglalnia, hogy a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint gyógyíthatatlan, illetve közeli halállal fenyeget. Az, hogy a beavatkozás beszüntetését megelőzően orvosi bizottság állapítja meg a feltételek meglétét, az élethez fűződő jog kiemelkedő értékére tekintettel sem nem aránytalan, sem nem szükségtelen: a bizottság állapítja meg például azt, hogy a beteg cselekvőképes-e. Az állam életvédelmi kötelezettsége alapozza meg a kapcsolatos „korlátozás" alkotmányosságát. Ebből kiindulva alkotmányosak tehát azok a speciális, illetve eljárási szabályok, amelyek alapján a beteg kinyilváníthatja az életfenntartó beavatkozás visszautasítására vonatkozó szándékát. Ilyen speciális szabály az, amely szerint a beavatkozás visszautasítása csak akkor lehetséges, ha a betegség megfelelő orvosi ellátás esetén is közeli halálhoz vezet. A törvény továbbá a beavatkozás visszautasításához meghatározott alaki előírások betartását kívánja meg. Ezek abban állnak, hogy a visszautasításnak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban kell megtörténnie. A nyilatkozatot háromtagú orvosi bizottság előtt kell megtenni, három napon belül megerősíteni stb. Speciális szabályok vonatkoznak a korlátozottan cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen betegek lemondására. A beavatkozás visszautasítására szóló nyilatkozat megfelelő alakisághoz kötése – közokirat stb. – nem alkotmányellenes, az állam életvédelmi funkcióját szolgálja. A passzív eutanázia megengedése az orvos számára azt jelentené, hogy a döntés átkerülne az orvos „hatáskörébe"; tehát éppen a beteg önrendelkezési jogának korlátozásával járna. Ez az a mozzanat, ami miatt nem alkotmányellenes a beteg – akarata ellenére történő – halálba átsegítésének büntetőjogi szankcionálása. A fentiek alapján nem alkotmányellenes a Btk.-nak az a rendelkezése (166168. §), amely büntetni rendeli azokat az orvosokat, akik a gyógyíthatatlan betegek halálát kívánságukra vagy esetenként anélkül is elősegítik; és ezért 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK nem alkotmányellenes az sem, hogy a Btk. a halálba segítés eseteit „méltányossági ölés- ként" nem különíti el az emberölés törvényi tényállásától. A végtag-amputációval kapcsolatos megjegyzés: a végtag-amputáció előtt álló beteg olyan ellátást utasíthat vissza, amelynek az elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be" [Eütv. 20. § (2) bek.]. Ez tehát egy másik esete az ellátás visszautasításának, mint a passzív eutanázia. Az indítvány és az Alkotmánybíróság határozata kiegészíthető még azzal, hogy a születés, az élet és a megkerülhetetlenül bekövetkező halál – az elmúlás – természeti (természetes) folyamat. Az ember esetében ezt a folyamatot hiedelmek, filozófiák, vallási felfogások kisérték. Az eutanázia megengedhetőségében vagy tilalmában – bármenyire is jelentősek – nem a halálhoz kapcsolódó vallásos meggyőződést filozófiákat, felfogásokat tartjuk meghatározónak, hanem a természeti (természetes) folyamatba való beavatkozást, a természetes halál bekövetkezésének radikális megváltoztatását. Az elmúlás folyamatába való megengedett „beavatkozásnak" hagyományosan – szinte az emberi gondolkodás kezdeteitől – csupán a gyógyítás számított. Az élethez és emberi méltósághoz való jognak – létrejöttétől kezdve – társadalmi tartalma volt: az élettől való önkényes megfosztás tilalmára irányult, továbbá az emberhez méltó, az ember alávetettségét korlátozni akaró szándékra. Az élethez és emberi méltósághoz való jognak ezt a társadalmi tartalmát segít kibontani az alkotmányjog és annak fogalomrendszere, dogmatikája. Az eutanázia problémavilágában azonban az élethez és emberi méltósághoz való jog biológiai tartalmat kap. Mind az eutanáziáról szóló alkotmánybírósági határozat, mind az annak alapjául szolgáló indítvány igen magas elméleti szintet képvisel. Kétségeink azzal kapcsolatban támadhatnak, hogy az alkotmányosság, az alkotmányjog és annak dogmatikája feloldhatja-e a természetes halálhoz vezető – természeti (természetes) folyamattal kapcsolatos ellentmondásokat. A halállal mint természeti (természetes) folyamattal kapcsolatos problémák megragadására tehát a jog dogmatikai és fogalmi rendszerét ab ovo erőtlennek, kevéssé meggyőzőnek tartjuk. És azt is meg kell még jegyeznünk, hogy véleményünk szerint az indítványban javasolt megoldások ugyanolyan intellektuális meggyőző erővel lettek volna levezethetők, mint a határozatban foglaltak.

1.5. 4.5. AZ EMBERI MÉLTÓSÁGHOZ VALÓ JOG Nemzetközi dokumentumok és az alkotmányok az élethez és emberi méltósághoz való jogot általában együtt említik. Így tesz a magyar alkotmány is az idézett 54. §-ában. „Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljes szabályozás alá vonhatók, nincs »érinthetetlen« lényegük." [64/1991. (XII. 17.) AB hat.] A magyar alkotmánybírósági gyakorlatban – 8/1990. (IV. 23.) AB határozat – az emberi méltósághoz való jog az ún. „általános személyiségi jog" egyik megnyilvánulása. Az emberi méltósághoz való jog az általános személyiségvédelmi funkciójából eredően további külön nevesített jogokat – részjogosítványokat – is magában foglal, így például az önazonossághoz, az önrendelkezéshez való jogot, az általános cselekvési szabadságot, a magánszféra védelméhez való jogot. „Az emberi méltóságból levezetett alkotmányos önrendelkezési jog eljárási vetülete az eljárás alá vont személy rendelkezési joga a büntetőeljárásban és annak jogerős befejezését követően" (1234/B/1995. AB hat.). Az Alkotmánybíróság a külön nevesített jogokkal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státus meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységben korlátozhatatlan. Az „anyajog" mivoltából levezetett egyes részjogai azonban, bármely alapjoghoz hasonlóan, az alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint korlátozhatóak (1234/B/1995. AB hat.). Az általános személyiségi jogi jellegéből, „anyajog" mivoltából eredően az emberi méltósághoz való jog olyan szubszidiárius alapjog, amelyre mind az Alkotmánybíróság, mind más bíróságok minden esetben hivatkozhatnak az egyén autonómiájának védelmében, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható. Az emberi méltósággal ellentétes például az a jogszabályi rendelkezés, amely szerint művészeti alkotást kizárólag művészeti szempontból előírt elbírálás után lehet beszerezni, forgalomba hozni, felhasználni [24/1996. (VI. 25.) AB hat.]. Erkölcsi bizonyítvány megkövetelése felsőoktatási intézményekbe való felvételhez, a közügyektől eltiltás büntetésének hatálya alatt álló személyek általános kizárása felsőfokú tanulmányokból szintén ellentétes az emberi méltósággal [12/1996. (III. 22.) AB hat.] stb.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Az említett és más „kis ügyek" nem hozták magukkal, hogy az Alkotmánybíróság az emberi méltóság fogalomkörébe tartozó újabb nevesített személyiségi jogokat alapítson. Talán a perbeli önrendelkezési jog látszik kikristályosodni mint új, különös személyiségi jog.13 A méltósághoz való jog egyik funkciója az emberi életek közötti egyenlőség biztosítása. Az Alkotmánybíróság az egyenlőséget az emberi méltóság fogalmának részeként kezeli. Ebből következik, hogy gyakorlatában az emberi méltósághoz való jog elsősorban és eredetileg a klasszikus alapjogokkal kötődik össze, de nem csak azokkal: érvényesülésének hatóköre a nem alapjogokra is kiterjed. Amikor az Alkotmánybíróság az alkotmány egyenjogúsági klauzuláját – 70/A. § – az alkotmányos alapjogokon túl is kiterjesztette, az emberi méltóság sérelmét szabta feltételként. „Ezzel a visszacsatolással az alapjogokhoz egyrészt megakadályozta, hogy az alkotmányos védelem parttalanná váljék, másrészt az alapjogi sérelmeknél alkalmazott teszt helyett az önkényes vagy ésszerű alap nélküli jogkorlátozás ismérvét vezette be: az utóbbi úgy áll kapcsolatban az emberi méltósággal, hogy az ilyen szabályozás az emberi méltóságot, az egyéni szempontok egyenlő ko- molyságú és méltóságú figyelembevételét sérti."14 Mind az emberi méltósághoz való jog, mind a szociális jogok szempontjából fordulatot ígér a 32/1998. (VI. 25.) AB határozat. Korábban – ahogyan említettük – az emberi méltósághoz való jog fogalma a klasszikus alapjogokkal, illetve az egyenlőség keretei között a nem alkotmányos jogokkal kötődött össze. Az idézett határozat túlmegy ezen, s a méltósághoz való jog hatókörét a szociális jogokra is kiterjeszti. A határozat ugyanis a szociális ellátásnak egy bizonyos minimumát az emberi méltósághoz való jog részeként fogja fel: „az alkotmány 70/E. §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához" (kiemelés tőlem – S. J.) – mondja ki a határozat rendelkező része, s ehhez kapcsolódóan az indokolás: „Az Alkotmánybíróság azért függesztette fel a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (Sztv.) 37/A. § (2) bekezdés b) pontja tárgyában folytatott eljárását, hogy a törvényalkotás előkészítésében közreműködő szervektől várt vizsgálati eredmények figyelembevételével eldönthesse: az aktív korú nem foglalkoztatott számára az Sztv. szerint járó rendszeres szociális segély minimális összege a szociális ellátások jelenlegi rendszerében az egyéb juttatásokkal együtt biztosítja-e – a rendelkező részben megfogalmazott alkotmányi követelménynek megfelelően – az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához elengedhetetlen megélhetési minimumot." Az Alkotmánybíróságnak az emberi méltóságra vonatkozó – fentebb idézett – felfogását sokan vitatják. Ez az a felfogás, amely az állam intézményvédelmi kötelességével kapcsolatos elgondolás mellett kiterjeszti – egyesek szerint aránytalanul szélesre – az Alkotmánybíróság ítélkezési lehetőségeit, már-már jogalkotóvá léptetvén elő a testületet.15 A könyv más helyén szóltunk már arról, hogy személyhez fűződő jogok a Ptk.-ban nagymértékben lefedik az alkotmányban biztosított alapjogok, ezen belül a személyhez fűződő alkotmányos jogok területét: „A személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti – mondja ki a Ptk. 76. §-a – különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk, nemzetiségük vagy fele- kezetük szerint, továbbá a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, az egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése." A személyhez fűződő jogok körébe tartozik továbbá a névviseléshez való jog, a jó hírnév védelme stb. Bármennyire is részletező a személyhez kapcsolódó jogok körének a szabályozása, a 76. §-ban említett „különösen" kitétel arra utal, hogy az nem teljes, nem lezárt, ahogyan a Ptk. magyarázata megfogalmazza. A Ptk. „a személyhez fűződő jogok védelmét nem szűkíti le egyes személyiségi jogokra, hanem védelmet nyújt mindenfajta személyiségi jogsérelemmel szemben". Erről az oldalról tehát a Ptk.-ban a személyhez fűződő jogok felfogása nagymértékben emlékeztet arra a felfogásra, amit az Alkotmánybíróság képvisel az emberi méltósághoz való joggal kapcsolatban.

1.6. 4.6. A KÍNZÁS ÉS AZ EMBERTELEN, MEGALÁZÓ BÁNÁSMÓD TILALMA Az Emberi Jogok Európai Egyezménye szerint: „Senkit nem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni" (3. cikk). A magyar alkotmány szerint: „Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni" [Alk. 54. § (2) bek.]. A kínzás és embertelen bánásmód tilalma az emberi méltóság fogalmának része, alkotmány által nevesített eleme.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Az embertelen, megalázó bánásmód, a kínzás, kegyetlen bánásmód stb. tilalmának mai aktualitását nem a középkort idéző kerékbetörés, víz- és tűzpróbák stb. tilalma adja. A strasbourgi szervek elé terjesztett eseteknek négy csoportja van:16 • az iskolákban, büntetés-végrehajtó intézetekben alkalmazott testi fenyítés; • polgárháborús körülmények között, ha a kínzást, a rossz bánásmódot elkövetők ellen – tudván azokról – a felettesek nem tesznek lépéseket a megbüntetésük érdekében, vagy a hasonló cselekmények megelőzésére; • a szóban forgó jogelveknek nem polgárháborús körülmények között is érvényesülniük kell olyan szervezeteknél, amelyek hierarchizáltak, zártak, például a hadsereg, a büntetés-végrehajtási intézetek vagy a kórházakban az elmebetegekkel kapcsolatban; • kiadatás, kiutasítás olyan országba, amelyben az egyezmény előbb idézett 1. cikkében foglaltak megvalósulása fenyeget.

1.7. Jegyzetek 1. Még korábban, az ötvenes évek elejétől a Btk. szinte abszolút tilalmat állapított meg a magzatelhajtásra. Az egykori egészségügyi miniszter, Ratkó Anna nevéhez kapcsolódó abortusztilalmat nem valamiféle morális felfogás indukálta, hanem kizárólag demográfiai meggondolás. A majdnem abszolút terhességmegszakítási tilalom nyomán valóban egy demográfiai hullámhegy – „Ratkó-gyerekek" – következett be Magyarországon. 2. A kapcsolatos vitáról lásd különösen: Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga. Budapest, 1997, Szent István Társulat; Kis János: Az abortuszról. Érvek és ellenérvek. Budapest, 1992, Cserépfalvi; Kovács József: A modern bioetika alapjai. Budapest, 1997, Medicina; Halmai Gábor: Az alkotmány mint norma a bírói jogalkalmazásban. Fundamentum, 1998. 3. 77-81. p.; Sándor Judit: Újabb érvek a terhességmegszakítás alkotmányosságáról. Fundamentum, 1998. 3. 121-134. p.; Takács Albert: A morális és jogi értékelés eltérései. Fundamentum, 1999.1. 3. A magzat jogalanyiságáról való döntés ugyanis törvényhozói feladat. Ezt a kérdést az egyenjogúság, illetve a jogképességről szóló részben tárgyaljuk. 4. Bán Tamás: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Az Egyezmény hatása a magyar jogrendszerre. Acta Humana, 1992. 6-7. 17. p. 5. A halálbüntetés eltörlésének történetéről lásd Horváth Tibor: Az élethez való jog. Acta Humana, 1995. 1819. 40-61. p.; A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon. Miskolc, 1991, Halálbüntetést Ellenzők Ligája. 6. A halálbüntetés ellenzői érvelésükben gyakran hivatkoznak az ószövetségi tízparancsolat „ne ölj" parancsára. Meg kell mondani azonban, hogy – nem gyengítve a halálbüntetés ellen szóló érveket –, a „ne ölj" ószövetségi tilalom az ártatlan élet kioltására vonatkozó tilalmat jelenti, hisz maga az Ószövetség több tucat bűncselekmény elkövetéséért rendel halálbüntetést. 7. A halált okozó jogos védelem „jogosságának" más magyarázatát adja Földvári József. Szerinte, mivel az állam nem képes minden polgárát megvédeni a támadással szemben, ezért feljogosítja őket az esetleg halált okozó jogos védelemre. Földvári József: Magyar büntetőjog. Általános rész. Budapest, 1997, Osiris, 136. p. 8. A kérdések részletesebb elemzését lásd Szikinger István: Rendőrség a demokratikus jogállamban. Budapest, 1998, Sík, 137. p. 9. Polt Péter: Az állampolgári és emberi jogok érvényesülése a Magyar Honvédségnél az ombudsman szemszögéből. Acta Humana, 1997. 28-29. 45. p. 10.

OBH 6883/1997. Ismertetését lásd Polt Péter: i. m. 46. p.

11.

Horváth: i. m. 56. p.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK 12.

Horváth: i. m. 58. p.

13.

Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris, 455456. p.

14.

Sólyom: i. m. 460. p.

15. Lásd ezzel kapcsolatban Pokol Béla: Aktivizmus és az alkotmánybíróság. In Magyarország politikai évkönyve. Budapest, 1992,150-155. p.; Pokol Béla: A törvényhozás alkotmányossága. Világosság, 1993.1.; Takács Albert: Az Alkotmánybíróság Magyarországon – tegnap és holnap között. In Alkotmányfejlődés és jogállami gyakorlat. Budapest, 1994, Hanns Seidel Alapítvány, 115-145. p.; Sajó András: A „láthatatlan alkotmány" apróbetűi: a magyar Alkotmánybíróság első ezerkétszáz napja. Állam- és Jogtudomány, 1993.12. 52. p. 16.

Bán: i. m.

2. 5. SZEMÉLYES SZABADSÁG ÉS MOZGÁSSZABADSÁG 2.1. 5.1. SZEMÉLYES SZABADSÁG ÉS BIZTONSÁG A személyes szabadság és biztonság a legrégebbi múltra visszavezethető, „legértékesebb" alapjogok közé tartozik, amely azonban nem korlátozhatatlan: nemzetközi dokumentumok, s természetesen a belső jog egyrészről meghatározza azokat az okokat, amelyek a személyes szabadságtól való megfosztást, illetőleg annak korlátozását indokolhatják; másrészről – s ez nem kevésbé jelentős – azokat az eljárási szabályokat, biztosítékokat, ezek között különösképpen a bíró részvételét, amelyeknek az alkalmazásával a szabadságtól való megfosztásra, illetve annak korlátozására sor kerülhet. Végül ugyancsak lényegesek a szabadság jogellenes megsértése esetére szóló szankciók. Nemzetközi dokumentumok, s ma már a hazai jogszabályok is, a szabadság mellett említik a személyi biztonságot is. A biztonsághoz való jog részben arra a jogállami elvre utal, hogy személyes szabadságától nem lehet senkit önkényesen megfosztani.1 A személyek biztonsága tehát a fizikai biztonságot jelenti, vagyis a biztosítékot az őrizetbe vétellel vagy a letartóztatással szemben. A személyes biztonság fogalma nem terjedhet odáig, hogy magában foglalja előnyök követelését az államtól vagy a személyes védelemre vonatkozó rendelkezést a fizikai támadással szemben.2 „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani" [55. § (1) bek.]. „A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni" [55. § (2) bek.] (kiemelések tőlem – S. J.). A PPE még hozzáteszi: „Senkit nem lehet önkényesen őrizetbe venni, vagy letartóztatni" [9. cikk 1. pont]. „Azt, akit bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe, vagy tartóztattak le, a legrövidebb időn belül bíró... elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra, hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak, vagy szabadlábra helyezzék őket" [9. cikk 3. pont]. „Az a személy, akit szabadságától őrizetbe vétel vagy letartóztatás útján fosztottak meg, jogosult a bírósághoz fordulni avégett, hogy az késedelem nélkül döntsön a fogva tartás törvényességéről és rendelje el a szabadlábra helyezését, amennyiben a fogva tartás nem törvényes" [9. cikk. 4. pont].

2.2. 5.2. A SZEMÉLYES SZABADSÁG KORLÁTOZÁSÁNAK IRÁNYAI A szabadságtól való megfosztásnak, illetve a szabadság korlátozásának különböző fokozatai és formái lehetségesek. A „legtipikusabb" szabadságkorlátozás a büntetés-végrehajtási intézetekben töltött – fegyház-,


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK börtön- stb. – büntetés, amit bíróság szab ki meghatározott eljárási szabályok szerint olyan cselekmény elkövetéséért, amit törvény előzetesen bűncselekménynek nyilvánított. Ezzel kapcsolatban csak azt jegyezzük meg, hogy polgári jogi – vagyoni – követelések nem teljesítése nem adhat okot a szabadságtól való megfosztásra, egyáltalán büntetőjogi szankció alkalmazására. Vannak olyan szabadságkorlátozási formák, amelyekre nem kell alkalmazni a nemzetközi dokumentumok szerint egyébként kötelező eljárási szabályokat és más biztosítékokat, például a bírói jóváhagyást. A strasbourgi szervek gyakorlatában ilyennek számít például a pusztán laktanyafogsággal járó szabadságkorlátozás vagy a szükségállapot idején elrendelt éjszakai kijárási tilalom stb.

2.2.1. AZ ŐRIZETBE VÉTEL ÉS ELŐZETES LETARTÓZTATÁS: A HABEAS CORPUS A szabadságvesztés kimondásával járó bírói eljárásnak vannak olyan eljárási előzményei, amelyeket a dolog természete szerint nem bíróság, hanem az eset felderítésére hivatott nyomozó hatóság végez. Történetileg ez odavezetett, hogy a nyomozó hatóság a későbbi bírói eljárásra hivatkozva vagy anélkül is korlátlanul fogva tarhatott személyeket. A szabadságelvonással való bíróságon kívüli hatóság általi visszaélésnek az elkerülésére alakult ki Angliában a habeas corpus intézménye.3 A habeas corpus lényege: a szabadságától őrizetbe vétel vagy letartóztatás folytán megfosztott személy „testének" bíróság elé állítása. A bíróság vagy jóváhagyja a szabadságelvonást, vagy pedig elrendeli a személy szabadon bocsátását. A bírói ítélet nélkül, de a bíróság jóváhagyásával a nyomozás érdekében fogva tartott személy fogva tartása sem tarthat korlátlan ideig. A személynek joga van arra, hogy fogva tartásának jogszerűségét a bíróság rendszeresen felül- vizsgálja.4 Őrizetbe vételre, illetve előzetes letartóztatásra – ahogyan az alábbiak mutatják – bűncselekmény elkövetése, illetve annak alapos gyanúja adhat okot. Nemzetközi dokumentumok azon túl, hogy egyrészt tiltják az önkényes fogva tartást, másrészt meghatározzák azokat az okokat, amelyek őrizetbe vételhez, illetőleg előzetes letartóztatáshoz vezethetnek, rendelkeznek az őrizetbe vétel időtartamáról, az előzetes letartóztatás rendszeres bírói felülvizsgálatáról, illetve arról, hogy az előzetes letartóztatásban levő személynek joga van arra, hogy ügyében ésszerű időn belül a bíróság döntsön. Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy nemzetközi dokumentumok a bírói ítélet nélküli őrizetbe vétel időtartamát egzakt módon nem határozzák meg. Az őrizetbe vett személynek a „legrövidebb időn belüli" vagy „haladéktalanul" történő bíróság elé állításáról rendelkeznek. Hasonlóképpen – az előzőekben említett módon – a jogerős ítélet meghozatalának maximális időtartamát sem írják elő. A strasbourgi szervek gyakorlata szerint az őrizetbe vétel négynapos időtartama rendes bűncselekmények esetében, illetve öt nap kivételes esetben még összeegyeztethető az azonnaliság követelményével.5 A magyar szabályozás szerint az előzetes letartóztatást megelőző szabadságelvonás az őrizetbe vétel. Az 1973. évi I. törvény (Be.) 91. §-a szerint: „(1) A hatóság a terheltet őrizetbe veheti a. tettenérés esetén, ha személyazonossága nem állapítható meg, b. ha az előzetes letartóztatás elrendelésének oka. áll fenn. 1. Az őrizet legfeljebb hetvenkét óráig tarthat. Ennek elteltével a terheltet – ha előzetes letartóztatását nem rendelték el –, szabadon kell bocsátani." A hazai szabályozás szerint az őrizetbe vételt – esetleg – követő előzetes letartóztatás elrendelése hosszú időszakon keresztül az ügyész hatáskörébe tartozott. Mára már ez bírói hatáskör. „Az előzetes letartóztatásról a bíróság végzéssel határoz" (Be. 93. §). „A vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart. Az előzetes letartóztatást a helyi bíróság egy alkalommal, legfeljebb két hónappal meghosszabbíthatja. Három hónap eltelte után az előzetes letartóztatást a megyei bíróság egyesbíróként eljárva két alkalommal, legfeljebb az előzetes letartóztatás elrendelésétől számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja. Ezt követően az előzetes letartóztatást a Legfelsőbb Bíróság hosszabbíthatja meg.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK A vádirat benyújtása után az elsőfokú bíróság által elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig, az ezután elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az eljárás jogerős befejezéséig, de legfeljebb az elsőfokú bíróság által kiszabott szabadságvesztés tartamáig tart" [95. § (1)-(2) bek.]. Az előzetes letartóztatás elrendelésének akkor van helye, ha olyan cselekményről van szó, amelyet a törvény egyrészről szabadságvesztés büntetéssel fenyeget, másrészről, ha a terhelt a hatóság elől megszökött, a hatóság elől elrejtőzött, az eljárást meghiúsítaná, illetőleg alaposan feltételezhető, hogy szabadon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné stb. (Be. 92. §). „A bűncselekmény alapos gyanújával terhelt, de egyébként bűnösnek nem tekinthető egyén személyi szabadságának a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát megelőző bírói elvonása a legsúlyosabb személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedés. Az előzetes letartóztatás azonban fogalmilag nem büntetés, hanem a büntetőigény hatékony érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát célzó intézkedés, így nem ellentétes az ártatlanság vélelmével" [26/1999. (IX. 18.) AB hat.]. Mára már azt lehet mondani, hogy a magyar jog a személyes szabadsággal kapcsolatos nemzetközi dokumentumok előírásainak általában eleget tesz. Az előzetes letartóztatás lehetséges okai, a bírói felülvizsgálat lehetőségének a megteremtése stb. szabályain kívül ezt mutatja az új bírósági szervezeti törvény, amely a tisztességes eljárásról és az ügyek ésszerű határidőn belül történő elbírálásáról rendelkezik: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy bírói útra tartozó ügyét független és pártatlan bíróság tisztességes eljárás során és ésszerű határidőn belül bírálja el (1997: LXVI. tv. 9. §). A jogellenes fogva tartás áldozatának járó kártérítésről az alkotmány rendelkezik: „Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogva tartás áldozata volt, kártérítésre jogosult [55. § (3) bek. Kiemelések tőlem – S. J.]. Az Alkotmánybíróság határozata szerint [66/1991. (XII. 21.) AB hat.] „a személyes szabadságtól való megfosztás abban az esetben törvénytelen (jogellenes, önkényes), ha nem a törvényben meghatározott okokból és nem a törvényben meghatározott eljárás alapján történt. Az alkotmányos alapjognak ezért a megsértéséért az alkotmány rendelkezéseiből folyóan kártérítési igény keletkezik..., amely a bíróság előtt érvényesíthető (70/K. §). E kártérítési igény érvényesítésénél irányadó anyagi szabályokat a Ptk.-nak a szerződésen kívüli kárfelelősségről szóló rendelkezései tartalmazzák. A személyes szabadságnak a jogszerű (»törvényes«) elvonása is okozhat alaptalan sérelmet. Az egyes korlátozó rendelkezések csak akkor fogadhatók el alkotmányszerűnek, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos. Az arányosság értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek. Megfelelő garanciák nélkül a szabadságelvonásra lehetőséget adó jogszabályok alkotmányszerűsége válhat kérdésessé." (Kiemelés tőlem – S. J.) A magyar habeas corpus szabályozás – véleményünk szerint – lényege szerint megfelel a nemzetközi dokumentumoknak, illetve a nemzetközi gyakorlatnak.6 A személyes szabadság védelmének vannak büntetőjogi és polgári jogi eszközei is: „Aki mást személyes szabadságától megfoszt, bűntettet követ el." (Btk. 175. §). A személyes szabadság megsértésének súlyos formája az emberrablás: „Aki mást személyi szabadságától erőszakkal. megfoszt, bűntettet követ el." (Btk. 175/A. §). A Ptk. már idézett 76. §-a szerint „A személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti. a személyes szabadság jogellenes korlátozása".

2.2.2. A SZEMÉLYES SZABADSÁG KORLÁTOZÁSÁNAK EGYÉB ESETEI A személyes szabadság korlátozásának vannak az előzetes letartóztatás mellett egyéb formái is. Ezek közé tartoznak a rendőrséget megillető korlátozási lehetőségek és az egészségi okok miatt elrendelt szabadságelvonás. a. A rendőrség által alkalmazható korlátozó intézkedéseket a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (Rtv.) szabályozza. 1. Az elfogás és előállítás lényege: a személyes szabadság megvonása, a személy időleges rendőri fennhatóság alá helyezése valamely hatóság vagy más szerv hivatalos eljárásának lefolytatása céljából. A rendőr a további intézkedés megtétele céljából elfogja és az illetékes hatóság elé állítja,


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK • akit szándékos bűncselekmény elkövetésén értek tetten, • aki ellen elfogató parancsot adtak ki, • aki az őrizetből megszökött, • akinek az előállítását elrendelik. A rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv elé állítja azt, • aki a rendőr felszólítására nem tudja igazolni magát, • aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, • akitől bűncselekmény gyanúja vagy szabálysértés bizonyítása érdekében mintavétel szükséges, • akit eltűntként köröznek. A rendőrség az előállítással a személyes szabadságot csak szükséges ideig, de legfeljebb 8 órán át korlátozhatja. Indokolt esetben ez 4 órával meghosszabbítható (Rtv. 33. §). 1. Elővezetésre minden esetben az azt elrendelő bírósági vagy más hatósági határozat alapján kerülhet sor azzal szemben, aki a hatóság előtti megjelenési kötelezettségének nem tett eleget. A rendőr az elővezetést elrendelő határozatban megjelölt személyt az abban megjelölt helyre kíséri. „Ha az elővezetés másként nem teljesíthető, az elővezetett személyt a rendőrségen a szükséges ideig – legfeljebb 12 óra időtartamra – vissza lehet tartani" (Rtv. 34. §). 1. Közbiztonsági őrizet esetén a rendőrség az előállított személyt 24 óra időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása vagy az őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban van) indokolja. A feltételes szabadságra bocsátott elítéltet a rendőrség 72 óra időtartamra őrizetbe veheti, ha pártfogó felügyelet alá helyezték és a hatóság elől elrejtőzött (Rtv. 38. §). 1. A szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény több, a személyes szabadság korlátozását lehetővé tevő rendelkezést tartalmaz, mint például a szabálysértési őrizet, feltartóztatás és előállítás, elővezetés, elzárás, kiutasítás. a. Betegség esetén is több formában megengedett a személyes szabadság korlátozása. Az egészségügyi törvényben (1997. évi CLIV. törvény) meghatározott okokból – ön- és közveszély stb. esetén – , s az ugyancsak ott meghatározott eljárási szabályok szerint, ma már bírói ellenőrzés mellett, sor kerülhet pszichiátriai betegek szabadságkorlátozására (a részletes szabályokat a betegjogoknál tárgyaljuk). Szabadságkorlátozás továbbá a járványügyi elkülönítés, amely a beteg elkülönítését jelenti fertőző betegség esetén, annak tartamáról, s elrendelése iránt az azt észlelő orvos intézkedik. Járványügyi megfigyelést és zárlatot azzal szemben rendelnek el, aki meghatározott fertőző betegségben szenvedő személlyel érintkezett [Eütv. 65. § (1) bek.]. a. Szabadságkorlátozás fegyelmi szankcióként is kiszabható. Így például útlevél bevonása, állandó lakhely elhagyásának tilalma a folyamatban lévő eljárás befejezéséig, feltételesen szabadságra bocsátott egyén rendszeres jelentkezési kötelezettsége a rendőrségen, külföldi állampolgár lakhely-bejelentési kötelezettségének előírása, ország elhagyásának tilalma stb. A strasbourgi döntések szerint ezek az intézkedések nem olyan mértékűek, amelyek a külvilággal történő normális kapcsolattartás lehetőségét döntően befolyásolják.7 Ezek tehát nem minősülnek szabadságelvonásnak, így nem tárgyaljuk őket.

2.3. 5.3. A MOZGÁSSZABADSÁG ÉS A TARTÓZKODÁSI HELY SZABAD MEGVÁLASZTÁSA a. A mozgásszabadság fogalma szorosan kapcsolódik a személyes szabadság fogalmához. 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 13. cikke szerint az államon belül minden személynek joga van szabadon mozogni és lakóhelyét szabadon megválasztani. A római egyezmény 4. kiegészítő jegyzőkönyvének 2. cikke szerint: „Mindazokat, akikjogszerűen tartózkodnak egy ország területén, megilleti a mozgás szabadsága és a lakóhely szabad megválasztásának joga" (kiemelés tőlem -S.J.). A strasbourgi szervek gyakorlata a mozgásszabadságot a személyes szabadságba – logikus módon – beleérti. Eszerint a mozgásszabadság a személyes szabadság egyik fokozata. A személyes szabadság korlátozása ugyanis általában értelemszerűen a mozgásszabadság kisebb vagy nagyobb mértékű korlátozásával jár. Nemzetközi dokumentumok ma már jórészt a migrációs joghoz kapcsolódóan – azzal összefüggésben – rendelkeznek a mozgásszabadságról. A hazai jogszabályok, mindenekelőtt az alkotmány a mozgásszabadságról, illetve a lakóhely szabad megválasztásáról – a migrációhoz kapcsolódóan ugyan, de ahhoz képest külön is – szintén említést tesz: „Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot. A Magyarország területén törvényesen tartózkodó külföldit csak a törvénynek megfelelően hozott határozat alapján lehet kiutasítani" [Alk. 58. § (1)-(2) bek.]. Annak, hogy a magyar szabályozás a mozgásszabadságról, illetve a lakóhely megválasztásának szabadságáról külön is említést tesz, sajátos történelmi okai vannak. A szocializmus évei alatt nemcsak a külföldre utazás volt korlátozva, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben a lakosság belső mozgása is. A Szovjetunióban például a kolhoztagok hosszú ideig nem rendelkeztek az országon belüli mozgáshoz szükséges személyi igazolvánnyal, „paszporttal", tehát az országon belül sem mozoghattak szabadon. Magyarországon a mozgásszabadságnak ilyen súlyú korlátozásával nem találkozhattunk. Hosszú ideig azonban a nyugati, déli határ melletti övezetben, határsávban lévő településekre csak külön engedéllyel lehetett belépni, a fővárosba való letelepedéshez külön engedélyre volt szükség stb. A magyar szabályozás újabban ismeri a lakóhely elhagyásának tilalmát. A Be.-nek egy közelmúltbeli módosítása szerint a terhelt előzetes letartóztatása helyett – ha ez a bűncselekmény jellegére, a terhelt személyi körülményeire, különösen az egészségi állapotára, idős korára, családi körülményeire tekintettel elegendőnek látszik – lakhelyelhagyási tilalom is elrendelhető (Be. 99. §). „A bíróság a lakhelyelhagyási tilalom keretében elrendelheti a terhelt házi őrizetét is. Házi őrizet esetén a bíróság által kijelölt lakást és az ahhoz tartozó bekerített helyet a terhelt csak a bíróság határozatában meghatározott célból, az ott írt időben és távolságra (úti célra) hagyhatja el" [Be. 99/B. § (1) bek.]. A Btk. 60. §-a szerint „A törvényben meghatározott esetekben azt, akit szabadságvesztésre ítéltek, egy vagy több helységből vagy az ország meghatározott részéből ki lehet tiltani, ha e helyeken tartózkodása a közérdeket veszélyezteti" (kiemelések tőlem – S. J.). a. Az Alkotmánybíróság a mozgásszabadság mellett, illetve abba beleértve a helyváltoztatás szabadságát is nevesíti. A 60/1993. (XI. 29.) AB határozat szerint: „A szabad mozgáshoz való jog a helyváltoztatáshoz való jog szabadságát jelenti. A magyar alkotmány a közlekedés szabadságát külön nem nevesíti, de a szabad mozgáshoz való jog magában foglalja a járművön vagy járművel való helyváltoztatás szabadságát is." A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény szerint: „A közúti közlekedésben mindenkinek joga van részt venni; a közutat és a közforgalom elől el nem zárt magánutat közlekedés céljából gyalogosként vagy – meghatározott feltételek teljesítése esetén – járművezetőként bárki igénybe veheti. Jogszabály gyalogosok és járművezetők közlekedését egyes közutakon korlátozhatja vagy kizárhatja" [3. § (1) bek.]. „Aki a közúti közlekedésben részt vesz, a közúti közlekedésre vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket köteles megtartani." [5. § (1) bek.]. Ilyen külön jogszabályban előírt kötelezettség a biztonsági öv vagy a bukósisak használata. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága nem tekintette a magánélet tiszteletben tartásához való jog sérelmének azt a körülményt, hogy a gépkocsivezetőt és a gépkocsiban utazó személyt a hatályos belga jog a biztonsági öv becsatolására kötelezi. Hasonlóan nem tekintette a Bizottság a vallásszabadsághoz való jog megsértésének a bukósisak használatát azok számára, akik egyébként – vallásuk parancsa szerint – turbánt viselnek. A magyar Alkotmánybíróság sem tekintette alkotmánysértőnek azt a jogszabályi rendelkezést, amely a gépkocsiban utazókat a biztonsági öv becsatolására kötelezi, mondván: ez a szabály az államnak az élethez,


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK egészséghez, biztonsághoz való jog tiszteletben tartására és védelmére irányuló kötelezettségéből fakad [60/1993. (XI. 29.) AB hat.].

2.4. 5.4. A MIGRÁCIÓS JOGOK a) Migrációs jogon ezen a helyen a(z) (magyar) állampolgároknak az országból, illetve a országba való utazását, továbbá nem magyar állampolgároknak szintén országból, illetve a országba való utazását, befogadását, itttartózkodását, annak feltételeit, s a kapcsolatos korlátozásokat értjük. A migrációs jogok tehát a magyar és idegen állampolgárok kényszerű, illetve önkéntes mozgására vonatkoznak. Általánosságban a migrációs jogok egyike az állampolgár ahhoz való joga, hogy állama területét elhagyja, illetve hogy oda visszatérjen; továbbá a nem állampolgárság szerinti állam területére való belépés. (A migrációs jogokat, illetve azok korlátait – a státusjogok keretében – a tankönyv első kötetében tárgyaljuk részletesen. Itt csupán leglényegesebb elemeire utalunk.) a. A külföldre utazásról az 1998. évi XII. törvény, a külföldiek beutazásáról, magyarországi tartózkodásáról és bevándorlásáról az 1993. évi LXXXVI. törvény rendelkezik. Eszerint a Magyar Köztársaság területének elhagyása – beleértve a külföldi letelepedés szándékával történő kiutazást is – alkotmányos alapjog, amely minden magyar állampolgárt és az országban jogszerűen tartózkodó külföldit megillet. A törvény a kivándorláshoz való jogot, illetve a külföldön való letelepedés jogát – miként az országok többsége, beleértve az Európai Unió országait is – önálló intézményként nem szabályozza. Az „egyszerű útlevéllel" kivándorolni szándékozónak persze rendeznie kell függőben lévő jogviszonyait, például köztartozását, honvédelmi kötelezettségét stb. Az ország külföldi letelepedés szándékával történő elhagyásának az úti okmánnyal való rendelkezésen túlmenő egyéb rendészeti eljáráshoz (engedélyhez) kötése ellentétes az európai egyezménnyel és az alkotmánnyal. A magyar állampolgár külföldről bármikor hazatérhet. Korábban, a szocializmus évei alatt a jogellenesen külföldön tartózkodó magyar állampolgárok a hazatérés szempontjából (is) a külföldiekkel lényegében azonos státusban voltak. „Senkit sem lehet sem egyéni, sem kollektív rendszabályokkal annak az államnak a területéről kiutasítani, amelynek honosa (EE negyedik kiegészítő jegyzőkönyve 3. cikk). Nem utazhat külföldre: • akivel szemben olyan bűncselekmény miatt folyik eljárás, amelyre a törvény ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel; • aki büntetőeljárás keretében előzetes letartóztatásban stb. van; • aki lakhelyelhagyási tilalom alatt áll; • akinek jogerős határozattal megállapított 10 milliós, vagy ennél nagyobb köztartozása van. A hatósági eljárásban az államigazgatási eljárás szabályait kell alkalmazni, jogorvoslatnak, illetve bírói jogorvoslatnak helye van. a. A menedékjog szabályozásával részletesen foglalkoznak a nemzetközi egyezmények. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (Nyilatkozat) 14. cikk 1. pontja szerint: „Minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni. 2. pont: Erre a jogra nem lehet hivatkozni közönséges bűncselekmény miatti, kellőképpen megalapozott üldözés, sem pedig az Egyesült Nemzetek céljával és elveivel ellentétes tevékenység esetén." Az alkotmány 65. §-a kimondja: „A Magyar Köztársaság törvényben meghatározott feltételek szerint – ha sem származási országuk, sem más ország a védelmet nem biztosítja – menedéket nyújt azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiket hazájukban, illetve a szokásos tartózkodási hely szerinti országukban faji, nemzeti


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetőleg politikai meggyőződésük miatt üldöznek vagy üldöztetésüktől való félelmük megalapozott." 8 A menedékjogról szóló 1997. évi CXXXIX. törvény alapján a külföldi három jogcímen, három „minőségben" tarthat igényt védelemre, azaz a menedékjogra: • menekültként, tehát olyan külföldiként, továbbá e személy közvetlen családtagjaként, aki a fenti okok miatti üldözése következtében Magyarországon tartózkodik és nem tudja vagy nem kívánja az állampolgársága szerinti országnak a védelmét igénybe venni, feltéve, hogy az érintett kérelmére a menekültügyi hatóság menekültként elismerte; • menedékesként, tehát olyan külföldiként, aki olyan területről érkezett, ahonnan a tömegesen menekülők csoportjának tagjait a hazájukban dúló külföldi megszállás, háború, polgárháború vagy etnikai összecsapás, illetőleg az emberi jogok tömeges és durva megsértése miatt a Magyar Köztársaság a Kormány döntése alapján ideiglenes védelemben részesítette, és a menekültügyi hatóság menedékesként elismerte; • befogadottként, tehát olyan külföldiként, aki átmenetileg azért nem küldhető hazájába vissza, mert halálbüntetésnek, kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak lenne kitéve, feltéve, hogy a menekültügyi hatóság befogadottként elismerte (2. §). A migrációs jogokhoz személyes szabadságot korlátozó rendelkezések társulhatnak, mint például útlevél bevonása, külföldi állampolgár lakhely-bejelentési kötelezettségének előírása, az ország elhagyásának tilalma. A strasbourgi döntések szerint ezek az intézkedések nem olyan mértékűek, amelyek a külvilággal történő normális kapcsolattartás lehetőségét döntően befolyásolják.9 Ezek tehát nem minősülnek szabadságelvonásnak, így nem tárgyaljuk őket, tekintettel arra, hogy a szóban forgó kérdések tárgyalására – ahogyan említettük – a státusjogok keretében került sor a tankönyv első kötetében. A nem állampolgársági állam területére való belépés jogát – ami a szabad mozgás elvének másik részét jelenti – általános érvénnyel, nemzetközi dokumentumokban mindmáig nem ismerték el, kivéve azt az esetet, amikor a nem állampolgársági állam által történő befogadásnak az oka faji, vallási stb. üldözés. 10 Az emberek szabad államok közötti szabad mozgásának új lehetőségeit, illetve feltételeit teremti meg az Európa Unió a tagországok polgárai számára. Az unió harmadik pillére az emberek szabad mozgásának elve az unió államai között. Uniós tagsága után Magyarország is számolhat ezzel a lehetőséggel. Egyelőre azonban az 1991. december 16-án aláírt (akkor még) Európai Közösségek és Magyarország közötti Európai Megállapodás szabályozza ezt a kérdést, amelyben direkt módon a menekültjogról nincs szó. Ellenben érinti a magyar állampolgárok uniós területre való belépését és mozgását, mivel az uniós tagállamok joga, hogy a munkavállalást szabályozzák. Ha azonban a munkavállalás céljából jogszerűen tartózkodnak magyar állampolgárok valamely tagállam területén, akkor „a munkakörülményeket, a javadalmazást és az elbocsátást illetően a tagállam a saját állampolgáraiéval azonos bánásmódban részesíti őket". 11 A schengeni megállapodásban (1985) és egyezményben (1990) részes államok közös vízumpolitikát folytatnak. A nem EU-állampolgárok csak úgy léphetnek be ezekbe az országokba, ha valamely schengeni államban állandó tartózkodási engedélyük vagy visszatérésre jogosító vízumuk van, érvényes úti okmánnyal, vízummal, ha szükséges, anyagi eszközzel rendelkeznek, s nem szerepelnek az ún. tilalmi listán, nem veszélyeztetik a célország alkotmányos rendjét, közbiztonságát és nemzetközi kapcsolatait, valamint kellően alátámasztják jövetelük célját és feltételeit.12 A schengeni határon való belépéskor mindenkit ellenőriznek; a belső határok átlépésekor az idegent nem ellenőrzik, de vagy az átlépéskor vagy három napon belül jelentenie kell a hatóságoknál, hogy belépett.

2.5. Jegyzetek 1. Bárd Károly: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Acta Humana, 1992. 6-7. 40. p. 2. Murdoch, J. L.: A személyi szabadság és biztonság védelme. In Tanulmányok az Emberi JogokEurópai Egyezménye legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról. Budapest, 1999, HVG-Orac, 40-41. p. 3. A Habeas Corpus Act (1679) szerint: a seriffek, börtönőrök és egyéb tisztségviselők, akiknek őrizetére voltak bízva a király alattvalói közül azok, akik bűncselekményt követtek el, vagy pedig ilyen cselekmények


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK elkövetésével voltak vádolhatók, igen gyakran halogatták az eljárás befejezését, ezért abban az esetben, ha habeas corpus érkezik a seriffekhez stb. három nap alatt kötelesek olyan intézkedést tenni, amely a bíróság elé állításhoz vezet. A modern jogrendszerekben – amelyek az elnevezést nem is használják – a habeas corpus intézménye, leglényegesebb jegyeinek azonossága mellett, nem kis eltérést mutat. Vö. Blutman László: A fogva tartás bírói felülvizsgálata: a habeas corpus az európai alapjogok között. Jogtudományi Közlöny, 1993. 8-9. 309. skk. 4. A habeas corpus eljárás a római egyezmény alapján nem korlátozódik a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatos szabadságkorlátozásra, korlátokkal ugyan, de a szabadságmegvonás bármely, az egyezmény 5. pontjában felsorolt formájánál felmerül, például alkoholisták, elmebetegek stb. őrizete esetén. Blutman László: A szabadságmegvonás bírói felülvizsgálata. In Személyi szabadság és tisztességes eljárás. Budapest, 1999, INDOK, 79. p. 5. Róth Erika: Emberi jogok kontra fogva tartás. Acta Humana, 1995. 20. 69-70. p. 6. Vita hosszú időn keresztül arról folyt, hogy a fogva tartott személy mikor, milyen gyakorisággal nyújthat be kérelmet szabadon bocsátása iránt, továbbá hogy a harmincnaponként érkező szabadlábra helyezés iránti kérelmet indokolás nélkül el lehet-e utasítani. Mavi Viktor szerint a habeas corpus magyar formulája nem teljesen felel meg a strasbourgi szervek gyakorlatának. Vö. Mavi Viktor: A szabadság és személyi biztonság védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében. Acta Humana, 1993.10. 28-29. skk. Másfelől a hagyományos habeas corpus esetében a fogva tartott személy bármikor nyújthatott be kérelmet szabadon bocsátása iránt, a fogva tartás jogellenességére hivatkozva, számbeli és időbeli korlátozás nélkül. Egyes kontinentális államokban is hasonló a gyakorlat. A strasbourgi szervek gyakorlata inkább az, hogy a kérelem felülvizsgálatának lehetőségét ésszerű határidőn belül kell biztosítani, nem korlátlanul, bármely időpontban. Lásd Blutman László: A fogva tartás bírói felülvizsgálata: a habeas corpus az európai alapjogok között. 313. p. Bánáti János szerint a magyar gyakorlat nem felel meg a nemzetközi követelményeknek, amennyiben a harmincnaponként érkező szabadlábra helyezés iránti kérelmeket érdemi vizsgálat nélkül elutasíthatónak tartja. Az előzetes letartóztatás: szabadságjogok versus bírói munkaterhek. In Személyi szabadság és tisztességes eljárás. Budapest, 1999, INDOK, 76. p. 1. Bánáti János: A szabadság és személyi biztonság védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében. Acta Humana, 1993. 10.; Mavi: i. m. 7. p. 2. A menedékjog átfogó, monografikus feldolgozását lásd Tóth Judit: Menedékjog – kérdőjelekkel. Budapest, 1994, Közgazdasági és Jogi. 3. Mavi: uo. Nagy Boldizsár: Az Unió harmadik pillére. In Európai közjog és politika. Budapest, 1995, Osiris- Századvég, 161. p. 10

1. Nagy Boldizsár: i. m. 165. p. 2. Nagy Boldizsár: i. m. 167-168. p.

3. 6. A MEGFELELŐ VAGY TISZTESSÉGES ELJÁRÁSHOZ VALÓ JOG 3.1. 6.1. A MEGFELELŐ VAGY TISZTESSÉGES ELJÁRÁS FOGALMÁRÓL a. A személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog kérdéskörét tárgyalva érintettünk néhány olyan eljárási szabályt – habeas corpus, a büntetőítélet megfelelő időn belül történő meghozatala stb. –, amelynek betartása legálissá teszi a szabadságkorlátozást. Nemzetközi dokumentumok és az alkotmány a megfelelő vagy tisztességes (a továbbiakban: tisztességes) eljáráshoz való jog alá sorolják azokat a garanciákat, amelyeknek az a rendeltetése, hogy a jogok (nemcsak az alapvető jogok) hatósági érvényesítése olyan eljárásban történjék, amely biztosítékot jelent a törvényes és elfogulatlan döntésre.1 Hangsúlyozni kell tehát, hogy a 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK tisztességes eljáráshoz való jog szabályai elsősorban a szabadságelvonás tekintetében állítanak korlátokat, de hatókörük szélesebb: általában a jogok érvényre juttatását szolgálják. Az előzőekből következik, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog legfontosabb területe természetesen az igazságszolgáltatás. Ugyanakkor ez az intézmény nem korlátozható „csupán" erre: az állami tevékenységnek mindazokra a területeire kiterjed, ahol az állampolgár az állami szervekkel mint hatósággal találkozik. Végül még egy megjegyzés: a tisztességes eljárásnak azokkal a kérdéseivel foglalkozunk itt, amelyeknek közvetlen alkotmányos alapja van, illetve amelyek alkotmánybírósági határozatokra, nemzetközi dokumentumokra közvetlenül visszavezethetőek. Nem tárgyaljuk azonban a tankönyv első kötetében az igazságszolgáltatás alkotmányos elvei keretében bemutatott kérdéseket, például a bíróságok függetlenségét. Végül nem térünk ki olyan, kétségtelenül a tisztességes eljáráshoz való jog kérdéskörébe tartozó témák tárgyalására, amelyeket a szakjogágak – például büntetőeljárási jog, a polgári eljárási jog – körébe tartozónak ítélünk. Ilyen például a büntetőeljárás során „gyakorolható" hallgatás joga, a büntetőeljáráson kívül beszerzett bizonyítékok felhasználása stb.2 Módszerünk megválasztását alátámasztani látszik az a vélekedés, amely szerint a tisztességes eljárás elemeit nem is lehet elvont módon felsorolni: sok esetben az eljárás menetének egésze ad választ arra a kérdésre, hogy ennek a követelménynek megfeleltek-e vagy sem.3

3.2. 6.2. A TISZTESSÉGES ELJÁRÁS EGYES ELEMEI a. Az alkotmány – nemzetközi dokumentumok alapján – a tisztességes eljárás következő szabályait emeli ki: „A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el" [57. § (1) bek.]. „A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg" [57. § (2) bek.]. „A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt" [57. § (3) bek.]. „Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény" [57. § (4) bek.]. „A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja" [57. § (5) bek., kiemelések tőlem – S. J.]. A bírósági szervezeti törvény – az 1997. évi LXVI. törvény – a tisztességes eljáráshoz való jog legfontosabb elemeit átveszi az alkotmányból: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy bírói útra tartozó ügyét független és pártatlan bíróság tisztességes eljárás során és ésszerű határidőn belül elbírálja" (9. §) stb. a. A tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányi fogalmát és annak elemeit az Alkotmánybíróság alakította, bővítette. A tisztességes eljárás (fair trial) követelménye az alkotmány 57. §-ában foglalt valamennyi garanciális szabályt átfogja. Sőt – az Alkotmánybíróság 6/1998. (III. 11.) AB határozata szerint, s a kapcsolatos nemzetközi dokumentumoknak megfelelően – „a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás »méltány- talan« vagy »igazságtalan«, avagy »nem tisztességes«. A tisztességes eljárásnak az egyezmény- és alkotmányszövegekben nem nevesített, de általánosan és nem vitatottan elismert eleme a »fegyverek egyenlősége«, amely a büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalmas legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást foglalhasson. A fegyverek egyenlősége nem minden esetben jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK A fegyverek egyenlőségének egyik feltétele. a felek mindegyikének személyes jelenléte az eljárási cselekmények sorában, illetve egyes eljárási szereplők (például szakértők) megtartása semleges pozícióban. A másik feltétel, hogy az ügyben releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a védő ugyanolyan teljességben és mélységben ismerhessék meg." Az eljárásban szereplő adatok és dokumentumok teljes megismerése és – megfelelő biztosítékok között – birtoklása is a „mindenképpen biztosítandó" jogok közé sorolható. „A dokumentumok megismerése; a belőlük készíthető jegyzetek szabad »birtoklása«; a dokumentumok »birtoklása« a tárgyalás alatt, vagy máskor is, de csak a bíróság épületében, azonban nem elégíti ki a védelemhez való jogot, ha egyszersmind a fegyverek egyenlősége nem érvényesül. Nem egyenlő a vád és a védelem helyzete tehát, ha az ügyész az államtitkokat képező dokumentumokat az eljárás alatt a bíróságon kívül is szabadon birtokában tarthatja és használhatja,.. .míg a terhelt és a védő ebben korlátozva van." Nemzetközi dokumentumok, s az ezekre épülő joggyakorlat az iratbetekintés jogának határát úgy húzta meg, hogy abba a dokumentumok szabad birtoklása is beleértendő. „A védelemhez való jog, és ezen belül az iratbetekintés, a dokumentumok birtoklása, de általában a védekezéshez és az arra való felkészüléshez szükséges »idővel és eszközzel« való rendelkezés joga nem korlátozhatatlan. Az állambiztonsági érdek, s ezen belül az államtitok védelme, hagyományosan és nemzetközileg is elfogadott oka lehet e jog korlátozásának – egy demokratikus társadalomban szükséges mértékben." Az Emberi Jogok Európai Bírósága a tisztességes eljárás fontos összetevőjének tekinti a hallgatás jogát, azonban ez nem abszolút jellegű. Nem ütközik az egyezménybe, ha a terhelt hallgatásából az eljáró bíróság következtetéseket von le (793/B/1997. AB hat.). a. A nullum crimen sine lege et nulla poena sine lege elv: a „legklasszikusabb" igazságszolgáltatási alapelv. Itt nemcsak arról van szó, hogy az államnak törvényben kell tiltania és törvényben kell büntetéssel fenyegetnie a bűncselekményeket, „hanem az egyén ahhoz való jogáról, hogy csakis törvényesen ítéljék el (nyilvánítsák bűnössé) és büntetését is törvényesen szabják ki. A nullum crimen sine lege. elve a büntetőjogi legalitás alkotmányos elvének része, de nem egyedüli kritériuma a büntetőjogi felelősségre vonás alkotmányosságának." A büntetőjog legalitásának alkotmányos elve az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a következőket jelenti: • törvény és ne alacsonyabb szintű jogforrás határozza meg a büntetendő cselekményeket; • a bűncselekménnyé nyilvánításnak és büntetéssel fenyegetésnek alkotmányos indokon kell alapulnia: szükségesnek, az elérni kívánt céllal arányosnak és végső soron igénybe vettnek kell lennie; • a bűnössé nyilvánítást (elítélést) csak bíróság végezheti, mégpedig a büntetőjogi felelősség határozatban történő megállapításával; • csak az elkövetéskor hatályos törvény szerint lehet elítélni (bűnösnek nyilvánítani) és megbüntetni (büntetéssel sújtani); ezt követeli meg a visszaható hatály tilalmát magában foglaló jogbiztonság elve (előreláthatóság, kiszámíthatóság), amely a jogállamiságból folyik; a visszaható hatály kifejezett tilalma mellett az elbíráláskori enyhébb szabály alkalmazásának előírása a jogállamiság követelményéből fakad. Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította ezenkívül a már elévült bűncselekmények újbóli büntethetővé tételét, a még el nem évült bűncselekmények törvényi elévülési idejének meghosszabbítását stb. [11/1992 (III. 5.) AB hat.]. Mindez azonban nem vonatkozik a háborús és emberiség elleni bűncselekményekre. a. A PPJE 11. cikke szerint a polgári jogi követelés nem teljesítése büntetőjogi eszközökkel nem szankcionálható. A Btk.-nak az a rendelkezése, amely szerint a gyermektartási kötelezettség nem teljesítése bizonyos esetekben szabadságvesztéssel szankcionálható, nem alkotmányellenes, mivel a tartásdíj nem egyszerűen polgári jogi követelés: elmulasztása a gyermek létét veszélyeztető mulasztás (995/B/1990. AB hat.). b. Az ártatlanság vélelme – egyesek szerint a bűnösség vélelmének tilalma – alapján senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Az Alkotmánybíróság szerint ez az alkotmányból már korábban is idézett tétel nem értelmezhető akként, hogy a bíróságok ne alkalmazhatnának bizonyos – alapjogokat is korlátozó – intézkedéseket a gyanúsítottakkal szemben. Ilyen intézkedések, amelyek tehát nem sértik az alkotmány rendelkezéseit: az őrizetbe vétel, az elzárás, letartóztatás, a lakhelyelhagyási tilalom stb. [3/1998. (II. 11.) AB hat.]. Az ártatlanság vélelméből következik, hogy a bűnösség bizonyítása a büntetőügyekben eljáró hatóságokat terheli (793/B/1997. AB hat.). 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Az ártatlanság vélelme elsősorban a büntetőeljáráshoz kapcsolódik. Van azonban azon túlmutató érvényessége is. A római egyezmény értelmezése szerint az kiterjed más típusú eljárásokra is, mint például a közigazgatási, fegyelmi, szabálysértési ügyekre is.4 a. „A bírósághoz való fordulás alapvetőjoga nemcsak a beadványok előterjesztésének jogára szorítkozik, hanem a bírósági eljárásban a fél pozícióját biztosítja a személyeknek. A személyek alanyai, alakítói és nem tárgyai, »elszenvedői« a bírósági eljárásnak. Alkotmányban biztosított joguk van arra, hogy a bíróság az eljárásba vitt jogaikat és kötelességeiket elbírálja (s ne csak az ezeket tartalmazó beadványról mondjon véleményt), és arra is, hogy lehetőséget kapjanak a bírósági döntés alapjául szolgáló tényállással és jogi kérdésekkel kapcsolatban nyilatkozataik megtételére." Ezt a logikát követve az Alkotmánybíróság megsemmisítette a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvénynek (Pp.) azt a rendelkezését, amely szerint a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha megállapítható, hogy „.a felperes követelése nyilvánvalóan alaptalan vagy lehetetlen szolgáltatásra (megállapítására) irányul" [59/1993. (XI. 29.) AB hat.]. Az alkotmány 57. § (1) bekezdéséből „az államra az a kötelezettség hárul, hogy – egyebek között – a polgári jogi jogok és kötelezettségek (a polgári joginak tekintett jogviták) – elbírálására bírói utat biztosítson" [59/1993. (XI. 29.) AB hat.]. Az Alkotmánybíróság a bírósághoz fordulás joga tekintetében is arra a véleményre jutott, hogy van olyan ellensúlyozó érdek, amely indokolttá teszi a keresetindítási jog időbeli korlátozását, amiért is ez utóbbi nem sérti az alkotmány 57. § (1) bekezdését. Jog-összehasonlító elemzés eredményeképpen az Alkotmánybíróság megállapította, hogy külföldi jogrendszerek számára egyáltalán nem ismeretlen a bíróság előtti megtámadhatóság jogvesztő határidőhöz kötése (935/B/1997. AB hat.). Az alkotmány az anyagi igazság érvényre juttatásához szükséges és az esetek többségében alkalmas eljárásra ad jogot. Az alkotmány 57. §-a a bírósági eljáráshoz biztosít jogot, s nem azt garantálja, hogy annak eredménye minden esetben helyes lesz. Az igazságos és törvényes bírósági döntés érdekében azonban az alkotmány további eljárási garanciát tartalmaz: alkotmányos jogot a jogorvoslathoz [9/1992. (I. 30.) AB hat.]. a. A jogorvoslathoz való jog mindenkit megillet. Ennek azonban – mutatott rá az Alkotmánybíróság több határozatában – többféle formája lehet. „A jogorvoslathoz való jog mint alkotmányos alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy ...ugyanazon szerven belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége" (38/B/1992. AB hat.). A jogorvoslathoz való jog tehát nem feltétlenül a bírósághoz fordulás jogát jelenti. Az EE 6. cikke rendelkezik a tisztességes tárgyaláshoz való jogról. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Delcour-ügyben hozott határozata szerint az egyezmény nem kötelezi a tagállamokat fellebbviteli bíróságok felállítására. Ha azonban ilyen bíróságok működnek, a 6. cikknek, tehát a tisztességes eljárás általános követelményeinek érvényesülniük kell.5 „ A jogorvoslathoz való jog tárgyilag csak a hatósági döntésekre terjed ki. Nem terjed ki a nem állami, például a munkáltatói. vagy tulajdonosi. döntésekre, és nem terjed ki az állami, de nem hatósági, például a katonai elöljárói. döntésekre." A jogorvoslati jog másik fogalmi eleme az, hogy a döntés jogot vagy jogos érdeket sért. Ez egyrészt a kifogásolhatóságot jelenti: jogorvoslat igénybevételének nem előfeltétele a tényleges sérelem igazolása, elég erre hivatkozni. A személynek joga van ahhoz, hogy állítsa a döntés jogos érdeket vagy jogot sértő voltát. A »sérti« másrészt azt is jelenti, hogy a jogorvoslat szabályainak azt kell a fél számára lehetővé és a jogorvoslati fórumra nézve kötelezővé tenni, hogy az orvoslási kérelmet a döntés hibás – törvénysértő (megalapozatlan), közigazgatási ügyben továbbá célszerűtlen – volta esetén teljesítsék. Az az orvoslási eszköz, amelynek nem feltétele az ilyen állítás, alkotmányjogi értelemben nem jogorvoslat. Az alkotmány szerint a döntés »ellen« lehet jogorvoslattal élni. A jogorvoslati fórumnak döntési helyzetben kell lennie. A formális és a jogi szabályozás miatt eleve kilátástalan jogorvoslat nem kielégítő. Elégséges az egyfokú jogorvoslat. »Az alkotmány a törvényi szabályozásra bízza annak meghatározását, hogy hány fokú jogorvoslati rendszer érvényesülhet«" [22/1995. (III. 31.) AB hat ]. Nem minősítette az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény 89. § (4) bekezdését, amely szerint a tanulmányi kötelezettségek teljesítésére vonatkozó értékelés ellen jogorvoslatnak nincs helye mondván: a hallgatók nem kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe, mivel a törvény 89. §


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK (1) bekezdése kínál megfelelő orvoslást, amennyiben kimondja: „A hallgatók tanulmányi és vizsgaügyeiben egyaránt a felsőoktatási intézmények járnak el." Az intézmény e célra létrehozott testülete előtti vizsgálat lehetőséget biztosít az esetleges visszásságok, visszaélések felderítésére. Erre szolgál az „első fokon eljáró intézményi testület" eljárása, amelyben a törvény rendelkezése szerint „ötven százalékos hallgatói részvételt kell biztosítani" [22/1995. (III. 31.) AB hat.]. Ez a törvényi szabályozás tehát azáltal biztosít intézményen belüli – az egyetemi autonómiával összhangban álló – tisztességes eljárást, hogy a felsőoktatási törvény egyébként egyedi vizsgaügyekben expressis verbis kizárja a tanulmányi követelmények értékelésére vonatkozó jogorvoslat lehetőségét. A jogorvoslathoz való jog problematikus esete: ha az elsőfokú büntetőbírói ítélet felmentő tartalmú, akkor a vádlott értelemszerűen nem fellebbez. Az ügyész azonban ilyenkor is jogorvoslattal élhet. Az ügyészi fellebbezés nyomán megszülető bírói ítélet már jogerős lesz. Ha az ilyen módon megszülető ítélet a vádlottra nézve elmarasztaló, ez azt jelenti, hogy ő tulajdonképpen jogorvoslati jogával nem élhetett: a mai jogi szabályozás tehát egyáltalán nem ad fellebbezési jogot az elítéltnek abban az esetben, ha csak másodfokon ítélték el.6 a. A tárgyalás nyilvánossága főszabály, amely azonban a bíróság döntésének megfelelően korlátozható. A bíróság a nyilvánosságot az egész tárgyalásról vagy annak egy részéről kizárhatja, ha ez államtitok vagy szolgálati titok megőrzése végett, illetőleg erkölcsi okból szükséges. Fiatalkorú ellen folyó eljárásban ezen túlmenően akkor is ki lehet zárni a nyilvánosságot, ha ez a fiatalkorú érdekében szükséges. Ilyen esetben a tárgyalás a büntetőeljárásban részt vevő hatósági és magánszemélyek (ügyész, magánvádló, terhelt, védő, sértett, utóbbi képviselője, esetleg szakértő) jelenlétében folyik, de a bíróság egyes hivatalos személyeknek is megengedheti, hogy jelen legyenek. A bíróság a tárgyaláson hozott határozatát akkor is nyilvánosan köteles kihirdetni, ha a nyilvánosságot kizárta [58/1995. (IX. 15.) AB hat.]. b. A római egyezmény 6. cikkének 1. pontja biztosítja a bírósághoz fordulás jogát. Az alkotmány 57. §-ának (5) bekezdése hasonlóképpen rendelkezik. 1. A bírósághoz fordulás jogának külön kérdésköre a közigazgatási határozatok bíróság előtti megtámadásának lehetősége. Az alkotmányos rendszerváltozást megelőző időben az államigazgatási határozatok bíróság előtt történő felülvizsgálatára – a Minisztertanács által megállapított – nagyon szűk körben volt lehetőség. Az alkotmánynak az 1989. évi XXXI. törvénnyel megállapított és ma is hatályos szövegének 50. § (2) bekezdése szerint: „a bíróság ellenőrzi az államigazgatási határozatok törvényességét". Ennek alapján az Alkotmánybíróság az államigazgatási határozatok bíróság előtt történő megtámadásának azt a csekély lehetőségét, amit az akkor hatályos törvény biztosított, alkotmányellenesnek minősítette, s a kérdés újraszabályozását rendelte el. Az alkotmánybírósági határozat nyomán fogadta el az Országgyűlés a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatának kiterjesztéséről szóló 1991. évi XXVI. törvényt. Ez a közigazgatási határozatok bíróság előtt történő megtámadásának lehetőségét tette általánossá, amennyiben – 3. §-a – kimondja: „Az ügyfél, illetőleg a törvényes érdekeiben sérelmet szenvedett fél, jogszabálysértésre hivatkozva – ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik –, az államigazgatási ügy érdemében hozott határozat felülvizsgálatát a határozat közlésétől számított harminc napon belül keresettel kérheti a bíróságtól." 2. A bírósághoz fordulás jogának külön kérdésköre a szabálysértési ügyeké. Az államigazgatási eljárási törvény hatálya a szabálysértési eljárásra nem terjed ki. A szabálysértési anyagi, eljárási és végrehajtási jog egységes kódexe az 1968. évi I. törvény hosszú időn keresztül csupán egyetlen esetben tette lehetővé a bírósági felülvizsgálatot, nevezetesen a pénzbírságot elzárásra változtató államigazgatási határozat esetében. Magyarország ezért az EE 6. cikk 1. pontjában biztosított bírósághoz fordulás jogával kapcsolatban eredetileg fenntartással élt. A fennálló helyzetet az Alkotmánybíróság 63/1997. (XII. 12.) AB határozatában alkotmányellenesnek minősítette, mivel az sérti a jogállamiság elvét. „Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Országgyűlés elmulasztotta a szabálysértési jognak az alkotmány 50. § (2) bekezdése, illetőleg az alkotmány 57. § 1. bekezdése követelményeinek megfelelő újraszabályozására vonatkozó jogalkotói feladatát. Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy a szükséges törvényalkotást legkésőbb 1998. december 31-éig végezze el." A szabálysértési eljárást az 1999. évi LXIX. évi törvény szabályozza, amely 2000. március 31-én lépett hatályba. Ez a közigazgatáson kívüli jogorvoslatnak alapvetően két formáját ismeri.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Az egyik a panasz, amelyet a szabálysértési hatóság ruházat, csomag, jármű átvizsgálására, lefoglalására stb. vonatkozó határozata ellen vehető igénybe; a panaszt, ha annak a szabálysértési hatóság nem ad helyt, az ügyész bírálja felül. A másik a kifogás: a szabálysértési hatóság pénzbírságot kiszabó, intézkedést, továbbá kártérítést megállapító határozatával szemben vehető igénybe, amelyet a szabálysértési hatóság egyet nem értése esetén a bíróság bírál el. A bíróság tárgyalás mellőzésével hoz végzést az ügyben. A végzés ellen fellebbezésnek nincsen helye, de további jogorvoslati lehetőséget teremt a tárgyalásra irányuló kérelem.

3.3. Jegyzetek 1. Vö. Rácz Attila: Alapvető jogok és kötelességek. Budapest, 1998, Államigazgatási Főiskola, 39. p. 2. Lásd ezekről Bárd Károly: A hallgatás joga; Frech Ágnes: A büntetőeljáráson kívül beszerzett bizonyítékok; Bócz Endre: Az anonim tanúzással kapcsolatos csodavárás; Márki Zoltán: Bizonytalan bizonyítékok. In Személyi szabadság és tisztességes eljárás. Budapest, 1999, INDOK; Nagy Gábor: Méltányosság és az eljárás ésszerű időtartama a strasbourgi esetjogban. Család, tulajdon és emberi jogok. Budapest, 1999, INDOK, 163-180. p. 3. Bán Tamás: A tisztességes eljárás és annak egyik fontos vonása: az ártatlanság vélelme. In Személyi szabadság és tisztességes eljárás. Budapest, 1999, INDOK, 114. p. 4. Vö. Bán Tamás: uo. 118. p. 5. Bán Tamás: Jogorvoslati lehetőségek a magyar polgári és más kapcsolódó eljárásban. Acta Humana, 1994.15-16. 48. p. 6. Halmai Gábor problémafelvetése. Halmai Gábor: A jogorvoslati jog néhány alkotmányos problémája. In Személyi szabadság és tisztességes eljárás. Budapest, 1999, INDOK, 105-110. p.

4. 7. A JÓ HÍRNÉVHEZ, A MAGÁNLAKÁS SÉRTHETETLENSÉGÉHEZ ÉS A MAGÁNTITOK VÉDELMÉHEZ VALÓ JOG 4.1. 7.1. A JÓ HÍRNÉVHEZ VALÓ JOG A jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok védelméhez való jog rendelkezései – a személyhez kapcsolódó jogok között – a leg- plasztikusabb módon mutatják a kapcsolódó joganyag három csoportba való sorolhatóságát: az egyik ezek közül a szabadság vagy jog deklarálása, a másik a megsértésük tilalmát kimondó – Btk.-, Ptk.-beli – szabályok köre, amelyek egyúttal meghatározzák a szabadságok és a jogok részletesebb tartalmát, végül a harmadik a tilalmak feloldását jelentő rendelkezések. A jó hírnévhez való jog, a magánlakás és a magántitok sérthetetlensége a nemzetközi dokumentumokban – s a magyar alkotmányban is – általában együtt, egymás mellett szerepel. A nyilatkozat 12. cikke szerint senkinek magánéletébe, családi ügyeibe, lakóhelye megválasztásába vagy levelezésébe nem szabad önkényesen beavatkozni, sem pedig becsületében vagy jó hírnevében megsérteni. Minden személynek joga van az ilyen beavatkozásokkal vagy sértésekkel szemben a törvény védelméhez. Az alkotmány szerint: „A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és személyes adatok védelméhez való jog" [59. § (1) bek.]. A nyilvántartott adatok védelme eredendően a magántitok védelme alá tartozott, a számítógépes nyilvántartás elterjedése következtében azonban önállósult. A személyes adatok védelméhez való jogot a magyar alkotmány is nevesíti, külön említi. Ennek megfelelően és mai megnövekedett jelentőségére tekintettel a tankönyv külön fejezetben tárgyalja. Az alkotmány – ahogyan idéztük – a személyiségi jogok közül csupán a jó hírnévhez való jogot nevesíti. Nem kétséges azonban, hogy 54. §-a alapján az emberi méltósághoz való jog anyajogából eredő becsület is alapjogi védelem alatt áll [36/1994. (VI. 24.) AB hat.].


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK „A jó hírnév sérelmét jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt állít, híresztel, vagy való tényt hamis színben tüntet fel" [Ptk. 78. § (2) bek.]. A jó hírnév megsértésének polgári jogi következménye a helyreigazítás, illetve a kártérítés. „Ha valakiről napilap, folyóirat (időszaki lap), rádió, televízió vagy filmhíradó valótlan tényt közöl vagy híresztel, illetőleg való tényeket hamis színben tüntet fel – a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül – követelheti olyan közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlemény mely tényállítása valótlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, illetőleg melyek a való tények (helyreigazítás). A helyreigazítást napilap esetében az erre irányuló igény kézhezvételét követő nyolc napon belül, folyóirat, illetőleg filmhíradó esetében a legközelebbi számban azonos módon, rádió, illetőleg televízió esetében pedig – ugyancsak nyolc napon belül – a sérelmes közléssel azonos napszakban kell közölni" [Ptk. 79. § (1)-(2) bek., kiemelések tőlem – S. J.]. A személyiségi jogok közül a becsület és jó hírnév megsértése ellen az általános büntetőjogi, illetve államigazgatási jogi védelmet a rágalmazás, a becsületsértés és kegyeletsértés tényállásai nyújtják. A rágalmazás (Btk. 179. §-a, illetve a szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény 96/B. §-a) szerint: „Aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ" súlyosabb esetben vétséget, enyhébb esetben szabálysértést követ el. A vétség minősített esetei, ha a rágalmazást: • aljas indokból, • nagy nyilvánosság előtt, • jelentős érdeksérelmet okozva követik el. A becsületsértés a Btk. 180. § (1) bekezdése szerint: „Aki a 179. § esetén kívül a. a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével összefüggésben, b. nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt. büntetendő." A magyar bírói gyakorlat szerint a büntetőjogi védelem nemcsak a természetes személyeket illeti meg, hanem a jogi személyeket is. A rágalmazás, illetve a becsületsértés törvényi tényállása a véleménynyilvánítás szabadsága korlátjának számít. Ennek részletes szabályairól a véleménynyilvánítást tárgyaló fejezetben lesz szó. Itt csupán azt említjük meg, hogy – az alkotmánybírósági felfogás szerint – az állami tisztségviselők és más közszereplő politikusok alkotmányosan védett magánszférája másokénál szűkebb; különösen ki kell tenniük magukat mások kritikájának [36/1994. (VI. 24.) AB hat.]. Ennek megfelelően esetükben a kritika megengedhetőségének határai tágabbak, mint a magánszemélyek tekintetében. Ebből következik, hogy a közhatalom gyakorlói sérelmére elkövetett rágalmazás és becsületsértés megítélésének nemhogy súlyosabbnak, éppen ellenkezőleg, enyhébbnek kell lennie, mint a magánszemélyek terhére elkövetett ilyen cselekmények megítélésének.

4.2. 7.2. A MAGÁNLAKÁS SÉRTHETETLENSÉGE A magánlakás sérthetetlenségét védi az a szabály, hogy „aki másnak a lakásába, vagy egyéb helyiségébe vagy ezekhez tartozó bekerített helyre erőszakkal, fenyegetéssel, hivatalos eljárás színlelésével bemegy vagy ott bent marad", súlyosabb esetben vétséget [Btk. 176. § (1) bek.], enyhébb esetben szabálysértést követ el. A jogsértést végül követheti polgári jogi – kártérítési – szankció is. A magánlakás megsértésének tilalmát feloldják azok a – házkutatásra vonatkozó – hatáskörök, amelyek a büntetőeljárás során eljáró szerveket illetik meg. A Be. 103. §-a szerint: „ház, lakás, egyéb helyiség vagy azokhoz tartozó bekerített hely, továbbá jármű átkutatásának a hatóság határozata alapján akkor van helye, ha alaposan feltehető, hogy az bűncselekmény elkövetőjének kézre kerítésére, a bűncselekmény nyomainak felderítésére vagy tárgyi bizonyítási eszköz megtalálására vezet... Házkutatás a hatóság határozata nélkül akkor 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK tartható meg, ha a késedelem az intézkedés eredményességét veszélyezteti, .a házkutatás bűncselekmény megakadályozása érdekében szükséges." Ugyancsak a magánlakás sérthetetlenségének tilalmára vonatkozó szabályok feloldását jelentik a rendőrséget – a büntetőeljárás során, illetve azon kívül – megillető hatáskörök. A rendőrségről szóló törvény általánosságban leszögezi [39. § (1) bek.]: „A rendőr magánlakásba bebocsátás vagy hatósági határozat nélkül nem léphet be", kivéve – egyebek mellett – a segélyhívás vagy öngyilkosság megakadályozása, bűncselekmény megakadályozása, megszakítása, közveszély vagy testi épséget fenyegető közvetlen veszély elhárításának, bűncselekmény elkövetőjének elfogása és előállítása eseteit. Ilyenkor tehát a magánlakásba való belépéshez nincsen szükség bebocsátásra vagy hatósági határozatra. A rendőr külön írásos utasítás birtokában léphet be magánlakásba a védett személy, például külföldi államfő biztonsága érdekében. A rendőrség bűncselekmény elkövetésének megelőzése, megszakítása, az elkövető kilétének megállapítása, elfogása stb. érdekében titkos információt gyűjthet [63. § (1) bek.]. Az előzőekben – a 63. § (1) bekezdésében meghatározott bűnüldözési feladatának teljesítése érdekében – egyebek mellett – a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható és vele kapcsolatban lévő személyt, valamint a bűncselekménnyel kapcsolatba hozható helyiséget, épületet és más objektumot, terep- és útvonalszakaszt, járművet, eseményt megfigyelhet, arról információt gyűjthet, az észlelteket hang-, kép-, egyéb jel- vagy nyomrögzítésre szolgáló technikai eszközzel rögzítheti – bírói engedély nélkül (64. §). Végül pedig: ugyancsak a 63. § (1) bekezdésében meghatározott bűnüldözési célból, súlyos bűncselekmény esetén, továbbá, ha a bűncselekmény • a nemzetközi bűnüldözéssel kapcsolatba hozható, • gyermekkorú ellen irányul, • sorozatban vagy szervezett elkövetéssel valósul meg, • kábítószerrel kapcsolatos, • pénz- vagy értékpapír-hamisítással kapcsolatos, • fegyveres elkövetéssel jár, • terror, vagy terror jellegű, a rendőrség bírói engedéllyel • lakást titokban átkutathat, az észlelteket technikai eszközökkel rögzítheti; • a lakásban történteket technikai eszközök segítségével megfigyelheti és rögzítheti; • leveleket és egyéb postai küldeményeket felbonthat, ellenőrizheti azok tartalmát és technikai eszközökkel rögzítheti; • a közcélú telefonvezetéken vagy azt helyettesítő távközlési szolgáltatás útján továbbított közleményt megismerheti, az észlelteket technikai eszközökkel rögzítheti. A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény (Nbtv.) 31. § 1. bekezdése általánosságban mondja ki, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok a személyes szabadsághoz, a magánlakás, a magántitok és a levéltitok sérthetetlenségéhez, a személyes adatok védelméhez, közérdekű adatok nyilvánosságához, valamint a birtokvédelemhez fűződő jogokat törvényben foglaltak szerint korlátozhatják. Konkrétan ez azt jelenti, hogy (Nbtv. 56. §) a nemzetbiztonsági szolgálatok lényegében azokat a hatásköröket gyakorolhatják az igazságügyi miniszter engedélyével, amelyeket a rendőrség gyakorolhat bírói engedély birtokában.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK

4.3. 7.3. A MAGÁNTITOK VÉDELME A magántitok védelme eredetileg a levéltitok megőrzésére és védelmére irányult. Később, a technikai eszközök fejlődésével párhuzamosan fokozatosan kiterjedt minden olyan eszközre és berendezésre, amely személyes közlés továbbítására alkalmas: távíró, telefon, rádió stb. A Ptk. a levéltitok megőrzéséhez való jogot – más titokforma nevesítésével – a személyhez fűződő jogok körébe sorolja. 81. §-a szerint: „Személyhez fűződő jogot sért, aki a levéltitkot megsérti, továbbá, aki magántitok, üzemi vagy üzleti titok birtokába jut és azt jogosulatlanul nyilvánosságra hozza vagy azzal egyéb módon visszaél." A Btk. 178. §-a szerint: „Aki másnak közlést tartalmazó zárt küldeményét, tartalmának megismerése végett felbontja, megszerzi, vagy ilyen célból illetéktelen személynek átadja, úgyszintén aki távközlési berendezés útján továbbított közleményt kifürkész, .vétséget követ el." A levéltitok védelmére vonatkozó szabályok alóli kivételek: a. A postáról szóló 1992. évi XLV. törvény 27-28. §-a szerint: „A szolgáltató a postai szolgáltatási szerződés teljesítése során, vagy azzal összefüggésben tudomására jutott levéltitkot, magántitkot, üzleti és üzemi titkot köteles megtartani." Titoktartási kötelezettsége alapján a szolgáltató a zárt postai küldeményt nem bonthatja fel, kivéve, ha • a küldeményt a címzés hiányossága miatt nem lehet kézbesíteni és a kézbesítéshez a címzett vagy a feladó címének a megismerése szükséges; • a küldemény csomagolása, burkolata oly mértékben sérült, hogy tartalmának megóvása érdekében ez indokolt, és felbontás nélküli átcsomagolással ez nem oldható meg. A küldemény felbontását legalább két főből álló bizottság végzi, vagy ha ez nem lehetséges, a felbontás a helyi önkormányzat képviselőjének jelenlétében történhet. a. A magántitok, levéltitok megőrzéséhez való jog korlátozását jelentik azok a hatáskörök, amelyeket a nemzetbiztonsági szolgálatok, illetve a rendőrség – a róluk szóló törvények keretei között – gyakorolhatnak a titkos információgyűjtés körében. Eszerint a nemzetbiztonsági szolgálatok az igazságügyi miniszter, a rendőrség pedig a bíróság engedélyével: • leveleket és egyéb postai küldeményeket felbonthat, ellenőrizheti azok tartalmát és technikai eszközökkel rögzítheti; • a közcélú telefonvezetéken vagy azt helyettesítő távközlési szolgáltatás útján továbbított közleményt megismerhetik, az észlelteket technikai eszközökkel rögzíthetik. a. A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. és a módosításáról szóló 1993. évi XXII. törvény 36., illetve 118. §-a szerint: „Az elítélt jogosult. a hozzátartozóival, valamint az általa megjelölt és a büntetés-végrehajtási intézet által engedélyezett személyekkel való levelezésre, a levelek gyakorisága és terjedelme nem korlátozott. Az elítélt „levelezése – a hatóságokhoz és a nemzetközi szervezetekhez küldött levelek kivételével – a büntetés-végrehajtási intézet biztonsága szempontjából ellenőrizhető, az ellenőrzés lehetőségéről az elítéltet tájékoztatni kell". „Az előzetesen letartóztatott hozzátartozóival és – az ügyész, a vádirat benyújtása után a bíróság jóváhagyásával – más személyekkel levelezhet, legalább havonta egyszer fogadhat látogatót, és kaphat csomagot. Az előzetesen letartóztatott levelezési, látogatási joga – a védőjével való érintkezés kivételével –, valamint a csomagküldeményhez való joga a büntetőeljárás eredményessége érdekben korlátozható." Nemcsak azok a technikai eszközök fejlődtek, amelyek a magántitok körébe tartozó személyes közlemények továbbítására alkalmasak, s amelyekre ennek megfelelően a titokvédelem fokozatosan kiterjedt, bővültek a védelem alá tartozó titokformák is. A személyes adatok védelméről, illetve önállósulásáról – amit külön fejezetben tárgyalunk – már esett szó. A Ptk. nevesíti az üzleti titkot is. Ennek tartalma: az üzemi vagy üzleti titok a jogszerűen működő üzemmel, illetőleg üzlettel és ezek működésével kapcsolatos olyan adat, amelynek illetéktelen személy tudomására jutása az üzem, illetőleg üzlet zavartalan, biztonságos működését vagy anyagi érdekeit veszélyezteti (Ptk. magyarázata 219. p.). 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Banktitok minden olyan, az egyes ügyfelekről a pénzügyi intézmény rendelkezésére álló tény, információ, megoldás vagy adat, amely az ügyfél személyére, adatára, vagyoni helyzetére stb. vonatkozik (A hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény 55. §). Banktitok csak akkor adható ki harmadik személynek, ha az ügyfél felhatalmazást ad erre vagy folyamatban lévő büntetőügyben a nyomozóhatóság, illetve az ügyész írásban kéri stb. Aki üzleti vagy banktitok birtokába jut, köteles azt megőrizni (Hptv. 50-55. §).

5. 8. A SZEMÉLYES ADATOK VÉDELME – AZ INFORMÁCIÓS ÖNRENDELKEZÉSI JOG 5.1. 8.1. A SZABÁLYOZÁS ELVI ALAPJAI A személyes adatok gyűjtése, nyilvántartása, feldolgozása a legutóbbi időkben került alkotmányos alapjogi védelem alá mindenekelőtt az elektronikus adatfeldolgozás rohamos fejlődése következtében. Az állam már hosszú idő óta arra kényszerült, hogy bizonyos funkcióinak az ellátásához polgárairól nyilvántartást vezessen. Az adóztatás az adózók, illetve vagyoni helyzetük nyilvántartására épült, a hadkötelezettség teljesítése a katonakorúak számbavételére. Az állami nyilvántartások jórészt az egyházak által vezetett anyakönyvek adatait vették figyelembe. Az állam és az egyházak elválasztása jegyében egyre inkább az állami anyakönyvezés vált kötelezővé, Magyarországon 1895-től a születési, házasságkötési és halotti anyakönyvezés formájában. A modern állam funkcióinak növekedése az állampolgárok egyre több adatának a nyilvántartását, kezelését feltételezi. Ehhez a számítástechnika szinte korlátlan lehetőséget kínál, miközben ezzel egyenes arányban növekednek az adatkezeléssel, adatfelhasználással kapcsolatos visszaélési lehetőségek. Az alapvető veszélyt a személyekkel kapcsolatos adatok összekapcsolása, illetve azok ellenőrizhetetlen felhasználása jelenti. Alkotmányos kérdéssé vált egyrészt a személyiségi autonómia részét képező adatvédelem, másrészt a modern kormányzati tevékenység ellátásának alapvető feltételét jelentő nyilvántartások követelményeinek összhangba hozatala. Az Alkotmánybíróság működésének meglehetősen korai szakaszában foglalkozott az adatvédelem, illetve az állampolgárok nyilvántartásának kérdéseivel az állami népesség-nyilvántartásról szóló 1986. évi 10. tvr., illetve annak végrehajtási rendeletei alkotmányossága felülvizsgálata során. A tvr.-nek az volt az alapkoncepciója, hogy integrált személyi adatbankot kell létrehozni, amely az állampolgárok adatait a lehető legszélesebb körben tartalmazza az egészségügyi adatoktól kezdve a vagyoni adatokon át a hivatali ügyekig. Az Alkotmánybíróság 11/1990. (V. 11.) AB, 15/1991. (IV. 13.) AB és más határozataiban lényegében meghatározta az adatvédelem és nyilvántartás legfontosabb alapelveit. Eszerint: - a személyes adatok védelméhez való jogot nem hagyományos védelmi jogként értelmezi, hanem annak aktív oldalát is figyelembe véve, információs önrendelkezési jogként; tehát az alkotmány 59. §-ában biztosított személyes adatok védelméhez való jognak az a tartalma, hogy mindenki maga rendelkezik személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról; • az információs önrendelkezési jog gyakorlásának feltétele és garanciája a célhoz kötöttség, ami azt jelenti, hogy személyes adatot feldolgozni csak pontosan meghatározott és jogszerű célra szabad, amelyet törvénnyel kell szabályozni; • a korlátozás nélkül felhasználható, általános és egységes személyazonosító kód (azaz a minden állampolgárnak és országlakosnak ugyanazon elv szerint kiosztott személyi szám) alkotmányellenes; • személyes adatot felvenni és felhasználni általában csak az érintett hozzájárulásával szabad; • mindenki számára követhetővé és ellenőrizhetővé kell tenni az adatfeldolgozás egész útját, vagyis mindenkinek joga van tudni ki, hol, mikor, milyen célra használja fel az ő személyes adatát; • kivételesen törvény elrendelheti a személyes adat kötelező kiszolgáltatását és előírhatja a felhasználás módját is; az ilyen törvény azonban, mivel korlátozza az információs önrendelkezési jogot, meg kell hogy feleljen az alkotmány 8. §-ának.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK

5.2. 8.2. A SZEMÉLYES ADATOK VÉDELME A személyes adatok hazai szabályozása tekintettel van az Európa Tanácsnak Az egyének védelméről a személyes adatok gépi feldolgozása során című egyezményére (amelyet az 1998. évi II. törvénnyel hirdettek ki), valamint az Európa Tanács egyéb ajánlásaira. Az alkotmány szerint „mindenkit megillet a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog" [Alk. 59. § (1) bek.]. A személyes adatok védelméről és – a más helyen tárgyalandó – a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló általános szabályokról az Alkotmánybíróság fentebb említett határozatát is figyelembe véve az 1992. évi LXIII. törvény (Atv.) rendelkezik. Rendelkezéseket tartalmaz a személyes adatok védelmére a Ptk. (83. §) is, amely kimondja: „A számítógéppel, vagy más módon történő adatkezelés és adatfeldolgozás a személyhez fűződő jogokat nem sértheti." A Btk. 177/A. § a jogosulatlan adatkezelést, a 177/B. § a különleges személyes adatokkal való visszaélést bűncselekménnyé nyilvánítja. Az Atv. különbséget tesz egyrészt a személyes adat, másrészt a különleges adat között. Eszerint „személyes adat: a meghatározott természetes személlyel (a továbbiakban érintett) kapcsolatba hozható adat, az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés. Különleges [személyes] adat [szenzitív adatnak is mondják]: a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos vagy más meggyőződésre, az egészségi állapotra, a kóros szenvedélyre, a szexuális életre, valamint a büntetett előéletre vonatkozó személyes adatok" (2. §). Amint az idézetből kitűnik az Atv. a meghatározott természetes személlyel kapcsolatba hozható adatot minősíti személyes adatnak. Fontos megjegyezni, hogy az Alkotmánybíróság 34/1994. (VI. 24.) AB határozatában az adatvédelmet a jogi személyekre is kiterjesztette, mondván: az alapjogok rendszerint a jogi személyekre is vonatkoznak, így az alapjogok alkotmányos védelmét általában a jogi személyek is érvényesíthetik. Az Alkotmánybíróság hivatkozik az Európa Tanács adatvédelmi egyezményére, amely szerint azt alkalmazni kell személycsoportokra, társaságokra, alapítványokra stb.; s a Ptk. 75. § (2) bekezdésére, amely szerint: „A személyhez fűződő jogok védelmére vonatkozó szabályokat a jogi személyekre is alkalmazni kell, kivéve, ha a védelem – jellegénél fogva – csak a magánszemélyeket illetheti meg." Személyes adatnak kell tekintenünk azonban nemcsak a számokkal kifejezhető adatokat vagy a néhány szóval meghatározható személyes tulajdonságokat, hanem a képmásokat, fényképeket, hangfelvételeket és az ujjlenyomatokat vagy szagmintát is.1 Más oldalról tehát a személyes adatok mai törvényi felsorolását nem lehet lezártnak tekinteni. Jogos ezért a megállapítás, mely szerint a törvénynek úgy kellene fogalmaznia: „Érzékeny adat különösen." 2 A vagyonra vonatkozó adatok az ember magánszférájába tartoznak, magántitkot képeznek és személyes adatnak minősülnek az Atv. 2. § 2. pontja szerint is. Az alkotmány 70/I. §-ában foglalt cél – az arányos közteherviselés – érdekében a jövedelmek állami ellenőrizhetősége és a jövedelmek adóztathatóságának alkotmányossága nem kétséges. Az a törvényi rendelkezés azonban alkotmányellenes, amely szerint vagyonnyilatkozat-tételre kötelezhető minden adózó, tekintet nélkül arra, hogy megsértette-e az adóügyi szabályokat vagy nem. Mindazokkal szemben tehát, akik jövedelembevallási kötelezettségüket – amelynek alkotmányossága nem vitatható – az állammal szemben teljesítik, a kötelező vagyonnyilatkozat alkalmatlan és szükségtelen eszköz [21/1993. (VI. 2.) AB hat.]. Személyes adat akkor kezelhető – tárolható, gyűjthető, feldolgozható stb. –, ha ahhoz az érintett hozzájárul, vagy ha azt törvény, illetve annak felhatalmazása alapján meghatározott körben az önkormányzat rendeletben elrendeli. Különleges adat akkor kezelhető, ha ehhez az érintett írásban járul hozzá, vagy ha a faji eredetre, a nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos meggyőződésre vonatkozó adatkezelés nemzetközi egyezményen alapul, illetve ha az adatkezelést a nemzetbiztonság, a bűnmegelőzés vagy a bűnüldözés érdekében törvény elrendeli [3. § (1)-(2) bek.]. Személyes adat nyilvánosságra hozatalát a törvény – az adatok körének kifejezett megjelölésével – közérdekből elrendelheti. Minden egyéb esetben a nyilvánosságra hozatalhoz az érintett hozzájárulása, különleges adat


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK esetében írásbeli hozzájárulása szükséges. Kétség esetén azt kell vélelmezni, hogy az érintett a hozzájárulását nem adta meg. Ez alól kivétel, hogy az érintett hozzájárulását megadottnak kell tekinteni a közszereplése során közölt adatok tekintetében. Az érintett kérelmére indult eljárásban a szükséges adatainak kezeléséhez való hozzájárulást vélelmezni kell (3. §). Az adatkezelés célhoz kötött. Ez – egyebek mellett – azt jelenti, hogy • személyes adatot kezelni csak meghatározott céllal, jog gyakorlása és kötelezettség teljesítése érdekében lehet; • csak olyan személyes adat kezelhető, amely az adatkezelés céljának megvalósulásához elengedhetetlen, a cél elérésére alkalmas, csak a cél megvalósulásához szükséges mértékben és ideig; • az érintettel az adat felvétele előtt közölni kell, hogy az adatfelvétel önkéntes vagy kötelező; • az érintettet tájékoztatni kell az adatkezelés céljáról, és arról, hogy az adatot kik fogják kezelni (5-6. §). Az adatok akkor továbbíthatók, valamint a különböző adatkezelések akkor kapcsolhatók össze, ha az érintett ahhoz hozzájárult vagy törvény azt megengedi (8. §). Az adatkezelő köteles gondoskodni az adat biztonságáról, köteles továbbá érvényesíteni az adat- és titokvédelmi szabályokat (10. §). Az érintett tájékoztatást kérhet személyes adatainak kezeléséről, valamint kérheti személyes adatainak helyesbítését, illetve – a jogszabályban elrendelt adatkezelések kivételével – törlését (11. §). Az érintett jogait törvény, az állam belső és külső biztonsága, így a honvédelem, a nemzetbiztonság, a bűnmegelőzés vagy a bűnüldözés érdekében, továbbá állami vagy helyi önkormányzati pénzügyi érdekből, valamint az érintett vagy mások jogainak védelme érdekében korlátozhatja (16. §). Az érintett, jogainak megsértése esetén, az adatkezelő ellen bírósághoz fordulhat (17. §). Az ilyen perben a bizonyítási kötelezettség az általános szabályokhoz képest megfordul: azt, hogy az adatkezelés a jogszabályban foglaltaknak megfelel, az adatkezelő köteles bizonyítani. Az adatkezelő az érintett adatainak jogellenes kezelésével másnak okozott kárt köteles megtéríteni (18. §). A személyes adatok védelméhez és a közérdekű adatok (a közérdekű adatokról más helyen lesz szó) nyilvánosságához való alkotmányos jog védelme érdekében az Országgyűlés adatvédelmi biztost választ, akire általában az állampolgári jogok országgyűlési biztosára vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Az adatvédelmi biztos • ellenőrzi az adatvédelmi törvény és az adatkezelésre vonatkozó más jogszabály megtartását; • kivizsgálja a hozzá beérkezett bejelentéseket, jogellenes adatkezelés esetén az adatkezelőt az adatkezelés megszüntetésére szólítja fel; ha az adatkezelő azt nem teszi meg, az adatvédelmi biztos erről tájékoztatja a nyilvánosságot; • gondoskodik az adatvédelmi nyilvántartás vezetéséről. A „nyilvántartás nyilvántartása": az adatkezelő köteles e tevékenysége megkezdése előtt az adatvédelmi biztosnak nyilvántartásba vétel végett bejelenteni az adatkezelés célját, az adatok fajtáját és kezelésük módját stb.; nem kell bejelenteni az adatvédelmi nyilvántartásba az adatkezelővel munkaviszonyban, tagsági, tanulói viszonyban stb. lévők adatait, továbbá egyház, vallásfelekezet belső szabályai szerint történő adatkezelést, az egészségügyi ellátásban kezelt személy betegségére, állapotára stb. vonatkozó adatokat (23-26. §).

5.3. 8.3. A SZEMÉLYAZONOSÍTÓ JEL HELYÉBE LÉPŐ AZONOSÍTÁSI MÓDOKRÓL ÉS AZ AZONOSÍTÁSI KÓDOK HASZNÁLATÁRÓL Személyes adataival mindenki maga rendelkezik, mondja ki az Alkotmánybíróság fentebb idézett határozatában. Azt is hozzáteszi azonban, hogy – kivételesen 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK törvény elrendelheti a személyes adat kötelező kiszolgáltatását és előírhatja a felhasználás módját is. Az állami népesség-nyilvántartásról szóló 1986. évi 10. tvr.-t az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette a fentiek során említett indokok alapján. A polgárok személyi adatainak nyilvántartásáról azután az 1. évi LXVI. törvény (Nytv.) rendelkezett. Ez átmeneti szabályként 1995. december 31-éig lehetővé tette a személyi szám használatát. A gazdasági stabilizációt szolgáló törvények – gazdasági megfontolásból – a személyi szám használatát további négy évre meghosszabbították. Az Alkotmánybíróság a meghosszabbításról szóló törvényi rendelkezést alkotmányellenesnek találta, s megsemmisítette [46/1945. (VI. 30.) AB hat.]. Az Országgyűlés az 1996. évi XX. törvényben szabályozta a személyazonosító jel helyébe lépő azonosítási módokat és az azonosítási kódok használatát. (Miután a személyi szám használatát 1996. december 31-éig mégiscsak meghosszabbította.) A törvény három különböző szakazonosító jel használatát írja elő: • az adózással kapcsolatos nyilvántartások azonosító jele az adóazonosító jel, ezt az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal képezi, kezeli; • a jóléti és szociális igazgatással kapcsolatos nyilvántartások azonosító jele a TAJ-szám (Társadalombiztosítási Azonosító Jel), amit az Országos Egészségbiztosítási Pénztár képez, kezel, és a • személyi azonosító; ezt alkalmazza a személyi adat és lakcímnyilvántartás – beleértve az adatgyűjtési rendszerében érintett szerveket (anyakönyvi igazgatásban, lakcím-bejelentési és személyi igazolvány nyilvántartási eljárásban részt vevő szervek) –, a honvédelmi nyilvántartás, az ingatlan-nyilvántartás, a bíróságok, a nemzetbiztonsági szolgálatok, a választási, népszavazási, népi kezdeményezési, népi ülnökválasztásban érintett polgárok és szervek, valamint a nyomozó hatóságok. Az 1996. évi XX. törvény a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartására vonatkozó 1992. évi LXVI. törvény (Nytv.) alapvető rendelkezéseit fenntartotta. A Nytv. szerint: „A nyilvántartás olyan települési, területi és központi szinten működő hatósági nyilvántartás, amely a polgároknak a törvényben meghatározott személyi és lakcímadatait, valamint az azokban bekövetkezett változásokat tartalmazza" [3. § (1) bek.]. „A törvény hatálya alá tartoznak a Magyarország területén élő magyar állampolgárok, bevándorolt és menekültként elismert személyek." A külföldön élő, illetve ott letelepedni szándékozó magyar állampolgárok csak akkor tartoznak a törvény hatálya alá, ha nyilvántartásukat továbbra is kérik (4. §). A nyilvántartás egyebek mellett tartalmazza a polgár: • nevét, • nemét, • születési helyét és idejét, • anyja nevét, • személyazonosító jelét, • lakcímét, • arcképmását, • aláírását, • családi állapotát. A helyi nyilvántartás az adatváltozástól számított öt évig tartalmazza azoknak a polgároknak a nevét, akik elhaláloztak, akiknek magyar állampolgársága megszűnt stb. Adatnyilvántartással kapcsolatos feladatokat az 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK önkormányzat jegyzője, a közigazgatási hivatal, s a belügyminiszter irányítása alatt működő központi hivatal látja el. Az említetteken kívül más törvény is rendelkezik az állampolgárok személyes adatainak gyűjtéséről, kezeléséről stb., így például: • az 1995. évi CXIX. törvény a kutatás és a közvetlen üzletszerzés célját szolgáló név-, lakcímadatok kezeléséről; • az 1997. évi XLVII. törvény – rendelkezik az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről; • a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény a rendőrségi adatkezelésről; • aszociális igazgatásról és szociális ellátásról szóló 1993. évi III. törvény is tartalmaz rendelkezéseket a szociális ellátással összefüggő adatok kezeléséről, nyilvántartásáról stb. Az Alkotmánybíróság 1202/B/1996. határozatában foglalkozott az állampolgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény 29. §-a és a személyazonosító igazolvány kiadásáról és nyilvántartásáról szóló 168/1999. (XI. 24.) Korm. rendelet alkotmányosságával. Ennek során megállapította, hogy közérdek fűződik ahhoz, hogy a közigazgatási és igazságszolgáltatási szervek – személyazonosítási célból – megismerhessék a személyazonosító igazolvány adatait. A 2000. január 1-jétől alkalmazott személyazonosító igazolvány már nem tartalmazza a személyi számot, a foglalkozást, a munkaviszonyt, a házastárs és a gyermekek adatait. A személyazonosító igazolvány adattartalma leszűkült az ún. „természetes azonosító" adatokra – név, születési hely, idő, édesanyja neve – továbbá a fényképre és saját kezű aláírásra. Az Alkotmánybíróság a szóban forgó jogszabályok alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt elutasította.

5.4. Jegyzetek 1. Bodony István: A személyes adatok védelme a bűnüldözésben. Acta Humana, 1998. 32. 84. p. 2. Majtényi László: Ombudsman, állampolgári jogok biztosa. Budapest, 1992, Közgazdasági és Jogi, 121. p.

6. 9. A LELKIISMERETI ÉS VALLÁSSZABADSÁG 6.1. 9.1. AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZ EGYMÁSHOZ VALÓ VISZONYA – A SZEKULARIZÁCIÓ IRÁNYAI a. A lelkiismereti és vallásszabadság újkori története a polgári forradalmakat megelőző protestantizmus időszakára nyúlik vissza. Eredendően a vallás és lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását jelentette, időben később társul ehhez a vallási és lelkiismereti meggyőződés szabad megvallása, ami már az egyházaknak az államban elfoglalt státusához kapcsolódó követelményeket is magában foglalja. Mind a vallás szabad megválasztása, mind annak a szabad meg- vallása szorosan kapcsolódik az egyenjogúságnak ahhoz a követelményéhez, hogy az állam ne tegyen különbséget polgárai között aszerint, hogy melyik vallást követik, illetve hogy ne tegyen különbséget az egyházak között az államhoz való viszonyuk szempontjából. Az európai államok történelmi szekularizálódásával párhuzamosan a lelkiismereti és vallásszabadság fogalmi elemei bővülnek. Voltak (és vannak) olyan alkotmányos rendszerek, amelyekben meghatározott állami tisztségeket csak bizonyos valláshoz tartozók tölthettek be; meghatározott felekezethez tartozás egyet jelentett a politikai jogok korlátozásával; a valamely felekezethez tartozás állampolgári kötelezettség volt, a felekezeten kívüliséget tehát a jog tiltotta stb. Az államvallás státusa azt jelentette, hogy az egyház tisztségviselői intézményesen részesei az állami hatalomnak, ehhez hasonló státusban voltak a bevett egyházak is. Mára már az állam és az egyházak egyre inkább elkülönülnek egymástól. Az állam és az egyházak elválasztásának fontosabb állomásai, megnyilvánulási formái az ún. kultúrharc megvívásának eredményeként: állami anyakönyvezés bevezetése, az egyházi bíráskodás megszüntetése, az állami népoktatás bevezetése, az egyházi iskolák államosítása, az egyházi tisztségviselők közjogi privilégiumainak megszüntetése, az egyházi 77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK temetők állami kezelésbe vétele, az állami eskü vallási tartalmának megszüntetése, az államilag kötelező ünnepnapok bevezetése stb.1 Napjainkban az állam és az egyház egymáshoz való viszonyának két alapkérdése van, amelyek azonban szorosan összefüggenek egymással. Az egyik ezek közül az állam mint hatalom viszonya az egyházakhoz mint szervezetekhez. Ez még az Európai Unión belül is eltérően alakul. Az állam és az államegyház erőteljes összefonódása jellemzi Angliát, Dániát, Görögországot stb. A radikális elválasztás jellemzi például Franciaországot és Hollandiát. A harmadik típust az elválasztást alapelvként elfogadó, azonban az egyházakkal sokoldalú együttműködést fönntartó Ausztria, Belgium stb. képviseli. 2 Az állam és az egyház egymáshoz való viszonyának másik kérdése kapcsolódik az előzőhöz: az állam miként viszonyul ahhoz vagy azokhoz az eszmerendszerekhez, ideológiákhoz, amelyet vagy amelyeket az egyház, illetve az egyházak képviselnek. Itt az egyik végponton azok az államok helyezhetők el, amelyek elfogadóak, befo- gadóak az egyházak által képviselt eszmerendszerek, ideológiák iránt, s amely államok ezt az egyházi szervezetekhez való viszonyuk alakításában is – a fentiekben említett és egyéb módokon – kifejezésre juttatják. A másik „véglet" az állam semlegessége, amelynek azonban szintén különböző modelljei alakultak ki a világban. Két példaként a német, illetve az amerikai „modellt" szokták emlegetni. Az előző szerint az állam nem avatkozik az egyházi szervezetek ügyeibe, nem azonosul egyetlen világnézettel sem, a közjavakat egyenlően osztja fel, az állam azonban különböző tevékenységekben együttműködik az egyházzal. Ehhez képest az amerikai vélekedés, illetve bírói gyakorlat nem ellentmondásmentes: az egyházi iskolák bizonyos célú állami támogatása megengedett, a törvényhozás kezdheti munkáját imával, de a tízparancsolat kifüggesztése az iskolai tanteremben alkotmányellenes stb.3 a. A magyar államiság keletkezése a kereszténység felvételével kapcsolódott össze. Ettől kezdve az állam és az egyház szorosan összefonódott: a kánonjog az állam által kikényszeríthető joggá vált; királyaink egyházszervezési jogkört, illetve a történelmileg változó tartalmú kegyúri jogot – egyházi tisztségekre való kinevezésekhez való hozzájárulás jogát – gyakoroltak, állami jogszabályok biztosították az egyházak anyagi bázisát (például az egyházi tized által). A lelkiismereti és vallásszabadság új kérdéseit vetette fel azután a reformáció és ellenreformáció. Ebből az időszakból mindenekelőtt az 1568-as tordai országgyűlés határozatát emeljük ki, amely szerint, „.ki-ki tartsa meg azt a hitet, amelyet akar, az új és a régi szertartásokkal, megengedjük, hogy hitük ügyében azt tegyék, ami nekik tetszik, de bárkinek a sérelme nélkül". A későbbi évszázadokban a katolikus egyház elsőbbségének megőrzése mellett az újonnan keletkező egyházaknakaz alkotmányos rendszerbe való integrálódása, illetve az új egyházak hívei alkotmányos státusának fokozatos rendezése jegyében teltek. A szekularizáció jelei – állami házasságkötés és anyakönyvezés stb. – a XIX. század utolsó harmadától tűntek fel. A XIX. század utolsó, illetve a XX. század első harmadának jogalkotása különbséget tett a bevett és az elismert vallásfelekezetek között. A megkülönböztetés elsősorban az egyházak státusa, az államhoz való viszonyuk szerint alakult, néha azonban kiterjedt a hozzájuk tartozó állampolgárok jogi helyzetére is. A róluk szóló különkülön törvények a bevett vallásfelekezetek között is tettek különbséget. Az elismert vallássá nyilvánítás miniszteri rendelet útján történt. Bevett vallás, illetve vallásfelekezet volt: a római katolikus (latin, görög és örmény szertartásúak), a református, az ágostoni hitvallású evangélikus, az unitárius és az izraelita.4 Magyar király csak római katolikus vallású lehetett, a koronázás a római katolikus egyház szertartása szerint történhetett, a római katolikus egyház ünnepeit az állami szervek is megtartották, főpapjaik tagjai voltak a felsőháznak stb. A református és ágostoni hitvallású evangélikus egyházak zsinati határozatainak érvényességéhez királyi jóváhagyásra volt szükség, püspökeik felsőházi tagok voltak. Az unitárius egyház zsinati tanácsa által választott püspököket a király erősítette meg. Az időben legkésőbb bevett felekezetté nyilvánított izraelita vallás státusa volt a legkorlátozottabb, az inkább az elismert vallásfelekezetekével mutatott fel rokonságot: új hitközséget csak miniszteri engedéllyel állíthatott fel, rabbi csak az lehetett, aki magyar állampolgár volt és képesítését Magyarországon szerezte stb. Elismert vallás volt a baptista és a mohamedán. Ezeknek csak az a magyar állampolgár lehetett tagja, aki polgári és politikai jogai teljességének birtokában volt, továbbá határozataikat állami szerveknek be kellett mutatniuk stb. El nem ismert vallásfelekezeteknek számítottak azok, amelyek sem a bevett, sem az elismert vallásfelekezethez sem tartoztak, s lényegében az egyesületi szabályok szerint működhettek.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Az 1945 utáni első jogszabályok között kell említeni mindenekelőtt 2000/1945. ME. sz. rendeletet, amely hatályon kívül helyezte a zsidókat és a zsidó egyházat sújtó, diszkriminatív rendelkezéseket. Az 1945 utáni jogalkotás a lelkiismereti és vallásszabadság területén is befejezetté tette azt a folyamatot, amit más alkotmányos rendszerekben a radikális polgári irány képviselt: államosították az egyházi vagyon túlnyomó részét, az egyházi iskolák zömét, fakultatívvá tették az iskolai hitoktatást stb. Az 1947. évi XXXIII. törvénycikk megszüntette a bevett és az elismert vallásfelekezetek között az elismert vallásfelekezetek hátrányára fennálló különbségeket. Az állam és az egyházak közötti szerződés kierőszakolása 1948-ban, illetve 1950-ben már a szocialista „fejlődési irányt" jelzi az egyházpolitikában.5 Ennek lényege, hogy ha voltak is a lelkiismereti és vallásszabadságra vonatkozó látszólag korrekt jogszabályok, azok érvényesítése az egyházak ellen indított politikai támadások – például az egyházi vezetők ellen indított konstruált perek – félelmetes légkörében fel sem merülhetett. Másrészt a ki nem hirdetett „jogszabályok" igen gyakran lerontották a kihirdetettek hatályát: ezek az egyházakra, illetve híveikre nézve hátrányos megkülönböztetést tartalmaztak különböző állások betöltése, a vallási szertartások engedélyezése, egyházi kiadványok cenzúrázása stb. tekintetében. Az állam és az egyházak elválasztásának, illetve az egyházak nyílt korlátozása jegyében felállították az Állami Egyházügyi Hivatalt, amelyre vonatkozó 1957. évi 22. tvr. szerint bizonyos egyházi állások betöltéséhez szükség volt állami szervek előzetes hozzájárulására. Így a Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes hozzájárulására volt szükség azoknak a római katolikus egyházi tisztségeknek betöltéséhez, amelyek a pápa hatáskörébe tartoztak, továbbá a református és az evangélikus püspökök, egyházkerületi tisztségviselők, az Izraeliták Országos Irodája elnökének, elnökhelyettesének választásához, illetve kinevezéséhez stb. Az eredeti szocialista felfogástól eltérően a magyar egyházak jogi személyiséggel rendelkeztek; a Szovjetunióban például az egyházak nem voltak jogi személyek, ennek következtében nem lehetett vagyonuk sem. Az egyházak által használt vagyontárgyak, templomok, kegyeleti tárgyak stb. az állam tulajdonában voltak.

6.2. 9.2. A HATÁLYOS SZABÁLYOZÁS ALAPJAI a. A lelkiismereti és vallásszabadság mai magyar szabályozása a kapcsolatos nemzetközi dokumentumokra épül. A római egyezmény 9. cikke szerint: „Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben istentisztelet, oktatás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát." A strasbourgi szervek fontosabb, az egyezmény 9. cikkéhez kapcsolódó meg- állapításai:6 • csak olyan szervezetek tartozhatnak a 9. cikk hatálya alá, amelyeknek vallásos vagy filozófiai célja van, nyereségorientált szervezetekre tehát a cikk hatálya nem terjed ki; • a vallásszabadság védelme nem korlátozódik a világszerte elismert vallásokra; • a 9. cikkben foglalt „meggyőződés" szó olyan személyes hitet takar, amely nem feltétlenül vallásos; • az egyházhoz való tartozás nem kötelező, a kilépés lehetőségét biztosítani kell; • a pozitív vagy negatív vallásszabadság magában foglalja azt a jogot, hogy az egyén vallását vagy meggyőződését felfedi vagy magában tartja; • az egyén vallásának vagy meggyőződésének tiszteletben tartása nem biztosítja számára azt a jogot, hogy általános lelkiismereti vonatkozással nem bíró állampolgári kötelezettségeit, mint például az adófizetést visszautasítsa; • a vallásszabadság joga magában foglalja azt a jogot, hogy az egyén gyermekei vallásáról döntsön, és hogy az egyén vallásával és meggyőződésével összhangban nevelje fel gyermekeit; • a fegyveres katonai szolgálatot helyettesítő szolgálatteljesítés kötelezettsége nem ellentétes az egyezménnyel.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Az alkotmány 60. §-a szerint: „(1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. 1. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa. 2. A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik." a. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról az 1990. évi IV. törvény (Lvtv.) rendelkezik. 1. A lelkiismereti és vallásszabadság joga azt jelenti, hogy • vallása, meggyőződése és azok kinyilvánítása miatt senkit hátrány nem érhet és semmiféle előny nem illet meg; • állami nyilvántartásba vallási és más meggyőződésre vonatkozó adatot felvenni nem szabad; • a lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlásában senkit nem szabad akadályozni, a jog gyakorlása azonban nem mentesít az állampolgári kötelezettség teljesítése alól; • a szülőnek, gyámnak joga van ahhoz, hogy a kiskorú gyermek erkölcsi és vallási neveléséről döntsön; • az egyéni és közösségi vallásgyakorlást lehetővé kell tenni a szociális, egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményben gondozottak, illetve a büntetés-végrehajtási intézetben fogva tartottak számára; • a katonai szolgálatot teljesítő a vallását szabadon gyakorolhatja (3-7. §).7 1. Az egyházakról is az Lvtv. tartalmaz részletes szabályozást: „Az azonos hitelvet követők, vallásuk gyakorlása céljából, önkormányzattal rendelkező vallási közösséget, vallásfelekezetet, egyházat (a továbbiakban együtt: egyház) hozhatnak létre" (8. §). Az egyházat a területileg illetékes megyei (fővárosi) bíróság nyilvántartásba veszi. A nyilvántartásba vétel feltételei: • legalább száz személy megállapodása; • az ügyintéző és képviseleti szerv megválasztása; • az alapítók nyilatkozata arról, hogy valóban azonos hitelvet követők vallásuk gyakorlása céljából történő szervezetről van szó, vagy hogy az egyház tevékenysége nem ellentétes az alkotmánnyal, illetve a törvényekkel, ahogyan ezt a törvény 8. §-a előírja; • az egyház alapszabályának az elfogadása; itt lényeges előírás, hogy az alapszabályban nem kell meghatározni az egyház hitelveit, normáit, azaz a nyilvántartásba vételnek nem feltétele a hitéleti normák meghatározása; másfelől az egyházalapítás tekintetében az érintettek önértelmezése számít; az egyházalapításnak, az „egyházzá válásnak" tehát nálunk nincsenek objektív kritériumai.8 Amíg az egyesületi törvény hatálya alá tartozó társadalmi szervezetek szervezeti rendjének demokratikus minimumát a törvény meghatározza, addig az egyházi alapszabály megállapítása szinte teljes mértékben magára az egyházra van bízva. Csupán a jogrendbe kapcsolódást biztosító ügyintéző és képviseleti szervét kell „megválasztania". A „választás" terminológia azonban nem vonatkozott a Lvtv. hatálybalépésekor „törvényesen elismert egyházként bejegyzett, szerzetesrendként működő szervezetekre", amelyek bejegyzése hivatalból történt. Ezeknél a bejegyzett tagságot sem vizsgálták. Az egyházak nagyobb autonómiája valósul meg abban is, hogy felettük az ügyészség nem gyakorol felügyeletet. Az egyház a nyilvántartásba vétellel jogi személyiséget szerez, azaz jogok illethetik meg, illetve kötelességek terhelhetik. Az egyház belső, önálló szervezete (például a szerzetesi szervezet) is jogi személlyé válhat, ha ezt képviselője bejelenti, és a bíróság nyilvántartásba veszi.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Az egyházak szövetséget hozhatnak létre, amelyet a bíróság szintén nyilvántartásba vesz. a. „A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik" – mondja ki az alkotmány 60. § (3) bekezdése. Az állam és az egyház elválasztásának következménye, hogy az állam az egyházak irányítására és felügyeletére szervet nem hozhat létre, mint ahogyan ez az alkotmányos rendszerváltozást megelőző időben történt. Akkor az Állami Egyházügyi Hivatal gyakorolta az állam felügyeleti jogát az egyházak felett. Ha azonban az egyházi jogi személy törvénysértést követ el, akkor ellene az ügyész pert indíthat. A bíróság az ügyész keresete alapján törli azt az egyházat, amelynek a tevékenysége az alkotmánnyal ellentétes vagy törvénybe ütközik. Az állam és az egyház elválasztásának kimondása mellett az Lvtv. arról is rendelkezik, hogy az egyházakat azonos jogok illetik meg és azonos kötelességek terhelik. Az egyházak tehát egyenjogúak. Azt a fajta megkülönböztetést, amely az 1945-1946 előtti jogrendszerünkben a bevett, elismert, illetve az el nem ismert vallások közötti különbségtételben érvényesült, az Lvtv. nem ismeri. Ez azonban csak az egyházak azon jogai tekintetében érvényes, amelyek a vallás szabad (közösségi) gyakorlásához kapcsolódnak, „a társadalmi szerepükhöz kapcsolódó jogok és támogatás biztosítása során azonban az állam tehet különbséget, de csak olyan ésszerű, (nem önkényes) és objektív alapon, amely a különböző egyházak társadalmi szerepének eltérésében érhető tetten (az egyik iskolafenntartó, míg a másik nem). 9 Az egyenjogúság tehát nem jelent esélyegyenlőséget, hiszen az állam nem illetékes a felekezeti viszonyok és arányok kérdésében: alkotmányosan nem törekedhet arra, hogy ezeket átrendezze. Természetes adottság, hogy a népesebb, ismertebb közösségek vallásuk gyakorlása során gyakorlati előnyöket élvezhetnek: ez nem alkotmányossági kérdés [8/1993. (II. 27.) AB hat.]. Ennek a felfogásnak felel meg, hogy az Országgyűlés a közfeladatokat ellátó egyházi jogi személyeknek, társadalmi szerveknek stb. biztosít normatív és egyéb költségvetésről állami támogatást. (Lásd például a 2001. és 2002. évi költségvetésről szóló 2000. évi CXXXIII. törvény 33. §-át.) Meg kell mondani azonban, hogy a közgondolkodás, sőt még jogszabályok is ismerik a történelmi egyház fogalmát. (Lásd erről az alábbiakban a kapcsolatos alkotmánybírósági határozatokat.) A történelminek nem nevezhető egyházakat általában a kisegyház fogalma alá sorolják. 10 A kisegyházakkal félig-meddig azonosított „szekta" fogalomnak a köznyelv egyenesen pejoratív tartalmat tulajdonít. Az egyház elláthat minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi stb. tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan állami szerv számára. a. Az egyház jogi személy, tehát vagyoni jogok és kötelezettségek alanya lehet. Amint a fentiekben utaltunk rá, a történelmi egyházak sok országban, így nálunk is tekintélyes vagyonnal rendelkeztek, amely egyrészt a hitéleti tevékenység anyagi alapjául szolgált, másrészt pedig egyéb – oktatási, szociális stb. – funkcióinak ellátását fedezte. Az egyházak saját vagyona – akkori felfogás szerint – az egyháznak az államtól való függetlenségét garantálta. Utaltunk arra is, hogy a polgári forradalmak menetében, a szekularizáció jegyében az egyházakat megfosztották vagyonuktól, azt államosították. Ettől kezdve az oktatási, szociális stb. funkciók ellátása – a világnézeti semlegesség jegyében – az államra hárult; a hitéleti tevékenység anyagi alapját pedig ezután a hívők anyagi hozzájárulása – egyházi adó, adományok stb. – volt hivatva biztosítani. A szocializmus idején a Szovjetunióban az egyházak nem voltak jogi személyek, ennek következtében még a hitéleti tevékenységhez szükséges tárgyak is állami tulajdonnak számítottak. Magyarországon 1945 után az egyházak megőrizték jogi személyiségüket, vagyonukat azonban kisajátították, mezőgazdasági rendeltetésű földjeiket, elsősorban a katolikus egyházét – más nagybirtokokkal együtt – „a földműves nép földhöz juttatására" – használták fel. Az egyházakat a továbbiak során közfunkcióiktól is megfosztották, szociális, kulturális feladatokat nem láthattak el, a nem állami iskolák fenntartását, az azokkal összefüggő vagyontárgyakat az állam átvette, az oktatási személyzet állami szolgálatba került, lényegében ugyanez a folyamat a szociális szféra egész területén is végbe ment stb. Hitéleti tevékenységük gyakorlásához az egyházak némi állami támogatást kaptak, lelkészeik rendszeres juttatásban – kongrua – részesültek. Az egyházak ilyen körülmények között azt sérelmezték, hogy függetlenségük, illetve annak anyagi biztosítéka megszűnt, az államtól tehát függő helyzetbe kerültek. Az egyházak és az állam viszonyának máig is neuralgikus pontja a vagyoni jellegű kérdések rendezése. Az alapokat a Lvtv. szabályozza. Az egyházi jogi személy vagyona elsősorban természetes személyek, jogi személyek, jogi személyiség nélküli szervezetek adományaiból és egyéb hozzájárulásaiból, illetőleg az egyházi szolgáltatások fizetett díjaiból képződik.


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK Az egyházi jogi személy – az egyház belső törvényeiben és szabályaiban meghatározott módon, külön engedély nélkül – adományokat gyűjthet [Lvtv. 18. § (1) bek.]. Az egyházi jogi személy – a céljai megvalósításához szükséges gazdasági feltételek megteremtésére – gazdasági vállalkozói tevékenységet folytathat, a társadalmi szervezetekre vonatkozó szabályok szerint (Ptk. 70-73. §) vállalatot alapíthat, továbbá gazdasági társaságot hozhat létre, illetőleg abban részt vehet [Lvtv. 18. §(2) bek.]. Nem tekinthető gazdasági vállalkozási tevékenységnek, ha az egyházi jogi személy - kulturális, nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeket működtet; • a hitelélethez szükséges kiadványokat, kegytárgyakat állít elő és értékesít; • az egyházi célra használt épületeket részlegesen hasznosítja; • temetőt tart fenn [Lvtv. 18. § (3) bek.]. Az egyházi jogi személy nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi sport- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt [Lvtv. 19. § (1) bek.]. Különböző jogszabályok anyagi kedvezményeket állapítanak meg az egyházak számára: • mentesek a helyi adók megfizetése alól (1990. évi C. törvény); • közcélú vásárlásaik esetén az adóhatóság az áfát visszatérítheti (1992. évi LXXIV. törvény); • nem kell személyi jövedelemadót fizetni az olyan, természetben kapott cégautó után, amelyet az egyházak kizárólag alapfeladataik ellátásához használnak (1995. évi CXVII. törvény); • a vállalkozásaikból elért nyereség után adóalap-csökkentésben részesülhetnek (1996. évi LXXXI. törvény); • személyes illetékmentességben részesülnek (1990. évi XCIII. törvény); • a vámhatóság – mérlegelés alapján – vámmentességet adhat (1995. évi C. törvény). A jogszabályok által biztosított kedvezmények a gazdasági célú szervezeteket arra ösztönözhetik, hogy az „egyházi státust" elnyerjék. Az egyházak vagyoni helyzetének alakulása szempontjából lényeges a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXII. törvény, amelynek alapvető célja az egyházi feladatok ellátásához szükséges anyagi feltételek megteremtése és az egyházaknak okozott korábbi sérelmek orvoslása volt. a. Külön megállapodás szól a magyar állam és a Katolikus Egyház viszonyáról. Egyfelől a Magyar Köztársaság, másfelől az Apostoli Szentszék között a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről a Vatikánvárosban 1997. június 20-án aláírt megállapodás, amelyet az Országgyűlés 109/1997. (XII. 8.) OGY határozatával erősített meg. Ebben a megállapodásban egyebek mellett arról van szó, hogy a Katolikus Egyház az általa fenntartott közoktatási intézmények után ugyanolyan szintű pénzügyi támogatásban részesül, mint a hasonló intézményeket működtető állami és önkormányzati fenntartó. az állami finanszírozású képzésre felvett hallgatók után az állami intézményekével azonos képzési normatíva juttatás és hallgatói juttatás jár. az egyház kulturális öröksége . a magyar kulturális örökség egészének fontos részét képezi, ezért megőrzésében, fenntartásában az állam közreműködik." Az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló 1997. évi CXXIV. törvény lényegében a Katolikus Egyházzal kötött megállapodás főbb pontjait más egyházakra is kiterjeszti: az állam az egyház nevelési, oktatási, szociális és egészségügyi stb. tevékenységéhez normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű támogatást nyújt (5. §). Az egyes egyházak jogosultak a magánszemélyek által befizetett személyi jövedelemadó egy százalékára (4. §). Az egyház a tulajdonában lévő vallási, kulturális örökség értékeinek, műemlékeinek és a művészeti alkotásoknak a megőrzéséhez, felújításához, továbbá levéltára, könyvtára, múzeuma működéséhez az éves költségvetésben meghatározott összegű támogatásban részesül (7. §). 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK a. Az Alkotmánybíróság több határozatában – átfogóan a 4/1993. (II. 6.) AB határozatban – elemezte a lelkiismereti és vallásszabadság kérdéseit. Ennek során leszögezte: az alkotmány a lelkiismereti és vallásszabadság három fontos elemét határozza meg: • A hit és meggyőződés szabadsága, amely a gondolat szabadságához hasonló módon magában foglalja az államnak azt a kötelességét, hogy hit vagy lelkiismereti meggyőződés igazságtartalmáról ne ítélkezzék, bár ezt az alkotmány csak a tudomány szabadságával kapcsolatban mondja ki. Másrészt a testület az abortuszról szóló első határozatában kimondja: az állam senkit nem kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiséget meghatározó valamely lényeges meggyőződésével. Az államnak nemcsak az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék, hanem az is, hogy lehetővé tegye – ésszerű keretek között – az alternatív magatartást [64/1991. (XII. 1.) AB hat.]. Az állam magatartása tehát pozitív cselekvést feltételez a lelkiismereti és vallásszabadságból folyó intézményvédelmi kötelezettségének megfelelően [48/1998. (XI. 23.) AB hat.]. Nem alkotmányellenes, ha ez utóbbi érdekében az, aki lelkiismerete szerint kíván cselekedni, olyan áldozatokra kényszerül, amelyek nem aránytalanok – például a fegyver nélküli katonai szolgálat esetében [64/1991. (XII. 17.) AB hat.]. • A vallásgyakorlás szabadsága, beleértve a negatív vallásszabadságot, vagyis a meggyőződés kinyilvánítása mellőzését is. • Végül a vallásszabadság harmadik eleme az „együttesen" és „nyilvánosan" történő vallásgyakorlás szabadsága. A három elem közül – mondja az Alkotmánybíróság – a vallásgyakorlás joga (a hagyományos kultuszszabadság) a legfontosabb; ez áll legközelebb a többi szabadságjoghoz is, sőt e tekintetben a vallásszabadság a kommunikációs alapjogok közé illeszkedik [4/1993. (II. 6.) AB hat.]. Az egyház elválasztás az államtól – alkotmány 60. § (3) bekezdése – az állam vallási semlegességének követelményét fejezi ki, azt, hogy az állam sem az egyházakkal általában, sem valamelyik egyházzal nem kapcsolódhat össze intézményesen; hogy az állam nem azonosíthatja magát egyetlen egyház tanításával sem; továbbá, hogy az állam nem avatkozhat be az egyházak belső ügyeibe. Mindebből következik – az alkotmány 70/A. §-a alapján –, hogy az államnak az egyházakat egyenlőkként kell kezelnie. Ugyanakkor az egyház elválasztása az államtól semmilyen befolyással nincs az államnak arra a kötelességére, hogy az alkotmány 60. §-a alapján a pozitív és negatív vallásszabadságot megkülönböztetés nélkül kell biztosítania. „A pozitív és negatív vallásszabadság egyenrangú: az állam egyiket sem tekintheti alapesetnek, amelyhez képest a másik kivétel. Abból, hogy az állam maga semleges, nem a negatív vallásszabadság, s még kevésbé a vallási közömbösség támogatása következik. Az állam megszegi a vallásszabadság jogából rá háruló kötelezettséget, ha nem azon munkálkodik, hogy mindenki számára tudatos választás legyen lehetséges." [4/1993. (II. 2.) AB hat.] Az állam és egyház elválasztása egymástól nem jelenti azt sem, hogy a vallás és az egyház sajátosságait az államnak a törvényhozás során figyelmen kívül kell hagynia. Az alkotmányból csak a vallásszabadság olyan korlátozásának tilalma következik, amely kizárólag a vallásos meggyőződésre, illetve a vallásgyakorlásra vonatkozik. Nincs azonban akadálya annak, hogy a jogalkotó a vallás és az egyházak sajátosságait figyelembe véve alkossa meg azokat a jogszabályokat, amelyek a vallásszabadságot érvényre juttatják. Az egyház az adott vallás és az állami jog számára nem ugyanaz. A semleges állam nem követheti a különböző vallások egyházfelfogását. Tekintettel lehet viszont mindarra, amiben a vallási közösségek és az egyházak általában, történelmüket és társadalmi szerepüket illetően különböznek az alkotmány alapján létrehozható (3. §, 63. §, 70/C. §) társadalmi szervektől, egyesületektől, érdekképviseletektől. Az egyházak egyenlőkként való kezelése nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét. Mindezek – egyebek mellett – meghatározzák az egyházaknak az oktatásban való szerepvállalását. (Ezekkel a kérdésekkel az oktatáshoz való alkotmányos jog keretei között foglalkozunk.) Amint látható, az Alkotmánybíróság különbséget enged tenni az egyházak között társadalmi szerepvállalásuk, történelmi szerepük stb. szerint. Másrészt, ahogy ezt már Sólyom László a kapcsolatos alkotmánybírósági gyakorlat kialakulásához fűzött kommentárjában is megállapítja, az Alkotmánybíróság, különbséget tesz az egyházak, és más társadalmi szervek, civil szervezetek között: „Az indítványokban. megjelenik mind az »elválasztás elvének«, mind az anyagi (nem) támogatásnak olyan felfogása, amely a gyökeres elválasztás – főleg amerikai – mintáját tartja Magyarországon alkotmányosnak. Ez fejeződött ki azokban a követelésekben is,


II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK amelyek az egyházakkal hasonló elbánást tartottak alkotmányosnak a civil szervezetek, és az egyházi iskolákéval azonos támogatást mindenfajta magániskola számára. Az Alkotmánybíróság nem reagált kifejezetten az elválasztásnak erre a felfogására, s nem foglalkozott az érv használatának egyoldalúságával sem."11 1. A 61/1994. (IV. 20.) Korm. rendelet Tábori Lelkészi Szolgálatot állított fel a honvédségnél – a határőrségre is kiterjedő feladatkörrel. A szolgálat négy egyház: a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó felekezet lelkészeiből áll. „A szolgálat a Honvédelmi Minisztériumnak közvetlenül alárendelt egységes szervezet, amely három – a katolikus, a protestáns (református és evangélikus) és a zsidó – egymással azonos jogállású szolgálati ágra tagolódik. A szolgálat legfőbb szerve a katolikus egyház részéről a katonai ordináriátus (püspökség), a protestáns egyházaknál a tábori püspökség, illetve a zsidó felekezetnél a tábori rabbinátus" (7. §). A szolgálat állományába tartoznak a hivatásos tábori lelkészek és a tartalékos tiszti szolgálatot teljesítő tábori lelkészek. A szolgálat hivatásos állományú tagja az MH és a határőrség tisztje és tábornoka. Az indítványozók kérték az Alkotmánybíróságtól a szóban forgó rendelet bizonyos rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását azon az alapon is, hogy azok megkülönböztetést tesznek a bejegyzett egyházak és felekezetek között. Álláspontjuk szerint már a rendelet preambuluma is alkotmánysértő, mivel az a „történelminek" nevezett egyház fogalmát használja, másrészt a rendelet kizárja az egyéb, tehát a nem történelmi egyházakat a szolgálatban való részvételből. Az Alkotmánybíróság 970/B/1994. AB határozata szerint: „A »tör- ténelmi« egyházak csoportjának megjelölése az egyházak létrejöttének valóságos történetiségére utaló kifejezés. Ezért e megjelölés önmagában nem valósít meg az alkotmányban tiltott diszkriminációt." Másrészt nem alkotmányellenes a rendelet abban a vonatkozásban sem, hogy a Tábori Lelkészi Szolgálat csupán történelminek nevezett négy egyház – a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó – lelkészeiből áll. „Az alkotmány és a Lvtv. alapján a rendelet szerinti szolgálat létesítésére az államnak nem áll fenn kötelezettsége, és arra az egyházaknak és a szolgálatot teljesítő katonáknak sincs alanyi joga. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állam nem alkothat e tárgykörre vonatkozó, a vallás gyakorlását elősegítő szabályozást. A rendelet kifogásolt rendelkezésében meghatározott szolgálat a preambulumában jelzett »történelmi« egyházakkal és vallásfelekezetekkel kötött megállapodáson alapul" nem utolsósorban annak figyelembevételével, hogy – felmérések szerint – az összes egyéb valláshoz és felekezethez tartozók aránya rendkívül csekély. Indítványozók azon az alapon is kérték a szóban forgó rendelet alkotmányosságának a vizsgálatát, hogy az a szolgálatot lényegében beépíti a HM szervezetébe, s ezzel sérti az alkotmánynak az állam és az egyház elválasztására vonatkozó rendelkezéseit. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a rendelet szerint a szolgálat tagjának lelkészi tevékenysége kizárólag egyházi irányítás és felügyelet alatt áll. A Magyar Honvédség és a határőrség parancsnokai a hitéleti tevékenységre vonatkozó döntést nem hozhatnak... A szolgálat különállását támasztja alá az is, hogy a lelkészek más katonáknak nem szolgálati elöljárói, ezért számukra sem parancsot, sem utasítást nem adhatnak." A szolgálat nem integrálódik a honvédségbe, illetve a határőrségbe, a két szervezet viszonya a rendelet alapján az együttműködés, ami mellérendeltséget jelent. Az Alkotmánybíróság elfogadta a honvédelmi miniszternek azt a tájékoztatását, amely szerint ahhoz, hogy a lelkészek katonai környezetben feladataikat el tudják végezni, rendfokozattal kell rendelkezniük. Az Alkotmánybíróság a rendelet alkotmányellenességére vonatkozó indítványt elutasította. 1. Az Lvtv.-nek az a szabálya, amely szerint az egyház nyilvántartásba vételének egyik feltétele, hogy az egyházat legalább száz természetes személy megalapította, „nem sérti sem az ezt a létszámot el nem érő vallási közösségek együttes vallásgyakorlásához való jogát", sem az állam és az egyház szétválasztásának elvét. Ez az elv ugyanis „nem jelenti azt, hogy az állam az egyházak sajátosságaira ne lehetne tekintettel, s minden más társadalmi szervezettel azonosan kellene szabályoznia az »egyház« jogállását". Az Lvtv.-ben szabályozott „egyház" nagyobb szervezeti autonómiája tükrözi azt, hogy „a szétválasztás történelmi folyamatában elsősorban az államnak a »történelmi« egyházaktól való elválasztásáról és az azokhoz való viszonyáról volt szó" [8/1993. (II. 27.) AB hat.]. 2. A munkaszüneti nappá nyilvánított ünnepek megállapításában a törvényhozót általában „társadalmi hagyományok és elvárások vezették, és nem valamely egyház előnyben részesítése" – mondta ki az Alkotmánybíróság, s ezen az alapon nem fogadta el a jogszabály alkotmányellenességét indítványozók érvelését, mely szerint a hatályos szabályozás az ünnepek megállapításával a katolikus vallást előnyben részesíti a zsidó vallással szemben. A Munka Törvénykönyve (Mt.) továbbá lehetővé teszi, hogy a munkavállalók az alapszabadságuk egynegyedét az általuk meghatározott időpontban vehetik igénybe. „Ez biztosítja, hogy a vallásos munkavállalók legalább évi öt alkalommal minden indokolási kötelezettség nélkül 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK a mások számára kötelező munkanapon eleget tehessenek vallásuk előírásainak." Az Alkotmánybíróság szerint a vasárnapi pihenőnap szokása is a hagyományokon alapul, vallási tartalmát rég elvesztette. A Mt. szerint ugyanakkor a heti pihenőnap megállapítása a munkáltatók és munkavállalók megállapodásának tárgya. Ennek hiányában a munkáltató, és nem az állam jogosult a munkaidő-beosztás meghatározására. „A törvény a vasárnapi pihenőnapot biztosítja a dolgozók számára, azt azonban nem írja elő kötelezően (mint az angolszász országokban ismert »vasárnapi törvények« – Sunday Laws – esetében, ahol az állam megtiltotta a vasárnapi munkavégzést)" [10/1993. (II. 27.) AB hat.]. a. Az alkotmány szerint: „Az állampolgárok az általános honvédelmi kötelezettség alapján fegyveres vagy fegyver nélküli katonai szolgálatot, illetőleg törvényben meghatározott feltételek szerint polgári szolgálatot teljesítenek" [70/H. § (2) bek., kiemelés tőlem – S. J. ]. A szolgálati kötelezettség keretében a hadköteles fegyveres vagy fegyver nélküli katonai, illetőleg polgári szolgálatot teljesít. A fegyver nélküli katonai szolgálat, valamint a polgári szolgálat – lelkiismereti okból kért – engedély alapján teljesíthető. A kérelmet a megyei (fővárosi) közigazgatási hivatal vezetője bírálja el [Hvtv. 92. § (1)-(2) bek.; 116. § (2) bek.]. A polgári szolgálat bevezetésének indoka a lelkiismereti szabadság biztosítása, nevezetesen a fegyveres honvédelmi kötelezettséggel való ellentét feloldása [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. A Hvtv. 92. § (2) bekezdése, továbbá 115-120. §-a mind a fegyver nélküli katonai, mind a polgári szolgálat teljesítését engedélyhez köti. Ez nem alkotmányellenes – mondja ki az Alkotmánybíróság, mivel magából abból a tényből, hogy az alkotmány idézett rendelkezése az említett szolgálati módokat a fegyveres szolgálat mellett szintén az általános honvédelmi kötelezettség módozataként említi, nem következik kényszerűen alanyi jogon történő válaszhatóságuk.

6.3. Jegyzetek 1. Lásd Schmidt Péter: Lelkiismereti és vallásszabadság. In Alapjogok. 484. p. 2. Schanda Balázs: Az európai integráció és az egyházak. Jogtudományi Közlöny, 1996. 7-8. 330. p. 3. Paczolay Péter: A lelkiismereti és vallásszabadság. Acta Humana, 1995.18-19.149-150. p. 4. Lásd Tomcsányi: Magyar közjog. 99. skk. 5. Az egyházakra vonatkozó jogi szabályozás történetének áttekintését lásd Erdős Péter – Schanda Balázs: Egyház és vallás a mai magyar jogban. Budapest, 1993, Szent István Társulat. 20. skk. 6. Az esetek feldolgozását lásd Christian Skakkebaek: A gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadság. In Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezménye legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról. Budapest, 1999, HVG-Orac, 164. skk. 7. A lelkiismereti és vallásszabadság kérdéseinek átfogó, monografikus feldolgozását lásd Schanda Balázs: Magyar állami egyházjog. Budapest, 2000, Szent István Társulat. 8. Egy olasz alkotmánybírósági határozat nyomán akkor tekinthető egy csoport felekezetnek, ha nem pusztán önértelmezése alapján minősül annak, hanem objektív kritériumoknak is eleget tesz, így például tevékenysége kapcsolódik egy transzcendens valósághoz (nem feltétlenül istenhez), mely alapján válaszol az ember és a dolgok létezésének alapkérdéseire, erkölcsi törvényt ad és legalább minimális szervezettséggel rendelkezik. Schanda: i. m. 331. p. 9. Schanda: i. m. 118. p. 10. Ezt Sajó András alkotmányjogi képtelenségnek tartja. Sajó András: A „kisegyház" mint alkotmányjogi képtelenség. Fundamentum, 1999. 2. 87-98. p. Lényegében ugyanígy vélekedik Mészáros István László: A vallási egyenlőség védelmében (Fundamentum, 1999. 2. 99-104. p.) című cikkében. 11.

Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris, 494. p.


3. fejezet - III. A POLITIKAI JOGOK 1. 10. AVÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS SZABADSÁGA 1.1. 10.1. NORMATÍV ALAPOK a. A véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között. Erre mutat a korai polgári alkotmányokban, illetve alkotmányos jelentőségű dokumentumokban való megfogalmazása, újabban pedig a nemzetközi okmányokban történő hangsúlyos szerepeltetése. A francia deklaráció 11. cikke szerint: „Gondolatainak és véleményének szabad kinyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga. Így tehát minden polgár szabadon nyilatkozhat szóban, írásban, nyomtatásban; de a törvényben megállapított minden esetben felelős azért, ha visszaél e szabadságával." A PPE a véleménynyilvánítás szabadságából indul ki. Eszerint: „Nézetei miatt senki sem zaklatható. Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra; ez a jog magában foglalja mindenfajta adat és gondolat határokra való tekintet nélküli – szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más tetszés szerinti módon történő – keresésének, megismerésének és terjesztésnek szabadságát is" (19. cikk). A római egyezmény 10. cikke szerint: „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. Ez a cikk nem akadályozza, hogy az államok a rádió, televízió, vagy mozgóképvállalatok működését engedélyezéshez kössék" (Kiemelés tőlem – S. J.). Az alkotmány 61. § (1)-(2) bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje. A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát." a. A véleménynyilvánítás szabadságának különös jelentőségét az adja, hogy az nem egyszerűen az önkifejezés, az önmegvalósítás eszköze, hanem a demokratikus társadalom működésének nélkülözhetetlen előfeltétele. A véleménynyilvánítás szabadságjoga – ahogyan az Alkotmánybíróság több határozatában erre rámutatott – tulajdonképpen többféle szabadságjog, az ún. „kommunikációs" alapjogok „anyajoga". Az ebből eredő külön nevesített jogok a szólás- és sajtószabadság, mely utóbbi felöleli valamennyi médium szabadságát, továbbá az informáltsághoz való jogot, az információk megszerzésének szabadságát. Tágabb értelemben a véleménynyilvánítás szabadságához tartozik a művészi, az irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti alkotás terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága és a tudományos ismeretek tanításának szabadsága is.1 Ez utóbbiak tiszteletben tartásáról és védelméről az alkotmány 70/G. §-a rendelkezik. A véleménynyilvánítás szabadságához kapcsolódik továbbá a lelkiismereti és vallásszabadság (60. §), valamint a gyülekezési jog. Ez a jogegyüttes teszi lehetővé az egyén megalapozott részvételét a társadalmi és politikai folyamatokban. „Az egyéni véleménynyilvánítási szabadság szubjektív joga mellett az alkotmány 61. §-ából következik a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelezettség" – mondja ki az Alkotmánybíróság. „A szabad véleménynyilvánításhoz való jog objektív, intézményes oldala nemcsak a sajtószabadságra, oktatási szabadságjogra stb. vonatkozik, hanem az intézményrendszernek arra az oldalára is, amely a véleménynyilvánítási szabadságot általánosságban a többi védett érték közé illeszti... A szabad véleménynyilvánításhoz való jog nem csupán alapvető alanyi jog, hanem e jog objektív, intézményes oldalának elismerése, egyben a közvélemény mint alapvető politikai intézmény garantálását is jelenti." Ez a jog – szemben az élethez és emberi méltósághoz való joggal – nem korlátozhatatlan, azonban „csak igen kevés joggal szemben kell engednie" [36/1994. (VI. 24.) AB hat.]. A klasszikus felfogás a véleménynyilvánítás szabadságát kizárólag egyéni jogként definiálta. Az elektronikus média megjelenése következtében az alkotmánybíróságok – a magyar Alkotmánybíróság felfogásával megegyezően – a véleménynyilvánítás szabadságát annak állami intézményvédelmi oldalával együtt határozzák meg.2

1.2. 10.2. A VÉLEMÉNYSZABADSÁG HATÁRAI 86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. A POLITIKAI JOGOK

a. A véleménynyilvánítás szabadsága bármennyire is jelentős a modern társadalmakban, nem korlátozhatatlan. Már a PPE is arra figyelmeztet, hogy a 19. cikkének (2) bekezdésében meghatározott s a fentiekben idézett jogok gyakorlása különleges kötelezettséggel és felelősséggel jár. Következésképpen bizonyos korlátozásnak vethető alá, ezek azonban csak olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten megállapít és amelyek • mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben tartása, illetőleg • az állambiztonság vagy a közrend, a közegészségügy vagy a közerkölcs védelme érdekében szükségesek. A 20. cikk (2) bekezdése továbbmegy ennél, s azt is kimondja: „Törvényben kell megtiltani a nemzeti, a faji, vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat." Számos más nemzetközi dokumentum is hasonló szellemben rendelkezik. Az Emberi Jogok Európai Bírósága is úgy foglalt állást, hogy a fajgyűlölő közlések megtiltása a szabad véleménynyilvánítás érvényes korlátozásának számít. Végül is tehát a véleménynyilvánítás határai elvileg négy védendő érték mentén húzhatók meg: 3 • az állam érdekei, idetartozik az állam külső és belső biztonsága, az igazságszolgáltatás zavartalan működése, az állami szimbólumok és esetleg a közjogi méltóságok védelme; • a társadalom egészének érdekei, mint például a közerkölcs vagy a közrend; • az egyes társadalmi csoportok érdekeinek védelme a faji, etnikai, vallási, nemi stb. diszkriminációt jelentő megnyilvánulásokkal szemben, végül • a magánszféra védelme, amelybe az egyén személyiségi jogai, becsülete, magántitka, vállalkozói jó hírneve, üzleti titkai tartoznak. Az egyes alkotmányos rendszerek az említetteken kívül más védendő értékeket is meghatároznak. A német alkotmánybíróság szerint az alkotmánynak az ifjúság védelmére vonatkozó rendelkezése olyan szabályok elfogadására hatalmazza fel a jogalkotót, „amelyek által elháríthatók az ifjúságot fenyegető veszélyek. Ilyen veszélyeket jelentenek erkölcsi vonatkozásban az erőszakot vagy bűncselekményeket dicsőítő, fajgyűlöletet kiváltó, a háborút magasztaló vagy a szexualitást durván, szeméremsértő módon bemutató nyomtatványok, hang- és filmfelvételek, amelyek túl jelentős, nehezen vagy egyáltalán nem helyrehozható torzulásokat eredmé- nyezhetnek."4 Ugyancsak Németországban más országokéhoz képest szigorúbb a faji gyűlöletkeltés tiltása. Ez a holocaust tagadásának, az Auschwitz-hazugság állításának büntetőjogi szankcionálásában jut kifejezésre. A német alkotmánybírósági felfogás szerint ugyanis „a tényállítások alkotmányos védelme véget ér ott, ahol azok nem képesek hozzájárulni a demokratikus vélemény- és akaratképzéshez".5 Hasonló szigorúságot mutat az olasz és a spanyol alkotmányos gyakorlat is. A véleménynyilvánítás határát jelentheti mások meggyőződésének megsértése. Előfordulhat, hogy egy megjelent vélemény olyan mértékben ütközik valamely társadalmi csoport meggyőződésével, hogy szélsőséges, kirívó esetben a korlátozás indokolt lehet. Ez a kérdés merült fel akkor, amikor egyes alkotások betiltását indítványozták – eredménytelenül: Az Üdvözlégy Mária, a Krisztus utolsó megkísértése című filmekről van szó, továbbá Salman Rushdie Sátáni verseiről stb.6 A véleménynyilvánítás határát túllépheti a történelmileg változó tartalmú pornográfia is. A reklám a véleménynyilvánítás, illetve határainak sajátos területét jelenti. A gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény szerint – egyebek mellett – tilos közzétenni a pornográf reklámot, a szexuális szolgáltatás reklámját, a megtévesztő reklámot stb. a. A magyar Alkotmánybíróság általános felfogása szerint „a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. A véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül" [30/1992. (V. 26.) AB hat.; továbbá a 37/1992. (VI. 10.) AB hat.].



Az alkotmány a véleménynyilvánítási szabadság megfogalmazásánál nem tesz különbséget tényközlés és értékítélet között. A véleménynyilvánítás határainak a megvonásánál azonban indokolt különbséget tenni értékítélet és tényközlés között – mondja az Alkotmánybíróság. Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed, függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban fokozott alkotmányos védelmet élveznek az olyan értékítéletek, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor is, ha azok esetleg túlzóak és felfokozottak. „A véleménynyilvánítási szabadság nem ilyen feltétlen a tényállítások tekintetében. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a véleménynyilvánítási alapjog felelős gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta. A véleménynyilvánítás szabadsága csak a bírálat, jellemzés, nézet, kritika szabadságát foglalja magában, de az alkotmányos védelem nem vonatkozhat a tények meghamisítására. Ezen túlmenően a szabad véleménynyilvánítás olyan alkotmányos alapjog, amely csak felelősséggel gyakorolható, és a valótlan tények közlésének elkerülése érdekében bizonyos kötelezettségekkel jár a közvélemény alakításában hivatásszerűen részt vevő személyek esetében" [36/1994. (VI. 24.) AB hat.]. a. Ami a véleménynyilvánítás egyes nevesített korlátait illeti, az Alkotmánybíróság nemzetközi dokumentumokra is hivatkozva alkotmányosnak minősítette a korábbi Btk. 269. § (1) bekezdését, amely szerint a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, valamely nép, felekezet vagy faj stb. elleni „gyűlöletre uszítás" bűncselekmény. Az alkotmánybírósági határozat szerint tehát csupán a „gyűlölködő beszéd" (hate speech) büntethető. Alkotmányellenesnek mondta ellenben az imént említett szakasz (2) bekezdését, amely a magyar nemzet, nemzetiség, nép, felekezet stb. elleni sértő vagy lealacsonyító kifejezés használatát rendelte büntetni, mondván, ez utóbbi tényállás „szükségtelenül, és az elérni kívánt célhoz képest aránytalanul korlátozza a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot" [30/1992. (V. 26.) AB hat.]. a. A véleménynyilvánítás határát, korlátját jelenti, ahogyan az előzőekben szó volt róla, a magánszféra, mások személyhez fűződőjogainak, becsületének stb. védelme. Ezzel kapcsolatban az általánostól eltérő szabályok érvényesülnek abban az esetben, ha olyan személyek becsületéről, jó hírnevéről van szó, akik állami tisztséget töltenek be vagy közéleti szerepre vállalkoznak. Elvileg itt két megoldás lehetséges. Az egyik szerint az állami tisztségviselők vagy a közélet más szereplőinek becsülete, jó hírneve az általánostól szigorúbb védelemben részesül. A másik elvileg lehetséges megoldás szerint a közhatalmat gyakorlók esetében a véleménynyilvánítás szabadsága megelőzi ezen személyek büntetőjogi védelmét. Az Alkotmánybíróság több határozatában fejtette ki a kérdéssel kapcsolatos véleményét. Álláspontja szerint a becsületvédelem büntetőjogi eszközei a véleménynyilvánítási szabadságot az emberi méltósághoz való jog (mint szubszidiárius jog) és a jó hírnévhez való jog alkotmányos értékeinek védelmében korlátozzák. Az állami intézmények és tisztségviselők becsületének, tekintélyének védelmét szolgáló büntetőjogi eszközök megtalálhatók más demokratikus berendezkedésű – kontinentális jogrendszerű – országokban is. Nemzetközi dokumentumok és az Európai Bíróság gyakorlata a római egyezmény 10. cikke alapján azt mutatja, hogy 10. cikk 2. pontjában meghatározott lehetséges korlátozást – a nemzetbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közerkölcsök védelme stb. céljából – szűken kell értelmezni. A Bíróság nem tiltja minden esetben az állam intézményeit és szimbólumait sértő magatartás megbüntetését. „A Bíróság álláspontja szerint azonban a kritika megengedhetőségének határai tágabbak a kormányzat, a közhivatalnokok esetében, mint a politikusok tekintetében, és valamennyi közszereplő esetében tágabbak, mint a magánszemélyek tekintetében. A kormánynak – hatalmi helyzetére tekintettel – önmegtartóztatást kell tanúsítania a büntető felelősségre vonás igénybevételénél, különösen akkor, amikor a nem jogszerű támadás esetén más eszközök is rendelkezésre állnak a megfelelő válaszadáshoz. A demokráciában a kormányzat cselekedetét vagy mulasztását nem csupán a törvényhozó és a bírói hatalom részéről kell alaposan vizsgálni, hanem a sajtó és a közvélemény részéről is. A közszereplést vállaló személyeknek vállalni kell azt is, hogy mind a sajtó, mind pedig a szélesebb közvélemény figyelemmel kíséri minden szavukat és cselekedetüket, így



nagyobb türelmet kell tanúsítaniuk a kritikai megnyilvánulásokkal szemben (Lin- gens v. Austria; Castells v. Spain; Oberschlick v. Austria; Thorgeirson v. Iceland stb.)" [36/1994 (VI. 24.) AB hat.]. A magyar Alkotmánybíróság is az Európai Bíróság gyakorlatával összhangban alkotmányellenesnek minősítette a Btk. 232. §-át, amely – egyebek mellett – a közhatalom gyakorlói sérelmére elkövetett rágalmazást és becsületsértést a más személyek sérelmére elkövetett cselekményeknél súlyosabban büntette, s kimondta: „alkotmányellenes, ha az állam súlyosabb büntetéssel fenyegeti azt, aki a hatóságról vagy hivatalos személy tevékenységéről mond véleményt, bármilyen sértő is az, mint aki magánszeméllyel szemben ad hangot kedvezőtlen álláspontjának. A közhivatalt és köztisztséget betöltők hivatali tevékenysége szabad bírálatához, az erre vonatkozó véleménynyilvánítási szabadsághoz fűződő alkotmányos joggal szemben a hatóságok és hivatalos személyek fokozott büntetőjogi védelme szükségtelen és az elérni kívánt célhoz képest aránytalan alapjogi korlátozás. a véleménynyilvánítási szabadság csak kisebb mértékben korlátozható a közhatalom gyakorlóinak védelmében." a. Az alkotmányos államokban – a hatalommegosztás elvéből következően – a törvényhozás tagjait mentelmi jog illeti meg. Ennek célja a törvényhozás függetlenségének biztosítása, azaz hogy tagjai megnyilatkozásaikban, általában tevékenységükben zaklatást ne szenvedjenek. Az egyik eleme a felelőtlenség (az „immu- nitas"), ami a törvényhozás privilégiumában fejeződik ki arra, hogy tagjai számára mentességet adjon a képviselői minőségben a törvényhozásban vagy azon kívül tanúsított magatartásukért, megnyilatkozásaikért – felszólalás, beszéd elmondása, közbeszólás stb. –, kivéve a polgári jogi úton történő helytállást, esetleg a rágalmazást, becsületsértést stb.7 Az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló 1990. évi LV. törvény 4. §-a szerint a képviselő és volt képviselő bíróság vagy más hatóság előtt nem vonható felelősségre leadott szavazata, továbbá a „megbízatása gyakorlása során általa közölt tény vagy vélemény miatt". Ez a mentesség nem vonatkozik az államtitoksértésre, a rágalmazásra és becsületsértésre, valamint a képviselő polgári jogi felelősségére. Az Országgyűlés 1/1991. (XII. 4.) OGY határozata – lényegében a törvényhez fűzött magyarázata – szerint: „A képviselői szólásszabadság körében a jogalkotó az »elkövetett« szóbeli jellegű cselekmények miatt főszabályként fogalmilag kizárta a felelősségre vonás lehetőségét. E rendelkezés – anyagi jogi akadályként – nem teszi lehetővé az adott tárgyú felelősségre vonást. A jogalkotó mások személyiségi jogainak tiszteletben tartására is figyelemmel, a fenti szabály alól kivételként jelölte meg azt az esetet, amikor a képviselő megnyilatkozása rágalmazást vagy becsületsértést valósít meg. Az említett vétségek esetében már nincs anyagi jogi akadálya a felelősségre vonásnak, ezért az általános eljárási szabályokat követve, a képviselő ellen büntetőeljárás akkor indítható, illetőleg folytatható, ha az Országgyűlés a képviselő mentelmi jogát felfüggesztette. Az Országgyűlés továbbra is követendőnek tartja az eddig folytatott értelmezési gyakorlatot. Ennek megfelelően a képviselőkkel kapcsolatos rágalmazási és becsületsértési ügyekről is érdemben kell a mentelmi jog felfüggesztése tárgyában – a bizottsági előkészítés után – az Országgyűlésnek döntenie." a. A nemzeti jelkép – szimbolikus „beszéd" – megsértése az Alkotmánybíróság gyakorlatában az alkotmányos értékek ütközésének érdekes példájával szolgál. A büntető jogszabályok módosításáról szóló 1993. évi XVII. törvény 55. §-a a Btk.-t a „Nemzeti jelkép megsértése" elnevezéssel az alábbi rendelkezéssel egészítette ki (269/A. §): „Aki nagy nyilvánosság előtt a Magyar Köztársaság himnuszát, zászlaját vagy címerét sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ vagy más ilyen cselekményt követ el, ha súlyosabb bűncselekményt nem valósít meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő." Indítványozók a Btk. idézett szakasza alkotmányellenességének megállapítását kérték arra hivatkozva, hogy az az alkotmány 61. §-ában meghatározott véleménynyilvánítás szabadságát sérti. Az Alkotmánybíróság 13/2000. (V. 12.) AB határozatával az indítványt elutasította. Érvelésének lényege szerint: „A nemzeti jelképeknek kettős jelentéstartalmuk van: egyrészt az államiság, az állami szuverenitás külső megjelenési formáinak tekinthetők, másrészt a nemzethez mint közösséghez való tartozás kinyilvánításának az eszközei is." Azáltal, hogy a himnusz, a zászló és a címer, tehát a nemzeti jelképek az alkotmány intézményei (az alkotmány 75-76. §-a határozza meg azokat), a jelképek magas fokú védelmet igényelnek, s egyebek mellett emiatt nem aránytalan büntetőjogi védelmük. Az alkotmány 75-76. §-ában



alkotmányos értékké emelt nemzeti jelképek védelme érdekében tehát kivételesen korlátozható a véleménynyilvánítás szabadsága. a. A Btk. módosításáról szóló 1993. évi XLV. törvény „Önkényuralmi jelképek használata" elnevezéssel – egyebek mellett – az alábbi rendelkezéseket állapította meg [269/B. § (1) bek.]: „Aki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, ötágú vörös csillagot vagy ezeket ábrázoló jelképeket a. terjeszt, b. nagy nyilvánosság előtt használ, c. közszemlére tesz, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el, és pénzbüntetéssel büntetendő." Az idézett törvényhely alkotmányellenességének megállapítását indítványozók kérték, ám az Alkotmánybíróság az indítványokat elutasította [14/2000. (V. 12.) AB hat.]. Érvelése szerint a Btk. szóban forgó rendelkezése valóban korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát. Ez azonban más esetekben is előfordult. A testület hivatkozik korábbi határozataira, amelyekben kimondta például, hogy a gyűlöletre uszítás vagy a közösségek méltósága a véleménynyilvánítás alkotmányos korlátja lehet. A vizsgált törvény esetében az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy az alkotmányosan megengedett korlátozhatóság határa az említetteken túlmenően ott van, amikor a tiltott magatartás nem pusztán egy – helyesnek vagy helytelennek tartott – politikai nézetet fejez ki, hanem annál több: a demokrácia értékei mellett elkötelezett közösségek méltóságát sértve veszélyezteti a köznyugalmat is. A fentebb említett határozatokból az Alkotmánybíróság érvelésének csupán a legfontosabb elemére utaltunk. Azt kiegészítve megemlítjük, hogy a testület többek között mindkét határozatában hivatkozik azokra a sajátos történelmi körülményekre, amelyek az alkotmányos rendszert változtató Magyarországot jellemzik, s amelyek további érveket szolgáltatnak az alkotmánybírósági álláspont kialakításához. Az Alkotmánybíróságnak ez a gyakorlata összhangban van az Emberi Jogok Európai Bírósága felfogásával, amely szintén tekintettel van a véleménynyilvánítás korlátozása megengedett céljának és szükségességének vizsgálatánál az alperes állam sajátos történelmi múltjára és jelenére [14/2000. (V. 12.) AB hat.]. A Rekvényi kontra Magyarország ügyben, amelynek tárgya a rendőrök politikai tevékenysége szabadságának korlátozása volt, az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy találta, hogy „az a célkitűzés, hogy a rendőrségnek a társadalomban betöltött kritikus szerepe ne kompromittálódjék tagjai politikai semlegességének gyengülése miatt, olyan célkitűzés, amely összeegyeztethető a demokratikus elvekkel. Ez a célkitűzés különleges jelentőségre tesz szert Magyarországon, az országnak a korábbi totalitárius berendezkedése miatt, ahol az állam nagymértékben támaszkodott rendőrségének az uralkodó párt iránti közvetlen elkötelezettségére" (Bírósági Határozatok, 1999/12.). A véleménynyilvánításnak számos formája van. Az egyik, a legkézenfekvőbb az élőszóban, élőbeszéddel történő véleménynyilvánítás. Erre nézve természetesen azok a szabályok – korlátok – érvényesülnek, amelyekről az előzőekben szó volt. Mára már azonban a vélemény általában közvetítőkön – sajtón, rádión, televízión stb. – keresztül jelenik meg. Elsőként a továbbiakban a sajtószabadságra vonatkozó szabályokat tárgyaljuk.

1.3. Jegyzetek 1. A fogalomnak ez a többrétegűsége adhat okot a véleménynyilvánítás szabadsága helyett a kifejezés szabadsága fogalmának a használatára. Vö. Ádám Antal: Alkotmányi értékek... 122. p. A kifejezés szabadsága szóhasználat mellett érvel Ádám Antal és Halmai Gábor mondván: a kifejezés szó nem szűkül le a szólásra, hanem magában foglalja a gondolat, a vélemény, a meggyőződés, az információs adat, a hit, az érzés, az intuíció kifejezési módozatainak és eszközeinek szinte felsorolhatatlan sokféleségét. Ádám Antal – Halmai Gábor: A véleményszabadság problémái az alkotmánybíráskodásban. Acta Humana, 1996. 24. 11. p. Az emberi jogok és alapvető szabadságjogok európai egyezménye 10. cikkének mind az angol, mind a francia hiteles szövege szintén kifejezési szabadságról (liberté d'expression, freedom of expression)



rendelkezik akként, hogy eme átfogó alapjog összetevőiként jelöli meg a véleménynyilvánítási szabadságot, valamint az információszerzési és információterjesztési szabadságot. Lásd Ádám: uo. 2. Ádám Antal – Halmai Gábor: i. m. 12. skk. 3. Lásd Halmai Gábor: A véleményszabadság alkotmányos szabályozása. Acta Humana, 1995. 18-19.; Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Budapest, 1994, Atlantisz; Ádám: i. m. 127. p. 4. Ádám: uo. 5. Lásd uo. 6. Lásd Roger Errera: A szólásszabadság jogos korlátairól. Acta Humana, 1996. 24. 33. skk. 7. A képviselői szólásszabadságról részletesebben lásd Ádám Antal: Kifejezési szabadság és képviselői mentelmi jog. Jogtudományi Közlöny, 1999. 3. 143-152. p.

2. 11. A SAJTÓSZABADSÁG ÉS A MÉDIAJOG 2.1. 11.1. FOGALMI TÁMPONTOK A szólás- és sajtószabadság a véleménynyilvánítás kommunikációs „anyajoga" fogalma alá tartozik. Eredendően azt a jogot jelentette, hogy mindenki kimondhatja véleményét, és azt szabadon terjesztheti. A két – szólás- és sajtó- – szabadság alkotmányi szabályozásában és a kapcsolatos elméleti felfogásban hosszú időn keresztül alig különült el egymástól annak ellenére, hogy mindkettőnek jól körülhatárolható jelentése van. Eszerint a szólásszabadság a véleménynyilvánítás szabadságának az a formája, amelynél a vélemény kinyilvánítása nem szervezett keretek között (például gyűlésen), illetve nem valamely közvetítő, médium (például sajtótermék, hangszalag, rádió, televízió stb.) igénybevételével történik, hanem közvetlenül szóban és természetesen más (mások) jelenlétében.1 A gondolat szóbeli terjesztésének eredeti módja társadalmi, politikai hatásosságát tekintve kevésbé jelentős, mivel a közvélemény formálásában csekélyebb szerepet játszik. 2 Más oldalról tehát: az írott sajtó megjelenésének és a modern politikai nyilvánosság kialakulásának időszakában a jogi szabályozás középpontjában a kifejezés szabadságának területei közül nem annyira az egyéni véleménynyilvánítás, hanem sokkal inkább a sajtó szabadsága állt. Ez azt jelentette, hogy a kifejezés szabadsága a politikai véleményformálásban részt vevő, ehhez megfelelő műveltséggel rendelkező rétegekre koncentrálódott, akik politikai vitákra képesek és hajlandók voltak. A korszak meghatározó ideológiája nem is kívánta megnyitni a viták kapuit az egész nép számára.3 Mindenesetre a különböző jogágak ismerik a szólásszabadság – a véleménynyilvánítás szabadságával megegyező – határait, ezért szankcionálta például hosszú időn keresztül büntetőjog az izgatás, ma pedig már az államtitoksértés, a becsületsértés, a rágalmazás elkövetőit. A szólás- és sajtószabadság összekapcsolásának oka az is, hogy hosszú évszázadokon keresztül a vélemény közvetítésének egyetlen eszköze – médiuma – a sajtó volt. Mára azonban a közvetítőeszközök száma megnövekedett. Ennek megfelelően fogalmilag egyértelműen elkülöníthetővé vált egyrészt a véleménynyilvánítás szabadsága, másfelől pedig az e fogalom alá tartozó azon közvetítők, amelyek által – sajátosságaiknak megfelelően – a vélemény megjelenik. A véleménynyilvánítás általános, minden médiumra jellemző szabályai mellett tehát vannak az egyes médiumokra érvényes – médiumspecifikus – szabályok. Némileg bonyolítja a helyzetet az, hogy a szólás- és sajtószabadság fogalmának hosszú történelmi időszakon át történő összefonódása, valamint az általános jelentésű véleménynyilvánítási szabadságának a viszonylag késői megjelenése következtében a mindennapos szóhasználatban, de gyakran az elméleti igényű munkákban is, a véleménynyilvánítás, illetve a sajtószabadság fogalma azonos tartalommal jelenik meg. Mivel a gondolat és vélemény terjesztésének egyetlen eszköze évszázadokon keresztül a könyv, illetve a nyomtatott sajtó volt, a kapcsolatos jogi szabályozás ezt a helyzetet vette alapul. A könyvkiadást és a nyomtatott sajtót a cenzúra korlátozta, azaz a sajtótermékek kibocsátásának előzetes vagy utólagos engedélyezése. A cenzúra érvényesítésében, s az ennek alapjául szolgáló normák meghatározásában az egyházaknak hosszú időszakon keresztül meghatározó szerepük volt. Egy dolog persze a sajtótermékek előzetes vagy utólagos engedélyezése, a cenzúra, ami az állampolgárnak az államhoz való viszonyát fejezi ki, s amivel a sajtószabadság nem egyeztethető össze, és más dolog a 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


sajtótermékért való felelősség, illetve annak államigazgatási, büntetőjogi, illetve polgári jogi formái és eszközei. A sajtótermékekért való – büntetőjogi, illetve polgári jogi – felelősség, s ennek érvényesíthetősége – ami a modern sajtórendészeti előírások központi kérdése – már túlmutat az állam és az állampolgár viszonyán, s harmadik személy számára nyújt védelmet. Mára már a szólás- és sajtószabadság érvényesülésének bírói biztosítékai vannak. A sajtószabadság érvényesülésének – a jogi rendezettségen túl – vannak bizonyos előfeltételei, amelyek a sajtóhoz való hozzáférhetőséget biztosítják. A szocialista felfogás ezeket az előfeltételeket abszolutizálta, amikor azt állította, hogy nincsen sajtószabadság ott, ahol a nyomdák, a papírkészletek stb. a „tőkések kezén vannak". A felfogás egyenes következménye volt a sajtó, a sokszorosításra alkalmas eszközök stb. állami tulajdonba vétele, illetve ellenőrzése, nyilvántartásba vétele (gyakran még a közönséges írógépeké is), aminek azután – egyebek mellett – az lett a következménye, hogy az állam mint tulajdonos formális cenzúra nélkül is „kézben tarthatta" a most már állami alkalmazottá vált újságírókat. A sajtószabadság érvényesülése tárgyi előfeltételeinek biztosítását garantálják a modern államokban azok a szabályok, amelyek monopóliumok kialakulásának megakadályozására irányulnak 4 vagy amelyeknek a célja a hirdetésekből származó bevételeknek a különböző sajtótermékek közötti arányos elosztása stb. Megjegyezzük, hogy a véleménynyilvánítás médiumspecifikus szabályozása is – ahogyan a következőkben szó lesz erről – részben az egyes médiumokhoz való hozzáférés különbözőségére épül.

2.2. 11.2. SAJTÓSZABADSÁG ÉS SAJTÓTÖRVÉNY A sajtóról az 1986. évi II. (Stv.) törvény, illetve a 12/1986. (IV. 22.) MT rendelet (R.) rendelkezik. E jogszabályok kibocsátásának idején, tehát az alkotmányos rendszerváltozást megelőzően a sajtó – általában a média – szinte kizárólag állami tulajdonban volt. Az újságírók, ahogyan említettük, állami alkalmazásban álltak. Formális értelemben cenzúra nem volt, a pártpolitikai irányítás érvényesülését a sajtó területén az újságírók „öncenzúrája" biztosította. A sajtószabadság határai persze történelmileg is változtak. Különösen az ötvenes évek elejére volt jellemző az, hogy a sajtó a politika „nehéztüzérségeként" működött. A sajtóról szóló mindkét említett jogszabály sok-sok módosításon ment keresztül, így ma már az alkotmányos rendszerváltozás utáni követelményeknek lényegében megfelel, néhány rendelkezése azonban őrzi az elfogadásának időszakában érvényesülő gondolkodást: például „a hiteles (.) tájékoztatást a társadalmi szervezetek kötelesek elősegíteni". A sajtótörvény a tájékoztatáshoz való jogból s nem a sajtószabadság általános fogalmából indul ki. Ez a kiindulópont egybecseng az Alkotmánybíróság felfogásával, amely szerint a sajtó nemcsak a szabad véleménynyilvánítás eszköze, hanem a tájékoztatásé is, azaz alapvető szerepe van a véleményalkotás feltételét képező tájékozódásban [37/1992. (VI. 10.) AB hat.]. A törvény szerint tehát mindenkinek joga van arra, hogy tájékoztatást kapjon szűkebb környezetét, hazáját, a világot érintő kérdésekben. Másrészt a törvény a sajtó feladatává teszi a hiteles, a pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodást, továbbá a társadalmi jelenségek közötti összefüggések megértésének elősegítését (Stv. 2. §). „A hiteles, a pontos és gyors tájékoztatást az állami szervek, a társadalmi szervezetek és az egyesületek a saját kezdeményezéseikkel, továbbá a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a sajtó rendelkezésére bocsátásával kötelesek elősegíteni" (Stv. 4. §). „Mindenkinek jogában áll sajtóterméket előállítani és nyilvánosan közölni. Ezt a jogot a törvény a feltétlenül szükséges és arányos mértékben – más alkotmányos jog érvényesülése érdekében – korlátozhatja" [Stv. 12. § (1) bek.]. Sajtótermék lehet: időszaki lap egyes számai, a rádió- és televízió-műsor, a könyv, szórólap és egyéb szöveges kiadvány – ide nem értve a bankjegyet és az értékpapírt – a zeneművet, grafikát, rajzot vagy fotót tartalmazó kiadvány, térkép, a nyilvános közlésre szánt műsoros filmszalag, videokazetta, videolemez, hangszalag, hanglemez, továbbá bármely más tájékoztatást vagy műsort tartalmazó nyilvános közlésre szánt technikai eszköz (Stv. 20. §). A sajtószabadság lényeges eleme, hogy a sajtótevékenységre – a sajtótermék előállítására – irányuló vállalkozás a gazdasági tevékenységre vonatkozó általános szabályok szerint szabadon létrehozható. Ebben a minőségében még csak bejelentési kötelezettség sem terheli. Más kérdés, hogy a nyomdai vállalkozás a sajtótermékekért való



felelősség érvényesíthetősége, a bűncselekmény megelőzése érdekében eleget kell, hogy tegyen bizonyos előírásoknak. Így például a sokszorosító szerv vezetője köteles a sokszorosított sajtótermékről nyilvántartást vezetni [R. 14. § (2) bek.]. Az Alkotmánybíróság már a 19/1991. (IV. 1.) AB határozatában megsemmisítette a sokszorosítógépekről szóló 49/1984. (XI. 21.) MT rendelet 2. §-át, amely szerint „sokszorosítógép gyártására, forgalomba hozatalára, beszerzésére .jogi személy, .kisteljesítményű fénymásoló gép használatára magánszemély jogosult". Az Alkotmánybíróság a rendeletben a magántulajdonhoz való jog korlátozását látta, pedig az a sajtószabadság érvényesülésével is összefügg. A sajtótermékek között sajátos az időszaki lap – napilap, folyóirat, valamint ezek melléklete stb. – megítélése. Időszaki lapot természetes személy, jogi személy, valamint ezek jogi személyiséggel nem rendelkező társasága alapíthat. Időszaki lapot a lap alapítója, továbbá lapkiadói tevékenységre jogosult szervezet adja ki. „Időszaki lap előállítása és nyilvános közlése bejelentési kötelezettség alá esik. A bejelentési kötelezettség alapján az időszaki lapot a minisztérium nyilvántartásba veszi. A nyilvántartásba vétel előtt az időszaki lap nem terjeszthető" [Stv. 12. § 1. bek.]. „A fegyveres erők, rendvédelmi szervek, rendészeti szervek felett felügyeletet gyakorló minisztérium (országos hatáskörű szerv) a felsorolt szervek által belső használatra kiadott oktatási, kiképzési vagy nevelési célokat szolgáló sajtótermékekre a nyilvántartásba vétel jogát gyakorolja" [Stv. 12. § (3) bek.]. A nyilvántartásba vételt meg kell tagadni, illetve törölni kell a nyilvántartásból, ha a sajtótermék bűncselekményt valósít meg vagy arra való felhívást, mások személyhez fűződő jogait sérti stb., továbbá ha külsőleg hivatalos lap látszatát kelti, illetve címével, grafikai megjelenésével, külalakjával vagy egyéb jellemzőjével már bejegyzett laphoz hasonló módon jelenik meg, és ez a fogyasztók megtévesztésére alkalmas [Stv. 14. § (1) bek.]. „A bíróság – kérelemre – felülvizsgálja a sajtótermék előállítása és nyilvános közlése iránti kérelmet, illetőleg a nyilvántartásba vételt elutasító, továbbá a nyilvántartásból való törlést elrendelő határozatot" [Stv. 15. § (2) bek.]. Nem szabad nyilvánosan közölni azt a sajtóterméket, • amelynek elkobzását a büntetőügyben eljáró bíróság vagy a szabálysértési hatóság elrendelte; • amelyet a büntetőügyben eljáró vagy a szabálysértési hatóság lefoglalt (addig, amíg a lefoglalást meg nem szüntetik); • amelynek nyilvános közlését az ügyész felfüggesztette vagy a bíróság megtiltotta; • amelyről a szerkesztésre és kiadásra vonatkozó legfontosabb adatok hiányoznak (Stv. 17. §). A törvény eredeti szövege szerint az ügyész a magánvádas bűncselekmények vonatkozásában a sértettek akaratától függetlenül is indítványozhatta, a bíróság pedig ennek alapján megtilthatta a nyilvános közlést, továbbá a nyilvános közlést az ügyész azonnal felfüggeszthette. E rendelkezést az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette [20/1997. (III. 19.) AB hat.]. „A jogszabályban meghatározott sajtótermékből tudományos és igazgatási célokra ingyenes kötelespédányt kell a jogszabályban megjelölt szervek rendelkezésére bocsátani" [Stv. 16. § (2) bek.].

2.3. 11.3. A RÁDIÓ ÉS A TELEVÍZIÓ a. A rádiózásról és a televíziózásról az 1996. évi I. törvény (Rttv.) rendelkezik. A törvény hatálya az elektronikus tömegkommunikáció valamennyi összetevőjére: a műsorszolgáltatásra és az ezzel összefüggő műsorterjesztésre is kiterjed. Hosszú évszázadokon keresztül, ahogyan említettük már, a véleménynyilvánítás szinte egyetlen formája – természetesen a szóbeliségen túl – a sajtó volt. Mára már a rádió és a televízió jelentősége a nyomtatott sajtóéhoz hasonló vagy talán még nagyobb lett. A rádió és a televízió tehát a véleménynyilvánítás döntő 93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


fontosságú formája, közvetítője, amelyre a véleménynyilvánítás általános normái mellett speciális szabályok érvényesek. A rádióra és televízióra vonatkozó előírások ennek megfelelően részben azonosak – párhuzamosan futnak a nyomtatott sajtóra vonatkozó szabályokkal is: a műsorszolgáltató köteles tiszteletben tartani az alkotmányos rendet, nem sértheti az emberi jogokat, nem lehet alkalmas a gyűlöletkeltésre személyek, nemek, egyházak, felekezetek stb. ellen. A rádióra és a televízióra vonatkozó szabályoknak a nyomtatott sajtóhoz képest eltérő volta jórészt arra vezethető vissza, hogy ezen a területen a „gondolathordozó eszközök", a frekvenciák nem állnak korlátlanul rendelkezésre.5 Ezért támaszt a törvény olyan követelményeket a rádiózással, illetve a televíziózással szemben, amelyeknek a „korlátlanul" hozzáférhető nyomtatott sajtó esetében nincs értelme. 6 Másfelől tehát a véleménynyilvánítás határai nem ugyanott húzódnak a nyomtatott sajtóban, mint az elektronikus médiában. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy miközben a nyomtatott sajtóban a véleménynyilvánításnak szinte csak a bűncselekmény elkövetésének tilalma szab határt, addig az elektronikus média esetében – a korlátozott hozzáférhetőség következtében – más korlátozásokkal is kell számolni. Előírja például a törvény, hogy a „közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie"; továbbá a „műsorszolgáltatásban közzétett műsorszámok összessége, illetőleg ezek bármely tartalom vagy műfaj szerinti csoportja nem állhat párt vagy politikai mozgalom, illetve ezek nézeteinek szolgálatában" stb. (4. §). Az elektronikus médiumok esetében tehát a „termelői", azaz műsorszórói hozzáférés lehetőségei korlátozottabbak, mint a nyomtatott sajtó esetében. A „fogyasztói" hozzáférés esetében azonban pontosan fordított a helyzet: az elektronikus médiumok szinte korlátlan hozzáférési lehetőséget kínálnak például a gyermekek számára. Ezzel függenek össze a törvénynek a gyermekek, kiskorúak védelmére irányuló rendelkezései: „Nem szabad kiskorúaknak szánt műsorszámban erőszakos magatartást követendő példaként megjelenítő képeket vagy hangokat közzétenni. A kiskorúak személyiségfejlődésére ártalmas, így különösen az erőszak öncélú alkalmazását magatartási mintaként bemutató, illetőleg a szexualitást öncélúan ábrázoló műsorszámot csak 23.00 és 5.00 óra között lehet közzétenni" (5. §). a. Az Alkotmánybíróság 37/1992. (VI. 10.) AB határozatában állást foglalt a médiatörvény legfontosabb alkotmányos kiindulópontjait illetően. Az apropót ehhez az adta, hogy alkotmányellenesnek nyilvánította azt a kormányrendeletet, amely a Magyar Rádiót és a Televíziót a Kormány felügyelete alá helyezte. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint „a véleménynyilvánítási szabadságot a rádió és a televízió esetében jogilag részletesen szabályozott szervezeti megoldásokkal kell biztosítani. A szervezeti megoldások alkotmányosságát az minősíti, hogy elvileg képesek-e biztosítani a társadalomban meglévő vélemények teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és valósághű kifejezésre jutását, valamint a közérdeklődésre számot tartó eseményekről és tényekről való elfogulatlan tájékoztatást. A rádió és televízió alkotmányos működésének feltételeként a törvénynek ki kell zárnia, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhassanak. Az »állami szervektől való szabadság követelménye« – a műsorok tartalmát illetően – a törvényhozással és a kormánnyal szemben egyaránt fennáll. Ugyanez vonatkozik az önkormányzatokra, a pártokra és más társadalmi szervezetekre, érdekképviseletekre és csoportokra is. .a véleménynyilvánítás szabadságát garantáló sajátos képviselettől idegen az, hogy kizárólag vagy meghatározóan a társadalom politikai képviselete ismétlődjék meg benne. Pártok konszenzusa, még kevésbé a parlamenti pártok konszenzusa nem alkalmas arra, hogy alkotmányos garanciát nyújtson a véleményszabadság teljességére." b. A törvény a műsorszolgáltatókat két alapvető típusba sorolja: közszolgálati műsorszolgáltatók, illetve nem közszolgálati, azaz „kereskedelmi vagy „magán-" műsorszolgáltatók (bár ezeket a kifejezéseket a törvény nem használja). Közszolgálati műsorszolgáltatókon a törvény a nemzeti intézményként működő Magyar Rádiót, Magyar Televíziót és Duna Televíziót érti. A törvény a műsorszolgáltatás általános elveiről és szabályairól szóló valamennyi műsorszolgáltatóra kötelező (3-21. §). Ezek között rendelkezik a törvény egyes műsorszerkezeti követelményekről, a nyilvános rendezvényekről való közvetítésről, a reklámkorlátokról: • a rádió zenei műsorszámokból szerkesztett évi műsoridejének legalább tizenöt százalékát magyarországi gyártású zenei műsorszámokból kell szerkeszteni; • az országos televízió főműsoridőben legalább napi húsz perc, országos rádió legalább napi tizenöt perc önálló hírműsort köteles szolgáltatni; • nem szabad közzétenni dohányárut, fegyvert, lőszert stb. népszerűsítő, ismertető reklámot; 94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• az alkoholtartalmú italok reklámozását tartalmazó műsorszám nem szólhat kiskorúakhoz, nem ösztönözhet túlzott alkoholfogyasztásra; • a törvény szabályokat állapít meg a szponzorálásra, kimondja például, hogy a műsorszám támogatóját meg kell nevezni, vagy hogy párt, politikai mozgalom műsorszámot nem támogathat stb. a. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) feladata (31-52. §) az alkotmányban meghatározott elvek érvényesítése, továbbá a műsorszolgáltatás szabályai betartásának az ellenőrzése. A testület az állami és politikai szervektől független: működésének költségeit nem a központi költségvetés, hanem a Műsorszolgáltatási Alap fedezi, tagjai nem hívhatók vissza stb. Elnökét az Országgyűlés választja a köztársasági elnök és a miniszterelnök együttes jelölése alapján. A testület tagjait az Országgyűlés választja többségi szavazattal, a képviselőcsoportok jelölése alapján. A törvény rendelkezik Panaszbizottság felállításáról, amely bárkinek a kezdeményezésére eljár, ha a tájékoztatás kiegyensúlyozatlanságát kifogásolja. A Panaszbizottság határozata ellen az ORTT-hez, innen pedig bírósághoz lehet fordulni jogorvoslatért. a. A közszolgálati műsorszolgáltatókra (MTV, MR, Duna Televízió) vonatkozó szabályokat az 53-76. § tartalmazza. A közszolgálati műsorszolgáltatók különös figyelmet fordítanak a kiskorúak fejlődését elősegítő műsorok bemutatására, a kulturális sokszínűség érvényesítésére, a vallási, nemzeti, etnikai kultúrák értékeinek megjelenítésére, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok számára fontos információk elérhetővé tételére. Kötelesek betartani olyan gyártási arányokat (magyarországi, illetve európai műsorok aránya stb.) amelyek a magyarországi műsorgyártás, film- és zeneipar fejlődést szolgálják.7 Működésük nem a médiapiac nyereségelvére épül. Csak korlátozottan férhetnek hozzá a reklámpiaci bevételekhez, ezért állami támogatásra szorulnak. Ennek – közalapítványi – formája biztosítja az állami szervektől, illetve a költségvetéstől való függetlenségüket. A közalapítványok elsősorban a közszolgálati műsorszolgáltatók gazdálkodása, a jelentős gazdasági értékű szerződések körében gyakorolhatják tulajdonosi jogaikat, a műsorszerkesztésbe és a közműsor-szolgáltatók belső, személyzeti kérdéseibe nem szólhatnak bele. A közalapítvány kezelő szerve a kuratórium. „A kuratóriumok az Országgyűlés által választott, illetve a törvényben meghatározott szervezetek által delegált tagokból állnak. Az Országgyűlés által választott tagok alkotják a kuratórium elnökségét. Az Országgyűlés által a kuratóriumba választható tagok felét a kormánypárti, a másik felét az ellenzéki képviselőcsoportok jelölik úgy, hogy minden képviselőcsoport legalább egy jelöltjét meg kell választani"(55. §). A Magyar Rádió Közalapítvány és a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumába összesen huszonegy-huszonegy tagot delegálnak a nemzeti és etnikai kisebbségek képviselői, a történelmi egyházak, az emberi jogi országos szervezetek, a szakszervezetek képviselői stb. A törvény a Magyar Rádió és a Magyar Televízió költségvetési intézményként való működését megszüntette, vagyonukat a közalapítványok tulajdonába adta, amelyek a vagyonból megalapították a Magyar Rádió, illetve a Magyar Televízió Részvénytársaságot. Ezek elnökei döntenek a műsorrendről, a szervezeti felépítésről stb. A törvény Műsorszolgáltatási Alapot hozott létre (77. §) a közszolgálati műsorszolgáltatás, általában a nem nyereségérdekelt műsorszolgáltatók tevékenységének és a közalapítványok anyagi támogatására. Az alap forrásai között legjelentősebb a nagyközönség által fizetett készülék-üzembentartási díj. Ennek meghatározott része a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, illetve a Duna Televíziót illeti meg. Üzembentartási díjat köteles fizetni az, aki televízióműsor vételére alkalmas készüléket üzemeltet (79. §). Műsorszolgáltatási jogosultságot – a sajtószabadság rádiós, televíziós eszközeihez történő egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása érdekében – bárki, tehát jogi személy és természetes személy egyaránt szerezhet, kivéve azokat, akikre összeférhetetlenségi szabályok vonatkoznak, nevezetesen: a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az országgyűlési képviselő, a Kormány tagja, a főpolgármester, a megyei közgyűlés elnöke, ezek helyettese, a bíró, az ügyész stb. (86. §). A három közszolgálati műsorszolgáltató a törvény erejénél fogva kapott jogosultságot. Egyébként a rendelkezésre álló frekvenciákon műsorszolgáltatási jogosultságot pályázat útján lehet szerezni, amelyet az ORTT ír ki és bírál el. A műsorszolgáltatási jogosultságért műsorszolgáltatási díjat kell fizetni, amelynek összege a pályázók ajánlatainak egybevetése után alakul ki. A jogosultság időtartama televízió esetében legfeljebb tíz, rádió esetében legfeljebb hét év. A műsorszolgáltatási jogosultság és felelősség szempontjából a törvény megkülönbözteti a műsorszolgáltatót és a műsorelosztót (a törvény VII. fejezete). A műsorszolgáltató az, aki a műsor tartalmát meghatározhatja, és aki a műsorért felelősséggel tartozik. A műsorelosztó az a szervezet (például a kábelhálózat üzemeltetője), amely a



vevőkészülékhez az adással egy időben és változtatás nélkül eljuttatja a műsort. A műsorelosztó a műsorért felelősséggel nem tartozik.

2.4. 11.4. A NEMZETI HÍRÜGYNÖKSÉG A sajtószabadság nemcsak a szabad véleménynyilvánítás, hanem a véleményformáláshoz szükséges információszerzés jogát is magában foglalja. Az államot az alkotmány alapján – 61. §: „.mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra. A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát" – a sajtószabadsághoz fűződő jogok érvényesítésének feladatán túlmenően intézményvédelmi kötelezettség is terheli. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint ez azt jelenti, hogy legalább egy közszolgálati hírügynökséget kell fenntartania. A Magyar Távirati Iroda hosszú idő óta látja el a nemzeti hír-, fotó- és cikkügynökség feladatait. Eredetileg költségvetési szervként működött a Kormány felügyelete alatt. Ezt a státusát az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette, mondván: „A hírügynökségek alkotmányos működésének feltételeként a törvénynek ki kell zárnia, hogy a közszolgálati hírügynökségben akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a hírszolgáltatási tevékenység tartalmára meghatározó befolyást gyakoroljanak. Az »állami szervektől való sza- badság« követelménye a törvényhozással és a Kormánnyal szemben egyaránt fennáll, egyikük sem juthat a hírszolgáltatás tartalmát befolyásolni képes szervezetben meghatározó befolyáshoz, ahogy egyébként politikai pártok, érdek-képviseleti szervezetek befolyása sem lehet meghatározó" [61/1995. (X. 6.) AB hat.]. A nemzeti hírügynökségről az alkotmánybírósági felfogásnak megfelelően rendelkezik az 1996. évi CXXVII. törvény. Eszerint a nemzeti hírügynökség feladatait továbbra is a Magyar Távirati Iroda (MTI) látja el. Az MTI állami tulajdonú egyszemélyes részvénytársasági formában működik, kép- és híranyagok szolgáltatásával foglalkozik díjazás vagy költségtérítés ellenében. A törvény 1. §-ában kimondja: „A közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, gyorsnak, hitelesnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie." A részvénytársaság vonatkozásában a tulajdonosi jogokat az Országgyűlés gyakorolja, ügyvezetését az elnök látja el, akit a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevez ki. A részvénytársaság gazdasági ellenőrzését öttagú felügyelőbizottság gyakorolja. A Tulajdonosi Tanácsadó Testület javaslattevő, véleményező, tanácsadó és a törvényben meghatározott esetben döntéshozó szervként működik.

2.5. 11.5. INTERNET-KÉRDŐJELEK A szólás- és sajtószabadság gyökeresen új kérdéseit veti fel az egyre szélesebb körben terjedő médium, az internet. Az nyilvánvaló, hogy a sajtótörvény és a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény és a Btk. hatálya nem terjed ki rá. Az internetes szolgáltatás elvileg mindenki számára hozzáférhető. Mindenki számára hozzáférhető tehát egyrészről az interneten közölt információ, másrészről az internet adta – képi és szöveges – gondolatközlési lehetőség. Ennyiben az írott sajtóra, a sajtószabadságra, illetve annak majdnem korlátozhatatlanságára emlékeztet. Ezért lehet azt mondani, hogy az „internet minden korábbinál demokratikusabb médium". 8 E kiindulópontbeli azonosságon túl azonban számos sajátos, „médiumspecifikus" probléma adódik. A közlésnek helyet adó honlapokat az internet-szolgáltatótól lehet bérelni. A mai jogszabályi rendezettség, pontosabban rendezetlenség következtében azonban nem egyértelmű, hogy a honlapon közölt információért ki a felelős, a honlapot bérlő vagy az internet-szolgáltató bérbeadó; vagy hogy egyáltalán felelőssé tehető-e bármelyikük, s ha igen, a felelősség érvényesíthető-e velük szemben? Bonyolítja a helyzetet, hogy ez idő szerint a bérlő a bérleti szerződés megkötésekor nem kell hogy felfedje kilétét. Másrészt a honlapok feltörése – idegenek behatolása – technikailag ha nem is egyszerű, de lehetséges művelet. Adott esetben tehát maga a bérlő is vétlen lehet abban, hogy honlapján milyen információ jelenik meg. Végül pedig: az internet információs világhálózat. A rajta közölt információk szabályozását illetően tehát az egyes államok lehetőségei korlátozottak. Egy bizonyos: az internet „által" különböző jogellenesség, személyhez fűződő



jogok megsértése, sőt bűncselekmény – mint például tiltott pornográf felvételek készítése vagy faji indítékú gyűlöletkeltés stb. – is megvalósítható. Ennek következtében az internetes szolgáltatás nem maradhat szabályozatlan.

2.6. Jegyzetek 1. Szamel Lajos: A véleménynyilvánítás szabadsága. In Az emberi jogok hazánkban. 174-175. p. 2. Vö. Szamel: uo. 3. Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Budapest, 1994, Atlantisz, 71. p. 4. Franciaországban például a papírt, amelyre az újságoknak szükségük van, a Nyomópapír Szakmai Szervezet szolgáltatja. Ez a szervezet, amelynek az a feladata, hogy szabályozza az árakat, és hogy egyenlőséget biztosítson az egyes újságok között, állami ellenőrzés alatt áll. Francia közjog. 262. p. 5. Az Egyesült Államokban a Red Lion-ügyben a Legfelsőbb Bíróság alkotmányosnak találta az ún. fairness doktrínát, mely szerint „egy közérdekű probléma megvitatásakor minden álláspont ismertetésének megfelelő teret kell biztosítani. mivel mindenkinek joga van a szólásszabadsághoz, de a rendelkezésre álló frekvenciák száma korlátozott, s ha »mindenki beszél- ne« ezeken a frekvenciákon, akkor senkit sem lehetne hallani. Senkinek nincs ugyanis ahhoz joga, hogy kisajátítson egy frekvenciát. Éppen ezért a műsorsugárzásnál a néző- és hallgatóközönség, nem pedig a műsorsugárzó joga az elsődleges." Lásd Győrfi Tamás: Szólásszabadság az Interneten: jegyzetek a Reno v. ACLU-ügy margójára. Jogtudományi Közlöny, 1998. 78. 239-249., 240. p. 6. A német Alkotmánybíróság szerint „míg az írott sajtó esetében a teljes kínálat kiegyensúlyozottsága magától kialakul, addig a technika és pénzügyi akadályok miatt viszonylag kisebb számú rádió- és televízió állomás szabadságának és kiegyensúlyozottságának garantálása »sajátos intézkedéseket« igényel". „A jog eszközeivel megakadályozni csak az »uralkodó vé- leményhatalom« kialakulását kell." Halmai: i. m. 87., 94. p. 7. A közszolgálati televízió az évi műsoridejének legalább ötven százalékát magyarországi gyártású, s ezzel együtt legalább hetven százalékát európai gyártású műsorszámokból szerkeszti meg stb. A médiatörvény más műsorszerkesztési követelményeket is megállapít. Ezzel kapcsolatban nemzetközi előírások is vannak, amelyek azonban néha egymásnak ellentmondanak. Ellentmondanak egyrészről az OECD-előírások, amelyek a teljes liberalizáció irányába mutatnak, másfelől pedig az Európa Tanács irányelve, amelyet az Országgyűlés 54/1996. (VI. 21.) OGY határozata erősített meg, s amely ez európai művek preferálását írja elő. Lásd erről bővebben Ficsor Mihály: Pamflet a televíziós műsorszerkezeti követelményekről és a külgazdasági politika útvesztőiről. Acta Humana, 1998. 30. 21-36. p. 8. „Az internet egy minden korábbinál demokratikusabb médium, s az elérhetőség és a sokszínűség vonatkozásában a nyomtatott sajtónál is kedvezőbb adottságokkal rendelkezik. Ennek megfelelően a médiumspecifikusság elve alapján a hálózatot a nyomtatott sajtóhoz hasonlóan kell kezelni, mely mindig is a legmagasabb szintű védelmet élvezte" – idézi Győrfi Wallace-t, illetve Jóri Andrást az internet amerikai megítéléséről szóló jogeset ismertetése során. Győrfi: i. m. 240., 243. p.

3. 12. AZ EGYESÜLÉSI JOG 3.1. 12.1. AZ EGYESÜLETEK ÉS A TÁRSADALMI SZERVEK a. A polgári alkotmányok az egyesülési szabadságot eleinte el sem ismerték. Európában először az 1831. évi belga alkotmányban jelenik meg: „a belgáknak joguk van társulatokba egyesülni; ezen jogot nem szabad korlátozó rendszabályok alá vetni" (20. cikk). Az 1848. évi francia alkotmány szerint „a polgárok társulati joggal bírnak" (8. §).* Az angolszász országokban jogrendszerük sajátosságaira visszavezethetően az egyesülési szabadság megjelenése jóval korábbra tehető. Korlátokkal azonban itt is számolni kellett: bizonyos egyesületek létrehozását – például olyanokat, amelyek tagjaiktól eskü letételét követelték meg, vagy amelyekben egyes tagok nevei titokban maradhatnak stb. – a jog tiltotta.2



Kétségtelen, hogy az egyesülési jog kialakításában a szakszervezeti szerveződésre vonatkozó igény meghatározó szerepet játszott. Erre utalnak a nemzetközi dokumentumok máig is: a békés célú gyülekezési jogot a szakszervezetek alapításának jogával együtt, egymás mellett említik. Az egyesületek alkotmányos elismertségük után még jó ideig csak igen szoros állami ellenőrzés alatt működhettek: közigazgatási szervek, tehát nem bíróság – rendszerint a rendőrhatóság – engedélyezték létrehozásukat, felügyeleti jogot gyakoroltak felettük, esetleg diszkrecionális hatáskörben fel is oszlathatták őket stb. A fejlett alkotmányos rendszerek mára már a nemzetközi dokumentumokban megfogalmazott követelmények szerint biztosítják az egyesülési jog érvényesülését. a. A római egyezmény 11. cikke szerint: „Mindenkinek joga van a... másokkal való egyesülés szabadságához, beleértve érdekei védelmében a szakszervezetek alapítását és az azokhoz való csatlakozásnak a jogát.. Ez a cikk nem tiltja, hogy e jogoknak a fegyveres erők, a rendőrség vagy az államigazgatás tagjai által történő gyakorlását a törvény korlátozza." Az alkotmány szerint: „A Magyar Köztársaságban az egyesülési jog alapján mindenkinek joga van a törvény által nem tiltott célra szervezeteket létrehozni, illetőleg azokhoz csatlakozni" [Alk. 63. § (1) bek.]. „Politikai célt szolgáló fegyveres szervezet az egyesülési jog alapján nem hozható létre" [Alk. 63. § (2) bek.]. Az egyesülési jogról részletesen az 1989. évi II. törvény (Etv.) rendelkezik; vonatkoznak azonban reá a Ptk. megfelelő – 61-63. § – szabályai is. „Az egyesülési jog alapján – mondja a törvény – a magánszemélyek, a jogi személyek, valamint ezek jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetei – tevékenységük célja és alapítóik szándéka szerint – társadalmi szervezeteket hozhatnak létre és működtethetnek" [Etv. 2. § (1) bek.]. A törvény szerint tehát az egyesülési jog alapján társadalmi szervezet hozható létre. A társadalmi szervezet fogalma az alkotmányos rendszerváltozás előtti időre nyúlik vissza. A hatályos egyesülési törvénynek az elfogadására a rendszerváltozás folyamatában került sor. Az általa lehetővé vált társadalmi önszerveződésnek – pártalapításoknak döntő szerepe volt a rendszerváltozás véghezvitelében. A rendszerváltozást megelőző időben a társadalmi szerveknek az egyesületekétől eltérő fogalmán azokat a szervezeteket értették, amelyek – az akkori szóhasználat szerint – részt vettek a politikai hatalom gyakorlásában.3 Ide sorolták a vezető szerepet betöltő egyetlen pártot, továbbá az ugyancsak egyetlen ifjúsági szervezetet, s a közös irányítás alatt működő szakszervezeteket. Ezeknek nyilvántartott tagságuk volt. A népfrontnak, amelyet tömegmozgalomként ugyancsak társadalmi szervezetnek számított, nem volt nyilvántartott tagsága. A társadalmi szervezetekre vonatkozóan nem volt egységes szabályozás. Ha alapszabályaik másként nem rendelkeztek, akkor az egyesületi tvr. rendelkezéseit kellett megfelelően alkalmazni. A tulajdonképpeni egyesületekről – amelyeket vagy besoroltak a társadalmi szervek fogalma alá, vagy sem – az alkotmányos rendszerváltozást megelőzően utoljára az 1981. évi 29. tvr. rendelkezett. Ez azonban nem tette lehetővé az egyesülési szabadság tényleges érvényesülését, mivel az egyesülés szervezésének a megkezdését be kellett jelenteni a majdani felügyeleti szervnek. A tvr. 2. §-ának (2) bekezdése szerint: „a felügyelő szerv a szervezést megtilthatja, illetőleg a szervezőt a szervezés megszüntetésére hívhatja fel, ha az egyesület célja ellentétes a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi és gazdasági rendjével". A bejelentés nélküli egyesületszervezés megvalósíthatta az egyesületi joggal való visszaélés büntetőtörvényi tényállását. Az egyesületet nyilvántartásba kellett venni, ami – mérlegelési jogkörben – megtagadható volt. A tvr. tehát valóságos, az állami szervektől független társadalmi (ön)szerveződést nem tett lehetővé.4 Terminológiáját tekintve a most hatályos egyesülési törvény őrzi a korábbi szabályozás nyomait, s ezzel némi bizonytalanságot okoz. Mindenekelőtt figyelemre méltó, hogy az alkotmány sem a társadalmi szerv, sem az egyesület kifejezést nem használja, amikor az egyesülési jog alapján létrehozható szervezetekről szól. Az egyesülési törvény a már idézett 2. §-ának (1) bekezdése szerint a törvény alapján társadalmi szervezet hozható létre. Ettől kezdve a törvényben a társadalmi szervezet fogalmának két értelmezése kísérhető nyomon; 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


az egyik, nevezzük így: szűkebb értelmezés arra utal, amit egyesületnek mondhatunk; a másik a tágabb értelemben vett társadalmi szervezet fogalma alá tartozik nemcsak maga az egyesület, hanem rajta kívül a párt és a szakszervezet, sőt a tömegmozgalom is, amelynek a tevékenységében nem nyilvántartott tagok is részt vehetnek.5 Az előző értelmezési lehetőségnek két bizonyítékát említjük: „A társadalmi szervezet – mondja a törvény 3. § (1) bekezdése – olyan önkéntesen létrehozott, önkormányzattal rendelkező szervezet, amely az alapszabályban meghatározott célra alakul, nyilvántartott tagsággal rendelkezik, és céljának elérésére szervezi tagjai tevékenységét." „A tömegmozgalom tevékenységében nem nyilvántartott tagok is részt vehetnek" [3. § (2) bek]. „Pártnak és szakszervezetnek csak magánszemélyek lehetnek tagjai" [3. § (3) bek.]. Itt még a társadalmi szervezet fogalma szélesebb értelmezésben szerepel. Ugyanígy szélesebb értelmezése van a fogalomnak akkor, amikor a törvény 14. §-ában arról szól, hogy a párt kivételével a társadalmi szervezet felett az ügyészség a reá irányadó szabályok szerint gyakorol felügyeletet. A törvény 3. § (4) bekezdése szerint viszont társadalmi szervezet alapításához legalább tíz alapító tag szükséges. Nyilvánvaló, hogy itt a szűkebb értelemben vett társadalmi szervezetről, azaz az egyesületről van szó, mert a pártalapításnak ettől eltérő feltételei (is) vannak. A továbbiakban a társadalmi szervezet fogalmát összefoglaló elnevezésként használjuk. Ez magában foglalja a tulajdonképpeni egyesületet, a tömegmozgalmat, amelyben nem nyilvántartott tagok is részt vehetnek, továbbá a pártot és a szakszervezetet. A fentiekben szűkebb értelemben vett társadalmi szervezeten az egyesületet értjük. Az Etv. részben a társadalmi szervezetekre, megalakulásukra, szervezeti rendjükre vonatkozó általános szabályokat tartalmazza; másrészt azonban speciális rendelkezéseket is megfogalmaz a pártokra, szakszervezetekre és a tulajdonképpeni egyesületekre. Ezeket az egyes társadalmi szervekre vonatkozó speciális szabályokat azután – a pártokra, szakszervezetekre – vonatkozó külön törvények teszik teljessé. Az általunk választott megoldást elméletileg erősíti, hogy a Ptk. 61-63. §-ában általában az egyesületekről szól, s ezalatt azt érti, amit mi a szűkebb értelemben vett társadalmi szerv, azaz az egyesület fogalmaként meghatároztunk.6 a. Az Etv. már idézett szakasza szerint a társadalmi szervezet önkéntesen létrehozott, önkormányzattal rendelkező szervezet, amely az alapszabályban meghatározott célra alakul, nyilvántartott tagsággal rendelkezik [3. § (1) bek.]. Magánszemélyek, jogi személyek, valamint ezek jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetei hozhatják létre minden olyan tevékenység végzése céljából, amely összhangban áll az alkotmánnyal és amelyet törvény nem tilt, azaz: 1. nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére, gyakorlására stb. [Alk. 2. § (2) bek.]; • nem valósíthat meg bűncselekményt, vagy az annak elkövetésére való felhívást, továbbá • társadalmi szervezet nem alakítható kizárólag gazdasági tevékenység végzése céljából, s • az egyesülési jog alapján fegyveres szervezet nem hozható létre. Az egyesület alapításához az szükséges, hogy legalább tíz alapító tag a szervezet megalakítását kimondja, alapszabályát megállapítsa, ügyintéző és képviseleti szerveit megválassza. Megalakulását követően a társadalmi szervezetnek kérnie kell bírósági nyilvántartásba vételét, ami nem tagadható meg, ha alapítói az Etv.-ben foglalt feltételeknek eleget tettek (4. §). A társadalmi szervezet ügyintéző és képviseleti szervének magyar állampolgár, vagy Magyarországon letelepedett, illetőleg magyarországi tartózkodási engedéllyel rendelkező nem magyar állampolgár, valamint – társadalmi szervezet nemzetközi jellege esetén – más nem magyar állampolgár is tagja lehet, feltéve, hogy nincs eltiltva a közügyek gyakorlásától (8. §). Az Etv. meghatározza a társadalmi szervezet működésének, szervezeti rendjének demokratikus minimumát: a legfelső szerv választás útján alakul meg, hatásköre kötelezően szabályozott stb. A társadalmi szervezet valamely szervének törvénysértő határozatát bármelyik tag bíróság előtt megtámadhatja.



A társadalmi szervezet működése felett az ügyészség törvényességi felügyeletetgyakorol. Az egyesületekre – ahogyan említettük – nemcsak az egyesületi törvény rendelkezései vonatkoznak, hanem a Ptk. megfelelő szabályai (61-63. §) is: az egyesület vagyonával önállóan gazdálkodik, tartozásaiért saját vagyonával felel stb. a. Az Etv. 4. § (1) bekezdésének utolsó mondata szerint a társadalmi szervezet a nyilvántartásba vétellel jön létre. E mondat alkotmányellenességének megállapítására vonatkozó indítványt az Alkotmánybíróság elutasította. A testület hivatkozott korábbi, 58/1997. (XI. 5.) AB határozatára, amelyben egyebek mellett kimondta: társadalmi szerv nyilvántartásba vétele alkalmával a bíróságnak az Etv. 4. §-a alapján vizsgálnia kell, hogy a nyilvántartásba vételre váró társadalmi szervezet nem alkotmány- vagy törvényellenes céllal alakul-e meg. Viszont az, hogy a nyilvántartásba vételt a törvény nem köti határidőhöz, ellentétes az alkotmánnyal. Ezért a testület 6/2001. (III. 14.) AB határozatában mulasztásos alkotmánysértésben marasztalta el az Országgyűlést mondván: az Országgyűlés jogalkotói feladatának elmulasztásával alkotmányellenes helyzetet idézett elő azáltal, hogy nem tett eleget maradéktalanul az egyesülési szabadság érvényesülését biztosító mindazon jogszabályi feltételeknek, amelyek megfelelő védelmet nyújtanak a nyilvántartásba vételi eljárás indokolatlan elhúzódásával szemben. Az Országgyűlés a mulasztás megszüntetéséről a 2001. évi CVI. törvényben rendelkezett. Az újonnan megállapított 15. § szerint a bíróság a kérelem érkezésétől számított hatvan napon belül köteles dönteni a nyilvántartásba vételről vagy a kérelem elutasításáról. Ha bíróság az említett döntési kötelezettségének nem tesz eleget, a bíróság vezetőjének a határidő lejártát követő nyolc napon belül meg kell tennie a szükséges intézkedést a kérelem elbírálása érdekében. Ha a kérelem elbírálására ez idő alatt sem kerül sor, a nyilvántartásba vétel a kilencedik napon a kérelem szerinti tartalommal létrejön. A törvény alapján továbbra sem dönthető el az a kérdés, hogy mi lesz a még be nem jegyzett egyesület jogi megítélésének sorsa: a törvény 3. § (4) bekezdése szerint az egyesület már a bírósági bejegyzést megelőzően végez jogilag hatályos cselekményeket: alapszabály megállapítása, ügyintéző és képviseleti szerveik megválasztása stb. Az egyesülési jog feltétlen jogi személyiséghez kötése tehát inkább korlátozza, mint segíti a jog érvényesülését. a. Az a körülmény, hogy az egyesülési jog mindenkit megillető szabadságjog, nem zárja ki, hogy az alkotmány és az Etv. alapján nem tiltott célra létrehozott egyesület alapítói alapszabályukban az egyesület céljához és jellegéhez igazodó (szakmai, tudományos, művészeti stb.) feltételeket határozzanak meg az egyesületi tagsághoz. Az azonban már „a művészeti élet szabadságát is sérti, ha a művészeti alkotótevékenységet folytató személyek által létrehozandó társadalmi szervezet létesítéséhez a. minisztérium jóváhagyása szükséges, és e szervezet felett közigazgatási szerv olyan általános felügyeletet gyakorol, amelynek keretében az egyesülési jog alapján a társadalmi szervezetet feloszlathatja" [27/1993. (IV. 29.) AB hat.]. b. Az egyesülési jog a gyermeket is megilleti. Ennek a korlátozhatóságát azonban az Alkotmánybíróság elismerte. 21/1996. (V. 17.) AB határozata szerint azonban: „A gyermeknek az a joga, hogy az állam részéről a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemben és gondoskodásban részesüljön [Alk. 67. § (1) bek.] az állam alkotmányos kötelességét alapozza meg a gyermek fejlődésének védelmére. Az államnak ez a kötelezettsége alkotmányos alapot nyújt arra, hogy a törvényhozó vagy a bíróság – elsősorban a nyilvánosság szférájában – a gyermek alapjoggyakorlását, ezen belül a gyermek egyesülési joga. gyakorlását korlátozza. Az alkotmány 67. §-a értelmében az államnak a gyermeket a fejlődésére káros hatásokon kívül az olyan kockázatvállalásoktól is meg kell óvnia, amelyekkel kapcsolatban életkoránál fogva. nem képes megismerni és értékelni sem a választható lehetőségeket, sem pedig választása következményeit saját személyiségére, illetve későbbi életére és társadalmi beilleszkedésére nézve. A fenti ismérvek alapján a gyermek tagságát homoszexualitással kapcsolatos egyesületben törvény vagy bírósági határozat kizárhatja vagy korlátozhatja." (Kiemelés tőlem – S. J.) Az Alkotmánybíróság 51/1991. (X. 19.) AB határozata szerint: „a fegyveres erők szolgálati szabályzatának az a rendelkezése, amely »politikai vagy egyéb célú társadalmi szervezet« alakításnak kivételt sem engedő, teljes tilalmát jelenti, olyan mérvű korlátozás, amelynek elkerülhetetlen volta az elérni kívánt céllal való arányossága nem igazolható, és ezért az alapvető jog lényeges tartalmát sérti. Ellenben nem ellentétes az alkotmánnyal a honvédelmi törvénynek az a rendelkezése, amely tiltja katonák olyan szervezetekhez való csatlakozását, amelyek szerveződési célja, tevékenysége a fegyveres erők törvényben meghatározott feladataival ellentétes; a hadsereg működőképessége ugyanis megköveteli, hogy tagjai a fegyveres erők törvényes feladataival ellentétes szervezetben szolgálatuk alatt ne vegyenek részt" [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. Itt nem olyan szervezetekről van szó, amelyek tevékenysége az alkotmányba vagy az egyesületi törvénybe ütközne, és törvényesen nem lennének 100 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


létrehozhatók. Ezért annak eldöntésére, hogy katonák egy megadott szervezethez való csatlakozására jogszerűen alkalmazzák-e a honvédelmi törvény korlátozó rendelkezését, bírói utat kell biztosítani. a. Az egyesülési jog a társadalom civil szerveződései számára biztosít egyfajta jogi keretet – a tagok magánérdekei alapján. Maga a jogi szabályozás hosszú időszakon keresztül egységesnek volt tekinthető a világban. Mára már azonban az egyesülési jog alapján létrejövő és működő egyesületek a tevékenységük tartalma szerint differenciálódnak. A kifejezetten hobbi egyesületként működők mellett létrejönnek olyan szervezetek, amelyek fontos szerepet játszhatnak – egyebek mellett – az állam és az állampolgár sokoldalú kapcsolatainak az alakulásá- ban.7 Ezek az új típusú szervezetek, mozgalmak jogi formájukat tekintve hosszú időn át megőrzik a civil társadalomra jellemző egyesületek jogi kereteit „.az azonos jogi forma mögött azonban belső struktúrájuk, tevékenységük, társadalmi szerepük egyre inkább eltér a korábbi egyesületekétől".8 b. Az egyesületek tevékenység szerinti differenciálódása előbb-utóbb a rájuk vonatkozó szabályozásban is megjelenik. Gondoljunk arra, hogy eredetileg a pártok és a szakszervezetek is a magánszférában szerveződtek. A hosszú időn keresztül extrakonstitucionális szerveknek számító pártok és a szakszervezetek gyakran közjogi funkciókra tesznek szert. Történetileg új szervezeti formaként jelennek meg a félig állami, félig társadalmi szervekként működő – foglalkozási – kamarák. Mint társadalmi szerveződési formák természetesen tovább élnek az egyházak. Az említett folyamattal párhuzamosan, illetve annak eredményeként fontos követelménnyé válik, hogy az egyes társadalmi szerveződési formák igazi funkciójuk és valóságos tevékenységük szerinti jogi státust kapjanak: tehát hogy politikai funkcióra pártok szerveződjenek, és ne egyesületek, kizárólagosan munkavállalói érdekképviseletre szakszervezetek, ne kamarák, a szorosan értelmezett egyesületi tevékenységre ne egyházak stb. A szóban forgó követelményeknek meg nem felelő státusú szervezetek létrejötte és működése diszfunk- ciókhoz, esetenként visszaéléshez vezethet. Ez utóbbi fordulhat elő például, ha egyesületi vagy egyházi státusra tartanak igényt a valóságban gazdasági tevékenységet folytató szerveződések. Az egyesületek nem folytathatnak politikailag „steril" tevékenységet: akarva-akaratlanul befolyást gyakorolnak a szűkebb vagy tágabb közösség ügyeire. A pártokból való kiábrándulás gyakran azt a képzetet keltheti, hogy a társadalom civil – egyesületi – szerveződése helyettesítheti a pártok működését. A valóságban azonban nemritkán azt találjuk, hogy egyes egyesületek mögött – be nem vallott módon – párttámogatás, pártbefolyás áll. Az is előfordulhat, hogy állampolgári kezdeményezés színlelésével valójában állami szervek hoznak létre „alibi" egyesületeket feladataik „társadalmi" támogatására. A társadalmi és állami szerveződés sajátos formáit képviselik a köztestületek, illetve a kamarák. A köztestületek – a gazdasági érdekképviseletre a kamarák – fogalmilag nem az egyesületi jog, hanem külön törvény alapján jönnek létre, államigazgatási és társadalmi-érdek-képviseleti feladatokat látnak el. A köztestület fogalma, funkciói, az egyesületekhez való viszonyuk stb. az alkotmányban nincs meghatározva. A Ptk. 65. §-a szerint: a köztestület önkormányzattal és nyilvántartott tagsággal rendelkező szervezet, amelynek létrehozását törvény rendeli el. A köztestület tagságához, illetőleg a tagsága által végzett tevékenységhez kapcsolódó közfeladatot lát el. Az Alkotmánybíróság felfogása szerint a köztestületek működhetnek a kényszertagság elve alapján, de anélkül is, mint ahogyan az egyesületekben is előfordulhat kényszertagság. A két intézmény különbözősége miatt a köztestületek az egyesületi jogot nem érintik. Viszont a köztestületi formával járó jogkorlátozások alkotmányossága vizsgálható.9 Ez történt például az ügyvédi kamarai tagság esetében. Erre a kérdésre a foglalkozás szabad megválasztásához való jog tárgyalása során térünk ki.

3.2. 12.2. A KÖZHASZNÚ SZERVEZETEK Az Országgyűlés az alkotmányos rendszerváltozás után a pártok, az „egyházak nélkül maradt" társadalmi szervezetek tekintetében – az általános szabályozás mellett – bizonyos különbséget tesz. A házszabály 141. §-a szerint az Országgyűlés főtitkára jegyzéket vezet azokról a bejegyzett érdek-képviseleti és társadalmi szervekről, amelyek kérik jegyzékbe vételüket. (Németországban lehetőség van arra, hogy egyesületek participációt lehetővé tevő bejegyzést kapjanak.)10 Az Országgyűlés elnöke a jegyzékbe vett érdek-képviseleti és társadalmi szervezetek listáját évente a hivatalos lapban közzé teszi. A közelebbről meg nem határozott jelentőségű jegyzékbe vétel gyakorlatilag a jogalkotásra való erőteljesebb befolyás esélyét jelentheti. Ugyancsak az Országgyűlés tesz különbséget a társadalmi szervezetek, egyesületek között a tevékenységük tartalmára tekintettel, amikor egyeseket – évenként elfogadott határozataiban, pályázat alapján – költségvetési



támogatásban részesít, elismerve azt, hogy a magánérdek mellett a közérdekű célok is az egyesületek működésének mozgatói lehetnek. A közhasznú szervezetekről szóló 1997. évi CLVI. törvény (Ksztv.) az egyesületek közötti, a funkciójuk szerinti „megkülönböztetést" intézményesíti, törvényi szintre emeli, s elrendeli, hogy azon társadalmi szervezetek, amelyek közhasznú tevékenységet végeznek, különleges kedvezményekben részesüljenek. A közhasznú tevékenységet ellátó szervek szerinti meghatározás tehát a szervezet tevékenységének tartalmára utal. A törvény szerint közhasznú tevékenység: a társadalom és az egyén közös érdekeinek kielégítésére irányuló • szociális tevékenység, családsegítés, időskorúak gondozása; • tudományos tevékenység, kutatás; • kulturális tevékenység; • természetvédelem, állatvédelem; • környezetvédelem; • gyermek- és ifjúságvédelem; • emberi és állampolgári jogok védelme; • fogyasztóvédelem stb. (a részletes felsorolást lásd a törvény 26. §-ában). A közhasznú szervezetek közül kiemelkednek a már az alkotmányos rendszerváltozásban, de azóta is jelentős szerepet betöltő jogvédelmi szervezetek.11 A közhasznúságnak két fokozata van: a közhasznú szervezetté minősíthető szervezet közhasznú jogállását a közhasznú vagy kiemelkedően közhasznú szervezetként való nyilvántartásba vételével szerzi meg (3. §). A kétféle jogálláshoz eltérő adózási szabályok kapcsolódnak; a magasabb (kiemelkedően közhasznú) jogállás nagyobb mértékű kedvezményekkel jár.12 A közhasznúsági nyilvántartásba vétel, a közhasznúsági fokozatok közötti átsorolás, valamint a közhasznú jogállás törlése iránti kérelmet a szervezet nyilvántartásba vételére illetékes bíróságnál kell benyújtani. A közhasznúsági nyilvántartásba vételről, az átsorolásról és a törlésről a bíróságnemperes eljárásban, soron kívül határoz (22. §). A közhasznú szervezeteket, azok támogatóit és a közhasznú szervezetek szolgáltatásai igénybe vevőit támogatások illetik meg, úgymint: társasági adókötelezettséget érintő kedvezmény, illetékkedvezmény, vámkedvezmény stb. (6. §). Közhasznú tevékenységet persze nemcsak egyesületek láthatnak el. Más oldalról tehát a közhasznú szervezetek fogalma szélesebb, mint az egyesülési törvény alapján létrehozható társadalmi szervezeteké. Közhasznú szervezetté minősíthető a Magyarországon nyilvántartásba vett • társadalmi szervezet (ha tagjain kívül más számára is lehetővé teszi közhasznú szolgáltatásainak igénybevételét), kivéve a biztosító egyesületet és a politikai pártot, valamint a munkáltatói és munkavállalói érdek-képviseleti szerveket; • alapítvány; • közhasznú társaság; • köztestület, ha a létrehozásáról szóló törvény azt lehetővé teszi (2. §). A törvény részletesen szabályozza a közhasznú szervezet működési és gazdálkodási rendjét, a közcélú adománygyűjtés szabályait stb. A gazdálkodás fontos szabálya, hogy a közhasznú szervezet a gazdálkodása során elért eredményét nem oszthatja fel, azt létesítő okiratában meghatározott tevékenységére kell fordítania (14. §). 102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A társadalmi szervek mint a társadalom civil szerveződései általában politikai eszközökkel igyekeznek a tevékenységi körüknek megfelelő befolyást gyakorolni az állami szervekre. Esetenként azonban a törvény külön lehetőséget is biztosít számukra az állampolgárok érdekében való fellépésre. Így például a környezetvédelmi törvény – 1995:LIII. tv. 97. §-a – szerint mindenkinek joga, hogy környezetveszélyeztetés, környezetkárosítás stb. esetén a környezethasználó és a hatóság figyelmét erre felhívja. Erre a felhívásra a hatáskörrel rendelkező szerv érdemi választ köteles adni. Az állampolgári részvétel gyakorolható: • személyesen vagy képviselő útján; • társadalmi szervezetek révén stb. S a törvény 98. §-a: „Az állampolgárok által a környezetvédelmi érdekeik képviseletére létrehozott egyesületeket és. társadalmi szervezeteket a környezetvédelmi államigazgatási eljárásokban az ügyfél jogállása illeti meg." A civil szervezetek száma, beleértve a társadalmi szervezeteket, alapítványokat, közalapítványokat és közhasznú társaságokat, mintegy 50 ezerre tehető. A civil szervezetek fogalma alá tartozó szervezetek nem mindig érik el a jogi formalizáltságnak azt a szintjét, amelyet az egyesületek képviselnek. A – bejegyzett – egyesületeken kívül a kisebb közösségek működhetnek klub, kör stb. formájában. Az alkotmányos rendszerváltozás utáni társadalmi mozgások immár – úgy tűnik – szétfeszítik azokat a jogi kereteket, amelyeket az egyesülési törvény kínál. Távolabbi és közeli perspektívában felmerül: meghatározott, ma egyesületnek- társadalmi szervnek tekintett szervezetek, például a Magyarok Világszövetsége participációs lehetőségeinek megteremtése, ami azonban feltételezi – egyebek mellett – a törvényhozás második kamarájának a létrehozását.

3.3. 12.3. A NEMZETI CIVIL ALAPPROGRAM Az Országgyűlés elismerve a társadalmi szervezetek és alapítványok működési feltételei állami garanciákkal való biztosításának szükségességét, a civil szervezetek átlátható, költségvetési automatizmusra épülő, pártpolitikától mentes forrásainak biztosítása érdekében a 2003. évi L. törvénnyel Nemzeti civil alapprogramot hozott létre. Az alapprogram célja a civil társadalom erősítése, a civil szervezetek társadalmi szerepvállalásának elősegítése, a kormányzati és önkormányzati közfeladatok hatékonyabb ellátása. A törvény alkalmazása szempontjából civil szervezet: az Etv. alapján létrejött jogi személyiséggel bíró szervezet, szövetség (kivéve a pártokat, a munkavállalói érdek-képviseleti szervezeteket és az egyházakat), valamint a Ptk. alapján létrejött alapítvány (ide nem értve a közalapítványt). Az alapprogram a civil szervezetek működéséhez és tevékenységéhez, továbbá évfordulók, fesztiválok megrendezéséhez, külföldi kapcsolatok ápolásához, tudományos kutatásokhoz stb. biztosít központi költségvetési támogatást. Az alapprogram bevételi forrása: a megelőző költségvetési évben a magánszemélyek jövedelemadójából a társadalmi szervezeteknek közvetlenül juttatott 1%- nak megfelelő költségvetési juttatás. Ez azt jelenti tehát, hogy az állampolgárok által a társadalmi szervezeteknek felajánlott 1%-hoz a költségvetés még egyszer annyit tesz hozzá az alapprogram támogatására. Az alapprogram elvi irányító testülete a tanács. A kollégiumok az alapprogram regionális és civil szakmai szempontok alapján szerveződő operatív döntéshozó szervei.

3.4. 12.4. A NEMZETKÖZI CIVIL SZERVEZŐDÉSEK A társadalom civil szerveződése ma már nem marad meg az egyes államok határai között. A civil szférából nemzetközi szervezetek is létrejöhetnek. Ezeket a nemzetközi jog nem kormányzati szerveknek (nongovernmental organizations – NGO) nevezi, amelyek jelentős szerepet töltenek be az állampolgári alapjogok védelmében: figyelemmel kísérik a kormány tevékenységét – monitoring –, jelzik az emberi jogok megsértését, s esetleg nemzetközi szervezetekhez fordulnak.13 Az emberi jogok védelmén belül ezek a szervezetek különös figyelmet fordítanak a nemzetközi jogi normák érvényesítésére, az új, igazságosabb világrend kialakítására, a béke, a környezetvédelem, a nők és a harmadik világ országai érdekvédelmére, valamint az etnikai csoportok autonómiájára stb.14 Figyelemre méltó, hogy az európai uniós dokumentumok is az önkéntes szervezetek és alapítványok fokozott szerepvállalását hangsúlyozzák különösen a szociálpolitika, a fejlesztési és humanitárius segélyek, a környezetvédelem és emberi jogok védelme területén.15



3.5. 12.5. APÁRTOK a. A politikai pártok, a többpártrendszer működése a politikai demokrácia elengedhetetlen feltétele. Eredetileg a magánszférában jöttek létre, ugyanazok a szabályok vonatkoztak rájuk, mint más, a magánjog szerint működő szervezetekre. Szabályozásuktól az alkotmányok hosszú időszakon keresztül tartózkodtak, extrakonstitucionális szerveknek számítottak. Ez a helyzet mára megváltozott. Amilyen mértékben részeseivé váltak az államhatalom gyakorlásának, olyan mértékben, illetve „mélységben" növekedett a reájuk vonatkozó speciális állami szabályozás. Az alkotmányos rendszerváltozást megelőzően az állami és pártszervek szorosan összefonódtak egymással. A pártszervek az állami szervekkel paralel épültek fel, munkahelyeken is működtek. Nemhogy összeférhetetlenség lett volna bizonyos állami tisztségek és a párttagság között, hanem éppen ellenkezőleg: az a követelmény érvényesült, hogy felelős közalkalmazottak, még a bírák is, párttagok legyenek. A párt vezető szerepét az alkotmány is megfogalmazta: „A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje" (3. §). 1. A hatályos alkotmány preambulumában – egyebek mellett – a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia megvalósításának elősegítéséről szól. Ezzel összhangban kimondja, hogy a pártok az alkotmány és az alkotmányos jogszabályok tiszteletben tartása mellett szabadon alakulhatnak és szabadon tevékenykedhetnek. A pártok közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában, közhatalmat azonban nem gyakorolhatnak. Ennek megfelelően egyetlen párt sem irányíthat semmiféle állami szervet. A pártok és a közhatalom szétválasztása érdekében törvény határozza meg azokat a tisztségeket, közhivatalokat, amelyeket párt tagja vagy tisztségviselője nem tölthet be (Alk. 3. §). Nem lehetnek párttagok az alkotmánybírók, a bírók, az ügyészek, a fegyveres erők, a rendőrség hivatásos állományú tagjai (ezt ma már vitatják) stb. Köztisztviselő pártban vezető tisztséget nem viselhet, párt nevében vagy érdekében – kivéve, ha az országgyűlési, illetve önkormányzati választáson jelöltként indul – közszereplést nem vállalhat (1992:XXIII. tv. 21. §). 2. A pártok és a közhatalom szétválasztása, illetve kapcsolata: • az Országgyűlésben képviselettel rendelkező pártok képviselőcsoportjainak vezetői a rendkívüli állapot idejére létrehozott Honvédelmi Tanácsnak a tagjai; • az Országgyűlés feloszlatása előtt a köztársasági elnök köteles kikérni a képviselőcsoportok vezetőinek a véleményét is; • az Alkotmánybíróság tagjaira a képviselőcsoportok egy-egy tagjából álló bizottság tesz javaslatot; • meghatározó szerepet játszanak a pártok az országgyűlési és helyi képviselő-választásokban: egyéni választókerületben jelöltet állíthatnak, területi választókerületben, országos listán csak ők állíthatnak jelölteket; helyi képviselő-testületbe a bejegyzett társadalmi szervek is jogosultak erre; • az Országgyűlés ügyrendje szerint képviselőcsoportot csak politikai párt alakíthat az Országgyűlésben. 1. Az egyesülési törvény hatálya a politikai pártokra is kiterjed. Néhány speciális, csak a pártokra vonatkozó rendelkezést már az Etv. is tartalmaz. Előírja ugyanakkor, hogy a párt munkahelyi szerveződésére, gazdálkodására, valamint megszűnésére külön törvény rendelkezései az irányadók. Az Etv. rendelkezései a pártokról: • pártnak – és szakszervezetnek – csak természetes személyek lehetnek tagjai; • párt alapítója és tisztségviselője csak magyar állampolgár lehet; a párt magyar állampolgársággal nem rendelkező tagjai a párton belül jelöltállítási és szavazati joggal nem rendelkeznek; • amíg a társadalmi szervezet valamely szervének törvénysértő határozatát bármely tag bíróság előtt megtámadhatja, a párt tagjának csak akkor van megtámadási joga a bíróság előtt, ha a megtámadott határozat „csupán" az Etv.-be (tehát nem „általában" a törvényekbe), illetve a pártok gazdálkodásáról szóló törvénybe ütközik; • a pártok felett az ügyészség nem gyakorol felügyeletet; • a bíróság az ügyész keresete alapján csupán a párt gazdálkodásának ellenőrzésére rendelhet ki felügyelőbiztost. 104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1. Az 1989. évi XXXIII. törvény (Ptv.) elnevezése szerint a pártok működéséről és gazdálkodásáról szól. A Ptv. hatálybalépésekor működő pártoknak kérniük kellett nyilvántartásba vételüket (14. §). „Ha már bejegyzett társadalmi szervezet pártként kíván működni, köteles bejelenteni a bíróságnak, hogy a pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló törvényt magára nézve kötelezőnek ismeri el, és alapszabályát [valamint a vagyonmérleget] egyidejűleg a bíróságnak benyújtani" (15-16. §). A Ptv. valójában a működéssel kapcsolatban egy lényeges ponton egészíti ki az Etv.-t, amennyiben kimondja: a pártok munkahelyen (szolgálati helyen, tanintézetben) szervezetet nem hozhatnak létre, nem működhetnek. Ezen túlmenően a Ptv. a párt megszűnésére, illetve a párt vagyonára és gazdálkodására tartalmaz részletes rendelkezéseket. Egyéb vonatkozásban tehát a pártokra az Etv. szabályai érvényesek. A párt a Ptv. szerint megszűnhet: • más párttal való egyesüléssel; • két vagy több pártra való szétválással; • feloszlással; • a bíróság által való feloszlatással vagy • megszűnésének megállapításával. A bíróság az ügyészség indítványára állapítja meg a párt megszűnését, ha az tevékenységével felhagy és vagyonáról nem rendelkezik, vagy ha két egymást követő általános országgyűlési képviselői választáson nem állít jelöltet. a. „A párt vagyona a tagdíjakból, állami költségvetésből juttatott támogatásból, az állam által. ingyenesen átadott ingatlanokból, jogi személyek, jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok és magánszemélyek vagyoni hozzájárulásaiból, .a párt. gazdálkodó tevékenységéből, illetőleg a párt által alapított vállalat. adózott nyereségéből képződik" [Ptv. 4. § (1) bek.]. A párt részére költségvetési szerv, továbbá állami vállalat hozzájárulást nem adhat. A párt vagyoni hozzájárulást más államtól nem fogadhat el. A párt költségeinek fedezése és vagyonának gyarapítása érdekében a következő gazdálkodó tevékenységet folytathatja: • politikájának megismertetése érdekében kiadványokat jelentethet meg; • a tulajdonában lévő ingókat és ingatlanokat elidegenítheti (a párt a fenti két gazdasági tevékenysége körében forgalmi adót, illetve társasági adót nem fizet); • vállalatot alapíthat; • vagyonát értékpapírba fektetheti. A pártok kötelesek minden év április 30-áig az előző évi gazdálkodásukról szóló beszámolót a Magyar Közlönyben megjelentetni. A párt gazdálkodása törvényességének ellenőrzésére az Állami Számvevőszék jogosult, amelynek elnöke – súlyosabb törvénysértés esetén – bírósági eljárást indítványoz. A pártokra vonatkozó szabályozás az alkotmányos rendszerváltozás „terméke", s mint ilyen lényegre törő: az alkotmányos rendszerváltozás előmozdítása szempontjából leglényegesebb szabályokat tartalmazza. Mára már azonban jogosan merül fel vele szemben a kritika. Így például különösen:16 a belső szervezetükre vonatkozó szabályok nem elégségesek, nincsenek demokratikus rendező elvek, nincsenek meghatározva a pártjelleghez kötődően az alapszabály kötelező tartalmi elemei, nincsenek rendelkezések a centrális felépítés tilalma ellen, s az alapszabállyal kapcsolatos nyilvánosság sincs szabályozva.17 a. A pártok alapításának és tevékenységének szabadsága az egyesülési szabadság része, annak nevesített formája, miként érdekvédelmi szervek alakításának és működésének szabadsága is az. Az alkotmány szerint: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


valamint közvetlenül gyakorolja [2. § (2) bek.]. A pártok társadalmi rendeltetése az, hogy – ahogyan a Ptv. preambulumában megfogalmazza – a népakarat kialakulásához és kinyilvánításához, valamint a politikai életben való állampolgári részvételhez szervezeti keretet nyújtsanak. Ennek megfelelően a pártok az egyéb társadalmi szervekhez képest más, illetve többletjogosítvánnyal rendelkeznek. A többletjogosítványok a képviseleti szervek létrehozása, választása és működése során jelennek meg. Sólyom Lászlónak az 53/1996. (XI. 22.) AB határozathoz fűzött párhuzamos véleménye szerint: „.a pártok közvetlen közhatalomgyakorlásának tilalma .másrészt az alkotmány számos összeférhetetlenségi szabálya a párttagság vonatkozásában. amellett szóló általános érv, hogy a pártok által közvetített »népakarat kinyilvánítása« csakis a képviseleti szervekben válhat közvetlenül közhatalom gyakorlásává". Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a politikai pártokra vonatkozó jogszabályok alkotmányosságával. A választással kapcsolatos szerepük alkotmányosságát – négy, illetve öt százalékos választási küszöb előírása stb. – vizsgáló alkotmánybírósági határozatokkal a tankönyv I. kötetének a választási rendszerről szóló fejezete foglalkozik. Az Alkotmánybíróság alkotmányosnak minősítette a Ptv. azon rendelkezését, amely szerint a párt – egyebek mellett – megszűnik, ha két egymást követő választáson nem állít országgyűlési képviselőjelöltet [3/1991. (II. 7.) AB hat.]. A testület – 27/1998. (VI. 16.) AB határozatában – megállapította, hogy mindaddig, amíg a jelenlegi választási rendszer érvényesül, az olyan párthoz tartozó országgyűlési képviselőket, amelynek pártlistája a valamennyi területi pártlistára leadott és országosan összesített érvényes szavazatok több, mint öt százalékát megkapta, akkor is megilleti a képviselőcsoport létrehozásának joga, ha az Országgyűlés egyébként a képviselőcsoport alakításához magasabb létszámot határoz meg.

3.6. 12.6. A SPORTEGYESÜLETEK A sportegyesületek eredendően szintén a magánszférában szerveződtek. Működésük azonban szétfeszíti azokat a kereteket, amelyeket a reájuk vonatkozó egységes egyesületi szabályozás kínál: a sportot, a sportolást az állam támogatja, annak megfelelően, azzal párhuzamosan, ahogyan a sportoláshoz való jog igen gyakran, így a magyar alkotmány szerint is, alkotmányban biztosított alapjoggá válik. A sportolás, a sporttámogatás állami üggyé válása következtében az állami szervek kiterjedtebb jogosítványokra tesznek szert a sportegyesületek felett, mint amilyeneket az általános egyesületi szabályok számukra biztosítanak, a sportot felügyelő speciális hatáskörű államigazgatási szervek jönnek létre. A sportról a 2000. évi CXLV. törvény (Sptv.) rendelkezik. Alapvető mögöttes szabály itt is az egyesületi törvény, illetve a Ptk., mivel a Sptv. 21. §-a kimondja: „A sportegyesületekre a Ptk., valamint az egyesületekről szóló 1989. évi II. törvény rendelkezéseit e törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni." Általánosságban azt lehet mondani, hogy a sport területén működő szervezetek esetében az egyesületi és a köztestületi elemek keverednek; e szervezetek – esetenként – nyilvántartásba vételi joggal, illetve a nyilvántartásból való törlés jogával rendelkeznek; felügyeleti jogot esetenként a miniszter is gyakorol. A törvény 20. §-a kimondja: „A bírósági nyilvántartásba vétel során a társadalmi szervezet(!) sportegyesületi jellegét kifejezetten jelölni kell." Nemzetközi szakszövetségek alapszabályaiban, valamint a saját feladatok ellátására sportági országos szakszövetségek működnek, amelyeket a Fővárosi Bíróság, valamint – meghatározott feltételek teljesülése esetén – a Nemzeti Sportszövetség nyilvántartásba vesz. A Nemzeti Sportszövetség, amely a törvény szerint (40. §) köztestület, vizsgálja a szakszövetségként történő nyilvántartásba vétel feltételeinek folyamatos meglétét és törli a szakszövetséget nyilvántartásából, amennyiben a nyilvántartásba vétel bizonyos feltételei időközben nem teljesülnek. A szakszövetségek működése feletti törvényességi felügyeletet az ügyészség gyakorolja (31. §). A Magyar Olimpiai Bizottság köztestület, amely közhasznúsági nyilvántartásba vétel nélkül kiemelkedően közhasznú szervezetnek minősül (37. §). A szabadidősport, valamint a diák- és rétegsport területén működő országos sportszövetségek és a Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége önkéntes részvételével működő köztestület a Nemzeti Szabadidősport Szövetség (42. §). A Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége a fogyatékosok sportja területén működő sportszövetségek önkéntes részvételével működő köztestület (44. §).



A nemzeti sportszövetségek működése feletti törvényességi felügyeletet a miniszter gyakorolja (49. §).

3.7. Jegyzetek 1. Ficzere Lajos – Schmidt Péter: Az állampolgárok egyesülési joga. In Alapjogok. Budapest, 1966, 393. p. Az egyesülési jog történetéről, elvi alapjairól lásd Halmai Gábor: Az egyesülés szabadsága. Az egyesülési jog története. Budapest, 1990, Atlantisz, 15. skk. 2. Ficzere – Schmidt: i. m. 394. p. Az egyesülési jog további – svájci, német, dán stb. – „modelljeit", továbbá a „szocialista variánsokat" lásd Halmai: i. m. 51. skk. 3. A társadalmi szervezetek akkori tipizálásáról részletesebben lásd Halmai Gábor: A gyülekezés és az egyesülés szabadsága. In Emberi jogok hazánkban. Budapest, 1988,217-231. p. 4. Az egész alkotmányos rendszerváltozás előtti időre jellemző az, amit Szoboszlai György mond: „az autonóm szerveződés intézményes paradigmái nem alakultak ki, sőt minden ilyen törekvés. gyanúsnak, ha nem ellenségesnek minősül". Szoboszlai György: Az állam szerepét jelenleg meghatározó tényezők. In Állam, közigazgatás, érdekviszonyok. Budapest, 1985,34. p. 5. Halmai szerint: ellentétes a szabályozás célkitűzésével, hogy a 2. § az egyesülési jog alapján létrehozható csoportosulásokat társadalmi szervezeteknek nevezi. Lásd Halmai Gábor: Az egyesülés szabadsága. 106. p. 6. A szűkebb értelemben vett társadalmi szervezet, illetve az egyesület nem a jogi személy két típusát jelenti. Az 1993. évi XCII. törvény indokolása szerint: „Amit a közjog társadalmi szervezetként ismer, azt a magánjog egyesületnek nevezi." Lásd Bárd Károly: A civil szervezetek működésének törvényességi problémái. Acta Humana, 1995. 21. 39. p. 7. Kondorosi Ferenc: Megjegyzések a civil társadalomról. Acta Humana, 1995. 21. 5-8. p. 8. Vö. Kovács István: Az állam és társadalom az új alkotmányokban. In Nyugat-Európa legújabb alkotmányai. Budapest, 1990, KJK. 46. p. 9. Vö. Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris, 530-532. p. 10. Lásd Szamel Katalin: A jogalkotás problémái Magyarországon. Állam- és Jogtudomány, 1994. 3-4. 281. p. 11. Szabó Máté: A jogvédő szervezetek Magyarországon a rendszerváltozás után és az európai uniós csatlakozás nyújtotta új politikai tér. Acta Humana, 1998. 31. 26. skk. A civil szervezetek szerepéről az alkotmányos rendszerváltozásban és az után a posztkommunista országokban lásd Kondorosi Ferenc: Civil társadalom: gondolat és tett. Acta Humana, 1998. 31. 12. Lásd: Ácsné Molnár Judit – Nagy József: A közhasznú szervezetek adózási sajátosságai. Acta Humana, 1998. 31. 53. p. 13. Lásd Weller Mónika: A nem kormányzati szervezetek szerepe az emberi jogok védelmében nemzeti és nemzetközi szinten. Acta Humana, 1995. 21. 45. skk. 14.

Szabó Máté: i. m. 37. p.

15.

Lásd Szabó Máté: i. m. 43. p.

16.

Lásd Balogh Zsolt: A pártok működése és gazdálkodása. Jogtudományi Közlöny, 1996. 3.125136. p.

17. Balogh Zsolt veti fel ezeket a kérdéseket a magyar párttörvénynek más országok hasonló jogszabályaival való összevetése alapján. Balogh: i. m. 129. p.

4. 13. A GYÜLEKEZÉSI JOG 4.1. 13.1 A GYÜLEKEZÉSI JOG TÖRTÉNETE, ELMÉLETE 107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


a. A gyülekezési jog a klasszikus politikai jogok sorába tartozik. Történetileg sok szálon kötődik az egyesülési joghoz, illetve a véleménynyilvánítás szabadságához. A gyülekezési jog gyakorlása ugyanis az egyesületalakítás első mozzanata; másrészt a gyülekezés az egyesületi-szervezeti élet gyakorlásának feltétele is.1 Mára már azonban a két intézmény – a gyülekezési és egyesülési jog – elválik egymástól: a gyülekezés tehát ma már nem egyesületi gyűlés. A gyülekezési jog továbbá kapcsolódik a véleménynyilvánítás szabadságához is, hiszen a békés célú gyülekezés a véleménynyilvánítás egyik formája. A strasbourgi szervek gyakorlata szerint a békés célú gyülekezés és a véleménynyilvánítás szabadságához való jogok egymással szoros kapcsolatban vannak, és mindkettő egyaránt fontos egy demokratikus társadalomban. 2 A modern alkotmányos rendszerek – az egyesülési joghoz hasonlóan – a gyülekezési joggal is meglehetősen hosszú ideig mostohán bántak. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy – különösen a társadalmi feszültségekkel terhes XIX. században – a különböző megmozdulások viszonylag könnyen váltak ellenőrizhetetlenné, a szándékolt, az előzetes céllal ellentétes irányba fordulhattak: lázadásba, forradalomba csaphattak át. a. A gyülekezési jog gyakorlását Magyarországon hosszú időn keresztül alacsony szintű jogszabállyal – rendelettel – szabályozták. A 7430/1913. számú rendelet például a zárt helyen tartott nyilvános gyűlések megtartását bejelentéshez, a szabad ég alatt tartott gyűlések és felvonulások megtartását pedig engedélyhez kötötte. Az ugyancsak hosszú időn keresztül érvényes kivételes helyzetben mindenfajta rendezvény megtartása rendőrhatósági engedélyezésre szorult.3 Csupán a Magyarország államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikk ismerte el – preambulumában – az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai között. Az 1949. évi alkotmány eredeti szövege szerint [55. § (1) bek.]: „A Magyar Népköztársaság a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési jogot." A „dolgozók érdekeire" való hivatkozás valójában a politikai mérlegelés lehetőségére utalt. Az egyesülési joggal ellentétben azonban – amelynek az önálló szabályozására az 1949. évi alkotmány elfogadása után elsőként, 1955-ben mégiscsak sor került, a gyülekezési szabadságot önálló jogszabályban nem szabályozták. A gyülekezési szabadság megvalósulásának tehát még csak elvileg sem voltak meg például az eljárási szabályai. Ennek híján csak a politikai hatalom gyakorlásában részt vevő szervezetek tarthattak gyűléseket, összejöveteleket. A nem általuk szervezett rendezvényekre azután alkalmazni lehetett a Btk.-nak a gyülekezési joggal való visszaélésről szóló szabályait.

4.2. 13.2. A SZABÁLYOZÁS ALAPJAI Az alkotmány 62. § (1) bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaság elismeri a békés gyülekezés jogát és biztosítja annak szabad gyakorlását." A nemzetközi egyezmények közül mind a PPE – a békés gyülekezés jogát el kell ismerni (27. cikk) – mind az EE – mindenkinek joga van a békés célú gyülekezés szabadságához (11. cikk) – rendelkezik a gyülekezéshez való jogról. A gyülekezésről szóló hatályos 1989. évi III. törvény (Gytv.) az egyesülésről szóló törvénnyel együtt, a rendszerváltozás folyamatában került elfogadásra, nem kis mértékben elősegítve azt. Általános jellemzői közé tartozik, hogy a rendezvények megtartása nem szorul engedélyezésre, csupán bejelentésre. A hatáskörrel rendelkező rendőrség tehát a rendezvényre vonatkozó bejelentés tudomásulvétele vagy tudomásul nem vétele tekintetében a rendezvény célja szerint érdemben, politikailag nem mérlegelhet. A bejelentéssel kapcsolatban csupán arról dönthet „szabadon", azaz akkor tilthatja meg a rendezvény megtartását, „ha az a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, illetőleg a közlekedés rendjének aránytalan sérelmével járna" [Gytv. 8. § (1) bek.]. Kétségtelen, hogy ezen a ponton a törvény ellentmondásos. 4 Amíg a rendőrség egyrészről csak akkor tilthatja meg a rendezvény megtartását, ha az az idézettek szerinti eredménnyel járna, addig „a gyülekezési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével" [2. § (3) bek.]. A rendőrségnek nincs jogszabályi lehetősége a mégoly nyilvánvalóan törvénysértőnek ígérkező rendezvény előzetes megtiltására sem. Meg kell várnia a rendezvény megkezdését – s ha a feltételek megvalósulását tapasztalja –, fel kell oszlatnia azt. A gyülekezési jog megvalósulásának garanciája, a rendőri önkény kizárásának biztosítéka, hogy a rendezvény megtartására vonatkozó bejelentés elutasítása esetén bírói jogorvoslatnak van helye.

4.3. 13.3. A GYÜLEKEZÉSI JOG GYAKORLÁSÁNAK RÉSZLETES SZABÁLYAI „A gyülekezés joga mindenkit megillető szabadságjog" (Gytv. 1. §). 108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


„A gyülekezési jog gyakorlása keretében békés összejövetelek, felvonulások és tüntetések (a továbbiakban együtt: rendezvény) tarthatók, amelyeken a résztvevők véleményüket kinyilváníthatják" [2. § (1) bek.]. a. „A rendezvény szervezője magyar, illetőleg magyarországi tartózkodási vagy letelepedési engedéllyel rendelkező nem magyar állampolgár lehet (5. §). A rendezvény szervezésének feltétele, annak előzetes bejelentése – tehát nem engedélyezése – a rendezvény helye szerint illetékes rendőrkapitányságnak, legalább három nappal a rendezvény megtartásának tervezett időpontját megelőzően. A bejelentési kötelezettség a rendezvény szervezőjét terheli (6. §). Az írásbeli bejelentésnek tartalmaznia kell: • a tervezett rendezvény kezdetének és befejezésének várható időpontját, helyszínét, illetőleg útvonalát; • a rendezvény célját, illetőleg napirendjét; • a rendezvényen részt vevők várható létszámát, a rendezvény zavartalan lebonyolítását biztosító rendezők számát; • a rendezvényt szervező szerv vagy személyek és a szervezők képviseletére jogosult nevét és címét (7. §). Nem szorulnak bejelentésre, azaz a törvény hatálya nem terjed ki a következő összejövetelekre: • a képviselők választásával összefüggő gyűlések; • az egyházak területén szervezett vallási szertartások; • kulturális és sportrendezvények, továbbá • a családi eseményekkel kapcsolatos rendezvény." „Ha a rendezvény megtartása a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, illetőleg a közlekedés rendjének aránytalan sérelmével járna, a rendőrség a bejelentésnek a hatósághoz való beérkezésétől számított 48 órán belül a bejelentésben megjelölt helyszínen, vagy időben való megtartását megtilthatja" [8. § (1) bek.]. „A rendőrség határozata ellen fellebbezésnek helye nincs; a határozat közlésétől számított három napon belül a szervező kérheti az államigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát. A bíróság a kérelem beérkezésétől számított három napon belül, nemperes eljárásban, ülnök közreműködésével, szükség esetén a felek meghallgatása után határoz. Ha a bíróság a kérelemnek helyt ad, hatályon kívül helyezi a rendőrség határozatát, ellenkező esetben a kérelmet elutasítja. A bíróság határozata ellen nincs helye jogorvoslatnak" [9. § (1)-(2) bek.]. „A rendezvény rendjének biztosításáról a szervező gondoskodik" [11. § (1) bek.]. A rendőrség a rendezvény rendjének biztosításában a szervező kérésére közreműködik [11. § (2) bek.]. „Ha a rendezvény résztvevőinek magatartása a rendezvény törvényességét veszélyezteti, .a szervező köteles a rendezvényt feloszlatni. A rendőrség képviselője a rendezvényen jelen lehet" [12. § (1), (3) bek.]. Ha a gyülekezési jog gyakorlása nem békés célú, vagy ha bűncselekményt valósít meg, vagy mások jogait sérti (2. §), vagy a rendezvényen a résztvevők fegyveresen, illetve felfegyverkezve jelennek meg, továbbá ha bejelentéshez kötött rendezvényt bejelentés nélkül vagy tiltó határozat ellenére tartanak, a rendőrség a rendezvényt feloszlatja (14. §). A feloszlatás végrehajtásánál a rendőrségnek figyelembe kell vennie, hogy az adott rendezvény sérti-e, illetve veszélyezteti-e mások jogait vagy valamely nyilvánvaló közérdeket. Amennyiben nem, akkor a feloszlatásnak abban kell megnyilvánulnia, hogy a rendőrség közli a résztvevőkkel, hogy a rendezvény törvénysértőnek minősül. Kényszerítő eszközök alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha a résztvevők a megszabott határidőig nem fejezik be a rendezvényt. Figyelemre méltó, hogy a rendőrség szolgálati szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet 68. § (3) és (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a szétoszlatásra irányuló felszólítást legalább kétszer meg kell ismételni, és a helyszínről való távozásra megfelelő időt kell biztosítani. Az (5) bekezdés



alapján kényszerítő eszközök alkalmazására csak a rendőri intézkedéssel szembeni ellenállás esetén és csak a fokozatosság követelményének megfelelően kerülhet sor. A gyülekezési joggal való visszaélést a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 152. §-a szabályozza és szankcionálja. „A rendezvény résztvevője által okozott kárért a károsulttal szemben a szervező a károkozóval együtt egyetemlegesen felelős. A szervező mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a rendezvény szervezése és megtartása során úgy járt el, ahogyan az adott helyzetben általában elvárható" [13. § (1) bek.]. a. A gyülekezési jog számos formában érvényesülhet. A Gytv. a közterületen megvalósuló rendezvények megtartására vonatkozó garanciákat tartalmazza – bizonyos kivételekkel (például egyházi körmenet). A magánterületen zajló rendezvény megtartása nem tartozik a törvény hatálya alá. A Gytv. a rendezvény szervezőit a magyar állampolgárságú, illetve Magyarországon letelepedési engedéllyel rendelkező nem magyar állampolgárságú természetes személyekre szűkíti le, miközben az alkotmány 62. § (1) bekezdése szerint a gyülekezési jog „mindenkit megillető jog". A Gytv. jogosulti meghatározása valójában kettős megszorítást tartalmaz: a rendezvény szervezője nem lehet jogi személy, s nem lehet nem magyar állampolgár, ha nincs állandó letelepedési engedélye. A korlátozás azonban csupán a szervezők lehetséges körére vonatkozik, a rendezvényen való részvételre nem. Az Alkotmánybíróság az említett korlátozást alkotmányosnak fogadta el, mondván: a rendezvényen való részvétel lehetősége nem korlátozott; s az is elképzelhető, hogy a rendezvény (természetes személy) rendezője mögött jogi személy áll. A rendezőt terhelő – például kártérítési – felelősség érvényesíthetősége indokolhatja a jogosulti kör korlátozását. Az állandó letelepedési engedéllyel nem rendelkező nem magyar állampolgár kizárását a jogosultak közül az indokolja, hogy az ilyen rendezők nem rendelkeznek azokkal az ismeretekkel, amelyek a feladat ellátásához szükségesek, s felelősségük érvényesíthetősége is bizonytalan. A rendezvény megtartására vonatkozó bejelentési kötelezettség nem alkotmányellenes. Itt ugyanis két jog – a gyülekezési jog, illetve a mozgásszabadság – érvényesítése találkozik egymással. A bejelentési kötelezettség azt szolgálja, hogy a hatóság mérlegelje, melyik jogérvényesítés szoruljon időlegesen, illetve a szükséges legkisebb mértékben háttérbe. Mivel nem zárható ki eleve, hogy a gyülekezési jog gyakorlása a közlekedés rendjét aránytalanul akadályozza, illetve hogy a népképviseleti szervek normális működését zavarja, a törvényi korlátozás nem aránytalan, azaz nem alkotmányellenes [55/2001. (XI. 29.) AB hat.]. A határozathoz fűzött különvélemény árnyaltabb elméleti megközelítésre utal mind a gyülekezési jognak a mozgásszabadsághoz való viszonyát, mind – az előzőekben nem említett – a gyülekezési jog hatálya alá tartozó „összejövetelek" fogalmának a lehetséges értelmezésével kapcsolatban. Ami az utóbbit illeti: a különvélemény az alkotmánybírósági eljárás alapjául szolgáló indítvánnyal összhangban arra hívja fel a figyelmet, hogy a Gytv. 2. §-ában szereplő „összejövetel" kifejezés valójában módot ad a hatóságnak arra, hogy a közterületen néhány személy találkozását, közéleti témájú beszélgetését a törvény 6. §-a alapján bejelentési kötelezettség alá eső gyűlésnek minősítse, és a 14. § (1) bekezdése alapján feloszlassa. A gyülekezési törvény 2. § (1) bekezdésében szereplő „összejövetelek" kifejezés tehát olyan bizonytalan tartalmú jogfogalom, amely a jogalkalmazó hatóság részére lehetőséget ad arra, hogy kellő alap nélkül alkalmazzon hatósági kényszert az egyénekkel szemben. Fennáll a veszélye tehát annak, hogy a hatóság önkényesen lép fel, ami alkotmányellenességet eredményez. A határozat indokolása szerint a bejelentés elmulasztása vagy az abban foglaltaktól való eltérés nem tekinthető adminisztratív mulasztásnak, azaz lehet ugyan feledékenység, hanyagság eredménye is, de lehet az első tudatos lépés a gyülekezési jog törvényellenes gyakorlása irányában. Ezért a bejelentés elmulasztása önmagában alkotmányosan lehet a feloszlatás alapja. Ezzel szemben a különvélemény arra hívja fel a figyelmet, hogy előfordulhat, a rendezők úgy ítélik meg, hogy a tervezett rendezvény nem esik bejelentési kötelezettség alá, ezzel szemben a rendőrség a gyülekezési törvény 14. § (1) bekezdésére hivatkozva feloszlatja (például a kezdeményezők kulturális rendezvénynek minősítik; míg a rendőrség politikai gyűlésként értékeli a rendezvényt), s az sem zárható ki, hogy a szervező a rendőrség tiltó határozatának felülvizsgálatát kezdeményezi és a rendezvény megtartását a bíróság mulasztása hátráltatja. Ha a rendezvényt mégis megtartják (például azért, mert későbbi időpontban okafogyottá válna), akkor részben az állam adminisztrációs mulasztásáért kell a résztvevőknek a feloszlatást elszenvedniük. Az említett esetekben közös, hogy a rendőrség álláspontja szerint a rendezvény törvénysértő, ezért fel kell oszlatni. Ugyancsak egyet lehet érteni a különvélemény azon megállapításával, amely szerint az összejövetel feloszlatásával kapcsolatos utólagos jogorvoslat nem nyújt elég védelmet az önkényes hatósági jogalkalmazással szemben. 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Végezetül a különvélemény rámutat a gyülekezési jog és a mozgásszabadság egymáshoz való viszonyának elvi összefüggéseire. Eszerint az Alkotmánybíróság a 30/1993. (XI. 29.) AB határozatában a mozgásszabadságot kiterjesztette „a járművön vagy járművel és anélkül való helyváltoztatás, a közlekedés szabadságára" is. Ez azonban – a különvélemény szerint – az alapjogi védelmet nem terjesztette ki a konkrét közlekedési helyzetekre. A határozatból tehát nem vonható le olyan következtetés, hogy az embereknek alkotmányosan védett joguk volna arra, hogy meghatározott időben és helyen a közterület egy meghatározott részén közlekedjenek. Az embereknek alapvető joguk, hogy szabadon mozogjanak az ország területén, de azt nem biztosítja az alkotmány, hogy egy nyilvános rendezvény résztvevői által éppen használt útszakaszon és ne egy másikon közlekedjenek. Más megítélés alá esik a „foglyul ejtett közönség esete", amikor a résztvevők oly módon nyilvánítanak véleményt más magánszemélyekkel szemben, hogy azok nem tudják elkerülni a rendezvényen elhangzó, őket sértő kijelentéseket. A különvélemény alapját képező elvi meggondolással természetesen egyet lehet érteni. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a különvéleményben kifejtett logika alapján el lehetne jutni a mások jogait nem sértő, közérdekkel nem ellentétes összejövetelek legalizálásához is. A probléma értékelésekor mindvégig figyelembe kellene venni, hogy más megítélés alá esik a jogállam sérelme és a közigazgatás rendjének megsértése. Emellett ugyanaz az elvi kérdés érdemel itt is figyelmet, mint az egyesülési jog esetében: a „szabadságjoggal" élés minden esetben feltételezi-e a hatóság közreműködését. a. A gyülekezési jog megvalósulásának különböző formái lehetnek. A strasbourgi szervek gyakorlata szerint a római egyezmény 11. cikkében a gyülekezés szó nemcsak a mozgás nélküli összejövetelt jelenti, mint például a tüntetés és „sit ins" (helyiségek elfoglalása és ülősztrájk), hanem felöleli a menetelést és nyilvános felvonulást is.5 Bár kifejezetten erről még nem született határozat, úgy tűnik, hogy a gyülekezés szót csak a közösségi céllal gyülekező személyek összejöveteleire lehet alkalmazni. S végül, ugyancsak a strasbourgi szervek gyakorlata szerint: „Az erőszakos ellentüntetések lehetősége, vagy erőszakos szándékú szélsőségesek megjelenésének lehetősége, akik a tüntetések szervezésében részt vevő szervezeteknek nem tagjai, nem vehetik el a békés célú gyülekezéshez való jogot." 6

4.4. Jegyzetek 1. Vö. Ficzere Lajos: Gyülekezési szabadság. In Alapjogok. 459. p. 2. Lásd Egyesülési szabadság és politikai demokrácia. Sian Lewis Anthoni hozzászólása az Izlandi Igazságügyi Minisztérium által 1993. augusztus 26-28. között szervezett szemináriumon. In Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezménye legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról. Budapest, 1999, HVG-Orac, 258. p. 3. Tomcsányi Móric: Magyar közjog. Alkotmányjog. Budapest, 1926,106-107. p. 4. Ezt a törvényi ellentmondást és kritikáját lásd Szikinger István: A gyülekezési jog szabályozásának mai kérdései: jogi szabályozás és intézményi környezete. In Tüntetés, rendőrség, demokrácia. Budapest, 1999, 197. p. 5. Egyesülési szabadság és politikai demokrácia. i. m. 259. p. 6. Uo. 260. p.

5. 14. A KÖZÉRDEKŰ INFORMÁCIÓHOZ VALÓ JOG 5.1. 14.1. NORMATÍV ALAPOK A közérdekű információhoz való hozzáférés a közéletben való részvétel fontos feltétele. Az állampolgárok információhoz juthatnak szűkebb és tágabb közösségeik állapotáról, fontosabb jellemzőiről, ítéletet alkothatnak az állami, önkormányzati szervek tevékenységéről, annak hatékonyságáról, jogszerűségéről stb. Lehetségessé válik a közérdekű adatok kezelésére hivatott szervek állampolgári ellenőrzése. Ahogyan az Alkotmánybíróság megfogalmazza: „A közérdekű információhoz való szabad hozzáférés lehetővé teszi a választott népképviseleti testületek, a végrehajtó hatalom, a közigazgatás jogszerűségének és hatékonyságának ellenőrzését, serkenti azok



demokratikus működését. A közügyek bonyolultsága miatt a közhatalmi döntésalkotásra, az ügyek intézésére gyakorolt állampolgári ellenőrzés és befolyás csak akkor lehet hatékony, ha az illetékes szervek felfedik a szükséges információkat" [32/1992. (V. 29.) AB hat.]. Az alkotmány szerint: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje." [61. § (1) bek.]. A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról az 1992. évi LXIII. törvény (Atv.) rendelkezik. A törvény szerint közérdekű adat „az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv vagy személy kezelésében lévő, a személyes adat fogalma alá nem eső adat" (2. § 1. pont). Adott esetben bizonytalanságot okozhat a közfeladatot ellátó szerv fogalma. Az adatvédelmi biztos többször is foglalkozott ezzel a kérdéssel, megállapítván például azt, hogy a szakszervezet nem közfeladatot ellátó szerv.1 Az Atv. az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv és személy általános kötelezettségeként írja elő, hogy a feladatkörükbe tartozó ügyekben – ideértve a gazdálkodással kapcsolatos ügyeket is – segítsék elő a közvélemény pontos és gyors tájékoztatását [19. § (1) bek.]. A közfeladatot ellátó szervek rendszeresen közzé, vagy más módon hozzáférhetővé teszik a tevékenységükkel kapcsolatos legfontosabb, így különösen a hatáskörükre, illetékességükre, szervezeti felépítésükre, a birtokukban lévő adatfajtákra és a működésükről szóló jogszabályokra vonatkozó adatokat. E szervek hatáskörében eljáró személyek neve és beosztása – ha törvény másként nem rendelkezik – bárki számára hozzáférhető, nyilvános adat [19. § (2) bek.]. Az Atv. – másik oldalról – a közérdekű adathoz való hozzáférés lehetőségét alanyi jogként is megfogalmazza: A közfeladatot ellátó szerveknek lehetővé kell tenniük, hogy a kezelésükben lévő közérdekű adatot bárki megismerhesse [19. § 1. bek.]. Az Atv. nem tartalmaz olyan korlátozó rendelkezést, amely a közérdekű adatok megismerését meghatározott célhoz kötné. Ezáltal a szabályozás megengedi azt is, hogy a kérelmező ne csupán közérdekből, hanem például saját jogos érdekei érvényesítése vagy csoportérdek megvalósítása céljából kezdeményezze a közérdekű adat megismerését. Az Atv. szerint a közérdekű adatot kezelő szerv nem jogosult az adatkérés céljának vizsgálatára sem [19/1995. (III. 28.) AB hat.]. Ha a közérdekű adatra vonatkozó kérést nem teljesítik, a kérelmező bírósághoz fordulhat.

5.2. 14.2. A KÖZÉRDEKŰ ADATOK MEGISMERÉSÉNEK KORLÁTAI a. Az Atv. szerint tehát: a közfeladatot ellátó szerveknek lehetővé kell tenniük, hogy a kezelésükben lévő közérdekű adatot bárki megismerhesse, kivéve, • ha az adott törvény alapján az arra jogosult szerv állam vagy szolgálati titokká nyilvánította, továbbá • ha a közérdekű adatok nyilvánosságához való jogot – az adatfajták meghatározásával – törvény honvédelmi, nemzetbiztonsági, bűnüldözési vagy bűnmegelőzési, központi pénzügyi vagy devizapolitikai érdekből, külügyi kapcsolatokra, nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokra, bírósági eljárásra tekintettel korlátozza. Az államtitokról és a szolgálati titokról az 1995. évi LXV. törvény rendelkezik. Eszerint: „Államtitok az az adat, amely a törvény mellékletében (államtitokkör) meghatározott adatfajta körébe tartozik, és minősítési eljárás alapján a minősítő megállapította, hogy az érvényességi idő lejárta előtti nyilvánosságra hozatala, jogosulatlan megszerzése vagy felhasználása, illetéktelen személy tudomására hozása, továbbá az arra jogosult részére hozzáférhetetlenné tétele sérti, vagy veszélyezteti a Magyar Köztársaság honvédelmi, nemzetbiztonsági, bűnüldözési vagy bűnmegelőzési, központi pénzügyi vagy devizapolitikai, külügyi vagy nemzetközi 112 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kapcsolataival összefüggő, továbbá a Kormány és az ügyrendje alapján létrehozott testület zavartalan működéséhez fűződő érdekeit, valamint az igazságszolgáltatás érdekeit" [3. § (1) bek.]. „Szolgálati titok a. minősítésre felhatalmazott által meghatározott adatfajták körébe. tartozó adat, amelynek az érvényességi idő lejárta előtti nyilvánosságra hozatala, jogosulatlan megszerzése és felhasználása, illetéktelen személy részére hozzáférhetővé tétele sérti az állami vagy közfeladatot ellátó szerv működésének rendjét, akadályozza a feladat- és hatáskörének illetéktelen befolyástól mentes gyakorlását" [4. § (1) bek.]. Az államtitokká, szolgálati titokká minősítésre jogosultak körét a törvény 6. §-a határozza meg. a. Az Atv. rendelkezik a közérdekű adat nyilvánosságáról is. A személyes adat nem közérdekű, ennek következtében általában nem lehet közzététel tárgya, azaz nem nyilvános: a törvény azonban közérdekből – az adatok körének kifejezett megjelölésével – elrendelheti a személyes adat nyilvánosságra hozatalát. Minden egyéb esetben a nyilvánosságra hozatalhoz az érintett hozzájárulása, különleges adat esetében írásbeli hozzájárulása szükséges. Az érintett hozzájárulását megadottnak kell tekinteni az érintett közszereplése során általa közölt vagy a nyilvánosságra hozatal céljából általa átadott adatok tekintetében [3. § (3)-(4) bek.]. a. A közérdekű adat – szemben a személyes adattal – a természeténél fogva általában nyilvános, kivéve a már említetteket (államtitok, szolgálati titok), továbbá: „ha törvény másként nem rendelkezik, a belső használatra készült, valamint a döntés-előkészítéssel összefüggő adat a keletkezését követő harminc éven belül nem nyilvános. Kérelemre azonban a szerv vezetője az adatok megismerését e határidőn belül is engedélyezheti" [19. § (5) bek.]. b. A közérdekű adatok nyilvánossága és az üzleti titok védelme folyamatos konfliktusban áll egymással – írja 1998-as beszámolójában az adatvédelmi biztos.2 „Míg Magyarországon a természetes személyek személyes adatait alkotmányos védelem illeti meg, a gazdálkodó szervezetek működésével kapcsolatos adatokat nem. A jogi személyek adataira az adatvédelmi törvény hatálya az adatvédelem tekintetében nem terjed ki, de azzal, hogy az állami vagy egyéb közfeladatokat ellátó szervek birtokában lévő – és személyes adatnak nem minősülő – valamennyi adatot közérdekűnek minősít, voltaképpen ebbe, a mindenki által megismerhető körbe vonja az ilyen adatok egy részét is." Ezzel szemben a Ptk. szerint a személyhez fűződő jogok védelmére vonatkozó szabályok a jogi személyre is alkalmazni kell, kivéve, ha a védelem – jellegénél fogva – csak a magánszemélyeket illeti meg. [Ezt az álláspontot fogalmazza meg az Alkotmánybíróság is; lásd még a személyes adatok védelménél – S. J.] A Ptk. ki is mondja: a személyhez fűződő jogot sért, aki üzleti vagy üzemi titok birtokába jut, és azt jogosulatlanul nyilvánosságra hozza vagy azzal egyéb módon visszaél. Az üzleti titok nevesített esete: a tisztességes piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény szerint üzleti titok a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó minden olyan tény, információ, megoldás vagy adat, amelynek titokban maradásához a jogosultnak méltányolható érdeke fűződik, és amelynek titokban tartása érdekében a jogosult a szükséges intézkedéseket megtette. A közérdekű adat és az üzleti titok konfliktusát egyes területeken sikerült megfelelő törvényi szabályozással feloldani, mint például a közbeszerzésekről szóló 1995. évi XL. törvényben, vagy a rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvényben. A törvények közötti összhang hiánya más területeken több gondot okoz: az információszabadság mint alkotmányos jog határainak bizonytalanságát eredményezi; nehéz dilemma elé állítja az ilyen adatokat nagy számban kezelő állami, önkormányzati és egyéb közfeladatot ellátó szerveket, amelyek mind az üzleti titok jogosulatlan nyilvánosságra hozatalával, mind pedig az adatszolgáltatás jogosulatlan megtagadásával polgári és büntetőjogi szankciók alkalmazását kockáztatják meg."3 a. A Ptk. 80. (2) bekezdése szerint a képmás és hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához nyilvános közszereplés esetében nincs szükség az érintett személy hozzájárulásához. Ebből az következik, mondja az Alkotmánybíróság [19/1995. (III. 28.) AB hat.], hogy a nyilvános képviselő-testületi ülésen – mint nyilvános közszereplés során – elhangzott nyilatkozatok és személyes megnyilvánulások közérdekű adatokká válnak. Az Alkotmánybíróság 30/1997. (IV. 29.) AB határozata kimondja: „A képviselők számára előírt adatszolgáltatási kötelezettség a képviselő vagyoni, jövedelmi viszonyainak az átláthatóságát hivatott biztosítani."



a. Az ingatlan-nyilvántartás (telekkönyv) adatai közérdekű adatok, az ingatlan-nyilvántartás közhitelű nyilvántartás. Az ingatlan-nyilvántartás – mint a nemzeti ingatlanvagyon leltára – egyebek között csak akkor tudja betölteni rendeltetését, ha az a közhitelesség és a nyilvánosság elve alapján működik. Az ingatlannyilvántartás közhitelessége és nyilvánossága a tulajdonhoz való jog egyik garanciája [8/1998. (III. 20.) AB hat.]. Az 1996. évi LXVI. törvény 16. §-a alapján az ingatlan-nyilvántartást bárki megtekintheti és tartalmáról feljegyzést készíthet, illetve másolatot kérhet. Egyes felfogások szerint az alkotmánybírósági határozattal szemben felvethető: az ingatlan-nyilvántartás (telekkönyv) esetében nem közérdekű adatokról van szó, hanem személyes adatok – törvény által kötelező – nyilvánosságáról.

5.3. Jegyzetek 1. Az adatvédelmi biztos 490/K/1998. számú állásfoglalása szerint a szakszervezetek nem rendelkeznek közhatalmi jogosítványokkal, állami költségvetési hozzájárulásban nem részesülnek, az egyesülési törvény hatálya alá tartoznak annak ellenére, hogy a tagság védelme és képviselete érdekében kifejtett tevékenysége a társadalmi hasznosság magas fokát éri el. A szakszervezetek tehát nem kötelesek a gazdálkodásukkal kapcsolatos adatokat közzétenni. 2. Az adatvédelmi biztos beszámolója. Budapest, 1998,139. p. 3. Uo. 140. p.

6. 15. A KÖZÜGYEKBEN VALÓ RÉSZVÉTEL JOGA – A KÖZHIVATAL VISELÉSÉHEZ VALÓ JOG a) A közügyekben való részvétel joga, illetve a közhivatal viseléséhez való jog szorosan kapcsolódik az egyenjogúság fogalmához. Az egyenjogúság modern kori jelentésének része, hogy az állam ne tegyen különbséget a hatalom gyakorlásában való részvétel, illetve a hivatalviselés szempontjából. Megjegyezzük, hogy a korábbi, a rendi társadalom viszonyai között a közügyekben való részvétel jogát, illetve a közhivatal viseléséhez való jogot és kötelességet(!) úgy fogták fel, mint a nemesi előjogoknak valamiféle ellentételezését. A francia deklaráció VI. cikke szerint: „A törvény a közakarat kifejezése; alkotásában minden polgárnak joga van személyesen vagy képviselői által közreműködnie. .s mivelhogy a törvény előtt minden polgár egyenlő, tehát minden polgár egyformán alkalmazható minden közhivatalra, állásra és méltóságra, erényeik és képességeik különbözőségén kívül egyéb különbséget nem ismerve." a. A közügyekben való részvétel joga, illetve a közhivatal viseléséhez való jog – elnevezése szerint is – két nagy területre tagolódik. Szűkebb értelemben az előzőhöz, a közügyek viteléhez való joghoz tartozik eredetileg az aktív és a pasz- szív választói jogosultság, azaz a képviselő-, illetve a helyi önkormányzati választásokon való részvétel és a választhatóság joga; idesorolhatók továbbá a közvetlen demokratikus formák alkalmazásából származó jogok, tehát a népszavazáson és népi kezdeményezésen való részvétel joga. A részvételi jogoknak ez a csoportja bővülhet a közigazgatásban, illetve az igazságszolgáltatásban – ülnök, illetve esküdtbíráskodás – való közreműködést biztosító jogokkal. Ezekre a jogokra az a jellemző, hogy gyakorlásuk általában állampolgársághoz kötött. Vannak, illetve voltak olyan országok – hazánk nem tartozik ezek közé –, amelyekben a szűkebb értelemben vett részvételi jog egyúttal kötelesség is: nem gyakorlása tehát szankció alkalmazását vonja maga után. A közügyekben való részvétel gyakorlásától a bíróság ítéletében – büntetőszankcióként – eltilthat. Tágabb értelemben a közügyekben való részvétel jogához sorolják a politikai jogoknak a „választójogon túli" részét: az egyesülési és gyülekezési jogot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a közérdekű információhoz való jogot, mindazokat a jogokat tehát, amelyek a szűkebb értelemben vett politikai jogok „előterét" képezik.1 Az idetartozó jogosítványok nem mindegyike biztosít egyenlő „hozzáférést" a közügyekhez: a pártalapítás joga például a legdirektebb módon kapcsolódik a politikai hatalom gyakorlásához. Utalni kell arra is, amit az egyesülési jog keretében részletesebben tárgyaltunk, hogy tudniillik a tágabb értelemben vett politikai jogokhoz tartozó egyesülési jog alapján létrejövő civil szervezetek az állampolgári 114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


aktivitást felerősítik.2 Ezzel függ össze az egyesületek közötti „különbségtétel", illetve az állam általi anyagi támogatásuk. A tágabb értelemben vett politikai jogok gyakorlása általában nem állampolgársághoz kötött. Az egyes politikai alapjogokon belül azonban a részjogosítványok terjedelme állampolgárság, illetve nem állampolgárság szerint változhat annak megfelelően, hogy az adott alapjog milyen mértékben biztosít „hozzáférést" a politikai hatalom megvalósításához. A magyar szabályozás szerint például párt alapítója és tisztségviselője csak magyar állampolgár lehet. a. A közhivataloknak nagyon változatos formái alakultak ki a világban. A rendi társadalomban a közfunkciók ellátása általában az önkormányzatiságra – selfgovernment – épült. Ennek a nyomai leginkább Angliában – és részben Németországban – mutathatók ki. Az abszolút monarchiák idején az európai kontinentális országokban, beleértve Németországot, a német fejedelemségeket, tekintélyes méretű közigazgatási szervezet jött létre, amelynek az lehetett a tagja, aki egyrészt lojális volt a monarchia, illetve a monarcha iránt, másrészt megfelelő képzettséggel, képesítéssel, közigazgatási gyakorlattal rendelkezett. A modern alkotmányos rendszerekben a közhivatali állások jellemzői annak megfelelően alakulnak, hogy mely hatalmi ág részének számítanak: a bírói státushoz a függetlenség társul; a végrehajtó hatalom alapvetően két részre tagolható: a kormányra, illetve a közigazgatásra. Az előbbi (párt)politikailag meghatározott, az utóbbi tagjaival szemben éppen ellenkezőleg: a (párt)politikai értelemben vett semleges magatartás a követelmény, ez azonban nem mindig jelenti a párttagság – legfeljebb a párttisztség – betöltésének tilalmát; szemben a szocialista időszakkal, amikor a közhivatali állások betöltése – még a bírói állásoké is – általában vagy „elvárt" módon párttagsághoz volt kötve. A közhivatali állások betöltésének feltétele a megfelelő képesítés, képzettség, gyakorlat. Vannak persze máig is olyan közhivatalok, amelyeket nem hivatásszerűen gyakorolnak; ezeknek a köre azonban csökken. A közhivatali jogviszony alapján történő foglalkoztatás általában eltér a magánjog, illetve a munkajog alapján történő alkalmazástól. A közhivatali jogviszony az utóbbihoz képest különleges kötelezettségeket, illetve jogokat, előnyöket, „privilégiumokat" biztosít: a közhivatal viselőitől például megkövetelt a „hűség", a hivatalhoz méltó magatartás, az utasításnak való engedelmesség, a befolyástól mentes magatartás stb.; „ennek fejében" viszont a közhivatalt viselők állásukból általában elmozdíthatatlanok, fokozott büntetőjogi védelemben részesülnek stb. Nemzetközi dokumentumok az egyenjogúság követelményét kiterjesztik a közügyekben való részvételre, illetve a közhivatali állások betöltésére. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 21. cikke szerint: • minden személynek joga van hazája közügyeinek igazgatásában akár közvetlenül, akár szabadon választott képviselői útján való részvételhez; • minden személynek egyenlő feltételek mellett joga van a saját hazájában közszolgálati állásokra való alkalmazáshoz. Az alkotmány szerint: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja" [2. § (2) bek.]. „A Magyar Köztársaság területén élő minden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési és a helyi önkormányzati, továbbá a kisebbségi önkormányzati választásokon választható és – ha a választás, illetőleg népszavazás napján az ország területén tartózkodik – választó legyen, valamint országos vagy helyi népszavazásban és népi kezdeményezésben részt vegyen. A helyi önkormányzati képviselő- és polgármester-választásnál a választás joga, valamint a helyi népszavazásban és helyi népi kezdeményezésben a részvétel joga – külön törvény szerint – megilleti a Magyar Köztársaság területén bevándoroltként élő nem magyar állampolgárt is, ha a választás, illetőleg népszavazás napján az ország területén tartózkodik. Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy részt vegyen a közügyek vitelében, továbbá, hogy rátermettségének, képzettségének és szakmai tudásának megfelelően közhivatalt viseljen" [70. § (1)-(2), (4) bek.]. A közhivatal-viselés részletes szabályait a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1992. évi XXIII. törvény, az önkormányzati tisztségviselők jogállásáról a helyi önkormányzatokról szóló 1999. évi LXV. törvény, továbbá a polgármesteri tisztség betöltéséről szóló 1994. évi LXIV. törvény határozza meg.

6.1. Jegyzetek 1. Dezső Márta: A politikai jogok és a választójog az alkotmányban. Acta Humana, 1995. 18-19. 171. p. 2. Vö. Samu Mihály: Alkotmányozás, alkotmány, alkotmányosság. Budapest, 1997, Korona, 102. p.

7. 16. A KÉRELMEZÉSI ÉS PANASZJOG a. A kérelmezési és panaszjog (a továbbiakban összefoglalóan petíciós jognak nevezzük, bár a kettő között különbség is van: a kérelmezés, vagy ahogyan régen nevezték a kérvényezés joga valamely egyéni vagy közösségi célkitűzés elérésére irányul; a panasz pedig jogi vagy más természetű sérelem elhárítására) azt jelenti, hogy az állampolgárok, illetve közösségeik olyan ügyekben, amelyekben érdekelve vannak vagy közérdekűek, kérelemmel, előterjesztéssel vagy panasszal fordulhatnak a hatóságokhoz anélkül, hogy ezért valamiféle megtorlással kellene számolniuk. A petíciós jog fogalmának lényeges eleme az is, hogy annak nyomán a címzett hatóságnak az üggyel foglalkoznia kell, továbbá köteles válaszolni a petícióra. 1 A petíciós jog története messzire nyúlik vissza az időben: azt lehet mondani, hogy a legrégibb „jogorvoslathoz való jognak" számít. A Magna Charta szerint az uralkodónak negyven napon belül kell válaszolnia a panaszokra. A Petition(!) of Rightsban a lordok előterjesztik sérelmeiket. A Bill of Rights 5. pontja szerint az alattvalóknak jogában áll, hogy a királyhoz petícióval forduljanak, és az emiatt történő vádemelés, illetve letartóztatás törvényellenes. Az 1791. évi francia alkotmány szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy panaszával a hatóságokhoz forduljon. Az amerikai alkotmány 1. kiegészítése arról rendelkezik, hogy a Kongresszus „nem csorbítja a népnek [azt a jogát], hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából". A magyar Aranybulla előírja, hogy a király, akadályoztatása esetén a nádor, évenként Szent István napján Székesfehérvárott megjelenni s a kérvényezőket, panaszosokat kihallgatni tartozik. A petíciós jog modern kori történetében több tényező nyomán következik be fordulat. Az egyik ezek közül a „rendes" jogorvoslati rendszer kiépülése: a bíróságok, közigazgatási bíróságok, később az alkotmánybíróságok stb. az állampolgári jogok védelmének, a sérelmek elhárításának hatékonyabb eszközeinek bizonyultak, mint amit a panaszjog bármikor is jelenthetett.2 A másik fontos tényező a petíciós joggal kapcsolatos fejleményekben a modern képviseleti rendszer, illetve a politikai pártok megjelenése. A pártok – megválasztott képviselőik által – is vállalkoznak az állampolgárokat, különösképpen pedig azok közösségeit érintő sérelmek orvoslására. Például abban a formában is, hogy interpellációt vagy kérdést terjesztenek elő a törvényhozásban. A petíciós jogot elvileg gyakorolhatják az állampolgárok, illetve azok közösségei. Ez utóbbi azt mutatja, hogy a petíciós jog az egyesülési joghoz, illetve a gyülekezési joghoz kapcsolódik. Az egyesülési, különösképpen pedig a gyülekezési jog gyakorlása voltaképpen a kollektív „petíciós jog" intézményesülését is jelentheti. Újabban a nemzetközi közjogi szervezetekhez fordulás is felfogható valamiféle petíciós joggyakorlásnak, ha a kivizsgálásra hivatott szervezet nem bírósági vagy bíróságszerű eljárás során ítéli meg az ügyet. Annak ellenére, hogy a petíciós jog megítélésében lényeges változás következett be történelmileg, érdekes módon maga az intézmény megmaradt. Ennek bizonyítéka például, hogy az egyébként rendkívül differenciált jogorvoslati rendszert meghonosító bonni alkotmány 17. cikke kimondja: „Mindenkinek joga van arra, hogy egyedül vagy másokkal együtt írásban kérelmet vagy panaszt terjesszen az illetékes hatóságok és a népképviselet elé." A petíciós jog gyakorlása egyrészt a közvetlen demokrácia egyik megnyilvánulási formájaként is felfogható. Másrészt – miként a jogorvoslathoz való jog általában – az alapjogok érvényesülése biztosítékának is számít. Modern kori túlélésében talán ezek a tényezők is szerepet játszhatnak.



a. Az alkotmány 64. §-a szerint: „Mindenkinek joga van arra, hogy egyedül vagy másokkal együttesen írásban kérelmet vagy panaszt terjesszen az illetékes állami szerv elé." A közérdekű javaslatokról és panaszokról szóló 1977. évi I. törvény (a továbbiakban Kbjtv.) azonban meglehetősen régi – 1977-ben fogadta el az Országgyűlés. Bár ma is hatályos, egyes rendelkezései nehezen vagy egyáltalán nem illeszthetők be az alkotmányos rendszerváltozás utáni jogrendszerbe. A közérdekű bejelentésekről, javaslatokról és panaszokról szóló törvénynek sajátos funkciója volt abban az időben.3 A pártállam viszonyai között ellensúlyozta vagy ellensúlyozni próbálta a szabadságjogok korlátozásából az állampolgárokra nehezedő joghátrányokat. A közérdekű bejelentés, javaslat, illetve panasz előterjesztésének lehetősége alkalmas volt a nyilvánosság és sajtószabadság korlátozásából fakadó állampolgári ellenérzés tompítására, a hatalom különleges politikai információhoz juthatott stb. 4 A panaszjog szabályozása azt a felfogást tükrözte, amely szerint az egyéb jogorvoslati lehetőségek helyett, nem pedig mellettük biztosít lehetőséget bizonyos jogsérelmek elhárítására. Mára már a törvényben meghatározott intézmények jórészt meghaladottá váltak. A társadalom jog- és intézményrendszere más megoldásokat kínál: a népi kezdeményezésről külön törvény rendelkezik, a véleménynyilvánítás szabad. A panasz intézményének ma hatályos szabályozását különösen az állampolgári jogok országgyűlési biztosának intézménye kezdi ki. a. Ami a törvény részletesebb szabályait illeti: „A közérdekű bejelentés olyan közügyre, hibára vagy hiányosságra hívja fel a figyelmet, amelynek orvoslása, illetőleg megszüntetése a közösség vagy az egész társadalom érdekét szolgálja. Felhívhatja a figyelmet olyan magatartásra vagy tényre is, amely jogszabályba ütközik vagy ellentétes a szocialista erkölccsel (!), a szocialista gazdálkodás elveivel (!), illetőleg más módon sérti vagy veszélyezteti a társadalom érdekét. A közérdekű javaslat társadalmilag hasznos cél elérésére irányuló kezdeményezés" (4. §). „A panasz olyan kérelem, amely egyéni jogsérelem vagy érdeksérelem megszüntetésére irányul és elintézése nem tartozik más, jogilag szabályozott – így különösen bírósági, államigazgatási, munkaügyi (szövetkezeti) döntőbizottsági – eljárásra" (17. §). Közérdekű bejelentéseket, javaslatokat, panaszokat kötelesek elintézni: • az állami szervek, vállalatok, intézetek, intézmények; • szövetkezetek és azok érdek-képviseleti szervei; • az egyesületek; • kisiparosok és magánkereskedők érdek-képviseleti, illetve felügyeleti szervei; • egyéb, hatóságilag engedélyezett tevékenységet folytató személyek, illetve felügyeleti szerveik. a. A Kbjtv. hiányosságai nyilvánvalóak: nem tesz különbséget az állami szervek, illetve a magánszférába tartozó társadalmi szervezetek, továbbá a – magántulajdonon alapuló – gazdasági szervezetek között. Ez utóbb említett szervezetek esetében a közérdekű bejelentés, illetve panasz intézménye ma már értelmezhetetlen. A Kbjtv. annyiban ma is aktuális, amennyiben a közérdekű bejelentést, illetve panaszt más jogorvoslati lehetőségeken kívül, azok mellett engedi meg. A panasz intézményének ugyanis ez a lényege. Ezt a panaszt a magyar szóhasználatban államigazgatási panasznak is nevezik, bár nem az: a panasz, panaszjog alkotmányos intézmény. Ezt nemcsak történelmi szerepének alakulása bizonyítja, hanem az is, hogy elsődlegesen az alkotmány szabályozza. Az más kérdés, hogy egyes jogágak ismerik a „jogorvoslásnak" ezt a kevésbé formalizált lehetőségét. Az Alkotmánybíróság az alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt alapvető jognak, a bírósághoz fordulás jogának tekinti az ún. panasznap intézményét, amelyet részben a Pp. (1952:III. tv.) 94. §-a szabályoz: „A keresetet, valamint a per megindítását megelőző kérelmet az ügyvéd által nem képviselt fél bármely. bíróságnál jegyzőkönyvbe mondhatja. A folyamatban levő perben a szóbeli kérelmeket. jegyzőkönyvbe mondani a perbíróság, továbbá a fél lakóhelye vagy munkahelye szerint illetékes helyi bíróság előtt lehet." A felet ilyenkor a szükséges útbaigazítással is el kell látni.: a keresetet illetőleg a kérelmet jegyzőkönyvbe kell foglalni." Hasonló lehetőséget biztosít a Be. (1998:XIX. tv.) 62. §-a is: „A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság. a 117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


cselekménnyel érintett személyt jogairól tájékoztatja és kötelességeire figyelmezteti." „Mindez az alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt alapvető jognak, a bírósághoz fordulás jogának tényleges megvalósulását segíti és ezért. alkotmányos követelményt elégít ki" (1481/B/1992. AB hat.).

7.1. Jegyzetek 1. A petíciós jog – történeti – fogalma: „az alattvalókat megilleti az a jog, hogy kérelemmel forduljanak a királyhoz, s az ilyen kérelem előterjesztése miatt történő letartóztatás vagy vádemelés törvénytelen". Szamel Katalin: A petíciós jogról alkotmányközelben. Jogtudományi Közlöny, 1988.12. 659. p. 2. Vö. Földesi Tamás: Adalékok a petíciós jog történetéhez. Acta Humana, 1993.11. 20. p. 3. A törvény részletes kritikáját lásd Kondorosi Ferenc: A panaszjog szabályozásának társadalmi összefüggései. Acta Humana, 1994.12.13. skk. 4. Uo.


4. fejezet - IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK 1. 17. A TULAJDONHOZ VALÓ JOG ÉS A VÁLLALKOZÁS SZABADSÁGA 1.1. 17.1. ÁLTALÁNOS ALKOTMÁNYELMÉLETI TÁMPONTOK A tulajdonhoz való jognak és a hagyományos állampolgári jogoknak azonosak a történelmi gyökerei. Érvényesülésük azt jelentette, hogy az abszolút monarcha hatalma korlátok közé szorul, azaz a monarchának elsősorban a hatalma alapját jelentő földtulajdonra vonatkozó rendelkezési jogai csorbulnak, illetve szűnnek meg. A polgárok oldaláról szemlélve a kérdést, a tulajdonhoz való jog, miként a hagyományos állampolgári jogok, az állampolgárnak az államhoz való alapvető viszonyát határozza meg: a tulajdonhoz való jog terjedelme és korlátai az államhatalom által támasztott korlátoknak felelnek tehát meg. Az, hogy az alkotmányok és az állampolgári jogokkal foglalkozó dokumentumok a hagyományos állampolgári jogokat – ezen belül a személyes szabadságot –, illetve a tulajdonhoz való jogot egymás mellett említik, részben innen ered. Másrészt pedig onnan, hogy a tulajdonhoz való jog történelmileg a hagyományos jogok, illetve a személyes szabadság biztosítékának számított. A személyes szabadság és a tulajdonhoz való jog biztosíték szerepe közötti szoros történelmi kapcsolat mára már oldódik: „az egyéni cselekvési autonómia anyagi megalapozását és garantálását más jogintézmények veszik át. Ezek között kitüntetett szerepe van a személyiségi jogoknak, amelyek az autonómiát immár anyagi hordozó nélkül, a szabályozás által biztosítják." 1 Ez kétségtelenül igaz a klasszikus, első generációs jogokra. Ugyanakkor azonban azt is hangsúlyozni kell, hogy a tulajdonhoz való jog megkülönböztetett szerepe az állampolgári alapjogok második generációjának – a gazdasági, szociális, kulturális jogokról van szó – kialakulása utáni időszakban új formában jelenik meg. Angliában hagyományosan a fizikai vagyontárgyakhoz, illetve a személyes szabadsághoz való jogot egyaránt a tulajdonjogba tartozónak tekintették. Az 1776. évi Függetlenségi Nyilatkozat s az amerikai alkotmány 1791. évi módosítása a tulajdonhoz való jogot, illetve az élethez, a szabadsághoz való jogot kapcsolja össze.2 Az ember és polgár jogairól szóló francia deklaráció szerint a tulajdon az állammal szemben védelemben részesül, a tulajdon elvonása csak közérdekből történhet. Az 1791. évi alkotmány meghatározza „a tulajdonjog tartalmát is, ami a tulajdonjog korlátozásának gyanúját ébreszti" 3. A Code Civil a tulajdonhoz való jogot abszolúttá teszi, s a tulajdonjogot nemcsak a fizikai dolgokon ismeri el, hanem a szellemieken is. Egy 1791. március 17-ei rendelkezés a tulajdonjogot összefüggésbe hozza a vállalkozás szabadságával, kimondván: a polgárok nem tilthatók el semmilyen munkától, gazdálkodástól, kereskedéstől. 4 Németországban az állam szerepe nem csökkent azáltal, hogy megszűnt a mo- narchának a földtulajdonon fennálló egységes tulajdonjoga. Ugyanitt Hegel nyomán a tulajdon funkcionális felfogása nyer teret. „A tulajdonjog funkciójából kiinduló felfogás könnyen jut el a tulajdonjog korlátozásához." 5 A weimari alkotmány szerint – tehát nem minden előzmény nélkül – a tulajdonjog már az állam által korlátozható, kimondván: a tulajdon kötelez. A gazdaság fokozódó állami szabályozása más vagyoni természetű jogosítványok védelmének igényét keletkezteti, így elsősorban a gazdasági tevékenység végzéséhez való jog garantálása jelenik meg. 6 Az 1949. évi bonni alkotmány az alapjogokat anélkül szabályozza, hogy a gazdasági tevékenység elveit meghatározná. Az 1946. évi francia alkotmány pream- bulumának egyik kiegészítése nem a tulajdonjog védelméről, hanem a tulajdonjog határairól szól; az 1946. évi alkotmánytervezet – amelyet a népszavazás nem fogadott el – arról rendelkezett (volna), hogy a tulajdonjog nem kerülhet ellentétbe társadalmi hasznosságával. A tulajdonjog későbbi történelmi fejleményei napjainkhoz vezetnek el. Ezek ismerete nélkül a ma hatályos alkotmány rendelkezései nem nagyon érthetők meg. A hatályos alkotmánynak a tulajdonjogra vonatkozó rendelkezései ugyanis lényegében a korábbi – szocialista – viszonyokat tagadják. A szocialista tulajdonviszonyok jellemzői, a tulajdonjog alanyai, tárgyai stb., s az ezekkel kapcsolatos felfogások történelmi időszakonként és országonként is változtak. Amit általánosságban ki lehet emelni, illetve ami a rendszerváltozás előtti magyar állapotokra jellemző volt, az mindenekelőtt a következő: a szocialista 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK felfogás és politikai gyakorlat a magántulajdon felszámolására irányult. Ennek ideológiai alapja az, hogy a magántulajdon nemcsak hogy nem biztosítéka az állampolgári szabadságnak, hanem éppen ellenkezőleg: a tulajdon nélküliek kizsákmányolásával jár. Eszerint a magántulajdonra épülő társadalomban a „dolgozók" politikailag és jogilag is alávetett helyzetben vannak. A magántulajdon és az erre épülő társadalmi rend megszüntetése tehát a tulajdon nélküliek felszabadítását jelenti. A tulajdonviszonyok magyar szabályozásának keretei között jellemzővé vált a tulajdoni tárgyak tulajdonosok szerint történő megkülönböztetése. A „legmagasabb rendű" tulajdon a társadalmi tulajdon, amelynek két formája volt: az állami tulajdon (ebbe a termelési eszközök zöme tartozott) és a szövetkezeti tulajdon. Az állami tulajdon még ezen belül is különleges büntetőjogi védelemben részesült, az elbirtoklás szabályai mások voltak, mint az egyéb tulajdonformák esetében. Ehhez képest már a szövetkezeti tulajdon is társadalmi értékessége szerint alacsonyabb rendűnek számított, és a lehetséges tárgyai szerint korlátozottabb volt (hosszú időszakon keresztül és több országban például a mezőgazdasági rendeltetésű föld ebből ki volt zárva). Az állami tulajdont egységesnek és oszthatatlannak tekintették. A gazdálkodószervezetek – vállalatok – elkülönülése az állami szervektől viszonylagos, szinte technikai jelentőségű volt. A személyi tulajdon tárgyainak köre az újratermelést nem biztosító javakra terjedt ki, amelyek tehát ilyen módon „kizsákmányolás forrásai" nem lehettek.

1.2. 17.2. A MAGYAR ALKOTMÁNYI SZABÁLYOZÁS Történetileg a tulajdonhoz való jog az állampolgári alapjogokhoz kapcsolódik: érvényesülése azok biztosítékának (is) számít. Ezzel magyarázható, hogy az alkotmányok a tulajdonhoz való jogot igen gyakran az állampolgári alapjogok keretében, azokhoz kapcsolódóan szabályozzák. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy egy adott társadalmi berendezkedés gazdasági alapjainak meghatározása általában meghaladja az állampolgári alapjogok kereteit. Ezzel magyarázható, hogy a tulajdonviszonyokra vonatkozó rendelkezések egy része az alkotmányok első, bevezető fejezetébe kerül. Nemzetközi dokumentumok – különösen azok, amelyek a valamikori két világrendszer szembenállása jegyében születtek – viszonylag kevés figyelmet fordítottak a tulajdonjog szabályozására. Ez nem véletlen, hiszen az egyik rendszer a polgári, a magántulajdonra, a másik pedig a társadalmi tulajdonra épült: meglehetősen nehéz volt mindkét „fél" számára elfogadható formulát találni. A szabályozás ilyetén való alakulásában szerepet játszott az is, hogy az alapvető jelentőségű nemzetközi dokumentumok elfogadásának időszakára esett – mindenekelőtt Európában – a szociális alkotmányozás: a gazdasági, szociális, kulturális jogok jelentőségének a növekedése pedig értelemszerűen a (magán-) tulajdon korlátozását feltételezte. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata (1948) lakonikus rövidséggel fogalmaz: 17. cikke szerint minden személynek, mind egyénileg, mind másokkal együttesen joga van a tulajdonhoz; senkit sem lehet tulajdonától önkényesen megfosztani. A római egyezmény 1952-ben született első kiegészítő jegyzőkönyve, amelyet a politikailag és gazdaságilag azonos alapelveket valló országok írtak alá, már jóval differenciáltabb. 1. cikke szerint: „Minden természetes és jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. Az előzőekben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, amelyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák."7 A magyar alkotmány a tulajdonhoz való jog kérdéseit nem az állampolgári alapjogokról, hanem az általános rendelkezésekről szóló fejezetében szabályozza. Ezzel együtt a tulajdonhoz való jog – különösen az Alkotmánybíróság gyakorlatában – megannyi szállal kötődik az állampolgári alapjogok általános értékeihez. Az Alkotmánybíróság értelmezéseiben „abszolút védelmet a személyiségi jogoknak és nem a tulajdonnak ad". 8 Az alkotmány egyrészt az elfogadásakor fennállott tulajdonviszonyok, bennük az állami tulajdon óriási túlsúlyának, illetve a magán- (személyi) tulajdon elenyésző arányának az elismeréséből indul ki. Ennek a privatizáció, illetve a reprivatizáció szempontjából van jelentősége. Mint ismeretes, a magyar politikai átalakulás a tulajdon privatizációját s nem reprivatizációját valósítja meg, tehát – a volt egyházi tulajdon kivételével – nem az államosításokat megelőző tulajdonviszonyokat állítja vissza. Másrészt az alkotmány tagadja az elfogadásakor érvényes tulajdonjogi viszonyokat: ezzel a korábban fennállttól eltérő tulajdonviszonyok megteremtésének válik eszközévé, kiindulópontjává. Az új tulajdonjogi viszonyok kiépítésének lényeges pontja a tulajdon alanyok szerinti megkülönböztetésének, a társadalmi, ezen belül is az állami tulajdon túlsúlyának és jogi preferálásának tilalma. Az alkotmány a tulajdon egységes fogalmának elvére épül. Ezen belül különbözteti meg az állami tulajdont s az állam kizárólagos


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK gazdasági tevékenységét, illetve a magántulajdon fogalmát anélkül, hogy egyik vagy másik tulajdonformát preferálná. A tulajdonosok, illetve a tulajdoni tárgyak hierarchikus megkülönböztetését, azaz a tulajdoni alanyok szerint megkülönböztetett tulajdonformák preferálását vagy diszkriminálását megszüntetve az alkotmány kimondja: „Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül" [9. § (1) bek.]. „A magyar állam tulajdona nemzeti vagyon – folytatja az alkotmány. – Az állam kizárólagos tulajdonának, valamint kizárólagos gazdasági tevékenységének körét törvény határozza meg" [10. § (1)-(2) bek.].9 „Az állam tulajdonában álló vállalatok és gazdálkodó szervezetek a törvényben meghatározott módon és felelősséggel önállóan gazdálkodnak" (11. §). Az önkormányzati tulajdont az alkotmány nem „minősíti", de kiemeli: „Az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát" [12. § (2) bek.]. A 44/A. § (1) bekezdés a) pontja pedig arról rendelkezik, hogy az önkormányzati tulajdon tekintetében a helyi képviselő-testület gyakorolja a tulajdonost megillető jogokat. Nem közvetlenül a tulajdonra vonatkozik, az Alkotmánybíróság gyakorlatában azonban gyakran hivatkozott alkotmányi rendelkezés, amely szerint: „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül" [70/A. § (1) bek.]. A tulajdonjogi viszonyok megítélésében – a kapcsolatos közvetlen szabályok mellett – lényeges szerepe van az állam önmeghatározásának. Az alkotmány szerint a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam [2. § (1) bek.]. Lényeges: az állam (ön)meghatározásából hiányzik a szociális jelző, az állam szociális rendeltetésére való utalás. Meglehetősen gyakori hivatkozási alapja az Alkotmánybíróságnak az alkotmány preambuluma, amely a „többpártrendszert... és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet" elősegítéséről szól. (Az idézett alkotmányi szabályokban az én kiemeléseim szerepelnek. – S. J.) A preambulum – fűzhetjük hozzá már itt – enyhíti, oldja a tulajdon „nyers" kapitalista formáját idéző tételes szabályokat anélkül, hogy abból az Alkotmánybíróság szociális jogokat közvetlenül levezetne. Az alkotmány 1989. évi generális módosítását – ami gyakorlatilag új alkotmányt hozott létre – egy meglehetősen dinamikus törvényalkotás követte, amelynek célja jórészt éppen a korábbi tulajdonviszonyok lebontása, illetve az új tulajdonjogi viszonyok megteremtése volt. A törvényalkotás az Alkotmánybíróság szigorú alkotmányos ellenőrzése alatt ment és megy végbe, egy olyan Alkotmánybíróság ellenőrzése alatt – tehetjük hozzá –, amelynek hatásköre példátlanul széles, s amely teljesen új intézmény Magyarországon. Az Alkotmánybíróság nemcsak a folyamatban lévő törvényhozást ellenőrzi, hanem – ha ezt indítványozzák – megvizsgálja az alkotmányos átalakulást megelőzően kibocsátott jogszabályoknak az új alkotmánnyal való összhangját. Az a helyzet ugyanis, hogy a hatályos alkotmány elismeri a rendszerváltozást megelőzően hozott jogszabályok legalitását. A rendszerváltozást megelőzően hozott jogszabályok tehát, ha ezeket későbbi jogszabályok nem helyezték hatályon kívül, illetve ha azokat az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nem találta, az eredeti jogforrási helyük szerint máig is érvényesek, illetve hatályosak. Az Alkotmánybíróság rövid működése során a meglehetősen hézagos és ellentmondásoktól sem mentes alkotmányi tételes jogi szabályokból kiindulva egy tekintélyes alkotmányos rendszert épített fel.

1.3. 17.3. A RÉGI TULAJDONI, ILLETVE TULAJDONJOGI VISZONYOK LEBONTÁSA: PRIVATIZÁCIÓ VAGY REPRIVATIZÁCIÓ? A politikai rendszerváltozás nagy kérdése volt: az új, magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer privatizáció vagy reprivatizáció útján jöjjön létre? A kérdés hátterében az is felmerült, hogy a korábbi államosítások mennyiben, milyen mértékben tekinthetők alkotmányellenesnek. A megoldás módjainak meghatározásába belejátszott a régi rendszerben elszenvedett – politikai – sérelmek orvoslásának szándéka is.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A negyvenes években, illetve az ötvenes évek elején a megelőzően érvényes tulajdonviszonyok gyökeresen átalakultak: a második világháborút megelőzően kisajátították az ún. zsidóvagyont, közvetlenül a háború után végrehajtották a földreformot, a kitelepített németek vagyonát a betelepített magyarok kapták meg, majd nagyarányú államosítást hajtottak végre, azaz – az Alkotmánybíróság szóhasználata szerint – a magántulajdont módszeresen felszámolták. A folyamat eredménye az volt, hogy a mezőgazdasági föld és egyéb ingatlanok, termelési eszközök zöme állami tulajdonba került. A politikai rendszerváltozás nagy kérdése volt: az új, magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer privatizáció vagy reprivatizáció útján jöjjön létre? A kérdés hátterében az is felmerült, hogy a korábbi államosítások mennyiben, milyen mértékben tekinthetők alkotmányellenesnek. A megoldás módjának meghatározásába belejátszott a régi rendszerben elszenvedett – politikai – sérelmek orvoslása is. A régi tulajdonviszonyok lebontása, illetve az új, magántulajdonosi rendszer kialakítása végül is alapvetően az állami tulajdon privatizációjával történt. A megoldás kiindulópontja az volt, hogy az Alkotmánybíróság a hajdan jogszerű államosítások és egyéb tulajdonelvonások hatályát fenntartotta, a jogszerűen államosított tulajdont „jogilag hibátlannak" minősítette [27/1991. (V. 20.) AB hat.]. Felfogása szerint az alkotmány nem követelte meg sem a tulajdon visszaadását, sem a teljes kártalanítást. A részleges kárpótlást ugyanakkor alkotmányosnak minősítette. Az állami tulajdon privatizációs folyamatának megválasztásában szerepet játszott az is, hogy az államosításokat követő tulajdonváltozások következtében az eredeti tulajdonosok megállapítása majdhogynem lehetetlen lett volna. Márpedig az állami tulajdont vásároló befektetők jogos várakozása volt, hogy valódi tulajdonostól szerezzenek tulajdont. A privatizációs folyamat során rendezni kellett a korábbi termelőszövetkezeti tulajdon speciális helyzetét, meg kellett oldani az önkormányzatok, egyházak közösségi feladataik ellátásához szükséges vagyonnal való ellátását is. Ami a tulajdon-, illetve a tulajdonjogi viszonyok lebontását illeti, mindenekelőtt a következő törvényekre kell utalni: az 1990. évi LXXIV. törvény a kiskereskedelmi, vendéglátó-ipari és fogyasztási szolgáltató tevékenységet végző állami vállalatok privatizációjáról, az 1991. évi XXV. törvény a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról, az 1992. évi XXIV. törvény a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában az 1939. május 1-jétől 1949. június 8-áig terjedő időben alkotott jogszabályok alkalmazásával igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról, az 1992. évi IL. törvény a kárpótlási jegy termőföldtulajdon megszerzésére történő felhasználásának egyes kérdéseiről, az 1995. évi XXXIX. törvény az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről stb. Az Alkotmánybíróság az alkotmány(módosító törvény) elfogadása után nem sokkal megindult privatizációs folyamatot alkotmányosnak és támogatandónak tartotta: a 16/1991. (IV. 20.) AB határozat azt emeli ki – amit azután a 15/1993. (III. 12.) AB határozat is megerősít –, hogy a tulajdoni rendszerváltás rendkívüli és egyszeri történelmi körülmények között folyik. Az alkotmány preambuluma feladatként tűzi ki a parlamenti demokráciába és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való átmenetet. Ennek során nemcsak a múlt rendszerek által okozott tulajdoni sérelmek orvoslása történik, hanem az egykori „társadalmi tulajdon" lebontásával új, egyenlő tulajdoni formákból álló tulajdoni struktúrát kell létrehozni. A régi tulajdonformák lehetséges lebontási módjának meghatározását az Alkotmánybíróság általában politikai kérdésnek tartotta, olyannak tehát, amelyben a döntés meghaladja kompetenciáját. Ezt az alapvető felfogását nem módosította az a vélekedése, hogy a régi tulajdonviszonyok lebontása is felvethet alkotmányossági kérdéseket. A 21/1990. (X. 4.) AB határozatát az Alkotmánybíróság a miniszterelnök indítványára hozta. Kérdése az volt, hogy nem jelenti-e az emberek hátrányos megkülönböztetését az, ha egyes személyekvolt tulajdona aszerint, hogy mi volta tulajdonukban, reprivatizációra kerül, másoké pedig – az eltérő privatizációs és kártalanítási elvekre tekintettel – nem kerül vissza a tulajdonukba. A kérdés hátterében a Kormánynak az a szándéka állt, hogy az akkori állami tulajdonú javak korábbi tulajdonosai részleges kártalanítást kaptak volna; kivételt csak a földtulajdon, illetve tulajdonosaik jelentettek volna, itt az eredeti tulajdonviszonyokat állították volna helyre. Az Alkotmánybíróság 21/1990. (X. 4.) AB határozata mindenekelőtt fogalmakat tisztáz. Eszerint a privatizáció állami tulajdon magántulajdonba adását jelenti; a reprivatizálás a korábban magántulajdonban volt, jelenleg állami tulajdonú javak visszaadása a korábbi magántulajdonosoknak; a kártalanítás a jogosan okozott hátrányok és károk, így a tulajdonelvonás jóvátételét jelenti, szemben a jogellenesen okozott károkért járó kártérítéssel. A Kormány által akkor tervezett részleges kártalanításnak kizárólag a méltányosság volt a jogalapja. Az 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Alkotmánybíróság álláspontja szerint a tulajdon tárgya szerinti megkülönböztetés az adott esetben személyek közötti megkülönböztetéssé válik; személyeknek hátrányos megkülönböztetését jelenti tehát az, ha egyes személyek volt tulajdona reprivatizálásra kerül, másoké pedig nem. A 21/1990. (X. 4.) AB határozat másik kérdése a következő volt: az alkotmány 12., illetve 13. §-a összevetése alapján mód nyílik-e a szövetkezetek esetében tulajdon elvonására kisajátítási és kártalanítási eljárás mellőzésével? A válasz: a szövetkezetek önállóságának elismerése magában foglalja a szövetkezetek tulajdonhoz való jogának elismerését [jóllehet, teszi hozzá az 1057/G/1990. AB határozat, az alkotmány a szövetkezeti tulajdonra nézve nem tartalmaz rendelkezést]; az alkotmány 9. §-a nem tulajdonformákközött különböztet, hanem a diszkrimináció tilalmát fogalmazza meg a tulajdon minden formájára; a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tulajdona, ezen belül a termőföldre vonatkozó tulajdona mint gazdasági társulás tulajdona alkotmányos védelem alatt áll. A 21/1990. (X. 4.) AB határozat végül kimondja: „Az állam olyan javakat privatizálhat és reprivatizálhat, amelyek tulajdonában vannak. Mind a privatizáció, mind a reprivatizáció tulajdonosi döntés." Amikor tehát a törvény a privatizáció tekintetében bizonyos korlátozásokat állít fel – például az elidegenítés tilalma alá eső házingatlanok felsorolásával –, akkor ez nem a magánszemélyek tulajdoni tárgyainak negatív meghatározását jelenti, hanem azt, hogy az állam tulajdonosi jogkörében dönt. (Ez utóbbit már a 856/B/1990. AB határozat mondja ki.) A termelőszövetkezeti tulajdon megkülönböztetett figyelmet kapott az alkotmánybírósági határozatokban mind a privatizáció és reprivatizáció, mind az új, egyenjogúságra épülő tulajdonosi viszonyok megteremtésében. A termelőszövetkezeti földtulajdonba való beavatkozás kérdésében döntött az Alkotmánybíróság a 7/1991. (II. 28.) AB határozatában: a megyei (fővárosi) vagyon-ellenőrzési bizottságok hatáskörének a termelőszövetkezetekre való kiterjesztését átmenetileg nem tartotta alkotmánysértőnek, elfogadván azt az érvelést, hogy ezt a rendelkezést a joggal való tömeges visszaélés megakadályozása tette indokolttá, így a tulajdonjog korlátozása szükséges és arányos. Alkotmányellenesnek mondta ugyanakkor ebben a határozatában a földtörvénynek azt a módosítását, amely szövetkezeti tagoknak csupán a „ledolgozott évek arányában" tette lehetővé vagyonrészek juttatását, azzal az indoklással, hogy ez a szövetkezetek önállóságának lényeges korlátozása, ami nem elkerülhetetlenül szükséges. A részleges kárpótlásról szóló, az Országgyűlés által 1991. április 24-én elfogadott, de még ki nem hirdetett törvényt vizsgálta felül az Alkotmánybíróság a 28/1991. (VI. 3.) AB határozatában. Ebben a törvénynek azt a koncepcióját, hogy az igazságtalanul okozott károkat az állam méltányosságból orvosolja, továbbá hogy szándéka az (új) tulajdonviszonyok megteremtésére irányul, nem tartotta alkotmánysértőnek. Ugyancsak nem tartotta alkotmánysértőnek a nem vagyoni kárt szenvedettek kihagyását a törvényből, nem látván jogi kötelezettséget a kárpótlásra. A termelőszövetkezeti tulajdonnal kapcsolatban korábbi határozatát úgy egészítette ki, hogy ennek nemcsak a védelme, hanem átalakítása is az állam alkotmányos feladata. A termelőszövetkezeti földtulajdon egy részére, továbbá a kárpótlási törvény hatálybalépése után megszerzett lakástulajdonra nézve a kárpótlási jegyek vételre történő felhasználását nem tartotta alkotmánysértőnek, hangoztatván, hogy a termelőszövetkezetek részben olyan állami tulajdont szereztek meg, amelyhez az azóta alkotmányellenesnek mondott jogszabályok alapján jutottak.

1.4. 17.4. A TULAJDONFORMÁK PREFERÁLÁSÁNAK, ILLETVE DISZKRIMINÁCIÓJÁNAK TILALMA A módosított alkotmányban meghatározott új tulajdonjogi viszonyoknak megfelelő korrekciót részben már a törvényhozás elvégezte. A Ptk. eredeti VIII. fejezete az alkotmány generális módosítását megelőző rendelkezéseinek megfelelően a társadalmi tulajdon fogalma alá az állami tulajdont és a szövetkezeti tulajdont sorolta. Megkülönböztette továbbá a személyi tulajdont és a magántulajdont. Ez a tulajdonformák közötti különbségtétel már a Ptk.-nak az 1991. évi XIV. törvénnyel történt módosítása által megszűnt. Ez a törvény hatályon kívül helyezett továbbá egy sor, a társadalmi tulajdon javára szóló megkülönböztetést: az elbirtoklás tilalmát, az állam kedvezményezettségét feldolgozott vagy egyesített dolog létrejötte esetén stb. A törvény hatálybalépése után is megmaradt az a rendelkezése azonban, amely nem tette lehetővé állami tulajdonnak ráépítéssel történő megszerzését. A 29/1992. (V. 19.) AB határozat összhangba hozta ezen s egyéb pontokon a módosított Ptk.-t az alkotmánnyal.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A 36/1991. (VII. 20.) AB határozat megszüntette azt a jogszabályi korlátozást, amely szerint az állampolgárok, illetve nem állami szervek tulajdonában lévő lakások csak lakás céljára voltak hasznosíthatók. Az állami és magántulajdon eltérő jogi szabályozása nem eleve és nem egyszer s mindenkorra tilos – ez derül ki a 39/1992. (VII. 16.) AB határozatból. Eszerint az alkotmány 9. § (1) bekezdése többnyire az alkotmány 70/A. § kontextusában értelmezhető. Ezért az Alkotmánybíróság nem tartotta alkotmányellenesnek az elővásárlási jog eltérő szabályozását állami tulajdon esetén. A társadalmi szervezetek kezelői jogának megszüntetéséről az 1990. évi LXX. törvény rendelkezett. A kezelői jog a szocialista tulajdonviszonyok sajátos intézménye volt, amelyet az állami tulajdon egységének és oszthatatlanságának elve határozott meg. Ez azt jelentette – ahogyan az Alkotmánybíróság 17/1992. (III. 30.) AB határozatában rámutatott –, hogy különböző időszakokban különböző intenzitással ugyan, de a tulajdonviszonyokon belül mindig az állam szerepe állt előtérben; az államnak teljes tulajdonosi rendelkezési hatalma volt a kezelésbe adott állami tulajdon felett. Ugyanakkor a „kezelői jog" címzettje nem tulajdonosként tulajdonosi jogokat gyakorolt: a jogintézmény tartalma évtizedről évtizedre átalakult, terjedelme pedig az egyszerű birtokjogtól a „majdnem igazi" tulajdonjogig terjedt. A 17/1992. (III. 30.) AB határozat – amely a kezelői jog megszüntetésével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott-kimondja: az alkotmány 13. § (1) bekezdése nemcsak a tulajdonjog, hanem azzal összefüggő minden vagyoni jog biztosítására vonatkozik. Az Alkotmánybíróság „.az alkotmány tulajdonvédelemmel kapcsolatos rendelkezéseit olyan alapjognak tekinti, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok az egyéb dologi jellegű vagyoni jogok védelmére is alkalmaznak". Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek mondta ki és megsemmisítette [6/1992. (I. 30.) AB hat.] a Büntető Törvénykönyvnek azokat a rendelkezéseit, amelyek a társadalmi tulajdonra nézve (s csak arra) vétségként büntették a hanyag kezelést, illetve a rongálást. A megsemmisített törvényi rendelkezések sértették a jogállam által is megkövetelt egyenlő elbánás elvét, azaz a minden tulajdon számára egyenlő védelem nyújtásának a kötelezettségét. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. törvényerejű rendelet 38. §-a szerint amennyiben az ingatlannak tulajdonosa nincs, tulajdonosként a Magyar Államot, kezelőként pedig a helyi tanács végrehajtó bizottságát kell az ingatlan nyilvántartásba bejegyezni. Az Alkotmánybíróság 25/1993. (IV. 23.) határozata szerint az említett rendelkezés kizárólag az állam javára önálló, nevesített ingatlan nyilvántartásba vételi jogcímet jelentett, amely – az alkotmányosan igazolható közérdek fennállása nélkül is – a tulajdonossá válás módja szempontjából az államot másokkal szemben előnyös helyzetbe hozta, és másoknak (például az önkormányzatoknak) a tulajdonszerzés lehetőségéből való kizárásával az államot pozitív irányba diszkriminálta. Ez pedig sérti az alkotmány 9., 13. és 70/A. §-át. Az Alkotmánybíróság [59/1991. (XI. 19.) AB hat.] alkotmányellenesnek mondta ki a gazdasági társaságokról szóló 1986. évi VI. törvény azon rendelkezését, amelyben az állami szervek számára részvénytársaságok esetén a részvények túljegyzésénél, alaptőke emelésénél és a szavazati jogok gyakorlásánál többletjogokat biztosít. Az Alkotmánybíróság kimondta: a plurálisan tagolt piacgazdaságban következetesen el kell határolni (a versenyszférában) az állami közhatalmi és tulajdonosi minőséget, valamint az állami (közigazgatási) és a vállalkozói (gazdasági) szférát. A szövetkezeti tulajdon új viszonyok közötti megítélése több összefüggésben jelent meg az Alkotmánybíróság határozataiban. Az 1057/G/1990/2. határozat szerint: a szövetkezetek önállóságának állami elismerése magában foglalja a szövetkezetek tulajdonhoz való jogának az elismerését is, jóllehet az alkotmány a szövetkezeti tulajdonra nézve kifejezett rendelkezést nem tartalmaz. Az Alkotmánybíróság az alkotmánynak a tulajdonformák diszkriminációjára vonatkozó tilalma alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek tulajdona mint gazdasági társaság tulajdona – más tulajdoni formákhoz hasonlóan – alkotmányos védelem alatt áll. A másik oldalról, de az előzőekkel összhangban az Alkotmánybíróság megsemmisítette a földtörvénynek azon rendelkezését, amely szerint: „A tanya és a föld magánszemélyek közötti adásvétele esetén azt a mezőgazdasági nagyüzemet, amelynek területén a tanya és a föld fekszik, elővásárlási jog illeti meg. E jogának gyakorlására más személyt nem jelölhet ki." Az Alkotmánybíróság 21/1990. (X. 4.) AB határozatára visszautalva a 18/1992. (III. 30.) AB határozatában, annak indoklásaként kimondta: az alkotmány nem tulajdonformák között különböztet, hanem ellenkezőleg, a tulajdon bármely formájára nézve diszkriminációtilalmat fogalmaz meg. A 9. § (1) bekezdése ennek folytán a 70/A. § (1) bekezdésébe is foglalt jogegyenlőségi tételnek a tulajdonjogra vonatkoztatott kifejtése. Az alkotmány 70/A. §-a az emberi, illetve állampolgári jogok tekintetében tiltja a 124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK megkülönböztetést, s az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a fentebb idézett törvényi szabályozás alanyi és tárgyi összefüggésben olyan személyek közötti megkülönböztetést jelent, amely megengedhetetlen. A magánszemélyek közötti szerződéssel szemben ugyanis nem áll fenn a jogi személy kedvezményezésének alkotmányos alapja: a nagyüzem javára szóló elővásárlási jog alkotmányos határok közötti kedvezmény ugyan, ez azonban nem vezethet személyek közötti megkülönböztetésre, hanem meg kell maradnia a gazdasági szempontú szabályozási koncepción belül. Az elővásárlási jog tehát nem alkotmányellenes, ezen belül azonban a jogi személy javára szóló elővásárlási jog alkotmányellenes. Az 1992. évi II. törvény rendelkezése szerint a mezőgazdasági és fogyasztási szövetkezeti vagyon nevesítése és felosztása során meghatározott alanyi kör – tagok és volt tagok, valamint olyanok, akik sohasem voltak tagok – üzletrész juttatására szerzett jogosultságot. A különböző módon létrejött üzletrészek átruházhatók, örökölhetők, a szövetkezet adózott eredményéből évente osztalékra jogosítanak. Az üzletrész különbözik a részjegytől, amely a tagsági jogviszony fennállását igazolja. Alapításkor és belépéskor egy részjegy jegyzése kötelező. A szövetkezeti tag tulajdonosa lehet üzletrésznek is. A 2000. évi CXLIV. 2. §-a szerint a mezőgazdasági szövetkezetek kötelesek a vagyonnevesítéskor megállapított névértéken megvásárolni az „alanyi jogú kívülálló üzletrészesek" üzletrészeit. A 2000. évi CXLIV. törvény említett és más rendelkezései alkotmányellenességének megállapítására indítványt terjesztettek elő. Az Alkotmánybíróság a törvényt és annak végrehajtási rendeletét – a 31/2001. (III. 3.) Korm. rendelet – teljes egészében(!) alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette. A testület érvelésének lényege szerint az üzletrészesek nem szereztek tulajdont a szövetkezeti vagyon meghatározott hányada felett; ellenben az előírt fizetési kötelezettség sérti a mezőgazdasági szövetkezeteknek mint a gazdasági élet alanyainak vagyoni autonómiáját, s ezzel egyszersmind a szövetkezetek tulajdonhoz való jogát. A törvény tehát az alkotmány 13. §ába ütköző módon, alkotmányos indok nélkül – részben vagy egészben – elvonja a mezőgazdasági szövetkezetek tulajdonát. Mivel a törvény hatálya csupán a mezőgazdasági szövetkezetekre, illetve azoknak is csak a külső üzletrész-tulajdonosaira – a tag üzletrész-tulajdonosokra tehát nem – terjed ki, sérti az alkotmány egyenjogúsági klauzuláját. Végül pedig: mivel az üzletrészek megfizetésére vonatkozó közigazgatási eljárás során a földművelési hivatalok egyszerre láttak volna el állami-hatósági, illetve érdek-képviseleti feladatokat, a törvény ellentétes a jogállamiságnak az alkotmány 2. § (2) bekezdésében foglalt követelményével. Az állami-társadalmi tulajdon túlsúlyának és jogi preferálásának törvényalkotói és Alkotmánybíróság általi megszüntetése nem eredményezte a tulajdon minden szempontú megkülönböztetésének tilalmát. Más oldalról: a tulajdon alanyok szerinti megkülönböztetése nem zárja ki, éppen ellenkezőleg, feltételezi a tulajdoni funkciók szerinti különbségtételt. Az Alkotmánybíróság szerint: „a tulajdon tárgyainak közösségi rendeltetése, közszolgáltatásra szánt használata, közcélú hasznossága" alapján szigorúbb büntetőjogi védelemben részesülhet" [6/1992. (I. 30.) AB hat.]. Sajátos módon merült fel az utóbb említett kérdés a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetéről szóló törvény alkotmányosságának megítélése során. Az Alkotmánybíróság a kapcsolatos határozatában a következő álláspontra helyezkedett: vannak olyan „köztestületek", „közcélt szolgáló szervezetek", amelyeket az állam feladataik ellátásához (az egyházak esetében: hitélet, szerzetesközösség működése, oktatás, nevelés, egészségügyi, szociális cél, ifjúság- és gyermekvédelem, kulturális cél), illetve autonómiájuk megerősítéséhez vagyonnal lát el, amelyeknek az államtól függetlenül kell működniük, de vagyoni hátterük helyreállítása nélkül nem választhatók el az államtól. Ezek tulajdonnal való ellátása – más jogi személyekkel szemben – nem tekinthető diszkriminatívnak [4/1993. (II. 12.) AB hat.]. Ennek alapján az Alkotmánybíróság nem találta alkotmánysértőnek azt, hogy a törvény az egyházi tulajdon tekintetében – más magántulajdoni formákétól eltérő módon – nem privatizációról, hanem reprivatizációról rendelkezett, azaz lényegében a korábbi egyházi tulajdon visszaállítását tette lehetővé.

1.5. 17.5 A TULAJDON ALKOTMÁNYJOGI VÉDELME A tulajdon védelmének különböző – polgári jogi, büntetőjogi, államigazgatási jogi – eszközei vannak. Az alkotmányjog eszközrendszere elsősorban a tulajdonba való állami beavatkozásnak a jogszabályokban kifejeződő formáival szemben nyújt védelmet. Az alkotmány preambulumában „a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet" elősegítéséről szól. Másrészt a 9. § (1) bekezdése kimondja: „Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül." a. A tulajdonra vonatkozó alkotmányos tételesjogi korlátozások összefoglalóan a következők. 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény szerint: Belföldi magánszemély legfeljebb 300 ha nagyságú vagy 6000 aranykorona értékű termőföldet szerezhet. Belföldi jogi személy és jogi személyiség nélküli szervezet – az állam, az önkormányzat, az erdőbirtokossági és legelőbirtokossági társulat és közalapítvány kivételével – termőföldtulajdont nem szerezhet meg. Egyházi jogi személy végintézkedéssel, ajándékozással, tartási és gondozási szerződéssel szerezhet termőföldet, illetve jelzáloghitel-intézet a jelzálogról szóló 1997. évi XXX. törvény szerint. Külföldi magánszemély és jogi személy termőföld és természeti terület tulajdonjogát nem szerezheti meg, legfeljebb 6000 m2 területű tanyát. A bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény szerint: Az ásványi anyagok, valamint geotermikus energia természetes előfordulásukban az állam tulajdonában vannak. A bányavállalkozó által kitermelt ásványi anyag a kitermeléssel, az energetikai céllal kinyert geotermikus energia a hasznosítással a bányavállalkozó tulajdonába megy át. A Polgári Törvénykönyv (1959. évi IV. törvény) 172. §-a szerint: „Ha törvény eltérően nem rendelkezik, kizárólag az állam tulajdonában vannak: • a föld méhének kincsei; • a felszín alatti vizek és ezek természetes víztartó képződményei, a folyók és természetes tavak, valamint ezek medre; • a folyók elhagyott medre és a folyóvízben újonnan keletkezett sziget; • az országos közutak, vasutak, vízi utak és az országos közforgalmi kikötők, a nemzetközi repülőtér, továbbá az ország területe feletti légtér; • a távközlésre felhasználható frekvenciák." A kizárólag állami tulajdonban álló dolgok forgalomképtelenek, amelyeknek az elidegenítése semmis. A kizárólag állami tulajdonban álló dolgok birtokát, használatát az állam másnak átengedheti. a. Az Alkotmánybíróság a magántulajdonba való állami beavatkozás tekintetében általánosságban arra az álláspontra jutott, hogy az alkotmányból az állami beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé annak tilalma közvetlenül nem vezethető le [33/1993. (V. 28.), 35/1994. (VI. 24.) AB hat.]. A piacgazdaságnak és a versenyszabadságnak nincs saját alkotmányossági mércéje. A piacgazdaság fenntartásának és védelmének állami feladatát mindenekelőtt az egyes alapjogok érvényesítésével és védelmével lehet, illetve kell megvalósítani. Az Alkotmánybíróság a piacgazdaság, a versenyszabadság és más hasonló államcélok alkotmányellenes megsértését csak szélsőséges esetben állapítja meg, ha az állami beavatkozás fogalmilag és nyilvánvalóan ellentétes az államcéllal [21/1991. (IV. 16.) AB hat.]. A tulajdonjogba való állami beavatkozás korlátai egységesek, s ma már három irányból húzhatók meg.10 Az egyik irányt az alkotmány 13. §-a jelenti, amikor kimondja: „A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot. Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet." Az említett alkotmányi rendelkezéseket az Alkotmánybíróság több határozatában értelmezte. Először is abban a kérdésben kellett döntenie, hogy mi tekinthető jogszabálynak. Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek mondta ki a Ptk. azon rendelkezéseit, amelyek szerint a Ptk. alkalmazásában jogszabályon a jogforrási hierarchiában a törvénynél alacsonyabb szinten álló normákat is érteni kell [58/1991. (X. 8.) AB hat.]. Ez ugyanis azt jelenthetné, hogy a kisajátítással kapcsolatos kérdések, az alkotmány rendelkezéseivel ellentétben, nemcsak törvényben, hanem alacsonyabb szintű jogszabályban is szabályozhatók lennének. Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek mondta ki a Ptk.-val kapcsolatos azon rendelkezést is, amely szerint kisajátítás esetén csupán a kártalanításra vonatkozó rendelkezés volt megtámadható a bíróság előtt. Az Alkotmánybíróság rámutatott: az alkotmány 70/K. §-a szerint „az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők". Az alkotmány idézett szabálya értelmében tehát kizárólag bíróság jogosult elbírálni, hogy a tulajdonosnak a tulajdonhoz való alkotmányos alapjogát a kisajátítás megsértette-e vagy sem [55/1991. (XI. 8.) AB hat.]. A kisajátítás a tulajdon közjogi eszközökkel történő elvonása – mondja az Alkotmánybíróság. A kisajátítás elrendeléséhez az alkotmány 13. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően nem elegendő, hogy a tulajdon elvonását törvényben szabályozott közérdekű cél indokolja, az alkotmány a közérdekűség fennállása esetén is csak kivételesen teszi lehetővé a kisajátítást. A kivételesség előírása a kisajátítás lehetőségének további alkotmányos korlátozását jelenti. A tulajdonba való beavatkozás másik korlátja az, hogy a tulajdonhoz való jog állampolgári alapjog is, ennek következtében – amennyiben ez egyébként elvileg lehetséges – megítélése osztozik annak sorsában (is): az Alkotmánybíróság 21/1990. (X. 4.) határozatában, amelyben a termelőszövetkezetek termőföldhöz való jogáról volt szó, ezt az elvet vallva mindenekelőtt azt mondta ki, hogy a kapcsolatos viszonyok megítélésére alkalmazni kell az alkotmány jogegyenlőségről szóló 70/A. §-át, amely tiltja a személyek faj, szín, nem, nyelv, vallás stb. szerinti megkülönböztetését. A hátrányos megkülönböztetés tilalmát általánosabb jelleggel is érvényesítette az Alkotmánybíróság: az állam mint közhatalom és mint jogalkotó nem különböztethet meg az alkotmány 70/A. §-a, tehát faj, nem, vallás stb. szerint. Ezen túlmenően azonban már van mérlegelési joga. Ezt az Alkotmánybíróság a közteherviselés alóli mentesség alkotmányosságának megítélése kapcsán mondta ki [61/1992. (XI. 20.) AB hat.]. Az indítvány támadta a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1991. évi XC. törvénynek azokat a rendelkezéseit, amelyek szerint nem adómentes az az összeg, amelyet a társas vállalkozó a tagjának vagy a munkáltató az alkalmazottjának a korábban nyújtott hitel visszafizetéséből elenged. Ebben az esetben ugyanis már kormányzati típusú gazdaságpolitikai mérlegelésről van szó, amely politikai felelősség alá esik. Másik oldalról tehát a kormányzati mérlegelésnek az alkotmányban meghatározott határai vannak. 11 Az állam joga – s egyben bizonyos körben kötelezettsége is –, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye az emberek között ténylegesen meglévő különbségeket. Az alkotmány 70/A. § (1) bekezdése ugyanis nem bármilyen fajta különbségtételt tilt – egy ilyen általános tilalom ösz- szeegyeztethetetlen lenne a jog rendeltetésével –, hanem csupán az emberi méltósághoz való jogot sértő megkülönböztetéseket. Végül a harmadik irányú korlátozás, hogy az nem mehet túl az alkotmány 8. § (2) bekezdésének keretein, amely szerint alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Itt azonban utalni kell arra a különbségre, ami egyrészről a tulajdon polgári jogi, másrészről alkotmányjogi fogalma között fennáll. A magyar Alkotmánybíróság számára sok szempontból etalonnak számító német alkotmánybíróság gyakorlatával kapcsolatban erre Sólyom László mutat rá. „Az alkotmánybíróság állandó gyakorlatává vált, hogy az alkotmány tulajdonfogalmát meg kell különböztetni a polgári jogi tulajdonétól." 12 A polgári jogi tulajdonfogalom lényeges tartalma a birtoklás, a használat és a rendelkezés. Ezek azonban nem jelentik a tulajdonnak mint alkotmányos alapjognak azt a lényeges tartalmát, aminek a korlátozását az alkotmány 8. § (2) bekezdése tiltja. A tulajdon polgári jogi tartalmát tevő birtoklás, használat, rendelkezés tehát korlátozható anélkül, hogy az alkotmány 8. § (2) bekezdésén sérelem esne. A polgári jogi és alkotmányi tulajdonfogalom eltérőségének megfelelően tehát elkülöníthető egyrészről a polgári jogi, másfelől az alkotmányos tulajdonvédelem. Ami az alkotmányjogi értelemben vett tulajdont illeti, az törvényben, közérdekből elkerülhetetlenül szükséges mértékben és arányban korlátozható [7/1991. (II. 28.) AB hat.]. A tulajdon korlátozásával szembeni védelem tehát feltételes és relatív. A tulajdonjog valamely elemének korlátozása csak akkor jár a tulajdonjog – mint alkotmányos alapelv – korlátozásával, ha nem elkerülhetetlen, továbbá ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan (2299/B/91. AB hat.). Az államnak tehát van mérlegelési joga a tulajdonjogba való beavatkozás tekintetében. Ebből a meggondolásból kiindulva az Alkotmánybíróság az 1990. évi XXXVIII. törvény azon rendelkezését, amely a megyei (fővárosi) vagyonellenőrző bizottságok ingatlanügyeket engedélyező hatáskörét kiterjesztette a mezőgazdasági szövetkezetek közös tulajdonában lévő ingatlanaira, csak a jövőre, tehát a határozat megszületését követő időre nézve semmisítette meg [7/1991. (II. 28.) AB hat.]. c) Az alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvés anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben. A másik oldalról a tulajdon szociális kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását teszik lehetővé [64/1993. (XII. 22.) AB hat.].


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A tulajdon közjogi megterhelése az alapjogvédelem területén vagy a közhatalmi beavatkozás alkotmányellenességének kimondásához és így az alapul fekvő jogszabály megsemmisítéséhez vezet, vagy a teherviselés alkotmányosságának elismeréséhez, és legfeljebb az állaggarancia értékgaranciával való helyettesítéséhez. Ez utóbbinak az alkotmányban kifejezetten szabályozott első esete a kisajátítás, de az értékgarancia belépésének más lehetőségei is vannak. A tulajdon „elvonása" alkotmányjogi értelemben nem feltétlenül a polgári jogi tulajdonjog elvesztése; viszont az állagelvonás ellen az alkotmány nem ad feltétlen védelmet. Az alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre tehát nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz sem a birtoklás, használat, rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával. A tulajdonhoz való alapvető jog védelmében a minőségi határvonal ma már nem a tulajdon „korlátozása" és a polgári jogi értelemben vett elvonása között húzódik. Az alkotmányossági kérdés az lett, hogy milyen esetekben kell a tulajdonosnak a közhatalmi korlátozást minden ellenszolgáltatás nélkül eltűrnie, illetve mikor tarthat igényt kártalanításra tulajdonosi jogai korlátozásáért. A kisajátítás klasszikus fogalma kitágul. De ahogy egyre több tulajdonkorlátozásért jár a kisajátításhoz hasonló védelem, egyre több korlátozást kell minden ellenkezés nélkül elviselnie. [Lásd a 64/1993. (XII. 2.) AB határozatot.] A tulajdon korlátozását jelentik bizonyos hatósági előírások, amelyeknek az alapja az Országos Építésügyi Szabályzatban (OÉSZ) jelenik meg. Gondot okozott, hogy ez a szabályzat az építésügyről szóló 1964. évi III. törvény által a Minisztertanács számára adott felhatalmazásnak az építésügyi miniszterre történő szubdelegálásával jött létre. Az Alkotmánybíróság 1312/B/1991. határozata szerint a magántulajdonú ingatlanok kialakításának, beépítésének OÉSZ általi korlátozása közérdekből történik és nem alkotmányellenes. A szabályozási hatáskör szub- delegálását az akkori jogszabályok nem tiltották, ezért az nem alkotmányellenes. A 2299/B/1991. AB határozat a családjogi törvénynek azt a rendelkezését bírálta el, amely szerint ha a lakásban a házastársak egyikőjük vagy mindkettőjük tulajdonjoga vagy bérleti joga alapján laknak, a házasság felbontása esetén – kérelemre – a bíróság dönt a lakás használata felől. Az Alkotmánybíróság szerint az alkotmány a tulajdonjogot alapjogként részesíti védelemben, még akkor is, ha bizonyos körben a tulajdoni részjogosítványokat egyes törvények korlátozzák. A szóban forgó eset ilyen korlátozásnak számít. A tulajdonjog valamely részjogosítványának – birtoklás, használat, rendelkezés – korlátozása csak akkor jár a tulajdonjognak mint alkotmányos jognak a korlátozásával, így csak akkor alkotmányellenes, ha az nem elkerülhetetlen, vagyis kényszerítő ok nélkül történik. Ebben az esetben a korlátozás a gyermek alkotmányos jogainak – alkotmány 67. § (1) bek. – védelmét szolgálja. A 245/B/1990. AB határozat a devizaérték vételre felajánlási kötelezettségét nem tartotta alkotmányellenesnek, mondván: az állam kizárólagos tulajdonának és kizárólagos gazdasági tevékenységének körét – monopóliumát – törvény állapítja meg; a korlátozás az állam alkotmányos közhatalmi jogosítványán alapul. A 35/1994. (VI. 24.) AB határozatában bírálta el az Alkotmánybíróság a termőföldről szóló, az Országgyűlés által 1994. április 6-án elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény alkotmányosságát. Ebben a határozatában a testület abból indult ki, hogy a földtulajdon sajátos tulajdon – véges jószág, korlátozott mértékben áll rendelkezésre, nem szaporítható, mással nem helyettesíthető stb. –, aminek következtében a más tulajdoni tárgytól eltérő kezelése indokolt: a birtokmaximum előírása nem alkotmányellenes; nem alkotmányellenes továbbá a törvénynek az a rendelkezése, amely a külföldi jogi személyeket csekély kivételtől eltekintve kizárja a termőföld és védett természeti terület tulajdonjogának megszerzéséből; a belföldi jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet kizárása a termőföldre vonatkozó tulajdonszerzésből a szerzési tilalmak kijátszásának kizárását szolgálja; végül az egyházi jogi személy számára végintézkedés, ajándékozási, tartási vagy gondozási szerződés révén termőföldre vonatkozó tulajdonszerzés az egyházi jogi személyek alkotmányos szerepének betöltését segíti elő, ezért ezek a lehetőségek nem minősülnek alkotmányellenesnek.

1.6. 17.6. AZ ÖNKORMÁNYZATI TULAJDON Az önkormányzati tulajdont az alkotmány nem „minősíti", de külön kiemeli: „Az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát" [12. § (2) bek.]. A44/A.§(1) bekezdés a) pontja pedig arról rendelkezik, hogy az önkormányzati tulajdon tekintetében a helyi képviselő-testület gyakorolja a tulajdonost megillető jogokat. Végül az alkotmány 44/C. §-a kimondja, hogy a helyi önkormányzatokról szóló törvény elfogadásához a jelen levő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges; ugyanilyen szavazataránnyal elfogadott törvényben korlátozhatók az önkormányzatok alapjogai. 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Említettük már, hogy a tulajdonjog szabályozásával kapcsolatban az alkotmány kiindulópontja egyrészt az, hogy a tulajdon alanyok szerinti preferálása, illetve diszkriminálása nem engedhető meg, másrészt hogy a tulajdonhoz való jog alapjog, azaz: a tulajdonhoz való jog osztja az állampolgári alapjogok sorsát. Az alapvető kérdés az önkormányzati tulajdonnal kapcsolatban, hogy az ugyanolyan védelemben részesül-e, mint más tulajdonosok tulajdona, azaz a másik oldalról: az önkormányzati tulajdonba való állami beavatkozás határai ugyanott húzhatók-e meg, mint más „tulajdonformák" esetében? A kérdésre adható válasz hátterében végül is az önkormányzatok állami szervekhez való viszonyának megítélése húzódik. Csupán emlékeztetőül: szocialista viszonyok között az államhatalom egységességének és oszthatatlanságának az állami tulajdon egységessége és oszthatatlansága felelt meg; a tanácsokat mint az államhatalom helyi és területi szerveit csupán – az időben egyébként változó terjedelmű – kezelői jogok illették meg az állami tulajdonba tartozó dolgok felett. Az Alkotmánybíróság az önkormányzati tulajdon fogalmának, határainak, védelmének stb. kérdéseivel meglehetősen gyakran szembesült az elmúlt esztendőkben. Ezekkel kapcsolatos határozatai két nagy csoportba oszthatók. Az egyikbe azok tartoznak, amelyek a korábbi állami tulajdonnak önkormányzati tulajdonba való átadásáról szólnak; a határozatok másik csoportja az önkormányzati tulajdon meghatározásával, védelmével stb. foglalkozik. Az indokolásokban természetesen ez a tematikus különbségtétel nem nagyon jelenik meg: az állami tulajdon önkormányzatok számára történő átadásával kapcsolatos határozataiban az Alkotmánybíróság az önkormányzati tulajdon fogalmával, védelmével stb. kapcsolatos elvi kérdések tisztázására törekszik. Az önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 107. §-a rendelkezett az állami tulajdonnak arról a köréről, amely az önkormányzatok tulajdonába került. Az 1991. évi XXXIII. törvény az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szól. Az önkormányzatoknak nem volt és nincs alanyi joga arra, hogy meghatározott tulajdoni tárgyakat vagy tulajdont meghatározott feltételekkel szerezzenek meg (1582/B/1990. AB hat.). Az önkormányzatok tulajdonnal való ellátása az állami tulajdonból ingyenes szerzés volt, amelyre érvényesek a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban az ilyen tulajdon megterhelhetőségéről mondottak. A vagyonátszállás után csakis az ingyenes vagyonátszállás egésze képezheti az alkotmányossági vizsgálat tárgyát. Csupán az átszállott vagyon terheit vitatni nincs alkotmányos alap. Az alkotmány alapján az államot csak az önkormányzati tulajdoni fajta kialakítása körében, továbbá abban a körben terheli az önkormányzatok irányába tulajdonba adási kötelezettség, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az önkormányzatok a feladataik ellátásához szükséges vagyoni feltételekkel rendelkezzenek. Az alkotmányból azonban nem vezethető le az, hogy az állam bizonyos, meghatározott vagyontárgyakat köteles az önkormányzatok tulajdonába adni. A már megszerzett, továbbá szerzési címen alapuló önkormányzati tulajdon alkotmányos védelme azonban már teljessé válik, azaz azt az állam csak az önkormányzati alapjogok alkotmányos korlátozhatóságára vonatkozó szabályok szerint szűkítheti, illetőleg a kisajátításra vonatkozó alkotmányi rendelkezések alapján vonhatja el akár törvényi úton is [37/1994. (VI. 24.) AB hat.]. A kárpótlási törvény felülvizsgálatáról szóló 28/1991. (VI. 3.) AB határozat alapjául szolgáló indítvány a települési önkormányzat terhére kötelezettséget megállapító szabályok (elővásárlási joggal való megterhelés, az esetleg nem vagy alacsony értéken értékesíthető kárpótlási jegy elfogadásának kötelezettsége önkormányzati lakástulajdon esetén) alkotmányosságát vitatta. Az Alkotmánybíróság szerint a rendelkezési jog korlátozása csak azokra a lakásokra nézve merül fel, amelyek a korlátozást bevezető kárpótlási törvény hatálybalépésekor az önkormányzat tulajdonában vannak. E lakások tekintetében arról van szó, hogy az állami tulajdon egykori létrehozásából származó terheket és kötelezettségeket elosztják a tulajdont ingyenesen megszerző önkormányzatok között. (Ezt az elvet megerősíti a 853/B/1991/3. AB határozat is.) Az állami tulajdonban lévő lakások önkormányzati tulajdonba való adása nem sérti az alkotmánynak azt a rendelkezését, amely szerint az állami tulajdon nemzeti vagyon. A lakások nem tartoznak a kizárólagos állami tulajdon fogalmába (1320/B/1990/3. AB hat.). Az önkormányzati tulajdon alkotmányjogi védelme tekintetében az alkotmánybírósági gyakorlat bizonyos változást mutat. A 4/1993. (II. 12.) AB határozatot meg- előzően13 a testület kiindulópontja a következő volt: az alapjogi jogvédelem a jogi személyre is vonatkozik, amennyiben az alapjog a jogi személyre alkalmazható, ha tehát a jogi személy az alapjog által védett területen tevékenykedik. Minthogy az önkormányzat jogi személy, a tulajdonjog tekintetében (is) a természetes személyeket megillető védelemre számíthat. Az alapjogi védelemnek az állammal szemben van értelme, hiszen – ahogyan az 1320/B/1990. AB határozat hangsúlyozza – az állam alkotmányos alapjog alanya nem lehet, mivel az alapjogok célja éppen az, hogy az egyén jogait garantálja az állammal szemben.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Az említettekhez képest változást hoz a 3/1993. (II. 4.) AB határozat, amelyben az Alkotmánybíróság mintegy „államosítja" az önkormányzatokat. Eszerint az alapjogi védelem az általános, illetve az önkormányzati törvény felhatalmazása alapján hozott törvények keretében érvényesül; a 44/A. §-ban megjelölt alapjogok valójában az önkormányzatok önállóságát szolgáló hatáskörcsoportok; az önkormányzati tulajdon mint ekképpen értelmezett alapjog az önkormányzat tulajdonosi jogállásának sérthetetlenségét biztosítja. 14 Az Alkotmánybíróság a lakások és a helyiségek bérletére, valamint elidegenítésére vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (lakástörvény) felülvizsgálata során hozott 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában újólag aláhúzta, hogy az alkotmány az általa meghatározott körben az önkormányzatokat alapjogi védelemben részesíti. A szóban forgó törvény felülvizsgálata során azonban tekintetbe kellett venni a módosított Ptk. 685. § c) pontját, amely úgy szól, hogy a helyi önkormányzat gazdasági tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolataira is a gazdálkodószervezetekre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, kivéve, ha a törvény eltérő rendelkezéseket tartalmaz. A lakástörvény tárgyi hatálya alá tartozó kapcsolatokra nem a Ptk., hanem a lakástörvény irányadó. S az Alkotmánybíróság summázata: a törvényhozó jogosult a lakások elidegenítését szabályozni; az önkormányzat a vagyonátadó törvény alapján átszállt lakásokon eleve a rendelkezési jog eme korlátozásával szerzett tulajdont. „Az »elidegenítésre vonatkozó szabályozás« fenntartása külön törvény számára elvileg az elidegenítés teljességét átfogja, az eladás tilalmától kezdve az elidegenítés kötelezővé tételéig." A lakástörvény alkotmányosságának vizsgálata során az önkormányzati tulajdon korlátozhatóságának további szempontját is érvényesítette az Alkotmánybíróság: a helyi önkormányzatok közszolgáltatási feladatokat látnak el, a lakásgazdálkodás kifejezetten ilyen feladat; a lakástörvény előírásai az önkormányzatokra nem egyszerűen csak mint tulajdonosokra, hanem egyúttal mint alkotmányos közhatalmi szervekre is vonatkoznak, amelyek számára a lakástörvény kötelező feladatkört és hatáskört létesít. Az Alkotmánybíróság nem látott alkotmányos indokot arra, hogy a nem lakás céljára szolgáló helyiségekre – mint a szabad vállalkozás körébe tartozó tulajdoni tárgyakra – a törvény vételi jogot alapítson. Ugyanakkor a vételi jogból való kizárása nem valósít meg alkotmányos diszkriminációt. Érdekes ezen a helyen felidézni Vörös Imre párhuzamos véleményét [a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatról van szó], amit azután önálló tanulmányában fejtett ki részletesebben.15 Vörös lényegében az Alkotmánybíróság eredeti, 1993 elejéig követett gyakorlatának logikáját követi. Eszerint az önkormányzat jogi személy. A jogi személyt a jog kreálja. Az alkotmány ugyan az ember alapvető jogairól rendelkezik, az Alkotmánybíróság azonban a jogi személy alapjogi jogalanyiságát elismerte, ennek megfelelően alapjogi védelmét is, amennyiben az adott alapjog a jogi személyre alkalmazható. Az önkormányzat közjogi jogi személy. Az állam és más közjogi személyek ugyan általában nem hivatkozhatnak alapjogi jogvédelemre, ez alól azonban kivételt képeznek azok a közjogi személyek, amelyek az alkotmány kifejezett rendelkezése alapján alapjogi jogalanyok (lásd alkotmány 43-44/A. §: önkormányzatok alapjogai, illetve azok részletes felsorolása). A vételi jog lakástörvénybeli alapítása alkotmányos indok nélkül, önkényesen különbséget tesz az önkormányzati tulajdon és az egyéb tulajdon között. A vételi jog tehát sérti a tulajdonhoz való jogot és a diszkrimináció tilalmát. Végső soron „egy forgalmi értéken történő kvázikisajátítást magában foglaló vételi jog kodifikálása aggályos, mivel így elmosódik az alkotmány által szabályozott tulajdonhoz való jog és a kisajátítás közötti határ". Vörös Imre monográfiájában azt hangsúlyozza, hogy mivel „az önkormányzat nemcsak közjogi, hanem ... magánjogi jogalany is",16 „.. .az önkormányzati alapjogok eszerint éppúgy lehetnek alanyilag az önkormányzat magánjogi, mint közjogi jogalanyiságából adódóak. Ha viszont az önkormányzat magánjogi gazdasági jogalany, akkor ebben a vonatkozásban közjogi-hatásköri alapjogi jogalanyiságából adódó, a magánjogi jogi személyt megilletőtől alapjaiban eltérő természetű, tárgyú és vonatkozású alapjogi jogvédelemmel operálni szakmailag hibás. Az önkormányzatot ugyanis ebben az összefüggésben, ebben a magánjogi, gazdasági jogi tárgyú, vonatkozású alapjogi helyzetben – alkotmányos törvények által meghatározott korlátok között és eltérésekkel – ugyanolyan alapjogi védelem illeti meg, mint bármely magánjogi-gazdasági jogi jogalanyt."17

1.7. 17.7. A PIACGAZDASÁG: A VÁLLALKOZÁS JOGA, A GAZDASÁGI VERSENY SZABADSÁGA ÉS A SZERZŐDÉSI SZABADSÁG Magyarország gazdasága piacgazdaság, a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát – mondja az alkotmány (9. §). 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK a. Ami a piacgazdaság alkotmányi fogalmát illeti: „az – mondja az Alkotmánybíróság – plurálisan tagolt tulajdoni szerkezetű gazdaság, amely a különböző tulajdoni formák egyenrangúságának, valamint a vállalkozás és verseny szabadságának alkotmányosan elismert elve alapján működik" [59/1991. (XI. 19.) AB hat.]. Az Alkotmánybíróság 33/1993. (V. 28.) határozatában – a korábban említettek mellett – hangsúlyozta: „Az alkotmány – a piacgazdaság deklarálásán túl – gazdaságpolitikailag semleges. Az alkotmányból az állami beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé tilalma közvetlenül nem vezethető le." Az Alkotmánybíróság ezért elvontan, általános ismérvekkel csak szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az „állami beavatkozás" kritikus nagyságrendjét, amelynek túllépése már – a piacgazdaság sérelme miatt – alkotmányellenes. Az a beavatkozás minősíthető így – mondja a határozat –, amely fogalmilag és nyilvánvalóan kizárná a piacgazdaság létét, például az általános államosítás és a szigorú tervgazdálkodás bevezetése. Az ilyen szélső eseteken túl azonban a „piacgazdaság" irreleváns minden alkotmányossági vizsgálatnál. A piacgazdasághoz senkinek sincs joga, vagyis nem minősíthető alapjogként; a piacgazdaság sérelmére hivatkozva semmilyen alapjog sérelmének alkotmányellenessége nem dönthető el. Vagyis a piacgazdaság az említett határok között gazdaságpolitika, amely bizonyos alkotmányos érdekek miatt is korlátozható, mint például környezetvédelem, egészségügy stb. A gazdasági verseny szabadsága szintén nem alapjog az Alkotmánybíróság 21/1994. (IV. 16.) határozata szerint, hanem a piacgazdaság olyan feltétele, amelynek meglétét és működését biztosítani az alkotmány 9. § (1) bekezdése (piacgazdasági klauzula) szerint az államnak is feladata. A versenyszabadság állami „elismerése és támogatása" megköveteli a vállalkozáshoz való jog és a piacgazdasághoz szükséges többi alapjog objektív, intézményvédelmi oldalának kiépítését. Elsősorban ezeknek az alapjogoknak az érvényesítése és védelme által valósul meg a szabad verseny, amelynek – a piacgazdasághoz hasonlóan – külön alkotmányossági mércéje nincsen. a. Az alkotmány az elfogadásakor fennállott tulajdonviszonyokkal, tehát az állami tulajdon óriási túlsúlyával és a magántulajdon elenyésző arányával számol. Ebben a helyzetben a magántulajdont a vállalkozás szabadságának és támogatásának kimondásával (is) preferálja. A tulajdonhoz való jog és a vállalkozás joga és szabadsága szorosan összefügg egymással: a vállalkozás és a verseny szabadsága feltételezi a tulajdonhoz való jogot. Ugyanez azonban fordítva nem állítható: tulajdon ugyanis létezik verseny nélkül is, de verseny és vállalkozás tulajdon nélkül nem. 18 A vállalkozás joga és a verseny szabadsága alkotmányos megítélésének orientáló pontjai részben azok, amelyekről a tulajdonjoggal kapcsolatban már volt szó, nevezetesen az alkotmánynak a jogegyenlőséget kimondó 70/A. §-a, illetve az államnak az állampolgári jogokba való beavatkozását korlátozó 8. § (2) bekezdése stb. Ezekhez képest azonban a vállalkozás jogának és a verseny szabadságának alkotmányos mértéke még a piacgazdaság, továbbá a szerződési szabadság. A vállalkozás joga, amely az alapjogok és a piacgazdaság metszéspontján helyezkedik el, volt az alkalom arra, hogy az Alkotmánybíróság különbséget tegyen az alapjog, illetve alkotmányban biztosított (nem alap-) jog fogalma között. A vállalkozási jog alkotmányos megítélésének dilemmáját eredetileg Vörös Imre alkotmánybíró fogalmazta meg tanulmányában, nevezetesen hogy a szükséges korlátozás az alapjogokkal kapcsolatban lehetséges korlátozásra vezethető-e vissza, vagy pedig a piacgazdaság követelményére, illetve az alkotmánynak azon rendelkezéseire, amelyek megengedik az állam kizárólagos gazdasági tevékenységét. Más szóval tehát: amikor a vállalkozás szabadságának korlátozásáról van szó, akkor ezekre a korlátozásokra az alkotmány 8. §-a vonatkozik (alapjog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja), vagy pedig az államnak a gazdaságban való kizárólagos részvételét megengedő alkotmányi rendelkezés [az állam kizárólagos tulajdonának, valamint kizárólagos gazdasági tevékenységének körét törvény határozza meg; 10. § (2) bek.]. 19A kérdés eldöntése Vörösnél: a vállalkozás joga háttérbe szorul akkor, ha a 10. § (2) bekezdése szerinti tevékenységről, azaz az állam kizárólagos gazdasági tevékenységének törvényben megállapított esetéről van – közvetlenül vagy közvetetten – szó. A két alkotmányos tétel tehát ezek szerint csak látszólag kerül kollízióba: a 10. § (2) bekezdése a 9. § (2) bekezdéséből, azaz a vállalkozás jogát és a verseny szabadságát kimondó rendelkezésből kihasít egy területet, amelyben a vállalkozás joga, illetve a verseny szabadsága értelmezhetetlen.20 (A kérdés az volt az Alkotmánybíróság előtt, hogy nem alkotmányellenes-e a belföldiek külföldi vállalatalapításának engedélyhez kötése. Nem, mondta az Alkotmánybíróság, mivel a devizagazdálkodás jelenleg állami monopólium.) A21/1994. (IV. 16.) AB határozat-amelyben annak elbírálásáról volt szó, hogy nem alkotmányellenes-e a taxigépkocsik számának önkormányzati rendelettel való korlátozása – kimondja: a vállalkozás joga [9. § (2) 131 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK bek.] valódi alapjog. Visszautal egy korábbi döntésre [54/1993. (X. 13.) AB határozat], amely szerint: a vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [70/B. § (1) bekezdés] egyik aspektusa, annak egyik, a különös szintjén történő megfogalmazása. Ugyanakkor kimondja: „Senkinek nincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatban vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent – de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül –, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást" [21/1994. (IV. 16.) AB hat.]. A vállalkozás joga tehát részben alapjog, részben azonban – bizonyos aspektusból – alkotmányban biztosított jog – fűzhetjük hozzá az Alkotmánybíróság határozatához. Alapjog annyiban, amennyiben a vállalkozóvá váláshoz való jogot a törvény annak lényege szerint sem korlátozhatja. Alkotmányban biztosított jog viszont annyiban, amennyiben az állampolgárnak nincs egy meghatározott vállalkozásra joga; itt az állam kizárólagos gazdasági tevékenysége határt szab az egy meghatározott vállalkozáshoz való – alanyi – jog tekintetében. Az Alkotmánybíróság szóban forgó határozatának több elágazása van, amelyekkel most részletesen nem foglalkozunk, csupán a vállalkozáshoz való jog, illetve a munkához való jog kapcsolatának egy összefüggését említjük, amely szerint: a munkához való jogot is úgy kell értelmezni, hogy abba mindenfajta foglalkozás, hivatás, „munka" megválasztásának és gyakorlásának szabadsága beletartozik. A piacgazdaság követelményei között a versenyszférában következetesen el kell határolni egymástól az állam közhatalmi és tulajdonosi minőségét, illetve az állami (államigazgatási) és vállalkozói gazdálkodási szférát. A versenyszféra körében a tulajdonosként megjelenő állam ugyanolyan résztvevője a gazdasági életnek, mint bárki más, ezért alkotmányellenes, ha az állam közhatalmi eszközökkel önmaga számára előnyösebb feltételeket teremt, mint a gazdasági élet többi résztvevője számára [50/1991. (XI. 19.), 59/1992. (XI. 6.), 1814/B/1991. AB hat.]. Az 1814/B/1991. AB határozatát az Alkotmánybíróság a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvény felülvizsgálata során hozta, ahol azt kellett eldöntenie, nem alkotmányellenes-e az említett törvény azon rendelkezése, amely szerint a különböző szerencsejátékok (lottó, bingó stb., illetve az egyéb sorsolásos és totalizatőri rendszerű fogadások) nyereményalapját egymástól eltérő szabályok szerint kell kiszámítani. Valójában az Alkotmánybíróságnak abban az elvi kérdésben kellett állást foglalnia, hogy az állam kizárólagos gazdasági tevékenysége a versenyszféra részének tekintendő-e, s ettől függően vonatkoztatható-e rá a versenyszférára nézve megfogalmazott elvi tétel. Az Alkotmánybíróság említett határozata szerint az állami monopólium körébe vont tevékenység nem része a piaci szférának. Tehát akkor, amikor az alkotmány kizárólagos gazdasági tevékenységre hatalmazza fel az államot, ezen túlmenően azt is lehetővé teszi a számára, hogy a monopoltevékenységre nézve speciális, a piaci szférában irányadótól eltérő s esetleg az állam számára kedvezőbb szabályokat állapítson meg. Az államnak diszkrecionális joga van a tekintetben, hogy a monopoljogot milyen feltételekkel gyakorolja, illetőleg milyen feltételekkel engedi át esetleg koncessziós szerződés keretében. Bizonyos esetekben egyes tevékenységi körök állami monopóliummá nyilvánítása kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy az államkincstár olyan bevételekre tegyen szert, amelyeket meghatározott közérdekű feladatok fedezetéül tud felhasználni. Kizárólag az állam, állami szerv vagy gazdálkodószervezet végezheti például a következő tevékenységeket: • kábítószer gyártása, forgalmazása; • bányászati kutatás és kitermelés. Vannak továbbá hatósági engedélyhez, valamint bejelentési kötelezettséghez stb. kötött tevékenységek. a. A vállalkozáshoz való joghoz hasonló felfogásban ítélte meg az Alkotmánybíróság a szerződési szabadságot is. A testület kezdetben hajlott az „alapjog" fogalmának túlzottan tág használatára – mondja Sólyom László.21 A szerződési szabadságot a piacgazdaság lényegi elemének tekintette, a szerződési szabadságot „önálló alkotmányos jognak ismerte el" [13/1990. (VI. 18.) AB hat.], s alkalmazta rá a szükségesség tesztet. A visszakozást az „alkotmányos jog" vagy „alkotmányban biztosított jog" megkülönböztetése jelzi. A szerződéses szabadságot – amelyet a Ptk. 200. §-a rögzít – az Alkotmánybíróság önálló alkotmányos jognak tekinti [32/1991. (VI. 6.) AB hat.], amely az alkotmány 9. § (1) bekezdésébe integrálódik. A szerződési szabadság tehát a piacgazdaság egyik lényegi eleme, amely azonban alkotmányos alapjognak nem tekinthető. 132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Más szóval tehát a szerződési szabadság a piacgazdaság követelményeinek van alárendelve, s nem az önálló alkotmányos alapjogra vonatkozó követelményeknek. A szerződési szabadság „.alkotmányosan még lényegi tartalmát illetően is korlátozható, amennyiben a korlátozás végső eszközének fennállnak az alkotmányos indokai" [32/1991. (VI. 1.) AB hat.]. A szerződésekbe való eseti beavatkozásra a bíróság kivételes esetben jogosult. Lényegében hasonló a helyzet a szerződésekbe való jogszabály általi beavatkozás tekintetében. A kedvezményes lakáshitel kamatainak utólagos emelését kimondó jogszabályok alkotmányosságának felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság említett határozata szerint, a Ptk.-val egyezően: a már fennálló szerződések tartalmának jogszabály útján való megváltoztatását kivételes esetben alkotmányosnak ismerte el. Kivételes esetnek tekinthető, ha a szerződéskötést követően beállott körülmények folytán a szerződés valamelyik fél lényeges, jogos érdekét sérti, a körülményváltozás nem volt ésszerűen előre látható, ugyanakkor túlmegy a normális változás kockázatán és a beavatkozás társadalmi méretű igényt elégít ki. Az Alkotmánybíróság az említett határozatában elvi jelleggel arra is rámutatott, hogy modern körülmények között a szerződések „közjogiasod- nak", azaz: az állam a polgári jogi szerződések fontos tényezőjévé vált; ma már sok esetben nem ad teljesen szabad teret a felek megállapodásának, hanem törvényekben, rendeletekben meghatározott szabályok útján különféle korlátokat szab a megállapodásoknak és meghatározza a szerződések tartalmát, amelyektől a felek nem térhetnek el. A szocialista tervgazdálkodás átalakítása, a piacgazdaság megteremtése az állam szerepének csökkenését, az állami befolyás visszaszorítását eredményező szabályozást tesz szükségessé. „Ez a folyamat azonban nem eredményezheti az állami beavatkozás lehetőségének a teljes megszüntetését, hanem csak a nemzetközi standardra átállást, azaz a szocialista tervgazdálkodás helyett a liberális modell megfelelő kiépítését." A fentieknek megfelelően tehát a szerződésekbe való állami beavatkozás megengedhetőségét és határait elsősorban az alkotmány 9. § (1) bekezdésének kontextusában kell vizsgálni („Magyarország gazdasága. piacgazdaság"), mondja az Alkotmánybíróság, s nem a 8. § (2) bekezdésének összefüggésében – tehetjük hozzá. A szerződésekbe való beavatkozást jelentő jogszabályok alkotmányosságáról, azaz hogy fennáll- nak-e a beavatkozás alkotmányos indokai, az Alkotmánybíróság esetenként határoz. Amíg tehát a tulajdonhoz való jog alkotmányos alapjogként részesült és részesül védelemben az Alkotmánybíróság gyakorlatában, a szerződési szabadság alkotmányos alapjogból alkotmányban biztosított jog lett. Ezt a felfogást erősítette meg az Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában, amelyet a lakások és helyiségek bérletére vonatkozó törvény felülvizsgálata során hozott, mondván: a lakbéremelésre vonatkozó tilalom nem jelenti a szerződési szabadság alkotmányellenes korlátozását. A szerződési szabadság más alkotmányos elv érvényesítését is érinti, így mindenekelőtt a jogbiztonságot, ezen belül pedig a szerzett jogok védelmét. Ez utóbbival kapcsolatos véleményét az Alkotmánybíróság jórészt a gazdasági stabilizációt szolgáló törvények felülvizsgálata során fejtette ki (lásd a tankönyv megfelelő részénél). A szerződési szabadságba való állami beavatkozás egyébként – az Alkotmánybíróság idézett felfogásával összhangban – általános tendencia.22 Az igazán új kérdés a XX. században az, hogy hol húzódnak a magántulajdonos jogügyleteinek, a szerződési szabadságnak az alkotmányos határai.

1.8. 17.8. A SZÖVETKEZETEK TULAJDONA ÉS GAZDASÁGI TEVÉKENYSÉGE A szövetkezeti tulajdonnak az új alkotmányos rendszerben történő megítélése több összefüggésben jelent meg az Alkotmánybíróság határozataiban. Ezek közül kiemelést érdemel az 1057/1990/2. AB határozat, amely szerint a szövetkezetek állami önállóságának elismerése magában foglalja a szövetkezetek tulajdonhoz való jogának az elismerését is, jóllehet az alkotmány a szövetkezeti tulajdonra nézve kifejezett rendelkezést nem tartalmaz. Az Alkotmánybíróság az alkotmánynak a tulajdonformák diszkriminációjára vonatkozó tilalma alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek mint gazdasági társaság tulajdonát – más tulajdoni formákhoz hasonlóan – védelem illeti meg. Bár a szövetkezeti tulajdonra vonatkozó külön rendelkezés valóban nem szerepel az alkotmányban, a szövetkezetek gazdasági tevékenységére vonatkozó külön szabály azonban igen. Az alkotmány szerint: „Az állam támogatja az önkéntes társuláson alapuló szövetkezeteket, elismeri a szövetkezetek önállóságát" [12. § (1) bek.]


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Az alkotmányi rendelkezésnek két lényeges eleme, mondanivalója van: az állami támogatás, illetve az önállóság. Mindkettő az alkotmányos rendszerváltozás előtti időkben gyökerezik, s mindkettő lényeges változáson ment keresztül mind az alkotmányos rendszerváltozás folyamatában, mind az azóta eltelt időben. A változás egész folyamatát végigkísérte a szövetkezeteknek egyrészt (társadalmi) mozgalomként, másrészt pedig gazdálkodó szervezetként történő megkülönböztetése, illetve az a szándék, hogy e két „minőség" beilleszkedjék a rohamosan és gyökeresen átalakuló társadalom és gazdaság világába. Ami a szövetkezetek állami támogatását illeti: e rendelkezés eredeti, a szocializmus időszakában érvényes mondanivalója a szövetkezeteknek mint a magántulajdon társadalmasítása egyik formájának – gyakran erőszakos eszközökkel történő – uralkodóvá tételére irányult, párhuzamosan a magántulajdonos gazdaságok visszaszorításával, sőt elsorvasztásával. Szövetkezetekkel kapcsolatos szabályokat tartalmaztak emellett a Ptk., az általános és az ún. ágazati szövetkezeti – mezőgazdasági, ipari, fogyasztási és takarékszövetkezetekre vonatkozó – törvények, törvényerejű rendeletek is. Az állami támogatást előíró alkotmányos rendelkezés mondanivalója már az alkotmányos rendszerváltozás időszakában átalakult: ekkoriban a gazdasági rendszerre vonatkozó elképzelések között találunk még olyat is, amely szerint bizonyos termelési eszközök a termelők kollektív tulajdonába tartoztak volna; s a szövetkezetek esetében ezt a felfogást alátámasztotta társadalmi-mozgalmi jellegük fenntartása, sőt erősítése. Állami támogatásuk lényegében a piaci viszonyokra, a gazdasági versenyre vonatkozó szabályok alóli kedvezményes kivételt (is) lehetővé tett volna. Az alkotmányi rendelkezés másik eleme, az önállóság eredetileg annak a helyzetnek a megváltoztatására irányult, amely a szövetkezetek felügyelete – valójában irányítása – keretében szinte korlátlan beavatkozási lehetőséget biztosított az állam és a politikai hatalom számára. A kapcsolatos alkotmányi szabályozás változása 1989 őszétől az említett folyamatot tükrözi. Az 1989. évi XXXI. törvény eredeti 12. § (1) bekezdése szerint az állam támogatja az önkéntes szövetkezeti mozgalmat, elismeri a szövetkezetek önállóságát. A törvényhez fűzött indokolás (11. pont) azt mondja ki, hogy szövetkezeti mozgalom fontos eleme gazdasági-társadalmi fejlődésünknek, ezért méltó a külön alkotmányos védelemre. A szövetkezeti mozgalom – és gazdálkodó szervezet – ilyen védelmét az akkori alkotmányszövegnek az a rendelkezése indokolhatta [9. § (2) bek.], amely már akkor versenysemlegességet írt elő a gazdasági szervezetek között: „a Magyar Köztársaság a versenysemlegesség elve alapján elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát..." Az 1990. évi XL. törvény már nem a szövetkezeti mozgalom, hanem szövetkezetek támogatásáról szólt: „az állam támogatja az önkéntes társuláson alapuló szövetkezeteket, elismeri a szövetkezetek önállóságát". Ezzel együtt azonban kiiktatta az alkotmányból a versenysemlegességre vonatkozó rendelkezést: „a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát" [új 9. § (2) bek.]. Az indokolás szerint a törvényjavaslat az önkéntes társuláson alapuló szövetkezeti gazdálkodási tevékenység mozgalmi jellegének háttérbe szorulása következtében a szövetkezetek támogatására helyezi a hangsúlyt e szervezetek önállóságának elismerése mellett. Az alkotmányi rendelkezés mai értelmezésének alapvető dilemmája egyrészről, hogy az alkotmány nem határozza meg a szövetkezet fogalmát, miközben az az alkotmány elfogadását követő jogalkotás során lényegesen átalakult. A szövetkezetek az 1992. évi I. törvény szerint – nem számítva az átmeneti szabályokat tartalmazó 1992. évi II. törvényt, illetve az ágazati szövetkezetekre vonatkozó speciális szabályokat – lényegében a gazdasági szervezetekre vonatkozó szabályok szerint működtek. (A cégbíróság például a gazdasági társaságokra vonatkozó szabályoknak megfelelően gyakorolja felettük a felügyeletet.) Ehhez képest a szövetkezetekre vonatkozó szabályozás új irányát képviseli az új szövetkezetekről szóló 2000. évi CXLI. törvény. A Ptk. e törvény által megállapított 38. §-a kimondja: „A szövetkezet az alapszabályban meghatározott összegű részjegytőkével alapított, a nyitott tagság és a változó tőke elvei szerint működő, a tagok saját gazdálkodása eredményességének előmozdítását – ideértve a természetes személy tagok fogyasztását is –, illetve esetenként tagjai, munkavállalói és azok hozzátartozói oktatási, szociális szükségletei kielégítését szolgáló, jogi személyiséggel rendelkező gazdálkodó szervezet." A reá vonatkozó részletes szabályok magában a törvényben, illetve a Ptk.-ban megállapítottak szerint alakulnak. Ennek pontosabb értelmét a törvény általános indokolása fogalmazza meg: „a szövetkezet. olyan gazdálkodó szervezet, amely a piaci forgalomban a gazdasági élet más szereplőivel azonos feltételekkel vesz részt. A szövetkezet mint vállalkozás a nem tagjaival folytatott üzletszerű gazdasági tevékenysége során a piacgazdaság általános normáit köteles figyelembe venni. Az állam nem mentesítheti azok betartása alól" (lásd a versenyjogi előírásokat, a cégnyilvántartás rendelkezéseit, a gazdálkodó szervezetek számvitelére vagy éppen a fizetésképtelen vállalkozások felszámolására vonatkozó törvényi szabályokat stb.). A szövetkezeteknek ezt a státusát 2000. évi CXLI. törvény azzal együtt fogalmazza meg, hogy azokat „dualista struktúraként", tehát egyesületekként is tételezi.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A szövetkezeteknek a „piacgazdaság általános normái" alá helyezése olyan politikai közegben történt, amelyben – erre a törvény indokolása szintén utal – (többek között) a családi gazdaságok megerősítése volt a cél. Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a szövetkezetekkel, ezen belül elsősorban a szövetkezetek önállóságával, s a gazdasági és jogi konstellációt alapul véve (595/B/1992. AB hat.) a következő értelmezésből indult ki: a gazdaság nem természetes személy jogalanyainak – közöttük a szövetkezeteknek – a gazdasági szervezeti önállóságát az alkotmánynak a piacgazdaságra, az egyesülés szabadságára, a tulajdonhoz való jogra, valamint a vállalkozás szabadságára vonatkozó rendelkezései alapozzák meg. A piacgazdaság szerves részét képező gazdasági társasági önállóság külön alapvető jogként azonban – csakúgy mint a piacgazdaság tétele – nem értelmezhető. „Az alkotmány általános rendelkezései között elhelyezkedő, a szövetkezetek önállóságát elismerő alkotmányos szabály nem külön alapjogot fogalmaz meg, hanem – a piacgazdaság tételéhez hasonlóan – államcél-meghatározást tartalmaz. A szövetkezetek önállósága így önmagában irrelevánsnak tekinthető minden alkotmányossági vizsgálatban, ennek sérelmére jogszabály alkotmányellenessége nem dönthető el, hanem. csak más alapjogok sérelmén keresztül állapítható meg esetlegesen alkotmányellenesség." Az Alkotmánybíróság az idézett határozatának alapjául szolgáló, a szövetkezetekről szóló, 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és módosításáról szóló 1992. évi VI. törvénynek azt a rendelkezését (10. §), amely a szövetkezeti üzletrész meghatározásának módját tartalmazta (korlátozva a tulajdonosi jogokat gyakorló közgyűlés hatáskörét), a tulajdonjogba – s az elmondottak szerint nem a szövetkezei önállóságba – való beavatkozásként értelmezte, ezt a beavatkozást azonban a szövetkezetek önálló, új, vállalkozás típusú szövetkezetekké való átalakításának rendkívüli körülményeire, valamint arra tekintettel, hogy ez a korlátozás a gazdasági rendszerváltozás egyszeri és átmeneti jellegét megerősítve maga is egyszeri és átmeneti, nem minősítette alkotmányellenesnek. A szövetkezetek önállóságának kérdése ismét felmerült az Alkotmánybíróság gyakorlatában a szövetkezeti üzletrészek, mégpedig azok szövetkezetek általi kötelező megváltását előíró 2000. évi CXLIV. törvény alkotmányosságának elbírálása során. A testület 10/2001. (IV. 12.) AB határozatában is arra a következtetésre jutott, hogy törvényben előírt s a mezőgazdasági szövetkezeteket terhelő fizetési kötelezettség sérti a tulajdonhoz való jogot. A határozat azért is figyelemre méltó, mivel az újonnan elfogadott hatályos szövetkezeti törvény alapján erősíti meg a korábbi határozataiban elfogadott elveket: bár korábbi határozatához képest hivatkozási alapként elismeri az alkotmánynak a szövetkezetek önállóságára vonatkozó 12. § (2) bekezdését, emellett a határozat szerint a szövetkezeteknek mint a gazdasági élet nem természetes személy jogalanyainak a gazdaságiszervezeti autonómiája az alkotmánynak a piacgazdaságot deklaráló 9. § (1) bekezdésén alapul. A szövetkezetek önállóságának alkotmányos védelmét továbbá a vállalkozáshoz való jog, valamint az egyesülési szabadság is biztosítja. Az Alkotmánybíróság megerősíti azt a fennállásának igen korai szakaszától érvényesített alapelvet, amely szerint: „figyelemmel az alkotmány 9. §-ára a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tulajdonát nem illeti meg több védelem, mint a gazdasági élet más szereplőinek tulajdonát, illetve mint a tulajdont általában" [21/1990. (X. 4.) AB hat.]. Miközben az alkotmánybírósági határozatok a szóban forgó alkotmányi rendelkezések szövetkezeti önállóságra vonatkozó részének értelmezéséhez megfelelő kiindulópontot szolgáltatnak, nem mondható ez el a szövetkezetek támogatását kilátásba helyező tételről. Az erre vonatkozó direkt határozatok híján a következő értelmezési támpontok kínálkoznak: a piacgazdaság, a versenyszabadság, a vállalkozás szabadsága stb. a gazdasági élet szereplőinek egyenlő státusát követeli meg, illetve feltételezi. Ez kizárja, hogy az állam a gazdasági élet szereplőinek egymás közötti kapcsolatába úgy avatkozzék be, hogy az egyik felet jogilag előnyös, a másikat hátrányos helyzetbe hozza. (Szemben a munkaviszonnyal, amelybe az állam a „gyengébb fél", a munkavállaló érdekében avatkozik be, jogi előnyöket biztosítva a számára, feladván a szerződési szabadságból egyébként következő egyenlő elbánás elvét.) Ugyanakkor az nem zárható ki, hogy az államhoz való viszonyuk szempontjából a gazdasági élet egyes szereplőinek gazdaságpolitikai, szociálpolitikai stb. megfontolásból előnyöket nyújtson: multinacionális vállalatok támogatást – például adókedvezményt – kaphatnak a tőkebehozatal előmozdítása érdekében, az elmaradottabb régiókban működő gazdasági szervezetek a régiók közötti fejlődésbeli különbség csökkentése végett szintén támogatásra számíthatnak stb. Az alkotmánybírósági gyakorlatból levonható következtetés azonban az, hogy az említett és más támogatások mértéke, formája nem lépheti át azt a határt, amit a piacgazdaság követelményei jelölnek ki. A szövetkezetek (illetve azok különböző formái) állami támogatásának alkotmányos előírása – még ha államcélként fogjuk is fel azt –, nemcsak az állami gazdaságpolitika mozgásterét szűkítheti, hanem a gazdasági szervezetek, s a 2000. évi CXLI. törvény elfogadásakor háttérül szolgáló családi gazdaságok (esély)egyenlőségét is állami támogatások elnyerésére. A szóban forgó alkotmányos rendelkezés EU- konform jellegét mindkét irányú megfontolás megkérdőjelezheti.

1.9. 17.9. AZ ÖRÖKLÉSI JOG 135 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Az alkotmány szerint (14. §) az állam biztosítja az öröklés jogát. A részletes szabályokat a Ptk. állapítja meg. Az alkotmány az öröklés jogának biztosításával arra ad lehetőséget, hogy a jogszabályokban meghatározott feltételek esetén az örökhagyó vagyonát halála esetén más személy megszerezhesse (672/B/1990. AB hat.) Az örökléshez való jogból azonban nem vezethető le részletjogszabály az öröklés mikéntjére (936/D/1997. AB hat.).

1.10. Jegyzetek 1. Sólyom László: Polgári jogi kérdések az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Jogtudományi Közlöny, 1994. 3. 99. p. 2. Lásd Harmathy Attila: A tulajdonjog alkotmányos védelme. Kézirat. A magunk részéről azt hangsúlyozzuk, hogy a tulajdonhoz való jog, illetve a személyes szabadság és sérthetetlenség azonos vagy közel azonos megítélését az angolszász jogrendszerekben alapvetően a proce- dural due process intézményének az alkalmazása idézi elő, annak az elvnek az érvényesítése tehát, amely szerint senki sem fosztható meg életétől, szabadságától vagy tulajdonától a megfelelő törvényes eljárás nélkül. 3. Harmathy: i. m. 6. p. 4. Uo. 9. p. 5. Uo. 10. p. 6. Uo. 12. p. 7. „A nemzetközi bíróság gyakorlata szerint a nemzetközi jog általános szabályaira való utalás kizárólag a külföldi tulajdon államosítására vonatkozik. Továbbá, értelmezése szerint a közérdek fogalma szükségképpen tág: közérdekű az intézkedés akkor is, ha az egész közösségnek nincsen közvetlen érdeke az elvett tulajdon élvezetében. Így a mezőgazdasági területek felosztása (tagosítás?), testi fogyatékos gyerekek érdeke minősülhet közérdeknek. Tóth Anikó: A tulajdonhoz való jog az Európai Emberi Jogi Egyezményben. Acta Humana, 1996. 22-23. 122., illetve 133. p. 8. Sólyom László és Szekfű Gábor interpretálása. Sólyom: i. m. 103. p. Szekfű: Az alapjogok értelmezése és védelme az Alkotmánybíróság határozatainak tükrében. In: Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993.192. p. 9. Elvi jelentőségűnek tartjuk, hogy az alkotmány a köztulajdon fogalmát ugyan említi, de annak körét nem határozza meg. Lenkovics Barnabás a köztulajdon „valamennyi formája" közé sorolja az egyházi tulajdont és a társadalmi intézményi(?) tulajdont is. Lásd Lenkovics Barnabás: A magyar polgári jog. A dologi jog vázlata. Budapest, 1995, Eötvös József, 205. p. Valójában a tulajdonformák közötti különbségtétel alapja – az Alkotmánybíróság későbbiekben hivatkozott határozatai alapján – a tulajdon funkciója. Ennek megfelelően nem tartotta alkotmánysértőnek az Alkotmánybíróság azt, hogy az egyházi tulajdon esetében a törvényhozás nem a privatizáció, hanem a reprivatizáció útját választotta. A tulajdon funkciója alapján minősíthető alkotmányosnak továbbá, ha a közüzemek – függetlenül attól, hogy kinek a tulajdonában vannak – megkülönböztetett büntetőjogi védelemben részesülnek stb. 10. Vö.: Vörös Imre: A gazdasági jogalkotás és az Alkotmánybíróság. In Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993,237-266. p. 11.

Vö. uo. 261. p.

12.

Sólyom: i. m. 102. p. Továbbá a 64/1993. (XII. 22.) AB határozat.

13. Ezt a cezúrát Vörös Imre említi. Lásd Vörös Imre: A tulajdonhoz való jog és az önkormányzatok. Önkormányzati füzetek, 10. Budapest, 1994,69. p. 14. Vörös Imre szerint ez a megfogalmazás teljességgel relativizálja az önkormányzat alapjogi jogalanyiságát, mivel az önkormányzat autonómiáját egyszerű hatásköri kérdéssé degradálja. Uo. 15.

Lásd uo. 9. p.

16.

Uo. 69. p.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK 17.

Uo. 71. p.

18.

Lásd Vörös: A gazdasági jogalkotás... 254. p.

19.

Uo. 259. p.

20.

Uo. 259. p.

21.

Sólyom: i. m. 102. p.

22. A szerződési szabadság alkotmányos alapjairól lásd Vékás Lajos: A szerződési szabadság alkotmányos korlátai. Akadémiai székfoglaló. In Székfoglalók, 1995-1998. II. kötet. Budapest, 1999, MTA.

2. 18. A SZOCIÁLIS ÁLLAM - ALKOTMÁNYELMÉLETI ÉS TÖRTÉNETI KIINDULÓPONTOK a) A klasszikus állampolgári jogok – személyes szabadság és sérthetetlenség, az egyesülési és gyülekezési jog stb. – az államhatalomnak és az állampolgárnak olyan viszonyát fejezik ki, amelyben az előbbi korlátozva van az utóbbi javára: az államhatalom az individuálisan szabad polgár autonómiáját köteles tiszteletben tartani, s hogy ez a kötelessége érvényesüljön is, ennek jogi-intézményi – igazságszolgáltatási – biztosítékai vannak. A gazdasági, szociális, kulturális jogokban – a munkához való jog, a testi és lelki egészséghez való jog, a szociális biztonsághoz való jog, az oktatáshoz való jog stb. – más előjelű viszony (is) kifejeződik: a jogok érvényesülése itt a magánszférába való beavatkozást feltételezi,1 s ezzel együtt az állam bizonyos „szolgáltatásra" vállal kötelezettséget az anyagi javaknak egyfajta újrafelosztása, a redisztribúció által. 2 Ez az a jellegzetesség, ami a jogoknak e csoportját megkülönbözteti a klasszikus állampolgári jogoktól, ez fűzi egységbe őket. Azt is hangsúlyozni kell azonban, hogy az alapjogoknak a szóban forgó területe sem mentes az állam számára szóló „tilalmaktól": nem avatkozhat például a foglalkozás (szabad) megválasztásába, köteles tiszteletben tartani az oktatás, a művészetek szabadságát stb. Történelmileg a gazdasági, szociális, kulturális jogok is az államhatalom korlátozásából nőttek ki. A gazdasági, szociális, kulturális jogoknak bizonyos mértékig más a „filozófiája", mint a hagyományos emberi jogoké: az utóbbi középpontjában az egyén, a személyiség autonómiája, annak feltétlen tisztelete áll; az előbbiben ellenben ez az elv megtörik: a gazdasági, szociális, kulturális jogok fogalma azt sugallja, hogy az egyénnek kötelességei vannak a közösséggel szemben, az államnak, a közösségnek a kötelességei az egyén irányába csak ilyen módon teljesíthetők. a. A gazdasági, szociális, kulturális jogok – a továbbiakban összefoglalóan: szociális jogok – ún. második generációs jogok; megjelenésük a klasszikus alapjogokat követi a XIX. század közepén, utolsó harmadában. Az állam szociális funkciói azonban ennél jóval régebbi keletűek. Itt persze nem az újkori alkotmányosság előtti időszakra gondolunk, hanem az ipari forradalom társadalmának arra a történeti szakaszára, amikor azok a közösségek – mindenekelőtt a család –, amelyek valamikor szociális funkciókat teljesítettek, fokozatosan felbomlottak. Említeni kell továbbá az államhatalom szekularizálódását, az egyházak vagyonának az elvesztését, aminek következtében a vallási közösségek karitatív tevékenysége fokozatosan összezsugorodott. Ebben az időszakban az állam szociális funkciói a tulajdon adóval való megterhelésére épültek, s azt lényegében a közigazgatási jog közvetítette,3miközben a helyi önkormányzatoknak is voltak ilyen feladataik. Annak persze, hogy az állam ilyen körülmények között szociális funkciót vállalt magára, különböző okai voltak. Ezek közül nem lehet kizárni például a közegészségügyi megfontolásokat sem. Mindenesetre a szociális funkciók teljesítésének ez az időszaka az állam szempontjából szegényellátó államnak nevezhető. Mit jelent ehhez képest a szociális állam, illetve a gazdasági-szociális jogok történelmi megjelenése? A modern alkotmányozás fejleményeivel párhuzamosan nyilvánvalóvá vált: az alapjogok érvényesülésének egyik fő biztosítéka a tulajdonhoz való jog. A magántulajdonosi társadalom viszonyai között azonban a magántulajdonosi pozíció politikai előnnyé, politikai többletjoggá is transzformálódik. Ezt tulajdonképpen minden jelentős alkotmányi filozófia elismeri. Alapvető különbség az esélyegyenlőség megteremtésének módozataiban van: a marxista irányok a tulajdon megszüntetésében látják ezt, más felfogások az állam társadalmi szerepvállalásában, alkotmányos korrekciós mechanizmusok beépítésében. Ez utóbbival kapcsolatos törekvések jelentek meg a szociális állam fogalmában, illetve a szociális alapjogok nemzeti és nemzetközi szintű


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK megfogalmazásában. A kérdésnek természetesen sok elágazása van. Fontos elem annak eldöntése az alkotmányi filozófia szintjén, hogy az adott társadalom hogyan viszonyul a munkához, az tehát, hogy a tulajdon mellett, azzal egyenrangú módon a munkát – ahogy sokan Aquinói Szent Tamásig visszamenően – erkölcsi értéknek ismeri-e el. A szociális állam tehát állásfoglalást jelentett a következő kérdésekben: Vannak-e egyáltalán értékek az államilag szervezett társadalomban? Igazságosnak ismerjük-e el azt a társadalmat, amelyet kizárólag vagy majdnem kizárólag a tulajdonjog, illetve a vállalkozás szabadsága mozgat? Semleges maradhat-e az állam az életviszonyok szabályozása során, vagy szükség van a közreműködésére valamiféle társadalmi igazságosság megvalósítása érdekében?4 Itt a fentiekhez képest egy kis korrekciót kell tennünk: azt mondtuk, hogy a klasszikus jogok az államhatalom részéről passzivitást feltételeznek, a szociális jogok ellenben aktív magatartást. Nos, úgy véljük, a történelmi fejlemények ezt a felfogást vagy talán leegyszerűsítést nem teljesen igazolják. Itt nem csak arról van szó – bár ez is lényeges fejlemény –, hogy az alapjogok alkotmányi szabályozása feltételezi részletes törvényhozói kibontásukat. Az államnak az alapjogokkal kapcsolatban követett magatartása is reagál a magánszférában bekövetkezett változásokra, visszautal a magánszférára, nevezetesen arra a ténylegesen kialakult helyzetre, hogy a civiljogi szabályok szerint „mozgó" magánszférában a vagyoni jogok és lehetőségek politikai jogokká transzformálódnak. S ahogyan említettük, az így kialakuló viszonyokat az államnak korrigálnia kell a klasszikus alapjogok szinte teljes területén is: a keletkező előnyöket, illetve hátrányokat az állami beavatkozás némileg kiegyenlíti azok javára, akiknek egyáltalán nincs vagy nincs „elégséges" tulajdonuk. Az állam magatartásának az említett irányba történő átfordulása majdnem minden alapjog esetében kimutatható. Az egyesületi jogból kinövő pártok működését például az állam nemcsak eltűri, hanem az esélyegyenlőség biztosítása jegyében anyagi eszközökkel is támogatja. Hasonló jelenségre bukkanhatunk más politikai alapjogok esetében is. Általánosságban szólva: a klasszikus alapjogok érvényesülésének vannak bizonyos anyagi előfeltételei, amelyeknek a biztosításában az államnak közre kell működnie. A gazdasági, szociális, kulturális jogok esetében természetesen az állam magatartása eredendően más, mint a klasszikus alapjogok esetében volt. Kizárólag az állam aktivitásával való meghatározása azonban bizonyos leegyszerűsítést is tartalmaz. Ezt mutatja az, hogy a szociális jogok meghatározott elemei – például a tanszabadság, a foglalkozás szabad megválasztása – az államnak és a polgárnak ugyanazt a viszonyát (is) kifejezik, mint a klasszikus alapjogok, azaz az állam be nem avatkozásának követelményét. A tulajdonképpeni szociális jogok esetében sem csak arról van szó tehát, hogy az állam egyszerűen szolgáltatást nyújt polgárainak „ellenszolgáltatás nélkül". S itt ismét utalunk a tulajdonjog alkotmányos megítélésére: arra tehát, hogy a társadalom civil szférája a civilisztika, a magánjog, a vállalkozás joga stb. alapján „működik"; az állam ebbe az egyébként a civilisztika szabályai szerint alakuló viszonyrendszerbe avatkozik be a gyengébb fél, a munkavállaló mellett, annak javára. Lényegében a munkajog egész intézményi rendszere ilyen beavatkozás eredményeként jön létre, aminek – tehát a beavatkozásnak – alkotmányos alapjai vannak. Mindenesetre a szociális állam, illetve a szociális jogok alapjogként való megjelenése radikális változást hoz az állam és a polgár viszonyában: annak történelmi jelzése ez, hogy az ember szociális lehetőségeit nem alamizsnaként, hanem állampolgári alapjogként tudhatja magáénak.5 A szociális jogok az ember polgárrá válásának ugyanolyan jelentős tényezői, mint a klasszikus alapjogok. Innen, erről az oldalról lehet azt mondani, hogy az állampolgári alapjogok – a szociális jogokkal együtt – egységesek és oszthatatlanok.6 A szociális állam – ahogyan említettük – nem azonos a szegényellátást magára vállaló jogállam fogalmával; nem azonos azonban a jóléti állammal sem, amellyel szemben ma – nem alaptalanul – a nyugati országokban azok az érvek hangzanak el, amelyek nálunk a szociális állammal szemben. A szegényellátáson alapuló állam lényegében az, ahol az állam szociális funkcióinak nem az alkotmányos alapjogok felelnek meg, hanem a közigazgatás bizonyos teendői, amit a törvényhozás eseti aktusai határoznak meg. A szociális állam a szociális jogokat az esélyegyenlőség, illetve a társadalmi igazságosság jegyében biztosítja. Ez a fogalom nem elsősorban az ellátás színvonalára utal, hanem az alapjogok, illetve általuk az állampolgár státuszának viszonylagos teljességére. A jóléti állam ezzel szemben – ahogyan ez gyakran megfogalmazódik – az állampolgár karrierjéért vállal felelősséget szinte égész életére szólóan.7 Szegényellátó állam – szociális állam: felfogásunk szerint e megkülönböztetésben az állam szociális szerepvállalásának történelmileg változó jogi formájáról, illetve mértékéről és mélységéről van szó, ami elsősorban Európára jellemző. Itt, Európában a jóléti állam fogalmához a juttatások mennyiségi-minőségi átalakulása kapcsolódik, aminek jogi formát továbbra is a szociális állam ad. Az Egyesült Államokban – de 138 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK talán Angliában is – az állam szociális célú beavatkozása a jóléti állam – welfare state – fogalmának felel meg, amelynek intézményes kezdeteit a New Dealre teszik. Európában, Németországban a szociális állam fogalma elsősorban a weimari alkotmányhoz köthető.8 Más oldalról tehát: Európában a jóléti állam inkább társadalmiszociológiai fogalom, az angolszász világban ellenben ez egyszerre jellemzi az állam szociológiai és jogi meghatározását.9 A szociális állam, különösképpen pedig a jóléti állam fogalma mára már dilemmákkal terhes. Ezek között a legfontosabbak: mit értünk közjóléten vagy gazdasági jóléten? Az állampolgári egyenjogúság talaján hogyan lehet útját állni annak, hogy az állampolgárok tehetségüktől, munkakészségüktől és munkaképességüktől vagy vagyoni helyzetüktől függetlenül ne igényeljék ugyanazt az anyagi ellátást az államtól? Ilyen felfogások uralkodóvá válása esetén elképzel- hetők-e egyáltalán olyan eszközök és módszerek, amelyek társadalmi méretekben fenn tudják tartani az egyéni kezdeményezést és egyéni érdekeltséget mint a fejlődés legfontosabb vagy egyik legfontosabb mozgatóját? Mi módon lehet elérni, hogy az egyenjogú polgárok ne tévesszék össze az esélyegyenlőségre, a szociális hátrányok kiküszöbölésére irányuló igényeket az egyenlő ellátással? 10 Továbbá: a jóléti államot a szociális állam előrehaladottabb válfajának kell tekinteni, ha azonban a jóléti állam paternalista vonásai erősödnének, ez a társadalom megfojtását jelentené.11 A dilemmák, bírálatok ellenére a jóléti állam elleni támadások mind ez ideig sehol sem vezettek a felszámolásához, sőt Nyugat-Európában még jelentős korlátozásához sem.12 a. A szociális jogok keletkezésük óta elméleti viták középpontjában állnak: például felmerül a kérdés, hogy – hagyományos értelemben – jogoknak tekinthetők-e a szociális jogok. Ezzel kapcsolatban csak utalunk arra, hogy a szociális jogokat nemzetközileg általában „soft law"-ként, „puha jog"-ként határozzák meg. Az is vitakérdés, hogy milyen elemek tartoznak a szociális jogok fogalma alá. A nemzetközi dokumentumok például lényegében a mi fogalmaink szerinti munkajog alapintézményeinek egészét ide sorolják. Az említett és más elméleti kérdések elemzésére ezen a helyen természetesen nem vállalkozhatunk. Az idézett alkotmányi rendelkezéseket – a fentebb tárgyalt utalások szem előtt tartásával – a tételes jog, illetve az alkotmánybírósági határozatok alapján tárgyaljuk. b. A szocialista országokban a termelési eszközök zöme állami tulajdonban volt. Ennek alapján a gazdaság szinte teljes egészében az állam általi elosztásra épült. A munkáltatói jogokat szinte kizárólagos módon az állam gyakorolta. A munka után járó, illetve szociális juttatásként járó jövedelmek közötti határok elmosódtak. Az alkotmányos rendszerváltozás nyomán végbemenő tulajdoni privatizáció a szociális jogok fogalmát visszavezette a klasszikus értelmezéshez. A helyzetet azonban ezekben az országokban az (is) nehezítette, hogy korábbi alkotmányaik meglehetősen nagyvonalúak voltak a szociális jogok megfogalmazásában. Tehették ezt, hiszen a jogok érvényesülésének nem voltak biztosítékai. Az új helyzetben viszont, miként az alapjogok általában, a szociális jogok sem maradhattak meg a hangzatos deklaráció szintjén. Ez is oka annak, hogy a mai közép-európai országok alkotmányai – a magyarhoz hasonlóan – gyakran nem szociális államként határozzák meg önmagukat, hanem a szociális piacgazdaságra utalva. A szociális piacgazdaság fogalmából viszont – ahogyan erről a későbbiekben bővebben esik szó – a magyar Alkotmánybíróság értelmezése szerint szociális jogok közvetlenül nem vezethetők le. a. Ami a magyarországi körülményeket és követelményeket illeti: a politikai rendszerváltozás eddigi szakaszában át kellett alakítani az alkotmányos intézményeket, biztosítani kellett az állampolgári alapjogok érvényesülést, és meg kellett alapozni egy, a magántulajdonra épülő piacgazdaság feltételeit. A rendszerváltoztató célkitűzéseknek akár az egyik, akár a másik csoportját vesszük alapul, a „csapások főirányában" a korábban egy párt által uralt állam állott. Az államnak és a társadalomnak ez a képlete változott meg mára már szinte reciprok jelleggel. A legáltalánosabb szinten az merül fel: az állam és a társadalom merev határokkal válik-e el egymástól, magára hagyja-e az állam a társadalmat és az állampolgárt? A szabad versenyen alapuló piacgazdaság viszonyai között a jogállamiság formális automatizmusait az állam a nyers pluralizmusra épülő politikai rendszernek szolgáltatja-e ki egy olyan világban, amelyben a végbement privatizáció következményeképpen a társadalom nagy többsége tulajdon nélkül maradt, s amelyben – ahogyan említettük – a gazdasági hatalom politikai hatalommá transzformálódik? Vagy pedig a másik lehetőség: az állam meghatározott értékek mentén beavatkozik a magánszférába és finom korrekciós mechanizmusokat alkalmaz? Hangsúlyozzuk: itt nem csak arról van szó, hogy az állam a gazdasági folyamatba beavatkozzék-e, bár alapvetően erről is, hiszen nehéz olyan történelmi időszakot megjelölni, amelyben a munkavállaló mellett történő állami beavatkozás indokoltabb lett volna, mint manapság. A szóban forgó kérdés nem is szűkíthető le a szorosan értelmezett szociális jogokra. Az állampolgár általános státusának alkotmányi meghatározása a tét, 139 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK mégpedig olyan felfogásban, amely szerint az alapjogokban nem kizárólag az államhatalom korlátozása jelenik meg, hanem az állam kötelessége az alapjogok tényleges érvényesülésének sokoldalú támogatására az esélyegyenlőség jegyében.

2.1. Jegyzetek „A jóléti állam éppúgy szolgálja a szabadság ügyét, amennyire veszélyezteti azt." – idézi Kulcsár Kálmán Bellt. Kulcsár Kálmán: A jogi túlszabályozás társadalmi összefüggései Magyarországon. In Jog és politikai gondolkodás modernizálódó társadalmunkban. Budapest, 1989, 1

82. p. 1. Az állami „szolgáltatás" nemcsak közvetlen juttatás formájában jelenhet meg, hanem közvetett módon, anyagi támogatás, például adókedvezmények nyújtásában. Ehhez kapcsolódóan nem csak az állam végezhet redisztribúciót, a munkahelyekre is telepíthetők szociális juttatások, amint ez az Egyesült Államokra és Japánra jellemző. „Ez a forma alternatívája ugyan az »államosított« jóléti tevékenységnek, de az állam segédkezésével létezik, lényegét tekintve jórészt az állam adópolitikája útján megvalósuló redisztribúciót takar." Szamuely László: A jóléti állam ma. Budapest, 1985, Magvető, 25. p. Újabban hasonló jelenségnek lehetünk tanúi Magyarországon: a nagy szolgáltatócégek – rendszerint állami nyomásra – hozzájárulnak olyan alapok képzéséhez, amelyekből azután a kis jövedelműek számláit kiegyenlítik. Ez azonban nem problémamentes. Az érintett cégek ugyanis a szolgáltatáshoz való hozzájárulás összegét a költségeikbe beépítik. Ez a megoldás szociális szempontból azért kérdőjelezhető meg, mivel ilyen módon a tartozásaikat épphogy kiegyenlíteni képes állampolgárokra külön terhek hárulnak. Alkotmányjogilag pedig azért támadható, mivel a fizetőképes fogyasztók tulajdoni megterhelését jelenti, ami kizárólag állami feladat lehet, ebben a körben legalábbis a törvényhozásé. 1. Ilyen módon igaz az a megállapítás, amely szerint a közigazgatás előbb vált szociálissá, szociális elkötelezettségűvé, mint az alkotmány. Lásd Forsthof, Ernst: A szociális jogállam fogalma és lényege. In Joguralom és jogállam. Szerkesztette és az előszót írta: Takács Péter. Budapest, 1995,185. p. 2. A szociális jogállam annak az elismerése, hogy a fennálló társadalmi rendet az alkotmány igazságtalannak tartja. Ilyenképpen a szociális jogállam a társadalmi rend megváltoztatásának eszköze. Az állam beavatkozó, s mint ilyen nem maradhat semleges. A társadalmi igazságosság csak a közreműködésével valósítható meg, a gazdasági erők liberális elven működő játékával. Lásd Abendroth, Wolfgang: A demokratikus és szociális jogállam az NSZK alaptörvényében. In Joguralom és jogállam. 185. p. 3. A szociális ellátásoknak a szociális jogokat megelőző megítélését Angliában jellemzően mutatja be T. H. Marshall: „A szegénytörvény a szegények igényeit nem tekintette az állampolgári jogok integráns részének, hanem azok alternatívájaként fogta fel – vagyis az igények csak akkor teljesíthetők, ha az igénylők megszűnnek polgárok lenni. A szegények elvesztették a személyi szabadság polgári jogait a dologházba való internálásukkal, és törvény fosztotta meg őket az összes lehetséges politikai jogaiktól." Marshall, T. H.: Az állampolgáriság fejlődése a 19. század végétől. In A jóléti állam. Szerk. Ferge Zsuzsa és Lévai Katalin. Budapest, 1991, ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszéke – T-Twins, 57. p. Valójában e gondolkodásnak ókori gyökerei vannak: az állam által eltartottak ne vegyenek részt a hatalom gyakorlásában, mert az eltartottság ténye nem teszi lehetővé a polgári minőséghez megkívánt szuverenitást és méltóságot. Ennek alapja tudniillik csak a vagyon lehet. 4. „Az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggőségének elismerése, amely azt jelenti, hogy az államok közössége – legalábbis deklaráltan – elfogadta, hogy a polgári és politikai jogok, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogok nem csupán nem állíthatók szembe egymással, de az egyik »generációhoz« tartozó jogok valóságos élvezete elképzelhetetlen a másik csoport garantálása nélkül." Kardos Gábor: Emberi jogok egy új korszak határán. Budapest, 1995, T-Twins Kiadó, 14. p. S itt nem csak pusztán teoretikus összefüggésről van szó, Kardos Gábor jogosan utal arra, hogy a két egyezségokmány preambuluma kifejezetten tartalmazza az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggésének megállapítását. Továbbá az alapjogoknak az egységessége és oszthatatlansága még olyan „periferikus" harmadik generációs jog esetében is kimutatható, mint az egészséges környezethez való jog. Kardos idézi Dinah Sheltont, aki szerint a Stockholmban, 1972-ben megtartott környezetvédelmi konferenciának a nyilatkozata, amely szerint „Az ember alapvető joga a szabadság, az egyenlőség és a megfelelő életkörülmények megteremtése olyan minőségű környezetben, amely lehetővé teszi az emberhez méltó, szegénységet nem ismerő életet", úgy értelmezhető, hogy a megfelelő minőségű környezet elengedhetetlen más emberi jogok gyakorlásához. 140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Kardos: i. m. 55. p. Vagy: „A parlamentáris demokráciában. az államnak már védenie kell az alapjogokat és gondoskodni kibontakozásukról – mind a szociális igazságosság, mind pedig a politikai szabadságok területén." A szerző állítása alátámasztására a német alkotmánybíróság gyakorlatára hivatkozik. Lásd erről még Mössle, Wilhelm: A liberális jogállamtól a szociális jogállamig. In Joguralom és jogállam. 172. p. Ez a gondolat fejeződött ki egyébként az alkotmányjogászok 1995 őszén, Tokióban megtartott nemzetközi kongresszusán is. 5. Itt már apellálni lehet és kell az állampolgári felelősségre. Ahogyan Ludwig Erhard megfogalmazta: az állami védelemnek ott kell megálljt parancsolni, ahol az egyén és családja abban a helyzetben van, hogy saját magáért felelős lehet és képes saját magáról gondoskodni. „.az én ideálom az erő, amelynek alapján az egyén azt mondja: »A magam erejéből akarom megállni a helyem, én akarom viselni az élet kockázatát, a saját sorsomért én akarom viselni a felelősséget. Te, Állam csak arról gondoskodj, hogy ezt megtehessem.« Nem szabad ekként szólnia: »Te, állam, segíts meg, védelmezz és támogass«, hanem éppen ellenkezőleg: »Te, állam, ne törődj az én dolgaimmal, hanem adj nekem annyi szabadságot és munkám gyümölcséből hagyj meg nekem annyit, hogy képes legyek alakítani a saját életemet, sorsomat és a családomét is.«" Ludwig Erhard: Jólét mindenkinek. Budapest, 1994, Konrad Adenauer Alapítvány, 166. p. 6. A jóléti állam szóhasználat persze itt jóval korábbi keletű. Jellemző például Gneist könyvének magyar fordítása (Gneist Rudolf: A jogi állam. Budapest, 1875), amely az állam „erkölcsi" és „jólléti" (sic!) rendeltetéséről szól. 7. Így Európára nézve a szociális állam fogalmaként fogadhatjuk el azt, amelyet Wilensky a jóléti államra ad, s aminek lényege: „a jövedelem, a táplálkozás, az egészség, a lakás és az oktatás minimális mértékének állami (government) szavatolása minden állampolgár számára politikai jogként, nem pedig jótékonysági adományként". Idézi Szamuely László: i. m. 7. p. 8. Kovács István: Az állam és a társadalom az új alkotmányokban. In Nyugat-Európa legújabb alkotmányai. Budapest, 1990, Közgazdasági és Jogi, 44. p. 9. Kovács: i. m. 45. p. 10.

Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, 1998, Osiris, 383. p.

3. 19. A SZOCIÁLIS JOGOK: NORMATÍV KIINDULÓPONTOK A szociális jogok – vagy a tulajdonképpeni szociális jogok – önmagukban is szerteágazóak, s túlmutatnak az alkotmány rendelkezésein. Az idetartozó egyes jogok a természetükre, az érvényesíthetőségükre tekintettel is különböznek egymástól. A legáltalánosabb szinten a szociális jogoknak két nagy területe különböztethető meg: az egyik a lelki és testi egészséghez való jog, ezen belül az egészségügyi ellátáshoz való jog, a másik pedig a szociális biztonsághoz való jog. A magyar alkotmánynak a szociális jogokról szóló rendelkezései mindenekelőtt az alkotmány preambulumát kell említeni, amely „.a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet..." elősegítéséről szól. Ezen túlmenően az alkotmány kimondja: „A Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik" (17. §). „A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez" [70/D. § (1) bek.]. „Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg" [70/D. § (2) bek.]. „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak" [70/E. § (1) bek.]. „A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg" (70/E. § (2) bek.].


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A szociális jogok megítéléséhez az említetteken túlmenően tekintetbe kell venni az alkotmány 66., illetve 67. §át, azaz: „A Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és a nők egyenjogúságát minden polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében" [66. § (1) bek.]. „A Magyar Köztársaságban az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani" [66. § (2) bek.]. „A munka végzése során a nők és a férfiak védelmét külön szabályok is biztosítják" [66. § (3) bek.]. „A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges" [67. § (1) bek.]. „A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák" [67. § (2) bek.]. „A családok és az ifjúság helyzetével és védelmével kapcsolatos állami feladatokat külön rendelkezések tartalmazzák" [67. § (3) bek.]. Az alkotmányon túl, annak alapján a szociális jogokról megannyi más jogszabály rendelkezik. A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló, többször módosított 1993. évi III. törvény, amely a szociális biztonság megteremtése és megőrzése jegyében meghatározza az állam által biztosított egyes szociális ellátások formáit, szervezetét, a szociális ellátásokra vonatkozó jogosultság feltételeit, valamint érvényességének garanciáit. A helyi önkormányzatok az e törvényben szabályozott ellátásokon túl saját költségvetésük terhére egyéb ellátásokat is megállapíthatnak. A törvény az alkotmányon kívül más szociális ellátási formák biztosításáról is, nevezetesen a gyermeknevelési támogatásról, a szociális rászorultságtól függő pénzbeli ellátások különböző formáiról stb. is rendelkezik. A szociális jogokkal kapcsolatos további jogforrások: családi pótlékról szóló 1990. évi XXV. törvény, valamint a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény, és a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény, a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultak, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény, a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény, a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. évi LXXXII. törvény, a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény, a szociális jogok forrása, továbbá a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény. Végül – más intézményekhez hasonlóan – fontos forrásként kell említeni a kapcsolódó alkotmánybírósági határozatokat. Kiemelésüket itt egyebek mellett az is indokolja, hogy többnyire olyan határozatokról van szó, amelyek azóta hatályon kívül helyezett jogszabályok – a szociális jogok és a társadalombiztosítás rendszerének 1997-ben történt gyökeres átalakítása következtében – alapján születtek. A jogszabályok alkotmányosságának felülvizsgálata során hozott alkotmánybírósági határozatok azonban fontos alkotmányos elveket mondanak ki, olyan elveket, amelyek a mindenkori jogalkotás számára irányadónak tekintendők. A szociális jogok forrásának számító nemzetközi dokumentumokra az egyes jogok tárgyalása kapcsán utalunk.

3.1. 19.1. A LEHETŐ LEGMAGASABB SZINTŰ TESTI ÉS LELKI EGÉSZSÉGHEZ VALÓ JOG Az egészséghez való jog más alkotmányokban egészségvédelemhez vagy egészségügyi ellátáshoz való jogként szerepel. Mai formájában való megfogalmazása történelmi előzményeként a felvilágosult abszolutizmus államát lehet említeni, ahol a pusztító járványok megelőzése érdekében a közegészségügy kezdett állami feladattá válni. A rászorultság esetén történő gondoskodás a rendi társadalom viszonyai között részben a földesúrra hárult, részben az egyházak karitatív feladata volt. Az úrbéri viszonyok megszűntével a rászorultakról való gondoskodás a társadalomra maradt. A kapitalizálódó társadalomban, miközben a közegészségügy állami feladatai bővültek, a rohamosan szerveződő biztosítótársaságok az érintettek hozzájárulása alapján (is) egyre szélesebb körű egészségügyi ellátás fedezetéről gondoskodtak.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Az alkotmányjog szempontjából máig jelentős kérdés, hogy az egészségügyi ellátás biztosítása a társadalom erkölcsi kötelessége-e vagy az államé. Ha az államé: az egészségügyi ellátásról szóló gondoskodás mennyire, milyen mértékben terjed túl a kötelezettség erkölcsi jellegén és válik az jogi természetűvé? A másik oldalról az a kérdés merül fel, hogy az állam szóban forgó kötelezettsége megfogalmazható-e az állampolgárok alanyi jogaként. Az alkotmányok többsége az említett kérdéseknél abból indul ki, hogy az egészségügyi ellátásban a megelőzés, azaz a társadalom egészének védelme teljes egészében állami feladatnak számít, a gyógyítás fedezete ellenben – különböző arányokban és elvek mentén – megosztott az érintett, illetve az állam között. Az egészségügyi ellátás költségeinek megosztásában döntő szerepet játszik a társadalombiztosítás, amelynek megszervezése állampolgári követeléssé válik. A nemzetközi dokumentumok a mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás követelményéből indulnak ki, abból tehát, hogy mindenki a testi és lelki egészség elérhető legmagasabb szintjét élvezze (GSZKE 12. cikk), illetve így fogalmaznak: „a szerződő felek biztosítják, hogy mindenki, aki nem rendelkezik megfelelő anyagi eszközökkel és aki nem képes ezeket az anyagi eszközöket megteremteni. a társadalombiztosítás segítségével sem, megfelelő segítségnyújtásban részesüljön és betegsége az állapotának megfelelő ellátást kapjon" (SZCH 13. cikk). Az egészségügyi ellátáshoz való jogról számos jogszabály rendelkezik, a leg- átfogóbban az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.). A törvény – az alkotmánytól eltérően – az egészségügyi ellátásról szól. Az egészséghez való jog fogalmilag szélesebb, mint az egészségügyi ellátáshoz való jog. Az egészségügyi ellátáshoz való jog – a törvény szerint – lényegében négy elemet foglal magában: a. Minden betegnek joga van sürgős szükség esetén az életmentő, illetve a súlyos, vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátáshoz, valamint fájdalmának csillapításához és szenvedéseinek csökkentéséhez" (Eütv. 6. §). Az egészségügyi ellátás alapvető kérdése térítésmentessége, illetve alanyi jogi jellege. Ez az új alkotmány előkészítése során is heves viták forrása volt: Egyes akkori javaslatok szerint csak az alapellátásnak kell alanyi jogon járnia. A tervezett normaszöveg szerint az állam biztosítja az egészségügyi alapellátást (42. §), bár az egészségügyi alapellátás elsődleges forrása a kötelező társadalombiztosítási hozzájárulás (43. §). Érdemes megjegyezni, hogy az Eütv. törvényjavaslati formája még azt a formulát alkalmazta, hogy minden betegnek joga van – az egészségbiztosítási rendszer keretében, térítési díj ellenében vagy térítésmentesen – az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és megkülönböztetés nélküli egészségügyi ellátáshoz. Az Eütv. ezzel szemben lényegében csak a sürgősségi eljárást nyilvánítja alanyi jogon járónak. A törvény az egészségügyi ellátás hátterében megfelelő jogviszony fennállását feltételezi. Erre utal „a jogszabályban meghatározott keretek között" kitétel, amely azt jelenti, hogy az egészségügyi ellátás általában meghatározott – elsősorban társadalombiztosítási – jogviszony alapján vehető igénybe. A sürgős szükség vagy veszélyeztető állapot gyanújával ellátásra jelentkező beteget az igénybevétel alapjául szolgáló jogviszonytól függetlenül meg kell vizsgálni és a megfelelő ellátásban kell részesíteni. A sürgősségi ellátás igénybevételének jogcímét a beteg vizsgálatát és ellátását követően kell megállapítani (Eütv. 77. §). a. „Minden betegnek joga van – jogszabályban meghatározott keretek között – az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és megkülönböztetés nélküli egészségügyi ellátáshoz... Megkülönböztetés nélküli az ellátás, ha az egészségügyi szolgáltatás nyújtása során nem történik hátrányos megkülönböztetés a betegek között társadalmi helyzetük, politikai nézeteik, származásuk. és minden más egyéb, az egészségügyi állapotukkal össze nem függő ok alapján" (Eütv. 7. §). A megkülönböztetés nélküli egészségügyi ellátáshoz való jog arra is utal, hogy az állam az egészségügyi ellátásra rendelkezésre álló eszközök elosztásánál nem tehet különbséget. b. „A betegnek joga van az állapota által szakmailag indokolt egészségügyi szolgáltató és – ha a jogszabály kivételt nem tesz – a választott orvos egyetértésével az ellátást végző orvos megválasztásához" (Eütv. 8. §). c. Amennyiben a beteg az adott egészségügyi szolgáltatónál nem részesíthető az „egészségi állapota által indokolt" szükséges ellátásban, joga van a legrövidebb időn belül a megfelelő intézetbe való átirányításra, illetve várólistára való helyezésre (Eütv. 9. §). A betegek jogai és kötelességei, ezen belül az egészségügyi ellátáshoz való jog nem foglalja magában az orvoslás tárgyi feltételeivel kapcsolatban megfogalmazható jogokat. Enélkül (például az egy szobában 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK elhelyezhető betegek számának meghatározása nélkül) az egyes betegek ellátásának színvonalában lényeges különbségek adódhatnak, továbbá a szorosan értelmezett betegjogok – például a kapcsolattartás joga – érvényesülése is viszonylagossá válhat. Az egészségügyi ellátáshoz való jog leglényegesebb kérdése – ahogyan ez az előzőekből is kitűnik – a szolgáltatás ingyenes vagy térítésköteles jellege. Más oldalról tehát, hogy az egészségügyi ellátáshoz való jog az alkotmány alapján alanyi jogként illet-e meg minden magyar állampolgárt, vagy ehhez más, sajátos jogviszony létesítése is szükséges. A válasz lényege, hogy ma az egészségügyi szolgáltatás igénybevétele térítésen alapul. A térítés vagy ellenszolgáltatás történhet – s ez a jellemző – a társadalombiztosítás keretében; itt a munkaadó, illetve a munkavállaló társadalombiztosítási járulék megfizetésére köteles. Munkaviszonyon kívül, rászorultság esetén az egészségügyi szolgáltatás társadalombiztosítási „ellenértékét" a helyi önkormányzat fizeti meg. Végül az egészségügyi szolgáltatás igénybevételére szerződés is köthető, amelyben az anyagi terhek megfizetését a rászoruló vállalja. Az elmondottakból az következik, hogy az egészségügyi ellátáshoz az állampolgársági jogviszony nem elegendő. Ugyanakkor a rendszerben az is benne van, hogy a szolgáltatásból elvileg senki sem maradhat ki. Miközben azonban a társadalombiztosítás keretei között az igénybe vevő részéről az egészségügyi szolgáltatás – az Alkotmánybíróság szóhasználata szerint – a vásárolt jog elve alapján jár, valószínű, hogy a jogosulti térítés nem fedezi a szolgáltatás árát. Így válik a társadalombiztosítási rendszerünk – az egészségügyi ellátáshoz való jog pontján is – vegyes rendszerűvé, azaz: az állam – a társadalmi szolidaritás jegyében – a társadalombiztosítás deficitjének kiegyenlítését magára vállalja. Valójában az állami szerepvállalás a legtöbb országban a társadalombiztosítás fogalmi eleme. Ezért azután a társadalombiztosításhoz való jog követelése, illetve alkotmányi megfogalmazása egyúttal az állam kötelezettségvállalására irányul az egészségügyi szolgáltatás, s társadalombiztosítás más – nyugdíj, betegbiztosítás stb. – hagyományos területein. Az egészségügyi ellátáshoz való jog a társadalombiztosítás „ernyője alatt" érvényesül. Ennek következtében megítélése a társadalombiztosítással összefüggő egyéb szociális jogok sorsát osztja. Ebben a részben a továbbiakban csak azokkal az alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozunk, amelyek speciálisan az egészségügyi ellátáshoz való joghoz köthetők, a többi összefüggésre az alkotmány 70/E. §-ának tárgyalása során hívjuk fel a figyelmet. Az Alkotmánybíróság 54/1996. (XI. 30.) AB határozatában – egyébként a szociális jogok megítélésében kifejtett általános elveknek az egészségügyi ellátáshoz való jogra való kivetítéseként – kimondja: az egészségügyi ellátási kötelezettségről és a területi finanszírozási normatívákról szóló 1996. évi LXIII. törvény „alkotmányossága, illetőleg alkotmányellenessége egyedül az alkotmány 70/D. §-ában foglaltak szerint nem bírálható el. Az alkotmány 70/D. §-ában foglalt lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog biztosítása olyan alkotmányos állami feladatot jelent, amelyet az állam központi szervei és a helyi önkormányzati – továbbá egyéb – szervek rendszere révén valósít meg. Ennek keretében az állam – egyebek között – egészségügyi intézményhálózat működtetésére és az orvosi ellátás megszervezésére köteles. Az egészségügyi intézményhálózat és az orvosi ellátás körében az Alkotmánybíróság elvontan, általános ismérvekkel csak az egészen szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az állami kötelezettség kritikus nagyságát, vagyis azt a szükséges minimumot, amelynek hiánya már alkotmányellenességhez vezet. Ilyennek volna minősíthető például, ha az ország egyes területein az egészségügyi intézményrendszer és az orvosi ellátás teljesen hiányozna. Az ilyen szélső eseteken túl azonban az alkotmány 70/D. §-ában meghatározott állami kötelezettségnek nincs alkotmányos mércéje. A lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog tehát önmagában alanyi jogként értelmezhetetlen, az alkotmány 70/D. § (2) bekezdésében foglalt állami kötelezettségként fogalmazódik meg, amely magában foglalja azt a kötelezettséget, hogy a törvényhozó a testi és lelki egészség bizonyos területein alanyi jogokat határozzon meg. A kötelező társadalombiztosítás körébe tartozó ellátási jogosultság viszont már valóságos alanyi jog, amelynek alkotmányos alapja azonban nem az alkotmány 70/D. §-a, hanem az alkotmány 70/E. §-ában foglalt rendelkezés, illetőleg az alkotmányos tulajdonvédelem. „A legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog jogosultságként meghatározott alkotmányi követelmény az államnak azt a kötelezettségét jelenti, hogy a nemzetgazdaság teherbíró képességéhez, az állam és a társadalom lehetőségeihez igazodva olyan gazdasági és jogi környezetet teremtsen, amely a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a polgárok egészséges életmódjához és életviteléhez." A „legmagasabb szint" viszonyítási alapja tehát a nemzetgazdaság mindenkori teherbíró képessége, s nem az orvostudomány fejlettsége [56/1995. (IX. 15.) AB hat.].


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Mint említettük az egészséghez való jog az egészségügyi ellátásnál szélesebb tartalmat hordoz. Az előbbibe az egészséges környezethez való jog (ezzel e kérdéssel más helyen foglalkozunk) s az egészséges életmód, a sport állami támogatása is bele tartozik. Az Országgyűlés – az egyetemes kultúra részeként elismerve a sport kiemelkedő jelentőségét az egészség megőrzésében, a személyiség formálásában, a közösségi magatartás kialakítása területén – fogadta el a sportról szóló 2000. évi CXLV. törvényt. A törvény meghatározza a hívatásos és amatőr sporttevékenység szervezeti kereteit, az állami és önkormányzati szervek sporttal kapcsolatos feladatait stb.

3.2. 19.2. A SZOCIÁLIS BIZTONSÁGHOZ VALÓ JOG,ILLETVE A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSHOZ VALÓ JOG. A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS VEGYES RENDSZERE A szociális biztonsághoz való jog szociális jogok családjába tartozik, sőt annak egyik jellemző, ha nem a legjellemzőbb megnyilvánulási formája. Az alkotmányi szabályozást ezen a területen az kényszerítette ki, hogy a munkából származó jövedelmek nem biztosították az egészség megőrzésének, a gyógyításnak, az orvoslásnak a költségeit; a munkából származó jövedelmek akku- mulálása nem biztosította az egyéni katasztrófák anyagi következményeinek az elhárítását, de nem fedezte a munkaképesség „normális", öregkori elvesztésével járó egzisztenciális nehézségek elhárítását sem. A magánbiztosítás, ha volt egyáltalán, túl drágának bizonyult. A szakszervezeti szférában szerveződő biztosítási formák – betegség, baleset, nyugdíj stb. esetére – a „szociális katasztrófák" következmények elhárítását szolgálták, de esetlegesek voltak és szegényesek. Ilyen körülmények között a társadalombiztosítás, illetve annak társadalmi méretű kiterjesztése, általánossá tétele – az állam valamilyen mértékű szerepvállalását feltételezve – állampolgári követeléssé, illetve vívmánnyá, „joggá" vált. A szocializmus viszonyai között a folyamatot az tette befejezetté, hogy számottevő magántulajdon híján a személyekről való gondoskodásnak ez volt szinte az egyetlen formája. a. Az alkotmány egyrészt a munka világában váratlanul vagy az idő múlásával természetes módon bekövetkező vagy várható egyéni katasztrófák – öregség, betegség, rokkantság stb. – esetére teremt „szociális biztonságot" a megélhetéshez szükséges ellátásra. Az alkotmány idézett 70/E. § (2) bekezdésében ki is mondja, hogy a Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot többek között a társadalombiztosítás útján valósítja meg. Ebből is az következik, hogy a társadalombiztosítás megszervezését, fenntartását állami feladatnak tekinti. Ha úgy tetszik – bár ezt nem mondja ki, de a SZCH-val összhangban így értelmezhető – az alkotmány a társadalombiztosításhoz való jogot alkotmányos jognak tekinti. A szociális biztonságnak az említett eseteit tehát az alkotmány alapvetően a társadalombiztosítás rendszerével hozza összefüggésbe. Ezzel kapcsolatban azonban két korrekciót kell tennünk: egyrészt – szemben a magánbiztosítással – a társadalombiztosítás természetéből következik az elégséges szint biztosítása abban az esetben is, ha erre a befizetések nem nyújtanak fedezetet; másrészt alkotmányos kérdéssé vált a társadalombiztosításból kimaradottak megsegítése, támogatása. Erre az összefüggésre, logikára utal a SZCH korábban idézett 13. cikke, amely szerint a szerződő felek „biztosítják, hogy mindenki, aki nem rendelkezik megfelelő anyagi eszközökkel és aki nem képes ezeket az anyagi eszközöket megteremteni. a társadalombiztosítás segítségével sem, megfelelő segítségnyújtásban részesüljön, és betegsége az állapotának megfelelő ellátást kapjon". Az új alkotmány tervezete is kapcsolatot teremtett az ellátás és a társadalombiztosítás megszervezése között, azonban a társadalombiztosítást nem jogként, hanem az érintettek hozzájárulás fizetésére vonatkozó kötelezettségeként „kezelte". A szociális jogok, illetve a szociális biztonság forrásai között kiemelt szerepet játszanak a nemzetközi dokumentumok. A Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánynak az elfogadására 1966-ban még a két – kapitalista és szocialista – rendszer szembenállásának közegében került sor. Ebben az egyezményben az államok arra vállalkoznak, hogy a benne szereplő jogokat vagy azonnal, vagy folyamatosan megvalósítják. Az ugyancsak átfogó szabályokat tartalmazó 1991-ben elfogadott regionális jellegű, az 1999. évi C. törvénnyel becikkelyezett Európai Szociális Chartának más a filozófiája: I. része 19 pontban határozza meg, hogy az egyezményben részes államoknak milyen szociális jogokat kell megvalósítaniuk. Ezek olyan elvek, amelyekkel ellentétes intézkedéseket nem hozhatnak. AII. rész ellenben 19 olyan cikket tartalmaz, amely meghatározza a részes államok feladatait a szerződés által biztosított jogok megvalósítása érdekében. A 20. cikk értelmében a részes államok a II. rész cikkei közül legalább 10 cikket, 7 külön kiemelt cikke közül legalább 5-öt kötelezőnek tekintenek magukra nézve. Magyarország több mint 5, de nem az összes II. részben foglalt jog alkalmazását ismeri el magára nézve kötelezőnek.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK AII. rész kötelező alkalmazása az alábbi cikkekre terjed ki: a munkához való jog, az igazságos munkafeltételekhez való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez való jog, a szervezkedési jog, a béralkuhoz való jog, a dolgozó nők védelemhez való joga, a pályaválasztási tanácsadáshoz való jog, az egészség védelméhez való jog, a szociális és egészségügyi segítségre való jog, a szociális jóléti szolgáltatásból való részesülés joga, a család joga a szociális, jogi és gazdasági védelemhez. Ami a felsorolásban nem szerepel: a méltányos díjazáshoz való jog, a gyermekek és fiatalok védelemhez való joga, a szakképzéshez való jog, a társadalombiztosításhoz való jog, a fizikailag vagy szellemileg fogyatékos személyek szakmai képzéshez, rehabilitációhoz és a társadalomba történő újrabeilleszkedéshez való joga, az anyák és gyermekek joga a szociális és gazdasági védelemhez és a migráns dolgozók és családjaik védelemhez és segítséghez való joga. a. Az alkotmány az állam (ön)meghatározásában a szociális jelzőt – sok más alkotmánytól eltérően – nem alkalmazza, csupán preambulumában szól „a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítéséről". Ennek kapcsán az Alkotmánybíróság működésének meglehetősen korai szakaszában arra a kérdésre kereste a választ, hogy az állam szociális meghatározottságának direkt kimondása híján a szociális jogok csupán a jogállamiság általános fogalmán belül értelmezhetők-e, vagy pedig önálló hivatkozási alapként: szociális jogállam vagy jogállam és szociális jogok?1 Az Alkotmánybíróság – egyebek mellett a lakáscélú kölcsönök kamatával kapcsolatos határozatában – kimondta, hogy a preambulumból közvetlenül nem vezethetőle alkotmányos jog. A másik oldalról ez azt is jelenti, hogy a szociális jogok és a társadalombiztosítás elvének kimondása nem foglalja magában a szociális szolgáltatások meghatározását. Az alkotmány preambulumában megfogalmazott „szociális piacgazdaságba való. átmenet" nem jelenti a szociális jogállam elvének kimondását (772/B/1990/5. AB hat.) A szociális biztonsághoz való jog nem jelent sem biztos jövedelmet, sem pedig azt, hogy az állampolgárok egyszer már megszerzett jövedelme ne csökkenhetne.2 Az Alkotmánybíróság elvi jelentőségű döntése, hogy a szociális biztonság követelményét a társadalombiztosítás elvével köti össze. Az alkotmány 70/E. §-a az államnak a szociális biztonság tekintetében fennálló kötelezettségeit általános jelleggel nevesíti. Ennek tartalmi eleme a működőképes társadalombiztosítási rendszer létrehozása [32/1991. (VI. 6.) AB hat.]. Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően többször megerősítette: az állam az alkotmány 70/E. §-ában foglalt kötelezettségének eleget tesz, ha a szociális ellátás biztosítására megszervezi és működteti a társadalombiztosítás és a szociális támogatások rendszerét. Ezek konkrét meghatározása azonban nem alkotmányossági kérdés, kivéve azt az esetet, ha a rendszer nem alkalmas feladatai teljesítésére. A szociális jogok biztosításának egyik leglényegesebb eleme, hogy az állam meghatározott szolgáltatást nyújt polgárai számára. Az állam erre részben úgy válik képessé, hogy – a másik oldalon – anyagi javakat von el polgáraitól, azaz a tulajdonhoz való jogot korlátozza. Az Alkotmánybíróság 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában mondta ki, hogy „a tulajdon szociális kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik". A szociális jogok körébe tartozó szolgáltatásokban a társadalmi szolidaritás elvét kifejező tulajdonképpeni szociális elemek, valamint az érintettek anyagi hozzájárulására épülő biztosítási elemek együtt és egyszerre vannak jelen. Ez teszi a társadalombiztosítást vegyes rendszerűvé. i. A szociális jogoknak a társadalombiztosításhoz kapcsolódó elemei lényegesen megváltoztak 1997-ben. A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (Tbj.), a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (Tny.), a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. évi LXXXII. törvény (Mny.), a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (Eb.), a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény úgy került elfogadásra, hogy a kapcsolódó alkotmányos szabályok változatlanul maradtak. A Tbj. a társadalombiztosítás vegyes rendszerét fenntartja, azonban ezen belül a biztosítási, illetve a szolidaritási elemek arányát – az előbbiek javára – megváltoztatja. A törvény a kötelező társadalombiztosítást a résztvevők kockázatközösségeként határozza meg, amelyben a biztosítási elv, a társadalmi szolidaritás és a tulajdonhoz fűződő jogok alkotmányos korlátozása együtt érvényesül.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A biztosítottak egyes társadalombiztosítási ellátások igénybevételére vonatkozó jogosultságát a részvételi kötelezettségük, illetve járulékfizetési kötelezettségük teljesítése alapozza meg. A pénzbeli társadalombiztosítási ellátások a járulékfizetés alapjául szolgáló jövedelemmel arányosak (Tbj. 2. §). Az állam szerepe az új rendszerben elsősorban a kapcsolatos életviszonyok szabályozására – a szolgáltatások, a fizetési kötelezettség, az igénybevétel és a kapcsolódó nyilvántartási, ellenőrző rendszerek jogszabály által történő meghatározására –, illetőleg a felügyelet ellátására szorítkozik. A Tbj. azonban mintegy végső garanciaként változatlanul kimondja: az állam a társadalombiztosítási ellátások fedezetét akkor is biztosítja, ha a társadalombiztosítás kiadásai a bevételeket meghaladják (Tbj. 3. §). A biztosítási elv nagymértékű erősödését mutatja a társadalombiztosítás rendszeréhez intézményesen kapcsolódó magánbiztosítás: a társadalombiztosítási rendszerhez kapcsolódó magánnyugdíj keretében járó ellátások fedezeteként a biztosítottak – törvényben megállapított mértékű – tagdíjat fizetnek (Tbj. 2. §). Az egészségbiztosítási ellátások közül az egészségügyi szolgáltatások – háziorvosi ellátás, fekvőbeteggyógyintézeti ellátás stb. – az egészségi állapot által indokolt mértékben vehetők igénybe; a pénzbeli ellátások – például a táppénz – viszont a járulékfizetési kötelezettséggel arányosan járnak (Eb. 2. §). Az Alkotmánybíróság 39/1999. (XII. 21.) AB határozatában azt vizsgálta, hogy az új nyugdíj-biztosítási rendszer mennyiben teremtett új helyzetet bizonyos nyugdíjemelési szabályok alkotmányosságának megítéléséhez. Az apropót ehhez az adta, hogy az 1999. évi költségvetésről szóló 1998. évi XC. törvény módosította a társadalombiztosítási ellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvénynek azt a rendelkezését, amely szerint az 1999. január 1-je előtti időponttól megállapított nyugellátásokat 1999. január hónapban az 1998. évben várható nettó keresetnövekedés mértéke szerint kell emelni. A módosítás szerint a nyugellátásokat az 1999. évre tervezett fogyasztóiár-növekedés mértékének megfelelően 11 százalékkal, de legalább 3500 forinttal kell emelni. Az Alkotmánybíróság szóban forgó határozatában a törvénymódosítás alkotmányosságát vitató indítványokat elutasítva elvi jelleggel mondta ki: a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló új szabályozás a társadalombiztosítást, ezen belül a nyugdíjrendszert új alapokra helyezte; a változások nyomán nagymértékben erősödött az új rendszer biztosítási karaktere, s jelentősen visszaszorultak a szociális célú újraelosztási szempontok. A társadalombiztosítás vegyes rendszere mindemellett megmaradt, miközben a társadalombiztosítás átalakítása nem tekinthető befejezettnek. Az új szabályozásból eredő alkotmányossági követelmények azonban nem vetíthetők ki azokra a nyugdíjasokra, akik nem az új szabályozás alapján szereztek nyugdíjjogosultságot. Az állam helytállási kötelezettsége ezek felé a polgárok felé a korábbi szabályozásnak megfelelően alakul. Továbbá: a társadalombiztosítás reformja nem érintette az alkotmánynak azokat a rendelkezéseit, amelyek alapján egyes nyugdíjbiztosításra vonatkozó szabályok alkotmányossága megítélhető. A társadalombiztosítási reformra vonatkozó törvények elfogadásával ugyanis az alkotmány módosítására nem került sor.

3.3. 19.3. AZ EGYES SZOCIÁLIS JOGOK MEGÍTÉLÉSE A VÁSÁROLT JOG, ILLETVE A TÁRSADALMI SZOLIDARITÁS ELVE ALAPJÁN a. A nyugellátások, baleseti nyugellátások, továbbá egyes egyéb ellátások emeléséről szóló jogszabályok 1992ben a vonatkozó ellátások emelésének mértékét százalékosan is és nominálisan is maximálták. Az e jogszabályok alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványok arra hivatkoztak, hogy a szóban forgó jogszabályok az alkotmány 70/A. § (1) bekezdését sértik, továbbá hogy a nyugdíj munkával és a munkával töltött évek során kötelezően fizetett ellenszolgáltatásért szerzett jog, amely alapvető állampolgári jognak minősül. Másfelől az indítvány szerint a támadott rendelkezések a nyugdíjasok csoportját a társadalom más rétegeivel szemben hátrányosan különböztetik meg. Eszerint alkotmányosan megengedhetetlen diszkriminációt valósít meg az a tény, hogy a jogszabályok által érintett különböző ellátások emelésének százalékos mértékét a sérelmezett rendelkezések a társadalom aktív dolgozóinak várható, illetőleg a ténylegesen elért jövedelemnövekedéséhez képest alacsonyabb százalékos mértékben határozták meg. A támadott jogszabályok nivelláló megoldása tehát sérelmes a nyugdíjak közötti arány fenntartására vonatkozó alkotmányos jogosultságra nézve, azaz a nyugdíjasok egymás közötti viszonylatában megengedhetetlen megkülönböztetést eredményez – szólt az érvelés. Az Alkotmánybíróság határozata [26/1993. (IV. 29.) AB hat.] leszögezi, hogy az alkotmány fentebb idézett rendelkezései szerint az állampolgároknak joguk van a szociális biztonsághoz, öregség, betegség stb. esetén ellátásra jogosultak; az ellátáshoz való jogot az állam társadalombiztosítás útján és szociális intézmények rendszerével biztosítja. A társadalombiztosítás azonban – jelentette ki az Alkotmánybíróság – csak részben 147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK működik a „vásárolt jog" elve alapján, részben azonban szociális szempontok működtetik. A társadalombiztosítás és ezen belül a nyugdíjbiztosítás olyan vegyes rendszerű biztosítás (szokás ezt a rendszert „osztó kivonónak" minősíteni), amelynek tartalma nem kizárólag az ellenszolgáltatásért szerzett jogosultság, amely tehát nem kizárólag piaci mechanizmusok alapján működő újraelosztást valósít meg, hanem amelyen belül különféle szociális szempontok is érvényesülnek. Másrészt a szociális biztonsághoz való jog tartalmi elemének számító ellátáshoz való jogot az államnak működtetnie kell ott is, ahol a vásárolt jog elve, a biztosítási elem egyáltalán nem vagy csak alig játszik szerepet (özvegység, árvaság stb.), a társadalombiztosítás továbbá ott sem válik kizárólag tisztán biztosítássá, ahol meghatározóbb annak a kötelezően fizetett ellenszolgáltatáson alapuló követelésjellege. a. A szociális biztonság keretei között külön kell szólnunk a munkanélküli-segélyről, az alkotmány megfogalmazása szerint az önhibájukon kívül munkanélkülivé vált személyek ellátáshoz való jogáról. Vannak olyan alkotmányos rendszerek, amelyekben a munkanélküli-segély a munkához való jog fogalmának része. Eszerint a munkához való jog alanyi jog abban az értelemben (is), hogy az legalább munkanélkülisegély formájában kikényszeríthető. A magyar alkotmány nem ezt az utat követi: az érintettnek a nem önhibájára visszavezethető munkanélküliség esetére szóló ellátásáról, illetve az erre az esetre szóló ellátáshoz való jogáról nem a munkához való jog, hanem a szűkebb értelemben vett szociális jogok keretében rendelkezik. Ezt az értelmezést erősíti meg az Alkotmánybíróság: az alkotmány rendelkezéseiből nem következik, hogy minden önhibáján kívül munkanélkülinek e ténynél fogva alanyi joga lenne a munkanélküli-járadékhoz, ez csupán a szociális intézményrendszer keretében biztosított egyik ellátási forma., amely nem azonosítható az alkotmány 70/E. § (1) bekezdésében szereplő önhibán kívül bekövetkező munkanélküliség esetére szóló, a megélhetéshez szükséges ellátáshoz való joggal. A munkanélkülijáradékhoz való jog nem minősül alapjognak, s mint ilyen nem tartozik az alkotmány 8. § (1) bekezdésének hatálya alá. Miután a munkanélküli-járadékhoz való jog nem minősül alapjognak, így annak összegét, valamint folyósításának időtartamát meghatározó jogalkotói döntés nem valósítja meg alapvető jog korlátozását (45/B/1997. AB hat.). Az elmondottakhoz szorosan kapcsolódik az a korábban idézett határozat, amelyben az Alkotmánybíróság – más indítvány vizsgálata során – kifejtette, hogy a szociális kihatású normák megalkotásakor a jogalkotó igen nagy szabadsággal bír, s széles körben gyakorolhatja mérlegelési jogát a tekintetben, hogy a számos tényező közül melyeket milyen súllyal vesz figyelembe. Döntéseinek alapja, s egyben korlátja is az ország mindenkori teherbíró képessége.

3.4. 19.4. A SZOCIÁLIS JOGOK A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS HATÁRÁN TÚL: A RÁSZORULTAKRÓL VALÓ GONDOSKODÁS Az Alkotmánybíróság a szociális biztonsághoz való jog érvényesülését – ahogyan ezt említettük – alapvetően a társadalombiztosítással hozza összefüggésbe. A társadalombiztosítás azonban nem teljes mértékben működik a vásárolt jog elve alapján: a társadalmi szolidaritás is szerepet játszik benne. Talán ezért szánnak nagy szerepet a nemzetközi dokumentumok, továbbá az egyes államok alkotmányai a társadalombiztosításnak a szociális jogok érvényesítésében. Azt is lehet mondani, hogy az államok a szociális jogokból származó terheket a társadalombiztosításra „tolják át", természetesen megfelelő állami hozzájárulással vagy legalábbis állami garanciavállalással. A Tbj. ma hatályos szabálya szerint mintegy végső garanciaként kimondja: az állam a társadalombiztosítási ellátások fedezetét akkor is biztosítja, ha a társadalombiztosítás kiadásai a bevételeket meghaladják (3. §). Vannak azonban olyan juttatások, amelyek csak távoli összefüggésben vannak a társadalombiztosítással, s végül vannak olyanok, amelyek egyáltalán nincsenek kapcsolatban azzal. Ez utóbbit tekinthetjük – az alkotmány 17. §-a alapján – a rászorulókról való gondoskodásnak. Az alkotmány – bár nem pontosan, de – különbséget tesz a társadalombiztosításhoz kapcsolódó öregség. betegség stb. alapján járó szociális biztonsághoz, illetve az ilyen esetekre szóló, a megélhetéshez szükséges ellátás, illetve a rászorulókról való gondoskodás között (17. §). Az öregség, betegség stb. esetére szóló ellátásbiztonságot [70/E. § (2) bek.] az állam nemcsak a társadalombiztosítással, hanem a szociális intézmények rendszerével is biztosítja. A társadalombiztosítás és a szociális intézmények rendszerének egymás melletti említése ugyanis alkalmat adhat a két rendszer elkülönült értelmezéséhez. Az Alkotmánybíróság azonban szinte egyáltalán nem tesz különbséget a két kategóriába tartozó ellátási forma között: a testület az alkotmány 17. §áról szinte meg sem emlékezik, még olyan ellátási formák alkotmányosságának vizsgálatakor sem, amelyek nincsenek kapcsolatban a társadalombiztosítással.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Az alkotmány rászorultság esetére szóló 17. §-ával („a Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik") a legszorosabb összefüggésbe a szociális igazgatásról és a szociális ellátásról szóló 1993. évi III. törvény (Szt.) hozható. E törvény alapvető viszonyítási alapja ugyanis a rászorultság, illetve az ennek alapját képező jövedelem. Az Sztv. 40. § (1) bekezdése szerint az ápolási díj a tartósan gondozásra szoruló személy otthoni ápolását ellátó nagykorú hozzátartozó részére biztosított anyagi hozzájárulás, amely a törvény szerint járhat kötelezően vagy nem kötelezően, mérlegelés alapján. Az Szt. szerint a települési önkormányzat szociális rászorultság esetén – a szociális ellátás keretében – a jogosult számára időskorúak járadékát, rendszeres szociális segélyt, lakásfenntartási támogatást, ápolási díjat, átmeneti segélyt állapít meg törvényben, valamint az önkormányzat rendeletében meghatározott feltételek szerint [25. § (3) bek.]. Az Szt. 26. §-a települési önkormányzatot felhatalmazza továbbá arra, hogy a rendeletben meghatározott módon és feltételek szerint a szociálisan rászorultak részére az Szt.-ben meghatározott pénzbeli ellátásokat kiegészítheti, valamint más pénzbeli támogatásokat is megállapíthat. Sőt a törvény 114. § (3) bekezdése szerint – a törvényben foglalt kivételekkel – ingyenes ellátásban is részesíthet jogosultat. Vannak tehát az alkotmányban nevesített ellátási formák, amelyek a társadalombiztosításhoz kapcsolódnak, ám ide nem illeszkedik a munkanélküli-ellátás, mivel az nem társadalobiztosítási ellátási forma. Az alkotmányban nem nevesített ellátási formák az alkotmány 17. §-a alá sorolhatóak, az Alkotmánybíróság azonban a 70/E. § alá helyezi, mondván: itt a szociális intézmények fenntartásával kapcsolatos juttatásokról van szó. Az Alkotmánybíróság 377/B/1998. AB határozata szerint az Sztv. 25. § (3) bekezdése meghatározza azokat az ellátási formákat, amelyek a szociális alapellátás körébe tartoznak, s mint ilyenek, a helyi önkormányzat által kötelezően ellátandó feladatok. Ezek közé tartozik az ápolási díj is, annak azonban csak az Sztv. 41. § (1) bekezdésében szabályozott fajtája. Azzal ugyanis, hogy a törvényhozó az ápolási díjnak a 41. § (2) bekezdése szerinti formáját a helyi önkormányzatok fakultatív feladataként határozza meg, ezt az ellátási formát nem sorolta a szociális ellátás azon intézményei körébe, amelyek az alkotmány 70/E. §-ában szabályozott szociális biztonsághoz való jog megvalósulásának alapvető garanciáját jelentik. Miután az önkormányzat szabadon dönt arról, hogy biztosítja-e egyáltalán ezt az ellátási formát vagy sem, az erre vonatkozó szabályozás nem áll tartalmi összefüggésben a szociális biztonsághoz való jog érvényesítésével.

3.5. 19.5. JOGBIZTONSÁG ÉS SZOCIÁLIS BIZTONSÁG Az állam széles körű jogosítványokkal rendelkezik a szociális ellátásokon belüli változtatásokra, átcsoportosításokra. A változtatás joga azonban nem minden korlátozás nélkül illeti meg az államot. Az elvonás folytán a szociális ellátás mértéke egészében nem csökkenhet a 70/E. § szerint megkövetelhető minimális szint alá. Az egyes változások alkotmányossága pedig attól függ, hogy nem ütköznek-e más alkotmányos elvekbe és jogokba, így nem ellentétesek-e a jogbiztonság elvével, a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, illetve – ha biztosítási elemet is tartalmazó szolgáltatásról van szó – a tulajdon védelmével. A jogállamisághoz hozzátartozik a jogbiztonság, ennek pedig egyik leglényegesebb eleme a szerzett jogok tiszteletben tartása. Az Alkotmánybíróság szerint a biztosítási elemnek elsőbbsége van a társadalombiztosítás vegyes rendszerén belül. A járulékkal fedezett időszakra feltétlenül nyugdíjat kell szolgáltatni, különben szerzett jogtól fosztanák meg a jogosultat [11/1991. (III. 29.) AB hat.]; a biztosítás szabályai szerint számított nominális nyugdíj sérthetetlen; a biztosítás és a szolidaritás arányainak önkényes megváltoztatása alkotmányosan kizárt [26/1993. (IV. 29.) AB hat.]. Valamely szolgáltatás átmenet nélküli megváltoztatása vagy a biztosításból segélyezéssé alakítása azt eredményezi, hogy a szolgáltatás a bizalomvédelem szempontjából egy gyengébb kategóriába kerül (megszűnik a tulajdonvédelem). Az ilyen változás alkotmányellenes, ha az arányok olyan mértékben változnak meg, hogy az eddigi védelem minőségileg gyengébbre változik. Mindazon társadalombiztosítási szolgáltatások esetében, ahol a biztosítás szerepet játszik, a szolgáltatások csökkentésének vagy megszüntetésének alkotmányossága a tulajdonvédelem szabályai szerint bírálandó el, hiszen az Alkotmánybíróság a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti előnyben [45/1995. (VI. 30.) AB hat.]. Az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon egykori szerepét átvevő vagyoni jogokra, illetve közjogi jellegű jogosítványokra, például a társadalombiztosítási igényekre. Ezek korlátozása megfelel a tulajdonjog mint alkotmányos alapjog korlátozhatósá- gának, azaz közérdekből 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK korlátozható. Ennek megállapítása a jogalkotó feladata. Az Alkotmánybíróság nem a törvényhozó választásának feltétlen szükségességét, hanem a közérdekre való hivatkozás indokoltságát, továbbá azt vizsgálja, hogy a „közérdekű" megoldás nem sért-e valamely más alkotmányos jogot. A korlátozás arányosságára az Alkotmánybíróság számos ismérvet kínál. A társadalombiztosítás esetében a közérdeket az egész társadalombiztosítási rendszer működőképességének fenntartása jelenti, ez alapozhatja meg a befizetésekkel védett jog korlátozását. A társadalombiztosítás működőképességének fenntartása tehát indokolhat olyan megoldásokat, amelyeknek a keretében a biztosítás fokozott terheit a törvényhozó a biztosított a járulékfizetésre kötelezett munkáltató és a társadalombiztosítás között bizonyos körben megosztja. A járulékfizetés és a társadalombiztosítás szolgáltatásainak pontos megfelelése – a társadalombiztosítás vegyes rendszere folytán – ugyanis nem alkotmányos követelmény. Mivel a társadalombiztosításban a biztosítási elem, azaz a „vásárolt jog" elve és a szolidaritás elve egyaránt érvényesül, a társadalombiztosítás alkotmányossága nem ítélhető meg önmagában a fizetett járulék és az ellenszolgáltatás közötti mennyiségi viszony elve alapján. A társadalombiztosítási szolgáltatásokat és várományokat azonban nem lehet az ellenszolgáltatások érintetlenül hagyása mellett lényegesen és aránytalanul úgy megváltoztatni, hogy az más, az alkotmányosan védett tulajdonosi pozíció sérelmével járjon [56/1995. (IX. 15.) AB hat.]. Azokban az esetekben azonban, ahol a biztosítási elem nem játszik szerepet, nem a tulajdon alapjogi védelme, hanem a jogállamiság legfontosabb összetevője, a jogbiztonság követelményei alapján kell eldönteni a szociális ellátásokba való beavatkozás alkotmányosságát. A családi pótlék Gst. általi megszüntetésében nem maga a megszüntetés jelentette az alkotmányossági problémát, hanem az, hogy a beavatkozás hatásai nem ismertek, és nem adott lehetőséget arra sem, hogy a család felkészülhessen a családi pótlék megváltozott rendszeréből és az egyéb terhekből rá háruló családfenntartási, családalapítási stb. döntésekre.

3.6. 19.6. A SZOCIÁLIS BIZTONSÁGHOZ VALÓ JOG – MEGÉLHETÉSI MINIMUM? Mind az emberi méltósághoz való jog, mind a szociális jogok szempontjából fordulatot jelenta 32/1998. (VI. 25.) AB határozat. Ez ugyanis a szociális ellátásnak egy bizonyos minimumát az emberi méltósághoz való jog részeként fogja fel: „az alkotmány 70/E. §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához" – mondja ki a határozat rendelkező része. A rászorulókról való gondoskodás tehát (!) nem a szociális jogok tekintetében fennálló alanyi jog, hanem állami feladat. Az államnak pedig az alkotmányból levezethető kötelezettsége az intézményi háttér biztosítása, a társadalombiztosítás és a szociális támogatások rendszerének megszervezése és működtetése [32/1991. (VI. 6.) AB hat.]. Az államnak a polgárai felé fennálló kötelezettségei az alkotmányban általános jelleggel szerepelnek, és nem jelentenek alanyi jogot egy meghatározott jövedelem megszerzéséhez vagy ellátásban való részesüléshez (600/B/1993. AB hat.). E körben a jogalkotó maga határozhatja meg, hogy milyen eszközökkel éri el társadalompolitikai céljait, és az egyes ellátási formákat jogosultsági feltételekhez kötheti. Az ellátás és az igénybe vevők meghatározásánál a jogalkotó széles körben mérlegelheti az ország gazdasági helyzetét (292/B/1998. AB hat.; 179/D/1999. AB hat.). A jogalkotó tehát „az ellátó rendszerek teherbírására tekintettel alakíthatja a szociális ellátások körét mindaddig, amíg valamely az alkotmányban rögzített elv (például a diszkrimináció tilalmának elve) nem sérül" [56/2001. (XI. 29.) AB hat.] Az Alkotmánybíróság 32/1998. (VI. 25) AB határozata az azt megelőző határozatokhoz képest ily módon két jelentős új elemet tartalmaz: a szociális ellátás minimális szintjére való utalást, illetve annak összekötését az emberi méltósággal. Az 56/2001. (XI. 29.) AB határozatnak az előzőekben idézett megállapítása tulajdonképpen szakít az 1998-as határozat szinte „forradalmian új" megközelítésével, anélkül – tehetjük hozzá –, hogy erre kifejezetten utalna, mivel az Alkotmánybíróság a legújabb felfogását nem a régebbi határozatának kifejezett megváltoztatásával éri el, hanem az ott közölt idézet lerövidítésével. A 32/1998. (VI. 25.) AB határozat nem idézett része ugyanis azt is kimondja, hogy az Alkotmánybíróság azért függeszti fel a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 37/A. § (2) bekezdés b) pontja tárgyában folytatott eljárását, hogy a törvényalkotás előkészítésében közreműködő szervektől várt vizsgálati eredmények figyelembevételével eldönthesse: az aktív korú nem foglalkoztatott számára a törvény szerint járó rendszeres szociális segély minimális összege a szociális ellátások jelenlegi rendszerében az egyéb juttatásokkal együtt biztosítja-e – a rendelkező részben megfogalmazott alkotmányi követelménynek megfelelően – az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához elengedhetetlen megélhetési minimumot. Ebből az is következik, hogy itt konkrét megélhetési minimum meghatározásáról volt (lett volna) szó, s ennek értelemszerűen egyenes következménye lett volna az ellátás 150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK alanyi jogon történő biztosítása; s ami az elsőként idézett határozatban említett egyéb állami kötelezettséget jelentette volna, az a megélhetési minimumon túl, illetve azon kívül lett volna érvényes. A megélhetési minimum mint követelmény a nyugdíjra és más társadalombiztosítási juttatásokra, illetve a szociális ellátásokra is érvényesítendő. Nem érvényesítendő azonban a lakáshoz való jogra. Erről szól az Alkotmánybíróság 42/2000. (XI. 8.) AB határozata. A testület ebben megismétli azt a korábbi határozatában foglalt álláspontját, amely szerint az alkotmány 70/E. § (1) bekezdése alapján a szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza. Ehhez azonban hozzáteszi: „A megélhetési minimum garantálásából konkrétan meghatározott részjogok – így a lakáshoz való jog – mint alkotmányos alapjogok nem vezethetőle... A megélhetési minimumot biztosító szociális ellátások rendszerének kialakításakor alapvető alkotmányi követelmény az emberi élet és méltóság védelme. Ennek megfelelően az állam köteles az emberi lét alapvető feltételeiről – így hajléktalanság esetén az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet elhárításához szállásról – gondoskodni." A határozat előzménye az az indítvány, amelyet az állampolgárok országgyűlési biztosa és a kisebbségek országgyűlési biztosa közösen terjesztett elő, s amelyben azt kifogásolták, hogy az Országgyűlés nem tett eleget az alkotmány 15., 16., 17., valamint a 70/E. §-aiból fakadó jogalkotási kötelezettségének. Az indítványozók szerint ugyanis sem a szociális ellátásokról, sem a társadalombiztosításról szóló törvényi rendelkezések „nem fedik le teljes egészében a hivatkozott alkotmányos rendelkezésekből az államra háruló szabályozási kötelezettségeket, hiszen – álláspontjuk szerint – a szociális biztonsághoz való alapjognak a hajlékhoz (lakáshoz) való jog nélkülözhetetlen részét képezi, mert annak hiányában egyetlen szociális intézkedés sem érheti el célját." Az indítványozók szerint továbbá a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény, valamint a lakások és helyiségek bérletéről szóló 1993. évi LXXVIII. törvény rendelkezései sem határozzák meg a szociális gazdálkodással kapcsolatos állami feladatokat, valamint azok állami és önkormányzati szervek közötti megosztását. Az Alkotmánybíróság határozatát részben azzal indokolja, hogy a szóban forgó esetben az alkotmány értelmezéséről van szó, az ez iránti kérelemnek meghatározott szervtől kell származnia, s az eljárást nem általánosságban, hanem valamely konkrét alkotmányjogi probléma aspektusából kell kezdeményezni. Ami az indoklás érdemi részét illeti, a testület hivatkozik azokra a szociális biztonságra vonatkozó korábbi határozataira, amelyek szerint a szociális biztonsághoz való jog nem jelent sem biztosított jövedelmet, sem azt, hogy adott esetben az állampolgárok létszínvonala ne csökkenhetne; az állam megfelelő kötelezettsége a társadalombiztosítás rendszerének fenntartására és működtetésére irányul, s ebben a körben széles jogosítványokkal rendelkezik a szociális ellátásokon belüli változtatásokra; az úgynevezett második generációs jogok garantálása a társadalom mindenkori gazdasági teljesítőképességének függvénye stb. Lényegében ez vonatkozik a szociális biztonságból származó kötelezettségek állami és önkormányzati szervek közötti megosztására is.

3.7. Jegyzetek 1. E dilemmát Balogh Zsolt fogalmazta meg tanulmányának fejezetcímében. Balogh Zsolt: Az Alkotmánybíróság jogállam-értelmezése. In Alkotmánybíráskodás. 115. p. 2. Szekfű Gábor interpretálása. Az alapjogok értelmezése és védelme az Alkotmánybíróság határozatainak tükrében. In Alkotmánybíráskodás. 166. p.

4. 20. A MUNKÁHOZ VALÓ JOG A polgári társadalomban jogilag szabaddá váló polgárok tömegei tulajdon nélkül maradtak. A megélhetés biztosítása érdekében munkaerejüket voltak kénytelenek áruba bocsátani. A foglalkoztatás, a munkaviszony eredetileg a jogilag szabad felek szerződése szerint realizálódott. A felek jogi egyenrangúsága mögött persze ténylegesen a tulajdonosok dominanciája érvényesült. A munkáltatóknak kiszolgáltatott munkavállalók az államtól várták a jogilag az egyenlőségre épülő, ámde szociológiailag nagyon is aszimmetrikus viszony korrekcióját, egyenlőtlenségének enyhítését, mégpedig a pozitív diszkrimináció elve alapján, azaz a szerződési szabadsághoz képest a munkavállalóknak biztosított „többletjogosítványok" által. A XIX. század közepétől egyre-másra születtek olyan törvények, amelyek a nők és gyermekek foglalkoztatását korlátozták, meghatározták a munkaidőt, a szabadidőt, később a minimális munkabért stb. Végül is a szerződési szabadságba való állami beavatkozás által létrejött a munkajog, azaz a munkaviszonyra vonatkozó szabályok rendszere. 151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A munkajognak munkaviszonnyal, mennyiben őrzik munkaviszonnyal, feledésbe merül.1

mint önálló jogágnak a kialakulását követően az a kérdés merülhet fel, hogy a a foglalkoztatással kapcsolatos alapintézmények mennyiben tartoznak erre a jogágra, s meg alkotmányos jelentőségüket. A kérdésre adható választ az nehezíti meg, hogy a a foglalkoztatással kapcsolatos szabályok alkotmányos jelentősége az idő múlásával

4.1. 20.1 A MUNKÁHOZ ÉS A FOGLALKOZTATÁSHOZ VALÓ JOG a. A munkához való jog eredeti két nagy jelentéstartalma: jog a foglalkoztatáshoz és a megélhetéshez: „munkát kenyeret!" – ahogyan ez a munkásmozgalom követelései között jelszószerűen megfogalmazódott. 1848-ban Franciaországban nemzeti műhelyeket szerveztek, ezek azonban a foglalkoztatásra nem hozhattak megoldást. A polgári társadalom nagy dilemmája: a (teljes) foglalkoztatás a tulajdonviszonyokba való (teljes) beavatkozás – azaz államosítás – által lenne elvileg biztosítható, ez azonban már a társadalom polgári alapját ásná alá. A munkához való jog a szerződési szabadságból, illetve a vállalkozáshoz való jogból nőtt ki történetileg annak következtében, hogy az állam beavatkozott az egyébként magánjellegű jogviszonyokba a „gyengébb fél", azaz a munkavállaló oldalán. A beavatkozás nyomán jött létre a jogrendszer új ágazata, a munkajog. Az alkotmányok – és a nemzetközi dokumentumok – megőrizték, illetve megőrzik a munkához való jog hagyományos kiindulópontjait, illetve továbbfejlesztik azokat. A magyar alkotmány a hagyományos támpontokra „koncentrál", így a munkabérre, a foglalkozás szabad megválasztására stb. A munkához való jog alkotmányos kiinduló pontjai: „(1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához. 1. Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. 2. Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének. 3. Mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz" (70/B. §). A munkához való jog elemeinek megfogalmazása a rendszerváltozás utáni alkotmányban szinte egyáltalán nem változott az előzőhöz képest, miközben a jogok tartalma, s társadalmi környezete gyökeresen átalakult. A szocializmus viszonyai között a termelési eszközök állami-társadalmi tulajdona, a tervgazdaság, a teljes foglalkoztatottság, a munkavégzés joga és kötelezettsége stb. jelentette azt a társadalmi-gazdasági hátteret, amely a -„kizsákmányolás nélküli" – munkához való jog egyes elemeinek tartalmát meghatározta. A polgári társadalomban ellenben a magántulajdon, a piacgazdaság, a szerződési szabadság stb. viszonyai számítanak meghatározónak. A munkához való alkotmányos jog mai megítélésének dilemmája az említett diszkrepanciából származik. a. A foglalkoztatáshoz való jog (a tulajdonképpeni munkához való jog) elvileg és történetileg két elemet tartalmaz. Az egyik a jog a munkához, a munkavégzéshez, a másik pedig a foglalkozás megválasztásának szabadsága. Nagy, forradalmi megmozdulásokat az előbbi váltott ki. A szocializmus viszonyai között a termelési eszközök állami-társadalmi tulajdona folytán a foglakoztatáshoz való jog alanyi joggá vált, aminek az állam munkahelyteremtésre irányuló kötelezettsége felelt meg. Megvalósult a teljes foglalkoztatottság, sőt – bár történelmileg eltérő erővel és formában – a munkavégzés kényszere. A legnagyobb munkáltató maga az állam volt. Azt is mondhatjuk, az egész népgazdaság egy „nemzeti munkahellyé" vált. Ennek az volt a gyakorlati következménye, hogy a munkanélküliség „a gyárkapukon belülre" szorult vissza. A szocialista alkotmányok, így a magyar is, általában hallgattak a foglalkozás szabad megválasztásáról. Ennek hátterében „a munkaerő tervszerű áramoltatása", gyakran a munkahely kötelező kijelölése, közvetítése húzódott meg. A rendszerváltozás utáni polgári állam a privatizáció nyomán, a magántulajdon viszonyai között meglehetősen erőtlen pozícióba került: a teljes foglalkoztatás megteremtéséről már szó sem lehetett, s a foglalkoztatás bővítésével kapcsolatban is csak indirekt gazdaságpolitikai eszközökkel rendelkezik – alanyi jogosultsággá legfeljebb a munkanélküli-segély vált. Az Alkotmánybíróság az említett történeti és elméleti vonal mentén halad, amikor a munkához való jog tartalmát meghatározza. A 1178/B/1/1991. AB határozata szerint az alkotmány 70/B. § (1) bekezdése a


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK szerződési szabadság egyik aspektusát, a munka és a foglalkoztatás szabad megválasztását fejezi ki, annak a különös szintjén történő megfogalmazása. Vagy más megfogalmazásban: az alanyi értelemben vett munkához való jog a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jogot jelenti [21/1994. (IV. 16.) AB hat.]. Az munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való alapjog, amely a természetes személyeket illeti meg, de nem garantál alanyi jogot meghatározott foglalkozás folytatásához, tevékenység végzéséhez. „A munkavállaló a szerződés megkötésével az állami közhatalmi elemek meghatározó részvételével megteremtett feltételrendszerbe, a közjogi elemekkel átszőtt, jórészt kogens jellegű munkajog rendszerébe lép be. Ezek a jogszabályi rendelkezések törvény erejénél fogva részei a munkaszerződésnek, az alapjog gyakorlására ezek keretei között kerülhet sor" (327/B/1992. AB hat.). A munkához való jog szoros kapcsolatban van a vállalkozáshoz való joggal, sőt az említett határozatában a testület kimondja: „Az alanyi jogi értelemben vett munkához való jog, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jog (70/B. §), illetőleg a vállalkozás joga (9. §) között nincs hierarchikus viszony. A munkához való jogot is úgy kell értelmezni, hogy abba mindenféle foglalkozás, hivatás, »munka« megválasztásának és gyakorlásának szabadsága beletartozik. Munka, foglalkozás, vállalkozás alanyi alapjogként nem különbözik egymástól. .A munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. E korlátozások alkotmányossága azonban más-más mérce alapján ítélhető meg aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam, s az utóbbin belül is különbözik a megítélés az adott foglalkozásba kerülés szubjektív, illetve objektív korlátokhoz kötésének megfelelően. .A szubjektív feltételek előírása is a választási szabadság korlátozása. Ezek teljesítése azonban elvileg mindenki előtt nyitva áll." (Például taxis vállalkozás esetén a kaució, a vizsgakötelezettség.) „Az egyes foglalkozásoknál tárgyi ismérvek alapján bevezetett numerus clausus. ha a létszám betelt, minden személyi tulajdonságtól függetlenül lehetetlenné teszi az adott foglalkozás választását." Mivel itt alapjog teljes elvonásáról van szó, ez az eszköz nem alkalmazható versenyszabályozásra sem. Az Alkotmánybíróság a vázolt logika alapján alkotmányosnak ítélte azokat a szabályokat [a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény, illetve a 89/1988. (XII. 20.) MT rendelet, továbbá a 21/1992. (XII. 20.) KHVM rendelet egyes rendelkezéseiről van szó], amelyek a taxis vállalkozókat kaució letételére, a taxik fokozott műszaki ellenőrzésére kötelezték; alkotmányellenesnek mondta viszont azokat a szabályokat, amelyek felhatalmazták az önkormányzatokat arra, hogy illetékességi területükön a taxik számát korlátozzák. Az igazság azonban az, hogy az Alkotmánybíróság az általa követett logika mentén az utóbbival ellentétesen is dönthetett volna. Az 54/1993. (X. 13.) AB határozatában például kimondta: „Senkinek sincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent – annyit alkotmányos követelményként feltétlenül –, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást." Ebből az az álláspont is alkotmányosan következhetne, hogy a „taxizás" meghatározott vállalkozóvá válást jelen, aminek a megakadályozása nem alkotmányellenes. A munka és a vállalkozás szabad megválasztásának szabadsága nem jelenti azt, hogy jogszabályok a jogállamiság általános követelménye alapján meghatározott foglalkozások tekintetében ne támaszthatnának speciális követelményeket [22/1994. (IV. 16.) AB hat.]. Az ügyvédségről szóló 1991. évi XXIII. törvénnyel módosított 1989. évi 4. tvr.- nek az a rendelkezése, amely szerint ügyvédi tevékenységet az folytathat, aki – egyebek mellett – az ügyvédi kamara tagja, nem alkotmányellenes, mondta ki az Alkotmánybíróság. Az ügyvédi foglalkozás ugyanis a jogalkalmazás és igazságszolgáltatás közhatalmi szférájához kapcsolódik: az ügyvédi foglalkozásgyakorlás szabályai közjogi tartalmú, illetve vonatkozású normák. Az ügyvédi kamara köztestületként intézményesen garantálja a tagok szakmai hozzáértését, továbbá a magántevékenységként végzett feladatok teljesítésében való függetlenséget. Aki az ügyvédi pályát választja, aláveti magát az ügyvédi foglalkozás gyakorlására vonatkozó szabályoknak. Ezek a szabályok függetlenek az ügyvédi kamara lététől. A foglakozási szabályok nem az ügyvédi kamara létezéséből fakadnak, hanem éppen fordítva: ezen szabályok közjogias jellegéből következik, hogy gyakorlásuk csak köztestületi tagként, azaz közjogi intézmény tagjaként lehetséges [22/1994. (IV. 16.) AB hat.]. Az alkotmány nem mondja ki a kényszermunka tilalmát. Az Alkotmánybíróság állást foglalt abban a kérdésben, hogy a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény 92. § (1) bekezdése – amely az általános honvédelmi kötelezettség teljesítését fegyver nélküli katonai szolgálattal, illetve polgári szolgálattal is lehetővé teszi – nem ellentétes az alkotmánynak a munka és a foglalkozás szabad megválasztásának jogát kimondó 70/B. § (1) bekezdésével. Azért nem, mivel az alkotmány 70/H. § (2) bekezdése a honvédelmi kötelezettségnek az említett módon történő teljesítését kifejezetten lehetővé teszi, másrészt pedig az alkotmányban meghatározott jogok és kötelességek értelemszerűen egymásra tekintettel és egymást korlátozva érvényesülnek (például a tulajdonhoz


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK való jog, illetve közteher-viselési kötelezettség). A honvédelmi kötelezettség minden alkotmányos formája értelemszerűen korlátozza a foglalkozás szabad megválasztását [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. A foglalkoztatáshoz való jog – ahogyan említettük – tulajdonképpen két lényeges területre bontható. Az egyik az előzőekben tárgyalt „munka és a foglalkozás szabad megválasztása"; ez az, ami a klasszikus alapjogok szerint „viselkedik", azaz az alanyi jogokra jellemző módon kikényszeríthető. Az Alkotmánybíróság szerint azonban a munkához való jogtól mint alanyi jogtól meg kell különböztetni a munkához való jogot mint szociális jogot s annak intézményi oldalát, az állam kötelességét megfelelő foglalkoztatáspolitikára [21/1994. (IV. 16.) AB hat.]. Az igazság azonban az, hogy a munkához való jognak mint – az Alkotmánybíróság szóhasználata szerinti – szociális jognak is két oldala van, az egyik a munkaalkalom „megszerzése", a másik pedig a munka „megtartása". Az előbbi a munkaviszony létrehozására irányul, az utóbbi pedig a munkaviszony fenntartására. A munkához való jog modern kori alkotmányos megfogalmazásának a munkavállalásra vonatkozó jogosultság adott értelmet. Ennek elismerésére óriási erejű politikai mozgalmak irányultak. Ma hatályos nemzetközi dokumentumok is – részben – ilyen „üzenetet" hordoznak. A SZCH is „a munkához való jog tényleges gyakorlásának biztosítására" vonatkozó állami – a szerződő felek általi – vállalásáról szól (1. cikk). A munkához való jog munkaviszonyon belüli megnyilvánulási formái: a munkavállaló védelme a munkaviszonyon belül, a munkaviszony megszüntetésének szabályozása, a munkáltató általi felmondás korlátozása, a munkaviszonyból származó jogviták bíróság elé utalása, magának a munkaügyi bíróságnak a megszervezése stb. Az új alkotmány előkészítése során a munkához való jog alkotmányba foglalásáról, annak mikéntjéről heves viták folytak. Ezek végül is azon álláspont győzelmével végződtek, amely szerint a munkához való jog a munkavállaláshoz való jog értelmében alanyi jogként nem kezelhető. Ennek megfelelően az új alkotmány tervezett normaszövege ugyan paragrafuscímében a munkához és a pihenéshez való jogról szólt, maguk a rendelkezések (40. §) azonban a munka és foglalkozás szabad megválasztásáról rendelkeztek, illetve arról, hogy ennek érdekében az állam elősegíti a minél teljesebb foglalkoztatást, s a munkavállalók érdekében szabályozza a munkavállalók jogait, a munkavégzés egészségügyi követelményeit, a legalacsonyabb munkabér nagyságát, az önhibájukon kívül munkanélkülivé vált személyek támogatását stb. A munkaviszony létrehozására vonatkozó munkához való jog tekinthető talán a leginkább szociális jognak. Az utóbbi időszak törvényhozása azonban – az Alkotmánybíróság azon felfogásának szellemében, amely a diszkrimináció tilalmát a jogrendszer egészére kiterjeszti – a „születendő" jogviszony esetében alanyi jogosultságot is megállapított: a Munka Törvénykönyvének (Mtv.) a 2001. évi XVI. törvénnyel végrehajtott módosítása szerint a korábbiakhoz képest, amikor a munkavállalónak kellett bizonyítania a hátrányos megkülönböztetést, illetve az ebből reá háruló hátrányokat, a bizonyítási kötelezettség (teher) megfordul: az Mtv. 5. § (8) bekezdése ugyanis kimondja, hogy a munkáltató eljárásával kapcsolatos vita esetén a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárása a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket nem sértette meg. A munkaviszony keletkezését megelőző hátrányos megkülönböztetés nem vagyoni kár megállapítását is maga után vonhatja. A munkához való jog – ahogyan az Alkotmánybíróság idézett határozatából következik – az állam intézményvédelmi kötelezettsége alatt áll. Ez egyrészt a munkaviszonyra vonatkozó szabályozásbeli követelmények teljesítését jelenti, azt tehát, hogy munkavállaló védelme megfeleljen a munkához való jogból származó elveknek, másrészt pedig a munkához való jog érvényesülésének szolgálatában álló gazdaságpolitika biztosítását. Szükséges hangsúlyozni, hogy az állam intézményvédelmi kötelezettségének teljesülése annak minden vonatkozásában az Alkotmánybíróság ellenőrzése alatt áll. A munkavállaláshoz való jog – az alkotmánybírósági felfogás szerint – szociális jogként függ össze a foglalkoztatáspolitikával, egyéb vonatkozásban azonban nem. Ezt mutatja az a mód is, ahogyan az Alkotmánybíróság az öregségi nyugdíj megszerzésére való jogosultságot, illetve a fennálló munkaviszony sorsának megítélését kezelte. Ennek lényege az, hogy az öregségi nyugdíj megszerzésére vonatkozó jog nem érinti a munkaviszony fennállását, illetve folytatását. Ugyanakkor a testület nem minősítette alkotmányellenesnek a közalkalmazott, illetve köztisztviselő nyugdíjaztatását a nyugdíjjogosultság elérése esetén (44/B/1993. AB hat.). Hasonlóképpen: munkaviszony párhuzamosan is létesíthető, nem csak „félállásként", „mellékfoglalkozásként" [45/1996. (X. 22.) AB hat.]. A magántulajdon, piacgazdaság viszonyai között az állam – ami a direkt eszközöket illeti – meglehetősen erőtlen pozícióban van, különösen a munkaviszony keletkezését illetően. A klasszikus alapjogok logikája szerint tulajdonképpen egy lehetőség áll előtte, s ez a munkanélküli-ellátás, támogatás biztosítása. A munkanélküliség 154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK esetére szóló ellátás alanyi oldalról azt a kérdést veti fel, hogy itt közvetett munkakényszerről van-e szó, az érintett személy köteles-e tehát együttműködni a munkaközvetítő szervezetekkel. Az Alkotmánybíróság szerint az együttműködést elutasító munkanélküli nem jogosult a munkanélküli-ellátásra. Az más kérdés, hogy a számára felajánlott munkahelyet vagy közmunkát – a munka és a foglalkozás szabad megválasztása jegyében – nem köteles elfogadni (1449/B/1992. AB hat.).

4.2. 20.2. AMUNKABÉR A szocializmus viszonyai között a munkabér – a kapcsolatos ideológiának megfelelően – az elosztási viszonyok részeként a munka mennyiségének és minőségének megfelelően került megállapításra azzal az ideológiailag tételezett perspektívával, hogy a szocializmust felváltó, annak örökébe lépő kommunizmusban az elosztási viszonyok rendező elve alapján „mindenki szükségletei szerint" részesedik a társadalmilag előállított javakból. Nem így a polgári társadalom viszonyai között, ahol a munkabér alapvetően a piacgazdaság követelményei által meghatározott módon az elvégzett munka árának számít. Ebbe korrekciós mechanizmusok épülnek be szociális meggondolásból. A korrekciós mechanizmusok a piacgazdaság „törvényeit" a reálbér meghatározásának irányába alakítják;2 a legnyilvánvalóbb formája ennek a minimális munkabér jogszabály által történő megállapítása; de ugyanígy kilépést jelent a munkabér piaci viszonyok által történő meghatározásából a SZCH, amely a tisztességes díjazás keretében arról rendelkezik, hogy a szerződő felek elismerik a dolgozók jogát, hogy olyan méltányos díjazásban részesüljenek, amely mind a dolgozóknak, mind pedig családjuknak tisztes életszínvonalat biztosít. Ilyen módon a munkabér az alkotmányjogban, illetve a kapcsolatos nemzetközi dokumentumokban megélhetéshez való joggá válik. A munkabérre vonatkozó alkotmányos rendelkezések alkotmányba foglalásának logikája megfelel a munkához való jog alkotmányos fogalma általános logikájának: ilyen típusú rendelkezések alkotmányba foglalásának akkor van értelme, ha azok tartalma eltér attól, ami a felek szabad megállapodását feltételező vállalkozói szerződésből következnék. A munkabérre vonatkozó hatályos rendelkezések az alkotmányos rendszerváltozás után is követik azt a korábbi alkotmányszöveget, amely a szocialista elosztási viszonyok ideológiai alapelvének pontos átültetését jelentette az alaptörvénybe: a végzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő bérezés nem a „kimenetre", azaz a munkabér „vásárlóértékére", azaz a megélhetéssel való kapcsolatára utal. Ily módon sem a piacgazdaságra vonatkozó munkabérmegállapítás, sem a szocialista elosztási elv nem tekint túl a munkaviszony határain. A megfogalmazás másik eleme, az egyenlő munkáért mindenkinek, „bármilyen megkülönböztetés nélkül egyenlő bérhez" való jog – már egzaktabb jellegű. Az Alkotmánybíróság az alkotmánynak a szóban forgó rendelkezését különböző rétegekben értelmezte. a. A testület 26/1993. (IV. 29.) AB határozatában arra az álláspontra helyezkedett, hogy az aktív dolgozók jövedelmét a versenyszférában a piaci viszonyok, a munkaerő-kereslet és -kínálat viszonyai határozzák meg, amelyet befolyásol a különböző érdek-képviseleti szervek tevékenysége és számos egyéb körülmény. Az Alkotmánybíróság ezen a ponton – úgy tűnik – figyelmen kívül hagyja az alkotmány 70/B. §-ának a végzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő díjazásra vonatkozó rendelkezését. b. Más oldalról szembesítette az Alkotmánybíróság az alkotmány idézett szakaszát a törvényi szabályozással a 849/B/1992. AB határozatában. Itt lényegében a végzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő bérezés szabályát a közszférára vonatkozóan értelmezte. A köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Ktv.) egyes rendelkezéseit egyebek mellett azért támadták az indítványozók, mert azok az illetmény megállapítását a közszolgálati jogviszonyban eltöltött időhöz és az iskolai végzettséghez – s nem a végzett munka mennyiségéhez és minőségéhez – kötik. Az Alkotmánybíróság a megtámadott törvényi rendelkezést nem tartotta alkotmánysértőnek, mondván: az iskolai végzettség annak biztosítéka, hogy a köztisztviselő rendelkezik a munkája elvégzéséhez szükséges ismeretekkel; a közszolgálatban eltöltött idő figyelembevétele pedig közvetíti annak a sajátos tudásnak, tapasztalatnak az értékelését, amire a köztisztviselő azáltal tesz szert, hogy hosszabb ideje dolgozik a közigazgatásban. A közszolgálati besorolási rendszer által mért szakmai tapasztalat olyan alapvető jellemzője a munkavégző személynek, amely lehetővé teszi, hogy a köztisztviselő a végzett munkája mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemhez jusson. Az Alkotmánybíróság említett határozatában nem találta alkotmánysértőnek a Ktv.-nek azt a rendelkezését sem, amely lehetőséget biztosít az önkormányzati képviselő-testületnek arra, hogy – a törvény keretei között, attól eltérve – maga állapítsa meg az önkormányzati köztisztviselők illetményét. Az Alkotmánybíróság álláspontja itt az, hogy az önkormányzati illetménymegállapítási jog az önkormányzati képviselői munka sajátosságainak érvényesítésére, ezzel összefüggésben a végzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelem biztosítására irányul. 155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK a. A munka mennyiség és minőség szerinti díjazása, különösképpen annak mérése a közszférában is inkább csak lehetőség, a munkaadó „szabadsága", s nem kötelessége. Az előzőekben hivatkozott határozat alapjául szolgáló indítvány előterjesztője azon az alapon is vitatta a Ktv. alkotmányosságát, hogy az nem tesz különbséget a főiskolát és egyetemet végzettek között a besorolás és a jövedelem megállapítása szempontjából. A munkavégzéstől független különbségtétel tilalma nem korlátozza a munkáltatót abban, hogy a különböző fajtájú munkavégzéseket saját tevékenységének szempontjai alapján – figyelemmel az ellenszolgáltatás megállapításánál anyagi lehetőségeinek korlátaira is – értékelje. A munkáltatót a különböző munkafajták értékelése kapcsán megillető szabadság azonban nem értelmezhető a munkáltatót terhelő alkotmányos kötelezettségként. Az alkotmány hivatkozott rendelkezéseiből nem vezethető le olyan kötelezettség, ami arra kötelezné a jogalkotót, hogy az iskolai végzettség tekintetében az alapfokú, középfokú és felsőfokú különbségtételt meghaladóan további különbségeket tegyen. b. Az alkotmány munkabérre vonatkozó rendelkezésének második fordulata – a bármilyen megkülönböztetés nélkül járó díjazás – már egyetemes, tehát mind a magánszférára, mind a közszférára érvényes jelentőségű. E szabály alkotmányos tartalma szerint minden olyan megkülönböztetést tilalmaz, amely nem a munkát végző személy munkavégzéséhez kapcsolódik. Az alkotmánybírósági határozatok a hátrányos megkülönböztetés tilalmán túl tehát más garanciális szabályt nem tartalmaznak. A piacgazdaság viszonyai között a munkabérre vonatkozó megállapodásból a reálbér irányába való „kilépésre" az államnak a magánszférában gazdaságpolitikai eszközei vannak: a „tisztességes" munkabér mértékének a meghatározásában természetesen az érdek-képviseleti szervek is szerepet játszhatnak. Az állam direkt eszközökkel a minimális munkabér meghatározásakor avatkozik be a munkaadó és munkavállaló közötti megállapodásba. A minimális munkabér mértékéről a Kormány a munkáltatók és a munkavállalók szervezeteivel való konzultációk alapján évenként dönt.

4.3. 20.3. A PIHENÉSHEZ VALÓ JOG A munkához való jog lényeges elemeként meglehetősen korán megjelent a munkaidő korlátozása, a „három nyolcas" követelése annak következményeként, hogy a munkavégzés időtartama, a pihenőidő stb. is a munkaadó és munkavállaló szabad megállapodásának eredménye volt a korai kapitalizmusban. A szocializmus időszakában a hagyományos munkaközi szüneten, a munkanapok közötti megszakításon, a heti pihenőnapon, a munkaszüneti napokon, az évi fizetett szabadságon túlmenően az 1949. évi alkotmány eredeti szövege az üdüléshez való jogot is deklarálta, amely az akkori felfogás szerint sem volt alanyi jognak tekinthető; a szakszervezetek egyik lényeges funkciója volt az üdülőhálózatok fenntartása, az üdülés megszervezése. Az üdüléshez való jogot már az 1972. évi módosítás kiiktatta az alkotmányból. A pihenéshez való jog hagyományos elemeit a Munka Törvénykönyve szabályozza.

4.4. 20.4. A SZAKSZERVEZETI SZERVEZKEDÉS JOGA a. Az egyesülési szabadság az újkori alkotmányosság egyik legfontosabb kritériuma. Modernkori alakításában a szakszervezeti – érdek-képviseleti – szerveződésre vonatkozó igény elismerése meghatározó jelentőségű volt. A szocializmus viszonyai között a szakszervezetek hierarchizáltságuknál fogva tulajdonképpen egységes szervezetként működtek, a politikai hatalom részesének számítottak; állami – jogalkotói, hatósági ellenőrzési – feladataik is voltak, különösen a társadalombiztosítás és a munkavédelem területén. Ezzel szemben érdekvédelmi, érdek-képviseleti szerepük egyáltalán nem volt vagy csak látszatfunkcióként. A magyar alkotmány eredeti, 1949-es szövege nem is tesz erről említést: „A Magyar Népköztársaság feladatainak ellátásában az öntudatos dolgozók szervezeteire támaszkodik" [56. § (2) bek.]. „Eredménynek" számított, hogy az 1972. évi alkotmánymódosítás már a szakszervezet érdekvédelmi funkcióiról is megemlékezett. A szocializmus időszakának végéig megmaradt azonban az, hogy nem szakmánként szerveződtek, hanem termelési-államigazgatási ágazatonként. Ez egyebek mellett azt jelentette, hogy az ugyanazon termelési ágazatban foglalkoztatottak a tényleges foglalkozásukra, sőt a beosztásukra tekintet nélkül ugyanazon szakszervezetnek lehettek a tagjai. A munkahelyeken dolgozói érdekvédelmi funkciókat már csak ezért sem teljesíthettek, inkább szociális feladatokat láttak el, közreműködtek a szociális segélyek elosztásában, munkaversenyt szerveztek stb. A vállalatonként, ágazatonként szervezett szakszervezeteknek monopolhelyzetük volt, a vezetők részt vettek az állami tulajdonban lévő vállalatok vezetésében, befolyást gyakoroltak az államigazgatási-termelési ágazatok irányítására. Az alkotmányos rendszerváltozás után a szakszervezetek differenciálódtak, mintegy kilencven önálló szervezet jött létre. Állami szerepvállalásra vonatkozó igényük fokozatosan enyészett el; bár önmagukat továbbra is


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK inkább az államhoz, mint a munkaadókhoz való viszonyukban határozták meg. A rájuk vonatkozó jogi szabályozás története ezt a folyamatot őrzi. Még az új alkotmánynak számító 1989. évi XXXI. törvényt megelőzően került elfogadásra az egyesületi jogról szóló 1989. évi II. törvény, amely hatályát – néhány speciális rendelkezést tartalmazva – a szakszervezetekre nevesítve is kiterjesztette. Ettől kezdve tehát a törvény szerint szakszervezeti szervezkedésre vonatkozó szabályok – más érdekvédelmi szerveződéshez hasonlóan – az egyesülési jog általános szabályai szerint alakultak. Az akkor hatályos alkotmány azonban továbbra is tartalmazott szakszervezetek javára szóló preferenciákat. „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy gazdasági és társadalmi érdekeinek védelme céljából másokkal együtt szervezetet alakítson vagy ahhoz csatlakozzon. A sztrájkjogot az ezt szabályozó törvények keretei között lehet gyakorolni" [70/C. § (1)-(2) bek.]. „A szakszervezetek és más érdek-képviseleti szervek védik és képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és a vállalkozók érdekeit" (4. §). Az alkotmány hatályos szövegét az 1989. évi XXXI. törvény állapította meg. A rendelkezések némileg eklektikus jellegűek, követve a kapcsolatos nemzetközi dokumentumokat, illetve azok változásait: a 4. § még a szakszervezetekre vonatkoztatva deklarálja az érdekvédelmi célú szerveződés jogát; a vállalkozókra, illetve a szövetkezetekre való utalás azonban azt mutatja, hogy az egyesülési jog nevesítése mégiscsak megmarad a munka világában. Az alkotmánynak ez a megfogalmazása részben követi a GSZKE-t, amely az érdekvédelmi célú szerveződés jogáról a szakszervezetekre vonatkoztatva szól (8. cikk). Az alkotmány 70. §-a az elfogadásakor még be nem cikkelyezett SZCH felfogását tükrözi, amely a szakszervezet szó említése nélkül szól a dolgozók és munkaadók azon szabadságáról, hogy gazdasági és szociális érdekek védelmében szervezetet hozzanak létre; a GSZKE a szakszervezeti szerveződést a sztrájkjog szempontjából, a SZCH a szerveződést a kollektív alku és a sztrájkjog szempontjából „gondolja át". A szövetkezetek említése az alkotmányi szóhasználatban az érdekvédelmi szerveződéssel kapcsolatban idejétmúlttá vált annak következtében, hogy azok a gazdasági társaságok egyik speciális formáját alkotják. Az új alkotmány tervezett normaszövege a szövetkezeteket a szóban forgó kontextusban nem is említi (egyéb összefüggésben sem). Az alkotmány 70/B. §-a a munkához való jogról szól, a 70/C. § (2) bekezdése pedig már s sztrájkjogról szól. Maga a 70/C. § (1) bekezdése azonban az érdekvédelmi célú szervezet létrehozását a munka világán túlra is kiterjeszti. Valójában ma már – bár az egyesületi jog hatálya alatt – a fogyatékosok, mozgássérültek stb. egyesületei kifejezetten érdekvédelmi funkciót látnak el. a. A szakszervezetek-érdekvédelmi szervek alkotmányi szabályozásával ösz- szefüggésben kell szólni a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 27. §-áról, amely szerint: „A Kormány elé terjesztendő jogszabálytervezetekről véleményt nyilvánítanak, az érdekelt társadalmi szervek és az érdek-képviseleti szervek". A magyar lobbitörvénynek is nevezhető említett rendelkezésről az Alkotmánybíróság már a 13/1992. (III. 25.) AB határozatában kimondta, hogy az érdek-képviseleti szervek közreműködésének mellőzése a törvényhozás folyamatában önmagában nem vezethet a törvény alkotmányellenességének megállapításához. A jogalkotási törvény vonatkozó előírása ugyanis – az Alkotmánybíróság határozata szerint – nem alkotmányos jelentőségű. Az érdekvédelem különböző területein működő szervezetek egyenjogúak. Érdekképviseletre nemcsak az ilyen elnevezéssel működő szervek jogosultak, hanem például a munkástanácsok is. Közöttük hátrányos megkülönböztetést tenni nem lehet. Ezt mondta ki az Alkotmánybíróság 24/1990. (XI. 8.) AB határozatában, s ezt az elvet tette magáévá a Munka Törvénykönyve is: „E törvény alkalmazása szempontjából szakszervezeten minden olyan szervezetet érteni kell, amelynek elsődleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek előmozdítása és megvédése" (18. §). Az 1991. évi XXIX. törvény a munkavállalói érdek-képviseleti tagdíjfizetés önkéntességéről rendelkezett: a tagdíjfizetési megbízást a munkáltató és a munkavállaló közötti szabad megállapodás körébe utalta (a korábbi ilyen megállapodásokat hatályon kívül helyezte). A szakszervezetek közötti egyenjogúság jegyében a törvény egyebek mellett úgy rendelkezik, hogy a munkáltató nem tagadhatja meg a munkavállaló megbízásának teljesítését akkor, ha bármelyik más munkavállalója hasonló megbízását már teljesíti. A szakszervezeti pluralizmus elvének érvényesülése mellett fontos kérdés a reprezentativitás. Annak eldöntése tehát, hogy különböző érdekvédelmi szervezetek egyidejű, párhuzamos működése esetén melyek léphetnek fel a


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK munkavállalók képviseletében. A Munka Törvénykönyve (29. §) szerint reprezentatív az a szakszervezet, amelynek jelöltje az üzemi tanácsi választáson a leadott szavazatok legalább 10%-át megszerezte. Hasonlóképpen rendelkezik a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény. Itt a reprezentativitáshoz a közalkalmazotti tanácsi választáson szerzett 10%-nyi szavazat szükséges. A munkaadó és munkavállaló jogállása persze eleve különböző: a munkajogviszony ellentétes pólusain állnak, így az ebből fakadó különbségtétel nincs ellentétben semmilyen alkotmányos elvvel vagy szabállyal (106/B/1991/6. AB hat.). Az egyes társadalmi csoportok (munkavállalók, szövetkezetek, vállalkozók) érdekvédelmét ellátó szervezetek közötti alkotmányos alapot (indokot) nélkülöző megkülönböztetés azonban már alkotmányellenes [24/1990. (XI. 8.) AB hat.]. a. Az alkotmányos rendszerváltozást megelőző jogalkotás a hagyományos szakszervezeti jogokon túlmenően részvételt biztosított a munkavállalók számára a termelés irányításában: a vállalati tanácsok, illetve dolgozói közgyűlés hatáskörébe tartozott például a közép- és rövid távú tervek meghatározása, a mérleg és eredménykimutatás jóváhagyása, az igazgató megválasztása stb.3 Valójában itt egyrészt az államot mint legfőbb vagy egyetlen tulajdonost megillető bizonyos jogosítványok átengedéséről volt szó, másrészt ezt az állam mint a társadalom egészét átfogó szervezet tevékenységében való részvétel egyik formáját fogták fel. A termelés magántulajdonra épülő rendszerében a munkahelyi demokráciának ez a felfogása elveszíti értelmét. Nem véletlen, hogy a kapcsolatos nemzetközi megállapodások figyelmen kívül hagyják ezt a jogosítványt. A magyar szabályozás a következő főbb jogokat tartalmazza. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 42. § (2) bekezdése szerint a részvételi jogokat a munkavállalók közössége nevében az általuk választott üzemi tanács, illetve üzemi megbízott gyakorolja; együttműködési jog illeti meg a kollektív szerződésben meghatározott jóléti célú pénzeszközök felhasználása, illetve az ilyen jellegű intézmények és ingatlanok hasznosítása tekintetében; az üzemi tanács egyetértése szükséges a munkavédelmi szabályok kiadásához stb. A gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény 13. §-a a gazdasági társaságokban a dolgozói részvétel követelményeiről rendelkezve kimondja, hogy ha a gazdasági társaságoknál a főfoglalkozású dolgozók létszáma éves átlagban a 200 főt meghaladja, a társaság dolgozói a felügyelőbizottság útján részt vesznek a társaság működésének ellenőrzésében. Az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságra ez a szabály nem vonatkozik az 1992. évi LIII. törvény 3. §-a szerint. Az Alkotmánybíróság 33/1993. (V. 28.) AB határozata szerint „a dolgozói participáció nem alkotmányos jog", ezért a gazdasági társaságokétól eltérő szabályozás – önmagában – alkotmányjogilag irreleváns. A jogalkotó a kivételes szabály megalkotásánál a szabályozott szféra sajátosságaira volt figyelemmel. A dolgozói par- ticipáció a dolgozói érdekvédelem egyik, de nem kizárólagos eszköze. Ahogyan az előzőekben említettük, a szakszervezetek nem épülnek be a az állami intézményrendszerbe, nincsenek állami feladataik stb. – ahogyan az alkotmányos rendszerváltozást megelőzően ez tapasztalható volt. Az más kérdés, hogy a jogrendszer, elsősorban a munkaviszonyra vonatkozó jogszabályok a megalakulással és működéssel kapcsolatos állami korlátokon túlmenően ebben a minőségükben biztosítanak különböző jogosítványokat a szakszervezeteknek. Így a már említett képviseleti jogon túlmenően, de azzal szoros összefüggésben a szakszervezet jogosult kollektív szerződést kötni (Mt. 20. §), tájékoztatást kérhet a munkavállalók gazdasági és szociális érdekeivel kapcsolatos kérdésekről (Mt. 29. §) stb. a. A mai fejlett polgári alkotmányos rendszerektől nem idegen az a megoldás, amely szerint az érdekvédelmi szervezetek – közöttük a szakszervezetek – érdekvédelmi funkcióik mellett politikai eszközökkel élnek, intézményes formát is öltenek. Példaként a francia Gazdasági és Szociális Tanácsot lehet említeni, amelyben az érdekvédelmi szervezetek, közöttük a szakszervezetek is képviselve vannak.4

4.5. 20.5. ASZTRÁJKJOG A sztrájkjogot részleteiben az 1987. évi VII. törvény szabályozza. Eszerint a dolgozókat a gazdasági és szociális érdekeik biztosítására illeti meg a sztrájkjog; logikus – bár ez gyakori félreértések forrása –, hogy a sztrájk nem lehet a politikai jogok érvényesítésének eszköze, mivel erre ott vannak az alkotmányos intézmények, a politikai pártok. Az alkotmány a sztrájkjogot a szakszervezeti jogok kontextusába helyezi. Ezt a felfogást követi a GSZKE 8. cikke is. A SZCH már a szakszervezetek említése nélkül a béralkuhoz való jog keretében, a kollektív szerződésekkel kapcsolatban tárgyalja a sztrájkjogot: a szerződő felek „.elismerik a dolgozók és munkaadók jogát az érdekkonfliktusok esetén történő kollektív cselekvésre, beleértve a sztrájkhoz való jogot is, azon kötelezettségek függvényében, amelyek a korábban életbe lépett kollektív szerződésekből eredhetnek". 158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A magyar sztrájktörvény szerint a sztrájkban való részvétel önkéntes. A sztrájkjog gyakorlása során a munkáltatóknak és a munkavállalóknak együtt kell működniük. Sztrájk akkor kezdeményezhető, ha a vitatott kérdést érintő egyeztető eljárás hét napon belül nem vezet eredményre, vagy ha az egyeztető eljárás a sztrájkot kezdeményezőnek fel nem róható ok miatt nem jön létre. Jogellenes a sztrájk: • ha nem gazdasági, szociális érdekeket szolgál; • ha az alkotmányba üköző cél érdekében szervezik; • olyan egyedi munkavállalói intézkedéssel vagy mulasztással szemben kezdeményezik, amelynek elbírálása a bíróságra tartozik; • kollektív szerződés hatálya alatt. Nincs helye sztrájknak az igazságszolgáltatási szerveknél, a fegyveres erőknél, a fegyveres testületeknél és a rendészeti szerveknél. Államigazgatási szerveknél a Kormány és az érintett szakszervezetek megállapodásában rögzített sajátos szabályok mellett gyakorolható a sztrájk. Nincs helye sztrájknak, ha az életet, az egészséget, testi épséget vagy a környezetet közvetlenül és súlyosan veszélyeztetné, vagy elemi kár elhárítását gátolja. A sztrájk jogszerűségéről a munkaügyi bíróság dönt. A jogszerű sztrájkban való részvétel miatt a dolgozóval szemben hátrányos intézkedés nem tehető, s megilletik őt a munkaviszonyból eredő jogosultságok. Számára azonban a sztrájk miatt kiesett munkaidőre díjazás és egyéb juttatás nem jár. A sztrájkban eltöltött időt szolgálati időként kell figyelembe venni. A Legfelsőbb Bíróság 2/1999. sz. munkaügyi jogegységi határozata szerint: • jogellenes sztrájk esetén az abban részt vevő munkát szerződésszegéssel nem teljesít, következésképpen annak idejére munkabért nem igényelhet; • jogszerű sztrájk esetére – a sztrájktörvény rendelkezése szerint – a sztrájk miatt kiesett munkaidőre a munkavállalót díjazás és a munkavégzés alapján járó egyéb juttatás nem illeti meg; • ha a szakszervezeti tisztségviselő sztrájkban vesz részt, díjazás nem jár a részére; díjazás iránti igény hiányában az azt egyébként helyettesítő – így különösen a munkaszüneti díjazás iránti – követelés is elesik. Az Alkotmánybíróság szerint a sztrájkjog a munkaviszonyban állók részére jelent biztosítékot azokban az esetekben, amikor a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, az egyenlő munkáért egyenlő bérhez, valamint a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz való jog valamelyikével nem élhetnek, illetve azokat nem érvényesíthetik. „Alapvető jogelv, miszerint mindenki úgy és olyan mértékben gyakorolhatja saját jogait, hogy ennek során mások jogait ne sértse. .Az igazságszolgáltatás tagjainak a sztrájkjoga mások alapvető jogainak érvényesítését veszélyeztetné, súlyosabb esetben megakadályozhatná. Ezért az Alkotmánybíróság az igazságszolgáltatás tagjai sztrájkjogának a korlátozását nem tartotta alkotmányellenesnek" (673/B/1990. AB hat.).

4.6. 20.6. A MUNKÁHOZ VALÓ JOG TOVÁBBI ELEMEI Ahogyan az előzőekben szó volt róla, a munkához való jog alá tartozó elemek történetileg bővülnek. Így nemzetközi dokumentumok külön említik a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez való jogot, az igazságos munkafeltételekhez való jogot, a szakmai képzéshez való jogot, a pályaválasztási tanácsadáshoz való jogot stb. Itt azonban két lényeges, elméleti jellegű megállapítást kell tennünk. A munkához való jog kialakulását az állam beavatkozása kísérte az egyébként magánjogi viszonyokba, a vállalkozás szabadságába, a szerződési szabadságba stb. a szociológiailag gyengébb fél, a munkavállaló oldalán. A beavatkozásra okot adó körülmények azonban történetileg differenciálódtak, bővültek, tehát nem maradtak meg csupán általában a munkavállalói minőségnél. A munkavállalói minőségen belül egyre inkább külön, speciális védelemre tarthattak számot a nők, a gyermekek, a fiatalkorúak, a fogyatékosok. Az utóbb említettek 159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK alapjogai a munka világát meghaladóan önállósultak. Ezen önállósult, nevesített alapjogok lényeges részeként is megjelent a munkaviszonyhoz tapadó védelem. Ennek megfelelően ma már az említett kategóriába tartozók munkajogi védelme két erővonal metszéspontján jelenik meg: az egyik irányt a hagyományos munkához való jog, a másikat pedig a nők, a fiatalok stb. speciális jogai képviselik, jelölik ki. A magyar alkotmányban ez a második irány is megjelenik: 66. § (3) bekezdése szerint a munka végzése során a nők és a fiatalok védelmét külön szabályok biztosítják.

4.7. Jegyzetek 1. Ebből a szempontból is érdekes az 1917-ben elfogadott mexikói alkotmány. A munka és a társadalmi gondoskodás című fejezete a munkaviszonnyal kapcsolatban olyan részletekbe menő szabályokat tartalmaz – a nők szülést megelőző foglalkoztatása vagy hogy a vállalatoknál szeszes ital árusítása és szerencsejátékok űzése tilos stb. –, hogy az a mi fogalmaink szerinti munka törvénykönyvének felel meg. 2. Az Európai szociális charta alapján kialakult esetjog akkor tekinti megvalósultnak a charta munkabérre vonatkozó rendelkezéseit – „tisztességes munkabér" –, ha a minimális munkabér az átlagbér 68%-a (kormány-előterjesztés). 3. Nigriny Elemér: A munkához való jog. In Emberi jogok hazánkban. 275. p. 4. Az alkotmány szerint a tanács a kormány kérésére véleményt nyilvánít az eléje terjesztett törvény-, rendelkezés- és rendelettervezetekről; valamennyi gazdasági vagy szociális jellegű terv, illetve törvénytervezet eléje terjesztendő stb. (lásd francia alkotmány 69-71. cikk).

5. 21. A MŰVELŐDÉSHEZ VALÓ JOG – AZ OKTATÁS, A TUDOMÁNY ÉS A MŰVÉSZETEK SZABADSÁGA A művelődéshez való jog első történelmi megjelenése a tanszabadságban érhető tetten. Valójában a tanulás „szabadságát", szabadságjogjellegét hosszú történelmi időre elfedi az, hogy megvalósulása a megfelelő állampolgári kötelesség, a tankötelesség bevezetése által biztosítható.1 A kötelező elemi oktatás gondolatát Luther veti fel először: „Ha a fejedelemnek joga van alattvalóinak megadóztatására – mondja –, joga van arra is, hogy a szülőket gyermekeik iskoláztatására kényszerítse." 2 A tulajdonképpeni tanszabadságot, illetve annak általánosabb, a művelődéshez való jog irányába mutató megfogalmazását elsőként az 1795. évi francia alkotmány tartalmazza: „A polgároknak csakúgy, mint a szabad társaságoknak joguk van külön nevelő és oktatási intézményeket megszervezni abból a célból, hogy közreműködjenek a tudomány, az irodalom fejlesztésében." A belga alkotmány így fogalmaz: „Az oktatás szabad. Az állam költségén adott nyilvános oktatás törvény által részletesen határoztatik meg." Két összetevőjének – a tanulás, illetve tanítás szabadsága – önálló megjelenése már azt jelzi, hogy a tanszabadság megszűnik az állam, illetve az egyházak monopóliuma lenni. A másik oldalról ez az állam felügyeleti jogának hangsúlyozását jelenti. A Német Birodalom alkotmánya az oktatás és a nevelés ügyét állami feladattá nyilvánította, a papság felügyelete alól mentesítette és a házi (magán-) oktatást mindenki előtt megnyitotta, aki az erre való képzettségét állami szervnél igazolta. A nyilvános népoktatást és alsóbb fokú ipari iskolai oktatást tandíjmentessé tette, s végül az oktatás szabadságát a szabad hivatásválasztásra is kiterjesztette.3 Az I. világháborút megelőző időszakban már megjelenik a művészetek és a tudomány szabadsága az alkotmányokban. A II. világháború után elfogadott alkotmányokban az állam kötelességei a művelődéshez való jog szélesebb kontextusában – a tudomány és a művészetek támogatása – szerepelnek. Ez az az időszak, amikor – a tudományos, technikai forradalom sodrásában – az államnak létérdeke fűződik a tudományok támogatásához, a szakemberképzéshez, s ezzel egyszersmind az állam magára vállalja a tudományos kutatás, a szakemberképzés tervezését, koordinálását stb.4 Magyarországon – más országokhoz hasonlóan – a tanszabadság a reformáció elterjedésével, a vallásszabadság részeként merült fel. Az 1682. évi XXV. és XXI. törvénycikk a szabad vallásgyakorlást és tanítást együtt említik. Az 1848. évi XIX. törvénycikk 2. § (2) bekezdése kimondja: „Az oktatás és tanulás szabadságának azon elve, hogy egyrészről a tanuló arra nézve, mely tant és melyik tanártól kívánja hallgatni, szabad választást tehessen; másrészről, hogy a rendes tanárokon kívül más jeles egyének is, a minisztérium által ideiglenesen megállapítandó, később pedig a törvény által meghatározandó feltételek mellett oktathassanak, törvényesen kimondatik." Az Eötvös József által előterjesztett 1868. évi XXXVIII. törvénycikk minden 6-12 éves korú gyermekre kimondja a tankötelezettséget s az alapfokú oktatás ingyenességét.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Az alkotmány a következő szabályokat tartalmazza a művelődéshez való jogról. „A Magyar Köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot. A Magyar Köztársaság ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező általános iskolával, a képességei alapján mindenki számára hozzáférhető közép- és felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban szereplők anyagi támogatásával valósítja meg" [70/F. § (1)-(2) bek.]. „A Magyar Köztársaságban a szülők, gondviselők kötelesek kiskorú gyermekük taníttatásáról gondoskodni" (70/J. §). „A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges. A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák. A családok és az ifjúság helyzetével és védelmével kapcsolatos állami feladatokat külön rendelkezések tartalmazzák" [67. § (1)-(3) bek.]. „A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és a művészeti élet szabadságát, a tanszabadságot és a tanítás szabadságát. Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak" [70/G. § (1)-(2) bek.]. Amint látható, az alkotmány meglehetősen szűkszavú a művelődéshez való jog, benne az oktatáshoz való jog szabályozásakor. Mára már azonban az alkotmányokban, illetve a kapcsolatos nemzetközi dokumentumokban kialakultak az oktatáshoz való jog alkotmányos jelentőségű elemei: a tankötelezettség, az oktatás nyelve, világnézeti semlegessége stb. Ezeket nálunk a sokszor módosított közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény (Ktv.) tartalmazza.

5.1. 21.1. A KÖZOKTATÁS: INGYENES ÉS KÖTELEZŐ ÁLTALÁNOS ISKOLA, INGYENES KÖZÉPISKOLA a. Az oktatáshoz való jog egyrészt jogosultság, másrészt kötelezettség, amelynek a feltételeit az állam teremti meg:5 „A közoktatási intézményben mindenki nevelésben és oktatásban részesülhet" [Ktv. 2. § (2)]. „A Magyar Köztársaságban, minden gyermek tanköteles... A tankötelezettséget az általános műveltséget megalapozó, alapfokú alapműveltségi vizsgára felkészítő ismeretek elsajátításával kell teljesíteni. Tankötelezett a gyermek 6. életévének betöltésétől 16 éves koráig" (Ktv. 6. §). „A tankötelezettség – a szülők választása alapján – iskolába járással vagy magántanulóként teljesíthető" (Ktv. 7. §). „A közoktatás rendszerének működtetése az állam feladata" [Ktv. 2. § (3) bek.]. „Közoktatási intézményt az állam, a helyi önkormányzat, a helyi kisebbségi önkormányzat, az országos kisebbségi önkormányzat, a nyilvántartásba vett egyházi jogi személy, a Magyar Köztársaság területén alapított és itt székhellyel rendelkező gazdálkodószervezet, alapítvány, egyesület és más jogi személy, továbbá természetes személy alapíthat és tarthat fenn, ha a tevékenység folytatásának jogát – jogszabályban foglaltak szerint – megszerezte" [Ktv. 3. § (2) bek.]. Az államnak jogi lehetőséget kell teremtenie ahhoz, hogy nem állami, illetve nem önkormányzati óvodák, iskolák és kollégiumok jöhessenek létre. Az állam és a helyi önkormányzat azonban ilyen óvodák, iskolák és kollégiumok alapítására és fenntartására nem köteles [Ktv. 4. § (5) bek.]. 6 Az állam a nem állami, nem helyi önkormányzati közoktatási intézmény fenntartója részére a feladatellátáshoz az éves költségvetési törvényben megállapított mértékű költségvetési támogatást nyújt. A helyi önkormányzat vagy az állam a költségvetési támogatáshoz kiegészítő anyagi támogatást adhat, ha a nem állami, illetve nem


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK önkormányzati közoktatási intézmény – az e törvényben szabályozott megállapodás alapján – állami, illetve helyi önkormányzati feladatot lát el [Ktv. 4. § (6) bek.]. A nem állami, nem helyi önkormányzati, egyházi iskolák állami támogatása azt jelenti, hogy az oktatásért a szülőknek nem kell kétszer fizetniük: egyszer mint adózóknak, egyszer pedig mint az egyházi iskola fenntartóinak.7 Az állam az ingyenes és kötelezőáltalános iskoláról az állami szervek és a helyi önkormányzatok intézményfenntartói tevékenysége keretében gondoskodik. Ingyenes továbbá az óvodai, a gimnáziumi, a szakközépiskolai, a szakképző iskolai, a szakiskolai nevelés és oktatás, valamint a kollégiumi ellátás [Ktv. 3. § (3) bek.]. Az iskoláztatással kapcsolatos tényleges költségek persze szerteágazóak. A közoktatási törvény – VIII. fejezetében – határozza meg az ingyenesség határait. Eszerint: ingyenes az óvodában a foglalkozás, az iskolában a tanórák, a felügyelet, az iskolai létesítmények igénybevétele, a kollégiumi foglalkozás stb. (Ktv. 114. §). Térítésidíj-fizetési kötelezettség terhel bizonyos tanórán kívüli foglalkozásokat, az étkezést stb. (Ktv. 115. §). Tandíjért igénybe vehető szolgáltatás az óvodában, iskolában, kollégiumban a nevelési, illetőleg pedagógiai programhoz nem kapcsolódó nevelés, oktatás vagy az ezzel összefüggő szolgáltatások (Ktv. 116. §). a. Az oktatáshoz való jog szorosan kapcsolódik más alapjogokhoz, mindenekelőtt a lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Az oktatáshoz való jognak ez a kapcsolata fejeződik ki a szabad iskolaválasztásban, illetve az oktatás világnézeti semlegességének követelményében. Az iskolaválasztás joga a szülőt – illetve a gyámot – illeti meg. A jog gyakorlásába azonban beleszólása lehet a gyermeknek is. Az állam és a helyi önkormányzat köteles tiszteletben tartani a szülőknek, illetve a gyámnak azt a jogát, hogy vallási és világnézeti meggyőződésüknek megfelelő oktatásban és nevelésben részesülhessenek gyermekeik. A szülő ezt a jogát gyermeke érdekeinek megfelelően gyakorolja oly módon, hogy tiszteletben tartja annak gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadságához való jogát, továbbá véleményét – korától és érettségétől függően – figyelembe veszi [Ktv. 4. § (1) bek.]. „Az állami és helyi önkormányzati nevelési-oktatási intézmény nem lehet elkötelezett egyetlen vallás vagy világnézet mellett sem. Az állami és a helyi önkormányzati iskola pedagógiai programjában biztosítani kell az ismeretek, a vallási, illetve világnézeti információk tárgyilagos és többoldalú közvetítését. Az állami és a helyi önkormányzati nevelési-oktatási intézmény nevelési, illetve pedagógiai programja, működése, tevékenysége és irányítása vallási és világnézeti tanítások igazságáról nem foglalhat állást, vallási és világnézeti kérdésekben semlegesnek kell maradnia" [Ktv. 4. § (2) bek.]. „Az iskolában gondoskodni kell az alapvető erkölcsi ismeretek elsajátításáról. Az állami és a helyi önkormányzati iskolák tananyagában biztosítani kell a vallások erkölcsi és művelődéstörténeti tartalmának tárgyszerű és elfogulatlan ismertetését" [Ktv. 4. § (3) bek.]. „Az állami és helyi önkormányzati nevelési-oktatási intézményekben lehetővé kell tenni, hogy a gyermek, illetőleg a tanuló az egyházi jogi személy által szervezett fakultatív hit- és vallásoktatásban vegyen részt. Az egyházi jogi személy a hit- és vallásoktatást óvodákban a szülők, iskolákban és kollégiumokban a tanulók és a szülők igénye szerint szervezheti. A hit- és vallásoktatás az óvodában a nevelési időn kívül, az iskolában pedig olyan módon szervezhető, hogy alkalmazkodjon a kötelező tanórai foglalkozások rendjéhez. A hit- és vallásoktatás tartalmának meghatározása, a hitoktató alkalmazása és ellenőrzése, a hit- és vallásoktatással összefüggő igazgatási cselekmények végzése, így különösen a hit- és vallásoktatásra való jelentkezés megszervezése, előmeneteli értesítések, bizonyítványok kiadása, foglalkozások ellenőrzése az egyházi jogi személy feladata. Az iskola, a kollégium, illetve az óvoda – a nevelési-oktatási intézményben rendelkezésre álló eszközökből – köteles biztosítani a hit- és vallásoktatáshoz szükséges tárgyi feltételeket, így különösen a helyiségek rendeltetésszerű használatát, valamint a jelentkezéshez és működéshez szükséges feltételeket" [Ktv. 4. § (4) bek.]. a. „A közoktatásban tilos a hátrányos megkülönböztetés bármilyen okból" [Ktv. 4. § (7) bek.]. Ezen belül a törvény külön is szabályozza a nyelvhasználat jogát. „Az óvodai nevelés, az iskolai nevelés és oktatás, a kollégiumi nevelés nyelve a magyar, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségek nyelve. A nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó gyermekek, tanulók – a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényben meghatározott választás alapján – anyanyelvükön, illetőleg 162 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK anyanyelvükön és magyarul vagy magyar nyelven részesülhetnek óvodai nevelésben, iskolai nevelésben és oktatásban, illetőleg kollégiumi nevelésben. A nevelés, oktatás – részben vagy egészben – más nyelven is folyhat" [Ktv. 5. §]. a. A közoktatás körében a gyermekek, tanulók jogai és kötelességei a következők. A gyermek joga, hogy az oktatási intézményben biztonságos és egészséges környezetben neveljék és oktassák, iskolai tanulmányi rendjét pihenőidő, szabadidő, testmozgás beépítésével, sportolási, étkezési lehetőség biztosításával, életkorának és fejlettségének megfelelően alakítsák ki. „A gyermek, a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani és védelmet kell számára biztosítani fizikai és lelki erőszakkal szemben. A gyermek és tanuló nem vethető alá testi fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak" (Ktv. 10. §). A tanuló kötelessége különösen, hogy részt vegyen a foglalkozásokon, eleget tegyen tanulmányi kötelezettségének (Ktv. 12. §). A szülők jogai és kötelezettségei e körben a következők. A szülők joga különösképpen, hogy gyermekük számára a nevelési-oktatási intézményt megválasszák, iskolát alapíthatnak stb. A szülők jogai nem korlátozhatják a gyermek gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadságához való jogát, amelynek gyakorlását – a gyermek érettségének megfelelően – a szülő irányíthatja. Attól az évtől kezdve, amelyben a gyermek 14. életévét eléri – ha nem cselekvőképtelen –, a szülő az iskolaválasztási jogát gyermekével közösen gyakorolja (Ktv. 12. §).8 A pedagógus jogai és kötelességei a következők. A nevelési, illetve a pedagógiai program alapján a tananyagot, a nevelés és tanítás módszereit megválasztja, a 4. § (2) bekezdésében foglaltak megtartásával saját világnézete és értékrendje szerint végezze nevelő-, oktatómunkáját (Ktv. 19. §). a. Az Alkotmánybíróság a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény alkotmányosságának vizsgálata során foglalkozott olyan kérdésekkel, amelyek a később elfogadott közoktatási törvény elveit, alkotmányos kiindulópontjait érintik. Az Alkotmánybíróság kapcsolatos – 4/1993. (II. 12.) AB – határozatának indokolásában kifejtett alapelvekkel a közoktatási törvény rendelkezései általában összhangban vannak. Az alkotmány 60. §-a végrehajtásaként elfogadott, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 5. §-a szerint a szülőnek, gyámnak joga van ahhoz, hogy a kiskorú gyermek erkölcsi és vallási neveléséről döntsön és arról megfelelően gondoskodjék. A törvény 17. §-a szerint egyházi jogi személy elláthat minden olyan nevelési-oktatási tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam számára. E körben az egyház intézményt tarthat fenn. Az állam által fenntartott nevelési és oktatási intézményben pedig az egyház fakultatív tantárgyként vallásoktatást tarthat. Ennek kapcsán az Alkotmánybíróság kimondta, hogy ezek a szabályok végrehajtják az alkotmány 60. §-át, de nem elegendőek a vallásszabadságnak a kötelező iskolai oktatás területén való érvényesüléséhez. Magyarország nemzetközi egyezményekben ennél többet vállalt. Az Alkotmánybíróság hivatkozik Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 2. cikkére, a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 18. cikkének 4. pontjára, továbbá A gyermek jogairól szóló, New Yorkban 1989-ben kelt egyezmény 14. cikkére, amelyek hasonlóképpen rendelkeznek. „Az »állami« és az »egyházi« iskola közötti különbség az, hogy bár mindkettő köteles az ismeretek objektív, toleráns és a tanulók lelkiismereti szabadságát tiszteletben tartó közvetítésére, az egyházi iskola valamely vallás tanaival azonosul, míg az állami iskola ezt nem teheti meg, vallási tanítások igazságáról nem foglalhat állást, azaz vallási kérdésekben semlegesnek kell lennie. .A semlegesség azt követeli meg, hogy iskolái tantervét, szervezetét és felügyeletét az állam úgy alakítsa ki, hogy a tanulóknak a vallási, illetve világnézeti információkat és ismereteket »tárgyilagosan és kritikusan és pluralista módon közvetítsék«. A semleges állami iskola tehát nem lehet elkötelezett egyetlen vallás, vagy világnézet mellett sem, hanem a szabad és megalapozott választás lehetőségét kell nyújtania. Tárgyilagos tanítás esetén az állam nem kényszeríthet egyetlen tanárt sem arra, hogy saját meggyőződését elhallgassa. A semleges állami iskolával az állam még nem merítette ki kötelességét, hogy »gondoskodjék a vallásszabadság érvényesüléséhez szükséges feltételekről«. A szülőknek joguk van arra, hogy 163 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK gyermekük választásuk szerinti egyházi iskolába járjon; .Az állam azonban nem köteles nem semleges iskolákat felállítani." Némi eltérés van a közoktatási törvény, illetve az alkotmánybírósági határozat között a nem állami oktatási intézmények állami támogatására vonatkozó megfogalmazásban. Az előbbi, tehát a közoktatási törvény 4. § (6) bekezdése szerint – ahogyan ezt az előzőekben már idéztük – az állam a nem állami, nem helyi önkormányzati közoktatási intézmény fenntartója részére a feladatellátáshoz az éves költségvetési törvényben megállapított mértékű költségvetési támogatást nyújt. A helyi önkormányzat vagy az állam a költségvetési támogatáshoz kiegészítő anyagi támogatást adhat, ha a nem állami, illetve nem önkormányzati közoktatási intézmény – a törvényben szabályozott megállapodás alapján – állami, illetve helyi önkormányzati feladatot lát el. Az alkotmánybírósági határozat a közoktatási törvénytől némileg eltérően fogalmazva azt mondja ki: „Ha viszont az egyház vagy a szülők elkötelezett iskolát alapítottak és működtetnek, az állam támogatni köteles őket olyan arányban, amennyiben ezek az intézmények állami feladatot vállalnak át." Az államnak – mondja az alkotmánybírósági határozat – a fentiek értelmében ott is, ahol az eddigi iskola épületét (vagy az iskolák nagyobb részét) egyházi tulajdonba adja, azok számára, akik nem kívánnak egyházi iskolába járni: • tényleges alternatívát kell biztosítania azzal, hogy semleges iskola látogatását lehetővé teszi; • e semleges iskola igénybevétele nem jelenthet számukra aránytalan terhet.

5.2. 21.2. A FELSŐOKTATÁS: AUTONÓMIA ÉS A KÉPESSÉG ALAPJÁN HOZZÁFÉRHETŐ OKTATÁS Az oktatáshoz való jog általánosan megfogalmazott alapelvei más konkrét követelményeket (is) támasztanak az oktatás különböző területein. Nyilvánvaló, hogy a tanulás és a tanítás szabadsága más tartalmat hordoz egyfelől a közoktatás, másfelől a felsőoktatás területén. Vannak azután az oktatáshoz való jognak olyan elemei, amelyek elválaszthatatlanul kötődnek az oktatás egyes területeihez. A felsőoktatási intézmények működésével kapcsolatos alkotmányos követelmény autonómiájuk biztosítása, aminek szervezeti, anyagi-ellátási stb. vonzatai vannak. A „felsőoktatáshoz való jog" érvényesülése feltételezi a tudomány szabadságának érvényesülését is. Ennek a jognak az érvényesülése végül annak megfelelően is változik, hogy állami, az állam által finanszírozott oktatási intézményről van-e szó, vagy magánalapon működőről, illetve hogy ez utóbbiak alapítását egyáltalán megengedi-e a jog. a. Magyarországon ma állami és nem állami felsőoktatási intézmény egyaránt működhet. Állami felsőoktatási intézményt az Országgyűlés létesíthet, alakíthat át és szüntethet meg. Nem állami felsőoktatási intézmény az Országgyűlés hozzájárulásával létesíthető (a többször módosított 1993. évi LXXX. törvény a felsőoktatásról, Ftv. 5. §). A felsőoktatási intézmények felsorolását a felsőoktatásról szóló törvény (melléklete) tartalmazza. Az egyetem, a főiskola elnevezést csak az ott felsorolt felsőoktatási intézmény használhatja. (Az egyetem – szemben a főiskolával – szakképzési feladatai mellett doktori [PhD: Doctor of Philosophy], illetve mesterképzésre [DLA: Doctor of Liberal Arts], doktori, illetve mesterfokozat odaítélésére, habilitációs eljárás lefolytatására stb. is jogosult.) Az állami felsőoktatási intézményben a feladatok ellátásának és a felsőoktatás fejlesztésének anyagi alapját az állam biztosítja a felsőoktatási törvény rendelkezéseinek megfelelően: • központi költségvetési támogatásból normatíva szerint, • igénybe vett szolgáltatás díjából és más hallgatói térítésekből stb. a. A felsőoktatási intézmények az oktatók, a tudományos kutatók, hallgatók számára biztosítják az oktatás, a tudományos kutatás, a művészi alkotótevékenység és a tanulás szabadságát, ami részben az oktatók és a hallgatók jogaiban, kötelességeiben fejeződik ki. Az oktatók jogosultak különösen:


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK • a tananyag meghatározására, az alkalmazott oktatási és képzési módszerek megválasztására a képzési követelményeknek és a tantervi előírásoknak megfelelően; • a tantárgyi oktatási programok és a tananyagok fejlesztésére; • a hallgatók tanulmányi munkájának és teljesítményének értékelésére; • az intézményi szabályzatban meghatározott feltételek mellett a hallgatók megválasztására. A hallgatók joga különösen: • a felsőfokú intézmény, továbbá a szak megválasztása; • más szakok, karok és főiskolai intézmények előadásain való részvétel, amelyet a fogadó intézmény szabályzata korlátozhat; • az előadók és más oktatók megválasztása, a párhuzamosan meghirdetett előadások, gyakorlatok, szemináriumok és más foglalkozások közötti választás; • az oktatók munkájának véleményezése; • az intézményben rendelkezésre álló eszközök, létesítmények használata (Ftv. 32. §); • juttatások és kedvezmények igénybevétele meghatározottak szerint.

a

jogszabályokban és az

intézményi

szabályzatban

Az államilag finanszírozott felsőoktatási képzésben részt vevő hallgatók közül tandíjmentesség illeti meg • az első alapképzésben részt vevő hallgatót, amennyiben tanulmányi kötelezettségét teljesíti; • az első doktori képzésben résztvevőket első két tanulmányi évükben, ameny- nyiben a szabályzatban meghatározott oktatási tevékenységet folytatnak, illetve a harmadik tanulmányi évben a külön meghatározott esetekben (Ftv. 31. §). a. A felsőoktatási intézmények széles körű önkormányzati jogokkal (autonómiával) rendelkeznek. A felsőfokú intézmény dönt minden olyan intézményi ügyben, amelyet törvény vagy felhatalmazása alapján más jogszabály nem utal állami vagy helyi önkormányzati hatáskörbe [Ftv. 64. § (1) bek.]. Az oktatás, a tudományos képzés, a művészeti tevékenység, a kutatás és tanulás szabadságának biztosítása érdekében a felsőoktatási intézmények önkormányzati joga különösen: • szervezeti és működési rendjük önálló kialakítása úgy, hogy az alkalmas legyen az oktatási, tudományos kutatási, művészeti és egyéb feladataik ellátására, gazdaságos működtetésre (Ftv. 47. §); • az oktatók, a tudományos kutatók és vezetők kiválasztása; • költségvetési támogatásra is figyelemmel a felvehető hallgatók számának megállapítása, továbbá a felvétel feltételeinek meghatározása, a hallgatók kiválasztása és felvétele; • tantervek, tananyagok, képzési programok meghatározása, valamint bizonyítványok, végzettséget, illetőleg szakképesítést tanúsító oklevelek kibocsátása; • tudományos kutatási programok kidolgozása, tudományos kutatási feladatok meghatározása és szervezése; • a részükre meghatározott pénzügyi eszközök, források és előirányzatok feletti rendelkezési jog, valamint a kezelésükben lévő vagyontárgyakkal kapcsolatos jogok gyakorlása; • nemzetközi oktatási és kutatási kapcsolatok kialakítása és fejlesztése; • az intézményben folyó oktató- és kutatómunka minőségét biztosító intézkedések bevezetése és ellenőrzése; • az egyetem joga a doktori és mesterképzés, illetve -fokozat odaítélése (Ftv. 64. §).


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK A hallgatói önkormányzat a felsőoktatási intézmény önkormányzatának részeként működik (Ktv. 66. §). a. Az állam a felsőoktatással kapcsolatos feladatait a felsőoktatási törvényben megállapított szabályok szerint látja el. A felsőoktatási intézményeket sértő jogszabályok az Alkotmánybíróság előtt megtámadhatók. A felsőoktatási intézmények és az állami szervek, helyi önkormányzatok között felmerülő hatásköri vitában végső soron a bíróság dönt (Ftv. 65. §). Az állami szerveknek e felsőoktatási intézményekkel kapcsolatos hatáskörei a következők. Az Országgyűlés: • állami felsőoktatási intézményt létesít, alakít, szüntet meg, nem állami intézmény létesítéséhez hozzájárul; • meghatározza a felsőoktatás fejlesztési tervét, éves fejlesztését és működési költségvetését (Ktv. 70. §). A köztársasági elnök: • kinevezi és felmenti az egyetemi tanárokat, az egyetemek rektorait (Ktv. 71. §). A Kormány: -biztosítja az állami felsőoktatási intézményhálózat fenntartási, működési feltételeit; • állami felsőoktatási intézményben kar létesítéséhez hozzájárul, nem államiban kar létesítését elismeri; • meghatározza a doktori képzés és a habilitációs eljárás szabályait; • meghatározza az államilag finanszírozott hallgatói létszámot, a hallgatók támogatásának rendszerét; • a miniszterelnök kinevezi a főiskolai tanárokat, a főiskolák főigazgatóit (Ktv. 72. §). Az oktatási miniszter (egyebek mellett): • részt vesz a felsőoktatási politika és fejlesztés állami döntéseinek előkészítésében; • törvényességi felügyeletet gyakorol az állami felsőoktatási intézmények felett, törvénysértő aktusaikat megsemmisíti; • ellenőrzi az állam által rendelkezésre bocsátott eszközök felhasználásának hatékonyságát stb. (Ktv. 73. §). Az Alkotmánybíróság 40/1995. (VI. 15.) AB határozatában megsemmisítette az 1023/1995. (III. 20.), illetve a 2143/1995. (V. 19.) Korm. határozat azon rendelkezéseit, amelyek a művelődési és közoktatási minisztert a felsőoktatási intézmények oktatói létszámának „alakítására" – csökkentésére – utasította, mondván: a felsőoktatással kapcsolatos állami hatásköröket megállapító törvényi rendelkezések nem teszik lehetővé az oktatói létszám, illetve az oktató/hallgató arány megállapításának elvonását a felsőoktatási intézmények döntési hatásköréből. Hasonló érveléssel mondta alkotmányellenesnek az Alkotmánybíróság a tárca helyettes államtitkárának a határozatát, amelyben azt írta elő, hogy az egyes intézményekben hány ezer forint „megtakarítást kell elérni". a. Az alkotmány 70/F. §-ának végrehajtásaként a Ftv. 82. § (1) bekezdése kimondja: „minden magyar állampolgárnak joga van – a 83. § keretei között – az általa választott felsőoktatási intézményben és szakon felsőfokú tanulmányokat folytatni". A Ftv. 83. § a felsőoktatási intézményi képzésekre történő jelentkezés feltételeiről, a felvételi feltételek és követelmények meghatározásáról, a felvehető hallgatók számának megállapításáról, a felvételi vizsgák lebonyolításáról, a felvételi döntéshozatalról, a döntés fellebbezhetőségéről rendelkezik. Az Alkotmánybíróság – 35/1995. (VI. 2.) AB határozatában – alkotmányellenesnek mondta ki a felsőoktatási törvénynek azt a rendelkezését, amelyben a közügyektóí való eltiltás büntetésének hatálya alatt álló magyar állampolgárnak nem tette lehetővé, hogy felsőfokú intézményben tanulmányokat folytasson, mondván: a törvény a felsőoktatás valamennyi intézménytípusából, szakágazatából, képzési szintjéből és formájából a 166 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK megkülönböztetés lehetősége nélkül zárja ki azt a személyt, aki a közügyektől eltiltás büntetésének hatálya alatt áll. Az Országgyűlés az 1993. évi XXXI. törvényben hirdette ki Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet. Az első kiegészítő jegyzőkönyv 2. cikkének első mondata szerint „senkitől sem szabad megtagadni az oktatáshoz való jogot". A Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya (amelyet az 1976. 9. tvr. hirdetett ki) 13. cikkében pedig a következőképpen rendelkezik: „1. Az egyezségokmányban részes államok elismerik, hogy mindenkinek joga van az oktatáshoz. 2. Az egyezségokmányban részes államok elismerik, hogy e jog teljes megvalósítása érdekében: .c) a felsőoktatást teljesen egyenlő feltételekkel a képesség alapján mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, minden megfelelő eszközzel, különösen az ingyenes oktatás fokozatos bevezetése útján."

5.3. 21.3. A MŰVELŐDÉSHEZ VALÓ JOG TOVÁBBI TERÜLETEI: A KÖZMŰVELŐDÉS KITERJESZTÉSE ÉS ÁLTALÁNOSSÁ TÉTELE Ahogyan említettük, a mai kulturális jogok területén belül az állam történetileg a legkorábban az oktatással kapcsolatban kötelezte el magát a szolgáltatásokra, illetőleg a megfelelő önkorlátozásra. Szerepe azonban mára már egyre növekszik a művelődés olyan területein is, amelyek nem sorolhatók az oktatáshoz való jog klasszikus fogalma alá. Ide tartozik a közkönyvtárak fenntartása és működtetése, a muzeális értékek megőrzése és megismerésének biztosítása, s általában a közgyűjtemények megóvása, kezelése, az iskolán kívüli művelődés támogatása stb. A művelődéshez való jog – miként az oktatáshoz való jog, a tanszabadság – tulajdonképpen a vélemény, a kifejezés szabadsága nevesített területének is számít. Ugyanakkor kapcsolódik az emberi méltósághoz való joghoz, ezen belül a személyiség cselekvési autonómiájához is. Az iskolán kívüli művelődés lehetőségeire az a jellemző, hogy az állam intézményvédelmi kötelezettsége körében köteles létrehozni a megfelelő szolgáltatásokat. Ha ezek már léteznek, működnek, akkor pedig az állampolgároknak alanyi joguk van az igénybevételükre. Az iskolán kívüli művelődést nevesíti, illetve a legátfogóbb szabályozást tartalmazza a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény (Kmtv.). A törvény az iskolán kívüli művelődés intézményeit két oldalról közelíti meg: az alapjogok oldaláról, illetve ennek „tükörképeként" az állam intézményvédelmi kötelezettségének szempontjából. ad a) Mindenkinek joga van, hogy • megismerhesse a kulturális örökség javait és ezek jelentőségét a történelem alakulásában, a nemzeti és etnikai kisebbségi önismeret formálásában, valamint az ezek védelmével kapcsolatos ismereteket a muzeális intézmények tevékenysége, a könyvtári szolgáltatások, az oktatás, a közművelődés, az ismeretterjesztés, a sajtó és a tömegtájékoztatás útján; • igénybe vegye a könyvtári ellátás rendszerét, a muzeális és a közművelődési intézmények szolgáltatásait; • műveltségét, készségeit életének minden szakaszában gyarapítsa, közművelődési jogai érvényesítése céljából közösséget hozzon létre, s külön jogszabályban meghatározottak szerint szervezetet alapítson, működtessen; • a törvény szerint működési céljai megvalósításához közművelődési közösségi színteret, szervező, szervezeti és tartalmi segítséget kapjon. ad b) Az állam intézményvédelmi kötelezettsége körében: • rendelkezik a nemzeti és az egyetemes történelem során felhalmozott és megőrzött kulturális javak feltárásáról, megóvásáról, védelméről és közkinccsé tételéről; 167 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK • a nemzeti és az egyetemes kulturális örökség megőrzése érdekében szabályozza az e javakkal kapcsolatos feladatokat és az intézmények tevékenységét; • mindenki számára biztosítja a könyvtárhasználat jogát, szabályozza a nyilvános könyvtári ellátás működését és fejlesztését; • szabályozza a közművelődési intézményrendszer működését. • meghatározza az állam, az önkormányzatok és egyéb fenntartók feladatait, a szakmai és finanszírozási alapelveket. A törvény mind a közművelődéshez való joggal, mind annak intézményvédelmi oldalával kapcsolatban célokat fogalmaz meg, mint például a kulturális örökség javainak a megismerését, illetve ennek jelentőségét a nemzeti és kisebbségi önismeret formálásában. Ugyanakkor vallási, politikai tekintetben semlegességet ír elő: az állami és a helyi önkormányzati fenntartású muzeális intézmény, könyvtár és közművelődési intézmény nem lehet elkötelezett egyetlen vallás, világnézet vagy politikai irányzat mellett sem. A (köz)művelődéshez való jog, illetve annak intézményi keretei túlterjednek a Kmtv.-n: ide sorolható a közlevéltárakról és magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény, a műemlékvédelemről szóló 1997. évi LIV. törvény, a természet védelméről szóló 1996. évi LIII., az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény stb. Ebbe a sorba tartozik majd az elfogadásra váró „filmtörvény" is.

5.4. 21.4. A MŰVÉSZETI ÉLET SZABADSÁGA, A MŰVÉSZI SZABADSÁG A művészeti élet szabadságának tartalma két vagy három irányból határozható meg. Az egyik ezek közül a klasszikus alapjogokhoz hasonló megközelítés. Eszerint a művészeti élet szabadsága a művészi alkotó munka szabadságát, a művész bármely meg nem engedett korlátozástól mentes önkifejezését, valamint a művészeti alkotások nyilvánosság elé tárásának, illetve bemutatásának, terjesztésének szabadságát jelenti. Ez utóbbinak a másik oldala a megismerés, a befogadás feltételeinek szabadsága, ami művészeti ágazatonként is eltérő lehet, állhat például a művészeti alkotások megvásárlásának szabadságából is. A művészeti élet szabadságának ez az oldala az államhatalom számára jelent jogi korlátokat. A művészeti tevékenység azonban bizonyos anyagi előfeltételek nélkül nem folytatható. Különböző történelmi időszakokban s kulturális hagyományonként is eltérő módon a művészeti tevékenység anyagi feltételeit a nem állami, tehát magán-, egyházi stb. mecenatúra biztosította. Mára már – szintén kulturális hagyományok, jogrendszer stb. szerint eltérő mértékben – fontos, ha nem a legfontosabb mecénásként az állam lép elő. A művészeti élet szabadsága mint államhoz való viszony részben az államnak ebben a két – állami-hatalmi, illetve mecénási- megrendelői – minőségében jelenik meg. Az állam tulajdonképpen mindkét minőségében – különkülön is – korlátozhatja vagy lehetetlenné teheti a művészeti élet szabadságának az érvényesülését. Erről az oldalról a művészeti élet szabadsága elválaszthatatlanul összekapcsolódik a művészetek állami támogatásával. Az állam az előzőeken kívül a művészi szabadságot annak anyagi előfeltételét érintő, jelentő szabályozásbeli kedvezményekkel is biztosítja. Ide tartoznak az adókedvezmények, s jellemző módon a szerzői jogok védelme. A szerzői jogok körébe tartoznak bizonyos személyiségi jogok is. Mint ismeretes, történetileg elsőként a francia Code Civil terjesztette ki az anyagi javakra érvényes jogi védelmet a szellemi alkotásokra. A művészeti élet szabadsága és a szellemi alkotások – közöttük a művészeti alkotások – védelme közötti szoros kapcsolatokra utal, hogy a szellemi alkotások – ezen belül a művészi alkotások – jogi védelmét számos ország az alkotmányos jogok szintjére emeli. Az ENSZ Közgyűlése által 1948-ban elfogadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata világos összefüggést teremt a művelődéshez való jog és a szerzői jogok védelme között: „Minden személynek joga van a közösség kulturális életében való részvételhez, a művészetek élvezéséhez, valamint a tudomány haladásában és az abból származó jótéteményekben való részvételhez. Minden személynek joga van minden általa alkotott tudományos, irodalmi és művészeti termékkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekei védelméhez" (27. cikk). Meg kell jegyezni, hogy a szellemi alkotások védelme ma már nemzetközivé vált. A szellemi alkotások védelméről – ebben a körben a szerzői jogok védelméről – részben a Ptk. 86. §-a, részben pedig az 1999. évi LXXVI. törvény rendelkezik (Szjt). Ez utóbbi szerint szerzői művek „különösen az irodalmi


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK (szépirodalmi, szakirodalmi, tudományos, publicisztikai) művek, .a színmű, a zenemű, a zenés színmű, .a filmalkotás, .a jelmez- és díszletterv". A szerzői jogi védelem keletkezéséhez semmiféle hatósági eljárásra, nyilvántartásra nincsen szükség. Ezt az alkotás szubjektív vonásainak szerepe, az egyéni-eredeti jelleg mint alapvető kritérium indokolja.9 A szerzőt egyebek mellett személyhez fűződő jogok – például, hogy hozzájárulása nélkül a mű nem hozható nyilvánosságra –, továbbá vagyoni jogok, engedélyezési jog és méltányos díjigény illeti meg. Mind a művészeti alkotások szabadsága, mind a művészeti tevékenység állami támogatása felveti az állam viszonyát a művészetekhez, azt az alapvető kérdést tehát, hogy ebben a viszonyban az állam megmaradhat-e vagy meg kell-e maradnia semleges pozíciójában, közömbös lehet-e tehát az állam a kulturális értékek iránt. A válasz itt is kettébontható: semleges maradjon-e az állam egyrészt hatalmi, másfelől mecénási minőségében. Ami az államnak mint hatalomnak a helyzetét illeti, itt legfeljebb olyan korlátozásokat alkalmazhat, amelyek a szabad véleménynyilvánítás esetében alkotmányosnak számítanak: egyének, társadalmi csoportok jogainak védelme stb. Az állam nem dönthet művészeti alkotások művészi jellege elismerésének a kérdésében sem. Nem tehet különbséget az állam az egyes művészeti irányok preferálásával, illetve háttérbe szorításával. A művészi értékek tekintetében azonban meg kell jegyezni: fejlett alkotmányos rendszerrel rendelkező országokban, például az Egyesült Államokban nem minősül alkotmányellenesnek az értéktelen – lektűr – irodalom fokozott megadóztatása, illetve az így nyert anyagi eszközökből az értékes irodalom, művészetek támogatása. Bizonyos értelemben más a helyzet az állam mecénási szerepkörével kapcsolatban. Itt elképzelhető bizonyos, a témaválasztással kapcsolatos preferenciák érvényesítése. Olyan célok érvényre juttatása, mint például a kulturális örökség, hagyományok ápolása, a történelmi múlt megjelenítése. Az állam semlegességét ezekben az esetekben – a célok meghatározása mellett – a pénzügyi alapok képzése, pályázati rendszerek stb. érvényesítése biztosíthatja. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a művészeti élet szabadsága mint alapvető jog a művészi alkotómunka szabadságát, a művész bármely meg nem engedett korlátozásoktól mentes önkifejezését, valamint a művészeti alkotások nyilvánosság elé tárásának, illetve bemutatásának, terjesztésének szabadságát is jelenti. Az Emberi Jogok Európai Bírósága is utalt arra, hogy „a művészi kifejezés szabadsága nemcsak a műalkotások megteremtésére vonatkozik, hanem azok terjesztésére is, akár kiállításokon keresztül" [24/1996. (VI. 25.) AB hat., Müller-ügy, Judg- ment of 24 Mai 1998, Series A. No. 133, para 27.]. A művészeti élet sajátosságaiból fakad, hogy a művészeti alkotást szerzője a nyilvánosságnak (a közönségnek) szánja. Minden olyan eljárás tehát, amely a művészeti alkotások megismerhetőségét korlátozza, veszélyezteti a művészeti élet szabadságát. Az általános cselekvési szabadság alkotmányos követelményéből fakad az a lehetőség, hogy művészeti alkotást bárki véleményeztetés nélkül vásárolhasson. Más alkotmányos jog, illetve alkotmányos érdek védelme érdekében – törvényben – az általános cselekvési jog is korlátozható, e korlátozásnak azonban szükségesnek és az elérendő célhoz képest arányosnak kell lennie. Az Alkotmánybíróság szerint „.nem hagyhatók figyelmen kívül azok a különbözőségek, amelyek az állami költségvetésből finanszírozott szervekre és az ilyen támogatásban nem részesülő szervezetekre vonatkozó jogi szabályozás alapján helyzetükben fellelhetők. Alkotmányossági szempontból tehát nem kifogásolható, hogy az állami feladatokat alaptevékenységként ellátó és az e feladatok megvalósítását az állami költségvetésből finanszírozott állami szervek művészeti alkotás megszerzése és létesítése esetén szakvéleményezésre kötelezettek. A közpénzek ésszerű, takarékos felhasználása ugyanis körültekintő, sokoldalú értékelést és szakmai vélemény alapján megalkotott döntést igényel [24/1996. (VI. 25.) AB hat.]. Az idézett határozat ennek alapján megsemmisítette azokat a jogszabályokat, amelyek szerint valamennyi állami költségvetési szerv, társadalmi szervezet, egyesület, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet és a Ptk. szerint gazdálkodó szervezet műalkotást csak művészeti szempontú elbírálás után szerezhetett be, használhatott fel és forgalmazhatott. A szóban forgó szabály ugyanis nem vette figyelembe az érintett szervezetek és szervek jellegét és jogi helyzetét, alkotmányellenessége erre vezethető vissza. Ebből következően alkotmányos az 1991. évi XX. törvénynek az a szabálya, amely szerint művészeti alkotások véleményeztetése csak akkor kötelező, ha valamely település önkormányzat a közterületen, valamint önkormányzati tulajdonú épületen kíván műalkotást elhelyezni. Elvileg tehát nem minden engedélyeztetés számít alkotmányellenesnek: egyet lehet érteni azzal a felfogással, amely szerint kötelezően igénybe kellene


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK venni szakvéleményeztetést – a visszaélést kerülendő –, ha az államháztartási törvény hatálya alá tartozó szerv vagy más költségvetési szerv vásárol műalkotást. Ezt a felfogást érvényesíti például a német szabályozás.10

5.5. 21.5. A TUDOMÁNYOS ÉLET SZABADSÁGA A tudományos élet szabadságának alkotmányjogi – „technikai" – megítélése lényegében a művészi szabadságéval egyezik meg. Az állam itt is két minőségben van jelen: egyfelől mint államhatalom köteles biztosítani a tudományos kutatás szabadságát; a tudományos kutatást nem korlátozhatja, tudományos igazságok kérdésében nem vállalhatja magára a „döntőbíró" szerepét stb.; másfelől nem korlátozhatja a tudomány eredményeinek megismerését. A tudomány szabadsága ezen oldalának a megítélése a klasszikus alapjogok analógiája szerint alakul. Mivel a tudomány szabadságának ez az oldala egyben a kommunikációs alapjogok körébe is tartozik, korlátozhatósága a kommunikációs alapjogokéval esik egybe. A tudomány szabadságának másik oldala a tudományos élet, a tudományos kutatások állami támogatása. A tudományos élet állami támogatása a tudomány „termelőerővé" válása következtében a társadalom számára létfontosságúvá vált. Ennek felismerését mutatja az, hogy ma már számos országban minisztériumok szerveződnek a tudományos élet állami támogatására. A művészi szabadsághoz hasonló módon a tudomány szabadságának is lényeges eleme a tudomány eredményeinek szerzői jogi védelme, amelyről ugyancsak a Ptk. és a szerzői jogi törvény rendelkezik. Ide tartozik az iparjogvédelem, azaz a műszaki alkotások joga, a találmányi-szabadalmi jog, az újítási jog, a formatervezési minta oltalma, az iparjogvédelmi, a kutatási szerződések joga stb. Az állam mint hatalom s mint a tudományos élet támogatója semleges kell, hogy maradjon: tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak. Más dolog azonban egyfelől az államtól tudományos értékek megállapítása ügyében elvárt semlegesség, másfelől az, hogy a kutatások irányát, a kutatási témák megválasztását meghatározó módon befolyásolhatja. A két irányú követelmény összhangját biztosítja az autonóm módon működő tudományos alapok képzése és azoknak a tudományos szervezeteknek az autonómiája, amelyek a tudományos kutatás szervezésével, a tudósok munkájának az összehangolásával foglalkoznak. A Magyar Tudományos Akadémia a magyar nyelv ápolására, a tudomány szolgálatára jött létre. Mai alkotmányjogi státusát és feladatait az 1994. évi XL. törvény szabályozza. Eszerint az Akadémia feladata, hogy támogassa a tudományok művelését, őrködjön a tudományos közélet tisztasága felett, rendszeresen értékelje a tudományos kutatások eredményét stb. Az Akadémia önálló fejezet a központi költségvetésben; a rendelkezésére bocsátott anyagi eszközökkel, vagyonával – feladatai ellátása érdekében – önállóan gazdálkodik. Az Akadémia önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő köztestület. A tudományos kutatások és a kutatási infrastruktúra független, széles körű támogatása, a fiatal kutatók segítése, nemzetközi színvonalú kutatási eredmények létrehozása érdekében fogadta el az Országgyűlés az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramról szóló 1997. évi CXXXVI. törvényt. Az Alkotmánybíróság 34/1994. (VI. 24.) AB határozatában a tudományos élet szabadsága, illetve a személyes adatok védelméhez való jog, továbbá az információszabadság összefüggéseivel foglalkozott. Ennek során megállapította, hogy az említett szabadságjogok egymást feltételezve és egymást kölcsönösen korlátozva érvényesülnek. „A tudományos élet szabadsága az államra azt a kötelezettséget rója, hogy az alkotmányosan indokolt kényszerítő korlátok – különösen a személyes adatok oltalmazása és az állam vitális érdekébe tartozó, alapvető biztonsághoz fűződő, törvényben meghatározott és egy demokratikus társadalomban szükséges korlátozásnak minősülő, az európai normák szerinti titokkörbe tartozó titkos adatok védelme – kivételével a tudományos kutatás, a tudományos megismerés és tanítás szabadságát garantálja, kutató és kutató között ne diszk- rimináljon, továbbá tudományos megállapítások és igazságok kérdésében legyen semleges." A közgyűjtemények és levéltárak nyilvánosság előtti korlátlan megnyitása nem alkotmányos követelmény, bár az alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított információszabadság s a 70/G. § (1) bekezdése szerinti – a tudományos kutatáshoz való jogot is magában foglaló – tudományos élet szabadsága a levéltári és közgyűjteményi kutatásokra is vonatkozik. Ennek kapcsán az Alkotmánybíróság kimondta: „A levéltári és közgyűjteményi kutatások során a tudományos kutatói minőség megkövetelése és a kötött mérlegelésen alapuló engedélyezési eljárás nem alkotmányellenes. A 170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK kutató és a kutatás tudományos minősítése kérdésében azonban csak a tudomány művelői jogosultak állást foglalni" [34/1994. (VI. 24.) AB hat.]. Már ez a határozat is érinti azt a kérdést, hogy ki a tudós. A Nemzetbiztonsági Hivatalhoz tartozó irattár kutatása például csak meghatározott engedéllyel rendelkezők számára lehetséges. Valójában a jogszabályok nem is a „tudós" fogalmához kötik a kutatás engedélyezését, hanem a „kutatással" kapcsolatban támasztanak feltételeket. A közokiratokról, a közlevéltárakról szóló 1995. évi LXVI. törvény szerint a közlevéltárakban őrzött levéltári anyagot általában mindenki megismerheti, „a kutatni kívánt téma megjelölését tartalmazó kérelemre bármely természetes személy ingyenesen kutathat, és a kutatott levéltári anyagról saját költségén másolatot készíthet". A törvény személyes adatok és az államtitok védelme érdekében állít fel korlátokat. Így például az 1990. május 2-a előtt keletkezett, a keletkezés naptári évétől számított tizenöt éven belüli levéltári anyagban a kutatást egy kuratórium engedélyezi. A kuratórium tagjai: a Magyar Országos Levéltár, a Politikatörténeti Intézet, az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Közalapítvány által kijelölt egy-egy személy, továbbá a Magyar Tudományos Akadémia által kijelölt két személy. Ha törvény másként nem rendelkezik a személyes adatot tartalmazó levéltári anyag az érintett halálozási évét követő harminc év után válik bárki számára kutathatóvá. A kutatási vagy tájékoztatási kérelem részleges vagy teljes megtagadása esetén a kérelmező bírósághoz fordulhat (1995. évi LXVI. törvény 23., 24., 29. §). A tudományos kutatás szempontjából speciális helyzetben vannak a pártok: „A demokratikus pártok, amelyek közhatalmat nem gyakorolnak, hasonlóan más jogi személyekhez, .hivatkozhatnak a személyes adatok védelmére". A rendszerváltozás előtti egyetlen párt esetében más a helyzet, mivel a közhatalom gyakorlásának részese volt, dokumentumai „a személyes adatok mellett számos közérdekű adatot tartalmaznak, a jelenkori kutatások nélkülözhetetlen forrásai közé tartoznak. .ebben a körben a személyes adatok védelméhez való jogot a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő alkotmányos alapjoggal összefüggésben kell vizsgálni" [34/1994. (VI. 24.) AB hat.].

5.6. Jegyzetek 1. A klasszikus magyar közjogban például a tankötelezettséget nem az állampolgárok jogai, hanem kötelességei keretében tárgyalták. 2. Lőrincz Lajos: A művelődéshez való jog. In Az állampolgárok alapjogai és kötelességei. 296-297. p. 3. Szamel Katalin: A művelődéshez való jog. In Emberi jogok hazánkban. 310. p. 4. Lőrincz: i. m. 298. p. 5. Az oktatáshoz való jogról átfogóan lásd Szamel Katalin: Oktatáshoz való jog és az oktatással kapcsolatos szabadságok Magyarországon. Acta Humana, 1994.17. 39-52. p. 6. A Ktv.-nek ez a rendelkezése összhangban van strasbourgi szervek gyakorlatával. Ez ugyanis azt mutatja, hogy magániskolákkal kapcsolatban az államnak nem kötelessége a finanszírozás, ugyanakkor az államnak az iskolakötelezettség előírására vonatkozó jogosítványa magában foglalja az oktatatási standard betartatásának és ellenőrzésének jogát. Lásd Weller Mónika: Az oktatáshoz való jog a nemzetközi jogban. Acta Humana, 1994.17. 21. skk. 7. Sajó András nem ért egyet az egyházi iskola állami támogatásával. Szerinte „a lelkiismereti szabadság liberális felfogása szerint az államnak csak annyi a dolga hogy ne akadályozza a hívőket és a hitteleneket szabadságuk gyakorlásában. csak ilyen semlegesség mellett lehetséges lelkiismereti szabadság." Sajó András: A láthatatlan alkotmány apróbetűi. Állam- és Jogtudomány, 1993. 1-2. 37-57. p. A „kétszer fizetés" lehetőségének elkerülését Kondorosi Ferenc úgy tartja elkerülhetőnek, ha az egyházi iskolai oktatás költségeit az érintett levonhatná az adóból. Kondorosi Ferenc: Az oktatáshoz való jogról – az Alkotmánybíróság döntéseinek tükrében. Acta Humana, 1994. 1. 36. p. 1. Az oktatási törvénynek az a rendelkezése, amely szerint a gyermek a szülei vallási meggyőződésének megfelelő oktatásban részesüljön, azt jelenti: „A szülői döntési szabadság kiszolgáltatja a gyermeket a szülőnek." Sajó András: A jólét danaidák ajándéka avagy miért fogy a szabadság államilag megtámogatva? 171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK Valóság, 1994.5-6.98. p. A szülő iskolaválasztási jogával nem ért egyet Schweitzer Gábor; nem ért egyet tehát azzal, hogy a gyermek lelkiismereti és vallásszabadsága csak „másodlagosan érvényesül". Schweitzer Gábor: Az oktatáshoz való jog és a szülők lelkiismereti és vallásszabadsága Magyarországon. Acta Humana, 1994. 17. 53-63. p. 2. Lontai Endre: Magyar polgári jog. Szellemi alkotások joga. Budapest, 2001, Eötvös József, 51. p. 3. Lásd Kondorosi Ferenc: Művészet a régi jog hálójában. Acta Humana, 1996. 24. 40-41. skk.

6. 22. A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD VÉDELME a. A nemzetközi dokumentumokban – Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, a PPE, a GSZKE – a családdal kapcsolatos szabályok két irányára bukkanhatunk: 1. Az egyiket a család védelmét és támogatását előíró rendelkezések képezik, amelyek szerint: • a lehető legszélesebb körű védelmet kell nyújtani a családnak, amely a társadalom természetes és alapvető egysége; • mindenkinek joga van arra, hogy családi életét tiszteletben tartsák. 1. A nemzetközi dokumentumok szabályainak másik csoportját a családalapítással, illetőleg a családon belüli – házastársak közötti – viszonyokkal kapcsolatos rendelkezések alkotják: • a nagykorú férfiak és nők fajra, nemzetiségre vagy vallásra vonatkozó minden korlátozás nélkül jogosultak a házasságkötésre és a családalapításra; • a férfiaknak és nőknek egyenlő jogaik vannak a házasság megkötésekor, a házasság alatt és annak felbomlása esetén, • házasságot csupán a házasságkötő felek szabad és teljes beleegyezése alapján lehet kötni. a. A magyar alkotmány családra vonatkozó rendelkezései – a nemzetközi dokumentumokhoz képest – meglehetősen szűkszavúak;115. §-a szerint: „A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét." A család tehát valójában csupán intézményvédelmi oldalról szerepel az alkotmányban, alapjogi összefüggésben nem. Az Alkotmánybíróság ezzel a helyzettel működésének korai szakaszában szembesült, s alapjogi irányban értelmezte az alkotmány rendelkezéseit.2 Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt kimondta, hogy bár a családra vonatkozó rendelkezések nem az alapjogokról szóló fejezetben vannak megfogalmazva, azokat alapjogi jellegűeknek tekinti, s ennek megfelelően az alkotmány 8. §-a alapján ítéli meg [4/1990. (III. 4.) AB hat.]. A házasságkötéshez való jog alanyi jogi jellegű alkotmányos alapjog az általános személyiségi jogból, az emberi méltósághoz való jogból következik [22/1992. (IV. 10.) AB hat.]. A házasságkötéshez való jog nem abszolút jellegű. Korlátozása, ahogyan említettük, az alkotmány 8. §-ának megfelelően történhet, azaz lényeges tartalma szerint nem, illetve szükséges esetben az elérni kívánt céllal arányban. Ennek megfelelően bizonyos hivatásoknál csak a hivatásokhoz kapcsolódó összeférhetetlenségi okként korlátozható. „Ilyen korlátozást indokolhatnak például katonai (egyéb fegyveres testületi) életformával járó speciális helyzetek és körülmények. Nemzetközi jogösszehasonlításból és tradicionálisan ismert, hogy a hivatásos szolgálati viszonyban állók házasságkötésének külön feltételekhez kötését az állami és szolgálati titok megóvásához fűződő rendkívüli érdek, a velük szemben támasztott fokozott erkölcsi követelmények stb. indokolhatják" [22/1992. (IV. 10.) AB hat.]. A házastársak a házasságon belül egyenjogúak. A családjogi törvény (Csjt.) 24. §-ából következik ez, továbbá az alkotmánynak az általános egyenjogúsági klauzulájából. A házastársak egyenjogúsága különböző összefüggésekben jelenik meg: a házastársak gyermekekhez való viszonyában, a közösen szerzett vagyon közösségében, a házasság felbontására vonatkozó szabályokban stb.


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK a. Az alkotmány csak a különneműek közötti házasságkötés feltételei egyenlő szabályozásának követelményét támasztja a jogalkotóval szemben, ami nem foglalja magában az azonos neműek házasodásának jogi lehetőségét. A PPE 23. cikk 2. pontja szerint a házasságkötésre alkalmas korban levő férfiak és nők házasságkötési és családalapítási jogát el kell ismerni. Hasonlóan fogalmaz az EE is. Az egyezmények tehát férfiak és nők házasságáról szólnak. A házasságkötéssel kapcsolatos jog, a házasságkötés szabadsága, a házastárs szabad megválasztása az ennek megfelelő alkotmánybírósági felfogás és jogi szabályozás szerint tehát csupán különneműek házasságkötése esetén gyakorolható. Más a megítélése az élettársi kapcsolatnak: az azonos neműek élettársi kapcsolata ugyanolyan megítélésben részesül, mint a különneműeké. A Csjt.-nek tehát az a rendelkezése, mely szerint „Házasságot nagykorú férfi és nő köthet" – nem alkotmányellenes. Ellenben az alkotmány 70/A. §-ába ütköző megkülönböztetésnek minősül az, ha a közös háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személyek közül az azonos neműekre e jogszabályi rendelkezés nem vonatkozik [14/1995. (III. 13.) AB hat.]. E határozat nyomán az 1996. évi XLII. törvény 1. §-a az élettársi fogalom új tartalmú meghatározását beiktatta a Ptk.-ba. Eszerint eltérő jogszabályi rendelkezések hiányában élettársnak minősül a házasságkötés nélkül közös háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő két személy. Az Alkotmánybíróság egyébként a fentebb említett – 14/1995. (III. 13.) AB – határozatában arra is rámutatott, hogy az összeférhetetlenségi szabályok (gazdasági, kamarai és szövetkezeti tisztségviselőktől a helyi önkormányzatok döntéshozó testületein keresztül a bíróságokig) hiányosak, ha az élettársi kapcsolat ismérveinek megfelelően együtt élő, azonos nemű személyekre nem vonatkoznak. Másfelől viszont azok az elvek, amelyek miatt a tanúvallomás és a nyilatkozattétel megtagadható, a feljelentés és bejelentés elmulasztása nem szankcionálható, a nemtől függetlenül vonatkoztathatók a bensőséges kapcsolatban álló személyekre. Ugyanígy a hozzátartozó sérelmére elkövetett bűncselekmény nem lehet enyhébb megítélésű azért, mert az „élettárs" nem eltérő nemű. Az Európai Emberi Jogi Bíróság szerint nemcsak a de jure családi élet, hanem a de facto, azaz a szociológiai értelemben vett családi élet is védelemben részesül. Ez azonban csak a hagyományos értelemben vett családokra, vagyis férfi és nő, valamint gyermekek (esetleg többgenerációs családok) együttélésére és közös háztartására vonatkozik és nem alkalmazható a nem hagyományos értelemben vett (például homoszexuális) együttélésre.3 Ahogyan fentebb említettük, az alkotmányban a család intézményvédelmi oldalával szerepel. Ennek lényeges tartalma gazdasági, szociális támogatása, amelynek alkotmányjogi megítélése a gazdasági, szociális, kulturális jogok érvényesülésének általános szabályai szerint alakul.

6.1. Jegyzetek 1. Ezt teszi szóvá Lábady Tamás s egyben – nemzetközi dokumentumok alapján, illetve azokkal összhangban – javasolja, hogy az új alkotmány bővítse a szóban forgó rendelkezések körét az említett irányokban. Lábady Tamás: A magánélet alkotmányos védelme. Acta Humana, 1995. 18-19. 74. skk. Hasonlóan vélekedett korábban Bán Tamás: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Az Egyezmény hatása a belső jogrendszerre. Acta Humana, 1992. 6-7. 1. p. 1. Vö. Lábady: i. m. 2. Lábady Tamás: A magánélet alkotmányos védelme. (A házasság és család védelme, a magánszférához való jog.) Acta Humana, 1995. 18-19. 84. p.

7. 23. A GYERMEKEK JOGAI – A GYERMEKEK, AZ IFJÚSÁG VÉDELME 7.1. 23.1. AZ ÁLTALÁNOS GYERMEKI JOGOK MEGJELENÉSE 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK a) Az általános gyermeki jogok kiemelése, nemzetközi dokumentumokban való általános megfogalmazása az alapjogok történetének legújabb fejleményeihez tartozik. Egyes gyermekjogok nemzetközi dokumentumokban való megjelenése azonban jóval korábbra tehető. Ennek olyan – sajnálatos – tényezők adtak ösztönzést, mint például a kapitalizálódás kezdetein az olcsó gyermekmunka elterjedése, a gyermekek fokozódó kizsákmányolása, később pedig a gyermekprostitúció elterjedése, gyermekeknek fegyveres konfliktusokban való felhasználása stb.1 Mára már a gyermekek jogaival több nemzetközi dokumentum is foglalkozik. Említeni kell mindenekelőtt a GSZKE-et, a PPE-t, továbbá A gyermekek jogairól szóló nyilatkozatot (GYJNY), amelyet az ENSZ Közgyűlése fogadott el 1989. november 20-án, s amelyet az 1991. évi LXIV. törvény hirdetett ki. Eredetileg és eredendően a gyermek gondozása, nevelése, védelme a szülőre hárult. Az állam – a szubszidiaritás jegyében – csak akkor lépett be a szülő-gyermek viszonyba, ha a szülő nem tudta, vagy nem akarta teljesíteni kötelességeit a gyermekkel kapcsolatban, aminek következtében annak élete, neveltetése súlyos veszélybe került. Mára ez a helyzet megváltozott: az állam elkötelezi magát a család támogatására, hogy a szülő teljesíthesse kötelességeit a gyermek iránt. Különösen a második világháború után vált általánossá az, hogy a fejlett országok áttértek a „szülőket leváltó" gyermekvédelemről a család működését támogató gyermekjóléti ellátások rendszerére.2 Ebben a felfogásban született meg a gyermekek jogairól szóló egyezmény. Az államok ebben arra vállalnak kötelezettséget, hogy a gyermek számára, figyelembe véve szülei, gyámja stb. jogait és kötelességeit, biztosítják a jóléthez szükséges védelmet és gondozást, s e célból meghozzák a szükséges törvényhozási és közigazgatási intézkedéseket (3. cikk).3 a. A szóban forgó felfogást tükrözik a magyar alkotmánynak a gyermeki jogokra vonatkozó rendelkezései is. Más oldalról a gyermekek jogai és ezek védelme szorosan kapcsolódik a család védelméhez, a család állami támogatásához, illetve a nőknek mint anyáknak a védelméhez: „A Magyar Köztársaságban az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani" [Alk. 66. § (2) bek.]. „A munka végzése során a nők és a fiatalok védelmét külön szabályok is biztosítják" [Alk. 66. § (3) bek.]. „A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák [Alk. 67. § (2) bek.]. „A családok és az ifjúság helyzetével és védelmével kapcsolatos állami feladatokat külön rendelkezések tartalmazzák" [Alk. 67. § (3) bek.]. A gyermeki jogokról átfogóan a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (Gyvtv.) rendelkezik. Ami a szorosan értelmezett gyermeki jogokat illeti, ezek elméletileg két vagy három csoportba tagolhatók. A kiindulópont az, hogy az alapjogok általában a gyermekeket is megilletik. Vannak azonban egyrészt olyan alapjogok, amelyeknek speciális formában lehetnek címzettjei a gyermekek, a pozitív diszkrimináció jegyében a felnőttekéhez képest fokozott védelmet biztosítva számukra, például a személyes szabadság és sérthetetlenség esetében a letartóztatás és fogva tartás körülményeinek szabályaiban. A gyermekeket megillető alapjogok tekintetében külön alkotmányjogi kérdés azok – közvetlen vagy közvetett – képviselők, mindenekelőtt a szülők általi gyakorolhatósága. Végül vannak olyan alapjogok, amelyek kizárólag gyermekeket illetnek meg. Ezek egy része a családon belüli, más részük az államhoz, a társadalomhoz fűződő viszonyban általános gyermeki jogként érté- kelhető.4 a. Mind az általános alapjogok gyermekekre való alkalmazhatósága, mind a speciális gyermeki jogok esetében különleges jelentősége van a gazdasági, szociális, kulturális jogoknak. Az alapjogok, illetve gyakorolhatóságuk szempontjából ki tekinthető gyermeknek? A nemzetközi dokumentumok – így a GYJNY is – általában úgy rendelkeznek, hogy azok a 18. életévüket be nem töltött gyermekekre alkalmazhatók. Ezt a 18. év alatti korhatárt, amit talán alkotmányjogi „gyermekéletkor-ha- tárnak" tekinthetünk a belső jogban, az egyes jogágak tovább finomítják. Így a Ptk. 12. §-a szerint korlátozottan cselekvőképes az a kiskorú, aki 14. életévét már betöltötte; kiskorú az, aki 18. életévét még nem töltötte be, kivéve, ha házasságot kötött; a gyermekek – a Btk. szerint – 14. életévük betöltéséig nem vonhatók büntetőjogi felelősségre; a Munka Törvénykönyve szerint a 14 év alatti korosztály nem létesíthet munkaviszonyt, a 14-16 év közötti korosztály speciális munkajogi védelemben részesül, éjszakai munkát például nem végezhet. A gyermek életkorának meghatározása különös jelentőségre tesz szert a fegyveres konfliktusban való részvétel esetében. A GYJNY szerint az egyezményben részes államok kötelezettséget vállalnak arra, hogy minden intézkedést megtesznek arra, hogy a 15. életévüket be nem töltött személyek ne vegyenek részt közvetlenül az 174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK ellenségeskedésben, s tartózkodnak attól, hogy az ilyen személyeket fegyveres erőikbe besorozzák. Amennyiben ez mégis megtörténik, a legidősebbek besorozásának elsőbbséget biztosítanak (38. cikk). Amíg a gyermekkor felső határa többé-kevésbé egyértelmű, az „alsó korhatár" meghatározása annál vitatottabb kérdés. Ezzel kapcsolatban elsősorban a magzati élet védelme merül fel, hogy tudniillik a gyermeki jogok a magzati életre kiterjednek-e vagy sem. Heves vitát váltott ki ez a GYJNY elfogadását megelőzően is. 5 A magzati élet védelmével az élethez való jog tárgyalásának keretében foglalkoztunk. a. Az alapjogok – ahogyan említettük – a gyermeket is megilletik. A gyermek azonban alapjogait nem mindig gyakorolhatja közvetlenül. Más dolog tehát egyfelől az alkotmányjogi jogképesség: „A Magyar Köztársaságban minden ember jogképes" (Alk. 56. §); s más az alkotmányjogi cselekvőképesség. „Az alkotmány – mondja ki az Alkotmánybíróság – nem él következetesen az alapjogi jogképesség és az alapjog gyakorlásához való jog megkülönböztetésével. (A választójog elvileg az utóbbi körbe tartozó korlátait a 70. § választójogból való kizárásként, vagyis a jogképesség hiányaként határozza meg)", mivel csak a nagykorú állampolgárnak biztosít jogot arra, hogy választható, illetve választó legyen, a kiskorúnak tehát nem. „Ahol a törvények nem szabályozzák a kis- és fiatalkorúak joggyakorlását, az alkotmány alapján esetről esetre kell meghatározni, hogy a gyermek mely alapjogot, milyen vonatkozásában gyakorolhat maga, illetve hogy ki gyakorolja nevében és érdekében, illetve hogy gyermek voltára és az alkotmány 67. §-ára tekintettel az alapjog gyakorlásának egyes területeiről nem zárható-e ki teljesen" [21/1996. (V. 17.) AB hat.].

7.2. 23.2. A GYERMEK JOGAI A CSALÁDBAN ÉS A TÁRSADALOMBAN a. A gyermeki jogok mint speciális állampolgári alapjogok a jogrendszer egészét átfogják. A gyermeki jogok szempontjából azonban mégis a családi jog számít a legfontosabb jogterületnek. Ezzel kapcsolatban azt emeljük ki, hogy hosszú időn keresztül a gyermek jogállása, jogképessége között különbség volt aszerint, hogy házasságban vagy házasságon kívül született: az öröklési jog csak a házasságban született gyermeknek biztosított teljes jogképességet. A házasságon kívül született gyermek jogállásáról szóló 1946. évi XXIX. törvénycikk a házasságon kívül született gyermeknek a házasságból született gyermekkel azonos jogállást biztosított. 1. §-a kimondta: „A jelen törvény célja az, hogy az emberi egyenlőség eszméjének szolgálatában a családi jogállás egyenlőségét is a származástól függetlenül az élet minden vonatkozásában minél teljesebben érvényesítse." A gyermekek fontosabb jogai a Gyvtv. szerint: • a gyermeknek joga van a saját családi környezetében történő nevelkedéshez; • a gyermeknek joga van, hogy segítséget kapjon a saját családjában történő nevelkedéséhez; • a gyermek szüleitől vagy más hozzátartozóitól csak saját érdekében, törvényben meghatározott esetekben és módon választható el; • a gyermeknek joga van ahhoz, hogy mindkét szülőjével kapcsolatot tartson; 6 • az átmeneti vagy tartós nevelésbe vett gyermeknek joga különösen, hogy állandóságot, érzelmi biztonságot nyújtó teljes körű ellátásban, gondozásban, nemzetiségi, etnikai és vallási hovatartozását figyelembe vevő, megfelelő nevelésben részesüljön; • a gyermeknek joga van származása, vér szerinti családja megismeréséhez. A gyermeknek ez utóbbi a jogát az Alkotmánybíróság már egyik korai határozatában kimondta: „Az önazonossághoz és az önrendelkezéshez való jog. azt is magában foglalja, hogy mindenkinek a legszemélyesebb joga vérségi származását kideríteni, vérségi jogállását kétségbe vonni vagy felkutatni, illetőleg az, hogy vérségi származását – a vérségi kapcsolatokban közvetlenül érintettek körén kívül – senki ne tegye vitássá" [57/1991. (XI. 8.) AB hat.].


IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK a. A gyermeket – a fentieknek megfelelően – általában megilletik az alapjogok, ezen belül a politikai jogok. Ezzel kapcsolatban is számolni kell azonban életkori sajátosságaikkal, illetve az ezzel összefüggő fokozott védelmükkel: • a gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához;7 • a gyermeknek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, és ahhoz, hogy tájékoztatást kapjon jogairól, joga van ahhoz, hogy meghallgassák és véleményét korára, egészségi állapotára és fejlettségi szintjére tekintettel figyelembe vegyék; • a gyermeknek joga van ahhoz, hogy a közszolgálati médiumokban fejlettségének megfelelő, ismeretei bővítését segítő, erőszakmentes, a magyar nyelv és kultúra értékeit őrző műsorokhoz hozzáférjen stb. a. A gyermek gazdasági, szociális és kulturális jogai általában azonosak az általános, mindenkire érvényes jogokkal. A magyar szabályozás az egyes gazdasági, szociális, kulturális jogokat konkrétan, az államhoz való, illetve családon belüli viszonyként fogalmazza meg. A GYJNY egyes vonatkozó szabályait a jogok szabályozása irányainak érzékeltetése végett idézzük fel. Eszerint: • minden gyermeknek joga van olyan életszínvonalhoz, amely lehetővé teszi kellő testi, szellemi, lelki, erkölcsi és társadalmi fejlődését (27. cikk); • az oktatás területén az alapfokú oktatás kötelező és ingyenes, a felsőoktatás a képességek alapján hozzáférhető (28. cikk); • a kisebbséghez tartozó gyermek nem fosztható meg attól a jogától, hogy saját kulturális életét élje (30. cikk); • az iskolai fegyelmet a gyermeknek mint emberi lénynek méltóságával összeegyeztethetően kell alkalmazni (28. cikk 2. pont); • a gazdaság területén a gyermeknek joga van arra, hogy védelemben részesüljön a kizsákmányolás ellen; nem kényszeríthető semmiféle kockázattal járó, iskoláztatását veszélyeztető, egészségére, fizikai, szellemi, lelki, erkölcsi vagy társadalmi fejlődésére ártalmas munkára (32. cikk). a. A Gyvtv. szerint a gyermeki jogok védelme minden olyan természetes és jogi személy kötelessége, aki a gyermek nevelésével, oktatásával, ellátásával, ügyeinek intézésével foglalkozik. A gyermek alkotmányos jogainak védelmét az állampolgári jogok országgyűlési biztosa a maga sajátos eszközeivel biztosítja. Ami a gyermek gazdasági, szociális, kulturális jogainak védelmét illeti, annak elvei, illetve eszközei szintén az általános szabályok szerint alakulnak. Az Alkotmánybíróság 9/1990. (IV. 5.) AB határozata szerint: „.a gyermekeknek arra vonatkozóan semmiféle joguk sincs, hogy szüleik adókedvezményt (adóalap-csökkentési lehetőséget) kapjanak. Joguk van viszont arra, hogy szüleik (eltartóik), illetve az állam megfelelő gondoskodásában részesüljenek." A 422/B/1991. AB határozat szerint: Az alkotmány nem határozza meg a 16. és 17. § alapján szükséges védelem és gondoskodás jogintézményeit és mértékét. „Az alkotmányi előírások megvalósítása – számos feltételtől függően – változó és folyamatos törvényhozási, kormányzati, önkormányzati és társadalmi feladat. az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölését célzó törvényi intézkedéseknek széles skálája van, s a különböző szabályozási módok közül a jogalkotó – az alkotmány rendelkezéseit tiszteletben tartva – szabad belátása szerint választhat."

7.3. Jegyzetek 1. Lásd Bokorné Szegő Hanna: A gyermek védelme a nemzetközi jogban. Acta Humana, 1992. 9. 5-6. p. 2. Szöllősi Gábor: Szociális és gyermekvédelmi jog. Pécs, 1998, JAPTE ÁJK Továbbképzési Szekció, 230. p. 3. Uo. 4. Lényegében ugyanezt a csoportosítást alkalmazza Vilusz A.: „A gyermeki jogok egy része azonos a minden emberre érvényes jogokkal, azokat tükrözi vagy megerősíti. Másik csoportja az emberi jogokhoz képest 176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK valamely speciális szabályozást ad. Végezetül vannak olyan gyermeki jogok, amelyek kizárólag a gyermekekre vonatkozó életviszonyok szabályozására szolgálnak." Vilusz A.: A gyermekek alkotmányos jogai. Tantusz, 1992. 4. 15. p. Kerezsi Klára hivatkozik rá A gyermekek jogainak védelme című cikkében (Acta Humana, 1997. 26. 41. p.). 5. Lásd Bokorné Szegő Hanna: i. m. A magzati élet védelme ugyanis szemben állhat a nők védelmével, autonómiájával. 6. A gyermekelhelyezés, a gyermekekkel történő kapcsolattartás stb. nemzetközi esetjogáról lásd Grád András: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga. In Család, tulajdon és az emberi jogok. Budapest, 1999, INDOK, 71-80. p. 7. Nyilvánvaló, hogy a gyermeknek joga van az emberi méltósághoz. E jogának megsértése életkori sajátosságára, státusára visszavezethetően sajátos formában valósulhat meg. Gyermekek gyakran válnak erőszak áldozatává. A lelki, testi-fizikai és a szexuális erőszak, valamint az elhanyagolás azok a gyűjtőfogalmak, amelyek változó kiterjesztéssel, de felölelik a gyermekkel szemben elkövetett cselekményeket. Lásd részletesen Herczog Mária: A gyermekekkel szembeni erőszak. In Család, tulajdon és az emberi jogok. Budapest, 1999, INDOK, 95. p.


5. fejezet - V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK 1. 24. A KÖRNYEZETHEZ VALÓ JOG a. A környezethez való jog harmadik generációs jog. Több olyan fontos jellegzetessége van, amely a hagyományos jogoktól – mind a klasszikus, mind a gazdasági, szociális, kulturális jogoktól – megkülönbözteti: • globális jellegű annyiban, amennyiben nemcsak az egyének vagy azok szű- kebb vagy tágabb csoportjai jogainak biztosítását szolgálja, hanem az emberi élet, az emberi faj egészének fennmaradását; • a környezethez való jog érvényesüléséhez a környezeti problémák globális jellege következtében egyetlen állam erőfeszítése általában nem elegendő; • a környezethez való jog további jellegzetessége, hogy megsértése nem mindig, sőt általában nem érzékelhető közvetlenül és azonnal; a sérelem hosszabb távon fejtheti ki hatását; azonnali érzékelése gyakran csak műszeres vizsgálat által lehetséges stb.; • mindennek a jogok érvényesítése szempontjából az a jelentősége, hogy a jogsérelem nem hoz létre azonnali orvoslási kényszert, mint például a szabadságkorlátozás esetében. a. Az alkotmány szerint: „A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez" (18. §). Továbbá az alkotmány 70/D. § (2) bekezdése értelmében „a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való emberi jogot" [70/D. § (1) bek.] a Magyar Köztársaság – többek között – „az épített és természetes környezet védelmével valósítja meg". Az Alkotmánybíróság már 996/G/1990. AB határozatában megállapította, hogy a fenti alkotmányi rendelkezések alapján „az állam köteles az egészséges környezethez való jog megvalósítását szolgáló sajátos intézmények kialakítására és működtetésére... az állam kötelességeinek magukban kell foglalniok az élet természeti alapjainak védelmét, és ki kell terjedniök a véges javakkal való gazdálkodás intézményeinek kiépítésére." A környezet védelmének általános szabályairól az 1995. évi LIII. törvény (Kvtv.) rendelkezik, mégpedig abban a felfogásban, ahogyan az idézett alkotmánybírósági intenció szól. Amíg az alkotmány környezethez való jogról szól, a Kvtv. a környezet védelmének általános szabályairól rendelkezik. Más szóval tehát a környezethez való jognak a környezet védelmének szabályai felelnek meg. Valójában a törvény az állami cselekvésre koncentrál, arra tehát, hogy meghatározza az állam, illetve az egyes állami szervek környezetvédelemmel kapcsolatos feladatait, illetve kötelességeit. Figyelemre méltó, hogy sem az alkotmány, sem a Kvtv. a környezet védelmét – sok ma hatályos alkotmánytól eltérő módon – állampolgári kötelességként nem fogalmazza meg. Ami a környezethez való jognak az alkotmányi megfogalmazását illeti: a lehető legmagasabb szintű egészséghez való joghoz kapcsolása – bár ez a leglényegesebb összefüggés – leszűkítő, korlátozó jellegű, azaz a védelem nem minden területét fogja át. A környezethez való jog ugyanis ma már egyre inkább magában foglalja a biztonságos környezethez való jogot, ami a békéhez, a leszereléshez való jogot, illetve a nukleáris fegyverkezés elleni fellépés lehetőségét is jelenti, továbbá a zavartalan környezethez, az esztétikus környezethez való jogot stb.1 a. A környezethez való jog alapvető elméleti kérdése annak alkotmányjogi természete. Ahogyan az előzőekből kitűnik, az alkotmányon túl, amely a környezethez való jogról szól, szinte minden más jogszabály a környezet védelméről rendelkezik. A környezet védelméről, amelynek vannak büntetőjogi, polgári jogi, államigazgatási jogi eszközei, amely utóbbit nemritkán az alkotmányvédelem eszközeivel azonosítják vagy keverik össze. A környezethez való jog alkotmányjogi természetét az Alkotmánybíróság több határozatában vizsgálta, amelyekből a következő elemek érdemelnek leginkább figyelmet. 178 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK A környezethez való jogot az alanyi jogokhoz való sajátos viszonya, valamint sajátos tárgya különbözteti meg mind a többi alapjogtól, mind az alkotmányban kitűzött feladatoktól. „A környezethez való jog jelenlegi formájában nem alanyi alapjog, de nem is pusztán alkotmányos feladat vagy államcél, amelynek megvalósítási eszközeit az állam szabadon választhatja meg. A környezethez való jog nem sorolható a klasszikus, védelmi jellegű alapjogok közé, hanem úgynevezett harmadik generációs alkotmányos alapjog, amelynek jellege vitatott, s amelyet még csak kevés kortárs alkotmány tartalmaz. Ez a jog ugyanakkor nem is pusztán alkotmányban kitűzött feladat vagy államcél. .az államcélokat és feladatokat a Magyar Köztársaság az alkotmány szóhasználata szerint »védi«, »elismeri«, »tá- mogatja«, »tiszteletben tartja« anélkül, hogy jognak minősítené őket. Az ún. alkotmányi feladatok vagy államcélok elsősorban az alkotmányban meghatározott egyes alapjogok érvényesítése és állami védelme útján valósulnak meg. A környezethez való jog államcélkénti felfogása esetén nem lehetne azt más alapjogokkal kitölteni, ahogy például a piacgazdaság mint államcél tartalmát számos alapjog alkotja. A környezethez való jog nem hasonlítható a szociális jogokhoz sem. Noha ezekből elsősorban az állam kötelessége folyik a megfelelő – szociálpolitikai, munkahelyteremtő, kulturális és oktatási intézményeket létrehozó stb. – intézkedésekre, eme állami kötelességek és az alanyi jogok között szoros és kiterjedt kapcsolat van. A szociális jogok megvalósítása a megfelelő intézmények létrehozása mellett az igénybevételükkel kapcsolatos alanyi jogok révén történik, amelyeket a törvényhozásnak kell meghatároznia. Kivételesen maguknak az alkotmányba felvett egyes szociális jogoknak is van közvetlenül alanyi jogi oldala. A környezetvédelemhez való jog mindezekkel szemben elsősorban önállósult és önmagában vett intézményvédelem, azaz olyan sajátos alapjog, amelynek az objektív, intézményvédelmi oldala túlnyomó és meghatározó. A környezethez való jog az állam környezetvédelemre vonatkozó kötelességei teljesítésének garanciáit emeli az alapjogok szintjére, beleértve a környezet elért védelme korlá- tozhatóságának feltételeit is. E jog sajátosságai folytán mindazokat a feladatokat, amelyeket másutt alanyi jogok védelmével teljesít az állam, itt törvényi és szervezeti garanciák nyújtásával kell ellátnia. A környezethez való jog érvényesítéséhez természetesen alanyi jogokat is kell alapítania a törvényhozónak, de ezekre az jellemző, hogy többnyire csupán közvetetten függnek össze a környezetvédelemmel. A környezeti károk megtérítésére szolgáló polgári jogi igény közvetlenül például a tulajdonjog sérelmét orvosolhatja. Vannak kifejezetten környezetvédelmi vonatkozású alanyi jogok is, ezek viszont eljárási jogi jellegűek, mint amilyen az engedélyezési eljárásban való részvétel joga. A környezetvédelemben használatos alanyi jogok többsége nem sajátosan környezetvédelmi célt szolgál, hanem többek között erre a célra is használható, mint például a kárral fenyegető magatartástól való eltiltásra irányuló polgári jogi igény, vagy a közérdekű adatok megismeréséhez való alkotmányos jog. A legszorosabb kapcsolat az élethez való joggal áll fenn: a környezethez való jog valójában az élethez való jog objektív, intézményvédelmi oldalának egyik része: az emberi élet természeti alapjainak fenntartására vonatkozó állami kötelességet nevesíti külön alkotmányos »jogként«. Az alkotmány 18. § hiányában a környezetvédelemmel kapcsolatos állami kötelességek kiterjesztő értelmezéssel az alkotmány 54. § (1) bekezdéséből [»mindenkinek veleszületett joga van az élethez«] is levezethetők lennének. A környezethez való jog önálló kimondása azonban az állam objektív életvédelmi kötelezettségéből egyébként szükségszerűen adódó következményeknek külön alkotmányos súlyt ad. Ezek az objektív állami kötelezettségek szélesebbek az élethez való alanyi jogok összességénél. A környezethez való jog formailag is eloldja őket az élethez való alanyi jogtól, s ezzel megkönnyíti, hogy ez a jog további, más gyökerű feladat megvalósításához szükséges állami kötelezettségeket magába fogadjon, továbbá megkönnyíti a környezetvédelem sajátosságához való alkalmazásukat is. A környezetvédelem sajátossága abban áll, hogy alanya valójában az »embe- riség« és a »természet« lehetne. Ezt a problémát szemléletesen jelzik mindazok a törekvések, amelyek a »ter- mészetnek« vagy képviseletében az állatoknak, növényeknek stb. »jogokat« kívánnak adni, vagy a »meg nem született generációk« jogairól szólnak. Az alkotmányban biztosított környezethez való jog a környezet védelmére és az élet természeti alapjainak fenntartására vonatkozó állami kötelességet jelenti. Az egyedi alanyi jogok ez idő szerint e jog megvalósításában csak mellékesek; szerepük például mennyiségileg is elhanyagolható ahhoz képest, amit az alanyi jogok a szociális jogok megvalósításában játszanak. Itt tehát az alanyi jogok feladatát is jogalkotási és szervezési garanciákkal kell az államnak pótolnia. Ezért a jogalkotás


V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK garanciális szerepe nem egyszerűen csupán fontosabb a környezetvédelemben, mint az olyan alkotmányos jogoknál, ahol a bíróság [Alkotmánybíróság] közvetlen alapjogvédelmet adhat vagy alanyi jogi igényeket ismerhet el, hanem – a dogmatikai lehetőségek határai között – mindazokat a garanciákat is nyújtania kell, amelyeket az alkotmány egyébként az alanyi jogok tekintetében biztosít. Ezért a környezethez való jog intézményes védelmének mértéke nem tetszőleges. A védelem szintjét a környezethez való jog fenti dogmatikai sajátosságán kívül döntően befolyásolja a környezetvédelem tárgya is: az élet természeti alapjainak véges volta és a természeti károk jelentős részének visszafordíthatatlansága, s végül az a tény, hogy mindezek az emberi élet fenntartásának feltételei. A környezethez való jog az emberi élethez való jog érvényesülésének fizikai feltételeit biztosítja. A környezethez való jog tárgyából és dogmatikájából következik, hogy a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét az állam nem csökkentheti, kivéve, ha ez más alkotmányos jog vagy érték érvényesüléséhez elkerülhetetlen. A védelmi szint csökkentésének mértéke az elérni kívánt célhoz képest ekkor sem lehet aránytalan. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alkotmányi feladatok és a szociális jogok megvalósítása eszközei és mértéke tekintetében a jogalkotó viszonylag nagy szabadságot élvez. A környezethez való jog e tekintetben is különbözik az alkotmányi feladatoktól és a szociális jogoktól. A már idézett 996/G/1990. AB határozat értelmében az állam a környezetvédelem elvi alapjainak és módszereinek megválasztásában szabad .azonban az állam nem élvez szabadságot abban, hogy a környezet állapotát romlani engedje. A természetben okozott károk sok esetben jóvátehetetlenek. Emiatt a környezetvédelemhez való jog érvényesülésében nem lehet a gazdasági és társadalmi körülményektől függő olyan minőségi és mennyiségi hullámzást megengedni, mint a szociális és kulturális jogokéban, ahol a körülmények megkívánta megszorítások később orvosolhatók. E sajátosságok miatt .a megelőzésnek elsőbbsége van, hiszen a visszafordíthatatlan károk utólagos szankcionálása nem tudja helyreállítani az eredeti állapotot" [28/1994. (V. 20.) AB hat.]. d) A környezethez való joggal mint a jog objektív intézményvédelmi oldalával kapcsolatban – azon túl, hogy a védelem elért szintje általában nem csökkenthető – számottevő az állami akarat súlya, azaz hogy az állam tényleges gazdasági lehetőségeit tekintve milyen preferenciákat alkalmaz, illetve hogy ezek között a környezetvédelemmel kapcsolatos feladatok hol helyezkednek el. Ebből a szempontból a demokratikus hatalomgyakorlási eszközöknek, illetve az állampolgári aktivitásnak, érdekérvényesítésnek fontos szerepe lehet. A környezethez való jog alkotmányjogi sajátosságaival függnek össze védelmének sajátosságai. Annak következtében, hogy a környezethez való jog elsősorban önállósult és önmagában vett intézményvédelem, azaz olyan sajátos alapjog, amelynek az objektív, intézményvédelmi oldala túlnyomó és meghatározó, védelmében az Alkotmánybíróságnak van döntő szerepe. Polgári jogi, büntetőjogi, államigazgatási jogi szabályozása a megfelelő jogági védelmével jár, ami az alanyi jogosultságon alapuló jogérvényesítést, keresetindítást jelenthet, de nem csak azt. A környezethez való jog globális természetéből, abból a logikából tehát, amely szerint ha környezeti ártalom „címzettje", „sérelmezettje" bárki, azaz mindenki lehet, az következik, hogy a jogorvoslathoz való jogot is mindenki számára biztosítani kell. Más oldalról tehát: az egészséges környezethez való jog mindenkinek a joga. Ebből következik, hogy a védelmet mindenki számára lehetővé kell tenni. A környezethez való jog jellegzetes védelmi eszköze tehát a populáris akció. A populáris akció, a közérdekű keresetindítás joga jelentheti egyrészt társadalmi szervezeteknek keresetindítási joggal való felruházását, de ezen túlmenően jelentheti, hogy mindenkinek kereseti jogot kell adni a környezetvédelmet érintő intézkedések megtámadására, illetve a környezetszennyező ellen a környezetvédelmi előírások kikényszerítésére. 2 A Kvtv. 97. §-ának (2) bekezdése ha nem is az általános keresetindítás előtt, de az általános jogérvényesítés előtt megnyitja az utat, amikor kimondja: „Mindenkinek joga, hogy környezetveszélyeztetés. esetén a környezethasználó és a hatóságok figyelmét erre felhívja. Az erre vonatkozó írásban tett felhívásra a hatáskörrel rendelkező szerv intézkedésének megtétele mellett a törvényben előírt határidőn belül érdemi választ köteles adni." Az egészséges környezethez való jogban a társadalom egésze érintett. Ebből is következik, hogy – ahogyan említettük – védelmében a társadalom egésze közvetlenül érdekelt. A társadalmi, civil szervezetek ma már közreműködnek az állampolgári jogok érvényesítésében. Az egyesületeknek a környezetvédelemben játszott különleges szerepét mutatja, hogy a Kvtv. 98. §-a a környezetvédelem területén ügyfélképességet biztosít számukra: „Az állampolgárok által a környezetvédelmi érdekeik képviseletére létrehozott egyesületeket és más,


V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK politikai pártnak, érdekképviseletnek nem minősülő – a hatásterületen működő – társadalmi szervezeteket a környezetvédelmi államigazgatási eljárásokban területükön az ügyfél jogállása illeti meg."

1.1. Jegyzetek 1. Lásd Bándi Gyula: Környezetvédelmi kézikönyv. Budapest, 1995, Közgazdasági és Jogi, 38. skk. 2. Ezt az igényt Sólyom László már az 1980-as évek elején felvetette. Vö. Sólyom László: Környezetvédelem és polgári jog. Budapest, 1980, Akadémiai, 120. p.

2. 25. A BETEGJOGOK 2.1. 25.1. A BIOETIKAI VAGY BIOMEDICINÁLIS JOGOK Az élettudományok és a technika fejlődése szinte határtalan lehetőséget teremt az emberi életbe, az ember biológiai létezésébe, „reprodukciós folyamataiba" való beavatkozás számára. A bioetikai vagy biomedicinális jogok az ilyen be- avakozások módját, határait stb. határozzák meg. A beavatkozás indítéka többnyire a gyógyítás, azonban más természetű motivációk is megjelenhetnek például a nemválasztás vagy az emberi génállományba való beavatkozás esetében. A bioetikai jogok egyes elemei – például az orvosi ellátáshoz való jog – szociális jogokként már korábban megjelentek. A bioetikai jogok mai alkotmányos jelentőségét több tényező idézte elő. Ezek közül az egyik az, hogy a beteg az egészségügyi személyzettel szemben sokkal inkább kiszolgáltatott, mint az állampolgár az állammal szemben, és az egészségügyi ellátással szükségszerűen együtt járó adminisztráció, számítógépes adatfeldolgozás, illetve a piaci alapú menedzsment mind erősítheti ennek az állapotnak az érzését. 1 Másrészt a bioetikai jogok esetében általános emberi-állampolgári jogokról van szó, azonban az általuk körülhatárolt jogterületen a hagyományos állampolgári jogok – mint az egyenjogúság, a személyiség autonómiája, az élethez, az emberi méltósághoz való jog, a személyes szabadság és sérthetetlenség stb. – kérdései a hagyományoshoz képest gyökeresen új módon merülnek fel: erről az oldalról a bioetikai jogok az általános emberi jogi alapelvek „leképezését" jelentik az egészségügy terü- letére.2 Végül pedig jelentős az a tényező, amit elöljáróban említettünk, hogy tudniillik- amint erre az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 776. ajánlása (1976) a betegek és haldoklók jogai kapcsán utal –, az orvostudomány és orvosi technika fejlődése veszélyt jelenthet az emberi méltóságra és integritásra, amelyet a beteg informálása és akaratának tiszteletben tartása ellensúlyozhat.3 A ma már bioetikainak számító szabályok hosszabb időszakon keresztül kizárólag orvosetikai, illetve orvosi szakmai jellegűek voltak, mára azonban jogi érvényű nemzetközi dokumentumok, illetve az államok belső jogszabályai határozzák meg az emberi életbe való beavatkozás módját, határait stb. 4 A bioetikai szabályozás főbb területei:5 • az orvosi beavatkozásba történő tájékozott beleegyezés kérdése, az „infor- med consent" elve, ideértve a „beleegyezésre való képtelenség", a kapcsolatos információhoz való hozzáférés megítélését; • az életkezdet kérdései például a művi megtermékenyítés, az ivarsejt-ado- mányozás, a dajkaterhesség problémái; • a szervátültetés, az emberen végzett kutatás, az élet végén felvetődő kérdések, mint például az eutanázia, a halál beállta, illetve annak megállapítása. A bioetikai jogok legfontosabb területeiről Magyarországon az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) rendelkezik. Valójában a törvény – már ami szabályozási tárgyköreit illeti – meglehetősen „hibrid" jellegű: a bioetikai jogok körébe eső tárgykörökön kívül az egészségügyi ellátás számos kérdését – mint például az állam felelőssége, az ellátás szervezeti rendje stb. – szabályozási tárgykörébe vonja. Az alábbiakban a legfontosabb bioetikai szabályok áttekintésére szorítkozunk (az egészségügyi ellátás kérdéseit a szociális jogokról szóló fejezetben tárgyaltuk).

2.2. 25.2. A BETEGEK JOGAI ÉS KÖTELESSÉGEI 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK A törvény egyik legfontosabb alapelve: „Az egészségügyi szolgáltatások és intézkedések során biztosítani kell a betegek jogainak védelmét. A beteg személyes szabadsága és önrendelkezési joga kizárólag az egészségi állapota által indokolt, a törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható" [Eütv. 2. § (1) bek.]. Az orvos-beteg kapcsolat – ahogyan említettük – hosszú időn keresztül az orvosetika szabályai, illetve az orvosi szakmai szabályok szerint alakult. A beteg státusát elsősorban az orvos iránti bizalom határozta meg. Kétségtelen azonban, hogy ebben a viszonyban bizonyos, az orvosnak való kiszolgáltatottságon alapuló, hierarchikus, paternalista vonások is megjelentek. Az orvosi műhiba következményeként előálló kártérítésreparáció kivételesnek számított. Mára már az orvos-beteg kapcsolat a korábbiakhoz képest jogiasult, az orvosetikai, illetve szakmai szabályok nagy része jogi jellegűvé, betegjoggá vált. 6

2.2.1. AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSHOZ VALÓ JOG A törvény az egészségügyi ellátásról szól, szemben az alkotmánnyal, amely a legmagasabb szintű egészséghez való jogról rendelkezik. Az egészséghez való jog fogalmilag szélesebb, mint az egészségügyi ellátáshoz való jog. Más oldalról az egészségügyi ellátáshoz való jog az egészséghez való jognak csupán egyik részjogosítványa. Ezt mutatják a kapcsolatos nemzetközi szabályok is. Az egészségügyi ellátáshoz való jog – a törvény szerint – lényegében négy elemet foglal magában (felidézve a szociális jogokról szóló fejezetben mondottakat): a. „Minden betegnek joga van sürgős szükség esetén az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátáshoz, valamint fájdalmának csillapításához és szenvedéseinek csökkentéséhez" (Eütv. 6. §). b. „Minden betegnek joga van – jogszabályban meghatározott keretek között – az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és megkülönböztetés nélküli egészségügyi ellátáshoz... c. „A betegnek joga van az állapota által szakmailag indokolt egészségügyi szolgáltató és – ha a jogszabály kivételt nem tesz – a választott orvos egyetértésével az ellátást végző orvos megválasztásához." (Eütv. 8. §). d. „Amennyiben a beteg az adott egészségügyi szolgáltatónál nem részesíthető az egészségi állapota által indokolt", szükséges ellátásban, joga van a legrövidebb időn belül a megfelelő intézetbe való átirányításra, illetve várólistára való helyezésre (Eütv. 9. §).

2.2.2. AZ EMBERI MÉLTÓSÁGHOZ VALÓ JOG „Az egészségügyi ellátás során a beteg emberi méltóságát tiszteletben kell tartani" [Eütv. 10. § (1) bek.]. „A beteg személyes szabadsága – ellátása során – fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai módszerekkel vagy eljárásokkal kizárólag sürgős szükség esetén, illetőleg a beteg vagy mások élete, testi épsége és egészsége védelmében korlátozható. A beteg korlátozása nem lehet büntetőjellegű, és csak addig tarthat, ameddig az elrendelés oka fennáll" [Eütv. 10. § (4) bek.].

2.2.3. A KAPCSOLATTARTÁSHOZ VALÓ JOG A fekvőbeteg-gyógyintézetben meglévő feltételektől függően betegtársai jogainak tiszteletben tartásával és a betegellátás zavartalanságának biztosításával • a beteg fekvőbeteg-gyógyintézeti elhelyezés során jogosult más személyekkel akár írásban, akár szóban kapcsolatot tartani, továbbá látogatókat fogadni; • súlyos állapotú betegnek joga van arra, hogy az általa megjelölt személy mellette tartózkodjon; • szülő nőnek joga van arra, hogy az általa megjelölt személy a vajúdás és a szülés alatt folyamatosan mellette legyen; • a beteget megilleti a vallási meggyőződésének megfelelő egyházi személlyel való kapcsolattartásának és vallása szabad gyakorlásának joga (Eütv. 11. §).

2.2.4. AZ INTÉZMÉNY ELHAGYÁSÁNAK JOGA


V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK „A betegnek joga van az egészségügyi intézményt elhagyni, amennyiben azzal mások testi épségét, egészségét nem veszélyezteti" (Eütv. 12. §).

2.2.5. A TÁJÉKOZTATÁSHOZ VALÓ JOG A beteg jogosult a számára egyéniesített formában – életkorára, iskolázottságára, ismereteire tekintettel – megadott tájékoztatásra. Joga van egyebek mellett arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon: • egészségi állapotáról, beleértve ennek orvosi megítélését is; • a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról; • a javasolt vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének, illetve elmaradásának lehetséges előnyeiről és kockázatairól; • döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások tekintetében; • a javasolt életmódról stb. A betegnek joga van megismerni ellátása során az egyes vizsgálatok, beavatkozások elvégzését követően azok eredményét, esetleges sikertelenségét, illetve a várttól eltérő eredményt és annak okait. A cselekvőképes beteg a tájékoztatásról lemondhat, kivéve, ha betegsége természetét ismernie kell ahhoz, hogy mások egészségét ne veszélyeztesse (Eütv. 13. §).8

2.2.6. AZ ÖNRENDELKEZÉSHEZ VALÓ JOG A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog, ennek keretében: • szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni; • joga van arra, hogy a kivizsgálását és kezelését érintő döntésekben részt vegyen. A beteg a beavatkozás elvégzéséhez való beleegyezését bármikor visszavonhatja. A cselekvőképes beteg két tanú együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki jogosult helyette a beleegyezés, illetve visszautasítás jogát gyakorolni, illetve akit tájékoztatni kell. A beteg beavatkozásokba történő beleegyezését vélelmezni kell, ha a beteg egészségi állapota következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes. A betegnek – a törvény keretei között – joga van arra, hogy halála esetére rendelkezzen holttestét érintő beavatkozásokról. A beteg a törvény rendelkezései szerint megtilthatja, hogy holttestéből szervet és szövetet átültetés, egyéb gyógyító célú felhasználás, kutatás vagy oktatás céljából eltávolítsanak (Eütv. 15-19. §).

2.2.7. AZ ELLÁTÁS VISSZAUTASÍTÁSÁNAK JOGA Az élethez való alkotmányos jog nagy kérdése – a halálbüntetés jogossága, s az abortusz mellett – az eutanáziához, a kegyes halálba való átsegítéshez való jog. Az eutanázia kérdéseit az élethez való jog keretében tárgyaltuk. Az egészségügyi törvény az eutanáziához való jogot az ellátás visszautasítása jogának formájában ismeri. A cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét, testi épségét veszélyeztetné.9 (Részletesebb tárgyalását lásd az élethez való jognál.)

2.2.8. AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOKUMENTÁCIÓ MEGISMERÉSÉNEK JOGA A beteg jogosult megismerni a róla készült egészségügyi dokumentációban szereplő adatokat, illetve joga van ahhoz, hogy egészségügyi adatairól tájékoztatást kérjen. Az egészségügyi dokumentációval az egészségügyi szolgáltató, az abban szereplő adattal a beteg rendelkezik (Eütv. 24. §).

2.2.9. AZ ORVOSI TITOKTARTÁSHOZ VALÓ JOG 183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK A beteg jogosult arra, hogy az egészségügyi ellátásban részt vevő személyek az ellátása során tudomásukra jutott egészségügyi és személyes adatait csak az arra jogosulttal közöljék, és azokat bizalmasan kezeljék [Eütv. 25. § (1) bek.].

2.2.10. A BETEG KÖTELEZETTSÉGEI A beteg köteles az ellátásában közreműködő egészségügyi dolgozókkal képességei és ismeretei szerint együttműködni, tájékoztatni őket mindarról, • ami szükséges a kórisme megállapításához; • ami mások életét vagy testi épségét veszélyeztetheti; • fertőző betegségek esetén megnevezni azon személyeket, akiktől a fertőző betegséget megkaphatta stb. (Eütv. 26-27. §).

2.2.11. A BETEG JOGAINAK ÉRVÉNYESÍTÉSE A törvény panaszjogot biztosít a betegjogok sérelme esetére. A beteg természetesen személyesen is eljárhat saját ügyében, a törvény azonban a betegjogok érvényesítésére egy külön jogintézményt, a betegjogi képviselő intézményét hozta létre. A betegjogi képviselő ellátja a betegek egészségügyi törvényben meghatározott jogainak védelmét. Az egészségügyi szolgáltató vezetője 10 munkanapon belül, a fenntartó 30 munkanapon belül érdemben megvizsgálja a betegjogi képviselő észrevételeit, és azzal kapcsolatban állásfoglalásáról őt tájékoztatja. A betegjogi képviselő független az adott egészségügyi szolgáltató intézménytől: az ÁNTSZ megyei intézetének szervezeti keretei között működik. A beteg és az egészségügyi szolgáltató között felmerülő jogviták peren kívüli megoldására a felek együttesen kezdeményezhetik a jogvita közvetítői eljárás keretében történő rendezését. A közvetítői tanács összetételét és eljárását a későbbiekben külön törvény határozza meg (Eütv. 28-34. §). Az egészségügyi dolgozók ellátási kötelezettsége: „Sürgős szükség esetén az egészségügyi dolgozó – az időponttól és helytől függetlenül – az adott körülmények között a tőle elvárható módon és a rendelkezésére álló eszközöktől függően – az arra rászorult személynek elsősegélyt nyújt, illetőleg a szükséges intézkedést haladéktalanul megteszi" (Eütv. 125. §). „Az orvos a hozzá forduló beteget megvizsgálja, a beteget ellátja" (Eütv. 126. §). a. Vizsgálati és terápiás módszerek megválasztása: „A kezelőorvos joga, hogy a tudományosan elfogadott vizsgálati és terápiás módszerek. közül. szabadon válassza meg az adott esetben alkalmazandó. eljárást" (Eütv. 129. §). b. Az ellátás megtagadásának joga: A hozzá forduló beteg vizsgálatát a betegellátásban közvetlenül közreműködő orvos megtagadhatja, • ha ebben más beteg ellátásának azonnali szükségessége miatt akadályoztatva van; • a beteghez fűződő személyes kapcsolata miatt, feltéve, hogy a beteget más orvoshoz irányítja. A fentieken túlmenően a betegek jogainak megfelelően az orvost tájékoztatási, dokumentációs, továbbá titoktartási kötelezettség terheli (Eütv. 131-133. §).

2.3. 25.3. A PSZICHIÁTRIAI BETEGEK JOGAI A pszichiátriai betegekkel való állami „foglalkozásnak" két iránya alakult ki Európában: az egyiket a római jogi eredetű, a polgári jogi-magánjogi viszonyokban történő „megkülönböztetés" képviselte: az a pszichiátriai beteg, aki belátó képességgel nem vagy csak korlátozottan rendelkezett, cselekvőképtelennek vagy korlátozottan cselekvőképtelennek számított, nevében gondnok vagy gyám járt el. A másik irányban az állam az ön- és közveszélyes betegeket a társadalomból kirekesztette. A maguk ellátására képtelen nem ön- és közveszélyes 184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK betegekről az állam vagy a helyi önkormányzatok esetleg szerény keretek között gondoskodtak. Fontos jelenség, hogy a visszaélések megakadályozása, illetve a betegek védelme érdekében bizonyos jogi garanciák érvényesültek, például, hogy a gondnokság alá helyezésről bíróság döntött. A pszichiátriai betegek súlyos helyzetét legfeljebb az a keresztény eredetű meggondolás enyhítette, hogy más emberekhez hasonlóan lélekkel rendelkezőknek, Isten teremtményeinek tekintették őket. Később a pszichiátriai betegeket nemcsak kirekesztették a társadalomból, hanem gyógyították is. A magánjog és a közjog első érintkezése a pszichiátriai betegek megítélésében az volt, amikor a demokratikus alapon szerveződő államokban a belátó képességgel nem rendelkező polgárokat a választójogból kizárták. A modern alkotmányos államokban azután fokozatosan teret nyert az a meggondolás, hogy minden embernek méltósága van, amelynek részeként az emberek egyenjogúak, s a pszichiátriai betegek szükségszerű megkülönböztetése csak az állapotukból fakad. A pszichiátriai betegekkel kapcsolatos állami szerepvállalás egyik irányát máig a magánjogi viszonyaikba való „beavatkozás" jelenti: az állam úgy szabályozza a magánjogi viszonyokban való részvételüket, hogy jogaik és jogos érdekeik megóvása biztosítva legyen. Az állam szervei útján – bíróság, közjegyző, gyámhatóság stb. – a konkrét jogviszonyokban is segítséget, védelmet nyújt, például gondnok kijelölésével, bizonyos jognyilatkozatok állami jóváhagyásával stb. (lásd Ptk. 14. skk. §). Az alkotmányjogi vagy alkotmányos jelentőségű jogszabályok egyrészt – az állapotuk sajátosságainak megfelelő korlátozás vagy a pozitív diszkrimináció jegyében – meghatározzák a pszichiátriai betegek politikai jogait: a választójogból és a kapcsolatos jogokból való kizárásukat, illetve a személyes szabadságra és sérthetetlenségre, a mozgásszabadságra stb. vonatkozó szabályokat. Másrészt az alkotmányos vagy alkotmányos jelentőségű előírások áttörik a magánjogi szabályokat, illetve azokat a szabályokat, amelyek reájuk nézve a polgári jogból következnének. Ennyiben a pszichiátriai betegek jogai tehát alkotmányos jogoknak vagy alkotmányos jelentőségű jogoknak számítanak, s nem egyszerűen csak az egészségügyi ellátáshoz való jog speciális megjelenési formáinak, miközben természetesen a pszichiátriai betegek jogainak másik részét ezek teszik ki (állapotuknak megfelelő intézetekben való elhelyezés, személyre szabott bánásmód stb.). A pszichiátriai betegek gyógykezelésére külön szabályok vonatkoznak (Eütv. 188-201. §). A törvény kimondja: „A pszichiátriai betegek személyiségi jogait az egészségügyi ellátás során – helyzetükre való tekintettel – fokozott védelemben kell részesíteni" (Eütv. 189. §). A pszichiátriai beteg gyógykezeléshez való beleegyezésére az általános szabályok az irányadók; addig, ameddig a beteg veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsít, el lehet tekinteni a beteg beleegyezésétől, de a tájékoztatást ilyen esetben is a lehetőséghez képest meg kell kísérelni (Eütv. 191. §). Személyes szabadságában bármely módon csak a veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartású beteg korlátozható. A korlátozás csak addig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül szükséges (Eütv. 192. §). Pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésbe vételének • a beteg beleegyezésével (önkéntes gyógykezelés); • azonnali gyógykezelést szükségessé tevő közvetlen magatartás esetén, az azt észlelő orvos intézkedése alapján (sürgősségi gyógykezelés); • a bíróság kötelező gyógykezelést elrendelő határozata alapján (kötelező gyógykezelés) van helye (Eütv. 196. §).

2.3.1. ÖNKÉNTES GYÓGYKEZELÉS „A gyógykezelés akkor tekinthető önkéntesnek, ha abba a cselekvőképes beteg a pszichiátriai intézetbe történő felvétele előtt írásban beleegyezett." A korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen beteg a törvényben meghatározott személy – törvényes képviselő, házastárs, élettárs stb. – kérelmére vehető pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe. A bíróság az intézeti gyógykezelés indokoltságát és a beleegyezés érvényességét az előző esetben – önkéntes gyógykezelés – a beteg, az utóbb említett esetben – törvényes képviselő, házastárs kérelme esetén – hivatalból vizsgálja. A pszichiátriai intézet a kérelmet haladéktalanul továbbítja a bírósághoz, amely azt 72 órán belül 185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK megvizsgálja. Amennyiben a bíróság megállapítja, hogy a gyógykezelés nem indokolt, elrendeli a beteg elbocsátását (Eütv. 197-198. §).

2.3.2. SÜRGŐSSÉGI GYÓGYKEZELÉS „Ha a beteg pszichés állapota, illetve szenvedélybetegsége következtében közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít, és ez csak azonnali pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható el, az észlelő orvos közvetlenül intézkedik a megfelelő pszichiátriai intézetbe szállításról. A beteg beszállításához szükség esetén a rendőrség közreműködik. A beteg felvételét követően a pszichiátriai intézet vezetője 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a beszállítás indokoltságának megállapítását. s a bíróság 72 órán belül határozatot hoz" (Eütv. 199. §). „A bíróság annak a betegnek a kötelező intézeti gyógykezelését rendeli el, aki pszichiátriai megbetegedése vagy szenvedélybetegsége következtében veszélyeztető magatartást tanúsít, de sürgősségi gyógykezelése nem indokolt. A kötelező gyógykezelés elrendelésére irányuló eljárást az annak szükségességét megállapító pszichiátriai gondozóintézet szakorvosa a bíróság értesítésével kezdeményezi, és javaslatot tesz a gyógykezelést végző pszichiátriai intézetre" (Eütv. 200. §).

2.4. 25.4. BIOETIKAI JOGOK A BETEGJOGOKON TÚL A bioetikai jogok fogalma szélesebb, mint az orvos-beteg kapcsolat. Az idetartozó szabályok sajátos módon vetik fel az emberi méltósághoz, az önrendelkezéshez való jog stb. kérdését. E kérdéskörbe soroljuk az előzőeken kívül az emberen végzett kutatások, az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárások, a művi meddővé tétel, a szerv- és szövetátültetés, valamint a halottakkal kapcsolatos rendelkezések problémáit.

2.4.1. AZ EMBEREKEN VÉGZETT ORVOSTUDOMÁNYI KUTATÁSOK MEGENGEDÉSE, ILLETVE TILALMA Az Eütv. 159. §-a szerint: „Kutatás cselekvőképes személyen kizárólag diagnosztikus, terápiás, megelőzési és rehabilitációs eljárások kidolgozása, valamint betegségek kóroktanának .jobb megértése céljából. végezhető" a törvényben meghatározott feltételekkel. A feltételek egyike, hogy a kutatás alanya a kutatáshoz írásos beleegyezését adja. Az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárások A törvény szerint emberi reprodukcióra irányuló eljárásként • testen kívüli megtermékenyítés és embrióbeültetés; • a házastárs, illetve élettárs ivarsejtjeivel vagy adományozott ivarsejttel végzett mesterséges ondóbevitel, ivarsejt adományozásával történő testen kívüli megtermékenyítés és embrióbeültetés; • embrióadományozással végzett embrióbeültetés, valamint • a női ivarsejt megtermékenyülését, illetőleg megtermékenyíthetőségét, valamint a megtermékenyített ivarsejt megtapadását, fejlődését elősegítő egyéb módszerek alkalmazhatók. „Reprodukciós eljárás során történő megtermékenyítéshez, illetőleg embrióbeültetéshez kizárólag emberi ivarsejt, illetőleg embrió használható fel. Holttestből – ideértve az agyhalottat is – vagy halott magzatból származó ivarsejt reprodukciós eljáráshoz nem alkalmazható" (Eütv. 166. §). „Reprodukciós eljárás végzéséhez, illetve orvostudományi kutatás céljából ivarsejt adományozható, amely kizárólag az adományozás szerinti célra használható fel" (Eütv. 170. §). „Reprodukciós eljárás során testen kívül létrejött és be nem ültetett embrióval kapcsolatos rendelkezés jogát az embriót létrehozó házastársak (élettársak) .valamelyik fél haláláig közösen gyakorolják." (Eütv. 175. §). „Ivarsejt-, illetőleg embrióadományozás eredményeként fogant, illetve született gyermeknek joga, hogy a nagykorúsága elérését követően fogamzásának, születésének körülményeit a rendelkezésre bocsátható adatok körére. kiterjedő módon megismerje" (Eütv. 179. §).


V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK

2.4.2. A MŰVI MEDDŐVÉ TÉTEL „A nemző-, illetőleg fogamzásképességet megakadályozó művi meddővé tétel családtervezési célból, illetve egészségügyi indokból az érintett nő vagy férfi írásbeli kérelme alapján, megfelelő szakorvosi vélemény alapján, illetve javaslatra végezhető" (Eütv. 187. §.).

2.4.3. A SZERV- ÉS SZÖVETÁTÜLTETÉS „Átültetés céljára elsősorban halottból eltávolított szervet és szövetet lehet felhasználni." Élő személy testéből más személy testébe történő átültetés céljára csak a törvényben meghatározott szerveket, szöveteket lehet felhasználni, például olyan páros szerv egyikét, amelynek eltávolítása nem okoz súlyos és maradandó fogyatékosságot; szervet, illetve szövetet csak cselekvőképes személy adományozhat a törvényben meghatározott rokonsági fokon belül, például testvér számára, ellenérték nélkül (Eütv. 203-210. §).

2.4.4. A HALOTTAKKAL KAPCSOLATOS RENDELKEZÉSEK Az alapjogok általában az élő természetes személyek, illetve ha alkalmazható rájuk, a jogi személyek jogai. Ebből a szempontból az emberi méltósághoz való jognak különös jelentősége van: az emberi méltóság a személyt halála után is megilleti. A személyt tehát halála után sem lehet megalázó bánásmódnak alávetni, sem fizikai, sem szellemi értelemben. A Ptk.-ban megfogalmazott kegyeleti jogoknak is ez az alapjuk. A halál megállapításához, a halál fogalmának meghatározásához számos jogkövetkezmény fűződik. A törvény meghatározza, hogyan kell értelmezni a halál fogalmát, továbbá meghatározza a halál egy speciális fajtáját, a perinatális halált. Eszerint: • klinikai halál: a légzés, a keringés vagy az agy működésének átmeneti megszűnése, amely nem jelenti a halál vagy az agyhalál beálltát; • agyhalál: az agy működésének teljes és visszafordíthatatlan megszűnése; • halál: amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul; • perinatális halál: a halál a méhen belüli terhesség 24. hete után következik be, vagy ha a méhen belül elhalt magzat hossza a 30 cm-t vagy tömege az 500 g-ot eléri; amikor a halál az újszülött megszületését követő 168 órán belül következik be, függetlenül az újszülött hosszától vagy tömegétől. A halál bekövetkezését halottvizsgálattal kell megállapítani. Rendkívüli halál esetén hatósági eljárást kell lefolytatni és az elhunyt hatósági boncolását kell elrendelni. Az elhunyt személyt bizonyos körülmények megléte esetén kórbonctani vizsgálatnak kell alávetni, például ha az elhunyt szervezetébe újrafelhasználható, nagy értékű műszert vagy eszközt építettek be, ha az esetnek tudományos vagy oktatási jelentősége van stb. Kórbonctani vizsgálat vagy hatósági boncolás során szerv, illetve szövet, amennyiben ellene az elhunyt életében nem tiltakozott, oktatás, kutatás, egyéb gyógyító célú felhasználás, valamint átültetés érdekében távolítható el. Fogva tartott személy holttestéből szerv vagy szövet nem távolítható el, kivéve ha az a halál okának és körülményeinek megállapítása érdekében történik, illetőleg tudományos célt szolgál. Orvostudományi egyetemi oktatási célból holttesten orvosi beavatkozást végrehajtani akkor szabad, ha az elhunyt ez ellen nem tiltakozott (Eütv. 216-222. §).

2.4.5. A JOGORVOSLAT A jogorvoslati lehetőségek: a törvény szerint kártalanítási kötelezettség esetén meg kell téríteni a károsultaknak mindazon – vagyoni és nem vagyoni – kárát, amely a törvény hatálybalépését követően nyújtott szolgáltatásokkal, illetve hatósági intézkedésekkel összefüggésben történt. A kártalanítás módjára és mértékére nézve a Ptk. kártérítésre vonatkozó szabályait kell megfelelően alkalmazni (244. §). A Btk. 173/A-I. §-a az egészségügyi törvényben foglalt tilalmak egy részének, például a szerv- és szövetátültetésre, az emberen végzett orvostudományi kutatásokra vonatkozó tilalmak megszegését bűntetté nyilvánítja és szankcionálja. A Btk. 173/A. §-a szerint: „Aki az emberi génállományon, magzati génállományon, 187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK illetőleg emberi embrió génállományán a génállomány megváltoztatására irányuló beavatkozást végez. büntetendő."

2.4.6. A BETEGJOGOK ÚJABB FEJLEMÉNYEI a. Az Alkotmánybíróság 36/2000. (X. 27.) AB határozatában az Eütv. számos rendelkezésének alkotmányosságát vizsgálta, s ennek során elvi jelentőségű megállapításokat tett, amelyeknek a középpontjában a cselekvőképesség, illetve a cselekvőképtelenség megítélése áll a betegnyilatkozatokkal kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság kimondta: • az a szabály, amely az intézmény elhagyásának törvényes módját csak abban az esetben teszi lehetővé, ha e joggal való élés mások testi épségét, egészségét nem veszélyezteti, nem ellentétes a személyes szabadságra vonatkozó alkotmányos rendelkezésekkel [55. § (1) bek.]; • ugyancsak nem ellentétes az alkotmánynak a vallásszabadságra vonatkozó klauzulájával az a törvényi rendelkezés, amely szerint nincs szükség a beteg beleegyezésére, ha a beavatkozás elmaradása mások egészségét vagy testi épségét veszélyeztetné, hiszen – az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében – a lelkiismereti meggyőződésből fakadó cselekedet nem járhat mások alapjogainak (élethez, emberi méltósághoz való jog stb.) a megsértésével; • a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes betegek beleegyezési és visszautasítási jogával kapcsolatban: alkotmányellenes az a törvényi szabályozás [16. § (2) bek.], amely azonos módon és okainak tekintetbe vétele nélkül rendezi a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegre vonatkozó, az egészségügyi ellátással kapcsolatos beleegyezés és visszautasítás jogát, azaz bár a törvény szerint az érintetteket állapotuknak megfelelően be kell vonni a döntés meghozatalába, maguk sem a beleegyezés, sem a visszautasítás jogát nem gyakorolhatják; a csökkent belátási képesség alkotmányosan indokolhatja az egyén cselekvési autonómiájának a korlátozását, viszont a korlátozásnak a cselekvőképtelen betegekkel azonos módja az elérni kívánt céllal nem arányos; az Alkotmánybíróság megítélése szerint a korlátozottan cselekvőképes betegek beleegyezési és vissza- utasítási jogát a jövőre nézve (2002. január 1-jétől) a cselekvőképtelen és cselekvőképes betegekre vonatkozó szabályok közötti „tartományban" szükséges rendezni; - a pszichiátriai betegekre irányadó szabályozás nem ellentétes az alkotmány egyenjogúsági klauzulájával, sőt megfelel a pozitív diszkrimináció követelményének; az elmebetegek személyes szabadságát korlátozó rendelkezések általában megfelelnek a nemzetközi dokumentumokban foglalt követelményeknek; az Alkotmánybíróság szerint azonban, ha a törvényi szabályozás csupán az elvont alkotmányossági mércét ismétli meg, ez önmagában nem felel meg a szabadságkorlátozást lehetővé tevő törvénnyel szemben támasztott alkotmányossági követelményeknek (ez az Eütv. 192. §-ának megítélésére vonatkozik). a. Az egészségügyi törvényt az Országgyűlés 1997-ben fogadta el. Az élettudományok és orvosi technika rohamos fejlődését továbbá a kapcsolatos felfogás változását mutatja, hogy a bioetikai vagy biomedicinális jogok szabályozásának azóta is újabb és újabb kihívásoknak kell megfelelnie. A kihívások egyike a klónozás. Mint ismeretes, sejtek klónozásával élő szervezet pontos mását lehet létrehozni. Állati sejtek klónozásával emlős állat esetében ez már sikerült. Emberi szervezetek klónozással történő reprodukálása – egyesek szerint – ma már csupán etikai-jogi kérdésnek számít. Az emberi szerv átültetésére szolgáló – terápiás célú – klónozás a megvalósulás stádiumában van: a brit Parlament 2001. januárjában elfogadott törvénnyel engedélyezte az emberi embrió klónozását terápiás céllal. Ez azt jelenti, hogy a 14 napnál nem idősebb megtermékenyített petesejt orvosi célra felhasználható. b. A szervátültetésre vonatkozó szabályozás, így a magyar egészségügyi törvény is abból indul ki, hogy a szervátültetést szolgáló szervkivétel a donor beleegyezésén múlik. A preembrió esetében alapvető jogi kérdés, hogy kit illet meg a beleegyezés joga; mi legyen a „fel nem használt élettel". Az örök kérdés persze itt is az élethez való jog megítélése, illetve hogy mikor kezdődik az élet. c. Mind az élethez való jog, mind az emberi méltósághoz való jog fejleménye a géntérképek elkészítése, amely az ember személyiségébe való beavatkozást szinte korlátlanná teszi. A holland parlament 2000-ben elfogadott törvényével engedélyezte az aktív eutanáziát: az orvos az elviselhetetlenül szenvedő gyógyíthatatlan beteget a halálba segítheti.


V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK a. Az Európa Tanácsnak Az emberi lény jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről szóló, Ovie- dóban, 1997. április 4-én kelt egyezménye, Az emberi jogokról és a biomedicináról szóló egyezmény, valamint az egyezménynek Az emberi lény klónozásának tilalmáról szóló, Párizsban, 1998. január 12-én kelt kiegészítő jegyzőkönyve az első három olyan kötelező erejű nemzetközi dokumentum, amelynek a célja a személyek védelme az új orvosbiológiai eljárások nem megfelelő alkalmazásával szemben. Az egyezményt és a kiegészítő jegyzőkönyvet a 2002. évi VI. törvény hirdette ki. Az egyezmény rendelkezéseket tartalmaz arra nézve, hogy bármely, a biológiai és orvostudomány területén végrehajtott beavatkozást csak az egyének felvilágosítása után szabad beleegyezésével lehet végrehajtani, valamint sajátos védelmet kell biztosítani a kiskorúak, a cselekvőképességükben korlátozottak vagy cselekvőképtelenek számára. Nemcsak az egyén, hanem a közösség és az emberi faj védelmében is állít fel garanciális szabályokat a dokumentum. Az emberek klónozásának tilalmáról szóló kiegészítő jegyzőkönyv megtilt minden olyan beavatkozást, aminek célja egy másik élő vagy halott emberrel genetikailag azonos ember létrehozása.

2.5. Jegyzetek 1. Kardos Gábor: A betegek jogai és az ombudsmanrendszer. Budapest, 1995. Lásd még Kardos Gábor: A betegek jogai és az orvos-beteg kapcsolat néhány általános kérdése. Acta Humana, 1996. 25. 84. p. 2. Dósa Ágnes: A tájékozott beleegyezés az európai államok jogában és a nemzetközi dokumentumokban. Acta Humana, 1996. 25. 47. p. 3. Lásd Kardos Gábor: Az egészséghez való jog a nemzetközi jogban. Acta Humana, 1966. 22-23. 85. p. 4. A bioetikai, illetve biomedicinális jogok nemzetközi szabályozásáról lásd Oberfrank Ferenc: A biomedicinális etika és az emberi jogok: európai helyzetkép. Acta Humana, 1996. 25. 3-16. p. 5. A bioetikai vagy biomedicinális szabályozás főbb területeiről, a kapcsolatos nemzetközi dokumentumokról, továbbá az egyes államok által választott szabályozási irányokról lásd Ober- frank Ferenc: i. m. 6. Vö. Kardos Gábor: A betegek jogai és az orvos-beteg kapcsolat néhány általános kérdése. 64. p. Az Eütv. jelentőségét Sándor Judit is abban látja, hogy az szakít a korábbi paternalista orvosbeteg kapcsolat modelljével, amikor az egyéni önrendelkezést a szabályozás alapelemévé teszi. Lásd Sándor Judit: A betegek jogainak kodifikálásáról. Fundamentum, 1997. 1. 88. p. 7. Kovács József: Megjegyzések a bioetika nézőpontjából. Fundamentum, 1997. 1. 101. p. 8. A kérdésről lásd részletesen Dósa Ágnes: i. m. 9. Az ellátás visszautasítását indokolhatja a lelkiismereti, illetve vallásos meggyőződés is. Az orvos, illetve az egészségügyi dolgozó köteles betartani a betegnek azt a döntését, amely vallási, illetve lelkiismereti meggyőződésére vezethető vissza. Sándor Judit: i. m. Például a Jehova tanúi vallásfelekezet tagjai lelkiismereti, illetve vallásos meggyőződésükkel ellentétesnek tartják a transzfúziót. Sándor: i. m. 97. p.

3. 26. A FOGYATÉKOSOK JOGAI A fogyatékosok jogvédelme a harmadik generációs jogok közé tartozik, és lényegében az egyenjogúság „továbbgondolásának" eredményeként került be az alapjogok katalógusába. Arról van szó, hogy már a szociális jogok megjelenésének hátterében is az a felismerés húzódott meg, hogy a vagyoni különbségek által előidézett gazdasági-szociális eredetű hátrányok akadályozzák az alapjogok érvényesülését a társadalom azon tagjai számára, akik megfelelő tulajdonnal, jövedelemmel nem rendelkeznek. Az alapjogok érvényesülését, az egyenjogúság tényleges megvalósulását azonban nem csak a közvetlenül a vagyoni helyzetre visszavezethető hátrányok befolyásolhatják kedvezőtlenül. A jogérvényesítés feltételei változnak a személyek más természetű, objektív adottságai, így a fogyatékosság, betegség stb. következtében is. Ha nincsenek meg az érintett társadalmi csoportok objektív jogérvényesülési korlátozottságát oldó feltételek, akkor a jogegyenlőség elve csak deklaráció marad.1


V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK A fogyatékosok javára eszközölt megkülönböztetés persze nem problémamentes: kik legyenek a kedvezményezettek? Vonatkozzék-e a pszichiátriai betegekre? A kvóták alkalmazása esetén pedig előfordulhat, hogy a feltételeket másként, alacsonyabb szinten kell megszabni, így például a gyengébb felkészültségű hallgatók miatt csökkenhet az oktatási intézmény teljesítménye stb.2 A magyar alkotmány 70/A. §, amely arról rendelkezik, hogy a Magyar Köztársaság mindenki számára biztosítja az alapjogokat bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, bőrszín stb. vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül, nem tesz külön említést a fogyatékosokról. A fogyatékosság szerinti különbségtétel tilalma tehát az „egyéb" különbségtétel szerinti tilalom alá tartozik. Az alkotmány ebben is követi a nemzetközi dokumentumokat, mivel azok sem nevesítik a fogyatékosság szerinti megkülönböztetés tilalmát. A fogyatékos személyek jogairól az 1998. évi XXVI. törvény (Ftv.) rendelkezik. A törvény a fogyatékosok jogaival kapcsolatos elvi megfontolásoknak megfelelően – tehát, hogy az egyenjogúság viszonyai között a fogyatékos személyek nem rendelkeznek a jogérvényesítés eszközeivel és feltételeivel – abból indul ki, hogy az állam a nemzetgazdaság mindenkori lehetőségeivel összhangban köteles gondoskodni a fogyatékos személyeket megillető jogok érvényesítéséről, a fogyatékos személyek hátrányait kompenzáló intézményrendszer működtetéséről. A fogyatékos személyek az őket mindenki mással egyenlően megillető jogokkal állapotukból fakadóan kevéssé tudnak élni, ezért indokolt, hogy minden lehetséges módon előnyben részesüljenek – mondja a törvény (Ftv. 2-3. §). Azok a rendelkezések, amelyek a fogyatékosok hátrányainak kiküszöbölését a nemzetgazdaság mindenkori lehetőségeivel összhangban értelmezik, továbbá amelyek az egyes jogok érvényesülését a végrehajtási rendelkezésekre bízzák, a törvény értékét relativizálják. Fogyatékos személy az, aki érzékszervi – így különösen látás-, hallás-, mozgásszervi, értelmi – képességeit jelentős mértékben vagy egyáltalán nem birtokolja, illetőleg a kommunikációjában számottevően korlátozott, és ez számára tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során. A fogyatékos személynek joga van: • az akadálymentes, továbbá érzékelhető és biztonságos épített környezetre; • a közérdekű információkhoz való hozzáférésre; • olyan feltételekre, amelyek lehetővé teszik a közlekedési eszközök biztonságos igénybevételét; • a szükséglete szerint indokolt támogató szolgálat igénybevételére. Az esélyegyenlőség biztosításának célterületei: • az egészségügy, amelynek keretében biztosítani kell a fogyatékos személy állapota javításához, az állapotromlás megelőzéséhez stb. szükséges támogatást; • az oktatás, képzés, melynek során a fogyatékos személynek joga van a megfelelő gondozásra, óvodai és iskolai nevelésre; • a foglalkoztatás, amelynek keretében a fogyatékos személy jogosult lehetőség szerint integrált, ennek hiányában védett foglalkoztatásra; • a lakóhely, kultúra, sport területén a fogyatékosoknak joguk van a személyes körülményeknek megfelelő lakhatási forma megválasztására, lehetőséget kell biztosítani számukra a kulturális és sportlétesítmények látogatásához, a szabadidős létesítmények használatához stb. A fogyatékos személynek joga van a rehabilitációra, a 18. életévét betöltött súlyos fogyatékos személy a fogyatékossága folytán keletkező többletköltségeinek részbeni fedezésére a külön törvényben meghatározottak szerint. A Kormány fogyatékossággal kapcsolatos feladatainak ellátását az Országos Fogyatékosügyi Tanács segíti. Az Országgyűlés a fogyatékos személyek esélyegyenlőségének megteremtéséhez szükséges intézkedések megalapozása érdekében Országos Fogyatékosügyi Programot határoz meg. A programban foglaltakat az egészségügyi, foglalkoztatási, oktatási, közlekedési tervezés során érvényesíteni kell.


V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK Az Ftv. 27. §-a szerint: „Amennyiben valakit fogyatékossága miatt jogellenesen hátrány ér, megilletik mindazok a jogok, amelyek a személyhez fűződő jogok [Ptk.] sérelme esetén irányadók."

3.1. Jegyzetek 1. Vö. Könczei György – Bíró Endre – Kogon Mihály: Törvény született a fogyatékossággal élő emberek érdekében Magyarországon. Acta Humana, 1998. 32. 62-82. p. 2. Tausz Katalin: Egyenlőtlenségek és különleges bánásmód. Adalékok a fogyatékosok esélyegyenlőségéről szóló törvény születési történetéhez. In A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. Budapest, 1999, AduPrint-INDOK, 205. p.


6. fejezet - VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI 1. 27. AZ ÁLLAMPOLGÁRI KÖTELESSÉGEK a. A rendi társadalom arra a feltételezésre épült, hogy a kiváltságos társadalmi osztályok a birtokadományokat, s az ezekhez kapcsolódó előjogokat, az adómentességet stb. annak fejében kapták, hogy az ország javára szolgáltatásokat teljesítenek: a nemzet fegyverforgató „szabad" tagjai kötelesek a haza védelmére fölkelni; kötelesek továbbá közhivatal-viselésre, végső soron az ország kormányzásában való – térítés nélküli – részvételre. A polgári alkotmányosság egyenjogúsági eszmerendszere ezt a gondolkodást két irányból kezdi ki: egyfelől az ország megvédésének kötelezettségét nemcsak a kiváltságos osztályok tagjaira terjeszti ki, hanem minden állampolgárra. Ez az összefüggés vezet az általános honvédelmi kötelezettség alkotmányba foglalására már a polgári alkotmányosság kezdetein.1 A közteherviselés esetében más irányú összefüggésről van szó, nevezetesen arról, hogy a közszükségletek anyagi fedezetéhez társadalmi helyzetére tekintet nélkül mindenki köteles hozzájárulni, tehát nemcsak a kiváltságokkal nem rendelkező osztályok. Ami a közhivatal-viselést illeti: ezt a korai polgári alkotmányok lehetőségnek, kiváltságnak tekintették, ennélfogva általában nem (csak) állampolgári kötelességként, hanem jogként fogalmazták meg. Az említetteken kívül a korai polgári alkotmányokban más kötelességek is megjelentek, mint például a tankötelezettség vagy az állampolgári engedelmesség és hűség, „amely azonban etikai természetű és ezért jogilag körülírni fölötte nehéz".2 Az angol alkotmányos fejlemények – a jogokhoz hasonlóan – a kötelességek tekintetében is eltérnek a kontinentális európaitól. Itt a jogok egy evolúciós folyamat során épültek be az angol alkotmányosságba: „az angol alkotmány a tizenkettedik század óta következetesen és folyamatosan az állami és községi kötelességek rendszeréből épült fel és fejlődött tovább. Az eredeti alap: az államhatalom iránt tartozó általános kötelezettség, a normann idők óta fokozva a földbirtok hűbéri esküje által. Az általános kötelezettség különös kötelezettségekre oszlik, ilyenek: a személyes hadszolgálati kötelezettség, későbbi alakjában mint polgárhadi szolgálat; a törvénykezési szolgálat személyes kötelessége; személyes kötelezettség a rendőri szolgálatra; személyes adókötelesség; végre egyházi és hitkényszer, személyes alávetettség az egyház parancsai alá..." 3 Ami a kontinentális fejleményeket illeti: olyan társadalmi célok kinyilvánításától, amelyek valamiképpen állampolgári kötelességeket is magukban rejtenének, az 1789. évi deklaráció még nem rendelkezik. Az 1848. november 4-ei francia alkotmányt általában nem lehet tipikusnak tekinteni, abból a szempontból azonban igen, hogy a „szociális köztársaság" alaptörvénye lévén, a társadalmi-gazdasági célkitűzésekkel összhangban milyen irányba tágítja a kötelességek körét. Az alkotmány szerint „a kötelességek a polgárokat az állammal szemben és az államokat a polgárokkal szemben kölcsönösen kötik". Majd a folytatás: „a polgároknak szeretniök kell a Hazát, szolgálniuk a köztársaságot, védelmezni azt életük árán is, vagyoni tehetségük arányában részt kell vállalniok az állam kiadásaiból: kötelesek munkával biztosítani maguknak létfenntartásuk eszközeit, .kötelesek hozzájárulni .a közös jóléthez és általában be kell tartaniok azokat a morális, valamint írott törvényeket, amelyek a társadalmat, a családot és az egyént irányítják". Az 1848. évi alkotmány nem volt sokáig hatályban. Részletesebb felidézését tehát az indokolja, hogy az állampolgári kötelességeknek azt a körét fogalmazza meg szinte tematikus pontossággal, amely – kivéve a munkavégzésre irányuló kötelmeket – szinte máig jellemzi majd a polgári alkotmányokat: adófizetés, hadkötelezettség, morális és írott törvények betartása. Ezek azok a kötelezettségek, amelyek a polgári alkotmányokban elsősorban megjelennek. Az 1848-as francia alkotmány ugyanakkor jól példázza azt is, hogy az állampolgári alapkötelességek legújabb kori alkotmányos deklarálása összhangban van az állam társadal- migazdasági-szociális szerepvállalásával, illetve annak mértékével: a társadalmi szférát oly mértékben átfogó alaptörvény, mint az 1848. évi „szociális köztársaságé", szükségképpen részletező az állampolgári alapkötelességek megfogalmazásában is. Azt is lehet mondani, hogy a későbbiek során az alkotmányos


VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI állampolgári alapkötelességek általában függvényében kerülnek deklarálásra.

az

állam

társadalmi-gazdasági-szociális

szerepvállalásának

A modern alkotmányok, összhangban társadalmi, gazdasági szerepvállalásukkal, az alapkötelességek alkotmányba foglalása elől nem térhetnek ki. Az Olasz Köztársaság alkotmányának vonatkozó fejezete már címében is az állampolgárok jogai és kötelességei meghatározást viseli, s abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy – bár történelmileg nem előzmények nélkül – ugyanazt a tevékenységet, illetve magatartást két oldalról, tehát jogosultságként is deklarálja: a szülők kötelessége és joga, hogy gyermekeiket eltartsák, taníttassák és neveljék. Ugyanez a helyzet az elemi oktatásban való részvétel esetében is: egyszerre jog és kötelesség is; a választójog gyakorlása állampolgári kötelességként is megjelenik stb. Az NSZK alaptörvénye is rendelkezik állampolgári kötelességekről: például a gyermekek gondozása és nevelése a szülők természetes joga és kötelessége. A spanyol alkotmány igen kiterjedt körben szabályozza az állampolgári kötelességeket: a spanyol (kasztíliai) nyelv ismerete, a haza védelme stb.; ebben az alkotmányban feltűnik – nem előzmények nélkül – a környezet védelmére vonatkozó kötelesség stb. a. Az állampolgári kötelességek megítélésében lényeges változást hoztak a szocialista alkotmányok. Ebben meghatározó szerepet játszott az állam és társadalom egymáshoz való viszonyának korábbitól eltérő felfogása, az állam történelmi szerepének értékelése, mindenekelőtt azonban az alkotmány társadalmipolitikai funkciójának felfogása. Ennek lényege – témánk szempontjából –, hogy az alkotmányt, mint ahogyan a jogrendszer egészét nem elsősorban a hatalom korlátjának tekintették, hanem éppen a hatalomgyakorlás kényszerítő eszközének. Ennek megfelelően az állampolgári kötelességek megfogalmazása nemhogy elvi ellentétben állott volna az alkotmány természetéről, funkciójáról alkotott felfogással, hanem megegyezett azzal, abból egyenesen következett. Az alapkötelességek – egyáltalán az állampolgár kötelességeinek kiemelése és hangsúlyozása – megfelelt annak a társadalomfilozófiának, amely az emberek közösségi létezését, közösségekben való, illetőleg közösségek általi létezésének követelményeit az individuum érdekei elé helyezi. Ez a társadalomfilozófia a közösségek szolgálatára kötelezte az egyéneket. A közösségek iránti elkötelezettség hangsúlyozásának merevsége, az egyén közösségnek való feltétlen alárendelésének követelménye persze történetileg oldódott, mérséklődött. A kollektivizmus mint a társadalom szerveződésének alapvető értéke azonban végigkísérte a szocialista állam egész történetét. A kötelességeknek a jogokhoz való kötődését, kölcsönös függőségüket, illetve az ezt tükröző felfogást mutatja, hogy a szocialista államtudományi-jogtudományi irodalomban szinte nem fordult elő az állampolgári alapjogoknak kötelességek nélküli tárgyalása. Sőt: az állampolgári kötelességeket, illetve azok teljesítését nemritkán úgy fogták fel, mint a jogok érvényesítésének előfeltételét. A jogok és kötelességek tehát egységet képeztek. Eszerint tehát csak az tarthatott igényt a jogok érvényesítésére, aki a kötelezettségeit teljesítette. Az állampolgári kötelességek katalógusa fokozatosan bővült a szocialista alkotmányokban. Az orosz föderáció 1918. évi alkotmánya „csak" a munkát tekintette „a köztársaság minden polgára kötelességének", továbbá bevezette az általános hadkötelezettséget. A későbbi szocialista alkotmányokban deklarált állampolgári kötelességek: a szocialista tulajdon védelme és szilárdítása, a szocialista együttélés szabályainak tiszteletben tartása, mások jogainak tiszteletben tartása, a gyermek nevelése és a szülők támogatása, a természet védelme(!), a népek barátságának erősítése, a tankötelezettség, a társadalmi életben való részvételi jog gyakorlása. Külön kell szólni a közterhek viseléséről, illetve az adófizetésről, amelyek kötelességként történő megfogalmazása mellett tagadásának formájában is szerepel: „...a lakosság semmiféle adót és illetéket nem fizet" (a rendszerváltozást megelőző albán alkotmány). Vagy: „Az állam teljesen felszámolja az adórendszert, amely a régi társadalom öröksége" (az északkoreai alkotmány). A szocialista alkotmányok között is kuriozitás számba ment a magyar alkotmány, amely 1949-ben elfogadott szövege szerint állampolgári kötelességként említi a dolgozók életszínvonalának emelését. Mongólia alkotmánya szerint az állampolgárnak szeretnie kell a kollektívát és a szervezetet (vö. az 1848. évi francia alkotmány idézett rendelkezésével!) és önfeláldozó forradalmi légkört kell teremtenie a társadalom és a nép, a haza és a forradalom érdekeinek megvalósításáért. a. Nemzetközi dokumentumok nem nagyon térnek ki az állampolgárok kötelességeinek a szabályozására. Talán egyetlen kivételként az egyetemes nyilatkozatot lehetne említeni, amelynek 29. cikke kimondja: „A személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad kibontakozása."


VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI A hatályos magyar alkotmány egyrészt az állampolgár, másrészt az állami szervek általános kötelezettségét fogalmazza meg a jognak való engedelmességre. 77. § (2) bekezdése szerint: „Az alkotmány és az alkotmányos jogszabályok a társadalom valamennyi szervezetére, minden állami szervre és állampolgárra egyaránt kötelezőek." A jogi kötelezettségen túlmenően az alkotmány direkt módon nem követeli meg az állampolgári lojalitást. 4 Megjegyezzük, hogy az állampolgársági törvény az állampolgároknak a Magyar Köztársasághoz való kötődéséről szól, az állampolgársági eskü, illetve fogadalom szövege szerint azonban már az eskü-, illetve fogadalomtevő azt vállalja, hogy „a Magyar Köztársaságnak hű állampolgára lesz". 1. Az alkotmány kötelezettségek közül elsőként a honvédelmi kötelezettséget nevesíti: „A haza védelme a Magyar Köztársaság minden állampolgárának kötelessége. Az állampolgárok az általános honvédelmi kötelezettség alapján fegyveres vagy fegyver nélküli katonai szolgálatot, illetőleg törvényben meghatározott feltételek szerint polgári szolgálatot teljesítenek" [70/H. § (1)(2). bek.]. A honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény (Hvt.) 69. § (1) bekezdése szerint: „Az állampolgárok a haza védelme érdekében általános honvédelmi kötelezettségként személyes szolgálatot és vagyoni szolgáltatást kötelesek teljesíteni." Az állampolgárokat személyes honvédelmi kötelezettségként • hadkötelezettség; • polgári védelmi kötelezettség; • honvédelmi munkakötelezettség terheli. „Az általános hadkötelezettség alapján minden magyar állampolgárságú és minden, a Magyar Köztársaság területén élő férfi hadköteles. A hadkötelezettség a 17. életév betöltésekor kezdődik és annak az évnek a december 31-ig napjáig áll fenn, amelyben a hadköteles az 50. életévét betölti." (Hvt. 70. §). A fegyver nélküli katonai szolgálat, illetőleg a polgári szolgálat teljesítésének engedélyezés iránti kérelmét a megyei (fővárosi) közigazgatási hivatal vezetője bírálja el (Hvt. 116. §). Az állampolgárokat mind béke, mind rendkívüli állapot idején polgári védelmi kötelezettség terheli. A polgári védelmi kötelezettség célja a lakosság felkészítése rendkívüli állapot idejére a támadófegyverek és más rendkívüli események által okozott károk megelőzésére, felszámolására és hatásuk csökkentésére, továbbá az ezzel összefüggő mentési és mentesítési feladatok végrehajtására. A polgári védelmi kötelezettség férfiakra 1660, nőkre 18-55 éves korukig terjed ki (Htv. 132. §). Az alkotmánynak megfelelően kihirdetett rendkívüli vagy szükségállapot idején honvédelmi munkakötelezettség rendelhető el. A honvédelmi munkakötelezettség alapján az állampolgárok – a férfiak 1665, a nők 18-60 éves korukig – tartósan vagy időlegesen képességeiknek és egészségi állapotuknak megfelelő fizikai vagy szellemi munka teljesítésére kötelezhetők (Htv. 133. §). A magánszemély állampolgárságára való tekintet nélkül, továbbá a jogi személy, valamint a jogi személyiség nélküli gazdasági társaság és személyegyesülés (szolgáltatásra kötelezett) vagyoni szolgáltatásként a Htv.-ben meghatározott gazdasági és anyagi szolgáltatásra kötelezhető [Htv. 69. § (3) bek.]. 1. A régi honvédelmi törvény hadkötelezettséget írt elő meghatározott foglalkozású nőkre 18. életévük betöltésétől 45 éves korukig. A most hatályos Htv. 70. §-ának (1) bekezdése a hadkötelezettséget a férfiakra korlátozza. Az Alkotmánybíróság szerint az alkotmány 70/H. §.-a az állampolgárok honvédelmi kötelezettségét írja elő. Nem sérti a hátrányos megkülönböztetés alkotmányos tilalmát az, ha a törvényhozó a honvédelmi kötelezettség körébe eső részkötelezettség meghatározása során tekintetbe veszi a női nem sajátosságait. Ez a nőkkel kapcsolatos pozitív diszkrimináció [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. A Htv. 103. §-a szerint nem hívható be sorkatonai szolgálatra a hivatását gyakorló lelkész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tagozatán, a Magyar Táncművészeti Főiskola egyetemi tagozatán, illetve az Artistaképző Intézetben diplomát szerzett és művészeti hivatását gyakorló hadköteles. A Htv. mentesíti továbbá a behívás alól a képviselő-jelöltség, illetve a mandátum fennállásáig az országgyűlési és önkormányzati 194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI képviselőjelöltet, illetve a megválasztott képviselőt. Az Alkotmánybíróság szerint az illetők mentessége mindkét esetben arra szolgál, hogy egyrészt a választópolgárok a népszuverenitást és a helyi önkormányzáshoz való jogukat gyakorolhassák, másrészt a hívők a vallásszabadság jogán belül az Alkotmányban külön nevesített kultuszszabadságot gyakorolhassák. Az említettek javára történő megkülönböztetés tehát nem alkotmányellenes. A gyakorló művészek esetében azért nem alkotmányellenes a mentesség, mivel a művészi pálya megköveteli a folytonosságot mind a felkészülés, mind a hivatás gyakorlása, a teljesítmények vonatkozásában. A sorkatonai szolgálat ezen az életpályán helyre nem hozható törést okozhat [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy önmagában abból a tényből, hogy az alkotmány 70/H. § (2) bekezdése a fegyver nélküli szolgálatot, illetőleg a polgári szolgálatot a fegyveres szolgálat mellett szintén az általános honvédelmi kötelezettség teljesítése módozataiként említi, nem következik kényszerítően alanyi jogon történő választhatóságuk. Az alkotmány 70/H. § (2) bekezdése a törvényi feltételeket csak a polgári szolgálat vonatkozásában említi. Az alkotmány történeti értelmezése azonban azt támasztja alá, hogy az alkotmányozó nem kívánt olyan különbséget tenni a fegyver nélküli katonai és a polgári szolgálat között, hogy az előbbi alanyi jogon választható, míg a második engedélyhez kötött. Az indítványozók is mind a két szolgálati kötelezettség engedélyezéstől való függőségét tartják alkotmányellenesnek. A fegyver nélküli katonai szolgálatot vállalók lelkiismereti konfliktusa sokkal kisebb, mint a csak polgári szolgálatra hajlandóké: hiszen az előbbiek csak a közvetlen, saját kezű fegyverhasználatot érzik lelkiismeretükkel összeegyeztethetetlennek, de a fegyverek használatához való közvetlen segítségnyújtást nem; ezzel szemben a polgári szolgálatot vállalók lelkiismeretével mindenfajta katonai szolgálat összeegyeztethetetlen. Nem indokolható, hogy éppen a súlyosabb lelkiismereti konfliktus kiküszöbölésére szóló megoldás legyen feltételhez kötve. E szempontok mérlegelése és összeegyeztetése alapján – az alkotmányba a polgári szolgálatra kifejezetten felvett szabályozási fenntartás nélkül is – alkotmányos lenne, illetve a fegyver nélküli szolgálat vonatkozásában alkotmányos a honvédelmet elsősorban megvalósító és fő szabályként kötelező fegyveres katonai szolgálattól eltérő módok választásának feltételhez kötése [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. Az alkotmányban meghatározott jogok és kötelességek egymásra tekintettel és egymást korlátozva érvényesülnek. A honvédelmi kötelesség esetében az Alkotmánybíróság korábban idézett határozatában nem tartotta alkotmányellenesnek még azt sem, hogy e kötelesség keretében az állam a fegyveres szolgálatot követelő katonától végső esetben az élete feláldozását is megköveteli, mivel megállapítása szerint ez nem minősül az élettől és az emberi méltóságtól való állam általi, bizonyosan bekövetkező megfosztásnak, a katona az élet feláldozásának kockázatát vállalja [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. A haza védelmében az állampolgárok károkat szenvedhetnek el. Az alkotmány nem tartalmaz arra vonatkozóan rendelkezést, hogy az állam a haza védelme során elszenvedett vagyoni és nem vagyoni károkért teljes kártalanítást köteles nyújtani, mikor eleget tesz fenti kötelezettségeinek. A kár bekövetkezte ebben az esetben az állam által elháríthatatlannak minősül, és a károsultnak nincs jogalapja, hogy annak megtérítését a károkozón kívül mástól, így például az államtól követelje. A haza védelme során elszenvedett sérelmek, veszteségek teljes megtérítésére az azokat elszenvedő állampolgárnak nincs alanyi joga, de a jogalkotó rendszerint a károk teljes megtérítését rendeli el békeidőben. Teszi ezt általában azért, hogy a honvédelmi kötelezettség teljesítésére ösztönözzön, de a teljes térítés alapja az a meggondolás is, hogy békeidőben a tényleges fegyveres szolgálat az állampolgároknak, azon belül a honvédelmi kötelezettség által érintett állampolgároknak csak kis részét érinti. Az Alkotmánybíróság korábbi határozatában már megállapította, hogy az egyenlő elbánásnak nemcsak a jogok, hanem az állampolgári kötelességek, s így a honvédelmi kötelezettséggel járó terhelt tekintetében is érvényesülni kell [46/1994. (X. 21.) AB hat.]. Ebből következően a fegyveres szolgálat következtében kárt szenvedettek terhe aránytalan lenne a többi állampolgáréhoz képest, ha kárukat nem teljes mértékben térítenék meg [2/1998. (II. 4.) AB hat.]. Az Országos Választási Bizottság határozott annak a kérdésnek a népszavazásra bocsáthatóságáról, amely így szól: „Akarja-e ön, hogy békeidőben a sorkatonai szolgálat megszűnjön, és azt önkéntes hivatásos haderő váltsa fel?" Az Alkotmánybíróság az Országos Választási Bizottság határozatát megsemmisítette [50/2001. (XI. 29.) AB hat.]. Határozatának indoklásában egyrészt a népszavazás intézményével kapcsolatos elvi kérdésekben foglalt állást, másrészt az alkotmány 70/H. §-át értelmezte. A következőkben ez utóbbi körből idézünk. Az Alkotmánybíróság leszögezte: nem feladata annak eldöntése, hogy a sorozáson alapuló, illetőleg a hivatásos vagy professzionális haderő működtetése a legcélszerűbb vagy a leghatékonyabb, továbbá nem képezi vizsgálata tárgyát a haderőépítés rendszere és gyakorlata sem.


VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI Az alkotmány 5. §-a az állam feladatává teszi a nép szabadságának és hatalmának, az ország függetlenségének, területi épségének, valamint a nemzetközi szerződésekben rögzített határainak védelmét. Az alkotmány 40. §-a a Magyar Honvédséget jelöli ki a haza katonai védelmére. Az állam maga dönti el, hogy az alkotmány említett rendelkezéseiből fakadó feladatainak teljesítése során mekkora haderővel tudja maradéktalanul ellátni a haza védelméből és a nemzetközi kötelezettségből eredő tennivalóit. Az alkotmány 70/H. §-a azonban nem tesz különbséget „békeidő", s ettől eltérő állapotok között. A népszavazásra bocsátani tervezett kérdésben szereplő „békeidő" fogalma olyan új kategória, amelyet az alkotmány 70/H. §-a nem ismer. A kellő számú igenlő válasz esetén a népszavazás eredménye módosítaná az alkotmányt. Ez pedig abból állna, hogy „békeidőben" az állam mozgástere beszűkülne. S ami az alkotmányi dogmatika szempontjából is jelentős megállapítás: a népszavazás az Országgyűlés helyett – annak az alkotmány 24. § (3) bekezdésében foglalt hatáskörét elvonva (az alkotmány megváltoztatásához, valamint az alkotmányban meghatározott egyes döntések meghozatalához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges) – módosítaná az alkotmányt. Az Alkotmánybíróság tehát fentebb idézett határozatában elhárította magától a sorozáson alapuló, illetőleg a hivatásos vagy professzionális haderő közötti választásról szóló döntést. Az önkéntes haderőre történő áttérésről a Kormány a 2043/2003. (III. 14.) Korm. határozatában rendelkezett 2005. első félévi határidővel; intézkedett az ehhez szükséges feltételek megteremtéséről, közöttük a kapcsolódó jogszabály-módosítások – alkotmány, honvédelmi törvény stb. – kezdeményezéséről. 1. A közteherviselés: „Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni" (70/I. §). Az arányos közteherviselés a rendi társadalom tagadásaként a polgári forradalmak követelései közé tartozott. A közterhek eredetileg az állam hagyományos – védelmi, igazságszolgáltatási stb. – funkciói teljesítésének anyagi fedezetét biztosította. A gazdasági, szociális, kulturális funkciók új anyagi terheket hárítottak az államra, illetőleg az állampolgárokra. Ugyanakkor a közteherviselésből származó bevételeknek gazdaságpolitikai és egyéb szerepük is lett. A mai alkotmánybírósági gyakorlat azt az elvi felfogást tükrözi, amely szerint a hagyományos értelemben felfogott közteherviselés tekintetében érvényesíteni kell az arányosság elvét. Itt – a másik oldalon – az állampolgár javára szóló szolgáltatás nem egyénre szóló, nem nevesített, hanem közösségi jellegű. Az arányosság elvét az esélyegyenlőség követelménye is befolyásolja. Ez az arányosságtól való eltérést a progresszivitás irányába lehetővé, sőt szükségessé teszi, azt tehát, hogy a nagyobb jövedelmek „aránytalanul" nagyobb mértékben részesedjenek a közterhekből. (Nyilvánvaló, hogy a közterhek regresszív előjelű megosztása – az arányos közteherviselés jegyében – alkotmányellenes lenne.) Az államra – elsősorban gazdasági, szociális, kulturális jellegű funkciói következtében – intézményfenntartói, szolgáltatási jellegű feladatok hárulnak. Ebben a körben a polgár személyre szóló és nevesített ellátásra tarthat igényt. Az állampolgár általi hozzájárulásnak itt elvileg a szolgáltatással kell arányban állnia. Annak következtében azonban, hogy a gazdasági, szociális, kulturális szolgáltatások nemcsak a vásárolt jog elve alapján vehetők igénybe, hanem a társadalmi szolidaritásra hivatkozva is, a szolgáltatással arányos hozzájárulás elvét a közterhek viselésére jellemző arányosság áttöri. Az elméletileg tételezett arányosság elvét más, gyakran adózástechnikai jellegű követelmények is befolyásolják. Az alkotmány idézett szövegét az alkotmány módosításáról szóló 2002. évi LXI. törvény állapította meg. A korábbi alkotmányszöveg a közterhekhez való hozzájárulásra a magyar állampolgárokat kötelezte. Az Alkotmánybíróság működésének már korai szakaszában – alkotmányértelmezéssel – a címzetti kört „kiterjesztette", amennyiben leszögezte: a közterhekhez való hozzájárulás az állampolgárok által létrehozott gazdálkodó szervezetekre is vonatkozik [21/1991. (IV. 26.) AB hat.], másrészt kimondta: az alkotmányi szabályozás megfogalmazása – a Magyar Köztársaság minden állampolgára – nem jelenti azt, hogy az állam ne kötelezhetne másokat, így külföldieket is adó, illeték és egyéb, a költségvetési bevételeket növelő fizetésekre, de természetesen ilyen szabályt csak törvény állapíthat meg [62/1991. (XI. 22.) AB hat.]. Az Alkotmánybíróság ugyancsak meglehetősen korán az alkotmány akkor hatályos szövegéhez – véleményünk szerint ma is érvényes – további megjegyzéseket fűzött. Az alkotmány 70/I. §-a „állampolgári kötelezettségként fogalmazza meg a közteherviselés elvét. A közterhekhez való hozzájárulási kötelezettség megállapítása tekintetében egyedül azt az általános követelményt támasztja, hogy annak meg kell felelnie az állampolgárok jövedelmi és vagyoni viszonyainak. Azaz a közterhekhez való hozzájárulási kötelezettségnek közvetlen összefüggésben kell állnia, arányosnak kell lennie az állampolgárok jövedelmi és vagyoni viszonyaival, helyzetével. Ebből az általános követelményből a 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI jogalkotónak nem származik kötelezettsége arra, hogy minden egyes adó megállapítása során az adó mértékét, az adó tárgyaként megállapított jövedelem vagy vagyon nagyságától, illetőleg értékétől függően, differenciáltan, azzal arányosan kell szabályozni. Nem tekinthető alkotmányellenesnek az a szabályozás, amely valamely adó mértékét tételesen meghatározott összegben állapítja meg" (66/B/1992. AB hat.). A közterhekhez való hozzájárulás módját és mértékét elsősorban az adókról, az illetékekről, a vámokról stb. szóló törvények állapítják meg [61/1992. (XI. 20.) AB hat.]. Az illetékekről az 1990. évi XCIII. törvény, a magánszemélyek jövedelemadójáról az 1995. évi CXVII. törvény, a gépjárműadóról az 1991. évi LXXXII. törvény stb. rendelkezik; de a közteherviselés fogalma alá tartoznak a hozzájárulás formájú fizetési kötelezettségek is, amelyeknek az alapja az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény 10. §-a. Ide sorolható például az egészségügyi hozzájárulásról szóló 1998. évi LXVI. törvény. Az alkotmány idézett szakasza nem rendelkezik arról, hogy az állam milyen jogcímen írhat elő kötelezettséget: „a jogalkotó... széles keretek között mérlegelhet a köztehermérték megállapításakor, szabadsága igen nagy abban a kérdésben is, hogy a közteher-viselési kötelezettség kiindulópontjaként milyen gazdasági forrást választ ki és ennek alapján mit jelöl ki a közteher tárgyának. A 70/I. §-ból csak az következik, hogy a közterhekhez való hozzájárulást a jövedelem és a vagyon mértékéhez viszonyítva szabad megállapítani" [44/1997. (IX. 19.) AB hat.]. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az adó és az illeték az egyén – és a gazdálkodók – számára is a „közteherviselés része, amely az állam számára közjövedelmet, állami bevételt biztosít (821/B/1990. AB hat.). „.az adó elsődleges rendeltetése, hogy az adófizetés révén a természetes és a jogi személyek. jövedelmi és vagyoni viszonyaiknak megfelelően hozzájáruljanak a közterhekhez, azaz megteremtsék a pénzügyi fedezetet az állami szervek fenntartásához, illetőleg – az állami újraelosztás révén – a különböző közérdekű feladatok ellátásához. Emellett azonban az adó – bár másodlagosan, de egyáltalán nem elhanyagoltan – az állami gazdaságpolitikának is eszköze, amelynek segítségével a törvényalkotó direkt vagy indirekt módon orientálni tudja a gazdasági élet szereplőit azáltal, hogy bizonyos dolgokat vagy tevékenységi fajtákat adókötelezettség alá von, illetőleg nem von, továbbá adókedvezményben részesít vagy nem részesít. E tekintetben a törvényalkotó »alkotmányos mozgástere« rendkívül széles, mint ahogyan arra az Alkotmánybíróság több határozata utal" [31/1998. (VI. 25.) AB hat.]. A fentiekkel összhangban az állampolgároknak alkotmány 70/I. §-ából eredő alapvető kötelezettsége alóli mentességre vagy bizonyos mértékű kedvezményre senkinek sincs az alkotmányon alapuló alanyi joga: „.a mentességek és a kedvezmények meghatározásánál a jogalkotót széles körű mérlegelési jog illeti meg. Ennek gyakorlása során tekintettel lehet bizonyos, az alkotmányban is nevesített jogokra, de ezen túlmenően érvényre juttathat az alkotmányból közvetlenül le nem vezethető, esetenként rövid távra irányadó gazdaságpolitikai, életszínvonal-politikai, szociálpolitikai és egyéb célkitűzéseket. A kedvezményekre vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkotmányossági felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság hatáskörébe kizárólag annak vizsgálata tartozik, hogy a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az alkotmány valamely rendelkezésével. Az Alkotmánybíróság nem jogosult a jogalkotói mérlegelés célszerűségi, gazdaságpolitikai szempontú vizsgálatára" [61/1992. (XI. 20.) AB hat.]. A helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (Hatv.) a helyi adók esetében az arányos közteherviselés garanciáit elsősorban azzal teremti meg, hogy meghatározza a helyi önkormányzat adómegállapítási jogának kereteit, a bevezethető adók fajtáit, az adóalanyok körét, az adó tárgyát és alapját, valamint az adó mértékének maximumát. Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősített olyan önkormányzati rendeletet, amely a Hatv. szerinti maximum alapján, minden differenciálás nélkül, az értéket, az adóalanyok teherbíró képességét stb. figyelmen kívül hagyva állapította meg a telekadó mértékét [22/2001. (VI. 29.) AB hat.]. Amint említettük, a közteherviselés fogalma alá tartoznak a hozzájárulás-fizetési kötelezettségek, amelyekről az államháztartási törvény rendelkezik. Ezek a kötelezettségek megkülönböztetendők a társadalombiztosítási hozzájárulástól, amely részben a vásárolt jog elve alapján, részben a társadalmi szolidaritás elve szerint „működik": „.az egészségügyi hozzájárulás a társadalombiztosítási jogviszonyon kívül eső, olyan adó jellegű fizetési kötelezettség, amely nem érinti az egészségügyi szolgáltatások igénybevételére irányuló jogosultságot" [37/1997. (VI. 11.) AB hat.]. Az egészségügyi hozzájárulás – a szolidaritás elve érvényesíthetősége érdekében – az egészségügyi intézményrendszer finanszírozásának közvetlen forrásává vált. A közteherviselés kapcsolatban van az egyéni jövedelmekkel. „Az arányos közteher-viselési kötelezettség alkotmányi rendelkezéséből következik, hogy az alkotmány 70/B. § (3) bekezdését csak az alkotmány 70/I. §ában foglaltakkal összefüggésben és összhangban lehet értelmezni. Az elvégzett munka mennyiségének és 197 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI minőségének megfelelő jövedelemhez való jog tehát csak az arányos közteherviselésre vonatkozó kötelezettséggel együttesen élvezhet alkotmányos garanciákat... Mindaddig, ameddig az állampolgárt terhelő közteher-viselési kötelezettség összhangban van a jövedelmi és vagyoni viszonyoknak való megfelelőség elvével, azaz az arányosság követelményével, az adófizetési kötelezettség pénzügy-politikai és jogtechnikai megoldásai nem vetnek fel alkotmányossági kérdéseket" (163/B/1991. AB hat.).

1.1. Jegyzetek 1. Az állampolgári kötelességekről lásd Sári János: Jogok és kötelességek. In Emberi jogok hazánkban. Budapest, 1988,378-384. p. 2. Nagy Ernő: Magyarország közjoga. Budapest, 1897,153. p. 3. Gneist Rudolf: A jogi állam. Budapest, 1873, 256. p. 4. Bragyova András célszerűnek tartaná ezt, különösen háború esetére szólóan. Lásd Bragyova András: Az alkotmány egy koncepciója. Budapest, 1995, Közgazdasági és Jogi, 67. p.


7. fejezet - VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉKAI 1. 28. AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG ÁLTALI JOGVÉDELEM Az alapjogok érvényesülésének, mindenki számára való biztosításának egyik feltétele alkotmányba, illetőleg törvénybe foglalásuk; másik nem kevésbé fontos feltétel kikényszeríthetőségük, jogi védelmük lehetőségének a megteremtése. Legtágabb értelemben természetesen a jogok érvényesülését az államhatalom demokratikus gyakorlása biztosítja. Az állampolgári alapjogok és azok mindenki számára való garantálása, illetve a két- vagy többpártrendszeren alapuló politikai rendszer kölcsönösen feltételezik egymást: az alapjogok érvényesülésének legáltalánosabb garanciája az államhatalom demokratikus gyakorlása, miként másfelől a politikai hatalom demokratikus gyakorlásának is előfeltétele az alapjogok érvényesülése. Az alapjogok érvényesülésének, védelmének természetesen vannak nevesített – jogi-intézményi – biztosítékai. Ezek között ma már a bírósági, illetve alkotmánybírósági védelem a legjelentősebb. Azt is lehet mondani, hogy bírósági, illetve alkotmánybírósági védelem nélkül az alapjogok érvényesüléséről nem beszélhetünk. A bíróságok, alkotmánybíróságok mellett az alapjogok védelmében közreműködnek az ombudsmanok és más alkotmányos intézmények is. Sőt, az alapjogokkal kapcsolatos legújabb fejleményekhez tartozik egyrészt – ahogyan a korábbiakban volt róla szó – nemzetközi dokumentumokban történő megfogalmazásuk, másfelől pedig nemzetközi szervezetek, közöttük nemzetközi bíróságok általi védelmük. Az igazságszolgáltatás, illetve alkotmánybíráskodás, az országgyűlési biztosi intézmény általános kérdéseivel a tankönyv más fejezetei foglalkoznak. Ezen a helyen az alapjogi védelemmel kapcsolatos legfontosabb feladataikat, hatásköreiket idézzük fel. a. Az alkotmánybíráskodásnak, az alapjogok alkotmánybíróság általi védelmének különböző irányai terjedtek el a világban.1 Vannak olyan megoldások, például az ebből a szempontból a legjellegzetesebbnek számító német szabályozás, amely szerint az állampolgár közvetlenül az alkotmánybírósághoz fordulhat abban az esetben, ha a hatóság jogerős határozata alapjogait sérti, és a sérelem másképpen nem orvosolható. Ilyenkor a bíróság a sérelmet okozó hatósági határozatot, esetleg az annak alapjául szolgáló jogszabályt megsemmisítheti. A magyar alkotmánybíráskodás nem ezt az utat követi. Az alapjogi sérelem elhárítására szolgáló magyar alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybíróságról szóló törvény így fogalmazta meg: „Az alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz az, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva" [1998:XXXII. tv., Abtv. 48. § (1) bek.]. 2 „Az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani" [Abtv. 48. § (2) bek.]. „Ha az Alkotmánybíróság a jogszabály, illetőleg állami irányítás egyéb jogi eszközének alkotmányellenességét állapítja meg, a jogszabályt vagy az állami irányítás egyéb jogi eszközét teljesen vagy részben megsemmisíti" (Abtv. 40. §). Főszabály, hogy a jogszabálynak vagy állami irányítás egyéb jogi eszközének megsemmisítése nem érinti a határozat közzététele előtt létrejött jogviszonyokat [Abtv. 43. § (2) bek.]. A törvény ez alól két kivételt ismer: • az Alkotmánybíróság elrendelheti az alkotmányellenes jogszabály vagy állami irányítás egyéb jogi eszköze alapján jogerős határozattal lezárt büntetőeljárás felülvizsgálatát [Abtv. 43. § (3) bek.];


VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI • az Alkotmánybíróság a határozat közzététele előtti időre nézve is elrendelheti az alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül helyezését, vagy konkrét esetben történő alkalmazhatóságát, ha ezt a jogbiztonság, vagy az eljárást kezdeményező különösen fontos érdeke indokolja [Abtv. 43. § (4) bek.]. Az alkotmányjogi panasz – mondja az Alkotmánybíróság – jogorvoslat. Ez következik egyrészt abból, hogy a törvény a jogintézményt „panasznak" nevezi, másrészt, hogy az az „egyéb jogorvoslati lehetőségek" kimerítése után, vagy „más jogorvoslati lehetőség hiányában", vagyis további, illetőleg végső jogorvoslatként biztosítja a jogosult számára. „Minden jogorvoslat lényegi, immanens eleme a »jogorvoslás« lehetősége, vagyis a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát. Az alkotmányjogi panasz előterjesztőjének alanyi joga van arra, hogy az Alkotmánybíróság konkrét ügyében eljárjon, és határozatot hozzon. E jogorvoslathoz való alanyi jogosultság ugyanakkor nem minősül általános jogorvoslatnak, mert az csak kivételesen, a jogerő beállta után, továbbá alkotmányos alapjog sérelme esetén vehető igénybe, az Alkotmánybíróság jogköre pedig csak az alkotmányt sértő jogszabály megsemmisítésére terjed ki, továbbá annak kimondására, hogy az alkotmányellenes jogszabály a panaszos konkrét ügyében nem alkalmazható" [23/1998. (VI. 9.) AB hat.; vö. még 57/1991. (XI. 8.) AB hat.]. Az alkotmányjogi panasz intézményét jogorvoslati funkciója különbözteti meg az – alábbiakban tárgyalandó – utólagos normakontrolltól. Az indítványozó szempontjából ugyanis csak akkor van értelme az alkotmányban biztosított jogok megsértése miatti panasznak, ha az Alkotmánybíróság eljárása folytán jogsérelme orvosolhatóvá válik. Más oldalról tehát az alkotmányjogi panasz intézménye megköveteli, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv. 43. § (4) bekezdésében biztosított jogkörével élve az indítványozót ért jogsérelemre akkor is biztosítson jogorvoslást, ha egyébként a sérelmezett rendelkezést az alkotmánybírósági határozat közzétételének napjával vagy a jövőre nézve semmisíti meg. Az Alkotmánybíróság hosszú időn keresztül az adott ügy sajátosságaihoz igazodó orvoslást nyújtotta; minthogy tehát a törvényalkotó a megfelelő eljárási szabályokat hosszú időszakon keresztül nem teremtette meg, az orvoslás módját a konkrét ügyben maga az Alkotmánybíróság határozta meg. Ebben a keretben azonban a testület – egyetlen ügyet, az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatot kivéve – „nem ment el odáig", hogy nem büntetőügyben az alkotmányjogi panasz alapját képező bírósági ítéletet megsemmisítse. Nyilvánvaló, hogy az ezzel ellentétes gyakorlat az alkotmányjogi panasz intézményének – Abtv.-nyel nem harmonizáló – gyökeres átalakítását jelentette volna. A jogintézmény panaszjellegét erősíti az alkotmányjogi panasz alapján alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály konkrét esetben történő alkalmazhatóságának visszamenőleges kizárására irányuló eljárás megteremtéséről szóló 1999. évi XLV. törvény. A törvény (a fentiekben felidézett alkotmánybírósági határozatokon túlmenően) abból indul ki, hogy a megalapozott alkotmányjogi panasz esetén az Alkotmánybíróság határozata következtében a félnek az eljárás újrafelvételére van joga. Az új eljárásban az alkotmányellenes jogszabályt nem vagy részbeni alkotmányellenessége esetén csak alkotmányos tartalma szerint lehet alkalmazni. Ma már az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása miatt alkotmányjogi panasszal megtámadott aktus általában bíróságtól származik, hiszen – az első fokon már bírói hatáskörbe tartozó ügyeken túl – a közigazgatási határozatok is általában megtámadhatók a bíróság előtt. Az alkotmányjogi panasz orvoslásának módját azokban az esetekben, amikor a panaszos ügyét korábban polgári perben tárgyalták, a Legfelsőbb Bíróság egy sui generis eljárásban határozza meg. Ennek során a Legfelsőbb Bíróság a panaszos sérelme alapján soron kívül jár el, s az alábbi határozatokat hozhatja: • anyagi jogszabály vagy rendelkezés alkotmányellenességének megállapítása esetében új eljárást tesz lehetővé; értesíti a panaszost, hogy a perben eljárt elsőfokú bíróságnál perújítást kezdeményezhet; • eljárási jogszabály vagy rendelkezés alkotmányellenességének megállapítása esetében a korábban hiányzó eljárási jog gyakorolhatóságát állapítja meg, s amennyiben szükséges, az eljárás azon fázisának megismétlését rendeli el, amelynek eredményére az alkotmányellenes szabály alkalmazása hatással lehetett. Az Alkotmánybíróság, ahogyan említettük, egyetlen esetben semmisített meg nem büntetőügyben született bírósági ítéletet, mégpedig a már idézett 57/1991. (XI. 8.) AB határozatával. Ez az a határozat, amely más 200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI szempontból is jelentősnek mondható, nevezetesen abból a szempontból, hogy a bíróság jogszabályértelmezésének alkotmányellenességét állapította meg. Indokolása szerint: „az Alkotmánybíróságnak nem a normaszöveget önmagában, hanem az érvényesülő, a hatályosuló és megvalósuló normát, azaz, az »élő jogot« kell az alkotmány rendelkezéseinek tartalmával és az alkotmányos elvekkel összevetnie. Ameny- nyiben pedig a jogszabály lehetséges több értelme közül a jogszabály az állandó és egységes jogalkalmazási gyakorlatban alkotmányellenes tartalommal él és realizálódik, az alkotmánybírósági eljárásban annak alkotmányellenességét meg kell állapítani." Az alkotmányjogi panasz mai rendszerével kapcsolatban kritika is megfogalmazódik. Így például felmerül az a kérdés, hogy az Alkotmánybíróságnak a normakontrollra épülő eljárási rendje képes-e az igazságszolgáltatási funkció garanciális követelményeinek (például a ténymegállapítási kötelezettség, nyilvánosság, közvetlenség, ésszerű határidő betartása) eleget tenni. Talán ebből is következik, hogy a legtöbb nyugat-európai ország – az NSZK-t kivéve – az alapjogi jogvédelemben nem biztosít teljes bírói hatáskört alkotmánybírósága számára. 3 Visszatérően felmerül a valódinak nevezett alkotmányjogi panasz intézményének a bevezetése. Ez a német alkotmánybírósági gyakorlathoz hasonlóan azt jelentené, hogy minden jogerős bírósági ítélet megtámadható lenne az Alkotmánybíróság előtt, ha az indítványozó úgy ítéli meg, hogy az sérti valamely, alkotmányban biztosított jogát. Ilyen módon tehát az intézményt nemcsak a bíróság által alkalmazott jogszabály alkotmánysértő volta esetén lehetne igénybe venni, hanem akkor is, ha a jogszabály alkotmányos, csak a bíró alkalmazta jogellenesen.4 a. Az alkotmányjogi panasz az alapjog védelmének nevesített eszköze. Az Alkotmánybíróságnak azonban vannak olyan más hatáskörei, amelyek az alkotmányosság általános védelmét szolgálják, ezen belül az alapjogokét is. Ilyen további hatáskör az utólagos normakontroll. Eszerint: „Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik. a jogszabály, valamint az állami irányítás egyéb jogi eszköze alkotmányellenességének utólagos vizsgálata" (Abtv. 1. §). „Ha az Alkotmánybíróság a jogszabály, illetve az állami irányítás egyéb jogi eszközének alkotmányellenességét állapítja meg, a jogszabályt vagy az állami irányítás egyéb jogi eszközét teljesen vagy részben megsemmisíti" (Abtv. 40. §). Ezt bárki kezdeményezheti személyes érintettség, illetve érdekeltség és határidő nélkül. A törvény csupán azt írja elő, hogy az alkotmányellenesség utólagos megállapítását kezdeményező indítványban javasolni kell a jogszabály vagy állami irányítás egyéb jogi eszközének teljes vagy részbeni megsemmisítését (Abtv. 37. §). Az utólagos normakontroll bárki által való kezdeményezése az intézményt tulajdonképpen populáris akcióvá avatja. A törvény külön kiemeli a bíró kezdeményezési jogát a normakontrollra: „A bíró – a bírósági eljárás felfüggesztése mellett – az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezheti, ha az előtte folyamatban levő ügy elbírálása során olyan jogszabályt vagy állami irányítás egyéb jogi eszközét kell alkalmazni, amelynek alkotmányellenességét észleli" (Abtv. 38. §). Ami az alkotmányjogi panasz, illetve az utólagos normakontroll egymáshoz való viszonyát illeti: az alkotmányjogi panasz intézményét a jogorvoslati funkció különbözteti meg az utólagos normakontrolltól. Az alkotmányjogi panasz tehát „individuális jogsérelemhez kötött utólagos normakontroll". 5 c) A nemzetközi egyezmények becikkelyezésük, illetve kihirdetésük után a belső jog részévé válnak. Kérdés, hogy az egyezményekbe foglalt, de az alkotmányban meg nem fogalmazott jogok sérelme esetén lehet-e Alkotmánybírósághoz fordulni. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény szóhasználata ezt teljes mértékben kizárja. A már idézett 40. § szerint ugyanis: „az alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt" fordulhat Alkotmánybírósághoz a sérelmet szenvedő.6 Mindenesetre a nemzetközi szerződések alapján biztosított, de az alkotmányban direkt módon meg nem fogalmazott alapjog érvényesítése elől a Magyar Köztársaság nem térhet ki. Erre utal egyrészt az alkotmány 7. §-ának megfogalmazása: „A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi kötelezettségek és a belső jog összhangját." Másrészt a Magyarország által elfogadott, a nemzetközi szerződésekről szóló bécsi egyezmény 26. cikke szerint: „Minden hatályos szerződés kötelezi a részes feleket és a szerződést jóhiszeműen kell végrehajtani." Ugyanezen egyezmény 27. cikke szerint pedig: „Egyetlen részes fél sem hivatkozhat belső jogának rendelkezésére annak igazolásául, hogy elmulasztotta a szerződést teljesíteni."

1.1. Jegyzetek 1. Lásd Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Budapest, 1998, Osiris, 167. skk.; Pikler Kornél: A burzsoá alkotmánybíráskodás. Budapest, 1965, Közgazdasági és Jogi, 212. skk.


VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI 2. A kérdés elméleti alapjairól lásd Rácz Attila: A jogorvoslás rendszere egyedi hatósági igazgatási ügyekben és az alapvető jogok védelme. Acta Humana, 1994. 15-16. 43. p.; továbbá Rácz Attila: Az alkotmányos jogok védelme és az alkotmányjogi panasz. Acta Humana, 1992. 8. 32. skk. 3. Fürész Klára: A jogvédő szervek a Magyar Köztársaságban. Kézirat. 4. „Ebben az esetben meg lehetne hagyni a bírósági jogalkalmazáshoz elengedhetetlen bírói alkotmányértelmező jogkört éppúgy, mint a bíró felhatalmazását arra, hogy az általa alkotmányellenesnek ítélt normát félretegye, ugyanakkor az Alkotmánybíróság mint az alkotmányos jogok ügyeiben végső szót kimondó instancia garantálná az alapjogi bíráskodás egységét." Halmai Gábor: Az alkotmány mint norma a bírói jogalkalmazásban. In Sajtószabadság és személyiségi jogok. Budapest, 1999, AduPrint-INDOK, 21. p.; Halmai Gábor: Egy alkotmánybírósági (elő)ítélet nyomában. Világosság, 1966. 7. 5. Lábady Tamás: A populáris akció és az egyéni jogvédelem biztosítása az alkotmánybírósági eljárásban. Magyar Jog, 1991. 7. 387. p. A másik oldalról, Rácz Attila szerint az utólagos normakontroll a tág értelemben vett alkotmányjogi panasz. Rácz Attila: Az alkotmányos jogok védelme és az alkotmányjogi panasz. Acta Humana, 1992. 8. 34. p. Az Alkotmánybíróság korábbi elképzelése szerint az alkotmánybíróságról szóló törvényt módosítani kellene. A javaslat szerint utólagos normakontroll kezdeményezésére csak az lenne jogosult, aki érdekelt, érintett. Ugyanakkor lehetőséget kellene teremteni az alapjogot sértő hatósági határozat megtámadására, illetve korrigálására. Ez a megoldás az alkotmánybíráskodás radikális átalakítását jelentené. 1. Erre az álláspontra jut Ádám Antal: Az Alkotmánybíróság szerepe az emberi jogok védelmében. Acta Humana, 1994. 15-16. 69. p.

2. 29. A RENDES BÍRÓSÁGOK SZEREPE AZ ALAPJOGOK VÉDELMÉBEN a) A magyar alkotmányos rendszer az alkotmánybíráskodást abban a formában nem ismeri, amelyben a – bírósági vagy államigazgatási – jogerős határozatok az alkotmányra, az alkotmányos alapjogokra hivatkozva az Alkotmánybíróság előtt megtámadhatók lennének. Áll ez a megállapítás a rendes bíróságra is: egy hatósági határozat vagy más intézkedés önmagában azon az alapon nem támadható meg rendes bíróság előtt, hogy esetleg sérti az állampolgár alkotmányos alapjogát. Ugyanakkor a rendes bíróságok funkciókörében megtalálható mind az alkotmányos rendszer biztosítására, mind az alapjogok érvényesítésére vonatkozó kötelezettség. A bíróságok funkcióját az alkotmány és a kapcsolatos jogszabályok – a bírósági szervezeti törvény – jórészt az állampolgárok jogainak védelmével határozzák meg: „A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit" [Alk. 50. § (1) bek.]. „A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti" [Alk. 57. § (5) bek.]. „.mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el" [Alk. 57. §(1) bek.]. Figyelemre méltó, hogy az 1972. évi IV. törvény – az alkotmánybíráskodás nélküli világban – 3. §-ában akként rendelkezett, hogy az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit érintő ügyekben – a felek, jogszabályban meghatározott esetekben, a bírósághoz fordulhatnak. A most hatályos, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény az említett formulát, az alapjogi bíráskodásra vonatkozó utalást nem tartalmazza. 2. § (1) bekezdése szerint: „A bíróságok a vitássá tett vagy megsértett jogról – törvényben szabályozott eljárás során – véglegesen döntenek." a. A rendes bíróságok alapjogi, alapjogokkal kapcsolatos bíráskodása több irányban határozható meg. Az egyik irányt a külön törvényekben szabályozott alapjogok bíróság által történő érvényesíthetősége képviseli. Az alapjogok forrásaival kapcsolatban említettük már, hogy az egyes alapjogokról szóló törvények – kivétel nélkül – megnyitják a rendes bírósághoz fordulás lehetőségét. Ilyen rendelkezést tartalmaz például az egyesülésről, a gyülekezésről, a lelkiismereti és vallásszabadságról, az adatvédelemről szóló törvény.


VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI Az említett és más esetekben a szó valódi értemében vett alapjogokról, illetve azok megsértéséről van szó. Ugyanakkor a polgári eljárásról szóló, sokszor módosított 1952. évi III. törvény (Pp.) máig sem „fogadta be" az alkotmányos alapjogok bíróság előtt történő érvényesítésének lehetőségét „ebben a minőségükben": „alapesetben" a polgárok személyi és vagyoni jogaival, valamint az állam és a jogi személyek vagyoni jogaival kapcsolatban felmerülő jogviták eldöntését teszi lehetővé a bíróság előtti eljárásban. Az általános eljárási szabályok mellett különleges szabályokat házassági perekre, az apaság és származás megállapítása iránti perekre, a közigazgatási perekre, a munkaviszonyból származó perekre stb. ír elő. A Pp. tehát egyáltalán nem vesz tudomást az alkotmányos alapjogok bíróság előtt történő érvényesíthetőségéről, annak esetleges sajátosságairól, az anyagi jogszabályokkal ellentétben – tehetjük hozzá. A kérdés megítéléséhez tartozik, hogy a Legfelsőbb Bíróságon és az ítélőtáblákon nincs alkotmányjogi kollégium, a polgári és a büntető kollégium mellett „csupán" közigazgatási kollégium működik. A lényegük szerint alapjogi pereket tehát a Pp. közigazgatási perekként fogadja be és teszi érvényesíthetővé. Egyáltalán: a bírói gyakorlat számára az alkotmányjog szinte alig létezik. a. Az alapjogoknak van egy alkotmányban megfogalmazott területe, amelyhez nem minden esetben kapcsolódik külön törvény. A személyi jogokról, a személyhez fűződő jogokról, a személy autonómiáját biztosító jogokról van szó. Ezeket a jogokat a Polgári Törvénykönyv szinte teljes egészében szabályozza. „A személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti – mondja a Ptk. 76. §-a – különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk, nemzetiségük vagy felekezetük szerint, továbbá a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, az egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése." A személyhez fűződő jogok körébe tartozik továbbá • a névviseléshez való jog; • a jó hírnév védelme; • a napilap, folyóirat stb. általi valótlan tény közlésének tilalma, illetve a hely- reigazítási jog; • a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolatos bármiféle visszaélés tilalma; • a levéltitok, magántitok, üzleti titok védelme; • a magánlakás és a jogi személy céljaira szolgáló helyiségekhez való jog; • a számítógéppel vagy más módon történő adatkezelés sérelmének tilalma. Bármennyire is részletező a személyhez kapcsolódó jogok körének a szabályozása, a 76. §-ban említett „különösen" kitétel arra utal, hogy az nem teljes, nem lezárt, ahogyan a Ptk. magyarázata megfogalmazza: „a személyhez fűződő jogok védelmét nem szűkíti le egyes személyiségi jogokra, hanem védelmet nyújt mindenfajta személyiségi jogsérelemmel szemben". A sérelem orvoslása – bár a személyhez fűződő jogok említett köre egybeesik a megfelelő alkotmányos alapjogokkal – természetesen polgári jogi eszközökkel történik, azaz akit jogában megsértenek, a következő polgári jogi igényeket támaszthatja (84. §): • a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítása; -jogsértés abbahagyása; • nyilatkozattal történő elégtétel; • a sérelmes helyzet megszüntetése; • kártérítés a polgári jogi felelősség szabályai szerint, illetve közérdekű célra fordítható bírság kiszabása. A rendes bíróság tehát, amikor a személyhez fűződő jogoknak a Ptk.-ban szabályozott köre megsértését állapítja meg, az ugyancsak a Ptk.-ban meghatározott, s a fentiekben említett szankciókat alkalmazza. A másik oldalról tehát az alkotmányban biztosított személyhez fűződő jogoknak a megsértése önmagában, közvetlenül nem teszi lehetővé a rendes bíróság előtti érvényesítést; már csak azért sem, mivel – ahogyan említettük – az eljárási törvény nem nyitja meg az ilyen ügyeknek a bíróságok általi „befogadását". Az alapjog érvényesítésének feltétele tehát, hogy az vagy külön törvényben, vagy a Ptk.-ban (is) szabályozva legyen.


VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI Hogy a polgári jogi személyhez fűződő jogok, illetve a megfelelő állampolgári jogok mennyire „lefedik egymást", mutatja az Alkotmánybíróságnak egy korai határozata [8/1990. (IV. 23.) AB hat.], amely szerint: a modern alkotmányokban, illetve az alkotmánybíróságok gyakorlatában a személyiség szabad kibontakozásához való jog – az általános cselekvési szabadság, illetve a magánszférához való jog mellett – az általános személyiségi jog egyik aspektusának megnevezése; az általános személyiségi jog viszont az emberi méltósághoz való jog [Alk. 54. § (1) bek.] egyik megfogalmazása. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint: „Az általános személyiségi jog »anyajog«, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható" [64/1991. (XII. 17.) AB hat.]. A nem vagyoni kártérítés, amely a polgári jogi jogellenes cselekményekért való helytállás körébe tartozik, a személyiségi jogok megsértésére reagál [34/1992. (VI. 1.) AB hat.]. Más oldalról, a nem vagyoni kár esetében a jogellenesség alapja az – ahogy a Ptk. magyarázata kifejti –, hogy a Ptk. a vagyoni jogokkal egy sorban a személyhez fűződő jogokat is védelem alá helyezi: kötelező szabályként előírja, hogy mindenki köteles a személyhez fűződő jogokat tiszteletben tartani. A személyhez fűződő jogok megsértése esetén tehát a sérelmet szenvedő nem vagyoni kártérítésre tarthat igényt. Mivel – ahogyan említettük – a személyhez fűződő jogok a Ptk.-ban nagy mértékben lefedik az állampolgári alapjogok alkotmányban meghatározott körét, a polgári jogi nem vagyoni kár végső soron az állampolgári alapjogok érvényesülése biztosítékának is számít. Más oldalról tehát: amíg az alkotmányos alapjogok közvetlenül a bíróságok előtt általánosságban, összességükben nem érvényesíthetők, addig a Ptk. által tulajdonképpen – áttételesen – alapjogi jogérvényesítés történik. A Ptk. tehát végső soron kiszélesíti a külön törvényekben – gyülekezési jogról, egyesülési jogról stb. szóló törvényekben – biztosított bíróság általi jogérvényesítés lehetőségét. A bírói gyakorlat – esetenként – érzékeli a személyhez fűződő jogok Ptk.-ban biztosított körének alkotmányos vonzatait. Az alkotmánynak, illetve az alkotmányos szemléletnek a polgári bíráskodás területére való „betörését" mutatja, hogy a bíróság, amikor a Ptk.-ban biztosított személyhez fűződő jog sérelméről dönt, akkor – esetleg – nemcsak a Ptk.-ra hivatkozik, hanem az alkotmány megfelelő rendelkezésére is. Jellemzőnek tekinthető, a BH 2002. 90. szám alatt közölt jogeset: egy általános iskolában etnikai kisebbséghez tartozó tanulókat – egyébként közegészségügyi szabályokra hivatkozva – eltiltottak az iskolai tornaterem használatától, és számukra az iskolai búcsúztatót is elkülönítve szervezték meg. A bíróság a Ptk.-nak azon 76-§-ára hivatkozott, amely szerint a személyhez fűződő jogok megsértést jelenti a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk, nemzetiségük vagy felekezetük szerint. A bíróság megállapította a személyhez fűződő jogok megsértését, s ennek megfelelően kötelezte az iskola fenntartóját, hogy a tizenhárom érintett kiskorú tanuló számára száz-százezer forint nem vagyoni kártérítést fizessen. (Az ítéletből egyébként az alkotmány egyenjogúsági klauzulájára történő utalás hiányzik.) Más ítéletében a bíróság ugyancsak a Ptk. 76. §ának megsértését s nem vagyoni kártérítést állapított meg, amikor vendéglátóhelyen kisebbséghez tartozókat nem szolgáltak ki. Ahogyan említettük, a rendes bíróságnak nincs hatásköre az alkotmányos alapjogok megsértésének korrekciójára. Ennek a felismerését mutatja, ahogyan a a személyhez fűződő jogok Ptk.-ban szabályozott körét bővíti. A BH 1999. 402. számú jogeset – a részleteinek az ismertetésétől most eltekintünk – arról szól, hogy az alperes „megsértette felperesnek a Magyar Köztársaság alkotmányának 70/D. §-ának (1) bekezdésében és a Ptk. 76. §-ában megállapított egészséghez való, illetve a Magyar Köztársaság alkotmányának 70/B. §-ának (1) bekezdésében megállapított munkához(!) való személyhez fűződő jogát". A rendes bíróság tehát – ahogy a jelek mutatják – a személyhez fűződő jogok körét a hagyományos értelemben vett alapjogok irányába törekszik bővíteni, anélkül azonban, hogy az alkotmány megfelelő rendelkezését közvetlen hivatkozási alapnak ismerné el. a. Az alkotmány 70/K. §-a különösen sok értelmezési bizonytalanságra adott okot az elmúlt évtizedben. Megfogalmazása szerint: „Az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők." Vannak olyan felfogások, amelyek ebben a megfogalmazásban a közvetlen alkotmányjogi panasz – tehát az egyedi hatósági, illetve bírói ítéletekben megnyilvánuló alkotmányellenesség rendes bíróság által történő kiküszöbölésének – eszközét látják, ami a jelenleg alkalmazott megoldással szöges ellentétben álló garanciák érvényesítését tenné lehetővé. Az esetleges ellentmondást az alkotmányjogi panasz ma alkalmazott rendszere javára oldja fel az a magyarázat, amely szerint az alkotmány nem azt mondja ki, hogy az alapjogok megsértése miatt bírósághoz lehet fordulni, hanem azt, hogy az alapjogok megsértéséből származó igények érvényesíthetők bíróság előtt.1 Az idézett alkotmányi rendelkezés részben a jogalkotás – és az alkotmánybírósági határozatok – történeti vonulata mentén értelmezhető. A kiindulópontot az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 204 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI (Abtv.), illetve annak 48. §-a adja, amely félreérthetetlenül leszögezi: az alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, egyéb jogorvoslati lehetőségét már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Az Alkotmánybíróság az alapul szolgáló jogszabályt megsemmisíti. (Szemben például a német alkotmánybírósággal, amelynek hatásköre magának az alkotmányellenes jogerős határozatnak, illetőleg az annak alapját képező jogszabálynak a megsemmisítését egyaránt lehetővé teszi.) Az idézett törvényi rendelkezés két lényeges kiegészítésre szorul: büntetőügyekben már kezdettől – tehát az Alkotmánybíróság működésének megkezdésétől – fogva, polgári eljárás keretében pedig az alkotmányjogi panasz alapján alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály konkrét esetben történő alkalmazhatóságának visszamenőleges kizárására irányuló eljárás megteremtéséről szóló 1999. évi XLV. törvény hatálybalépését követően az alkotmányellenes konkrét hatósági határozat korrekciójára is lehetőség nyílik. Ez utóbbi esetben már a rendes bíróság jut szerephez. Az Alkotmánybíróság állásfoglalása szerint az alkotmány 70/K. §-a semmiképpen nem értelmezhető úgy, hogy az az Abtv. 48. §-ával ellentétben alkotmányellenesség esetén a rendes bírósági utat a konkrét és közvetlen korrekció lehetőségével nyitná meg. Eszerint tehát az Abtv. 48. §-a nincs ellentétben az alkotmány 70/K. §-ával (277/D/1995. AB hat.), inkább azt kiegészíti, tehetjük hozzá. Ezt az értelmezést támasztja alá – szól továbbá az alkotmánybíróság általi értelmezés – az Alkotmánybíróság általános hatásköre, amely elsőrendűen és jellemző módon az alkotmányellenes jogszabályok megsemmisítésére terjed ki. Az alkotmány idézett rendelkezése értelmezésének történelmi fejleményeihez tartozik, hogy az Alkotmánybíróság – egyebek mellett – az alkotmány 70/K. §-ára is hivatkozva semmisítette meg az államigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát korlátozó akkor hatályos jogszabályokat [32/1990. (XII. 22.) AB hat.]. Azóta az államigazgatási határozatok bíróság által történő felülvizsgálata lényegében általánossá vált, azaz minden jogerős államigazgatási határozatra kiterjed. Az alkotmány 70/K. §-ának értelmezésével a Legfelsőbb Bíróság is foglalkozott a 3/1998. számú közigazgatási jogegységi határozatában. Eszerint a jelenleg hatályos államigazgatási törvény – kivételesen – nem teszi lehetővé az államigazgatási határozat bíróság előtt való megtámadását abban az esetben, ha a közigazgatási szerv hatáskörének hiányát úgy állapítja meg, hogy az adott kérdésben közigazgatási jogviszony nem áll fenn, és emiatt az ügy egyetlen közigazgatási szerv hatáskörébe sem tartozik. Ilyenkor – szól az indokolás – a hatáskör hiányát megállapító határozat a kérelmező alapvető jogainak (például tulajdoni igényének) elbírálást is kizárja, hiszen a hatáskör elutasítása miatt ügye nem is kerülhet olyan szakaszba, amelyben érdemi határozat lehetne hozni, a kérelmező vélt vagy valós igénye tárgyában tehát soha nem születhet olyan érdemi határozat, amelynek bírósági felülvizsgálatára sor kerülhet. Ebben az esetben az idézett legfelsőbb bírósági jogegységi határozat az alkotmány 70/K. §-a alapján – a tételes jogi rendezést értelmezve – megadja a bírósághoz fordulás lehetőségét. Azt is lehet mondani, hogy a Legfelsőbb Bíróság a 3/1998. számú jogegységi határozatával az alkotmány 70/K. §-át a bírósághoz fordulás jogának mintegy szub- szidiárius jogaként értelmezi. Az idézett jogegységi határozathoz azonban legalább két megjegyzést kell fűznünk. Egyrészt, bár az Abtv. az alkotmány erga omnes hatályú értelmezését az Alkotmánybíróság hatáskörébe utalja; a Legfelsőbb Bíróság alkotmányértelmezései – eredményüket tekintve – ugyanilyen hatályúak; a két testület értelmezései párhuzamosan futhatnak. Ez az alkotmányosság megítélésének egységessége szempontjából kívánnivalókat hagy maga után. (A kérdés élesebb formában a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozata alkotmányossága megítélésében vetődhet fel.) Másrészt a bíróságok számára a természetükre tekintettel mégoly alkotmányos alapjogi ügyek is államigazgatási ügyeknek számítanak: reájuk az államigazgatási eljárásról szóló törvényt kell alkalmazni, s a rendes bíróságok általi elbírálásuk során is ekként minősülnek. a. A magyar alkotmányos rendszerben az Alkotmánybíróságon, illetve a rendes bíróságon kívül más szervek is közreműködnek az alapjogok védelmében. E körben fontos szerepet játszik az ombudsman. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény 16. §-a szerint az országgyűlési biztos eljárását akkor lehet kezdeményezni, ha „valamely hatóság, illetve közszolgáltatást végző szerv eljárása, ennek során hozott határozata (intézkedése), illetőleg a hatóság intézkedésének elmulasztása következtében alkotmányos jogaival összefüggésben sérelem érte vagy ennek közvetlen veszélye áll fenn." A szabályozás jellemzője, hogy bár az országgyűlési biztos az alapjogok sérelmével kapcsolatos sokféle eszközzel rendelkezi, ezek az eszközök indirekt módon érvényesíthetők: direkt korrekcióra a biztos nem jogosult.


VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI Az ügyészségről szóló 1972. évi V. törvény 1. §-a szerint „az ügyészség gondoskodik az állampolgárok jogainak védelméről, valamint az alkotmányos rendet. sértő vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről". Az ügyészségről szóló törvény az alkotmányos alapintézményekre vonatkozó szabályok közül az egyetlen, amely – kisebb módosításokkal ugyan –, de ma is hatályos. Ez magyarázza, hogy sok ponton őrzi a megelőző rendszer nyomait. Az államigazgatási határozatok felülvizsgálatával kapcsolatos hatáskörének az „értékét" például csökkenti az államigazgatási határozatok bíróság által való felülvizsgálatának általános lehetősége stb. Az ügyészi szervezetnek és funkcióknak az új, a jogállamiság elvei alapján működő, demokratikus alkotmányos rendszerbe való pontos beillesztése egyelőre várat magára.

2.1. Jegyzet Vö. Bán Tamás: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Az Egyezmény hatása a belső jogrendszerre. Acta Humana, 1992.6-7. 9. p. Lényegében ugyanezen az állásponton van Halmai Gábor: „A bíróságok mai gyakorlata szerint az alapvető jogok megsértése miatt közvetlenül az alkotmány 70/K. §-a alapján nem lehet keresetet indítani." Halmai Gábor: Az alkotmány mint norma a bírói jogalkalmazásban. Fundamentum, 1998. 3. 79. p. 1

3. 30. AZ ALAPJOGOK NEMZETKÖZI VÉDELME A jogok nemzetközivé válnak nemcsak szabályozásukat, hanem kikényszeríthe- tőségüket tekintve is.1 Az alapjogok érvényesülése nemzetközi kikényszerítésének vannak általános politikai eszközei. Legáltalánosabb szinten ez azt jelenti, hogy ha egy állam ma tagja kíván lenni a nemzetközi közösségnek, nem akarja kirekeszteni magát belőle, akkor nem engedheti meg, hogy függetlenítse magát azoktól az értékektől, amelyeket az alapjogok képviselnek. A nemzetek közösségéből való kirekesztés ma már gazdasági és politikai, sőt katonai jellegű szankciók alkalmazásával is járhat. Ami az alapjogok érvényesülésének nemzetközi intézményi biztosítékait illeti, azoknak több formája, illetőleg fokozata alakult ki a világban. Az államok magatartását az alapjogok nemzetközi kikényszeríthetőségével kapcsolatban a szuverenitásuk részleges elvesztésétől – a „belügyeikbe való beavatkozástól" – való félelem határozta meg. Eredetileg nem is vállalkoztak másra – s ez sem volt kevés –, mint a jogok egyetemes kinyilvánítására. Az alapjogok nemzetközi védelmének főbb állomásait az államok önellenőrzése, az államok egymás elleni panaszjoga, végül pedig az állampolgároknak az a joga jelzi, amelynek birtokában jogaikat nemzetközi fórumoknál saját államukkal szemben is kikényszeríthetik. a. Az alapjogok érvényesülése biztosítékának egyik kezdetibb formája az államok „önellenőrzése", illetve jelentéstételi kötelezettsége nemzetközi fórumokhoz. Ennek hátterében az a felfogás állott, amely szerint az államok legfeljebb az alapjogok állami keretek között történő védelmére vállalkozhatnak. A GSZKE 16. cikke szerint az egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat arra, hogy a benne foglalt „intézkedésekkel összhangban jelentést terjesztenek elő az általuk foganatosított intézkedésekről és arról az előrehaladásról, amelyet az egyezségokmányban elismert jogok tiszteletben tartásának biztosítása tekintetében elértek". A jelentéseket az ENSZ főtitkára elé kell terjeszteni, aki azok másolatát megküldi a Gazdasági és Szociális Tanácsnak. „A Gazdasági és Szociális Tanács időről időre általános jellegű ajánlásokat tartalmazó, valamint az egyezségokmányban elismert jogok általános tiszteletben tartása érdekében tett intézkedésekről és elért előrehaladásról az egyezségokmányban részes államok és a szakosított intézmények által közölt adatokat összegező jelentéseket terjeszthet" a Közgyűlés elé (GSZKE 21. cikk). A PPE – „alapszabályként" – az előzőhöz hasonló módon intézkedik. Eredeti 28. cikke kimondta: „Meg kell alakítani az ENSZ Emberi Jogok Bizottságát" (Bizottság). 40. cikke szerint pedig: „Az egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat, hogy az egyezségokmányban elismert jogok érvényesítése érdekében elfogadott intézkedéseikről és e jogok gyakorlásában elért előrehaladásról jelentést terjesztenek elő. minden olyan alkalommal, amikor erre a Bizottság felkéri őket." „A Bizottság működéséről a Gazdasági és Szociális Tanács útján évenként jelentést tesz a Közgyűlésnek" (45. cikk). A PPE-hez fűzött fakultatív jegyzőkönyv (Fj.) azonban már arról szól, hogy minden részes állam „elismeri az Emberi Jogi Bizottság arra vonatkozó illetékességét, hogy az átvegyen és megvizsgáljon a részes állam 206 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI joghatósága alatt álló személyektől származó bejelentéseket, akik azt állítják, hogy az egyezségokmányban foglalt valamely jogukat a részes állam megsértette" (Fj. 1. cikk). „A Bizottság a bejelentést. az érdekelt részes állam tudomására hozza. .A bejelentést átvevő állam hat hónapon belül írásbeli magyarázatot vagy nyilatkozatot juttat el a Bizottsághoz." (Fj. 4. cikk), a kapcsolatos dokumentumokat megvizsgálja, s véleményét megküldi az érdekelt részes államnak. Az EJB az ebben a fakultatív jegyzőkönyvben foglalt tevékenységéről is jelentést tesz a Közgyűlésnek (Fj. 5-6. cikk). A fakultatív jegyzőkönyv kifejezetten nem mondja ki, hogy a Bizottság döntései kötelezőek a tagállamokra, ez a nemzetközi szokásjogból, tételesjogból egyaránt következik. A részes államok nagy többsége ténylegesen teljesíti is a Bizottság döntéseiben foglaltakat és a Bizottság folyamatosan ellenőrzi a döntések végrehajtását. 2 a. Fontos szerepet töltött be az emberi jogok védelmében az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ). Létrehozását a hetvenes években eredetileg a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai nemzetközi politikai céljaik elérése érdekében kezdeményezték. A nyugati hatalmak, a NATO azonban csak úgy járult hozzá a szervezet létrehozásához, ha céljai közé emberi jogi, humanitárius célkitűzéseket is felvesznek. Az I. és II. helsinki értekezlet és záróokmányaik, illetve a közöttük tartott utótalálkozók, értekezletek, szakértői konferenciák sorozata újabb és újabb alapjogokra irányították a figyelmet. Figyelemre méltó, hogy a klasszikus alapjogokon túlmenően viszonylag nagyobb hangsúlyt kaptak a – más nemzetközi dokumentumokban meglehetősen mostohán kezelt – nemzeti és etnikai kisebbségi jogok. Az alapjogok sérelme nyomán bekövetkező információcsere, kétoldalú – állami – konzultáció, valamennyi állam tájékoztatása az államokat az egyezményben foglaltak betartására ösztönözte. b. Az Európa Tanács 1950. november 4-én fogadta el Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményt (EE). A többször kiegészített egyezményt az Országgyűlés az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki s egységes szerkezetben az 58/1998. (X. 2.) OGY határozat tartalmazza. Az egyezmény ez ideig az alapjogok leghatékonyabb nemzetközi védelmét biztosítja: az általa létrehozott Emberi Jogok Európai Bíróságához (Bíróság) államok és magánszemélyek egyaránt fordulhatnak, a Bíróság által hozott határozatok az egyezményben részes államokra kötelezőek. A Bíróság eljárása többször változott. Az egyezmény ma hatályos szövege szerint a szerződő felek a benne foglalt jogok hatékonyabb érvényesülése érdekében létrehozták az Emberi Jogok Európai Bíróságát (EE 19. cikk). Bármely, az egyezményben részes állam a – Strasbourgban működő – Bíróság elé terjesztheti az Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek rendelkezéseinek bármely más részes állam részéről történő megsértését (EE 33. cikk). Ami igazi kitörést jelent a jogérvényesítés addigi történetéhez képest: „A Bíróság kérelmeket vehet át bármely természetes személytől, nem kormányzati szervezettől vagy személyek csoportjaitól, akik vagy amelyek azt állítják, hogy az egyezményben vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben biztosított jogok valamely, [szerződő állam] részéről történt megsértésének áldozatai" (EE 34. cikk). A Bíróság az eléje terjesztett ügyekben háromtagú bírói tanácsban, hét bíróból álló Kamarában vagy tizenhét tagból álló Nagykamarában jár el (EE 27. cikk). Ha a Bíróság a kérelmet elfogadhatónak tartja, az ügy békés rendezésére törekszik. Ebben az esetben a tények és az elért megoldás rövid ismertetésére szorítkozó határozattal törli az ügyet a lajstromból. Ha a Bíróság az egyezmény megsértését állapítja meg és a részes állam belső joga csak részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek (EE 41. cikk). „Kivételes esetekben a Kamara ítéletének meghozatalától számított három hónapon belül az ügyben részes fél kérheti az ügynek a Nagykamara elé terjesztését" (EE 43. cikk). „A Nagykamara ítélete végleges" (EE 44. cikk). A részes államok vállalják, hogy a Bíróság végleges ítéletét magukra kötelezőnek tekintik (EE 46. cikk). A nemzetközi dokumentumokban, így az egyezményben foglalt jogok érvényesítése természetesen az egyezményben részes állam kötelezettsége. Ahogyan az egyezmény 13. cikke megfogalmazza: „Bárkinek, akinek a jelen egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg." Amiből is az következik, hogy az emberi jogvédelem strasbourgi ítélkező szervei csak kisegítő (szubszidiárius) szerepet töltenek be a nemzeti igazságszolgáltatás elsődleges szerepéhez képest.3 Az egyezmény 35. cikke ki is mondja: „Az ügyet csak akkor lehet a Bíróság elé terjeszteni, ha az összes hazai jogorvoslati lehetőséget már kimerítették a nemzetközi jog általánosan ismert szabályainak megfelelően, éspedig attól az időponttól számított hat hónapon belül, amikor a hazai végleges határozatot meghozták."


VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI Lényeges hangsúlyozni, hogy az egyezmény alapján sohasem az adott országban hatályos jogszabályoknak az egyezménnyel való összhangja az egyéni panaszok tárgya, hanem az, hogy a vizsgált esetekben megsértették-e az egyezményt vagy sem. Annak, hogy egy jogszabály összhangban van-e az egyezménynyel vagy nem, azért közvetve mégis döntő a jelentősége, minthogy az egyezmény megsértésére gyakran éppen az egyezménnyel összhangban nem lévő jogszabály alkalmazása következtében kerül sor.4 Az egyezmény szövegéből csak az következik, hogy a tagállamok számára csupán az ellenük benyújtott panasz ügyében hozott ítélet kötelező erejű. Az államok vállalják, hogy „tartják magukat a bíróság döntéséhez minden olyan ügyben, amelyben félként szerepelnek"; valójában azonban az ésszerűségből, továbbá a nemzetközi szerződéses kötelezettség jóhiszemű teljesítéséből is az következik, hogy az államoknak azokból a strasbourgi döntésekből is le kell vonniuk a szükséges következtetéseket, amelyeket a Bíróság más állam ellen benyújtott panasz ügyében hozott.5 A magyar kormány az egyezmény megerősítéséről szóló 57/1992. (X. 15.) OGY határozathoz kapcsolódó nyilatkozata szerint elismeri: az Európai Emberi Jogi Bíróság „illetékességét arra, hogy természetes személyektől, nem kormányzati szervektől vagy egyének csoportjaitól kérelmet fogadjon el, ha az említettek azt állítják, hogy az egyezményben és kiegészítő jegyzőkönyveiben biztosított jogok megsértésének áldozatai, amennyiben az alapjául szolgáló tények az egyezmény és a kiegészítő jegyzőkönyvek Magyarországra nézve történt hatálybalépését követően következtek be". Az alkotmánybírósági döntés nem feltétele a strasbourgi bírósághoz való fordulásnak. Az Abtv. 48. §-a ugyanis az alkotmányjogi panasz benyújtását a jogorvoslati lehetőségek kimerítése után teszi lehetővé. 6 a. Az Európai Unió -eredetileg Európai Közösségként – gazdasági együttműködésre jött létre. Ennek megfelelően az emberi jogok rendszere a közösségi jognak eredetileg nem volt része, ezért az emberi jogokról a közösségi jog nem is rendelkezett. Később az Európai Unió – luxembourgi – Bírósága az eléje kerülő bizonyos, a tulajdonjog korlátozásával, az uniós polgárok államok közötti mozgásszabadságának értelmezésével kapcsolatos ügyekben, tehát emberi jogi kérdésekben is magára vállalta az ítélkezést. Különösen jelentős az Európai Bíróságnak az egyenjogúság, illetve a diszkrimináció tilalmával kapcsolatos gyakorlata. A tankönyv más – az egyenjogúsággal foglalkozó – részében magunk is utalunk ilyen ítéletre. 1977-ben az uniós szervek nyilatkozatukban az emberi jogoknak elsődleges fontosságot tulajdonítottak, elismerve ezzel az Európai Bíróság addig folytatott ítélkezési gyakorlatát. 7 A nyilatkozat jogforrásként az államok belső jogát, illetve az európai egyezményt jelöli meg. Az Európai Unió állam- és kormányfői által 1997. október 2-án aláírt, s 1999. május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Szerződés a luxemburgi bíróság az alapjogokkal kapcsolatos gyakorlatát lényegében megerősítette. A Maastrichti Szerződésben pedig az európai állampolgársághoz kapcsolódó speciális jogok védelmére hivatott európai ombudsmani intézmény felállításáról rendelkeztek. Eszerint az Európai Unió minden állampolgára, illetve az Európai Unió területén lakhellyel rendelkező más állampolgár panasszal élhet az ombudsmannál az unió valamely intézménye által gyakorolt hibás ügyintézés esetén, ide nem értve az Európai Bíróság és az Elsőfokú Bíróság jogalkalmazó tevékenységét. A panaszjog nyitva áll a jogi személyek számára is.8 Az európai ombudsman tehát nem vizsgálhatja nemzeti szinten az európai állampolgárok jogainak érvényesülését, hatásköre a panasszal érintett európai uniós intézmények vizsgálatára kor- látozódik.9

3.1. Jegyzetek 1. Az alapjogok védelméről lásd Kardos Gábor: Emberi jogok egy új korszak határán. Budapest, 1995, TTwins. 2. Bán Tamás: A tisztességes bírósági eljáráshoz való jog. Acta Humana, 1995.18-19. 102. p. 3. Lásd Ádám: i. m. 95. p. 4. Bán Tamás: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Acta Humana, 1992. 6-7. 106. p. 1. Bán Tamás: Vigyázó szemünket Strasbourgra vessük. In Sajtószabadság és személyiségi jogok. Budapest, 1999, AduPrint-INDOK, 47. p. 2. Lásd Ádám Antal: Az Alkotmánybíróság szerepe az emberi jogok védelmében. Acta Humana, 1994.15-16. 69. p.


VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSÜKBIZTOSÍTÉK AI 3. Lásd Kardos: i. m. 132-133. p. 4. Taubner Zoltán – Tóth Dániel: Az Európai Unió és az Európa Tanács: az emberi jogok védelmének új intézményei. Jogtudományi Közlöny, 1998. 7-8. 280-286. p. 5. Polt Péter: Egy új közösségi jogintézmény: az európai ombudsman. Magyar Jog, 1998.11. 641. p.


8. fejezet - AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA 1. I. AZ ÁLLAMPOLGÁRI ALAPJOGOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI – AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA Balogh Zsolt – Holló András – Kukorelli István – Sári János: Az Alkotmány magyarázata. Budapest, 2003, KJK-Kerszöv. Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Budapest, 2003, Osiris Kiadó.

1.1. 1. ESZME- ÉS INTÉZMÉNYTÖRTÉNETI TÁMPONTOK Ádám Antal: Az alkotmányi alapelvek és az emberi alapjogok viszonyáról. Emberi jogok és Alkotmány. Acta Humana, 1995.18-19. 3-203. p. Bokorné Szegő Hanna: Az emberi jogok egyes csoportjainak megkülönböztetése és az alkotmányfejlődés. Állam és Jogtudomány, 1989. 2. 329-360. p. Bokorné Szegő Hanna – Mavi Viktor: Emberi jogok a nemzetközi jogban: Alapvető okmányok gyűjteménye. Budapest, 1994, Emberi Jogok Magyar Központja. Czuczai Jenő: Az ún. „keleti kibővítés" alkotmányossági kérdései mind az EU, mind a tagjelölt országok tekintetében. Jogtudományi Közlöny, 2001. 3.145-147. p. Horváth József (szerk.): Emberi jogok – jogszabályokban. Budapest, 1997, BM Kiadó. Izeldieu Khail Akasha: Az emberi jogok értelmezése az iszlámban. Jogtudományi Közlöny, 1991.11.12. 287291. p. Izeldieu Khail Akasha: Az emberi jogok értelmezése az iszlámban és a nemzetközi jog. Állam és Jogtudomány, 1994.1-2. 214-245. p. Mavi Viktor (szerk.): Az Európa Tanács emberi jogi dokumentumai. Budapest, 1996, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Mavi Viktor – Németh Ágnes (szerk.): Európai Emberi Jogi Döntvénytár. Budapest, 1997, Emberi Jogok Magyar Ligája – Osiris Kiadó. Nemzetközi okmányok gyűjteménye: Emberi jogok. Budapest, 1993, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet. Paine, Thomas: Az ember jogai. Budapest, 1995, Osiris – Readers International. Péteri Zoltán: Az emberi és állampolgári jogok történetéhez. Jogtudományi Közlöny, 1988. 12. 647-655. p. Péteri Zoltán: Tradíciók és emberi jogok Magyarországon. Acta Humana, 1991. 2. 32-47. p. Pokol Béla: Alapjogok és alkotmánybíráskodás – jogelméleti szempontból. Jogtudományi Közlöny, 1990. 5.144-155. p. Rövid Útmutató az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Budapest, 1994, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ. Sajó András: Szabadság, emberi jog, alkotmányosság. Magyar Tudomány, 1996.1.1-11. p. 210 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Sólyom László: Az emberi jogok az Alkotmánybíróság újabb gyakorlatában. Világosság, 1993.1.16. 33. p. Szabó Győző – Nagy Gábor (szerk.): Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezménye legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról. Budapest, 1999, HVG-Orac. Szabó Imre: Ember és jog. (Jogelméleti tanulmányok.) Budapest, 1987, Akadémiai Kiadó. 129-194. p. Szekfű Gábor: Alkotmány és alkotmánybíráskodás. Az alapjogok értelmezése és védelme az Alkotmánybíróság határozatainak tükrében. Jogtudományi Közlöny, 1992. 2. 52-61. p. Weller Mónika: Az Alapjogi Karta és a polgárok Európája. Fundamentum, 2000. 4. 77-82. p.

1.2. 2. AZ ALAPJOGI NORMA Ádám Antal: Az alkotmányi alapelvek és az emberi alapjogok viszonyáról. Emberi jogok és Alkotmány. Acta Humana, 1995.18-19. 3-203. p. Ádám Antal: Alkotmányozás és alapjogok. In Mezey Barna (szerk.): Hatalommegosztás és jogállamiság. 153180. p. Budapest, 1998, Osiris. Ádám Antal: Az emberi és állampolgári jogok jellegéről és korlátairól. Jogtudományi Közlöny, 1993.11— 12.409-421. p. Bokorné Szegő Hanna: Az emberi jogoktól való időleges eltérés, illetve az emberi jogok állandó jellegű törvényes korlátozása. Acta Humana, 1995.18-19. 24-39. p. Emberi jogok és Alkotmány. Acta Humana, 1995.18-19. 3-203. p. Földesi Tamás: Valamit valamiért? A jogok és a kötelezettségek harmóniája és diszharmóniája.Budapest, 1997, Korona Kiadó. Földesi Tamás: Emberi jogok. Budapest, 1989, Kossuth Könyvkiadó. Hajdók Zsolt – Máté Jánosné (szerk.): Emberi és állampolgári jogok. Budapest, 1989, Ex- print Kft. Kilényi Géza (szerk.): Emberi és állampolgári jogok. Pécs, 1989, Pécsi Szikra Nyomda. Kilényi Géza: Az Alkotmány egyes (alapelvi, alapjogi) rendelkezéseinek jogi jellege. Társadalmi Szemle, 1995.11. 39-50. p. Paine, Thomas: Az ember jogai. Budapest, 1995, Osiris Kiadó – Readers International. Pokol Béla: Alapjogok és alkotmánybíráskodás – jogelméleti szempontból. Jogtudományi Közlöny, 1990. 5.144-155. p. Rácz Attila: Alapvető jogok és kötelességek. Jegyzet. Budapest, 1990, Államigazgatási Főiskola. Sajó András: Jogosultságok. Budapest, 1996, MTA Állam- és Jogtudományi Intézete – Se- neca Kiadó. Sajó András: Szabadság, emberi jog, alkotmányosság. Magyar Tudomány, 1996.1.1-11. p. Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris Kiadó. Szabó Imre: Ember és jog. (Jogelméleti tanulmányok.) Budapest, 1987. Akadémiai Kiadó, 129-194. p.

1.3. 3. AZ ÁLLAMPOLGÁROK EGYENJOGÚSÁGA Bán Tamás: A diszkrimináció tilalma az Európai Emberi Jogi Egyezményben. Acta Hu- mana, 1991. 5. 37-54. p. Bán Tamás: A romák emberi jogai és az európai jogi ítélkezés. Fundamentum, 2000. 4. 85-100. p.


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Fitsum A. Alemu: A tesztelés mint bizonyítási módszer a bírósági eljárásban. Fundamentum, 2000. 2. 74-79. p. Görömbei Sára: Az első lépések egy új keretben. A Nemzeti Kisebbségek Védelméről Szóló Keretegyezmény és a kezdeti tapasztalatok. Jogtudományi Közlöny, 2000. 11. 448-462. p. Győrfi Tamás: A diszkrimináció tilalma: egy különleges státuszú jog. Jogtudományi Közlöny, 1996. 7-8. 275293. p. Halmai Gábor: Hátrányos passzivizmus. Fundamentum, 2000. 4. 70-74. p. A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. Budapest, 1998, AduPrint- INDOK. Kardos Gábor: A diszkrimináció tilalma az Emberi Jogok Európai Egyezményében és az Emberi Jogok Európai Bíróságának, illetve Bizottságának gyakorlatában. Jogtudományi Közlöny, 1992.1. 29-33. p. Kilényi Géza (szerk.): Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993, Unió Kiadó. Király Miklós: A diszkrimináció tilalma az Európai Bíróság joggyakorlatában. Budapest, 1998, Akadémiai Kiadó. Kovács Krisztina: A diszkriminációtilalom kiterjesztése az Emberi Jogok Európai Egyezményében. Fundamentum, 2000. 4. 27-33. p. Kovács Péter: A rodopi mufti esete a nemzetközi joggal. Kisebbségi autonómiabarát ítélet az Emberi Jogok Európai Bíróságán: magányos fecske vagy új tendencia? (Széljegyzet a Szerif c. Görögország ítélet margójára) Acta Humana, 2000. 41-42. 63-74. p. Krizsán Attila: Amerikai megközelítés a faji alapú diszkrimináció értelmezésében. Fundamentum, 2000. 3.1332. p. Maud Buquicchio – de Boer: Az Emberi Jogok Európai Egyezményének a nemek egyenjogúságára vonatkozó joggyakorlata, a családi és a magánélet területén. Jogtudományi Közlöny, 1994. 4-5.185-192. p. Maud Buquicchio – de Boer: Az Emberi Jogok Európai Egyezményének a nemek egyenjogúságára vonatkozó joggyakorlata a letartóztatási feltételek, a bíróság által alkalmazott testi büntetés, a szociális juttatások, a politikai jogok és az adózás területén. Jogtudományi Közlöny, 1994. 6. 257-261. p. Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris Kiadó.

2. II. A SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK 2.1. 4. AZ ÉLETHEZ ÉS EMBERI MÉLTÓSÁGHOZ VALÓ JOG Czine Gáspár: Az abortusz és a jogi szabályozás lehetősége. Magyar Jog, 1992. 2. 80-82. p. Dósa Ágnes: A nem teljesen cselekvőképes személyek jogai: rugalmasabb szabályozás felé. Fundamentum, 2000. 2. 83-90. p. Ficzeréné dr. Sirkó Alexandra: Problémák és tendenciák az abortusz alkotmányos és jogi szabályozásában. Magyar Jog, 1992.12. 602-606. p. Fridli Judit: Egészségügyi önrendelkezés – korlátok között. Fundamentum, 2001. 1. 103114. p. Győrfi Tamás: Drogfogyasztás és önrendelkezéshez való jog. Fundamentum, 2001. 1. 26-38. p. Husak, Douglas N.: Semlegesség, autonómia, drogfogyasztás. Fundamentum, 2001. 1. 5-25. p. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga. Az abortuszlegalizáció konfliktusa. Budapest, 1994, Pacem in Utero Egyesület. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga. Az abortuszlegalizáció ellentmondásai és jogellenessége. Budapest, 1997, Szent István Társulat.


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga – az abortuszlegalizáció konfliktusa. Budapest, 1994, Effo Kiadó és Nyomda. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat jogállása, életjoga, védelme a terhességmegszakítás ellen. Magyar Jog, 1998. 8. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjogának orvosi, erkölcsi megalapozottsága. Magyar Jog, 1992. 3.169-176. p. Jobbágyi Gábor: Az Alkotmánybíróság történelmi döntése a terhességmegszakításról. Jogtudományi Közlöny, 1992. 7-8. 305-313. p.

magzat

jogi

helyzetéről,

és

a

Kilényi Géza (szerk.): Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993, Unió Kiadó. Kis János: Az abortuszról. Érvek és ellenérvek. Budapest, 1992, Cserépfalvi Kiadó. Kis János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról. Jogtudományi Közlöny, 1992. 3-4. 118-133. p. Kis János: Az Alkotmánybíróság a terhességmegszakításról. Fundamentum, 1998. 3. 97 113. p. Kiss Éva: A személyiségi jogok védelme – nemzetközi kötelezettségeink. Magyar Jog, 1992. 10. 607-609. p. Klein, Echart: Az alapjogok meghatározása az alkotmányban. In Alkotmányfejlődés és jogállami gyakorlat. Budapest, 1994, Hanns Seidel Alapítvány, 67-81. p. Kovács József: A cselekvőképesség megállapításának bioetikai elvei. Fundamentum, 2000. 2. 91-96. p. Kövesi Ervin: Emberhez méltó élet, méltóságteljes halál. Valóság, 1995. 7. 75-79. p. Lányi Boglárka: Jog az élethez – jog a halálhoz? Magyar Jog, 1995 11. 674-677. p. Petrik Ferenc (szerk.): A személyiség jogi védelme. Budapest, 1992, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Sajó András – Sándor Judit: A gyógyíthatatlannak vélt „halálos" beteg jogi helyzete a tételes jog tükrében. Magyar Tudomány, 1996. 7. 771-786. p. Sándor Judit: Az élet vagy az emberi méltóság? Világosság, 1995. 7. 41-50. p. Schanda Balázs: A német Alkotmánybíróság új határozata az abortuszkérdésben. Jogtudományi Közlöny, 1993.11-12. 483-487. p. Schiffer András: A korlátlan jogkorlátozás vége? Fundamentum, 2000. 2. 97-99. p. Somfalvi Balázs: Gondolatok az abortuszról. Magyar Jog, 10. 614-619. p. Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete. Budapest, 1983, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris Kiadó. Székely János: A halálbüntetés. Magyar Jog, 1990. 3. 247-258. p. Szemere Bertalan: A büntetésről s különösen a halálbüntetésről. Budapest, 1990, Halálbüntetést Ellenzők Ligája. Szűk László: Az alkotmánybírósági abolíció: az ügyiratok tükrében. Magyar Jog, 1993. 1. 31-35. p. Szűk László: Az alkotmánybírósági abolíció: az ügyiratok tükrében. Magyar Jog, 1993. 1. 31-35. p. Tasnádi Endre: A halálhoz való jog. Magyar Jog, 1993. 6. 355-363. p. Tóth Gábor Attila: Eutanázia – döntés előtt. Világosság, 1995. 7. 51-64. p. Tóth Gábor Attila: Eutanázia – az önrendelkezési jog táguló határai. Társadalmi Szemle, 1997.1.52-61. p.


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Weller Mónika: A kínzás elleni védelem, különös tekintettel a kínzás megelőzésére. Acta Humana, 1993.11. 4260. p. Zoltán Ödön: Az emberi méltóságról. Magyar Jog, 1996. 9. sz. 531-538. p.

2.2. 5. A SZEMÉLYES SZABADSÁG ÉS MOZGÁSSZABADSÁG Bán Tamás: A menedékjogról. Magyar Jog, 1989. 5. 394-409. p. Blutman László: A fogva tartás bírói felülvizsgálata: a habeas corpus az európai alapjogok között. Jogtudományi Közlöny, 1993. 8-9. 309-317. p. Földesi Tamás: A mozgáshoz való jog Achilles-sarka: a menedékhez való jog. Társadalmi Szemle, 1993. 8-9. 75-85. p. Hargitai József: Az útlevél és a külföldre utazáshoz való jog nemzetközi alapjai. Magyar Jog, 1995.12. 710-718. p. Herke Csongor: Az előzetes letartóztatás végrehajtása az Emberi Jogok Európai Egyezménye tükrében. Jogtudományi Közlöny, 2000. 3. 90-98. p. Lábady Tamás: A magánélet alkotmányos védelme. (A házasság és a család védelme, a magánszférához való jog.) Acta Humana, 1995.18-19. 74-86. p. Mavi Viktor: A szabadság és személyi biztonság védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében. Acta Humana, 1993.10. 3-30. p. Nagy Ferenc: A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről. Magyar Jog, 1995. 5. 257270. p. Nagy Zoltán: A tiltott határátlépés dekriminalizációjának lehetőségeiről. Magyar Jog, 1992. 1. 91-94. p. Róth Erika: Emberi jogok kontra fogva tartás a büntetőeljárásban. Acta Humana, 1995. 20. 3-87. p. Személyi szabadság és tisztességes eljárás. Budapest, 1999, AduPrint-INDOK. Szente Zoltán: A menedékjog az NSZK gyakorlatában. Jogtudományi Közlöny, 1991. 5-6. 133-139. p. Timoránszky Péter: A menedékjog alkotmányos alapjai. Magyar Közigazgatás, 1994. 1. 21-29. p. Tóth Judit: Menedékjog – kérdőjelekkel. Budapest, 1994, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Ujfalvi Annamária: Egy érzékeny jog: az ártatlanság vélelme. Jogtudományi Közlöny, 1990. 1. 42-45. p.

2.3. 6. A MEGFELELŐ VAGY TISZTESSÉGES ELJÁRÁSHOZ VALÓ JOG Bán Tamás: A tisztességes bírósági eljáráshoz való jog. Acta Humana, 1995. 18-19. 101-127. p. Blutman László: Az igazságos tárgyalás elve az Európai Emberi Jogi Egyezményben. Magyar Jog, 1992. 8. 455-462. p. Czuglerné dr. Bittó Márta: A bírósági eljáráshoz való jog és a magyar szabálysértési fenntartás. Magyar Közigazgatás, 1993. 5. 270-277. p. Koering-Joulin, Renée: A „független és pártatlan bíróság" európai fogalma az emberi jogok védelméről szóló Európai Egyezmény 6. cikkelyének 1. bekezdése értelmében. Magyar Jog, 1993. 2.119-124. p. Nagy Ferenc: A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről. Magyar Jog, 1995. 5. 257270. p. Rácz Attila: A jogorvoslás rendszere egyedi hatósági igazgatási ügyekben és az alapvető jogok védelme. Acta Humana, 15-16. 32-47. p. 214 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Ruttner György: Védői jogok – állampolgári jogok. A büntetőeljárás hétköznapi garanciái a nyomozás során. Magyar Jog, 1989. 4. 355-361. p. Személyi szabadság és tisztességes eljárás. Budapest, 1999, AduPrint-INDOK. Ujfalvi Annamária: Egy érzékeny jog: az ártatlanság vélelme. Jogtudományi Közlöny, 1990. 1.42-45. p.

2.4. 7. A JÓ HÍRNÉVHEZ, A MAGÁNLAKÁS SÉRTHETETLENSÉGÉHEZ, A MAGÁNTITOK VÉDELMÉHEZ VALÓ JOG Kilényi Géza (szerk.): Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993, Unió Kiadó. Mavi Viktor: A magán- és családi élet, a lakás és levelezés tiszteletben tartása a strasbourgi szervek gyakorlatának szemszögéből. Acta Humana, 1991. 5. 55-76. p. Zoltán Ödön: A magánélet szabadsága és jogi védelme. Magyar Jog, 1992. 9. 530-538. p.

2.5. 8. A SZEMÉLYES ADATOK VÉDELME: AZ INFORMÁCIÓS ÖNRENDELKEZÉSI JOG. A POLGÁROK SZEMÉLYI ADATAINAK VÉDELME ÉS LAKCÍMÉNEK NYILVÁNTARTÁSA Balogh Zsolt György: Az adatvédelmi törvény fejlesztésének kérdései (Adatvédelmi szabályok Magyarországon és az Európai Unióban). Jogtudományi Közlöny, 1997. 6. 269-276. p. Bán Tamás – Könyves-Tóth Pál: Személyes adatok külföldre irányuló továbbíthatóságáról. Magyar Jog, 1997.12. 712-714. p. Dietz Gusztávné – Pap Márta: Adatvédelem, adatbiztonság. Budapest, 1995, Novorg. Majtényi László: Az adatvédelem és az információszabadság az alkotmányban. Acta Humana, 1995.18-19. 87100. p. Majtényi László: Adatvédelem, információszabadság, sajtó. Budapest, 1997, Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet. Majtényi László: Az információs szabadságjogok Magyarországon. Világosság, 1998. 10. 49-61. p. Pelle Andrea: A mellőzött szabadság, avagy adatvédelem a drogpolitikában. Fundamentum, 2001.1.173-177. p. Schanda Balázs: Az adatvédelmi biztos beszámolója, 1997. Magyar Jog, 1999.5. 319-320. p. Tóth Gábor Attila: A drogfogyasztók adatainak védelme. Budapest, 1997, Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet. Trócsányi Sára: Faji eredet, vallási hovatartozás az adatkezelésben. Budapest, 1997, Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet.

2.6. 9. A LELKIISMERETI ÉS VALLÁSSZABADSÁG Ádám Antal: A vallásszabadság összetevői. Társadalmi Szemle, 1994. 5. 29-39. p. Ádám Antal: Az állami egyházjog fogalma, jellemzői és problémái Magyarországon. Magyar Közigazgatás, 2000. 9. 539-551. p. Bence György: A vallási semlegesség határairól. Világosság, 1994. 5-6.118-128. p. Blutman László: A vallásszabadság az Egyesült Államok alkotmányjogában: mi a vallás? Jogtudományi Közlöny, 1992. 2. 72-78. p. Földesi Tamás: Meditáció a vallásszabadságról. Társadalmi Szemle, 1994. 2.18-32. p. 215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Gáspár Csaba László: A vallásszabadságról. (Római katolikus nézőpontból.) Fundamentum, 1999. 2.105-116. p. Kende Péter: Tolerancia és világnézeti nyitottság. Világosság, 1993. 8-9. 61-67. p. Kondorosi Ferenc: Bevezető gondolatok a vallás- és lelkiismereti szabadság kérdéséhez. Acta Humana, 2000. 39-40. p. Lugosi Győző: Vallásszabadság és közhatalom Európában. Valóság, 2001. 3.19-30. p. Mester Béla: Politikai közösség és vallásszabadság. Magyar Tudomány, 2001. 2.184-192. p. Nagy Péter Tibor: Lelkiismereti szabadság és oktatáspolitika. Világosság, 1996. 3. 45-63. p. Paczolay Péter: A lelkiismereti és vallásszabadság. Acta Humana, 1995.18-19.141-153. p. Polt Péter: A lelkiismereti szabadság védelmének mechanizmusai. Acta Humana, 2000. 39-40. 9-15. p. Schanda Balázs: A Kormány és az egyházak közötti megállapodások jogi értéke. Jogtudományi Közlöny, 2001. 4.193-196. p. Schanda Balázs: Az állam és az egyház viszonyának lehetséges modelljei. Társadalmi Szemle, 1995. 5. 35-43. p. Schanda Balázs: Az Európai Ember Jogi Bíróság gyakorlatának hatása a vallásszabadság érvényesülésére. Acta Humana, 2000. 41-42. 75-94. p. Schanda Balázs: Szakmai koncepció a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény módosítására. Magyar Jog, 2000.1.10-17. p.

3. III. POLITIKAI JOGOK 3.1. 10. A VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS SZABADSÁGA Ádám Antal – Halmai Gábor: A véleményszabadság problémái az alkotmánybíráskodásban. Acta Humana, 1996. 24. 3-24. p. Ádám Antal: Kifejezési szabadság és képviselői mentelmi jog. Magyar Jog, 1999. 3. 143-152. p. Ádám Antal: A tömegközlés alkotmányi szabadsága. Acta Humana, 1998. 30. 6-20. p. Bán Tamás: A véleménynyilvánítás szabadsága az európai emberi jogi egyezményben. Magyar Jog, 1994. 7. 407-420. p. Fleck Zoltán: A véleménynyilvánítás határai a magyar bírói gyakorlatban. Budapest, 1996.Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet. Győrfi Tamás: Szólásszabadság az Interneten: jegyzetek a Reno v. Aclu-ügy margójára. Jogtudományi Közlöny, 7-8. 239-249. p. Halmai Gábor: Az új médiumok és az állam. Világosság, 1993. 4. 3-14. p. Halmai Gábor: Szabadságunk terjedelme avagy a tolerancia határai. Jogtudományi Közlöny,19993.11. 12. 430438. p. Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Budapest, 1994. Atlantisz Kiadó. Halmai Gábor: A véleményszabadság alkotmányos szabályozása. Acta Humana, 1995. 18-19.128-140. p. Halmai Gábor: A kifejezés szabadsága az alkotmánybíróság joggyakorlatában. Budapest, 1996. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet (COLPI).


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Kilényi Géza (szerk.): Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993, Unió Kiadó. Kiss Anikó: Szabadság a gyalázkodásra? Acta Humana, 1996. 24. 42-55. p. Kondorosi Ferenc: Művészet a régi jog hálójában – avagy a véleményszabadság az ecset és a toll hegyén. Acta Humana, 1996. 24. 36-41. p. Törő Károly: A közéleti szereplés és a személyiségvédelem. Magyar Jog, 1991. 4. 217222. p.

3.2. 11. A SAJTÓSZABADSÁG ÉS A MÉDIAJOG Ádám Antal: A tömegközlés alkotmányi szabadsága. Acta Humana, 1998. 30. 6-20. p. Bencsik Gábor: Kié a sajtószabadság? Magyar Jog, 1992. 3.165-166. p. Bragyova András: A Legfelsőbb Bíróság tévedése. Fundamentum, 2000.1.103-110. p. Gellér Balázs József: A legfelsőbb bírói fórum három végzésének margójára. Fundamentum, 2000.1.111-119. p. Győrfi Tamás: Szólásszabadság az Interneten: jegyzetek a Reno v. Aclu-ügy margójára. Jogtudományi Közlöny, 7-8. 239-249. p. Halmai Gábor: Az új médiumok és az állam. Világosság, 1993. 4. 3-14. p. Halmai Gábor: Hátramenetben az alapjogvédelem? Fundamentum, 2000. 3. 69-83. p. Halmai Gábor: Közszereplők személyiségvédelme kontra közügyek vitathatósága. Fundamentum, 2000. 2. 74-79. p. Hargitai János: Államtitok és sajtószabadság. Magyar Jog, 1999.12. 718-729. p. Kilényi Géza (szerk.): Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993. Unió Kiadó. Kovács Krisztina – Cseh Gabriella: A lapalapítás és a sajtószabadság magyar és nemzetközi szabályozása. Budapest, 1997, Alkotmány és Jogpolitikai Intézet. Kovács Krisztina – Cseh Gabriella: A sajtó szabadságáról. Társadalmi Szemle, 1997. 3. 62-75. p. Kondorosi Ferenc: Művészet a régi jog hálójában – avagy a véleményszabadság az ecset és a toll hegyén. Acta Humana, 1996. 24. 36-41. p. Krokovay Zsolt: Az üzleti mondanivaló szabadsága. Fundamentum, 2000. 2.5-16. p. Molnár Péter: Pótcselekvés? Fundamentum, 2000. 3. 84-88. p. Sajtószabadság és személyiségi jogok. Budapest, 1998. Adu-Print-INDOK. Szikinger István: Börtöncenzúra. Fundamentum, 2001.1.127-130. p. Törő Károly: Sajtószabadság és személyiségvédelem. Magyar Jog, 1990. 6. 512-524. p. Weller Mónika: A fogva tartottak szólásszabadsága és a strasbourgi esetjog. Fundamentum, 2001.1.121-124. p. Zoltán Ödön: A sajtóról és szabadságáról. Magyar Jog, 1991.12. 726-730. p.

3.3. 12. AZ EGYESÜLÉSI JOG Ádám Antal: Az egyesületek érdek-képviseleti szerepéről. Magyar Jog, 1988. 10. 820825. p. Balogh Zsolt: A pártok működése és gazdálkodása. Jogtudományi Közlöny, 1996.3.125136. p. Halmai Gábor: Az egyesülés szabadsága. Az egyesülési jog története. Budapest, 1990. Atlantisz Kiadó (Medvetánc).


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Koltai András: A sajtószabadság és a személyiségi jogok összeütközésének kérdései az angol jogrendszerben. Magyar Jog, 2001. 4. 238-247. p. Az MJSZ Elnökségének vitaülése és állásfoglalása az egyesülési és gyülekezési jogról szóló törvénytervezetről. Magyar Jog, 1988.10. 817-819. p. Petrik Ferenc: Egyesületalakítási vagy egyesülési jog. Magyar Jog, 1988. 9. 721-729. p.

3.4. 13. A GYÜLEKEZÉSI JOG Bródy János: A jogszerű sztrájk kritériumainak nemzetközi és magyar standardjai. Jogtudományi Közlöny, 2000.11. 439-447. p. Az MJSZ Elnökségének vitaülése és állásfoglalása az egyesülési és gyülekezési jogról szóló törvénytervezetről. Magyar Jog, 1988.10. 817-819. p.

3.5. 14. A KÖZÉRDEKŰ INFORMÁCIÓHOZ VALÓ JOG Majtényi László: Az adatvédelem és az információszabadság az alkotmányban. Acta Humana, 1995.18-19. 87100. p. Majtényi László: Adatvédelem, információszabadság, sajtó. Budapest, 1997, Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet. Majtényi László: Az információs szabadságjogok Magyarországon. Világosság, 1998. 10. 49-61. p.

3.6. 15. A KÖZÜGYEK VITELÉBEN VALÓ RÉSZVÉTEL JOGA Dezső Márta: A politikai jogok és a választójog az alkotmányban. Acta Humana, 1995. 18-19.

3.7. 16. A KÉRELMEZÉSI ÉS PANASZJOG Bakos Anita: Az egészségügyi ellátással kapcsolatos panaszok kivizsgálása az Egyesült Királyságban. Jogtudományi Közlöny, 2001. 3.137-143. p. Földesi Tamás: Alapjog (legyen-e) a petíciós jog? Társadalmi Szemle, 1992. 6. 34-42. p. Földesi Tamás: Adalékok a petíciós jog történetéhez. Acta Humana, 1993.11.15-26. p. Kondorosi Ferenc: A panaszjog szabályozásának társadalmi összefüggései. Acta Humana, 1994.14.10-18. p. Szamel Katalin: A petíciós jogról – alkotmányközelben. Jogtudományi Közlöny, 1988. 12. 659-663. p. Vass György: Panasz, törvény; panasztörvény, avagy úton a petíciós jog kiteljesedése felé. Magyar Közigazgatás, 1997.1. 20-26. p.

4. IV. A GAZDASÁGI, SZOCIÁLIS, KULTURÁLIS JOGOK 4.1. 17. A TULAJDONHOZ VALÓ JOG Harmathy Attila: A tulajdonjog alkotmányos védelme. Jogtudományi Közlöny, 1989.5.217228. p. Kara Pál: A külföldiek Magyarországon történő ingatlanszerzésének főbb szabályairól és tapasztalatairól. Magyar Közigazgatás, 2000.1.1-3. p. Kilényi Géza (szerk.): Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993, Unió Kiadó. Kiss Ferenc: A külföldiek ingatlanszerzéséről. Magyar Közigazgatás, 2000.12. 755-758. p. Kovács László: A privatizálás tulajdonjogi vonatkozásai. Magyar Jog, 1992.10. 589-594. p. Sajó András: A részleges kárpótlási törvény által felvetett alkotmányossági kérdések.


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Állam- és Jogtudomány, 1992.1-4.190-209. p. Vörös Imre: A tulajdonhoz való jog az alkotmányban. Acta Humana, 1995. 18-19.170185. p. Vörös Imre: A tulajdonhoz való jog és az önkormányzatok. Az önkormányzatok tulajdona ésgazdasági tevékenysége. Budapest, 1994, Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége.

4.2. 18. A SZOCIÁLIS ÁLLAM Bokorné Szegő Hanna: A gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi megítélésének és szabályozásának kérdései. Acta Humana, 1996. 22-23. 3-18. p. Juhász Gábor: Vannak-e szociális jogaink? Világosság, 1997. 3. 61-69. p. Kardos Gábor: A szociális jogok jogi kikényszerítésének lehetőségei. Esély, 1996. 6. 20-32. p. Kulcsár Kálmán: Kulturális jogok és a demokratikus biztonság Európában. Acta Humana, 1996. 22-23. 90-104. p.; Magyar Tudomány, 1996. 3. 257-271. p. Sajó András: Szegényjogot – szegényjogon. Válasz a szociális jogok védelmére. Világosság, 1996. 3. 70-79. p. Sajó András: Szociális jog és kölcsönös öngyilkossági ígéret. Világosság, 1995.10. 5-15. p. Sári János: Az állam mint Leviathán? Töprengések az állam társadalmi szerepvállalásáról a szociális jogok ürügyén. Társadalmi Szemle, 1996. 6. 3-13. p. Sári János: A gazdasági, szociális, kulturális jogok alkotmányos alapjai. Acta Humana, 1995.18-19.186-203. p. Sári János: A szociális jogok és a szociális állam. Jogtudományi Közlöny, 1997. 5. 217-226. p. Schmidt Péter: Még egyszer a szociális jogok jogi természetéről. Acta Humana, 1994. 14. 3-9. p. Schwartz, Herman: Van-e helyük a gazdasági és szociális jogoknak az alkotmányban? Fundamentum, 1998. 3. 5-10. p. Szamel Katalin: Európai szociális jogok Magyarországon. Fundamentum, 1998. 3.15-22. p. Tóth Judit: Emberi jogok, alkotmányozás, szociális jogok. Jogtudományi Közlöny, 1989. 6. 299-308. p. Tóth Károly: Néhány megjegyzés a szociális jogokról. In Alkotmányfejlődés és jogállami gyakorlat. Budapest, 1994, Hanns Seidel Alapítvány, 53-65. p. Weller Mónika: Gazdasági és szociális jogok Európában. Acta Humana, 1996. 22-23. 19. 62. p.

4.3. 19. A SZOCIÁLIS JOGOK: AZ EGÉSZSÉGHEZ, ILLETVE A SZOCIÁLIS BIZTONSÁGHOZ VALÓ JOG Juhász Gábor: A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé. Esély, 1995. 3. 3-25. p. Juhász Gábor: Az alkotmányeszme mostohagyermeke: néhány gondolat a szociális biztonsághoz való jog természetéről és szabályozásáról. Esély, 1996.3. 29-47. p. Kardos Gábor: A lakhatáshoz való jog. A nemzetközi jog felfogása és a magyar Alkotmánybíróság határozata. Fundamentum, 2001.1. 99-102. p. Kardos Gábor: A szociális biztonsághoz való jog védelme a nemzetközi jogban. Fundamentum, 2000. 3. 5-12. p. Kilényi Géza (szerk.): Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993, Unió Kiadó. Szőllősi Gábor: Európai elemek a gyermekek szociális ellátásában és védelmében (Tallózás az Európa Tanács dokumentumaiban). Magyar Jog, 1995. 8. 486-490. p.


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Vörös Imre: A szociális biztonsághoz való jog az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Világosság, 2001.1. 56-64. p.

4.4. 20. A MUNKÁHOZ VALÓ JOG Fabók András: A sztrájkról és a sztrájkjogról. Magyar Jog, 1995. 5.174-183. p. Kilényi Géza (szerk.): Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993, Unió Kiadó. Radnay József: A magyar sztrájktörvény. Magyar Jog, 1990.12. 993-1006. p.

4.5. 21. A MŰVELŐDÉSHEZ VALÓ JOG – AZ OKTATÁS, A TUDOMÁNY, A MŰVÉSZETEK SZABADSÁGA Horváth Pál: Tanszabadság Magyarországon. Budapest, 1989, Tankönyvkiadó. Kondorosi Ferenc: Az oktatáshoz való jogról – Az Alkotmánybíróság döntéseinek tükrében. Acta Humana, 1994.17. 33-38. p. Schweitzer Gábor: Az oktatáshoz való jog és a szülők lelkiismereti és vallásszabadsága Magyarországon. Acta Humana, 1994.17. 53-64. p. Szamel Katalin: Oktatáshoz való jog és az oktatással kapcsolatos szabadságok Magyarországon. Acta Humana, 1994.17. 39-52. p. Weller Mónika: Az oktatáshoz való jog a nemzetközi jogban. Acta Humana, 1994. 17. 6-32. p.

4.6. 22. A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD VÉDELME Ficzeréné dr. Sirkó Alexandra: A házassági-családi viszonyokból eredő jogok és kötelességek alkotmányos szabályozása. Magyar Jog, 1995. 8. 474-479. p. Grád András: A hazai családi jog és a strasbourgi emberi jogi követelmények. Társadalmi Szemle, 1997. 7. 4555. p. Lábady Tamás: A magánélet alkotmányos védelme. (A házasság és a család védelme, a magánszférához való jog.) Acta Humana, 1995.18-19. 74-86. p.

4.7. 23. A GYERMEKEK JOGAI – A GYERMEKEK, AZ IFJÚSÁG VÉDELME Bíró Endre: Jogok az iskolában?! Diákok, pedagógusok, szülők jogairól. Budapest, 2000, Pedagógustovábbképzés Módszertani és Információs Központ Kht. Jogismeret Alapítvány. Dr. Bíró Endre: A gyermekek jogairól. írások a jogi elmélet, a tételes jog elemzése, a jogalkalmazási tapasztalatok és a jogi ismeretterjesztés köréből. Budapest, 1993, Iskolapolgár Alapítvány. Bíró Endre: Diákjogok Magyarországon. Társadalmi Szemle, 1997. 5. 63-67. p. Bokorné Szegő Hanna: A gyermek védelme a nemzetközi jogban. Acta Humana, 1992. 9. 3-15. p. Bóra Ferenc: A gyermeki jogok érvényesítése. Magyar Közigazgatás, 1995. 1. 50-55. p. Diákjogi Charta. Budapest, 1995, Országos Diák Unió. Diákjogi Charta 1995-1996. Budapest, 1997, Országos Diák Unió. Állampolgári Tanulmányok Központja. Az emberi és a gyermeki jogok dokumentumokban. Kaposvár, 1995. Scriptores.


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Ficzeréné dr. Sirkó Alexandra: A gyermek jogai és a nemzetközi jog. Állam- és Jogtudomány, 1994. 3-4. 315331. p. Grád András: A hazai családi jog és a strasbourgi emberi jogi követelmények. Társadalmi Szemle, 1997. 7. 4555. p. Kerezsi Klára: A gyermekek jogainak védelme. Acta Humana, 1997. 26. 41-56. p. Kiss Éva: A gyermekek jogairól szóló Egyezmény és a magyar jogrend. Magyar Jog, 1991. 12. 712-715. p. Magyar Attila – Varga Ilona: Gyermekjogok az adatvédelem tükrében. Budapest, 1997, Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet (COLPI). Szőllősi Gábor: Európai elemek a gyermekek szociális ellátásában és védelmében (Tallózás az Európa Tanács dokumentumaiban). Magyar Jog, 1995.8.486-490. p.

5. V. A HARMADIK GENERÁCIÓS JOGOK 5.1. 24. A KÖRNYEZETHEZ VALÓ JOG Bakács Tibor: Glosszák az Alkotmány, a környezetjog és a jogalkotás köréből. Magyar Jog, 1995.5. 271-278. p. Bruhács János: A környezethez való jog és az emberi jogok nemzetközi rendszere. Acta Humana, 1991. 4. 3-13. p.

5.2. 25. A BETEGJOGOK Bakos Anita: Az egészségügyi ellátással kapcsolatos panaszok kivizsgálása az Egyesült Királyságban. Jogtudományi Közlöny, 2001. 3.137-143. p. Barzó Tímea: Tájékoztatás és beleegyezés mint a beteg alapvető joga. Magyar Jog, 1996. 2. 70-81. p. Bölcs Ágnes – Jurasits Zsolt – Pardán Endre: A betegek jogai a hazai szabályozás tükrében. Magyar Jog, 1991. 5. 276-279. p. Dósa Ágnes: Az elmebetegek gyógykezelésének jogi kérdései. Magyar Jog, 1995. 6. 327333. p. Dósa Ágnes: A nem teljesen cselekvőképes személyek jogai: rugalmasabb szabályozás felé. Fundamentum, 2000. 2. 83-90. p. Az emberi jogok érvényesülése a hazai egészségügyben. Budapest, 1997, Szószóló. Földesi Tamás: Az elmebetegek emberi jogai – Az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteinek fényében. Acta Humana, 1991. 4.14-30. p. Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogáról. Fundamentum, 1997.1.113-123. p. Fridli Judit: Egészségügyi önrendelkezés – korlátok között. Fundamentum, 2001. 1. 103-119. p. Kardos Gábor: Az egészséghez való jog a nemzetközi jogban. Acta Humana, 1996. 22-23. 74-89. p. Kovács Györgyi – Sziklai Júlia – Zombor Ferenc: A pszichiátriai betegek joga személyes adataik védelméhez. Budapest, 1997. Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet (COLPI). Kovács József: A cselekvőképesség megállapításának bioetikai elvei. Fundamentum, 2000.1. 91-96. p. Lőrincz Jenő: A betegek jogállása. Budapest, 1995, Subrosa Kiadó. Sándor Judit: A betegek jogainak kodifikálásáról. Fundamentum, 1997. 1. 87-100. p. Schiffer András: A korlátlan jogkorlátozás vége? Fundamentum, 2000. 2. 97-99. p


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA

5.3. 26. A FOGYATÉKOSOK JOGAI Könczei György – Bíró Endre – Kogon Mihály: Törvény született a fogyatékossággal élő emberek érdekében Magyarországon. Acta Humana, 1998. 32. 62-82. p. Tausz Katalin: Egyenlőtlenségek és különleges bánásmód. Adalékok a fogyatékosok esélyegyenlőségéről szóló törvény születési történetéhez. In A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. Budapest, 1999, AduPrint-INDOK, 199-209. p.

6. VI. AZ ÁLLAMPOLGÁROK KÖTELESSÉGEI Csapody Tamás: Hadkötelezettség és szabadságjogok. Világosság, 1996.11. 73-78. p. Ferenczy Endre: Az általános közteherviselés mint társadalmi közmegegyezés. Jogtudományi Közlöny, 1996. 9. 348-352. p. Kardos Gábor: Modern „Amazon"-döntés? Fundamentum, 2000.1.103-110. p. Kilényi Géza (szerk.): Alkotmánybíráskodás. Budapest, 1993, Unió Kiadó. Kotász Zoltán: Engedetlenségi engedéllyel. Hadkötelezettség és polgári szolgálat. Világosság, 1993.10.17-28. p. Till Szabolcs: Az Alkotmány honvédelmi novellája, illetve a kapcsolódó közjogi és biztonságpolitikai problémák. Magyar Közigazgatás, 2000.10. 627-636. p.

7. VII. AZ ALAPJOGOK VÉDELME, ÉRVÉNYESÜLÉSEK BIZTOSÍTÉKAI Ádám Antal: Az emberi és állampolgári jogok jellegéről és korlátairól. Jogtudományi Közlöny, 1993.11. 409421. p. Ádám Antal: Az alkotmánybíróság szerepe az emberi jogok védelmében. Acta Humana, 1994.15. 16. 55-70. p. Ádám Antal: Az emberi jogok védelme az alkotmánybíráskodásban. Magyar Jog, 1994. 7. 399-406. p. Ádám Antal: Az alkotmányi alapelvek és az emberi alapjogok viszonyáról. Emberi jogok és Alkotmány. Acta Humana, 1995.18-19. 3-203. p. Ádám Antal (szerk.): Alapjogok és alkotmányozás. Az emberi jogok szabályozása az új Alkotmányban. Tanulmányok. Budapest, 1996, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – MTA Állam- és Jogtudományi Intézete. Ádám Antal: Alkotmányozás és alapjogok. In Mezey Barna (szerk.): Hatalommegosztás és jogállamiság. Budapest, 1998. Osiris Kiadó, 153-180. p. Balogh György – Holló András (szerk.): Az értelmezett Alkotmány. Budapest, 2000, Magyar Hivatalos Közlönykiadó. Balogh Zsolt: Az Alkotmány fogalmi kultúrája és az alkotmánybíráskodás. Fundamentum, 1. 2. 28-38. p. Bán Tamás: Az Európai Emberi Jogi Egyezmény hatásai a nemzeti törvényhozásra. Magyar Jog, 1992. 3.129136. p. Bán Tamás: Magyarország és az Európa Tanács Emberi Jogi Egyezménye. Magyar Jog, 1990. 6. 489-503. p. Bán Tamás: A romák emberi jogai és az európai jogi ítélkezés. Fundamentum, 2000. 4. 85-100. p. Bán Tamás – Bárd Károly: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Acta Humana, 1992. 6-7. 3162. p. 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Bihari Mihály: Alkotmánybíróság és alkotmánybíráskodás. Magyar Jog, 1999.4. 200-214. p. Bíró Endre: Mit tehet az állam polgáraival? Budapest, 1990, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Blutman László: Az emberi jogok és az egyéni kötelezettségek a nemzetközi jogban. Jogtudományi Közlöny, 1989. 8. 407-413. p. Bokorné Szegő Hanna: Az emberi jogok egyes csoportjainak megkülönböztetése és az alkotmányfejlődés. Állam és Jogtudomány, 1989. 2. 329-360. p. Bokorné Szegő Hanna: Az emberi jogoktól való időleges eltérés, illetve az emberi jogok állandó jellegű törvényes korlátozása. Acta Humana, 1995.18-19. 24-39. p. Bokorné Szegő Hanna – Mavi Viktor: Emberi jogok a nemzetközi jogban: Alapvető okmányok gyűjteménye. Budapest, 1994, Emberi Jogok Magyar Központja. Bragyova András: Alapozhatók-e az emberi jogok a nemzetközi jogra? (Avagy pótolhatja-e nemzetközi jog a természetjogot?) Állam és Jogtudomány, 1990.1-4. 94-114. p. Darák Péter: A közigazgatás hallgatása elleni bírói védelem. Magyar Közigazgatás, 1994. 5-7. 419-427. p. Emberi jogok és Alkotmány. Acta Humana, 1995.18-19. 3-203. p. Farkas Lilla: Segítő kéz? Magyar jogvédők és a strasbourgi mechanizmus. Fundamentum, 2000.4.121-127. p. Földesi Tamás: Emberi jogok. Budapest, 1989, Kossuth Könyvkiadó. Földesi Tamás: Az emberi jogok ellentmondásos helyzete Magyarországon. Acta Humana, 1994. 15-16. 71-74. p. Földesi Tamás: Valamit valamiért? A jogok és a kötelezettségek harmóniája és diszharmóniája.Budapest, 1997, Korona Kiadó. Grád András: Emberi jogaink védelmében- milyen feltételek mellett fordulhatunk az Európa Tanácshoz. Magyar Jog, 1994. 8. 487-490. p. Grád András: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről. Budapest, 1998, HVG-Orac. Hajdók Zsolt – Máté Jánosné (szerk.): Emberi és állampolgári jogok. 1989, Exprint Kft. Herke Csongor: Az előzetes letartóztatás végrehajtása az Emberi Jogok Európai Egyezménye tükrében. Jogtudományi Közlöny, 2000. 3. 90-98. p. Horváth József (szerk.): Emberi jogok – jogszabályokban. Budapest, 1997, BM Kiadó. Horváth Krisztina: Az időbeli hatály kérdése az Emberi Jogok Európai Egyezménye gyakorlatában. Acta Humana, 2000. 41-42. 20-62. p. Izeldieu Khail Akasha: Az emberi jogok értelmezése az iszlámban és a nemzetközi jog. Állam és Jogtudomány, 1994.1-2. 214-245. p. Izeldieu Khail Akasha: Az emberi jogok értelmezése az iszlámban. Jogtudományi Közlöny, 1991.11.12. 287291. p. Kardos Gábor: Az emberi jogok védelme az Európai Unió keretében. Acta Humana, 1994. 14. 31-46. p. Kardos Gábor: Az emberi jogok kora? Jogtudományi Közlöny, 1994. 7-8. 300-306. p. Kardos Gábor: Emberi jogok egy új korszak határán. Budapest, 1995, T-Twins Kiadó. Katonáné Soltész Mária (szerk.): Emberi jogok hazánkban. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 40. éves évfordulójára. Budapest, 1988. ELTE Jogi Továbbképző Intézet.


AZ 1988 UTÁNI MAGYAR EMBERI JOGI SZAKIRODALOM VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA Kilényi Géza (szerk.): Emberi és állampolgári jogok. Pécs, 1989. Pécsi Szikra Nyomda. Kilényi Géza: Az Alkotmány egyes (alapelvi, alapjogi) rendelkezéseinek jogi jellege. Társadalmi Szemle, 1995.11. 39-50. p. Kiss Éva: Az emberi jogok védelme. Magyar Jog, 1991. 7. 441-445. p. Mavi Viktor: Univerzalizmus és regionalizmus az emberi jogok nemzetközi szabályozásában. Állam és Jogtudomány, 1989. 3-4. 757-773. p. Mavi Viktor (szerk.): Az Európa Tanács emberi jogi dokumentumai. Budapest, 1996, Közgazdasági és Jogi Kiadó. Mavi Viktor – Németh Ágnes (szerk.): Európai Emberi Jogi Döntvénytár. Budapest, 1997, Emberi Jogok Magyar Ligája – Osiris Kiadó. Nemzetközi okmányok gyűjteménye: Emberi jogok. Budapest, 1993, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet. Paine, Thomas: Az ember jogai. Budapest, 1995, Osiris – Readers International. Péteri Zoltán: Az emberi és állampolgári jogok történetéhez. Jogtudományi Közlöny, 1988. 12. 647-655. p. Péteri Zoltán: Tradíciók és emberi jogok Magyarországon. Acta Humana, 1991. 2. 32-47. p. Pokol Béla: Alapjogok és alkotmánybíráskodás – jogelméleti szempontból. Jogtudományi Közlöny, 1990. 5.144-155. p. Polt Péter: Nemzetközi büntetőjog és az emberi jogok. Társadalmi Szemle, 1992.10.45-53. p. Rövid Útmutató az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Budapest, 1994, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ. Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris Kiadó. Sólyom László: Az emberi jogok az Alkotmánybíróság újabb gyakorlatában. Világosság, 1993.1.16.33. p. Szabó Győző – Nagy Gábor (szerk.): Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezményelegfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról. Budapest, 1999. HVG-Orac. Szekfű Gábor: Alkotmány és alkotmánybíráskodás. Az alapjogok értelmezése és védelme az Alkotmánybíróság határozatainak tükrében. Jogtudományi Közlöny, 1992. 2. 52-61. p. Taubner Zoltán – Tóth Dániel: Az Európai Unió és az Európa Tanács: az emberi jogok védelmének új intézményei. Jogtudományi Közlöny, 1998. 7-8. 280-286. p. Ifj. Trócsányi László: A közigazgatási bíráskodás és az alapjogok védelmének egyes aspektusai. Acta Humana, 1991. 4. 39-50. p. Weller Mónika: Az Alapjogi Karta és a polgárok Európája. Fundamentum, 2000. 4. 77-82. p. Weller Mónika – Teplán Attila: Magyar ügyek Strasbourgban. Acta Humana, 2000. 41-42. 95-121. p. Wiener A. Imre: A büntető törvényhozás alkotmányossági kontrollja. Magyar Jog, 2001.1. 1-6. p. Zoltán Ödön: Az emberi jogok védelmében. Jogtudományi Közlöny, 1990. 4. 226-225. p. (Balázs Ágota, Somody Bernadette és Szabó Máté összeállítása.)


Alapjogok. Alkotmánytan II. Sári, János Somody, Bernadette

Recommend Documents