A SZERZŐ MÁR MEGJELENT MŰVEI. VlRALS-SOROZAT Virals Fertőzöttek. TEMPERANCE BRENNAN-SOROZAT Végzetes utazás Csupasz csontok (ELŐKÉSZÜLETBEN)

KINCSVADÁSZOK

A SZERZŐ MÁR MEGJELENT MŰVEI VlRALS-SOROZAT Virals – Fertőzöttek TEMPERANCE BRENNAN-SOROZAT Végzetes utazás Csupasz csontok (ELŐKÉSZÜLETBEN)

KINCSVADÁSZOK

KATHY REICHS

BUDAPEST, 2014

SEIZURE Copyright © 2011 Kathy Reichs Első magyar kiadás: Fumax Kit., 2014 Hungarian translation © Fumax Kft., 2014 Fordította: Markwarth Zsófia Szerkesztő: Koncz Ákos Korrektor: Kótai Kata, Ősz Emili Tördelő: Blasits Katalin Műszaki szerkesztő: Benes Attila Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője További információ kiadványainkról és kedvezményes vásárlási lehetőségek: www.ftimax.hu Facebook-oldalunk: www.facebook.com/fumaxkiado Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeli engedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletét sokszorosítani vagy bármely formában közzétenni. ISBN 978-963-9861-81-7

Hannah-nak, Madelynn-nek, Brendannek, Brittney-nek és Briannának, a texasi kritikusaimnak

Prológus

gyúk dörögtek a távolban. Bumm! Bumm! Haszontalan sortüzek füstje oszlott semmivé az elhaló fényekkel együtt. Szél süvített, és villámok cikáztak a lilás égbolton. Mennydörgött. Eső kopogott a hajó hullámzó fedélzetén. Ideges kiáltások biztatták a fővitorlával küzdő legénységet. Parancsok. Szitkozódások. Imák. A Revenge hatalmas hullámot lovagolt meg, majd eldőlt, amikor egy masszív szélroham oldalba kapta. A gerendák hangosan nyöszörögtek. Az emberek rémülten ordibáltak. A kalózhajó természetellenes zúgással vibrált pillanatokkal a felborulás előtt. A másodpercek teltek-múltak. Örökkévalóságnak tűnt. Végül a Revenge nagy kegyesen egy mély öbölbe süllyedt, majd az erős szélnek köszönhetően szép lassan felemelkedett. A fedélzet kiegyenesedett. Az ordibálások sötét nevetésbe torkolltak, a szédítő izgalom lassan elillant. Az emberek egymás hátát paskolták. Mindenki ünnepelt. Az apró termetű nő egyedül kuporgott a hátsó fedélzeten a korlátba kapaszkodva. Teste csuromvizes volt. A szél

Á

játszadozott a hajával, tépázta a blúzát, fejkendőjét és bársonymellényét. Nem lehetett oka panaszra. A halálos vihar biztonságba repítette a Revenge-et. Végigfürkészte a horizontot. Aggódva ellenséges vitorlák után kutatott, bízva abban, hogy egyet sem talál. A Revenge megmászott egy újabb óriási hullámot. Ott voltak. Három sötét vitorla meredezett a tömör, koromfekete felhők irányában. Közülük kettő ugyanolyan egyárbocos volt, mint a Revenge. Tőlük nem kellett tartania. A harmadik hajó azonban veszélyesnek tűnt. Angol. Fregatt. Harminc ágyúval büszkélkedhetett. Idióták. Calico Jack emberei jó harcosok, egytől egyig vérbeli kalózok voltak, mégsem méltó ellenfelei egy ilyen hadihajónak. A Revenge az életéért menekült. Valamivel később a nő látta, hogy az őket üldöző hajók fedélzetét matrózok lepik el, és dühöngve behúzzák a vitorlákat. A trió szép lassan lemaradt, és irányt változtatott. Végezetül a masszív fregatt kilőtt egy utolsó sortüzet. Micsoda hiábavaló gesztus. Túlságosan nagy volt a távolság. A nő végre elmosolyodott. A közelgő vihar meghiúsította a Korona kis flottája utáni hajszát. Ám öröme csak rövid ideig tartott, mert helyébe máris egyéb aggódnivalók érkeztek. A menekülésnek ugyanis megvolt az ára.

A Revenge orrárboca éppen a vihar középpontjába mutatott. Anne Bonny látta, ahogy egy kolosszális hullám végigsöpör a hajó orrán. Jack legénysége eddig megúszta, de a végső szót úgyis a tenger mondja ki. Nem volt sok választásuk, ezért a vihar mellett döntöttek. Főleg azok után, hogy belebotlottak a brit őrjáratba. Bonnyt őszintén lenyűgözte, hogy a Revenge-nek ismét sikerült elmenekülnie a gyarmatosító hatalom elől. Ez már a harmadik eset ebben az évben. Kezd szűkülni a kör. Hetekkel korábban a Charles Town-i milícia sarokba szorította a Revenge-et, amikor éppen a bahamai partokon horgonyzott. Jack emberei másnaposan és mogorván ébredtek. Harcoltak, ahogy csak bírtak, de a Revenge majdnem a szikláknak hajtott. A szökés csaknem csúnya véget ért. Most pedig veszélyes vizeken kísértették a sorsot. Bonny elterült a fedélzeten, de még mindig nem engedte el a korlátot. Nagyon fáradt volt. És elege lett a menekülésből. Szeme egy pillanatra lecsukódott. Azonnal megjelent előtte Laughing Pete képe, ahogy a testét darabokra zúzza egy brit ágyúgolyó. A nő szeme kinyílt. Ezúttal egy vihar mentette meg a Revenge-et. Szerencsés időjárás. De vajon meddig tart az efféle szerencse? Bonnyt mostanában rendszeresen foglalkoztatta az akasztófa gondolata. Néhányan közülünk elmentek. Arcokat látott, nevek kavarogtak a fejében. Stede Bonnetet a Cape Fear folyón fogták el, és Charles Townban, a White Pointnál akasztották fel. Rich Whorley

kereskedőhajónak nézte a milícia hajóit, és ezért az életével fizetett. Charles Vane-t a Gallows Pointnál akasztották fel, alig tizenöt kilométerre onnan, ahol most hajókázott. Még Feketeszakáll is meghalt, a karolinai tengerparton ölték meg egy csatában. Jack nem akarja észrevenni ezt. Bonny felnézett az árbocra, ahol Calico Jack zászlója lobogott a szélben. Fekete háttér, fehér koponya és két keresztezett kard. A zászló azt jelképezte, hogy Jack mindig készen állt a harcra. Azt hiszi, örökké fosztogathatunk. Akkor is, ha lepuffantanak minket, hajóról hajóra. Bonny megrázta a fejét. A többi kapitány megértette. Black Bart Roberts és Long Ben már szökésben volt. A többiek is követni fogják majd őket. A gyarmati uralom egyre jobban megszilárdult a Karib-tengeren. Több hadihajó. Több csapat. Még több ellenőrzés. A kalózok aranyélete kezdett a végéhez érni. Ezt a legostobább is láthatta. Ennek az életnek vége. De nem szabad feladnom! Bonny komolyan elgondolkozott. És meghozta a döntését. Ellökte magát a korláttól, és a hajó közepére szaladt. A tengeren töltött hosszú éveknek köszönhetően könnyedén átszelte az imbolygó és himbálódzó fedélzetet. Eső kopogott a fején és a vállán, amikor a fedélzeti nyíláson keresztül lement a hajó belsejébe. Nyirkos sötét fogadta. Az első szakaszt két kalóz védte. Amint megjelent, a férfiak

oldalra húzódtak, nehogy magukra haragítsák. Senki sem állhatott Anne Bonny útjába. Neki nem kellett engedély ahhoz, hogy belépjen a kincstárba. Mennydörgött, és a szél alaposan megrázta a Revenge-et. Bonny nem foglalkozott a viharral, csak kinyitott egy durva faragású faajtót, belépett rajta, majd becsukta maga mögött. Egyedül volt, ami igencsak luxusnak számított egy tengeren lévő hajón. Bonny bement a szűk terembe. Több zsák gyapjú és dohány sorakozott a falnál, néhány olajhordó és méretes rumoshordó társaságában. Bal oldalon egy lezárt láda állt, tele arannyal és ezüstérmékkel. A megmaradt szűkös helyre mindenféle tárgyak voltak bezsúfolva. Két bőrszék. Egy spanyol páncélruha. Rubinokat rejtő ékszeres dobozok. Több láda angol puska. Díszes réz gyertyatartók. Minden, ami érték, minden, amit egy kalóz elhurcol magával. Bonny szomorúan mosolygott. Bizony, hiányozni fog neki ez a fajta munka. De úgy döntött, élni fog. Határozottan arrébb tolt egy doboz parfümöt, és két női ruhákkal teli bőröndöt, majd meglátott egy masszív vaszárral védett faládát. Nem nyitotta ki. Nem volt szüksége rá. Tudta, mi van benne. Ez az enyém, Jack. A többi neked marad. De hová dugja? Bonny összevont szemöldökkel töprengett. Arcán megint megjelent az a bizonyos mosoly. Ezúttal szélesebbre húzódott.

Tökéletes. Tudta, hogy sok türelem és szerencse kell hozzá, de ő bővében volt mindkettőnek. Nem fogja ezzel őrületbe kergetni a többieket? Bonny halkan kuncogott. Istenem, de imádott kalóz lenni. Jack ostoba. Beszélnem kell Maryvel. Holnap. Bonny jót mulatott merész tervén, majd visszament a keskeny folyosón, és felmászott a fedélzetre vezető létrán. A tomboló vihar majdnem visszakényszerítette a hajó belsejébe. Beesteledett. A Revenge teljes sötétben ringatózott. Bonny odatántorgott a korláthoz, és belekapaszkodott. Körülötte a legénység ádáz harcot vívott a kötelekkel és a vitorlákkal. Szokatlan nyugalommal nézett végig a tomboló óceánon. Ő már döntött. Minden rendben lesz. Két mondat kavargott a fejében. Az a láda az enyém. Isten sem ejt könnyet az után, aki megpróbálja ellopni tőlem. A Revenge tovaszáguldott a hatalmas, fehértarajú hullámok tetején. Magával repítve Anne Bonnyt. Északra.

ELSŐ RÉSZ: A TERV

1. Fejezet

K

ATT. A roham ezúttal elektromos ütésre emlékeztetett, mint amikor megfogod az áramvezetőt a metróalagútban. A vérem száguldott, olvadt ólom suhant végig a felperzselt vénáimon. Fájdalom. Tájékozódási zavar. Aztán erő. Végtelen erő. Zsigeri erő. Minden egyes pórusomból izzadság robbant ki. Az íriszem szikrázott és arany színben ragyogott. A fénylő sárga körök feneketlen, koromfekete pupillákat öleltek körbe. A látásom egyszerre olyan éles lett, mint a lézer. A szememet mintha tőrök döfködték volna. A fülem zúgott, majd hallásom szuperszonikussá vált. Fehér zaj pulzált a fejemben. A furcsa zörejek óceánhangokból álló szimfóniává változtak. Az orrom is életre kelt, beszívta a nyári szellőt, és gyorsan megfejtette a partról jövő illatokat. Só. Homok. Tenger. Az orrlyukaim kiválogatták a finom apróságokat. A karom és a lábam reszketett, tombolt bennük a bezárt, szabadságért könyörgő energia. Öntudatlanul, élvezettel vicsorogtam, mint egy állat. Olyan hihetetlen és hatásos érzés volt, hogy hangosan

ziháltam a gyönyörtől. Örökké abban a másodpercben akartam élni. Hogy sose múljon el. És sose térjek vissza. Kitörés. Mellettem Ben grimaszolt, majd lehunyta sötét szemét. Izmai megfeszültek, erős alkata reszketni kezdett, megpróbált a puszta akarata segítségével kitörni. Hiába. Így nem működik. Hallgattam. Ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak? Elvégre én sem tudtam többet Bennél az erőnkről. Az én irányításom sem volt sokkal jobb az övénél. Főleg, ha elszabadul a farkas. ◌◌◌ Most biztosan azon töröd a fejed, hogy miről zagyvátok itt összevissza. Vagy már réges-rég eldöntötted, hogy totál flúgos vagyok, és szép lassan leteszed a könyvet. Őszintén szólva nem hibáztatlak. Néhány hónappal ezelőtt én is ezt tettem volna. De ez az átalakulásom előtt volt. Mielőtt egy mikroszkopikus betolakodó megváltoztatta a biológiai szoftveremet. Mielőtt átalakultam, és valahogy több lettem. Valami egészen új. Valami egészen ősi. Íme a rövid történetem. Néhány hónappal ezelőtt egy fránya szupervírus fertőzött meg engem és a barátaimat. Az organizmus nem volt természetes. Egyenesen egy titkos laboratóriumból jött, és egy illegális kísérlet hozta létre. És ez a vírus egészen véletlenül az emberi gazdatesteket kedvelte. Hogyan tudtam ezt kifogni? Egy gátlástalan tudós, dr. Marcus Karsten kotyvasztotta a baktériumot. Apám főnöke volt a Loggerhead-szigeten lévő

kutatóintézetében. Karsten a pénz bűvöletében összeeresztette a parvovírus két típusát, és véletlenül létrehozott egy új törzset, ami sajnálatos módon az embereket is megfertőzi. Mi egy farkaskutyától, Ordastól, Karsten tesztalanyától kaptuk el. Még belegondolni is rossz. Szóval, napokig beteg voltam. Mindannyian azok voltunk. Aztán hirtelen megváltoztak a dolgok. Az agyam úgy pattogott, mint a gumiszalag. Az érzékeim teljesen felpörögtek. Időnként elvesztettem az irányítást, képtelen voltam elnyomni friss állati ösztöneimet. Megettem a nyers hamburgerhúst. Becserkésztem egy ketrecben lévő versenyegeret. A többiek is hasonlókat műveltek. Mire az első izgalmak leülepedtek, a barátaimmal együtt tetőtől talpig átalakultunk. Az ördögi kórokozó totál összekutyulta a sejtjeinket, és átírta a genetikai kódunkat. Állati DNS került emberi kromoszómáinkba, és tökéletesen otthon érezte magát ott. Nem könnyű ám farkasösztönökkel élni a dupla spirálodban. Persze a kondíciónk sem véletlenül... kifogástalan. Őszinte leszek. A barátaim és én különleges képességekkel rendelkezünk. Emberfeletti képességekkel. Rejtettek, ám nagyon is igaziak. Jól hallottad. Mi vagyunk a nagy szám. Vagyis lennénk, ha elmondhatnánk bárkinek, de nem lehet. Hacsak nem szeretnénk közelebbről is megismerkedni az élveboncolással. Nem, köszi. Mi „kitörésnek” nevezzük az erőnket. Ez áll a legközelebb az érzéshez. Felforrósodom belülről, az agyam felpörög és bekattan, és aztán bumm, kirobban az erőm! Éppen a képességeim irányítását tanulom. Legalábbis azt

hiszem. Na jó, remélem. Jó lenne tudni, hogy egyáltalán mik ezek. Az alapját értem. Kitöréskor az érzékeim felerősödnek. A látásom. A szaglásom. A hallásom. Az ízlésem. Sőt még a tapintásom is. Gyorsabb leszek. És erősebb is. Életrevalóbb. Fertőzött. Így hívjuk magunkat. Fertőzöttek. Úgy éreztük, itt az ideje kitalálni egy közös nevet, ha már mindannyian genetikai mutánsok lettünk. Az olyan csapatépítő. Összesen négyen alkotjuk a Fertőzötteket. Én. Ben. Hi. Shelton. És a farkaskutyám, Ordas, természetesen. Elvégre ő volt a nulladik páciens. A dolog lényege, hogy mi, Fertőzöttek a farkasok fizikai erejével rendelkezünk. De nem akkor, amikor akarjuk. Néha abszolút váratlanul törnek ránk a változások. Őszintén szólva, fogalmunk sincs, hogy pontosan mi történt velünk, vagy hogy mit tehetnénk ellene. Vagy hogy mi történik majd ezután. Egyvalami biztos: mások vagyunk. Furcsák. Különlegesek. És egyedül vagyunk. ◌◌◌ Ben frusztrációja minden egyes másodperccel nőtt. Dühösen lecibálta magáról fekete pólóját, és ledobta a homokba, mintha a ruha miatt vallana kudarcot. Napbarnított bőrét izzadságcseppek borították. Elfordultam, hogy ne lássa a máris izzó szememet. Nem

akartam még jobban felbosszantani. Ha Ben Blue ideges, akkor mindenkinek annyi. Hi pont Ben mellett guggolt. Barna göndör hajú, pufók srác, piros hawaii mintás ingben és zöld szörfnadrágban. Nem éppen trendi vagy akár összeillő –, mindenesetre klasszikus Hiram Stolowitski. A partvonalat bámulta jóval a saját kitörése után. A Fertőzöttek közül legjobban Hi tudta irányítani az erejét. – Látlak, Nyúl úr – suttogta magában. – Farkasember Hi elől nem bújhatsz el. – Szép munka – mondtam fapofával. A szabadjára engedett erőkkel minden szavát kristálytisztán hallottam. – Egy tehetetlen nyuszival gúnyolódni. Remekül kihasználod a kitörést. – Ő kezdte – felelte Hi a zsákmányát bámulva. – Azzal, hogy olyan cuki. Ugye? Ugye, te kis szőrmók? Unottan körbeforgattam aranyszínű szemeim. – Arról volt szó, hogy gyakorolunk. – Akkor gyakorold az éleslátást, Ünneprontó kisasszony – mutatott előre Hi. – Negyvenöt méter. A fasortól a harmadik dűne, amelyiken a széles levelű gyékény van. Typha latifolia. Barna, pettyezett bunda. Fekete bajusz. Floridai üregi nyúl. Sylvilagus floridanus. Hi ugyanolyan előszeretettel hencegett környezetismereti tudásával, mint amilyen szívesen vezetett tudományos kísérleteket. Mindkét sajátosságát apjától, a LIRI vezető gépészmérnökétől örökölte. Hi hirtelen felsikoltott, arca elvörösödött. – Ó! És van egy nyuszibarátja is! Turtle Beach északi végében voltunk, a Loggerhead-sziget

nyugati partján. Az erdő tőlem jobbra terült el. Balra az Atlanti-óceán hullámzott egészen Afrikáig. A Hi által mutatott pontra fókuszáltam, egy rögös részre az erdő szélén, tele széles levelű gyékénnyel és mirtusszal. A tekintetem lenullázódott. Megmerevedett. Döbbenetes élességű kép tárult elém, jóval messzebb láttam, mint amennyit egy emberi szem képes produkálni. Megvizsgálhattam minden egyes levelet és botot. És tényleg, két szaglászó nyúl lapult a sűrű aljnövényzetben. Egy fél focipályával odébb. – Nem semmi a látásod – mondtam. – Még az enyémnél is jobb. Innen nem látom a bajszukat. Hi megvonta a vállát. – Akkor legalább egy érzékszervvel előrébb vagyok. Viszont nem hallok olyan jól, mint Shelton, és az orrom sem annyira király, mint a tiéd. Ben mellettem morgott. Nyögdécselt. Mocorgott. Még mindig nem sikerült kitörnie. Lehunyta a szemét, és motyogása pár betűs szavakra szűkült. Meglehetősen durva szavakra. Hi állát vakargatva figyelte Ben kínlódását, majd rám nézett, és megvonta a vállát. Aztán halkan Ben mögé lopakodott. Egyszer csak mindenféle bejelentés nélkül fenékbe rúgta. Jó keményen. Ben előreborult a homokba. – Mi a franc!? – Gyorsan feltápászkodott, és ökölbe szorított kézzel Hi felé közeledett. A szeme sárga tűzben izzott. – Csigavér, haver! – hátrált Hi mindkét kezét a magasba tartva. – Csak fel akartalak húzni! Valakinek meg kellett tennie. Eddig Ben csak dühvel tudta előcsalogatni az erejét. Mint

most is. Máris készen állt arra, hogy leszedje Hi fejét. – Elég! – kiabáltam, hogy megakadályozzam az emberölést. – Ben, már kitörtél. Működik. Ben megállt, vizsgálgatni kezdte a kezét, és abban a pillanatban ő is észrevette a változást. Morcosan ránézett Hira, aki fülig érő vigyorral felmutatta a hüvelykujját. – Ki kell találnunk egy jobb módszert – szólt Ben –, vagy a végén még lecsapom valamelyikőtöket. Legszívesebben ezzel a hájpacnival kezdeném – mondta Hira mutatva. Hi megveregette Ben vállát. – Hékás, várlak szeretettel. Bármikor. Ben villámgyorsan elkapta Hit, aki hirtelen egy medveölelés kellős közepén találta magát. – Okostojás. Hi levegőért kapkodva így szólt: – Szállj le rólam! Utálom, ha ilyen vagy. Ben nevetett, majd könnyedén a válla fölé emelte Hit. Nem hittem a szememnek. Ben úgy pörgette Hit a feje fölött, mint helikopter a rotorját. Egyszer. Kétszer. Hi elzöldült. Lime, pávakék, vagy inkább lóhere színe volt? – Hányni fogok! – ordította Hi. – MOST! Ben a vízhez rohant, és elhajította. Hi úgy szárnyalt, mint egy rongybaba, majd arccal a vízbe csapódva hangosan köpködött és szitkozódott. Ben gúnyosan vigyorgott. – Akkor ezt megbeszéltük. Koszi. – Hálátlan. – Hinak még az orrából is víz bugyogott, miközben csuromvizes ruháit mustrálta. – De be kell ismernem, hogy pöpec volt. Állati erős vagy.

Hi megpróbálta lefröcskölni a támadóját, ám Ben hurrogva arrébbtáncolt. Utána végigrohant a parton, átugrotta a homokdűnéket, és eltűnt. – Azta – ámultam. – És gyors is. Sokkal gyorsabb, mint mi kitörés közben. Hi kicammogott a partra. – Hagytam győzni. Kell neki az önbizalom. – Igaz. – Hé, jófej vagyok. – Igazi angyal. Jó volt Bent újra nevetni látni. A Heaton-ügy óta nem nagyon akadt rá példa. A média tüze hamar kialudt, de a szüleinkkel nem volt ilyen egyszerű a dolog. A nyár nagy részére mindannyian szobafogságot kaptunk. A szobafogságot szó szerint értem. A szüleink azzal büntettek bennünket, ami a legjobban fájt. Nem jöhetett hozzánk senki, nem nézhettünk tévét, és még csak nem is telefonálhattunk. Sőt, internetet sem használhattunk. Brutális volt, mintha egy ketrecbe lettünk volna zárva. Nem találkozhattunk senkivel, nem vitathattuk meg a képességeinket, úgyhogy szép lassan kezdtem kiborulni. A vírus szabadon tombolt a testünkben. Bármi megtörténhetett. Vajon örökre elmúltak a rosszullétek? Stabilizálódott az erőnk? Tudott valaki Karsten titkos kísérletéről? Ordasról? És rólunk? Heteken át gyötörtek a kérdések. Egyedül. A magány nem tett jót az idegeimnek. Elsőként Ben szökött meg. Az ifjú Blue sosem tisztelte igazán a szabályokat. Én csak augusztusban szabadultam,

majdnem két hónap büntetés után. Jó magaviselet? Inkább állandó semmittevés. Kénytelen voltam nyomást gyakorolni Kitre. Hinak múlt héten sikerült felmentetnie magát. Ez őszintén meglepett. Ismervén az anyukáját, Ruth Stolowitskit, biztos voltam benne, hogy ő lesz az utolsó. És mégsem. Állítólag Shelton még mindig nem szabadult. Úgy tűnik, Deverék nem tolerálják a bűnözői magatartást, magyarázattól függetlenül. Viszont nem követhettem el hibát, mert még mindig próbaidőn voltam. Szigorúan. Kit úgy lesett, mint egy héja. Vagy legalábbis azt hitte. Miután Hi is kiszabadult, mi hárman minden héten kinéztünk Loggerheadre. Gyakorolnunk kellett, méghozzá a kíváncsi tekintetektől rejtve. Az elszigeteltség éppen kapóra jött. És legalább apám orra előtt mehettem ki gyanúsítás nélkül a szigetre. Loggerhead a Charlestoni Egyetem felügyelete alatt állt. Csak pár ember rendelkezett látogatói engedéllyel. Szerencsére apám ott dolgozott, ahogy a többi Fertőzött szülei is. Kit Howard tengerbiológus, és a LIRI-nek, az egyetem tudományos állomásának dolgozik. A bolygó egyik legfejlettebb állatorvosi intézménye a sziget déli részén fekszik egy fallal körbevett egy hektáros területen. És ez még nem minden. A Loggerhead-sziget egy főemlősöket vizsgáló önálló kutatóközpont, ahol rhesusmajom-csapatok rohangálnak szabadon az erdőben. A főépületen kívül nincsenek más építmények. A természetes környezet nyugodt és csendes helyen van, nem messze a charlestoni kikötőtől. Tökéletes hely arra, hogy szabadjára engedje magát az

ember. Ez volt a harmadik találkozásunk, és lassan kezdtük kiismerni a képességeink közötti különbségeket. Az erősségeinket. A gyengeségeinket. A stílusunk és a ravaszságunk közötti eltéréseket. Az erőink nagyon összetettek voltak, és még a töredéküket sem ismertük. A kérdéseink egy egész óceánt megtöltöttek volna. Mélyen legbelül tudtam, hogy van még mit tanulnunk. Hirtelen egy homokviharra lettem figyelmes. És egy őrült gyorsan mozgó, ugráló alakra. Meredten figyeltem. Becserkésztem. Megfeszült izmaim készen álltak az ugrásra. Majd jött a felismerés. Ben száguldott a homokban, vad grimasszal az arcán. Egy pillanat múlva már értettem is, miért. Valami üldözte.

2. Fejezet

O

rdas szinte átrobbant a dűnéken, nedves szőrszálai tüskékként meredtek az égbe. A farkaskutyakölyök vad csaholással végighajszolta Bent a parton. – Nem is vagy olyan gyors, Ordas! – kiabált hátra Ben a válla fölött, majd balra fordult, és az óceán felé vette az irányt. Ordas hirtelen megtorpant, amikor Ben belevetette magát a vízbe, majd hangosan ugatva ide-oda rohangált. – Gyere ide, Ordas! – kiabáltam. A kölyök még egy utolsót ugatott Bennek, majd odaszaladt hozzám. Ott izgatottan megrázta magát, szanaszét szórva magáról a vizet. – Pfuj! – mondtam a sós vizet letörölve az arcomról. – Kösz, keverék. Ordas elégedetten mustrált. Legalábbis ezt gondoltam. A kutyáknál elég nehéz ezt megmondani. Az amúgy is vizes Hi közömbösen így szólt: – Csak nem vízbe dobott az a csúnya indián? – Letérdelt, és megvakargatta Ordas fülét. – Tudom, milyen undok. Hi Ben sewee indiánokhoz fűződő rokonságára, egy észak-amerikai klánra utalt, amely évszázadokkal ezelőtt beolvadt a catawba törzsbe. Ben még a hajóját is Sewee-nek nevezte el.

– Együtt érzek veled – folytatta Hi. – Nem kellett volna hálásnak lenni. Ordas végignyalta Hi arcát. – Ez nem helyes – viccelődtem. – Tönkreteszed a zsidó-sewee kapcsolatokat. – Ez igaz, akkor visszaszívom – mondta Hi. – A mi népünk híres a kölcsönös tiszteletéről. Éljen a szövetség! A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Valami szürke suhant át az erdőn. A szupererős szaglásomnak köszönhetően éreztem valamit a levegőben. Meleg bunda. Forró lehelet. Pézsma. Farkas. – Siess, Ordas. Itt a mamád. – Tessék? – kérdezte Hi a nyakát nyújtogatva. – Hol? Három állat lépett elő a fák közül. Ezüst, a falkavezér anya, szürke farkas volt. Hatalmas, pompás állat. Az egész teste végig ezüstszínű, csak az orrán virított egy kis fehér folt. Társa, egy aranyszínű juhászkutya, az oldalán állt. Őt Árnyéknak neveztem el. Mögöttük feszített Ordas bátyja, egy másik hibrid farkaskutya. Ő az Alfa nevet kapta. A falka egy pillanat erejéig csak figyelte a parton zajló jelenetet, majd Ezüst ugatott egyet. Ordas futásnak eredt, hogy csatlakozzon a családjához, és együtt eltűntek az erdőben. – Jó szórakozást! – kiabáltam utánuk. Örültem, hogy találkozott a családjával, de Ordas már velem él. Ebbe Whitney-nek és Kitnek is bele kellett nyugodnia. Erről ennyit. Na jó, részben. Ordas és Whitney nem lettek a legjobb barátok. Megvontam a vállam. Cseppet sem érdekelt apám idegesítő

barátnőjének a véleménye. – Kiszagoltad? – kérdezte Hi. Bólogattam. Hátszélben harminc méterről megérzem Ezüst szagát. – Elképesztő! – Hi levette és kifacsarta az ingét. – Éljen a szaglószerved! – Koszi. – Ránéztem tekintélyes pocakjára. – Frankó hasizom. – Ja, kétszer egy hónapban edzem. Sosem hagyom ki. De ne flörtölgess, mert kezd ciki lenni. Forró nap volt, ami egyáltalán nem meglepő augusztus közepén Dél-Karolinában. Letöröltem a homlokom. Alaposan megizzadtam. – Francba – szólt Hi immár gesztenyeszínű szemmel. – Vége a kitörésemnek. Hülye Ben. – Nem tudod visszahozni? – Megpróbálom. – Hi erősen koncentrált. A pupillája a semmibe meredt. Másodpercek teltek el. Egy perc. Hi megrázta a fejét. – Nem megy. Azóta nem... Elhallgatott, én pedig nem erőszakoskodtam. Tudtam, mire gondol. Csak egyetlen alkalommal tudtunk kétszer egymás után kitörni, és az a Claybourne-házban volt. Azon az éjszakán, amikor valahogy ráerőltettem a többi Fertőzöttre. Amikor beléptem az elméjükbe. Fogalmam sincs, hogyan csináltam. Azóta sem tudtam megismételni a trükköt. Nem mintha nem próbáltam volna, de bármilyen keményen igyekeztem, képtelen voltam megismételni. Nem tudtam felidézni az egység különös érzését. A kozmikus

köteléket, ami közvetíti a gondolataimat, és amivel a többiekét is hallhatom. Egy farkasfalka szoros köteléke. – Megpróbálod újra? – kérdezte Hi. Tudtam, hogy parázott ettől a különleges hatalomtól. Ugyanez vonatkozott Benre és Sheltonra is. – Mit? – Ben csatlakozott hozzánk. Vállig érő hajából csöpögött a víz. – Már megint a telepátiáról beszéltek? – Egyszer már működött – mondtam védekezően. – Talán – vágta rá Ben összehúzott szemöldökkel. – Talán nem. Lehet, hogy csak a rosszullét miatt éreztük így. Amikor először mutatkozott meg az erőnk, napokig kiütve pihegtünk. A brutális rosszulléttől olyan gyengék lettünk, mint a kiscicák. A fő tünetek egy idő után megszűntek, de a többi furcsaság tovább kínzott minket. Egyáltalán megszűnnek valaha ezek a tünetek? Fogalmam sem volt. A jelenlegi téma egy régi, le nem zárt vitát folytatott. – Nem a rosszullétből adódott – folytattam. – Valódi kapcsolatot éreztem, még Ordassal is. Mostantól egyek vagyunk. – Akkor miért nem tudod megismételni? – Bennek nem volt türelme azokhoz a dolgokhoz, amiket nem értett. – Nem tudom. Hadd próbáljam meg újra. Nem vártam meg, amíg válaszolnak, csak becsuktam a szemem, és lelassítottam a légzésemet. Próbáltam elmerülni az elmémben. Magam elé képzeltem a Fertőzötteket. Hit. Bent. Sheltont. És persze Ordast is. Aztán egyesítettem a képeket. Egy közös egységgé. Egy falkává. Valami megrándult az agyamban. Olyan volt, mint egy apró

hullám vagy törés. Egy pillanat erejéig mintha eltolt volna magától az elmém, hogy ellenálljon. Egy láthatatlan fal elválasztotta a gondolataimat a lényemen kívül eső többi gondolattól. Felbátorodva visszatoltam, gőzöm sincs, hogyan. Az akadály meghajlott, engedett kicsit. Halk zümmögés lepte el a fejem. Később motyogássá alakult, mint a suttogások egy távoli szobában. Ordas alakja jelent meg a tudatomban, de csak homályosan és haloványan. Amint alakot öltött, a kapcsolat félbeszakadt. Egy puffanást hallottam, mint amikor becsuknak egy könyvet. A kép eltűnt, helyét sötétség vette át. ZUTTY. Pislogás. Pislogás, pislogás, pislogás. Kinyílt a szemem. A homokban hevertem, a kitörés már rég véget ért. Hi hangját hallottam meg először. – Hagyd abba, Tory! Megint el fogsz ájulni. Ben és Hi megfogta a karomat, és lábra állítottak. Addig el sem engedtek, míg nem bizonyosodtak meg róla, hogy nem esem össze. – Elég – szólt Ben aggódva. – Ez az agyi kapcsolat hülyeség. Elmegy az eszed tőle. Mielőtt ellenkezhettem volna, egy hangra lettünk figyelmesek. Mindannyian egyszerre fordítottuk el a fejünket. Már nem voltunk egyedül.

3. Fejezet

-M

áskor igazán hagyhatnátok egy üzenetet! Shelton cammogott felénk a homokban, zsebre dugott kézzel. Alacsony, csontos testén egy kék Comic-Con pólót és egy túlméretezett fehér rövidnadrágot viselt, orrán vastag szarukeretes szemüveg virított. Arca gúnyos vigyorra húzódott. Pontosan tudta, hogy a frászt hozta ránk. – Nocsak, kirepült a madárka a kalitkából – viccelődött Hi. – Mikor szabadultál? – Ma reggel bocsátottak meg. – Shelton letörölte az izzadságot csokoládébarna homlokáról, amit még afroamerikai apjától kapott örökségbe. Kiugró arccsontját és szemhéját japán édesanyjától örökölte. – Tudtam, hogy itt vagytok. Meg azt is, mit csináltok. – Tory megint agyturkászt játszik – újságolta Hi. – De végül arccal a homokban tért magához. Shelton vigyora lehervadt. – Nem tudnánk úgy tenni, mintha sosem történt volna meg? Így sem alszom rendesen. – Idegesen dörzsölgette a kezében lévő álkulcskészletet. Ez a felszerelés volt az a hobbija, ami nemegyszer húzott már ki bennünket a slamasztikából. – Tegyünk úgy, mintha soha nem történt volna meg? – kérdeztem a barátaimat kémlelve. – Meg kell értenünk a

változásokat. Nem dughatjuk homokba a fejünket. Mi van, ha még több képesség rejlik bennünk? – Oké, oké. – Shelton a magasba emelte a kezét. – Csak kicsit kiborultam. Megpróbáltam kitörni, amikor az őseim elmentek hazulról. Még mindig nem tudom irányítani. Aztán megfáztam, és két napig azt hittem, hogy kicsinál a vírus. Ben bólogatott. – Nálam ugyanaz: ha sikerül is a kitörés, akkor sem ugyanolyan erős vagy tartós. – Menni fog – mondtam magabiztosabban, mint ahogy éreztem. – Csak gyakorolnunk kell. – Vagy jön a lobotómia – motyogta Hi. – Viszont csak itt gyakorolhatunk – tette hozzá Ben egyikünkről a másikra nézve. – Loggerhead biztonságos, de óvatosnak kell lennünk. Túl veszélyes olyan helyen használnunk az erőnket, ahol megláthatnak. Értitek? Mindannyian bólogattunk. Mindig is attól rettegtünk, hogy valaki rájön a titkunkra. A lebukás következményei túlságosan szörnyűnek ígérkeztek. – Csak egymásban bízhatunk – folytatta Ben. – Ezt sose felejtsétek. – Na, elég a gyászból – szólt Hi Shelton hátát megveregetve. – Egyébként, hogy találtál ránk? A szuper nyomkövető képességeddel? – Belefutottam Kitbe a LIRI-ben – fordult felém Shelton. – Az apád keres téged. Azt mondta, keresselek meg, és amilyen gyorsan csak lehet, vigyelek vissza mindannyiótokat. – Klassz – sziszegte Ben ironikusan. – Ezúttal mit követtünk el? – Biztos hallották, hogy bánsz velem és a kutyával – szólt

Hi. – Most megkeserülöd, haver. Remélem megérte. – Meg hát. Füttyentettem. Néhány másodperc múlva Ordas előtört a cserjésből, kétszer körberohant bennünket, majd a part felé vette az irányt. – Szerintem nincs értelme találgatni – mondtam. – Menjünk, és derítsük ki. Tíz perccel később már a LIRI hátsó bejáratánál voltunk. Beléptünk, és bezártuk magunk mögött az ajtót. Egyszer elfelejtettük, és a kíváncsi majmok egész éjszaka összevissza nyomogatták az ajtógombokat. Nem volt jó húzás. Egy tucat üveg- és acélépület ragyogott körülöttünk a déli napon. Két sorba rendeződve, egymással szemben sorakoztak a területen. Egy betonösvény osztotta ketté az építményeket a főbejárat és a kikötő között. Az egész komplexumot egy két és fél méteres kerítés vette körbe. Megálltunk az egyes számú épület előtt, ami a három szintjével a legmagasabb építménynek számított a szigeten. Az adminisztratív irodák mellett az első számú épület adott helyet a tengerbiológiai laboratóriumnak, vagyis apám kis birodalmának is. A fejemben megszólalt egy halk vészcsengő. Valami nem stimmelt. Az intézet túl csöndes és üres volt egy átlagos hétköznaphoz képest. A csendet végül Ordas törte meg az ugatásával. Rátettem a kezem a fejére. – Nyugi, öregfiú. – Kedvesen megvakargattam a füle mögött. Egyszerre csak Kit bukkant elő az épületből. Gyorsan. Túl gyorsan.

Biztosan az előcsarnokban várt rám. Türelmetlenül pillantgatott az órájára. – Mennem kell. Viszlát, fiúk. Válaszul csak bólogatások és hümmögések érkeztek. Kit észrevett, és odasietett hozzám. – Hé, kölyök. Mehetünk haza? Ajaj. Színlelt kedvesség. A vészjelzőim rögtön riadót fújtak. Vajon miért próbál Kit olyan vidámnak látszani? – Persze – feleltem. – Valami baj van? – Baj? – kérdezte Kit. – Dehogy. Sss. Lazíts. Micsoda hülye válasz. Ettől csak még jobban paráztam. A hazaút szörnyű volt. Ordas mellettem ült Mr. Blue motorcsónakjában, és hatalmas fejét az ölemben pihentette. Kit meg próbált laza lenni és jelentéktelen dolgokról beszélni. Minek hívatott magához? Mire a Morris-szigetre értünk, már tűkön ültem. Íme, némi tudnivaló Christopher „Kit” Howardról: ő a biológiai apám, mégis a becenevén szólítom. Nem apának, papának vagy apunak, és uramnak sem. Alig egy éve ismerjük egymást. Egyelőre úgy tűnik, egész jól kijövünk egymással. Kilenc hónappal ezelőtt költöztem össze Kittel, amikor egy részeg sofőr elgázolta az anyámat. Anya elvesztésének fájdalma a kétszeresére nőtt, amikor megismertem „apát”. Nem sok időm maradt szomorkodásra, mert már utaztam is a több száz kilométerre lévő új otthonomba. Helló, Karolina, viszlát, Massachussetts. Mindegy. Csak egész eddigi életemet töltöttem ott. Kittel még mindig csak kóstolgatjuk egymást. Sokat haladtunk előre, de a nagyja még hátravan. – Otthon, édes otthon! – Kit fellépett a mólóra, és a bejárati

ajtónkhoz sietett. Csalódottan követtem. Otthon, édes otthon? Tényleg? A LIRI idősebb dolgozói mind a Morris-szigeten, a Charleston Egyetem sorházaiban laktak. Fort Wagner, a polgárháború régi erődítményének romjaira épültek, és valószínűleg hosszú kilométereken át a mi kis közösségünk a legmodernebb létező szervezet. A sziget többi része természetvédelmi terület, amit a dél-karolinai Charleston Egyetem gondoz. A Morris-sziget meglehetősen messze van a területtől, nem beszélve Charlestonról. Egy birodalom a nagy semmi közepén. Szinte totális elszigeteltségben élek. Legalábbis először ezt gondoltam, de aztán szép lassan megszerettem. – Gyere már, Ordas – mondtam a lábamat csapkodva. – Kíváncsi vagyok a hírekre. Akármilyenek is legyenek. A házba érve Kit már a konyhában ücsörögve játszadozott egy szalvétával. Rám nézett, és gyorsan elfordította a fejét. Elküldtem Ordast a helyére, és leültem az asztalhoz. – Érzem, hogy valami nincs rendben – szólaltam meg. – Ki vele! Kit kinyitotta a száját, majd becsukta. Összegyűrte a szalvétát. Eldobta. A kezébe temette az arcát. Megdörzsölte a szemét. Felnézett. Mosolygott. – Először is minden rendben van. Nem kell aggódnod – közölte vadul gesztikulálva. – Semmi okod rá. – Oké. – Most már tényleg aggódtam. – Úgy tűnik, talán, hogy esetleg, előfordulhat... – Kit a szavakat keresgélte ...hogy elveszítem az állásomat. – Mi!? Miért? – Költségvetési szigorítás. – Kit hangja szomorúan csengett.

– Lehet, hogy a Charleston Egyetemnek be kell zárnia az egész LIRI intézetet. Ezzel megszűnne az állásom. Szomorú. Nagyon szomorú. – Bezárják a LIRI-t? Miért tennének ilyet? Kit felsóhajtott. – Hol is kezdjem? Az intézetben van némi zűr. Dr. Karsten óta nincs igazgatónk... – Kínos csend következett. – A sajtó brutális. Azt híresztelik, hogy Karsten engedély nélküli kísérleteket folytatott, sőt hagyta, hogy megvesztegessék. Felegyenesedtem. Ez kezdett húzós lenni. – Engedély nélküli kísérletek? – Találtak egy új labort a hatos épületben – folytatta Kit. – Zárt. Nincs bejegyezve. Tele drága felszerelésekkel, de feljegyzések nélkül. Nagyon furcsa. Fogalmunk sincs, mit csinálhatott benne Karsten. A szívem majd kiugrott a helyéről. A parvovírus. Ordas. A rosszullétünk. Ha egyszer valaki rájön... Összekulcsoltam a kezem az asztal előtt, hogy elrejtsem a reszketésemet. Ordas azonnal megérezte a nyugtalanságomat. Felpattant a helyéről, odaszaladt hozzám, én pedig közömbösen megsimogattam a fejét. Kit olyannyira belemerült a saját kis világába, hogy észre sem vette a zaklatottságomat. – A nagy nyilvánosság felkeltette néhány környezetvédelmi csoport érdeklődését. Most a Loggerhead-szigeten folyó „majmokkal való visszaélés” ellen tiltakoznak. – Mekkora hülyeség! – Egy pillanatra megfeledkeztem a saját problémámról. – Senki sem él vissza a majmokkal; még

csak nem is zavarják őket. Ez egy megfigyeléseken alapuló kutatás. – Nekik mondd – szólt Kit. – Felajánlottunk egy látogatást a LIRI-ben, hogy eloszlassuk az aggodalmukat, de elutasították. Nem igazán érdekelték őket a tények, vagy hogy ezeknek az állatoknak nincs hová menniük. Csak azt ordibálják, hogy „Majmok rabságban!”, és be akarnak záratni minket. Kit hátradőlt, és keresztbe tette a karját. – De ez mind másodlagos. Lényeg: a Charlestoni Egyetemnek nincs pénze a LIRI működtetésére. A helytelen gazdálkodás kimerítette a büdzsét. – Mennyi a hiány? – Sok. A megbízottaknak kiadták, hogy csökkentsék a költségeket, a LIRI működése és személyzete viszont felettébb drága. – Valami mást zárjanak be! – mondtam keményen, de nem is érdekelt. Dominók dőltek össze a fejemben. Megrémültem a végzetes következményektől. Kit ismét kerülte a tekintetemet. – Ez még nem minden. Hallgattam. – Ha a LIRI bezár, az egyetem nem fizeti tovább a sorházakat – szólt fáradtan gesztikulálva. – És akkor nem maradhatunk itt. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon. Nem akartam hallani, ami következett. – El kell költöznünk – közölte Kit feszülten. – Sajnálom, de nincs más megoldás. Charlestonban nincs számomra munka. Utánanéztem. – Elköltözni? – kérdeztem suttogva. Mintha az egész csak

egy vicc lett volna. Kit felállt, átment a nappaliba, és kinézett az öbölre nyíló ablakon. A pálmafákkal pettyezett területen lágy hullámok csapódtak a kikötőnek. A dagály lassan kezdett visszahúzódni. – Egyedül nem bírom anyagilag a Boltont, Tory. A LIRI nélkül biztosan nem. A többi Fertőzöttel együtt Charleston legrégebbi és legjobb magániskolájába jártunk, a Bolton Preparatory Akadémiára. Felvágós, méregdrága hely. A várostól messze eső otthon és munkahely miatt a Charlestoni Egyetem átvállalta a Loggerheaden dolgozó szülők helyett a tandíjat. – Ne aggódj – fordult meg Kit a szemembe nézve. – Találtam néhány lehetőséget a neten, amik bejöhetnek. Már kapcsolatba is léptem egy Új-Skóciában lévő laboratóriummal, ahol pont tengerbiológust keresnek. – Új-Skócia? – kérdeztem döbbenten. – Kanada? Te a vacak Kanadába akarsz költözni? – Még semmi sincs eldöntve, csak gondoltam... – Elég! – mondtam fülemre tapasztott kezekkel. – Hallani sem akarok róla. Ez túl sok volt. Túl gyorsan jött. Elviharzottam Kit mellett, fel a lépcsőn, be a szobámba. Hangosan becsaptam az ajtót magam mögött. Az arcom másodpercekkel azelőtt fúrtam bele a párnámba, hogy eleredtek a könnyeim.

4. Fejezet

A

z önsajnálat nem tartott sokáig. Odaültem a gépemhez, bekapcsoltam, azután rámentem az iFollow-ra. Kapcsolatba kellett lépnem a többi Fertőzöttel. Azonnal. Az iFollow csoportokat köt össze az interneten. Ha a felhasználók az okostelefonjukon keresztül kapcsolódnak fel, az alkalmazás nyomon követi az összes csoporttag mozgását a térképen. A programban van fájlmegosztás és közösségi háló funkciók. Király cucc. Mi mindig ezt használjuk. Tudnunk kell, hol vannak a többiek, hogy vigyázhassunk egymásra. Megnéztem a térképet, elküldtem egy üzenetet, majd videokonferenciára kapcsoltam. És vártam. Elsőként Shelton jelent meg a képernyőn, de úgy rázkódott a feje, hogy majdnem rosszul lettem a látványtól. A háttérben egy motor zúgott. Ránéztem a GPS-re, és máris beigazolódott a sejtésem. Egy piros pötty azt mutatta, hogy Shelton éppen elhagyta a Morris-sziget partját, és észak felé tartott. Shelton aktiválta a videobeszélgetést az iPhone-ján. – Hallottad? – kérdezte rémülten.

– Igen. Hol vagy? – A hajón – felelte, majd hangosabban folytatta. – Mindenkit kirúgnak a LIRI-nél! Épp most mesélte az apám. – Tudom, Kit is ezt mondta. Inamba szállt a bátorságom. Eddig abban reménykedtem, hogy Kit valahogy tévedett. Túlreagálta az egészet. De Shelton megerősítette a szörnyű igazságot. – Most mihez kezdjünk? – kérdezte Shelton a fülcimpáját dörzsölve idegességében. – Mindannyiunknak el kell költöznie. Mielőtt válaszolhattam volna, a képernyő három részre oszlott. Hi jelent meg a bal oldalon, körülötte a szobája fala virított. Zihálva és verejtékezve ült a számítógépe előtt. – A francba. Akkor már ti is hallottátok – lihegte. – Elhiszitek? Szomorúan csóváltam a fejem. Régóta nem éreztem magam ennyire tehetetlennek. Azóta nem, amióta anya meghalt. – Hallottátok a részleteket? – kérdezte Hi. – Milyen részleteket? – kérdeztem még riadtabban. – Apa szerint nagyobb a baj, mint az egyetem működési költségvetése. Állítólag az egész állam becsődölt. A törvényhozás megpróbálja likvidálni azokat a tulajdonokat, amelyeket nem tartanak nélkülözhetetlennek. – És ez mit jelent? – kérdezte Shelton. – Azt, hogy az állam fogja, és eladja a Loggerhead-szigetet. A befektetők már évtizedek óta meg akarják kaparintani. – Ne! – vágtam rá. – Ezt nem tehetik! – De sajnos megtehetik – közölte Hi. – Apám felhívta az egyik barátját Columbiában, aki szerint már sínen van az üzlet. – Ilyenkor nem kell pályázniuk? – kérdezte Shelton. – Elvégre Loggerhead köztulajdon, nem igaz?

Hi megrázta a fejét. – Az egyetemé ugyan a tulajdonjog, ám a törvényhozásnak joga van bármikor eladni az egyetemi tulajdont. Akkor ütik nyélbe az üzletet, amikor csak akarják. – Tekintettel a rossz reklámra, az állam két legyet üt egy csapásra. A kezem ökölbe szorult. – PR rizsa. – Még ennél is rosszabb – szólt Hi. – Lehet, hogy a Morris-szigetet is eladják. – Na ne. – Ezt nem akartam elhinni. – Gondoljatok csak bele – mondta Hi. – Morris még Loggerheadnél is csábítóbb. Közelebb van, van autóútja és háromszor akkora. – És miután a Morris-sziget tulajdonjoga az egyetemé – folytatta Shelton –, az is szabad préda. Ez valami piszkos üzlet lehet. Undorító. – Majd építenek valami nagy társasházat a bunkerünk fölé – morogta Hi. – Hogy a dagadt nyuggerek idejöjjenek áztatni magukat Hobokenből. – A jó édesanyjukat. Szitkozódtam, ám abban a pillanatban más érdekelt. Új kis világom – amiért annyit küzdöttem, hogy működjön – széthullott. A képernyőm hirtelen négy részre váltott. Ben az apja pasiszobájának kanapéjáról jelentkezett be. – Hallottad? – így Shelton. Ben bólintott. – Mi lesz így Ezüsttel és a falkájával? – vetettem fel aggódva. – És a teknősökkel? Legalább ötszáz rhesus-majom él Loggerheaden. És velük mi lesz? Mindannyian hallgattunk.

A lehetséges válaszok borzalmasak voltak. Végül Hi törte meg a csendet. – A törvény védi valamennyire a teknősöket, de Ezüst családjának igazából nem kellene ott lennie. A majmok meg csomó pénzt érnek. Bárkinek eladhatják őket, akár orvosi kutatóvállalatoknak is. Könnyek gyűltek a szemembe, de visszafojtottam őket. A kiborulás úgysem segít. – A szüleim szerint el kell költöznünk – közölte Shelton. – Éppen új melót keresnek maguknak. – Az enyémek is – motyogta Hi. – Utálom a változásokat. – Kit Új-Skóciában keres állást – mondtam szemeimet forgatva. – Kanadában? – kérdezte Hi kuncogva. – Mekkora ötlet már, nem? Csak nehogy összeakadj egy jávorszarvassal vagy mivel. – Fogd be! – A körülmények ellenére jót nevettem. Legalább a barátaim velem vannak. Még egy ideig. – Nem hagyhatjuk, hogy szétválasszanak bennünket – szólalt meg Ben most először. Ujjával rám mutatott a képernyőn keresztül. – Azt mondtad, egy család vagyunk. Egy falka. – Összefonta a karját a mellkasa előtt. – Egy falka sosem adja fel. Soha. Megdöbbentem. Micsoda beszéd Bentől. – Igaza van – szólalt meg Hi. – Én nem tudok új barátokat szerezni. Nem erősségem. Egyébként is, hol találnék három ilyen szupererővel megáldott mutánst, akikkel vitatkozhatok? – Ne feledkezzünk meg a veszélyes részről sem – fűzte hozzá Shelton. – Nem tudjuk, mi van, vagy mi fog történni velünk. Fogalmam sincs, ti hogy vagytok vele, skacok, de én nem bírom

ezt a kitörés dolgot egyedül. Hi bőszen bólogatott. – Engem nem boncolhatnak fel, mint valami laboratóriumi patkányt. Nektek kell fedezni a hátam! A következő pillanatban a fiúk egyszerre néztek rá a képernyőjükre, vagyis rám. Tyűha, én voltam a legfiatalabb. És az egyetlen lány. Miért én? Mindegy. Abszolút egyetértettem. Ha vezetnem kell, hát vezetni fogok. Ez az eladás nem történhet meg. – Szükségünk van egy tervre – mondtam. – Gyorsan.

5. Fejezet

E

lfelejtettem a francialeckémet. Az év végi prezentációt, ami a jegyem háromnegyedét tette ki. A határidő ma volt, én meg nem csináltam semmit. Csak álltam az osztály előtt pánikolva, és próbáltam elmondani egy beszédet, amit nem is írtam meg. Egyetlen szó sem jutott az eszembe. Mintha soha nem is ismertem volna ezt a nyelvet. Izegtem-mozogtam, szerencsétlenül, hátha ki tudok nyögni valamit, bármit. Je m’appelle Tory. Parlez-vous frangais? Hogyan lehettem ennyire nemtörődöm? Így biztos nem megyek át a vizsgán. Az egész bizonyítványomnak annyi. Egyetem. Magiszteri képzés. Mehet minden a kukába. Az osztály kuncogott. Vigyorgott. Mutogatott. Visszafojtva nevetett. Zavartan körbenéztem. Anya régi fürdőköpenye volt rajtam, elég ócska darab, és egy lenge szoknya feszült a derekamon. Ennél cikibben öltözött már nem is lehettem volna. Megszégyenülve próbáltam betakarni magam. A kezemmel és a könyvemmel. Az arcom lángolt. Hol vannak a ruháim!? Az osztálytársaim ordibáltak és csapkodták az asztalt. Hiram. Shelton. Jason. Sőt Ben is. Hátul Chance Claybourne állt

dr. Karsten mellett, és szikrázó szemekkel mustrálgatott. Ezt már nem bírtam tovább. Ott az ajtó. A folyosó. Szökés. Futásnak eredtem. Befordultam a sarkon egy sötét és keskeny folyosóra. Különös illat állított meg. Pézsmaillat, mint a faforgács és a frissen kiásott föld szagának a keveréke. Zavartan keresgéltem, honnan árad. A folyosón sorakozó kulcsos szekrények zörögni kezdtek. Az ajtók kidudorodtak, majd megadták magukat. Több száz csirke robbant át rajtuk. Hangosan rikoltoztak és csapkodtak a szárnyaikkal, aztán ott nyüzsögtek a lábaimnál. Elviselhetetlen volt a hangjuk. Hová fussak? Mit csináljak? A csirkék egyre erőszakosabbá váltak. Gyöngyhöz hasonló szemeikkel a torkomat méregették. Több vödörnyi adrenalin érkezett. És velük együtt valami más is. Egy bíborvörös csík vonta el a figyelmemet. Az agyam kinyílt, majd egy pontra koncentrált. Egész testemben reszkettem. Szőr nőtt a karomon meg a lábamon. A kezem helyén egy óriási mancs. Jaj ne! Ne, ne, ne, ne, ne! Karmok törtek elő az ujjaimból. A torkom mélyéből fenyegető morgás érkezett. A farkas kitört. Ezúttal teljesen. Valaki megfogta a vállam. Ijedten hátrafordultam, és vakon ellöktem magamtól. Az alak a földre esett. Kit döbbenten nézett fel rám. Szmokingot viselt, ami tiszta

kosz és toll lett. – Tory, csináltam reggelit! – kiabálta. Megráztam a fejem, és úgy éreztem, menten elájulok. Lát engem! Kit látja, milyen vagyok valójában! Rémülten ordítottam fel. – Tory! Reggeli! Az ágyamban ültem. Kit hangja a fülemben visszhangzott. Bacon és pirítós illatát éreztem. Ja. Csak egy álom. Egy szörnyű, átkozott álom. Nem is tanulok franciául. Hablo espanol. Megdörzsöltem a szemem, hátha sikerül kitörölnöm belőle a rémálmot. A derekam sajgotta feszültségtől, sokkal fáradtabbnak éreztem magam, mint amikor lefeküdtem. – Tory! Gyere már le! – Ááá! Oldalra hajtottam a takarót, és kicsoszogtam a fürdőszobába. Fogkefe. Fogmosás. Köpés. Fésülködés. Miután a reggeli mosakodást lezavartam, lecammogtam a lépcsőn. Döbbenetes dolog tárult elém. Kit megterítette az asztalt. Tányéralátétek. Ezüst evőeszközök. Ásványvízzel és narancslével teli poharak. A tányérokon tojás, bacon, virsli és kukoricapehely. Még egy kancsó hideg tejet is kikészített az asztalra. Valaki nagyon ki akart engesztelni. – Nahát! Csak nem születésnapja van valakinek? Én miért nem tudok róla? – Nem, csak ideje helyesen táplálnom a kislányomat. A pirítós mindjárt kész. Az első adag nem lett az igazi. Ordas reménykedve követte Kit minden egyes mozdulatát.

Rám nézett, amint beléptem a konyhába, vakkantott egyet, de a helyén maradt. A megjelenésem potya ételt sejtetett. – Kiárusítás – motyogtam. Ordas le sem vette a szemét a finomságokról. – A kutyák kiszagolják, ki a mesterszakács. – Kit ledobott egy darab bacont a földre. Ordas farkát csóválva felfalta a finom falatot. Megráztam a fejem. Ez tuti nem lesz mindennapos. Hogy is szól az a mondás az ajándék lóról? Na igen, inkább jóízűen nekiláttam a reggelinek. Harminc perccel később, tele hassal már alig emlékeztem a rémálmomra. – Egész nap a munkahelyemen leszek – közölte Kit. – De hívj fel, ha beszélgetni van kedved. Minden rendben lesz. – Hát persze. – Komolyan mondom. – Kit mélyen a szemembe nézett. – Kaptam e-mailt egy másik állásról, ami az Egyesült Államokban van. – Micsoda haladás. – Kicsit odébb van, és sokkal jobb állás. Tudományos tanácsadói munka egy nagy halászatnál. Jó fizuval. Felhúztam a szemöldököm. – Odébb? Merre? – Dutch Harbor, Alaszka. Az online képek gyönyörűek. Festői vidék. Az asztalra hajtottam a homlokom. Majd többször nekiütöttem. Bumm. Bumm. Bumm. – Ott vannak ám csak farkasok! – Alaszka? – kérdeztem vissza. – Miért éppen Alaszka?

– Gondolj a kalandra! – Kit mosolygott, de a szemében aggodalom tükröződött. – A legvégső határ! – Most viccelsz? Kérlek, mondd, hogy igen. – Még semmi sincs eldöntve. Annyit tudok, hogy tetszett nekik az önéletrajzom. – Mennyibe kerülne a LIRI továbbműködtetése? Kicsit elgondolkodtam a dolgon. Alapítványok? Adományozók? Valamit csak lehet tenni. Kit összevonta a szemöldökét. – Tízmillió, évente. Minimum. Aú. – Semmit sem tehetünk? Nem könyöröghetünk semmilyen kuratóriumnak? Nem írhatunk levelet? Kit megrázta a fejét. – Túl sokba kerül. Az egyetem egyetlen tollvonással megoldja a költségvetési válságát és orvosol egy PR katasztrófát. Nincs min gondolkodniuk. Hallgattunk. Nem volt több mondandónk. Kit felkapta a kulcsát és elindult az ajtó felé, majd ahogy megfogta a kilincset, megfordult. – Fel a fejjel, kölyök. Talpra állunk, meglátod. – Fel a fejjel, francokat. Ordas odajött, és beletette orrát a tenyerembe. Megvakartam a fülét, de most kivételesen még ő sem tudott felvidítani. A Loggerhead-sziget rengeteg állatnak adott otthont. Ezüstnek, Árnyéknak és Alfának. A rhesus-majmok csapatának. És több száz másik fajnak. Ezeket az életeket mind eltávolítják az otthonukból, vagy megsemmisítik őket. Csak azért, hogy az egyetem spóroljon pár dollárt.

Elképzeltem a LIRI összes tudósát és dolgozóját. Mindenkit ki fognak rúgni. A barátaim és én szanaszéjjel szóródunk az országban. A falkánknak annyi. Elég. Meg kell védenünk a LIRI-t. Meg kell mentenünk a Loggerhead-szigetet. Nem volt más választásunk. Kit szerint milliókba kerül. Na és? Ideje egy kis pénzt keresni. Valahol.

6. Fejezet

-H

ogyan csinálj több ezer dollárt kényelmesen, el sem hagyva a szobád? Hi kis cetliket szorongatott a kezében. Fehér, végig gombos ingben, felcsíptethető tengerész nyakkendőben és szövetnadrágban virított. Kész üzletember volt. Röviden végignézett a hallgatóságán, majd folytatta az előadását. – Készpénz? Meseszerű otthonok? Luxusutazások? Hi fogékony arcokat keresett a társaságban, ám egyet sem talált. – Ezt nem mondod komolyan – morgott Shelton, majd visszatért a laptopjához. – Már majdnem sikerült feltörnöm a Ben & Jerry’s weboldalt, amikor hívtál. Már ingyen falhatnánk a Chunky Monkeyt. Most kezdhetem elölről. A konyha összepakolása után Ordassal elsétáltunk a bunkerhez. Hi összehívott egy Fertőzöttek gyűlést. A szívem összeszorult, mert kezdtem sejteni az okát. Shelton és Ben az ablak előtti padon ültek, és egyszerre ráncolták a homlokukat. Én az asztal melletti rozoga széken foglaltam helyet, Ordas pedig a lábamnál feküdt. A bútoraink nem voltak éppen fejedelmiek, de a klubházunkból hiányzó kényelmet remek társaságunk pótolta. A polgárháború idején épült bunker Charleston tengeri

védelméért jött létre, és egykor a Morris-sziget északi csúcsát felügyelte. A homokbuckába temetett és a kikötőre néző kétszobás famenedék gyakorlatilag láthatatlan volt. Senki sem emlékszik a létezésére. Ez a hely a mi féltve őrzött titkunk. Mivel a padon ülők passzív ellenállást tanúsítottak, ezért Hi felém fordult. – És maga, kisasszony? Szeretne a saját főnöke lenni? Többet keresni havonta, mint egy átlagember egész évben? A horkantásom kielégítő válasznak tűnt, így Hi katonásan folytatta: – Csatlakozz a Nemzetközi Szövetségi Kereskedők csapatához, és valóra válthatod az álmod, hogy... – drámai csend, széttárt karok –, milliomos légy! Hi ledobott egy papírokkal teli irattartót az asztalra, amiben az internetről kinyomtatott anyagok voltak. Gyorsan átfutottam őket. – Ezeken csak képek vannak. Jachtokról és sportkocsikról készült felvételek. Ezen az oldalon például egy nagy dollárjel van. – Nevetséges – mondta Shelton, majd lecsukta a laptopját, és csak úgy találomra felkapott egy lapot. – ősz hajú férfiak feszítenek egy kastély előtt, ami nem az övék, és ölelgetnek egy modellt, aki nem a barátnőjük. Shelton odadobta az irattartót Bennek, aki meg se próbálta elkapni. A lapok szétszóródtak a földön. – Ezt figyeljétek! – folytatta Hi gyorsan, és máris egy új papírt tartott a kezében. – Bizonyára izgatott, hogy elindíthatja álmai üzletét. Csak írja alá a „személyes meghatalmazási szerződést”, és máris megnyílik ön előtt a pénzügyi sikerek

ösvénye! – Ez lenyúlás, haver – szólt Shelton egy papírt lobogtatva. – Húsz oldal, és még mindig nem derül ki, mit csinálnak ezek az emberek. Itt van viszont egy gyémántgyűrű jpeg-ben. Nagyon hasznos. – Eladod a termékeiket vagy valami – így Hi. – Mint a boltokban. Befizetek egy kisebb összeget, és keresek három embert, akik nekem fognak dolgozni. Majd azok az emberek, vagyis ti, keresnek újabb három embert... – Ez a piramisjáték, te hangyás! – vágta rá Ben önelégülten. – Ez szívatás. Shelton a fejét csóválta. – Ócska trükk. Hi átlapozta a papírokat, majd kiválasztott egyet hátulról. – Biztosan hezitál, hogy belépjen-e élete ezen új fázisába – kezdte. – Ne hagyja, hogy az ismeretlentől való félelem... Hi behúzta a fejét, amikor az irattartója csupán néhány centiméterre repült el a feje fölött, majd a falnak csapódva földet ért. – Hé! Ordas riadtan felpattant, és mindenkire morgott. Átkaroltam a nyakát, hogy megnyugtassam. – Remek – mondta Hi a szanaszéjjel szóródott papírokat szedegetve. – Épp most tetted tönkre a marketingrészlegünket. Szuper. – Hoppá – szólt Ben. – Ez egy klasszikus lehúzás, Hi – mondtam, és elvettem az utolsó pár oldalt. – Nem fogunk meggazdagodni. A-gazdagodj-meg-otthon programok sosem válnak be. – Rendben. – Hi arca vörösen izzott, amikor levette a

nyakkendőjét, majd kigombolta az ingét. – Akkor is szereznünk kell lóvét valahonnan. – Inkább csinálnunk kell – szólt Ben –, úgy, hogy ne veszítsük el a sajátunkat közben. – És jó sokra van szükségünk – tettem hozzá Ordas hátát simogatva. – Több millióra. Elmondtam a többieknek, hogy mit mondott Kit reggeli közben. – És mit szólnátok a bankrabláshoz? – kérdezte Hi az állát vakargatva. – Úgy értem, csak nem olyan nehéz? Elég királyok vagyunk betörésben és szaglászásban. Plusz ott vannak a szuperképességeink. Vagy ilyesmi. – Felejtsd el – torkolta le Ben. – A bankos bulik nem nekünk valók – helyeselt Shelton. – Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, de semmi kedvem dutyiba kerülni. Kösz, nem. – Akkor szükségünk van valamilyen tervre – szólt Hi. – Nem hagyhatjuk, hogy szétválasszanak minket. Nem akarok magányos farkas lenni. Azt már ismerem. Szeretek barátkozni. – Hangja elkomorodott. – És ez a vírus a frászt hozza rám. Egy pillanatra olyan kétségbeesettnek éreztem magam, mint amilyennek Hi hallatszott. Mégis mit tehetne négy tinédzser? – Ne nyafogj, hippi. – Ben odafordult Hihoz, és összeborzolta a haját. – Majd kitalálunk valamit. De a bunkerben nincs vita. Azt nem engedem. Hi ellökte Ben kezét. – Mert ez a te specialitásod? – Közben vigyorgott. Ben néha pontosan tudta, mit kell csinálnia. – Kaptam e-mailt egy nigériai hercegtől – szólt Shelton komoly arccal. – Lehet, hogy átküldőm neki a

bankszámlaszámomat, és utal rá egy csomó pénzt. Nem sülhet el rosszul. – A lottózó – örvendezett Ben. – Játsszunk. – Vegas? – javasolta Hi. – Van negyven dollárom és egy álbajuszom. – Micsoda ötletek – mondtam unottan. – Pedig kénytelenek leszünk kitalálni valamit. Meg kell nyernünk ezt a csatát. A többiek bólogattak, ám semmi komolyat nem javasoltak. Ugyanolyan tehetetlenek voltak, mint én. – Most mennem kell – sóhajtottam. – Majd értesítsetek. – Most? – kérdezte Shelton. – Csak most jöttél. Megforgattam a szemem. – Füzértáncra vagyok hivatalos. Valamilyen jachtklubos, alapítványos dolog. Whitney ragaszkodik hozzá, és Kitet is meggyőzte. Mindhárman felnevettek. – Jaj, fogjátok be.

7. Fejezet

F

él órával később meglepetés várt a kikötőnél. Ben. És a pöfögő Sewee. – Elviszlek. Meglepődtem. Amikor eljöttem a bunkerből, Ben semmilyen érdeklődést nem mutatott a délutánommal kapcsolatban. Amíg átöltöztem, előkészítette a hajót. Lent a mólón Ben apja a hajó mellett ücsörgött egy széken. Mivel Kit dolgozott, Tom megígérte, hogy bevisz a városba. Erre megjelent Ben. Valamilyen oknál fogva. – Felőlem – mondta Tom Blue savanyúan. – Nem muszáj ám vele menned, ha untat, Tory. Ben morcosan nézett és elvörösödött, de nem szólt egy szót sem. – Nem, jó lesz így – vágtam rá. – Koszi, Ben. És azért neked is, Tom! Ben gyorsabban indult, mint szokott, de így is hallottam az apja kuncogását, ahogy elhajtottunk. – Hová megyünk? – kérdezte Ben. – Palmetto Jachtklub. A keleti öbölben. – Tudom, hol van. Akkor jó. Megkerültük a Morris-szigetet, és Charleston kikötője felé száguldottunk. Amikor elértünk a megfelelő ponthoz, megpróbáltam kiszúrni a bunkerünket a homokbuckák között,

ám ismét elvétettem. Helyes. Ben homokzátonyok között kacskaringózott. Mivel gyakorlatilag a hajójában élt, hagytam, hogy ő válassza ki az útvonalat. Látszott, hogy minden egyes szigetecskét ismert, pedig volt belőlük pár. Sőt több száz. Dél volt, és kegyetlenül tűzött a nap, így meglehetősen hálás voltam az óceánon fújó szellőért. Sós víz illata csapta meg az orrom. Sirályok repkedtek fölöttünk hangosan rikoltozva. Egy delfinpár ugrándozott a Sewee nyomában. Istenem, mennyire imádom a tengert. – Jól nézel ki – szólt Ben kissé zavartan, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a horizontról. – Koszi. – De kínos. A Katey-től kapott Elie Tahari ruha volt rajtam. Fehér, arany és fémes virághímzéssel. Trendi, drága és nem az enyém. Egy újabb tervezői csoda, amit sosem engedhetnék meg magamnak. Mit is mondhatnék a füzértánc déli hagyományáról? A fiatalok társadalmi-nevelési programjának tartják, pedig valójában egy fullasztó rémálom, néhány elitista sráccal megspékelve. Legalábbis én így láttam. Elvileg az udvariasság, a tisztelet, a kommunikáció és az etikett minden csínját-bínját kellene megtanulnunk, és persze a társastáncot is. Helyette ezüstkanalas okostojások elmélkedtek az árakról pástétomon csámcsogva. A füzértánc emellett állandó öltözködési problémát is jelentett, de ezt a kérdést már megoldottam. Apám elviselhetetlen barátnője, Whitney Dubois a barátnője butikjából kért nekem kölcsön ruhákat. A hozzájuk illő ékszerek – ezúttal egy bűbájos ezüst karkötő és egy hozzá passzoló Tiffany

nyaklánc – magától a napbarnított csodától származott. Utáltam kiöltözni, viszont ezeken a partikon jobb volt beleolvadni a tömegbe. Még ha ehhez el is kellett fogadnom Whitney méregdrága és elegáns cuccait. Brrr. Ben gázt adott. – Hány ilyen estélyen kell részt venned? – Nem tudom. Talán kettő vagy három van egy hónapban. A rémálom részeként, következő ősszel még fel is kellett lépnem. Whitneynek hála a sorsom megpecsételődött. Kénytelen voltam a város ifjú elitjével nemcsak az iskolában, hanem még a szabadidőmben is jópofizni. Dupla brrr. Amikor átvágtunk a kikötőn, és elszáguldottunk a tőlünk jobbra lévő Fort Sumter előtt, Ben feszülten figyelte a nagyobb hajókat. A Sewee erős hajó – öt méteres kis Boston Whaler motorcsónak –, de egy teherhajóval szemben esélytelen. Körülbelül fél óra múlva elértük a félszigetet. – Ott a sznobfészek – szólt Ben a jachtklubra mutatva. – Olyan közel teszlek ki, amennyire csak tudlak alapítványi vagyon nélkül. Remek. Ha ennyire irritálja az egész, akkor miért akart elhozni? Egyébként én sem égtem a vágytól, hogy ott legyek. Ben sokkal mogorvábbnak tűnt, mint máskor. Sőt morcosnak. Már-már dühösnek. Nem értettem, miért. Ha nem ismertem volna eléggé, azt hihettem volna, hogy féltékeny, ám Ben Blue-nak esze ágában sem volt részt venni egy dögunalmas füzértáncpartin. Akkor meg mire véljem az arroganciáját? Megszólalt az iPhone-om, így legalább nem kellett reagálnom Ben hozzászólására.

Sms. Jasontől. Kijön értem a mólóra. – Az a szőke tökfej? – kérdezte Ben. – Jason nem tökfej. Mi bajod vele? A múltkor is segített nekünk. Ben megvonta a vállát. – Allergiás vagyok a seggfejekre. Néma csendben siklottunk be a kikötőbe. Megpróbáltam feltűnés nélkül Benre nézni. A kapitányi székben ült, hosszú fekete haja vidáman táncolt a szellőben. Mint mindig, most is fekete pólót és levágott szárú keki rövidnadrágot viselt. Úgy tűnt, már végleg összeráncolta a homlokát. Sötét szemével, rézszínű bőrével és izmos testével úgy nézett ki, mint egy vadmacska. Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy Ben nagyon is vonzó jelenség, még így morcosan is. Sőt, főleg morcosán. – Ott a hangyás. – Ben hangja visszarántott a valóságba. Jason Taylor a mólón állt. Magas, izmos, világosszőke hajjal és égkék szemmel megáldott viking isten. Fajtiszta skandináv. Jason amelett, hogy Bolton ünnepelt lacrosse játékosa volt, iszonyú gazdag is – a szülei egy menő birtok tulajdonosai voltak Mount Pleasantban. Jason lehetett volna egy beképzelt majom is, de nyílt és őszinte személyisége tette olyan népszerűvé a suliban. Egymás tökéletes ellentétei voltunk. Múlt évben egy csoportba kerültünk laboron, és Jason valamiért igencsak nagy érdeklődést mutatott irántam. Hízelgett a hiúságomnak, de őszintén szólva, nem éreztem biztosnak, hogy lenyűgöz a figyelme. Ne érts félre, Jason tök jófej. Megvédett, amikor a menő

srácok piszkáltak engem vagy a többi Fertőzöttet. Mégsem álmodtam vele még soha. Talán Jason nyakába kellene vetnem magam. Ha randiznánk, akkor talán lekopnának a Sötét Cafkák. Ja nem, akkor inkább folyton velük kellene lennem. Koszi, ebből nem kérek. – Milyen klassz nyakkendője van Thornak – szólt Ben. – Úgy fest, mint egy mobiltelefonokat árusító üzletkötő. Egy dolgot biztosan tudtam: Jason és Ben nem kedvelték egymást. Sosem értettem, miért, de ezek ketten olyanok voltak, mint a tűz és a víz. Akárhányszor felhoztam a témát, Ben rögtön másról kezdett el beszélni. Fiúk... Lehet, hogy Ben féltékeny volt Jasonre valamiért? Nem is lehetett volna nagyobb kontraszt közöttük. Mint az éjjel és a nappal. Szó szerint. És melyiküket kedveled jobban? Már a gondolat is rémisztő volt. Kedvelni? Ez meg honnan jött? – Tory! – kiabálta Jason a hajóhoz sietve. – Ó, és Ben. – Visszafogott mosoly. – Mindig jó titeket látni. – Egyetértek. – Ben Jason feje felé dobott egy kötelet. – Tedd magad hasznossá. – Oké. – Jason lehajolt, és közben elkapta a kötelet. – De minek kössem ki? Gondolom, te úgysem maradsz. Ben szeme villámokat szórt. Jason egyik kezében a kötelet fogta, a másikat felém nyújtotta. Ahogy felléptem a mólóra, visszadobta a kötelet a Sewee fedélzetére. – Adios – mondta Jason hátat fordítva. – Jó utat. Ben nem szólt egy szót sem, csak beindította a motort, és kikormányozta a hajót a kikötőből.

– Koszi, Ben! – kiabáltam utána. – Később találkozunk! Ben nem fordult hátra, csak intett egyet. Jason belém karolt. – Mehetünk? Nem mozdultam. – Nem lehetnétek kicsit kedvesebbek egymáshoz? Ez nevetséges. – Ne haragudj az előbbiért – mondta Jason grimaszolva. Látszott, hogy szégyelli a viselkedését. – De láttad, ahogy nekem dobta a kötelet. Ráadásul itt meg lehet sülni. Menjünk be, az előbb nyitott ki a büfé. – Te és a kaja. – Hagytam, hogy vezessen. – Csak ezért jársz a partikra? Az ingyen ellátásért? – Van, amiért megéri – felelte. – És most nyomás. ◌◌◌ A Palmetto Jachtklubot Charleston belvárosában, a félsziget keleti részén rejtették el, ahol az East Bay Streetből Battery lesz. Négy masszív móló futott bele a vízbe, helyet adva hét-nyolc nagy hajónak. A klub főépülete, a kétszintes patkó alakú fenséges építmény régi téglákkal és új vakolattal büszkélkedett. Két szárnya hosszú és ápolt gyepszőnyeget rejtett, gyönyörű kilátással a kikötőre. A mai adománygyűjtést a szabadban rendezték meg. Az augusztus közepi forróság meglehetősen fullasztó volt, de a régi magnóliák és az óceán felől fújó szél lehűtötte a környéket. Legalábbis egyeseknek. Én iszonyúan izzadtam. Hát persze. Tory Brennan, az izzadás nagymestere. Ahogy Jason mellett sétáltam, bekukucskáltam a pázsiton két sorban sorakozó fehér vászonsátrakba. Művészeti árverés.

Tombola. Mindegyik sátornak megvolt a saját témája. A jelek szerint az American Heart Association minden bizonnyal temérdek adományra számíthatott. Az elegáns első bálozók elvegyültek a felsőbb osztálybeli udvarlóikkal, miközben a pénzes szülők jóváhagyóan figyelték őket. A légkör előjogtól, különcségtől és önelégültségtől bűzlött. Iszonyúan kirekesztettnek éreztem magam. Jason megrohamozta az egyik x-lábú asztalt, mert biztosan félt, hogy elfogy a rákkoktél. Így hát megint egyedül maradtam. Hát persze. Kivettem a napszemüvegem a táskámból, és felvettem. Őszintén reméltem, hogy sikerül a sötét üveg mögé utasítanom a szenvedésemet. Elhatároztam, hogy kihozom a legjobbat a helyzetből, ezért elindultam kedves arcokat keresni. Egyet sem találtam. Sőt rosszabb volt, mint máskor. Osztálytársakra bukkantam, de egyikük sem köszönt. Éreztem a hátamon a tekinteteket. Hallottam a sugdolózásokat. Gyorsítottam a tempómon, hátha úgy könnyebb, de nem volt hová mennem. Zavaromban majdnem fellöktem egy pincért. A nő megbotlott, meglendítette a karját, a rákfalatok pedig hatalmasat ugrottak a tálcáján. Hátrahőköltem, szemüvegem leesett a fűre. – Elnézést! – mondtam, majd gyorsan felkaptam a napszemüveget, hogy láthatatlannak tűnjek. Késő. Hangos kuncogást hallottam a hátam mögött. Óvatosan hátranéztem. Három harmadikos volt, mind lacrosse játékos. A fejembe szökött a vér. Az arcom égett a szégyentől.

Villanás. Csattanás. KATT. Fenébe.

8. Fejezet

A

kitörés keményen megütött. Az érzékeim a csúcsra ugrottak, méghozzá mind egyszerre robbant, mint amikor egy autóban maximumra van tekerve a rádió hangereje. Rendszer túlterhelve. Sajgott a homloklebenyem. Halkan nyöszörögve vettem a levegőt. A bőrömön izzadságcseppek virítottak. A szívdobogásom megnégyszereződött. Rettegtem a lebukástól, ezért gyorsan felvettem a napszemüvegem. Miután elrejtettem aranyszínű szemem, tátott szájakat és mutogató ujjakat kerestem. Rémült sikolyok után hallgatóztam. Senki sem figyelt rám. Egy pincér sétált el mellettem, vegetáriánus falatkákkal a tálcáján. Két sátorral odébb a lacrosse fiúk egy szerencsekeréknél vitatkoztak. Nem messze onnan néhány kék hajú nő kalapokat hasonlított össze pezsgőt szürcsölve. A buli rendben zajlott. Reszkető kézzel végigsimítottam a hajam, majd folytattam a körutamat. Nem látják a szemed. Senki sem veszi észre. Ilyen még sosem történt. Nyilvánosság előtt még sosem volt

kitörésem. Ez egy átkozott tömeg. Őrület. Öngyilkosság. Ilyen könnyen jön a kitörés, úgy, hogy a veszélynek szikrája sincsen? Csak egy kis összeütközés és kuncogás miatt? Miért itt, és miért most? Ez elképesztően veszélyes volt. Elhatároztam, hogy csakis napszemüvegben megyek majd mindenhová, legyen nappal vagy éjszaka. Mi lett volna, ha nem hozom magammal? Mi történt volna? Céltalan bolyongásom végül a pázsit végén lévő klubház bejáratához vezetett. Tőlem balra egy kerti pad állt egy sor somfa között. Odasiettem és leültem. Talán egyedül az árnyékban sikerül összeszednem magam. Nyugi. Lélegezz. Adatok bombáztak minden irányból, és figyelmet követeltek. A világ kristálytiszta részletekben pompázott. Lassan és óvatosan átvizsgáltam összezavarodott idegrendszeremet. Láttam a fűcsomók minden egyes részletét, és az osztálytársaim ruháján lévő varrásokat. Emberi izzadságszag szúrta az orromat, leanderparfüm, jegelt kagyló és pirított kenyér illatát éreztem. Hallottam a suttogásokat, az ezüst evőeszközök csörömpölését és a kavicsok ropogását. Éreztem az óceán illatát a szélben, és a nyakamban lógó ezüst nyaklánc súlyát. Hihetetlen volt. Aznap először nem éreztem bizonytalanságot. Azok a sznobok meg sem közelíthettek. Még a saját tapasztalataikat sem fogták fel. Miután visszatért az önbizalmam, elhatároztam, hogy teszek még egy kört az udvaron.

Nem is kellett erőlködnöm, és a füleim máris beszélgetésekre lettek figyelmesek a nagy lármában. Vajon valaki észrevette a bénázásomat? Figyelte valaki a mozdulataimat? Nem és igen. Noha a kitörésem észrevétlen maradt, rengetegen beszéltek a hátam mögött. Az osztálytársaim eltakarták a szájukat a kezükkel. Nem éppen kedves szavakat duruzsoltak. A jókedvem hamar elillant. Őszintén szólva, sosem voltam része a közösségnek. Ahogy egyik Fertőzött sem. A pénzes ficsúrok folyton gúnyoltak bennünket. Bunkónak és a sziget menekültjeinek hívtak minket. Tudták, hogy nem vagyunk gazdagok, és siettek emlékeztetni is rá. Aznap délután rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi idők eseményei még népszerűtlenebbé tettek. Sok Bolton-diáknak én csak egyszerűen „az a lány” vagyok. Például „az a lány, aki betört a Claybourne-birtokra”. Vagy „az a lány, aki miatt letartóztatták Chance-t.” Persze voltak más beceneveim is. „A fiatal lány” vagy a „kiscsaj”. És kedvencem: „az őrült tudós”. A hallottak alapján egy semmirekellő voltam. A kékvérűek elborzadva nézték, ahogy egy Morrisról jött senki meggyalázza az ő szentséges köreiket. Olyan történeteket hallottam, amik szó szerint égették a fülem. Vad mesék mérföldekre az igazságtól. Egyetlen pletykát sem hittem el. Mindenki másokat véleményezett, és nem túl hízelgően. Megpróbáltam hát kizárni a sugdolózásokat. Figyelj egy másik érzékedre. Próbáld ki az orrod. Beszívtam a levegőt, de csak óvatosan, nehogy

felhorkantsak. Általában ki tudtam venni néhány illatot a szellőből. Frissen vágott füvet. Émelyítő parfümöt. Creed? Izzadó hónaljakat. Olvadó vajat. Jó. Biztonságos, ismerős szagok. Aztán megváltoztak. Új szagokat éreztem. Kiszimatoltam valamit a felszín alatt. Meghatározhatatlan és gyenge volt, nehéz volt értelmezni. Mégis a felismerés lebegett a tudatomban. Az elmém próbálta felboncolni a szaglószervem új szerzeményét. Hiába. Érthetőbben: az orromnak nem sok hasznát vettem. Az erős szag a barátjával beszélgető piros ruhás első bálozó felől jött. Talán... idegesség volt? Az enyhe savanyú szag pedig a kerti tónál lévő kisgyerek felől szállt, aki folyamatosan kavicsokat dobált a vízbe. Ha címet kellett volna adnom az egésznek, akkor biztosan az... unalmat választottam volna. Nem tudtam megmagyarázni, de éreztem... valamit. Az agyam ragaszkodott a részletekhez, így mélyebbre ástam. Az agyamban kinyílt egy ajtó. Több ezer illat ömlött át rajta. Térdre rogytam, és a kezembe temettem a fejem. Túl nagy volt az információáradat. Megfeszülve és reszketve próbáltam lerázni magamról a kitörést. Meg kellett állítanom. ZUTTY. Az erő csökkent. Az érzékeim normalizálódtak. Vége volt. Levettem a napszemüveget, és megdörzsöltem a szemem. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Amikor kinyitottam a szemem, a Sötét Cafkák csupán egy méterre álltak tőlem. FRANCBA. FRANCBA. FRANCBA. Courtney Holt. Ashley Bodford. Madison Dunkle.

Három elkényeztetett liba, akik hercegnőt játszanak. A személyre szabott rémálmom. Nem kedveltek, és én sem voltam oda értük. A Föld lakói közül legkevésbé rájuk voltam kíváncsi. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte Courtney azzal az őszinte döbbenettel, ami már-már rutinnak számított nála. – Ugye nem akarsz fellépni? Azok után, amit Hannahval tettél. – Amit én tettem? – kérdeztem vissza gondolkodás nélkül. – Vele? Ez komoly? Courtney bőszen bólogatott kikerekedett szemmel és a kis pattogó szőke tincseivel. Mikroszkopikus kék ruhája ádáz harcot vívott, hogy elrejtse tökéletes alakját. Zafír ékszerei csillogtak a délutáni napfényben. – Te igazi bűnöző vagy – mondta véres komolysággal. – Megőrjíted az embereket! A Sötét Cafkák vállvetve sorakoztak előttem. Csapdában éreztem magam. – Nem tudom, hogy maradhattál itt – szólt Ashley, miközben kisimította a szeméből fényes fekete haját. – Azt meg főleg nem, hogy miért. Senki sem kíváncsi rád. Ezt jobb, ha tudod. Oké. Ez fájt. Madison kuncogott. Ő volt a legaljasabb – a Sötét Cafkák góréja. Kifogástalan haja, körme és sminkje szinte ragyogott a méregdrága és felesleges luxustól. Madison bele volt zúgva Jasonbe, ezért nem igazán díjazta a fiú irányomban tett közeledési kísérleteit. Tényleg, hová tűnt Jason? Jól jött volna a jelenléte. – Vége a hazudozásnak, Tory – szólt Madison ellenségesen. – Mindenki tudja, hogy dilinyós vagy. Mondd csak, kinek a házát rabolod ki legközelebb?

Elég. Hárman egy ellen, és még kesztyűt sem húztak. Ideje visszavonulót fújni. Balra húzódtam, a klubház egyik ajtajához. Megpróbáltam kinyitni, de nem ment. Nevetés tört ki körülöttem. – Próbáld húzni, édesem – kiabálta Madison. – De nehogy tönkretedd a kölcsönrucidat – figyelmeztetett Ashley. – Az egy nagyon szép ruha – mondta Courtney őszintén, mint mindig. – Vajon honnan szerezte? Van valami alapítvány az első bálozóknak? A vitánk lassan tömegeket vonzott oda. Utáltam a figyelem középpontjában lenni. Madison viszont élt-halt a közönségért, így nem adta fel egyhamar. – Talán keresned kellene valami más elfoglaltságot, Tory. – Gúnyos vigyor. – Ami jobban passzol hozzád. Ashley és Courtney bólogatott. Megalázva kinyitottam az ajtót, és bemenekültem. – Viszlát! – kiabálta Madison. – Mi itt leszünk egész évben! Ördögi vihogástól űzve léptem be a légkondicionált sötétbe.

9. Fejezet

A

z ajtó hangosan becsapódott mögöttem. Végigszaladtam egy piros szőnyeggel borított folyosón, el néhány trófeát őrző szekrény, modellhajó és régi óceán utakat megörökítő masszív festmény előtt. Teljesen összezavarodtam, nem bírtam megnyugodni. Menj el. Higgadj le. Ez a gyáva mantra ismétlődött folyamatosan a fejemben. Menj el. Higgadj le. A folyosó fényűző ebédlőbe vezetett. Egy gigantikus mahagóni asztal foglalta el a szoba közepét, körülötte hímzett párnákkal díszített székek sorakoztak. A távolabbi falat a kikötőre néző ablakokon betűző napfény világította meg. A levegőben politúr és friss vászon illata terjengett. A pompás terem látványa valósággal a földhöz szögezett. – Puccos. – Az üres szoba azonnal elnyelte a suttogásomat. Csípőre tett kézzel vettem egy nagy levegőt, hogy újra magamhoz térjek. Reszkető lábaim szép lassan megnyugodtak. Végignéztem a lehetőségeimen. Visszamenjek a partira? Soha. A tehetetlen mászkálásból elegem volt mára. Megszökni? Persze, de hogyan? Még egy óráig tartott az időm. Ahogy bizonytalankodva haboztam, egyszerre csak felfigyeltem egy festményre. Merész színeivel teljesen kitűnt a falon lévő többi dekoráció közül.

Közelebb léptem, hogy jobban megvizsgálhassam. Olajfestmény. A keret cédrusfából készült. Régi, jóval kopottabb a mellette lévő képeknél, de valahogy mégis sokkal élénkebb. A kék, a piros és a sárga foltok is. Szembeötlő, de semmiképpen sem mestermunka. A körülöttem lévő szigorú férfiszemekkel ellentétben ez a festmény egy nőt ábrázolt – azaz egy női szájhőst férfi ruhában. Egy tengeri hajó fedélzetén állt, vörösesbarna haja lobogott a szélben, egyik kezében egy pisztolyt, a másikban tőrt szorongatott. A látványtól elvarázsolva megpróbáltam elolvasni a hajó nevét. Hiába. Próbáltam keresni névtáblát, címet, festőt vagy bármit a portré íves fakeretén, de nem találtam. – Csodálod az ifjú Bonnyt, mi? A hang hallatán megmerevedtem, majd megfordultam. Egy főkomornyiknak öltözött férfival találtam szemben magam. Fekete nadrágot és fehér inget, mellényt és zakót viselt. Az öltözetet egy nevetséges fehér csokornyakkendő koronázta meg. Olyan halkan érkezett, hogy észre sem vettem. Furcsa. – Jó szemed van. – A férfi közelebb lépett, és a festményre bólintott. Úgy tippeltem, a hetvenes évei végén járhat. A haja hófehér, szemöldöke vastag és dús volt. Hirtelen Colonel Sanders jelent meg előttem. Dús Szemöldök mosolyogva fürkészte a festményt. – Nem a legértékesebb kép a gyűjteményben, de kétségkívül a legkarakteresebb. Ökölbe szorította a kezét, hogy jobban kihangsúlyozza véleményét. Képtelen voltam megszólalni. Az öreg lába meg mintha a földbe gyökerezett volna.

– Elnézést, nem szoktam ilyen neveletlen lenni – mondta aztán kezét nyújtva. – Rodney Brincefield. Élelmező. Pincér. Amatőr történész. Sok foglalkozás mestere. Automatikusan kezet nyújtottam, bár óvatos maradtam. Még szép. – Félállásban a Palmetto Klubnak dolgozom – magyarázta Brincefield. – De muszáj beosonnom ide, hogy meglessem a lányomat. Tessék? Hátráltam egy lépést. Brincefield bütykös hüvelykujjával a festményre bökött. – Anne Bonny. Biztos hallottál már róla, nem? Aha, szóval a pacák egy művészetrajongó. Vettem. Megráztam a fejem. – Csak néhány hónapja költöztem Charlestonba. Helybeli volt? – Ezzel néhányan egyetértenének, néhányan nem. Senki sem tudja biztosan. Ööö, tessék? – Anne Bonny félelmetes kalóz volt. Valóságos legenda. – Brincefield felhúzta a szemöldökét. – Ezeket a dolgokat tanítani kellene az iskolában. – Kalóz? – Nem tudtam titkolni a kételyeimet. – Azt hittem, kalózok csak férfiak lehetnek. – Többnyire, de Bonny különleges volt. Igazi feminista, ha így jobban tetszik. Évszázadokkal megelőzte a korát, de igazán nem akarlak fárasztani a részletekkel – sóhajtott az öreg. – A mai fiatalokat nem érdekli a történelem. Csak a videojátékok és az internet, vagy akárminek is hívják ezeket. – Ne, ne, kérem, folytassa. Engem érdekel. – Tényleg így

volt. Brincefield döbbenten fürkészett. – Tudod, kicsit hasonlítasz Bonnyra – mondta. – És nem csak a vörös hajad miatt. Nem szóltam semmit. Intenzív tekintete kissé zavarba hozott. Brincefield megdörzsölte a homlokát. – Hol is kezdjem? Feszélyezetten vártam. Kétségkívül hasonlítottam a festményen lévő nőre. Vörös haj. Magas és karcsú alkat. És persze csinos is, köszönöm szépen. Legjobban Bonny szeme tetszett. Smaragdzöld, akárcsak az enyém. A művész huncut csillogást adott neki, nem véletlenül, hiszen tulajdonosa meghódította a világot. Bonny úgy nézett, mintha egy olyan vicc poénját tudta volna, amit senki más. Értettem, hogy miért csodálta annyira az öreg a festményt. – Bonny az Atlanti-óceánon dolgozott az 1700-as évek elején kezdett bele Brincefield váratlanul. – Néha úgy öltözött, mint egy férfi, néha nem. Ezen a képen Bonny a Revenge fedélzetén, egy Calico Jack nevű kalóz hajóján áll. Brincefield megkoppintotta az orra szélét. – Állítólag volt köztük valami. Ennek ellenére a férfi nem volt a férje. Bólogattam. Mi mást tehettem volna. – A Revenge a Karib-tengertől az észak-karolinai partokig rémületben tartott mindenkit az óceánon. Legénysége előszeretettel fosztogatta a charlestoni kikötőbe be- és kihajózó járműveket. Könnyű prédák voltak... egy ideig. Ismét hallgatott. – Egy ideig? – kérdeztem. Mintha Brincefield elméje szívesen

elkalandozott volna. – Az 1720-as években a gyarmatosítók vadásztak a kalózokra. Így a ragadozókból lett a zsákmány. Végül Calico Jacket és a bandáját elkapták, és bíróság elé állították. Mindannyiukat felakasztották. – Felakasztották? – kérdeztem rémülten. – Bonnyt is? Rámeredtem a festményre. Ez a féktelen nő kötélen végezte volna? Brincefield jót kuncogott a rémületemen. – Senki sem tudja – felelte. – A bírósági per után Bonny eltűnt a börtöncellájából. – Eltűnt? – Puff. – Az öreg ökölbe szorította a kezét, majd széttárta az ujjait. – Eltűnt. – Akkor nem biztos, hogy felakasztották. Brincefield megvonta a vállát. – Ki tudja? Egyesek szerint Bonny megszökött, kiásta a kincsét, és a legnagyobb luxusban élte le a hátralévő életét. Talán pont itt Charlestonban. – Kincs? – Gondoltam, hogy ez érdekelni fog – mondta Brincefield vigyorogva. – Bonny legendájának másik része az elásott kincseiről szól. Óriási vagyon. Sohasem találták meg. – Tényleg? – Tényleg. Több százan keresték, hiába. Sokan közülük soha nem tértek vissza. – Brincefield tekintete valahová kettőnk közé tévedt. – Egyikük a testvérem, Jonathan volt – mondta halkan. Érdekelt a dolog, de nem akartam kíváncsiskodni. – Ezt sajnálattal hallom.

Brincefield gyorsan visszatért a jelenbe. – Nagyon, nagyon régen történt, még a negyvenes években. Jonathant húsz évig mondhattam a bátyámnak. Alig ismertem. Az idős férfi odasétált az ablakhoz, és kinézett a kikötőre. Hajók jöttek-mentek. Sirályok merültek el a vízben vadul fröcskölve. Gyönyörű délután volt. De most alig vettem észre. Hirtelen jött ötlet kavargott a fejemben. Örült ötlet. Ki akartam faggatni Brincefieldet Bonny legendájáról. Minden egyes részletről. Csak egy dologra tudtam gondolni, egyetlen dologra. Tudnék mit kezdeni azzal a kalózkinccsel! Úgy tűnt, Brincefield befejezte a mesedélutánt. Nem akartam felszínre hozni a fájó emlékeit, ezért inkább hallgattam. De elhatároztam, hogy nem adom fel, és felkutatok mindenféle forrást. Végül így folytatta az öreg. – Jonathan rögeszméjévé vált Bonny kincse. Folyton arról beszélt. A felnőttek azt hitték, hogy megbolondult. Végül csak nekem mondta el. – Brincefield lenézett a kezére, miközben az alsó ajkát harapdálta. – Aztán egy nap eltűnt. Soha többé nem láttam. – Sajnálom. Elég furcsán hangzott, de így gondoltam. Tudtam, milyen elveszíteni egy családtagot. Ha hiányzik valaki. Naponta. Iszonyatosan. Mintha hatalmas űr lenne a testedben. – Elég ebből – szólt Brincefield újra mosolyogva. – A kincs állítólag milliókat ér! És azt mondják, hogy itt van Charlestonban. Hé, ez most komoly? Vagy csak viccel? Elveszett kincs. Vagyont ér. És feltehetően Charlestonban

van. Éreztem, ahogy egyre izgatottabbá válok. – És Charlestonban hol? – kérdeztem csak úgy közömbösen. – Nahát! – nevetett Brincefield. – Egy kölyök, akit érdekel a történelem! – Valakinek meg kellene találnia azt a kincset – vágtam rá. – Miért ne lehetnék az a valaki én? Ha odakint van, akkor szabad préda. És történelmileg is fontos – tettem hozzá sietve. – Nos, ez igaz. Valakinek meg kell találnia. Igen. – Hol tudhatnék meg többet róla? Vannak könyvek? Nyomok, amik elvezetnek a kincs helyéhez? – Gondolom – mondta, majd kevésbé vidáman folytatta. – Valószínűleg felesleges. Ne feledd, ezek alatt az évek alatt senki sem talált semmit. – De azt mondta, hogy vannak mendemondák – makacskodtam. – Legendák. Hol szerezhetnék több információt róluk? – Hát, itt és ott. – Brincefield zsebre tette a kezét. – Mindenhol. Furcsa, az előbb még olyan lelkesnek látszott. Mindegy. Nem terveztem követni az öregfiút. Ha valamiben jó voltam, akkor az a kutatás. Már alig vártam, hogy elkezdhessem. Kit lehangoló híre után most először legyintett meg némi remény. Na jó, apró remény. Kalózkincs? Még én sem tudtam igazán komolyan venni. Elég nevetségesen hangzott. Jó kis mese kíváncsi ötéveseknek. De legalább már volt célom. Egy valamilyen terv mégis csak jobb a semmilyen tervnél. Nem igaz?

1. lépés: megtudni mindent, amit csak lehet Anne Bonnyról. – Köszönöm a történelemórát, Mr. Brincefield. Először is utánaolvasok Miss Bonny történetének. Rendkívül érdekes hölgynek tűnik. – Valóban? – kérdezte Brincefield csodálkozva. – Hogy is hívnak? Ne haragudj, sosem jegyzem meg elsőre. – Tory Brennan. Örülök, hogy megismertem, uram. És még egyszer köszönöm. – Nincs mit – felelte zavartan. Gyorsan csináltam a festményről egy fényképet az iPhone-ommal, és kimentem az ajtón.

10. Fejezet

R

odney Brincefield hosszú ideig a semmibe révedt. A lány elment. Attól tartott, hatalmas hibát követett el. Miért meséltem neki Jonathan kincséről? Brincefield az eltelt évek ellenére még mindig így vélekedett. Főleg, hogy Jonathan nem is említette, osztozna a kincsen. Mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Emlékei visszarepítették a fiatalkorába. Szegény Jonathan. Ma alkalmatlanságnak hívják. Dongaláb. Nem elég súlyos ahhoz, hogy akadályozza a járásban, de arra elég, hogy felmentsék a szolgálat alól. Jonathant tönkretették. Harcolni akart a nácik ellen, elment a sorozásra a többi egészséges emberrel. Brincefield jól emlékezett bátyja kínszenvedésére, amiért nem katonáskodhatott. Lemondtak róla. A hadsereg döntése nem hagyta nyugodni Jonathant. Vesztesnek érezte magát. Férfiatlannak. Szüntelenül mardosta a szégyen. Jonathan hetekig nem volt hajlandó elhagyni a tanyát. Egyik üveg alkohol a másik után folyt le a torkán. Brincefield már a testvére életéért aggódott.

Egészen addig a napig, amíg meghallották Anne Bonny legendáját. Akkortól minden megváltozott. – Megszállottság – suttogta Brincefield. Jonathant elkapta a kalózkincs-láz. Megrögzötté vált, és semmi mással nem foglalkozott. Senki sem értette. Senki, kivéve Rodney Brincefieldet. Tudta, hogy bátyja addig nem nyugszik, amíg meg nem találja Bonny kincsét, hogy végre megszabaduljon a szégyentől. Hogy bebizonyítsa mindenkinek, a hadsereg tévedett. Jonathan hónapokon keresztül másról sem beszélt. Mindenhol történetek és információk után kutatott, hátha valamelyik elvezeti a kincs lelőhelyéhez. Az egész világ azt hitte, hogy elment az esze. Én voltam az egyetlen, aki figyelt rá, gondolta magában Brincefield. Én voltam a hallgatósága. A bizalmasa. Csak nyolcéves voltam, és bálványoztam őt. Lassan az én gondolataim is csak a kincs körül forogtak. Brincefield kristálytisztán látta maga előtt a képeket. A kisfiú szövetsége imádott bátyjával. A tanyaház mögötti istállóban zajló izgatott beszélgetések. Bonny elveszett legénységének témája hidalta át köztük a korkülönbséget. Jobban összekötötte őket, mint a saját vérük. Ezek voltak Brincefield gyermekkorának legboldogabb napjai. Majd egy nap Jonathan eltűnt. Azt mondta, rábukkant egy nyomra. Igazi forró nyom, így mondta. Nem árult el semmit arról, hogy hová megy, csak elhintette, hogy közelebb jár, mint valaha. Brincefield soha többé nem látta. Ahogy senki más sem. Mindenki azt hitte, hogy az őrült

dongalábú végleg kétségbeesett és öngyilkos lett. Részvétet nyilvánítottak, misét tartottak, majd tették tovább a dolgukat. Brincefield kivételével. Ő tudott valamit. A kincs túlságosan fontos volt Jonathan számára. Sohasem hagyta volna abba a keresését, amíg nem az övé. Brincefield mellkasa megemelkedett. A fájdalom még mindig ott volt, és ugyanolyan erős volt, mint fél évszázaddal korábban. Nem tudott semmit. Szörnyűség. Összeszorította a szemét. – Jonathan kincse – nyilatkozta ki az üres ebédlőnek. Az idős férfi elfordult az ablaktól. – Jonathan kincse – ismételte meg. Halkan, de határozottan. – Az én kincsem. Brincefield megigazította a nyakkendőjét, majd kisétált a helyiségből.

11. Fejezet

-H

át, Charleston bolondult a kalózokért. Ordas hegyezte a fülét, majd gyorsan visszatért a gumicsontjához. – Tutira – fűztem hozzá. A kutya ezúttal rám sem hederített. Az oldalára dőlt, és felborította az asztalom mellett tornyosuló kézikönyveket. – Vigyázz! – kiáltottam. – Azok még kellenek. Miután megkaptam a módosított parvovírust, faltam a kutatási jelentéseket. A farkasok viselkedéséről szóló tanulmányokat. A kutyafélék anatómiáját és pszichológiáját. A vírusos járványtant. Mindent tudni akartam az új DNS-emről. A jachtklubban történt kitörésem óta csak még jobban aggódtam. Úgy döntöttem, hogy egyelőre megtartom magamnak a titkom a többi Fertőzöttnek úgyis van bőven miért aggódnia –, ám minél előbb válaszokat kell találnom. De nem most. – Figyu, szőragyú, ez érdekes – kocogtattam meg a képernyőt. – Amikor a várost még Charles Townnak hívták, a hely úgy vonzotta a kalózokat, akár a mágnes. Gyakorlatilag övék volt az egész város.

Ordas elhelyezkedett, majd rágni kezdte az asztal mögötti szék lábát. Odasóztam egyet, de mellé ment. Ordas csaholt, majd kisétált a szobámból. – Hálátlan korcs – kiabáltam a hátának. A sorházunkba érve tűvé tettem az internetet az Anne Bonny-találatok után. Először helyi kalózok bukkantak fel. Több száz linken keresztül. – Na, ehhez segítségre van szükségem – mondtam az üres szobának. Megnyitottam az iChatet, és megnéztem, ki elérhető. Rákattintottam Hi ikonjára. Rendszeresen cserélgette az avatarját, ezúttal képregényfigura volt, a Zöld Lámpás. Én továbbra is Szürke Farkas maradtam. A klasszikus, mindig divatos. Farkas: Van egy perced? Van egy... tervem. Egy ötletem. Vagy ilyesmi. Zöld Lámpás: Kössek életbiztosítást? Farkas: Haha. Gyere át most. Hozd magaddal Sheltont is, ha tudod. Zöld Lámpás: Tyűha. Azt hittem, flörtölni akarsz. Farkas: Nem. Még mindig zavarba ejt a jóképűséged. Zöld Lámpás: Ez teljesen érthető. Farkas: Hozd magaddal Bent is. Zöld Lámpás: Oké. ◌◌◌ Öt perccel később Shelton és Hi robbant be a szobámba. Hi egy rikító narancssárga Kool-Aid Man pólóban és kekiszínű rövidnadrágban feszített. Shelton a kedvencében érkezett – egy barna „n00b” feliratú pólóban. Együtt úgy néztek ki, mint a Reese’s mogyoróvaj doboza.

Hi rávetette magát az ágyamra, és lerúgta a cipőjét. – Ó! Csajos párnák. Mennyivel puhább, mint az enyém – mondta, majd beleszimatolt egy nagyot. – Miért van minden lánynak isteni illata? – Azért, mert mi ismerjük az alaphigiénia fogalmát. És időnként kitisztítjuk a fürdőszobánkat is. – Remek, ezt le kéne írnom. Elvégre egy egész közösségről van szó. Shelton megrázta a fejét. – Én nem hagynám, hogy az ágyamban hemperegjen. Már láttam az övét. Nem valami gusztusos látvány. – Hidd el, nem vagyok oda érte. – Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Ordas eltűnt. – Nem láttátok a kutyát? – Csatangol – felelte Shelton. – Pont mellettünk szaladt el. – Remek. – Ordas kiszökött. Már megint. – Állítsd meg te a blökit, ha menni akar valahová – szólt Hi. – Én nem állok a farkasok és a céljaik közé. Sokkal biztonságosabb így. – Nem nagy dolog. Charlestonon bevezették ugyan a kötelező pórázt, de a Morris-szigeten mi értelme lett volna? A távoli otthon egyetlen előnye az elszigeteltség. Nyakörvvel, bilétával és chippel senki sem fogja kóbor kutyának tartani Ordast. Egyébként is ki tenné? A szomszédok mind ismerik, és elfogadták háziállatnak. Eltérő mértékben. Majd visszajön, ha megéhezik. – Ben a mólónál van, és éppen olajszűrőt cserél. – Hi kegyeskedett leszállni az ágyamról, és a kanapén helyezkedett el. – Most küldtem neki sms-t. – Egyébként mit találtál? – kérdezte Shelton az ablaknál

lévő heverőn elterülve. Odakint az óceán folyamatosan mosta a partot. – Hi valami bóvlikötvények eladásáról hablatyolt. – Fantasztikus. – Elgondolkoztam. Valóban kevésbé volt őrült az én ötletem? Négy szem szegeződött rám reményteljesen. – Hallottatok már valaha Anne Bonnyról? – Természetesen. – Shelton. – Hát hogyne, tesó! Persze hogy ismerem azt a gálád banditát! – Hi. – Te jó ég. Én csak most hallottam róla – vallottam be. – Lebilincselő a története. – Nagy király volt – helyeselt Shelton. – Elég sok kalóz megfordult erre. Például 1600 és 1750 között ez a környék tele volt velük. – A kalózok aranykora! – Hi széttárta a kezét. – Most már Szomáliába kell menned értük, ott viszont aknavetőt használnak. Nem túl vicces. – Rengeteg anyagot találtam róla – mondtam a számítógép képernyője felé bólintva. – Reméltem, hogy segítetek átnyálazni. – Hát persze – vágta rá Shelton automatikusan. – De minek? Valamilyen papír? – Tudtad, hogy Feketeszakállt Ocracoke partjánál ölték meg, pontosan itt, Észak- és Dél-Karolinában? – folytatta Hi a dokumentációját. – Csapdába ejtették, pedig bátran harcolt, míg végül húsz kardszúrást és öt pisztolylövést kapott. – Drámai hangon folytatta. – Amikor Feketeszakáll végre elesett, a brit flotta felakasztotta a leválasztott fejét egy árbocra, hogy bizonyítsák a halálát. – Kedves – mondtam. – Erről nem tanultunk Massachusettsben. – Feketeszakáll igazi showman volt – fűzte hozzá Hi. –

Hosszú haj. Torzonborz szakáll. Hat pisztolyt, csomó kést és egy rövid tengerészkardot hordott magánál. Harc előtt jól felhúzta magát, hogy halálra ijessze az ellenségeit. – Trükkös – így Shelton. – Én azt olvastam, kenderkötelet égetett a kalapja alatt, hogy füstfelhő vegye körbe. Támadáskor az ellenség azt hitte, hogy magával az ördöggel van dolga. A tengerészek megadták magukat, amikor meglátták. Pusztulást hozott mindenkire. – Ne felejtsétek az ostromot – mondta Hi. – 1718-ban Feketeszakáll és egy Stede Bonnet nevű másik kalóz annyi hajót támadott meg Charleston kikötője körül, hogy lezárták a várost. Hónapokig senki sem mehetett ki vagy be. – Atya-gatya – szóltam. – Feketeszakáll megölt mindenkit? Elsüllyesztette a hajókat? – Nem, de sok foglyot ejtett – felelte Shelton. – Elkapta a főmuftikat, és váltságdíjat kért értük. Ha bezsebelte a pénzt, sértetlenül elengedte őket. – Mitől olyan ismert? – Feketeszakállnak egy időre megbocsátották a bűneit – magyarázta Hi. – Akkor az igazi nevét használta: Edward Teach. Csakhogy a becsületes élete nem tartott sokáig. Tudjátok, mit szoktak mondani: aki egyszer rabol, gyilkol vagy tengeri banditának áll... – Klassz – vágtam közbe –, de mi van Anne Bonnyval? – Bonny? – Shelton elgondolkodott. – Írországból jött, azt hiszem. Calico Jackkel, a kalózzal lógott, aki ellopta Bonnet hajóját, a Revenge-et. Hi azon a jellegzetes tévékonferanszié hangján folytatta: – A kard és pisztoly mestere, a lobbanékony természetű Anne Bonny halálos harcos volt. Tinédzserként leszúrta a szobalányát.

Mindkét szemöldöke a magasba ugrott. – Kalózként egyszer levetkőztetett egy vívásoktatót a puszta kardjával! Shelton folytatta. – Anne Bonny mindenkire rátámadt, aki ok nélkül hozzá mert nyúlni. Egyértelmű, hogy kemény csaj volt. Mélyen legbelül mosolyogtam. Ez tetszett. – De ezek mind kis semmiségek – szólt Shelton. – Híres, nagyon híres, mert... – Hirtelen elhallgatott. – Várjatok. Összetalálkozott a tekintetünk. Semmi okom nem volt titkolózni. – Ne – csóválta Shelton a fejét. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Ez a terved? – Milyen terv? – Van jobb ötleted? – kérdeztem keresztbe tett karral. Kihívóan és magabiztosan. – Ez nem is rendes terv. Ez egy vicc. – Shelton ujja a bal füléhez vándorolt, és dörzsölni kezdte. – Ez akkora hülyeség, hogy ezzel az erővel megpróbálhatnánk repülni is, mint a madarak. – Milyen terv? – ismételte meg Hi. – Tudom, hogy lehetetlennek hangzik – mondtam. – Ez egyszerűen képtelenség – folytatta Shelton. – Vaktában való tapogatózás. Alattomos. Felesleges. – Valamit tennünk kell. – MILYEN. TERV? – kérdezte dühösen Hi. Ben éppen akkor lépett be, és adott neki egy tockost. – MIÉRT. KIABÁLSZ? – De király. – Hi lecsúszott a földre, és a hátára fordult. – Először rám se bagózik, aztán megtámad. Új barátokra van szükségem. Meg egy ügyvédre.

– Túl fogod élni. – Ben leült a fotelembe, és keresztbe tette tornacipős lábát. Fekete pólóján zsír és olajfoltok virítottak. – Most pedig válaszolj a kérdésre. Hi eltúlozva sóhajtozott, majd a plafonra nézve válaszolt. – Tory előadta a legújabb tervét. Shelton szerint meghibbant, és komolyan ledöbbentette, amit hallott. Egyikük sem akarja elmondani, hogy mi a fenéről beszélnek. Aztán jöttél te, és lerohantál. Ennyit tudok. – Brennan azt hiszi, hogy megoldást talált a költségvetési hiányra – tette hozzá Shelton. – Mi sem egyszerűbb, csak meg kell találnunk Anne Bonny elveszett kincsét. Ben felnevetett. Hi kuncogva tápászkodott fel a földről. – Na jó, ez tényleg baromság. Az arcom lángolt, de nem adtam fel. – Miért baromság? Eddig még senki sem találta meg, nem? Rengeteg pénzre van szükségünk, méghozzá most. Kíváncsian hallgatom a többi ötletet. – Fejemet az egyik tenyerembe hajtottam. – Csupa fül vagyok. Ben összeráncolta a homlokát. – Szóval egy elásott kincs megtalálásáról beszélsz. Ugye tudod, hogy milyen abszurd ez az egész? – Tudom. – Azt sem tudni biztosra, hogy egyáltalán létezik-e a kincs – mondta Shelton. – Puszta legenda is lehet. Hi felült. – Több száz ember kereste már. Szakemberek. Zsenik. Pasasok, hatalmas fegyverekkel és fura kalapokkal a fejükön – magyarázta gesztikulálva. – Ez csak egy legenda. – Oké. Bizonyítsátok be. Segítsetek a kutatásban.

Mutassátok meg, mekkora barom vagyok. Hurrogások és fejcsóválások. Az ötletem nem győzte meg őket. – Talán van jobb dolgotok? – Nincs – válaszolta Hi. – Én benne vagyok. Ben forgatta a szemét. – A fenébe is, Hi – sóhajtott fel Shelton. – Mindannyiunkat magaddal rántasz. – Hékás, a kalózok királyok – örvendezett Hi a vállát vonogatva. – Én szívesen kutakodok utánuk. Szomjazom a tudásra. – Ismerek egy régi sewee legendát Bonny kincséről – szólt Ben. – Mindegyik sewee legenda régi – gúnyolódott Hi. Ben ökölbe szorította kezét, hogy hallgatásra bírja. Hi bölcsen megfogadta a tanácsát. – Állítólag Bonny akkor rejtette el a zsákmányát, amikor az őseimet bekényszerítették a Catawba törzsbe. De csak a történet egy részét hallottam – folytatta Ben. – Ez remek – örvendeztem. – Mesélj. – Nem tudom biztosan, az ördögről és a vörös tűzről mondtak valamit. Megkérdezhetem a nagybácsimat. – Légyszi-légyszi – mondtam. – Sosem tudhatjuk, hogy mi vihet minket előbbre. – Én tudok még jobbat – szólt Shelton. – Azt olvastam, hogy van egy térkép. – Kincsestérkép! – kiáltott fel Hi a kezét dörzsölve. – Ez már érdekes! Könnyebb lesz, mint a bankautomatához vezető út. – És merre van? – kérdeztem. Google barátunk segítségével máris okosabbak lettünk.

12. Fejezet

A

szokásos útvonalunkon haladva Ben a félsziget keleti oldalára, a dél-karolinai állat- és növénykert melletti kikötőbe kormányozta a Sewee-t. A Charlestoni Egyetem fenntart ott egy parkolóhelyet a LIRI személyzet számára. Éppen üres volt, úgyhogy elfoglaltuk. Nem, nem volt engedélyünk, de már úgyis késő délután és dögmeleg volt, a kikötőből pedig sokkal kevesebbet kellett gyalogolnunk. Az egyetemnek amúgy sincs egy egész hajóhada. A megspórolt idő megérte a kis kockázatot. Átsétáltunk a kertes övezeten, Charleston egyik legszebb környékén. Az utcasarki parkokban kaméliák, azáleák és mirtuszok virítottak. A járdákat öreg magnóliák árnyékolták be, kissé megkönnyítve a nap legforróbb időszakát. A Charlotte Streeten megcsodáltuk a híres Joseph Aiken kastélyt, a kocsiszínből épült előkelő turistaszállót. A Marion Square-en jobbra fordultunk, és néhány rövid tömb múlva megérkeztünk a célállomásunkra. – Ott van – mondtam. – Az a csúnya az. Amerika első múzeuma volt az 1773-ban épült Charleston Múzeum. A Meeting Streeten elhelyezkedve a Museum Mile északi végében, a parkok, templomok, múzeumok, nevezetes otthonok és a régi piac, a városháza történelmi kerületében

található. – Nem nagy szám – pillantott Ben a múzeum főbejáratára. Igaza volt. Az egyszintes építményt nem lehetett Charleston legszebb építészeti remekműveihez mérni. Szelíd, a hetvenes évek végére jellemző drapp szín jellemezte, ahol az unalmas tégla találkozott az unalmas barna festékkel. Az egész inkább egy középiskolára hasonlított, mint történelmi jellegzetességre. – A kiállítások elég jók – közölte Shelton. – Voltam itt az anyámmal. Egy csomó természettudománnyal és Lowcountryval* [*Dél-Karolina állam alsó része, a „parti síkság”, lapos, üledékes, homokos, néhol mocsaras terület. ] kapcsolatos cucc van. – Odanézzetek! – kiáltott fel Hi. Az ajtó előtt egy óriási vascső ragyogott a napfényben. Tíz méter hosszú és koromfekete volt, és az egész hengert nagy fémszegecsek borították be. A tetejéből két fedél állt ki. Az elülső végén egy vastag fanyél meredezett, és a csúcsára egy fémgolyót erősítettek. Egy hawaii mintás inges vörös képű férfi a monstrum mellé irányította a feleségét, majd gyorsan készített róla néhány képet. Miután végeztek, közelebb léptünk a tárgyhoz. – Ez mi? – kérdeztem. – AH. L. Hunley eredeti másolata. – Hát persze hogy Shelton rögtön tudta. – Egy szövetséges tengeralattjáró a polgárháborúból. – Az emberek belemásztak ebbe az izébe? És lemerültek? 1860-ban? – kérdezte Hi borzongva. – Kössz, haver. Ezt inkább kihagynám. – Jól tennéd, mert a jármű nem vált be – vágta rá Ben. – 1995-ben találták meg az igazi Hunley-t. – Hol?

– A kikötő alján. A legénységgel együtt. – De a Hunley végrehajtotta a célját – mondta Shelton a másolat melletti táblát olvasva. – Az első tengeralattjáró a történelemben, amelyiknek sikerült elsüllyesztenie egy hajót. Szóval, teljesítette a feladatát. Egy közeli állványon több múzeumi szórólap is sorakozott. Hi felkapott egyet, és lapozgatni kezdte. – Ó! – örvendezett. – A múzeumban található Charleston legnagyobb ezüstgyűjteménye! És külön részt szenteltek a tizennyolcadik századi női ruháknak is! – Hi az ajtóhoz rohant. – Remélem, nem adták még el az összes jegyet! – Van külön kalóz kollekció is! – kiáltottam utána. – Okostojás. Odabent megcsapott a légkondi, és hol a karom, hol a lábam lett tiszta libabőr. Megfeledkeztem a múzeumok abszurd hőfokszabályozásáról. Olyan volt, mintha egy ipari fagyasztóba léptem volna be. Hatalmas csontok tornyosultak tőlünk balra. – Hát ez meg? – Egy bálna teljes csontváza. A természet legmókásabb tengerjárója – mondta Shelton a plakátról puskázva. – Ez a cimbi 1880-ban úszott be a charlestoni kikötőbe, és soha többé nem jött ki onnan. Tök gáz. – Valahol itt vannak egy több mint huszonöt millió éve kihalt krokodil maradványai is. – Hi izgatottan gesztikulált a bálnacsontok mellett, majd hatalmasra nyitott szemmel és összekulcsolt kézzel felém fordult. – Megnézhetem, anyuci? Légyszi, légyszi, légyszi! – Rendben – legyintettem nagylelkűen. – Érezd jól magad, de ne állj szóba idegenekkel.

Hi integetett, majd elindult a maradványokhoz. Ben, Shelton és én odamentünk egy fényesre lakkozott információs pulthoz. – Segíthetek? – A fiatal nőn lévő műanyag névtábla jelezte, hogy Sallie Fletcher kurátor asszisztenssel van dolgunk. Sallie alkalomhoz illően öltözött. Fekete kardigán. Fehér garbónyak. Szürke gyapjúszoknya. A ruházatán kívül semmi sem volt régimódi rajta. Sallie ugyanis nagyon csinos volt, tündeszerű arcvonásokkal és rövidre vágott, stílusosan összeborzolt fekete hajjal. Hihetetlenül törékenynek látszott, nem nagyon lehetett több negyvenöt kilónál. A Six Flagsben* [*Híres vidám- és kalandpark Jacksonban, New Jersey államban, ahol több látványosság nagyobb méretű, mint a való életben, mintha egy gyermek szemén keresztül néznénk. ]

nem

biztos, hogy beengednék minden attrakcióhoz. – Hát ti, srácok, csak nem a kötés-horgolás kiállításra jöttetek? Sallie karamellszínű szeme huncutul csillogott. Oké, csinosnak mondtam? Talán inkább feltűnő. Sőt, kábító. Ben elvörösödött, és kihúzta magát. Shelton a cipőjét vizsgálgatta. Pasik. Inkább átvettem a szót. – Anne Bonny kiállítását keressük. – A térképet nem említettem. Nem akartam, hogy már az elején bolondnak nézzen. – Jól tudjuk, hogy van a múzeumnak egy kalóz kiállítása? – Igen, van, de sajnos a kiállítás most zárva van felújítás miatt. Fenébe. – Nem nézhetnénk meg mégis? – kérdeztem. – Olyan hosszú utat tettünk meg idáig. Sallie megérintette az ajkát az egyik gondosan manikűrözött

körmével. A kisujján egy smaragdgyűrű díszelgett. – Azt hiszem, megoldható – felelte hatalmas mosollyal, még nagyobb zavarba hozva a barátaimat. – Franco ma pont a biztonságiaknál van, és sosem hagyja el a helyét. Rossz a csípője. A másik kurátort is jól ismerem, mivel a férjem. Szinte hallottam, ahogy Ben és Shelton kieresztette a levegőt. Ez most nem jött össze, srácok. Másképpen tuti lett volna esélyetek. Lököttek. – Kövessetek – mondta Sallie, és felkelt a székből. – Senki más nincs itt, ezért bekukkanthattok. Átsétáltunk a múzeumon, és útközben Hi is csatlakozott hozzánk. Sallie felvezetett minket két lépcsőn, majd végig egy hosszú folyosón, egészen egy vastag fekete függönnyel lezárt szobáig. – Üzenek Chrisnek – közölte Sallie. – Belehalna, ha nem szónokolhatna Anne Bonnyról. Bolondul érte. Visszafojtottam a türelmetlenségemet. Szerettem volna végre bejutni az átkozott kiállításra. – Mindjárt jön. – Sallie eltette a telefonját, és mindkét karját a magasba nyújtotta. – Annyira lefáraszt a pultnál való ücsörgés. A szemem sarkából láttam, ahogy mindhárom bohóc követte a mozdulatait. Szinte belekönyököltek egymás bordáiba. Te jó ég. Teltek a másodpercek. A percek. Végül Sallie törte meg a csendet. – Miért érdekel benneteket ennyire a kalóznő? – Épp most tanultam róla – feleltem. – Nem itt nőttem fel, és

annyira hihetetlennek tűnik. – Ó, az is volt – szólt egy hang mögülem. Megfordultam. Egy mosolygós fiatalember sietett felénk. – Franco? – kérdezte Sallie-t. – A rejtekhelyén. A Braves már a negyedik menetnél tart, úgyhogy egy ideig nem fog kijönni. Chris sem nézett ki rosszul. Világoskék szem, galléros ing, koptatott farmer, vörös haja huncutul kikandikált a viseltes Mets sapkája alól. Habár kicsit teltnek tűnt derékban, mégis egyfajta nyugalmat sugárzott. Chris megállt előttem, átkarolta Stallie-t, majd mindenkivel kezet fogott, és bemutatkozott. – Örülök, hogy találkozhatok Anne Bonny-rajongókkal. A ti korosztályotokból csak nagyon kevesen ismerik. – Mi nagyon felnőttesek vagyunk – szólt Hi komolyan. – Én például fel tudom húzni a gatyám cipzárját. Legalábbis legtöbbször. – Hálásan köszönjük, hogy legalább egy pillantást vethetünk a kiállításra – mondtam sietve. – Köszönjük a kedvességet. – Én köszönöm. – Chris elhúzta a függönyt, és beinvitált minket. – Csak nehogy megemlítsétek ezt a látogatást a vendégkönyvben. Hirtelen ránézett Hira. – Örülök, hogy haladsz a cipzárral. Felettébb kifinomult feladat. Hi vigyorgott, és felmutatta a hüvelykujját. A szememet forgatva beléptem a sötétbe.

13. Fejezet

H

allottam, hogy Chris elmegy a jobb oldalamon. Babráló hangok hallatszottak. Aztán felkapcsolódott az egyik állólámpa, majd követte egy másik. Chris átment a szoba túloldalára, és felkapcsolt egy harmadik lámpát is. – Elnézést a rossz megvilágításért. – Lábával a falhoz lökött egy hosszabbítót. – Az áramellátás megszakadt ezen a területen. Éppen cseréljük a vezetékeket. A világítás gyér és sárga színű volt, talán ötven százaléka lehetett a normálisnak. A szoba sarkai sötétbe burkolóztak. Tudtam, hogy egy kitöréssel sokkal jobban látnék, de eszembe sem jutott kockáztatni. Egy körülbelül kilenc négyzetméteres, ablaktalan helyiségben álltunk. Üveges szekrények szegélyezték a falakat, mindegyik dugig tele antik kalózholmikkal. Rongyos zászlókkal, hajók eredeti másolataival, aranyérmékkel, tőrökkel. Az egyes vitrinek mellett régimódi írással készült felirat adott magyarázatot a tárgyakra. Az egész szobának furcsa, eklektikus hatása volt. Teljesen levett a lábamról. A kalózfelszereléseket egyszerűen nem lehet szavakkal leírni. A szoba közepén több bábu sorakozott, és mindegyik hiteles kalózszerelésben díszelgett. Volt közöttük egy nő, aki fehér

vászoninget, piros és vörös bársonymellényt, férfi térdnadrágot, gyapjúharisnyát és tarka mellényt viselt. Ezenkívül arany karika fülbevaló, ezüst medál, gyöngy nyaklánc, széles bőröv, szalagok, sárgaréz csatok és egy nagy fekete csizma virított rajta. A hölgynek volt ízlése. Oldalán rövid kard és három kés egy bőrtokban, a mellkasára pedig két pisztolyt szíjaztak. – Ismerjétek meg Anne-t – szólt Chris a kalózhölgyre mutatva. – Fantasztikus – mondtam a bábut vizsgálgatva. – Honnan is származott pontosan? – Az élete korai szakaszát nem ismerjük eléggé – válaszolta Chris. – A legelfogadottabb feltevés szerint County Corkban, Írországban született, valamikor 1700 előtt. – Az apja, William Cormac ügyvéd volt Kinsale-ben. – Sallie olyan csöndben volt, hogy már meg is feledkeztem róla. – Elég népszerű embernek számított, de lebukott, miután viszonya volt egy szobalánnyal. – Nem bírt a vérével – motyogta Hi. – A fenébe! Könyököm az oldalába talált. Chris folytatta a történetet: – Amikor a felesége rájött a házasságtörésre, Cormacet nyilvánosan megszégyenítették, és kizárták az üzleti életből. A hírnevének annyi volt, így hát elmenekült az Újvilágba a barátnőjével és újszülött lányukkal. Ő volt Anne. – És hová költöztek? – kérdezte Shelton közömbös hangon. Azt hittem, tudja a választ, és csak tesztel. – Ide Charles Townba – felelte Chris. – Cormacnek hamarosan felvirágzott a karrierje, és a családjával együtt a felső tízezerben találta magát. Anne jómódban nőtt fel a Lowcountry

egyik ültetvényén. – Akkor miért lett belőle kalóz? – Shelton ezúttal tényleg kíváncsinak tűnt. – Állítólag Anne nagyon vad gyerek volt – válaszolta Sallie. – Édesapja próbálta ugyan elnyomni fiús viselkedését, de a lány makacsságával szemben hiába próbálkozott. Egyébként is túl sokat dolgozott ahhoz, hogy állandóan felügyelje. – Anne még csak tinédzser volt, amikor meghalt az édesanyja – fűzte hozzá Chris. – Mivel nem voltak testvérei, sok időt töltött egyedül, és állítólag „rossz társaságba” keveredett. Elállt a lélegzetem. A szemhéjam égetett. Te jó ég. Nehogy összeomolj. Néha megtörtént. Elég volt csak rágondolni az anyámra, és máris, figyelmeztetés nélkül darabokra hullottam. Rendszerint próbáltam titkolni a szomorúságomat, és ez többnyire sikerült is. Még egy év sem telt el a baleset óta. Kicsit jobb már, de a fájdalom időnként késként hasogatja a szívemet. Anne elvesztette az anyukáját. Te is elvesztetted az anyukádat. Ne gondolj rá. Próbáltam Sallie szavaira koncentrálni. – ...leszúrta a tőrével! A fiatal Mr. Tapizó hetekig kórházban volt. Utána senki sem merte zaklatni Anne-t. És akkor még csak tizennégy volt! A történetmesélést ismét Chris folytatta, mintha egy pingpongmeccs lett volna. – Anne tizenhat évesen beleszeretett egy ingyenélőbe. A legtöbben úgy vélték, hogy a férfi csak Anne örökségére hajtott. A lány apja őrjöngött, amikor összeházasodtak. Ping. Ismét Sallie következett. – Cormac mindig is azt szerette volna, hogy Anne fontos

személyiség legyen – mondta. – Azt tervezte, hogy egy jó hírű Charles Town-i családba házasítja be a lányát, méghozzá úgy, hogy ő választja ki a férjét. Anne-nek főnemesi címet szánt. Egy ültetvénytulajdonos feleségeként. Pong. Chris máris átvette a szót. – Amikor Anne nem volt hajlandó lemondani a jelentéktelen tengerészkapitányáról, Cormac apuka kirúgta. Így az ifjú pár elköltözött a kalózok Bahama-szigeteki melegágyába, New Providence-be. – Házasok voltak? – kérdeztem meglepetten. – Száműzöttként is? – Nem sokáig – felelte Sallie. – Anne összebarátkozott a helyi kalózokkal, majd miután megtudta, hogy James besúgó, elhagyta őt egy Calico Jack Rackham nevű kétszínű szájhősért. – Ezt a részt ismerem – mondta Shelton. – Calico Jack felajánlotta, hogy megveszi Anne-t, viszont a férje nem egyezett bele. Így hát megszöktek. – Meg akarta venni? – Nem tudtam titkolni az utálkozásomat. – Pénzt akart adni érte, mint egy állatért? Shelton megvonta a vállát és mosolygott. – Akkoriban egyszerűbben mentek a dolgok. – Ez azelőtt volt, hogy Anne barátnője bejött a képbe. – Hi sokatmondó pillantása buja dolgokra engedett következtetni. – Ugye tudod, hogy Bonny mindkét oldalra kacsingatott? A tekintetem azt sugározta, hogy nem tudtam. – Igazat mond – szólt Shelton. Ránéztem Chrisre, aki vigyorogva bólogatott. Miért tetszik ez annyira a fiúknak? – A Neander-völgyiek Mary Readre, egy másik kalóznőre céloznak. – Sallie Chrisre sandított, aki ártatlan arcot vágva

széttárta a kezét. – Read is Calico Jack hajóján, a Revenge-en volt, és ő is férfinak öltözött. Anne szemet vetett az „új fiúra”, de végül rájött Read titkára. Semmi sem változott. Onnantól kezdve, Read és Bonny különleges és rejtett kapcsolatot ápolt. – Párnacsata – kuncogott Hi, miközben ügyesen eltáncolt a könyököm elől. – Mary és Anne volt a két legkeményebb tengerész a fedélzeten mesélte Sallie. – A legénység tudott a titkukról, de teljesen egyenrangúként kezelték őket. –A kalózhajók rendkívül liberálisak, már-már meritokraták* [*A meritokrácia olyan elképzelt társadalmi forma, ahol az egyén pozíciója nem a származásától, hanem tudásától és teljesítményétől függ.]

voltak – mondta Chris. – Bonny és Read tudott vitorlázni, verekedni, és ugyanúgy boldogultak, akárcsak a férfiak. Senki sem mert velük kikezdeni. – Meséld el, hogyan fogták el – türelmetlenkedett Shelton. – Nem a saját társaikat lőtték le? – De csak azért, mert a férfiak be voltak tojva. – Sallie belém karolt, mintha bizalmas barátok lettünk volna. – 1720-ban Jonathan Barnet kapitány, a kalóz vadászni kezdett a kalózokra, és megtámadta a lehorgonyzott Revenge-et. A legénység kimenőt kapott, mert előző este megszórtak ágyúgolyóval és elkaptak egy spanyol kereskedőhajót. Barnet közel hajózott, és ágyúval lőtt a Revenge-re. A másnapos Calico Jack és legénysége nem volt hajlandó harcolni. Csak Anne és Mary állt ellen. Sallie bedobta a klasszikus, „a teremtés koronái” nézést, őszintén kezdtem megkedvelni. – A legenda szerint Anne elkiáltotta magát: „Ha van köztetek igazi férfi, akkor bújjon elő és harcoljon!” A férfiak

behúzódtak a rakodótérbe, mint a koldusok. A két nő olyan dühös lett, hogy elkezdtek lövöldözni rájuk, egyet megöltek, a többit megsebesítették, beleértve Calico Jacket is. Chris rámosolygott a feleségére. – Végül csak Bonny és Read állt ki Barnet legénysége ellen. Úgy harcoltak, mint a vadmacskák, mégis mindegyiket elkapták. Végül az egész legénységet felakasztották. – De Anne-t nem. – Eszembe jutott Rodney Brincefield története. – Lehet, hogy megszökött. – Szóval mégiscsak tudsz róla valamit – szólt Chris lenyűgözve. – Port Royalban tartották a tárgyalást, szenzációszámba ment, mert mindkét vádlott nő volt. Readet és Bonnyt azzal vádolták, hogy elutasították az előkelő emberek társaságát, és szembeszálltak a hagyományos női értékrenddel. – Előkelő emberek? – gúnyolódott Sallie. – Beképzelt sznobok. – Amikor bűnösnek találták őket – folytatta Chris –, a nők kijátszották az ütőkártyájukat. – Éspedig? – kérdeztem. – A hasukra hivatkoztak. – Ezt nem értem – így Hi. – Mindegyikük azt állította, hogy terhes – magyarázta Sallie. – Az angol törvények tiltották a terhes nők felakasztását, így sem Anne-t, sem Maryt nem tudták kivégezni. Miközben a többiek lógtak, ők egyelőre megúszták. – Calico Jacket felakasztották, majd kibelezték – mondta Shelton. – A kormányzó berakatta a testét egy ketrecbe a kikötő bejáratánál, hogy minden hajóból lássák. Undorító.

Ettől mindenkinek elállt a szava egy pillanatra. – És? – Ben most szólalt meg először, amióta belépett az épületbe. – Ez az igazi rejtély – felelte Chris. – Mary Readet elvitte a láz a börtönben. Hogy Bonnyval mi történt, senki sem tudja. – Egyesek szerint meghalt a börtönben. Mások szerint felakasztották, miután a következő évben életet adott gyermekének. – Sallie megvonta a vállát. – Azt is rebesgették, hogy az apja váltságdíjat fizetett érte, és visszavitte Charles Townba. Egyesek szerint Bonny megszökött, és folytatta a kalózkodást. Senki sem tudja az igazságot. – Egy eszelős könyv szerint apáca lett – mondta Shelton. – Egy másikban azt írták, hogy újra összejött a férjével. Mind csak mese és egyszerű találgatás. Ránéztem Bonnyra. A csinos ruhájára. Az ékszereire. A fonott hajára. Mi történt veled? – gondoltam. Boldog vagy szörnyű vége lett az életednek? – És vajon hol van a zsákmánya? – kérdezte Hi. – Bonny egy bűnöző, egy pénzt-vagy-életet fosztogató volt. Mi történt azzal a rengeteg kinccsel? Chris elmosolyodott. – Tudtam, hogy ez érdekelni fog. – Elásta. Valahová. Persze, már ha létezett egyáltalán. – Sallie végigsimította a haját mindkét kezével. – Éveken át mindenki azt hitte, hogy a Seabrook-szigeten van a kincse, de aztán kacsának bizonyult. Aztán a Johns-szigetre tippeltek a legtöbben, mert voltak összefüggések a térképpel. – Térkép? – kérdeztem ártatlanul. – Igen, térkép. – Chris ránézett az órájára, majd odasétált a

szoba túlsó oldalán lévő sötét faszekrényhez. – Erre. Megpróbáltam nem rohanni. – Csak néhány percünk maradt, de ezt látnotok kell. – Chris kivett egy kulcscsomót a zsebéből. – Hihetetlen. A súlyos ajtók mögött egy sor fiók rejtőzött. Chris kinyitott egy második zárat, majd kihúzta a legalsó fiókot, amennyire csak tudta. Bingó!

14. Fejezet

A

z okmány nagyon réginek tűnt. A fiókot üvegfal óvta, amitől csak nehezen lehetett elolvasni a részleteket. De amit láttam, az felkeltette az érdeklődésemet. És még valamit. A térkép gyűrött, egy négyzetméteres barna papírra készült, és gombostűvel felerősítették a sarkait egy szövet háttérre. A középen lévő képet kígyózó vonalak alkották, amelyek egy szigetet ábrázoltak. A kép tetején volt felirat, de a gyér fényben nem tudtam elolvasni. A bal alsó sarokba furcsa illusztrációt róttak. A jobb alsó sarkot egy koponya és két keresztbe tett lábszárcsont díszítette. Ezt a jelzést pontosan értettem. Veszély. Maradj távol. – Ez kenderből készült – olvasta Shelton a fiókon lévő sárgaréz táblát. – Az egész térkép színtiszta kábszer. – Szóval illegális drogokat tárolnak itt? – kérdezte Hi a fejét csóválva. – Állampolgári kötelességemnek érzem, hogy jelentsem. – Így igaz – felelte Chris. – De akkor Washingtont is hívd fel, mert a Függetlenségi Nyilatkozatot is ugyanilyen anyagra írták. Nem vettem tudomást a huzakodásról. Hiába volt előttem a térkép, mégis érthetetlennek és olvashatatlannak bizonyult. – Nem lehetne valahogy... eltávolítani? – kérdeztem.

– Sajnos nem. – Sallie a fiókon belüli izzókra mutatott. – Általában felkapcsolódik a lámpa, és van felső világítás. De vezeték nélkül csak ennyit tehetünk. – Tavasszal is itt lesz – mondta Chris. – Legalább lesz miért visszajönnötök. – De nekem most kell látnom – vágtam rá határozottan, majd a következő pillanatban már meg is bántam a kemény hangsúlyt. – Miért pont most? – kérdezte Chris felvont szemöldökkel. – Meg akarod keresni a kincset a hétvégén? – Ki mondja, hogy nem tudnánk? – kérdezett vissza Ben. Chris engesztelően a magasba emelte a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy tudnátok, de ennek már majdnem háromszáz éve. Miért olyan sürgős? Atyáskodó? Ben arca erről árulkodott. – Nem sürgős – kuncogtam szándékosan. – Csak türelmetlen típus vagyok. – Rajongunk a történelemért. – Shelton Ben elé lépett. – A rejtélyek megoldása a hobbink. Jók vagyunk benne – szólt hatalmas vigyorral az arcán. – Ha megtaláljátok, szóljatok – mondta Sallie közömbösen. – Ha ennyire odavagytok a történelemért, srácok, akkor gyertek el a Sallie-vel szervezett belvárosi kísértettúránkra. – Chris elővett egy szórólapot a hátsó zsebéből. – Rengeteg rejtéllyel találkozunk az út során. Kalózos dolgokkal is. – Király – mondtam a papírért nyúlva. – Biztosan megnézzük valamikor. – Hétköznap esténként hétkor – szólt Sallie. – Szombatonként pedig nyolckor és tízkor. A lényeg, hogy akkor éri meg az út, ha van elég ember.

Chris telefonja hangosan megszólalt. – Akkor legyen ez a végszó – mondta Chris. – Cole-lal átrendezzük a gyarmati kerámiákat. Biztos azt hiszi, hogy leléptem. Örülök, hogy megismerkedtünk, srácok. – Köszönjük! – mondtam a hátának. Sallie becsukta a fiókot, aztán a szekrényajtókat. – Én pedig túl sokáig őrizetlenül hagytam a recepciót. – Sallie összecsapta a tenyerét. – Tehetek még valamit értetek ma, kedveseim? Viszlát, kincsestérkép. Nem sokáig ismertelek. – Nem, köszönjük szépen. – Nem akartam elmenni, ám nem tudtam semmit kitalálni, amiért maradhattam volna. – Már itt sem vagyunk. – Ne, ne! – kalimpált Sallie mindkét karjával. – Maradjatok nyugodtan. Senki más nincs itt. Csak kérlek, húzzátok ki a hosszabbítót, ha elmentek. – Ó, de jó, köszönjük! Nem maradunk sokáig. – Semmi gond. Tudom, milyen az, amikor ki akartok deríteni valamit a barátaiddal, de az idegesítő alkalmazott folyton a sarkatokban van. A fiúk ellenkeztek. – Persze, persze. – Sallie behúzta a függönyöket, amíg csak egy rés maradt. – Nem loptok el semmit, és nem gyújtjátok fel a helyet. – Még egyszer köszönjük! – ismételtem meg. Sallie végigkopogott a folyosón. – És csak így – Hi csettintett –, elhagyott. Olyan szörnyű az életem. – Vérzik a szívem érted – szólt Shelton. – De én jobban érdekeltem.

– Az a pasas tök gáz volt – motyogta Ben. – Nem zárta be – suttogtam. Mindannyian rám néztek. És? – A szekrényajtót – mutattam. – A fiókot. Nem zárta be őket. Chris ment el először, és nála van a kulcs. Semmi változás. És? – Megnézhetjük a kincsestérképet – mutogattam idegesen. – A vitrines fiók nincs bezárva! – Igen. – Hi nem mozdult. – Megnézhetjük – mondta Shelton óvatosan. – A fiókban. Ben kétértelműen nézett. – Mi van? – Lehet, hogy kissé ingerültnek hangoztam. – Tudom, mire gondolsz – szólt Hi. – Ó, tényleg? – Nem – rázta Ben a fejét. – Semmi esély. – Mi nem? Én csak meg akarom nézni a térképet. – Nem fogjuk ellopni azt az izét! – sziszegte Shelton. – Soha! – mondta Hi. – Nyet. Nein. Non. – Na, ne izéljetek már. Csak meg akarom nézni! Ne legyetek már ennyire gyávák. Mit sem törődve a rosszallásukkal, kinyitottam a szekrényt, kihúztam a fiókot, és közelebb hajoltam. Nem jó, túl sötét volt. Több fényre és időre lett volna szükség. Átnéztem a vállam fölött. Ben, Shelton és Hi mögöttem álltak, váll váll mellett. Mogorván. Az ellenállás szilárd fala. Vettem egy nagy lélegzetet. – Fiúk... – Szó sem lehet róla! – Őrült tyúk!

– Csak most szabadultam a szobafogságból! Oké. Rossz kezdet. Hi végigsimította a haját. – Figyu, engem is ugyanúgy érdekel egy ilyen kalózcsajos akció, mint bárki mást... – Ó, ez klassz! – vágtam a szavába, de Hi nem hagyta magát. – ...és legszívesebben egész nap a kincset keresném, de most már hivatalosan is buktad. Ez nem egy realista ötlet! – Te el akarod lopni a charlestoni múzeum egyik leletét! – Shelton szeme a függönyökre tévedt. – Biztosan vannak riasztók, kamerák és mozgásérzékelők. Három métert sem fogunk előrejutni! – Nézz már körül. – Már nem próbáltam titkolni a lopás gondolatát. – Itt áram sincs! Csak hosszabbítok. Se áram, se biztonságiak. Ez igaz volt. A fali kamerák nem voltak bekapcsolva. Az üvegvitrinen belül nem működött a világítás. – Ebben a szobában már hónapok óta nem járt senki. – Végighúztam az ujjam az egyik közeli szekrényt fedő porrétegen. – Hallottad Christ. Ezt a részt nem nyitják meg tavasz előtt. Visszahozzuk a térképet még azelőtt, hogy valaki észrevenné az eltűnését. – Chris észre fogja venni, ha visszajön bezárni a szekrényt – mondta Hi. – Shelton bevethetné az egyik mütyürkéjét, és bezárhatná a szekrényt – feleltem. – Csak addig kell a térkép, amíg le tudjuk másolni, vagy egyáltalán használni tudjuk. Egyébként is, lehet, hogy Chris már nem is emlékszik rá. – Nem – szólt Ben közelebb lépve. – Túl nagy kockázat, és miért is? Ez nem egy dilis Disney-film. Nem fogjuk megtalálni az

elásott kincset, ébredj már fel! Könnyek szöktek a szemembe, de visszafojtottam őket. Most aztán igazán szükség volt a beszélőkémre. – A helyzet a következő. – Mélyen belenéztem mindegyikük szemébe. – A szüleink tehetetlenek. A pénz nem fog csak úgy az ölünkbe hullani. Vagy megpróbálunk tenni valamit, vagy hagyjuk az egészet a francba. De akkor mostantól egyedül kell boldogulnunk a kitöréseinkkel. Síri csend volt. Másodpercek. Percek. Órák teltek el? – Fenébe – mondta Shelton a homlokát dörzsölve. – Victoria Brennan, te vagy a legeslegrosszabb hatással a középiskolai barátokra. – Hi a kezébe temette az arcát. – Hányadik bűntettnél is tartunk? Három? Hat? Tíz? Ben hosszú ideig csak bámult rám, majd így szólt. – Hogyan? – Szerinted? Mosolyogtam, majd tiszta erőből pofon vágtam. – Aú! – Ben szeme szikrázott a sötétben. – Máskor szólj előre! szólt nagyot sóhajtva. – Akkor sajnos nem működne. – Hi szeme sárgára váltott. – Te nem vagy olyan ügyes, mint én. – Egy izzadságcsepp elárulta, mi rejlik Hi handabandázása mögött. Pontosan tudta, milyen labilis a képességünk. És milyen könnyen elveszíthetjük fölötte az uralmunkat. – Hülye, hülye, hülye! – hajtogatta Shelton, miközben a kitörés elárasztotta az egész testét. – A félelem még mindig megteszi a hatását. És abból bőven van most. Kizártam a többieket. Megpróbáltam eggyé válni a kutya DNS-emmel. Semmi.

Majd... KATT. Forróság lepte el a testem. Bőrömet mintha több ezer méh szurkálta volna. A pórusaimból izzadság távozott. Összeszorított fogakkal grimaszoltam, miközben kitört belőlem a farkas. – Jól vagy? – kérdezte Hi. – Jól – feleltem. – Ezúttal kellemetlenebb volt. – Nem kellene ezt tennünk! – nyafogta Shelton. – Ez olyan, mintha a tűzzel játszanánk! – Inkább olyan, mint az orosz rulett – szólt Hi borzongva. – Majd én figyelem az ajtót. – Én is – csatlakozott hozzá Ben. Gyorsan végigpásztáztam a szobát, tekintetem a sötét részeket is bevilágította. A kiállítás úgy felragyogott, akárcsak egy Broadway-musical. – Segíts a fiókkal – szóltam oda Sheltonnak. – Tök egyszerű zár – mondta megkopogtatva az oldalát. – A kulcs itt megy be. Tuti valamilyen csúcstechnológiás szenzorokon alapul. – Reménykedjünk abban, hogy igazam volt az árammal kapcsolatban. Nyisd ki. Shelton természetfölötti gyorsasággal feltörte a zárat. Feszülten vártunk. Nem volt riasztó. Felemeltem az üveget, és kihúztam a gombostűket. Még mindig semmi. Óvatosan feltekertem a térképet, és becsúsztattam a pólóm alá. Ben közelebb lépett, és kinyújtotta a kezét. – Add ide. – Miért? Kivette a térképet a kezemből.

– Ne téged kapjanak el, ha lebukunk. – Ben Sheltonra bökött az ujjával. – Zárd be, és tűnjünk innen. – Tiszta a levegő – suttogta Hi a függöny mellől. Hangja hangosan dübörgött a szuperszonikus fülemben. – De siessetek, mert mindjárt elszédülök! – Kész. – Shelton eltette az álkulcs készletét, és Hihoz sietett. Megvártuk, míg a folyosóhoz fordította a fejét, és hallgatózott. Neki volt a legjobb hallása. – Oké – mondta. – Lépjünk le. Semleges arcot vágva siettünk végig a folyosón. Olyan voltam, mint egy ketrecbe zárt vadállat, alig bírtam uralkodni magamon. Vajon az adrenalin miatt? Vagy a vírus munkálkodott bennem? Gyorsítottam a tempómon. – Napszemüvegeket – suttogtam. Mind a négyen elsötétültünk. Vicces lett volna, ha összetalálkozunk valakivel. De a szerencse mellénk állt. Senkivel sem futottunk össze. Se őrökkel, se bámészkodó turistákkal. Még Sallie sem volt ott a recepciós pultnál. – Már majdnem sikerült – sziszegtem. Ahogy a színházlátogatók hagyják el az épületet, úgy lézengtünk a délutáni homályban. Befordultunk a sarkon. Abszolút higgadtan. Közömbösen. Nem vagyok benne biztos, hogy ki tört ki elsőként, de Sheltonra tippelek. Futottunk. Először lassan, majd úgy száguldottunk, mint a futótűz. A könnyed sétából őrült hajsza lett. A felgyülemlett energia átáramlott az izmaimon, ahogy végigrohantam a járdán. ZUTTY. Csak akkor lassítottunk, amikor a kikötőhöz értünk, és

kifulladva véget ért a kitörésünk. Mindannyian leültünk a deszkákra. – Régen még volt jövőm. – Hi arca vörösen izzott. – Egyetem. PhD. Nobel-díj. A világ legszexisebb férfija. – Céltalanul legyintett egyet. – Most már csak egy tolvaj vagyok. De legalább ügyes fajta. Hála az égnek. – És egy kutyafiú – mondta Shelton, miközben a pólójával letörölte a szemüvegét lepő izzadságot. – Ne feledd. – Tényleg. Egy genetikai debil. Erről sem feledkezem meg. Ben megpaskolta mindkettőjük fejét. Én tudomást sem vettem róluk. Csak egyvalami járt a fejemben. Nálunk van a térkép. Megvan a térkép. Megvan a térkép. Nem tudtam, mit hoz a holnap, de a mai nap sikeres volt. Nem igaz? Nyugatra a nap egybeolvadt a mocsarak sötét narancssárga mélységével. Felkapcsolódtak a lámpák. Körülöttünk bogarak készülődtek az esti szimfóniájukra. Békés, csöndes és nyugodt volt minden. Kis lépések. Menj tovább. Holnap folytatjuk a vakmerő tervemet. Valahogy sikerülni fog. Muszáj. Nincs más választásunk.

MÁSODIK RÉSZ: KALÓZOK

15. Fejezet

A

znap este nem néztem meg a térképet. Túlságosan ki voltam merülve. Az előző napi dráma miatt szüneteltettük a kincsvadászatot. Percekkel azután, hogy kinyitottam a bejárati ajtót, már durmoltam is. Másnap reggel Shelton garázsában gyűltünk össze. Nelson Devers, a LIRI műszaki igazgatója számítógép szervizzé alakította át a kis helyiséget. A falakon lévő fémpolcokon műanyagtartók rejtették a szegecseket, csavarokat, áramköri lapokat és egyéb műszaki alkatrészeket. A plafonon fénycsövek világítottak. A fő munkaterületnek számító nagy tervezőasztal elfoglalta a padló nagy részét. – Ideje munkához látni. – Bekapcsoltam egy kézi nagyítót, és kitekertem lopott zsákmányunkat. A kincsestérkép elég kopott és szakadozott volt, mégis jó állapotú. A papír színe, mint a dijoni mustáré, és por, penész és régi korok szaga csapta meg az orrunkat. A papír tetején és alján halvány felirat látszott. Középen egymást keresztező vonalak formáltak homályos képet. – Húú – szólt Hi a pufók állát vakargatva. – Hmmm. – Ez meg mi a szösz? – Hegyeket, völgyeket, talán egy partvonalat vagy egy sziklaalakzatot vártam. Valamilyen azonosítható ábrát. Helyette egyszerű fekete szegéllyel körbevett

egyenes és tekergő vonalak összevisszaságát láttam. – Ki rajzolta ezt? – kérdezte Shelton. – Monet? Picasso? – Három függőleges, és hét vagy nyolc vízszintes vonal. És itt van ez a fentről lefelé jövő vastag vonal, ami a kuszaság alatt fut. Sem a domborzat, sem a földrajz nem volt felismerhető. Még egy irányjelző sem látszott rajta. Az egész olyannak tűnt, mint egy gyerekrajz, vagy több amőbajáték egymásra helyezett képe. – Biztos, hogy ez egy térkép? – kérdezte Ben. – Olyan, mintha véletlenül húzott összevissza vonalak lennének. – Nem tetszik – mondtam. – Fókuszáljunk a feliratra – javasolta Hi. – Talán a szavak megmagyarázzák a krikszkrakszot. Egy kétsoros vers állt a térkép tetején elegáns, de határozott kézírással. A nagyítón keresztül nézve hangosan felolvastam:

– Rejtvény? – Nem akartam elhinni. – Ez most komoly? A titokzatos vers nem világította meg a keszekusza ábrát. – Olvasd el az alsót is – mondta Hi. – Talán a két versnek együtt van értelme. Lehúztam a nagyítót a másik vers fölé. Ugyanaz a lendületes kézírás. És egy újabb rejtélyes üzenet:

– Hát, ez sem segített sokat – állapította meg Hi. – Ennek rímelnie kéne? – kérdezte Shelton csalódottan. Nem kapott választ. Kerestem, de nem találtam több írást. Nem csoda, hogy ilyen lazára vették a múzeumi felügyeletet. Összefüggések nélkül használhatatlannak bizonyult a térkép. – Lehet, hogy föld alatti alagutakat ábrázol – mondtam a középen lévő összevisszaságra mutatva. – Vagy barlangokat. – Talán egy tengerpartot? – szólt Hi. – De arról nem szól a fáma, hogy melyik szigeten. – Ez akármi is lehet – jelentette ki Shelton. – Azt sem tudjuk biztosra, hogy tényleg egy sziget. – A jelek szerint sziget. – Hi előhúzott egy köteg összehajtogatott papírt a hátsó nadrágzsebéből. – Órákat töltöttem az interneten. Seabrook. Johns. Fripp. Néhány halász szerint Kiawahra utalnak a jelek. De egy dologban mindenki egyetért: Bonny egy turzáson ásta el a kincsét. – Soha, senki nem találta meg – mondta Ben. – Úgyhogy a népszerű feltevések biztosan helytelenek. – Ne bántsd a halászokat – szólt Hi. – Csak feltevésekből és a térképből indulhatunk ki. Mondanivaló híján folytattam a térkép vizsgálatát. A bal alsó sarkot egy jelkép díszítette. Közelebb hajoltam, hogy megvizsgáljam. Egy zöld és ezüst kereszt volt. Nagy és vékony. Különös formájú volt, a felső ága határozottan jobbra görbült. A függőleges és vízszintes ágakat egy kör fogta össze. A különös kis embléma odavonzotta a szemem. Még sosem láttam ehhez hasonlót. A gyönyörű keresztet nagy műgonddal

rajzolták meg. De nem mondott nekem semmit. – Gondolkozzunk – javasoltam. – Mit tudunk Anne Bonnyról? – Tökös volt – mondta Shelton. – Szeretett férfinak öltözni, és Charles Townba szökött. Pedig vérdíjat tűztek ki rá. – A nők és a vásárlás – szólt Hi tárgyilagos hangon. – Képtelenség megállítani őket. Nem hallottam meg a megjegyzését. – Szóval Anne csak úgy barangolt a belvárosban? A szabadban? Shelton bólintott. – A kalózkönyvem szerint Bonnynak volt egy kis hajója. A kikötőtől távol tartotta, és néha partra szállt. – Jó fej kapitány – szólt Ben. – Máris a szívembe lopta magát. És minek nevezte el a hajóját? – Egy pillanat. – Shelton eltűnt a házban, majd kisvártatva egy kopottas, keménykötésű könyvvel tért vissza. – A hajóját Duck Hawknak hívták. Valami beugrott. – Duck Hawk? Shelton bólintott. Újraolvastam a vers első sorát. – Lady Peregrine hajlékának mélyéből. Azt hiszem, ebből a mondatból kell kiindulnunk. – Izgatottan mormoltam a szavakat. – Egy alagút bejárata, vagy mi más lehet az a vastag csík a térképen. Lady Peregrine hajlékát kellene megtalálnunk. – Szóbeszéd – szólalt meg Hi. – Ezért gyanúsították az emberek a szigetlakókat, akikről beszéltem. Az 1700-as évek elején Seabrookon és Kiawahn is voltak vándorsólyom kolóniák. – A kincsvadászok az állam összes sólyomfészke alatt ástak –

mondta Ben. – És semmit sem találtak. Nem figyeltem rájuk. Próbáltam összefüggéseket keresni. – A duck hawk nem sólymot jelent? – De igen – felelte Shelton csücsörítve. – Szerinted a költő a hajójáról beszél? És hol köt ki Anne Bonny hajója? – Nem – szóltam a magasba emelve egyik kezemet. – Valamit nem vettetek észre. A vers egy „Lady Peregrine-t” említ. Az akár „sólyomlány” is lehet. Sőt inkább Sólyomlány a nagybetűk miatt. Shelton összehúzta a szemöldökét. – Ezt nem vágom. – Anne Bonny Duck Hawk-nak nevezte a hajóját. Ő lehetett a sólyomlány. Anne Bonny Lady Peregrine! – Tehát akkor Anne Bonny kéglijét kell megtalálnunk – következtetett Hi. – Amire semmi esélyünk – vágta rá Ben. – Várjatok – mondtam. – Hadd gondolkozzak még. Vártak. – Ha Bonny bement a városba – kérdeztem akkor hová parkolta le a Duck Hawk-ot? Nem figyelték a kikötőket? – Nem mindegyiket – felelte Shelton. – Biztos volt néhány móló, ahol meghúzódhatott. – Megtalálhatjuk ezeket? – Persze – válaszolta Shelton a könyvét lapozgatva. – Mire gondolsz? – kérdezte Ben. – Bonny előszeretettel bujkált a központban, nem? – De. – Akkor miért ne ásta volna el a kincsét is a központban? Hi felvonta a szemöldökét. – Gondolod, hogy valahol a belvárosban rejtette el a

zsákmányát? Charles Town belsejében? Ez elég hihetetlen, az biztos. – Szóval – szólt Ben lassan –, szerinted Lady Peregrine otthona elárulja, hová kötött ki Anne Bonny Duck Hawk-kai? – Ez csak egy feltevés. – Megvan! – kiáltott fel Shelton az egyik oldalra bökve. – A szerző szerint Bonny az East Bay Street-i kikötőket használta. Onnan könnyű volt meglógni, ha kellett. – Tyűha – szólt Hi hátrálva és a plafont fürkészve. – Mi van, Hi? – Utáltam, amikor úgy kellett kihúzni belőle a szavakat. – Izé. – hezitált. – Tengeri barlangok. Türelmetlenségemben majdnem dobbantottam egyet a lábammal. – Bővebben? Hi Sheltonhoz fordult. – Van itt wifi? – Igen, miért? – Mindjárt jövök. Hi a sorházuk felé rohant. Percek teltek el. – Ha most nekiáll burritót sütni – morogta Ben –, akkor felpofozom. – Na-na. – Hi a laptopjával együtt érkezett vissza. – Türelem! Dr. Hiram olyat mutat, hogy lehidaltok. – Kíváncsian várjuk – motyogta Shelton. – Az East Bay Street a félsziget keleti csúcsában van, ugye? – kérdezte Hi egy profi ügynök hangján. – A partvonal tele van barlangokkal, amelyekből néhány a város utcái alá vezet. – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Ben kételkedve.

– Csak tudom – vágta rá Hi affektálva. – A bácsikám térképész, és én imádom a térképeket. Hi bepötyögött valamit a gépébe, majd felénk fordította, és Charleston földtani térképe tárult elénk. A félsziget bal oldala pontozott bemélyedésekkel volt tele. Ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni. – Te jó ég. Mind a hat szem rám szegeződött. – Sólyomfészkek a barlangokban – mondtam. – Más szavakkal, ott laknak. – Na és? – kérdezte Ben. – Anne Bonny az East Bay tengeri barlangok közelében kötötte ki a Duck Hawk-ot. – Aha – szólt Shelton, miközben Ben még zavartan pislogott. – Szóval Bonny sólyomnevű hajója az East Bay Streeten „lakott”. Egy kicsit emésztgettem az ötletet. – Akkor irány a belváros. – Ezért van nekem ilyen gépem – mondta Hi. – Ezt skubizzátok. Elővette az iPhone-ját, és lefotózta a kincsestérképet. – Első lépés. Letöltötte a képet a laptopjára. – Második lépés. – Ultragáz vagy – kuncogott Shelton. Hi figyelmeztetően a magasba emelte a mutatóujját. – Sose zavard a mestert alkotás közben. Harmadik lépés. A Firefox megnyitása után Hi elővarázsolta Charleston szatellit térképét, majd kettőt kattintott a kincsestérkép képére, és egymás mellé tette őket. – Látom – szólt Shelton a szemüvegét igazgatva. – Én jobbat

csinálok, ha hagyod. – Már azt hittem, sosem szólsz. – Hi máris arrébb lépett. – Mindent bele, hekkelő mester. Zavartan néztem egyikükről a másikra. – Még mindig fogalmam sincs, mit műveltek. – Hinak támadt egy jó ötlete – szólt Shelton. – Kivételesen. Kicsit átszabom a kincsestérképet, hogy csak a vonalak maradjanak meg, aztán rátesszük a szatellit fotóra, és megnézzük, hogy passzol-e valamihez. Pár kattintás. – A térképen lévő egyenes vonalak. Lehet, hogy utcákat jeleznek? – Király! – Shelton kinyitott egy új böngésző oldalt. – Hasonlítsuk össze egy régi Charles Town-i térképpel. Egymillió kiber ugrással később Shelton talált egy 1756-os városrajzot. – Elég közeli. A következő percekben egyező minták után kutattunk, ami pont olyan volt, mintha tűt kerestünk volna a szénakazalban. Végül Hi talált rá egy félig-meddig egyező dologra. – Ezt nézzétek! – kiáltott fel. – Ez a két egyenes vonal átvág az East Bay és a Church Streeten. Azt hiszem, találtunk valamit! – Mintha csak a CSI-ból léptünk volna ki. – Shelton és Hi győzedelmesen összeérintette az öklét. Ben felhorkantott. – Az East Bay alatt tuti nincs semmilyen kalózkincs. Az a város közepén van. Már évtizedekkel ezelőtt észrevették volna. – Azon a részen a barlangok miatt semmi sincs kiépítve a föld alatt – mondta Hi. – Még csatorna sincs. – És pont ott vannak az East Bay kikötők. – Shelton hangja

hirtelen felvillanyozódott. – Amiket Bonny is használt! A fejemben összevissza kavarogtak a részletek. – Ha nem tévedünk, az alagút bejárata igen közel van a kikötőhöz. – Át kell kutatnunk az összes föld alatti helyiséget! – Hi arca kivörösödött az izgalomtól. – Pincéket, alagsorokat, kriptákat, mindent, ami a föld alatt van. – A partvonalról nem elég? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Hi csóválta a fejét. – A Battery védőgát lezárja a barlangokat. Búvárfelszerelés nélkül semmit sem látsz. Csettintettem egyet az ujjaimmal. – Megvan! Ezúttal én rohantam haza. Húsz lépés az ajtóig, fel a szobámba vezető lépcsőkön, kis zsebmatatás, és irány vissza. Az út még két percig sem tartott. – Lenyűgöző – szólt Hi. – De én egy egész hardvert hoztam. – Tudom, hogy juthatunk be a belvárosi alagsorokba – mondtam egy gyűrött szórólapot szorongatva a kezemben. – Van valakinek kedve egy belvárosi kísértettúrához?

16. Fejezet

Á

m a kísérteteknek várniuk kellett. Kit csípőből elutasította a javaslatomat. – Szó sem lehet róla – közölte. – Még mindig próbaidős vagy, ami azt jelenti, hogy nincsenek szerda esti kiruccanások a városba. Hiába próbáltam győzködni, nem sikerült. Sajnos a többiek sem jártak nagyobb sikerrel. A szülők mind egységfrontba tömörültek, úgyhogy kénytelenek voltunk elnapolni a programot. Igyekeztem nem duzzogni. Elő kellett csalogatnom Kit jó oldalát, így hát Tory, a szófogadó kislány egész délután a szobáját takarította, majd csatlakozott Kithez egy kis esti, kanapés tévézésre. Hurrá. Ordas némi körözés után lefeküdt a helyére. Miután Kit és én is végre elhelyezkedtünk, gondolta, ő is szunyókálhat egyet. A legutóbbi tevékenykedéseimet – a jachtklubot, a múzeumot, Chuck Town kalózait – nem említettem Kitnek, mert nem akartam, hogy túlságosan belelásson a dolgaimba. Minden egyes kérdésére homályos és közömbös válaszokat adtam. Végül feladta. Anne Bonnyról még véletlenül sem beszéltem. Addig, amíg

nem kerül vissza az ellopott okirat a helyére, elég nagy veszélyben forogtam. Mindkét kurátor könnyedén azonosíthatott volna engem. Minél kevesebb ember beszél a kalózkincsekről, annál jobb. Volt még egy oka a köntörfalazásomnak: Kit azt gondolta volna, hogy elment az eszem. Vagy még rosszabb, hogy gyerekes vagyok. Őszintén szólva, még egyet is értenék vele. Elég nevetségesen hangzott az a gondolat, hogy egy elásott kincs fogja megoldani a problémánkat. De nem volt más reményünk. Egy nevetséges terv is több a semminél. – Dr. Csont, oké? – kérdezte Kit lábát hanyagul a dohányzóasztalon pihentetve. – Nekem jó. Néma csendben, egymás mellett ülve néztük a tévét, és közben néha felnevettünk ugyanazon a poénon. Teljesen kikapcsoltam. Nem is volt olyan rossz Kittel lenni, ezért elhatároztam, hogy gyakrabban kerítek rá sort. Aztán kedvet kapott a beszélgetéshez. – Ma beszéltem valakivel Minnesotában. – Miről? – Az erdészeti munkával kapcsolatban. Nem messze a Winnibigoshish-tótól. Jó móka lenne. – Winni-mi? – A Chippewa Állami Erdészet – felelte Kit. – Gyönyörű, ezer tó és erdőség. Rengeteg mindent lehet ott csinálni. Kajakozni. Túrázni. Jéghorgászni és szánkózni. Mindennap síelhetnél. – Nem tudok síelni, Kit. – Vehetsz órákat. Vagy a sífutás, az még népszerűbb arrafelé. Lakhatnánk Cohassetben, az nem is olyan...

– Elég! Ordas felkapta a fejét. Kit összerezzent. – Te jó ég, még mindig nem fogtad fel! – Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de nem bírtam magamban tartani. – Nem akarok sehová költözni. Én itt akarok maradni! – Munkát kell találnom, Tory – szólt Kit halkan. – Hozzád hasonlóan én sem szeretném, hogy bezárjon az intézet, de nem rajtam múlik. Gondoskodnom kell rólad. – Eddig is klasszul megoldottad. Ez igazságtalan volt, de nem érdekelt. Egyszerűen csak kiszaladt a számon. – Lehurcoltál ide, végre megszoktam, erre puff, ennyi volt? Csak így? És én csak bólogassak, és fogadjam el? – Próbálok olyat keresni, ami neked is tetszik. – Süket duma! Harminc másodperccel ezelőtt még agyondicsérted a nagy fehér északot. Jéghorgászat? Mekkora hülyeség. – Mi mást tehetnék? – kérdezte Kit. – Mondd meg. – Oldd meg! Intézd el, hogy maradhassunk! Kit kinyitotta a száját, aztán végül mégis a nyelve hegyén rekedtek az indulatos szavak. Helyette inkább becsukta a szemét, vett egy nagy levegőt, és megdörzsölte az arcát. Mire újra megszólalt, a düh már elillant belőle. – Bárcsak tudnám, Tory. Tényleg. Sajnos vannak dolgok, amik fölött nincs hatalmam. – Ez tökre nem jó így! – Nem. Nem az. Sajnálom, hogy megint ki kell szakítsalak a megszokott környezetedből, ráadásul nem sokkal azután, hogy... – Kit elhallgatott. Kilenc hónap telt el, mégsem képes anyáról

beszélni. Majd végül így folytatta. – Nem tudok mit mondani. Ordas odajött hozzám, és az ölembe tette a fejét. Kékes szeme az enyémet fürkészte. Sétára hívott. – Tudom, hogy nem a te hibád – mondtam. – De... Inkább hallgattam. Önző és éretlen voltam, akár egy elkényeztetett kölyök. Hogyan is hibáztathattam volna? Mégis túl mérges voltam ahhoz, hogy bocsánatot kérjek tőle. – Elviszem Ordast sétálni. Átmentem a szobán, és levettem a pórázt a fogasról. Kit meg sem próbált feltartóztatni. – Légy óvatos. Már késő van. Ordas az ajtóhoz szaladt, izgatottan várva az éjszakai kiruccanást. A pórázt csak a kezemben fogtam, hagytam, hadd szaladgáljon szabadon. Odakint a hold bevilágította a környéket. Lágy szellő játszadozott a hajammal. A levegő meleg és párás volt, de nem kellemetlenül. A sötétben bandukolva hatalmas szégyenérzet lett úrrá rajtam. Már megint nekiestem Kitnek. Az apámnak. Annak az embernek, aki a legjobbat akarta nekem, és mindenkinél jobban szeretett. De akkor miért használtam homokzsáknak? Mire volt ez jó? Ordas végigrohant a parton, rákokat és éjszakai madarakat üldözve. A zsebem hirtelen sípolni és rezegni kezdett. Bejövő üzenet. Először nem akartam tudomást venni róla, mert biztos voltam benne, hogy Kit küldött egy szívfacsaró bocsánatkérő üzenetet. Én pedig nem bírtam volna el még több bűntudatot. Végül a kíváncsiság nyert. Kivettem az iPhone-omat, és megérintettem a képernyőjét.

Jason Taylor. Szuper. Megnyitottam az üzenetet. Jason elnézést kért, amiért egyedül hagyott a jachtklubban. Épp most hallotta a történteket, és szörnyen érzi magát. Bla-bla-bla. Ugye visszaírok neki? Törlés. Ez volt az utolsó dolog, amivel akkor foglalkozni akartam. Valamiért nagyon irritált az üzenete. Mégis hol volt Jason? Öt perccel a kikötői találkozásunk után egyszerűen felszívódott. Ennyit arról, hogy körbevezet. Egyáltalán miért kér bocsánatot? Nem ő tehet a Sötét Cafkák akciójáról. Nem tartozott semmivel. Nem az ő dolga volt megvédeni a becsületemet. Idegesített a viselkedése. Tudok én magamra vigyázni! – Miért történik minden egyszerre? – kérdeztem a fölöttem ragyogó Göncölszekértől. A sűrű nádasban szaglászó Ordas hirtelen felkapta a fejét, odaszaladt hozzám és megnyalta a kezem. – Köszi, haver – mondtam a hátát simogatva. – Te vagy a legfontosabb pasi az életemben. Éreztem, hogy Ordas ideges. A sorházak felé kapta a fejét. – Valami baj van? – kérdeztem. Ordas előrelépett, megfeszítette a lábait, és hangosan morgott. Felállt a szőr a hátán, miközben meredten bámult valamit a sötétben. Ekkor fogtam fel, hogy teljesen egyedül vagyok az éjszaka közepén, egy sötét parton, a semmi közepén. Megborzongtam, és hallgatóztam. Hallottam a homok zizegését a földön. Egy nejlonzsák

lobogott valahol. Mozdulatlanul bámultam előre. Hirtelen alakot öltött egy, a körülöttem lévő feketeségnél is sötétebb árnyék. Pontosan köztem és az otthonom között állt.

17. Fejezet

-N

yugi, Ordas! Abban a pillanatban megkönnyebbültem. Ismertem ezt a hangot. Shelton közeledett óvatosan, hogy még időben felismerje a farkaskutya. Ugyan még mindig kölyök volt, de a harminc kilójával komoly károkat is okozhatott. – Semmi baj – nyugtattam a fülét vakargatva. – Közülünk való. Ordas végül megérezte Shelton szagát, vakkantott egyet, és vadul csóválta a farkát. – Kezd igazi őrkutya lenni – mondta Shelton. – Tiszta szerencse, hogy haverok vagyunk. Ordas előrerohant, és felugrott Shelton mellkasára. – Oké, oké! – Shelton igyekezett megőrizni az egyensúlyát. – Te is hiányoztál nekem! Csettintettem egyet a nyelvemmel, és Ordas máris az oldalamnál termett, majd elment újabb rákokat keresni. – Mizu? – kérdeztem nem túl őszinte lelkesedéssel. – Valami baj van? – kérdezett vissza Shelton. Nem lehetett átverni. – Összevesztem Kittel. És igen, az én hibám volt. – Nálunk is áll a bál. Az őseim síkidegek, alig beszélünk egymással.

– Azért sétálgatsz? – Nem, téged kerestelek. Apád mondta, hogy elvitted Ordast sétálni. – Hát, itt vagyok. Ordas a kikötők felé vezetett minket. Csak mentünk, hagytuk, hogy a farkaskutya diktálja a tempót és az irányt. – És min vesztetek össze Kittel? – kérdezte Shelton. – A költözésen – sóhajtottam. – Mindenfelé nézi az álláshirdetéseket. Tudom, hogy nem igaz, de néha mintha nem is érdekelnék az érzéseim. Elvesztettem a türelmemet, és ordibáltam vele. Idén tuti nem én nyerem el „Az év lánya” címet. Néhány métert csendben tettünk meg. – Folyton Ezüst és a többi loggerheadi állat jár a fejemben. Az a sziget különleges. Bűn lenne eladni befektetőknek. – Emlékszel, amikor Hi beleült a Dead Cat partján lévő hangyabolyba? – kérdezte Shelton kuncogva. – Tipikus Hi. Egy hétig megmaradtak a csípések. Nevettem. – Majdnem olyan vicces, mint amikor Bent megkergették azok a majmok. – Régi szép idők – sóhajtott fel Shelton. – Régi szép idők. – A hangja sokkal lágyabban csengett. Ismét hallgattunk. Loggerhead emléke elszomorított, úgyhogy inkább témát váltottam. – Miért kerestél? – Ó, tényleg! Találtam valamit – felelte Shelton. – Anne Bonnyról. – Szuper. – Ez sajna nem tudott felvillanyozni. A Kittel való vitám után rettentő gyerekesnek tűnt a kincsvadászat.

De Shelton kettőnk helyett is izgult. – Unatkoztam, ezért neveket és kifejezéseket írogattam a Google-ba. Anne Bonny, kincsestérkép, ami csak eszembe jutott. Egy óráig csak az időt vesztegettem, míg felfedeztem ezt a kicsikét! Shelton a magasba tartott egy lapot. – Túl sötét van – így én. – Mi az? – Egy hirdetés. Egy észak-charlestoni zálogház kalóztárgyakat árul. – Ez minden? – Shelton naivitása nagyon meglepett. Egy zálogházi aukció? – Nem, dehogy. Az eladó azt állítja, hogy a kollekcióban Anne Bonny papírjai is szerepelnek! – És te elhiszed? Shelton bólogatott. Azt hiszem. – Várj egy percet. Észak-Charleston melyik részéről beszélünk? – Hát, nem a legelőkelőbb részéről – felelte Shelton. – Myers. – Myers. – A környék egyik legbrutálisabb része. Sőt lehet, hogy az egész országé. – Ennyire gáz azért nem lehet – dörmögte Shelton. – Holnap elmehetnénk. – Tisztázzunk valamit – mondtam megállva. – Azért akarsz elmenni egy myersi zálogházba, mert láttál egy kalóztárgyakról szóló hirdetést, amelyben Anne Bonnyt is megemlítették? Komolyan? – Még nem mondtam el mindent. – Csupa fül vagyok. – Gyere ide a fénybe! – Shelton lesietett a kikötőbe, én pedig a sarkában loholtam.

– Észreveszel valamit? – kérdezte a kezembe nyomva a papírt. Gyorsan átfutottam, de alig láttam valamit a gyenge fényben. A zálogházi jegyzék ugyanolyan volt, mint bármelyik másik. Hiteles kalózgyűjtemény. Ritka papírok. Anne Bonny. Felbecsülhetetlen. Történelmi. És így tovább, és így tovább. Már éppen be akartam fejezni, amikor megláttam. – Ó. – Úgy bizony – szólt Shelton. – Talán mégis meg kéne néznünk. – Jó. Menjünk. A hirdetést egy négyszögletű szegély vette körül, és mindegyik sarokban egy régimódi ábra díszelgett. Koponyák és keresztbe tett lábszárcsontok. Tőrök. Kincsesládák. Alap dolgok. Kivéve a jobb alsó sarokban lévő képet. Abban a sarokban egy kereszt volt. Nagy és vékony, különös formájú, a felső ága határozottan jobbra görbült egy körben. – Hol is láttuk ezt már korábban? – kérdezte Shelton lelkesen. Ősszeütött tenyerünk visszhangját messzire repítette a víz.

18. Fejezet

s hogy jutunk el oda? – kérdezte Hi, letörölve a szemöldökén csurgó izzadságot. A sorházak mögötti aszfaltúton álltunk és tanakodtunk. A nap már reggel hétágra sütött, ismét egy forró délutánnak nézhettünk elébe. Shelton bepötyögte a zálogház címét a mobilján lévő GPS programba. Fehér pólót és térdig érő bézs vászonnadrágot viselt. Ben mint mindig, most is csendben állt mögötte a fekete pólójában és a farmerjében. Úgy tűnt, őt nem izgatja a meleg. – Majd Ben vezet – mondtam. – Tényleg? – így Ben. – Elvisszük Kit kocsiját, úgyis dolgozik. – Kit azt mondta, használhatjuk a terepjáróját? – kérdezte Shelton szkeptikusan. – Sosem mondta, hogy nem. Ezt úgy veszem, hogy zöld utat adott. – Mi van, ha lebukunk? – kérdezte Hi. – Ha Kit dühös lesz, majd játszom a hülyét, és bocsánatot kérek. Elsőre simán megbocsátja. – Én nem lopom el az apád autóját – szólt Ben. – Hívd fel, és kérd el. – Bízz bennem, sosem tudja meg – mondtam az órámra nézve.

-É

– Hat óránk van arra, hogy oda- és visszaérjünk. Akár ötször is megtehetnénk az utat! Eljött az idő egy kis egofitogtatáshoz. – Mert tudsz vezetni, ugye? – Persze hogy tudok! – Múlt hónapban ugyanis Ben végre megszerezte a jogosítványát. – Nem erről van szó. – Nincs más választásunk – mondta Shelton. – Nem vitorlázhatunk el Észak-Charlestonig. Ben hallgatott. – Gyerünk már! – Hi égkék hawaii ingén izzadságfoltok jelentek meg. – A Föld legforróbb pontján állunk. Induljunk már! – Oké. Mindenki beköti magát. Nincs se rádió, se figyelemelterelés. – Ben szigorú pillantást vetett Hira. – Se folyamatos dumálás. – Felőlem – szólt Hi. – Irány a verda! Öt perccel később már a jelöletlen, egysávos aszfalton hasítottunk Morrisról a Folly-sziget felé. Folly Beach után rátértünk a 171-es országúira, és északra, a James-sziget felé vettük az irányt. Hi kedvéért maximumra tekertem a klímát, pedig csak topban, rövidnadrágban és szandálban voltam. A jéghideg levegőtől azonnal libabőrös lettem. Tiszteletben tartva Ben kérését, néma csendben utaztunk. Meglehetősen furcsán hatott, hogy egyedül száguldottunk egy autóval. Ez volt a Fertőzöttek első ilyen útja. A Lowcountry körül mindkét oldalon mocsárvidék terült el. Itt-ott egy nemes kócsag vagy egy daru szállt fel a vízből hosszú, botszerű lábaival. A James-sziget gyorsforgalmi útjáról jobbra lekanyarodva Ben befordult a városba vezető félszigetre, és a Calhoun Streeten

folytattuk az utat. A Kingen jobbra fordulva észak felé tartottunk, el a turistákkal teli, történelmi kerületektől, ahol általában tartózkodni szoktunk. Áthajtottunk a Cooper-folyó fölött tornyosuló hídon, a nemesi kék vér és a kétkezű munkások közötti választóvonalon. Néhány kilométerrel később Észak-Charlestonba érkeztünk. Myers meglehetősen kemény környék, tele elhanyagolt épületekkel, olcsó toronyházakkal, kocsmákkal és zálogházakkal. Ez Amerika egyik legszegényebb környéke – ahol csak kevesen fejezik be a középiskolát, és még kevesebben járnak egyetemre. A bűnözés megszokott és többnyire brutális. Azok a szerencsések, akiknek van munkájuk, általában gyárakban dolgoznak vagy idénymunkások. A hajléktalanok és a munkanélküliek az utcasarkokon tanyázva isszák le magukat a sárga földig, hogy legalább addig megfeledkezhessenek az életükről. Myers nem az a hely, ahová az ember csak úgy kiruccan, hogy jól érezze magát. Hi átnyúlt fölöttem, hogy bezárja az ajtót. – A következőnél jobbra – navigált Shelton. – Aztán balra. Bates zálogház. – Száz százalékig biztosak vagyunk benne, hogy ki akarunk szállni az autóból? – kérdezte Hi aggódva. – Lehet, hogy már nem lesz itt, mire visszajövünk. – Közvetlenül a bejárat elé állok – mondta Ben szintén feszülten. – Nem lesz baj – nyugtattam őket. – Csak bemegyünk és kijövünk. – Ámen – motyogta Hi, miközben kikászálódott az autóból. A Bates zálogház volt a roskadozó üzletsor utolsó tagja, ahol

egy önkiszolgáló mosoda, egy manikűrös, egy biliárdterem és egy baptista templom kapott helyet. Vörös zászló hirdette az üzlet nevét vastag betűkkel. Rácsos ablakok kínálták a poros tárgyakat. Kilenc milliméteres kamerák. Egy dobszerkó. Egy szánnivalóan kicsi aranyóra-gyűjtemény. És fegyverek. Jó sok fegyver. Ben nekifeszült a kemény acélajtónak. Semmi. – Talán csengess be – javasolta Shelton. Vártunk egy kicsit, miközben feszülten figyeltük a fémkalitkába zárt kamerát. Hirtelen megszólalt egy berregés, a zárak kattantak egyet, és beléptünk az üzletbe. Odabent csupasz izzók csüngtek a plafonról, alig bevilágítva a betonfalon futó homályos üvegpolcokat. Ez az üzlet még az átlag zálogházakhoz képest is szörnyen barátságtalannak tűnt. A hátsó fal előtt egy fapult húzódott. Mögötte hatalmas termetű fekete férfi számolgatott egy köteg pénzt. Nagyjából 140 kilóra saccoltam. Tömzsi és kopaszodó volt, kopott fekete nadrágot, UPS pólót és piros-fehér Nike-t viselt. Szája sarkában meg sem gyújtott szivar fityegett. A hátát tartó szék láthatólag a végét járta. – Mi kéne, ha volna? – kérdezte a férfi ránk se nézve. – Csak nézelődünk, köszi! – Ha előre felfedtük volna a hőn áhított tárgyat, akkor biztosan gyorsan felemelte volna az árát. – Ühüm, hmm. – Még mindig nem nézett fel. – A vízipipák arra vannak, ha érdekel. Klassz. Tehát drogosoknak nézett minket. – Szóródjunk szét – suttogtam. – Vakarjátok meg a fejeteket, ha meglátjátok a gyűjteményt. Mindannyian másmerre mentünk, ami hamar felkeltette a

férfi érdeklődését. – Eszetekbe ne jusson hülyeséget csinálni – szólt, majd a mellkasába fúrta a hüvelykujját. – Ez itt az én boltom. Lonnie Bates nem tűri az ostobaságokat. – Nem, uram – felelte Shelton. – Nem csinálunk hülyeséget. – Ajánlom is. – Ismét felbukkant a hüvelykujj. – Ne felejtsétek, hogy én foglak kidobni titeket. Bates folytatta a számolást. Mozgásra lettem figyelmes, ezért jobbra néztem. Hi mindkét kezével a fejét vakarta. Nem is próbálta titkolni. Mindannyian közelebb mentünk. Hi egy falra szerelt polcon álló ládikóra mutatott. Gyorsan átnéztük a benne lévő tárgyakat. Poros papírok. Egy szemfedő a Kalóz Akváriumból. Ruhák és ékszerek. Két három sarkú kalap. Egy kovás puska másolata. És egy kissé szétszaggatott, Kínában készült kalózlobogó. – Ez nulla – suttogta Ben. – Használhatatlan vackok. – Na, látom, megtaláltátok az értékes régiségeimet. – Bates leszállt a székéről, majd odatotyogott hozzánk. – Felbecsülhetetlen családi ereklye. Shelton felnevetett. – Ilyen bóvlit a partikellékek boltban is kaphatunk. Sőt, azok jobb állapotban vannak. – Ez nem igaz. – Bates lerántotta a ládát a polcról. – Vannak benne ócskaságok is, igen, de ez a ládikó tele van történelmi dokumentumokkal. Feketeszakáll saját cuccaival. És Anne Bonnyéval is. A férfi hatalmas keze előásott néhány papírt a giccses tárgyak alól. Felgyorsult a pulzusom. Batesnek igaza volt. A

dokumentumok vagy nagyon régiek, vagy nagyon jó hamisítványok voltak. Ha az előbbiek, akkor feltehetően értek is valamennyit. – Szeretném felbecsültetni őket – mondtam. – És megvizsgáltatni, hogy igaziak-e. – Bocsi, azt csak fizető vendégeknek lehet – felelte Bates a mellkasához rántva a papírokat. – Nem kockáztatom, hogy esetleg tönkretegyétek ezeket az értékes régiségeket. Francokat! Csak a szimbólumot akartam megnézni. Hogy biztos legyek benne. Vagyis alkudoznom kellett a hájas szélhámossal. Őrült ötlet jutott az eszembe. Veszélyes. Felelőtlen. Korábban már működött. Ideje letesztelni az orromat. Megfogadtam korábban, hogy nem teszem, de a vészhelyzetek vészmegoldásokat követeltek. Tennünk kellett valamit, és inkább léptem, mint visszariadtam. – Van fürdőszobája? – Mi vagyok én? Strand? – kérdezte Bates felém fordítva a fejét. – Menj a mosodába, a szomszédba. – Egyedül? Nem használhatom a magáét? – Ez hihetetlen – szólt a férfi a szemét forgatva. – A gyöngyfüggöny mögött van. – Köszönöm! – De ne nyúlj semmihez! Ott is vannak kamerák. Kikerekedtek a szemeim. – Nem, úgy értem... nem az átkozott mosdóban! – Bates idegesen dörzsölte a homlokát. – Csak tartsd a zsebedben a kezed, megértetted? Átsiettem a függönyön, majd egy ideig hallgatóztam, nehogy kövessen Bates. Nem tette. Teljesen lefoglalta a gyűjtemény

felbecsülhetetlen értékének egyre magasabbra pumpálása. Bezárkóztam a fürdőszobába. Felkészültem? Nem igazán. Kiráztam a végtagjaimat. Vettem néhány mély lélegzetet. Becsuktam a szemem. Nyújtóztam egyet. KATT. A kitörés könnyen jött, mintha a farkas ott ólálkodott volna a felszín alatt. De a fájdalom nem maradt el. Fények vibráltak a szemgolyóm mögött. Legszívesebben felnyüszítettem volna, ám inkább csukva tartottam a szám. A nagy csend közepette ősi energiák cikáztak át a testemen. Komolyan megszenvedtem az átváltozást. A szemem hiperfókuszra váltott. A testem majd kirobbant az erőtől. A fülem úgy zúgott, akár a hangvilla. Készen álltam. Felvettem a napszemüvegem, lehúztam a vécét, és visszamentem a többiekhez. Lazának tűntem, de a szívem vadul zakatolt. Bates még mindig a fiúkat puhította. Látszott, hogy kissé unják már a banánt. Shelton összehúzta a szemöldökét, amikor meglátta az árnyékomat, majd izgatottá vált a tekintete. A könyökével meglökte Hit, aki meglökte Bent. Tudták. – Kicsit erős a fény idebent – mondtam. Bates értetlenül fürkészett, hiszen az üzlete pont annyira volt világos, mint egy barlang. Most! Mielőtt elveszíted az irányítást. – Mr. Bates, nem hinném, hogy ezek valódiak – kezdtem

bele. – Érdekesek, az biztos, de nem sokat érnek. – Kérlek. Ezek ritka, becses tárgyak – makacskodott Bates. – Rendkívül értékesek. Egy komoly gyűjtőtől vásároltam őket. – Tényleg? Kitől? Szerintem átverték. – Ez az én dolgom, nem a tiétek. – A férfi keresztbe tette telefonpózna nagyságú karjait. – Ötszáz dollár. Egy pennyvel sem kevesebb. Bates pókerarca lenyűgöző volt, felfejthetetlen. Szerencsére akadt még egy s más a tarsolyomban. Feltűnés nélkül beszívtam a levegőt az orromon keresztül. Szaglásztam. Szipogtam. Amikor végre sikerült felvennem a szagát, majdnem hátrahőköltem. Hagyma. Kávé. Fokhagyma. Hústekercsek közé ragadt izzadság. Olcsó arcszesz. Erős köhögés tört rám, amitől majdnem leesett a szemüvegem. – Beteg vagy, te lány? – kérdezte Bates hunyorítva. Hi megpróbálta elvonni a figyelmét. – Be tudja bizonyítani, hogy valódiak a papírok? – kérdezte. – Fel tud mutatni valamilyen bizonyítékot? Mert azért dokumentálja a dolgokat, nem igaz? – Semmit sem kell bebizonyítanom, haver – felelte türelmetlenül. – Vagy megveszitek, vagy nem. Ha nem, majd megveszi más. Próbáltam összeszedni magam, ezért vettem egy újabb nagy levegőt. A félelemtől újra rosszul lettem, de próbáltam megőrizni a nyugalmam. Az orrom szelektált, szűrt és osztályozott. A bűz mellett földszerű szagokat éreztem. Az egyik szag elnyomta a másikat, sós és fanyar, mint a macskavizeletbe áztatott törülköző.

Ismertem a szagot, de nem tudtam, honnan. Megtévesztés. Bates hazudott. – Maga elhiszi, hogy ez a láda értékes? – kérdeztem. – Kisasszony, én tudom. A savas bűz egyre erősebb lett. Hazugság. Majd egy másik szagra lettem figyelmes. Buja. Beteges. Kissé édes. Aggodalom. Bates ideges volt, nehogy rájöjjünk a blöffölésére. Pedig pontosan ezt tettem. – Nem, köszi, ezt passzolnánk. Fiúk, mehetünk? – Várj, ne menjetek! Azt nem mondtam, hogy nem tehetnénk valamit – mondta a férfi az állát simogatva. – Kettőötven. – Húsz dollár – keménykedett Hi. – Az egészért. – Húsz dollár!? Ez rablás! – Bates szeme szikrákat szórt. – Százötven. A szagok hullámokban törtek elő. – Köszönjük az idejét – bólintottam az ajtó felé. – Lépjünk le. – Rendben. Száz. Ez az utolsó ajánlatom. Ekkor megjelent egy új szag. Fémes. Kemény. Mint a vasborotvák. Döntés. Bates ennél már nem megy lejjebb. – Rendben – szóltam. – Shelton, fizesd ki. Shelton leszámolt öt darab húszast, a rendelkezésre álló pénzünk körülbelül felét. Bates írt egy nyugtát, és átadta Bennek a ládát. – Sok szerencsét a leletekhez – kuncogott Bates. – Ebben a

ládában csak szemét van. Összesen húsz dolcsit fizettem az egészért! – Gondolkozzon – vágott vissza Shelton. – Mi már rég tudjuk, hogy a papírok eredetiek. Elég nagy baromság volt betenni a térkép szimbólumát a hirdetésbe. Ben megbökte a könyökével Sheltont, de már késő volt. – Mi? – Semmi – motyogta Shelton. – Csak vicceltem. – Térképszimbólum? – Bates bal szemöldöke a magasba szökött. – Milyen térképről beszélsz? Szép munka, Shelton! Hihető választ kerestem, de semmi sem jutott az eszembe. A vérnyomásom csökkeni kezdett. ZUTTY. Az erőm eltűnt. Kicsit szédültem, de sikerült megőriznem az egyensúlyomat. Hi elkapta a karomat. – Jól vagy? – suttogta. Reszketve bólogattam. – Nyugi. Nehogy elájulj. – Egy másodpercet kérek. – A fejem veszettül örvénylett. Bates zavartan nézett egyikünkről a másikunkra. – Honnan tudtok ti a hirdetésemről? – Aztán rövid gondolkodás után kitört belőle a düh. – Ti átvertetek! Úgy csináltatok, mint akik azt sem tudják, miért jöttek! Hazudtatok! Egész idő alatt csak a ládát akartátok! Bates odalépett Benhez. – Felejtsd el! Nincs üzlet. – Már késő – mondta Ben a ládikót szorongatva. – Az üzlet az üzlet. Elvette a pénzt, nyugtánk is van róla. Ennyi. – Ez az utolsó szavad?

Ben még pislogni sem pislogott. – Rendben! – Bates szemei úgy kidülledtek, mint a golflabdák. – Takarodjatok az üzletemből! És vigyázzatok, mert ez a környék nem biztonságos. A helyetekben én futnék hazafelé. Ennyi elég is volt, gyorsan az ajtóhoz igyekeztünk. – Állj! – kiáltott fel Bates rám mutatva. – írd alá a nyugtát. Különben nem érvényes az üzlet. Visszamentem a pulthoz, és gyorsan aláírtam a papírt. – Egyébként kitől vette ezt a ládikót? – kérdeztem. – Tűnés! – Hé! – kiáltotta Ben. – Vigyázzon a szájára. Ben odalépett a pulthoz, és megragadta a férfi karját. Shelton nyugtatóan a vállára tette a kezét. Noha Ben rettentően mérges volt, mégis hagyta magát visszafogni. Csatlakoztam a fiúkhoz. – Hagyd. Már megvan, amiért jöttünk. A többiek követtek az ajtóhoz. – Berregne nekünk egy szépet, ha megkérjük? – Hi mosolya kissé erőltetettnek tűnt. Shelton keze remegett. Ideje volt lelépni. Bates hosszú ideig csak bámult minket. Végül benyúlt a pult alá. Zzz! – Soha többé ne gyertek vissza! Soha! Szíves örömest.

19. Fejezet

L

onnie Bates alig látott a dühtől. Csúnyán megsértették a büszkeségét. Tizenhét éves kora óta dolgozik a Bates zálogházban, a nagybátyja segítőjeként kezdte, most pedig már önálló. Vedd meg egy dollárért, és add el kettőért, így szólt a mantrája. És működött. Nem sűrűn verték át. Egészen máig. A belvárosi kölykök a bolondját járatták vele, mélyen a csontjaiban érezte. A kis taknyosok meglátták a hirdetést, és eljöttek a kalózholmikért. Kibújtak a mama szoknyája alól, beléptek az üzletébe, és jól átverték. Bates képtelen volt lecsillapodni. A düh forró parázsként izzott a gyomrában. A fekete fiú motyogott valamit egy térképről, majd próbálta elterelni róla a szót, de Lonnie Batest nem ejtették a fejére. Tényleg ilyen messzire utazna pár gazdag kölyök némi ócska kalózcuccért? Nem. Csak akkor, ha tudnák, hogy igazán értékes dologról van szó. Bates visszaemlékezett. Két évvel korábban egy furcsa öregembertől vette meg, akinek nyilvánvalóan a rögeszméjévé váltak a kalózok. Megállás nélkül Anne Bonnyról zagyvált. Batesnek már akkor sejtenie kellett volna valamit, hiszen a férfi fehér szmokingot viselt. Myersben! Bates egyszerűen

őrültnek gondolta. Húsz dollár néhány hamis kalózcuccért. Nem valami nagy üzlet. Az öreg sopánkodott, ám belement az üzletbe. Mindig belemennek. Bates üzletéből senki sem távozott eladás nélkül. A pénz nagy úr. Száz dollár. A kölykök tudták, hogy valami a ládikóban még annál is többet ért, ezért jöttek el érte. A papírok talán? Lehet, hogy Bates egy aranybányán ücsörgött, csak nem tudott róla? Ez lenne a legrosszabb lehetőség. Ne csücsülj itt sajnálkozva amiatt, hogy átvertek, és ne szerencsétlenkedj. Csinálj valamit! A térkép. A papírok. Derítsd ki. Bates büszke volt arra, hogy képes kiszagolni a pénzt. Hogy tudja, miből lehet még több pénzt csinálni. Most is ezt érezte. Meg kell szereznie. Tudta, hogy elszúrta, de esze ágában sem volt, hogy annyiban hagyja. Ebben az életben semmiképpen. Bates felkapta a vezeték nélküli telefonját, és húsos ujjaival bepötyögött egy számot. Kétszer kicsöngött, majd borízű hang szólt bele. – Kelj fel, lusta dög. Idő van. Munkám van a számotokra.

20. Fejezet

A

z asztal szépen meg volt terítve. Vászonszalvéták. Kínai tányérok. Egy egész sorozatnyi evőeszköz. Kristálypoharak. Az asztalt három személyre terítették. Kitnek. Nekem. És a szőke plázacicának. Ebéd a szabadban. Menekülésre esélyem sem volt. Whitney egy tetőteraszon rendezett meglepetésebédet. Még az időjárás is a kedvében járt, az alacsony páratartalom és a felhős ég visszanyomta a higanyszálat. Whitney mindent precízen eltervezett. Készített krumplisalátát, kukoricakenyeret, haltacót és vadrizst. Talán a konyhai tudása volt az egyetlen erénye. Ordas mellettem ült, fülét hegyezte, éberen figyelt. Ha rajta múlik, csak morzsák maradnak. Kit egész evés alatt ózott és ázott, mint egy földönkívüli, a salátától kezdve a desszertig mindent az egekig dicsért. Brrr. Én csendben ettem és unatkoztam, miközben a perceket számoltam. Ordas egyszer csak megbökte a térdemet, mire én figyelmetlenül megvakargattam a fülét. – Hess! – legyezett Whitney a kutya felé a szalvétájával. – Menj innen!

– Tory, ne etesd Ordast az asztalnál – figyelmeztetett Kit. – Whitney keményen dolgozott azért, hogy megajándékozhasson minket ezzel az ebéddel. – Ordas senkit sem zavar – mondtam kedvesen arrébb tolva az orrát. Ordas nyüszített, és hátrébb lépett, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Nem vihetnénk be az állatot? – Whitney sosem szólította a nevén Ordast. Vagy bestiának, vagy állatnak, vagy korcsnak hívta. Szörnyen idegesített. Hát nem vette észre, hogy az őrületbe kerget a viselkedésével? Vagy nem is érdekelte? Kit nem tűnt túl boldognak. Látszott, hogy egyszerűen csak ül a lánya és a buta liba között. Néha komolyan megsajnáltam. – Ha bezárjuk Ordast, akkor az ajtónál fog nyüszíteni – szóltam. – Majd megnyugszik. Ahogy te is. Whitney dühöngött, de nem szólt semmit. Csendben folytattuk az ebédet. – Milyen volt a jachtklubban? – kérdezte egyszer csak. – Jól szórakoztál? Biztos elragadó voltál a ruhában! Celia szerint trés népszerű az a bizonyos stílus. – A francia szót szándékosan erősebben hangsúlyozta. – Jó volt. Az idióta nőbe egy csepp tapintat se szorult. Komolyan azt hitte, hogy a kölcsönkért ruháról akarok trécselni? – És találkoztál azzal a barátoddal? – kérdezte Kit. – Jason? Jackson? – Jason Taylor? – gügyögte Whitney. – Te jó ég! Az a fiú igencsak jó családból származik. Barátnők vagyunk az anyjával. És micsoda jóképű fiatalember!

Anyám! Rosszul voltam a gondolattól, hogy Whitney ismerheti a barátaimat. Totál igazságtalanul, ez pont Jason ellen szólt. És nem akartam beszélni a partiról. – Beszéltünk pár szót. Uncsi volt az egész. – Nos, drágám, az első bálodról biztosan nem ezt mondanád. Annál jobb nincs is egy fiatal hölgy számára Charlestonban. – Ó, biztosan. Whitney meglepetten mosolygott. A szarkazmus nem tartozott az erősségei közé. Kit persze értette. – Tory, edd meg a maradékot – mondta szigorúan nézve. – Most. Szófogadóan lenyeltem a tacóm utolsó morzsáját is. Whitney egy irtó cuki fonott kosárba gyűjtötte a piszkos tányérokat. Ordas rájött, hogy végeztünk, ezért közelebb húzódott. Whitney véletlenül hozzáért a farkához. Ordas felmorgott. Whitney levegő után kapkodva hátrálni kezdett, és majdnem elejtette a kosarat. – Ordas! – Kit hangosan tapsolt kettőt. – Nem! Ordas behúzott farokkal beszaladt a sarokba. – Meg akart harapni! – rikoltozott Whitney. – Dehogy akart! – vágtam rá. – Csak megijesztetted. Ne túlozz már. – Vidd be Ordast – utasított Kit. – Ma már nem jöhet ki a tetőre. Összeszorított fogakkal eleget tettem a kérésének. Ordas lerohant a lépcsőn. – Esküszöm – mondta Whitney a mellkasára téve a kezét. –

Ez a kutya utál engem. – Próbálj kedvesebb lenni vele. A kutyák elég érzékenyek. Kit próbált témát váltani. – Emlegettél valami desszertet. – Jaj, hát persze! – Whitney arcára újra visszatért a mosoly. – Gondolod, hogy kihagynám? Az áfonyás sütemény még olyan meleg volt, mintha most vette volna ki a sütőből. Fantasztikus. Épp a második szeletemet pusztítottam, amikor Kit kíméletlenül bedobta a bombát. – Whitney, beszélnünk kell. – Hallottam a hangjában kicsengő félelmet. – Igen, szívecském? – kérdezte a szőkeség szempilláit rebegtetve. – Biztos hallottál az egyetem pénzügyi problémáiról. A költségvetési hiányról. Sűrű szempilla-rebegtetés következik. – Kemény csapás következik – Kit nagyot nyelt. – Lehet, hogy a LIRI nem is éli túl. A szempillák hirtelen megmerevedtek. – Ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy új munka után kell néznem. Vagyis Torynak és nekem el kell költöznünk. Másodperceken keresztül semmi sem történt, aztán kinyíltak a zsilipek. – Költözni? – Könnyek csurogtak végig Chanel sminkjén, hosszú fekete csíkokat hagyva maguk után. – Te... – folytatta elcsukló hangon – ...el akarsz hagyni? – Még semmi sem dőlt el – felelte Kit Whitney-nek nyújtva a szalvétáját. – Egyelőre számba veszünk minden megoldást. Ma például hallottam egy skóciai állásról, ami szuperül és...

Ekkor következtem én. – Skócia? Micsoda? – Majd később megbeszéljük – szólt Kit. – Két év a Hebridákon, a Skócia északi partján lévő szigetcsoportban. A munka elég... érdekesnek tűnik. Whitney válla és mellkasa megemelkedett. A drága smink immár egy impresszionista festményhez hasonlított. – Hé, gyerünk már – törte meg a csendet Kit. – Nyugodtan beszélhetünk róla. – Én... – szipogás – ... csináltam... – szipogás – ... valamit? – pityeregte Whitney. Húztam be a házba, amilyen gyorsan csak tudtam.

21. Fejezet

A

bunker egyetlen asztala körül ültünk. Shelton garázsában sokkal tüzetesebben megvizsgálhattuk volna a ládát, de inkább a biztonságra szavaztunk. Plusz a bunker tökéletes helyszínt nyújtott egy nyilvános fejmosáshoz. – Nyilvános helyen kitörni veszélyes! – szólt Shelton mérgesen. – Nem tudhatjuk, mi fog történni. Mi lett volna, ha Bates előtt veszíted el a kontrollt? Mi van, ha a vírusnak hirtelen lesz egy új mellékhatása? Nem tudunk eleget ahhoz, hogy ennyit kockáztassunk! – Veszélybe sodorsz mindannyiunkat – mondta Ben rám mutatva. – Ha téged elkapnak, minket is elkapnak. Dutyiba akarsz kerülni? Vagy laboratóriumi patkányként akarod végezni, mint amilyen Ordas volt? Hi keresztbe tett kézzel állt és várta, hogy a többiek végezzenek a szidásommal. Hazafelé az autóban már bocsánatot kértem mindenkitől, ám senki sem fogadta el. Most vagy soha. Végül döntöttem. – Elég! Ezt egyszer már megbeszéltük. Ösztönös és veszélyes dolgot csináltam, ezért bocsánatot kérek. De kellett valamit tenni Bates ellen, és ez bevált. Nem lehetne, hogy inkább az új szerzeményünkkel foglalkozzunk? A szaglásomról nem is meséltem nekik. Még nem jött el az

idő. Ha megtudják, hogy egy jachtpartin is kitörtem, akkor nekem annyi. A fiúk továbbra is morcosak voltak, de ejtették a témát. Tudták, milyen makacs vagyok. – A cucc nagy része szemét. – Shelton szétválogatta a tárgyakat, így félretette a szemkötőt, a kalapokat és a puskát. Mindannyian hozzáfogtunk a felesleges limlomok eltávolításához, amiket valószínűleg Bates pakolt bele a ládába, hogy emelje az árát. Amikor végeztünk, csak egy koszos bőrzsinórral összekötött papírokból álló tekercs maradt a ládában. Az összegyűrt és kopottas okiratok bizonyosan jobb napokat is láttak már. – Azta! – ámult Hi. Az első oldalt az a bizonyos furcsa kereszt díszítette. – Atya-gatya! – szólt Shelton a zsinórt széthúzva. – Ne éljük bele magunkat túlzottan – figyelmeztetett Hi. – Bonny kalóztérképét sokan ismerik. Egy ravasz hamisító akár le is másolhatta a szimbólumot, hogy átverje a hozzánk hasonló embereket. – Igaz – helyeseltem. – Ne veszítsük el a tudományos tárgyilagosságunkat. A lelkesen bólogató Shelton arrébb ment, hogy odaengedje Hit, aki mindenki szerint a „legtudományosabb” kezekkel rendelkezett. – Ki lesz az asszisztensem? – Hi felemelte és széttárta a kezét. Ben rámutatott egy doboz gumikesztyűre. Hi nyakig kesztyűben felemelte a pergamen felső lapját. – Ez egy levél első része – magyarázta. Elolvastam az első sorokat. – Anne Bonnynak címezve! Találd ki, ki írta.

Hi megvizsgálta a következő papírt. Ekkor vettem észre, hogy azon is szerepel a furcsa kereszt. A levelet vastag kezdőbetűk írták alá. – Egy M. R. nevű valaki – szólt Shelton. – Ki lehet az? – Mary Read. – Nem hittem a szememnek. – A levelet Mary Read írta Anne Bonnynak! – I kissed a girl, and I liked it! – énekelte Hi. Shelton elmosolyodott. – Nincs is rá bizonyíték, hogy olyan fajta kapcsolatuk volt. Ezen még én is nevettem. Akárhogy is, ha a papírok eredetiek, akkor megütöttük a főnyereményt. Csak ez a levél megér több ezer dollárt. Hi óvatosan átlapozta a többi papírt is. – Három levél – közölte. – Kettő Readtől Bonnynak, és egy Bonnytól Readnek. Mindegyik 1721-ben íródott. – Vajon honnan szerezte Bates ezeket a leveleket? – tűnődött Ben. Erre egyikünk sem tudott válaszolni. – Mikor is kapták el a Revenge-et? – kérdeztem. – Calico Jacket 1720-ban akasztották fel – felelte Shelton. – Szóval ezeket azután írták. – Tehát a börtönben – következtettem. – De miért írtak egymásnak levelet? Nem ugyanabban a börtönben ültek? – Mi lenne, ha elolvasnánk, és megtudnánk? – szólt Hi. Jó ötlet. Így hát visszatértünk az első oldalhoz. Néma csendben tanulmányoztuk az okmányt. A nyelvezete elavult volt, az írás pedig elmosódott, ezért elég nehéz volt kibetűzni. De legalább angolul volt, és a furcsa szöveg lassan kezdett értelmet nyerni. – Itt! – Az ujjam csak úgy cikázott az oldalon. – Read azt

mondja, hogy „könnyekig unatkozik” most, hogy Bonny „olyan messzire ment”. – Ment? – kérdezte Shelton a fülét vakargatva. – Hová ment? – Ssss! – szólt Ben. – Nem mindenki tud olyan gyorsan olvasni. Vártunk. – Következő – mondta Ben, és felém fordult. – És ezúttal nem kérek spoilert. Hi lapozott. A szemem szinte falta a régies írást. Azta! Vártam, és türelmetlenül tördeltem a kezem. És akkor végre meglátták. – Ezt nem hiszem el! – szólt Hi. – Te jó ég! – mondta Shelton. Ben felnézett, és a magasba vonta a szemöldökét. – Gratula, srácok – szóltam fellélegezve. – Épp most tudtuk meg, mi történt valójában Anne Bonnyval. Az igazságot. Hi hangosan olvasni kezdte. – „Hála az égnek, hogy méltó atyád jónak látta hazavinni Téged.” – Méltó atya? – ismételte Ben. – Mint isten? Meghalt? – Nem! Nem! Az ő apja. William Cormac! Váltságdíjat fizetett érte! – Shelton összecsapta a tenyerét. – Bonny visszament Charles Townba. – Biztos vagy benne? – kérdezte Ben kétkedve. – Igen – feleltem halvány mosollyal. – Nem akasztották fel. – Második levél – mondta Hi győzedelmesen legyintve. Mindannyian közelebb húzódtunk. – Ezt Bonny írta Readnek – szólt Hi. – Egy hónappal

később, 1721 februárjában. – Szóval nem halt meg – állapította meg Shelton. Ben egyetértőn megvonta a vállát. A kézírás erősebb, a nyelvezet kifinomultabb volt, vagyis magasabb iskolázottságra utalt. A levél két oldalból állt, a másodikon egy nagy aláírás zárta a sorokat. Anne Bonny. Egyértelmű. Sőt, Bonny a hajlott keresztet is felrajzolta mindkét oldal sarkába. – Ez a szimbólum biztosan jelent valamit – szólalt meg Hi. – Díszítés? – tűnődött Shelton. – Mint a kézzel készült levélpapírokon? – Én valami praktikusabbra gondolok – mondtam. – Mint például egy névjegy. – Vízjel – állapította meg Ben. Kérdőn felé fordultam. – Biztonsági intézkedés – magyarázta a képre bökve. – Nem egy tipikus kereszt, kissé repedezett, így az olvasó pontosan tudja, ki rajzolta. – Hát persze! – mondtam. – Read és Bonny minden egyes oldalra felrajzolta a jelet, úgymond igazolásként: Tényleg én írtam. – Olvassuk már végig – türelmetlenkedett Hi. – Persze ha nem bánjátok. Egymás mellé tette az oldalakat, hogy az egész levelet láthassuk. Gyorsan elolvastam mindkét oldalt. – Ó! – Nyilvánvaló volt a csalódottságom. – Látom – szólt Ben összevont szemöldökkel. – Aha. – Shelton a fülét dörzsölgette.

– Ne már! – Hi keresztbe tette a párnás karját. – Szóval mégsem engedték el? – Ezek szerint nem. – Shelton újra átolvasta az írást. – Bonny szerint a hatóságok csak azért vitték Charles Townba, hogy további kalózbűnöket verjenek rá. – Mi az a Half-Moon várbörtön? – kérdezte Hi. – Azt írja, ott tartották fogva. Egyikünk sem tudta. Elszontyolodtam. Bonnyt még mindig kivégzés fenyegette, és azzal, hogy ismert lett Karolinában, csak súlyosbodott a helyzete. – Milyen izgi! – Shelton cseppet sem érzett együtt velem. – Talán újraírhatjuk a történelemkönyveket! Összefoglaltam a Bonny levelében lévő új tényeket. – Bonnyt tehát átszállították a Charles Townban lévő Half-Moon várbörtönbe. Ezek szerint az apjának nem sikerült kiváltania. – Akasztásra ítélték – fűzte hozzá Shelton. – És végre is akarták hajtani. – Utolsó levél – folytatta Hi. – Read írása Bonnynak 1721 márciusában. Ez a levél már hosszabb, összesen öt oldal volt. Ahogy elolvastuk, mindenki egyszerre kezdett el beszélni. – A kincsestérképről beszél! – kiáltott fel Shelton. – Szökési kísérlet? – ugrott előre Hi. – Anyám! – Igazunk volt – mondta Ben. – A kikötőkről van szó! – Várjunk! – kiáltottam a magasba emelve a kezem. – Foglaljuk össze. Mit tudunk? Shelton a második lapra mutatott. – Mary azt írta, hogy „a rajz biztonságban van, akárcsak a

tárgy”. Tuti a kincsestérképről beszél. És a kincsről! Mi másról? – Lehet – mondtam de az is, hogy valakinek a portréjáról beszél. Shelton úgy nézett rám, mint akinek elment az esze. – Csak azt akarom mondani, hogy nem biztos – fűztem hozzá. – De én is inkább veled értek egyet. – „Tartsd meg a hited és az eszed – olvasta Hi hangosan. – Még a legsötétebb szakadékokon is át lehet ugrani, és a legerősebb zárakat is ki lehet nyitni.” – Hirtelen rácsapott a combjára. – Mondjátok, hogy nem a szökésre céloz! – Ismét egyetértek, de inkább kerüljük az alaptalan feltevéseket. Ben felkapta az utolsó előtti lapot. – Read említ egy Kereskedők Kikötője nevű helyet, és úgy említi, mint a „kedvenc partod”. – Tudjuk, hogy Bonny az East Bay kikötőit használta – magyaráztam. – A Kereskedők Kikötője biztos egy közülük. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy a város központjában kötött ki – kuncogott Shelton. – Micsoda pofátlanság! Amikor Ben megköszörülte a torkát, mindannyian elhallgattunk. – Bonny azt írta, hogy a Half-Moon föld alatti várbörtönben tartották fogva. Majd ebben az utolsó levélben Read azt állítja, hogy a börtön közel volt „a kedvenc rakparthoz és a legutóbbi földmunkákhoz, a szerencsés véletlennek hála”. – Na és? – Shelton nem értette. – A legutóbbi földmunkákhoz – ismételte meg Ben. – Ez egy utalás lehet arra, hol ásták el a kincset – magyaráztam.

– Hát persze! – Hi teljesen elvörösödött az izgalomtól. – Mary azt mondja Anne-nek, hogy a börtöncellája közel van a kincshez vezető alagúthoz! Tádámm! – Lehet, hogy arra használták az alagutat, hogy megszöktessék Bonnyt? – Ilyen nincs – szólt Shelton meghökkenve. – Tory, te egy zseni vagy. – Ezek a levelek bizonyítékok! – Hi örömében lejtett egy táncot. – Bonny kincse az East Bay Street alá van elásva, nem messze a régi kikötőktől! – És meg kellene néznünk a föld alatti Half-Moon várbörtönhöz közeli alagutakat. – Shelton is csatlakozott az örömtánchoz. – Megcsináltuk! – kiáltozott Hi. – Rájöttünk, hová rejtette el Anne Bonny a kincset! Királyok vagyunk! – Egy pillanat! – Ben hangja csúnyán félbeszakította a táncpartit. – Ezek mind csupán hatalmas feltevések. – Bennek igaza van – mondtam. – Azt sem tudjuk, mi az a Half-Moon várbörtön. Vegyünk vissza a tempóból, és először hitelesítsük a leveleket. – Köszönöm – szólt Ben. – Ne égessük már megint le magunkat, ha lehet. – És mégis hogyan? – kérdezte Shelton. – Csak nem ismertek egy ritka okiratokhoz értő szakit? – A kincsestérkép. – Hi széthajtotta a lopott zsákmányunkat. – Hasonlítsuk össze a levélben lévő kézírást a térképen lévő vers betűivel. – Jó ötlet. – Kiterítettem egy-egy lapot a térkép mindkét

oldalára, az egyiket Bonny, a másikat Read írta. Mary nyomtatott betűi természetesen nem hasonlítottak rá. De Anne Bonny vastag és cirádás betűi kemény és éles vonásokat kölcsönzött az oldalnak... – Az írás állatira hasonlít – mondta Shelton. – Bizony – helyeselt Hi. Ben bólogatott. – Lehet, hogy találtunk valamit – szóltam. – De teljesen biztosnak kell lennünk. – Hogyan? – kérdezte Shelton. – Ezt bízd csak ide! – vágta rá Hi. – És már tudom is, ki a legmegfelelőbb a munkára.

22. Fejezet

-H

ogy találtál rá erre a helyre? – kérdeztem. Előttünk nyolc kőoszlop szegélyezte a masszív kőépület bejáratát. A tető több mint tíz méterre lehetett a fejünk fölött. – És ki a felelős ezért a behemótért? – érdeklődött Shelton hátrahajtott fejjel. – Ez giganagy. – A metodisták – felelte Hi az iPhone-ját fürkészve. – A polgárháború előtt. A net szerint: „A Karpeles Irattárnak egy hatalmas és merész, görög reneszánsz kori, korinthoszi stílusú épület ad otthont, amely a Rómában található Jupiter-templom másolata.” – Oké – szólt Ben. – Ez stimmel. Az óriási építmény egyértelműen a görög templomokra hajazott. – Készen állunk? – kérdeztem. – Ez a pasas fog nekünk segíteni? Hi bólintott. – Ő egy igazi okiratzseni. Anyám vele készíttette a családfánkat. – Ne feledjétek: senki sem ejtheti ki azt a szót, hogy kincsestérkép. Csak megmutatjuk neki azt a két sort, amit lefénymásoltunk. A főbejárat egy bírósági tárgyalóteremhez hasonlító barlangszerű helyiségbe vezetett. A falakat dekoratív

szegélylécek díszítették, és fehér oszlopok szegélyezték. A sarkokban lévő ablakok a padlótól egészen a plafonig nyúltak. A bejárattól a nyílt központi részig hosszú padok sorakoztak, ahol üvegvitrinek vettek körbe egy hosszú faasztalt. Mögötte, a hátsó falnál alacsony fa válaszfal övezett egy kőemelvényt. A terem rendkívül nagy és méltóságteljes volt, egy gyülekezeti csarnok múltját tükrözte. Egészen kicsinek éreztem magam benne. – Mr. Stolowitski? – szólalt meg egy pedáns hang. – Te vagy az? – Igen, dr. Short. Köszönöm, hogy ilyen hamar időt szakított a fogadásomra. A meglehetősen tömzsi Short szövetnadrágot és kék gyapjúpulóvert viselt. Egy kicsi, kerek szemüveg pihent az orra közepén. Kiálló fogak, vékonyszálú barna haj – hát nem lehetett egy Adonisznak mondani. – Őszintén szólva, Hiram, nem vagyok biztos abban, hogy igent mondtam, de most már itt vagy. – Hát igen – dadogta Hi. – Biztos vagyok benne, hogy érdekesnek találja ezt. És még egyszer köszönöm. Uram. – Ők a barátaid? – kérdezte Short kissé meghajolva. – Dr. Nigel Short. Igazgatóhelyettes, történész-muzeológus és törvényszéki okmányvizsgáló. – Tory Brennan. – Shelton Devers. – Ben. – Akkor mehetünk? – kérdezte Short tökéletesen manikűrözött ujjaival gesztikulálva. – Tegyétek az okmányokat az asztalra, és kérlek, álljatok arrébb. Mindjárt jövök. – Ezzel sarkon fordult, elindult az ellenkező irányba, és kiment az ajtón.

– Kicsit morei, de mindenki esküszik rá, hogy a legjobb – suttogta Hi. – Bízzatok bennem. Letettem Bonny kétoldalas levelét és a kincsestérkép két mondatáról készített fénymásolatot.

– Van valakinek elképzelése arról, hogy mit jelenthet a barlang csatornája? – Lassan a testtel – mondtam. – Itt jön a zsenid. Short fehér vászonkesztyűben tért vissza, és egy kisebb batyut szorongatott a kezében. Összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta a fénymásolatot. – Mi ez? Fénymásolat? Azt mondtad, hogy eredetiek az okmányok. – Nincs nálunk az eredeti – hazudta Hi. – Az internetről nyomtattuk. Short a szemüvege fölött fürkészett minket. – Nem dolgozom másolatokkal – szólt röviden. – Eltűnnek a részletek. Így nem tudom hitelesíteni. – Nekünk csak a levél hitelesítésére van szükségünk – magyarázta Hi. – Nem a másolatéra. Azt csak a kézírás miatt hoztuk, mintának. Elég biztosak voltunk abban, hogy a térkép igazi. Elvégre mi magunk loptuk el a Charleston Múzeumból. Short szeme összeszűkült. Attól tartottam, hogy talán csalásra gyanakszik. Óvatosan. Ez a férfi nagyon okos.

– Hát jó. – Short elővett egy ékszerésznagyítót a batyujából. – Néhány perc múlva többet tudok. Addig is üljetek le a galériában. Máris jövök, amint befejeztem. Amint Short Bonny levele fölé hajolt, és az orra csak pár centire volt a pergamentől, kisiettünk a padokhoz. Legalább húsz percig ügyet sem vetett ránk. Bódító ásítás kerülgetett. Teljesen belemerültem a gondolataimba, mire Short hangja hirtelen visszarántott a jelenbe. – Gyertek vissza az asztalhoz, ha kérhetem. – Short háromszöget formálva az ujjaival fürkészett minket. – Honnan szereztétek ezt a levelet? – Egy zálogházból – feleltem. Ebben a helyzetben jobb őszintének lenni. – Egy zálogházból? – kérdezte Short döbbenten. – Ti most a bolondját járatjátok velem? – Nem, uram. A levél egy kalózcuccokkal teli ládában hevert egy észak-charlestoni üzletben. – Ezt a levelet Anne Bonny írta alá – mondta Short csillogó szemmel. – Tudjátok, ki volt ő? Bólogattunk. – Véleményem szerint ez az okirat hiteles – folytatta Short. – Ha ez tényleg így van, akkor ez egy rendkívüli lelet! Ha belegondolunk, hol volt ez a levél, és hogyan került hozzátok! Valami belenyilallt a hasamba. Ha a levél hiteles, akkor talán a többi nyom is! – Bonny azt írja, hogy egy Charles Town-i börtönbe zárták – folytatta Short. – Ezt korábban sosem bizonyították eddig. Figyelemre méltó! – Tudjuk – szólt Ben.

– Mit kerestetek egy észak-charlestoni zálogház kalóztárgyai között. .. – Short felkapott egy másik tárgyat. – Ezeket a sorokat lefénymásoltátok. Honnan valók? – Az interneten találtuk. – És folytatódott a hazudozás. – A naplójából, azt hiszem. – Biztos vagy benne, hogy Anne Bonny írta? – Hát... ööö... a net szerint igen. – Mert, ha ezt a verset tényleg Anne Bonny írta, akkor szinte biztos, hogy a levél is eredeti. – Hogyan lehet ennyire biztos benne? – kérdeztem. – Az írásból. – Short előadói hangnemre váltott. – Az emberek kézírása ugyanolyan egyedi, mint az ujjlenyomat. A hozzám hasonló szakértők különböző módon hasonlítják össze a vonásokat, hogy megtalálják vagy kizárják a gyanúsított írót, akkor is, ha megpróbálja elrejteni a stílusjegyeit. – Szóval Bonny írta mindkettőt? – kérdezte Hi. – Tisztázzunk valamit – felelte Short. – Ezeket a leveleket ugyanaz a kéz írta. A levél aláírója Anne Bonny. Azt mondtátok, hogy a verset is Ms. Bonny írta. – A levél ezek szerint nem hamisítvány? – kérdezte Ben döbbenten. – Ha az, akkor egy mestermű. A papír, a tinta és a stílus is illik az adott korhoz. Tudományos vizsgálat nélkül nem lehetek száz százalékig biztos, de meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a levél eredeti. – És azt meg tudja mondani, honnan jött rá, hogy egyeznek a kézírások? – kérdeztem. – Természetesen. – Short a levél első oldalára mutatott. – Régimódi, dőlt betűk, ezek főleg a tizenhetedik század elejére voltak jellemzőek. Azonnal szembetűnnek, összehasonlítottam

az egyes betűket, és a betűk kapcsolódásait a másolatéval. Jelentős hasonlóságokat véltem felfedezni. – Pontosan ugyanazokra a szavakra van szükség? – kérdezte Hi. – Nagy segítség, az biztos, de nem szükséges. Az egyedüli betűk, a betűcsoportok vagy a csupa nagybetűs írások vizsgálása is majdnem ugyanolyan egyszerű. – Tessék. – Short leírt valamit egy jegyzettömbre, majd a kezembe nyomta. – Írd le ezt a mondatot. Megtettem, majd hangosan felolvastam a szavakat. – Egy hűtlen vejét fülöncsípő, dühös mexikói úr ázik Quitowóban. – Ebben az egyszerű kis mondatban benne van az ábécé összes betűje – magyarázta. – A legtökéletesebb ellenőrzés. – Ellenőrzés? – Az egyezés ellenőrzése. Például, ha a rendőrségnek sikerül meggyőznie egy gyanúsítottat, hogy írja le ezeket a szavakat, akkor én összehasonlíthatom őket egy jegyzettel vagy egy bevásárlólistával. Ha ugyanaz az ember írta mindkettőt, én biztos észreveszem. – Ezt csináltam ma – közölte az okiratokhoz fordulva. – Először is megvizsgáltam az o, a és e magánhangzókat. Megnéztem, hogy nyitottak vagy zártak-e. Látod az o betű tetején lévő farkincát mindkét írásban? – Igen – mondtam. – Cuki. – Utána az f, b és l betűket hasonlítottam össze, amelyek felfelé hosszabbodnak. A p és g betűk pont fordítva, lefelé terjeszkednek. – Ez elég bonyolultnak hangzik – szólt Hi. Short elégedetten nézett.

– Olykor más vonások sokkal informatívabbak, például hogy az író lekerekíti vagy sem az s, n vagy m betűket. Emellett az írás dőlését is figyelem. – A levél és a vers is egyezik? – Egész biztos akartam lenni benne. – Abszolút – mondta Short. – Nézd meg az L betűt, mindkét írásban. Az író ritka stílussal rendelkezik. – A végződéseken lévő nagy ívekre gondol? – Pontosan. És ami még szembetűnőbb, az író összeköti a g és y betűket. Ez olyan, mint a DNS. – Hé, Tor – szólt Hi az én írásomat a magasba tartva. – Nálad is ugyanolyan ívek vannak. – Mi? Short Bonny verse és levele mellé tette az általam írt mondatot. – Nos, kisasszony, ehhez mit szól? Hinak igaza volt. Sosem vettem észre, de én is egy karakterré kapcsoltam a gy-1, olyan volt, mint egy kínai jelkép. – Ez egy igencsak egyéni kifejezésmód – mondta Short furcsán mustrálgatva. – Normális esetben az ilyen jellegzetességeket meglehetősen erős azonosítókként szemlélem. – Hát, ezért nem szeretek kézzel írni – viccelődtem. – Túl fárasztó. – Manapság már senki sem szeret – szólt Short lekicsinylően. – A kézírás kihalóban van. De ettől függetlenül – folytatta komoly hangon –, ez a levél egy történelmi kincs. Tudományosan is érvényesíteni kell, majd biztosítani kell a védelmét. – Így is lesz – biztosítottam –, de egyelőre még ragaszkodunk hozzá. Short összeráncolta a homlokát.

– Kisasszony, nem feltett szándékom beleszólni a dokumentumhoz való jogához. Felőlem annyiért adja el, amennyiért akarja. De biztosítani kell a védelmét addig... – Dr. Short, maga félreértett. Nem tervezem eladni a levelet az eBayen, de egyelőre még szükségünk van rá. Elnézést. – Rendben – szólt a doki hűvösen. – Egy pillanat. Short összeszorított ajkakkal kiment ugyanazon az ajtón, mint korábban. – Miért idegesíted fel? – kérdezte Hi suttogva. – Meg kell tartanunk a levelet. Talán segít megtalálni a kincset. Short egy jegyzettömb nagyságú fémládával tért vissza. – Legalább ebben vigyétek. – Kérdezés nélkül bele tette a levelet. – Elővigyázatosan bánjatok ezekkel a lapokkal. Pótolhatatlanok. – Értjük. És köszönjük. – Azzal köszönhetitek meg, ha sértetlenül visszahozzátok a levelet. – Így lesz – ígérte Hi. – Akkor menjetek. Dolgom van. Lassan elindultunk a kijárat felé. Hirtelen eszembe jutott valami. Megtorpantam, és visszafordultam. – Még egy dolog, dr. Short. – Igen? – Hallott már egy bizonyos Half-Moon várbörtönről? Short hezitált. – Miért? – Érdekelnek az eredeti Charles Town-i föld alatti börtönök.

Short mintha saját magával vívódott volna, majd így szólt: – 1771-ben az Exchange épületét egy régi erődítményre, a Half-Moon várbörtön területére építették. Egy évtizeddel később, a forradalom alatt az angolok kialakították a pincékből a Provost Dungeont. Úgy tűnik, Charleston legsötétebb cellái mindig is ugyanazt a helyet foglalták el. – Köszönjük! Short némán nézte, ahogy kisietünk a helyiségből. ◌◌◌ – Hallottátok? – kérdeztem izgatottan. – A Provost Dungeont a Half-Moon romjaira építették. Lehet, hogy még mindig megvan Bonny eredeti cellája! – A környék stimmel – szólt Shelton. – Az Exchange épülete az East Bay Streeten van. – Miért érdekel minket a várbörtön? – kérdezte Ben. – Nem valami alagutat keresünk? – Mary Read levele – emlékeztettem. – Read szerint „a legutóbbi földmunkák” közel voltak Bonny cellájához. A „földmunkák” biztos megegyeznek a kincsestérképen jelölt alagutakkal. A kalózok valószínűleg arra használták az alagutakat, hogy kiszabadítsák Bonnyt a Half-Moon várbörtönből. – Ha sikerült kiszabadítaniuk – tette hozzá Shelton. – Nem tudjuk tutira, hogy Bonnyt megmentették. Akár fel is akaszthatták. – Biztos kiszabadult, különben lenne feljegyzés a kivégzéséről. A fejemben összevissza kavarogtak az információk. – Épp most tudtuk meg, hogy a Half-Moon várbörtön, ahol

Bonnyt fogva tartották, az East Bay kikötőkhöz közel helyezkedett el – mondtam. – Vagyis jó helyen keresgélünk! – Ácsi – szólt közbe Hi. – Foglaljuk össze, mit tudunk. Megálltunk egy utcasarkon, ahogy szoktunk. – Először is – kezdtem bele –, Anne Bonny rajzolt egy kincsestérképet, amely arra utal, hogy Charles Town belvárosában, valahol az East Bay kikötőkhöz közel ásták el a kincsét. – Némi túlzással – szólt Ben –, de folytasd. – Másodszor – mondta Shelton –, megtaláltuk az Anne Bonny és Mary Read között zajló levelezést, amiben azt írták, hogy Bonnyt a Half-Moonba, Charles Town várbörtönébe szállították. Hi is csatlakozott. – Harmadszor: Read levele egy lehetséges szökésre utal. Negyedszer: a levél arra is céloz, hogy a kincset rejtő alagutak egészen közel vannak Bonny cellájához a Half-Moon várbörtönben. – Ötödször: a börtön közel van a kikötőhöz – szólt Shelton. – Ami máris elvezet az én következtetésemhez – mondtam. – Mivel az alagutak közel voltak Bonny cellájához, közük lehetett a kiszabadításához. Mindannyian hallgattunk és gondolkoztunk. – Ugorjunk előre ötven évet – szólt hirtelen Hi. – Az Exchange épülete a Half-Moon várbörtön romjaira épült. A pincékből lett később az új Provost Dungeon. – Oké – így Ben. – Induljunk ki abból, hogy a térképen lévő alagutak közel vannak a Provost Dungeon mai területéhez. És? – Bemegyünk és körülnézünk – mondtam.

23. Fejezet

F

ejre állítottam a teli szemeteszsákot, és kiszórtam a tartalmát. Gyűrött ruhák potyogtak le a földre. Ez már az ötödik zsák volt. Ismét elkezdtem kisebb kupacokba válogatni a ruhaneműket. Péntek reggel, 7 óra. A Szent Mihály-templom előtt a Broad Streeten. A füzértánccsoportom részt vesz a téli ruha gyűjtésében, és megbíztak az adományozott ruhák rendezésével. Egész hegynyi szemeteszsák tornyosult a jobb oldalamon, bizonyítékául annak, hogy a hívek meghallgatták a felhívást. A közösségi szolgálat nagyon fontos az első bálozás rendszerében, védelmet nyújt a mértéktelenséggel szemben, és újrafogalmazza a sznobizmust mint „jótékonysági munkát”. Havonta egy szervezésben kötelezően részt vettünk. Nem panaszkodni szeretnék. A jótékonykodás tök buli a többi dögunalmas hagyománnyal szemben. Igazából ez az első bálozás egyetlen része, amit igazán élvezek: segíteni a kevésbé szerencséseken. Fintorogva rádobtam egy dohos, izzadság- és dohányszagú flanelinget az egyik kupacra. Na jó, talán nem élvezem, hanem inkább méltányolom. Miközben a kezem robotként mozgott, az agyam már az esti programon járt. Mi, Fertőzöttek részt fogunk venni Fletcherék

kísértettúráján. Miután hétvége volt, Kitnek megesett rajtam a szíve, és tízig kimenőt adott. Majdnem el is felejtettem, hogy ma reggel jelenésem van. A tegnapi őrület teljesen kiverte a fejemből a mai eseményt. Whitney viszont résen volt, és küldött egy emlékeztető sms-t harminc perccel a jelenésem előtt. Ez rögtön magyarázatot adott a jelenlegi külsőmre: egy Outward Bound póló, rövidnadrág, szandál, zsíros lófarok és dupla réteg Lady Speed Stick. Önként jelentkeztem a külső munkára. Egyedül. Senki sem tiltakozott. A Szent Mihály Charleston legrégebbi temploma. Híres templomtornya hatvan méter magasan tornyosult mögöttem ragyogó fehéren, és egy két és fél méteres vas szélkakas koronázta meg a csúcsát. Az udvar kellemesen hűvös volt. Fehér téglaépületek övezték, beárnyékolva a macskaköves ösvénnyel szegélyezett füves területet. Középen kőlapok burkoltak egy kör alakú teret, ahol négy ívelt pad állt, amelyek pillanatnyilag ruhatartóként szolgáltak. Nemek szerint válogattam szét a ruhákat, majd különszedtem a gyerek- és a felnőttméreteket. Felkaptam egy rongyos trapéznadrágot, és rádobtam a megfelelő stószra. Talán valamelyik egyetemista megveszi egy hetvenes évek retrópartira. De az is lehet, hogy újra divatba jön a stílus. Ki tudja? Hirtelen feltűnt Jason, három zsákkal a kezében. – Ezeket a paplak alagsorában találták – mondta földre dobva a zsákokat. – Jó szórakozást. – Remek.

– Vannak köztük jó cuccok? Biztos össze tudnál dobni egy dögös retró szerelést. – Ott van egy Brett Favre Jets mez – így én. – XXL-es. Biztos ér valamit, talán két vagy három dollárt is? – Rajta tartom a szemem. – Ravasz. Jason megkopogtatta a halántékát. – Fő az ész! – Majd némi szünet után így szólt: – Hogy mész haza? Hazaviszlek az autómmal. Örömmel. – Köszi, de Ben értem jön. – Ben. – Jason a fejét csóválta. – Látom, a közösség a szívügyed gúnyolódott. – Ez nem vicces – figyelmeztettem. – Ben jó barátom. – Igazi herceg. Milyen bájos. Mondd meg neki, hogy hiányzik. Erre már nem reagáltam. Nem lehet ráerőltetni az emberekre, hogy szeressék egymást. Semmi értelme próbálkozni. – Ha meggondolnád magad, a kocsim odakint van. – Köszönöm – mondtam. – Most pedig menj vissza dolgozni. Isten mindent lát. – Adios. Kiválogattam még két zsákot, aztán odafordultam a paplak alagsorából származó nejlonhoz. Régi volt és koszos, az egész száraznak és törékenynek tűnt. Jason magyarázata nélkül azt hittem volna, hogy szemét van benne. Szuper. Az első zsák tele volt rongyos és foltos törülközőkkel. A másodikban molyrágta szolgálati ruhák voltak. A harmadik zsák őszintén ledöbbentett. Ahogy elvágtam a kötelet, szörnyű bűz áradt ki belőle.

Akármit is tartalmazott, olyan szagot árasztott, mint a bepenészedett koszos pelenkák, vagy a napon hagyott hús. Letérdeltem, és biztos voltam benne, hogy elhányom magam. Helyette viszont az történt. KATT. Fény villant fel. A vérem pezsegni kezdett. Izzadság távozott a pórusaimból. Az érzékeim vibráltak és kitörtek. Színek, hangok és szagok cikáztak át az agyamon. A kitörés körbejárta a vénáimat és az idegeimet, hívatlanul és könnyedén. Az erőm már másodszorra tört elő a héten anélkül, hogy akartam volna. Hajmeresztő módon. Vakon tapogatózva megtaláltam, majd feltettem a napszemüvegemet. Lélegezz. Nyugalom. Lélegezz. Nyugalom. Lassan megnyugodtam. A pulzusom kezdett lelassulni. Körbenéztem, hátha bámul valaki. Az udvar kihalt volt. Odabotorkáltam az egyik padhoz, és ugyanazt hajtogattam. Jól vagy. Jól vagy. Jól vagy. Abban a pillanatban meghallottam valamit. Hangokat. A közelben. Ashley, Courtney és Madison. A Sötét Cafkák felém igyekeztek. FRANCBA! Hirtelen egy negyedik hang is csatlakozott a társalgáshoz. – Angyalok vagytok, lányok, hogy ennyi borítékot elkészítettetek. – Egy felnőtt férfi hangja volt. – A levelezés létfontosságú a népkonyha életben tartásához. – Ugyan már – gügyögte Madison –, mi köszönjük, Carroll atya. Számunkra megtiszteltetés, hogy segíthetjük önzetlen

fáradozásait. Bárcsak minden napunkat az Úrnak szentelhetnénk. – Ámen! – ömlengett Ashley. – Áldott legyen az ő neve. – A jótékonyság kemény munka – szólt Courtney. Idióta. – Isten áldjon benneteket! – mondta Carroll atya büszkén. – Találtok édes teát és árnyékot az udvaron. DUPLA FRANCBA! Távolodó lépéseket hallottam. A Sötét Cafkák biztonságban érezték magukat, és máris nem kellett színlelniük semmit. – Már azt hittem, sosem megy el – morogta Madison. – Elegem van abból, hogy minden reggelemet egy pocsék templomban kell töltenem. Ilyenkor még javában aludnék. – Ezek a kezek egyáltalán nem irodai munkára valók – jajgatott Ashley. – Tönkrement a manikűröm. Be kellene nyújtanom a számlát Gülüszem atyának. – Pfuuuj! – fintorgott Courtney eltúlozva. – Ezt a teát igazi cukorral készítették! – Undorító. – Abban a pillanatban három fröccsenést hallottam a földön. – Miért nem végezheti a sofőröm ezeket a munkákat? – nyafogta Ashley. – Simán helyettesíthetne. Mi lenne a különbség? Méregdrága parfüm illata lebegett felém az épület sarkától. Felkészültem a hatásra, az érzékeim fellobbanására. Abban a pillanatban kiszúrtak, és egyből kivillant hibátlan fogsoruk. – Csónaklakó! – Madison rögtön észrevette gondosan összerakott kupacaimat. – Csak nem új ruhákat keresel? – Ez ellopja a ruhákat? – kérdezte Courtney hatalmas szemekkel.

– Nem szabadna hagyniuk, hogy felügyelet nélkül dolgozzon. – Klassz napszemcsi, Ray Charles. – Gúnyos vigyor jelent meg Ashley gyönyörű arcán. – Csúnya dolog úgy kicsúfolni a szegényeket, hogy hozzájuk hasonlóan öltözöl. Szégyelld magad! Egy hármas támadást nem könnyű kivédeni. Már éppen visszavonulót akartam fújni, amikor egyszer csak megjelent Jason. – Mi folyik itt? – kérdezte szigorúan pillantva a Sötét Cafkákra. – Minden rendben? – Csak cseverészünk – felelte Madison halvány mosollyal az arcán. – Tory éppen a limlomok szortírozását magyarázta. Az orrom hirtelen valami másra is figyelmes lett a parfüm mellett. Megszáradt izzadsághoz hasonló, fanyar és csípős szag szállt felém Madison felől. Félelem. Ideges volt. Nagyon ideges. Kíváncsian fürkésztem Madison arcát, de nem láttam semmit. Kívülről ugyanaz az önelégült cafka volt, mint mindig. Unott ásítással próbálta ellensúlyozni a bámulásomat. De az orrom nem csalt. Csak megjátszotta a lazaságát. Jason megjelenése alaposan felborzolta a kedélyét. Merő kíváncsiságból megpróbáltam Jason illatára koncentrálni. Rideg volt, mint a forró cementtel kevert hamu. Dühös. Aggodalmam kezdett elülni. Egyáltalán miért ijesztenek meg ezek a cafkák? Hiszen csak elkényeztetett hercegnők, semmi több. A közelébe sem érhetnek az én képességeimnek. Simán visszavághatnék. Ideje letesztelni az ösztöneimet.

– Jason? – kérdeztem széles mosollyal az arcomon. – Még mindig áll az ajánlatod? – Hogy? – kérdezett vissza Jason értetlenül. – Még mindig hazavinnél? – vágtam rá sietve. Ha a válasza nem lett volna, akkor alaposan lejáratom magam. Feleslegesen aggódtam. – Igen, hát persze! – felelte ragyogó arccal. – Ehetnénk is valamit útközben. – Az nagyszerű lenne – mondtam szempilláimat rebegtetve. A Madison felől jövő ideges szag mellett immár a fanyar harag is érezhető volt. Hirtelen egy csípős, új aroma tűnt fel a többi között. Durva és ragacsos, mint az őrölt szömörce és a sár keveréke. Irigység. Madison bűzlött a féltékenységtől. Ám az arca továbbra sem árult el semmit. Madison szája elé tette a kezét, belesúgott valamit Ashley fülébe, majd jót nevetett a saját viccén. Csak beképzelem ezeket a dolgokat? Ez lenne a megőrülés egyik jele, hogy azt hiszem, kiszagolhatom mások érzelmeit? Éreztem a lángoló kitörésemet. A sötét lencsék mögé bújva gyorsan leteszteltem a többi hiperérzékemet. Felfedeztem egy hibát Courtney miniszoknyájának keresztöltésében, hallottam Jason karórájának ketyegését, éreztem a teniszcipőmben rekedt homokszemcséket és a szemeteszsákokból szállongó koszmolekulákat. Elképesztő. Egy gonosz szuperbaci eltorzította a kromoszómáimat, és még mindig kifektettek a mellékhatások. A képességeim sosem hazudtak. Bízva az ösztöneimben, folytattam a kis játékom. – El kellene vinnem ezeket a kupacokat a mosodába –

mondtam Jasonnek –, de túl nehezek. Elkelne egy kis izomerő. Jason kihúzta magát, jelezvén, hogy készen áll. – Semmi probléma. Seperc alatt elintézzük. – Ezzel felkapott egy kupac nadrágot. – Lehet segíteni, hölgyeim. A Sötét Cafkák mozdulatlanul bámulták. Vettem egy mély lélegzetet, és máris új szagokra lettem figyelmes. Hó. Fagyott orchideák. Elszáradt levelek. A fogalmazásom lehetett tökéletlen, de az érzelmek nagyon is tisztának tűntek. Döbbenet. Csalódottság. A lányok utálták, hogy Jason segít nekem. Még rosszabb, Jason egyszerűen faképnél hagyta őket. Így jártak. Felkaptam egy adag pulóvert, és elindultam a templom felé anélkül, hogy visszanéztem volna. A Cafkák nem vettek tudomást rólam, de a csalódottság szaga második bőrként simult rájuk. Jason az udvar falánál várt rám, egy túlságosan nagy halom ruhával a hóna alatt, és egy igencsak ostoba vigyorral az arcán. – Csak utánad – zihálta. ZUTTY. A vér váratlanul a fejembe szállt, amitől majdnem elájultam. A lábaim reszkettek, épphogy megtartottak. A világ egyszerre visszaugrott a megszokott kerékvágásba. Hirtelen gyengének és kicsinek éreztem magam. Úgy tettem, mintha komoly harcot vívnék a kezemben lévő súllyal, nehogy elszalasszam a győzelem egyetlen pillanatát is. Jason felfigyelt a kellemetlen helyzetre. – Jól vagy? Következőnek azt a halmot is vihetem. – Minden rendben, csak nem ettem már egy ideje.

– Ezen segíthetünk – mosolyodott el. – Számíthatsz rám. A Cafkák nem is fecséreltek időt a köszönésre. Egyszerre megfordultak, és elindultak a kápolna felé. – Viszlát, hölgyeim! – Nem bírtam visszafogni magam. – Hamarosan találkozunk!

24. Fejezet

B

en nem vette fel a telefonját. Idegesen bepötyögtem neki egy üzenetet, miközben szörnyen éreztem magam. Ben biztos dühös rám. Lehet, hogy jó ideig szóba sem áll majd velem. Írtam neki egy sms-t, mielőtt elindultam a Szent Mihálytól, de Ben sajnos már félúton járt, hogy felvegyen. Amióta megtudta, hogy Jason vitt haza, nem válaszol. Ez nem jó, biztos véresen komolyan vette. Miért utálják egymást ennyire? Jason ragaszkodott hozzá, hogy a Shem Creekre néző, tenger gyümölcseiben bővelkedő menüjű The Wreck of the Richard & Charlene nevű rozoga étteremben együnk. Mount Pleasant ellenkező irányban volt, mint a Morris-sziget, ám Jason hajthatatlan maradt. És milyen jól tette! Amilyen kopottas és furcsa volt az étterem, olyan isteni a kaja. Jól teletömtük magunkat sült garnélával és fésűkagylóval. Két órával később Jason kitett a házunknál. Mivel semmilyen tervem nem akadt délutánra, úgy döntöttem, kutakodom egy kicsit. Meglehetősen izgatott a szaglószervemmel kapcsolatos vadonatúj felfedezésem. Tényleg kiszagolhatom az érzelmeket? Motivációkat? Nem voltam biztos benne. Lehetséges ilyesmi egyáltalán, vagy ezek

csak az agytumor első jelei? Vagy az elmebajé? A Google nem bizonyult túl segítőkésznek. Több tucat írást találtam a szaglásról és az érzelmekről, de egyik sem hasonlított az általam tapasztalt dolgokra. Erősítésre volt szükségem. Mivel Ben kiesett, Hi és Shelton maradt. Hi perceken belül megjelent a laptopjával. Elmeséltem neki, hogy mi történt a templomnál, majd némi hezitálás után a néhány napja történt jachtklubos élményemről is beszámoltam. – Fejezd be a nyilvános kitöréseket! – mondta mérgesen Hi. – Mindannyiunk életével játszol. Nem szeretném a kamaszkoromat egy hörcsögkeréken tölteni a Dharma Kezdeményezésben* [*Titkos szervezet a Lost – Eltűntek c. tv-sorozatban.] – Nem szándékosan csináltam. Utóbbi időben túl könnyedén, szinte a semmiből törnek elő a kitöréseim. – Akkor sem engedheted – mondta Hi feddően. – Ha valaki csak egyszer meglátja a szemed, neked annyi. Nem tudunk eleget a vírusról ahhoz, hogy ekkora kockázatot vállaljunk. – Akkor segíts válaszokhoz jutni! Hi szeme összeszűkült. – A zálogház. Kiszagoltad Batest, nem igaz? Vagy az is csak puszta „baleset” volt? – Hát... nem, de mondtam, hogy be kellett vetnünk valamit ellene. Drámai sóhajtozás következett. – Mindig ez a vége. Nem foglalkoztam Hijal. – Kezdjük ezzel az érzelmi szenzoros izével. Totál kicsinál.

A keresgélés sehová sem vezetett, majd néhány új feltétel megadásával végül úgy tűnt, révbe értünk. – Itt – mondtam a képernyőre bökve. – A Rice Egyetem tanulmányai szerint egyes párok tökéletesen be tudják azonosítani a partnerüket szag alapján. – Durva – hümmögött Hi az ágyamon terpeszkedve. Hol máshol? Megkocogtatta a laptopja képernyőjét. – Egy doki San Diegóban azt állítja, hogy a testszagok érzelmeket is közölnek. Még idegenek számára is. – Akkor lehet, hogy mégsem őrültem meg. – A fazon a Sea Worldnél dolgozik. – Aha. Harminc perc elteltével sem találtunk semmi újat. – Hozzáadom a kutya szót a keresésemhez – szóltam. – És az ösztönt is. – Felőlem. Én meg az elmebajost. Hirtelen találtam valamit. Egy alaszkai tanulmányt. – Megvan! Hi, ezt figyeld! Hi legurult az ágyamról, és odaült a mellettem lévő székre. – Ez a pasas azt állítja, hogy a sarkvidéki farkasok képesek csupán a szaglásuk segítségével érzelmi változásokat észlelni az embereknél. – A hangom remegett az izgatottságtól. – Ez lesz az! – És mivel bizonyítja ezt? A farkasok nemigen tudnak kérdőíveket kitölteni. Megvontam a vállam. – A szöveg szerint a bizonyíték „lenyűgöző”. – Szerintem totál flúgos a pasas – vágta rá Hi. Egyszerre Ordas jelent meg a szobámban, ugatott egyet, majd leült.

– Csend legyen – mondtam a cikket olvasva. – A szaglószervi receptorok, vagyis az orrunk, összekapcsolódik a limbikus rendszerrel, az emberi agy ősi magjával. Ott jönnek létre az érzelmek. Hi kuncogott. – Szóval az oroszlánszag csapja meg legelőször az ősi elmét? – Pontosan – feleltem. – A szagok csupán az agykéregig jutnak el, a kognitív központba, miután bejárták az agy mélyebb részeit. Ordas nyüszített és körbe-körbeforgott. Nem vettem tudomást róla. – Mire meg tudnád nevezni az illatot – mondtam –, már régen aktiválta a limbikus rendszert, és beindította a mélyben rejlő ösztöneidet. A farkaskutya még utoljára ugatott egyet, majd feladta, és ledübörgött a lépcsőn. – Ordas? – A limbikus rendszer – ismételte meg Hi. – Várj egy percet. Emlékszel, mit mondott dr. Karsten a vírusról? Próbáltam visszaemlékezni. Karsten szerint a mutálódott parvovírus átírta a DNS-ünket, és kutyarészecskéket csempészett a genetikai állományunkba. – Szerinte a változások a hipotalamuszban gyökereznek – feleltem. Hi bólogatott. – A limbikus rendszer összekötő mirigye. Vártam, és gondolkoztam. – Karsten azt hitte, hogy a kitörés akkor indul be, amikor a hormontermelésünk aktív, mert a limbikus rendszerünkbe és az idegrendszerünkbe fészkelte be magát a kutyagenetika.

– Az érzékeink farkasszerűek – helyeselt Hi. – Sőt, talán a farkasokénál is élesebbek. – A helyzet az, hogy a képességeink akkor kelnek életre, amikor valami stimulálja az agyunk limbikus részét. Stressz. Érzések. Erős szenzoros bemenet. – Ha a limbikus rendszer az agyunk érzelmi központja – szólt Hi –, és az orrunk közvetlen összeköttetésben van vele... Vadul bólogattam. – Akkor máris van értelme a képességemnek. Egy ultraérzékeny orr könnyedén észlelhet érzelmeket. Hi vigyorgott. – És a te ormányod király! – Köszi. Végigolvastam a cikket, és találtam valami érdekeset a végén. – Feromonok? Rákeresek. – Érdekes – szólt Hi. – A feromonok kémiai vegyületek, amelyek azért képződnek a testben, hogy viselkedési reakciókat váltsanak ki az adott faj más egyedeiből. – Tudtam, hogy ezt is meg fogod magyarázni. – Illatok. A feromonok a testen kívül aktívak, és így befolyásolják a befogadó egyén viselkedését. – Hi elgondolkozott egy ideig. – Szagutasítások, ez bizarr. – Azok mit csinálnak? – Vannak riasztó feromonok, szex feromonok, és egy csomó másik. A rovarok használják ezeket. – Hogyan? – Íme, egy példa – mondta Hi az egerével kattintva egyet. – Ha egy hangya talál valamilyen kaját, illatnyomot hagy maga mögött a haverjainak, hogy követni tudják az élelem forrásához.

Ha pedig egyes állatok párt keresnek, akkor ugyanezt teszik. – Emberek? – Hát nem annyira, hacsak nem hiszel az Axe dezodor reklámjának. – Nem nagyon. Hi ránézett az órájára. – Kajaidő? – Uhh, én még mindig tele vagyok, de te egyél csak nyugodtan. A konyhában Hi rögtön kiszúrt két sonkával és sajttal töltött szendvicstekercset. – Isteni! – Azonnal betette őket a mikroba. – Nálunk sosincs semmi jó otthon. – A mamád leszedi a fejem, ha megtudja, hogy felrúgtam a diétádat. Én is hallgatok, ha te is hallgatsz az orromról. Hi szemöldöke a magasba szökkent. – Még Ben és Shelton előtt is? – Egyelőre. – Nem tudtam, miért, de egyelőre nem akartam kifecsegni. Megvártuk, míg a mikro befejezte a számolást. Hi rögtön folytatta. – Nem szoktál azon agyalni, hogy miért nem ugyanazok a képességeink? – Ezt hogy érted? – Tegnap Sheltonnal összehasonlítottuk a kitöréseinket – felelte Hi. – Mindkettőnknek más tapasztalatai vannak. Ráadásul a képességeink sem ugyanazok. Shelton jobban hall nálam, viszont az én látásom sokkal jobb az övénél. Pedig mindannyian ugyanazt a vírust kaptuk meg. – Bárcsak tudnám. Szerintem miután mindannyian más

genetikai kóddal rendelkezünk, a kutya-DNS mindannyiunkra másképp hat. A mikro hangosan sípolt. Hi gyorsan becsomagolta a szendvicset egy papírtörlőbe. – Szerinted el fognak tűnni a képességeink? – Mi van? – Micsoda sokkoló gondolat. – A kitörési képességünk. Vagy szerinted örökké megmaradnak? – Én... én nem tudom. – Sosem foglalkoztatott a gondolat. Legnagyobb meglepetésemre abban sem voltam biztos, mit is akarok. A képességeim örökké kívülállónak bélyegeznek, de különlegessé is tesznek egyben. Ordas befurakodott a lábam közé, majd felkapta a fejét, és csaholni kezdett, ami végül morgásba fulladt. – Mi van ma veled? Lehajoltam, hogy megsimogassam a fejét, de szándékosan arrébb táncolt. Majd kettőt ugatott. – Csinálj, amit akarsz. Hi, ügyelj rá. Kimegyek a postáért. – Gyere ide, blöki! – szólt Hi. – Lenyalhatod a szendvicses ujjaimat. Felkaptam a kulcsomat, lerohantam a lépcsőn, át a garázson, ki a szabadba. A postaláda úgy hat méterre lehetett. Dugig volt reklámokkal, kivéve egy Kitnek szóló levelet. Azon gondolkoztam, hogy kidobjam-e a szóróanyagokkal együtt. Hirtelen megéreztem, hogy figyelnek. A tarkómon felállt a szőr. A hideg futkosott a hátamon. Ismerős, ugye? Vártam, de nem múlt el. Sarkon fordultam. Semmi. Ordas a konyhaablakból figyelt, és közben őrjöngve ugatott. Bizarr.

Visszanéztem. Semmit sem láttam. Semmi sem mozdult. – Nyomás, Brennan. Visszasiettem a házba. Na és ha hülyeségnek tűnik? Csak egy dolgot utálok jobban, mint bogárnak érezni magam a befőttesüvegben: azt a bizsergést a hátamban, ami azt jelzi, célpont vagyok.

25. Fejezet

T

izenöt perccel korábban értünk a Market Streetre. A túrát nyolc órára harangozták be, de nem kockáztattuk meg az elkésést. A röpcédulán az állt, hogy kevés vendég esetén törölhetik a programot. – Ott vannak – mutattam. Sallie és Chris Fletcher egy utcasarkon álltak, a piac bejáratával szemben, egy jókora tábla körül. A súlyos fa feketére volt festve. Rikító piros betűk hirdették rajta az ajánlatukat: CHARLESTONT KÍSÉRTETTÚRÁK Találkozz helyi rémekkel Charleston belvárosának legfélelmetesebb sétáján! Minden túra exkluzív belépést biztosít a Provost Eungeonba. 10 $. Csak bátrak jöjjenek! – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Shelton a fülcimpáját dörzsölgetve. – Azt hittem, ez valami információs túra. Nem szeretem, ha ijesztgetnek. – Ne legyél már ennyire fafej – szólt Hi. – így juthatunk be legkönnyebben a Provost Dungeonba. – Ez egy rohadt kísértettúra – horkantott fel Ben. – Mégis mit vártál?

– Ja. – Ránéztem Benre a szabaduljunk-meg-ettől-a-sráctól nézésemmel. Erre ő hangsúlyozottan elfordult. Még mindig nem bocsátott meg. Oké. Róma sem egy nap alatt épült fel. – A csinibaba épp most szúrt ki minket – jelentette Hi. – Integet. Ahogy csatlakoztunk Fletcherékhez, kedvesen mosolyogva üdvözöltek. – Sziasztok srácok! – kiabálta Sallie a táblára mutatva. – A show miatt jöttetek? – Igen – mondtam. – Kár lenne kihagyni. – Fantasztikus! – Sallie szeme csak úgy ragyogott a lámpafényben. – ígérem, hogy nem fogtok csalódni. – Na jó, megyek dolgozni – szólt Chris. – Legalább még egy emberre szükségünk van. – Ti mindenképp jöttök, srácok – közölte Sallie. – De várjunk még pár percet. Érzem, hogy szerencsénk lesz, talán sikerül összehoznunk egy jókora csapatot mára. – Csak nyugodtan – mondtam. – Tegyétek a dolgotokat. – Chris jó az eladásban – magyarázta Sallie. – Egyébként is ő a soros. A sarkon vártunk, amíg Chris puhította a tömeget. Egy idősebb pár nevetett a viccein, ám végül nemet mondtak. Az idő közelített a nyolc órához. Éppen Sallie-vel beszélgettem. A fiúk totál odavoltak érte, de ügyesen leplezték. – Hogyan kerültél a kísértetüzletbe? – kérdeztem. – A számlák miatt – nevetett. – Chrisszel régészhallgatók vagyunk. A Charlestoni Egyetem klassz, de vacakul fizet. Így

hát az utcán kell pénzt keresnünk. – Ezzel lehet pénzt keresni? – kérdezte Shelton körbenézve. – Hiszen csak mi vagyunk itt. – Hé, nehogy elkiabáld – viccelődött Sallie. – Még mindig van idő. Udvariasan mosolyogtunk. – Komolyan! A jobb nyári estéken tarolunk. Az év többi részében egyszer fent, egyszer lent, de egész jól megy. A turisták imádják a kísérteteket. Végszóra megérkezett egy pufók pár, összeillő Packers mezben, egy-egy tölcséren nyammogva. Chris ügyes volt, a pár vett két jegyet, majd besétáltak a piacra. – Klassz ötlet – szóltam. – És honnan kaptok engedélyt a Provost Dungeon meglátogatására? – Ez az aduászunk – válaszolta Sallie. – Az igazgató is az egyetem diákja volt. Chris összebarátkozott vele, és a belépésért cserébe reklámozzuk a múzeumban. Még két pár bukkant fel. A férfiak pólóban és vászoningben, a nők nyári ruhákban és kis szandálokban voltak. Chris ragyogó arccal osztogatta a jegyeket. – Látjátok? – szólt Sallie. – A pénz máris a bankban. – Nemsokára vehettek egy luxuslakást – örvendezett Hi. – És platinaórákat. – Nem igazán. Minden egyes dollár az utazásunkra megy. Sallie leolvasta az arcomról a kérdést. – Egyiptom. Következő nyáron. Chrisszel csatlakozni szeretnénk egy ásatáshoz Dejr el-Bahriban, egy templomegyüttes kiásásához, amit még Hatsepszut fáraó építtetett i.e. 15. században. – Izgalmasan hangzik. – Megcsapott a hősimádat szele.

– Rettentően izgatottak vagyunk – így Sallie. – A templom a sziklák között van a Királyok völgye bejáratánál, a Nílus nyugati partján. Az a hely a legszebb a világon. – Hivatalosan is irigy vagyok – szóltam. – Csak előbb ki kell fizetnünk a számláinkat – tette hozzá Sallie. – Az kábé kétéves elfoglaltság, úgyhogy még jó sok kísértettörténettel kell házalnunk a Market Streeten. Sallie mögött két fiatal afroamerikai férfit láttam Chris felé sietni. Az egyik talán tizenhét lehetett, leborotvált fejjel, mélyen ülő szemmel, és egy Z alakú sebhellyel a bal nyakán. Túlméretezett fehér pólója és kopott farmerja lazán lógott karcsú testén. A másik idősebb, talán huszonöt, és magasabb is volt. Sokkal magasabb. Közel két méterével a barátja fölé tornyosult. Izmai kidagadtak valódi Kobe Bryant Lakers meze alatt. Shelton halkan füttyentett egyet. – Nézzétek azt az óriási fickót. Buggyos Farmer átadott Chrisnek egy papírpénzt, mire Chris mondott valamit. Buggyos Farmer megrázta a fejét. Chris egy gyors bólintással jelzett Sallie-nek, aki csatlakozott hozzájuk, majd gyorsan visszasietett hozzánk. – Nem tudnátok most fizetni? – kérdezte. – Annak a srácnak ott, csak száz dollárosa van, Chrisnek pedig nincs aprója. – Nem probléma. – Hi elővett két húszast. – Minden csak a Benjáminokról szól. – Köszi. – Sallie visszament Chrishez. Tranzakció elvégezve, az újak odamentek egy közeli falhoz, hátradőltek, és vártak. A következő jelentkező döbbenetes volt. Rodney Brincefield. Persze a jachtklubban viselt komornyik

egyenruhája nélkül. Brincefield ezúttal khaki színű póló és rövidnadrág együttest viselt a hozzáillő kalappal. Barna zoknival meg barna szandállal. Komolyan, nem vicc. Bal kezében egy kétliteres limonádét szorongatva, Brincefield kezet fogott Chrisszel, és vásárolt egy jegyet. Bokros ősz szemöldöke alól sugárzó tekintete kis csoportunkra tévedt. Majd rám. Széles vigyor jelent meg az arcán. – Miss Brennan, micsoda meglepetés! – Úgy igyekezett felénk, mint egy megvadult orrszarvú. – Kiért jött el a kaszás? – kérdezte Shelton halkan. – Totál flúgosnak tűnik. – Nem gáz – suttogtam. – Ártalmatlan. Brincefield mégis aggasztott. Az öregúr elbűvölő, ám igazi pletykafészek. Mi, Fertőzöttek úgy terveztük, hogy ha végre bejutunk a Provost Dungeonba, akkor alaposan körbeszaglászunk. Egyedül. Meg kellett találnunk a régebbi és mélyebben lévő területeket, ahol Bonnyt fogva tarthatták. Brincefield jelenléte azonban bonyolította a dolgokat. – Jó újra látni, uram! – A többiekre mutattam. – ők a barátaim. Ben, Shelton és Hiram. – Megtiszteltetés. – Lágy kézfogások, majd egy rosszindulatú kézdörzsölés. – Szóval mindannyian szellemek után kutatunk? Bólogattam. – Izgalmasan hangzik. – Különleges program! – örvendezett Brincefield. – Nekem ez már a második utam. – Megkérhetnék mindenkit, hogy figyeljen rám? – Sallie felállt egy műanyag rekeszre, ami szemmagasságba emelte. – Helló! Üdvözlök mindenkit a világhírű Fletcher Kísértettúrán!

Egy halk taps hallatszott. – Néhány perc múlva kezdünk – közölte Chris. – Kérem, mutatkozzanak be egymásnak. A következő kilencven percet együtt fogjuk tölteni, miközben nyughatatlan vérszopókkal és veszélyes kísértetekkel fogunk kommunikálni. Ne feledjék... – A hangja drámaian elcsuklott. – ...minél nagyobb a létszám, annál biztonságosabb! Mindenki felnevetett. Chris igazi showman volt. Brincefield elindult kezet fogni és bemutatkozni. Nekem ez nem jön be, ezért inkább igyekeztem félreállni. Így hirtelen belesétáltam Buggyos Farmer mellkasába. A fiatal férfi csak bámult rám, meglehetősen idegesen. Háromszor akkora haverja csak mosolygott. – Bocsánat – mondtam. – Nem vettelek észre. Buggyos Farmer szó nélkül oldalra lépett. Totál bénának éreztem magam, ezért inkább bemutatkoztam. – Tory vagyok – mondtam felé nyújtva a kezem. Egyikük sem fogadta. – Marlo – szólt az alacsonyább srác. Fatörzs csendben maradt, majd mindketten megfordultak, és elsétáltak. – Hát akkor. – Barátkozol? – kérdezte Hi. – Fogd be. – Csodás, hogy hány ember tud megutálni azonnal – folytatta Hi. – Ez egyfajta adottság. – Elképesztő, hogy... – Mindenki felkészült? – Sallie belém fojtotta a választ. – Akkor indulás!

26. Fejezet

A

z első óra fantasztikusan telt. Sallie és Chris végigvezettek bennünket a sötét utcákon, mutogatták a város jelentéktelen és vicces dolgait. A csoport mindig megállt, és közelebb húzódott, amikor a duó a híres kísértetjárásokról, szellemekről és megmagyarázhatatlan eseményekről mesélt. Megtudtunk mindent a Lowcountry hírhedt lelkeinek panteonjáról. Halott lelkekről, akik kísértetek vagy emberek alakját öltik magukra. Vérszopókról, amik levedlik a bőrüket, és holdfényben kószálnak a mocsarakban. Lapostestű és egyszemű fantomokról, akik a forró estéken bekúsznak a házakba. Sallie mesélt a kis szelleműző figurákról, amik mocsárból, szakállvirágból, fűből és sós vízből készülnek, majd az összetevőket nagy mocsári kagylókba töltik. – Aki fél a helyi rosszfiúktól – figyelmeztetett Sallie –, az jobb, ha tart a zsebében egy szelleműző figurát. Sallie megpörgette feje fölött a saját figuráját. – A jó szelleműző megvéd az éjszaka lényeitől. Minél több a szelleműző, annál jobb. Útközben számos népszerű helyet láttunk. Southend Sörfőzde. Rutledge Victorian Vendégház. A kör alakú Kongregacionalista Egyház. A Dock Street-i színház mellett elhaladva szerettük volna

megtekinteni Junius Brutus Booth-t, Abe Lincoln gyilkosának az apját, de nem volt szerencsénk. Utána a Battery Carriage fogadóhoz értünk, amiről az a hír járja, hogy egy férfi kísértet rendszeresen bemászik a női vendégek ágyába. Később egy régi temetőt néztünk meg, ahol a gyermeke sírja mellett lebegő Sue Howard Hardy szellemét fényképezték le. Uzsonnaszünetet a Poogan’s Porch étteremnél tartottunk, ahol Zoe St. Amand egykori lakost olykor azon kapják, hogy az első emeleti ablakból integet. Végül megérkeztünk az East Bay és a Broad kereszteződésénél lévő régi Exchange Buildinghez. Kőlépcső vezetett a tornáchoz, ahol masszív kőoszlopok díszítették a három, fehér színű szárnyas ajtót. Fölöttük hatalmas, boltíves keretekkel szegélyezett, emeletnyi magas, impozáns ablakok tornyosultak. Az épület külsejét szürke és fehér kövek borították, ami korábban még unalmasnak számított, de felújítás után visszakapta gyarmati dicsőségét. A csoport a lépcső előtt gyűlt össze. – 1771-ben – magyarázta Chris –, a kereskedelem virágzásakor, Charles Town elit rétege úgy döntött, hogy a városnak szüksége van egy modern vámházra. Az új vámház többet jelentett volna holmi gazdasági fellendülésnél. Optimizmust jelképezett volna a dicső jövő érdekében. – A városatyák a Broad Street-i vízparton néztek ki egy telket, ahol a legnagyobb kikötők és utcák összetalálkoztak – folytatta Chris. – A felépítése két évig tartott. Amikor elkészült, az Exchange volt az első jellegzetes gyarmati építmény Amerikában. – De most nem ezért vagyunk itt, ugyebár? – Chris pajkosan mosolyogva mutatott az épület oldalán lefelé haladó lépcsőkre. –

Azért jöttünk, hogy megnézzük a... várbörtönt. Sallie meggyújtott és kiosztott néhány gyertyát, majd egyesével lesétáltunk a meredek lépcsőn. Az aljától ajtó vezetett a téglákból kirakott dongaboltozatú plafonnal rendelkező sötét alagsorba. Boltíves folyosók osztották fel a sötét és árnyékos helyiségeket. A lenge, nyári ruhás nők visszafojtottan kuncogtak férjeik viccein. A Packers pár folyamatosan fényképezett Nikonjukkal. Brincefield felfedezte a helyiséget, olyan izgatott volt, mint egy gyerek Disneylandben. Marlo és Fatörzs a csoport végén álltak, csendben és nyugodtan. Sallie suttogva beszélt, miközben a gyertya fénye táncolt az arcán. – A Provost Dungeon vészjósló funkciót töltött be a forradalom alatt. Az Exchange gyönyörű homlokzata alatt ilyen szörnyűséges rémálom lappangott. – Sallie eltúlzottan gesztikulált a szabad kezével. – Gonosz emberek hátborzongató börtönné alakították ezeket a pincéket. – Sallie olyan halkan suttogott, hogy kénytelenek voltunk közelebb húzódni. – Sötét. Nyirkos. Se fűtés, se világítás. Ezek között a falak között betegség, kétségbeesés, sőt halál várt a foglyokra. Az angolok amerikai hazafiakat zártak ezekbe a lyukakba. – A vibráló gyertyafény eltorzította az arcát. – Bátor charlestoniakat vertek vasba, zártak be a föld alá, örök feledésre ítélve. Chris hangja tompán csengett a föld alatt. – Dezertőröket. Nőket. Rabszolgákat. Előkelő születésű ifjúkat. Minden jel arra utal, hogy a lázadó hazafiakat kivétel nélkül börtönbe zárták, és hagyták meghalni. Chris elmondta Isaac Hayne, az amerikai háborús hős

történetét, akit elfogtak és felakasztottak az angolok. – Hayne nem volt hajlandó megadni magát – suttogta. – A szelleme itt kísért a várbörtönben, ellenséges brit katonákra vadászva, még holtában sem képes megbékélni. – Nos – mosolyodott el végül Chris. – Mehetünk tovább? A kis csapatunk váll-váll mellett tipegett tovább a pincében, míg hirtelen egy második, még meredekebb lépcsőhöz nem értünk. Az alján nagy és sötét terem terült el, a fentinél jóval régebbi. A padló nedves és ragacsos. A plafon nagyon alacsonyan volt, a klausztrofóbiások örömére. Az állott és büdös levegő kaparta a torkomat. Shelton megdörzsölte a fülcimpáját. Az arca feszültnek tűnt a gyertyafényben. Nyugtatóan a vállára tettem a kezem. Pontosan tudtam, hogy ki nem állhatja a szűk helyeket. – Repüljünk vissza a történelemben – suttogta Sallie –, amikor még nem létezett az Exchange. A szívem egyre vadabbul vert. Erre vártunk. – Igazából – folytatta Sallie az Exchange egy még régebbi erődítményre épült, ami egyidős a város alapításával. – Röviden hallgatott. – Annak a bástyának is volt várbörtöne. Chris vette át a szót. – Half-Moon Battery. Hijal összeérintettük a könyökünket, és feszülten hallgattuk a beszámolót. – Charles Town eredeti védelmi rendszerének a szívében állunk mondta Chris. – A Half-Moon Battery elnevezés onnan ered, hogy félkörben nyúlt be a kikötőbe. Erre a pincére 1965-ben bukkantak egy renoválás során. Egyes híresztelések

szerint még mélyebben is vannak felfedezetlen területek. – Minden városnak szüksége van börtönre. A Provost Dungeon megépülése előtt a veszélyes bűnözők az utcákon és a régi Charles Town vizein fosztogattak. – Kalózok – suttogta Sallie. – A megépülése óta kalózok sújtották a várost – mondta Chris. – Feketeszakáll. Stede Bonnet. Kegyetlen fosztogatók támadták meg Charles Town hajóit, azután pedig váltságdíjat követeltek az utasokért cserébe. – A halálra rémült kereskedők unszolására a kormányzó végül felbérelt néhány embervadászt, hogy vessenek véget a terrornak. 1718 októberében elfogták Stede Bonnetet. – És idehozták. – Sallie gyertyája csak úgy vibrált a sötétben, ahogy gesztikulált. – A Half-Moon Battery várbörtöne lett Bonnet kapitány új otthona. Nem ő volt az egyedüli. – Bonnetet és legénységét bíróság elé állították, majd halálra ítélték – folytatta Sallie. – 1718. december 10-én mindegyiküket felakasztották a Battery White Point parkjában. Drámai szünet következett, majd Fletcherék visszavezették a csoportot a lépcsőhöz. Kihúztam magam, és megpróbáltam eggyé válni az árnyékokkal. A többi Fertőzött is így tett. Egyik kezemet a gyertya lángja fölé tettem. Amint a többiek felmentek a lépcsőn, a helyiség egyre sötétebb, majd koromsötét lett. Egyedül voltunk. Most vagy soha. Ha Bonny tényleg idelent volt, találnunk kell valamilyen bizonyítékot. Ebben egyetértettünk. A várbörtön átkutatásához szükségünk volt a képességeinkre. Le kellett tesztelnünk, mire is

képes az erőnk. – Rajta – suttogtam. Hirtelen négy izzó gömb jelent meg a sötétben. Arany tűzben égő szemek. Természetesen Hi volt a leggyorsabb. Shelton a félelméből merített erőt. KATT. A kitörés szinte azonnal ellepte a testem, jégbe és tűzbe burkolva belsőségeimet. Mélyen legbelülről tört fel az erőm. Mellettem Ben szitkozódott, majd így szólt. – Menjetek, majd én figyelem a lépcsőt. Hallottam gumitalpú lépteit a kemény padlón, ahogy az ajtóhoz sietett. – Siessetek – suttogtam. – Csak pár másodpercünk van. Hi és Shelton bólogatott, tisztán láttam az arcukat. Szuperlátásomnak köszönhetően a gyertya bevilágította a helyiséget. Egy méterekre lévő falra meredve, az érzékeim mintha finom hálót bocsátottak volna ki. Kerestem. Hirtelen Shelton hangjára lettem figyelmes. – Hallottátok ezt? A csoport eltűnt. Még így, kitörés közben sem hallottam mást, csak a saját légzésünket és mozgásunkat. – Erre. – Shelton odament a hátsó falhoz, majd négykézlábra ereszkedve tapogatta a köveket. – Hallgassátok. Ez tényleg csöpögés? Gyorsan odasiettem hozzá. Igen! Farkasfüleim halk fütyülésre és egy lágy zúgásra lettek figyelmesek. – Hihetetlen.

– Mozgó levegő. – Shelton becsukta a szemét. – Vagy vízfolyás? – Hadd nézzem meg – türelmetlenkedett Hi. A fal durva formájú kövekből és szétmálló malterból készült. Réginek, de szilárdnak tűnt. – Alsó sor – mondta Hi lemutatva. – A lábatoknál. A malter teljesen más. Leguggoltam, és meredten néztem a falat. – Hinak igaza van – mondtam. – Itt sötétebb a malter, és több a repedés. Mintha máskor fejezték volna be. Ben suttogása törte meg a csendet. – Siessetek. Valami bársonyszerű simította végig az arcom. A leglágyabb érintéssel. Kirázott a hideg. Ragyogó íriszem kiszúrt egy táncoló lidércfényt. Az ezüstös gömb kinyúlt, megsimogatta az arcom, majd ellebegett. Kísértettörténetek kavarogtak a fejemben. Nem kaptam levegőt. Már éppen sikoltani készültem, amikor beindultak a fejlettebb képességeim. Egy pókháló. Egyetlenegy szál. Néztem, ahogy a cérnavékony inda lelebeg a kövekről, majd visszatér a helyére. A huzat! A levegő valahonnan a fal mögül jött. Szuperképességeim nélkül észre sem vettem volna. – Itt van! – mondtam. – A kövek mögött nyílt térnek kell lennie! – Valaki jön! – sziszegte Ben. – Nyomás! Felpattantam, és a lépcsőhöz futottam. Marlo már elindult lefelé rajtuk. Elfordultam, és megpróbáltam elnyomni a kitörést. Egy

kétségbeejtő pillanatig az erő nem akart halványulni, majd bezárult az érzékek kapuja. ZUTTY. Sheltonba botlottam, aki próbált megtartani. A szája sarkán habos nyál virított, de a pupillája emberi volt. Szerencsére Hinak is sikerült visszaváltoznia. – Mi folyik idebent? – A gyér gyertyafényben megláttam Marlo összevont szemöldökét. – Belövitek magatokat, vagy mi? A vád olyannyira abszurd volt, hogy hangosan felnevettem. – Bocsi – szólt Hi dadogva. – Mi, ööö, elejtettük a gyertyákat, és semmit sem láttunk. – Mindannyian? Hi megvonta a vállát. – Mind elég bénák vagyunk. – Akkor hogyhogy azé világít? – Hát itt vagytok! – A sárga fény előbb leért a lépcsőn, mint Brincefield. – Mindenki rátok vár odakint. Azt hiszem, vége a túrának. – Megyünk már! – Gyorsan elsuhantunk Marlo meg Brincefield mellett, felszaladtunk a lépcsőkön, végül pedig eltrappoltunk Fatörzs mellett. – Erre, srácok – mutatott Chris a kijárat felé. – Kicsit kifutottunk az időből. Ideje nyugovóra térni. – Remek volt – szóltam vissza a vállam felett. – Nagyon köszönjük! Odakint nagy levegőket vettem. Isteni. A többiek rövidesen követtek, és már igyekeztünk is az East Bay irányába. – Remélem, hamarosan találkozunk! – kiabált utánunk Sallie.

Válaszként integettem neki. Chris belakatolt egy vaskaput, miközben Brincefielddel értekezett. Mögöttük Marlo és Fatörzs sétált el a járdán. – Anyám, de utálom az alagsorokat – morgott Shelton, ahogy a tömbök között sétáltunk. – Undorító, bűzös pincék. Ránéztem az órámra. Öt perccel múlt tíz óra. Öt perccel túlléptem a kimenőmet. – Francba! Elkések. – Én is – szólt Hi. – Anyám tuti kettéhasít. – Találtam valamit éppen az előbb... Ben a szavamba vágott. – Folytassuk a Sewee fedélzetén. Húzzunk bele. A kikötő felé sietve máris a kifogások kavarogtak a fejemben.

27. Fejezet

S

zobafogság. Kit meg sem hallgatta a kifogásaimat. – Azt mondtam, tíz óra – mondta a kandallón lévő órára mutatva. – Mennyit mutat? – Tíz negyvenet. De elhúzódott a túra! – Felhívtál? – Nem szakíthattam félbe az idegenvezetőket. – Sms? – Azt mondták, tilos mobilozni. Ráadásul a föld alatt voltunk. – Ez nem elég – vágta rá Kit. – Két hét szobafogság. Nem vitatkozom. Sóhajtottam egy nagyot. Kit összehúzott szemöldökkel nézett, nehogy folytatni merjem. Vereséget szenvedve becsoszogtam a szobámba, Ordassal a sarkamban. – Nem hagysz más választást – kiáltotta utánam Kit. – Majd meglátjuk – morogtam. ◌◌◌ – Változik a terv – közöltem. – Ma megyünk. – Te folyton éjjel pörögsz! – Hi idegesen húzogatta a haját. – Olyan vagy, akár egy kolumbiai drogbáró! Összehívtam egy iFollow konferenciát. A fiúk nem voltak túl

konstruktívak. A hazafelé úton meséltem nekik a fal mögötti levegővel kapcsolatos felfedezésemről. Mindenki rögtön izgalomba jött, de úgy döntöttünk, hogy óvatos tervet szövünk. Csak semmi kockázat. Alig harminc perccel később már készen is álltam az újabb kalandra. – Miért nem megyünk be újra a várbörtönbe? – kérdezte Shelton. – Menjünk a hivatalos túrával, és próbáljunk meg újra lelépni. – Ez lenne a terv! – Hi a halántékát kopogtatta. – Amibe te is beleegyeztél. – Nem fog menni – közöltem. – Szobafogságot kaptam. – Meddig? – kérdezte Ben. – Két hét. Pedig nem várhatunk. – Bonny kincsét már háromszáz éve keresik – szólt Hi. – Ki fogja bírni még egy darabig. – Rendben – feleltem közömbösen. Hi közelebb hajolt a képernyőhöz. – Hogy érted, hogy „rendben”? – Akkor ne gyertek velem – válaszoltam. – Majd én megyek egyedül. A fiúk egyszerre kezdtek el beszélni. – Jaj, ne játszd a sértődött hercegnőt – így Hi. – Nem mehetsz egyedül – szólt Ben. – Valakinek fedeznie kell a hátsódat – közölte Shelton. Nem fogtam vissza magam, őrült ötlet vagy sem, elegem volt a vitatkozásból. Éreztem, hogy Bonny kincse nagyon közel van. Képtelen lettem volna még egy éjszakát várni. – Csak úgy jutunk át a falon, ha lebontjuk a téglákat –

mondtam. – Túra közben pedig nem bonthatunk falat. Mogorva arcok, de semmi ellentmondás. – Vagy befejezzük, amit elkezdtünk, vagy hagyjuk a fenébe – mondtam keresztbe tett karral. – Részemről ennyi, most ti jöttök. ◌◌◌ – Akkor én kezdem – szólt Ben a csapszegvágójával mutogatva. – Tíz másodperc, aztán jöhet Shelton. Utána számoljatok el harmincig, és gyertek, amilyen gyorsan csak tudtok. – Mindenki az utcára, amilyen gyorsan csak lehet! – tettem hozzá. Egy ékszerbolt mögött találkoztunk, háztömbnyivel délre az Exchange Buildingtől. Mindannyian feketébe öltöztünk. Alig múlt hajnali három óra. Csak egy hátizsák volt nálam. Benne egy toll, négy zseblámpa, ásványvíz, egy elektromos kézi lámpa és Bonny térképe. – Ha Sheltonnak nem sikerül azonnal feltörni az ajtót, akkor lelépünk. – Ben komolyan nézett rám. – Azonnal. Nincs kivétel. – Rendben. – Ha meglátok egy autót, már ott sem vagyok – szólt Hi. – Úgy elviharzok, mint Usain Bolt* [*Jamaicai világsztár sprinter, „a világ leggyorsabb futója”.]. Haza is úszok, ha kell. – Elintézem a zárat – ígérte Shelton. – De ha van riasztó is... Nem fejezte be a mondatot. Nem lett volna értelme. Csak imádkozni tudtunk azért, hogy ne legyen. – Találkozó a Washington parkban – mondta Ben. – Ha nem

sikerül, akkor a Sewee-n. – Az összes akciónk közül – így Hi –, ez a legnagyobb baromság. Csak szerettem volna, hogy tudjátok. Ben becsukta a szemét, vett egy nagy levegőt, és befordult a sarkon. – Egy... kettő... Tíznél Shelton úgy kilőtt, mint egy golyó. Miközben elszámoltam harmincig, Hi a lábujj hegyén ugrált. Végül, egy örökkévalóság után mi következtünk. – Indulás! Végigfutottunk az épületig húzódó rövid háztömb előtt. Siker! A kapu nyitva állt. Hi és én átsurrantunk rajta, és becsuktuk magunk mögött. Megfordultam, és végigfürkésztem az utcát. Semmi mozgás, semmi életjel. – Menjetek tovább – szólt Hi. Ledübörögtünk a lépcsőn. Az alján lévő ajtó kinyílt. Ben beinvitált minket, majd becsukta mögöttünk. Megpaskoltam Shelton hátát. – Szép munka! – No para. – Shelton arca úszott az izzadságban. – Na jó, rendesen levert a víz, de gyerekjáték volt a zár. Bekapcsoltuk a zseblámpákat. – Ez a hely sokkal ijesztőbb hajnali háromkor – suttogta Hi. – Kicsit – szólt Shelton reszkető hanggal. Nem ellenkeztem. Átvágtunk az alagsoron, és lementünk a második lépcsőn. Az alján megvártuk, hogy mindenki odaérjen. – Kitörés! – Mint mindig, hármunknak most sem adódott problémája.

KATT. – Francba, francba, francba! – dühöngött Ben. – Próbáld lazán – javasolta Hi. – Ne görcsölj annyira. – Lazán? – sziszegte Ben. – Mi vagy te, idióta? Úgy sosem működne. – Gyertek ide. – Máris megtaláltam a furcsán malterezett köveket. Shelton és Hi rögtön mellettem termett, és magára hagyták a mérgelődő Bent. – A levegő a kövek mögül jön. Segítsetek megtolni. Shelton letérdelt mellém. Együtt nekifeszültünk a szupererőnkkel, amennyire csak bírtunk. Semmi. A kő meg sem mozdult. Kellemetlen nyomást éreztem a hasamban. Hi ezúttal a hátával próbálkozott. Mindent beleadtunk, de a kő nem engedett. A furcsa érzés egyre intenzívebb lett. – Felesleges – zihált Shelton. – Nem hajlandó megmozdulni ez a mocsok. – Hagyjuk – javasolta Hi. – Találjunk ki valami mást. – Nem – vágtam rá. – Szükségünk van Benre is. – Ben most nem tud segíteni! – sziszegte Shelton. – Nekünk pedig nincs időnk várni. Megragadtam Hi vállát. – Gyerünk, tudod a dolgod! – Könnyen játszol az életemmel, ugye? – Nyomás! Hi morogván feltápászkodott, gondolkozott egy ideig, majd odament Benhez. – Még mindig nem megy? – kérdezte Hi. Csak úgy

mellékesen. – Már majdnem sikerült! – vakkantotta Ben. – Talán az indián-amerikai véred tehet róla – töprengett Hi. – Lehet, hogy a leigázott népek nem képesek szupererő előhívására. Ben megmerevedett. – Mit mondtál? – Gyengeség – merengett Hi. – Az alsóbb rendű fajokból hiányzik a kitöréshez szükséges genetika. Ben megragadta Hi pólóját, és közel hajolt hozzá. – Akarsz látni egy alsóbb rendű fajt, te... Ben megborzongott, ahogy végigcikázott testén az erő. Hi a biztonság kedvéért hátrébb lépett. – Sirály, ez könnyen ment! – kuncogott. Ben szeme borostyánszínben tündökölt. – Kezded kicsit túl könnyen előcsalogatni a bennem rejlő fenevadat, Stolowitski. Hi meghajolt. – Gyakorlat teszi a mestert. – Ben! – kiabáltam. – Mozdítsd már meg ezt a rohadt követ! Ben rám nézett, majd egy szó nélkül átsétált a helyiségen, hanyatt feküdt, és bakancsával a kőnek támaszkodott. Hátborzongató csikorgás visszhangzott a sötét pincében. Malterdarabok potyogtak a földre. A kő szép lassan elvált a fal többi részétől. Ben zihálva tartott némi szünetet. Aztán újra nekiveselkedett. Két erős tolás kilökte a követ a helyéről. – Megcsináltad! – örvendezett Hi. Ben erejének köszönhetően egy akkora nyílás tátongott előttünk, amin pont átfértünk. Összedugtuk a fejünket, és

átnéztünk rajta. A feketeségen kívül semmit sem láttunk. Hűvös szellő cirógatta az arcunkat. Bevilágítottam a lámpámmal. A fény háttérbe szorította a sötétséget, és egy körülbelül három méter átmérőjű, keskeny alagút tárult elénk. Elsőként Shelton szólalt meg. – Szó sem lehet róla, hogy én bemenjek oda. – Ezen keresztül szökhetett meg Bonny – mondtam. – A kincs akár... – Oda nézz! – Shelton szinte hisztérikusan kiáltott fel. – Fogalmunk sincs, hová vezet ez az alagút. Bent is rekedhetünk, és akkor sosem jutunk ki! Ben Shelton vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Végig melletted leszek – ígérte. – Meg tudod csinálni. Ha bármi probléma van, visszafordulunk. Shelton kieresztett egy elfojtott ordítást, majd megtörölte a szemüvegét, és bólintott. – Készen álltok? – kérdeztem. – Készen állunk – felelte Ben. Négykézlábra ereszkedtem, és bemásztam a lyukba.

28. Fejezet

A

Half-Moon Battery romjain rejlő várbörtönben síri csend honolt. Halálos csend. Rossz előjel volt. Porszemek szálltak a levegőben, szinte áradtak kifelé a falon tátongó lyukból. A helyiségben koromsötét volt. Majd egy hangra lettünk figyelmesek. A fejünk fölött recsegett a fa. A lépcső tetején egy fénypászma jelent meg, és szép lassan közeledett lefelé. Mozgó árnyékok rajzolódtak ki a falon. A fénysugár elérte az alagsort. Kavics ropogása hallatszott. A vibráló fény a helyiség hátsó része felé igyekezett, majd megállt. A másodpercek teltek-múltak. Árnyékok táncoltak a falon. A fény megfordult, és a lépcső teteje felé távolodott. Ismét a sötétségé lett a főszerep. Kis idő múlva újabb lépések törték meg a csöndet. Felénk közeledtek. Ezúttal a fény erősebb volt, fehér és tiszta. Végül gondolkodás nélkül eltűnt a tátongó lyukban.

29. Fejezet

A

klausztrofóbia kezdett elhatalmasodni rajtam. Az alagút egyenetlen és alacsony volt, és végtelennek tűnt. A lámpám fénye majdnem két méterre elvilágított. Ahogy haladtam előre, a falak egyre szűkebbé váltak. Hat méter múlva már négykézlábra sem tudtam állni, ezért kénytelen voltam a könyökömmel előrevonszolni magam. A testemet kavicsok, éles kövek és olyasmik súrolták, amikre nem is akartam gondolni. Iszonyú lassan haladtam. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy hangyákhoz hasonlóan mászunk végig a keskeny alagúton. Shelton nyavalygásából tudtam, hogy már alig bírja. Ben biztatása nélkül tuti feladta volna. Egyszer csak hátranéztem, és Hi izzó szeme pont mögöttem volt. Meredten nézett előre. – Jól vagy? Hi megmutatta a felfelé álló hüvelykujját. – Folytasd a mászást, és légyszi sikíts, ha meglátsz egy kijárat táblát. Úgy érzem magam, mintha egy szörnyeteg torkán másznék lefelé. Nyeltem egy nagyot, és előrekúsztam pár métert. A könyökömön lévő bőr felhorzsolódott. Hinak igaza volt: rosszabb, ha megállok. A falak egyre szűkebbé váltak, az agyam pedig folyton a fejem fölött lebegő

súlyra emlékeztetett. – Látsz valamit? – kiabálta Shelton hátulról. – Mondd, hogy vezet valahová ez az izé. Kezdek besokallni! Előrevilágítottam a lámpámmal, azonban a sötétség még mindig elnyelte a fényét. Sajnos még kitörés után sem láttam messzebbre két méternél. – Még nem – feleltem. – De folyamatosan mozog a levegő. Valahonnan jönnie kell! – Meg ne állj! – könyörgött Shelton. – Nem tudunk csak úgy visszafordulni. Igaza volt. A hely túl szűk volt ahhoz, hogy megforduljunk. Ha zsákutcába kerülünk, kénytelenek leszünk visszatolatni. Ebbe viszont bele sem akartam gondolni. Nyújt. Húz. Tol. Nyújt. Húz. Tol. A percek óráknak tűntek. Kitörés nélkül már biztosan elájultam volna. Számos kérdés kavargott a fejemben. Vezet valahová ez a lyuk? Lefelé megy? Mennyivel voltunk a föld alatt? Lehet, hogy a pokol felé közeledtem? Abban a pillanatban elsötétült a lámpám. Rémálom. Vadul kalapáló szívvel kúsztam előre, zihálva és tomboló tüdővel, miközben a göröngyös föld feltépte a bőrömet. A könyököm és a térdem is vérzett. Az adrenalin vadul száguldott a testemben. Gyorsan és nehezen vettem levegőt. – Tory? – kérdezte Hi. – Ez a te lámpád? Nem válaszoltam, és nem is lassítottam. Csak másztam előre, és közben kétségbeesetten vártam, hogy véget érjen ez a

nyomasztó, fojtogató és rémisztő föld alatti nyílás. A könnyek csíkokat festettek koszos arcomra. Tévedtem!, ordította az agyam. Kősírba vezettem magunkat. – Ki vérzik? – kiáltotta Ben. – Minden rendben van? – Vér!? – rikoltotta Shelton. – Hol!? Ekkor a kinyújtott kezem valami szilárdba ütközött. Egy falba. Reszkető kézzel végigtapogattam, hátha találok egy utat, ahol átmehetek vagy megkerülhetem. Semmi. A sziklafal mindenhol szilárdnak bizonyult. Majdnem felkiáltottam. Zsákutcába kerültünk. Csapdába. – Miért álltunk meg? – Hi már-már ugyanolyan rémültnek hangzott, mint Shelton. Néhány perc kétségbeesés után újra logikusan gondolkodtam. Még mindig érzem a huzatot! Kinyújtottam a kezem jobbra és balra, de csak kemény földbe ütköztem. Majdnem pánikba esve hanyatt fordultam, és a plafon felé nyújtottam a kezem, ám csak levegőt éreztem. Behajlítottam a végtagjaimat, megfordultam és feltérdeltem. Egyik kezemet a fejem fölé téve óvatosan felálltam. – Fel tudok állni! – kiabáltam. – Komolyan!? – kérdezte Shelton elcsukló hangon. – Jövök! – Várj! – kiáltotta Hi. – Tory, van ott hely mindannyiunknak? Széttártam a karom, majd előre és hátra is tettem két lépést. A hely legalább két méter széles volt. – Igen! Mind elférünk! Hi hason kúszva haladt előre, a lámpa fénye le-fel ugrált. Megfogtam a vállát, és felhúztam. Utána együtt segítettünk

Sheltonnak és Bennek. Egymás mellett álltunk és ziháltunk. Kis idő múlva a fiúk bevilágítottak a sötétbe. – Hú – mondtam. Egy nagyjából két négyzetméteres barlangba bámultunk, ahol fagerendák tartották a négy és fél méter magasan lévő plafont. Egyenesen előre – amerre kúsztunk – alacsony átjáró kanyargott. Senkinek nem kellett meghívó. Gyorsan kimenekültünk a lyukból, akár a szökött rabok. Átöleltük és hátbaveregettük egymást. Legszívesebben szivarra gyújtottunk volna. A nyílt tér – sőt bármilyen tér – akkor a legcsodálatosabb dolog volt a világon. – Hála az égnek – sóhajtott fel Shelton. – Már nem sokáig bírtam volna! Ez igaz, mindannyian a tűréshatárunk szélére kerültünk. – Mutasd a könyöködet – szólt Ben. – Véres csíkot hagytál magad után. Hagytam, hogy megnézze a sebeimet, és örültem, hogy már nem haragszik rám. – Nem rossz. Következő alkalommal vegyél hosszú ujjút. – Aú! – kiáltottam fel. – Jó lenne, ha tisztában lennél a saját erőddel, haver. – Ez a barlang mesterséges – szólt Shelton izgatottan. – Nahát, miből jöttél rá? – viccelődött Hi. – A plafonból vagy az alagútból? Kivettem a lámpást a táskámból, és bekapcsoltam. Az egész helyiséget bevilágította, jobban, mint amennyire a farkasszemeknek szüksége volt rá. – Ide nézzetek!

Hi a falba vágott keskeny ékekre mutatott. A függőlegesen elhelyezett bemetszések felfelé, a plafonban lévő lyukhoz vezettek. – Lépések – találgatott Ben. – Itt érkeztek és távoztak a munkások. – Menjünk ki! – javasolta Shelton. – Kövessetek! – Egy pillanat! – mondtam, és elkaptam a karját. – Anne Bonny kincshez vezető alagútjában állunk. Megtaláltuk! Arra kell mennünk! A barlang messzebb lévő falára mutattam. Shelton úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy ússzunk egy cápákkal teli medencében. – Nem is tudjuk biztosra, hogy ez Bonny alagútja. Ahogy azt sem, hogy hová vezet. – Jó helyen járunk – szólt Ben. – Ez a barlang pont az East Bay Street alatt van. – Látjátok, milyen simák a falak? – kérdezte Hi. – Ezt a víz csinálta. Néhány helyen teljesen elöntötte a barlangot a víz. – Tengerparti barlang? – kérdeztem. Hi bólogatott. – Szerintem igen. Tuti gyémántokkal teli ládák várnak ránk az átjáró végén. Mindannyiunknak lesz saját szigete! – Oké! – Shelton megadta magát. – Menjünk tovább. Legalábbis egy darabig. – Az mi? – Ben felvilágított a kezdetleges létrára. Egy vízszintes fagerenda keresztezte a feljáró útját, és a túlsó vége rozsdás vaspánthoz kapcsolódott. Méternyire a gerenda bal oldalától masszív vasrugó díszelgett. A rugó fölött rojtos kötél lógott. A talpalatnyi bemetszéseket használva Ben felmászott és próbaképpen megrántotta a gerendát. A vaspánt hangosan

csikorgott, amikor a gerenda kiszakadt a falból. – Te jó ég. – Ben szeme kikerekedett, mint egy arany focilabda. A gerenda falhoz eső részéhez egy méretes fémkardot rögzítettek. – Ez csapda – suttogtam. – Nem csoda – szólt Shelton gyöngyöző homlokkal. – A kalózok nem adják könnyen a kincsüket. – Ez tisztára olyan, mint a Kincsvadászokban – Rittyentett Hi. – Ha a rugó elenged, a kard kettévág. Pech. – Ben, légyszi gyere le onnan – mondtam. Szót fogadott. – A szerkezetet kioldották, de nem volt élesítve – mondta Ben. – Lehet, hogy a többi csapda is hatástalanítva van. – Többi? – kérdezte Hi. – Azt hiszed, ez az egyetlen? – Shelton hangja visszatért a sztratoszférába. – Valószínűleg az egész átjáró egy halálos csapda. – Tartsd kordában a kitörésedet – figyelmeztette Ben –, akármi is történik. – Lassan és biztosan haladunk majd, mint a teknősök – vettem fel egy középiskolai tanár stílusát, aki próbálja felkészíteni az osztályát. – Az érzékeink úgyis kiszúrják a csapdákat, mielőtt aktiválódnak. Biztosan? Úgy kellene. Semmiképp nem adom fel. Azok a kalózok nem járhatnak túl az eszemen. – Még mindig be akarsz oda menni? – kérdezte Shelton kételkedve. – Persze – feleltem. – Ha valami el van rejtve az alagútban, akkor meg akarom találni.

– Egy kincs – szólt Hi. – Mucho dinero. Totál felpörögtem. – Akkor jobb, ha rákapcsolunk – mondta szárazon Ben. – Nemsokára hajnalodik. Az átjáró szájában hideg levegő csapott meg. Szaglászni kezdtem, hátha találok még nyomokat segítségül. Kövek. Penész. Sós víz. Semmi segítség. A többiek mind mögém gyűltek. Vettem egy nagy levegőt. És beléptem a sötétbe.

30. Fejezet

A

második alagút elég szélesnek bizonyult ahhoz, hogy kettesével haladjunk benne. Jó felépítésű volt, az átjáró szinte sima falakkal és padlóval rendelkezett. Vaskos tölgy keresztgerendák merevítették a plafont. Az átjáró egyértelműen régi volt. A levegő mozgása ellenére penészes és dohos szag terjengett. Csúszós sár borította a padlót. Lassan haladtunk előre, egészen közel egymáshoz, érzékeink a maximumon tomboltak. Hi mellettem ment, ő tartotta a lámpást. A halogén izzó háromméteres sugárban bevilágította a környéket, így elképesztő élességgel láttam a részleteket. Gyaloglás közben a gerendás és kardos csapda járt a fejemben. Eszembe jutott a vers a kincsestérképen, de nem az első sora. Biztos voltam benne, hogy már elhagytuk az alagút bejáratát, amivel máris túlléptünk „Lady Peregrine hajlékán”. Inkább a második sorra koncentráltam. – „Kacskaringós útvesztő kísér a sötét barlang csatornájába”. Sötét barlang csatornája? Mi lehet az? Az agyam feldobott mindenféle lehetőséget, de egyik sem bizonyult használhatónak. Kénytelen-kelletlen elfogadtam, hogy a vers ebben a formában túlságosan ködös ahhoz, hogy

érthető legyen. És a térkép másik versszaka? Vajon mit jelentettek azok a szavak? Éreztem, ahogy Hi megragadja a karom. Megfordultam és láttam, hogy meredten bámulja a földet. – Ne. Mozdulj. Hi lassan letérdelt, majd hasra feküdt, és tovább fürkészte a lábam. – Mi van? – kérdezte Shelton türelmetlenül. Hi felnézett a plafonra, majd óvatosan felállt. – Senki se mozduljon. Egy drótcsapda van kifeszítve, és lehet, hogy több is van belőle. – Drótcsapda? – kérdezte Shelton. – Minek? – Mert valami van a fejünk fölött. Ha hozzáérsz a dróthoz, máris a fejünkre pottyan. Felnéztem a plafonra. Hinak igaza volt. Három függőleges vájat volt a falban, egymástól méternyi távolságban. Ben rávilágított lámpájával a nyílásokra. – Felkötözött fémrostélyok. – A lámpa fénye jobbra haladt. – Alul tüskék állnak ki belőlük. Ajjaj. – Ne mozduljatok – mondta Hi. – Megnézem, hogy vannak-e még drótok. – Lassan mozogj – figyelmeztettem. – Légy óvatos. Hi megvizsgálta a földet, körbe-körbeforgatta a lámpást. Végül elindult előre. Egy lépés. Megállás. Egy lépés. Megállás. Szándékosan nagyokat lépett. Végignéztem a területen, amit Hi megtett, igyekeztem teljesen kihasználni a szuperlátásomat.

És akkor észrevettem. A drót nem volt vastagabb egy damilnál. Térdmagasságban feszült, és szinte lehetetlen volt kiszúrni a sötétben. Hi éles látása nélkül simán belegyalogoltunk volna. Borzongás futott végig rajtam. Majdnem. – Csak egy drót van. – Hi még lélegezni is alig mert. – Odaállok, hogy lássátok, hol van. Ben álláról izzadságcseppek csöpögtek le. – Nehogy elszúrd. Hi szétterpesztett lábakkal mutatta, hogy merre menjünk. Már-már viccesnek tűnt, akár egy bohózat. Hi a semmi fölött guggolt, a kosárlabdázók védekező állásához hasonló pózban. – Siessetek – sürgetett. – Nem állhatok így egész nap. Elsőként én mentem, és le sem vettem a szemem a drótról. Miután átértem, biztonságos távolba húzódtam a veszélyzónától. Shelton következett. Lassan mozgott, látszott az arcán, hogy nagyon koncentrál. Ben gyorsan átlépett az akadályon, majd hátranyújtotta a kezét Hinak. Hi elhessegette, és egy elegáns balettmozdulattal átlendítette rajta a hátsó lábát. Végül megpördült, és már éppen vigyorogni készült, amikor hirtelen megcsúszott a sima földön. Esés közben a hátsó lábával felrántotta a drótot. Nyikorgást és súrlódást hallottunk a fejünk fölül. Kavicsok kezdtek potyogni a plafonon lévő vájatokból. Bent mintha puskából lőtték volna ki. Mindkét kezével megragadta Hit, és teljes erőből húzni kezdte. Végül mindketten Sheltonnak és nekem csapódtak, majd együtt a földre terültünk.

A dolgok fülsiketítő hanggal záporoztak le a plafonról. Tömör porfelhők nehezítették a látásunkat. Hirtelen megszűnt a lárma, és a por is kezdett elülni. Köhögve és köpködve feltápászkodtunk, és felmértük a károkat. – Megsérült valaki? – kérdeztem a szememet dörzsölve. – Nem. – Nem igazán. – Anyám. Valamivel hátrébb három masszív vaslap feküdt a földön. Pont ott, ahol álltunk. – Hi – dadogta Shelton. – Szeretlek, haver. – Dettó – mondta Hi koszt köpködve. – Csak szólok, hogy mindjárt lesmárolom Bent, ha esetleg valamelyikőtök nem akarja nézni. – Passzolom – mondta Ben Hi haját összeborzolva. – Máskor mutass egy kis összhangot. – Gagyi Nike. Legközelebb Adidast veszek. – Még mindig tart a kitörésetek? – kérdeztem. Mindhárman bólogattak. – Akkor menjünk tovább. Mindenki arcáról lehervadt a mosoly. Ki tudta, milyen csapdák várnak még ránk? ◌◌◌ – Várj! – Shelton felemelte mindkét kezét. – Csönd. Mindenki megmerevedett. – Valami megváltozott. A szél mintha... más lenne. Visszatartottuk a lélegzetünket. Ha szuperszonikus hallásról volt szó, akkor Shelton volt az aduász.

– Nem tűnik furcsának valami? – Shelton egyik oldalról a másikra hajtotta a fejét, mint amikor egy törpepapagáj vizsgálgatja az új kalitkáját. – Ami nem oda illik? – A falakban lévő lyukak! – mutatott a falra Hi. – Mindkét oldalon. Két és fél méterrel előrébb láttam négy kört, mindkét oldalon kettőt-kettőt. Vállmagasságban, és mindegyik nagyjából tizenöt centi volt. – Onnan jön a hang! – kiáltott fel Shelton. – Levegő ömlik be a nyílásokon. Nem halljátok a süvítést? Megráztam a fejem. – Örülök, hogy legalább te igen. – A föld – szólt Ben. – Az átjáró közepe kicsit felpúposodik. – Igaza van – mondtam. – Mint egy újabb csapda. De miféle? Ben kivett egy vizes palackot a táskámból. – Fejeket le! – Ezzel egyenesen a púpba tuszkolta. Klikk. Dárdák lőttek ki mindenhonnan, és csapódtak be a szemközti falba. Fa nyílvesszők csattantak és potyogtak hangosan a földre, akár a mikádó pálcikák. – Azta – így Hi. Egyetértek. Átverekedtük magunkat a romokon, és kínosan ügyeltünk arra, hogy elkerüljük a kitüremkedéseket. Ki tudja, talán újratölt a csapda? Újabb harminc méter után megláttam egy csillanást a távolban. – Állj! – Olyan magasra emeltem a lámpát, ahogyan csak tudtam. – Valami visszatükröződik. – Szuper – motyogta Shelton. – Talán gépfegyverek. Egymás sarkában haladtunk előre, beélesített érzékekkel. A

kezem csúszott az izzadságtól, ami átáztatta az ingemet és ellepte az arcomat. Tíz méter. Tizenöt. Húsz. Erős fénypászma táncolt körülöttünk. – Te jó ég! – Hi ijedtében eldobta a lámpást. A fényforrás bukfencezett egyet-kettőt, kísérteties árnyakat festve az átjáróra. Előttünk hevert az újabb csapda, immár veszélytelenül. Iker fémtüskék nőttek ki a plafonból, az egyik elölről, a másik hátulról támadott, majd halálos végük csípőfogóként találkozott össze. Valami raboskodott közöttük. Shelton felkiáltott. Ben szitkozódott. Hi lehányta a Nike-ját. Én csak szótlanul álltam. És bámultam a felnyársalt tetemet.

31. Fejezet

A

halott férfi kinyújtott kézzel, tátott szájjal lógott, mintha kővé dermedt volna borzalmas sorsa láttán. Vaskarmok ékelődtek a mellkasába elölről és hátulról is, nem hagyva esélyt. Sose feledd. A kalózok könyörtelenek. Néhány percbe beletelt, mire lehiggadtunk. – Szerencsétlen – szólt Hi. – Az első három csapdát megúszta, de ezt a rémálmot már nem. – Ne nyúljatok semmihez – figyelmeztetett Ben. – Nem tudhatjuk, hogy biztonságos-e. – Mikor történhetett? Értettem Shelton kérdését, de nem tudtam rá válaszolni. Mivel a test már mumifikálódott, egyértelműnek látszott, hogy a férfi halála régebben történt. – Hát nem évszázadokkal ezelőtti – mondtam. – A ruhája modern, és még nem rohadt el teljesen. A bőre már kicsit kérges. Idelent nincsenek állatok és rovarok, a hideg levegő biztos konzerválta. – Megnézzük, hogy vannak-e nála iratok? – kérdezte Hi. Senki sem mozdult. Oké. Odaléptem, és óvatosan átnéztem a férfi zsebeit. A zakóját. Az ingét. A nadrágját.

– Semmi. Nem tartott magánál igazolványt. – Valami van alatta! – szólt Ben. A test alatt piszkos vászonzsák hevert. Felfordítottam, és kiszórtam a benne lévő dolgokat. Kulacs. Szétmálló képregény. Zsírpapírba csomagolt valami, ami egykor talán étel lehetett. És egy hamburger nagyságú, polírozott kőkorong. A három centiméter vastag korongon négy lyuk futott át függőlegesen, és még három a felszínén. Közepéből apró háromszög emelkedett ki. – Mi a rák ez? – Shelton igencsak tanácstalan volt. – Fogalmam sincs. – A korongot betettem a hátizsákomba. – A testen sincs semmi különleges ismertetőjel. Ahogy ott álltam, a könyökömmel véletlenül hozzáértem az összeszáradt lábhoz. A test megmozdult, és egy fekete bakancs pottyant a földre. Vadul dobogó szívvel hátrébb léptem. Semmi sem történt, így tehát a pulzusom visszatért a normális ütemébe. A bakancs hatására megszólalt egy csengő a fejemben. Kíváncsian lehajoltam, hogy megvizsgáljam az összeaszalódott lábat. A csengő egyre hangosabban szólt, ahogy lehúztam a lábról a zoknit. A fiúk hangot adtak az undoruknak. Tudomást sem véve róluk, végigtapogattam a kemény és kérges bőrt. Egy ujjal kitapogattam a bokát. – Tudom, ki ez! – szóltam. – Ugyan honnan? – gúnyolódott Ben. – Látjátok a láb szögét a bokánál? Inverzió látható a szubtaláris ízületnél, addukció a talonavicular ízületnél, és a bokaízület equinusnál.

Néma csend. – Ezt lehetne emberi nyelven is? – kérdezte Hi. – Dongaláb! Egy gyakori, gyógyítható születési rendellenesség, bár ez az ember soha nem kapott sem kezelést, sem helyreállító műtétet. – Hihoz rúgtam a bakancsot. – Nézd meg a talpát! Csökkenti a bokára nehezedő nyomást. – Jól van, dongaláb – mondta Hi. – De ebből mégis honnan tudod, hogy ki ez? – Onnan, hogy hallottam egy eltűnt dongalábú férfiról, akinek Anne Bonny volt a rögeszméje. Csakis Jonathan Brincefield lehet. – Ki? – kérdezte három hang. – Emlékeztek a kísértettúrán lévő idős férfira? – Elmeséltem nekik a Rodney Brincefielddel történt beszélgetésemet a jachtklubban. – Azt mondta, hogy a testvérének, Jonathannek, a Bonny kincse utáni keresés közben veszett nyoma. Ez még valamikor a negyvenes években volt. – Szóval ez itt Brincefield testvére? – kérdezte Hi. – Micsoda véletlen találkozás. – Nem beszélve a túrán lévő öreg szivarról – szólt Shelton. – Lehet, hogy követett. – Nem igazán hittem. – A dehogy! – mondta Hi a falnak dőlve. – Te úgy vonzod az őrülteket, mint... Klikk. Ben elrántotta Hit a faltól, amiből hirtelen tüskék meredtek elő, Hi pedig Jonathan Brincefield bordája mellett landolt. Úgy lihegett, mint egy agár, és már megint Ben reflexeinek köszönhette az életét. – Fejezd már be! – figyelmeztette Ben. – Én igen, csak te ne! – vágta rá Hi.

A tetem felső részének egyes darabjai az alagútban hevertek, ám a lába és a medencéje egyben maradt. – Menjünk – javasoltam. – Mindjárt kifutunk az időből. – Ti is halljátok ezt? – kérdezte Shelton halkan. Mindannyian megmerevedtünk. Becsuktam a szemem, és bevetettem a hiperszonikus hallásom. Semmi. Shelton törte meg a csendet. – Azt hittem, valamilyen súrlódó és recsegő mozgást hallok. – Biztos kosz pergett ki a csapdából – mondta Ben. – Tuti több évszázados. – Lehet. – Shelton feszülten nézett hátra. – Menjünk tovább – ismételtem, és felvettem a lámpást. – Már biztos közel vagyunk. – Legyünk óvatosak – szólt Ben. – Nem szeretném, ha valami seggfej találna rá a mi testünkre hatvan év múlva. Egyetértettem. Óvatosabban, mint valaha, folytattuk az utunkat.

32. Fejezet

V

alami visszhangzott a távolban. Bugyogás. Halk suhogás. A fülem csöpögő folyadékra lett figyelmes. – Víz – suttogtam. – És nincs messze. Abban a pillanatban a plafon megnőtt, és eltűnt a koromfekete sötétben. A lámpást magam előtt tartva bevezettem a csapatot egy kis barlangba. Apró vízesések csurogtak végig a falon. Fentről bevilágított a hold. Kőtömbök és kavicsok hevertek a földön, a sziklaomlás bizonyítékául. Az általunk követett átjáró a barlang távoli végébe vezetett. Az alagút élesen elkanyarodott, mielőtt teljesen eltűnt a látómezőmből. – Oda lessetek! – mutatott Hi az égre. Még a szuperlátásommal sem tudtam áttörni a sötéten. – Ott egy repedés! – mondta Hi izgatottan. – Talán tíz méterre lehet. Ott jön be a fény! – Másszunk fel! – lelkesedett Shelton. – Ott kijuthatunk! Igaz. A sziklafal meredek volt, de nem annyira, hogy kifogjon rajtunk. – Az alagút folytatódik – figyelmeztettem őket. – Nem itt van a vége. Hi megdörzsölte az arcát. Ben és Shelton csak nézett.

– Majdnem meghaltunk – érvelt Shelton. – Kétszer is. – De megmenekültünk. – Szerinted arra könnyebb lesz? – kérdezte Hi. – Ahogy közeledünk a kincshez? Ben előrement, hogy megvizsgálja a köveket. – Maradjatok a szélén, hátha leesik valami. Ben felugrott a rakásra, majd tömbről tömbre felkapaszkodva egyre magasabbra ért. Pillanatok alatt elnyelte a sötétség. Síri csönd következett. Hi és Shelton kerülte a tekintetemet. Ha Ben talál kiutat, biztos voltam benne, hogy követik. – Egy fémrács zárja le a nyílást – kiáltott le Ben. Dörömbölés és zörgés következett. – Le van zárva. Azt hiszem, ez a rés a kanálisba vezet. – Ha! – Shelton oldalba bökte Hit. – Szóval van csatorna az East Bay alatt. Hi nem reagált. – Mekkora a nyílás? Átférünk rajta? – Úgy tűnik, de zárva van. Most jönne jól a csapszegvágó, amit ott hagytam a várbörtönben. – Francba! – mérgelődött Shelton. – Látsz valami mást is? – Az efölött lévő barlang még mindig a talajszint alatt van – felelte Ben –, de látok valamit, ami olyan, mint egy csatornafedél. – Mi? – kérdezte Hi. – Sárga mászóka. – Sárga mászóka? – kérdezte Shelton döbbenten. – Biztos vagy benne? Hi csettintett egyet. – Az East Bay-i játszótér! Csak néhány sarokra van délre az

Exchange-től. – Kiabálj! – sürgette Shelton. – Vond magadra a figyelmet! Csak így juthatunk ki! Ránéztem az órára, hajnali három óra ötvennyolc perc volt. Tényleg csak egy órája voltunk a föld alatt? Már alig emlékszem a hátborzongató alagutak nélküli életemre. – Ilyen korán senki nem mászkál az utcán – szólt Hi. – Akkor várhatunk! – vágta rá Shelton. – Valaki úgyis megment minket. A fenti alagútból levegő áramlott lefelé. Kíváncsian odaléptem a nyíláshoz, és benéztem. A levegő viharosan, majd szelíden süvített, aztán lecsillapodott. A barlang vízesései egy kis öblöt formáltak, ami végigcsurgott az átjáró egyik oldalán. Lényem minden idegszálával a nagy felfedezésre vágyott. – Ha most meghátrálunk, szétválasztanak bennünket. – Ezúttal higgadtan, és nem durván próbáltam meggyőzni a fiúkat. – Mindannyian el fogunk költözni, és valószínűleg jó messzire egymástól. Ráadásul tartósan. – Senki sem válaszolt. – Majd legfeljebb telefonálunk és sms-t írunk – mondtam. – Talán chatelünk is mindennap, de nem élünk többé ugyanazon a környéken. Nem látjuk a bunkert, és nem ruccanunk ki a Sewee-vel hűsölni Loggerheadre. Továbbra sem válaszoltak. – Ha feladjuk, nem tudjuk egymást megvédeni. Nem leszünk egymás háta mögött. És sosem tudjuk meg, mi történik a testünkkel. Kénytelenek leszünk egyedül szembenézni a kitöréseinkkel. Tudtam, hogy már hallották mindezt, de meg kellett újra próbálnom. – Vagy végigvisszük ezt, vagy örökre lemondunk a

falkánkról. Nem lesznek többé Fertőzöttek. Megfogtam Shelton vállát, és ő nem húzta el magát. – Én megyek. Nem kényszeríthetlek titeket, de örülnék a társaságotoknak. Ben leugrott fentről. – Én benne vagyok. Hi hátrahajtotta a fejét, és enyhén piszkos nyakával fejkörzéseket végzett. – Grrrrrrrrr – morogta, majd rám nézett. – Benne vagyok. Shelton csak bólogatott. Éppen a hálámat akartam kifejezni, amikor halk suhogást hallottunk a mögöttünk lévő alagútból. Mindannyian megfordultunk. A hang gyenge volt, de átlagon felüli hallásunk számára félreismerhetetlen. Lépések. Valaki ugyanonnan közeledett, ahonnan nemrég mi is jöttünk. Mit csináljunk?, tűnődtem. Shelton és Hi bizonytalan arcot vágtak. Csak Ben nem. Odasietett az alagút bejáratához, és bevilágított a sötétbe. – Ki van ott? Mutassa magát! A hangok azonnal elhallgattak. Mégsem. Még mindig hallottam valamit. Légzést. Ben fénysugarán kívül. Ben hátralépett, megfordult, és kérdőn felemelte mindkét kezét. Reccs! Reccs! A Ben által megvilágított térből golyók törtek elő. – Futás! – ordította. Mentettük az életünket, ezért mindannyian berohantunk az

előttünk lévő alagútba.

33. Fejezet

Z

ihálva menekülni kezdtem, majd hirtelen megálltam. A Fertőzöttek mind belém rohantak hátulról. – Állj! – kiáltottam. – Nem rohanhatunk csak úgy ész nélkül! – Lövés, lövés, lövés! – hajtogatta Shelton. – Miért akarnak minket állandóan lelőni? – kérdezte Hi. – Hihetetlenül pechesek vagyunk. – Csend! – Egyedül Ben tűnt nyugodtnak. – Kapcsoljátok ki a lámpákat. Sötétben előnyünk van. Az összes zseblámpa elaludt, beleértve a lámpást is. Csendben leguggoltunk, halkan lélegeztünk, és figyeltük az üldözőink hangját. – Várjatok itt. – Ben eltűnt az átjáróban, majd gyorsan visszasietett. – Valaki van a barlangban. – Nem láttad, ki az? – kérdeztem. Éreztem, hogy Ben csóválja a fejét. – Túl sötét van. Az üldöző nem használ lámpát. – Menjünk tovább – suttogtam. – Mindenkinél tart még a kitörés? – Igen. – Aha. – Ja. – Akkor nyomás. Hi, te mész előttem, mert neked a legjobb a szemed. Egy lámpa égjen csak. – Király.

– Shelton, te maradj hátul, és figyeld, hogy követnek-e minket. Ben, te maradj Shelton közelében. Ha valaki felbukkan, tudod, mi a dolgod. – Nem probléma. Amilyen gyorsan csak lehetett, eltűntünk a koromsötétben, és feszülten figyeltük a veszély legkisebb fuvallatát is. A pulzusom felgyorsult. Izzadság árasztotta el a testemet. Istenem, csak több csapda ne legyen! Húsz méter. Harminc. Ötven. Minden egyes lépéssel egyre feszültebb lettem. A mellettem lévő öbölben zúgott a víz, ami még idegesebbé tett. Az összes istenséghez imádkoztam, hogy biztonságos helyre vezessen bennünket az átjáró. – Egy fal van előttünk – suttogta Hi. A zúgásból zubogó vízfolyás lett, ahogy az út elfordult balra, és összeszűkült. Onnan egyenként mentünk. A másik oldalon sötétebb volt, és a levegő is hűvösebb. Erős széllökés csapta meg verítékes bőrömet. – Lámpákat fel – utasítottam a többieket. Shelton felkapcsolta a lámpást. – Tyűha! – Reszkető térddel hátraléptem, míg hátam a kemény sziklának nem ütközött. Egy másfél méter széles kőperemen álltunk, ami egy mély és fekete szakadék fölé nyúlt. Az alagútban lévő öböl immár vízeséssé változott, és a nagy semmibe ömlött. A perem tízméternyit előrenyúlt, majd a barlang falánál véget ért. A mélység fölötti ürességen ugyanolyan nyúlvány hatolt keresztül, mint amilyenen álltunk. Belőle átjáró vezetett a falba. A peremek közötti rés legalább hat méter volt. Hatalmas.

Zsákutca. Csapda. Képtelenség volt átkelni. – Hogy jutunk át oda? – nyafogott Shelton. – Ugrunk? – javasolta Ben közömbösen. Hi határozottan csóválta a fejét. – Én aztán biztos, hogy nem, még kitörés közben sem! Találj ki valami mást! – Akkor majd löklek – morogta Ben. – Itt nem maradhatunk! – Mindenki higgadjon le – mondtam. – Nézzetek körül. Mit láttok? Zseblámpák pásztáztak a sötétben. Megvizsgáltam a messzi peremet, de fogalmam sem volt, hogyan juthatnánk oda. – Fent – szólt Hi. – Óriási kőplatform a fejünk fölött. Azonnal felnéztem az égre. Hi nem viccelt. Öt méterre fölöttünk súlyos kőtábla himbálózott rozsdás vasláncokon. Az egyik vége pont fölöttünk volt, a másik a szemközti peremen. – Miért van annyira fent az a szörnyeteg? – sóhajtott Shelton. – így hogyan fogjuk elérni? – Lehetetlen. – Ben a mögöttünk lévő falat szemlélte. – Ez a sziklafal kifelé lejt. Profi felszerelés nélkül semmi esélyünk. – Akkor hozzuk le hozzánk ezt az izét – javasolta Hi. Szinapszisok cikáztak át az agyamon. Híd. Szakadék. Híd. – A kincsestérkép! – kiáltottam fel. – A második versszak! Lázasan feltúrtam a hátizsákomat. Megragadtam a pergament, kitekertem, és megvilágítottam a lámpámmal. A Fertőzöttek körém gyűltek, amint hangosan olvasni kezdtem az első két sort.

– Az első sor kivégezve. És egészen biztosan kanyarogtunk is, de mi a szösz a sötét barlang csatornája? – Ugorj lejjebb – sürgetett Hi. Úgy tettem.

Bizsergés futott végig a hátamon. – Ebben a rejtvényben kell lennie a válasznak! – De semmi értelme – szólt Hi. – Helyes híd – ismételte Ben. – Nem tetszik a hangzása. – Ha szeretnénk eltalálni a megfelelő irányt – közöltem akkor azonosítanunk kell a Megváltó Korongját, és meg kell találnunk a szakadék rését. Egy pillanatig mindenki hallgatott. Majd Shelton így szólt. – Lehet, hogy az az? Az a lyuk? Shelton reszkető ujjával a hátunk mögött lévő, mohával benőtt falmélyedésre mutatott. A kenyértartó méretű kis búvóhelyet alig lehetett észrevenni. Körmömmel lekapartam a mohát, és bekukucskáltam. A falmélyedésben egy egyszerű lapos, kör alakú, pizza nagyságú kő

volt. Hét dudor nagyjából T betűt formázott a felszínén. A közepét bemetszették. A tárgyat egyértelműen emberi kéz alkotta. – Sheltonnak igaza van! Ez az a rés! – Most a Megváltó Korongjára lenne szükségünk – szólt Hi. – De mi lehet az? Próbáltam megfejteni a verset. Forgasd el a Megváltó Korongját. Forgasd el a korongot. A Megváltó Korongját. – Anne Bonny keresztény volt – mondtam. – Akkor Jézus lenne a megváltója, nem? – Akkor forgassuk meg jézus korongját? – kérdezte Shelton. – Mint egy kört? Forgassuk meg Jézust a körben? Klikk. – Ismételd meg. – Mit? Forgassuk meg Jézust a körben? Ezt hogy csináljuk? – Mi jelképezi Jézust? – kérdeztem. – Egy kereszt! Nézd! Rámutattam a falmélyedésre. – A dudorok egy keresztet formálnak! – kiáltott fel Hi. – Forgasd meg azt az izét! – Gyerünk! – drukkolt Shelton. Benyúltam, és megpróbáltam az óra járásával megegyezően elfordítani a követ. Semmi. Megpróbáltam az óra járásával ellentétben. Semmi. – Majd én. – Ben kihúzta magát, hogy csak úgy dagadtak az izmai. A kő egyik irányba sem mozdult. – Túl széles. Nem tudom rendesen megfogni. – Valami hiányzik – kopogtatta a homlokát Shelton. Újabb szinapszis cikázott át az agyamon. – Bonny nagybetűvel írta a Megváltó Korongját. Mint egy

tulajdonnevet. – Vagyis kell egy igazi tárgy? – kérdezte Hi a sziklafalat fürkészve. – Én semmit sem látok. A válasz azonnal megérkezett. – Megvan! Feltúrtam a hátizsákomat, és kivettem a tárgyat, amit még szegény Jonathan Brincefieldnél találtam. Egy kerek kőkorongot. Hét lyukkal. A hézagok egy T betűt formáltak. Egy keresztféleséget. A Megváltó Korongja. – Ez az! A lyukak és a dudorok összeillenek! Rátettem a korongot a csiszolt kőre, és óvatosan rányomtam. Cupp. A lyukak és a dudorok tökéletesen összeillettek, a korongon lévő ékek könnyedén belesimultak a kövön lévő bemetszésekbe. Az óra járásával megegyezően elforgattam az immár könnyedén mozgó követ. Hangos dübörgés hallatszott a sötétben. Durr! Egy nagy faldarab megmozdult, előrebillent és lezuhant a peremről. Másodpercekkel később hallottuk a becsapódását odalent. Hirtelen megjelent előttünk egy újabb mélyedés a falban a perem mögött. Odabent hét poros fogantyú díszelgett. – És most? – kérdezte Hi kissé kimerültén. – Még egy hülye választás? Mérgesen bólogattam. – Jaj, ne! – Ben hason fekve bámult a semmibe. – Mi van? – aggódott Hi.

Ben hezitált. – Mit jelentsen a „jaj, ne!”? – kérdezte Hi. – Tudom, mit akar mondani azzal a vers, hogy válaszd a helyes hidat. – Igen? – Teljesen kiszáradt a szám. – Azt, hogy a helytelenen állunk.

34. Fejezet

-E

gy sziklagerincen vagyunk – mondta Ben. – Fagerendák kötötték össze a sziklafallal. – Tényleg? – Shelton megrugdosta a földet. – Keménynek tűnik. – Kötelek futottak végig a gerendák mellett – folytatta Ben. – Ha helytelenül használjuk Bonny hű szolgáját, akkor szerintem ennek a hídnak fel is út, le is út. Hallottam Hit nyelni. Shelton kitátotta a száját, de egy hangot sem adott ki. Ben rám nézett. Már éppen válaszolni akartam, amikor hangokra lettünk figyelmesek a hátunk mögött. Mindannyian riadtan megfordultunk. Elsőként Ben reagált. Odaszaladt a nyíláshoz, kinyújtotta a nyakát, és benézett az átjáróba. Két golyó csapódott az alagút falának. Ben döbbenten hátrahőkölt. – Itt kell átjönnötök! – ordította. – Várni foglak titeket! Ben rám nézett, rögtön tudtam, mit akar mondani. Siess! – Shelton! Hi! Segítsetek dönteni! Idegesen szemrevételeztük a fogantyúkat. – Hallgass hű szolgádra, és válaszd a helyes hidat – ismételtem el.

– De melyiket? – kérdezte Hi. – Öt fogantyún van kereszt! – kiabálta Shelton. – Az jó! – mondtam. – A hű szolgád biztos egy újabb keresztény utalás. Csak néztem az öt lehetőséget, hátha elárulja magát a helyes választás. Sajnos nem. – A vízszintes rész túl rövid egy hagyományos kereszthez. Összevontam a szemöldököm. Miért is volt ez fontos? – Ahogy annál a kettőnél is! – vágta rá Shelton. – Annak ott meg túl hosszú! – Ez az! Semmit sem értettem. Mi? Mi? Hi egy középen lévő fogantyúra mutatott. Még a lámpásunk gyér fényében is látszott, hogy a vésése is alaposabb. A fogantyú tökéletes, a szemnek kellemes keresztet formált meg. Mégis hezitáltam. Valami mélyen legbelül nem hagyott nyugodni. – Tory! – kiáltotta Hi. – A középső lesz az! – Lépések! – sziszegte Ben. – Húzd meg! – türelmetlenkedett Shelton. Leblokkoltam. Valami egyáltalán nem volt jó. – Majd én! – Shelton a fogantyúért nyúlt. Mi? Mi? Shelton ujjai a fogantyúra tekeredtek. – NE! A kezem meglendült és ellökte Sheltonét, aki hátrahőkölt, és nem értette a hirtelen mozdulatomat. – Bonny úgy hívta, hogy hű szolgád! – mondtam. – Az övé! Anne Bonny keresztjét kell megkeresnünk!

– A térképen lévő jelkép! – szólt Hi. Elővettem a kincsestérképet, és a fogantyúkhoz tartottam. Először semmi szembeszökőt nem láttam. Majd mégis. A jobb oldalon lévő fogantyún egy hosszú és vékony kereszt volt, pontosan olyan, mint a fura kis rajzokon. Közelebb hajoltam, így lézerszerű fényben láttam a részleteket. Ott. A felső ága kecsesen jobbra görbült. Szinte észrevétlenül, hacsak valaki nem kifejezetten azt kereste. Bonny görbe keresztje. A névjegye. A hű szolgája. Rámutattam. – Egyszerre? Hi és Shelton izgatottan bólogatott, majd a poros kőfogantyúhoz nyúltak. Vettem egy mély levegőt. – Egy! Kettő! Három! A kereszt lassan elfordult, hangosan nyöszörögve az évszázados semmittevés után. Végül megállt. Ijedten a barlang falára préseltük a hátunkat. Bumm! Bumm! Bumm! Kötelek szakadtak el. Fogaskerekek nyikorogtak. Vasláncok csikorogtak, ahogy elengedték az évszázados terheiket. Odafent, a masszív kőtábla elindult lefelé. Csörr. Csörr. Csörr. Hirtelen megállt a szikla. Hangos robaj hallatszott a hátunknál lévő fal mögül. Ideges voltam. Valami nem stimmelt. Durr! Bumm! A fölöttünk lévő lap megremegett, majd belezuhant a kosszal és kavicsokkal teli törmelékbe. Olyan hangos volt a becsapódás,

mint amikor két vonat összeütközik. A robaj visszhangzott a szuperhallással rendelkező fülemben. Befogtam, és kínomban ordítani kezdtem. ZUTTY. Másodpercekig minden kész káosz volt. Nem láttam, és nem tudtam gondolkozni. Fuldokolva és zihálva próbáltam lélegezni a pólómon keresztül. Örökkévalóságnak tűnő idő után a por leülepedett. Életben maradtam. – Jaj, ne – mutatott Ben a szakadékon túlra. A szeme ismét feketésbarnás volt. Becsapódás után a kőtábla oldalra dőlt, és csak egy sarkot hagyott nyitva a szemközti peremen. Dülöngélt, bármelyik másodpercben lezuhanhatott a szakadékba. – Azonnal indulnunk kell! – Beletettem a lámpást és a térképet a táskámba. – Mielőtt tényleg lezuhan! – Én ezen nem megyek át! – Shelton szinte sírva fakadt. – A kitörésemnek annyi! – Pedig muszáj lesz! – mondtam, és megfogtam a vállát. – Ne feledd, te is Fertőzött vagy. Bármire készen állsz. Shelton arcán határozott grimasz jelent meg, majd nekiiramodott, átrohant a hídon, és addig meg sem állt, amíg fel nem kenődött a szemközti falra. – Auuu! Hirammal hangosan fújtattunk. Shelton egészen kicsire húzta össze magát, de azért feltartotta a hüvelykujját. – Uhhh! – morogta Hi. – Nem semmi! Végül nekirugaszkodott, a biztonság kedvéért végig jajveszékelve, majd összeroskadt Shelton mellett. A két hős megkönnyebbülten összeérintette az öklét.

– Nyomás! – mondtam Bennek. – Menj Te. Én nehezebb vagyok. Megszorítottam Ben karját, és rohanni kezdtem. A kőtábla vadul imbolygott, amikor leugrottam róla. Halk reccsenés hallatszott a barlangban. – Te jössz, Ben! – kiabáltam. – Siess! Amikor Ben elindult a híd felé, egy árnyék jelent meg mögötte a nyílásban. Alig láttam. Benre fókuszáltam, aki úgy mozgott, akár egy lassított felvétel. A reccsenés felerősödött. Reeeeeeccccccssssss! Ben nekiiramodott. A híd minden egyes lépésével egyre jobban imbolygott. Aztán a vége lecsúszott a peremről, és a kőtábla elindult lefelé. – BEN! Rémülten néztem, ahogy a híd kicsúszott a lába alól. Ben nyújtott kézzel előrevetette magát. Mintha megállt volna az idő. És a szívem is. Bennek sikerült elkapnia a szikla végét, próbált valahogy megkapaszkodni az ujjaival. Ám amikor teste nekicsapódott a sziklának, elengedte a fogást. Hat kéz nyúlt Ben karja, haja, pólója és nyaka után, majd egy emberként a biztonságba húztuk. – Köszönöm – lihegte. – Egy hajszálon múlott. – Szívesen – szólt Shelton meghajolva. – Még mindig jövök eggyel – kacsintott Hi. – És ez még csak a ma esti. Reccs! Reccs! Golyók csapódtak a fejünk fölött lévő sziklákba. – Futás! – kiabáltam.

Ismét behatoltunk egy újabb fekete átjáróba.

35. Fejezet

V

égigszáguldottunk egy lejtőn, majd egymásba gabalyodva elterültünk a földön. Mindenki mozdulatlanul hevert, moccanni sem volt erőnk. A gondolataim összevissza kavarogtak. Élünk. Sértetlenül. A lövöldöző már nem tud követni minket. Lassan abbamaradt a zihálásom, és normalizálódott a pulzusom. Kiszabadítottam magam a kupacból, felálltam és körbenéztem. A barlang kör alakú volt, és körülbelül akkora, mint egy osztályterem. Egy lyukon keresztül kis vízesés ömlött a tetőről az átjáró közepén lévő tóba. Nagyjából három méterre saccoltam a víz átmérőjét és mélységét. A víz örvénylett, és valószínűleg a mélyedés alján távozott. Gyönyörű látványt nyújtott, akár egy elegáns kerti szökőkút. A helyiség többi része üres volt. – Ez lehet a sötét barlang csatornája – mondtam. – Megtaláltuk! Végigpásztáztam a falakat, majd felfigyeltem egy sziklából kiugró részre. Durván négyzetméternyi lehetett, de nem tartott semmit. Mély bemetszések szabdalták az egyébként sima kő tetejét. Csalódottan néztem magam elé. Egyszer valami súlyos pihenhetett ott. Például egy láda. Nem. – Mi ez a baromság? – kérdezte Shelton a kőtábla fölött falba

vésett fekete betűkre mutatva. – Egy újabb rejtvény? – álmélkodtam. – De ez tuti nem angolul van. Bár a betűk ismerősnek tűntek, mégsem tudtam beazonosítani a nyelvet. A betűk mellett ott volt a már ismerős jelkép is. Bonny aláírása, a görbe kereszt. Teljesen magamba zuhantam. Elvitte. Nincs itt a kincs. – Ne! – mondta Hi a homlokára csapva. – Mondd azt, hogy nem itt kell lennie a kincsnek. Kérlek. Nem bírtam a szemébe nézni. – Eltűnt? – kérdezte Shelton. – Hogy? Senki sem járt itt előttünk! Különben tuti hallottunk volna ezekről az alagutakról. Nem beszélve az égi hídról! Ma estig nem is tudtunk róluk semmit! Megráztam a fejem. Nem értettem egyet. Aztán hirtelen összeállt a kép. Hogy én mekkora hülye voltam! Hi mindent leolvasott az arcomról. – Mi van? – Elvitték. – Kik? – Anne Bonny és a legénysége. – Dühömben a levegőbe bokszoltam. – Miért nem jutott ez korábban az eszembe? Shelton türelmetlenül integetett. – Magyarázd már el! – Bonnyt kiszabadította a börtönből a legénysége, igaz? – Igen – szólt Shelton. – Mi is végigmásztunk azon a szörnyű lyukon. – Bonny biztos aggódott, hogy az angolok felfedezik a

szökési útvonalát. – De nem tették – mondta Hi. – Ha úgy lett volna, mindenki tudna az alagutakról. A legénysége biztos lezárta a börtönt, ahogy mi is találtuk. – Ám Bonny mégsem volt biztos benne, hogy működni fog – érveltem –, attól félt, hogy megtalálják az alagutat. Hi és Shelton felsóhajtott. – Szóval ő és a legénysége elvitték a kincset – szólt Hi letették a csapdákat, és elmentek. Anyám... – Ne már! – Ben dörmögése hangosan visszhangzott a kis helyiségben. – Lazítsatok már egy kicsit! A szemöldököm döbbenten a magasba szökkent. – Tessék? – Hogyhogy tessék? – kérdezte Ben széttárt kezekkel. – Nézz már körül, Victoria! Innen nincs kiút! Körbeforogtam. Bennek igaza volt. Se ajtók, se alagutak, se rések, se repedések. Bent rekedtünk egy kijárat nélküli föld alatti sziklafészekben. – Tehát nincs kincs? – kérdezte Hi. – Pedig már azt hittem, hogy megvan! – Eltűnt – feleltem. – Bonny máshová vitte. Hi leült, és a térde közé hajtotta a fejét. Shelton mellé kuporodott, és dörzsölni kezdte a fülcimpáját. Ben lázasan tapogatni kezdte a falakat, hátha talál kijáratot. Tanácstalanul újra elővettem a kincsestérképet és a tollamat. Miközben Ben ide-oda járkált, a térkép hátuljára másoltam a falon lévő ismeretlen szavakat. Bennel pont egy időben hagytuk abba. – Semmi – mondta. – Nincs más, csak ahonnan jöttünk. – Az nem fog menni – mondtam.

– Talán a vízesés? – Ben felhúzta magát az üres kőlapra, és odalépett a falhoz. Klikk. Ben megmerevedett, majd hátralépett. Lenézett a kőlapra, és szitkozódott. Morajlás. Pukk! Pukk! Shelton és Hi felpattant. – Ez egy nyomásérzékelő! – kiáltotta Ben. – Rálépteeeem! Valahol a közelben víz bugyogott, akár egy óriási vízöblítéses vécé. A barlang megremegett, majd síri csend lett. – Azt hiszem, jobb lenne... – Oda nézz! – Hi a lejtőre mutatott, amin nem sokkal korábban érkeztünk. Egy hatalmas sziklatömb zárta el a nyílást. – Jaj, ne! – mondta Ben a plafonra mutatva. A fejünk fölött megnyílt egy zsilipkapu. Ahonnan víz záporozott ránk. Kezdte elárasztani az egész helyiséget. Villámgyorsan.

36. Fejezet

A

víz lassan ellepte a tavat. Lázasan kerestem egy menekülési útvonalat, de csak a kőfalakba ütköztem. – Most mit csináljunk?! – őrjöngött Shelton. – Együtt maradunk! – feleltem. – Ki kell úsznunk! – Hogy!? – kérdezte Hi. – És hol!? Próbáltam koncentrálni. Kell hogy legyen megoldás! Ben leugrott a kőről, kinyújtotta a kezét, és megfogta a szikla peremét. Hihetetlen módon, az áramlás ellenére próbálta felhúzni magát. Hiába. Az áradat lesodorta a kezét, és a talajhoz lapította. Ben felpattant és kétségbeesetten felüvöltött. Így biztosan nem fogunk kijutni. – Nem akarok megfulladni! – nyafogott Shelton. Lenéztem. A víz úgy kavargott, mintha örvény lett volna a tóban. Ha a tetőn lehetetlen távozni, akkor csak a föld marad. Talán. Belevetettem magam a tóba, és leúsztam az aljára. A víz egy hulahoppkarikához hasonló nyíláson ömlött át, csak nem elég gyorsan. Át tudjuk passzírozni magunkat, de visszafordulni már nem lesz lehetőségünk.

Fellöktem magam a felszínre, és kimásztam a tóból. – Mit csinálsz?! – kiabált velem Shelton. – Van egy tervem – feleltem halálos nyugalommal. A fiúk körém gyűltek, és izgatottan várták a csodát. – A tó alján keresztül kiúszunk – mondtam. – Tessék?! – kérdezte Shelton pánikban. Hi úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy növesszünk szárnyakat és repüljünk. Ben mozdulatlanul, csuromvizesen állt, nyakán kidülledtek az erek. – Ez az egyetlen esélyünk, és biztosan vezet valahová a tó. – És mi van, ha ott nincs levegő? – kérdezte Hi. – Meg is fulladhatunk. – Lehet, hogy a víz szakadékba torkollik – figyelmeztetett Ben. – Egyenesen és biztosan a mélybe. Visszafojtottam a könnyeimet. – Nincs jobb ötletem. A csapat csak állt, a határozatlanság mindenkit megbénított. A víz a sípcsontunkig ért, és elszántan igyekezett a térdünk felé. – Akkor akár meg is várhatjuk itt, mire meghalunk – javasoltam. – Pöpec – szólt Ben. – Tegyük azt. – Mint egy óriáscsúszda – szólt Hi bizonytalanul. – Én nem akarok utolsónak menni – mondta Shelton elcsukló hangon. – Akkor tuti nem leszek képes rá. Ben mindünkre rábökött, szép sorban. – Tory. Shelton. Hi. Aztán én. – Én jártam könnyűbúvár tanfolyamra – közölte Hi. – Na jó, egyszer voltam. A maximális oxigénfelvételhez vegyél két nagy

levegőt, a harmadikat tartsd bent, és nyomás. Ben bólintott. – És ne fújd ki, amíg nem muszáj, és csak szép lassan engedd ki a levegőt. És ne pánikolj! Bármi történik, csak ússz tovább. A táskámban lapult egy tépőzáras tasak. Összehajtottam és beletettem a kincsestérképet, majd alaposan lezártam, és belegyömöszöltem az egyik zsebembe. – A zseblámpák szerencsére vízállóak. – Ennél többet képtelen voltam mondani. – Én viszem a lámpást – szólt Ben. Eljött a megfelelő pillanat. Egyikünknek sem akaródzott indulni, de jól tudtuk, hogy kifutunk az időből. A víz már a derekunkig ért. Mindegyiküket átöleltem. – Pár másodperc múlva találkozunk! Mogorva arcok néztek vissza rám. Nem hezitálhattam tovább, különben még mindegyikőnknek inába száll a bátorsága. Az életünk forgott kockán. Odaléptem a tó szélére, és elmormoltam egy imát. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Nagy levegő. Placcs. Elmerültem, leküzdöttem magam az aljára, és átrobbantam a lyukon. Egy föld alatti alagút fogadott alatta. A lábammal delfinmozgást végeztem, a kezemmel húztam magam előre. A zseblámpa kissé lelassított, de nem érdekelt, mert nélküle teljes sötétségben lettem volna. A másodpercek a fejemben kattogtak.

Nyolc... Kilenc... Tíz... Az alagút balra fordult, majd lefelé lejtett. A lámpa alig használt valamit a koromsötétben. Tovább húztam magam előre úgy, hogy még a karom is belefájdult. Legnagyobb rémületemre egy újabb elárasztott csatorna terült el előttem. Tizenöt... Tizenhat... Tizenhét... Pánik kerülgetett, de elhessegettem. Kiengedtem egy kis levegőt a számon, és tovább harcoltam. Előttem a csatorna egyre jobban lejtett. Huszonkettő... Huszonhárom... Huszonnégy... Kétségbeesésemben keményebben tempóztam, és próbáltam nagy ívben bevilágítani a teret. Három méterrel odébb egy újabb kanyar következett. A tüdőm égett. Kifutottam az időből. Ősi rémület üvöltött torkaszakadtából az agyamban. KATT. Majd átrobbant rajtam a kitörés. Kiköhögtem az utolsó adag oxigént. A szám megtelt tengervízzel. A falak bezárultak. Végem volt. Aztán megláttam. A kanyar után felfelé vezetett az alagút. Eldobtam a lámpát, és mindkét kezemmel úszni kezdtem. A felszínre érve majdnem

bevertem a fejem az alacsony plafonba. Levegő! Köszönöm, istenem! Mohón lélegeztem. Mélyen belülről feltört bennem az erő. Elmém rejtett zugaiból mindenféle képek törtek elő. Gondolatok égtek az agyamban. Tudtam, hogy Ordas ordít valahol. Egyre több kép jelent meg. Shelton. Hi. Ben. Víz alatt. Pánikba esve. Hitük vesztetten. A zihálás és köpködés közepette az agyam üzenetet küldött nekik. Levegő a harmadik kanyarnál! Ne add fel! Éreztem, ahogy mindegyikükbe belehasít a gondolat. Az elméjük összekapcsolódott az enyémmel, miközben a végtagjaik őrülten csapkodtak. Shelton feje ért elsőként a felszínre. Egy kézzel magamhoz húztam. Következőnek Hi érkezett köhögve és köpködve. Majd Ben arca jelent meg. – Mindenki jól van? – kérdeztem. A fiúknak túl nagy volt a sokk ahhoz, hogy válaszoljanak. Egyedül Hi szorongatta még mindig a zseblámpáját. Tapostuk a vizet, és megpróbáltunk az alagút falán lévő kiugró részekbe kapaszkodni. Észrevettem, hogy mindannyiunknál véget ért a kitörés. – Mit csináltál? – Hi kitörölte a vizet a szeméből. – Hallottalak a fejemben! – Te mentettél meg! – szólt Shelton. – Már majdnem visszafordultam! – Később folytassuk – mondta Ben még mindig nehezen

lélegezve –, most ki kell jutnunk innen. – Kövessetek – közöltem. Folytattuk az utunkat, és egy kiugró sziklába kapaszkodva húztuk előre magunkat. Hálát adtam az égieknek az utolsó zseblámpáért, és imádkoztam, hogy ne merüljön le. Aztán újabb zsákutcába érkeztünk. – Jaj ne! – nyafogta Shelton. – Ssss! Ismerős hangra lettem figyelmes. Az orrom is ismerős szagot azonosított. Tajtékzó hullámok. Homok. – Közel vagyunk a parthoz! – ujjongtam. – Hallom a hullámverést! – Tuti? – Shelton a sötétben szaglászott. – Tuti. – Lenéztem. A víz mélyebbnek tűnt, nem tudtam megmondani, mennyire. – Várjatok egy másodpercet. Vettem egy nagy levegőt, és leereszkedtem az alagút aljára. Sötétben izzó szemem sugárzó fényre lett figyelmes. Egy nyílás, jó pár méterrel odébb. Gyorsan felúsztam a felszínre. – Megint le kell merülnünk – mondtam. – Kövessétek a lámpámat. Nem hagylak itt benneteket. – Csak vezess ki minket innen, Tory. – Hi nagyon közel állt a kiboruláshoz. – De most, ha nem gond. – Rendben. Készen álltok? – Készen – felelték mind a hárman. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Nagy levegő. Placcs. Előrerúgtam magam, majd átúsztam a lyukon egy sötét

tengeri barlangba. A többiek közvetlenül mögöttem tempóztak. A felszín hat méterrel feljebb volt. Fölötte pedig a hold ragyogott. Egy helyben taposva magam elé toltam Hit és Sheltont. Ben mögöttem lebegett. Egy emberként úsztunk fel a felszínre. A fejem valami keménybe ütközött. Fény robbant a két szemem között. Kábultan lesüllyedtem. A zseblámpa kicsúszott a kezemből. ZUTTY. Az erőm elhagyott. A világ egyszerre homályba borult. Egy kéz fogta meg a karom, erősen megrántott és felhúzott. Hagytam, hogy húzzanak. A fejem a felszín fölé ért, és óriási levegőt vettem. – Tory! – Ben arca centiméterekre volt az enyémtől. – Jól vagy? – Jól – válaszoltam. – Csodásan. Bevertem a fejem. Ben furcsán pillantott rám. – Menjünk a partra. – A partra? Ben most először elmosolyodott. – Nézz körbe. Megtettem. Megismertem a környéket. Épp elhagytuk a Batteryt, a félsziget belvárosának a felső részén voltunk. Legalább hét tömbnyi területet jártunk be a föld alatt. Hi és Shelton a védőgát által körbevett lépcsőről integettek. – Végre gyerekjáték valahová feljutni! – szólt Shelton lelkesen. Ben és én odaúsztunk a lépcsőhöz, és kimásztunk az utcaszintre.

Betámolyogtunk a White Point parkba, kerestünk egy padot, és lerogytunk rá. Nem találtam az órám, ezért fogalmam sem volt, mennyi az idő. A hajnal vörösre festette a keleti égboltot. Mellettem Hi hangos nevetésben tört ki megkönnyebbülésében. – Mi van? – A nevetése ragályos volt, már éreztem is egy halvány mosolyt az ajkamon. – Köszönj a barátainknak – mutatott Hi a háta mögé. Megfordultam, és egy szoborral találtam szemben magam, ami Stede Bonnet és kalózcimborái tiszteletére készült. Majdnem felnyerítettem. Shelton vihogva odabotorkált a hatalmas gránittömbhöz, majd kétszer belerúgott. Jó erősen. – Köszi a nagy semmit, lúzerek! Mondjátok meg a barinőtöknek, Anne-nek, hogy nem fogadunk el hitelkártyát! Ben majd kipukkadt a röhögéstől, amitől mindannyian újra rákezdtünk. Csak rötyögtünk és rötyögtünk, hagytuk, hadd távozzon belőlünk a feszültség. – Tudjátok ti egyáltalán, mekkora trutyiban vagyok, skacok? – sopánkodott Hi. – Anyám tíz perc múlva felkel. – Együtt érzek veled – jegyezte meg Shelton. – Ugyanabban a hajóban ücsörgünk. – Ezen most ne agyaljatok – mondta Ben. – Túléltük. Most már bármi jöhet. Pontosan. Kit ki fog filézni, de ebben a pillanatban ez hidegen hagyott. – Élvezzük a friss levegőt egy kicsit – javasoltam. Csak ültünk, egymás mellett, és néztük a napfelkeltét.

HARMADIK RÉSZ: BULL

37. Fejezet

-M

égis vannak csodák – viccelődtem. – Csupán hinnetek kell bennük! Helyszín: bunker. Idő: másnap dél. A klubházunkban henyéltünk, még mindig kiütve az előző esti őrülettől. A fiúk a földön ücsörögve dobálták egymásnak a teniszlabdát. Én a padon ültem. Ordas egy frizbit rágcsált a lábamnál. Hihetetlen, de egyikünk sem bukott le. Őt órával korábban lábujjhegyen osontam be a bejárati ajtón, felkészülve a legrosszabbra. Mivel eleve szobafogságban voltam, nem tudtam, Kit hogyan fog reagálni hajnali érkezésemre. Akár egy ott ücsörgő rendőr is fogadhatott volna a nappalinkban. Így hát besurrantam, attól tartva, hogy végül Ordas fog lebuktatni. Legnagyobb meglepetésemre egy cetli várt a lépcsőkorlátra ragasztva. Korábban kellett bemennem a LIRI-be. Vacsorára itt vagyok. Ne menj el a házból. Kit. Szóval fogalma sem volt az egészről. Miután eltáncoltam Hi kedvenc figuráit, rázuhantam a kanapéra. Totál kikészültem, érzelmileg lenullázódtam, és úgy bűzlöttem, akár egy pöcegödör. Ordas teljesen odavolt a gyönyörtől, vadul csóválta a farkát,

és összevissza nyalta az arcomat rózsaszínű, dörzspapírszerű nyelvével. – Oké-oké, a mama jól van. Csak pár karcolást gyűjtöttem be, semmi többet. Ordas tovább tisztogatta az arcomat. Attól a perctől fogva nem tévesztett szem elől. Egy ködkürt szólalt meg a kikötőben, elijesztve a bunker ablakpárkányán pihenő sirályokat. Egy tengeri cirkáló közeledett a félsziget felé. A napfény megcsillant a nyugodt óceánon. A hőmérséklet már jóval harminc fok fölött járt. – Anyámmal a földszinten találkoztam össze, de azt hitte, hogy éppen kimegyek – nevetett Hi. – Mintha ilyen korán kelnék szombatonként. Szerencsére totál kómás, mielőtt megissza a kávéját. – Az én őseim még ágyban voltak – folytatta Shelton Bennek passzolva a teniszlabdát. – Sosem alszanak hatnál tovább, úgyhogy biztos van védőangyalom. – A te papád nem fog balhézni? – kérdeztem tőle. Tom Blue munkanapja jóval napfelkelte előtt kezdődött, még hétvégeken is. Mire kikötöttünk a Sewee-vel, az ő hajója már nem volt ott. – Majd azt mondom, horgászni mentem. – Ben elkapta a labdát, és odadobta Hinak. – Nem fog sokat kérdezősködni. A teniszlabda átrepült a helyiségen; mielőtt elkapta és visszadobta volna, Hi hirtelen feltette azt a kérdést, ami mindannyiunkat a legjobban foglalkoztatott. – Szóval... szerintetek ki akart megölni minket? – Őszintén szólva, halvány gőzöm sincs – feleltem. – Nem tudom.

– Ennek semmi értelme! – szólt Shelton széttárt karokkal. – Ki tudta, hogy be akartunk törni a Provost Dungeonba múlt éjjel? – Még mi sem tudtuk, csak pár órával előtte – mondta Hi. – És ki lenne akkora őrült, hogy kövessen minket abba a patkánylyukba? – iFollow? – kérdezte Ben a füle mögé simítva haját. – Lehet, hogy valaki meghekkelte a videókonferenciánkat? – Ez lehetséges? – kérdeztem. Shelton megrázta a fejét. – Létrehoztunk egy új csoportot, új jelszóval. Annak a programnak is van adatvédelmi kódolása. Higgyétek el, lecsekkoltam. Valószínűtlen. – Egyáltalán miért tenne valaki ilyet? – kérdeztem. – Ki akarna utánunk kémkedni? – Ki akarna megölni – helyesbített Hi. – Akárki is követett minket a föld alatt, egy halom hullára pályázott. Na, erre varrjál gombot. – Mi aztán tudjuk, hogyan vonzzuk magunkhoz a pszichopatákat – motyogta Shelton. – Valami köze lehet Bonny kincséhez – szólt Ben. – Ez az egyetlen logikus magyarázat. – Van még egy. – Hi komoly arcot vágott. – Mi van, ha valaki tud a kitöréseinkről? – Tessék? – kérdezte Shelton a fülcimpáját dörzsölve. – Honnan? – Nem tudom, de ezt is számításba kell vennünk. – Hi kerülte a tekintetemet. – Nem minden mozdulatunk volt feltétlenül titkos. Kinyitottam a számat, de Shelton megelőzött.

– Megint agyturkászt játszottál, Tory. A föld alatti alagútban hallottam a hangod a fejemben. – Én is – mondta Hi. Ben tétovázott, majd bólintott. – Másodszorra is kitörtél. Hogyan? – Nem tudom – feleltem, és beleborzongtam, ahogy visszagondoltam rá. – Pánikba estem. Nem kaptam levegőt. Aztán valami átkapcsolt az agyamban, és megtörtént a kitörés. Teljesen öntudatlanul történt. – Hogy lehet, hogy csak te tudsz belépni más fejébe? – kérdezte Shelton. Megvontam a vállam. Természetesen fogalmam sem volt. A bunker elcsendesedett. – Hát, megmentetted az életünket – szólalt meg végül Ben. – Csak ez számít. – Ez a beszéd! – Hi odacsoszogott hozzám, megfogta a kezem, és egy cuppanós puszit nyomott rá. – A lekötelezettje vagyok, nemes hölgy. – Ne égesd már magad – szólt Shelton, majd rám nézett. – Köszi, Tor. Csak így tovább. – Oké – mosolyogtam. – Nem lesz nehéz, miután fogalmam sincs, mit csináltam. A feszültség csökkent, de a jó hangulat nem tartott sokáig. – És most? Nem kellene hívnunk a zsarukat? – Shelton nem tűnt túl boldognak saját javaslatától. – A mi múltunkkal? – gúnyolódott Ben. – Nem jelenthetünk egy újabb hullát és egy újabb misztikus lövöldözőt. A tavaly májusi majomcsontos égésünk után már nulla hitelességünk van a zsaruknál. – Hahó, Rühellminket biztos úr – színészkedett Hi –, ugye

emlékszik ránk? Múlt éjjel egy múzeumból lopott lelet segítségével betörtünk a város egyik történelmi épületébe. Melyik cella lesz az enyém? – Valaki úgyis meg fogja találni azt a rést a börtön falában – szólt Shelton az óráját kopogtatva. – Csak órák kérdése. – Akkor sietnünk kell – mondtam. – Az Exchange zárva van hétvégenként, így nyerünk egy kis időt. A fiúk egymásra meredtek, de engem kihagytak. – Mi van? – Tory, vége – szólt Ben kedvesen. – Vége? – kérdeztem döbbenten. – Dehogyis van vége. Már meg is van az új nyomunk! – Sheltonnak igaza van – mondta Ben. – Hétfőn valaki észre fogja venni az általunk elmozdított követ. Estére minden amerikai tudni fog Charleston titkos alagútjáról. – Francba! – döbbent rá Shelton. – Még mindig nálunk van a kincsestérkép! Bonny rajza az asztalon hevert. Egy kicsit megviselte a kalandunk, de nem drámaian. Szerencsére a simítózáras tasak szárazon tartotta a víz alatti menekülésünk alatt. Az idegen szavak, amiket kék tintával írtam a hátára, még mindig jól látszottak. Hi megvakarta a homlokát. – Vissza kell vinnünk, de azonnal. Könnyen bajba kerülhetünk miatta, és Fletcherék seperc alatt rájönnek, hogy ki lopta el. – Már így is bajban vagyunk – így Shelton. – Tory ráírt. – Nem volt más választásom. – Ha felröppen a hír – szólt Ben a világ összes tájáról érkező kincsvadászok ellepik Charlestont. Egyikük tuti megtalálja a

rejtekhelyét. – Nem! – szóltam keményen. – Gondolkozzatok már! A barlangot elárasztotta a víz, és senki más nem ismeri Bonny utolsó versét. – Amit nem tudunk elolvasni – motyogta Hi. – Azon dolgozom! – Kezdett idegesíteni az állandó ellenállásuk. – A befejezés nem megoldás. Hát nem látjátok? Mi vagyunk az egyetlenek, akik ismerik a kincshez vezető utolsó nyomot. Rájöhetünk, hová rejtette Bonny! – Honnan veszed, hogy még mindig ott van? – kérdezte Ben. – Lehet, hogy a kalózok felosztották a kincset, és eltűntek a városból. – Akkor minek hagyták volna hátra a rejtvényt? – kérdeztem, majd megosztottam velük az én elméletemet. – Szerintem Bonny Mary Readnek írta a verset. – De Read már rég halott volt akkor – vetette közbe Shelton. – Belehalt a lázba a jamaicai börtönben. – Lehet, hogy Anne nem is tudott róla. Vagy lehet, hogy Mary túlélte. – Ez már túl sok lehet – mondta Hi. – Anne közvetlenül a vers mellé rajzolta a keresztet, ahogy a levelében is tette, hogy Mary tudja, valódi nyomról van szó. A fiúk hallgattak, de éreztem, hogy kicsit megenyhültek. Megvakargattam Ordas hasát, és vártam, hadd emésszék az érveimet. Aztán folytattam. – A kincset nem megtalálták, skacok, hanem elvitték. És csak mi tudunk az új rejtekhelyéről. Semmi.

– Még mindig nyerhetünk. Még mindig megmenthetjük Loggerheadet. Shelton az állát vakargatta. Ben bizonytalannak tűnt. Hi töprengve nézett. – Odakint van valahol. Ránk vár. Csak elég tökösnek kell lennünk ahhoz, hogy elvegyük. Shelton és Hi bólogatott, az előbbi kelletlenül, az utóbbi lelkesen. – Rendicsek. – Ben felkapta a teniszlabdát, és felém dobta. – Hol kezdjük? Anélkül kaptam el a labdát, hogy odanéztem volna. – Ki kell derítenünk mindent, amit Anne Bonnyról tudni lehet.

38. Fejezet

tnéztem a szórólapot, és tárcsáztam az alján található telefonszámot. Egy női hang jelentkezett be két csengés után. – Charlestoni Kísértettúrák. – Sallie? Itt Tory Brennan. A barátaimmal múlt este részt vettünk a túrátokon. – Szia Tory, miben segíthetek? Elvesztettél valamit? – Nem, dehogyis – mondtam lazán. – Lenne egy kérdésem, ha volna egy perced. – Mondd. Óvatosan. Ne emlékeztesd a kincsestérképre. – Eszembe jutott a beszélgetésünk a charlestoni múzeumban. – Éppen az információs pultnál ülök – közölte Sallie. – Ez a mobilszámom. – Ó! Akkor gyors leszek. Azon tűnődtem, honnan szerezhetnék több infót Anne Bonnyról. – Hmm. – Sallie elhallgatott. – Van valami a neten is, és néhány könyv, amiket ajánlottam, de annyira kevés az információ Bonnyról, hogy a legtöbb forrás csak ismétlődik, vagy ellentmond egymásnak. – Ez a problémám. – Pontosan mit keresel? – Kaptam egy feladatot az iskolában – hazudtam. – Egy

Á

Lowcountryból származó történelmi személy hátteréről kell adatokat gyűjteni, és úgy gondoltam, Anne Bonny érdekes lenne. – Próbáltad a Karpeles Irattárat? Az első telepesektől kezdve van nyilvántartásuk. A dokumentációkkal foglalkozó férfi elég különös, de tudja a dolgát. Bocs, de folyton elfelejtem a nevét. – Köszönöm, Sallie. Azt hiszem tudom, kiről beszélsz. ◌◌◌ – Nagyra értékeljük a segítségét, dr. Short – mondtam a legbájosabb mosolyomat bedobva. – Főleg, hogy szombat van. – Én pedig remélem, megtiszteltetésnek veszi a megállapodásunkat, Miss Brennan. Short végigvezetett minket egy folyosón, miután elhagytuk a könyvtár fő galériáját. – Anne Bonny levele csatlakozni fog a Karpeles gyűjteményhez, miután felbecsültük és nyilvántartásba vettük. Egyetértesz? – Egyetértek. Short kemény üzletembernek bizonyult, de nem volt más választásunk. Az idő sürgetett. – Örülök, hogy segítségetekre lehetek. – Nahát, Short mosolyogni is tud. – Az A megtekintő terembe helyeztünk el benneteket. Számos dokumentumot megjelöltem, amik érdekesek lehetnek számotokra. Beléptünk egy világos terembe, benne négy székkel és egy hosszú faasztallal. Három könyvszállító kocsi állt a hátsó falnál, mindegyiken egy-egy nagy fémkonténer tornyosult. – Ennek a teremnek a hőmérséklete és a páratartalma is ellenőrzött. – Short kiosztott néhány vászonkesztyűt. – Kérlek,

puszta kézzel ne nyúljatok a dokumentumokhoz. A bőrötökön lévő zsír is károsíthatja a pergament. Short szigorúan mustrálgatott bennünket. – Nem rágóztok, ugye? Tudom, hogy a gyerekek szeretik a rágót. Megráztuk a fejünket. Short összekulcsolta a kezét a mellkasa előtt. – Az első kocsin a Cormac család leszármazása látható, a Charles Townba való érkezésüktől, az 1600-as évek végétől napjainkig. Bólogattam, mert úgy tűnt, elvárja. Short odasétált a középső kocsihoz. – Itt a William Cormachez kapcsolódó dokumentumok vannak. Levelek, vagyonbejegyzések, végrendeletek, bármi, amit össze tudtunk gyűjteni. Tökéletes. Pont, amire szükségünk van. – Végül vannak Anne Bonnyra utaló dokumentumaink is. – Short a harmadik kocsira mutatott. – Nem sok, belátom, de akad köztük néhány figyelemre méltó adat. – Köszönjük – mondtam. – Hálásan köszönjük az alaposságát. – Egy óra múlva visszajövök. Ha addig szükségetek lenne valamire, vagy további kívánságotok támadna, csak nyomjátok meg a hívógombot. De óvatosan. – Short a plafon közepén lévő ragyogó fekete gombra mutatott. – Az a készülék ott egy biztonsági kamera. – Ezzel az ajtóhoz sétált. – Még egy gyors kérdés, mielőtt elmenne... – Egy papírdarabot nyomtam Short kezébe. – Be tudja azonosítani ezt a nyelvet? Short komolyan fürkészte a papírt, amin Bonny versének

egy része szerepelt. – Gall. Eredeti dialektus, nem csak holmi skót tájszólás. A nyelvet gyakran egyszerűen csak írként emlegetik. Még valami? – Egyelőre nem, köszönjük. Amint becsukódott az ajtó, Shelton felhorkantott. – Hát persze hogy örömmel segít. A történelem legrosszabb üzletét kötöttük meg. Hi megvonta a vállát. – Csak így juthattunk be. Megvan hozzá a hatalma. – Egyenként nézzük át a kocsikat – javasoltam. – így nem maradunk le semmiről. Gyorsan átfutottuk az első dobozt. Anne Bonny után nem volt túl érdekfeszítő a Cormac család története. A középső kocsihoz igyekezve átnyálaztuk William Cormac személyes papírjait. Többnyire hivatalos értekezések, vagy az ültetvényén folyó termelésről szóló beszámolók voltak. Már kezdtem aggódni, hogy semmi hasznosat nem találunk. – Király! – Shelton egy maroknyi papírt hozott oda az asztalhoz. – Ezt nézzétek meg! Leültem a mellette lévő székre. – Mit találtál? – Egy levél Cormachez a felesége apjától. – Felesége? – kérdezte Hi. – Úgy érted, Anne Bonny anyja? – Nem, az igazi felesége. Akit Cormac megcsalt Írországban. – Hoppá! – Hi áthajolt Shelton válla fölött. – És mit írt az apja? Felhívás párbajra? – Elég régies a nyelvezete – mondta Shelton –, de amit ír, egyáltalán nem hízelgő. Mindenféle „züllött viselkedéssel” és hasonlókkal vádolja Cormacet. „Potrohos és buta talpnyalónak”

nevezi. Hi mosolygott. – Miért tartana meg bárki egy ilyen levelet? Cormac biztosan mazochista lehetett. – Hááát – szólt Shelton a végére érve. – És ehhez mit szóltok? – Mihez? – Tudjuk, hogy Anne apját William Cormacnek hívták – felelte. – És amikor Anne megházasodott, átvette a lúzer férje, James Bonny nevét. – Aha. Na és? – Találjátok ki, mi volt az anyja neve. A szobalányé, akivel Cormac kavart. Shelton szándékosan várt, élvezve a növekvő feszültséget. – Mondd már! – kiáltotta Hi. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy nekiállunk neveket sorolni? – De annyira jóóó! – énekelte Shelton. – Ki vele. – Kezdett elfogyni a türelmem. – Anne Bonny anyját úgy hívták, hogy... – Shelton dobpergést imitált az asztalon –, ...Mary Brennan. Nem hittem a fülemnek. – Komolyan? – Nézd meg magad. – Shelton átnyújtotta a papírt. – Apuci azért dühös, mert Mary Brennan a lánya személyes szolgálója volt. Kétszer is leírta a teljes nevét. – Sheltonnak igaza van. – Ben letett egy újabb dokumentumot az asztalra. – Ez a County Cork, az írországi Cormac birtok költségelszámolása, 1697-ből. Azt írják, hogy egy Mary Brennan nevű szobalány életet adott egy lánynak,

Anne-nek. – Mit szóltok hozzá? – viccelődött Hi. – Anne Bonny akár az ükükanyád is lehet. Biztos ettől vagy ilyen bájos... – Marha vicces. Borzongás futott végig rajtam. A jachtklubban látott festmény. A hasonló kézírás. És most ez. Lehetséges lenne? Anne Bonny leszármazottja lennék? Baromság. – Több ezer Brennan lehet Észak-Amerikában – mondtam. – És Massachusettsben hány? – Hi átfutotta a William Cormax doboz utolsó papírjait. – Itt egy levél Mary Brennantól, 1707-ből. Sohasem adta fel, de egy unokatestvérnek címezte a „Massachusetts Bay gyarmaton”. Ismét megborzongtam. Kész őrület. – Willy Cormac, ennyit rólad. – Hi visszatette a papírokat a dobozba. – Üdvözöljük Anne Bonnyt. – Shelton a harmadik könyvszállító kocsihoz lépett, majd átadott Bennek néhány poros dokumentumot. – Jó szórakozást! – Nem valami sok. – Ben letette a papírokat az asztalra. – Nézzük át egyenként. – Tory? – Shelton az utolsó tároló oldalát tanulmányozta. – Ugye nem hiszel a véletlenekben? – Nem – feleltem. – Viszont egy vezetéknév aligha bizonyítja... – Nem erről van szó. Találd ki, ki nézte át előttünk utoljára ezt a cuccot? – Elég a találós kérdésekből – morogta Ben. – Mondd el. – Nézd meg az aláírást. – Shelton a kezembe nyomott egy maszatos kölcsönzői lapot. – Nem más, mint jóbarátod, Rodney

Brincefield. – Már megint az az öreg fószer? – kérdezte Hi a magasba vonva a szemöldökét. – És? Megvontam a vállam. – Tényleg odavan Anne Bonnyért. Nem nagy ügy. Valahol mégis eltöprengtem ezen. Brincefield mindig mindenhol felbukkant. Ártalmatlannak tűnt, de volt alkalmam megtanulni, hogy nem szabad lebecsülni az embereket. Lehet, hogy Brincefieldnek köze volt a megtámadásunkhoz? Shelton szakította félbe az elmélkedésemet. – Skacok, egy perce még Massachusettsről beszéltetek, nemde? Bőszen bólogattunk. – Korábban sosem említettem – szólt Shelton –, de a kalózkönyvemben szerepel egy olyan pletyka, hogy Bonny északra szökött. – Mikor? – kérdezte Ben. – A jamaicai tárgyalás után. Az egyik feltételezés szerint Bonny a Massachusetts Bay gyarmatra vitorlázott, és Új-Angliában telepedett le. Ilyen egyszerű. Ezúttal mindkét karom és lábam libabőrös lett. A dolgok egyre ijesztőbbé váltak. Már-már úgy éreztem, hogy átvernek. Hirtelen eszembe jutott valami. Anya imádta volna ezt. Gyorsan elhessegettem a fájdalmas gondolatot. – De nem így volt – mondta közben Hi. – Bonnyt Charles Townba vitték. – Elképzelhető, hogy a Half-Moon Batteryről való menekülése után északra szökött – mélázott Shelton. – Én csak azt mondom, ami a könyvben áll. – Átnézhetnénk az utolsó adagot? – kérdezte Ben. – Kezdek

besokallni. A fennmaradó papírok nem árultak el semmit, többnyire Bonny tengeri csatáiról szóltak. Néhány a tárgyalásával is foglalkozott, ezek érdekesebbek voltak, de használhatatlanok. Megnéztem az utolsó aláírt oldalt. – Készen vagyunk? – Teljesen – sóhajtozott Hi. – Én még mindig a múlt éjszaka hatása alatt vagyok. Megnyomtam a hívógombot. Amikor Short megjelent, megköszöntem neki mindent, és elindultunk az ajtó felé. – Akkor majd várom Bonny levelét. – Igen, uram – mondtam, majd követtem a többieket. A nap ragyogóan tűzött le az égről. Alig tűnt hihetőnek, hogy pár órával ezelőtt még egy elárasztott tengeri barlangban úsztunk a charlestoni kikötő felé. Noha hullafáradtak voltunk, még mindig nem értünk a végére. – Szóval mit tudtunk meg? – kérdezte Ben. – Nem sokat – válaszoltam. – Short szerint a vers gall nyelven íródott. Mindenképpen le kell fordíttatnunk. – Megtudtuk, hogy Tory egy gyilkos, erkölcstelen és forrófejű kalóznő leszármazottja. – Fogd be, Hiram. Letrappoltunk a lépcsőkön, és a kikötő felé vettük az irányt. Majd hirtelen megtorpantunk. Marlo és Fatörzs egy kerítésnek dőlve állt a lakótömb közepe táján. Marlo most is hosszú fehér pólóban és fekete farmerban feszített. Egy fehér iPod simult a szíjához, egy fülhallgató a fejéhez. Fatörzs NBA mezben virított, ezúttal egy Charles

Barkley Sixers ujjatlanban. Esélyünk sem volt elkerülni őket, csak ha visszafordulunk. – Ötletek? – kérdezte Hi halkan. – Csak sétáljunk tovább – suttogtam. – Nem félemlíthetnek meg minket. – A magad nevében beszélj – motyogta Shelton. Ahogy közelebb értünk, elmosolyodtam és, intettem nekik. Marlo arca meg sem rezdült, de szemével követte a mozdulatainkat. Fél kezével az arcán lévő sebhelyet piszkálta. Fatörzs tudomást sem vett rólunk. Eszembe jutott Shelton véletlenekre tett célzása. Néhány lépés múlva elértük a sarkot. – Jííííhááááá! – Hi a vállát dörzsölgette. – Hideg futkos a hátamon ezektől az alakoktól! – Mit akarhatnak? – Shelton hátranézett, ám a furcsa pár nem követett minket. – Szerintetek ők követtek minket az alagútban? – Nézd a karom – szólt Hi. – Csupa libabőr. – Ne foglalkozz velük – mondta Ben. – Inkább a gall versre koncentráljunk. – Hogy fogjuk lefordíttatni? – kérdezte Shelton. – Mázlink van – derültem fel. – Ismerek egy tuti nyelvzsenit. Itt az ideje, hogy kijátsszam az ászt! – Ki lenne az? – kérdezte Hi gyanakvóan. – A nagynéném, Tempe.

39. Fejezet

M

arlo Bates csak bámulta a sarkon idegesen beforduló fiatalokat. Nem követte őket. Egyáltalán nem mozdult. Helyette hátrafelé belerúgott a kerítésbe, és a fülében üvöltő Lil Wayne-számra rázta a fejét. Pár pillanat múlva egy hatalmas kéz fogta meg a vállát. A testvére, Duncan kérdőn nézett rá. Marlo nagyot sóhajtva megállította az iPodját, és kivette a füléből a fülhallgatót. – Mit akarsz? – Marlónak hátra kellett hajtania a fejét ahhoz, hogy a testvére szemébe tudjon nézni. Duncan nem válaszolt. Nem csoda. De Marlo így is megértette. – Fogalmam sincs, ember – felelte. – Én sem jártam még itt soha. Duncan megborzongott – ami a másik számára felért egy ordítással. – Mi ez a hely egyáltalán? – kérdezte Marlo a hátuk mögötti jókora kőépületet fürkészve. – Talán a fehér emberek temploma? Duncan türelmetlenül keresztbe fonta a karját. – Hallottad a fatert. – Marlo undorodva köpött egyet. – Nehogy azt hidd, hogy az én ötletem volt. Végigsimította az arcán lévő Z betűt formáló sebhelyet, ami azt jelezte, öntudatlanul is eltöprengett valamin. Majd ellökte magát a kerítéstől.

– Nézzük meg, mi van bent. – Megigazította a nadrágját, majd megdörzsölte a hófehér fogát. – Nem fogom ezzel a szarral tölteni az egész délutánomat. Duncan szótlanul követte Marlót felfelé a lépcsőn. – Rühellem ezeket a kis pisiseket – morgott Marlo. – A saját dolgommal kéne foglalkoznom, nem ezekkel a flepnis turistákkal. Duncan egy szót sem szólt, csak lépkedett, akár egy életre kelt mozgó és lélegző szobor. A bejárathoz érve Marlo kinyitotta az ajtót. Megállt, és benézett az előtérbe. – Remélem, a fater tudja, miről beszél. Marlo utálta a nagy épületeket. Olyan tiszteletet parancsoló és hivatalos kinézetük volt. Az iskolára emlékeztették, ahová a kirúgása előtt járt. A felesleges várakozásokra és az elutasításokra, mert túl büszke volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. – Legyen igaza – motyogta Marlo, mielőtt belépett az ajtón testvére óriási árnyékával a sarkában.

40. Fejezet

A

hogy hazaértem, újabb telefonhívást kezdeményeztem. Ismerős hang szólt bele a telefonba. – Temperance Brennan. – Tempe néni? Szia, itt Tory – mondtam, majd gyorsan hozzátettem. – Kit lánya. – Rájöttem – szólt Tempe csípősen –, miután csak egyetlen unokahúgom van. Hogy vagy, kedvesem? – Én jól. És te? – El vagyok havazva. Három ügyem van a laboratóriumban, és a negyedik már úton. Komoly árat fizetek a luxusért. – Kissé elkomolyodott a hangja. – Hallottam a LIRI-ről. Úgy sajnálom, Tory. Mondd meg Kitnek, hogy segítek, amiben csak tudok. – Köszönöm – feleltem kicsit feszengve. – Biztos értékelni fogja. Tempe hirtelen témát váltott, mintha megérezte volna a nyugtalanságomat. – És minek köszönhetem a hívásodat? Nem panaszkodni akarok, csak ritkán nyílik alkalmunk beszélni. – A hangja szigorúan csengett. – Többször is felhívhatnál. – Rendben, megígérem. Lenne egy speciális kérésem, ha van rám néhány perced. – Mondd csak. Éppen ráérek, most akartam bekapni pár falatot.

– Biztos? Mert tudom, mennyire elfoglalt vagy. Nehezen tértem a tárgyra. Tempe néni az én hősöm, nem szeretném, ha pont ő nézne hülyének. – Ha rólad van szó, ráérek – biztosított Tempe. – Hadd halljam. – Egyszer azt mondtad, hogy a családod Írországból jött. – A mi családunk – helyesbített Tempe. – Kinsale, Cork megye. A nagyapám ott született. – Te nem beszélsz véletlenül gallul, ugye? – Níl agam ach beagáinín Gaeilge – felelte Tempe. – Ami annyit jelent, hogy „csak egy kicsit beszélek írül”. Legalábbis azt hiszem, ezt jelenti. – Tehát ismered a nyelvet? – Níl agam ach beagáinín Gaeilge – ismételte meg Tempe nevetve. – Tanultam franciául, tudok egy kicsit spanyolul, sőt még németül is. De a gall kemény dió. – A neten nincsen gall nyelvű fordítóprogram – mondtam. – Csak chatszobák. – Nem vagyok meglepve. Évszázadokon keresztül beszélték azt a gyönyörű nyelvet, de a brit uralom alatt eltűnt. Majd az 1845-ös nagy éhínség letarolta Írországnak azt a részét, ahol a legjobban elterjedt volt. Soha többé nem bukkant fel újra. – Szóval már senki sem beszéli? – Az ír népesség kevesebb mint tizenöt százaléka, noha a jelenlegi kormányzás keményen dolgozik a megőrzésén. Az államokban alig beszélik a gall nyelvet. – Oh – sóhajtottam szomorúan. – Azért megpróbálhatom. – Hallottam, ahogy Tempe megigazítja a telefont. – Gyerekkoromban egy másodunokatestvérem is velünk lakott, ő folyékonyan beszélt

gallul. Kénytelen voltam megtanulni a nyelvet, hogy szót értsünk egymással. – És emlékszel még rá? – Majd kiderül. Le kell fordítani valamit? – Van nálam egy... vers. – Egy könyvből? – Nem – feleltem. – A házunkhoz közel a tenger egy üveget mosott ki a partra. Pár sor még olvasható a papír belsején. Utáltam hazudni a példaképemnek, de mi más választásom lett volna? – Ez rejtély! Csodálatos! Küldd át e-mailen a verset, és gyorsan átnézem. – Ez remek lenne! Nagyon köszönöm. – Nyugi – kuncogott Tempe. – A napi gürcölés után pont jól fog esni egy kis vers. Kínos csönd következett, miközben töprengtem. – Van még valami, Tory? Gyors döntés. – Tudsz valamit Anne Bonnyról, a női kalózról? – Természetesen hallottam róla, de a részletekkel hadilábon állok. Miért? Vállaltam a kockázatot, elmondtam Tempe-nek a gyanúmat. Mary Brennan. A festmény. A massachusetti pletykák Bonnyról. A trükkös kézírás. Miután befejeztem, hosszas hallgatás következett. Klassz. Most tökgyagyának néz. – Tyűha. Ki tudja, akár igaz is lehet. Ekkor vettem észre, hogy még levegőt sem mertem venni. – Elég fura, tudom, de nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy van közöttük összefüggés.

– Értem – szólt Tempe. – Én is Brennan vagyok, emlékszel? De én egészen biztosan nem állok rokonságban Anne Bonnyval. A nagyszüleim csak az első világháború után hagyták el Írországot. – Fura, hogy mindketten Brennanök vagyunk, de én mégis egy másik családban nőttem fel. Azért örülök neki. – Ez is csak azt jelzi, hogy kapcsolatban kellett maradnunk – mondta Tempe. – Bárcsak vidámabb körülmények között történt volna. Tempe elhallgatott, valószínűleg megbánta az anyám halálára tett célzását. – Átküldőm a verset a gmail címedre. Jó volt beszélni. – Ne add fel a kalózok utáni nyomozást. Részletes beszámolót várok, cimbora. – Igenis, kapitány. És még egyszer köszönöm. – Slán agus beannacht leat. – Ez mit jelent? – Viszlát, és légy áldott – kuncogott Tempe. – Legalábbis remélem.

41. Fejezet

M

iután letettem a telefont, sokkal jobban éreztem magam. A Tempe nénivel folytatott beszélgetések mindig feldobtak. Ránéztem az órára. Délután négy óra. Kit egy ideig még nem érkezik haza. Miután elküldtem a verset e-mailen, a Fertőzötteknek is írtam üzenetet. Tíz perccel később már a nappalinkban gyűltünk össze. A fiúk teljesen ki voltak merülve. Shelton és Hi a kanapén hevert, Ben meg a távirányítót bűvölte, hátha sikerül találnia valahol baseballt. Ordas a helyén feküdt, lábát kinyújtotta, és hallgatta a körülötte zajló dolgokat. – Elküldtem a gall anyagot a nénikémnek – mondtam. – Megpróbálja lefordítani, és visszaküldi nekem. Az Anne Bonnyról szóló beszélgetésünket nem árultam el. Eleget piszkáltak már. – Meddig kell várni? – kérdezte Shelton. – Fogalmam sincs. – Hét egy? – Ben végre talált egy meccset. – Anyám, a Cubs hogy lebőgött. – Aha – ásított Hi. – Ó, majdnem elfelejtettem. Anyám mondott valami érdekeset. – Bocsi, de ez sajnos igaz. – Shelton Hi vállára tette a kezét. – Nem te vagy a legjóképűbb srác a suliban. Szegénykém!

– Röhög a vakbelem. Nem, azt mondta, hogy egy furcsa autó hajtott el ma délután a házunk előtt. – Nem hajthatsz csak úgy el előtte – néztem fel. – Ez itt a világvége. – Nem vitatkozom – jelentette ki Hi. – Visszatérve anyámra, egy idegen autó jelent meg a kocsifelhajtón, várt pár percig, majd elment. Majdnem kihívta a zsarukat. Ben visszafojtotta a nevetést. – Miért? – Ismered Ruth-ot – válaszolta Hi nagyot sóhajtva. – Biztos azt hitte, hogy tele van al-Káidásokkal, akik azért jöttek, hogy kiirtsák a polgárőrséget. Nekem ez egyáltalán nem tetszett. – Srácok, láttatok valaha is véletlenül erre keveredett autót? Senki. – Ennyire senki sem tévedhet el – mélázott Shelton. – A házaink tizenöt percre vannak az utolsó országúttól. – A legtöbben nem is tudják, hogy erre még van valami – helyeselt Ben. – Egy eltévedt vezető pedig már rég megfordulna a Morris-sziget előtt. – Lehet, hogy valamilyen futár volt? – kérdezte Hi. – Vagy vendégségbe jött? Lehet, hogy felhívta az ismerőseit, de nem érte el őket, ezért elment. – Lehet, hogy helyi srácok azt hitték, hogy eljutnak egészen a Morris partig – töprengett Shelton. – Milyen autó volt? – kérdeztem. – Ez a legjobb az egészben. – Hi felült, és a térdére tette a könyökét. – Anya meg van győződve arról, hogy egy 1960-as Studebaker Lark kombi volt. Cseresznyeszínű. Már évtizedek óta nem látott hasonlót, de a nagyapám állítólag ugyanilyet

vezetett. – Az biztosan nem szolgálati – vélte Ben. Elgondolkodtam egy ideig. – És mi van a sofőrrel? – Nem látta jól, de bárki is volt az, kalapot viselt. – Stílusos – nevetett Shelton. Nem tetszett ez az egész. Az alagútban eldördülő lövések után ugyanolyan paranoiás lettem, mint Ruth. A környéken feltűnő idegen autó igenis okot adott a gyanakvásra. – Matuzsálemi autó. Kalap. – Shelton az orrát kopogtatta. – Brincefieldre emlékeztet, Tory barátjára. – Nekem is ez jutott az eszembe – mondtam. – De miért jönne ide? – Ki tudja? – szólt Shelton. – Amiért megjelent a kísértettúrán is. Talán szenilis? Vagy perverz. – Az a Marlo srác és az ogréja is elég hátborzongató – fűzte hozzá Hi. – És ma is követtek minket. – Nem tudjuk biztosan, hogy követtek – helyesbített Ben. – Akár véletlenül is járhattak a városban. Elég sok véletlennel találkozunk mostanság. – És Lonnie Bates? – kérdezte Shelton. – A zálogházas pasas? – Ben elgondolkozott a lehetőségen. – Elég morcos volt, amiért túljártunk az eszén. Hi széttárta a kezét, amolyan „ki tudja?” mozdulattal. Ben kikapcsolta a baseballt. – Ha érdekel, nekem is vannak híreim. Mindannyian kíváncsian néztünk rá. – Beszéltem Bili bácsival az Anne Bonnyval kapcsolatos sewee legendáról. – Fantasztikus. – Teljesen megfeledkeztem róla. – Mondott

valami használhatót? – Attól függ, mit nevezel „használhatónak”. – Ben mocorogni kezdett, mint aki kellemetlenül érzi magát. – Bili bácsi nem tudta felidézni a teljes szöveget, de úgy tűnik, hogy ez egy mondóka. – Mondóka? – kérdezte Hi ártatlanul. Figyelmeztetésképpen összehúztam a szemöldököm. Nem kellettek olcsó viccek. Ben vonakodva elkezdte. – Amikor a sötét égbolt úgy ragyog, mint nappal, lángoló parázs emelkedik a csontok mezejére, és kezet ráz az ördöggel. – Ühüm – szólt Hi. – Oké – mondta Shelton tanácstalanul. – Én szóltam – intett Ben védekezően. – Ez egy sewee történet Anne Bonnyról. És nem, fogalmam sincs, mit jelent. – Elegem van a fejtörőkből – morogta Hi. – Nem bírom tovább. – Akkor ne foglalkozz velük – vágta rá Ben. – Felejtsd el, amit mondtam. – Köszi, hogy utánakérdeztél – igyekeztem diplomatikusan fogalmazni. – Lehet, hogy később még hasznosnak ígérkezik, amikor nagyobb rálátásunk lesz az egészre. – Nekem van egy elméletem – szólt Ben. – Ha valakit érdekel. – Mondd. – Igyekeztem elrejteni a kétkedésemet. – Az „amikor a sötét égbolt úgy ragyog, mint nappal” részt már hallottam más sewee történetekben is. A teliholdra céloz. – És a többi? – kérdezte Shelton. – Gőzöm sincs, de talán a telihold fontos lehet valamiért. Különben miért szerepelne benne?

– Szerencséd van – szólt Hi az iPhone-ját vizsgálgatva. – A következő telihold... három nap múlva esedékes. Keddig kérj a spirituális vezetődtől részletesebb leírást. – Kapsz tőlem olyan... Shelton félbeszakította Bent. – Szóval, mit lépünk következőnek? – Talán meg kellene vizsgálnunk Bonny kedvenc jelképét – javasoltam. – A versen úgysem tudunk még dolgozni. Miért ne próbálkozhatnánk a kereszttel? – Lefuttathatnánk egy képösszehasonlítót – szólt Shelton. – Online. – Egy próbát megér. Kiterítettem a kincsestérképet az asztalra, lefényképeztem a jelképet, majd feltöltöttem a képet a laptopomra. – Te jössz – mondtam Sheltonnak, és arrébb álltam, hogy hozzáférhessen a billentyűzethez. – Ismerek egy weboldalt, ahová fel lehet tölteni képeket, majd párokat lehet keresni hozzá a netről. – Shelton ujjai máris vadul pörögtek. Néhány pillanat múlva egy csomó kereszt jelent meg a képernyőn. Shelton rákattintott az egyikre, ami egy online enciklopédiához irányított. – Kelta keresztnek hívják – szólt Shelton. – A középső gyűrű a jellemzője. Megkopogtattam Shelton vállát. – Most én jövök. – Bármikor. – Shelton rögtön arrébb lépett, hogy odaférhessek. – A kelta keresztet állítólag Szent Patrik vezette be, amikor megtérítette a pogány íreket – olvastam. – Magába foglalja a

hagyományos keresztény keresztet, egy kerek emblémával a közepén, ami a napot jelképezi. Egyesek szerint abból az ősi szokásból eredeztethető, amikor a győztes csata után megkoszorúztak egy keresztet. Visszaléptem a képekhez. – A keresztek között sok magas és vékony van, mint amilyet Bonny is rajzolt. Megnéztem a találatokat, és kiválasztottam azt, ami a leginkább hasonlított Bonny rajzához. – Ezt magas keresztnek hívják. – Rákattintottam a képhez tartozó rövid leírásra. – Az ír templomok kedvence, többnyire emlékműveknél használták a nyolcadik században. Főleg sírköveknél. – Uhh. – Hi ismét az iPhone-ját bújta. – A kelta kereszt manapság a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető csoportok körében terjedt el. A jelképet egyébként betiltották Németországban. – Szép munka, németek! – szólt Shelton a homlokára csapva. – Egy újabb ősi vallási szimbólumnak is annyi. Kitehetitek a polcra a horogkereszt mellé. – Bonny keresztjének a teteje mindig jobbra görbül – emlékeztettem őket. – Ennek jelentenie kell valamit, nem gondoljátok? – Biztos csak a megkülönböztetés miatt – vélte Shelton. – Ellenőrizhetném a munkámat, hölgyem? Odaengedtem. – Utánanézek – mondta Shelton a billentyűket püfölve. – De szerintem ez csak Bonny módosítása. Eltelt tizenöt perc. Shelton gyorsabban váltogatta a keresőoldalakat, mint ahogy én követni tudtam, majd hirtelen

felkiáltott: – Jaj, ne! – És lecsapta a laptopom tetejét. – Mi van? – kérdeztem. – Találtál valamit? – Nem! – Shelton bal keze a fülcimpájához vándorolt. – Tud valaki a Mets meccs állásáról? Apám nagy rajongójuk. – Mets? – Hogy jött ez ide? – Mi folyik itt? Shelton nem nézett rám. – Leállt a géped. – Nem, dehogy! Te csuktad be. – Kémprogram. Azt hiszem, bekaptál egy vírust. – Ez egy Mac. Hi motyogva így szólt: – Lemerült az aksi. – Shelton! – Elegem volt. – Hazudsz. És közben dörzsölöd a füled. – Nem is – mondta, és letette a kezét. Ez bevált. – Állj arrébb, Devers. – Nem! – Shelton mindkét kezével betakarta a laptopot. – Rossz döntés! – Mi a franc történt veled? – kérdezte Ben. – Menj már innen! Shelton még próbált ellenkezni, majd feladta a harcot. – Nagy hibát követsz el – közölte, majd leült a kanapémra. – Bíznod kellett volna bennem. Felnyitottam a laptopot, és újratöltöttem az utolsó oldalt. Másodpercek múlva megértettem, mi ütött belé. – Na? – így Hi. – Mitől őrült meg ennyire Shelton? – Megtalálta Bonny hajlított keresztjét – feleltem. – Az igazit. – Ez király! – lelkesedett Hi.

– Nem, nem az – morogta Shelton. – Magyarázd el – kérte Ben. – Egy Anne Bonny keresztjével megegyező kelta keresztet tizenöt évvel ezelőtt adtak el egy aukción. – Nem bírtam elfojtani a mosolyomat. – Méghozzá itt, Charlestonban. – Még jobb – forgatta a szemeit Hi. – Már alig várom a bibit. – Mindjárt megkapod – gúnyolódott Shelton. – Azta! – Ben összevonta a szemöldökét. – Mondjátok, hogy nem ismerem a vevőt. – Egészen biztosan ismered – mondta Shelton. – De már késő. Hi tekintete Benről Sheltonra, majd rám vándorolt. – Ki vele! Felé fordítottam a képernyőt. – A licitálás nyertese Hollis Claybourne volt. – Ó – csüggedt el Hi. – Francba. – Én szóltam – szólt Shelton a fejét csóválva. – Hagynod kellett volna, hogy kitöröljem az egészet. Mindannyian engem néztek, és tudták. Nem okoztam nekik csalódást. – Ideje meglátogatni Chance-t.

42. Fejezet

K

it üzenetével eldőlt a kérdés. Túlóra. Későn érek haza. Egyél valamit. – Ma megyünk – közöltem határozottan. – Nincs vita. A többi Fertőzött morgott, de végül elég hamar beadták a derekukat. Talán túl fáradtak voltak az ellenkezéshez. – Mondtam – füstölgött Shelton. – Ha egyszer megtudja, hogy Hollis vette meg a keresztet, akkor nincs megállás. Hi felállt a kanapéról és kinyújtózott. – Megint ellopjuk Kit terepjáróját? – Csak kölcsönvesszük – helyesbítettem. – Hét előtt visszaérünk, ha sietünk. Tudtam, hol találjuk Chance-t. Mindenki tudta. A jelenlegi címe nyílt titok volt. Nem mindennap fordul elő, hogy a Bolton Prep egyik nagynevű diákját elmegyógyintézetbe utalják. Én persze inkább pszichiátriai ellátásnak nevezném. Chance a Claybourne-villában három hónapja történt lövöldözés óta a Marsh Point Kórház betege. – Szerinted hajlandó találkozni velünk? – kérdezte Ben. – Bízd csak rám. ◌◌◌ A kis öblök, tavacskák és kígyózó mocsarak kellős közepén

fekvő Wadmalaw-sziget Charleston egyik legidillibb kerülete volt. A csöndes, érintetlen és igazán falusias vidék Lowcountry egyik legelmaradottabb része. A tájat kanyargós országutak keresztezték, amelyeket családi farmok és őstermelők út menti pavilonjai gazdagítottak. A csekély számú helyi lakosság többnyire farmerekből, halászokból és Amerika egyetlen aktív teaültetvényének dolgozóiból áll. Wadmalaw-t csupán egyetlen híd köti össze a külvilággal, így a sziget legdiszkrétebb bérlője tökéletesen választott helyet. Észak felé igyekeztünk a Maybank autópályán, majd délkelet felé tartottunk a John-szigeten keresztül. Néhány perccel később befordultunk Wadmalaw-ba, és egészen Rockville-ig követtük a táblákat. Jó pár kilométerrel a kis falu előtt Ben ráfordult egy keskeny privát kocsifelhajtóra. – Őrbódé – figyelmeztetett. – Szemben. Három fegyveres rendőr ücsörgött az út menti fülkében, és egy kis tévéképernyőre fókuszáltak. Megálltunk a kapunál, és vártunk. Az egyik őr végül levette a szemét a képernyőről, felállt és elindult a vezető melletti ablakhoz. Kopasz volt és pocakos, jóval túl a negyvenen, névtábláján a „Mike Brodhag rendőr” felirat virított. – Neve? – kérdezte unottan és kissé idegesen. – Tory Brennan – feleltem az anyósülésről. – Igazolvány? Átadtam a Bolton Prep könyvtári kártyámat. Brodhag ránézett a hátsó ülésen kuporgó Hira és Sheltonra, mielőtt tekintete visszatalált hozzám. Mindegyikünk Bolton Prep-egyenruhát viselt.

– Úti cél? – Mi képviseljük a Bolton Akadémia diáktanácsát – feleltem lelkesen. – Azért jöttünk, hogy átadjuk Chance Claybourne-nek az idei Emberi Lélek-kitüntetést. Brodhag teljesen közömbös maradt. – Megbeszéltek időpontot valakivel az orvosi személyzetből? – Beszéltem egy bizonyos... – gyorsan ránéztem a jegyzeteimre ...dr. Javier Guzmannal. Már vár minket. Brodhag visszament az őrbódéba, és felvette a telefont. – Emberi Lélek-kitüntetés? – suttogta Hi. – Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. És miért adnánk pont egy eszelősnek? – Ssss! – Le sem vettem a szemem Brodhagről. – Gondoltam, egy hivatalos hangzású dologgal könnyebben bejuthatunk. Brodhag letette a telefont, és egy sárga látogatói kártyával tért vissza. – Menjenek egyenesen az épülethez, majd parkolják le az autót a látogatóknak kijelölt helyen. – A férfi monoton hangon beszélt. – Útközben ne álljanak meg. Kihajtáskor mutassa fel ezt a kártyát. Felhajtottunk a sűrű mocsáron keresztül húzódó útra. Masszív páfrányok és kókadt fűzfák sorakoztak a kocsifelhajtón, természetes alagutat alkotva. A levegőben posványos víz szaga terjengett, és repülő rovarok zümmögése hallatszott. Húsz méterrel odébb megszűnt az aszfalt, és a helyét egy sekély tó fölött húzódó híd vette át. A vízből nád és sás emelkedett a magasba. Színes gémek kutattak étel után hosszú, nyurga lábaikon. – Király aligátorvidék – szólt Ben. – Csekkoljátok a turzásokat.

Néhány száz méterre szárazföld jelent meg. Keresztben, egy kisebb kiemelkedés tetején masszív, középkori rémálmot idéző épület állt. – Az alapjai egy szigeten levő szigeten állnak – szólt Shelton. – Hátborzongató. – Nem is kell ennél jobb biztonsági rendszer – mondta Hi. – Egyetlen út vezet ki vagy be. Fél kilométer múlva megérkeztünk a kórházhoz. A kétszintes, kizárólag kőből épült sötét monstrum körüli vizesárok és felvonóhíd virágzó kastély látszatát keltette. Ben a főbejárat melletti murvás parkolóban tette le a kocsit. Egy mosolygó, sötét hajú férfi állt a bejárati ajtó előtt. Körülbelül harmincöt évesnek tippeltem. – Majd én beszélek – suttogtam. – Oké – hagyta helyben Hi. – Ha nagyon akarnám, sem tudnám eladni ezt az Emberi Lélek dumát. Dr. Javier Guzman kis termetű, de arányos férfi volt, bronzszínű bőrrel és ízlésesen vágott fekete kecskeszakállal. Vékony orrán régimódi szemüveg foglalt helyet, mögülük pedig intelligens barna szempár figyelt. – Miss Brennan? – kérdezte enyhén spanyolos akcentussal. – Örülök, hogy megismerhetem, dr. Guzman. Guzman mosolya ragyogó fehér fogakat varázsolt elő. – Részemről a szerencse. Üdvözlöm a Marsh Point Pszichiátriai Kórházban. El kell mondjam, hogy nagyra értékelem közreműködésüket. – Nagyon szívesen. – Fogalmam sem volt, miről beszél, de ez nem állított meg. – A tanács megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen méltó helyen adhatja át a díjat. Guzman komolyan bólogatott.

– Egy ideig attól tartottam, hogy a Bolton Prep szőnyeg alá söpri Mr. Claybourne-t, hogy úgy mondjam. Örülök, hogy tévedtem. Totál elvesztem, de továbbra is vidáman mosolyogtam vissza Guzmanra. – Azon gondolkozunk, hogy nemsokára rendszeres látogatókat is engedélyezünk neki – folytatta Guzman. – Azt hiszem, hogy egy olyan iskolai delegáció, mint a maguké, tökéletes kezdés lehet. Kérem, fáradjanak be. – Chance-nek még nem voltak látogatói? – kérdeztem az előcsarnokon áthaladva. – Senki. Az apja börtönben van, és őszintén szólva, ez a fő oka Mr. Claybourne pszichológiai törésének is, amivel foglalkoznunk kell. Nincs más családtagja. Annak ellenére, amit tett, együtt tudtam érezni Chance-szel. Tudom, milyen az, ha teljesen egyedül marad az ember. – Hosszú út áll még előtte – bólintott Guzman. – Természetesen a szakmai etika tiltja, hogy részleteket áruljak el Mr. Claybourne állapotáról, de abban biztos vagyok, hogy sem saját magára, sem másokra nézve nem veszélyes. A legfontosabb, hogy bizalomra tegyen szert mások felé. – Ezt jó hallani – mondtam. – Mr. Claybourne nagyrészt elszigetelten él az idegösszeomlása óta. – Guzman felvezetett egy márvánnyal bevont lépcsőn. – A katatónia már egy ideje fokozatosan csökken, de csak mostanában kezdett el újra beszélni. Talán néhány baráti arc több emberi reakciót vált ki belőle. Baráti arcok? Fogalmam sem volt, hogyan reagál Chance az érkezésünkre. Végül is miattam alázták meg és zárták be. Lehet, hogy teljesen kiborul.

A pulzusom felgyorsult. Már nem lehetett meghátrálni. Beléptünk egy világos és levegős, pasztellszínű szobába. Az egyik sarokban mindenféle művészkellékek sorakoztak. Festőállványok. Festmények. Egy rakás üres festővászon. Az erkélyablakok előtt kerek asztalok álltak összevissza. Az egész hely vidám és optimista hangulatot sugárzott. – Ez a művészsarok – magyarázta Guzman. – Mr. Claybourne meglehetősen sok időt tölt itt, ezért úgy gondoltam, kényelmes találkozóhely lenne. – Tökéletesen hangzik. Kezdtem izzadni. Rémes. – Csak ketten találkozhatnak a beteggel – jelentette be Guzman szomorú arccal. – Borzasztóan sajnálom, de még nem áll készen egy ekkora csoport fogadására. Az előcsarnokban, a padon várhatnak a többiek. – Megértjük – mondta Shelton. – Sosem veszélyeztetném egy beteg felépülését – így Hi. Mindketten kihátráltak a szobából. Ránéztem Benre, aki bólintott. – Ben és én megoldjuk az átadást. – Csodás! – Guzman rámutatott az egyik asztalra. – Kérlek, foglaljatok helyet. Mr. Claybourne mindjárt itt lesz. – Maga nem marad itt? Meglepődtem, bár igazándiból így volt a legjobb. Fogalmam sincs, hogyan kérdeztem volna ki Chance-t a doki előtt. – Szerintem jobb, ha orvosi kíséret nélkül beszélgetnek – felelte Guzman komoly arccal. – Mr. Claybourne rettentően gyanakvó. Remélem, a barátokkal töltött idő jótékony hatással lesz rá. Barátok. Már megint ez a szó. Nyeltem egy nagyot.

– Én is remélem. – Öt perc múlva visszajövök. – Guzman sarka hangosan kopogott, amint kiment a szobából és végigsétált a folyosón. Pár pillanat múlva Chance jelent meg az ajtóban. Katonai tréningnadrágot és szürke Bolton lacrosse-pólót viselt. Sötét karikák virítottak szúrós, mélybarna szeme alatt, és egyenetlen szakáll keretezte állát. Sebaj, ő az, akinek még a kényszerzubbony is dögösen állna. Chance úgy vigyorgott, mint akinek valami vicc jár a fejében, csak nem akar nevetni rajta. Két lépés után vett észre. Megállt. Meredten bámult rám. Aztán lassan ide-oda forgatta a fejét. Meglátta Bent is. Visszanézett rám, majd odament az asztalhoz, leült, hátradőlt a székben, és a szemembe nézett. Kínos hallgatás következett. Végül én törtem meg a csendet. – A Bolton Akadémia diákjai nevében – kezdtem bele –, minket ért a megtiszteltetés, hogy átadjuk neked az idei... – Állj. – Chance le sem vette rólam a szemét, úgy mutatott Benre. – Távozz. Ben felhorkant. – Kopj le, Claybourne. Chance szája összeszorult. – Távozz. Most. – Menj, Ben – suttogtam. – Nincs sok időnk. Ben tétovázott, majd felállt és kiment a szobából. Chance rá se hederített. Újrakezdtem. – A diákok nevében... – Hagyd már – szólt Chance. – Emberi Lélek-kitüntetés?

Csak azért mentem bele ebbe a hülyeségbe, mert látni akartam, ki rángatja Guzman láncát. Bevallom, megleptél. – Beszélnem kellett veled, és ez bejött. – Mint az új otthonom? – kérdezte Chance körbemutatva. – Mindig is egy kastélyban akartam élni. Bár így, hogy fogoly vagyok... – Nem vagy fogoly – próbáltam nyugtatni. – Páciens vagy. – Nem mehetek el, tehát mi a különbség? De legalább megúsztam a dutyit. – Ne aggódj, a hatóság ott fog várni, amint mentálisan gyógyultnak nyilvánítanak. – Gondolod? Kétlem, hogy lecsuknának egy kis rosszalkodás miatt. A nagyhalat már úgyis kifogták – vigyorgott Chance. – Különben hat egész hónapnyi próbaidő várna rám, amit nem hiszem, hogy kibírnék. – Szóval ez egy nagy színjáték? Mindegyiküket átverted? – Hát persze. – Sötét szeme összeszűkült. – Nem vagyok őrült. Kicsit stresszes voltam, bevallom, de már sokkal jobban vagyok. Sőt, tök jól vagyok. Eltekintve a handabandázásától, Chance elég idegesnek tűnt. Ideoda kalimpált a kezével, az egyik lába pedig szüntelenül remegett, mintha saját külön ritmusára mozgott volna. – Használd ki az időt – igyekeztem diplomatikusan fogalmazni. – Jól emlékszem arra az estére. Azok után, amit Hannah... Chance mindkét öklével az asztalra csapott. – NE mondd ki azt a nevet! Annyira megijedtem a kitörésétől, hogy hátrahőköltem. Ben pedig beszaladt a szobába. – Semmi baj! – intettem oda neki. – Figyeld a folyosót.

Ben megrovó pillantást vetett Chanc-re. – Egyáltalán, miért vagy itt? – kérdezte Chance a körmét mustrálgatva. Ekkor vettem észre, hogy a körme felett a bőr piros és sebes. – Tizenöt évvel ezelőtt Hollis Claybourne aukción vásárolt egy tárgyat. – Óvatosan válogattam meg a szavaimat. – Gondoltam, biztos tudsz erről valamit. – Apám sok régiséget vásárol. Nem emlékszem mindegyikre. – Egy ritka kelta keresztet vett meg. Nagyon különleges. A felső része jobb oldalra görbül. Chance hallgatott, mintha csak a lehetséges válaszokon töprengett volna. – Miért kell az neked? – Szóval emlékszel a keresztre? – faggattam. Chance keresztbe tette a karját. – Miért segítenék neked? Hiszen miattad kerültem ide. – Ez nem igaz, Chance. – Halkan, de határozottan beszéltem. – Gondolj, amit akarsz rólam, de tudod jól, hogy nem én tehetek... erről. Chance kinyitotta a száját, és úgy tűnt, megváltozott a véleménye. – Az a kereszt – kérdezte –, egy bizonyos okból kifolyólag kell? – Igen. – Nem lett volna értelme hazudni. – Emlékszem rá. Sőt azt is tudom, hol van. – És elmondod nekem? – Azért, hogy ellophasd? – kuncogott. – Nem, Tory, már láttam, mennyire tiszteled a Claybourne család tulajdonát. Chance előrehajolt. – De mondok valami jobbat. Elviszlek hozzá.

– Elviszel? – Nem tetszett ez a játék. – És azt hogyan akarod megoldani? – Úgy, hogy elmegyek innen. – Ördögi szikra jelent meg a szemében. – Te és a barátaid segítetek megszökni.

43. Fejezet

H

atalmas vitába keveredtünk a hazafelé tartó úton. – Szó sem lehet róla! – Ben elhajtott az őrbódé mellett, és ráfordult az autópályára. – Chance totál zakkant. Miért segítenénk neki? – Azért, mert csak ő tudja, hol van Bonny keresztje – mondtam. – És el fog vezetni hozzá. – Chance nem egy térkép, amit a hátsózsebedbe tuszkolhatsz érvelt Shelton a hátsó ülésről. – Mégis hogyan menekítsük ki? Az a hely egy erőd. – Ráadásul egy tó közepén fekszik – fűzte hozzá Ben. Hi kidugta a fejét a két első ülés között. – A személyzet azonnal kiszúrja, hogy nincs ott. Guzman hamar rá fog jönni a dologra, és felhívja Boltont. És a zsarukat is. – Nem vagyunk diáktanács – mondta Ben. – És egyébként is az igazi nevedet használtad. Nem kellett emlékeztetnie rá. Ha segítünk Chance-nek, majdnem biztos, hogy elkapnak. Az ötletet a kétségbeesés szülte. – Miért nem fut el Chance csak úgy? – kérdezte Shelton. – Az egyetlen kijárat az őrbódé mellett vezet el – feleltem. – Nem mintha számítana, miután nincs kocsija. – Hülye lenne gyalog megpróbálni – szólt Hi. – A hely tutira dugig van aligátorokkal. Ezzel az erővel akár baconbe is

tekerhetné magát. – Igazi erőd – ismételte meg Shelton. – Még mi sem jutunk át az őrbódén autóval. – Plusz, miért bíznánk meg benne? – fordult Ben hozzám. – Totál buggyant. – Épp most hagytuk magunk mögött a diliházat – helyeselt Hi. – Annyit tudunk, hogy Chance esténként pucéran riszálja magát zoknibábokkal a kezén, miközben azon agyal, hogyan juthatna el Kanadába. – Nem hiszem. – Felemeltem a kezem, hogy megelőzzem Hi válaszát. – Chance érzékeny és kétségtelenül vannak fura dolgai, de nem hülye. Csak... zaklatott. És talán fél is. Hallottátok Guzmant, nem jelent veszélyt senkire. – Akkor Chance csak játszik velünk – mondta Shelton. – Valószínűleg soha nem is látta Bonny keresztjét. Megkérted, hogy írja le? – Nem volt rá idő. Francba. – Guzman szerint mi voltunk az első látogatói – folytatta Shelton. – Chance bármit megígérne, csak hogy segítsünk neki. Számos kilométert tettünk meg néma csendben, míg a James-szigetre értünk, majd délnek fordultunk a Folly Road felé. Már csak huszonöt percre voltunk az otthonunktól. Meghoztam a döntést. – Amíg nem érkezik meg Bonny versének a fordítása, addig csak a kereszt segíthet. Chance kezében vannak a lapok. Nekem megéri kockáztatni. Először senki sem válaszolt. – Tegyük fel, hogy segítünk Chance-nek – mondta Ben. –

Hogyan csinálnánk egyáltalán? Erre vártam. – A magunk módján – feleltem. – Se őrbódé, se óriási terepjáró. – Francba! – Hi a hátsó szélvédőn nézett kifelé. – Franc, franc, franc! – Mi van? – Hi dinnyefeje eltakarta a kilátást. – Egy roncsot láttál? – Egy piros Studebakert! Három kocsival mögöttünk. – Biztos vagy benne? – kérdezte Ben a gázba taposva. – Követ bennünket? Amikor megfordultam, láttam, hogy egy piros autó kivág a bal sávba, megelőz két autót, és gyorsan visszamegy, hogy elkerülje a szembejövő teherautóval való ütközést. Hangos dudálás hallatszott. – Tartja a távolságot! – Shelton hátranézett. – Ez nem jó. – Mióta követ minket? – Ben tekintete a visszapillantó és az út között ugrált. – A kórház óta? – Gőzöm sincs – felelte Hi. – Most vettem észre. Áthajtottunk a vízi út fölött, és befordultunk Folly Beachre, majd balra mentünk az Ashley-n. A forgalmas lakónegyedet elhagyva Ben lelassított. – Még mindig a nyomunkban van! – kiáltott fel Shelton. A város északi részébe érve csökkent a forgalom. Előttünk nem volt semmi, csak a part menti házak hosszú sora, és a Morris-szigetre vezető kereszteződés. – Még mindig – idegeskedett Hi. – Nem látok be a sötétített ablakán. – Tuti nem véletlenül furikázik erre ez az autó – aggodalmaskodott Shelton.

Az utat immár mindkét oldalról víz szegélyezte. Már egy tucatnál is kevesebb part menti házat láttunk, és mögöttük csak a hajlékunkhoz vezető jelöletlen út terült el. – A Summer Place Lane az utolsó leágazás – mondta Ben, amint elhagytuk. Visszafojtott lélegzettel figyeltem. A Studebaker nem tágított mögülünk. Mindenki felnyögött. Az országút végén Ben befordult a zsákutcába. A Morris-szigetre vezető jelöletlen aszfalt megkezdődött. Egy sárga tábla hívta fel az arra járók figyelmét: Magánterület – Nincs kivezető út. Ha a Studebaker követett minket, akkor csak egy célja lehetett. Ben ráfordult a Morris-sziget magán kocsiútjára, gurult néhány métert, majd megállt. – Azt akarom, hogy a sofőr tudja, hogy látjuk. Négy szempár figyelte a zsákutcába behajtó Studebakert. Megállt. Járatta, majd túráztatta a motort. Másodpercek teltek el. Még levegőt is alig mertünk venni. Aztán a Studebaker visszament oda, ahonnan jött. Mindannyian megkönnyebbültünk. – Látta valaki a sofőrt? – kérdeztem. Mindenki a fejét rázta. Túl sötétek voltak az ablakok. Az utolsó pár kilométert csendes szorongásban töltöttük. Tényleg követett bennünket az autó? Túlságosan össze voltam zavarodva ahhoz, hogy gondolkozzak. Hajnalban kivonszoltam magam a charlestoni kikötőből. Aztán elmentem a bunkerbe, alkudoztam dr. Shorttal, beszéltem Tempe nénikémmel, és találkoztam Chance-szel a pszichiátrián.

Eközben kevesebb mint két órát aludtam. – Srácok – ásítottam. – Megyek, elteszem magam holnapra. ◌◌◌ Ordas az ajtóban üdvözölt. Szerencsém volt, Kit még nem ért haza. Hála az égnek a sok kis szívességért. Belezuhantam az ágyamba, és majdnem elpityeredtem a megkönnyebbüléstől. Úgy terveztem, örökké fogok aludni. Abban a pillanatban megszólalt a mobilom. Az első három csörgést figyelmen kívül hagytam, mintha csak beképzeltem volna. – Váááááááá! Vakon kitapogattam a telefont. Túl késő, a hangposta átvette a hívást. Nem sokkal később megjelent az sms jele: Tempe néni. – Sajnálom, hogy nem értelek el, Tory. Ta suil agam go bhfuil tu i mbarr na slainte. Vagyis: Remélem jól vagy! Tulajdonképpen nagyon élveztem a feladatot. A döcögős kezdés után kezdett éledezni a szókincsem. Átküldőm e-mailen a fordításomat. Szólj, ha még valamiben segíthetek, és kérlek, hívj gyakrabban. Oíche mhaith. Jó éjt! Ahogy az üzenet végére értem, megérkezett az e-mail is. Alig vártam, hogy lássam. De a szememnek szüksége volt egy röpke pihenőre.

44. Fejezet

K

opogásra riadtam fel. – Ma egész nap bent leszek – kiabálta az ajtó túloldaláról Kit. – Tudom, hogy utálsz, amiért szobafogságra ítéltelek, de fel kell kelned. A túl sok alvás ugyanolyan rossz, mint a túl kevés. – Mi? – Ennyit bírtam kinyögni. Kit lépései egyre távolodtak. Ránéztem az órámra. Vasárnap, tíz óra negyvenöt perc. – Francba! Elaludtam. Az én ötletem volt az egész, és ma kellett végrehajtanunk. Odarohantam a számítógépemhez, lenyomoztam a Fertőzötteket, és kiosztottam a feladatokat. A fiúk morgolódva ugyan, de beleegyeztek. Ahogy sejtettem is, hiszen úgysem volt más választásunk. Kijelentkeztem, majd valamiért azt éreztem, hogy elfelejtettem valamit. Újból végigfuttattam a tervet a fejemben. Voltak hiányosságok, és pár húzós rész, de a koncepció jónak tűnt. A fura érzés mégsem múlt el. Mi lehet az? Ordas berontott a szobámba, és úgy járt a farka, akárcsak egy ablaktörlő. – Gyere, haver! Lementem megnézni, hagyott-e Kit egy kis kávét. Ismét zűrös nap elé néztem.

◌◌◌ – Sasoljatok – figyelmeztetett Ben. – Nem szeretnék zátonyra futni. Kora délután volt. A Sewee fedélzetén állva óvatosan vágtunk át a Wadmalaw-szigetet körbeölelő elburjánzott mocsárvidéken. Órákba telt, de Sheltonnak végül sikerült letöltenie, ami a tervhez kellett. Azonnal a hajóhoz rohantunk. Elsuhantunk Folly és Kiawah mellett, majd Ben befordult az Edisto-folyóba, és céltudatosan igyekeztünk a mocsarakkal és tengermaradványokkal körbevett Wadmalaw vízi út felé. A meder egyre keskenyebb lett, ahogy a Sewee átküzdötte magát a magas nádon és vastag sáson. Feketerigók köröztek a fejünk fölött a délutáni melegtől álomittas rovarokra vadászva. Nemes kócsagok őrködtek a száraz homokzátonyokon, feszülten figyelve a nyugodt és enyhén sós vízben fellelhető mozgásokat. A tervem egyszerű volt. Autóval lehetetlen megszökni. Marsh Pointnak csak egy bekötőútja volt, és azt is ugrásra készen őrizték az őrbódéban ülők. Megkerülni nem lehetett. Gyalog ugyanolyan irreális lett volna a szökés. A kórház egy aprócska szigeten helyezkedett el, körülötte szutyok és nyílt víz, semmi más. Az egyetlen járható rész párhuzamos volt az úttal, és ugyanúgy jól belátható. Így csak a vízi úton való menekülés maradt. A kórházat körbeölelő mocsárvidéken keresztül kanyarogva könnyedén megkerülhettük az őrbódét, és eljuthattunk azokra a területekre, amelyek már nem voltak szem előtt.

Ben idegesen manőverezett a trükkös átjárón. Nem véletlenül. Ha fennakadunk a sekély ingoványon, akkor a Sewee órákig ottrekedhet. Ben tekintete balra vándorolt, majd hirtelen megmerevedett. – Senki se boruljon ki – szólt halkan –, de egy hatalmas aligátor ólálkodik tíz méterre a kikötőtől. Mindenki oldalra nézett. Egy két és fél méteres aligátor napozott a homokbuckán, szürkészöld pikkelyeit rászáradt sár fedte. A hüllő szeme kinyílt, nyugodtan végigszemlélt bennünket, majd újra behunyta. – Ez az – szólt Shelton reszkető hangon. – Pihiidő. Nem éri meg velünk bajlódni. Ben végigment egy átjárón, zsákutcába keveredett, megfordult, és új utat választott. A halántékán izzadság csurgott végig, miközben igyekezett navigálni a fullasztó zöld labirintusban. Hi a nyakát csapdosta. – Ezek a szúnyogok élve felzabálnak. – Engem is – nyomta Shelton Hi kezébe a rovarirtót. – Biztos fincsik vagyunk. – Ébresztő! – kiáltott fel Ben pár füves kinövés között kanyarogva. – Elmebaj-sziget, tizenkét óránál. Ötven méter nyílt víz választott el a Marsh Point Kórháztól és a szilárd talajtól. – Oda nézzetek. – Ben egy csoport vízre hajló szomorúfűzre mutatott. – Azok a fák elrejthetnek minket. – Mindenki tudja a dolgát? – A beszéddel igyekeztem eltitkolni az ijedtségemet. – Vegyük át még egyszer. – Kiteszlek titeket a parton – mondta Ben –, majd

visszatolatok és elrejtem a Sewee-t a bokrokban. És várom a jelet. Shelton következett. – Odalopódzunk egy ajtóhoz az épület bal hátsó sarkában. Kinyitom, majd őrt állok. Shelton megtalálta és letöltötte a kórház tervrajzát, így sokkal bátrabban indultunk neki a dolognak. – Az ajtó elvileg nincs beriasztva – emlékeztettem őket. Legalábbis erre számítottunk. A Marsh Point Kórház kihangsúlyozta weboldalán a nyitott és korlátozásoktól mentes bánásmódot. A betegeket sosem zárták be a szobájukba, többnyire szabadon bejárhatták az egész területet. Hihetetlen. Bezzeg az Alcatrazban nincs ilyen jó dolguk a bentlakóknak. Bárcsak tudnék üzenetet küldeni Chance-nek. Simán kisétálhatna hozzánk. Persze a betegek nem telefonálhattak felügyelet nélkül. Chancenek fogalma sem volt, hogy jövünk. De mi tudtunk várni. Vasárnap lévén kevesebb személyzet volt, vagyis csökkent a lebukás esélye. Most már csak meg kellett találnom Chance-t. Hi folytatta a feladatok felsorolását. – Ha beértünk, Tory és én felmegyünk a harmadik emeletre, ahol én figyelem a lépcsőt. Én következtem. – Végignézem a szobákat, és ha megvan Chance, csatlakozunk Hiramhez. – Újra le a lépcsőn – folytatta Hi. – Találkozás Sheltonnal. – Írok egy sms-t Bennek – csatlakozott Shelton –, és visszarohanunk oda, ahol kiszálltunk a hajóból.

– Ahol én már várlak benneteket – tette hozzá Ben. – És sutty, el is tűntünk a mocsárban. Kész. A stratégiánk egészen egyszerű volt, mégis annyi minden sülhetett el rosszul. Mi van, ha valaki meglátja a Sewee-t? Vajon hány őr lehet az épületben? És hogy fogom megtalálni Chance szobáját? Gyorsan elhessegettem a félelmet. Úgysincs tuti terv. Majd útközben kiderül minden. Nagy levegő. Indulás. – Vigyél be minket. – Vettem. – Ben beindította a motort, és átszáguldottunk a tavon. A fűzfákhoz érve Shelton, Hi és én leugrottunk a hajóról, és átgázoltunk a vízen. Ben megfordult a Sewee-vel, és eltűnt a mocsárban. – Most? – kérdezte Hi. – Igen. – Bekeményítettem. – Csináld. KATT. Az erő végigcikázott a testemen. Villámlás. Tűz. Becsuktam a szemem, és megvártam, hogy alábbhagyjon a remegés. Életre keltek az érzékeim. Immár lézerélességben láttam a világot. – Készen álltok? – kérdeztem. A fiúk bólogattak, aranyszínű szemüket sötét lencsék mögé rejtették. Én is felvettem a napszemüvegemet, és megcéloztam a dombot. A hátunk mögött alacsonyan függő nap segített kicsit homályosabbá tenni a jelenlétünket. Beszaladtunk az udvarra, és elbújtunk egy sövény mögé. Szerencsére a fullasztó meleg mindenkit bent tartott az épületben.

Csendben felmértem a célpontot. A kastélyszerű épület abból a szögből meglehetősen fenyegetőnek tűnt, de a bejárat ott volt, ahol számítottunk rá. – Indulok. – Shelton odaszaladt az ajtóhoz, nekifeszült, és majdnem elterült, amikor a nyitott ajtó egyszerre csak kitárult. Nyitva tartotta nekem és Hinak. – Sok szerencsét. – Shelton elbújt a közeli bokrokban. Belül széles lépcső fogadott minket. Megálltam és hallgatóztam. Tompa hangok szűrődtek ki a tőlünk jobbra lévő ajtó mögül. „Előcsarnok”, tátogta Hi. Kulcscsörgés és cipőnyikorgás hallatszott. Valaki ördögien felnevetett. Hi és én felrohantunk a lépcsőn. Harmadik emelet. A lépcsőt dupla ajtó választotta el a hosszú folyosótól. Feszülten hallgatóztam. Semmi. Még a kitörés ellenére is csak egy óra ketyegését hallottam. Hová tűntek ezek? – Várj itt – suttogtam. Beléptem egy fehér csempéktől és acélajtóktól hemzsegő folyosóra. Minden ajtó mellett fémlap lógott. A folyosó végén egy üres szék sötétlett. Egyik fémlaptól a másikig rohantam, elolvastam a neveket, és közben idegesen figyeltem a nővérszobától nem messze eső liftet. Chance Claybourne szobája az ötödik volt. Nem tétováztam. Torkomban dobogó szívvel benyitottam. A helyiség elég lakályosnak hatott az egyszemélyes ággyal és

a kis fa íróasztallal. A halványkékre festett falakat üresen hagyták. Az egyetlen ablak egy japán sziklakertre nézett. Chance az ágyban hevert egy könyvvel a kezében. Még rongyos tréningnadrágjában is úgy festett, akár egy modell. Miért találtam még mindig olyan vonzónak? Emlékezz arra, amit tett. Amit el akart titkolni. Chance kiáltása visszarántott a jelenbe. – Tory? – Hatalmas szemeket meresztett. – Te meg mi a fészkes fenét csinálsz itt? – Azt mondtad, segítségre van szükséged. A sárkányokat még életben hagytam, de hát, fiatal még a nap. – Most? – Chance döbbenetében kiesett a megjátszós szerepéből. – Ki tudsz vinni innen? De miért van rajtad napszemüveg? – Ne kérdezz semmit, hacsak nincs másik terved! – Nincs. – Chance mindenféle dolgokat szórt egy vászonzsákba. – De gondolom, neked bombabiztos terved van. – Még szép. – Hogy jutottál fel ide anélkül, hogy észrevették volna? – Chance ránézett az órájára. – Délutáni alvás! Hát persze. Ez okos húzás volt. Ilyenkor a személyzet lent kártyázik a hallban. – Ugye, ugye! – Bátraké a szerencse. Chance összevonta a szemöldökét. – De a parkolóig sosem jutunk el. – Nem is kell. Bele tudnál húzni egy kicsit? Kinyitottam az ajtót és kinéztem a folyosóra. Üres volt. – Gyere! A lépcsőhöz rohantam, Chance a sarkamban lihegett. Hirtelen kinyílt a lift.

Egy terebélyes fenék tolatott ki belőle a folyosóra egy csörömpölő gyógyszertároló kocsi társaságában. Gyorsan kinyitottam a legközelebbi ajtót, aztán betuszkoltam oda Chance-t. Éppen akkor csukódott be az ajtó, amikor a nővérke megfordult. – El kellett volna rohannunk! – sziszegte Chance. – Ez a gyógyszerosztó, legalább tíz percig itt ragadunk. Addigra az egész folyosó tele lesz emberrel. – Hadd gondolkozzam. Körbenéztem. Egy fehérneműkamrában álltunk. A falipolcokon takarók és törülközők lógtak. Egy mellkasnyi szélességű fém téglalap feküdt egy másikon, kiálló fogantyúval. A fogantyú mellett fekete gomb fénylett. – Ez mi? – suttogta Chance. – Fogalmam sincs. Megnyomtam a gombot. Valami dübörögni kezdett a falban. – Megőrültél? Azt sem tudjuk, mi ez! A fémlap hangos zúgással rázkódni kezdett. Aki Á-t mond... Megmarkoltam a fogantyút. Egy acélszár félrecsúszott, egy túlméretezett pizzasütőhöz hasonlító rekeszt fedve fel. – Egy étellift! – sikoltottam, feltehetően túl hangosan. Újratervezés. Elővettem a telefonom, és üzenetet küldtem Sheltonnak és Hinak. – Szállj be – invitáltam Chancet. – Te megőrültél. – Csak így juthatunk ki észrevétlenül. Biztosan a szennyest szokták leereszteni ezen. Chance nem mozdult. – Ez egy fém koporsó.

– Nem lesz baj. – Nem hagyhattam, hogy lássa az aggodalmamat. – Beülünk, becsukjuk az ajtót, és már megyünk is le a földszintre. Még mindig nem mozdult. – Figyelj – mondtam, miközben bemásztam a szűk rekeszbe. – Hölgyek előnyben. Chance megrázta a fejét. – Ha beragadunk, téged fallak fel először. Ezzel bemászott mellém, és becsukta az ajtót. Semmi nem történt. Lelki szemeim előtt szörnyű képek peregtek. Beragadtam a rekeszbe. Nem tudtam sem mozogni, se lélegezni. A szívem majd kiugrott a helyéről. Izzadt a tenyerem. Hirtelen beindult a motor, és elindultunk lefelé. Chance mellettem feküdt és lihegett, egyértelműen idegesítette a szűk hely. A hátam a mellkasán pihent. A térde a combom hátsó részét nyomta. Pontosan tudtam, mennyire közel vagyunk egymáshoz. ZUTTY. Elmúlt a kitörés, de eléggé kiszipolyozott. Egész testem reszketett. Levettem a napszemüvegem, és megdörzsöltem a szemem. Lassan visszanyertem a tájékozódási képességem. Az étellift nyöszörögve földet ért. Arra gondoltam, mi történne, ha valaki ránk találna. Légyszi, imádkoztam. Ne legyen közönség. Kinyílt az ajtó. Chance gyakorlatilag kiugrott a liftből. Utána én is kimásztam, lázasan fürkészve a környéket. Egy nagy mosodában találtuk magunkat. Gránit pultok sorakoztak a falak mentén, mosogatókkal, ipari mosógépekkel és

szárítókkal. Szerencsére üresen állt a helyiség. – Az alagsorban vagyunk – suttogta Chance ide-oda pillantva. – És most? – Ki kell jutnunk az épület hátsó részén. – Van egy hátsó lépcső, amit szállításokkor használnak. – Honnan tudod? – Figyelek. Azóta tervezem a szökést, amióta megérkeztem. Chance-nek igaza volt. A mosodából egy keskeny járat vezetett a kórház mögötti részre. – El tudunk jutni a vízhez anélkül, hogy meglátnának? – kérdeztem. – Gyere utánam. Chance az épület végébe vezetett, elhaladtunk az ajtó mellett, ahol bementünk. Őszintén reméltem, hogy a fiúk megkapták az üzeneteimet. Chance egy sövényfal felé futott. A sarkában loholtam. – Ez mi? – kérdeztem. – A meditációs kert. Takarásban leszünk a somfákig, amelyek már nem láthatóak a kórházból. – Te tényleg megtervezted a szökést. Chance most először mosolyodott el. – Nem is tudod, mennyire. Pár perc múlva már a fűzfákhoz értünk. Ben alapjáraton járatta a Sewee-t. Hi és Shelton már a fedélzeten feszítettek. Nem tudom, melyikünk volt megkönnyebbültebb. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – drukkolt Hi. – Húzzunk el! – Megcsináltad – jegyezte meg Ben kissé csodálkozva. – Meglátott valaki? – Nem hiszem – feleltem, miközben bemásztunk a hajóba. – De ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot. Taposs bele!

◌◌◌ Chance kuncogott. – Ti négyen nem vagytok ám semmik. – Ne feledd – emlékeztettem. – Alkut kötöttünk. Tíz perc múlva kiértünk a mocsárból. A Sewee a Seabrook-sziget felé került, északkeleti irányban érintve a partot. Hazai kikötőbe tartottunk. – A kelta kereszt. – Én aztán nem vesztegettem az időmet. – Áruld el, hol van? Chance röviden hallgatott, mielőtt megszólalt. – A kereszt az apám horgászházában hevert, amióta csak megvette. Hollis és a barátai gyakran iszogattak ott, hogy megszabaduljanak a feleségeiktől. – Chance arcán halvány mosoly jelent meg. – Apám gyakran viccelődött vele, hogy a háznak szüksége van némi szentségre, ami ellensúlyozza a züllöttséget. Adrenalin suhant át a testemen. A kezemben éreztem Bonny keresztjét. – Hol van ez a horgászház? – kérdezte Ben. – Psssszt. – Chance hátradőlt és kinyújtózott. – Nem árulom el az összes titkomat egyszerre. – Miért nem? – Az arca felé böktem az ujjammal. – Megígérted. – Be is tartom. – Chance kedvesen arrébb tolta a kezem. – Először is kell egy hely, ahol meghúzhatom magam a következő lépésemig. És szükségem van kajára és egy zuhanyra is. Chance sokatmondóan nézett rám. – Nálam nem maradhatsz. – Ezt mégis hogy gondolta? – Nincs sok választásom. – Komolyabb hangon így folytatta.

– Szükséged van a keresztre. Nekem ideiglenes szállásra. Így kicsit tovább maradunk partnerek. Megfogott. De hová bújtathatnám Kit elől? – Holnap este – ígérte Chance. – A szavamat adom. Addig kénytelen leszel elviselni a társaságomat. Semmi sem jutott az eszembe. Chance jókedvűen mosolygott. – Szóval. Mi lesz vacsira?

45. Fejezet

Ö

t perccel előbb értünk haza, mint Kit. Hi és Shelton akkor szállt ki, amikor a Sewee felhúzta az orrát a mólóhoz, és a vacsorakészítés felelősségéről vitatkoztak. Legalább egy napra való témát adott ez nekik. Ben Chance-re nézve megkérdezte, hogy szükségem van-e valamire. Biztosítottam róla, hogy minden rendben van. Hatalmas, de szükséges hazugság. – Kérlek, hogy mutasd meg a szobámat – indítványozta Chance pimaszul. – Ha problémát okozol – figyelmeztettem –, máris a hajón találod magad. A házunkba érve Ordas kissé bizonytalanul, ám annál alaposabban körbejárta és végigszaglászta vendégünket. Épp leültettem a szobámban, amikor kinyílt a bejárati ajtó. – Maradj itt és maradj csöndben – utasítottam. – Ha hallasz valakit jönni, bújj el. – Éhes vagyok. Mondd meg apádnak, hogy vacsoravendéged van. – Ne szórakozz már. Gyorsan megigazítottam a hajam, leporoltam a ruhám, és próbáltam megnyugtatni magam. Tényleg végig tudom csinálni? – Kit megismerne téged – mondtam. – Nem éppen felejtős az az este, amikor találkoztatok. Egyébként is szökevény vagy. – Szakállat növesztettem – simogatta meg az állát Chance. –

Ráadásul ismerek egy csúnya brit akcentust. – ’Elló főni! Vóna e’ kis krumplishal? Egyáltalán nem vette komolyan a helyzetet. – Szobafogságban vagyok, és vendégeket sem fogadhatok – magyaráztam. – Nem fog menni. – Akkor mit fogok enni? – A vacsora általában tíz perc. Majd hozok valamit. – Apád nem szokott utána bejönni hozzád? – Azt hiszi, még mindig dühös vagyok rá. Nem fog gyanút fogni, ha bezárkózom a szobámba. – Tory! – kiabált Kit. – Whitney is itt van. Kérlek, gyere le vacsorázni. – Fenébe! – Klassz időzítés. – Ezt nem hiszem el! – Whitney Dubois? – vigyorgott Chance. – Az a sznob hólyag a füzértáncbizottságból? Szánalmasan bólogattam. – Szerinted ki miatt lesz az első fellépésem? – Már akartam kérdezni. Kit olyan ostoba tud néha lenni. Nem figyelmeztetett. Ez az egyetlen szabályom. – Ülsz! – mondtam, és mutattam Ordasnak, hogy maradjon a helyén. – Ha megszólalsz, a farkaskutyám szétmarcangol. Kiosontam a szobából, és otthagytam a kutyámat feszülten figyelő Chance-t. Kit éppen az asztalt terítette, miközben Whitney ide-oda rohangált a konyhában. A Palmetto Pig étterem két zacskója pihent a pulton. – Whitney. Ez aztán a meglepetés – sóhajtottam Kitre sandítva. – Nem is tudtam, hogy benézel hozzánk. Kit továbbra is az evőeszközökre fókuszált.

Whitney elégedettnek tűnt. – Amikor apád felvette a munkahelyi telefonját, tudtam, hogy nem tervezett semmit vacsorára. Így hát akcióba léptem. Kit halványan mosolygott rám. – Hát nem kedves, Tor? – Mmm-hmm. Whitney kitette a barbecue szószos disznóhúst és a sült babot. – Úgyis annyi mindent kell megbeszélnünk. – Megbeszélni? – Ez rosszul hangzott. – Tory, hozz innivalókat – szólt Kit. – Majd evés után beszélünk. Vészharangok kondultak meg a fejemben. Kit annyira izgult az egész vacsora alatt, hogy eltúlzottan nevetgélt a szánalmas vicceimen. Whitney jó hangulatát nem lehetett elrontani, még rosszindulatú megjegyzéseim is simán leperegtek gondosan kozmetikázott arcáról. A buli szép lassan komolyra fordult, mintha előre kitervelték volna. Whitney éppen banánpudingot kanalazott a tálakba, amikor Kit megköszörülte a torkát. – Meghoztam néhány döntést a jövőnkkel kapcsolatban. – Tényleg? – Letettem a villám. Kit lába remegni kezdett. Whitney nyugtatóan a vállára tette a kezét. Szuper. Bármi is következik, tutira nem fog tetszeni. – Felajánlottak egy munkát. – Kit nagyot nyelt. – És el fogom fogadni. – Tessék?! – kérdeztem az arcát mustrálva. – Csak így? – Apád sokat és keményen gondolkozott rajta – szólt

Whitney. – Nem volt könnyű... – Bocsánat. – A szavaim jéghidegek csengtek. – Személyes beszélgetést folytatok az apámmal. Whitney nagy levegőt vett. Kit Whitney kezére tette a kezét. – Megértem, hogy ideges vagy – magyarázta Kit. – De a szülőknek néha népszerűtlen döntéseket is kell hozniuk. Ez a legjobb lehetőség, amivel találkoztam. Nehéz a gazdasági helyzet, komolyan, örülök, hogy egyáltalán kaptam ajánlatot. Összekulcsoltam a kezem az ölemben. Olyan erősen, hogy még a csontokat is éreztem az ujjaimban. – És mi lenne ez a csodálatos lehetőség? – A Seven Mile-sziget vadasparkjába környezeti specialistát keresnek – folytatta Kit. – Szakmailag tökéletes választás vagyok. A fizetés kitűnő. Tudom, hogy Charlestonban akartál maradni, de ezt nem utasíthatom vissza. – Hol van a Seven Mile-sziget? – kérdeztem halkan. – Alabama – felelte Kit. – Egy Muscle Shoals nevű városhoz közel. – Hajrá Alabama! – lelkendezett Whitney. Kit összehúzta magát, mert már előre tartott a kirohanásomtól. Nem csaltak a megérzései. – Alabama? Szóval Forrest Gump szomszédjai leszünk? – Sarokba vagyok szorítva, Tory. Ez a munka megmentene minket. – Imádni fogod Alabamát – csicseregte Whitney. – Adj neki esélyt. – Téged mit érdekel? – fordultam Whitneyhez dühösen. – Nincs elég hely számodra itt? Kit felállt, és megköszörülte a torkát.

– Whitney úgy döntött, hogy velünk jön. Ez övön aluli volt. A szemem égni kezdett. Ne sírj. Nehogy el merd sírni magad. – Velünk jön? – Csak nyugodtan. – Meglátogat minket? Vagy segít költözködni? – Számomra az apád az élet – áradozott Whitney. – Nem bírnám elveszíteni. – Whitney is költözik. – Kit szigorúan figyelt. – Reméljük, velünk élhet, de természetesen csak a te beleegyezéseddel. Ha kezdetben kellemetlenül érzed magad ettől, akkor keres magának egy lakást a közelben. Megfájdult a fejem. A homloklebenyem darabokra zúzódott. Szédültem és forgott velem az egész szoba. Alabama? Whitney? Kit halálos párost szabadított rám. – Ne aggódj, életem. – Whitney, a Képtelen Hülyeségek Királynője hozzám fordult. – Lesz időd befejezni a bemutatkozásodat. Egy kis szerencsével előrehozhatjuk erre az évszakra. – Erre az évszakra? – Alig bírtam kiejteni a szavakat. – Majd én mindent elintézek – dalolta Whitney. – A holnapi gála után beszélek a bizottsággal. Ne feledd, reggel villásreggeli vár. – Holnap – dadogtam. A Whitneyvel való együttélés ötlete kész rémálomként nehezedett rám. – Villásreggeli. Oké. – Rendben. – Kit próbált véresen komoly lenni. – Emlékeztesd a barátaidat arra, hogy még mindig szobafogságban vagy. – Nincsenek füzértáncos barátaim. – Akkor mondd meg annak, aki az otthoni számunkat hívogatja.

Ezt nem értettem. – Engem senki se hívogat vonalas telefonon. – Van három új hívás az üzenetrögzítőn. Valami Marlo Bates nevű alak. Természetesen használhatod a telefont, de ugye tudod, jelenleg házi őrizetben vagy. A név hallatán megrémültem. Marlo tudja a telefonszámunkat. Honnan? Miért? A tegnapi találkozás a kéziratmúzeumban biztosan nem a véletlen műve volt. Azok a férfiak követtek engem. – Szólok neki – mondtam riadtságomat eltitkolva. – Ne aggódj, drágám – szólt Whitney komolyan. – A költözés mindannyiunknak jót fog tenni. Egy napon majd rájössz. Nem vagy az anyám! Mérgesen eltoltam magam az asztaltól. – Megbocsátotok? – kérdeztem jéghidegen. A kelletlen beleegyezés után felsiettem a lépcsőn.

46. Fejezet

-N

em semmi ez a boszorkány! – Még mindig a kilincset szorongattam. – Hogy mi a legjobb nekem? Kopj le! – Simán átgázolt rajtad – közölte Chance tárgyilagos hangon. – Ne legyél könnyű ellenfél. – Fogd be. – Kulcsra zártam az ajtómat. – Egyébként is, honnan tudod? – Unatkoztam, ezért hallgatóztam. A vacsi isteninek tűnt. – Chance a kezemet tanulmányozta. – Ezek szerint nem hoztál semmit. Chance az ágyamon hevert kinyújtózva, és lázasan lapozgatott egy régi US Weeklyt. Ordas a lábánál horkolt. Köpönyegforgató. – Van egy doboz müzliszelet az öltözőasztalomon – sóhajtottam. – Megőrülök. – Állj ki magadért – folytatta Chance a kéretlen tanácsait. – Ugyanez vonatkozik Madisonra és klikkjére. – Ki vagy te, hogy utasítgass? Csak egy szökött elmebajos vagy. Chance szája összeszorult. – Tudom, miről beszélek. És ha eszelősnek is tartanak, jóval népszerűbb vagyok nálad.

Szomorú, de igaz. Ezt megtapasztaltam a jachtklubban. – Törődj a saját dolgoddal. – Ezzel bementem a fürdőszobába, és felkaptam a fogkefémet. – Én kösz, jól vagyok. Dehogy voltam jól. Fogmosás közben sem bírtam lehiggadni. Miért hívott Marlo? Ő követett a Studebakerrel? És persze ott voltak a személyes problémáim is. Alabama. A Whitneyvel való együttélés. És persze a Sötét Cafkák. Klassz Chance-től, hogy eszembe juttatta őket. – Ideges vagy. – Chance átlendítette lábát az ágyon. – Segíthetek az elkényeztetett libák elintézésében. Befejeztem a fogmosást, és felkaptam az arclemosómat. – Nem félek tőlük. Dehogyisnem. A Jasonnel való flörtölés közben a talpnyalói előtt aláztam meg Madisont. Innentől kezdve vérre megy a játék. Chance a szobából nézett. – Ha könnyű préda maradsz, akkor sosem adják fel. Leöblítettem az arcom. – Lehet, hogy csak felfújom az egészet. Bizony. Ha meg akarom akadályozni Kit költözési tervét, akkor ésszel kell csinálnom. Semmi kedvem nem volt megválni Charlestontól. Plusz, kellett valami ürügy, hogy kimenjek a házból, de a füzértáncról sajna nem hiányozhattam. Grrr! – Az nem megoldás, ha visszavonulsz – mondta Chance, miközben az íróasztalomhoz vonultam. – Azok a lányok nem fognak eltűnni. – De lehet, hogy én igen – feleltem. – Hallottad Kitet.

Beírtam a Google-ba az alabamai Muscle Shoals városát, de a találatok sem dobták fel a hangulatom. – Ilyen nincs. – Mi? – Chance felpattant az ágyról, hogy a vállam fölött elolvashassa a szöveget. – Ez egyre rosszabb – mordultam fel. – Nem hiszem el. – Ajjaj! Egy vegyi fegyvereket gyártó üzem működött ott? – kuncogott Chance. – De legalább bezárták. Az ideggázok többségét mára már biztos közömbösítették. Túlnyomó többségét. Nem voltam vicces kedvemben. Bementem a vécébe, magamra zártam az ajtót, felvettem egy ujjatlant és egy rövidnadrágot. Némi vacillálás után aztán inkább lecseréltem egy tréningruhára. Chance füttyentett egyet, amikor megjelentem. – Csini ruci. De nem túlzás egy kicsit? – Tudod, igazi kiváltság, hogy a szobámban a földön aludhatsz. Van hely a garázsban is. Chance megadóan a magasba emelte a kezét. – Csak mutasd meg, hova fekhetek. – Ott. – Az ágyam és a fal közötti területre mutattam. – Ott nem látszol az ajtóból. Chance tisztelgett. – Ha Kit meglát – mondtam, és átnyújtottam neki egy párnát –, akkor betörtél az ablakon keresztül, és megtámadtál. – Remek. – Chance begyömöszölte magát a szűk helyre. – így senki sem hibáztathat a kedvességedért. Lekapcsoltam a lámpát, és bebújtam az ágyba. Mozdulatlanul feküdtem és hallgatóztam a sötétben. Chance alig egy méterre volt tőlem. Hihetetlen, micsoda

bizarr dolgok történnek velem. Már bántam, hogy tréningrucit vettem fel. Szedd már össze magad, Tory. Nincs idő holmi gyerekes szerelemre. Csakhogy nem ment ez olyan könnyen. Tavaly végig bele voltam zúgva Chance-be, és nem olyan egyszerű lerázni ezeket az érzéseket. Bármikor feltörhetnek. Mint például most. Bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam elvonatkoztatni attól, milyen közel van hozzám Chance. És milyen egyszerű lenne még közelebb kerülnünk egymáshoz. A gondolatok összevissza kavarogtak a fejemben, ráadásul egyre merészebbé váltak. Égett az arcom. Gyorsan emlékeztettem magam a különféle zűrös tetteire. Chance játszott az érzéseimmel, és egyáltalán nem volt őszinte hozzám. Számtalanszor hazudott nekem, sőt egyszer pisztolyt is tartott a fejemhez. Aznap éjjel bekattant. Ne feledd, hogy nem egészséges. Sőt, tovább romlott, ennek ellenére Chance olyan mágnesességgel rendelkezett, aminek senki sem tudott ellenállni. Az ágyamban heverve hallgattam a légzését, és éreztem az egyre növekvő vonzalmamat. Chance hangja törte meg a csendet. – Nem tudsz örökké kitérni Madison elől. – Figyeld csak meg. – Érdekes. Nem gondoltam, hogy ilyen gyáva vagy. Ez övön aluli volt. – Ha olyan zseni vagy, mondd meg, te mit tennél. Mocorgást hallottam az ágyam mellől, majd felvillant a lámpa.

– Csak egyféleképpen tudsz elbánni egy ilyen terroristával. – Chance felült, és rám nézett, sötét szeme visszatükrözte a lámpa fényét. – Ne parázz. – Ne parázzak? – kérdeztem oldalra hajtva a fejem. – Ennyi? Ez az óriási tanácsod? Gúnyos válaszok kavarogtak a fejemben, ám inkább megtartottam őket magamnak. Enyhén morbid volt, hogy a szökött pszichiátriai beteg, Chance Claybourne a szobám padlóján fekve ad nekem életviteli tanácsokat. Micsoda világ. – A zsarnokok alapjában bizonytalanok – folytatta Chance. – Azokat támadják, akiket gyengének tartanak, mert jobban érzik magukat attól, ha megalázhatják őket. De mindig elmenekülnek a tisztességes vitáktól. – Rendben, doktor úr. Akkor mitévő legyek? – Le akarod koptatni a dilis tyúkokat? – Chance a tenyerébe csapott. – Adjál bele mindent. Ne hátrálj meg. Támadj. Igaza volt. Nem kerülhettem örökké a Sötét Cafkákat. De ha mégis, egy nap új vérszívó veszi át a helyüket. Keménynek kell maradnom. Ki kell állnom magamért. – Ne parázzak, mi? Chance bólintott. – Ne parázz.

47. Fejezet

A

Charlestoni Country Klub a James-sziget északi csúcsában van, pont a városi kikötő túloldalán. Az elegáns és exkluzív klub teniszpályákkal, medencékkel és egy gyönyörű hatalmas területen fekvő golfpályával várja a klubtagokat. Másnap reggel tíz órakor Kit kitett az ízléses fa és stukkó klubház előtt. Egy pánt nélküli, kávészínű, testhezálló Nicole Miller koktélruha simult rám. Természetesen kölcsönkaptam. Végig néma csendben utaztunk az autóban. – Két óra múlva? – Kit idegesen kopogtatta a kormányt a tegnapi balhé után. – Egy – feleltem. Bólintott. – Jó szórakozást. Odabotorkáltam a járdához. Alig aludtam. Chance bújtatása totál kikészített. Ahogy a Sötét Cafkákkal várható találkozásom is. Egy kicsit vártam, hogy összeszedjem magam, és felidéztem Chance tanácsát. Ne hátrálj meg. Támadj vissza. Ne parázz. Kihúztam magam, és besétáltam az előcsarnokba. Méregdrága perzsaszőnyegek fedték a sötét fapadlót, a

plafonon pedig egy masszív kristálycsillár lógott. Mindegyik faltól kacskaringós lépcső vezetett a felső szintre. Egy virágokkal teli váza mellett a rokokó stílusú asztalon ezüstkeretű tábla hirdette, hogy a tízórai a golfpálya melletti pázsiton kerül felszolgálásra. Az asztal mellett Rodeny Brincefield ácsorgott. Te jó ég. Ő meg mit csinál itt? – Tory – vigyorgott Brincefield szélesen. – Micsoda kellemes meglepetés! – Üdv. – Zavaromban csak ennyit tudtam kinyögni. – Nem is tudtam, hogy te is hivatalos vagy a klubba. – Brincefield fekete öltönyben és elegáns cipőben díszelgett. Nem tudtam eldönteni, alkalmazott, vendég vagy klubtag. – A kerti rendezvény miatt vagyok itt – válaszoltam. – A füzértánc miatt. – Csodálatos. Hogy halad a kincsvadászat? – kérdezte halkabban. – Vannak már nyomok? Felvillant előttem egy kép. Oldschool cseresznyepiros autó kígyózik a forgalomban, és egészen a Morris-szigetig követi a Fertőzötteket. Az őszinteség mellett döntöttem. – Mr. Brincefield, maga követett engem? – Követtem? – Vakító kék szeme szinte belém fúródott. – Mégis miért követnélek? – Hát csak, mert folyton összefutunk. – Évtizedek óta ugyanazokat az utakat járom – kuncogott Brincefield. – Hiszen te jelensz meg folyton az életemben. Igaz. Mindig olyan helyeken találkoztunk, amelyeken még sosem jártam előtte. Lehet, hogy tényleg én követtem.

Észre sem vettem, amint Brincefield közelebb lépett, és beszéd közben hófehér szemöldöke majdnem hozzáért az enyémhez. – Megtaláltad? – suttogta. – Ismered a könyvet? Hátraléptem. – Mégis miről beszél? Lépéseket hallottam a hátam mögött. – Tory? Megfordultam, és Jasonnel találtam szemben magam, aki két összecsukható széket tartott a kezében. – Most érkeztél? – Jason áthelyezte a testsúlyát, hogy jobb fogást találjon a székeken. – Mindenki odakint van. Engem megint befogtak cipelni. – Jövök! – Visszafordultam Brincefieldhez. – Bocsánat, most rohannom kell! A hátsó ajtókhoz szaladtam, de a tükörben láttam, hogy Brincefield utánam bámul. Odakint végigfutott a hátamon a hideg. Brincefield direkt rám várt? Az utolsó kérdést nagyon feszült, már-már mániákus hangon tette fel. Mire gondolt? Lehet, hogy az öreg fószer mégsem olyan ártalmatlan. Vigyázz. Veszélyes. Megbújtam egy facsoport mögött, mire Jason is megérkezett. Körbekémlelt, majd egy fehér pavilon elé tette a székeket. Felmértem a helyzetet a rejtekhelyemről. Majdnem az összes füzértáncos megérkezett már. A kékvérűek nyüzsögtek és cseverésztek legújabb ruháikban. Tarkabarka nyári ruhás nők, szeletelt sárgadinnyével, eperrel és sajttal teli apró tányérokat szorongatva a kezükben. Színlelt

nevetés hangja szállt a levegőben. Ösztönös döntést hoztam: nem akarok több meglepetést. Ha netán támadás érne, azt akarom, hogy minden erőm a helyén legyen. KATT. Az átváltozás hamar megtörtént, közvetlenül utána erős reszketés és zihálás tört rám. Tartottam magam, és próbáltam túlélni a végtagjaimban lévő szörnyű égést. Érzékeim a maximumra kapcsoltak. Kiléptem a rejtekhelyemről, és csatlakoztam a partihoz. A felnőttek a pavilon alatt, a büféasztaloknál tömörültek. Az osztálytársaim néhány méterrel odébb mászkáltak a zöld gyepen. Jason kiszúrt, és intett nekem. Lenyeltem a félelmemet, és elindultam felé. – Hát itt vagy. – Nyakkendőjét kikötötte, felső inggombját is kigombolta. – Eltűntél. – A mosdóban voltam. Még mindig a személyzetet erősíted? – Kényszermunka. A nagyokosok csak ötven széket tettek ki. Napszemüveg mögé rejtett szemeimmel a Cafkákat kerestem. Sehol sem láttam őket, majd hirtelen mély, délies hang szólalt meg Jason nevét kiabálva. – Már megint? – morogta Jason. – Ez a nő totál flúgos. Mindjárt jövök. Jason egy idősebb nőt követve eltűnt a klubházban. Egyedül maradtam. Igyekeztem a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, ezért kihallgattam néhány beszélgetést. Senki sem beszélt hozzám, és senki sem zavart el. Haladás.

Egyszer csak a kifinomult hallásom kiszúrta azt a hangot, amitől tartottam. Madison. Valahol mögöttem állt. Kicsit elfordítottam a fejem, hogy a sok fecsegés és nevetgélés közül az ő hangja is eljusson hozzám. – ...érdekel ezúttal. Valakinek meg kell tanítania... – Most. – Ez Ashley volt. – Jason bement. Ruhasuhogást hallottam. Vettem egy nagy levegőt. Nem parázok. – Csónaklakó. Nem reagáltam. – Csónak. Lakó. Lassan megfordultam. Madison csak pár lépésnyire állt tőlem, keresztbe font karral, oldalán a talpnyalóival. Szándékosan hangosan beszélt, hogy mindenki jól hallja. A pulzusom egyre gyorsabban vert. Inkább nem szólaltam meg. Madison töprengő arcot vágott. – Azt hittem, már tisztáztuk, hogy nem látunk itt szívesen. Rövid szünet következett. Kör képződött körülöttünk. Vad izgalom tükröződött a nézők szemében. A tömeg vérszagot érzett. – Nem kellene itt lenned – szajkózta Courtney. – Bizony. – Ashley ragadozó mosolyt villantott. – Ez a hely nem neked való. – Ez egy szabad ország – feleltem kissé reszkető hangon. – Igazából nem – vihogott Madison. – Hanem elég drága. Képzelem, mennyire szeretnéd, hogy igaz legyen, miután nem tudsz megfizetni ilyen helyeket.

Halk kuncogások hallatszottak. Hallottam, ahogy a tömeg visszatartja a lélegzetét. Senki sem kelt a védelmemre. A csend elhúzódott, ám én eldöntöttem, hogy nem töröm meg. Ez Madison show-ja volt. Ha drámázni akart, akkor játssza végig. Hirtelen ismerős illat csapta meg az orrom. A Dior parfüm és a La Mer testápoló mellett Madison az idegesség aromáját is kibocsátotta magából. Külsőleg abszolút higgadtnak tűnt, csakhogy szuperérzékeimnek hála, éreztem a feszültséget az izmaiban, és láttam összeszorult állkapcsát. A nyakán egy ér vadul pumpált. A magabiztos póz csak színjáték volt. Madison Dunkle majd felrobbant a benne tomboló feszültségtől. – Túl nagy falat ez neked, Tory – folytatta Madison. – És nem csak ez. Bolton Prep is túlságosan tekintélyes ahhoz, hogy befogadja a hozzád hasonló szánalmas csőcselékeket. – Szánalmas? – Az arcom izzott, ám sikerült megőriznem a nyugalmam. Ashley felnevetett. – Mindenki tudja, hogy nem engedhetitek meg magatoknak a tandíjat. Csak azért hagyják, hogy ide járjatok, mert valamelyik szerencsétlen adminisztrátor jótékonykodni akart. – Közben meg mi szenvedünk – csóválta a fejét Madison sajnálkozva. – A kiváló tanulók kénytelenek holmi tuskó szigetlakokkal megosztani az osztálytermüket. Csoda, hogy egyáltalán tanulunk ott valamit. Elég. Chance azt mondta, támadjak vissza! Oké. – Én nem vagyok kitűnő? – kérdeztem a szemem forgatva. – Tudomásom szerint minden tantárgyból simán lepipáltalak. Emlékszel, amikor elsőévesként másodéves előadásokra jártam?

Madison szeme kikerekedett. Egy vigyorral próbálta eltitkolni idegességét, de egyre erősebben bűzlött. Nem hagytam abba. – Veled ellentétben én mindennap halálra strapálom magam. Éppen ezért járok én a Bolton Iskolába, te meg nem. Jövőre mindketten vizsgázunk. Ha szépen megkérsz, talán korrepetállak kicsit. Madison vigyora még szélesebb lett. Újabb szag csapta meg az orromat. Zavar. Sikerült beletrafálnom. – Szóval felvettek az előrehozott felsőfokú képzés programba, igaz? – kérdeztem nyíltan. – Tudom, hogy megpályáztad. Madison megmerevedett. – Semmit sem tudsz. Az orrom mást súgott. – Azta – mondtam a fejemet csóválva. – Ciki. Ez nem sokat fog segíteni a fősuli felvételijén. Habár a szüleid bárhová betehetnek a pénzükkel. A közönség kuncogott, majd mindenki eltakarta a száját. Csakhogy ezúttal más volt a célpont. Mindenki Madisont nézte. Éppen szólni akart, ám gyorsan a szavába vágtam. – Őszintén szólva elég szánalmas, ahogy követsz mindenhová. Nincs jobb dolgod? Válassz magadnak valami hobbit. A kuncogásból vihogás lett. Az ingadozó tömeg egyszer csak teljesen átfordult. Madison feszengése minden pénzt megért. – Csakhogy mi nem követünk téged – vágta rá Ashley. – Egy ekkora lúzert!

– Majdnem átvertetek. Akárhová megyek, úgy jöttök utánam, mint a kölyökkutyák. Ha kinézek a szobám ablakán, azt látom, ahogy ti hárman kutattok a szemetemben. – Állj! – szólalt meg Courtney döbbenten. – Te nem beszélhetsz így velünk! – Sajnálom, csak nem fogalmaztam túl bonyolultan? Fordítsam le egyszerűbbre? Ismét nevetés hallatszott. Sziporkáztam. Nem is értem, miért hagytam eddig, hogy szórakozzanak velem. – Te egy senki vagy – köpködött Madison vörös fejjel. – Senki sem akarja újra látni a képed. – Miattam ne aggódj, Maddy. Jól vagyok. Ha vannak emberek, akik nem szeretnek, az legyen az ő problémájuk. Hurrá! Győzelem! Ashley belesúgott valamit Madison fülébe, én persze könnyedén meghallottam. – Hülyét csinál belőled, és Jason már jön vissza. Madison addigi illatát teljesen elnyomta a szégyenkezés szaga. Kezdett izzadni, de érdekes módon én nem. Csak álltam és vártam, hogy feldobja a következő labdát. Madison idegesen nyalogatta a száját, kétségbeesetten kereste a végszót. – Igen? – kérdeztem várakozóan. – Egy utolsó vicces hozzászólás, mielőtt elrohansz? – Neked van szükséged... vicces hozzászólásokra. Szuka. – Csodálatos – mondtam elismerően bólogatva. – Fantasztikus előadás volt. Mindenki vihogott. Madison áttörte magát a körülötte ácsorgó első bálozókon és párjaikon, nem is próbálva palástolni a dühét. Ashley és Courtney a sarkában loholt.

A tömeg kisebb csoportokra oszlott, hogy megtárgyalják a hallottakat. Egyesek kíváncsian fürkésztek, mások meg tisztelettel pillantottak rám. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Szinte nem aludtam és alig ettem. Még nem múlt el a kitörés. Vágyakozva néztem a büfét, de a Cafkák pont oda mentek. Nem volt kedvem újra összefutni velük. Egyedül akartam maradni. A nyugalmam megőrzése érdekében beosontam a klubházba, és megkerestem a női mosdót. Éppen az arcomat mostam, amikor a Sötét Cafkák besétáltak. Ashley és Courtney elzárta a kijáratot. Madison fortyogva rohant oda hozzám. Nem néztem fel, csak odanyúltam a törülközőhöz, megtöröltem az arcom, és feltettem a szemüvegem. – Senki sem beszélhet így velem! – Madison ingerültséget sugárzott. – Főleg nem egy ilyen szánalmas segélyezett! Ránéztem, és már egyáltalán nem féltem tőle. – Bocsi – mondtam nyugodtan. – Az utamban állsz. – Tényleg? – vigyorgott Madison. – És mit akarsz ellene tenni? – Ha nem mozdulsz? – Aha. Olyan közel léptem, hogy majdnem összeért az orrunk. – Elverem az elkényeztetett kis seggedet. Hallottam Madison szívdobogását. Láttam reszketni a kezét. Izzadságot éreztem a bőrén. – Azt nem mered. – A hangjában lévő reszketés elárulta. – Próbáld ki – javasoltam.

Felemeltem a kezem, amitől visszahátrált. Közelebb hajoltam, felemeltem a napszemüvegemet, és a szemébe néztem ragyogó, aranyló íriszemmel. – Húúú! Madison felsikított és elrohant. Ashley és Courtney rám nézett, majd sietve a királynőjük után loholtak. – Üdv, hölgyeim! – kiáltottam utánuk. – Jó szórakozást! A győzelem érzete nem tartott sokáig. Tejóég! Összerándult a gyomrom, amikor rájöttem a hibámra. Madison látta a szemem. – Hülye, hülye, hülye! – mondtam az üres fürdőszobának. Becsuktam a szemem, abban reménykedve, hogy semmissé tehetem az utolsó öt percet. ZUTTY. Szédültem. Forgott velem a szoba. Odarohantam egy vécéhez, és belehánytam. Lecsuktam a fedelét, ráültem, és jól leszidtam magam. Szörnyű hibát követtem el. Menj haza. Később aggódj. Reszkető lábbal megigazítottam a ruhám, kimostam a szám, és kimentem a fürdőszobából. Jason az ajtóban várt. – Tory, jól... – Nem érzem jól magam. Hazamegyek. – Láttam, mi történt. – Jason döbbenten mosolygott. – Fogalmam sincs, ki volt az a Tory, de igazi dögös csaj! – Csak lealacsonyodtam a szintjükre. – Nem igaz! Ki kellett állnod magadért.

Nem akartam vitatkozni, ezért csak bólogattam. – Egyébként is úgy hallottam, csatlakozol az ez évi csapathoz. – Mi? Ki mondta ezt? – Francba, Whitney! – Az anyám, néhány perccel ezelőtt. Ha ez igaz, akkor szükséged lesz kísérőre. Én véletlenül pont ráérek. Egyelőre elegem lett az egészből. Hirtelen túl sok minden jött össze. Madison. Whitney. Hogy már nem bírtam többé uralkodni magamon. Jason volt a legközelebb, így ő kapta nyakába az áldást. – Miért választanálak téged? – kérdeztem. – Hogy eltűnj, amikor valaki belém köt? Jason hátrahúzódott döbbenetében. – Nem tudtam! Az az őrült nőszemély cipeltette... Felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam. Ennyi elég volt mára. Túl sok férfi van az életemben. – Mennem kell. Jason ellenkezését meg sem várva, kirohantam a szobából.

48. Fejezet

-B

iztos vagy benne, hogy minden oké? – Kit a konyhában állt, és aggódva szemlélt. – Moziba megyünk Whitneyvel, de le tudom mondani. – Jól vagyok. – Nem szalaszthattam el még egy lehetőséget. Kit távolléte szabaddá tette az egész estémet. Nem úgy tűnt, mint akit meggyőztek. – Akarod, hogy megbeszéljük a tegnap estét? Tudom, hogy ideges vagy. Hallottam, ahogy mormogtál a szobádban. – Kit, jól vagyok. Hadd dolgozzam fel egy kicsit. – Rendben. – Mosolygott. – Szedd össze a gondolataidat, hogy aztán a fejemhez vághasd őket. – Pontosan. Le kellene írnom, mekkora lúzer tudsz lenni. – Tökéletes terv. Kit felkapta a táskáját, és lement a garázsba. Már azelőtt pötyögni kezdtem a telefonomon, hogy becsukódott volna az ajtó. A szobámból kényszerű táborhelyet varázsoltunk. Chance és én képviseltük az egyik oldalt, Ben, Hi és Shelton alakította az ellenállókat. ◌◌◌ A hangulat egyértelműen hűvös volt. El akartam mondani a Fertőzötteknek a Madisonnal

kapcsolatos hibámat, de Chance jelenléte lehetetlenné tette. Meg kellett várnom, míg magunk közt leszünk. – Tényleg bíznunk kell ebben a hibbantban? – Ben nem volt hajlandó közvetlenül Chance-hez beszélni. – Csak nagyvonalakban – mondtam. – Chance elvezethet minket a kereszthez. – Így is lesz. – Chance előredőlt. – Először azonban mondjátok el, mi folyik itt. Miért vállaltátok a kockázatot a megszöktetésemmel? – Ez nem része az üzletnek. – Hi keresztbe fonta karját. – A keresztért cserébe szöktettünk meg. Ez nem jogosít fel arra, hogy kérdezősködj. Chance rendíthetetlen maradt. – De miért kell nektek? Láttátok az árverési listát, nem kimondottan értékes darab. – Ez a mi dolgunk – szólt Shelton. – Csak vigyél el az apád horgászházába. – Nem. – Chance összekulcsolta az ujjait. – Ha el kell vigyelek titeket valahová, ahol esetleg keres a hatóság, akkor jogom van többet tudni. – Te itt nem diktálsz – rivallt rá Ben. – Mondd el, hol van. Most! – Azt hiszed, kényszeríthetsz, haver? Ben felpattant. – Várj! – kiabáltam rá. – Mindenki hallgasson. Hadd gondolkozzak. Másodpercekig síri csend támadt. – Ehhez mit szólsz? – kérdeztem Chance-hez fordulva. – Elviszel az apád horgászházába, odaadod a keresztet, és majd akkor elmondjuk, miről van szó.

Shelton ciccegett. – Nem muszáj... – Másképp nem fog segíteni. Chance bólintott, amint átgondolta a lehetőségeket. – Rendben. Shelton kelletlenül sziszegett, Ben kirohant a szobából dühében. Csak Hi tűnt elégedettnek. Ilyen körülmények között ez volt a legtöbb, amit tehettem. – Akkor megdumáltuk – mondtam. – Autó vagy hajó? Chance gondolkodás nélkül válaszolt. – Hajó. ◌◌◌ Ben kiállt a Sewee-vél. – Szóval? Chance északra mutatott. – Sullivan-sziget. – Legalább közel van – mosolygott Hi. – Akár oda is úszhatunk. Hi vicce csöppet sem oldotta a feszültséget. Bennek épphogy sikerült visszafognia magát, Chance pedig élvezte, hogy idegesítheti. Tökéletes recept egy balhéhoz. Ben átsuhant a kikötőn, el Fort Sumter kis szigete mellett, ahol egykor a polgárháború zajlott. A nap éppen lemenni készült, a Sullivan-sziget pedig előttünk terült el. – Tarts nyugatnak a Fort Moultrie mellett – utasította Chance. – Majd fordulj be az öbölbe. A horgászház 450 méterre van felfelé a vízi úton. A Sullivan-sziget nagy részben lakott. Nincsenek szállodák, se óriáscsúszdák, se mini-golf. A telkek nagyok, ahogy az

otthonok is. A partvidék meglepően fejletlen, és többnyire a város gondnoksága alatt áll. Akárcsak Morris, a sziget gazdag katonai múlttal rendelkezik, és sok lakás épült erődítményekből és kaszárnyákból. – Arra. – Chance a partvonalról az öböl felé kiugró famólóra mutatott. – A ház a fák mögött van. – Ez lenne a horgászház, amiről beszéltél? – kérdezte Hi gúnyosan. – Ez egy több milliót érő kastély. – Sosem mondtam, hogy egy kunyhó. Mi Claybourne-ök szeretjük a kényelmet. Chance kiugrott a mólóra, majd egy nehéz fémtartóra kötötte a kötelet. – Gyertek! A móló a sekély és sós vízből egy emeletes csónakházba vezetett. Odabent kisebb vízi járművek sorakoztak a falak mentén, némelyikhez csak hidraulikus felvonóval lehetett hozzájutni. Chance odament egy jet-skihez, kivette a kulcsot az ülése alól, majd a ház hátsó kijáratán keresztül belépett az udvarra. Kavicsos út vezetett a hatalmas faházhoz. Chance kinyitotta az ajtót, hátralépett és meghajolva beinvitált minket. – Érezzétek magatokat otthon. Az elegáns konyhán keresztül egy nagyobb helyiségbe jutottunk. Chance körbejárta, és szép sorban felkapcsolta az antik lámpákat. Az egyik oldalt majdnem teljesen elfoglalta egy óriási téglakandalló, amelyet a Claybourne család róka és szőlő motívumokkal ékeskedő címere díszített. Kitömött madarak, rágcsálók és egyéb kistermetű emlősök lapultak minden zugban.

A kandallóval szemben bőrkanapék fogtak körbe egy rusztikus kocsikerékből készült asztalt. A falakról kitömött szarvasfejek bámultak üveges szemekkel. – Ki rendezte be ezt a helyet? – álmélkodott Hi. – A Krokodilvadász? – Betette ide valaha is egy nő a lábát? – kérdeztem. – Csak a takarítónő – felelte Chance. – Hollis megválogatta, kit enged be a klubházába. Shelton és Hi leültek az egyik kanapéra, az iPhone-jukba mélyedtek. Ben odalépett Chance-hez. – A kereszt. Chance szemmel láthatóan élvezettel vigyorgott. – Megállapodtunk – jegyeztem meg figyelmeztető pillantást vetve Chance-re. Chance drámai sóhaj kíséretében a sarokban álló antik páncélszekrényre mutatott. A szekrény fekete vasból készült, és akkora volt, mint egy mosógép. Az Egyesült Államok Postaszolgálata által lepecsételt monstrum legalább ötszáz kilót nyomott. – Ez amolyan gyűjtőhely. – Chance megkopogtatta az oldalát. – 1880-ban készítették. Apám személyzete ebben tárolta az értékeit, amikor a szezon után bezárták a horgászházat. Chance hátralépett. Ben kinyújtotta a kezét, hogy feltartóztassa. – Kombináció? Chance arrébb lépett. – Nem kotyogom ki a családi titkokat. Menj arrébb. Bennel együtt eltávolodtunk. Chance összehúzta magát, hogy ne lássunk semmit, majd

megpörgette a számtárcsát. Előre. Hátra. Előre. Aztán elfordította és meghúzta a fogantyút. Az ajtó nem nyílt ki. Chance döbbenten nézett maga elé. Újra megpróbálta a kombinációt. Hiába. A meglepettségből idegesség lett. Chance harmadszorra is elfordította a számtárcsát, lassan, kínosan ügyelve a számok helyességére. Az ajtó mégsem akart kinyílni. – Mi a fene? – Chance dühösen belerúgott a széfbe. – Nem akar kinyílni. – Probléma? – kérdezte Shelton. – Nem jó a kombináció – felelte Chance. – 8-16-24. Próbáld ki magad. Shelton letérdelt a páncélszekrény elé. Háromszor is megpróbálta, de ugyanazt az eredményt kapta. – A szerkezet jónak tűnik – szólt Shelton a fejét vakarva. – Vagy megváltoztatták a kombinációt, vagy nem tudod a számokat. – De tudom a számokat – vágta rá Chance. – A nyolc többszörösei. – Ezt megszívtuk. – Shelton már-már megkönnyebbült. Az agyam lázasan dolgozott, de nem talált megoldást. Valami mással kellett próbálkoznunk. Hi elkapta a tekintetemet, majd a konyhaajtó felé biccentett. Vettem az adást. – Van valami innivaló a házban? – Nézd meg a hűtőben. – Chance annyira el volt foglalva a páncélszekrénnyel, hogy fel sem nézett. – A helyedben azért megnézném a lejárati időket.

Hi követett. Egymáshoz húzódtunk és gyorsan beszéltünk. – A nagyapámnak is volt egy ilyen széfje – közölte Hi. – Fel tudtad törni? – Tudom, hogy kell. A zárszerkezet három bemetszett táblából áll, azok tartják a helyén a zárat. Az ajtó akkor nyílik ki, ha a helyes kombináció igazodik a bevágásokhoz, és szabadon engedi a zárat. – És mit lehet vele kezdeni? – Figyelj! Ha háromszázhatvan fokban elfordítod a tárcsát, akkor egy bizonyos helyen megtalálod a helyes számot. Ha igen, a zár belefordul az első táblán lévő bemetszésbe. – Aha? – Az érintkezés egy halk kattanás, ami az emberi fül számára nem hallható. – Aha! – Már értettem, hova akar kilyukadni. Hi folytatta. – Állítsd vissza a tárcsát a nullára, majd forgasd jobbra, míg meg nem hallod a kattanást. Fordítsd egy kicsit még balra, aztán ismételd meg, hogy megtaláld az utolsó számot. Bumm! Három. Kész. – Vajon a kattanások helyes sorrendben következnek? – Nem feltétlenül. De ha megvan mind a három szám, addig kell próbálgatni a sorrendet, amíg ki nem nyílik a széf. – Te zseni vagy! – mondtam izgatottam. – Hoztad a napszemüvegedet? – Nem. Majd a földet bámulom, ha ott van Chance. – Megszorongatta mindkét vállamat. – De neked, drágám, van már tapasztalatod az efféle kalandokban. – Csodás.

49. Fejezet

E

gy pohár vízzel a kezemben beléptem a szobába. Hi feszélyezetten jött mögöttem. Ben a kandallónál állt, miközben Chance és Shelton a széf mellett térdelt. Chance először engem vett észre. – Klassz napszemcsi. Úgy festesz, mint Lady Gaga. Ben és Shelton feszülten bámult. Ekkor jöttek rá. – Fáj a fejem. – Borotvaélesen láttam Chance-t, még a bal halántékán lévő izzadságcseppet is kiszúrtam. – Nagyon érzékeny vagyok. – Kutassuk át a házat – szólt Hi szándékosan hangosan. – Ha valaki megváltoztatta a kombinációt, akkor biztos leírta valahová. – És csak úgy elöl hagyta? – gúnyolódott Chance. – Ez jó nagy baromság lenne. – Egy keresést megér. – Shelton felpattant. – Oké. – Ben Hira nézett, de nekem szánta a szavait. – Remélem, tudod, mit csinálsz. – Tudom – bólogatott Hi. – Bízz bennem. – Srácok, túl komolyak vagytok – ingatta a fejét Chance. – Megnézem a házigazda szobáját. – Én maradok. – Igyekeztem közömbösnek látszani, bár én vagyok a világ legbénább színésznője. – Addig próbálkozom a

széffel. – Ne fecséreld rá az időd – mondta Chance. – Ezt az átkozottat maximum felrobbantani lehet. A fiúk eltűntek, mintha átkutatnák a házat. Törökülésben ültem a páncélszekrény előtt, és próbáltam hegyezni a fülem, hogy kiszűrjek minden más zavaró zajt. Teljes körben elfordítottam a számtárcsát. Semmit nem hallottam. Ösztönösen felemeltem a vízzel teli poharamat, és szélét a széf ajtajához tettem. Egyik fülem nekinyomtam az aljának, becsuktam a szemem, és újra elfordítottam a tárcsát. Ezúttal hallottam egy nagyon halk kattanást. Megmozdítottam a tárcsát, hogy a legkisebb változást is meghalljam. Tik. Tik. Tik. Tik. Klikk. Ránéztem a számtárcsára. 24. Oké. Egy-null Chance-nek. Visszafordítottam a tárcsát nullára. Az óra járásával ellentétesen újra megismételtem a folyamatot. Tik. Tik. Klikk. 12! A kombináció kétharmada már megvolt. Épp visszatekertem a tárcsát nullára, amikor Chance betoppant a szobába. – Eredménytelen, ahogy gondoltam... – Döbbenten megállt, amikor meglátott. – Te egy poháron keresztül hallgatózol? Mi vagy te, kilencéves dedós? – Adj egy percet, mielőtt tovább gúnyolódnál. – Visszafojtott levegővel forgattam a tárcsát. Kifinomult hallásommal hallottam Chance ki-be légzését, a

saját szívdobogásomat és a házon kívüli hullámzást. A zár mégis hallgatott. Tik. Tik. Tik. Éreztem, hogy a többi Fertőzött is visszatért a szobába. Már majdnem végigtekertem a tárcsát, amikor meghallottam. Klikk. Igen! 36. Megvan mind a három. Ideje visszaváltozni. ZUTTY. Az erő elillant. Szerencsére pont ültem. Amikor elmúlt a gyengeség, levettem a napszemüvegem és megdörzsöltem a szemem. – Megvan – újságoltam. – A helyes számok: 24-12-36. – De a 12 és a 36 nem a nyolc többszöröse. Nem illik a... – Chance hirtelen elhallgatott. – A francba. Lehet, hogy a tizenkettő többszörösei voltak. – Ugye csak szórakozol? – mérgelődött Ben. – Köszi a szívatást! – Te még sosem felejtettél el semmit? – kérdezett vissza Chance. – Én kezelés alatt állok! Kipróbáltam a számokat sorrendben. A fogantyú elfordult, az ajtó kinyílt. A széf belsejét több szintre osztották. A jutalmunk kis piros bársonypárnán pihent a felső polcon. Anne Bonny keresztje vékony és kifinomult volt, gyönyörű faragvány, amely egyszerű cseresznyefából készült. A függőleges része fél méter hosszú volt, a vízszintes szár pedig a tetejétől tizenöt centiméterre keresztezte. A középső gyűrű tökéletes kört alkotott azon a részen, ahol a két szár találkozott. A szárak és a

kör közötti űrt kristályos anyag töltötte be, amitől a kereszt szíve ragyogott a lámpafényben. A felső szár bájosan, egyedülállóan és meglepően jobb oldalra görbült. – Ez az! – fújta ki a levegőt Shelton. – Ez van a kincsestérképen. – Kincsestérkép? – Chance természetesen meghallotta. – Shelton, esküszöm, te lennél a történelem legbénább titkos ügynöke! – Hi a homlokára csapott. – Órákon belül kipurcannál, de lehet, hogy én magam nyírnálak ki. – Mondjatok valamit a térképről – préselte ki a szavakat Chance. Senki sem szólalt meg. – Hé! Én betartottam a szavam. Megígértétek, hogy elmondjátok, ha átadom a keresztet. – Chance a széf felé mutatott. – Voilá! Itt van! – A keresztnek talán van köze Anne Bonny elveszett kincséhez mondtam. Alaposan megválogatva a szavaimat, nagyvonalakban elmondtam Chance-nek az elmúlt napok történéseit. A többiek feszülten figyeltek. Az üzlet az üzlet. – Tyűha! Erre nem számítottam – mondta Chance, miután befejeztem. – Hol találtátok a térképet? – Az eBayen – felelte Ben. – A kincsestérképeknél. Fix áron vettük. Chance tudomást sem vett róla. – És semmi nem volt az alagút végén? – Csak egy hülye vicc – válaszolt Shelton. – Tory elküldte lefordítani. Jaj, ne! Nyilallást éreztem a gyomromban, és máris

előkaptam az iPhone-omat. – Mi van? – kérdezte Hi. – Akkora barom vagyok. – Végiggörgettem az olvasatlan e-maileimet. – Tempe néni már két nappal ezelőtt elküldte a fordítást, de elaludtam, és teljesen elfelejtkeztem róla. Amint megtaláltam az üzenetet, hangosan olvasni kezdtem: Amikor a hold magasan áll, keresd a Szigeti Embereket. Állj a magas őrre, tartsd meg a hited, és nézz a tengerre. Hagyd, hogy tiszta szíved átvezessen a csontok mezején. – Remek – mondta Shelton a fülét dörzsölve. – Mi a túrót jelent ez? – Szigeti Emberek? – Ben izgatott lett. – Aha. – Újra megnéztem. – Mindkét szó nagybetűvel van. Amikor a hold magasan áll, keresd a Szigeti Embereket. – Amikor a hold magasan áll! – Ben szeme felcsillant. – Ez biztos megint a teliholdra céloz, ahogy a sewee legenda is. Amikor a sötét égbolt úgy ragyog, mint nappal... – Nekem logikusnak tűnik – helyeseltem. – De hogyan segít ez nekünk? – És kik azok a Szigeti Emberek? – kérdezte Hi. – Szerintem nem emberekről van szó. – Ben nem bírt egy helyben állni, ezért mászkálni kezdett. – Gyerekkoromban a nagyapám mindig elvitt halászni. Akárhol álltunk meg, megtanította a hely régi sewee nevét. Sosem fogadta el az európai átnevezést. – Haladó gondolkodású – motyogta Chance. Ben túlságosan lelkes volt ahhoz, hogy észrevegye. – Egyre emlékszem... egy Oneiscau nevű szigetre.

– Fantasztikus – így Chance. – Már tervezhetjük is az utat. – Kellene. – Ben megállt. – Sewee nyelven ugyanis az Oneiscau annyit jelent, hogy Szigeti Emberek. Mindannyian ledöbbentünk. Én tértem magamhoz először. – Melyik sziget? – Fogalmam sincs – felelte Ben a fejét rázva. – A nagyapám meghalt nyolcéves koromban. De emlékszem, hogy egyszer láttam egy könyvben a charlestoni turzásokról. Mindenki az okostelefonja után nyúlt, és lázasan pötyögni kezdett. – Hogy kell írni? – kérdezte Hi. – Egy csomó magánhangzó van benne. – Megvan! – Shelton nyert. – Bull-sziget! – Az közel van! – örvendezett Ben. – Csak két szigetnyire van innen északra. – Oneiscau-t egy gyarmati tisztségviselő nevezte át Bullra – olvasta hangosan Shelton. – Abban az időben Bonny hajókat fosztogatott a környéken. Ő mindkét nevet ismerte. – A Bull-sziget a Sewee-öböl peremén van – tette hozzá Ben. – Az egykori sewee vidék szívében. A legtöbb törzs arrafelé élt. – Ha Bonny a sewee falvak közelében ásta el – így Shelton –, akkor értelmet nyer a törzsi legenda. Ben sztorija telitalálat. – A vers és a legenda is csontok mezejéről beszél – jegyeztem meg. – Fogalmam sincs, mit jelent, de a hasonlóság mindkettőt hihetővé teszi. Hi zsebre tette a telefonját. – Tájékoztatásul közlöm, hogy holnap van telihold. – Akkor ott kell lennünk – mondta Chance. – Ez az egyetlen dobásunk.

Senki sem válaszolt. Chance végignézett rajtuk. – Mi van? – Te nem jössz – mondta elutasítóan Ben. – Ebben az életben biztos, hogy nem. – Dehogynem. – Chance benyúlt a széfbe, és kivette a keresztet. – Ez az enyém. Ha kell az elásott kincs megtalálásához, akkor engem is visztek. – Nem kell a kereszt – szólt Shelton. – Legalábbis nem biztos. Chance arcáról eltűnt a mosoly. – Amint kiléptek az ajtón, hívom a zsarukat. – Szuper, akkor vissza is visznek a diliházba – vágta rá Hi. – Már így is biztos keresnek. Ahogy engem is, gondoltam morcosan. Marsh Point tuti őrülten keresi Chance-t. Vajon kiket értesítettek már? A rendőrséget? Bolton Prepet? Kitet? A szörnyű lehetőségektől összeszorult a gyomrom. Chance megvonta a vállát. – Ez a klassz kirándulás úgysem tart örökké. Azt hiszitek, életem végéig menekülni akarok? – Chance horkantott egyet. – Én Claybourne vagyok. Unatkoztam, de nem vagyok hülye. – Megtévesztő vagy – morgott Ben. – A kincs a miénk. Chance csípőre tette a kezét. – Hagyjatok ki, és gondoskodom róla, hogy ne kapjatok semmit. Váratlanul dupla sárga fények világítottak be a szobába. – Fényszórók – figyelmeztetett Chance. – A kocsifelhajtón. – Lámpákat kikapcsolni! – parancsolta Ben. Shelton és Hi azonnal megtette, majd teljes sötétségben kuporogtunk.

– Ki használja még ezt a helyet? – suttogtam. – Senki. Apám börtönben van, ahogy te is tudod. A személyzet nem jön ide sötétedés után. A bejárati ajtó kilincse megmozdult. Chance felállt. – Ha valaki megpróbál kirabolni, az nagyon rosszul fog járni. Megragadtam a karját. – Nem mondtunk el neked mindent! Valaki követ bennünket. És bárki is az, ránk lőtt az alagútban. Chance visszament guggolásba. – Fegyverek? Ez komoly? – Igen. Inkább osonjunk ki ott, ahol bejöttünk. – Valaki van a hátsó ajtónál! – sziszegte Shelton mögülem. – Csapdában vagyunk! Üvegcsörömpölés hallatszott a konyhából. A szívem vadul vert. – Van másik kijárat? – Az alagsor. – Chance a szíja alá tűzte a keresztet. – Kövessetek! Egy folyosón rohantunk végig, majd meredek és keskeny lépcsőhöz értünk. Továbbloholva egy sötét, föld alatti pincébe jutottunk. – Erre. – Chance lekapott egy zseblámpát a polcról, majd a hátsó fal menti faajtókhoz sietett. – Alagút. – Chance kinyitotta az egyiket. – Ez az átjáró eredetileg a szökött rabszolgák föld alatti vasútvonalául szolgált. – Hová vezet? – kérdezte Shelton. Kezdett már elege lenni az alagutakból. – A csónakházhoz. Tizenöt méter. Zörgés hallatszott a lépcsők fölött.

– Menjetek! – suttogtam. Beléptünk az átjáróba, és Chance becsukta mögöttünk az ajtót. Úgy futottunk, akár a patkányok, és nemsokára el is értük az alagút végét. Chance felnyomta a tenyerével a fölöttünk lévő csapóajtót. A zsanérok hangosan nyöszörögtek. A fapanel kinyílt és a padlóra esett. Chance összetette a két kezét, hogy beleállhassak, majd kilendített a nyíláson. A csónakházban síri csend uralkodott. Megfordultam, hogy segítsek Sheltonnak és Hinak. Utánuk Ben következett, majd ő visszanyúlt és felhúzta Chance-t. Végigfutottunk a mólón és ráugrottunk a Sewee fedélzetére. Ben beindította a motort, és sebességbe tette a hajót. Mögöttünk a mólón hangos lábdobogás hallatszott. – Elkéstetek – suttogtam. A Sewee már ki is száguldott az öbölbe.

50. Fejezet

V

acsoraidőre értünk haza. Chance fáradhatatlannak bizonyult, tele volt kérdésekkel, de valahogy senkinek sem akaródzott vele beszélgetni. A Fertőzöttek számára már rutinnak számított a gyilkosoktól való menekülés. Egy gyors ellenőrzés után becsempésztem Chance-t a házba, és csináltam egy kis sajtos tésztát. – Nehogy azt hidd, neked főzök. – Egy örökkévalóságig tartott, mire felforrt a víz. – Csak pont egy családi adagom van. – Ha szobafogságban vagy, akkor hol az apád? – Chance közben egy érmével játszadozott. – Nem túl sűrűn ellenőrzi a börtönét. – Moziban van Whitney-vel – feleltem. – Épp most küldött sms-t, hogy ne felejtsem el felvenni a Halálos fogás című műsort. Néha totál lehidalok tőle. – Az én apám a dutyiban mozizik. Chance vicce nem sült el túl jól. Inkább csendben eszegettük a tésztánkat. ◌◌◌ – Mit találtál? – kérdeztem. Éppen videokonferenciát tartottunk. Chance-szel egymás mellett ülve sasoltuk a laptopomat.

– Sok mindent. – Shelton a jegyzetfüzetét lapozgatta. – A Bull-sziget tökéletes hely arra, hogy elrejtsd azt, amit nem akarsz, hogy megtaláljanak. – Oneiscau – helyesbített Ben. – Ez az igazi neve. – Bajban vagyok az olyan szavakkal, amiket nem tudok kiejteni szólt Shelton. – Nézd meg a Google térképen. – Sheltonnak igaza van – szólt bele Hi egy melegszendvicset majszolva. Nem volt túl gusztusos. – A sewee-k eltűnése óta nem nagyon jártak emberek a szigeten. – A kalózok imádták – így Shelton. – Bull olyan népszerűvé vált a banditák körében, hogy a gyarmati hatalmak még őrtornyot is építettek oda. – Mekkora a sziget? – kérdezte Chance. – Kettőezer hektár. – Hi felolvasott valamit a képernyőről. – Bull a legnagyobb turzás a Cape Romain Nemzeti Természetvédelmi Területen. Mindenhol csak erdők, mocsarak, dűnék és partok vannak. – Kik éltek ott? – kérdeztem. Ben is bekapcsolódott. – A sewee-k egészen az 1700-as évek elejéig. Az angolok 1670ben érkeztek meg, hogy letelepedjenek Charles Townban. Az egyik volt közülük Stephen Bull, és valamiért róla nevezték el a szigetet. A balfék. – A sewee-k után senki sem élt ott? – Csak kevesen – felelte Shelton. – 1925-ben Dominick szenátor megvette a szigetet, és építtetett egy urasági kastélyt. A természetvédelmi területet ’32-ben alapították, majd Dominick ’36-ban eladta a Hal és Vadvilág Szolgálatnak. A kastély az 1960-as évekig fogadóként működött, majd az egész hóbelevancot használhatatlanná nyilvánították.

Chance odahajolt a webkamerámhoz. – Szóval azt mondod, hogy a Bull-sziget alapjában véve Bonny 1720-as szökése óta lakatlan? – Igen – felelte Hi. – A Bull-sziget egy elsőosztályú, távoli vidék, ami azt jelenti, hogy lényegében érintetlen. A kastélyt továbbra is használják a természetvédők, de semmi más nem épült oda. – Ez nem jelenti azt, hogy senki sem látogatja – fűzte hozzá Shelton. – Naponta jár oda komp. A madármegfigyelés népszerű, a sziget tele van ösvényekkel. De sötétedés után Bull zárva van a közönség számára. – Tökéletes – mondtam. – Akkor sötétedés után megyünk. – Holnap este – emlékeztetett Hi. – Telihold lesz. – Kétezer hektár. – Chance töprengve vakargatta vékony szakállát. – Honnan tudjuk majd, hogy hol keressünk? – Van egy ötletem – szólt Shelton. – Bonny versének második sorában az áll, hogy: állj a magas őrre, tartsd meg a hited, és nézz a tengerre. – Szóval keletre nézünk – mondtam. – Emlékeztek az őrtoronyra? – kérdezte Shelton a jegyzetfüzetét nézve. – 1707-ben Dél-Karolina közgyűlése hat tengerparti szigeten engedélyezett dombokra vagy magas dűnékre épített őrséget. – Bullnak van egy – találgatott Hi. – Volt. Martello-toronynak hívták, egy fehér ürge és néhány sewee állomásozott ott, hogy kalózhajókat figyeljenek meg. Ha megláttak egyet, kilőttek három ágyút, majd elviharzottak. – Hősök – mondta Hi. – Mi történt az izével? – Az unió felrobbantotta a polgárháború alatt. Láttam, hova akar kilyukadni Shelton.

– Szerinted a torony a magas őr, amiről Bonny beszél a versében? – Logikus lenne, nem? – De – feleltem mosolyogva. – Szép munka. Most már tudjuk, hol kezdjünk. – Gondolkoztatok a csontok mezején? – kérdezte Ben. – Nem – válaszolta Hi. – Még nem – szólt Shelton. – Akkor tegyétek meg. – Kimerülten ásítottam egy újabb hosszú nap után. – Reggel beszéljünk. – Várj! – Chance döbbenten nézett rám. – Arról nem akarunk beszélni, hogy mi történt a horgászházban? – Minek? – vont vállat Ben. – Fogalmunk sincs, ki volt az. – Most velünk lógsz, haver. – Hi képzeletbeli port fújt le a válláról. – Ne aggódj annyit. – Így igaz – szólt Shelton az öklével döngetve mellkasát. – Majd mi vigyázunk rád. – Jó éjt, kemény csávók! – Kijelentkeztem. Chance letette a fejét az ágyamra. – És most? – Holnap estig alszunk. Te pedig itt rejtőzöl. – De unatkozom. Nincs Wii-d vagy valami? Kinyílt a bejárati ajtó. Az előszobaasztalon kulcscsörömpölés hallatszott. – Tory, itthon vagyok! – kiabálta Kit. – Nem nézünk egy kis A stúdió sorozatot? – Jövök! – Odafordultam Chance-hez. – Olvass egy könyvet. Ott a polcomon a Bridget Jones naplója. Imádni fogod. Ezzel rácsuktam az ajtót.

51. Fejezet

A

következő éjjel pont éjfél után indultunk. Chance és én halkan leosontunk a lépcsőn. Kit korán lefeküdt, és általában elég mélyen aludt. Ennek ellenére a padló minden egyes nyikorgására összerezzentem. Ordas halkan nyüszítve kibotorkált a nappaliból. – Maradj, haver. – Visszakísértem a helyére, és közben azért imádkoztam, nehogy zajongjon. Majd Chance-szel együtt kimentünk a bejárati ajtón, és a kikötőbe rohantunk. Ben már a Sewee fedélzetén várt, és kétszer leellenőrizte a tárgyat, amit aznap délután szereztünk. Shelton és Hi pillanatokkal később érkezett. Elhagytuk a mólót, és északnak, a Bull-sziget felé vettük az irányt. Telihold ragyogott a nyugati horizonton. Telten, végzetszerűen. Úgy világított, mint egy óriási szem, nem is volt szükség mesterséges fényre. Némán utaztunk, mindannyian a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Csupán navigációval kapcsolatos kijelentések hangzottak el közöttünk. Ben átvágott a kikötőn, megkerülte a Sullivan-szigetet, és visszament az öbölbe. Úgy döntöttünk, hogy a belső vízi utat választjuk – a természetes és mesterséges csatornák együttesét a turzások és a szárazföld között. Naplemente után túl veszélyes lett volna a nyílt tengeren hajózni.

Nemsokára a Claybourne-házhoz értünk, ahonnan épp előző éjjel menekültünk el. Az ingatlan sötétnek és csöndesnek tűnt. Az északnak tartó Sewee számos sziget mellett suhant el. Sullivan-sziget. Pálmák szigete. Dewees-sziget. Végül a vízi úthoz érkeztünk. Az emberi kéz hatásának jelei egyre csökkentek, amint beértünk a széles és nyugodt mocsárvidékbe. Az egyetlen hangot a fütyülő és csipogó éjszakai madarak és a víz tompa fröcskölése adta. Szorosan egymás mellett álltunk a kis hajó fedélzetén, tartva a vad és ősi Lowcountryban ólálkodó emberektől. Egy örökkévalóság után Ben végre rámutatott a tőlünk jobbra lévő fekete alakzatra. – Az ott a Bull-sziget déli csúcsa – mondta. – A magaslatok főleg az északi részen vannak. – Itt kössünk ki? – kérdeztem. – Feljebb kell mennünk a vízi úton – felelte Ben. – A következő rész elég húzós, de pont a Sewee-öbölbe vezet. Onnan átvághatunk a mocsáron, és pont az egyik parton fogunk kilyukadni. – Siessünk – mutatott Hi a körülöttünk terpeszkedő sötétségre. Tisztára olyan, mint a Jurassic Park. Nem szeretném egy velociraptor szájában végezni. Befordultunk egy keskeny csatornába, ahol lecsüngő fák takarták a holdfényt, sötétbe burkolva hajónkat. Ahogy egyre lassabban haladtunk, úgy nőtt bennem a feszültség. Végül a csatorna széles, szárazulatokat is tartalmazó tóvá változott. Itt-ott kikötők bukkantak fel. Ben a partvonal szélén haladt, majd keskeny öblök hálózatába került. Shelton közvetlenül mellette ült, és az iPhone-ján lévő GPS segítségével irányította.

Egy kacskaringós rész után befordultunk a sziget kikötőjébe. Hallottam a nem túl messzi Atlanti-óceán hullámainak zaját. – Helyben vagyunk. – Ben az előttünk lévő szárazföldre mutatott. – Oneiscau. Bull-sziget. – Majd Hihoz fordult. – Kéznél van a térkép? – Jaja. – Hi megkocogtatta az okostelefonját. – Merre? – kérdezte Ben. – A szigetnek csak egy kikötője van. – Közelebb kellene mennünk az őrtoronyhoz – javasolta Shelton. – Maradj közel. – Miért? – kérdezte Hi. Shelton foga megcsillant a holdfényben. – Nevezd megérzésnek. – Muszáj ezt most? – kérdeztem. – Elég szoros az időbeosztásunk. – Még nem, de van egy ötletem. Járj a kedvemben. – Azt akarod, hogy menjek bele a vízbe? – motyogta Hi. – Ajánlom, hogy megérje. Shelton megpaskolta a vállát. – Csuromvizesen látni téged elég jutalom. – Merre van az erődítmény? – érdeklődött Ben. – Kormányozz erősen jobbra. – Hi vonásai kéken világítottak a mobilja fényében. – Az őrtorony közel van Bull északkeleti pontjához. Ben tovasiklott a partközeli sűrű fák mentén. Tölgyfák és legyezőpálmák játszadoztak cédrusokkal, tömjénfenyőkkel és magnóliákkal. A buja aljnövényzet eltakarta a sziget belső részébe való belátást. Akárcsak Loggerheaden, gondoltam. A Sewee lassan haladt előre, amennyire az erdő engedte. A víz egyre sekélyebb lett. Nád és prérifű kandikált ki a felszínén.

Békák brekegtek. Millió rovar panaszkodott zümmögve körülöttünk. – A Bull-sziget hatalmas aligátor-populációval rendelkezik – suttogta Ben. – Szóval... ööö... tartsátok nyitva a szemeteket. – Utálom a mocsarakat – morogta Shelton. – Komolyan. – Ott! – Hi a sziget belső részére mutatott, ahol körülbelül négyszáz méterre meredek domb magaslott a holdfényben. Viharvert épület körvonala koronázta a dombtetőt. – Túl mocsaras ahhoz, hogy partra szálljunk – szólt Ben. – Menjünk kicsit északra – mondta Hi az iPhone-ját bújva. – Ott van egy part. Shelton bólintott. – Én nem úszom. Olyan ez a hely, mint a krokodilok konyhája. Öt perc hajókázás után a sziget északi peremén lévő fehér partra értünk. Húsz méterrel beljebb embermagasságú dűnesor vezetett át egy füves részhez. A holdfényben fürdő domb bizonytalan kinövés volt a sötétben. Ben olyan közel irányította a parthoz a hajót, amennyire csak lehetett. – A partról indul egy ösvény. – Hi zsebre tette a telefonját. – A torony még majdnem egy kilométerre van. Chance a partot figyelte. – Mi él meg itt? – Állatok – felelte Ben. – Lehetne kicsit részletesebben? – A weboldalon szarvast, mosómedvét, aligátort és pár kisebb fajt írtak, mint a szürkemókus és a gyík. – Shelton kikötötte a teniszcipőjét. – De Bull főleg a madarakról híres. Több mint kétszáz faj él itt.

– Kacsák, vadrécék, nyílfarkú récék – Ben leállította a motort, és kidobta a horgonyt –, sárjáró libucok, sárgalábúak, poszáták, verebek, fakopáncsok. Csak hogy tudd a különbséget. – Folytasd csak – szólt Chance –, de ne lepődj meg, ha fejbe kólintalak közben. – Elég legyen! – vágtam közbe. – Menjünk a partra. Elosztottuk a felszerelést. Majd Nike cipőmmel a nyakamban, az ásáshoz szükséges cuccokkal a hátamon belesétáltam a vízbe. A fiúk szorosan követtek. Szárazföldre érve letettem a szerszámokat, és felvettem a zoknimat. A többiek körém gyűltek. Az óriási hold kísérteties kék fénnyel világította be a környéket, ezért fel sem kapcsoltuk a lámpákat. – Pontosan hol van a torony? – kérdezte Ben. – A dombok között. – Hi a dűnéktől délre mutatott. – A parton túl van egy hosszú füves rész. Onnan egy ösvény vezet be a fákhoz. A torony is ott lesz valahol. – Majd én megnézem. – Ben felvette a hátizsákomat. – Ha nem jövök vissza tíz perc múlva, kövessetek dél felé. – Ezzel el is tűnt a legközelebbi dűne mögött. – Mindig ilyen? – bámult Chance. Senki sem válaszolt. Még csak a fél cipőm volt bekötve, amikor halk susogást hallottam balról. Lenéztem a partra. Semmi, csak holdfényes homok. A másik cipőmet kötöttem épp, amikor homok pergése hallatszott a dűnék felől. Feszülten kerestem a hang forrását. – Ben? – kiáltotta Shelton habozva. Két sárga pont villant fel az éjszakában. Majd eltűnt.

– Mi volt az? – suttogta Hi. – Sss! – Próbáltam újra kiszúrni a pontokat. Hirtelen két alak tört elő a sűrű tengeri nádból. Négy borostyánszínű pont tűnt fel, ezúttal közelebb. Oldalra cikáztak, és eltűntek. Az agyam betöltötte az üres helyeket. Szemek. Körözés. Éppen súgva figyelmeztetni akartam a többieket, ám egy hangos morgás belém fojtotta a szót. Az eddigiekhez vicsorgás is társult, hátborzongató és lelkes kórust alkotva. Chance leguggolt. – Akármi is az ott, nem hangzik túl vidámnak. – Elfelejtettem elmondani valamit. – Shelton napszemüvegében visszatükröződött a holdfény. – A természetvédők vörös farkasok betelepítését tervezik a Bull-szigetre. – Úgy tűnik, kissé felrúgták a menetrendet – suttogta Hi. Három alak loholt a dűnék között. Fényesek és négylábúak voltak. – Ott! – Hi jobbra mutatott. – Farkasok! Jó nagyok. Chance balra mutatott. – Ott is. Ahogy ijedten bámészkodtam, egy alak tűnt fel mellettem. Az agyam felismerte a részleteket. Nagy, háromszögű fej. Masszív mellső tappancsok. Erős, izmos törzs. Farkas. Hím. Hatalmas. A gyér holdfényben csak keveset láttam a színéből. Fahéjbarna has és szőr. Fekete hát és farok. Fehér pofa. Megsaccoltam a méreteit. Hossz: másfél méter. Súly: úgy

harmincöt kiló. Mandula formájú szemek fürkésztek. – Nyugi, haver. – Óvatosan hátrébb léptem, a karom a testem mellett lógott. – Barátok vagyunk. Ekkor megjelent egy második farkas, majd egy harmadik is, mindegyik hasonlított a vezetőre, de kisebbek voltak. Szembenéztem a farkasokkal, Hi és Shelton mellettem, Chance mögöttem állt. De hová tűnt Ben? – Még egy tőlünk jobbra – suttogta Hi. – És balra is – így Shelton. – Mászkál. Összesen öt, vagyis egy kisebb falka. – Odaúszhatunk a hajóhoz – szólt Chance. – Utálják a vizet, nem? – És mi lesz Bennel? – vetette fel Hi. – Higgadjatok le – intettem. – A vörös farkasok nem támadnak emberre. – Biztos vagy benne? – dadogta Hi. – Az egyik úgy bámul, mintha a kedvenc kajája lennék. A farkasok idegesnek tűntek. Noha Fehér Orr nyugodtan ücsörgött a hátsóján, a többiek morogva és szaglászva köröztek körülöttünk, időnként az éjszakai égbolt felé pislantva. Hirtelen eszembe jutott valami. – A telihold! – suttogtam. – Attól ilyen dilisek. – Szuper – komorodott el Shelton. – Akkor tuti kutyakajaként végezzük. Fehér Orr egyszerre csak felállt. Felborzolta a szőrét, lesunyta a fülét, farkát vízszintesen tartotta. Ajaj. A falka többi része dermedten állt. – Gáz van – szólt Hi. – Hol kell megrúgni egy támadó

farkast? Shelton megragadta a karom. – Beszélj hozzájuk, farkasokkal suttogó. Nyugtasd meg őket. – Te meg miről zagyválsz? – Chance arcáról verejték csepegett. Természetesen értettem, miről beszél Shelton. Chance-t a hátam mögött hagyva, próbáltam megnyugodni, és kiiktatni az érzékeimet. KATT. Kutya DNS-em akcióba lendült. Amint a kitörés átszáguldott rajtam, feltárult előttem a világ. De valami nem stimmelt. Noha a kitörés mindig küzdelmes, ezúttal sokkal vadabb és kaotikusabb volt az átváltozás. Valahogy nyersebb. A testemben több erő pulzált, mint valaha. Az agyamat adatok bombázták. Majdnem elveszítettem az ellenőrzést. Fehér Orr megfeszült, ugatott kettőt, és elindult felém. – Itt vagyok – szólt Shelton fojtott hangon. – De túl erősnek látszik. – Itt aztán van kitörés – hadarta Hi. – Túlterhelés. Mi folyik itt? Az ideges farkasokat látva hirtelen világosság gyúlt elmémben. – A telihold – suttogtam. – Biztosan hat a kitörésünkre. Beindítja a bennünk lévő farkas DNS-t. – Ti meg mi a fenéről beszéltek? – A hátunk mögött álló Chance nem láthatta a szemünket. – Vissza kellene mennünk a hajóra! Fehér Orr vicsorogni kezdett. Ragadozófogsor ragyogott a holdfényben. Égnek álló szőrrel morgott.

Csak óvatosan. Fehér Orr rivális falkának vélt bennünket, azt hitte, el akarjuk venni a területüket, ő az alfa-hím. Én is alfa vagyok, ő nem Ezüst, aki hozzászokott az emberekhez, ő csak egy vad élőlény, aki fenyegetve érzi magát, és ösztönösen védi a családját. Lassan előrébb léptem, és próbáltam megértetni magam a farkassal. Nem akarunk bántani. Az agyam addig kutatott, amíg megtalálta azt a láthatatlan akadályt, ami blokkolta a gondolataimat. Erősen koncentráltam. Hi és Shelton közelebb húzódott. Megfeszültem. Elértem. Elbuktam. Hiába akartam olyan nagyon, az elménk közötti fal nem adta fel. Nem tudtam összekötni az agyunkat. Kétségbeesetten üzentem Fehér Orrnak. Ősi tudat ért az enyémhez. A kapcsolat. Áramütéshez hasonló borzongás futott végig rajtam, amikor találkoztak a gondolataink. Nem akarunk bántani. Fehér Orr hátrébb lépett, felemelte a fejét és vonyítani kezdett. A falka többi tagja is csatlakozott a lelkes bömböléshez. Nem akarunk bántani. ZUTTY. Térdre rogytam. Mellettem Shelton reszketett. Hiram lihegett és köpködött. – Mi folyik itt?! – Chance kezdett bepánikolni. – Ti jól vagytok, srácok?! Felálltam, de le nem vettem a szemem négylábú kísérőinkről. Fehér Orr nézett még egy darabig, aztán megfordult, és a

dűnék felé ügetett. A többi farkas megadóan követte. – Elmentek – mondta Chance ideges nevetéssel. – Csak úgy. Elmentek. – Igen – szóltam. – Csak úgy. Megpördült velem a világ, megtántorodtam, és belehánytam a homokba.

52. Fejezet

tvágtunk a dűnéken, amikor megláttam Bent az ösvényen. – Mi történt?! – kérdezte döbbent arccal. – Mindenki jól van? – Igen – feleltem. – Találkoztunk egy farkasfalkával, de békében távoztak. Kicsit rosszul lettem. Ben kérdőn nézett rám, de Chance jelenléte miatt nem akadékoskodott. Rámutatott az útra, ahonnan jött. – Megtaláltam az őrtornyot. Láttam, hogy Bennél nincs semmi. – Hol vannak a szerszámaim? – Az erődnél hagytam. Hirtelen úgy éreztem... segítségre szorultok. – Megérezted? – csipkelődött Chance. – Kit rejtegetsz előlünk? Ben összeszorította a száját. – Felejtsd el. Induljunk. Követtük a holdfényes ösvényt, egészen egy mocsaras területig. A falánk rovarok ünnepi ebédre készültek, és már értesítették a családot és a barátaikat is. Többször meg kellett állnunk, hogy használjuk a rovarölőt. Séta közben Ben az I’ve been working on the railroad című gyerekdalt kezdte fütyülni. – Hé, már elfelejtetted, hogy követnek minket? – panaszkodott Shelton. – Legalább ezer aligátor van a szigeten – felelte Ben. – Nem

Á

akarom meglepni azokat, amelyek pont ezen az ösvényen tengődnek. Tíz lépés múlva Shelton zendített rá. – „Who let the dogs out?’* [*A Baha Men Grammy-díjas slágere 2000-ből.] Egy patak következett az ösvény után, majd egy nagy tóba ömlött. A tó partvonalán tornyosult a meredek és erdős domb, amit a hajóból is láttunk. – Biztos ott van az őrtorony – mutatott Ben a tetejére. – Kilométereken belül a legmagasabb pont. Hi hunyorított. – Lehet. A dombtetőn látok néhány letört szikladarabot heverni. – Itt egy emléktábla. – Shelton letörölte a táblát, majd hangosan felolvasta. – „1670. március 17-én erre a helyre érkeztek Dél-Karolina örökös európai telepesei, hogy megalapítsák Charles Townt.” Azta, de régi ez. – Erre. – Ben egy keskenyebb ösvényre vezetett minket, amely a víz felé ágazott. Shelton dünnyögése hangosabb és bizonytalanabb lett. Húsz méter múlva elértünk a dombhoz. Felkaptam a szerszámokat tartalmazó táskámat, amit Ben otthagyott, míg ő követni kezdett egy, a halvány holdfényben alig látszó nyomot. Mászás közben mindenféle kérdések kavarogtak a fejemben. Bonny verse rejtélyes és homályos volt. Biztos jó fordítást kaptunk? A megfelelő helyen járunk? És mi legyen a következő kérdés? A Bull-sziget hatalmas. Akár évekig is áshatnánk vaktában, mégsem találnánk semmit. Ha eredményt akarunk, meg kellett oldanunk a rejtélyeket.

A csúcson megálltunk pihenni és körbenézni. A kis dombtetőt kövek szegélyezték, és innen az egész szigetet beláttam. – Ide nézzetek – mondta Shelton az egyik szikla mellé térdelve. – Ezeket elvágták és összeillesztették. Tuti ez volt a torony alapja. – Nos – szólt Hi körbe-körbejárkálva. – Akkor most mit is akarunk csinálni pontosan? – A versre fókuszálni – mondtam. – Az első sor szerint „Amikor a hold magasan áll, keresd a Szigeti Embereket”. – Telihold a Bull-szigeten – szólt Shelton. – Nahát, nahát. – És íme a második sor – mondtam. – „Állj a magas őrre, tartsd meg a hited, és nézz a tengerre.” – Remélhetőleg éppen a magas őrön állunk – következtetett Hi. – Vagyis már csak „tartsd meg a hited, és nézz a tengerre”. Akármit is jelent ez. – Az utolsó része gyerekjáték – szólt Chance. – Az Atlanti-óceán. Mindenki a kelet felé végtelenül elfekvő, színjátszó fekete óceánt nézte. A tó túloldalán, egy alacsony fahídon túl, mindenféle törmelékek hevertek a tengerparton. Hosszú percekig néztük a keleti tájat, hátha sikerül valamilyen ihletet merítenünk. Hiába. – Hm. – Hi a földet rugdosta. – Oké. – Átugrottuk a középső részt – mondta Shelton. – Valahogy bíznunk kell. – Vagyis? – kérdezte Chance keresztbe font karral. – Bonny rejtvényeit mindig szó szerint kellett érteni – töprengtem.

– Mit tudunk megtartani? Hi vett egy nagy levegőt, majd a táskámhoz szaladt. – Bonny kincsestérképének második verse hasonló volt. Hát persze! Totál lúzernek éreztem magam. – A híddal kapcsolatos rejtvény! – Pontosan. – Hi visszajött, és lázasan fürkészte a térképet. – Tessék, Bonny a „hű szolgád” kifejezést a megfelelő fogantyú leírásához használta. – A fogantyúnak olyan formája volt, mint Bonny kelta keresztjének! – Shelton ezúttal kétszer annyi ideig dörzsölte a fülét. – És megvan Bonny keresztje – jegyezte meg Ben. – Kézzelfogható dolog. – Ez logikus. – Chance kivette a keresztet a táskájából, és átadta nekem. – Ez a kereszt volna a kulcs – elmélkedtem. – Bonny próbaköve. A hitének szimbolikus kifejezése. – Ne csak álljatok ott! – kiabálta Shelton izgatottan. – Hanem mit csináljunk? Senki sem tudott válaszolni. – Vegyük át az utasításokat – javasolta Ben. – Lépésről lépésre. Egy próbát megér. – Állj a magas őrre. Felléptem a domb tetejére. – Tartsd meg a hited. Megfogtam a keresztet mindkét kezemmel, és feltartottam a levegőbe. – És nézz a tengerre. Keletre fordultam, és az Atlanti-óceánra néztem.

Nem mozdultam, csak végigkémleltem a holdfényes szigetet. Kerestem valamit. A karom lassan kezdett elnehezedni. – És most? – kérdeztem. – Látsz valami szokatlant? – Hi mellém állt. – Ha a kincs odalent van elrejtve, akkor kell lennie valamilyen utalásnak innen. – Hacsak el nem tűnt – szólt Ben. – Azt a verset háromszáz évvel ezelőtt írták. – Itt aztán nem változott semmi! – sopánkodott Shelton. – Nem fejlesztettek semmit. Se házak. Se csatornák. Se kábeltévé. Tovább fürkésztem a panorámát. – Hi, mit látok? – Jack’s Creek. Egy mocsaras tó, olyan, mint egy csápokkal rendelkező amőba. Egy sekély tó tele elhomokosodásokkal és kis szigetecskékkel. – Valószínűleg ott élnek az aligátorok – mondta Chance. – Szörnyű hely lenne a kincs elásására – szólt Ben. – Sosem szereznéd vissza őket. – Mi van Jack’s Creeken túl? – kérdeztem. – Egyenesen keletre. Hi megnézte a telefonját. – Egy hegygerinc, aztán egy széles part. – Várj egy kicsit! – kiáltott fel Shelton. – Elfelejtettem elmondani a gyanúmat. – Csak nyugodtan. – Eddig követtük Bonny versét, ám egy sor még hátravan. – Pontosan. – Felolvastam Tempe néni fordításának utolsó részét. – Hagyd, hogy tiszta szíved átvezessen a csontok mezején. – Az a rész ott lent? – Shelton az Atlanti-óceánt szegélyező törmelékekkel teli partra mutatott. – Csonttemetőnek hívják.

Bizsergés futott át rajtam. – Miért? – A túrázós weboldalak Bull-sziget legnépszerűbb látványosságaként emlegetik a Csonttemető partot. A homokban elpusztult fák és ágak hevernek, amitől úgy néz ki, mintha félig eltemetett szörnyetegek temetője lenne. – Minden stimmel! – örvendezett Hi. – Akkor tuti jó helyen keresgélünk! – De azt sem tudjuk, hol ássunk. – Chance nem is titkolta frusztráltságát. – Én nem látom, hogy segítenél – mondta megrovóan Ben. – Csak panaszkodsz. Nem vettem tudomást a civakodásukról. Valami nem hagyott nyugodni. Egy apró felismerés. Mi lehet az? Valami, amit Shelton mondott? Túrázás? Bonny verse? Semmi. Az ötlet nem akart felszínre törni. – Csönd! A többi Fertőzött megmerevedett. Chance tiltakozni akart, de inkább annyiban hagyta. – Hagyjuk, hogy Tory tegye a dolgát – suttogta Hi. – Bízzatok bennem, ez a legjobb, amit tehetünk. Kikapcsoltam a fecsegésüket. Az utolsó sorban volt valami, ami nem hagyott nyugodni. – Hagyd, hogy tiszta szíved átvezessen a csontok mezején – ismételtem meg. – Sheltonnak igaza van, valahogy kapcsolódnia kell a Csonttemetőhöz, de a vers először az őrtoronyhoz vezetett minket. Hangosan gondolkoztam, próbáltam összeilleszteni a darabokat, hátha sikerül felhoznom a felszínre a tudatalattimban rejlő ötletet.

– Tartsd meg a hited, és nézz a tengerre. Itt állok, de ami kell, az a parton van. És a kereszttel kell megtalálnom. A kereszt. Miért olyan fontos a kereszt? Megfordítottam Bonny tárgyát. – A felső szár görbe – mondtam. – Miért? Tervezési hiba? Nem hinném. A bájos görbület kifejezetten egyénivé varázsolta a keresztet. Mindkét kezemet használva megfordítottam a keresztet. A középső gyűrűben lévő kristály megcsillant a holdfényben. Hirtelen ugyanúgy összeillettek a darabok, mint Hollis Clayboume széfjénél. – Anne – susogtam az éjszakába. – Már értem. A fiúk némán figyelték, ahogy odasétáltam a domboldal szélére. – Amikor a hold magasan áll, keresd a Szigeti Embereket – ismételtem. – Állj a magas őrre, tartsd meg a hited, és nézz a tengerre. – Ezt már végigcsináltuk. – Chance amúgy is kicsi türelme mostanra már régen elfogyott. A többi Fertőzött csendre utasította. – A kereszt a kulcs – jelentettem ki. – Az utolsó sor így szól: hagyd, hogy tiszta szíved átvezessen a csontok mezején. – Gyönyörű, de hogy segít ez rajtunk? – Nézd meg a keresztet, Chance. A gyűrű belsejében. Mit látsz? – A kristályt? Az a tiszta szív? – Anyám – fújta ki a levegőt Shelton. – Megfejtetted! Hi megrázta a fejét. – Nem értem. Hogy vezethetne az minket? – Mit tartasz szokatlannak ebben a kivitelezésben? –

kérdeztem ide-oda forgatva a keresztet. – Görbe – felelte Ben. – Pontosan. És miért görbe? Szemmagasságban tartva a keresztet, lenéztem az alattam lévő területre. Különös érzést éreztem a mellkasomban, mintha valaki meggyújtott volna egy gyufát. Jack’s Creek mindkét oldalán azonos méretű szikladombok tornyosultak. Furcsának tűntek, mintha kiríttak volna az alacsonyan fekvő mocsárból. Bonny keresztjének vízszintes szárával összekötöttem a két dombot. Tökéletes. – Mit csinálsz? – kérdezte Chance. – Ez a kereszt fogja felfedni a kincs helyét. Hi kapcsolt elsőként. – Tartsd a keresztet egyenesen. Ha a karod megegyezik a domborzati viszonyokkal, akkor ez a domb lenne az alsó pont. Úgy tettem, ahogy mondta, de nem tudtam összehangolni. – Nem tudom úgy összeilleszteni. Ben a homlokára csapott. – Túl alacsonyan vagyunk! Volt egy erődítmény ezen a dombon. – Pedig nincs nagy különbség magasságban – mondta Shelton. – A Martello-tornyok végül is kőből készült lapos óvóhelyek voltak. A padló csak egy-két méterrel lenne magasabb. – Emelj fel! – mondtam Bennek. – Komolyan? – Persze hogy komolyan!

Chance letérdelt. – Ugorj fel. Én vagyok a legmagasabb. Átlendítettem a lábam Chance vállán. Könnyedén felkelt, és megfogta a bokámat, hogy segítsen egyensúlyozni. Felemeltem a keresztet. Az új pontról a dombok tökéletes formációba rendeződtek. A szívem majd kiugrott a helyéről. Bandzsítottam és becsuktam az egyik szemem, hogy megtaláljam a kirakós utolsó darabját. A görbített szárnak össze kellett illenie valamivel. A Csonttemető part előtt futó gerincen lévő sötét pontra mutattam. – Az ott víz? – A Moccasin-tó – felelte Hi. – Menj két lépést balra – irányítottam Chance-t. – Most egy fél lépést hátra. Hirtelen minden klappolt. A kereszt görbe része a Moccasin-tó felé ívelt. Feszülten fókuszáltam. A telihold pont mögöttem volt, és elég erősen világított ahhoz, hogy lássam a lenti árnyakban rejlő részleteket. – Egy sziget van a tóban! – kiabáltam. – Egy harmadik rakás szikla! Három kődomb. A durva határkövek tökéletesen összeillettek a Bonny keresztjén lévő három ponttal. Véletlen? Aligha. – Vezessen a tiszta szívem. – Átnéztem a kereszt közepén lévő kristályon. És nem láttam semmit.

– Tory! – Hi a kereszt alsó részére mutatott. – Nem függőleges! – Megvan. – Teljesen függőlegesen tartva a keresztet megpróbáltam a három pontra igazítani. Egy sugár lőtt ki a kristály közepéből, és átszelte az eget. – Te jó ég! – kiáltott fel Shelton. – Megvan! – így Hi. – A telihold – sóhajtott Ben. A korong megvilágított egy tárgyat a távolban. Kinyújtottam a nyakam, hogy lássak, de féltem, hogy elvesztem az irányt. A tárgy egy masszív fa volt, csontfehér, sátáni ujjakhoz hasonlító csontvázszerű ágak meredeztek belőle. – Megvagy – suttogtam. A hold visszavonult a pályájára, és a jel elhalványult. Minden egyes részletre kíváncsi voltam, mert tudtam, hogy nem lesz újabb esélyem. – Ne fészkelődj! – Chance a hátamra tette a kezét. – Működött! – sikoltoztam izgatottan. – Tudom, hol kell ásni! Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat. Bennek és Hinak sikerült lelassítania az esésemet. Chance nem volt ilyen szerencsés. – Köszi, fiúk – mondta hanyatt fekve dörzsölgetve a vállát. – Velem ne is foglalkozzatok. – Ne nyafogj – szólt rá Shelton. – Leejtetted bátor vezetőnket. Chance szipogott. – Öt másodpercet sem bírna egy ketrecharcban. – Tudom, hol kell ásni! Tudom, hol kell ásni! – Hol? – kérdeztük kórusban.

– Vigyetek el a Csonttemető partra!

53. Fejezet

B

en ragaszkodott hozzá, hogy induljunk vissza a Sewee-hez, és a parton menjünk végig. – Nem használhatjuk a belföldi utakat éjjel – mondta. – Telihold vagy sem, a mocsárban semmit sem lehet látni. – Tájékoztatásul közlöm, hogy azokat a mocsarakat Aligátor sikátornak hívják – közölte Hi. – Nem, köszi. – Shelton a vállára vette a táskáját. – A hosszú út tökéletesen hangzik. Visszamentünk ugyanazon az úton, majd a parton követni kezdtünk egy szarvascsapást. A hold a fél eget bevilágította. Az óceán lapos és sima volt, mint az üveg, a levegő csendes és fülledt. Az ország összes szúnyogja a mi vérünket szívta. Fél óra múlva délnek fordultunk, és elértük a Csonttemető partot. – Csak szólok. – Hi az előttünk lévő kísérteties területre mutatott. – Ez a leghátborzongatóbb hely az egész világon. Boldog vagyok, hogy az éjszaka közepén jöttünk. A parton több száz élettelen fa hevert, hullafehéren a nap és a sós víz hatásától. A beceneve tökéletesen illett hozzá. Bütykös törzsek. Megcsavarodott ágak. A homok tele volt száraz kagylóhéjjal és rég halott rákok páncéljával. Akár egy paleozoikumi sírkert. – Szóródjunk szét! Egy gigantikus fát keresünk, meduzafőre

hasonlító ágakkal. Végigjártam a Csonttemetőt, majd pár méter után megálltam, hogy megnézzem a tó túloldalán lévő dombot. Végül sikerült betájolnom. Egy megkövült cédrus árválkodott előttem. A megviselt öreg fatörzs három méter átmérőjű lehetett. Két méterrel a föld fölött öt ágra oszlott, melyek alacsonyan kígyóztak a homokban. Mindegyik ág kinyúlt a szárazföldre, mintha menekült volna a tenger elől. Az egész fa egy féloldalra dőlő V-t formált, nagyjából kilenc méternek saccoltam a legszélesebb pontján. – Az ördög keze! – kiáltott fel Ben. – Hát persze! – Érthetőbben? – kérdezte Hi. – A sewee legenda – mondta Ben az öklét pumpálva. – Emlékeztek, mit mondott a nagybácsim? „Amikor a sötét égbolt úgy ragyog, mint nappal, lángoló parázs emelkedik a csontok mezejére, és kezet ráz az ördöggel.” Ez a fa lesz az! A kirakósjáték egy újabb darabja került a helyére. – Anne Bonnynak hosszú, vörös fürtjei voltak, akár a lángnyelvek. A történet biztos arról az éjszakáról mesél, amikor elásta a kincsét! – A sewee-k felvették a történetet a legendagyűjteményükbe. Ben megmarkolta a vállam. – Itt ásunk. – Oké, szóval ez a darab tűzifa lenne az ördög keze. – Chance felmérte a cédrust. – Hol jelöljük meg? Ben gyorsan rajzolt egy kört a kinyúló, elhalt ágak fölé. – Ahol az ágak futnak a szárazföldön – mondta, miután végzett. – Három jobb oldalon, kettő bal oldalon. A tenger felől nincs jelentős része a fának. A V alak belsejében járkálva háttal nekitámaszkodtam a fa

törzsének. A fa ősi karjai között, ahol sem szél, sem dagály nem árthatott, védve és biztonságban éreztem magam. Ha az én kincsem lett volna, én ide ástam volna. Húztam egy vonalat a vizes homokban, majd kereszteztem egy másikkal. – Az X jelzi a pontot. ◌◌◌ – Rossz helyen ásunk! – Chance kihajította a lapátot a gödörből, és kimászott. – Zsákutca. – Gyere vissza! – szólt rá Ben. – Még csak egy métert haladtunk. – És nem találtunk semmit. – Chance kinyújtóztatta a karját. – Már több mint egy órája szenvedünk. – Alig fulladtam ki. Ne rinyálj már úgy, mint egy csaj! Az ágak közötti terület úgy festett, mint egy rögtönzött ásatás. Vödrök, lapátok és egyéb eszközök hevertek szanaszét a homokban. Elektromos lámpánk az egyik faágon csüngött, hogy bevilágítsa az egyre mélyülő gödör belsejét. – Lehet, hogy nem ez az a fa – morogta Chance. – Mondjátok, hogy nincs így. Ha csak fél métert tévedünk bármelyik irányba, simán elásunk mellette. Ha egyáltalán van valami odalent. Hi és Shelton a fatörzsnek dőltek, kezükben kötelek, a lábuknál vödrök. Az én szerepem több volt ennél... én voltam az irányító. – Ez a jó hely. Én optimista vagyok. – És mire fel? – kérdezte Chance keresztbe tett karral. – Győzz meg. – Ennek a fának komoly gyökérhálózata van, de ez alatt a

pont alatt egy sem fut. Sőt, innen pontosan rá lehet látni az őrtoronyra. – Ennyi? – Chance kételkedett. – Ez a briliáns magyarázatod? Abból a toronyból legalább száz elpusztult fát látni! – A kereszt erre a fára mutatott, és az egyetlen logikus helyen ásunk. Chance Hira és Sheltonra mutatott. – Ők miért nem ásnak? – Ők fogják a biztonsági köteleket. – Ben átdobott a vállán egy lapátnyi földet, így Chance-nek arrébb kellett ugrania. – A homokgödrök nagyon veszélyesek. Ha beomlik az oldala, akkor valakinek ki kell húznia. Chance horkantott egyet. – És ez a két puhány lesz az? Hi dühösen mustrálgatta. – Erősebbek vagyunk, mint amilyennek látszunk. – Nyafogj csak – így Shelton. – Nem érdekelsz senkit. – Elég. – Visszatessékeltem Chance-t a gödörbe. – Áss! ◌◌◌ Újabb óra telt el. Újabb méternyit haladtunk. Hi és Shelton a fatörzsnek dőlve próbáltak szusszanni egyet a vödöremelgetések közben. Ben és Chance láthatóan lassult. Senki sem nézett a szemembe. Megcsapott a lázadás szele. És igazuk volt. Már korábban le kellett volna fújnom, de féltem a csalódástól. Olyan biztos voltam a dolgomban. Puff. – Ez a te lábad volt? – Ben hangja tompán csengett a gödör

aljáról. – Nem – felelte Chance. – Az ásóm nekiütközött valaminek. Puff puff, puff. Csörgés. – Ez mi volt? Hi kérdése felverte Sheltont a szunyókálásból. – Mi történt? – Ilyen nincs! – kiáltotta Chance. – Keressük meg a széleket! – utasította Ben. – Fiúk? – Odaléptem a gödör szélére, és lenéztem a mélybe. Ben és Chance térdelve ástak a puszta kezükkel. – Menj el a széléről! – utasított Ben. – Kislapátot! – kiabálta Chance. – Most! – Oké, oké. Dübörgő szívvel felkaptam két lapátot, és visszarohantam a gödörhöz. – Megy! – Ledobtam a szerszámokat. – Mit találtatok? Nem válaszoltak. Homok és sár repült ki a gödörből. – Ez fa! – kiabálta Ben. – Azt hiszem, egy láda! – Kötelet! – ordította Chance. – Fel kell húznunk! Shelton megragadott két nejlonkötelet, és bedobta a gödörbe. Pillanatokkal később a kötelek visszarepültek a gödörből. – Az egyik végét tartsd magadnál, idióta! – Bocsi, haver! – Shelton a lábujjhegyén topogott izgalmában. Hi a kezével mutatta, hogy higgadjon le. Leengedtem mindkét kötél egyik végét. Ben és Chance lázasan dolgozott, diskuráltak, de már nem a civakodáson járt az eszük.

– Kész! – kiáltott fel Chance. – Küldd le a liftet! Shelton, Hi és én felemeltük a gödör mellett heverő majd két méter hosszú hegyes uszadékfát. – Kész? – kérdeztem. – Kész! – Ajaj. Közös munkával bemanővereztük a fatönk egyik végét a gödörbe. Ben és Chance felállította a durva létrát, majd óvatosan kimásztak. Amikor már mindketten biztonságban voltak, ki akartuk húzni az uszadékfát, de a gödör nem eresztette. – Találtunk valamit! – Ben sikertelenül próbálta elrejteni izgatottságát. – Akármi is van odalent, tutira mesterséges! – Mindkét végén köteleket kötöttünk a fogantyúkra. – Chance négy kötelet tekert az alkarjára. – Csak ki kell húznunk! – Álljatok a sarkokhoz – szólt Hi. – Ha mindenki egyszerre húzza, talán nem omlik be a gödör. Mindenki beállt a helyére, és felkészült az akcióra. – Forduljatok háttal a gödörnek, tegyétek a váltatokra a kötelet, és lassan induljatok el előre. – Hi négykézláb a gödör széléhez mászott. – Ha egyszerre mozogtok, egyensúlyban marad a teher. – Készen álltok? – kérdezte Ben, mi meg bólogattunk. – Lép! Lép! Lép! – adta Hi a ritmust. Először ellenállást éreztem, de lassan csökkent. Halk csikorgás hallatszott, mint amikor a dörzspapír csiszolja a fát. – Lép! Lép! Lép! Feszülő izmokkal előreléptem. Hirtelen beakadt, és megfeszült a kötél. – Vessétek be a hátatokat! – drukkolt Hi. – Már csak néhány centi! Előrehúztam a vállam, belenyomtam a földbe a sarkam, és

teljes erőből húzni kezdtem. Csattanást hallottam, majd a beomló homok suhogását. – Fent van! – kiáltotta Hi. Ben hozzákötötte a kötelét egy ághoz, és Hi oldalára sietett. Egy koszos láda lógott két és fél centiméterre a gödör fölött. – Gyorsan! – szólt Shelton. – Nem bírom tovább tartani. Ben elkapta a legközelebbi fogantyút, és két kézzel fogta a ládát. Hi a másik oldalt tartotta. – Shelton és Tory, háromra engedjétek el. Chance, fogd erősen. Ben és én magunk felé fogjuk húzni a ládát. – Uno! Dos! Tres! Shelton és én elengedtük a kötelet, amikor Ben és Hi hátralépett. A láda közöttünk, a homokban ért földet. Ennyi – a kincs a miénk volt.

54. Fejezet

M

indannyian a láda köré gyűltünk. Mögötte nyűt sebként tátongott a gödör. A megkövült cédrus úgy tornyosult fölénk, akár egy óriási csontkéz. A telihold hosszú, kísérteties árnyakat vetett a partra. Közelebb húzódtunk egymáshoz, és némán magunk elé meredtünk. Nem akartuk elhinni, hogy tényleg megtaláltuk. Megtaláltuk Anne Bonny kincsét. Tényleg megtörtént. Amikor végre felfogtuk a szerencsénket, elkezdtem lekaparni a ládára ragadt több évszázados koszt. A többiek is segítettek. A sötétbarna láda falécekből készült, melyeket vaskos fakerethez szögeitek. Vastag fémpántok erősítették az oldalát és a sarkokat. A teteje domború volt, mint egy koporsóé. A láda két végére fafogantyúkat erősítettek. A tetőt vastag zárnyelv és rozsdás lakat ékítette. Kora ellenére a láda keménynek és tartósnak látszott, könnyedén átvészelte az évszázadokat a föld alatt. – Te jóságos ég! – Chance teljesen ledöbbent. – Ez tényleg egy kincsesláda! – Naná! – nevetett Hi. – Azt hitted, leásunk Kínáig? – Csak meglepődtem. – Chance mindkét kezével végigsimított a haján. – Úgy értem, figyeljetek! Épp most ástunk ki egy rohadt kalózládát a rohadt homokból! – Értelek. – Shelton a halántékához préselte öklét. – Sosem

gondoltam volna, hogy megtaláljuk. Így már egészen más a leányzó fekvése. Ben megkopogtatta a ládát. – Kemény. – Nézd meg a zárat. – Túlságosan türelmetlen voltam ahhoz, hogy többet mondjak. – Hosszú távra tervezték. – Ben megrángatta a lakatot, de meg se moccant. – Kell valamilyen szerszám. – Próbáld ezzel – mondta Hi felé nyújtva a lapátot. Ben a reteszhez tette az ásót, majd erősen rálépett a lábával. Hirtelen hangokat hallottunk a mögöttünk lévő dűnék felől. – Elég! Ben lapáttal a kezében megfordult. Gyorsan lekapcsoltam a lámpást, és visszabotorkáltam a ládához. Chance megmerevedett, és pislogva próbálta visszanyerni a látását. Hi és Shelton leguggolt, félelemmel a szemükben. – Ki van ott? – kiáltottam. Előttünk egy dűnékhez vezetető rövid partszakasz. Mögöttünk az elhalt cédrus kígyózó ágai. A felhők éppen eltakarták a holdat, homályossá és sötétté varázsolva a partot. Egy árnyék közeledett felénk a sötétben. A szívem vadul kalapált. A felhők szétoszlottak, és a holdfény átkandikált közöttük. Ismerős alakra lettem figyelmes. – Nem titkolom, le vagyok nyűgözve. Chris Fletcher tíz méterre állt tőlünk, kopott farmerben és sötét kapucnis pulcsiban. Mindkét kezét felsője zsebébe rejtette. – Komolyan mondom. – Mosolya fenyegetőnek tűnt a gyér

holdfényben. – Nem egy ember kereste több száz éven át Bonny kincsét, erre ti megtaláljátok. Bravó! – Mit keresel itt? – Ciki, de csak ennyi jutott az eszembe. Chris váratlan feltűnése nagyon megrémisztett. – Csak úgy sétálgatok. És te? – Azt hiszem, már tudod – felelte Ben kőkemény hangon. – Igaz. – Chris kék szeme jéghidegnek tűnt a holdfényben. – Akkor hagyjuk a rizsát. – Ki vagy te? – kérdezte Chance. – A természetvédőknek dolgozol? – Chris Fletchernek hívják – mondta Ben, még mindig a lapátot szorongatva. – Egyetemi hallgató, és mellette a charlestoni múzeumnak dolgozik. – Ne feledd a világhírű kísértettúrámat. A körülmények tudatában Chris viccelődése eléggé idegesítően hatott. Az ösztöneim vészjelzéseket küldtek. Elkaptam Hi tekintetét, majd jeleztem neki a kezemmel a hátam mögött. Bólintott, megrángatta Shelton ruhaujját, majd mindketten megkerülték a gödröt. Balra húzódtam. Chris követett a tekintetével, de nem mozdult. – Ide figyelj, egyetemista Chris Fletcher – szólt Chance komoly hangon. – Ez egy privát parti, amire nem vagy hivatalos. Húzz el. – Nem. – Nem? Ben. Segíts már meggyőzni a jó öreg Christ, hogy vége a murinak. A két fiú elindult felé, Ben még mindig a kezében szorongatta a lapátot.

Chris előhúzott egy félautomata Glock 20-as pisztolyt a pulóvere zsebéből. A fiúk azonnal megtorpantak. Ben eldobta a lapátot, és felemelte mindkét kezét. Sheltonnak tátva maradt a szája. Én a Glock csövét bámultam, tudván, hogy gyilkos fegyverről van szó. Chris nagyon halkan így szólt. – Most már kapiskáljátok? Chance és Ben hátrébb lépett. – Helyes. – Chris előrenyújtotta a nyakát. – És mondjátok meg a dagadt srácnak és a barátjának, hogy ne settenkedjenek mögöttem. Tettem egy apró lépést balra, és nekiütköztem egy ágnak, ami pont ott kígyózott a homokban. Menj. Hívj segítséget. Már éppen át akartam bújni alatta, amikor valami kattant mögöttem a sötétben. Az adrenalin vadul pumpált az ereimben, amikor megfordultam. Sallie Fletcher nézett velem farkasszemet az elhalt ág alól. Mosolyogva visszatessékelt a fegyverével. – Egyedül jöttek. – Sallie megkerülte az ágat, és odasétált Chrishez. – Csak egy hajó horgonyoz az északi ponthoz közel. – Nem is vártam mást – így Chris. – Ezek a kölykök szörnyen találékonyak. Chance, Ben és én vállvetve álltunk a kincsesláda előtt. Hi és Shelton mögöttünk, a gödör túloldalán. Az átkozott fa foglyul ejtett minket. Az egyetlen kijárat Fletcheréken keresztül vezetett. – Mit akartok?

– Kezdjük a válaszokkal. Hogy találtatok rá Bonny menekülési útvonalára? Ki mondta, hogy a Provost Dungeonban keressétek? – Senki. Mi magunk jöttünk rá. – Szóval ti voltatok az alagútban. – Ben hangja a helyzetünktől függetlenül fenyegetően csengett. – Meg akartatok ölni bennünket. Chris nem vett tudomást róla. – Csak most jöttetek rá? Hihetetlen. Sallie és én már két éve keressük Anne Bonny kincsét. Erre ti elloptok egy értéktelen térképet. – Térkép? Sallie felnevetett. – Tényleg azt hittétek, hogy ilyen könnyen lenyúlhattok egy leletet? – Először nem is vettem észre – mondta Chris szórakozottan. – De valami nem hagyott nyugodni... Így hát másnap megnéztem a szekrényt. Kitaláljátok? Nem volt ott a térkép. – Miért nem jelentettétek az eltűnését? – kérdeztem kíváncsian. – Nem akartuk elhinni, hogy ti tettétek. – Sallie a fejét csóválta. – Az egész olyan merésznek és meggondolatlannak tűnt. Valamit tudnotok kellett, ezért elhatároztuk, hogy várunk, és figyelünk. – Az ő ötlete volt – szólt Chris a feleségére mutatva. – És bevált. Még jó, hogy hallgattam rá. Elég furcsa egy helyzet. Olyan nyájasan és barátságosan beszélgettünk. Leszámítva a mellkasunkra célzó pisztolyokat. – Nem volt könnyű titeket követni – vallotta be Chris az

állát vakargatva. – Hajók. Autók. Zálogházak. Szerencsére pont a karjainkba futottatok. – A kísértettúra – jegyezte meg Ben keserűen. – Lebuktatok, amikor követtetek minket – szólalt meg Hi mögülem. – Máskor ne a piros Studebakert használjátok. Chris összevonta a szemöldökét. – Nekünk Priusunk van, te kis dilis. – A kísértettúra csak álca, ugye? – kérdeztem. – Azért csináltátok, hogy végigkutathassátok az East Bay Street alatti részt. – Lady Peregrine hajlékát kerestük – bólintott Sallie. – Tudtuk, hogy Bonny alagútja közel van az East Bay kikötőjéhez. Már tucatszor végigjártuk a Provost Dungeont, mégsem találtunk meglazult követ. Honnan tudtátok, hogy ott kell keresni? – Mi volt a barlang belsejében? – Chris hangjából kapzsiság szűrődött ki. – Honnan tudtátok, hogy a Bull-szigetre kell jönni? Kinyújtottam az egyik kezem. – Tegyétek el a fegyvert, és elmondjuk. – Mindent el fogsz mondani! – Sallie hirtelen haragja ijesztő volt. – Már két éve keresünk és kutatunk, de semmit sem találunk, erre ti, taknyosok egy hét alatt megfejtitek a rejtélyt? Lehetetlen. Biztos volt segítségetek! Ki? Tudjuk, hogy mások is keresik. Csend. Nem volt értelme válaszolni. – Meghalok, ha nem tudom meg! – viccelődött Chris. – Amikor szem elől tévesztettünk benneteket a föld alatt, tudtam, hogy elloptátok a kincsünket. Legszívesebben betömtük volna a menekülési útvonalat, de Sallie meggyőzött, hogy várjunk.

– Mindig bízz a házastársadban! – Sallie odafújt neki egy csókot. – Szerencsére becsempésztünk egy mobilt a hajótokba. Így könnyen lenyomozhattunk benneteket. Legalábbis hajóval. Chris kuncogott. – Még a horgászházat is fenekestül felforgattuk, de semmit sem találtunk. Szörnyen lehangolódtunk. – Ezért megfizettek – ígérte Chance. – Az Claybourne tulajdon. – Aztán jött a nagy meglepetés! – nevetett Chris. – Fogalmam sincs, honnan tudtátok, hogy itt van a kincs, de köszi az utánajárást. – Takarodjatok! – szólt Ben. – Menjetek arrébb a ládától. – Sallie hirtelen átvette az irányítást. – És kérem a térképet. – Mi találtuk meg a ládát – szólt Chance hűvösen. – A törvény szerint a miénk. Még ha el is lopjátok ma, vissza fogjuk szerezni. Csak mi tudjuk, hogyan találtunk rá. Sok szerencsét a rendőröknek való magyarázkodáshoz. – Fogd be, Chance. – Hi óvatosan mustrálgatta Fletcheréket. – Ezek ketten veszélyesek. – A barátod okosabb, mint te, gazdag fiú. – Chris felhúzta a pisztolyát. – Talán jobb lenne, ha eltűnnétek. Úgy senki sem követelőzne, nemde? – Micsoda hihetetlen történet! – Sallie foga felcsillant a hold fényében. – Ismerd meg a fantasztikus Fletcher házaspárt! Hallgasd végig, hogyan fejtettek meg egy régi térképet, hogyan fedeztek fel egy rég elfeledett alagutat a városi utcák alatt, és hogyan találták meg Anne Bonny elveszett kincsét!

– Szerencse és hírnév – örvendezett Chris. – A modern Indiana Jonesok. Már az egyetem befejezése előtt híres régészek leszünk. Nem beszélve a gazdagságról. – Az emberek keresni fognak minket – mondta Shelton félénken. – Több százan. – De nem itt – ígérte Chris. – Soha senki nem fogja összekötni a Bull-szigetet Anne Bonnyval. – Valljátok be – szólt Sallie gúnyosan. – Kiszöktetek az este. Senki sem tudja, hogy itt vagytok. Amikor majd Breach Inleten megtalálják a hajótokat, azt fogják hinni, hogy felborultatok és megfulladtatok. Az éjjeli hajókázás veszélyes. – Szomorú – sóhajtotta Chris. – És oda nézz, drágám! – Sallie a tátongó gödörre bökött fegyverével. – A srácok már meg is ásták a saját sírjukat.

55. Fejezet

N

em maradt idő gondolkozni. Fletcherék foglyul ejtettek minket a cédrus összevissza csavarodó ágai között. Másodpercek múlva végünk lett volna. Már nem emlékszem, hogy történt, de a bennem lévő kutya DNS hirtelen átvette az irányítást. KATT. A kitörés olyan volt, mint egy váratlanul fellobbanó tűz. Az érzékeim felpörögtek, az agyam minden egyes zuga izzott. Nyers energia cikázott át a testemen, erősebb, mint bármikor, majdnem teljesen a hatalmába kerített. Telihold. Csak pillanataink voltak hátra. Szemügyre vettem a támadóinkat, és kiutat kerestem. Sallie mellkasa fel-le mozgott. Végignyalta az ajkát. Sokszor. Túl sokszor. Pisztolyába a „Walther P99” feliratot ütötték. Chris izmai úgy feszültek, akár az acélrugó. A pisztolyt szorongató kézcsontjai teljesen kifehéredtek. Ezek megcsinálnák. Sőt még élveznék is. Ezt még a csontjaimban is éreztem. Fletcherék simán megöltek volna minket csak azért, hogy biztosítsák a hírnevüket. Becsuktam a szemem, aztán előhívtam a tudatalattim legmélyebb bugyrait.

Lelki szemeimmel egy üres fekete mezőn láttam magam. Ben jelent meg mellettem. Aztán Shelton. Aztán Hi. Ordast is éreztem a távolban, zavartan dobálta magát álmában. Tüzes kötelék kötött össze bennünket, mint öt szikrázó zsinóron rángatott bábot. Kinyújtottam a kezem, és megfogtam a legközelebbit. Azonnal érzékeltem Ben őrjöngve száguldó gondolatait. Ugyanaz a kapcsolat állt fenn közöttünk, mint a föld alatti alagútban, csak ezúttal sokkal tisztább és élesebb volt. Izgatottan megragadtam a Sheltonhoz és Hihoz futó köteleket. Kinyílt az elméjük. Gondolataik csak úgy özönlöttek hozzám. Aztán, akkor először, megláttam magam. Aranyszínű fény övezte a testem, egy sárga lánggal égő kör. Én miért világítottam, amikor a többi Fertőzött nem? Hirtelen megértettem, és nem fecséreltem tovább az időt. Álombéli énem maga is összegyűjtötte a tüzes köteleket. Húzta, és a fény átterjedt rólam a Fertőzöttekre. Az erőmre fókuszálva üzenetet küldtem nekik. Chris és Sallie le fog lőni minket! Szóródjunk szét! A fiúk megfeszültek a kitöréskor. Ben összeszorította az öklét. Hi az egyik térdére rogyott. Shelton halkan nyöszörgött, amikor rátört a remegés. Másodpercek múlva már hat aranyszem izzott az enyémhez hasonlóan. – Mit csináltok? – kalimpált Sallie a Waltherral. – Ne mozduljatok. Chris Benre bámult. – Mi van a pupilláiddal? Chance megfordult, és meglátta a szemem. Az övé

kikerekedett, majd Sheltonra és Hira nézett. – Aranyszemek! – suttogta. – Állatira izzanak! – Elég. – Sallie felemelte pisztolyát, és a fejemhez nyomta. Az idő lelassult. MOST! Már éppen ugrani akartam, amikor egy vérfagyasztó vonyítás hasított az éjszakába. Sallie döbbenten összerezzent. Chris idegesen fürkészte a háta mögött lévő dűnéket. Ekkor megszólalt egy második vonyítás is. Majd egy harmadik. A hang mintha mindannyiunk mögül jött volna. Idegen jelenlét hatolt be az elmémbe. Kapcsolat nélkül. Nem egy Fertőzött. Az idegen aura mégis ismerős volt valahonnan. Próbáltam kapcsolatba lépni vele. Ősi gondolatok feszültek a szellememnek. JÖVÜNK. Képek cikáztak a fejemben. Egy másik faj ősi emlékei. Egy szarvas becserkészése a tengeri nádasban. Birkózás az alomtársakkal egy meszes, fehér dűnén. Alvás a falka melegében. Egy négylábú, vörös-barna alak tűnt fel az elmémben, feltartott fejjel szaglászott a levegőben. Fehér Orr. Éreztem a parton száguldó vörös farkast és falkáját. Jövünk, testvérek. Sallie és Chris rövid, szaggatott gesztusokkal kommunikáltak, láthatóan nem zavarta őket a körülöttük zajló ugatás. Hirtelen lecsaptam a lábamnál heverő lapátra. A mozdulat felkeltette Sallie figyelmét. – Letelt az idő, kislány. – Reszkető kézzel célba vett a

Waltherrel. – Jegyezd meg, hogy a következő életedben a saját dolgoddal törődj. A fülemben dübörgött a vér. Nem lehetett hová futni. Esély sem volt elugrani. Ekkor szőrös, barna csík tört elő a sötétből, és elkapta Sallie lábát. A nő sikoltozva hanyatt esett, és vadul lőni kezdett. Bumm! Bumm! A golyók a fölöttem lévő ágat találták el. Még több vonyítás hallatszott az éjszakában. Chris először jobbra, majd balra rántotta a fejét, nem tudta, melyik irányba nézzen. Két alak tört elő a dűnék közül, és a homokba döntötték Christ. Gurulás közben próbált valamilyen tárgyat megkaparintani, de hiába. Küldtem még egy üzenetet a Fertőzötteknek. Ben! Kapd el Christ! Hi, Shelton, iktassátok ki Sallie-t! Ben úgy mozgott, mint a higany, ugrott egyet és Chrisen landolt, mielőtt az felállhatott volna. A pisztoly messzire repült. A két test acsarkodva és karmolászva gurult egymáson, hogy megszerezze a fegyvert. – Tűnj onnan! – Sallie feltérdelt, és Benre szegezte a pisztolyt. Két másik vörös-barna alak jelent meg. Sallie lelapult, szemében félelem tükröződött. Egyszerre csak egy ököl nagyságú kő repült el az arca mellett. Sallie szitkozódva pördült arrébb. Shelton megint dobott egyet, majd lebújt a kincsesláda mögé. – Átkozott! – rikoltotta Sallie. Egy csavart kagylóház süvített át a levegőben, és vállon

ütötte. Sallie gyorsan elfordult, és célkeresztbe kapta Hit. – Vááááá! – Hi fejest ugrott a gödörbe. – Rossz döntés, pancser! – Sallie odalépett a széléhez, és célzott. – Élvezd a végső nyugvóhelyedet. Előreugrottam, és Sallie fejére ütöttem a lapáttal. Az éle émelyítő puffanással csapódott a koponyájának. – Szép álmokat, ribanc. Sallie szeme fennakadt. Egy ideig imbolygott, majd összeesett, és nem mozdult. Hi hangja hallatszott odalentről. – Szép ütés, A-Rod* [*Alex Rodriguez amerikai baseball-szupersztár]! Ben még mindig Chrisszel birkózott a parton. – Claybourne! – zihálta. – Jól jönne egy kis segítség. A szavai kilendítették Chance-t a sokkból. Megiramodott, és hátulról ráugrott Chrisre. A felszabadult Ben hasba rúgta Christ, kiszorítva tüdejéből a levegőt. Végül Chance ökle halántékon találta Christ, és a férfi belezuhant a homokba. Shelton előrefutott, és mindkét fegyvert felvette. – Tudja valaki, hol vannak a biztonságiak? – kérdezte, és odébb dobta a pisztolyokat. – A szemed – szólt Chance Bent bámulva. – Miért világít ennyire? Ben hátat fordított neki. Chance rám nézett. – A tiéd is! – Chance feltápászkodott. – Mindegyikőtöké! – Chance. – Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. – Mik vagytok ti, valami szekta? – Chance hátrálni kezdett, miközben egyik Fertőzöttről a másikra nézett. – Korábban is

láttam már. Aznap este, a lakásomon! Szóval nem álom volt. Nem vagyok őrült! – Ha csak... – Ti hívtátok ide azokat az állatokat?! – Chance hangjából félelem csendült. – Hogy tudtatok ilyen gyorsan mozogni?! – Nyugi. – Kinyújtottam a kezem, hogy megnyugtassam. – Nincs semmi, amit... – Maradj ott! – Chance megfordult, és lefutott a partra. – Várj! A hajó a másik irányban van! De már el is tűnt. – Mennünk kell – szólt Ben. – Most. Széttártam a karomat. – És itt hagyjuk Chance-t? – Nincs más választásunk – mondta Hi az eszközöket összegyűjtve. – Lőttek. Nem tudjuk, kik hallották, vagy hogy ez a két pszichopata egyedül jött-e. Ideje eltüntetni a nyomokat. Kétségbeesetten sóhajtottam, de a fiúknak igazuk volt. Sietve lebontottuk az ásatás helyét, miközben egy pillanatra le nem vettük szemünket az eszméletlen duóról. Percek alatt összepakoltunk, és készen álltunk a távozásra. – Csak így itthagyjuk őket? – kérdezte Shelton. – Meg akartak ölni minket. Kétszer is. – Van jobb ötleted? – Ben megragadta a láda egyik fogantyúját, és intett Hinak, hogy fogja meg a másikat. – Nem tűnhetünk el egyszerre a zsákmánnyal és beszélhetünk a zsarukkal. Én a kincset választom. Különben minek csináltuk egyáltalán? – Még valaki? – szólt Hi. – Egyetértek – mondtam, majd megráztam a fejem. – Akkor is megtervezhetjük a következő lépésünket, ha már biztonságban

vagyunk. – Oké. – Shelton úgy nézett ki övében a két félautomatával, mint egy igazi gengszter. – Készen állsz? – Ben megemelte a láda egyik felét. – Készen. – Hi megemelte a másikat. Shelton és én felkaptuk a maradék eszközöket, vödröket és egyebeket. Még így, kitörés közben is spórolnunk kellett az erőnkkel. A fiúk elindultak a parton lefelé. Megálltam, erősen koncentráltam, és elküldtem egy utolsó üzenetet az éterbe. Köszönöm, testvérek. Pillanatokkal később kutyacsaholás visszhangzott az éjszakában.

56. Fejezet

B

en leállította a motort. A Sewee úszott az árral. Éppen megkerültük a Pálmák szigetét, és a Sullivan-sziget mellé értünk. Előttünk hevert a Charleston kikötő, a Morris-sziget és az otthonunk. Alig egy órája hajnalodott. A hold lenyugvóban volt, de a fényét még visszaverte az óceán, bevilágítva az éjszakát. A kitörés elmúltával hullafáradt voltam. – Miért álltunk meg? – kérdeztem visszafojtva az ásítást. – Komolyan kérdezed? – Ben felkapcsolta a lámpát. Shelton szemöldöke a magasba szökött. – Mi vagy te, valami robot? – Mi? – Egy szót sem értettem. – Anne Bonny hírhedt és ősidők óta eltűnt kalózkincse! – Hi a homlokára csapott, majd rámutatott a ládára. – Itt van! Vili? – Ideje kinyitni a drágát – szólt Shelton tenyerét dörzsölve. – Azok után, amiken keresztül mentünk, látni akarok néhány aranyrögöt. És gyémántgyűrűt! Először tiltakozni kezdtem, aztán feladtam. Miért ne nyithatnánk ki most? Semmi okunk várni, és a fiúk már úgysem bírtak magukkal. – Csak szép sorjában – mondtam a két fegyverre mutatva. – A vízbe velük. – Mi? – kérdezte Ben. – Miért?

– Mert meg kell szabadulnunk tőlük. – Az eszement kurátorok mostanában térhetnek magukhoz – érvelt Ben. – És még mindig nem tudjuk, ki követett minket a Studebakerrel. Meg kell védenünk magunkat. Keresztbe tettem a karom. – Mit tudsz te a fegyverekről? – Sokat – felelte Ben. – Apámnak egy csomó van. – Félautomata pisztolyokat akarsz rejtegetni a házatokban? – Odafordultam Hihoz és Sheltonhoz. – És ti ketten? Én biztos nem viszem haza őket. – A fegyvereket otthagyhatnánk a bunkerben – szólt Shelton. – Eldughatnánk őket a hátsó szobában, a régi aknában. – Nincs szükségünk fegyverekre – mondtam Sheltonra nézve. – Talán le akarsz lőni valakit? Shelton elfordította a fejét. – Én Toryval vagyok – szólt Hi. – Már attól is ideges leszek, ha csak beszélünk róluk. Eddig is jól megvoltunk nélkülük. – Mi nem vagyunk olyanok – folytattam. – Nekünk nem kell fegyver ahhoz, hogy megvédjük magunkat. Ben felsóhajtott, majd felkapta és behajította mindkét fegyvert a vízbe. – Most már kinyithatjuk? – türelmetlenkedett Hi. Pajkos mosoly jelent meg az arcomon. – Próbáljatok visszatartani! – Francba! – kiáltott fel Shelton. – Nem hoztam az álkulcsokat. Ben az ásáshoz használt eszközökért nyúlt. – Engedjetek oda. Olyan távolra mentünk, ahogy csak tudtunk. Ben egy feszítővasat tett a lakathoz, és elkezdte kalapálni. A zár öt percig

ellenállt. Aztán... Puff! A lakat megadta magát. – Megígérem, hogy akkor is veletek fogok lógni, ha dúsgazdag leszek – vigyorgott Hi. – A puccos élet nem fog megváltoztatni. Annyira. – Nyisd ki, nyisd ki, nyisd ki! – kántálta Shelton. – Torynak köszönhetjük, hogy megtaláltuk. Övé a megtiszteltetés. – Tory! Tory! Tory! – zengte kórusban Hi és Shelton. Viccesen meghajoltam, felnyitottam a zárnyelvet, és kinyitottam a láda tetejét. A régi zsanérok kísértetiesen nyikorogtak. Belenéztem a láda sötét belsejébe, miközben a fiúk mind körém gyűltek. Senki sem beszélt. Senki sem mozdult. Mindannyiunknak tátva maradt a szája, némán bámultunk magunk elé. A láda üres volt.

NEGYEDIK RÉSZ: A KINCS

57. Fejezet

A

telihold úgy vakított, mint egy reflektor, bevilágította az egész magányos parkolót. Ez persze jóval egyszerűbbé tette a munkát. Csak egy autó állt ott, egészen közel egy üres dokk melletti rámpához. Felülről kíváncsi szemek figyelték. Az éjszaka legsötétebb pillanata volt, pont éjfél és hajnal között. Durva, kavicsos út vezetett a vízhez. A szélén egy másik autó állt, jól elrejtve a kíváncsiskodó szemek elől. Gyufa lobbant az autó belsejében, apró piros kört keltve életre. Füst áradt belőle, szétterjedt, majd indákká rendeződve kikúszott a nyitott ablakon. Hirtelen halk zúgás hallatszott a víz felől. Végre. Újabb szippantás. A kör egyre erősebben izzott. Áttetsző felhő örvénylett a zárt térben. Másodpercek teltek-múltak. A zúgás mélyebb és hangosabb lett. A sötétben egy hajó bukkant fel, és lassan a kikötőbe úszott. Előtte két alak ügyködött a hajó kikötésén. A fáradtságtól olyan lassan mozogtak, mintha víz alatt lettek volna. A pár partra szállt, és felvánszorogtak a rámpára. Kulcscsörgés hallatszott. A rámpa melletti autó fényszórói

felvillantak. A zárak hangos csattanással kinyíltak. A bekötőúton kinyílt egy autó ajtaja. A tüzes kör repült egyet, majd néhány dühös szikra társaságában földet ért. Ideje indulni. Egy bakancspár nyikorgott a célja felé.

58. Fejezet

E

gyszerűen a falba kellett volna döngölnöm a fejem. Ugyanez lett volna az eredmény, csak gyorsabban és kevesebb fájdalommal. – Elegem van ebből a baromságból – legyintett Shelton. – E-L-É-G. Elég! Szúrjatok le egy villával. Ordas nem értette a drámai előadást, ezért vizsgálódva közelebb ment. Szerda délután. Újabb bunker tanácsülés egy újabb egész éjszakás kaland után. És ismét elmaradt a fáradozásunk jutalma. Kit mély álma az egyetlen, amiben szerencsém volt. – Nyugi! – mondtam. – Nem kellene ezt úgy elsietni... – Ennek már rég bottal üthetjük a nyomát – csúszott ki Shelton száján. – Majdnem kinyírtak minket. Az erőnk megvadult. Kincs sehol! Ideje lenne bedobni a törülközőt. – Megint csináltad, Tory – szólt Hi halkan. – A telepátiát. Kényszerítettél minket a kitörésre. Sheltonnak és nekem az már a második volt aznap éjjel. Gyakoroltad ezt? – Nem! – Öklömmel az asztalra csaptam. – Fogalmam sincs, hogy csinálom. Már akkor kapcsolatba akartam lépni veled és Sheltonnal, amikor először megláttuk a farkasokat Chance-szel, de nem sikerült. Aztán később, a gödörnél magától ment minden. – Valamilyen elmélet? – kérdezte Hi.

Megráztam a fejem. – Nem tudom, hogyan léptem kapcsolatba veletek, amikor megjelentek Fletcherék. Egyszerűen sikerült. – A rémület vagy a veszély miatt? – kérdezte Ben. – Akkor is ideges voltam, amikor a farkasok körülöttünk köröztek, hidd el. – Valamiért Torynál a legerősebb a kitörés – fordult felém Hi. – Te meg tudod érinteni az elménket, de mi nem tudjuk ezt viszonozni. Csak te tudsz egymás után kétszer kitörni, és csak te tudod kitörésre kényszeríteni a többi Fertőzöttet. Fogalmam sincs, miért. – Te hívtad a farkasokat? – Shelton láthatóan tartott a válaszomtól. – Tudtál velük beszélni? – Igen is és nem is. Szerintem ők léptek kapcsolatba velem, de nem vagyok ebben biztos. Hallottam Fehér Orr hangját a fejemben, ahogy Ordasét is korábban. – Rövid szünet következett. – Legalábbis azt hiszem. Hirtelen csend lett. Mindenki hallgatott. – Kezdek közelebb kerülni a válaszokhoz – mondtam. – Érzem. – Azt sem tudod, mit csinálsz! – Shelton elkezdett számolni az ujjaival. – Foglaljuk össze. Megfertőzött minket egy ismeretlen szupervírus. Nem tudjuk irányítani. Nem tudjuk, milyen őrült mellékhatásai lesznek még. Lehet, hogy az egész testünk kicsúszik az irányításunk alól. Hatalmas szemeket meresztettem. – Nem bújhatunk életünk végéig az ágy alá. – Folytatni akarod a kincsvadászatot? – kérdezte Shelton ingerült hangon. – És mit is keresünk pontosan? Már megtaláltuk az átkozott ládát, és üres.

– Hívnunk kellene a zsarukat – javasolta Hi. – Fletcherék meg akartak ölni minket. Miután nincs elrejtendő kincsünk, nyugodtan lebuktathatnánk őket. – És mi a bizonyíték? – Köröket rajzoltam a halántékomra. – A mi szavunk az övék ellen, ráadásul mi loptuk el a múzeum kincsestérképét. Fletcherék akkor szívatnak meg, amikor csak akarnak. Senki sem fogja elhinni a történetünket. – Bedobtuk az aduászunkat a vízbe – morogta Ben. – Azok a fegyverek lettek volna a bizonyítékok. – Hagyjál már. Fogalmam sem volt róla, hogy üres a láda. – Másodszor pedig: kockáztattuk az életünket a nagy büdös semmiért. – Shelton keresztbe fonta karját. – Most pedig dilinyós kincskereső múzeumi kurátorok loholnak a nyomunkban. Mondj valami jót is. – Megtaláltam a telefont, amivel lehallgatták a Sewee-t – szólt Ben. – A mentőmellények alatt volt. Most az Atlanti-óceán fenekén van a fegyvereikkel együtt. – Chris szerint nincs Studebakerük. – Hi a pufók arcát vakargatta. – Szerintetek hazudott? Széttártam a tenyerem. Ki tudja? – És ne feledjétek Chance-t – emlékeztetett Shelton. – Látta a szemünket. Elég nagy problémát okozhat nekünk. Shelton szavai eszembe juttattak valamit, amit próbáltam elfeledni. – Nem Chance az egyetlen – ismertem be. – Két nappal ezelőtt elkövettem egy hibát a füzértáncon. Megmutattam a szemem Madison Dunkle-nak. – Hogy mit csináltál?! – pattant fel Shelton.

– Tory, ne! – Hiram szeme ijesztően kikerekedett. – Csönd! – Ben magasba emelte a kezét. – Mondd el, mi történt. Elmondtam. Minden egyes részletet. Amikor végeztem, a fiúk csak ültek csendben, és végigpörgették fejükben az elhangzottakat. – Talán el tudod sumákolni – szólt Shelton. – Mondd azt, hogy csak a fényjátéka volt. Vagy vicces kontaktlencsék. Bólogattam, nem túl meggyőzően. – Biztos vagy benne, hogy Courtney és Ashley nem látott? – kérdezte Ben. – Aha. A maximális hatás miatt egész közel hajoltam Madisonhoz. Hi megrázta a fejét. Shelton a plafonnal szemezett. – Oké, tudom, hogy nagy hülyeség volt. A bejelentésemet határozott bólogatások kísérték. – De csak Madison látta, és ő nemigen fog róla beszélni. Mindenki hallotta, ahogy kiosztottam, és egyáltalán nem voltam kedves. Senki sem fog hinni neki, ha elkezd hülyeségeket pletykálni rólam. Ráadásul ezzel magát gyengítené. – Te érzed az emberek érzelmeit? – Shelton visszaült a padra. – Komolyan? Állati. Megvontam a vállam. – Néha. Hijal utánanéztünk kicsit, és nem is olyan szokatlan ez. Csak egy tutijó orr kell hozzá. Hogy tiszta lappal indulhassak, meséltem Bennek és Sheltonnak a jacht-klubban történt kitörésemről, és hogy a tuti szaglásommal olvastam Lonnie Batesben. – Hányszor volt kitörésed nyilvánosan? – kérdezte Ben. – Tök gáz. – Tehát a kutyák megérzik a félelmet – mondta Shelton Ordas fülét vakargatva. – Tudtam.

– Távol kell tartanunk Chance-t Madisontól – szólt Hi. – Mindketten túl sokat láttak, de külön-külön úgysem hiszik el. Együtt? Na, az már más tészta. – Chance láthatta a legtöbbet – morogta Ben. – Ráadásul két különböző kitörést is látott. Vagyis komoly fenyegetést jelent. – Talán már felfalta egy aligátor – viccelődött Shelton. – Plusz, Chance egy szökött elmebajos – tette hozzá Hi. – Ez nem éppen a szavahihetőség csúcsa. – Nem fog elmenni a rendőrségre – töprengett Ben. – Chance azt hiszi, hogy megtaláltuk a kincset. – Majd egyezkedünk Chance-szel, ha felbukkan – mondtam. – Most inkább a következő lépésre koncentráljunk. – Hagyjuk már! – Shelton idegesen a térdére csapott. – Nincs következő lépés, Tory. – Hi a bunker fala mellett pihenő üres ládára bökött. – Megtaláltuk a kincset, ott van. A nagy semmi. – Nem adhatjuk fel. – Olyan voltam, mint egy elromlott lemezlejátszó. – Ha feladjuk, a gagyi Alabamába kell költöznöm! Ez már felkeltette az érdeklődésüket. – Így van, Kit elfogadta a felkérést. Egy hónap múlva költözünk. – Én is – szólt Hi halkan. – Apám Missouriban szerzett melót. Valami vegyszergyárban. A megfelelő pillanatra vártam, hogy elmondjam. – Mi is költözünk – közölte Shelton egy teniszlabdát dobálva. Ordas megmerevedve nézte. – Palo Alto. Jövő hónapban. Hát, a nyugati part a legkirályabb, nem? Ez egyre rosszabb. Hirtelen Benre pillantottam. – Én itt maradok Mount Pleasantben az anyámmal. A Wando középsuliba fogok járni. – Ben keményfiúsan megvonta a

vállát. – Talán nem lesz annyira rossz. Hosszú-hosszú másodpercekig senki sem szólalt meg. Mindegyik Fertőzött saját borús gondolataiba burkolódzott. A találkozásunknak kórházi virrasztás érzete lett. A falkánk lélegeztetőgépen működött. – Nem adhatjuk fel. – Utolsó próbálkozás. – Nem hagyhatjuk, hogy bármi is szétválasszon minket! Félek. Hi átsétált a szobán, és a kezemre tette a kezét. – Én sem akarom – mondta üveges szemekkel. – De nem nyerhetünk mindig, még csak gyerekek vagyunk. Ezekkel a szavakkal négykézlábra ereszkedett, és kimászott a bunkerből. Shelton volt a következő, szemét törölgetve. Utána Benre került a sor, de szándékosan nem nézett a szemembe. Végül csak Ordas és én maradtunk. Lehajoltam, és megcirógattam az orrát. Ordas hanyatt vágta magát, szemmel láthatóan örült a figyelmességemnek. – Te nem hagysz el sosem, ugye? Elárasztott az elmúlt hét feszültsége. Erős fájdalom lett úrrá rajtam. Anyukámat akartam. Az ölelése melegét. A hajamat simogató nyugtató és ismerős kezét, ölelő karját, a suttogását, hogy minden rendben lesz. Hogy biztonságban vagyok és szeretve. De nem kaphattam meg. Soha többé. Csak sírtam és sírtam és sírtam, az egyetlen vigaszt hűséges farkaskutyám jelentette. Összebújtunk a bunker padlóján, én sírtam, Ordas pedig lenyalogatta a kicsorduló könnyeimet. Soha nem éreztem magam ennyire szerencsétlennek.

59. Fejezet

-S

zedd össze magad, Victoria. Ne sajnáld már magad ennyire. Ordas hegyezte a fülét. – Nem te, nagyfiú – mondtam az orrát vakargatva. – Anya kicsit ideges, amiért mindenki bedobta a törülközőt. Talán igaza van a fiúknak. Mit tehettünk volna még? Már nem volt több rejtvény vagy vers. Se kincsestérkép, amit követhettünk volna. Feladat elvégezve. Végigmentünk a Bonny által hagyott nyomokon, és sikeresen megtaláltuk a kincsét. Másfél méterre tőlem egy kincsesláda pihent a falnál. Totál üresen. Akkor miért nem tudtam feladni? Miért voltam olyan biztos abban, hogy még mindig vár valahol a kincs? Ösztön? Megérzés? Vagy talán valami kevésbé kellemes? Tévedés? A valóság megtagadása? A tények tudomásul nem vétele? Nem érdekel. Eszemben sem volt feladni, amíg csak végképp nincs más választásom. Loggerhead számított rám. Pszichológiával meg foglalkozzon az, akit érdekel. Ki tudja? Lehet, hogy Anne Bonny a rég elveszett ősöm, és

én vagyok a kincse törvényes örököse. Nem hátrálok meg. Addig nem, amíg van szikrányi remény. Letöröltem az arcomon végigfolyó könnyeket, és ránéztem a ládára. Az volt az egyetlen lehetőségem. Kezemmel végigsimítottam piszkos és kérges külsejét. A kerete még mindig szilárdnak hatott, noha csaknem három évszázadot töltött a föld alatt. A fedelet kifogástalanul tervezték meg, és a kivitelezése is mesteri volt. Közelebb hajoltam, hogy megnézzem, hol illeszkedik a láda keretéhez. Nem látszott rajta rongálás. Ütésnek, repedésnek, feszítésnek semmi nyoma. Vagyis: erőszakkal biztos nem nyitották ki a ládát. A lakat is sértetlen volt, amíg ki nem nyitottuk. Mit jelenthet ez? – Két dolgot – gondolkoztam hangosan. – Egy, a ládát üresen temették el. Kettő, a ládát a kinccsel együtt temették el, majd kiásták, és üresen visszatemették. Egyik lehetőségnek sem volt sok értelme. Miért rejtene el valaki egy üres ládát? És miért védené bonyolult találós kérdésekkel és csapdákkal? Mi értelme lenne? Nincs feleslegesebb dolog annál, mint időt és energiát pazarolva két méterrel a föld alá ásni egy üres ládát. Hacsak nem átverésből tették. Mi van, ha valaki az utolsó pillanatban lopta el a zsákmányt? Összeráncoltam a homlokom. Ha tényleg az történt, akkor Bonny kincse már réges-régen eltűnt. Aztán a második lehetőséget vettem górcső alá, amely szintén problémákat rejtett magában. Ha valaki kiásta a kincset, akkor minek bajlódott a láda

újbóli elásásával? Miért nem fogta a pénzt és futott? Lehet, hogy a nagyobb védelem reményében áthelyezték a kincset. Bonny láthatóan a biztonság megszállottja volt. Hiszen egyszer már elköltöztette a kincsét. A pulzusom enyhén felgyorsult. Ha áthelyezték a kincset, és a ládát visszatemették az eredeti helyére, annak csak egy oka lehetett. – Hogy valaki követni tudja! Ezek szerint kell lennie nyomoknak! Ordas felkapta a fejét a hangomra, majd visszament a teniszlabdájához. Izgatottan átvizsgáltam újra a ládát. Ezúttal részletesebben. Minden egyes centiméteren végighúztam a kezem, de semmit sem találtam. Kinyitottam a tetejét, és végigtapogattam minden egyes lécet, hátha valamelyik megfejti a rejtélyt. De nem. Ekkor felfigyeltem valamire. A láda egyik sarkában kisebb adag törmelék gyűlt össze. Por. Homok. Valamint száraz növényzet. Nagy csalódottságunkban ezt észre sem vettük. Összeszedtem egy tenyérnyit, és alaposan megvizsgáltam. Három kavics emelkedett ki a koszból. Kicsik és kerekek voltak, ugyanakkora méretben és színben, és valahogy nem illettek oda. Félretettem a köveket, és felvettem egy újabb maroknyit, amiben furcsa elszáradt levelek voltak. Sosem láttam hozzájuk hasonlót. Eszembe jutott az ásatás körüli partrész. A homok tele volt kagylóhéjakkal és néhány elszáradt ággal, de a közelben nem nőttek növények. Ráadásul csak a Sewee-n nyitottuk ki a ládát. Még izgatottabb lettem. Leveleket és kavicsokat sem láttunk

az ásás alatt, úgyhogy végig a ládában kellett lenniük. A maradék koszban semmi érdekeset nem találtam. Csak ültem és bámultam a két kis kupacot. Levelek. Kavicsok. Ezek lettek volna a nyomok, amiket kerestem? – Szerinted bediliztem, Ordas? A farkaskutya nem válaszolt. Éreztem, hogy nincs még vége ennek, de csakis egy megszállott lenne képes egy marék koszban keresni a kirakós darabjait. – Akkor nevezz nyugodtan dilisnek! – suttogtam. Sietve felszereltem Ordast, és barackot nyomtam a fejére, ő pedig válaszként megharapdálta a karomat. – Lehet, hogy nem sikerül, pajtás, de még nem végeztünk!

60. Fejezet

-C

sak hallgassatok meg! – kiabáltam. A kérésemre Shelton garázsában gyűltünk össze. Az apja műhelye tűnt a legalkalmasabb helynek arra, hogy megvizsgáljuk a talált dolgokat. A Normandia partjainál összegyűlt szövetségesek sem találkoztak ennyire elszánt ellenállással. – Nem akarom! – nyafogott Shelton. – Elkezdesz beszélni, mi meg rábólintunk, és már csak azt veszem észre, hogy éjfélkor az Eiffel-toronyról mászok le nindzsa vámpírokkal a sarkamban. Felejtsd el! Ben megpaskolta Shelton hátát. – Nahát, ebben kivételesen mégiscsak van némi hangyányi igazság – mondta Hi keresztbe tett karral. – Megtaláltuk a ládát, Tory. Itt a vége! – De gondolkozzatok már – próbálkoztam. – Miért ásna el valaki egy üres ládát, hacsak nem akar üzenni annak, aki megtalálja. – Megkaptuk az üzenetet. – Ben felmutatta a középső ujját. – Haha, vesztettetek! – Lehet, de mivel a fedele sértetlen volt, akárki vitte is el a tartalmát, kulcsot használt hozzá. Szerintem Bonny áthelyezte valahová a kincset, és nyomot hagyott annak, aki követi.

– Ugyan kinek? – kérdezte Shelton szkeptikusan. – Mary Readnek. Hi felemelte a kezét. – Ő már HALOTT VOLT! – Lehet, hogy Bonny NEM TUDOTT RÓLA! – kiabáltam vissza. – Elég! – Ben feddően nézett mindkettőnkre. – Torynak köszönhetjük, hogy megtaláltuk a ládát. Legalább hallgassuk meg, mit akar mondani. Ennyivel tartozunk neki. Shelton a szemét forgatta. Hi elhúzta a száját, de nem szólt semmit. Ben felém tartotta az ujját. – Ez nem ígéret, Brennan. Nem szeretem a hiábavaló álmodozást, és egyébként meg majdnem megöltek. Kétszer is. – Mindig így kezdődik – motyogta Shelton. – Nekünk annyi. – Köszönöm – mondtam kimérten, de belül úgy vigyorogtam, akár egy jóllakott cicus. Sheltonnak igaza volt. Ha sikerült rávennem őket arra, hogy végighallgassanak, akkor úgyis mindig a kíváncsiságuk nyert. Ezt bírtam bennük a legjobban. – Szóval – kezdtem az ujjaimat ropogtatva. – Két dolgot kellene megvizsgálnunk... ◌◌◌ Egy órával később újra találkoztunk. – Kezdjük a ládával – javasoltam. – Bennel átnéztünk minden egyes lécet és szöget. Semmi sincs benne, sem a felszínén. Nincsenek rejtett rekeszek. Üzenetet sem találtunk. Ben helyeslően bólogatott. – Tehát a láda zsákutca.

– Akkor csak a tartalom maradt – mutattam Hira. – Mesélj a növényzetről. – Ezt nem fogjátok elhinni – fogott bele Hi elégedett arccal. – Azonosítani tudom a növényt. – Viccelsz? – Valóban nem tudtam elhinni. – Nem. Olyan hihetetlenül ritka ez a példány, hogy tök könnyen ment. A könyveimben is benne volt, de online is leellenőriztem. – Király! Mesélj. Hi letette a leveleket a munkaasztalra. – Ezek a Dionaea muscipula, ismertebb nevén Vénusz légycsapója levelei. El sem hiszem, hogy ennyi ideig megmaradtak a föld alatt. Valószínűleg már előtte kiszáríthatták őket, a láda pedig légmentesen zár. Mestermunka. – Miért vagy benne olyan biztos? – kérdezte Ben. – Megnéztem a mikroszkóp alatt. – Az asztalon heverő piros-barna hüvelyre mutatott. – A növény két részre van osztva: egy lapos, szív alakú szárra, és a középső erezethez kapcsolódó két szélső levélkaréjra, vagyis csapdákra. A széleit kemény, hajszerű kinövések díszítik. Hi megvonta a vállát. – Ennyi elég is volt az azonosításhoz. A Vénusz légycsapóját nem sok mindennel lehet összekeverni. Még egy majom is rájött volna. – Imádom a rovarevő növényeket – viccelődött Shelton. – A légycsapó lenyűgöző. – Hi V-t formált a két tenyerével. – A levelei olyanok, mint a kis szájak, amelyek azonnal becsukódnak, ha rájuk száll egy légy. A szájában apró érzékelők különböztetik meg az élő zsákmányt a többi dologtól, mint például az esőcseppektől. Ha egy bogár hozzáér két egy sorban lévő érzékelőhöz vagy kétszer egyhez, bumm! – Hi két tenyere

összecsapódott. – Az állkapocs bezárul, és fogva tartja a bogarat. A növény pedig hozzálát az emésztéshez. – Ez durva – mondtam. – Hogyan fejlődhetett ki egy ilyen növény? – A légycsapók mocskos helyeken, például mocsarakban és lápokban élnek. Táplálék hiányában a faj kifejlesztette ezt az agresszív módszert. – Nagyon érdekes – így Ben. – De hogyan fog ez a kiadós növénytani lecke segíteni nekünk? – Rengeteget segít – felelte Hi. – A Vénusz légycsapója hihetetlenül ritka. Manapság vadon csak egy hatvanöt kilométeres területen nő Észak-Karolina, Wilmington környékén. Nem hinném, hogy az a két-három elszáradt virág véletlenül került a ládába. – Szép munka, Hi. Király vagy. És ön, uram? – Én is taroltam. – Shelton magasba tartott egy kavicsot. – Ezek a kis akármik mészkövek. – Részletesebben, ha kérhetném. Shelton egy kinyomtatott papírt olvasott fel. – A mészkő üledékes kőzet, kacit és aragonit alkotja, vagyis a kálcium-karbonát kristályos formája. – Shelton felnézett. – Alapjában az elpusztult tengeri organizmusok csontvázából és héjából képződik, mint a korall. – Minden mészkő így néz ki? – kérdeztem az egyiket felemelve. – Nem. – Shelton lenézett a jegyzeteire. – Az agyaghoz, a homokhoz és elpusztult tengeri állatokhoz hasonló anyagok alkotják a formát és a színt. A mészkő nagyon gyakori, és széles körben használják az építészetben. A gízai nagy piramist is abból építették.

– Hogy jöttél rá, hogy mi ez? – kérdezte Ben. – Egyszerűen – felelte vigyorogva. – Küldtem egy e-mailt az egyetemi geológusnak, és kb. két másodpercébe került. – Szép munka – játszottam a flegmát. – Mikor kapod meg a PhD fokozatot? – Fogalmam sincs a kövekről, de az eredményeket megszerzem. Shelton ledobta a jegyzeteit az asztalra. – A pasas azt mondta, hogy mártsam a kavicsot ecetbe, és hallgassam a sistergéseket és pukkanásokat. Figyeltem. Mészkő, semmi kétség. – Azt tudod, honnan származnak a kavicsok? Shelton megrázta a fejét. – Azt olvastam, hogy nagyon gyakori, de erősen kétséges, hogy három hasonló mészkőkavics éppen a Csonttemető-parton gurult. – Szóval két furcsaság is van – összegeztem. – A növény és a kő, és egyik sem a Bull-szigetről való. – Rendben – szólt Ben. – Valahogy bejutottak a ládába, de ettől még nem feltétlenül nyomok. – Járjatok egy kicsit a kedvemben, és képzeljétek el, hogy szándékosan tették bele a köveket. Hová vezetnek? – Eljött a Google ideje! – mondta Hi az iPhone-ját nyomkodva. – Beírom a légycsapó, a mészkő és a Dél-Karolina szavakat. – Csend. – Csak egyetlen normális találat. – Mondd már, Hiram – türelmetlenkedtem. – Csigavér, hadd olvassam el. Gyötrelmes másodpercek teltek el. – Aha – szólalt meg Hi anélkül, hogy felnézett volna. – A

Deweessziget. A weboldal szerint a Vénusz légycsapója ott tenyészett. Ma már nem található ott, de az 1700-as évek körül valószínűleg még így lehetett. – Ez remek! – tapsikoltam örömömben. – Lesz még jobb is – folytatta Hi. – Deweesen nincsenek autók, ezért az utakat nem burkolták. Helyette a helyi kőbányából származó zúzott mészkőből rakták ki. – Ez nem jelent semmit – sziszegte Shelton. – Majdnem mindenhol mészkő van. Csak vaktában keresgélsz. – Dewees az egyetlen hely, ahol mindkettő megtalálható – jegyezte meg Hi. – Egy próbát megér – szóltam. – Lehet, hogy Bonny azért tette ezeket a ládába, hogy mutassa az utat. Shelton nem értett egyet. – Azért akartok egész Deweesig elmenni, mert ott vannak kövek és egy ritka növény valamikor régen ott nőtt? – Igen. Nem hiszek a véletlenekben. – És mihez kezdünk ezekkel az információkkal? Ha Deweesre érünk, megkeres majd minket a kincs? Visszanyeltem az idegességemet. – Minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk. – Ez elég kevés így – mondta Ben. – Ha igazad is lenne, akkor sincs semmi nyomunk, amin elindulhatnánk. – Hány szigeten vagyunk túl? – kérdezte Shelton. – Wadmalaw. Bull. Sullivan. Egy fél tucat! Erre most Deweest akarod. Sosem lesz vége! Nem válaszoltam. Már elmondtam a véleményemet. Döntsék el a fiúk maguk, hogy mit akarnak. Hi sietett a segítségemre. – Skacok, csináljuk meg! – mondta lelkesen. – Menjünk el

Deweesre, és nézzünk körül. Úgysincs jobb dolgunk, és a hajókázás még mindig jobb, mint itt ücsörögni és malmozni. Én benne vagyok, az tuti. Már csak Ben és Shelton ellenkezett. Hi oldalba bökte Sheltont. – Tartjuk a szavunkat, nem? – Oké – sóhajtott fel Ben. – Miért is ne? A Fertőzöttek utoljára hajóznak ki Bonnyért. – Én megmondtam, srácok – morgott Shelton az égiek felé nézve. – Nem szabad hagyni, hogy elkezdje. Megyek, és bepakolom a sárkányrepülőmet.

61. Fejezet

T

ávozásunk előtt hazamentem megetetni Ordast. Lecsekkoltam a telefont. Kit nem hívott és e-mailt sem küldött. Hálát adtam apám naivitásáért. Egy kicsit azért sajnáltam is. Éppen ki akartam menni az ajtón, amikor Ordas eltűzött mellettem, és lerohant a kinti lépcsőn. – Ordas! Állj! Ma nincs kóborlás! Egy bozontos farok megkerülte az udvart, és a hátsó kocsifelhajtóhoz rohant. – Váááá! Ordast a postaládák mellett találtam meg, ahogy feszülten figyelt valamit az erdőben. – Menjünk, haver – mondtam, és megragadtam a nyakörvét. Ordas rám nézett, majd megfordult, ugatott, szétterpesztett lábbal és égnek álló szőrrel. Kellemetlen érzés lett úrrá rajtam. Valaki van ott? Bevetettem minden érzékemet, és végigfürkésztem a közeli fákat. Chance lépett elő a bokrok közül. A pulzusom felszökött, de igyekeztem nyugodtnak tűnni. Most mit mondjak neki? Mit láthatott? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, amikor hűtlen farkaskutyám előrelépett, és megnyalta a látogató kezét. Chance

leguggolt, végigsimította Ordas hátát. – Jó reggelt, Tory! – Annyira megdöbbentem, hogy szóhoz sem jutottam. – Tessék? – Chance kíváncsian vizsgálgatott, mintha ki nem mondott szavaimon tűnődött volna. – Jól vagyok! Köszi, hogy kérdezed. – Örülök, hogy jól vagy. Hogy jutottál haza? – Haza? – vigyorgott Chance. – Aludtam pár órát apám horgászházában, ha erre gondolsz. – Hogy jutottál el a Bull-szigetről? – A reggeli révvel. Pontosan kilenc órakor. – Chance megpaskolta Ordas oldalát, és felállt. – Jól ráijesztettem a kapitányra, amikor megjelentem és kértem, hogy vigyen el. Nem festek a legjobban. Igaza volt. Chance sápadt arcán pattanások virítottak. A szeme alatt lila karikák húzódtak. Arcának rángatódzása sem éppen nyugodtságáról árulkodott. Chance időközben átöltözött – egy régi Citadel pulcsiba és egy ócska katonai nadrágba –, de magán viselte a kint töltött éjszaka nyomait. A legijesztőbb mégis a beszéde volt. A szavai valahogy magasnak, elnyújtottnak és szaggatottnak tűntek, mint a rendőrautókban szóló rádiók. Rezzenéstelen arccal és közömbös hangon így szóltam: – Örülök, hogy jól vagy. – Tényleg? – Persze. Mindannyian megijedtünk, amikor elfutottál. – Ne is törődj vele – mondta, majd témát váltott. – Hol van Bonny kincse? Mi volt a ládában? Alig bírtam neki elmondani.

– Semmi, Chance. Üres volt. Tikkelése turbó üzemmódra váltott. – Hazudsz – suttogta. – Nem hazudok. – Shelton garázsára mutattam. – Ott van a láda. Nézd meg, ha nem hiszed. Feladtuk az egészet. Chance mellettem a semmibe bámult. A tekintete ködösnek hatott, mintha belső démonaival küszködött volna. – Hát ez... szomorú. – Szívás – fintorogtam –, hihetetlenül kiszúrtak velünk. Chance lassan felemelte a kezét, megvakarta az arcát, majd összeráncolta a homlokát. – Elég stresszes volt az elmúlt időszak – magyarázta. – Az összeomlásom. Apa nyilvános megaláztatása. A tárgyalás. Amíg a diliházban csücsültem, alaposan sárba tiporták a Claybourne nevet. Nem szóltam semmit. Döntő szerepet játszottam a történtekben, jobb, ha nem emlékeztetem rá Chancet. – Attól tartok, hogy nem vagyok... jól. Mintha nem lennék kipihenve. – Ezt hogy érted? – Mintha nem tudnám. – Lehet, hogy olyan dolgokat látok, amik igazából nincsenek is ott, mint például múlt éjjel. – Késő volt – intettem egyet. – És sötét is. Totál elfáradtunk, aztán meg minden olyan hirtelen történt. – Nem! – Chance ujjai ökölbe szorultak. – Sokkal több történt! Chance szikrázó tekintettel figyelt. – Láttalak, Tory. Megváltozott a szemed. Aranyszínű lett. Mint azoknak a farkasoknak a parton. Képtelen voltam válaszolni.

– És ez nem az első alkalom! A lakásomban, azon az éjszakán, amikor Hannah... Chance hirtelen elhallgatott, és csak hosszú másodpercek után folytatta. – Aznap éjjel padlót fogtam. Minden csupa vér volt, és leírhatatlan fájdalmat éreztem. De figyeltelek téged, és túl gyorsan mozogtál! – Megsérültél – mondtam józan hangon. – Össze voltál zavarodva, és egyébként is az életünkért harcoltunk. – Nem! – rázta meg a fejét. – Tudom, mit láttam! Chance légzése felgyorsult, és egy izzadságcsepp jelent meg a szemöldökén. – Azt hittem, csak képzelődöm. Elvégre meglőttek. Elárultak. Még most is elviselhetetlenek azok az emlékek. Öklével belecsapott a nyitott tenyerébe. – Múlt éjjel ugyanaz történt. A szemed aranyszínű lett. Elképesztően gyorsan mozogtál. Hihetetlen volt. Mit mondhattam volna? Chance tudta. Semmivel sem lehetett meggyőzni. Majd hirtelen ő dobott mentőövet. – Megbolondultam volna? – A hangja kétségbeesetten csengett. – Már a saját érzékeimben sem bízom. Álmaimban kísértenek. Olyan, mintha lassan elveszíteném a fejem. Chance kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. – Igaz ez, Tory? Megváltozik a szemed? Vagy rosszabb állapotban vagyok, mint gondoltam? Bűntudat fogott el. Nem szívesen hazudtam. Ráadásul egyáltalán nem akartam összezavarni Chance-t.

De meg kellett védenem magam. És a barátaimat. Nem maradt más választásom. – Az én szemem nem izzik, Chance. – Megszorítottam a kezét. – Zöld színű, amilyen mindig is volt. Mélyen belenéztem a szemébe, és őszintén reméltem, hogy nem ül ki arcomra a hazugság. Meg kellett győznöm Chance-t, hogy nem hazudok, és nem titkolok semmit. Hinnie kellett nekem. – Szerintem nem vagy jól. – Undorodtam magamtól. – Stresszes vagy, és az elméd játszik veled. – Játszik – ismételte meg halkan. – Ez csak a fejedben van – suttogtam. – Igen, biztosan – szólt Chance szomorúan. Ordas megbökte Chance oldalát, majd felém fordult és ugatott egyet. Érezte, hogy csúfot űzök új barátja érzékeny lelkéből, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. – Talán vissza kellene mennem Marsh Pointba egy kicsit – töprengett Chance. – Még... van egy kis dolgom ott. Biztos hiányzom nekik. Egyikünk sem mosolygott a viccelődésén. Legjobb, ha visszamegy a kórházba. Chance még egyáltalán nincs jól. – Hadd vigyünk el – ajánlottam fel. – Majd Ben vezet. – Nem gyalog jöttem, Tory – mondta a kocsifelhajtón álló fekete motorra mutatva. – Apám horgászházánál van pár kütyü. – Bajba akarsz kerülni? – Bajba? – Chance vigyora a régi énjére emlékeztetett. – Claybourne vagyok. Amennyire én tudom, a kórház az apámé.

Diszkrét fogadtatásra számítok. Odakísértem a Kawasaki Z 1000-hez. A csillogó és áramvonalas motor űrhajóra emlékeztetett. Chance felvette a bukósisakot, majd lehajolt, hogy utoljára megsimogassa Ordast. Aztán rám nézett. – Találkozunk még, biztos vagyok benne. Próbáltam visszaszorítani a bűntudatomat, és nyugodt hangon így válaszoltam: – Gyógyulj meg, Chance. Bólintott, beindította a motort, és már el is tűnt.

62. Fejezet

S

zerencsétlen. – Shelton letelepedett mellém a Sewee hátsó részébe. – De helyesen cselekedtél, Tory. Első a falka. Chance-nek egyébként is kezelésre van szüksége. – Egyetértek – kontrázott Ben. – Hazudnod kellett. Chance nem tudhatja meg a titkunkat. – Tudom. – Elrejtettem a felszerelésemet a pad alá. – Meg kellett tennem. Akkor miért éreztem magam olyan förtelmesen? – Ne okold magad – paskolta meg a vállam Shelton. – Szörnyű dolog Chance elméjével játszani, de magunkra is gondolnunk kell. A szabadságunk forog kockán. Sőt talán az életünk is. – Tudom – feleltem. – De Chance-nek is része volt ebben. Nélküle sosem találtuk volna meg a ládát. És mivel hálálom meg? Meggyőzöm róla, hogy dilinyós. Klassz karma. Ben megvonta a vállát. – Volt más választásod? – Nem – szólt Shelton halkan. Témát váltottam. – Inkább menjünk. Majd valahogy megemésztem ezt a Chance dolgot. Valamikor.

– Hol a Hambizabáló? – kérdezte Ben. – Tizenöt percről volt szó. – Itt jön – állt fel Shelton. – De valami nincs rendben, mert rohan. Igazat mondott. Hi szinte repült lefelé a dombról. Ráugrott a móló lépcsőjére, és majdnem orra esett, majd olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak tudta. Öt másodperc múlva már a Sewee mellett állt. – Skacok! – Hi kivörösödött arccal zihált és fújtatott. – Skacok! – Csigavér – mondtam. – Vegyél mély lélegzetet. Még a végén kipurcansz. – A rádió. – Hi a térdére támaszkodva lihegett. – Kapcsoljátok. Be. A. Rádiót. – Oké, oké. – Ben a műszerfalhoz hajolt, és bekapcsolta a Sewee rádióját. – Nyugi. Melyik adó? – News 12. – Hi hangosan köhögve bemászott a hajóra. – Most! Ben odatekert az adóhoz. Egy rekedtes hang recsegett a hangszórókból. Megismételjük a legfontosabb hírünket: a rendőrség szóvivője nyilvánosságra hozta a tegnap esti Arthur Ravenel Jr. hídon történt baleset két áldozatának a nevét. Míg egyéb források nem adtak részletes beszámolót az eseményről, a szóvivő a Charleston, Radcliffeborough kerületében élő Chris és Sallie Fletcherként azonosította az elhunytakat. Meg nem erősített források szerint a pár Toyota Prius 2010-es gépjárművét hajnali öt óra negyvenöt perckor találták meg, miután feltehetőleg

lesodródott a 17-es országút közelében lévő gyorsforgalmi útról. Az autó nekiütközött a híd egyik támpillérének, és kigyulladt. A News 12 exkluzív tudósításából az is kiderült, hogy az elhunytak a Charlestoni Egyetem diákjai és a Charlestoni Múzeum kurátorai voltak. Amint új híreket kapunk, újra jelentkezünk. Pénzügy, Wall Street, a tőzsdei árfolyamok... Ben reszkető ujjakkal kapcsolta ki a rádiót. – Tej ó ég. – Halottak? – Shelton szemöldöke majdnem a hajáig felszökött. – Halottak? Fletcherék meghaltak tegnap? – A hírek szerint. – Hi légzése normalizálódott. – Éppen a cipőmet kötöttem, amikor megláttam a tévében. – Halottak? – ismételte meg Shelton. – Ez most komoly? – Biztosan magukhoz tértek a parton, hajóval elhagyták a Bull-szigetet, és autóba szálltak. – Ben elhallgatott, falfehér volt. – A hazafelé vezető úton elálmosodtak, meg kicsit szédültek is... – Nem a mi hibánk – csattant fel Shelton. – Megtámadtak minket, mi csak védekeztünk. Sajnálom, hogy meghaltak, de nem a mi hibánk. Egy szót sem szóltam. Nem tudtam mit mondani. Eszembe jutott Sallie kedves viccelődése a múzeumi pultnál. Ahogy Chris a régi piac előtt vadászott a turistákra. Mindketten mosolyogva mesélték a kísértettörténeteket Charleston utcáin a gyér lámpafényben. Olyan fiatalok voltak. Szörnyű, hogy meghaltak. Aztán eszembe jutott a Csonttemető. Chris hűvössége. Sallie rám szegezett fegyvere. Iszonyúan lehangolt az értelmetlen haláluk, mégis valahogy... megkönnyebbültem. És ezért szégyelltem is magam.

De ez még nem minden. Ben elmélete valószerűnek tűnt, és biztos az időbeni egybeesés is működött. A megérzéseim mégis mást súgtak. Tisztességtelen játék. Hi is hasonlóan gondolkodott. – Chris szerint Priusuk volt, és abban az autóban is haltak meg. Akkor valaki más követett bennünket a Studebakerrel. – Rövid szünet. – Ugye nem hiszitek, hogy... – Várjunk! – Shelton idegesen törölgette szemüvegét a pólójával. – A hírek szerint baleset történt. Nincs okunk mást feltételezni. Hi megrántotta a vállát. – Nekem ez akkor is bűzlik. Neked olyannak tűntek Fletcherék, mint akik lehajtanak egy hídról? Nekem nem. – Nekem sem. – A magasba emeltem a kezem, hogy megelőzzem Shelton válaszát. – Nem azt mondom, hogy nem baleset volt, de óvatosnak kell lennünk. Hinak igaza van a Studebakerrel kapcsolatban. Valaki más volt az, aki lehet, hogy még mindig követ minket. Hi bólogatott. – Nem akarunk mi is „balesetet szenvedni”. – Még mindig el akarunk menni Deweesbe? – kérdezte Ben. – Igen. – Nem tétováztam. – Sheltonnak is igaza van. Ha a roncs olyan, mint amilyennek mondták, akkor tutira tragikus baleset történt. Nem hagyhatjuk abba a keresést holmi paranoiás feltevések miatt. Túl sok múlik rajta. Ben bólintott. Hi is. Végül Shelton is. – Bárhogyan is, de le kell zárnunk ezt az ügyet – mondtam. – Lássuk csak, volt-e még újabb trükk Bonny tarsolyában.

63. Fejezet

H

i és Shelton kioldozták a köteleket. Ben kitolatott a Sevvee-vel a kikötőből a nyílt vízre. – Célállomás: Dewees-sziget. Megpróbáltam elhessegetni a Fletcherékkel kapcsolatos hírek rettenetét. Mindennél fontosabb volt, hogy a megfelelő dologra koncentráljak. – Szóval mi az, amit tudunk? – kérdeztem. A fiúk feszülten figyeltek, miközben ugyanolyan vegyes érzelmek kavarogtak bennük. Hi a nélkülözhetetlen iPhone-jához fordult. – Dewees északra van, a Pálmák szigete és a Bull-sziget között. – Egykori sewee terület – tette hozzá Ben. – Az őseim a Deweesen és a Bullon is ugyanannyit voltak. Az igazi neve Timicau. – Emlékszem, tegnap elmentünk mellette – bólintottam. – Nem sok fényt lehetett látni. – Dewees nagyon ökotudatos közösség – magyarázta Hi. – Kicsi és állati drága. A sziget külseje egységes, és kilencvenöt százaléka soha nem is lesz kiépítve. Shelton is csatlakozott. – Ötszáz hektár, tehát kevesebb, mint a Bull egyharmada. Nincsenek se hidak, se autók. Az egyetlen láncszem az IOP-ből

érkező Aggie Gray komp. – Most már másodszorra hallom, hogy nincsenek autók. – Ben befordult a Charleston kikötőbe, majd északnak tartott a belső vízi út felé. – Mivel furikáznak akkor? – Golfautókkal – felelte Hi. – A belső égésű motorok be vannak tiltva. Elég uncsi hely. Se egy étterem, se egy bolt, se benzinkutak. Dewees olyan, mint egy nemzeti park, kivéve, hogy gazdag emberek tartanak fenn ott nyaralókat. – Szuper – szólt Shelton szarkasztikusan. – Az érintetlen természetes szépség. Vagyis még több mocsár, bogár és méretes aligátor várható. És még azt sem tudjuk, mit keresünk. Nem vettem tudomást róla. Talán azért, mert igaza volt. A beszélgetés végeztével éreztem, hogy a fiúk ismét Fletcheréken törik a fejüket. Szándékosan folytattam a témát, hogy ne kalandozzanak el annyira. – Mi van még a szigeten? – A magánházakon kívül? Nem sok. – Hi elővett egy listát. – Némi szállás, egy tűzoltóállomás, két nyilvános épület, egy kenuház, egy régi templom és itt-ott pár halászmóló. Szórakozóhely lényegében tilos. Shelton nem bírt a fenekén megülni. – Tényleg azt hiszitek, hogy valaki megölte őket? Ben rámeredt a „hagyd már” nézésével. – Akkor hol kössek ki? – Akárhol – felelte Hi. – Az egész sziget magánterület, úgyhogy mindenképpen birtokháborítást követünk el. Ben kipréselt magából egy mosolyt. – Legalább van valami, amiben jók vagyunk. Megkerültük a Sullivan-sziget déli sarkát, beértünk az öbölbe, és két nap alatt immár harmadszorra hajtottunk el a

Claybournehorgásztanya előtt. A Dewees-sziget több kilométerrel felfelé volt a belső vízi úton. – Srácok – szólt Shelton aggódva. – Az a hajó követ minket? Azután kanyarodott ki, miután elhagytuk Chance-ék házát. Három fej fordult hátra. Kilencven méterrel mögöttünk egy másik hajó száguldott a nyomunkban. – Mintha két ember lenne benne – meresztgette a szemét Hi. – De nem vagyok benne biztos. – Nyár van – felelte Ben. – Több tucat hajó használja a vízi utat. Ettől függetlenül gyorsított a tempón. – Csak nyugodtan – figyelmeztette Hi. – „Hullámmentes” övezetben vagyunk. – Azt hiszed, nem tudom? – nézett hátra Ben a válla fölött. – Szóljatok, ha lemaradnak. Feszült percek teltek el. A másik hajó nem lassított. – Francba. – Ben ránézett a Sewee műszerfalára. – Gyorsítok, de simán tartják a tempót. Akkor gyorsítanak, amikor én. – Hát, nem hajókázni jöttek, az biztos – morfondírozott Hi. Shelton a füléhez kapott. Átmentünk egy híd alatt, és a vízi út szűkülni kezdett. A csatorna mindkét oldalát fejmagasságig érő nád szegélyezte. – Kapaszkodjatok. – Ben visszavett a gázból, ezért a Sewee előredőlt. – Itt kisebb a forgalom, úgyhogy kockáztatok. Előreestünk. Az utánunk igyekvő hajó egyre kisebb lett, majd végül eltűnt. – Lehet, hogy leráztuk őket? – kérdeztem. Ben bólogatott. – Ha valaki követett is minket, biztos azt hiszi, hogy a Bull-szigetre megyünk már megint, nem?

– Lehet – mondtam. – Ugyanazon az útvonalon is megyünk. – Van egy szigetecske Deweestől délre, Big Hill Marshnak hívják. Átvágok a Bowers-öblön, és elrejtem mögötte a Sewee-t. Ha az a hajó a Bullra megy, akkor pont elmegy mellettünk, és többé nem is láthatnak. Illegális hullámokat verve végigszáguldottunk a vízi úton, és közben meredten figyeltük az üldözőinket. Percekkel később megérkeztünk a Pálmák szigete északi csúcsához. – Az a szigetecske. – Ben egy sötétzöld korallzátonyra mutatott. Jobbra fordult, és betért egy szűk kis öbölbe, megkerülte az apró érintetlen területet, majd leállította a motort. – Csönd. Percekig semmi mást nem hallottunk a rikoltozó sirályokon kívül. Majd a távolban felbőgött egy motor. A hang egyre hangosabb lett, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy közvetlenül mellettünk vannak. Végül a hajó eltávolodott, és a motorzúgás elhalkult. Idegesen egymásra néztünk. – Nyugi – szólt Ben. – Biztos csak két halász – viccelődött Shelton. Kis idő múlva Ben beindította a motort, és megkerültük Big Hill Marshot. Egyszerre csak megjelent előttünk a Dewees-sziget, melynek kikötője elég homályosnak tűnt a délutáni napsütésben. Felmutattam a hüvelykujjamat Bennek. – Hajózzunk be, kapitány.

64. Fejezet

A

móló teljesen elhagyatott volt. – Ezt Partraszállásnak hívják – szólt Hi. – Itt dokkol az Aggie Gray is, csak most biztos kihajózott. – Behúzzam? – kérdezte Ben. Hi bólogatott. – Partraszállásnak van a legtöbb hajóállása, talán fel sem tűnik a Sewee. Ben kiválasztott egy állást, gyorsan kikötöttük a hajót, és úgy tettünk, mintha jogunk lenne ott tartózkodni. Fadeszkák vezettek egy furcsa bevonatú menedékhelyhez. Egy ízlésesen kifestett tábla üdvözölt minket a Dewees-szigeten. – Klassz kis hely – szólt Hi. Igaza volt. A Lowcountry láp terpeszkedett körülöttük minden irányba. Pelikánok pihentek viharvert cölöpökön, széttárt szárnyakkal sütkéreztek a délutáni napon. Gémek vadásztak a nádasban, és széles levelű gyékények emelkedtek ki a csendes vízből. – Tetszik itt – szólt Ben. – Megérte elutazni idáig. A kikötőből kiérve egy rakás golfautó sorakozott, arra várva, hogy a bérlők és nyugdíjasok hazaszállítsák a szigeten kívül vásárolt ellátmányokat. Legtöbbjében még a kulcs is ott fityegett. Hi felhúzta az egyik szemöldökét, de én megráztam a

fejemet. A Sewee illegális dokkolása egy dolog, a golfautó ellopása pedig egy másik. Hi színészkedve felsóhajtott. Nem vettem tudomást róla. Egy széles úthoz érkeztünk, ami feltehetően fehér kavicsból készült. Az autóút jó állapotú volt, és elég széles ahhoz, hogy akár két golfautó is elférjen rajta. – Mészkő! – Lehajoltam, és felvettem egy darabot az útburkolatból, majd elővettem Bonny kavicsait is a zsebemből. Elszomorodtam. Az úton lévő zúzott mészkő fehér, szemcsés és nagyon éles szélű volt. Bonny kavicsai ezzel szemben simák, szilárdak és sárgásszürkék. – Lehet, hogy a mészkő kifakul idővel? – reménykedett Hi. – Lehet. – A két kő mégsem hasonlított egymásra. Előttünk egy kisebb félszigeten, kerek kétszintes épület helyezkedett el. Bejáratánál az amerikai zászló lobogott a dél-karolinai állami lobogó fölött. – Ez a Polgármesteri Hivatal – magyarázta Hi. – Ezenkívül van még egy oktatási központ, pár tudományos laboratórium és egy posta is. Ennyi lenne Dewees. – Akkor hol kezdjük? – kérdezte Shelton körbenézve. – Két ösvényt látok. Hi előhívott egy térképet az iPhone-ján. – Dewees gyakorlatilag két mesterséges magaslattal rendelkezik, amelyek egy nagy központi lagúnát ölelnek körbe. A sziget többi része érintetlen mocsár és ingovány. Hi három óra irányába mutatott. – Az az ösvény a mocsári szárazulatokon keresztül az óceánra néző ingatlanokhoz vezet. A klubház is ott van lent. Hi tizenkét óra felé mutatott.

– Erre van a többi nyilvános épület, a komposztültetvény, a tűzoltóállomás és a régi templom. Ezek övezik a lagúnát. – És merre nőhetett a Vénusz légycsapója? – érdeklődött Ben. Hi megvonta a vállát. – Én a lagúnára szavazok. A zsákmány megtévesztésére a légycsapónak nyugodt környezetre és enyhe szélre volt szüksége. Minél mocsarasabb, annál jobb. – Akkor induljunk – mondtam. – Rossz választás – motyogta Shelton, de ő is elindult. További háromszáz méteren keresztül követtük az utat. Tőlünk balra több hektár nyílt mocsárvidék terült el, jobbra pedig a tó feküdt. – Régi Lagúnának hívják – szólt Hi. – A legnagyobb vízterület a szigeten. Rengeteg aligátor ólálkodik benne. Egy kicsi és sekély öböl jelent meg tőlünk jobbra, a nagy vízterület egy kisebb nyúlványa. Opálos zöld felszínén itt-ott tavirózsák úszkáltak. Egy ösvény szegélyezte az öblöt, élő tölgyfák csoportjához vezetve, ahol az öböl becsatlakozott a lagúnába. – Mi van odalent? – kérdeztem. Hi legörgette a mobilja képernyőjét, mielőtt válaszolt. – A Régi Templom sétány. Egy aprócska kápolna rejlik a fák között a lagúna peremén. Van ott egy móló is. Egy pillanatra elgondolkoztam. – Mikor épült a templom? Ezúttal Shelton volt gyorsabb. – Az 1700-as évek elején. Megnéztem a neten. Ez a legrégebbi építmény Deweesen. – Már akkor is itt lehetett, amikor Bonny megszökött a

várbörtönből? Shelton bólogatott. – Kész csoda. Semmi sem volt itt. Egy ír szerzetes építette, majd évtizedekig próbálta megtéríteni a helyi sewee-ket. Végül vagy feladta, vagy meghalt, ki tudja, de az épület még mindig áll. – Meg kell néznünk. – Úrrá lett rajtam az az érzés. Már megint. – Célállomás! – Hi körözni kezdett az ujjával a levegőben, majd lefelé mutatott. – Előre az igehirdetés ódon házába! Ezzel elindult az ösvény felé. A templom kisebb volt, mint vártam. Szemből négyzet alakú, kábé öt méter magas harangtorony látszott, simaságát egyszerű faajtó törte meg. Mögötte derékszögű terem következett, meredek palatetővel és mindkét oldalán két-két kerek ablakkal. Az egész épület szétmálló kőtömbökből állt. Szürke kőtömbökből. Mészkő tömbökből. – Azta – mutatott Hi a zsebemre. – Nézd meg a mintát. Stimmelnie kell! Odamentem a legközelebbi falhoz, és elővettem a kavicsot. A mintázatuk és a színük tökéletesen összeillett. – Azonos mészkövek – élénkültem fel. – Vagyis tökéletes hely a Vénusz légycsapója számára. – Lehetetlen! – szólt Shelton a fejét vakarva. – Nem lehetünk ekkora mázlisták. – Most komolyan – töprengett Ben. – Már harmadszorra sikerül? Kezdek félni tőled. – Ez az épület már Anne Bonny korában is itt állt. –

Végigsimítottam a durva kövön. – Egy ír szerzetes építette. Bonny is ír volt, és feltehetően vallásos. És a mészkő igencsak népszerű volt a templomépítéseknél. – Állati izgatott vagyok – jelentette be Hi. – Ha a Szent Mészkőnek semmi köze Bonny kincséhez, akkor ez lesz a legfájdalmasabb véletlen a világon. – Nem hiszek a véletlenekben – vágtam rá automatikusan. – Tudjuk. – Kicsit vészjóslóan hangzott. – Gondolom, bemegyünk? – nézett rám Shelton. – Jól gondolod – feleltem az ajtóhoz lépve, ami legnagyobb meglepetésemre könnyedén kinyílt. Egy kis előtérbe érkeztünk, ahol túldíszített kőkutak ékítették a falakat. Boltíves folyosó nyílt az épület belsejébe. Két padsor szegélyezte az oldalfolyosót, ami egy egyszerű kőoltárhoz vezetett. Az egyszobás kápolnát láthatólag karbantartották. A padló tiszta volt, és sárgaréz gyertyatartókban álló gyertyák díszítették a falakat. A távoli jobb sarokban egy másik ajtó nyílott az épület hátsó traktusába. – Nyitva kell hagyniuk ezt a helyet a hívőknek – tűnődtem. – Még jó, hogy a helyiek ilyen megbízhatóak. – Jesszusom! – Ben hatalmas szemeket meresztve bámult előre. – Szent szar. – Ne káromkodj a templomban! – suttogta Shelton. – JK itt lakik. Ez rossz ómen. – Mi az? – Követtem Ben pillantását a kápolna végébe. Alig tudtam feldolgozni a látványt, pedig az gyakorlatilag rám vetette magát. A szívem majd kiugrott a helyéről. – Te jó ég – ámult Hi. Első látásra egyforma mintázatúnak tűntek a hátsó fal

kövei. Tüzetesebb vizsgálat után már nem. A szürke mészkövek közé beépített fehér kövek ugyanis létrehoztak egy mintát. Másfél méter magas és egy méter széles volt. A kelta kereszt. Hi megpaskolta az oldalát. – Mondd, hogy ez véletlen. – Tory, te pszichikai erőkkel rendelkezel. – Shelton teljesen ledöbbent. – Mától mindent elhiszek neked. Bárhol. Bármikor. Ben csak bámult maga elé. – Vizsgáljátok meg a keresztet! – Shelton máris megmozdult. – Lehet, hogy valamit mögé rejtettek. Mindannyian a falhoz siettünk. Tapogatóztunk. Kopogtunk. Ököllel ütöttünk. Kapartuk a körmünkkel. Hi váratlanul felkiáltott: – Szezám, tárulj! Semmi. A köveket hidegen hagyta a rohamunk. Kétségbeesésemben lehajtottam a fejem. És akkor megláttam. A falakhoz hasonlóan a kápolna padlóját is mészkőtömbökkel rakták ki. A kereszt lábánál valami furcsa véset volt az egyik kőlapon. Letérdeltem, és közelebb hajoltam. A kőbe két kicsi vonalat véstek, egy rövid vízszinteset, és egy hosszú, függőlegest. A két vonal egy kidolgozatlan keresztet formált. – Itt, ide nézzetek! – kiabáltam. – Bonny saját keresztje! A kincs ez alatt a kőlap alatt van! – És hogy emeljük fel? – ugrált Hi izgalmában. – Hozott valaki robbanószert? – Itt várjatok! – szólt Ben, majd kirohant az ajtón.

Teltek-múltak a percek. Lehet, hogy órák is? Szüntelenül piszkáltam a kő sarkát, pedig tudtam, hogy hiába. Shelton a háta mögött összekulcsolt kézzel járkált fel-alá. Hi a mellkasán dobolt, miközben a padlót bámulva az I Gotta Feelinget énekelte. – Nyissátok ki! Ben a kápolna hátsó ajtaja előtt állt. Hi odasietett, és elhúzta a tolózárat. Ben egy feszítővassal a kezében lépett be. – Idefele elsétáltunk egy pajta előtt. Ha készen vagyunk, majd visszaviszem. – Hamiskás mosoly jelent meg az arcán. – Hacsak nem lesz nálam több zacskónyi ékkő. – Csináld már! – türelmetlenkedett Shelton. Ben betette a rudat a kőlapok közé, és megfeszítette. Egyszer. Kétszer. Háromszor. A kőlap nyöszörögve megmozdult, majd visszaesett a helyére. – Gyerünk, Herkules! – Hi mindkét öklét ütögette. – Meg tudod csinálni! Ben betámasztotta a lábát, beljebb tolta a feszítőrudat a résbe, azután megemelte. A kő megemelkedett néhány centimétert, majd leesett. Szorítás. Emelés. Leesés. Szorítás. Emelés. Leesés. A kőlap lassacskán megadta magát. Egy utolsó lökéssel Bennek sikerült a kő alját a padlószint fölé emelnie. Mind megragadtuk az alsó sarkát, majd segítettük megemelni. A kő hangos puffanással arrébb zuhant. – Egy rejtekhely! – kiáltottam. A titkos rekesz egy méter átmérőjű lehetett. A közepén poros tárgy hevert. Hoppá!

65. Fejezet

K

iemeltem a kincset a rejtekhelyről. Egy kézzel vésett fadoboz volt. Jó pár éve ott lehetett már. Egy igazi tudós bizonyára óvatosan nyúlt volna a frissiben felfedezett lelethez, de én túlságosan izgatott voltam, hogy betartsak bármiféle protokollt. Tempe néni biztosan megbocsátaná nekem. A doboz pont elfért a kisebb mikrohullámú sütő méretű rekeszben. A tetejét viasszal zárták le, és egy egyszerű zárnyelv biztosította. – Ez az, skacok – áradozott Hi. – Célnál vagyunk! Fizetésnap! Majd hirtelen összeráncolta a homlokát. – Ha mégsem, akkor nem állok jót magamért. Elegem van már a csalódásokból. – Csak nyisd ki – lehelte Shelton. – Virítsd a lóvét! – Uraim – szóltam komoly hangon. – Bemutathatom Anne Bonny kincsét? A fiúk kuncogtak, és bámulták az ölemben heverő dobozt. Kinyitottam a zárnyelvet, és megpróbáltam felnyitni a tetejét, ám a viasz nem engedte. – Ben – mondtam felé nyújtva a kezem. Ben a tenyerembe tette svájci bicskáját. Óvatos mozdulatokkal végighúztam a pengét a fedél széle mentén. Viaszdarabkák potyogtak a földre, ahogy átvágtam a régi

pecsétet. Visszaadtam a bicskát, vettem egy nagy levegőt, megfogtam a tetőt, és nekifeszültem. A viasz megadta magát. A fedél felemelkedett. A ládában két tárgy volt. Az egyik egy bőrszalaggal átkötött fekete bársony erszény. Odaadtam Sheltonnak, hadd bajlódjon a csomóval. A második, nagyobb tárgyat vászonba csavarták. – Miért nem rohadt szét ez az anyag? – kérdezte Ben a vászonra mutatva. – Az az anyag már háromszáz éve a föld alatt van. – A rejtekhely összeillő kövekből épült – feleltem ami megvédte a ládát a bogaraktól, a szennyeződésektől és az elemektől. A viasz pedig légmentesen lezárta. Aki iderejtette, értette a dolgát. Ezek a dolgok még száz évet is kibírtak volna. – Megvan. – Hi hangja elfulladt az izgalomtól. A csomag feléig letekertem az anyagot, és felfedtem egy fémdróttal átkötött kis viaszosvászon darabkát. – Anyám! – Shelton közben kibogozta a csomót, és kiürítette az erszényt. Aranyérmék potyogtak nyitott tenyerébe. Mindenki megőrült. – Arany, bébi, arany! – dalolta Shelton. Pacsizni próbált Bennel, aki tudomást sem vett róla, csak felkapott egy érmét. – Az egyik oldalon latin szavak vannak egy kereszt körül – szemlélte izgatottan. – A másikon egy korona és egy pajzs látható, „1714” és „Philip V” szerepel rajta. – Adj egy percet. – Shelton máris az iPhone-jához fordult, majd egy perc múlva így szólt:

– Spanyol dublon! Nyolc escudónak vagy nyolc aranynak is hívják. Feltehetően Mexikóban verték. – Mennyit érnek? – Ben az ujjain táncoltatta az érmét, majd feldobta és elkapta a levegőben. Shelton megcsókolta az iPhone-ját. – A jó állapotúak simán megérnek több ezret is! – Megcsináltuk! – Hi a plafon felé emelte tekintetét. – Dúsgazdagok vagyunk! Hála a zseniális, kutyaerejű, milliomos kincsvadász Morris-szigeti osztagnak! – Nem milliomos – szólt Ben. – Csak pár tucat van itt. Mindenki az ölemben lévő csomagot kémlelte. – Elég az ízelítőből – így Shelton, és visszatette az érméket az erszénybe. – Jöjjön a lényeg! – Nyisd ki a nagyfiút! – dörzsölte Hi a kezét. – Látni akarom a dráágaszágokat! – Tessék. – Ben felém nyújtotta a bicskát. A szívem vadul dübörgött, miközben levágtam a drótot és letekertem az anyagot. Aztán csak bámultam. Odakint sirály rikoltozott. Egy másik válaszolt rá. Valahol messze kutya ugatott. Hi reagált elsőként. – Ez meg mi a fene? – Ez komoly? – Shelton a kezébe temette az arcát. – Ez komoly? Ben nem szólt egy szót sem. Egy kisebb papírköteget tartottam a kezemben. – Vallásosnak tűnik. – Képtelen voltam némi lelkesedést összekaparni. – Tuti megátkoztak minket! – morogta Hi. – A kalózkincsek

általában klasszak. Értékesek. Érdekesek. Erre kapunk egy nyamvadt középkori templomi magazint. – Legalább vizsgáljuk meg – javasoltam. – Azt sem tudjuk, mi ez. – Csináld csak – mondta Shelton az erszényért nyúlva. – Addig megszámolom az érméket. – Meg akarok fogni egyet – szólt Hi Sheltonhoz sietve. – Adj egyet. – Figyellek benneteket. – Ben a szeméhez emelte V betűt formázó ujjait, majd Hira és Sheltonra bökött velük. – Csak semmi rosszalkodás. – Uram – közölte Shelton. – Most vérig sértett. Amíg a fiúk az érmékkel bohóckodtak, beleolvastam a sorokba. – Ez egy pergamen – állapítottam meg. – Az oldalakat félbehajtották, és az éleknél összevarrták, így egy kis csomagot alkot. Szerintem kábé tíz oldal. – Aha. – Szuper. Közömbösségüket látva, inkább csendben folytattam. Az első oldalon egy latin szöveg szerepelt, stilizált vonalakkal és szimbólumokkal. A betűk bonyolultak és nagyon részletesek voltak. Az író művészetté varázsolta a szavakat, és a szöveg egyes részeit művészi díszítésekkel illette. A második oldal angyalokat és egymásba fonódó mintákat ábrázoló rajzokkal volt tele. Az alsó sarkot majdnem teljesen kitöltötte egy túldíszített betű. Annak ellenére, hogy jócskán kifakult, a színek lélegzetelállítóak voltak. Fekete. Sárga. Vörös. Piros. A részletek összhangja kissé megrémisztett.

A pergament olvasgatva, egyszer csak kiesett az oldalak közül egy papír. Gyorsan felvettem. Egy ismerős kézírással írt levél volt. – Nahát, nahát. A fiúk azonnal felfigyeltek megváltozott hangsúlyomra. – Mi van? – kérdezte Hi. – Semmi, titeket biztos nem érdekel – lengettem meg a levelet. – Csak egy újabb levél drága barátunktól, Anne Bonnytól Mary Readnek címezve. A fiúk rögtön körém gyűltek, így félbemaradt az érmék számolgatása. Halkan elolvastuk az üzenetet. Drága Mary! Remélem, eljutnak hozzád soraim. Semmit nem tudok a hollétedről azóta, hogy megszöktem a börtönből, ezért nagyon aggódom a biztonságodért és az egészségedért. Annyi terv vallott már kudarcot. Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor meglelted az utat, ahogy azt mindig is tudtam. Egy teremtett lélek sem igazodott volna ki az általam hátrahagyott nyomokon. Magam is elégedett vagyok a ravaszságommal. Azért írok, mert sürgősen el kell hagynom Charles Townt. Valaki érdeklődött utánam, veszélyben a szabadságom. Északnak tartok majd, oda, ahová megbeszéltük. A dobozban elég pénz van, hogy oda utazz, ahová

akarsz, vagy ha úgy döntesz, megkeress engem. A kedvenc oldalaidat otthagytam emléknek. Az enyémeket magammal vittem. Ha rájuk nézek, te jutsz majd eszembe, és szeretettel gondolok rád. Legkedvesebb barátod, Anne Elsőként én szólaltam meg. – Nem tudta, hogy Mary meghalt. Ez irtó szomorú. – Lehet, hogy nem halt meg – feszengett Shelton. – Tutira senki sem tudja. – Mary sosem találta meg ezt a levelet – mondta Ben. – Az egyszer biztos. Hi megrázta a fejét. – Anne Bonny hírhedt kincse csak egy maroknyi érem és valami bibliai izé. Mekkora szívás. Végiglapoztam az oldalakat, hogy mindenki lássa. A fiúk csalódottak voltak. Már csak a szerencse menthette meg a LIRI-t. Az utunk bánatos véget ért. A küldetés megbukott. A falkánk szét fog válni. – Takarítsunk össze és húzzunk el innen – mondtam. – Ne hagyjuk itt piszkosan a templomot. Ben az elmozdított kőlaphoz lépett. – Shelton, segíts. Együtt betolták a követ a helyére. – És azzal mi lesz? – kérdezte Hi a feszítőrúdra bökve. – Vidd vissza a pajtába – felelte Ben. – Ötven méterre innen, ahonnan jöttünk. Hi felkapta a feszítővasat, és kiment a hátsó ajtón. Néhány másodpercbe beletelt, mire Ben és Shelton pontosan

helyére tette a követ. – Kész – lihegte Shelton. – Dög nehéz! – Pedig nem neked kellett kiemelned! – Ben csípőre tette a kezét. – Ragaszkodom ezekhez a drágákhoz – mondta Shelton a zsebébe tuszkolva az erszényt. – Csak a biztonság kedvéért. – Már megszámoltam őket – közölte Ben. – Ha elhagysz belőle párat, megszabadítalak néhány ujjadtól. – Már másodszorra feketíted be a becsületemet, Blue. Pisztoly vagy kard? Épp betettem Bonny levelét a hátizsákomba, amikor a templom főbejárata nyikorogva kinyílt. – Hi visszajött – mondtam felállva, és a hátamra kaptam a zsák fél pántját. – Mindenki készen áll? – Ne mozdulj – szólt egy férfihang. – Van némi megbeszélnivalónk. Meghűlt a vérem. Marlo és Fatörzs lépett be a kápolnába. Egymás mellett álltak, és egyikük sem mosolygott. Mindkettőjük kezében fegyver volt.

66. Fejezet

-F

utás! A kiáltásomat halló Ben és Shelton azonnal futásnak eredt. Mindannyian kimenekültünk a hátsó ajtón. Ám hirtelen egy másik pisztoly állított meg minket. – Jó napot – szólt Nigel Short förtelmes fogsorával vigyorogva. Barna szövetöltönyt és egyszerű vörös nyakkendőt viselt, kezében egy 9 mm-es Berettát tartott. – Miért nem megyünk vissza? – Dr. Short? – kérdeztem döbbenten. – Maga meg mit keres itt? – Mindjárt fejbe lőlek mindhármatokat, ha nem mentek vissza a templomba – felelte a pisztolyával hadonászva. – Megértettétek? Lassan felemeltük a kezünket, megfordultunk, azután bementünk a kápolnába. Marlo és Fatörzs oldalt, a padsorokhoz közel állt. Marlo fehér pólóban meg farmerben, Fatörzs egy LeBron James mezben virított. Fegyver előttünk. Fegyver a hátunk mögött. Szép kilátások. – Fogalmatok sincs, milyen titeket, bűnözőket követni mindenhová. – Short feljebb tolta a szemüvegét. – Kimerítő. – A gazdag srác – mondta Marlo a szobát fürkészve – nincs itt. És a dagadt is hiányzik. – Chance és Hi feladták. – Minden érzelmet belesűrítettem a

hazugságba. – Túl sok volt nekik az izgalom. – Persze – így Short. – Biztos Bonny kincsét őrzik. – Most azonnal elviszel oda – követelte Marlo a pisztolyával kalimpálva. – Vagy... nagyon megbánjátok. Fatörzs mozdulatlanul állt. Némán. Fenyegetően. – Nincs semmiféle kincs – szólt Shelton reszkető hangon. – A láda üres volt. – Ugyan már. – Short szeme vészjóslóan összeszűkült. – Teljesen hülyének néztek? Short jelzett Marlónak, hogy fedezze a hátsó ajtót, majd lassan odasétált az első padhoz, és leült. Felmértem a helyzetet. Marlo a hátsó ajtónál. Fatörzs a padsoroknál, ezzel elzárva a főbejárathoz vezető utat. Már megint csapdába kerültünk. – Pedig igaz – mondta Ben. – Semmit sem találtunk. Bonny legendája csak ámítás volt. – Ennél ügyesebbnek kell lennetek – szólt Short dühösen. – Azonnal mondjátok meg, hol van a kincs, és Marlo elintézi. Különben megismerkedhettek a testvérével, Duncannel. Duncan intett. Ekkor jelent meg az első felismerhető vonás az arcán. Időhúzás!, utasított az agyam. – Elvitte a cica a nyelved? – Marlo felhúzta a fegyverét. – Úgy tűnik, meggyőzőbbnek kell lennem. – Várjon! – Szívem a torkomban dobogott. – Miért csinálják ezt? Nem tudtam, mire készül Marlo, de a hűvösség a szemében megrémisztett. – Komolyan kérdezed? – válaszolta Marlo féloldalasan tartva a száját. – Dollárokért, kislány. Nagyon jól jönnének

nekem és a tesómnak. – Akkor futottam Marlóba és Duncanbe, amikor benneteket követtelek – mesélte Short. – Képzelhetitek, hogy meglepődtem, mennyien járnak a nyomotokban. – Fletcherék – sziszegtem. – Maga ölte meg őket, ugye? Short elutasítóan legyintett. – Szánalmas amatőrök. Makacs kölykök. Azt hitték, olyan okosak. Hogy olyan tapasztalt nyomozók. – Gúnyosan horkantott. – Három évtizedig kerestem Anne Bonny kincsét. Fletcherék semmit sem tudtak, még azt sem, hogy mit keresnek! Nem érdemelték meg. – Azért még nem kellett volna megölni őket. – Úgysem hallgattak volna rám – fűzte hozzá Short. – De Duncan szóra bírta őket, és aztán sajnálatos balesetet szenvedtek. És most ti következtek. Short hangja jéghideggé vált. – Tudjuk, hogy nálatok van a láda. – Megölne minket egy kalózkincsért? – A szám úgy kiszáradt, hogy alig bírtam beszélni. – Mondjátok, mégis mit gondoltatok, mivel játszotok? – kérdezte Short. – Harminc év! Kutakodás a poros levéltárakban. Réges-régen feledésbe merült iratokból precízen összegyűjtött nyomok. Erre egy nap besétáltok ti négyen, ámuldozva és ábrándozva, egy levéllel, amelyet Anne Bonny írt. – Short a térdéhez csapkodta a Berettát. – Kérdéseket tesztek fel a Half-Moon Batteryről. A kincsestérkép szövegét hozzátok mintának. Akár közhírré is tehettétek volna a kutatásotokat! Short hangja jeges volt, de őrület kavargotta szemében. – Okmányvizsgáló vagyok. Azt hiszitek, nem vettem észre a minden oldalon szereplő görbe keresztet? Vagy, hogy nem

kötöttem össze Bonny híres kincsestérképével? Gondolkozz, Tory. Kifutsz az időből! – Maga kémkedett utánunk. – Ez jutott elsőként az eszembe. – Hát persze. – Short keresztbe tette a lábát. – Miután elhoztátok a levelet, biztos voltam benne, hogy tudtok valamit. Amikor megkértétek, hogy megnézhessétek Bonny személyes okmányait, belső telefonon hallgattalak le titeket. Először én akartalak követni benneteket, de rájöttem, hogy segítségre van szükségem. – Szerény vigyor jelent meg az arcán. – Már nem vagyok olyan fiatal. Ben ránézett Marlóra. – Szóval felbérelte ezeket a gengsztereket. – Gengszter? – Marlo egészen közel lépett Ben arcához. – Vigyázz a szádra, haver. – Egy célunk volt, de a srácok nem tudták, merre induljanak. Short visszaterelte Marlót a pisztolyával. – Én izomban szenvedtem hiányt, ők ismeretekben. Együtt sikerült megoldani a problémánkat. Jól állnak őrzéssel és az izommal. – Ahogy mondod. – Marlo felvillantotta a bicepszét. – Izom, bébi! Duncan csak bámult maga elé. – A Studebaker – érdeklődött Shelton. – Ti vezettétek a tragacsot? – Tragacs? – kérdezett vissza Marlo. – Az a verda a veterán autók királya! Dunc és én hoztuk rendbe, részenként. – A zálogház! – Végre összeraktam a darabokat. Miért tartott ennyi ideig? – Lonnie Bates az apátok. – Az apám egy ostoba alak – horkantotta Marlo. – De utálja, ha átverik. Ahogy kiléptetek az üzletből, megbízott minket. Azt hittem bedilizett, de a végén kiderült, hogy az öreg nem is olyan

pancser, mint ahogy kinéz. – Elég legyen! – Short szemei szikráztak a szemüvege mögött. – Itt a válaszok ideje. Miért vagytok Deweesen? Mit kerestek a templomban? Hol van a kincsesláda? – Short közelebb lépett hozzám. – És mi van a táskádban? Lejárt az idő. Becsuktam a szemem, és vettem egy nagy levegőt. KATT. Az erő úgy száguldott bennem, mint a gátat áttörő áradat. Elmerültem a tudatalattimban. Ben és Shelton világosan megjelent az elmémben. Éreztem magam mellett Hit is, de a képe homályos volt. Az érzékeim peremén láttam, ahogy Ordas felpattan. Az előző alkalomhoz hasonlóan, most is lángoló kötelek kapcsoltak össze mind az ötünket. Arany fénykoszorú szegélyezte a saját képemet. A többiek felé nyúlva próbáltam szétterjeszteni az izzást. Fertőzöttek! Figyeljetek! Az üzenetem láthatatlan akadálynak ütközött, ami elválasztotta a gondolatainkat. Darabokra estek. Megpróbáltam újra és újra. Hiába. Miért? Mit csinálok rosszul? Összeszorítottam a fogam, és megpróbáltam átlépni az akadályt. Nem sikerült. A Bull-szigeten történt első farkaskalandunkhoz hasonlóan hiába próbáltam megérinteni az elméjüket. Short szeme összeszűkült. – Mit csinálsz? Az elmémben lévő kép megváltozott. Hi kézzel foghatóbb és tisztább lett. Éreztem, hogy a kápolna hátsó kijárata felé

mászik. Az elmémben egy hibavonal jelent meg, valamiféle akadály. Erősen nyomni kezdtem, és résnyire tágult. Hirtelen megjelent mellettem Ben és Shelton. És akkor megértettem. Hogy néha miért működik, néha pedig miért nem működik a telepátia. A kudarcaim. Amikor Loggerheaden gyakoroltuk a kitörést, Shelton hiányzott. Amikor először találkoztunk a farkasokkal, Ben ment el felderíteni. És mikor sikerült? Amikor együtt voltunk az elárasztott alagútban. Együtt fegyvereztük le Fletcheréket a Csonttemető parton. Az erő akkor nem működik, ha hiányzik egy Fertőzött. Vagyis, ha nem teljes a falka. Amint Hi közelebb jött, sokkal erőteljesebb lett a képe. A minket elválasztó falak elhalványodtak. – Csak nem szédülsz? – gúnyolódott Short. – Beszélj, vagy tényleg lesz mitől szédülnöd! Elmerültem a tudatalattimban, és összeszedtem minden erőmet. Ben és Shelton válaszul megborzongott. – Elég volt a játszadozásból – szólt Marlo. – Ideje komolyra fordítani a dolgokat. Duncan tekintete belém fúródott. – Majd én szóra bírom. – Ezek voltak az első szavai. A templom falain túl Hi átlépte a gátat. Az akadály leomlott. A gondolataim szabadon áramolhattak. Megrántottam a tüzes köteleket, és kiterjesztettem a kitörésemet a többi Fertőzöttre.

Éreztem, hogy Hi összegörnyed a sokktól. Shelton és Ben levegő után kapkodott. A fejemben sárga fényben izzott az alakjuk. – Látod? – kötekedett Marlo. – Dunctól betojtak. Szavakat és képeket küldtem az agyukba. Másodpercek alatt sínen volt a tervem. Éreztem, hogy Hi megtorpan, majd a templom eleje felé megy. – Jobb ötletem van – szólt Marlo. – Lőjük le az egyik srácot, és a tyúk máris dalolni kezd. – Hát persze. – Short az üres tekintetű Benre mutatott. – Ez jó lesz. Marlo pisztolya felemelkedett. Most! Gyorsabban történt, mint gondoltam: Shelton hozzávágta az erszényt Marlo fejéhez. Marlo megvető vigyorral fogadta a támadást, majd felfigyelt a kövekre kihullott aranypénzekre. Letérdelt, és felvett egy érmét. – Arany, bébi! – Vigyázz! – kiáltotta Short. Túl későn. Mire Marlo felnézett, már Ben lábával találta szemközt magát. Mindketten hátrazuhantak, vadul kalimpálva a végtagjaikkal. Short Sheltonra szegezte a pisztolyát, aki a kőoltár mögé bújt. Bumm! Bumm! Lövések dördültek. Kőtörmelékek repültek mindenfelé. Bumm! Duncan lövése éppenhogy eltévesztette Ben hátát.

Vad örvény tört be a kápolnába, félrelökve Duncant, aki felnyögött és elterült a földön. Hi súlyát meghazudtolva tovább pörgött, és két kézzel elsodorta Shortot. Short oldalra repült, egyenesen felém. Elkaptam a Berettát, de nem tudtam kitépni a kezéből. – Tűnés! – Short vadul küzdött, hogy kiszabadítsa a fegyverét. Duncan kótyagosan feltérdelt. Hi rávetette magát az óriás egyik lábára, akár valami dühös borz. Shelton, kezében egy vas gyertyatartóval, előtört az oltár mögül, és teljes erőből meglóbálta. A vas csontot ért. Dangg. A hatalmas ember a fejét fogva hátrazuhant. A sarokban Ben és Marlo birkózott a földön. – Ehhez nincsen jogod! – ordította Short. – Nem érdemelted ki! Bonny kincse az enyém! Hangos morgással próbáltam kicsavarni kezéből a fegyvert, de Short őrjöngő dühe az én szupererőmmel is felért. Fülsüketítő ordítás közepette őrülten nyomkodni kezdte a ravaszt. Bumm! Bumm! Bumm! Golyók csapódtak a köveknek. A dolgok kezdtek kicsúszni a kezünkből.

67. Fejezet

K

étségbeesésemben nagy lendületet vettem, és lefejeltem a támadómat. Csillagokat láttam, de legalább sikerült kissé elkábítanom Shortot. Az alkalmat kihasználva, kitéptem a pisztolyt a kezéből, és beletérdeltem a gyomrába. Az öregember összeesett, és öklendezve fogta a hasát. A Berettával a kezemben megpördültem. De a harc már véget ért. Az álló Ben a padlón heverő Marlo fejéhez szegezte a fegyvert. – Megértettük egymást? – kérdezte halkan. Marlo bólintott. Ben az első padsorra mutatott. Marlo lassan felkelt, feltette a kezét, és közben le sem vette a szemét a mellkasára célzó pisztolyról. Amikor Ben megfordult, már nem világított a szeme. Duncan nyögdécselve feküdt a földön. Hi és Shelton a szétlőtt oltárnak dőlve várt. Hi vadul zihálva és nyöszörögve egy pisztolyt szorongatott reszkető kezében. – Szép munka, Shelton. Jövök neked eggyel. – Bevasalom rajtad, haver – szólt Shelton, és feltolta a szemüvegét. – Egyébként anyámnak köszönd. Megérte a

judoedzésekre járni. És persze a gyertyatartó is jól jött. A fiúk összeütötték az öklüket, miközben aranyló fény izzott szemükben. ZUTTY. Beleborzongtam, amikor elhagyott az erőm. Az átváltozás után, mint mindig, most is gyengének és sebezhetőnek éreztem magam. Short szeme szikrázott a gyűlölettől. – A padra – mutattam a Marlo melletti helyre. – Most. – Hogy merészeled, te kis senkiházi! Szó nélkül Short orrához nyomtam a Berettát. A férfi felpattant, és leült oda, ahová mutattam. Duncan üveges szemekkel térdelt a földön. – Ülj Short és Marlo mellé – utasítottam. – Most. Duncan fittyet hányva rám felállt, és leporolta mezét. – Hé! – szóltam rá a pisztollyal hadonászva. – Ez nem kérés volt. Duncan kinyújtotta a tenyerét. – A pisztolyt. – Ez dilis. – Most. – Ülj le a padra. Utolsó figyelmeztetés. Duncan gúnyosan horkantva elindult felém. Bumm! Bumm! A golyók a vaskos lába közötti kövekbe csapódtak. Duncan megmerevedett. Egy sötét folt jelent meg a farmere elágazásánál. – Helyesbítek. Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Tesztelj újra, és jó sokáig bicegni fogsz. Duncan odasétált a padhoz, és leült a testvére mellé. A szemem sarkából láttam a többi Fertőzöttet. – Mi az?

Ben tátott szájjal bámult. – Te jó ég, Tory. – Szép lövés volt, Sebhelyesarcú. – Hi átnyújtotta Duncan fegyverét. – Emlékeztess rá, hogy soha ne tartozzak neked. Ki tanított meg így lőni? – Az egy hosszú történet. – Mégsem mondhattam, hogy a részeges nagyapám. – Tory egy állat. – Shelton visszanyerte lelki nyugalmát, és éppen az aranypénzeket gyűjtötte össze. – Ezt jobb, ha az eszetekbe vésitek. A padon ülők közül egy sem szólalt meg. A fiúk összeszedték a cuccainkat, amíg én őriztem Shortot, Duncant és Marlót. Pillanatokon belül készen álltunk az indulásra. – Mi a terv? – suttogta Shelton. – Nem hagyhatjuk csak így itt őket. – Engedjetek el – könyörgött Marlo. – Sosem láttok újra. Az tuti. – Bocsi – közöltem –, de kissé durva volt, ahogy azt mondtad Shortnak, lője le egyikünket. Hiram? Egy pillanat. Fülébe súgtam az utasításokat. Hi bólintott, majd félrehúzta Sheltont és Bent. – Én Toryval maradok – mondta Ben. – Nehogy túl jól érezzék magukat a vendégeink. Shelton és Hi a vállukra vették a holmijainkat, és kiléptek a kápolnából. Bennel a falnak dőlve figyeltük a foglyainkat a pisztolyok társaságában. A csend egyre hosszabbra nyúlt. Kezdtem ideges lenni, elvégre nem mindennap szegeztem töltött fegyvert három emberi lényre.

Egy örökkévalóság múlva Hi és Shelton visszajött. Hi felfelé mutatott a hüvelykujjával. – Most szaladj le a postához – mondtam. – Kell lennie valamilyen biztonsági szolgálatnak a szigeten. Hi újra elviharzott. – Rendőrség? – Marlo idegesen tapogatta az arcán lévő sebhelyet. – Ne már, biztos ki tudunk találni valamit. – Álmodozz csak. Az előadásnak vége. – Te loptad el a térképet a múzeumból – sziszegte Short. – Te is börtönbe kerülsz. – Meglehet. De maga ölte meg Fletcheréket, és azért felelnie kell. Hi jelent meg az ajtóban. – Ezt nem fogjátok elhinni... Ismerős hang szakította félbe. – Mi a rák folyik itt?! Carmine Corcoran őrmester lépett be a kápolnába. Oldala hullámzott a végletekig kinyújtott, barna egyenruhában. Azon se lepődtem volna meg jobban, ha a Jeti jelenik meg. – Corcoran őrmester? – Tory Brennan. – Corcoran vastag fekete bajusza rosszallóan lekonyult. – És a többi morris-szigeti huligán. Hát persze. Az élő bizonyíték arra, hogy isten utál engem. Még mindig nem tértem magamhoz. – Most Deweesen dolgozik? – A Folly rendőrség elküldött. – A pufók arc elvörösödött a két pofaszakáll között. – Biztos a miatt a blamázs miatt, amit ti okoztatok, srácok. Mostantól Corcoran biztonsági vezető, ha kérhetem. Corcoran tekintete a kezemben lévő fegyverekre vándorolt.

Kikerekedtek a szemei. Rólam a padon ülő három gazemberre, majd a Ben kezében lévő fegyverre nézett. – Azok ott igazi lőfegyverek? – Ezek itt hárman megpróbáltak megölni minket – közölte Ben. – Tartóztassa le őket. – Kik ők? – Corcoran igyekezett egyszerre többfelé is nézni. – Túszul ejtettétek őket? Shelton felnevetett. – Szép sorjában – mondtam. – Ezek az emberek itt megtámadtak minket. Mi... – Elég! Csöndet! – Corcoran kinyújtotta a kezét, majd a másikkal lerántott egy borsspray-t a szíjáról. – Mindenkit letartóztatok! Senki se mozduljon! – Maga nem érti – kezdtem. – Most szépen ideadod a fegyvereket, ugye, Tory? – körülményeskedett Corcoran. – Semmi tréfa! Felsóhajtottam. – Bilincselje meg azt a hármat, biztonsági vezető. Akkor bármit megteszünk. – A szavadon foglak. Corcoran levette az adóvevőjét, és utasításokat adott hasonlóan flúgos kollégájának. Amikor befejezte, mindhárom fogoly kezét rögzítette gyorskötözővel. Corcoran elégedetten megfordult. Bennel együtt átadtuk neki mind a három pisztolyt. – Csuklókat – így Corcoran. – Tessék? – kérdeztem meglepetten. – Hallottátok: mindenkit letartóztatok. Nagyot sóhajtva kinyújtottam a kezem. Corcoran folyamatosan dolgozott, és felhelyezett még négy gyorskötözőt.

Odamentem a legközelebbi padhoz. Shelton követett, majd Hi és Ben is. – Micsoda nap. Csak ennyit tudtam hozzáfűzni. Teljesen kimerültem.

68. Fejezet

A

délután további része kész rémálom volt. Interjúk. Vallomások. Újra és újra elmondtuk a történetünket, majd megint elismételtük. Pár óra múlva már iszonyúan elegem lett belőle. A charlestoni múzeum igazgatója is eljött, hogy visszavigye az ellopott kincsestérképet. Majdnem gutaütést kapott, amikor meglátta, hogy ráírtam a hátuljára, majd amikor megtudta, hogy Bonny rejtélyes verséről van szó, kissé megenyhült. Kicsit fenyegetőzött, de végül úgy döntött, hogy nem fújja fel az ügyet. A két kurátor meggyilkolása mellett elenyésző bűnnek tűnt a lopásunk. Felhívták az Exchange Buildinget, és átküldtek egy felügyelőt a Provost Dungeonba. Miután felfedezték Bonny rejtekhelyét, minden drámaian megváltozott. A kétkedő zsaruk lenyűgözött hallgatóvá változtak. Piti bűneink hallatán összeráncolták ugyan a homlokukat, majd jót nevettek a vagányságunkon. Ekkor érkezett meg Kit. – Tory? – Vadul magához ölelt. – Mi folyik itt? Jól vagy? – Mit hallottál? – kérdeztem óvatosan. – Semmit! Kaptam egy sms-t, hogy a városi rendőrségen vagy. Ennyi.

– Igen. Ööö, Kit... el kell mondanom valamit – nagyot nyeltem. – Tuti nem fog tetszeni. Elkomorodott az arca. – Bajban vagy? – Igazából nem hinném. – Akkor miért vagy itt? Megszegted a törvényt? – Igen. Párszor – feleltem, majd a magasba emeltem a kezem. – De csakis a jó cél érdekében! Kit összehúzta a szemöldökét. – De egész héten szobafogságban voltál. – Igen, arról van szó. Néhány napja én és a fiúk elloptunk egy kincsestérképet a charlestoni múzeumból. A Provost Dungeon alatti alagutakba vezetett, ezért péntek este kiszöktünk, betörtünk és megtaláltuk. Kit csak pislogott. – Tessék? – Az alagutak az East Bay alatt futnak egészen a Batteryig. Megtaláltuk Anne Bonny eredeti rejtekhelyét, de a kincset elvitték. Aztán valaki követett minket, ránk lőttek, mi meg az öbölbe úszva elmenekültünk. Kit lezuttyant mellém a padra. – De hisz reggeliztünk. Azt mondtad, unatkozol. – A kalózok hátrahagytak egy verset – folytattam gyorsan. – Felhívtam Tempe nénit, mert ő tud gallul, és még Chance Claybourne-re is szükségünk volt, mert az apja vette meg Anne Bonny keresztjét. Megszöktettük a diliházból, ő pedig segített megkeresni a kincs helyét. A Bull-szigeten. – Tempe? Chance Claybourne? Bull-sziget? – Igen, múlt éjjel voltunk ott. Kit, a nyomok igaziak voltak! Kiástunk egy kincsesládát! Viszont aztán felbukkantak a

lövöldözők, az a két dilis kurátor házaspár, a Fletcherék, és bunyóba keveredtünk. Végül aztán sikerült lefegyverezni őket és megszökni, csakhogy a láda üres volt. Kit keze az arcához vándorolt. – És? – Azt gyanítottam, hogy átköltöztették a kincset, és a nyomok a Dewees-szigetre utaltak, ezért ma odautaztunk. Indulás előtt hallottuk, hogy Fletcherék meghaltak egy autóbalesetben, ami egyből gyanúsnak tűnt. Deweesre érve dr. Short megtámadott minket. Ő egy okmányspecialista. Összeállt a tuskó Bates testvérekkel, akik egy észak-charlestoni zálogház tulajdonosának dolgoznak. A gyanúnk beigazolódott. Ők ölték meg Fletcheréket! Végül sikerült lefegyverezni őket, és segítséget kérni. Corcoran őrmester letartóztatott mindenkit, bár ő már nem rendőr. Kit megborzongott. – Megsérült valaki? – Közülünk senki. Ja, és párszor kölcsönvettem a terepjáródat. Bocsi. Kit felállt, és odament a pulthoz. – Fogva tartják a lányomat valamilyen okból kifolyólag? – Nem, uram. – Akkor hazaviszem. – Kit aláírta a papírokat, előkereste a kulcsait, majd anélkül, hogy rám nézett volna, így szólt: – Autó. Most. Nincs több duma. Olyan gyorsan és csendesen mentem, ahogy csak tudtam, és még hálás is lehettem, amiért Kit nem kérdezte meg, hogy találtunk-e valamit. A rendőrséget átvertük ugyan, de neki nem szerettem volna hazudni.

◌◌◌ – Leviszem a szemetet – kiabáltam. – Ne próbálj semmi törvénytelenséget csinálni – figyelmeztetett Kit. – Nagyon vicces. Ez a rá következő reggel történt. Előző este végig az eseményekről meséltem Kitnek, a lehető legnagyobb részletességgel. Különösen az érdekelte, hogyan vertem át. Mentális problémák? Az egyetlen, amit elhallgattam, az a képességünk volt. És amit találtunk. Végül Kit csak egy kérdést tett fel: – Miért? – Mert nem akarok elköltözni. – Könnyek folytak végig az arcomon. – Bármit megteszek azért, hogy megtartsam a barátaimat. A hangulat sokat javult ezután. Kit úgy döntött, hogy annyi hülyeséget csináltam – annyi felelőtlenséget és meggondolatlanságot –, hogy felesleges lenne megbüntetni. – Elképesztő, amit véghezvittél, Tory. Csodálatra méltó lány vagy. – Aggódó arccal előrehajolt. – De kockáztattad az életedet. Semmi nem éri meg, hogy ezt tedd. Se munkahely, se egy sziget, se egy kincs. Remélem, a jövőben okosabban ítéled meg a dolgokat. – Úgy lesz, Kit. Megígérem. Kisétáltam a kukához, és beledobtam a szemetet. Amikor megfordultam, Rodney Brincefield állt tőlem fél méterre. Hátraugrottam, kinyitottam a szám és kiáltani akartam. – Várj! – szólt Brincefield a magasba emelve a kezét. – Békés

szándékkal jöttem! – Hogyan talált rám? – kérdeztem körbenézve. Senki mást nem láttam. – Bevallom, szaglásztam egy kicsit, de rossz szándék nélkül. Sokáig éltem ebben a városban, van pár barátom a hatóságoknál. Az egyikük mondta, hogy te találtad meg a testvérem holttestét. Brincefield szemében vágyakozás tükröződött. És fájdalom. – Igen – mondtam halkan. – Az East Bay alatti alagútban találtuk meg Jonathant. – Tétováztam. – Egy előre láthatatlan csapda ölte meg. Nagyon sajnálom. – Szóval már közel járt. – Brincefield mosolygott, ám szeme megüvegesedett. – Az is valami, gondolom. – Egy követ találtunk nála – folytattam. – Azzal jutottunk be az utolsó barlangba. A testvére nélkül soha nem sikerült volna. – És ott volt a kincs? Megráztam a fejem. – Áthelyezték. Később megtaláltuk a ládát, de az is üres volt. Bonny legendája ámításnak bizonyult. Brincefield arca elszomorodott. Le tudtam olvasni róla a gondolatait: a testvére a semmiért halt meg. Lehet, hogy butaság volt, de nem bírtam ki. Egy Bonnyért rajongó idős ember megérdemelt ennyit. – Azért találtunk valamit – suttogtam. – Egy másik helyen, de nem mondtuk el senkinek. – Hála az égnek! Hadd halljam. – Nem sok, csak egy erszénnyi aranypénz és néhány régi vallásos rajz. – A hangom tele volt csalódottsággal. – Azt hiszem, Bonny elvitte a kincse nagy részét, amikor Deweesbe helyezte át

a ládát. Brincefield megdermedt egy pillanatra, majd hirtelen táncra perdült, méghozzá a korához képest elég fürgén. Döbbenten néztem az előadását. – Tory, te nem érted! A rajz maga a kincs! – Tessék? – Jonathan évekig kutatta Anne Bonny és Calico Jack életét. Leveleket és híreket gyűjtött róluk, amit csak talált. Csak azzal az emberrel osztotta meg a felfedezéseit, aki meghallgatta. A kisöccsével. Velem. Brincefield sugárzott. – Jonathan tudta. – Mit tudott? – Miután Jonathan eltűnt, ugyanolyan megrögzött lettem, mint ő. Mindenáron meg akartam találni a kincset. – Brincefield szeme kikerekedett. – Végül választanom kellett a keresés és az épelméjűség között. Két évvel ezelőtt eladtam Jonathan gyűjteményét. Nyamvadt húsz dollárért. A levelek! Szóval így szerezte meg Bates őket. – A jachtklubban folytatott beszélgetésünk felébresztette bennem a vágyat – folytatta. – Vissza is akartam vásárolni Jonathan papírjait, akkor tudtam meg, hogy egy csapat tinédzser szerezte meg a gyűjteményt pár nappal korábban. Rögtön tudtam, hogy kikről van szó. – Az öreg szégyenlősen szemlélt. – Attól a perctől kezdve figyeltelek titeket. Keresztbe tettem a karom. – A kísértettúra. Tízórai a countryklubban. Brincefield bólogatott. – Elnézést. – Elfogadva. Szóval, mit tudott Jonathan a kincsről? Brincefield szemébe visszatért a ragyogás. – 1718-ban Calico Jack elfoglalt egy Cadiz felől hajózó

spanyol gályát. A hajón egy jómódú spanyol, Miguel de Fernan Ortega utazott. Ortega az Újvilágba tartott, hogy átvegye Maracaibo kormányzását. – Oké. – Még mindig nem értettem. – És miért számít ez? – Azért, mert volt valami a poggyászában! – Brincefield lelkesedése átragadt rám is. – Ortega ismert régiséggyűjtő volt. Partra szállás előtt nyilvánosan kérkedett a legújabb szerzeményével. Már láttam, hová akar kilyukadni. – Amit Jack és a legénysége ellopott. – Pontosan. Amikor az angolok elfoglalták Calico Jack hajóját... – A Revenge-et. – ...lefoglalták a szállítmányt. Brincefield feltartotta az ujját. – Egy tétel azonban hiányzott. – A papírok, amiket megtaláltunk? – Igen! Jonathan elégette a király hivatalos jelentését, hogy titokban tartsa a felfedezését, ezért azt hitték, hogy Anne Bonny vitte el az okmányokat. – Tehát a papírok értékesek? Brincefield vigyora szélesebb volt, mint a Mississippi. – Természetesen. – És nekem elmondja? – kérdeztem. – Igen. – Az öregember arca elkomolyodott. – Te találtad meg a testvéremet. Nemsokára eltemethetem. Mindig is erre vágytam, ezért köszönettel tartozom. Vártam. – Kutasd át a Kelisi Apátságot – kacsintott Brincefield. – Hidd el, megéri.

69. Fejezet

-M

iről van szó? Videokonferenciát tartottam. Hi az asztalánál ült a kedvenc Puma tréningjében. – Életem végéig szobafogságra ítéltek, tudod. Anyám kis híján elkobozta a modememet. Shelton bólintott. – Ha nem költöznénk Caliba, akkor végleg bezárnának. Szerencsére a szüleim hibásnak érzik magukat picit. Valami rejtett agresszióról, vagy hasonló pszichoblabláról hadováltak. Lényeg, hogy bevált. Ben arca egy harmadik keretben jelent meg a képernyőn. A szokásos helyén trónolt, az apja szobájában lévő kanapén, és egy aranyérmével játszadozott az asztalnál. – Hadd találjam ki. Tory a dublonokról akar beszélni. Mielőtt Corcoran őrmester megjelent volna, Hi és Shelton utasításomra a Sewee egyik rekeszébe rejtette az erszényt és a papírokat. Nem árt az óvatosság. A kincskeresésnek vannak szabályai, és úgy döntöttünk, hogy többé nem kockáztatunk. – Igazából nem arról. Síkideg voltam az óriási hírtől. A fiúk ismertek, így tudták, hogy készülök valamire. – Brincefield meglepett ma reggel a kukáknál.

Mindhárman egyszerre kezdtek el beszélni. – Nyugi – mondtam félreismertük. Brincefieldet csak a testvére érdekelte, és meg akarta köszönni nekünk, hogy megtaláltuk. – Nem veszem be – csóválta a fejét Shelton. – Az az alak mindenhol ott van. Tutira hiányzik pár kereke. A következő szavaimat óvatosan fogalmaztam meg. – Brincefield mondott pár érdekes dolgot a papírokról, amiket megtaláltunk. – Ő meg honnan tudott róluk? – csodálkozott Ben. Hi félbeszakította a beszélgetést. – Ez remek! A pergameneken és az aranyérméken kívül hátha találunk végre egy valamirevaló kincset. Ez talán rábírná az őseimet, hogy engedjenek ki. Próbáltam kordában tartani az izgatottságomat. – Ma délután visszamentem a kéziratmúzeumba. – Tessék? – kérdezte Shelton. – És miért? – Van egy új okmányfelelősük, dr. Andrews. Szakértői véleményt akartam. Hi bólogatott. – Jó ötlet. Meg tudta mondani, mennyit érnek a papírok? – Hogy jutottál be a belvárosba? – kérdezte Ben. – Elmondtad Kitnek, hogy mit találtunk? – Dehogy. Révvel és busszal mentem. Kitnek megbeszélése volt a LIRI-ben, úgyhogy Loggerheaden volt. – Megvontam a vállam. – Mit számít még egy titkos út? – És mit mondott az ürge? – kérdezte Hi türelmetlenül. Elmosolyodtam. – Kiderült, hogy az oldalak az ír Kelisi kódex hiányzó oldalai.

– Ez ismerősnek tűnik – szólt Shelton. – Atya ég. – Hi szája tátva maradt, ő tudta, miről van szó. – Mi az? – kérdezte Ben kissé védekezően. – A Kelisi kódex a keresztény evangélium illusztrált verziója. Nem akartam elsietni a magyarázatot. – A kilencedik században keletkezhetett. – És hol? – kérdezte Shelton. – A tudósok szerint a könyvet Iona egyik apátságában, a skót part egyik kis szigetén festették. – És kik? – Szent Columba követői. – Ránéztem a jegyzeteimre. – Később megtámadták az apátságot, és a szerzetesek az ír szárazföldön lévő Kellsre menekültek a könyvvel együtt. 1007-ben a vikingek eltulajdonították. A kéziratot később visszaszerezték, de senki sem tudta biztosan, hogy a teljes kötet került-e elő. Ben megvakarta az állát. – Mi olyan különleges benne? Shelton teljesen ledermedt. Hit pedig az ájulás kerülgette. – A tudósok szerint a Kelisi kódex minden egyes mintájában a kelta művészet köszön vissza. Úgy vélik, hogy ez az angolszász világ egyik legfontosabb kézirata. A korai keresztény művészet remekműve. – Andrews tényleg úgy véli, hogy azok az oldalak a Kelisi kódexből vannak? – kérdezte Hi. – Nem vicc? Bólogattam. – Majdnem infarktust kapott. A fiúk csodálkozva fürkésztek a képernyőről. – Nem viccelek – nevettem. – Tíz percig vizsgálta a kéziratot, majd felállt, és a mellkasához kapott. Azt hittem, feldobja a

bakancsot. – Szóval valódi? – Shelton előrehajolt, kezét az asztalra tette, az orra csupán centiméterekre lehetett a kamerától. – Tényleg valódi? – A Kelisi kódex Írország nemzeti kincse, Shelton. A Trinity Egyetemen őrzik Dublinban. Ezrek fizetnek azért, hogy megnézhessék. – Mit mondasz? – kérdezte Ben. – Azt mondom, hogy megtaláltuk a történelem egyik leghíresebb könyvének elveszett oldalait! – ordítottam. – Ez olyan, mintha a Mona Lisát vagy a Dávid-szobrot találtuk volna meg! – Összesen tíz oldalunk van! – Hi végigsimította az arcát. – Mit érhet az, Tory? Mit mondott? – A Kelisi kódex elveszett fóliója a világ egyik legritkább dokumentuma. Andrew nem is találgatott, csak annyit mondott, hogy felbecsülhetetlen az értéke. Egy pillanatig néma csend volt. Majd zsivaj. Ben a feje fölé emelte a kezét. Shelton, Hi és én fel-le ugráltunk és összevissza sikoltoztunk. Majd Hi mindenféle figyelmeztetés nélkül eltűnt. Másodpercek múlva láttam, hogy a füvön rohangál és üvölt, mint egy őrült. Nem kellett külön meghívó. Pár pillanat múlva már Ordassal rohantunk mellette. Következőnek Ben, majd Shelton jelent meg. Kört formáltunk, és egy gyerekdal őrült verzióját énekeltük, akár az ötévesek. Legalább egy percig folytattuk a kínos előadást.

Elsőként én zuhantam a fűre izzadtan és zihálva. A többiek egyesével estek ki. Egymás mellett feküdtünk szédülten, és nem hittünk a szerencsénknek. – Olyan leszek, mint a facebookos srác – szólt Hi. – Vagy inkább, mint Justin Timberlake. Mennyibe kerül egy G6-os? – Hékás! – Az efféle dumát csírában el kellett fojtanom. – Emlékezzetek rá, miért tettük. A pénz Loggerhead megmentésére kell. – De gazdagok lehetnénk! – nyafogta Hi. – Szupergazdagok! Vehetnénk Ferrarikat csak azért, hogy ronccsá törjük őket! Lehetne saját kosárlabdacsapatunk! – Nem azért csináltuk, hogy gazdagok legyünk – szólalt meg Ben, az értelem hangja. – Ez igaz – fűzte hozzá Shelton. – Bár a több millió dollár bizony csábító. Mint az álom, amikor megnyered az ötös lottót. Nem is akarok felébredni. – Ha eladjuk a kéziratot, és szétosztjuk a pénzt, akkor a falka szétválik – mondtam józanul. – A szüleink több száz kilométerre költöznének egymástól. Persze, lenne egy csomó zsénk, de az nem változtatna azon, hogy kik vagyunk. Vagy, hogy mik vagyunk. – Fertőzöttek – mondta Ben. – Csodabogarak. – És nem csak rólunk van szó – mondtam. – Mi van Ezüsttel és a családjával? És a majomkolóniával vagy a Loggerhead partjain fészkelő teknősökkel? Ha nem mentjük meg őket, mind veszélybe kerülnek. – Találtunk valamit, ami milliókat ér, és csak úgy le akartok mondani róla? – Hi még mindig a hátán feküdt. – Utálom, ha így ér véget valami! Abból a lóvéból akár megvehetnénk az egész Loggerhead-szigetet is!

– Nem jól gondolkodsz. – Óvatosan megböktem Hi vállát. – Túl veszélyes egyedül Fertőzöttnek lenni. Ki tudja, mi történik a jövőben? A testünkkel. Az erőnkkel. Bármivel. Igazából csak egymásra számíthatunk. – Meg kell húznunk magunkat – szólt Ben. – És együtt kell maradnunk. – Igazuk van. – Shelton nagyot sóhajtott. – Utálom, de igaz. A családjaink teljesen szétszóródnának. Már nem lennénk se szomszédok, se osztálytársak, sőt talán barátok sem. Az a pénz méreg. – Okosnak kell lennünk. – Ben átnyúlt előttem, hogy megérintse Hi mellkasát. – őriznünk kell a titkainkat. – De én akarok lenni az űberkirály! – hadonászott Hi a karjával. – Élvezni akarom az életet! – Inkább a pénzt választod a falka helyett? – kérdeztem. – Oké, csináljuk. A kincs egy része a tiéd, ahogy akarod. Senki sem kényszeríthet. – Váááááááá! – Hi idegesen csapkodott a levegőben. – Elegem van! Némi dühöngés után így folytatta: – Rendben. Tojok az álmaimra. Mi a terv? – Sokkoljuk a világot – mondtam a hátára csapva. Közelebb húzódtunk egymáshoz, és kiötlöttünk egy tervet. – És Hi, csak a rend kedvéért – fejeztem be. – A legfontosabb, hogy megmentsük a LIRI-t és megóvjuk a falkát. Hi válaszolni készült, de a szavába vágtam. – Ami nem jelenti azt, hogy üres kézzel kell kijönnünk a dologból.

70. Fejezet

-T

ory! Megjöttem! Kit ledobta a kulcsait a tálcára. – Mit csináltál, amíg nem voltam itthon? – Megragadta a távirányítót, és rávetette magát a kanapéra. – Felforgattad a lakást? Megtaláltad a Loch Ness-i szörnyet? – Ide tudnál jönni egy kicsit? – Az ebédlőben ültem az asztalnál. – Szeretnék mutatni neked valamit. – Persze. – Kit feltápászkodott. – Mi van? Be kell vallanod egy újabb bűntényt? Kínai kémként éled az életed? Kit ránézett a kéziratra. – Tyűha. Ez gyönyörű. – Egy nagyon ritka dokumentum a kilencedik századból. – Ez megmagyarázza a fémdobozt. – Kit becsukta a szemét. – Esküdj, hogy nem loptad. Mosolyogtam. – Ezúttal nem. A fiúkkal együtt találtam. – Találtad? – Inkább ülj le. Még nem mondtam el mindent. Kit leült a mellettem lévő székre. – Hallgatlak. – Végül mégis megtaláltuk a kincset. – Megkopogtattam a

dokumentumtartót. – Anne Bonny a Deweesen lévő templom alatt hagyta ezeket az oldalakat egy dobozban. – Miért nem mondtad el? Nem vettem tudomást a kérdéséről. – Amíg nem voltál itthon, megvizsgáltattam egy szakértővel a papírokat. – Hát persze – sóhajtott fel Kit. – Hol? – A Karpeles Irattárban. Ezúttal dr. Andrews segített. – A belvárosban. Ahol az a pszichopata Nigel Short dolgozott. Kit csak csóválta a fejét. – Teszek rád egy nyomkövető karkötőt. És mit mondott a pasas? – Azt, hogy ez az ír Kelisi kódex eredeti része. Kit elvörösödött, de folytattam, mielőtt félbeszakíthatott volna. – Lehet, hogy lesz egy kis tulajdonjogi vita, és az ír kormány lesz előnyben, de dr. Andrews szerint a papírok nyolc vagy kilenc számjegyű összeget érnek. Minimum. A vörösből szilva lett. – Te megtaláltad a Kelisi kódex elveszett fólióját? – kérdezte Kit bizonytalanul. – Kiástad a föld alól? – Egy kőlap alatt volt. Egy dobozban. – Tory, az apák nem szoktak tartani a tizennégy éves lányuktól, de te kezdesz megijeszteni. – Ne csináld már. – Ennyi? – kérdezte Kit. – Van még valami, amit nem mondtál el? – Nem, uram, mindent elmondtam. Gombóc volt a torkomban. Nem vettem tudomást a bűntudatról. Bizonyos dolgokról egyszerűen nem beszélhettem. – És van egy tervem – fűztem hozzá óvatosan.

– Hát persze hogy van. – Kit felnézett a plafonra, majd újra rám. – Hadd halljam. – A fiúkkal elhatároztuk, hogy lemondunk a pergamenről, hogy megmentsük a Loggerhead-szigetet. – Lemondtok róla? – Kit ádámcsutkája le-fel ugrált. – Az intézetért tettétek? – Az állatokért. – Kinyújtottam a kezem, és megfogtam az állát. – De először meg kell ígérned valamit. – Mondd. – Kit ajkának széle finoman felemelkedett. – Ígérd meg, hogy nem költözünk el. Ígérd meg, hogy itt maradhatunk a Morris-szigeten. Mint egy nagy család. – Rendben – sóhajtott fel Kit megkönnyebbülve. – Valahogy elintézem. Whitney biztos kiborul, te viszont be fogod fejezni a füzértáncot. Grrr. – Oké. – Ha belegondolok, hogy tíz kicsi oldal mindent megváltoztathat. Végigsimítottam a kézirat dobozát. – Meg kell köszönnünk az ük-ükük kalóznagyimnak. Kit szemöldöke a magasba szökött. – Semmi. Csak vicceltem. Talán.

Epilógus

A

z ünnepség hamarosan elkezdődött. Hi és én odaszaladtunk a nevünket viselő, fehér kártyákkal jelölt székekhez. Shelton már ott ült, és rendíthetetlenül kémlelte az iPadját. – Mind késtetek – csóválta a fejét. – Ben elment megkeresni titeket. – Kivittem Ordast egy kicsit bandázni – feleltem. – Már hetek óta nem látta az anyukáját. – Küldök Bennek egy üzenetet – szólt Hi. – Biztos elkeveredett. Shelton ránézett Hira, majd felnevetett. – Bocsi, haver, de röhejesen nézel ki. – A szó, amit keresel, a menő – felelte Hi. – A gyémánttal díszített fülbevalók tök trendik. Ez minőségi cucc. – Talán a csajoknak, igen. De neked? Elég gáz. – Alig várom, hogy a mamád is lássa a füled – mondtam. – Légyszi hívj majd fel, hogy mi történt. A LIRI udvarán nagy dobogó helyezkedett el. Az összes dolgozó megjelent, és mindenki alaposan kicsípte magát. A hangulat egyszerre volt ünnepélyes és energikus. Mindenki mosolygott. – Kár, hogy holnaptól suli – szólt Hi az új fülbevalójával parádézva. – Már kezdtem hozzászokni, hogy kedvelnek. – Ki tudja? – Shelton befejezte az e-mailjét, és az ölébe

ejtette az iPadját. – Lehet, hogy most már elfogadnak minket a boltoni srácok is. Valaki csak hallott róla, mit csináltunk. – Ja, talán. – Nem akartam az iskoláról beszélni. Azóta nem dumáltam Jasonnel, hogy lepattintottam a countryklubban, amikor el akart kísérni az első bálra. Lekoptattam magamról, főleg azért, mert nem tudtam, mit akarok. És persze nem szeretnék Madisonnal sem találkozni. Majd keresgélhetem a taposóaknákat. De ez egy későbbi probléma. Két hét telt el azóta, hogy megmutattam Kitnek a kéziratot. Az események gyorsan pörögtek, és nagyjából úgy, ahogy vártuk. Dr. Andrews csapata a Kelisi kódex hiányzó fejezeteként hitelesítette a portfoliónkat. A felfedezésről a CNN is beszámolt. A művészvilág még mindig nem tért magához a drukktól. Az ír kormány dühösen követelte az oldalak azonnali visszaszolgáltatását. Kit felbérelt egy ügyvédet, és néhány nap alkudozás után végre létrejött az üzlet. Senki sem beszélt számokról, de számtalan pletyka keringett. Láttam, ahogy Ben igyekszik felém a padok között. – Ti meg mikor érkeztetek? – Leült a székére, és oldalba bökte Hit a könyökével. – Helló, cicababa. Neked mikor lesz a bemutatód? – Maradi. – Hi a bordáját dörzsölte. – Akkor sem jönnétek rá, mi a divat, ha két mankóval kopogna az ajtótokon. – Lehet, hogy a Sewee vadiúj felszerelései zavartak össze ennyire –, huzakodtam Bennel. – Jól fel lett tuningolva a kishölgy. – Nicsak, ki beszél. – Ben megigazította nyakkendőjét, és a füle mögé simította haját. – Láttam azt a rengeteg csomagot az

ajtód előtt. Mennyi kempingcuccot vásároltál össze? Csak legyintettem. – Rosszul látta, uram. – Shelton meg autós magazinokat gyűjtöget – szólt Hi. – Nemsokára meglesz a jogsim – mondta Shelton. – „Mindig légy készen.” Vagy nem ez a cserkészek jelmondata? – Szerintetek kaphatok még egy aranypénzt? – érdeklődött Hi. Arra gondoltam, hogy idén Gucciban virítok a suliban. – Már elköltötted a részed – válaszoltam. – A maradékot a bunker felszerelésére költjük. Nagy terveim vannak. Soha nem beszéltünk az aranypénzekről. Senkinek. A régi kódexlapok bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy megmentsük a Loggerhead-szigetet. A Fertőzöttekre ráfért egy kis jutalom. Megfejtettük a rejtvényeket, és kitértünk a golyók elől. Igazán megérdemeltünk valamit a sok szenvedés után. – És mi újság az öreg fószerral? – kérdezte Ben. – Remekül van – feleltem. Hosszas vita után adtunk pár aranypénzt Rodney Brincefieldnek. Így éreztük helyesnek. A testvére kőlapja nélkül sosem jutottunk volna át az alagutakon. Leróttuk a tartozásunkat. – Jó volt látni a döbbent arcát – mosolyogtam. – Tényleg ártalmatlan. – Őrülten ártalmatlan – tette hozzá Shelton. – Chance miért kapott a részünkből? – kérdezte Hi. – Úgyis térdig jár a pénzben. – Nélküle sosem találtuk volna meg a kincset. Így igazságos. Megoszthattam volna velük a kínzó bűntudatomat is, de ennyire azért nem akartam őszinte lenni. Többel tartoztam

Chance-nek néhány aranypénznél. Elhatároztam, hogy megpróbálok kis rendet rakni a fejében, csak még nem tudtam, hogyan. A meghívottak elfoglalták a helyüket. Kit az emelvény közepén lévő hosszú asztal mögött ült, úgy tűnt, elég kényelmetlenül érzi magát. – Most mi is lesz itt pontosan? – kérdezte Hi. – Újraalapítási ünnepség – feleltem. – Lesznek beszédek, hátbaveregetések és ehhez hasonló finomságok. Később meg büfé. – Nem, én az üzletről beszélek, amit apád kötött a LIRI működéséért. – Először is Kit létrehozott egy nonprofit alapítványt, és annak adományozta a kéziratot – magyaráztam. – A vagyonkezelő társak közé tartozik az új Loggerhead-sziget Alapítvány, amelynek Kit az igazgatója, és a Trinity Egyetem Dublinban, ahol a Kelisi kódexet őrzik. Az újonnan létrehozott alapítvány kölcsönt kapott a Bank of Irelandtől. Király feltételekkel. Mind a három fiú egyszerre nyitotta a száját. – Ne is kérdezzétek – mondtam. – A válasz nagyon sok. Iszonyúan nagyon sok. – Szóval akkor az alapítvány megvette a Loggerhead-szigetet? – kérdezte Ben. – Igen, de nem csupán az épületet. Az alapítványé a LIRI és az egész Morris-sziget is. Az intézetnek immár semmi köze az egyetem megbízhatatlan költségvetéséhez. Kit ragaszkodott mindkét sziget megvásárlásához, amibe Dél-Karolina állam egyetlen feltétellel bele is egyezett. Loggerhead és Morris örökre természetvédelmi terület marad, és

egyiket sem lehet kereskedelmileg fejleszteni. Kit örömmel elfogadta a feltételt. Mindenki győzelemként könyvelte el az üzletet. – A Kelisi kódexnek hála, a LIRI-nek soha többé nem kell pénzügyi kérdésekkel foglalkoznia. Sőt Kit szerint lehet, hogy terjeszkedni fognak. A LIRI lehet a világ első állatgyógyászati kutatóintézménye. – Nem csoda, hogy apádat választották igazgatónak – mondta Hi. – Elvégre ő mentette meg a karácsonyt. – Tökéletesen alkalmas rá. A pozíció Karsten halála óta betöltetlen, Kit pedig az elsők között kezdett dolgozni a cégnél. Logikus döntés volt. – Nyugi, Miss Védelmező – szólt Hi a fülbevalóját tekergetve. Csak piszkállak. Nem is lehetnék boldogabb, hogy Kit a diri. Megemelte mindenki fizetését. Apám a végén még kiteszi a képét a nappalinkba. – Olvastad a mai újságot? – kérdezte Shelton. – Úgy tűnik, a Bates testvérek magukkal rántják Shortot. Letartóztatták őket a Fletcher-gyilkosság miatt. – Még mindig azt hiszed, hogy Short tudta, mi a kincs? – kérdezte Ben. – A Kelisi kódex oldalai? Bólogattam. – Ő a ritka dokumentumok szakértője. Szerintem Short látta Jonathan Brincefield papírjainak másolatát. Pontosan tudta, mennyit érnek, ezért tuti ölt volna értük. Marlót, Duncant és Shortot két gyilkossággal és négy gyilkossági kísérlettel gyanúsítják. Hogy én mit tennék velük? Bezárnám a mocskokat, és eldobnám a kulcsot. Kit nagylelkűsége a Fertőzötteknek is jól jött. Noha jó pár múzeum, intézmény és környezetvédelmi szervezet a pokolra

kívánt bennünket, legalább megúsztuk a vádemelést. Mivel kiskorúak voltunk, a rendőrség nem árulta el a nevünket a médiának. Csak kevesen tudták, pontosan mi történt, vagy hogyan és merre találtuk meg a kincset. Nekünk teljesen megfelelt így, hogy Kit aratja le a babérokat. Lowcountryban mindenki a férfiról beszélt, aki elajándékozott egy egész vagyont. Kit a média kedvence lett, Whitney pedig a fellegekben járt. – Hogy megy az aukció? – kérdezte Shelton. – Ma reggel adtuk el az utolsó aranypénzeket – felelte Hi. – Pöpec áron. Megszüntettem az eBay számlát, és áttettem a pénzt a PayPalról. Azt hiszem, jók vagyunk. Egy csontos férfi megragadta a mikrofont. Hangos taps visszhangzott a délutáni levegőben. Kit egy rakás jegyzetet rendezgetett. Idegesnek tűnt. A szemem sarkából mozgást észleltem. Ezüst csíkok a kerítés túloldalán. Éberen figyeltem, tudtam, hogy nem véletlenül történik. Egyszer csak feltűnt Ordas Ezüsttel az oldalán. Alfával és Árnyékkal mögöttük, csak hogy teljes legyen a családi portré. Nem kellene itt lenniük. Túl kockázatos. Talán a jó hangulatom vagy a szeleburdiságom miatt alakultak így a dolgok. Vagy a boldogságom miatt, hogy láthatom Kitet, amint átveszi a jól megérdemelt elismerését. Vagy a legjobb barátaim, a falkám miatt. Bármilyen okból kifolyólag is, de úgy döntöttem, hogy jól érzem magam. Az árnyékom mögé bújtam. Mélyre.

A kitörés végigpulzált a testemen. Az átmenet egyszerűbb, a változás kevésbé megerőltető volt fizikailag. Az erő mégis ugyanolyan hatékony maradt. És rejtélyes. A vírus továbbra sem lépett ki a rémálmainkból. Ez későbbi probléma lesz. Most fókuszálj. Becsuktam a szemem, és kapcsolatba léptem a tudatalattimmal. Képek jelentek meg. Én. Ben. Hi. Shelton. Ordas a kerítésen keresztül figyelt. Próbáltam megmagyarázni, de a többiek nem értették teljesen. A lényeg, hogy csak akkor vagyunk képesek mentális kapcsolatra, ha együtt a falka. Nem tudtuk, hogy ez pontosan mit jelent, de tudomásul vettük. Az elmémben láttam a tüzes köteleket. Ordas jelenlétével még erősebbé váltak a lángok. A farkaskutya volt az utolsó láncszem. Kinyitottam a szemem, és elküldtem a legrövidebb üzenetemet. TŰNÉS! Ordas ugatott egyet, megfordult, és eltűnt az erdőben. A többi Fertőzött összerezzent mellettem. A három hang egyszerre szólalt meg. – Ki a fejemből! Mosolyogva teljesítettem a kérésüket, miközben Kit felállt, és felment az emelvényre. Eszemben sem volt tönkretenni apám nagy napját.

Köszönetnyilvánítás A Fertőzöttek sorozat nem jöhetett volna létre a fiam, Brendan Reichs fáradhatatlan akarata és kreativitása nélkül. Köszönöm, hogy életre keltetted Tory Brennant. Örökké hálás leszek Don Weisbergnek a Penguinnál, és Susan Sandonnak a Random House UK-nál, hogy a kezdetektől hittek a sorozat sikerességében. Hatalmas köszönet Ben Schranknek, Jessica Rothenbergnek és Anne Heltzelnek a Razorbillnél, briliáns szerkesztői munkájukért, és azért, hogy mentoráltak az ifjúsági regények számomra ismeretlen területén. Szeretnék köszönetét mondani szuper ügynökömnek, Jennifer Rudolph Walshnak, és a William Morris Endeavor Entertainment egész csapatának a határtalan támogatásukért. És természetesen méltányolom olvasóim hűségét is. Köszönöm, srácok. Ez rólatok szól. Szeretlek titeket!