Ez 37,1-14 A megszáradt csontok „Lőn én rajtam az Úrnak keze, és kivitt engem az Úr lélek által, és letőn engem a völgynek közepette, mely csontokkal rakva vala. És átvitt engem azok mellett köröskörül, és ímé, felette sok vala a völgy színén, és ímé, igen megszáradtak vala. És monda nékem: Embernek fia! vajjon megélednek-é ezek a tetemek? és mondék: Uram Isten, te tudod! És monda nékem: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét! Így szól az Úr Isten ezeknek a tetemeknek: Ímé, én bocsátok ti belétek lelket, hogy megéledjetek. És adok reátok inakat, és hozok reátok húst, és bőrrel beborítlak titeket, és adok belétek lelket, hogy megéledjetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. És én prófétálék, a mint parancsolva vala nékem. És mikor prófétálnék, lőn zúgás és ímé zörgés, és egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. És látám, és ímé inak valának rajtok, és hús nevekedett, és felül bőr borította be őket; de lélek nem vala még bennök. És monda nékem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek! És prófétálék a mint parancsolá. És beléjök méne a lélek s megéledének, s állának lábaikra, felette igen nagy sereg. És monda nékem: Embernek fia! ezek a tetemek az Izráel egész háza. Ímé, ezt mondják: Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a mi reménységünk; kivágattunk! Annakokáért prófétálj, és mondjad nékik: Így szól az Úr Isten: Ímé, én megnyitom a ti sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! s beviszlek titeket Izráel földjére. És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, mikor megnyitándom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! És adom az én lelkemet belétek, hogy megéledjetek, és leteszlek titeket a ti földetekre, és megtudjátok, hogy én, az Úr, szóltam és megcselekedtem, ezt mondja az Úr Isten.” Az Úr jelenlétében Ebben a szakaszban is Izrael jövőjéről van szó. Ezt is majd röviden érintem, de elsősorban a tanulságokat akarjuk ebből a részből is levonni, ami a mai napra, és ránk vonatkozik. Először nézzük meg, hogy vajon milyen völgy volt ez, ahová elvitte az Úr a prófétát a Szellem által? Mert úgy olvastuk, hogy letőn engem a völgynek közepette. Nem egy völgynek közepette, hanem a völgy közepette, vagyis egy meghatározott völgy volt ez. Én úgy sejtem, hogy ez az a völgy volt, ahol korábban már találkozott a próféta az Úrral. Ezt fel is olvasnám: „És lőn ott az Úrnak keze rajtam, és monda nékem: Kelj fel, menj ki a völgybe, és ott szólok veled. Fölkelék azért és kimenék a völgybe és ímé ott áll vala az Úrnak dicsősége, hasonlatos ahhoz a dicsőséghez, a melyet a Kébár folyó mellett láttam, és orczámra esém. És jöve belém a lélek, és állata engem lábaimra, és szóla hozzám és monda nékem…” (Ez 3,22-24). Tehát úgy látom, az a völgy volt, ahol az Úr dicsősége megjelent Ezékielnek, nem is egyszer. Olvashatunk erről még a 8. részben is: „És ímé ott vala Izráel Istenének dicsősége, a látás szerint, a melyet láttam a völgyben” (Ez 8,4). És amikor az Isten dicsőségében meglátta Ezékiel az Urat, az Úr dicsőségét, akkor leesett a földre. „De Szellem jöve belém, és állata lábaimra.” Úgy látszik, hogy az Úr jelenlétében ez történik, hogy minden, ami emberi, ami testi, földi, az leesik előtte, orcájára esik. Ami bűnös, ami hamis dolog, ami tisztátalan, az elvész az Úr dicsőségében. Ezért látta Ezékiel az egész Izraelt holt tetemeknek, megszáradt csontoknak ott az Isten jelenlétében. De így látta magát Izrael is. Így olvastuk, hogy: ti azt mondjátok, megszáradtak a mi csontjaink; kivágattunk!
Az Úr jelenlétének a helye az a hely is, ahol fúj a Szellem, és ahol életet lehel Isten Szelleme, és ahol nemcsak az orcánkra lehet esni, hanem ahol fel is állít az Úr. És nem csak elemészt az Úr szentsége és hatalma, hanem az Ő kegyelme meg is elevenít. Valahogy ez a mai korszak is hasonlít ehhez a völgyhöz, abból a szempontból, hogy Isten most is ugyanezt a munkát végzi. Az Ő jelenlétében először az embernek orcájára kell esni, és el kell, hogy égjen minden, és látnia kell önmagát tisztátalannak, hamisnak, bűnösnek, célt tévesztettnek és halottnak, reménytelenül halottnak: zörgő csontú, régen megaszott halottnak. Azért, hogy az után Isten olyan csodás műveljen, hogy lábra állítson, és életet leheljen bele. Olyan ez a völgy, mint a föld helyreállításának az idejében, amit úgy ismerünk a Biblia elejéről, hogy a világ teremtése, ami tulajdonképpen a föld helyreállítása volt hét nap, hat nap alatt, a hetedik nap megnyugodott Isten. Amikor Istennek a Szelleme ott lebegett a mélységes vizek felett, úgy van itt most is Istennek a Szelleme. Nem látja, csak a próféta, nem látják, csak a megnyílt szemű emberek, de ott van, és a holt tetemekbe életet akar lehelni. És lehel is, és meg is elevenít holtakat! Lehetséges? A másik, amiről szólnék, amikor ebben a völgyben meglátta a csontokat, akkor átvitte az Úr Szelleme azok mellett körös-körül, „…és ímé, felette sok vala a völgy színén, és ímé, igen megszáradtak vala. És monda nékem: Embernek fia! vajjon megélednek-é ezek a tetemek? és mondék: Uram Isten, te tudod!” (2-3. vers). Nem csak úgy messziről mutatta meg Ezékiel prófétának azt a völgyet tele csontokkal, hanem egészen közelről, végig hordozta a tetemek mellett, körös-körül. Jól szemügyre vehette, láthatta, hogy igen megszáradtak, és hogy igen sok az a tetem. Láthatta, hogy emberileg mennyire reménytelen arra a kérdésre igennel válaszolni, hogy vajon, megélednek-e ezek a tetemek? Ezért mondta, hogy Uram Isten, Te tudod. De jól meg kellett néznie, hogy hogy néznek ki ezek a tetemek, és mennyi van. Mi is sokszor nagyon közelről látunk embereket, akikről azt mondjuk, hogy reménytelen. Annyira elrontott élet, annyira halott; annyira nem lehet neki mit mondani, annyira süket, annyira vak! És annyira nincs benne egy szemernyi sem olyasvalami, hogy Isten szavából valamit is csak fel tudjon fogni. Halott, megszáradt csontú halott. Talán bennünk is ilyenkor megfogalmazódik az a kérdés, hogy megéledhet-e ez az ember, ez a tetem? Lehet-e ebből még hívő ember? Nemigen merünk igennel felelni. De az Úr igennel felel, és a prófétának is azt mondta, hogy csak szólj, és csak prófétálj, majd életre kelnek ezek a tetemek. Tehát ha mielőttünk reménytelenek is esetek, emberek, Isten előtt senki nem reménytelen. Igen, Ő tudja. Tudjuk, hogy miért nem reménytelen? Előttünk is meddig reménytelen? Mit mond az 1Korinthus 13 a szeretetről? Mindent remél. Akit szeretünk, annak ellenére reménykedünk, amit látunk. De akit nem szeretünk, akkor nem is akarunk reménykedni. Isten szeret, és előtte nincsen reménytelen eset, nincs reménytelen ember. Összeáll a test A harmadik dolog, ami nagyon különös volt énelőttem ebben az Igében, hogy nem azt mondta az Úr, hogy ti megszáradt tetemek, most pedig álljanak össze a csontok, legyen rajtuk hús, bőr, és élet bennük, hanem a prófétának mondta, hogy te prófétálj. Nem is történt addig semmi, míg a próféta nem prófétált. Neki kellett prófétálni. Igen nagy tanulság van ebben. Isten most is ebben a világban úgy munkálkodik, hogy embereket használ fel a saját céljaira. Nem úgy közvetlenül szól az emberekhez, hanem felhasznál prófétákat, szolgákat, Isten gyermekeit, bizonyságtevőket. De olyanokat, akiknek a szájába Ő adta a szót, megmondta Isten, hogy mit kell mondani. Mihelyt a próféta engedelmeskedett, megláthatta, hogy ennek a szájába adott szónak hatalma van, mert az Isten szava. Mert nagy zörögve összeálltak a csontok, inak, hús nevekedett rájuk, bőr, és azután szintén Isten szavára Szellem is ment beléjük, és talpra álltak. Talán az egyik tanulság a számunkra ebből az, hogy hiába mondunk mi akármit
(bizonyságtételt), ha nem az Úr bízott ránk valamit. De igaz a másik oldala is: ha az Úr mondott valamit, akkor mondanunk kell, mert addig nem történik semmi. Nézzük meg, hogy mi történt. Amikor a próféta szólott, akkor a csontok nagy zörögve összeálltak csontvázzá. Ki tudja, milyen csontok voltak ott, lehet, szét voltak szórva: keze jobbra, lába balra. És összeálltak a csontok. Megtalálta minden csont a maga helyét a testben. És mi mozgatta ezeket a csontokat, hogy összetaláljanak? Érdekes kifejezés van itt, így olvastuk: „És mikor prófétálnék, lőn zúgás és ímé zörgés, és egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. [Más fordításban, mindegyik csont az ő csontjához.] És látám, és ímé, inak valának rajtuk” (7-8. vers). Én ezt úgy értelmezem, hogy ezek az inak kapcsolták össze ezeket a csontokat. Mi ennek a szellemi mondanivalója? Az Efézusi levélben olvashatunk ezekről az inakról. „A kiből [tehát Krisztusból] az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival...” (Ef 4,16). És ez, hogy az Ő segedelmének minden kapcsaival, az újabb fordításokban úgy van, hogy egymást támogató mindenféle inával. Ezek az inak, amik rajta voltak a csontokon, összekötik a csontokat. És itt is azt mondja, hogy belőle, Krisztusból nevekedik az egész test szép rendben, egybeszerkesztetvén, az Ő segedelmének minden inával. Mik ezek az inak? Isten segítsége. Mondhatnánk így: Isten üdvözítő kegyelme, ami megjelent minden embernek. Így mondja az Írás, hogy mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Az Isten szeretete ez, amelyik ugye építi a testet, és amelyik építi az egyes embert is, ami megkezdi a munkát, hogy valami legyen abból a holt tetemből. Úgy is mondhatnánk más szavakkal, hogy ez a megtérés. Amikor valaki meghallja Isten szeretetét, hívó szavát, hogy Ő szeret, és azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Az Úr felé fordul egy ember, és aztán az Úrnak a jelenlétében kezd formálódni. Nem lesz tovább száraz, zörgő csont, és nem csak inak, hanem hús is, bőr is lesz rajta, és már teljesen úgy néz ki, mint egy élő ember. Teljesen úgy néztek ki. Csak egy baj volt még: nem volt bennük Szellem, és ezért nem tudtak lábra állni. Még halottak voltak. Na, ugyanígy van, amikor meghallja egy ember Istennek a hívó szavát és szeretetét. Történik benne valami, már egészen úgy néz ki, mintha élne, de még nem él. Mindaddig nem él, amíg nincs benne Szent Szellem. Nem tud addig talpra állni. A szél fúj, ahova akar Most ide tenném a hangsúlyt. Tudjuk, ez mit jelent átvitt értelemben is, hogy valaki nem tud a saját lábára állni: önállótlan, mindig mások segítségére van szüksége. Na, persze hát a csecsemőnek is mások segítségére van szüksége, pedig abban élet van, ez igaz. De a csecsemő nem marad örökké csecsemő. De akiben nincsen Szent Szellem, akármennyire is hasonlít az élőkre, soha nem tud az önálló lenni, és talpra állni, mindig mások segítségére van szüksége. De ez a mások segítsége hosszútávon nem sokat ér, semmit sem ér. Az emberi erőlködés is csupán ennyit tud csinálni: majdnem olyan legyen, mintha élne. De életet adni egyedül csak Isten tud. És nem véletlen, hogy kétszer kellett a prófétának prófétálni. Mikor először prófétált, akkor jöttek a zörgő csontok, inak, hús és bőr, és megjegyzi az Ige: de még nem volt bennük élet, mert még nem volt bennük Szellem. Akkor másodszor is prófétálni kellett, a szeleknek, a négy szélnek, a négy égtáj felé, hogy jöjjenek, és leheljenek a megölöttekbe. (Hát ezen is el lehet gondolkozni, hogy megölöttek, nem egyszerűen csak halottak.) Amikor prófétált, akkor Szellem költözött beléjük, és akkor már lábra álltak, akkor már élet volt bennük. Felette nagy sereg állott ott lábra. Olyan ez, amit az Úr Jézus mond Nikodémusnak: a szél fúj, ahova akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, hogy honnan jön és hová megy. Ahova akar, oda fúj Isten Szelleme, nem ahova mi akarjuk, nem ahova megszervezzük. Akármilyen szépen, akármilyen nagyszerűen, s akármilyen kiváló emberek, híres igehirdetők szólnak, életet nem tud adni egyes-egyedül csak Isten. És Ő oda fúj, ahova akar; nem oda, ahova az ember akarja. Az
ember csaphat szelet, még vihart is, de abból nem lesz élet, csak rombolás. Ezért nekünk mindig alázatosan el kell ismernünk, hogy mi bármit is csinálunk, ha az Úr nem áll mellé, vagy megfordítva: ha mi nem állunk az Úr mellé egészen, és nem azt tesszük, amit Ő mond és Ő akar, és nem abba a munkába, és nem abba a széljárásba állunk bele, amit Ő akar, minden hiábavaló. Akkor csinálhatunk műkeresztyéneket. Olyan szép bőr lesz rajtuk, hogy szebb lesz, mint az élőkön! El lehet tenni a templom-múzeumokba, szépen megülnek benne. De élet nem lesz bennük, csak akkor, amikor az Úr Szelleme fúj. De mikor az Úr Szelleme fúj, akkor meg elég egy bizonyságtétel, akár egy gyenge bizonyságtétel, egy gyenge igehirdetés, egy, talán különösebben figyelemre sem méltatott testvér munkája. De az Úr Szelleme fúj, és akkor élet támad. A szél fúj, ahova akar. Ismétlem: mi mondjuk, amit az Úr mondott, ez a mi felelősségünk! Nem jött a szél sem addig, amíg nem mondta a próféta a próféciát. De azt akkor mondjuk, és az mondja, akire az Úr rábízta, és akinek az Úr mondta. És akkor jön a szél is, jön az élet is. Beteljesedés Izraelre nézve A következő kérdés az, hogy mikor is valósul meg ez a prófécia, betű szerint, Izrael népére? Mert azt mondja az Úr, hogy ez a zörgő csont, ez Izrael. És mikor valósul meg átvitt értelemben, szellem szerint? Izrael népe életében ez a prófécia egyértelmű, hogy az ezeréves királyságban valósul meg. Addig még Izrael népének olyan sok nyomorúságon, annyi megaláztatáson, és annyi szenvedésen kell átmennie, hogy tényleg azt mondják ők is, és más is: „Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a mi reménységünk; kivágattunk!” (11. vers). A babiloni fogság idején is elmondhatták ezt, mert akkor is nagyon reménytelen volt Izrael sorsa. A tíz törzs már korábban az asszíriai fogságba került. Babilonba már csak két törzset vittek el. De mennyi volt az a két törzs? Milyen kevés volt az, és milyen sokan meghaltak? És milyen sokan vagy a fegyver által, vagy az éhség által, vagy a döghalál által, vagy engedetlenség miatt, elmentek Egyiptomba. Kevés volt a fogságban. Akkor is joggal mondták: végünk van, elszáradtak a mi csontjaink; kivágattunk! No de összegyűjtötte őket az Úr hetven év múltán, ahogy megígérte. És aztán eljött Jézus Krisztus. Aki igazán össze akarta őket gyűjteni a szárnyai alá. De nem kellett nekik sem Jézus Krisztus, sem az a Szent Szellem, akit Jézus Krisztus küldött pünkösdkor. És ezért folytatódott a szétszóratás. Kétezer éven keresztül szétszórva a két törzs is a világ minden országában szanaszéjjel. Most a szemünk láttára kezdenek összegyülekezni, de még élet nincs bennük. Majd aztán valamennyire összegyűlnek, és jön az Antikrisztus, a hamis próféta, a fenevad. Megindítja először a becsapást, eltévelyítést, majd az után az üldözést. Újból szétszórja őket mindenfelé, és igen sokan meghalnak. Ha annyi Izrael száma, mint a tenger fövénye, csak a maradék tartatik meg. És akkor azt mondják, itt aztán már végünk van. Itt semmi remény tovább, elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a mi reménységünk; kivágattunk. Akkor jön Jézus Krisztus, felállítja az ezeréves királyságot, széttekint a földön, az egész föld ez a völgy lesz, mert itt lesz az Úr dicsősége. Látja, itt és itt vannak a megszáradt tetemek, és jön a prófétai szó, és jön a Szellem, egybegyűjti őket. Még szó szerint halottakat is támaszt föl. Mert a tizenkét tanítvány fel kell, hogy támadjon, hogy beüljön tizenkét királyi székbe, és ítélje Izrael tizenkét nemzetségét. Tizenkettőt, nem kettőt! Nem csak Júdát és Benjámint, a tizenkettőt szedi össze az Úr. Majd a fejezet következő részében szó is lesz erről, amikor azt a próféciát mondja Ezékiel az Úr által, hogy két pálcát vesz a kezébe, és összefogja: a két királyságot, mind a tizenkettő törzset. És akkor nem egy olyan nép gyűlik össze, mint amilyen népet szétszórt az Úr. Nem úgy lesz együtt a tizenkét törzs, mint Dávid és Salamon ideje alatt. Salamon ideje alatt nagy volt külsőleg, de belsőleg nem volt új szív és új szellem. De itt a maradékban új szív, új szellem lesz. Életet kapnak, ahogy az előző részben is olvastuk, a 36. részben.
Beteljesedés szellem szerint Mikor történik ez meg most, szellem szerint? „Bizony-bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és a kik hallják, élnek” (Jn 5,25). Most van ez az idő. Pál is mond ilyet: ímé, itt van a kellemetes idő, ímé itt van az üdvösség napja! Meg a Zsidókhoz írt levél is mond ilyet: ma, ha az Ő szavát halljátok... Az Úr is azt mondta: akik hallják az Ő szavát, azok életre kelnek. És egy kicsit tovább olvasom ezt: „Mert miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában. És hatalmat adott neki az ítélet tételre is, mivelhogy embernek Fia. Ne csodálkozzatok ezen. Mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a koporsóban vannak, meghallják az Ő szavát. És kijőnek, akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására” (Jn 5,26-29). Tehát nyilvánvaló, hogy kétszer fogják hallani a halottak Isten szavát, Krisztus szavát. Az egyikre azt mondja, hogy eljön az idő, és az most van, a másikra azt mondja, hogy eljön az óra. Az nem most van, hanem majd akkor lesz, amikor kijönnek a halottak is az Isten szavára. Feltámadnak a halottak is, de ott már az ítélettételre támadnak fel. Aki most feltámad, az pedig az életre támad fel. Most van az üdvösség napja, aki most hallja Istennek a szavát, amit az emberek szája által mond! És ezért nem kell megvetni az emberek szája által mondott isteni üzenetet. Az Úr Jézus, amikor itt volt a földön, az Ő saját szája szólt, és azt mondja: szólott nekünk az utolsó időkben az Ő Fia által. De mióta a Fiú elment, itt van a Szent Szellem, és a Szent Szellem emberek szája által szól. De ugyanaz a Krisztus szól. Itt van most ez az idő, és aki meghallja Isten szeretetének a szavát, akik hallják, azok élnek. Kijönnek az életre. „Aki hisz énbennem...” Még egy kérdéssel foglalkozunk. Mibe került ez Jézus Krisztusnak, hogy az Ő szavára, az Ő Igéjére a halott ember most életre keljen, az elveszett ember üdvösségre jusson, feltámadjon a halott? Hát erre egy különös történetet lehet olvasni, mint előképet, a Királyok 2. könyvében: „Azután meghalt Elizeus, és eltemették. A moábita portyázó csapatok pedig az országba törtek a következő esztendőben. És történt, hogy egy embert temettek, és mikor meglátták a csapatokat, gyorsan odatették azt az embert az Elizeus sírjába; de a mint odajutott és hozzáért az Elizeus tetemeihez, megelevendett és lábaira állott” (2Kir 12,20-21). Különös történet. Egy halott ember hozzáért egy másik halott ember tetemeihez, és életre kelt. Ahhoz, hogy életre keljen most egy ember, nagyobbnak kellett meghalni, mint Elizeus: Isten Fiának, Jézus Krisztusnak. Aki érinti Őt, nem testileg („ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük”), aki meg tudja ragadni, hogy mit jelent az, hogy Ő halálba adta az Ő testét miérettünk, az élni fog. Hiszen az Úr Jézus azt mondta, hogy az Ő teste bizony étel. Az étel pedig az élet jelent. Aki el tudja fogadni, hogy Jézus Krisztus őérette halt meg, az ő bűneiért, az ő elveszett, halott állapotáért, azt ez az érintés, ez a Vele kapcsolatba jutás lábaira állítja, életet ad. Van ebben a különös történetben egy másik tanulság is. Elizeus szellemileg élt, mert őrajta ott volt az Úrnak a Szelleme. Azt mondta Illésnek, hogy azt kérem, hogy a rajtad levő Szellem kettős mértéke legyen énrajtam. Isten embere volt. Tehát aki szellemileg él, annak még a holttestére is kihathat Isten Szellemének a megelevenítő ereje! Ugyanezt így mondja az Úr Jézus, hogy „aki hisz énbennem, ha meghal is él”. Hogy tudott volna különben Elizeusnak a holt teteme feltámasztani egy halott embert, ha nem az az élő Szellem, amelyik ott volt még a holttestével is?! „Aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki él, és hisz énbennem, soha meg nem hal”. Aki elfogadta az Úr Jézus Krisztust, és elfogadta az Úr Jézus Krisztusnak a Szellemét, abban ez az erő van.
Befejezés Izrael népe így szólt: elszáradtak a mi csontjaink, elveszett a mi reménységünk; kivágattunk! Nekünk soha nem szabad így beszélnünk, mert még itt van az Úr Szelleme, még fúj a szél, a Szent Szellem. Amíg ez a szél fúj, és valaki kiteszi magát ennek a szélfúvásnak, az nem reménytelen, az életre kelhet! Ámen. Debrecen, 1989. július 5.
