EGY
RÚNÁK – Kudarcot vallottál – sziszegett rá a Harlekin Zephróra. – Te hitvány, ostoba ember! A Harlekin kaméleonmaszkján a megvetés és a gyûlölet jeleit lehetett felfedezni. Még mintha kaleidoszkopikus, övekkel, pántokkal, szalagokkal és csatokkal teli kosztümje is gúnyolni akarta volna Zephro Cornellan zöld és vörös háromszögekkel díszített, viszonylag szolid, de általa már így is harlekinesnek tartott ruháját. Zephro valóban csak egy bohóc volna ebben a háromszögletû, karmazsinvörös tolldísszel ellátott kalapban? Tényleg csak egy embermajom lenne, otromba és lomha a szikrázó és villámgyors eldához képest? – Szóval megvilágosodtál? – gúnyolódott a Harlekin. Zephro lélekben összerezzent. Most folyamodjon Ro-fhessihez, a látnokhoz, patrónusához, barátjához? (Remélhetõleg még mindig az, ha valaha is annak számított...) Ro-fhessi egyetlen jelzéssel sem árulta el, hogy hallotta a beszélgetést. Kristályokkal kirakott sisakján lófejszerû vizorja eltakarta az arcát. Az idõ nem volt alkalmas arra, hogy véleményt nyilvánítson; most nem tehette meg, hiszen mentora, Eldrad Ulthran arra készült, hogy kivesse a rúnákat. Minden gondolatát a jóslásra kellett összpontosítania. Zephro örülhetett volna, hogy megengedték neki a ceremónia megfigyelését – bármi legyen is az 5
eredménye. A Harlekinek egyik csoportjából sugárzó ellenségesség érthetetlen és elfogadhatatlan volt. Lehet, hogy Zephro jelenléte éppen annyira volt privilégium, mint siralmas szükségszerûség, amit annak köszönhetett, hogy szerepet játszott a divinációt megkövetelõ fiaskóban. Fiaskó? Nem... katasztrófa.
Az ûrbõl nézve az Ulthwé mestervilág egy díszes, korallszerû katedrálisra emlékeztetett, akkora kiterjedéssel, mint egy méretesebb hold, csak nem gömb alakú volt, hanem vízszintesen terpeszkedett. Felszínébõl, mint az aranypajzsokból a drágakövek, kupolák dudorodtak ki. Az utóbbi idõben ezek legtöbbje sötét volt, másokban kísérteties fény ragyogott. Egy több évszázados békekorszak során Ulthwé pszicho-plasztik lidérccsontja képes lehetett kijavítani és energizálni magát, egészen addig a fokig, míg a pajzs újra izzani, a drágakövek ismét fényleni kezdenek. A béke azonban csak álom maradt... Az égitest közvetlen közelében fény- és árnyéktömeg örvénylett. Az aprócska galaxisspirálra emlékeztetõ képzõdmény volt az a kapu, amely az Ulthwéról a Hiperhálóra nyílt. Aki vagy ami ezen keresztüllépett, eljuthatott a távoli csillagokhoz. A mestervilágot nem az ösvény hajtotta elõre az ûrben, hanem dagadó étervitorlák röpítették messze a nagyobb és rettenetesebb forgatagtól, amely mögötte több tucat fényévnyire helyezkedett el. Ezekben a napokban az Iszonyat Szeme látszólag olyan ütemben tágult, hogy úgy tûnt, a kozmosz vándora nem lesz képes elszökni elõle. Itt, ebben az intersztelláris öbölben csupán kevés energia létezett. Az Ulthwé csak lassan vitorlázhatott elõre. Vajon mennyi idõ kell még ahhoz, hogy vállalva a felmérhetetlen veszélyt, kiássák a szellemköveket, és beültessék õket a lidércõrök fémbõl készült haditestébe? Ha ezek a mesterséges testek megsemmisülnek, a beléjük plántált lelkek menthetetlenül és végérvényesen elpusztulnak. 6
Vajon mennyi idõnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a hadisten inkarnációját felébresszék? A megtestesülés – az Avatar – tomboló, eszelõs dühében halált hoz majd az ellenfelekre, de ugyanakkor arra a területre is, ahol a csata lezajlik; még akkor is, ha a hadszíntér nem más, mint a már oly sokszor feldúlt Ulthwé.
Eldrad Ulthran letette a botját és a kardját. Leemelte sisakját. Hajában ezüstszínû tincsek csillogtak. Minden mozdulata határozott volt, és külön jelentõséggel bírt – azért is, hogy kihangsúlyozza a pillanat szentségét, de azért is, mert az utóbbi idõben mindig lassan és jelentõségteljesen mozgott. Olyan volt az egész, mintha valami láthatatlan idõszirup tengeren próbálna átgázolni, mielõtt végleg megáll. Az övére akasztott erszénybõl elõszedte a rúnaköveket. Az egyiket rádobta a lecsupaszított lidérccsontra, azután formálisan bejelentette, mire vonatkozóan akarja végrehajtani a jóslást, ami egyszerûen a legutolsó volt az ugyanebben a témában végrehajtott jövendöléssorban. – Jaq Draco inkvizítor! – mondta Eldrad. – Draco, aki megszentségtelenítette a Fekete Könyvtárat! Igen, igen, ez a bizonyos fiaskó. Ez a bizonyos katasztrófa...
Eldrad és Ro-fhessi, Zephro Cornellan, a varázsló Ketshamine és féltucatnyi Harlekin a Kristálylátnokok Kupolájában volt. A Káosz csapatai által végrehajtott támadásoknak köszönhetõen az Ulthwé számos zónája kietlen pusztasággá, romhalmazzá változott. Ezeket a komor és félelmetes helyeket csak egyetlen dologra lehetett felhasználni: itt részesítették hadikiképzésben a Fekete Õrzõket és a Maszk-harcosokat. Más régiók megõrizték pompás eleganciájukat – formás piramisok és karcsú tornyok emelkedtek ki a ligetekbõl, amelyeknek fáit mintha smaragdból faragták volna ki. 7
A Kristálylátnokok Kupolája szent szépséget és rémisztõ erõt sugárzott magából. Ez volt az a hely, ahol az Ulthwé lidérccsont magvát lecsupaszították, ahol semmi sem takarta az aranypetytyes, krémszínû lidérccsontokat. A mestervilág más pontjain a pszichopotens, kvázi élõ magot iszap és homok vagy márvány, esetleg mozaikpadlók takarták... vagy pedig egyes helyeken romok és törmelékhalmok. Itt, az Ulthwé meztelen esszenciájából milliószámra emelkedtek ki a fává fejlõdött lidérccsonthajtások. Mindegyik fa egy-egy halott polgár lélekkövébõl sarjadt, hogy a lelkek egyesüljenek a világ lényegével és lényével. A kupolában található tisztásokon számos, gyökérrel kapaszkodó, kikristályosodott testet lehetett felfedezni. Ezek voltak azok a látnokok, akik teljes mértékben ráhangolódtak a helyre, akik már azzá váltak, amivé hamarosan Eldrad Ulthrannak is válnia kell. Eldrad már hosszú évek óta nem hagyta el a kupolát. Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára kiment az Ulthwéra, amikor részt vett valamilyen expedícióban. (Egy évszázaddal korábban Zephrót is egy ilyen expedíció során mentette ki a Káosz markából.) A legõsibb és legmagasabb lidérccsontfák már keresztüljutottak a kupolán, kiemelkedve az ûrbe. Az áttetszõ, légmegtartó kupola anyagból és energiából álló hibrid képzõdmény volt; elviselte, hogy a fák átdöfik. A fák legfelsõ ágai valójában csápok voltak, amelyek fáradhatatlanul kutatták az átlátszó, halvány fénnyel világító burkon kívüli világ, az ûr, a Semmi feketesége felé vezetõ utakat. Az odafent sötétlõ hatalmas tavon a csillagok piciny lámpásoknak tûntek. Sok már menthetetlenül beleveszett a kupolán keresztül túlságosan is jól látható jelenségnek, az Iszonyat Szemének ocsmány, gennyszínû örvényeibe. A rémálomba illõ irrealitás egyre több napot nyelt magába, egyre több világot változtatott démonok és szörnyek lakhelyévé. Ha a szembõl érkezõ támadók végül leigázzák az Ulthwét, nem csupán a védõket fogják megölni, hanem a lidérccsonterdõket is elpusztítják, darabokra zúzzák a különös anyagot. Ha ez bekövetkezik, tízezer esztendõ öröksége semmisül majd meg; tíz8
ezer év során felhalmozódott halál utáni élet válik semmivé – de nem a szimpla megsemmisülésbe omlik bele, ó, nem! Valamenynyi halott lelke beleszippantódik majd a Káosz pszichotikus viharaiba...
– Draco megtalálta a Fekete Könyvtárat, és belehatolt! – jelentette ki Eldrad. Igen, valóban. A Hiperháló mélyén elrejtett, iszonyatos erõk által õrzött objektum, amelynek pontos helyét csakis a Nagy Harlekinek ismerték; a démonokkal kapcsolatos tudás tárháza, amelynek örökkön-örökké rejtve kellett volna maradnia, ahová csakis egy megfelelõ vezetõ kíséretében lehetett volna eljutni... Draco soha, de soha nem találhatta volna meg, nem léphetett volna be a falai közé. Fõként nem így, egyedül, olyasvalaki nélkül, aki utat mutat neki. Mégis megtette. És ami még rosszabb: kirabolta. A szikár varázsló, Ketshamine, rádõlt máguskardja markolatára, a penge hegye belebökõdött a lidérccsontba. Ketshamine maszkja akár egy rettenetes, napszítta koponya; vonásai kifürkészhetetlenek voltak. Haja fekete, akár a szén. Bõ köntösének ujját és sátorszerû szoknyáját ugyanazok a rúnák díszítették, amelyeket a jóskövekbe belemetszettek. Valamikor látnok volt, a valószínûségek állandóan örvénylõ és változó áramlatait fürkészte, de lemondott a próféciák tanulmányozásáról, hogy pszichikai erejét egy sokkalta halálosabb módon használja. – Draco ellopta a Rhana Dandra könyvét! – kiáltott fel Eldrad. Igen, a sors mutálható könyve... eltûnt. Kikerült a Hiperhálóban lévõ Fekete Könyvtárból – és errõl az az átkozott Jaq Draco tehet! Zephro volt az, aki belekeverte Dracót az eldák ügyeibe. De nem ok nélkül! És nem önkényesen, nem megfelelõ utasítások hiányában tette. Nem anélkül, hogy Draco neve benne lett volna a sors könyvében. 9
– Draco azért lopta el a Rhana Dandra könyvét, hogy rehabilitálja magát a Birodalom elõtt? Hová vitte? Mi történhet ezek után? Eldrad a kérdések kimondása után eldobott néhány követ, aztán rájuk nézett, a mintázatra, amelyet a lidérccsonton heverve alkottak. Transzba esett. A rúnák ekkor már úgy ragyogtak, mintha energiacsatornákká változtak volna – és ez az energia nem pusztán az anyagi valóságot körülölelõ pszichikai erõ óceánja volt; hozzátársult a rég halott látnokok szellemenergiája, amely a lidérccsonttal való közvetlen kapcsolat révén jutott át a jóskövekbe. A rúnák felmelegedtek, és közben megváltozott a formájuk. Hõ sugárzott a jóskövekbõl. Narancsvörös meleg. Vörös forróság. Eldrad magas, kísérteties hangon kiáltott fel: – Miközben kirabolta a Fekete Könyvtárat, Draco átélt egy tragédiát... Olyan rettenetes megrázkódtatásban volt része, amelynek köszönhetõen talán megbomlik az elméje! Tragédia? Ez új információ volt. Egy részlet, amely a pszichikai óceán felszínén lebegett. – Miféle tragédiát? – Zephro nem akart megszólalni, de a kérdés kibuggyant belõle. Ro-fhessi türelmetlen mozdulattal csendre intette az embert, aki pártfogoltjai közé tartozott. Eldrad belemeredt a valószínû jövõk hálójába. Draco „tragédiája” volt a felelõs azért, ha elveszti a józan eszét. Ebbõl az következett, hogy az esemény beleillett az ok-okozati összefüggések áramába. Csak a megtörténtét lehetett megállapítani, a természetét és a rá vonatkozó részleteket már nem.
A félelem a markába szorította Zephrót. Az eldák tervezték el, hogy Dracót ki kell tenni a démoni megszállottságnak, amibõl aztán megváltódhat. Az inkvizítor megvilágosodottá válik, akárcsak õ maga, és immúnis lesz a Káosszal szemben. 10
Draco az illuminátok közé fog tartozni, és ezáltal segíthet felkutatni és összegyûjteni a Császár eddig ismeretlen fiait. A Császár még azelõtt nemzette ezeket a fiúkat, hogy a teste megnyomorodott, és belekerült a színarany trónprotézisbe. Ez több mint tízezer éve történt... A Császár nem tudott arról, hogy a fiai halhatatlanok. Pszichikai eszközökkel és módszerekkel nem szerezhetett róluk tudomást, és a fiúk sem tudták azt, hogy valójában kicsodák. A tényeket az illuminátoknak kellett közölni velük. A fiúkból Sensej Lovagok válnak, akik végrehajtják a hosszú õrszolgálatot. Amikor a Császár már nem bírja tovább a létezést, és amikor a Káosz elõrenyomul, hogy eleméssze a kozmoszt, ezek a Sensej Lovagok – akik közül mindegyik a Császár egyegy aspektusa – megvívják az utolsó harcot. Vagy legalábbis meg kellene majd vívniuk... Az eldák a valóság és a Káosz közötti utolsó csatát Rhana Dandrának nevezték. A sorskönyvben leírták, hogy az összecsapás kozmikus kataklizmát fog eredményezni, a Káosz és a valóság pusztulását. Rettenetes jövõkép, de még mindig jobb, mint a Káosz diadala. Káosz! Négy nagyobb istene létezett; négy gonosz, egymással is rivalizáló uralkodó, és rajtuk kívül még ott volt a hipertér megszámlálhatatlanul sok potens entitása. Amikor tízezer éve az eldák büszke csillagjáró civilizációja pszichotikus görcsök közepette összeomlott, az ocsmány Slaanesh istenség realizálódott a létezés világában. Ha a gyengébb emberi faj is összeomlik, színre lép a Káosz ötödik nagyobb erõgóca, amelynek köszönhetõen szétmállik majd minden, ami valóságos és józan. De volt egy másik alternatíva... A hipertér pszichikai óceánjában, az által táplálva, ami nemesnek nevezhetõ az emberi fajban, ki fog alakulni egy jóságerõ: a Numen, a fénylõ ösvény, az Új Ember számára világító fény, amely majd beragyogja az emberi faj megújulását. Ó, milyen szakadékony ez a reménykötél! Az elda látnokok felfogták, hogy a Numen csak akkor bír létrejönni, ha a Császár 11
végleg kudarcot vall, ha fiai elemésztõdnek az elmetûzben, ha megsemmisülnek, hogy halálukkal életet adjanak a megváltás és a megújulás fõnixének. Így befolyást lehet gyakorolni az apokalipszis kimenetelére. A világ megmenekülhet, és a látnokok aztán könnyedén elkormányozhatják a megvilágosodottan megújult kozmoszt, az eldák pedig visszaszerezhetik rég elvesztett dicsõségüket. Jaq Dracónak kicsiny, de létfontosságú szerepet kellett játszania ebben a folyamatban. A szerep valódi és pontos mibenlétét a titok sûrû fátyla fedte. Most pedig Draco elrabolta a sors könyvét. Talán csak bosszúból tette. Rájött, hogy létezik egy terv, amely szerint neki démonok áldozatává kell válnia, és ezt követõen át kell esnie a purifikáción. Megismerte az igazságot, és negatív módon reagált rá. Ha Dracónak most meg kellett õrülnie... Nos, ez sem azonos a kudarccal, hiszen az eszelõsséget csupán hártyányi távolság választja el a démoni megszállottságtól. Az õrültség az a tágra tárt kapu, amelyen keresztül a démonok bárkibe behatolhatnak. Ám Draco felügyelet nélkül maradt, és nála volt a felbecsülhetetlen értékû dokumentum, a Rhana Dandra könyve! Ez pedig felér egy katasztrófával. Zephro agyában egy rémisztõ gondolat öltött formát. Mi van akkor, ha az eldák valójában nem kontrollálják az illuminátok többségét és a Császár fiait? Õ az eldáknak köszönhette saját megváltását – éppúgy, ahogy a többi illuminát. Ennek ellenére tény, hogy léteztek renegát illuminátok, akik azon mesterkedtek, hogy létrehozzanak egy pszichikai fegyvert, egy olyan eszközt, amellyel egy füst alatt kiûzhetik a kozmoszból az ocsmány Káoszt és az idegen lényeket. Ezek a renegátok fáradhatatlanul dolgoztak, és sorra megfertõzték a Birodalom világait azzal a bizonyos alattomos pszichikai parazitával. A hidra képes volt arra, hogy évszázadokon át stagnáljon, mintegy aludjon, hogy aztán a jövõ egy bizonyos pillanatában tudati rabszolgaságba kényszerítse az emberi fajt. A szellemi nyomorba döntött milliárdok halálos görcsben fognak 12
vergõdni, és ennek következménye (legalábbis a látnokok ettõl tartottak) nem megtisztulást eredményezõ purgálási folyamat lesz, hanem éppen ellenkezõleg: a Káosz ötödik nagyhatalmának szabadon bocsátása. Zephro annak érdekében, hogy szabotálja ezt a veszedelmes tervet, beépült a hidra-összeesküvésbe. De mi van akkor, ha õ nem egyéb, mint egy szimpla báb? Mi van akkor, ha léteznek számára ismeretlen, titkos illuminátok, akik kipurgálták magukból a Káoszt, és szintén azon munkálkodnak, hogy összegyûjtsék a Császár fiait, hogy megszervezzék a valódi õrszolgálatot? Mi van akkor, ha az eldák tevékenysége és az õ saját cselekedetei csupán arra jók, hogy álcázzák a valódi, megvilágosodott személyek által végrehajtott kutatómunkát, amelynek célja a Numen valóra váltása, bekövetkeztének elõrébb hozatala? Mi van akkor, ha ezek az émelyítõen meggyõzõ eldák annyira biztosak a Rhana Dandra apokalipszisének bekövetkeztében, hogy céljuk csupán az, hogy a Császár fiai is elpusztuljanak a kataklizma órájában, hogy a Káosz és a kozmosz pusztulása garantált legyen, hogy semmi se élje túl a szörnyûséget? Zephro nem adhat teret az elméjében ilyen kételyeknek! Draco tette miatt valahogy elidegenedett korábbi társaitól. A Harlekinek most megvetették, õt hibáztatták. Kivéve Ro-fhessit. Õ nem okolta semmiért. Talán nem...
A rúnák örvénylettek és ragyogtak. A kövek fehér-forrón izzottak. Energia áramlott át rajtuk, a hipertérbõl a lidérccsontba, a lidércmagból a hipertérbe. Még a lidérccsontfák is megrázkódtak. A látnokok kristályszobrai által alkotott ligetek vibrálni kezdtek. – Hol fog megõrülni Draco? – kérdezte Eldrad. – Melyik világon? Mennydörgésszerû robaj, dobhártyarepesztõ reccsenés... Zephro egy pillanatig azt hitte, valamelyik rúnakõ robbant szét. 13
De... nem! A zaj fentrõl érkezett, a kupolából. Azon a helyen, ahol az egyik titáni méretû fa kidöfte koronáját az ûrbe, egy hajó jelent meg. Körvonalai furcsán változtak és hullámzottak. Az egyik pillanatban szkarabeuszra emlékeztetett, aztán már olyan volt, mint egy rák. Elülsõ lábai és ollója végén fenyegetõ energianyalábok villantak, hogy aztán beletépjenek a kupola anyagába. Mögötte egy másik közeledõ hajó sodródott. Pillanatokkal korábban a két jármû még nem volt a kupola fölött. Vagyis... De igen, ott voltak, csak éppen láthatatlanná tevõ köpenybe burkolóztak, valamilyen mágikus pajzs takarta el õket az elda õrök szeme elõl. Ahogy az elsõ hajó keresztülrobbantotta a kupolát, plazma lövellt ki az orrából. Szuperforró gáz fröccsent a masszív fára, aztán a mellette magasodóra is. Szétzúzott fatörzsek dõltek az alacsonyabbakra, amelyek megroppantak a hatalmas súly alatt. A kiszökõ atmoszféra sikolya akár a megsebzett fák agonizáló kiáltása... A sikoltás másodpercek alatt fütyüléssé halkult, a kupola bezárta a felületén ejtett sebet, amely aztán a következõ pillanatban, a második hajó érkezésekor ismét felszakadt. Az elsõ behatoló lassan leereszkedett. Forogva plazmát szórt minden irányba, csak azt a helyet kímélte meg, ahol a jövendölés folyt... A jövendölés, amely még ekkor sem szakadt félbe. A Káosz korábban még sosem indított támadást az erõ e szentélye ellen. Egy darabig a jóslás fontosabbnak tûnt, mint az erõszakos behatolók elleni védekezés. Talán nem is lesz szükség ilyesmire; az Õrzõk és a Maszk-harcosok biztos megfelelõ módon fognak reagálni a történtekre. Eldrad rárikoltott a kövekre: – Hol? Melyik világon? Mutassátok!
Tényleg, hol? Mintha egy tût keresne a szénakazalban, vagy egy bolhát a vérmedve bundájában. A sors könyve mintha blok14
kolta volna az érzékelést, mintha megvakította volna a látnokot, aki sehogy sem bírta meghatározni az inkvizítor hollétét. Draco a Fekete Könyvtárból a Hiperhálóba menekült, a hipertérben lévõ, energia-alagutak által alkotott labirintusba, amelynek számtalan kijárata és bejárata volt az emberlakta világokon – olyan kapuk, amelyekrõl az adott világokon élõk semmit sem tudtak.
– Mutassátok! Ami megmutatódott, az valami egészen más volt. Zephrónak hányingere támadt, és szédülni kezdett a szeme elé táruló képtõl. Rémálomba illõ tájat látott, vulkánokat és lávasíkságokat, csipkézett és szaggatott peremû sziklákat. A komoran üres égbolton ezerszínû villámok cikáztak: a természetellenes energia impotensségre kényszerített megnyilvánulási formái. Az egyik kísértetiesen toronyló csúcs legtetején fekete építmény állt. A toronyszerû épület legfelsõ részén egy hatalmas kristály szemgolyó izzott. Ó, igen, ez a fajta hányinger, ez a rosszullét nagyon is ismerõs volt Zephro számára. Nem volt ez más, nem is lehetett egyéb, csakis a démoni behatások gerjesztette érzéstömeg. Zephro, a tapasztalt Zephro, miután erre rájött, egyetlen akarathullámmal elsodortatta a gyomorfacsaró érzetet. Vajon a többiek is látták azt, amit õ? Többé már nem halogathatják a támadásra való reagálást. Ketshamine, a varázsló, boszorkánypengéjébõl energiatölteteket eresztett az egyre lejjebb ereszkedõ hajó irányába. A szaruhártya-perzselõ villámok elérték az ûrjármûvet, de egyetlen pillanat alatt eltérítõdtek célpontjuktól, belevágódtak az erdõbe, és parittyából kihajított kõként, fenyegetõen közeledtek a lidérccsonthoz. Tisztán látszott: a hajó azon a gigászi seben akar landolni, amelyet megteremtett önmagának. A Harlekinek elõrántották surikenpisztolyaikat és lézerpisztolyaikat az övükre akasztott, vakítóan fényes, rikító színû ruháik 15
alá rejtett tokokból. Ó, igen, a ruháik... ezek a szivárványszínû, élénk árnyalatok! És ezek a Harlekinek! Egy-egy fegyver az õket irányító akarat kezében. A Fekete Õrzõk már megjelentek a távolban, karjukkal hoszszú csövû lézerpuskákat dédelgetve. Aranyszínû sisakjaik mintha csillámló darázsfejek lettek volna a két lábon, felegyenesedve álló ébenfekete termeszharcostesten. Éjszínû lobogóikon a szemet lehetett látni – azt a szemet, amely Ulthwé szenvedéseit látván kibuggyantotta magából a végtelen és fájdalmas, szenvedélyes és vitriolszerûen pusztító szomorúság könnyét. A lecsupaszított lidérccsontból pókok özönlöttek elõ. Ezek a kicsiny, fehér lények magából a csontból, a lidérccsont anyagából materializálódtak. Ezer pók. Tízezer. Több tízezer apró, hemzsegõ lény, és mind felvonul a mestervilág pszichikai védelmére! A pókokból összeállt szõnyeg megrepedt, s a hasadás vége éppen a fehéren izzó forró rúnakövek irányába mutatott. Hát persze! Ezek a kövek, ezek a rúnakövek úgy mûködnek, mint a pszichikai jelzõfények. Az aktivitás olyan magas és felfokozott állapotában léteznek, hogy csak úgy sugározzák magukból a jeleket. Biztos éppen ezek voltak azok, amelyek idecsalták, idecsábították a portyázókat a Kristálylátnokok Kupolájához. Pókok rohantak át a kövek fölött; sistergõ patakként futottak. A nyomukban még több pók következett, és azok után újabbak és megint újabbak, hogy eltakarják, elfojtsák a rúnákat. A jövendölés ezek szerint véget ért. Milyen szánalmas, milyen gyászos dolog, hogy nem az olyannyira remélt igazságot, hanem a Káosz alattvalóit vonzotta magához! Sürgetõ üzenet szakította félbe Zephro önmagába forduló tudatának gondolatmenetét. Egy üzenet és egy kép... Egy kupolával borított puszta, valahol az Ulthwé másik részén. Harc a Hiperháló egyik kapujánál. Harc, amelyben az egyik oldalon páncélos káoszûrgárdisták küzdöttek! Káoszharcosok özönlöttek elõ, és csak nyomultak megfékezhetetlenül. Halálos démonettek segítették õket, Slaanesh teremtményei. Veszély, nagy, kimondhatatlanul nagy veszély...! 16
Közben megindult egy másik támadás is: emberszerû harcosok oszlopa lódult elõre, amelyben minden egyes moccanó test olyan volt, mintha valamilyen beteges és torz, degenerált elme perverz szüleménye lenne. Embereknek látszottak, valamikor azok is voltak, büszkék és nemesek, de találkoztak a Káosszal, amely tízezer éve már átalakította õket. A Káosszal, amelynek azóta örök létre szánt zászlóhordozói, veszedelmes és pusztulást ontó eszközei lettek. A harci zászlók olyan groteszken, olyan obszcénül merednek felfelé a hajdani ûrgárdisták hátáról, hogy mindenkinek felfordul a gyomra, aki csak láthatja õket. És Zephro osztozott a többi szemtanúval ebben az érzésben...
A legelsõ jármû alakja stabilizálódott. A hajó szögletessé változott – borotvaszerû uszonyokkal, az orr-részben rákollókkal ellátott monstrum volt. Az utána következõ hajó leereszkedés közben még mindig vibrált, változtatta formáját, és ahogy landolni készült, egyre nagyobb részeket perzselt fel maga alatt a szent erdõbõl. Magasan a kupola fölött feltûnt, beúszott a látótérbe a harmadik támadó. De már az Ulthwé egyik lidérchajója is megjelent az ûrben, s a behatolók felé kúszott. Magas vitorlái belefúródtak a ritkás éterbe. Éter? Hah! Teljességében szemlélve az egész nem volt egyéb, mint az Iszonyat Szemének sugárzó nyomása – ez volt az a közeg, amelyet a lidérchajó felhasznált a haladásához és a manõverek végrehajtásához. A fedélzetén egy fúziós ágyú nyitott vakító tüzet. Egy másodperccel késõbb a harmadik behatoló fénygömbbé változott. A helyén felvillanó világosság-tumor olyan erejû volt, hogy a fák körül hirtelen megjelenõ sötét árnyékok megannyi kinyújtott karomnak tûntek – karmoknak, amelyek talán arra is képesek, hogy hatalmas csonkokat markoljanak ki az imádott földbõl, a sziklákból. Zephrót még jó néhány pillanatig félvakká tet17
ték a sötétség-rácsok és a hihetetlenül fényes csíkok által létrehozott képek. Nos, hát ennyit a pszichikus késztetésrõl... A stroboszkopikus villanások között megpillantotta azt a pusztaságot, Ulthwénak azt a másik vidékét. A Maszk-harcosok reagáltak az invázióra. Rikoltozó Boszorkák, fehér-vörös páncélba bújt eszelõs nõk közeledtek. Szentélyük szellemével átitatottan ezek a nõk bénító és agyzsibbasztó sikításokat hallatnak. A maszkjuk üvöltõ vadállati pofához válik hasonlatossá. Lézerpisztolyukból energia buggyan elõ. Energiakardjuk vérszomjasan zümmög. A démonettek rárontottak a Boszorkákra. Ó, ezek a démonettek, ezek a hosszú combú és izmos fenekû, keményen formás és buján csábító testû lények – ezek a halált osztó harcosok...! Ó, milyen féltékenyek a Boszorkákra! Mily sóváran vágyják, hogy a karjuk végén lévõ rákollókkal szétcincálják az elda nõstényeket! Igen, már alig várják, hogy hegyes, kitines farkuk végét, a tarajos kinövéseket, a csontpengéket belemerítsék valamelyik Boszorka puha testébe! És mögöttük ott jönnek a káoszharcosok. Rákpáncélszerû dudorok, gömbök és tumorok domborodnak a páncéljukon. Lövésre emelik perverz alakú, robbanótölteteket okádó fegyvereiket. És azok a zászlók...! Ó, mennyi bizarr, dekadens és eltorzultan erotikus ikon! Az Ulthwé Skorpióharcosai a hadrend szárnyain támadnak. Támadó Skorpiók! Milyen gyorsak, milyen villámgyorsak, amikor lecsapni s döfni kell! A gyorsaság nem csupán a támadásnál, a védekezésnél is jól jön: a Skorpiók szinte játszi könnyedséggel kerülik ki a Káoszhoz pártolt renegátok fegyvereibõl záporozó robbanótölteteket. Fürgeség, mozgékonyság – és persze az erõs, zöldre festett és temetõfekete csíkokkal ékített páncél; a Skorpiókat nem fenyegeti túl nagy veszély. Surikencsillagokat lõnek ki pisztolyaikból. A csillagok lepattannak a káoszlények páncéljáról. A támadó Skorpiók látják ezt, de nem törõdnek a sikertelenséggel. Nekik az is elég, hogy a lövedékek megzavarják a Káosz harcosait; nekik az is elég, hogy 18
így idõt nyernek. És a megnyert idõt ki is használják: közel kerülnek az ellenséghez, olyan közel, hogy a sisakjukból kilõhetik rájuk kábító pszichokonduktív tûiket. Ha pedig ez sem használ, hát a legvégsõ harceszközhöz nyúlnak – elõveszik a lánckardokat...
A leereszkedett hajóból a Káosz újabb ûrgárdistái léptek elõ; a páncélos alakokat falkányi állatfajzat kísérte. Ezek az ûrgárdisták nehézlövegeket és lézerágyúkat cipeltek. Ó, milyen félelmetes az energiapáncéljuk! A váll-lemezeket ugyan lekerekítették, de a többi panel kegyetlenül hegyes volt. Sisakjuk fölött pengeszerû díszek meredeztek. Mozdulataik mint a robotoké – merevek és szögletesek. Istenkáromló totemeket viseltek magukon, olyanokat, amelyek láttán a józan és hithû ûrgárdisták bármelyike eszelõssé válhatott volna – a dicsõséget és becsületet kigúnyoló szimbólumokat, hajdani csatatestvéreik fölött aratott gyõzelmeik förtelmes hadijelvényeit. – Tzeentch renegátjai! – kiáltott fel Ro-fhessi. Az állatfajzatok gyorsabbak voltak, mint a káoszûrgárdisták. Bozontos és loncsos, görbe lábú lények; torz testüket csak könynyû páncél fedte. Csapottan domborodó homlokukból szarvak meredtek felfelé és elõre. Karmos ujjaikkal pusztító erejû fegyvereket markoltak. A derekukon szablyák függtek. Patáik rábélyegezték a Káosz nyomait a lidérccsontra. Ó, igen, ezek valóban Tzeentch alattvalói – a Torzság Urának, a Változás pusztító istenének szolgái voltak. – Láttam az Õrtornyot – kiáltott fel Zephro. Igen, igen, Zephro pszichikai szemével valóban megpillantotta a Küklopszok Tornyát. Felismerte, rögtön az elsõ látásra, azokon az iszonyatos vázlatképeken, amelyeket Ro-fhessi a tudata elé eresztett. Az a torony az Iszonyat Szemében, a Varázsló Planétáján állt. A bolygó a Változás Urának hódoló varázslók erõdítménye volt. Azoké, akik egykoron valódi, hithû ûrgárdistának vallották magukat. Mostanában a királyuk azon a küklopszszemen át nézett keresztül a hipertéren. Keresztülnézett, és kikém19
lelte a valóság birodalmát – mohón, arra vágyva, hogy trófeákat szerezzen magának ezen a világon... Trófeákat – olyanokat, mint például néhány szent rúnakõ. Azok a káoszgárdisták, akik megtámadták a vadont, minden kétséget kizáróan Slaaneshnek, a Perverz Vágy istenének szolgái voltak. Vajon a véletlen hozta így, vagy valamilyen gonosz megállapodás eredményezte, hogy mind a két csoport ugyanakkor, ugyanazon a helyen indított támadást? A Fekete Õrzõk lõni kezdtek lézerfegyvereikkel; az állatfajzatokat vették célba, a torz lényeket és azok urait. Tzeentch ûrgárdistái lézersugarakkal és robbanótöltetekkel viszonozták a tüzet. A lövedékek közül sok a fákat találta el. A töltetek szétrobbantak, a gigászi fatörzsek koronájuk csúcsától gyökerük legvégéig megremegtek. Az egyik Õrzõ testét széttépte egy lövedék. Egy másik mellkasát és hasát lézersugár metszette ketté...
A vadon védõi – azok a Boszorkák és azok a Skorpiók – mindannyian közelharcra alkalmas egységek voltak. Vajon most hol lehetnek a Cirkáló Sólymok, a légierõ tagjai, akik odafentrõl tudnának gránátesõt zúdítani az ellenségre?
A lidérccsonterdõben a Harlekinek egyik helyrõl a másikra rebbentek. Amikor mozgásba lendültek, gyakorlatilag láthatatlanná váltak. Rövid idõre megállva lézersugarakat lövelltek ki magukból, azután apró pengecsillagfelhõket. Ó, milyen kevesen voltak...! És hol lehetnek a Maszk-harcosok? Hol, hol? Talán egy másik támadás vonta el a figyelmüket, az ellenség egy másik helyre csalta el õket? Hol vannak a lézerszórók antigravitációs platói? Iszonyat már belegondolni is, hogy ilyen fegyvereket kell használni ezek között a szent fák között! 20
Hol vannak a surikenvetõ ágyúk? Hol vannak a lidérclövegek? A Harlekinek elõrerontottak. A Harlekinek eltûntek, azután újra megjelentek.
Tzeentch arra vágyott, hogy szabadjára eressze a kozmoszban a változás romboló jellegû áradatát, és így megzavarja magát a folytonosságot. A Varázslók Bolygója királyának éreznie kellett a sors könyvének elveszítését. Neki már korábban fel kellett fognia azokat a jövendöléseket, amelyeket Eldrad Ulthran szavakba öntött. Káoszharcosait minden bizonnyal az az erõfeszítés vezérelte az Ulthwéhoz, amelyet Eldrad annak érdekében tett, hogy meghatározza a Rhana Dandra könyvének és a szent kötet elrablóinak helyét. Ó, milyen kegyetlen a sors! Azok az alakváltó ûrhajók a hipertéren keresztül érkeztek ide. Az Ulthwé közvetlen közelében bukkantak ki a normál ûrbe, és így meglepték a bolygó védõit. Az Ulthwé körül állandóan lidérchajók cirkáltak. A közelben nem volt egyetlen csillag sem, amely lehetõvé tette volna a tér meggörbítését, aminek következtében a közelítõ ellenséges hajók hirtelen több milliárd kilométernyire kerültek volna céljuktól. A támadók tudták, hogy hajóiknak váratlanul és közvetlenül a mestervilág felszíne fölött kell materializálódniuk, és ezt a mûveletet végre is tudták hajtani, mert az az erõs pszichikai jelzõsugár vezette õket, amelyet Eldrad „bocsátott ki” számukra. Azok a másikak, Slaanesh ûrgárdistái, minden bizonnyal a Hiperhálón keresztül jöttek, más úton; õk vélhetõleg valamiféle pszichikai „szagnyomot” követtek. A világukon már réges-rég nem létezhetett használható hiperkapu; a járatokat nagyon régen lezárták és lepecsételték. Vajon mi gyengíthette meg ezeket a pecséteket? Mi hagyhatott csapást maga után? Egy korábbi behatolás, amelynek következtében az egyik káoszvilágról, egy õrülten torz és eszelõsen hánykolódva haladó bolygóról vadság és ocsmányság áramlott át. A Maszk-harcosok 21
akkor és ott visszaszorították a káoszgárdistákat. A Maszk-harcosok akkor és ott látták a legõrültebb tájakat. Annak a világnak az egén megpillanthatták a gonoszság démonát, amely egy beteges fényû hold petyhüdt sarlóján ücsörgött. Egészen biztos, hogy Slaaneshnek ezek a harcosai, ezek a támadók arról az öntörvényû, undorító és minden törvényszerûségtõl mentes világról érkeztek. De hogyan, amikor az egyik elda adeptus lepecsételte az átjárót? Vajon mi nyitotta fel a Hiperhálót a Káosz elõtt? Mi más, ha nem a pecsét feltörése? Valaki vagy valami az innensõ oldalról indulva szakította át a zárat, és behatolt abba a világba. A résen keresztül aztán megindult a káoszlények ideáramlása. A nyom visszavezetett az Ulthwéhoz. Ebbõl azt a következtetést lehetett levonni, hogy a pecsét feltörõje nem lehet más, mint maga Jaq Draco, aki akkor hajtotta végre ezt a végzetes tettet, amikor elmenekült a mestervilágról, hogy megtalálja a Fekete Könyvtárat. Az õ ostobasága vagy rosszindulata volt az, ami megrepesztette a zárakat... Draco! Legyen átkozott, és ismét csak átkozott! Nem kellett volna sokáig ott tátania a száját azon a világon, amelynek sarló alakú holdján az a démon ücsörgött! Ha pedig már odament, azonnal tovább kellett volna haladnia. Ó, milyen károkat, milyen pusztulást okozott ezzel a tettével!
Az állatemberek elõtt haladva Tzeentch ûrgárdistái keresztülvonultak a ligeteken. A rúnakövek felé tartottak, egyenesen oda, ahol a pókszõnyeg alatt a sziklák hevertek. A jövendölés félbeszakadt. Ha a lézerágyúkat gyorsabban fel lehetett volna tölteni, az elõrenyomulás még ennél is hamarabb lezajlott volna. Döglõdõ, haláltusájukat vívó állatfajzatok – a Harlekinek áldozatai. A pókok megpróbálták beleolvasztani magukat ezekbe a förtelmesen torz testekbe, megpróbálták átrágni magukat a szõrön és a bõrön, hogy eltereljék a haldoklók figyelmét az életben maradás lehetõségeirõl. A káoszûrgárdisták azonban megállítha22
tatlanul nyomultak elõre. Megerõsített páncéljukról lepattogtak a surikencsillagok és a lézernyalábok. Hangszóróikból csikorgásszerû bömböléssel áramlott a Tzeentch, Tzeentch csatakiáltás. Aztán felhangzott a Magnus, Magnus, Magnus fiai kántálás is. Ó, igen, Magnus volt rendjük alapítója, az õsatyjuk. Magnus volt a máguskirályuk, aki a Küklopszok Tornyában élt. Magnus... és a gárdistái, az õ ezer fia. Az eldák tervében fontos szerepet kaptak a haldokló Császár biológiai fiai, akiket Õ, a Földön Lakozó, nem ismert. A Császár fiai távol voltak – egy másik vérvonalból származó fivérek viszont már itt meneteltek. Ó, ocsmányságnak és pusztításnak iróniája, te! Eldrad Ulthran felemelte Ulthmar Botját, összegyûjtötte és összpontosította a benne rejlõ energiákat. Ketshamine újra feltöltötte boszorkánypengéjét, majd pszichikai üzenetet küldött: segítséget kért. Hol voltak a Maszk-harcosok? Hol voltak a nehézfegyverzet antigrav lebegõplatói? Draco! Legyen örökké átkozott! Veszítse el a józan eszét, váljon valamelyik démon játékszerévé! Nem, inkább mégse! Jaq Dracót meg kell találni. De hogyan, amikor most magát az Ulthwét fenyegeti ez a támadás? A többi mestervilág folytathatja a keresését. A Rhana Dandra könyvének elvesztése csapás az eldák egész fajára. Kémek és felderítõk indulnak majd útnak. A Harlekin mutatványosok átkutatják az egész Hiperhálót, egymás után végigfürkészik az emberlakta világokat, kockáztatni fogják az életüket, és közben szemkápráztató élményben részesítik azokat, akikkel találkoznak. Zephro felemelte lézerpisztolyát, s csövét egy jatagánnal hadonászva tántorgó állatfajzat felé fordította. Felkészült arra, hogy gyilkolni fog, hogy talán õt is megölik. Végre-valahára a látóterében feltûnt egy antigrav plató – a törzsek között közeledett. Mögötte Sólymok szálltak. Szárnyuk élesen széthasította, színes gázörvénnyé változtatta a levegõt. Még mindig van remény! Csekélyke, gyengécske, de... akkor is remény! 23
KETTÕ
ZARÁNDOKOK A Karesh nevû bolygó déli kontinensének vad zónáját sziklákkal teleszórt legelõk alkották. A felszabdalt felületû mezõk alatt mészkõbarlangok húzódtak; az egyik a Hiperháló kapuja volt. A föld alatt foszforeszkáló mohák világlottak. A barlang másik oldaláról a Hiperháló titokzatos, kékes-ködös fénye szüremlett át. A gyanútlan szemlélõ talán fel sem fedezte volna e világító folt és a természetes mohafény közötti különbséget, de ennek így kellett lennie. A kaput, a Hiperháló kapuját álcázni kellett. Ám nem járt erre se gyanakvó, se gyanútlan szemlélõ. Ugyan miért is jött volna le bárki a bolygó felszínérõl, vajon mi után kezdett volna kutakodni? A mészkõbarlangok hatalmasak és kísértetiesek, a céltalan kíváncsiság pedig ritkán vezet jóra. Idõnként megesett, hogy egy-egy kecskepásztor eljutott ide. Talán valamelyik állatát követte, amelyrõl aztán kiderült, hogy belezuhant egy szakadékba, esetleg túlságosan mélyre merészkedett egy barlangba. A Hiperhálóra nyíló kapuval szemközt egy kisebb kõrakás állt, amelyen három kecskekoponya szikkadt és fehéredett. A szarvak védekezõen meredtek a kék alagút felé, mintha arra készülnének, hogy felöklelik azt, ami a másik oldalról elõbukkan. A koponyás halom arra utalt, hogy a helybéliek meglehetõsen primitívek. Lex, amikor ezt megállapította, rögtön azt javasolta, hogy térjenek vissza a Hiperhálóba, és keressenek maguknak egy 24
