A szer ző ed dig meg je lent művei az Agave Könyvek gondozásában: Hyperion Hyperion bukása Endymion Endymion felemelkedése

DAN SIMMONS

A szer­ző ed­dig meg­je­lent művei az Agave Könyvek gondozásában: Hyperion Hyperion bukása Endymion

Endymion felemelkedése

DAN SIMMONS

Dan Simmons: Ilium Copyright © 2003 by Dan Simmons Hungarian translation © Huszár András, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dan Simmons: Ilium HarperCollins, HarperTorch, New York, 2005 Fordította: Huszár András

ISBN: 978 61 5552 232 1 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót tervezte: Pintér László A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Bordás Veronika Korrektor: Boncz Éva Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2015-ben Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: science fiction

A regényt a Wabash College-nek ajánlom: a hallgatóknak, a tanári karnak és az egyetem örökségének



„Az észnek mindez nem elég, saját kéjébe visszalép: az ész Óceán tükre, mely minden létezőt visszaver mégis rajtuk túl megteremt más tengert és más végtelent. Megsemmisül, mit megragad, lesz zöld árnyban zöld gondolat.”



„Mert zsákmányolhatsz tulkot, hízotthasu birkát, szerzel sárga lovat, meg háromlábas edényt is vissza azonban már sohasem zsákmánylod a lelked, sem nem vásárlod, ha kiszállt a fogak rekeszéből.” – Akhilleusz



„Keserü szív, mely tűr, vár, néha mar.” – Caliban



Andrew Marvell: A kert *

Homérosz: Iliász, Kilencedik ének, 406–409 **



Robert Browning: Caliban Setebosról ***

* Károlyi Amy fordítása

** Devecseri Gábor fordítása *** Tótfalusi István fordítása

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A regényhez végzett előzetes kutatómunkám során számos Iliász­-fordítást kézbe vettem, és szeretném külön kiemelni az alábbi fordítókat: Robert Faglest, Richmond Lattimore-t, Alexander Pope-ot, George Chapmant, Robert Fitzgeraldot és Allen Mandelbaumot. Gyönyörű fordításaikat nem lehet eléggé magasztalni, és olyan tehetséggel áldotta meg őket a sors, amit szerény személyem nehezen érhet fel ésszel. Az Ílion megírása során felhasználtam jó néhány, az Iliászhoz kapcsolódó fiktív prózai alkotást és költeményt, és különösen nagy hatással volt rám W. H. Auden, Robert Browning, Robert Graves, Christopher Logue, Robert Lowell és Lord Alfred Tennyson munkássága – a regényem sokat köszönhet nekik. Az Iliászra és Homéroszra vonatkozó szakirodalomból és szövegmagyarázatok közül kiemelném Bernard Knox, Richmond Lattimore, Malcolm M. Willcock, A. J. B. Wace, F. H. Stubbings, Kerényi Károly műveit, valamint a homéroszi szöveg számtalan szkholionját. Örök hálával tartozom Harold Bloomnak, W. H. Audennek, illetve a Norton Anthology of English Literature szerkesztőinek Shakespeare műveire és Browning Caliban Setebosról című költeményére vonatkozó mélyreható elemzéseiért. Aki behatóbban kívánja tanulmányozni Browning versének Audenféle interpretációját, annak javaslom, hogy olvassa el Edward Mendelson Later Auden című monográfiáját. Shakespeare szonettjeinek „Mahnmut-féle” olvasatát javarészt Helen Vendler lenyűgöző tudományos művéből, a The Art of Shakespeare’s Sonnetsből kölcsönöztem. Azoknak az észrevételeknek a többségét, amelyeket „az iói Orphu” tesz Marcel Proust életművéről, Roger Shattuck Proust’s Way: A Field Guide to In Search of Lost Time c. kötete ihlette. Azon olvasóim, akiket Mahnmut megfertőz az avoni hattyú iránti olthatatlan lelkesedésével, forduljanak bátran Harold Bloom Shakespeare: The Invention 9

of the Human, Herman Gollob Me and Shakespeare: Adventure with the Bard és Park Honan Shakespeare: A Life című köteteihez. Rendkívüli hálával tartozom a NASA-nak, a Jet Propulsion Laboratorynak, és nem utolsósorban a National Geographic Society kiadványának, a Paul Raeburn által szerkesztett Uncovering the Secrets of the Red Planetnek, amely Matt Golombeck előszavával és jegyzeteivel jelent meg. Ezek támpontul szolgáltak a Mars részletes térképeinek megalkotásához (a terraformálás előtti időszakból). Rengeteg hasznos információt gyűjtöttem a Scientific American folyóiratból, a teljesség igénye nélkül álljon itt néhány cikk: Robert T. Pappalardo, James W. Head és Ronald Greeley: The Hidden Ocean of Europa (1999. október); Anton Zeilinger: Quantum Teleportation (2000. április); Paul Davies: How to Build a Time Machine (2002. szeptember). Végezetül köszönetet szeretnék mondani Clee Richesonnak, aki részletekbe menően kifejtette, hogyan építsünk házi kupolókemencét fából készült tetőzáró fedéllel.

10

1.

A TRÓJAI SÍK Harag. Haragot, istennő, zengd, Péleidész Akhilleuszét, vészest, férfiölőét, akinek az a sors jutott osztályrészül, hogy harcban hulljon el, zengd a haragot, mely sok ezer akháj vesztét okozta, mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette. És ha már itt tartunk, zengd kicsinyes, hatalmuk teljében az új olümposzi csúcson trónoló istenek haragját, meg a poszthumánokét, tán holtukban búcsúzva tőlük. Valamint ne feledkezz meg a maroknyi önző, klasszikus értelemben vett emberről sem, bármily haszontalanná válhattak is az idők folyamán. S míg dalolsz, Múzsa, zengd el a bölcseszű, öntudattal bíró, fennkölt lények haragját, az emberhez közel s mégis oly távol állókét, akik az Európé jégtakarója alatt alusszák álmukat, az Ió kénköves pernyéjében fuldokolnak, vagy a Ganümédész fagyos rétegei közt jönnek világra. Ó, és míg el nem felejtem, Múzsa, énekelj rólam is, szólj nyomorult fejemről, az akarata ellenére feltámasztott Hockenberryről: szegény, szerencsétlen, néhai dr. Thomas Hockenberryről – a barátainak csak Hockenbush, habár fent nevezett barátok már rég porrá lettek egy elnéptelenedett világon. Zengd haragom, Múzsa, bizony, az én haragom, még akkor is, ha netán eltörpül és jelentéktelennek tetszik a nemmúló égilakók dühe vagy az istengyilkos Akhilleusz tombolása mellett. Tudod, mit, Múzsa? Meggondoltam magam. Inkább ne is említs. Ismerlek, mint a rossz pénzt. Magadhoz láncoltál, Múzsa, a szolgád lettem, te, utolérhetetlen ribanc, te! Nem bízom benned. De nem ám. Ha már egyszer rám hárult a feladat, hogy akaratomon kívül az ókori görög kar szerepét töltsem be ebben a történetben, akkor ott fogom felvenni a fonalat, ahol nekem tetszik. Mégpedig itt: 11

Ez is csak egy átlagos nap a sok közül, pontosan olyan, mint bármely másik azóta, hogy kilenc évvel ezelőtt újjászülettem. A szkholiaszták, Homérosz kommentátorainak, az Íliász kutatóinak körletében ébredek, vörös homokdűnék, kék égbolt és roppant sziklafalak közé ékelődve, amikor is a Múzsa magához kéret; a vérszomjas kerberoszok előbb körbeszaglásznak, majd átengednek, és szokás szerint sebesen megteszem a fűvel borított olümposzi csúcsra vezető huszonhét kilométeres utat a keleti meredélyen felkúszó kristály mozgólépcsőn. Miután bejelentkezem a Múzsa kihalt villájába, és kézhez kapom a napi jelentést a műszakját letevő szkholiasztától, magamhoz veszem az alakváltó felszerelést és a védőpáncélt, az övembe csúsztatom a sokkolópálcát, és az alkonyati trójai síkra kátézok. Próbálták már valaha elképzelni, milyen lehetett Trója ostroma? Nos, ha igen – mint ahogy jómagam hivatalból tettem több mint húsz éven keresztül –, akkor ki kell ábrándítanom önöket: a valóság szinte bizonyosan lepipálja a fantáziájukat. Az enyém legalábbis kevésnek bizonyult. A valóság ugyanis olyan mérhetetlenül lenyűgöző és rettenetes, hogy még a vak költő is hasztalan próbálta szavakba önteni. Ott van mindjárt maga Ílion, más néven Trója, az ókori világ egyik legjelentősebb városa. Bő három kilométer választja el a tengerparttól, ahol jelenleg állok, de mivel bércen fekszik, így is tisztán kivehető a maga teljes, fenyegető pompájában. Magas falait ezernyi fáklya és máglya borítja fénybe. Marlowe kissé túloz, amikor égig érő tornyokról beszél, de a magas, kerek, bizarr, impozáns bástyák ettől függetlenül lélegzetelállító látványt nyújtanak. Vagy vegyük az akhájokat, a danaókat és a támadók többi csoportját – technikailag még nem görögök, hiszen a görög nemzet több mint kétezer év múlva jön létre, de én csak azért is görögöknek fogom nevezni őket. A hallgatóimnak mindig azt tanítottam az Iliászról, hogy a trójai háború csupán Homérosznál ölt eposzi méretet, és a valóságban alighanem jóval szűkebb konfliktusnak számított: pár ezer görög harcos ütközött meg pár ezer trójaival. Még a legtájékozottabb szkholiaszták is úgy becsülik a szöveg alapján, hogy legfeljebb ötvenezer akháj, illetve egyéb görög harcos szállhatott partra a fekete hajókról. Tévedtek. Jelenlegi becsléseink szerint több mint kétszázötvenezer görög alkotja a támadó sereget, és megközelítőleg feleannyi trójai védelmezi szövetségeseivel a trójai várat. Olybá tűnik, hogy a görög szigetvilág valamennyi daliás hérosza lélekszakadva érkezett a csatába – a háború ugyebár hadizsákmánnyal kecsegtet –, és velük jöttek a parancsnokságuk alá tartozó vitézek, társak, szövetségesek, csatlósok, szolgák és ágyasok is. 12

A látvány mellbevágó: hosszan sorakoznak a megvilágított sátrak, tábortüzek ropognak, a sáncok mentén hegyes karók meredeznek a földből, és a parttól távolabb a rögös talajba vájt mély árkok futnak. Az árkok nem búvóhelyül szolgálnak, hogy bennük lekushadva a harcosok elrejtőzhessenek, hanem ezekkel tartják távol a trójai lovasságot a görögök. A tengernyi sátrat, harcost, csillogó dárdát és fénylő pajzsot pedig ezer meg ezer fáklya, vacsorához megrakott tűz és halotti máglya vonja fénybe. Tetemek máglyái lobognak. Immár hetek óta dögvész tizedeli a görög sereget. Kezdetben csak az öszvérek és a kutyák hullottak, aztán hol egy harcos, hol egy szolga halt meg. Kisvártatva – az elmúlt tíz nap alatt – kitört a járvány. A ragály több áldozatot szedett az akháj és danaosz daliák közül, mint amennyien a harcokban lelték halálukat az elmúlt hónapok alatt. A magam részéről tífuszra tippelek. A görö­ gök azonban szentül hiszik, hogy kihívták maguk ellen Apollón haragját. Néhányszor mind az Olümposzon, mind idelent, a trójai síkon volt szerencsém távolról megpillantani Phoibosz Apollónt, és meg kell mondjam, ritka nagy rohadék. Nyilas Apollón, az Ezüstíjú, a Messzelövő – nemcsak a gyógyítás istene, hanem a pestisé is. Az istenek közül ő a trójaiak egyik legfőbb szövetségese a háborúban, ha rajta múlna, mind egy szálig elpusztítaná az akhájokat. Végeredményben oly mindegy, a dögvészt a tetemektől bűzlő folyók és a fertőzött ivóvíz terjeszti-e, vagy épp Apollón ezüstnyilai: a görögök joggal feltételezik, hogy az isten ártani akar nekik. Most éppen ott tartunk, hogy az akháj „királyok és fejedelmek” – merthogy valamennyi görög hős valamiféle király- vagy fejedelemféleség maga és a népe előtt – egybesereglenek gyűlést tartani Agamemnón sátránál, hogy megvitassák, miképpen űzhetik el a dögvészt. Magam is komótosan ballagok arrafelé, nem nagy kedvvel, holott elvileg olyan izgatottnak kellene lennem ezen az estén, mint a háború megfigyelésével töltött kilenc hosszú évem alatt még soha. Már nem kell tovább vágnom a centit. Ezen az estén ugyanis ténylegesen elkezdődik Homérosz eposza, az Iliász. Na, nem mintha nem tapasztaltam volna, hogy Homérosz a költői szabadsággal élve jó párszor megbolygatta az időrendet, és felcserélte egyes események sorrendjét. Ilyen az úgynevezett hajókatalógus, a görög hajók felsorolása és a hadi mustra, amely az Iliász második énekében olvasható, én viszont több mint kilenc éve voltam szemtanúja, amikor az argoszi gályák Aulisz alá gyűltek, és áthaladtak az Eubóia és a görög szárazföld közti szoroson. Vagy az epipolészisz, Agamemnón seregszemléje, amely a negyedik énekben szerepel, 13

jóllehet nem sokkal azt követően tartották meg, hogy a seregek partra szálltak Ílion mellett. A hadi mustra után rögtön következett az, ami a tananyagban teikhoszkópia néven szerepelt: a „szemlélgetés a falról”, amikor Helené sorra veszi Priamosznak és a trójai vezéreknek az akháj hősöket. A teikhoszkópia az eposz harmadik énekében szerepel, míg a valóságban közvetlenül a partraszállás és az epipolészisz után zajlott le. Már ha valóságnak lehet tekinteni mindezt. Mindenesetre ezen az estén a vezérek Agamemnón sátránál gyülekeznek, ahol Agamemnón és Akhilleusz majd összerúgja a port. Ezzel kezdődik az Iliász, ezért minden idegszálammal erre kellene összpontosítanom, latba vetnem minden szakmai tudásomat. Csakhogy az az igazság, hogy magasról leszarom. Tőlem aztán kakaskodhatnak, mit bánom én! Ragadjon csak kardot Akhilleusz… na jó, bevallom, arra azért kíváncsi vagyok. Vajon tényleg megjelenik Pallasz Athéné, hogy lecsitítsa a hőst, vagy az istennő felbukkanása pusztán annak szimbóluma, hogy Akhilleusz észhez tért? Egész életemben arra vártam, hogy megtudjam az igazságot, és percek múlva kiderül. Ám bármilyen furcsa, nincs mit szépíteni a dolgon… szarok… rá. Hiába, nem múlt el nyomtalanul, hogy az elmúlt kilenc évben óriási kínok között újjászülettem. Az emlékeim lassan térnek vissza, a háború tölti ki a mindennapjaimat, és kevély, hetvenkedő hősökkel vagyok körülvéve. Nem beszélve arról, hogy az istenek és a Múzsa rabságában senyvedek. Cseppet sem bánnám, ha ebben a szent minutumban feltűnne egy B–52-es az égen, és atomot dobna a görögökre meg a trójaiakra. A nyavalyás hősök elmehetnek a picsába, a fából ácsolt harci szekereikkel egyetemben. Mégis továbbvánszorgok Agamemnón sátra felé. Ez a feladatom. Kénytelen vagyok megfigyelni az eseményeket, majd jelentést tenni a Múzsának, különben nem csak az állásomnak inthetek búcsút. Az istenek ízzé-porrá zúznak, alkotóelemeire bontják a DNS-emet, amelynek segítségével rekonstruáltak, és akkor, ahogy mondani szokás, vége a dalnak.

14

2.

ARDIS HALL, ARDIS-HEGYSÉG Daeman a faxterminálra kilépve Ada otthonához közel öltött alakot. A látóhatáron vörösen izzott a nap, Daeman vaksin hunyorgott a szemébe tűző sugaraktól. Az égen egy árva felhő sem úszott, a lemenő nap a szirteket borító, hórihorgas fák mögül vonta lángba a kobaltkék égbolton forgó poláris és ekvatoriális gyűrűket. Daemant zavarba hozta az alkony; alig egy másodperce még reggel faxolt el Tobi második húszasa alkalmából tartott bulijáról Ulánbátorból. Évek óta nem járt Adánál, és csak annak a néhány barátjának ismerte a pontos lakhelyét, akiket rendszeresen meglátogatott: Sedmant Párizsban, Onót Bellinbadban, a csomi hegyekben Risirt meg még egy-két közeli ismerőst. Egyébként pedig fogalma sem volt, melyik földrészen vagy milyen időzónában lyukad ki. Daeman még a földrészek nevét és elhelyezkedését sem igen ismerte, nemhogy tisztában lett volna ennél komplexebb földrajzi fogalmakkal vagy holmi időzónákkal. Cseppet sem izgatta, hogy a tudása meglehetősen hiányos. Mindazonáltal elvesztette a fonalat. Most kiesett egy nap, vagy épp hogy nyert egy napot? Az az egy biztos, hogy itt még a levegőt is másnak érezte: párásabb, dúsabb, vibrálóbb. Daeman körülnézett. Hétköznapi faxterminálon állt. A kerek betonplatform fölé elegáns vas tartóoszlopokon nyugvó, sárgán csillogó üvegpergola borult. A középtájon emelkedő pilléren az elmaradhatatlan kódolt szimbólum világított, amit Daeman nem tudott értelmezni. Sehol nem látott más ember alkotta tárgyat a völgyben; körös-körül fűtenger hullámzott, erdő zöldellt, a távolban patak csobogott. A magasban lomhán forgott a két gyűrű. Úgy keresztezték egymást, mint valami roppant, lassú giroszkóp kerete. Enyhe este volt, párásabb, mint Ulánbátorban. A faxterminál füves tisztás közepén helyezkedett el, a távolban lankás dombok emelkedtek. A terminál korongjától úgy hat méterre réges-régi, kétszemélyes, egykerekű, nyitott fogat 15

várakozott, felette nem kevésbé ódivatú szervitor lebegett. Egyetlen vojnix állt befogva a kocsi előtt, a farudak között. Daeman legutóbb egy évtizeddel korábban járt az Ardis Hallban, azóta már el is felejtette, mennyi kényelmetlenséggel járnak az itteni barbár szokások. Nonszensz, hogy nem lehet közvetlenül a házba faxolni. – Daeman uhr? – kérdezte a szervitor, pedig nyilván tudta, kit szólít meg. Daeman válaszképpen mordult egyet, és a szervitor felé nyújtotta ütöttkopott útitáskáját. Az apró szervitor közelebb lebegett, párnázott végtagjai közé fogta a poggyászt, és betette a kocsiülés alatti csomagtartó rekeszbe. Daeman beszállt a fiákerbe. – Várunk még valakit? – érdeklődött. – Ön az utolsó vendég – válaszolta a szervitor. Zümmögve helyet foglalt a félgömb alakú bakon, és kattogva utasította a rudak között toporgó vojnixot, mire az könnyű iramban megindult a lemenő nap irányába. Rozsdás talpa és a fiáker kerekei alig vertek port a kavicsos úton. Daeman kényelmesen hátradőlt a zöld bőrülésen, mindkét kezével megragadta sétapálcája gombját, és a tájban gyönyörködött. Azért jött látogatóba Adához, hogy elcsábítsa a lányt. Daeman ugyanis azzal töltötte a napjait, hogy fiatal hölgyek fejét csavarta el. Ez volt a legfőbb hobbija… illetve még lepkéket is gyűjtött. Az Ada és közte lévő korkülönbség – a lány a húszas évei közepén járt, Daeman pedig lassan betöltötte a második húszasát – a legkevésbé sem zavarta. Ahogy az sem, hogy Ada az unokatestvére volt. A vérfertőzés tabuja réges-rég leomlott. A „genetikai torzulás” fogalma teljesen ismeretlen volt Daeman előtt, de még ha jelentett is volna valamit a számára, akkor sem idegeskedett volna miatta. Biztosra vette volna, hogy az ispotályon korrigálják a hibákat. Az ispotály mindent helyrehozott. Daeman tíz évvel korábban gyakori vendég volt az unokatestvérénél az Ardis Hallban – bár olyan mérhetetlenül unatkozott, hogy megpróbálta az ágyába csalni Ada másik unokatestvérét, Virginiát, aki nem sokkal volt szebb egy vojnixnál. Ám egy nap véletlenül meglátta Adát meztelenül. Az Ardis Hall egyik végtelennek tűnő folyosóján kóválygott azt az üvegházat keresve, ahol a reggelit szolgálták fel. Ahogy elhaladt a fiatal lány hálószobájának résnyire nyitott ajtaja előtt, odabent egy magas, horpadt tükörben meglátta Adát, amint a lány egy mosdótál előtt állva, kissé bamba tekintettel végighúzza a fürdőszivacsot a testén. Daeman hamar rájött, hogy Adáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy különösebb figyelmet fordítana a tisztálkodásra, de a felnőtt Daemant, aki alig volt idősebb, mint 16

most Ada, rabul ejtette a gyermekkor gubóját alighogy levedlő, hamvas leány tükörképe. Ada szépsége mellett már akkor sem lehetett szó nélkül elmenni, azzal együtt, hogy csípője, combja és mákszemnyi bimbójú melle megőrizte kislányos pufókságát. A hóka lány – bármennyit is napozott, a bőre krétafehér, alabástromszínű maradt – szürke szemével, cseresznyepiros ajkával és hollófekete hajával a műkedvelő szatírok minden várakozását felülmúlta. Akkoriban az volt a divat, hogy a nők borotválják a hónaljukat, de a kis Ada éppúgy nem törődött ezzel, mint a bevett viselkedési normák túlnyomó többségével, és Daeman szívből remélte, hogy felnőttkorában sem változtatott ezen a jó szokásán. Az egész alakos tükör kimerevítette (és Daeman emlékeinek képzeletbeli kiállításán vitrinbe állította) a lányosan telt idomokat, a kerek, sápadt melleket, a tejfehér bőrt, a csillogó szempárt és a négy fekete sávot, amelyek megtörték a teste fehérségét: a hullámos, kérdőjelet formázó hajzuhatagot, melyet csak a lány nagy ritkán tűzött fel hevenyészve, ha éppen nem játszott; a két pontot a hóna alatt; valamint a szabályos fekete felkiáltójelet, mely még nem terebélyesedett háromszöggé a combja árnyékában. A fiákerben zötyögő Daeman elmosolyodott. Sejtelme sem volt, vajon Ada miért hívta meg erre a születésnapi ünnepségre oly sok év után – még azt sem tudta, kinek a húszasát ünneplik –, de semmi kétsége nem volt afelől, hogy meg fogja hódítani a lányt, mielőtt hazafaxolna, vissza a rendes környezetébe, az estélyek, a hosszú kirándulások meg az érett nőkkel folytatott felszínes viszonyok világába. A vojnix kecsesen ügetett az úton, minden erőfeszítés nélkül húzta a fiákert. Nem hallatszott más, csak a kavics csikorgása a lába alól és a kocsiszekrényben forgó, ódivatú giroszkópok halk búgása. Az árnyak megnyúltak a völgyben, de a keskeny kocsiút kitartóan kúszott felfelé a hegyoldalon, hogy aztán a bércen a lenyugvó nap utolsó sugarai halvány fénybe vonják. Az út ezen a ponton elágazott. A másik ága nyugatra tart, a szomszéd orom felé, majd leereszkedett egy szélesebb völgybe, ahol satnya gabonatáblák terpeszkedtek, ameddig a szem ellátott. A karbantartó szervitorok ide-oda rebbentek az erőtér mentén, cikázó pingponglabdákra emlékeztetve Daemant. Az út balra, délnek kanyarodott, egy fából ácsolt, fedett hídon átvágott egy folyó felett, majd szerpentinként felkapaszkodott egy meredek hegyoldalra, és egy régi erdőben kacskaringózott tovább. Daemannek halványan derengett, hogy tíz évvel korábban egyszer – aznap délután, amikor megpillantotta az ifjú Ada meztelen tükörképét – lepkékre vadászott a vénséges erdőségben. Eszébe 17

jutott, micsoda izgalom fogta el, amikor egy vízesés mellett a hálójába került egy ritka gyászlepkefajta; a nagy fogás emléke összemosódott a lány sápadt bőre és fekete haja láttán támadt gerjedelmével. Ekkor felrémlett előtte az az emlékfoszlány is, amikor Ada fakó tükörképe mosakodás közben egyszer csak felpillantott, és valahogy úgy nézett a folyosóról leskelődő, vágytól égő huszonhét éves Daemanre, ahogy később maga Daeman tanulmányozta a foglyul ejtett gyászlepkét: közönyös arckifejezéssel, se nem boldogan, se nem dühösen, pimaszul, de mégsem kihívóan, amolyan tárgyilagos érdeklődéssel. A fiáker közeledett az Ardis Hallhoz. A vén tölgyek, szilfák és kőrisek lombsátra alatt sűrű félhomály honolt a hegyoldal magasan fekvő részén. Sárga lámpások mutatták az utat, és az ősi vadon mélyén imitt-amott színes lampionok füzére derengett fel, talán újabb erdei ösvényeket szegélyezve. A vojnix kicsörtetett az erdőből egy tisztásra. Káprázatos alkonyi látkép tárult Daeman szeme elé: az Ardis Hall teljes pompájában ragyogott fel a hegytetőn. A bejárat előtt fehér murvával felszórt ösvények és utak kígyóztak; az udvarház mögött csaknem fél kilométer széles gyepsáv terült el. A pázsitot fasor szegélyezte, a háttérben kanyargó folyó még mindig szürkületi fényben csillámlott, és délnyugat felé a dombok között el lehetett látni a távolabbi, fénytelenül komorló erdős magaslatokig. Az azokon túl emelkedő magas, sötét hegyek már egybeolvadtak a látóhatáron feketéllő fellegekkel. Daeman megborzongott. Teljesen megfeledkezett róla, hogy Ada otthona ismeretlen földrészen fekszik, és a szomszédságában dinoszauruszok lakta vadon húzódik. Most villant csak az eszébe, hogy a legutóbbi látogatásakor halálra rémült, és Virginia, Vanessa meg a többiek mindhiába próbálták megnyugtatni, hogy az udvarház nyolcszáz kilométeres körzetében egyetlen veszélyes dinoszaurusz sem tanyázik. Mindenki erről győzködte, kivéve a tizenöt éves Adát, aki pusztán enyhe derűvel fürkészte, azzal a tekintettel, amelyről Daeman csakhamar megállapította, hogy a lány specialitása. Annak idején Daemant csak a lepkék tudták kicsalogatni a szabadba. Érezte, hogy most többre lesz szükség. Tudta, hogy a szervitorok és a vojnixok teljes körű védelmet nyújtanak, de semmi kedve nem volt kihalt őshüllők vacsorájává válni, hogy aztán a megalázó eset emlékével térjen magához az ispotályban. Az Ardis Hall előtti hatalmas szilfát rengeteg lampionnal aggatták tele, a félkörívben kanyarodó kocsifelhajtót és az udvarra vezető, fehér kaviccsal felszórt ösvényeket pedig fáklyák szegélyezték. A felhajtó mentén húzódó sövény és a komor erdő peremén vojnixok strázsáltak. Daeman észrevette, 18

hogy a szilfa alatt hosszúkás asztal áll. Az ünnepi díszkivilágítást szintén fáklyák biztosították, körös-körül lángnyelvek pislákoltak az esti szélben. A vacsoravendégek máris gyülekeztek. Daeman szokás szerint elégedetten és némi sznobizmussal nyugtázta, hogy a legtöbb férfi még mindig törtfehér köpönyeget, burnuszt vagy homokszín árnyalatú felöltőt kanyarított magára, márpedig ezek már hónapokkal korábban kimentek a divatból az előkelőbb társasági körökben, amelyekben ő maga mozgott. A vojnix végigtrappolt a kocsifeljárón az Ardis Hall bejáratáig, lassított az ajtó mögül kiszűrődő, aranysárga pászmák fényében, és olyan finoman tette le a fiáker rúdját, hogy Daeman zökkenést sem érzett. A szervitor a kocsi túloldalára rebbent Daeman táskájáért, ő pedig kiszállt az utastérből. Örült, hogy újra szilárd talajt érez a lába alatt: a feje még mindig kóválygott kicsit a faxolástól. Ada kilibbent az ajtón, és leszaladt a lépcsőn, hogy üdvözölje. Daemannek földbe gyökerezett a lába, csak bazsalygott bárgyún. Ada nemhogy szebb volt, mint amire emlékezett… álmaiban sem gondolta volna, hogy valaki ilyen gyönyörű lehet.

19

3.

A TRÓJAI SÍK A görög vezérek Agamemnón sátra előtt gyülekeznek. Kíváncsi bámészkodók veszik körül őket, miközben Agamemnón és Akhilleusz civakodása pillanatok alatt elfajul. Nem árt megemlítenem, hogy addigra felöltöttem Biász alakját – és most nem a Nesztór seregében szolgáló püloszbeli bajnokra, a nép terelője Biászra gondolok, hanem Menesztheusz követőjére. A szerencsétlen athéni flótás elkapta a tífuszt, és jelenleg éppen dögrováson van; később felépül, és a tizenharmadik énekben részt vesz a harcokban, de most, betegen nemigen mozdul ki a sátrából, amely ráadásul innen messze, a part túlsó végében áll. Biásznak köszönhetően egészen a belső körig jutok: kellően rangos harcos ahhoz, hogy a dárdások és a szájtáti lézengők félrehúzódjanak az útjából. Ugyanakkor senki nem várja el tőle, hogy megszólaljon a kibontakozóban lévő vitában. Sikerült lemaradnom a drámai nagyjelenetről, amikor Kalkhász Thesz­ toridész, „madarak legjobbszavu jósa”, tudatta az akhájokkal Apollón haragjának valódi okát. A mellettem ácsorgó vezérek egyike a fülembe súgja, hogy Kalkhász oltalomért folyamodott, mielőtt szólásra emelkedett: azt kérte Akhilleusztól, hogy védje meg, ha az összeverődött tömeg és a fejedelmek nemtetszésüket fejeznék ki a mondandója hallatán. Akhilleusz esküt tett, hogy nem engedi, hogy bárki kezet emeljen rá. Kalkhász ezután elmondta nekik azt, amit félig-meddig egy ideje már gyanítottak: az isten a papja, Khrűszész miatt haragos. A papot Agamemnón semmibe vette, amikor arra kérte, adja ki foglyul ejtett lányát. Kalkhász magyarázatát hallva Agamemnón éktelen haragra gerjedt. – Kecskeszarral fosta le a bokáját – suttogta a vezér nevetve, és borgőzös lehelete megcsapta az orromat. Ha nem tévedek, Óroszt tisztelhetem benne, akit néhány hét múlva Hektór fog lekaszabolni, amikor a trójai hős rendet vág az akháj seregben. 20

Órosztól megtudom, hogy Agamemnón alig néhány perce végül beadta a derekát, és beleegyezett, hogy visszaszolgáltatja az apjának Khrűszéiszt, a rabszolgalányt. – E lány több a szívemnek törvényes feleségemnél, Klütaimnésztránál! – háborgott Átreidész Agamemnón. A király egy másik, legalább olyan szép rabszolgalányt követelt magának kárpótlásul. Órosz szerint, aki csúnyán felöntött a garatra, Akhilleusz válaszképpen azt kiabálta: „Hova gondolsz, Átreidész, legkapzsibb ember a Földön?!” Majd felhívta a figyelmét, hogy az argosziak (ez már a sokadik név, amivel az akhájokat vagy a danaókat illetik, az isten verje meg a rohadt görögöket, amiért ennyiféle nevet használnak) nincsenek abban a helyzetben, hogy újabb hadizsákmányt szolgáltassanak a vezetőjüknek. A férfiölő Akhilleusz megígérte, hogy ha majd ismét nekik kedvez a hadiszerencse, Agamemnón megkapja kárpótlásul a leányt. Addig is, folytatta Akhilleusz, adja ki Khrűszéiszt az apjának, és fogja be a lepénylesőjét. – Erre a nagy Agamemnón egészben szarta a kecskéket – röhög Órosz olyan hangosan, hogy több vezér is rosszalló arckifejezéssel fordul felénk. Bólintok, és szétnézek a belső körben. Mint mindig, most is Agamemnón van a középpontban. Átreusz fiának minden porcikájából sugárzik, hogy ő a seregek vezére: magas, szakálla antik csigákba göndörödik, szemöldöke félistenhez méltó, tekintete átható, izmos karja olajtól csillog, vértje és felszerelése párját ritkítja. Vele szemközt, a belső kör közepén, a nyílt térségben Akhilleusz veti meg a lábát. Akhilleusz erősebb, fiatalabb és sokkal szemrevalóbb Agamemnónnál, a napra lehet nézni, de rá nem. Több mint kilenc éve, a hajók felsorolásánál pillantottam meg először, és akkor úgy gondoltam, hogy alighanem Akhilleusz még az istenekhez hasonlatos hősök közül is messze kiemelkedik: testi ereje és parancsnoki tekintélye révén mindenki mást lenyűgöz. Azóta rájöttem, hogy szépség ide, tekintély oda, Akhilleusz meglehetősen bárgyú alak: úgy kell elképzelni, mint egy nagyságrendekkel jóképűbb Arnold Schwarzeneggert. A belső kört azok a hősök alkotják, akikről előző életemben évtizedeken keresztül tanítottam. Hús-vér valójukban sem okoznak csalódást. Odüsszeusz viszonylag közel áll Agamemnónhoz, de szemmel láthatólag nem az ő pártját fogja az egyre hevesebb vitában: egy fejjel alacsonyabb a seregek vezérénél, de válla és mellkasa szélesebb. Úgy mozog a görög vezérek között, mint a birkák közé vegyült kos, tekintete és cserzett, barázdált arca éles eszéről és leleményességéről árulkodik. Eddig még egyszer sem váltottam szót Odüsszeusszal, de remélem, nyílik rá alkalmam, mielőtt véget ér a háború, és a görög hős útra kel. 21

Agamemnóntól jobbra az öccsét, Meneláoszt, Helené férjét pillantom meg. Az akhájok annyit panaszkodnak rá, hogy már a könyökömön jön ki: össze sem tudom számolni, hányszor hallottam véletlenül valamelyiküktől, hogy ha Meneláosz jobb lett volna az ágyban – vagy „ha nagyobb farka lenne”, ahogy Diomédész három éve, a fülem hallatára megjegyezte egyik barátjának –, akkor Helené nem szökött volna Parisszal Trójába, és a görög szigetek hősei nem vesztegettek volna el kilenc évet az átokverte ostrommal. Agamemnón balján Oresztész feszít; nem az otthon maradt, elkényeztetett fia, aki egy nap majd bosszút áll az apja meggyilkolásáért, sőt, még egy tragédia is születik róla, hanem csupán a névrokona, hűséges dárdavivő, aki Hektór kezétől esik a trójaiak soron következő nagy rohamában. Agamemnón mögött Eurübatész, Átreidész hírmondója látható; véletlenül sem összekeverendő Odüsszeusz azonos nevű követőjével. Mellette áll Eurümedón, Ptolemaiosz fess fia, Agamemnón fegyvernöke. Nem összekeverendő egy másik, jóval előnytelenebb külsejű Eurümedónnal, aki pedig Nesztór kocsihajtója. (Meg kell mondjam, néha azt kívánom, bárcsak átlagos vezetéknevekre cserélhetném a hangzatos titulusokat.) Ma este Agamemnón társaságához tartozik még a két Aiász, a szalamisziak és a lokrisziak vezetője. Egyes-egyedül a nevük alapján lehet összekeverni őket, az óriástermetű Aiász ugyanis pontosan úgy néz ki, mint egy nagymenő baseballjátékos, míg apróbb termetű névrokona inkább zsebmetszőre emlékeztet. Eurüalosz, aki az argoszi sereg rangsora szerint a harmadik körbe tartozik, közvetlen feljebbvalója, Szthenelosz mellett áll: a vezér olyan rettentően selypít, hogy még a saját nevét is képtelen kimondani. Az argosziak legfőbb vezetője, Agamemnón kebelbarátja, a szókimondó Diomédész szintén részt vesz a tanácskozáson, azonban cseppet sem jókedvéből teszi: sötét tekintettel, karba font kézzel mered maga elé. Az öreg Nesztór – Pülosz zengőszavú szónoka – a belső kör közepe táján álldogál, és még Diomédésznél is savanyúbb ábrázattal szemléli, ahogy Agamemnónt és Akhilleuszt egyre jobban elragadja az indulat, és válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez. Ha Homérosz a valósághoz hűen beszélte el a történteket, akkor Nesztór alig néhány perc múlva belefog nagyszabású monológjába, melyben megpróbálja megszégyeníteni Agamemnónt és a dühöngő Akhilleuszt a többiek előtt, remélve, hogy félreteszik a nézeteltéréseiket, hiszen a torzsalkodás éppen a trójaiak malmára hajtja a vizet. Noha Nesztór intelmei süket fülekre találnak, nem tagadom, hogy hallani szeretném a beszédét, ha másért nem, hát azért, mert felidézi a kentaurok – avagy a „nagy hegyi szörnyek” – ellen vívott ősi 22

háborút. A kentaurokra mindig kíváncsi vagyok, és Nesztór meglepően tárgyilagosan beszél róluk és a velük vívott csatáról Homérosz szerint, holott az Iliász mindössze két mitikus lényről tesz említést: a kentaurokról és a kiméráról. Kíváncsian várom, mit mesél majd Nesztór a kentaurokról. Egyelőre azonban inkább a háttérbe húzódom, nehogy észrevegyen, hiszen az agg vezér egyik emberének, Biásznak a bőrébe bújtam. Nem örülnék neki, ha az öreg beszédbe elegyedne velem. Ám nincs mitől tartanom: Nesztór a görögökkel együtt kizárólag az Agamemnón és Akhilleusz közti nyers, sértegetésektől sem mentes szóváltásra figyel. Nesztór mellett következik Meneszthiosz, aki látványosan nem foglal állást a vitatkozó vezérek egyike mellett sem (ennek örömére, ha minden úgy alakul, ahogy Homérosz lejegyezte, Parisz néhány héten belül kardélre hányja), Eumélosz (vezére azoknak, kik a thesszáliai Pherait mívelték), Polüxeinosz (az epeiosziak négy vezetőjének egyike), derék társa, Thalpiosz, Thoász (Aitólia népének vezetője), a jellegzetes argisszai vértet viselő Leonteusz és Polüpoitész, aztán Makháón és testvére, Podaleiriosz, valamint a mögöttük felsorakozó thesszáliai harcosok, Odüsszeusz jó társa, Leukosz (akit Antiphosz kelevéze talál majd szemérmen néhány nap múlva). És még sokan mások, akikhez az elmúlt évek alatt közel kerültem, és már nem csupán látásból ismerem fel őket, hanem a hangjuk alapján is, vagy abból, ahogy harcolnak, hetvenkednek és áldoznak az isteneknek. Mert ha eddig nem említettem volna: nos, a Trója alatt összesereglett ókori görögök semmit sem vesznek félvállról. Beleadnak apait-anyait, képességeik legjavát nyújtják, teljes erőbedobással küzdenek, mert egy huszadik századi kutatót idézve: „tudják, hogy nem vallhatnak kudarcot”. Agamemnónnal szemben, Akhilleusz jobbján ott áll Patroklosz – az isteni hős legjobb barátja, akinek a sors rendelése szerint Hektór oltja ki az életét, amin felbőszülve Akhilleusz a hadtörténet legnagyobb mészárlását viszi véghez –, illetve Tlépolemosz, a legendás Héraklész szép nagy termetű sarja, aki menekülni kényszerült otthonából, miután megölte apja derék nagybátyját, és akivel hamarosan Szarpédón dárdája végez. Tlépolemosz és Patrokolosz a vén Phoinixet, Akhilleusz szívbéli jó barátját és volt tanítómesterét fogja közre. Az ősz lovag odasúg valamit Orszilokhosznak, Dioklész fiúsarjának, akit záros határidőn belül Aineiász fog elveszejteni a harcban. A tomboló Akhilleusztól balra megpillantom Ídomeneuszt, akiről az Iliászból nem derül ki, hogy a gyorslábú hős közeli társa. Természetesen napestig sorolhatnám még a belső kört alkotó vagy a háttérben összegyűlt hősök nevét, de úgy vélem, szemléltetésnek ez is megteszi. 23

Homérosz eposzában és a trójai sík mindennapi életében sem maradhat névtelen senki sem. A harcmezőtől a szópárbajokig mindenütt felemlegetik a hősök apjának nevét, múltbéli tetteiket, földjüket, asszonyaikat, gyerekeiket és vagyonukat. És hát ebbe könnyű beleőrülnie az egyszeri kutatónak. – Isteni hős Akhilleusz, ha csalsz is a kockában, furfangos is vagy a háborúban, és mindig más asszonnyal hálsz is, így ne ravaszkodj! – zúgja Agamemnón. – Mert hiszen úgysem jársz túl az eszemen. Ágyasod, a szép Bríszéisz, a legszebb zsákmány kerek e földön, szépségesebb, mint az én Khrűszéiszem. Azt akarod, hogy ajándékod teneked legyen, én meg üljek üres kézzel? Még mit nem! Vezesse bár a sereget helyettem Aiász, Ídomeneusz… vagy a leleményes Odüsszeusz… vagy te, te Péleidész… de engem ugyan nem csapsz be! – Mire vársz hát? – sziszeg gúnyosan Akhilleusz. – Ideje, hogy méltó vezetője legyen az akhájok hadának! Agamemnón elvörösödik dühében. – Legyen hát! A barna hajót vontasd a tengerre, rakj rá evezőst eleget, hordj szent hekatombát, aztán ő maga is, Khrűszéisz lépjen fel… vedd el tőlem, ha mered… hanem magad mutasd be az áldozatot az isteneknek, vészes Akhilleusz! És tudd, hogy kárpótlásul zsákmányt követelek… a te zsákmányrészed, szép Bríszéiszt! Akhilleusz szabályos arcvonásait eltorzítja a harag. – Szégyentelen! Te szemérmetlenség-öltönyű, kapzsiszívű, kutyaképű hitvány semmirekellő! Agamemnón lép egyet előre, a földhöz vágja a jogarát, és megragadja a kardja markolatát. Akhilleusz követi a példáját: ő is kardjához kap. – Nem vétett énnekem egy trójai sem, Agamemnón, csupáncsak te! Nem a dárdavető trósz népért jöttünk e földre, harcot vívni velük: érted jöttünk ide, te szemtelen, te fukarszívű! Hogy te örülhess, hogy Meneláosznak s neked itt csikarjunk ki harccal elégtételt, mert a fivéred arra nem volt képes, hogy a felesége vágyait kielégítse a hálótermében… Erre Meneláosz sem rest, és menten előrántja hüvelyéből a kardját. A vezérek és harcosaik mozgolódni kezdenek, ki az egyik, ki a másik hős felé húzódik. Ahogy megtörik a kört, az összegyűlt tömeg három táborra szakad: ott vannak egyfelől azok, akik Agamemnón zászlaja alá gyűlnek, mások aztán vérüket ontanák Akhilleuszért, míg Odüsszeusz és Nesztór köré csoportosulnak azok, akik viszolyognak az egésztől, és legszívesebben mindkét hőssel végeznének. 24

– Nem maradok tovább! – kiáltja Akhilleusz. – Az embereimmel Phthiába megyek. Sokkal jobb lesz nekem innen üres hajóimmal, vert sereggel hazatérnem. Eszemben sincs így legyalázva neked halmoznom kincsre a kincset. – Eredj, nem tartóztatlak! – rivall rá Agamemnón. – Rajta, rohanj! Én bizony nem fogok könyörögni, énértem ne maradj. Nagy harcos vagy, Akhilleusz, de sokra megyek vele! Az istenektől kaptad bizonyára, akármily erős vagy. Nem a saját érdemed. Mindig a harc kedves neked, a vérontás, a viszály meg a dúlás, hát csak eredj haza bárkáiddal, s légy ura a talpnyaló mürmidonoknak! – fröcsög Agamemnón. Akhilleusz szabályosan remeg a dühtől. Látszik rajta, hogy szíve szerint sarkon fordulna, és az embereivel végleg távozna Ílion alól, másfelől viszont mindennél erősebben támad fel benne a vágy, hogy kardot rántson, és úgy belezze ki Átreidészt, mint áldozati oltáron a bárányt. – Hanem figyelmezz szavamra, Akhilleusz! – folytatja Agamemnón, és mennydörgő hangját suttogóra fogja, hátborzongatóan, úgy, hogy a körülötte állók százai egytől egyig tisztán hallják. – Akár tábort bontasz, akár nem, én lemondok Khrűszéiszről az isten, a nagy Apollón javára… de cserébe elveszem tőled szép Bríszéiszt, hogy mindenki tudja, mennyivel több vagyok én, Agamemnón Akhilleusznál, a duzzogó gyereknél! Akhilleusz egyszerre kijön a sodrából, és béketűrését vesztve kirántja a kardját. És ezzel – Agamemnón halálával, Akhilleuszéval, vagy mindkettejük pusztulásával – véget is ért volna az Iliász, az akhájok hazatértek volna a bárkáikkal, Hektór hajlott kort élt volna meg, Ílion pedig még ezer évig állt volna, és talán Róma dicsőségét is túlszárnyalja, ám ekkor hirtelen az istennő, Pallasz Athéné tűnik fel Akhilleusz mellett. Tisztán látom az istennőt. Akhilleusz megpördül, az arca eltorzul, semmi kétség, tudja azonnal, hogy Athéné az. Rajtunk kívül azonban senki más nem veszi észre. Nem ismerem az álcázóberendezés működését, de nemcsak az isteneket, hanem engem is elrejt a kíváncsi szemek elől, amikor használom. Egyből tudatosul bennem, hogy ezúttal többről van szó puszta álcázásnál. Az istenek ismét kimerevítették az időt. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam, ahogy megállítják az időt, hogy senki ne lehessen a fültanúja, mit mondanak emberi játékszereiknek, de mindenesetre ez a kedvenc módszerük. Agamemnón szája tátva marad – a kifröccsenő nyálcseppek megdermednek a levegőben –, de egy hang nem jön ki a torkán, az állkapcsa vagy arcizma sem rezdül, nem rebben meg sötét szemhéja. A körben álló férfiak is hasonlóan jártak, kővé dermedve, átszellemülten vagy bambán, egy 25

helyben állnak. Röptében megkövült madár lebeg az égen. Tarajos hullámok emelkednek, de nem törnek meg a parton. A levegő csomós masszává sűrű­södik, mi pedig beleragadunk, mint megannyi borostyánba zárt rovar. A világ mozdulatlanságba dermed, melyet egyedül Pallasz Athéné tör meg, Akhilleusz, valamint én, pusztán azzal, hogy közelebb hajolok, mert hallani akarok minden egyes szót. Akhilleusz a kardja markolatát szorongatja – a penge félig kiszökkent a mívesen kidolgozott hüvelyből –, de Athéné üstökön ragadja, hosszú hajánál fogva maga felé fordítja, és így a hős már nem mer kardot rántani. Nem szegülhet nyíltan szembe egy istennővel. A szeme viszont félelmetesen ég, tébolyultan csillog, hangja harsogva töri meg az idő megállításával járó sűrű, kocsonyás csendet. – Miért? Rettenet, ó, rettenet! Pajzstartó Zeusz lánya, miért jöttél most ide? Tán, hogy lásd, miként szégyenít meg Agamemnón? – Szüntesd haragod! – szólal meg Athéné. Akik sosem láttak istent vagy istennőt testközelből, azoknak csupán annyit mondhatok, hogy grandiózus figurák, mégpedig a szó szoros értelmében – Athéné két méternél is magasabb –, és olyan lélegzetelállítóan gyönyörűek, hogy mezei halandó a nyomukba sem érhet. Alighanem a nanotechnológiai megoldásokkal és laboratóriumi genetikai módosításokkal érték el a kívánt hatást. Athéné személyében a női báj isteni tekintéllyel keveredik. Olyan roppant hatalom birtokosa, melyhez hasonlót álmaimban sem tudtam volna elképzelni, mielőtt új életre keltem az Olümposz árnyékában. Athéné belemarkol Akhilleusz hajába, hátrafeszíti a fejét, és erőnek erejével távolabb húzza a dermedt Agamemnóntól és alattvalóitól. – Nem hátrálok meg! – kiáltja Akhilleusz. A vészes hős érces hangja erőteljesen cseng a lelassult idő tompa burája alatt. – Az alávaló féreg király képében tetszeleg, és gőgjéért életével lakol! – Szüntesd haragod! – utasítja Athéné másodszor. – Az istennő, hókarú Héra küldött le az égből, hogy fékezzem haragod! Vissza! Akhilleusz vérben forgó szeme elfelhősödik, és átsuhan rajta a kétely. Héra, Zeusz felesége az akhájok legfőbb szövetségese az olümposzi csúcson, és különleges gyerekkora óta pártolja Akhilleuszt. – Szüntesd hát a viszályt! – förmed rá Athéné. – Kardod ki ne rántsd a kezeddel! Szóval azonban csak szídd őt kedvedre tovább is, lelkét ám ne orozd el. Szófogadó légy, s íme, kimondom a szót… és ez megy teljesedésbe, Akhilleusz, földi halandók sorsa előttem nem titok… dölyfe miatt háromszor 26

ilyen nagy fényes ajándék lesz a te részed még. Főd itt e helyütt porba hull, ha dacolni merészelsz. Tedd a szavunkat – Héra parancsát –, és jutalom lesz részed. Akhilleusz vicsorogva kitépi magát az istennő szorításából, morogva fintorog, majd visszalöki a kardot a hüvelyébe. Athéné és Akhilleusz úgy feszül egymásnak, mint két élőlény egy szoborparkban. – Istennő, nem tehetek szavatok ellen – jelenti ki Akhilleusz. – Még a nagyon haragos lelkűnek is ügyelnie kell szavatokra örökké. Mert aki hallgat rá, azt meghallgatja az isten. A tisztesség ezt kívánja. Athéné szája halvány mosolyra görbül, majd alakja köddé válik – visszakátézik az Olümposzra. Az idő megint mozgásba lendül. Agamemnón éppen ekkor fejezi be dagályos szónoklatát. Akhilleusz a hüvelyébe dugott karddal az oldalán a kör közepébe lép. – Lomha borostömlő! – támad Agamemnónnak ádáz szavakkal. – Szarvas­ szívű és kutyaképű! Lelked még sosem mert népeddel együtt vértet felövezni csatára, vagy kifeküdni a lesre a legderekabb daliákkal… s még te nevezed magad hadvezérnek?! Félsz kifosztani Íliont, hát hisz sokkal jobb az akhájok seregében zsákmányt elorozni… te, „király”, kinek hitvány nép várja parancsát… Íme kimondom a szót, szent esküvel is kijelentem… A körülöttem álló harcosok egy emberként fojtják vissza lélegzetüket. Sokkal nagyobb felzúdulást kelt közöttük, hogy Akhilleusz megátkozni készül Agamemnónt, mint ha egyszerűen levágta volna, mint egy kutyát. – Egykor Akhilleuszért valamennyi akháj ivadékban vágy ébredt – harsogja. Vészjósló és mennydörgő hangját hallva a tábor túlsó végén, száz méterrel odébb is kiesik a kocka a katonák kezéből, akik játékkal múlatják az időt. – S te segíteni nem tudsz rajtuk, a bánat bárhogy emészt, ha a férfiölő Hektór keze által hullanak el sokan. Akkor majd haragodban téped a lelked, mert az akhájok közt a legelsőt semmibe vetted. Azzal Akhilleusz sarkon fordul – az a híres sarok! –, és kivonul a körből, talpa alatt csikorog a kavics, és végül belevész a sátrak közti sötétségbe. El kell ismerni, felettébb hatásos zárszó. Agamemnón karba fonja a kezét, és dúlva-fúlva csóválja a fejét. Mások fojtott, döbbent hangon pusmognak. Aztán szóra emelkedik Nesztór, hogy beszédet tartson a régi szép időkről, amikor a vitézek vállvetve küzdöttek a hegyi szörnyek ellen. Ennek nem így kellett volna történnie – Homérosz művében Akhilleusz még javában vitatkozik, amikor Nesztór beszélni kezd –, ezért a kutatói ösztönöm rögtön működésbe lép. Emlékezetembe vési az eltérést, a gondolataim azonban teljesen máshol járnak. 27

Eszembe jut, hogy Akhilleusz milyen gyilkos pillantást vetett Athénére, mielőtt az istennő megragadta a haját, és engedelmességre kényszerítette. Hirtelen nagyra törő terv bontakozik ki előttem, amely eleve kudarcra van ítélve, és az életembe kerülhet, ugyanakkor szinte beleremegek a gyönyörűségbe, és egy pillanatig levegő után kapkodok. – Téged meg mi lelt, Biász? – kérdi a mellettem álló Órusz. Értetlenül bámulok a férfira. Hirtelen fogalmam sincs, ki ez az ember, és kicsoda „Biász”. Megfeledkezem a felvett személyazonosságomról. Megrázom a fejem, és átverekszem magam a dicső gyilkosok seregletén. A kavics az én talpam alatt is csikorog, de a távozásom közel sem olyan színpadias, mint Akhilleuszé. A tenger felé gyalogolok, olyan messzire, hogy a táborból senki ne lásson, és levetem Biász alakját. Ha valaki mégis észrevenne, a középkorú Thomas Hockenberryt látná, szemüvegestül-mindenestül, az akháj dárdások képtelen páncéljában, amelyet alig bír el, és amelyre bundát kanyarított, hogy eltakarja az alakváltó felszerelést és a védőpáncélt. Az óceán sötéten terpeszkedik. Borvörösen, sütök el gondolatban egy poént, de nincs kedvem nevetni. Nem először érzek heves késztetést arra, hogy álcát öltsek, és a légi­heve­ deremmel felemelkedve elrepüljek innen – még egyszer, utoljára Ílion felett hasítsam a levegőt, és a magasból vessek egy utolsó pillantást a falakon lobogó fáklyákra és a vesztükbe tartó várvédőkre, aztán délnek és nyugatnak vegyem az irányt a borszínű Égei-tenger felett, míg el nem érek a leendő görög szigetvilághoz és a szárazföldhöz. Meglátogatnám Klütaimnésztrát, Pénelopét, Télemakhoszt és Oresztészt. Thomas Hockenberry professzor gyerekkora óta mindig hamarabb találta meg a közös hangot a nőkkel és a gyerekekkel, mint a felnőtt férfiakkal. A protogörög nők és ifjak azonban gyilkos természetűek, és vérszomjasabbak, mint bármely felnőtt férfi, akivel Hockenberryt előző, vérontástól mentes életében valaha összehozta a sors. Halasszuk el inkább későbbre a repülést. Még jobb, ha végleg leteszünk róla. A partot nyaldosó hullámok ismerős zúgása megnyugtatólag hat rám. Egy életem, egy halálom. Az elhatározás majdnem olyan felszabadító, mint a repülés… vagyis, nem is maga a repülés, hanem sokkal inkább az a mámoros, röpke pillanat, amikor az ember leveti magát egy magaslatról, és a levegőben tudatára ébred, hogy végleg elrugaszkodott a szilárd talajról. Muszáj úsznia, különben elsüllyed. Muszáj szárnyra kapnia, különben a mélybe zuhan. Egy életem, egy halálom. 28

4.

A CONAMARA-KÁOSZ VIDÉKE Mahnmut, az európéi moravec tengeralattjárója három kilométerrel a kraken előtt suhant, és folyamatosan növelte a köztük lévő távolságot. Mivel azonban a krakenek csápjai nemegyszer öt kilométer hosszúra nyúlnak, a kezdeti előny egy cseppet sem nyugtatta meg a töpszli, félig szerves, félig mechanikus, robotszerű szerkezetet. Bosszantotta a dolog. Nemcsak hogy bosszantotta: elvonta a figyelmét. Mahnmut már majdnem befejezte a 116. szonettről írott legfrissebb elemzését, és alig várta, hogy átküldhesse e-mailen az iói Orphunak. Más sem hiányzott, mint hogy egy mélytengeri szörnyeteg bekebelezze a tengeralattjáróját. Bemérte a radaron a krakent, hogy megbizonyosodjon róla, a gigászi, éhes, nyálkás monstrum változatlanul üldözi-e, hosszú karjainak korbácslendítéseivel hajtva magát előre, majd rácsatlakozott a reaktormagra, épp csak annyi időre, hogy három csomóval növelje a hajó sebességét. A mélyben élő kraken nem ezekhez a rétegekhez szokott. Túl közel merészkedett a Conamara-káosz területéhez és a jégtakarót átszelő, nyílt repedésekhez, ezért aztán erőlködnie kellett, nehogy lemaradjon. Mahnmut tisztában volt vele, hogy amíg mindketten tartják a jelenlegi sebességüket, a kraken nem tudja elég messzire nyújtani a karjait ahhoz, hogy elkapja a tengeralattjárót. Viszont abban a pillanatban, hogy a kis csotrogánynak esetleg útját állja valami, mondjuk, egy kiterjedt villanóhínár-erdő, ami miatt lassítania kell, vagy ne adj’ isten fennakad a ragadós, foszforeszkáló pászmákon, egy pillanat alatt lecsap rá a kraken, mint egy… – A nyavalya törje ki! – méltatlankodott Mahnmut, miután nem talált megfelelő hasonlatot. A tengeralattjáró szűk legénységi kabinjában csak a gépek zümmögtek, Mahnmut szavai megtörték a viszonylagos csöndet. Az érzékelői rá voltak csatlakoztatva a hajó rendszereire, és a virtuális látóterében egyszer csak valóban tenyérnyi villanóhínár-foltok tűntek fel a hajó 29

útjában. A lágyan hajladozó, fénylő moszattelepek az itt húzódó, ugyanolyan hőmérsékletű áramlatokban táplálkoztak. A fenti jégtáblák felé szálló, megannyi véres karógyökérként ágaskodó magnézium-szulfátban gazdag vörös hajszálereket csapolták meg. Mahnmut kimondta magában, hogy merülés, mire a tengeralattjáró húsz kilométerrel mélyebbre ereszkedett, és hajszál híján, alig pár méterrel kerülte ki a hínártársulás alsó fertályát. A kraken alábukott mögötte. Ha a ragadozó képes lett volna kárörvendeni, akkor most teli szájjal vigyorgott volna: végre megint hazai terepen mozgott, a saját vadászmezején. Mahnmut kénytelen-kelletlen félretolta a 116. szonettet a látóteréből, és számba vette a lehetőségeit. Roppant kínos volna a Conamara-káosz Központtól alig száz kilométerre krakeneledelként végezni. Fene essen a hivatalnokokba, az ő dolguk lett volna begyűjteni a fennhatóságuk alá tartozó területről a mélytengeri rémeket, mielőtt az egyik moravec felfedezőjüket visszarendelik egy megbeszélésre! Akár végezhetett is volna a krakennel. Mivel azonban egyetlen búvárhajó sem cirkált ezer kilométeres körzetben, amely feltakaríthatta volna a tetemet, a gyönyörű fenevadat cafatokra szaggatnák és felzabálnák a hínártelep élősködői, a sósvízi cápák, a vízben lebegő csőférgek és a saját fajtársai, mielőtt a közelébe érne egy vállalati hajó. Szörnyű pazarlás lenne. Mahnmut mindössze annyi időre lépett ki a virtuális térből, hogy körbesandítson a kabinban, hátha megakad a szeme a zsúfolt helyiségben valamin, amiről támad egy ötlete. Be is jött a számítása. A vezérlőpult asztallapján, Shakespeare bőrkötéses művei és a kinyomtatott Vendler-kötet mellett megpillantotta a lávalámpáját, amit kedves kis viccből kapott Urtweiltől, hajdani társától csaknem húsz jupiteri évvel korábban. Mahnmut elmosolyodott, ismét rácsatlakozott a virtuális keresőre, és teljes letapogatást kért az összes sávszélességen. A káoszterület központjának közvetlen szomszédságában járt. Elvileg lennie kellett a környéken néhány diapírnak, márpedig a krakenek gyűlölték ezeket a képződményeket… Bingó! Tizenöt kilométerre dél-délnyugat felé egy komplett diapírmező emelkedett a jégtakaró felé. A gömbök éppoly lustán mozogtak, mint a viaszbuborékok a lávalámpában. Mahnmut a legközelebbi tömb felé vette az irányt, és a biztonság kedvéért öt csomóval növelte a sebességét. Nagyon is tudatában volt, hogy a biztonság igencsak relatívan értelmezhető egy kifejlett kraken karjainak hatótávolságán belül. 30

A diapír tulajdonképpen a felhevült jég olvadt masszája: a tenger fenekén lévő hasadékokból, a gravitáció hatására létrejött forrásokból gejzírként felszökő hőáramlatok felmelegítik a vizet, majd a magasba nyomják az olvadt foltokat a magnéziumszulfát-tengerben egészen a jégpáncélig. Egykor teljes egészében jég borította az Európé felszínét, és még most, kétezer földi évvel a kriobotokat útjukra bocsátó vállalat érkezése után is több mint kilencvennyolc százalékban jég alkotja a hold kérgét. A kiszemelt diapír nagyjából tizenöt kilométer átmérőjű volt, és sebesen emelkedett a felszíni jégkéreg irányába. A krakenek irtóztak a diapíroktól, mert azok elektrolitként viselkedtek: az állatok még a tapogatóikkal sem voltak hajlandóak megböködni a gejzíreket, a zsákmányok elejtésére szolgáló karjaikat és a pofájukat pedig különösen féltették a tengeri jelenségtől. Az üldöző kraken bő tíz kilométerre maradt le Mahnmut tengeralattjárója mögött, amikor a hajó elérte a felfelé szálló hólyagot. Fékezett, megerősítette a külső védőburkolatot, bevonta az érzékelőket és a szondákat, majd a latyakos buborékba fúrta magát. Mahnmut lefuttatott egy hanglokátoros és elektromágneses vizsgálatot a jégtakarót átszelő repedéseken, lineákon és lentikulákon, amelyektől még mindig vagy nyolcezer méter választotta el. Még néhány perc, és a diapír maga is beszivárog a vastag jégpáncél repedéseibe, felfelé halad a vonalakon és a lentikulákon, majd száz méter magas gejzírként fröcsköli szét a latyakos jégkását. A Conamara-káosznak ez a szakasza ideiglenesen úgy fog festeni, mint a Yellowstone Park valaha régen Amerikában: vörös, kénes gejzírek csapnak fel, és hőforrások bugyborékolnak. Aztán az Európé gravitációja – hetede a földinek – szétszórja a vízpermetet, melynek szemcséi lassan, ónos esőként hullanak le a felszíni lentikulák két partjára több kilométer hosszan, és megfagynak a hold vékony, mesterséges légkörében a száz millibar légnyomás alatt, végül pedig új, absztrakt mintákba rendeződnek a meggyötört jégmezőkön. Mahnmut életét a szó szoros értelmében nem lehetett kioltani, noha felerészt szerves életforma volt, inkább „létezett”, mintsem „élt”, ráadásul kellően strapabíróra tervezték. Ettől még egyáltalán nem vágyott arra, hogy az elkövetkezendő ezer földi évre egy gejzírben kössön ki vagy egy absztrakt jégszobor tömbjébe dermedjen. Egy pillanatra még a krakenről és a 116. szonettről is megfeledkezett, miközben fürgén számításokat végzett – milyen ütemben emelkedik a diapír, mennyit haladt benne előre a tengeralattjáróval, és milyen gyorsan csökken a távolság a jégtakarótól –, aztán áttöltötte a gondolatait a 31

gépházba és a víztartályokba. Úgy saccolta, hogy ha minden jól megy, akkor fél kilométerrel azelőtt fogja elhagyni a diapír déli oldalát, mielőtt a buborék a jégpáncél aljához vágódna. Aztán rákapcsol, megy tovább előre, és abban a pillanatban, amikor a diapír nyomán felcsapó gejzír árapályhulláma lezúdul a jégpáncélban futó csatornába, vészhelyzetre ajánlott manővert hajt végre: hirtelen a felszínre ugrik, majd az óránkénti száz kilométeres gyorsulást kihasználva meglovagolja a szökőárat, más szóval, szörfdeszkaként használja a tengeralattjárót, és így folytatja útját a Conamara-káosz Központ felé. A lendület így is csak fél távig fog kitartani, és a szökőár elülte után kénytelen lesz a felszínen megtenni az utolsó húsz-huszonöt kilométert a támaszpontig, de nem maradt más választása. Hatásos belépő lesz, annyi szent. Feltéve, hogy nem téved valami az útjába. Vagy nem fut ki éppen egy másik tengeralattjáró a központba vezető csatornából. Az kínos pillanatokat teremtene Mahnmut és a Fekete Hölgy megsemmisülése előtt. De a kraken miatt legalább már nem kell aggódnia. A dögök sosem úsztak öt kilométernél közelebb a jégpáncélhoz. Mahnmut a parancsok betáplálása után arra jutott, hogy minden tőle telhetőt megtett a túlélés érdekében, és hogy időben a támaszpontra érkezzen. Így aztán ismét a szonett elemzésébe temetkezett. Mahnmut tengeralattjárója – amelyet még az idők hajnalán nevezett el Fekete Hölgynek – a Conamara-káosz Központig hátralévő húsz kilométeren a fekete tenger felszínét hasította. Az egy kilométer széles csatorna fölé éjfekete égbolt borult. A háromnegyedére duzzadt Jupiter a magasba hágott, a felhők felragyogtak, tarka, tompa sávok gomolyogtak az égen, míg a parányi Ió közvetlenül a látóhatárig elterülő jégmezők felett surrant el a felkelő gázóriás korongja előtt. A csatornát több száz méteres, cakkos oldalú jéghegyek szegélyezték, a fakószürke árnyalatokban játszó, meredek falakat tompa vörös szemölcsök pettyezték a fekete égbolt háttere előtt. Mahnmut izgatottan töltötte be Shakespeare szonettjét.

116. SZONETT



„Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer Akadályt! Szerelem a szerelem, Amely hőfokot más hőfok szerint nyer Vagy ár-apályt játszik készségesen? 32



Ó, nem; az örök fárosz maga ő, Nézi a vihart s nem ing semmi vészben; Minden vándor hajók csillaga ő, Magasságát mérhetik, erejét nem. A szerelem nem az Idő bolondja; Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk, Szerelmet nem merít ki hét vagy óra, Ítéletnapig szilárdan kitart. Ha tévedek, s én is hűtlen leszek, Sose írtam s szív sose szeretett.” *

Az évtizedek során Mahnmut apránként megutálta ezt a szonettet. A letűnt korban ilyesfajta verseket szavaltak el az emberek az esküvőkön. Giccses volt. Modoros. Nem tartozott Shakespeare sikerültebb művei közé. A mikrofilmes adatbázisban azonban olyan szakirodalomra bukkant egy Helen Vendler nevű hölgy tollából – az irodalomtörténész a híres-nevezetes századok valamelyikében élt és alkotott: tizenkilencedik, huszadik vagy huszonegyedik (a tárolt szöveg datálása nem volt egyértelmű) –, amely megadta Mahnmutnak a kulcsot a szonett értelmezéséhez. Mi van, ha a 116. szonett az évszázadok óta elfogadott interpretációval ellentétben nem a szerelem nyálas dicsőítése, hanem épp ellenkezőleg: heves tagadása? Mahnmut az elmélet alátámasztása végett visszakereste a kijegyzetelt „kulcsszavakat” a versből. Minden sorból kigyűjtötte a tagadószókat: „nem, nem, ó, nem, nem, nem, nem, nem”, majd a tizennegyedik sorban: „sose” és még egy „sose”, mely Lear király nihilista panaszát idézte: „Nem, soha, soha, soha!” Az tehát nyilvánvaló, hogy a költemény tagad valamit. De vajon mit? Mahnmut emlékezett, hogy a 116. szonett a „fiatal férfihoz” szóló ciklus része, ugyanakkor azt is tudta, hogy a fiatalember kifejezést utólag, a későbbi, prűd korokban aggatták a szonettek címzettjére szemérmesen, amolyan fügefalevél gyanánt. A szerelmes verseket ugyanis nem egy férfihoz, hanem „az ifjúhoz” intézték – nagy valószínűséggel egy kisfiúról van szó, aki nem lehetett több tizenhárom évesnél. Mahnmut alaposan beleásta magát a Shakespeare-szonettek huszadik század második felében született szakirodalmába, és tisztában volt azzal, hogy a „kritikusok” szó szerint értelmezik a műveket – más szóval: Shakespeare, a drámaíró valódi, homoszexuális tartalmú leveleket * Szabó Lőrinc fordítása 33

küldözgetett. A moravec ugyanakkor a korábbi évszázadok tudományosan szabatosabb, illetve a letűnt kor kései időszakában született szövegkritikák ismeretében úgy vélte, hogy a versek ilyetén, politikai indíttatású, életrajzi jellegű megközelítése gyermeteg hozzáállásra vall. Mahnmutnak meggyőződése volt, hogy Shakespeare a szonettjeit is drámai szerkezetre húzta fel. Az „ifjú” és a „fekete hölgy”, aki a Szonettek második felében tűnik fel, egy dráma szereplői voltak. A szonettek nem a pillanat hevében születtek: évekig tartott, míg Shakespeare megírta őket, egy érett, képességei teljében lévő költő munkái voltak. Mi is a szonettek témája? A szerelem. És vajon mit gondolhatott Shakespeare „valójában” a szerelemről? Ez már sosem fog kiderülni. Mahnmut szentül hitte, hogy a költő túl okos, túl cinikus és túl ravasz volt ahhoz, hogy valaha kifejezésre juttassa a valódi érzelmeit. Azt viszont újra meg újra, az összes színdarabjában megmutatta, hogy a heves érzelmek – mint például a szerelem – elveszik az ember józan eszét. Lear királyhoz hasonlóan maga Shakespeare is szerette a bolondokat. Rómeó a balsors bolondja, Hamlet a sors bolondja, Macbeth a nagyravágyás bolondja, Falstaff… na jó, Falstaff senkinek nem volt a bolondja, viszont annyira belebolondul a hercegébe, hogy elviszi a bánat, amikor Henrik elűzi maga mellől. Mahnmut tudta, hogy a szonnettciklusokban szereplő „költő”, akit néha „Willnek” neveznek, a huszadik század megannyi felszínes irodalmárának csökönyösen hangoztatott véleményével szemben nem azonos Will Shakespeare-rel, a valós történelmi személyiséggel, hanem egy fiktív elbeszélői hang, melyet a drámaíró/költő alkotott, hogy rajta keresztül felfedezhesse a szerelem valamennyi vetületét. Mi van akkor, ha ez a „költő” – Shakespeare egy másik alakjához, Orsino grófhoz hasonlatosan – a szerelem bolondja? Olyasvalaki, akit rabul ejtett a szerelem gondolata? Mahnmutnak ez a megközelítés jobban tetszett. Tudta, hogy a „hű lelkek násza”, az idősebb költő és az ifjú közti kapcsolat nem két meleg ember viszonya, hanem egy annál jóval magasztosabb érzelem megnyilvánulása, a szerelemnek egy régre visszanyúló, Shakespeare kora előtt tisztelt parafrázisa. A 116. szonett első ránézésre ennek az érzésnek az állandóságát hirdette meglehetősen banálisan, ha viszont igaz, hogy inkább cáfolat, semmint megerősítés… Mahnmut hirtelen megvilágosodott: rájött, hogyan illik a költemény a ciklusba. A nagy költők gyakorlatához híven a Shakespeare-szonettek felütése a legritkább esetben vágott egybe a történet kezdetével: vagy egy kicsit előtte, vagy utána indult. De ha a vers valaminek a tagadására született… mit tagad34

hat? Vajon mit mondhatott az ifjú, ami ilyen szenvedélyes cáfolatra sarkallta az idősebb, szerelemtől gyötrődő költőt? Mahnmut kihajtogatta az ujjait az elsődleges manipulátora végéről, felvette az íróvesszőjét, és írni kezdett a táblagépére: „Egyetlen Willem! Természetesen én is szeretném, ha a magunkfajta hű lelkek násza – mivelhogy férfiak nem léphetnek egymással a házasság szent kötelékébe – éppoly valóságos lenne, és ugyanúgy örökre szólna, mint az Isten színe előtt kötött házasság. De ez merő ábránd csupán. Az ember változik, Will. A körülmények is változnak. A szerelem nem állja ki az idő próbáját, hogyha a szeretett személy megváltozik, vagy a távolság éket ver közéjük. Volt idő, amikor szerettelek, Will, szívből szerettelek. Csakhogy megváltoztál, más ember lettél, s ennélfogva bennem is megváltozott valami, és a szerelmünk sem maradt érintetlen. Örökkön híved, Az Ifjú.” Mahnmut elolvasta a levelet, és felkacagott, de egyből a torkára fagyott a nevetés, amikor rádöbbent, hogy ennek tükrében teljesen más olvasatot kap a 116. szonett. Az örök szerelem negédes dicshimnuszát a dühös válasz váltotta fel. Az ifjú kikosarazta a költőt, aki dühösen kikérte magának, hogy ilyen önző ürüggyel szakítsanak vele. A szonett az új értelmezés szerint valahogy így szólt:

Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer (Úgynevezett) akadályt! Szerelem a szerelem, Amely „hőfokot más hőfok szerint nyer” Vagy „ár-apályt játszik készségesen?” Ó, nem

Mahnmut majd’ kibújt a bőréből izgatottságában. Azzal, hogy a szonett végre a helyére került, az egész ciklus értelmet nyert. Az elbeszélő ízekre szedte a „hű lelkek nászával” körülírt szerelemfelfogást, nem maradt utána más, csak a harag, a vádaskodás, a sérelmek, a hazugságok és a hűtlenség újabb 35

bizonyítékai; csupa olyan motívum, amit a 126. szonettre ki is merített, és attól kezdve az „ifjúhoz” fűződő, idealizált szerelmét felváltják a „fekete hölgy” feslett, érzéki gyönyörei. Mahnmut gondolatban belépett a virtuális térbe, és kódolt e-üzenetet fogalmazott hűséges beszélgetőtársának, aki tizenkét földi éve nyújtott neki társaságot: az iói Orphunak. Szirénák harsantak. Fények villantak fel Mahnmut virtuális látóterében. A kraken! – hasított belé a gondolat egy pillanatra. De a krakenek sosem jönnek fel a felszínre, és a nyílt csatornákba sem szoktak behatolni. Mahnmut elmentette a széljegyzetelt szonettet, törölte az e-üzenetet a kommunikációs ütemezőből, majd bekapcsolta a külső érzékelőket. A Fekete Hölgy öt kilométerre járt a központtól, és megérkezett a távvezérlésű tengeralattjáró-kikötőbe. Mahnmut átadta a hajó irányítását a központnak, és szemügyre vette a szemközt magasodó jégszirteket. A Conamara-káosz Központ messziről nem sokban különbözött az Európé bármely más felszíni alakzatától: a felszínt keresztül-kasul borító nyílt csatornák és fekete lentikulák hálózatát itt-ott két-háromszáz méteres, szabálytalan formájú, a magasba nyomott jéghegyek, óriási kitüremkedések szakítják meg. Közelebbről nézve azonban láthatóvá válnak az emberi élet nyomai: a tengeralattjáró-bázis dokkjai feketén ásítottak, felvonók jártak a jéghegy oldalán, ablakok nyíltak a jégbe, navigációs fények pulzáltak és pislákoltak a felszíni létesítmények, lakóegységek és antennák tetején. A magasban, ahol a jéghegy csúcsa meredezett a fekete ég előtt, egymás után ereszkedtek le a holdak között közlekedő siklók a leszállópályára, hajtóműveik jégvihart kavartak. Űrhajók itt, a káoszterület központján! Módfelett szokatlan. Mahnmut befejezte a dokkolási manővert, készenléti állapotba kapcsolta a hajó berendezéseit, és megkezdte a tengeralattjáró rendszereiről való leválasztási műveleteket. Közben végig azon töprengett: Mi a francért kérettek ide? A sikeres dokkolást követően Mahnmut átesett a gyötrelmes leválasztási folyamaton. Érzékelése töredékére redukálódott, és csak a többé-kevésbé humanoid teste maradt az ellenőrzése alatt. Mahnmut végül kiszállt a hajóból: kisétált a kék fényben úszó jégtömbbe, belépett a gyorsliftbe, és felsuhant a magasban lévő lakóegységekig.

36

5.

ARDIS HALL Tucatnyi vendég számára tálaltak a lámpások által megvilágított fa alatt felállított asztalnál. Volt minden, ami szem-szájnak ingere: őzgerinc és vadkan az erdőből, pisztráng a völgyben zúgó folyóból, marhahús az Ardis és a térkaputerminál közti mezőkön legelésző csordák marháiból, vörös- és fehérbor az ardisi borvidékről, friss kukorica, sütőtök, saláta és borsó a kertből, valamint kaviár, amit ki tudja, honnan faxoltak a vacsorához. – Kinek is ünnepeljük a születésnapját? – kérdezte Daeman, miközben a szervitorok felszolgálták az ételt a hosszú asztalnál ülő vendégeknek. – És hányadik húszasát töltötte be az illető? – Az enyémet – felelte a Harman nevű, jóképű, göndör hajú férfi. – De nem a huszadik évfordulóim egyikének alkalmából. – Hanem? – Daeman mosolygott, noha fogalma sem volt, mit jelent ez. Kért egy kis tököt, aztán továbbadta a tányért a mellette ülő nőnek. – Harman minden évben megünnepli a születésnapját – magyarázta Ada az asztalfőről. Cserszínű árnyalatban játszó fekete selyemruhájában olyan káprázatosan festett, hogy Daeman teste szabályosan belebizsergett a látványba. Daeman értetlenül rázta a fejét. Az éves születésnapokat egyáltalán nem volt szokás számon tartani, nemhogy megünnepelni. – Ha jól értem, ma nem a születése húszas fordulóját ünnepli – mondta Harmannak, és biccentett a lebegő szervitornak, hogy töltsön még bort a poharába. – Attól még ma van a születésnapom – makacskodott Harman mosolyogva. – Nevezetesen a kilencvenkilencedik. Daeman szeme elkerekedett, majd fürgén a többiekre sandított. Azt hitte, hogy ez biztos valami vicc, amit csak a beavatottak értenek, a vidéki társaság közös, rosszízű tréfája. Nem illik az ember kilencvenkilencedik életévén élcelődni. Daeman kelletlenül mosolygott, és várta a csattanót. 37

– Úgy van, ahogy Harman mondja – erősítette meg Ada halkan. A többi vendég némán hallgatott. Éjjeli madarak huhogtak az erdőben. – Izé… sajnálom – nyögte ki Daeman. Harman megrázta a fejét. – Nagy reményekkel vágok neki a következő évnek. Rengeteg tervem van. – Harman tavaly végiggyalogolt az Atlanti-törésvonal százhatvan kilométeres szakaszán – közölte Hannah, Ada fiatal, rövid hajú barátnője. Daemannek most már semmi kétsége nem volt, hogy a bolondját járatják vele. – Az Atlanti-törésvonalban nem lehet sétafikálni. – Én mégis megtettem. – Harman egy cső főtt kukoricát rágcsált. – Egyelőre csak felderítettem a terepet… Hannah jól mondja, százhatvan kilométert gyalogoltam befelé, majd vissza az észak-amerikai partra… de semmi nehéz nem volt benne. Daeman udvariasságból megint csak mosolygott. – Na de hogyan jutott el az Atlanti-törésvonalhoz, Harman uhr? A környékén ugyanis nincsenek faxterminálok. – Sejtelme sem volt, hogy tulajdonképpen hol is van az Atlanti-törésvonal, vagy hogy mit jelent Észak-Amerika, sőt, még az Atlanti-óceán pontos helyéről is csak ködös fogalmai voltak. De abban egészen biztos volt, hogy a háromszáztizenhét faxkapu közül egy sem nyílt a törésvonal mellett. Daeman több ízben is megfordult valamennyi terminálon, és egyszer sem pillantotta meg a legendás törésvonalat. Harman letette a tányérjára a kukoricacsövet. – Odasétáltam, Daeman uhr. A törésvonal Észak-Amerika keleti partjától az északi 40°-os szélességi kör mentén egészen addig a földrészig halad, amelyet a letűnt kor népe Európának hívott. Ha nem tévedek, ott, ahol a törésvonal kilép a szárazföldre, legutóbb a Spanyolország nevű nemzetállam terült el. Az ősi romváros, Philadelphia… vagy ha úgy jobban ismered: a 124. Faxterminál, Loman uhr birtoka… alig néhány órányi járásra található a törésvonaltól. Ha lett volna merszem, és elegendő elemózsiát csomagoltam volna az útra, akkor egészen Spanyolországig túrázhattam volna. Daeman bólogatott, mosolygott, de egy árva szót sem értett abból, amit a másik összezagyvált. Az egész onnan indult, hogy Harman obszcén módon kérkedett a kilencvenkilencedik életéve betöltésével, aztán mindenféle szélességi körökről, a letűnt kor városairól meg túrázásról locsogott. Nincs olyan ember, aki pár száz méternél többet gyalogolna. Minek is, ha nem muszáj? Az érdeklődésre érdemes dolgok kivétel nélkül faxterminálok közelében helyez38

kednek el, és ha akad is egy-két távoli, különleges hely, például Ada lakhelye, az Ardis Hall, azok is megközelíthetők fogattal vagy konflissal. Daeman természetesen ismerte Lomant – nemrég ünnepelték Ono harmadik húszasát a hatalmas Loman-birtokon –, de ezenkívül semmi értelme nem volt Harman monológjának. A pasas nyilván megkergült életének utolsó napjaiban. Sebaj, nemsokára jön a mennybemenetel, az utolsó fax az ispotályba, az majd vis�szaállítja az elméjét. Daeman reménykedve sandított Adára, a házigazdára, hátha közbeszól és témát vált, de Ada rendületlenül mosolygott, mint aki tökéletesen egyetért Harman minden szavával. Daeman körülnézett, hogy van-e valaki az asztalnál, aki a segítségére lehet, de a többi vacsoravendég udvariasan, sőt, határozottan érdeklődve hallgatta az ünnepeltet, mintha a vidéki estélyeken bevett dolog lenne ostobaságokat szajkózni. – Hogy ízlik a pisztráng? – fordult a balján ülő nőhöz. – Nagyon finom, ugye? Az asztal másik oldalán, Daemannel szemben egy molett, vörös hajú, valószínűleg a harmadik húszasa vége felé járó asszony apró öklére támasztotta kiugró állát, és így szólt Harmanhoz: – Milyen élmény volt? Mármint lemenni a törésvonalba. A göndör hajú, erősen napbarnított férfi először hímezett-hámozott, de addig győzködték mások is – beleértve a fiatal, szőke hölgyet, akinél Daeman a pisztráng felől érdeklődött, és aki gorombán nem vett tudomást a kérdésről –, hogy meséljen a törésvonalról, míg végül kecses kézmozdulattal engedett az unszolásnak. – Aki először jár ott, annak már a partról is lélegzetelállító látványban lehet része. A törésvonal nagyjából nyolcvan méter széles hasadékként húzódik kelet felé, ameddig a szem ellát. A látóhatár felé távolodva egyre keskenyebb lesz, és a világ peremén, ahol az óceán összeér az éggel, már csak egy fényes rovátka látszik belőle, mely megtöri a horizont csíkját. Amikor begyalogoltam, az első lépések… elég furcsák voltak. A parton, a törésvonal bejáratánál nem éri nedvesség a homokot. Nem nyaldossák a hullámok. Az ember figyelme egyből a törésvonal peremére irányul, vagy az egyik, vagy a másik oldalára: a sekélyesbe gázolva egyszer csak láthatóvá válik, hogy a víztömeget mintha elvágták volna, mintha üvegfal választaná el mindkét oldalon a kirándulót a fel-felcsapó hullámoktól, a tenger árjától. Nem lehet ellenállni a késztetésnek: muszáj megérinteni a válaszfalat. A láthatatlan erőtér tapintásra szivacsos, ha tiszta erőből megnyomjuk, kissé behorpad, hűti 39

a víz a túloldalról, de nem ereszti át. Száraz homokon jutunk egyre beljebb: az évszázadok alatt a tenger fenekét mindössze csapadék formájában érte nedvesség. A homok és a föld szilárdan ropog a talpunk alatt, a tengeri élőlények és növények pedig kiszikkadtak, összeszáradtak, jóformán megkövesedtek. – Tíz-tizenöt méterrel beljebb a vízfalak mindkét oldalon messze a fejünk fölé magasodnak. A víz alatt árnyak suhannak. Apró halak úsznak el a levegőt és a tengert elválasztó határmezsgye mellett, majd cápa sziluettje dereng elő, medúzák ragyognak halványan, ismeretlen élőlények cikáznak el. Némelyik tengeri állat közel úszik a törésvonal széléhez, hideg orruk a falnak ütközik, majd fürgén, szinte riadtan visszavonulnak. Az óceán úgy másfél kilométer után olyan magasra emelkedik, hogy elsötétül odafent az égbolt. Húsz kilométerrel később a törésvonalat szegélyező falak több mint háromszáz méterrel tornyosulnak fölénk. A csillagok előbújnak az ég keskeny metszetén, még akkor is, ha különben fényes nappal van. – Lehetetlen! – fakadt ki egy vékonydongájú, őszes hajú férfi az asztal túlsó végén. Daeman előtúrta az emlékezetéből a nevét: Loesnek hívták. – Most csak ugrat minket, ugye? – Nem – felelte Harman. – A legkevésbé sem. – Megint elmosolyodott. – Becslésem szerint négy napig gyalogoltam. Az éjszakákat átaludtam a törésvonalban. Csak akkor fordultam vissza, amikor elfogyott az ennivalóm. – Honnan tudta, hogy mikor esteledik be, és mikor kel fel a nap? – kérdezte Ada barátnője, egy Hannah nevű, sportos fiatal lány. – Az ég ugyan nappal is éjfekete, és szikráznak a csillagok – idézte föl Harman –, de az óceán mindkét oldalon elnyeli a fényt, és ez meglátszik: a magasabb részeken a víz világoskék, a gyalogút szintjén, a mélyben pedig zavaros szürkésfekete. – És találtál valami egzotikusat? – kíváncsiskodott Ada. – Elsüllyedt hajókat. A régmúlt ereklyéit. A letűnt korból, vagy még annál is régebbről. De volt köztük egy bárka, amely talán… újabb keletű. – Megint mosolygott. – Az egyik hajóroncsba be is mentem: a hatalmas, rozsdafoltos hajótest a törésvonal északi falából, az oldalára dőlve lógott ki. Méretes lyuk tátongott az oldalán, azon bújtam be, felmásztam néhány létrán, északra fordultam, és végigmentem a ferde folyosókon. Vittem magammal egy kis lámpást, azzal világítottam. Végül hirtelen tágas térben találtam magam – azt hiszem, ezt hívták a hajó gyomrának –, ahol utamat állta a törésvonal döntött padlótól plafonig húzódó védőfala, egy függőleges, halaktól nyüzsgő víztükör. A hideg, láthatatlan falhoz tapasztottam az arcomat. A túloldalon kacslábú 40

rákok, puhatestűek, tengeri kígyók és más élőlények nyüzsögtek, a saját kis táplálékláncukat kialakítva, miközben a fal innenső oldalán… szárazság, rozsda mindenütt, és rajtam kívül csak egy kis, fehér, szárazföldi tarisznyarák kaparászott, amely alighanem velem együtt vándorolt el odáig a partról. Időközben szél kerekedett, és a fák magas lombkoronájában levelek susogtak. Az ágakra aggatott lámpások jobbra-balra lengtek, és aranyló fényt szórtak az asztaltársaságra. Felragyogtak a selyem- és gyapjúruhák, a frizurák, kezek és arcok. Mindenki elragadtatva csüngött a férfi szavain. Még Daeman is azon kapta magát, hogy érdeklődve hallgatja, pedig tudta, hogy badarságokat beszél. Az ösvényt szegélyező parázstartó kosarakban fáklyák lobogtak; a lángnyelvek sercegve csapkodtak a hirtelen támadt szélben. – És mi a helyzet a vojnixokkal? – kérdezte a Loes mellett ülő nő. Daeman­ nek nem jutott eszébe a neve. Mintha Emme lett volna… vagy mégsem? – Több vagy kevesebb van belőlük, mint a szárazföldön? Őrszemek, vagy mobilisak? – Egyetlen vojnixot sem láttam. Az asztal körül ülők egy emberként kapkodtak levegő után. Daemant megint áramütésszerűen érte a sokk, mint akkor, amikor Harman közölte, hogy kilencvenkilenc éves. Forgott vele a világ. Lehet, hogy a bor jobban fejbe kólintotta, mint gondolta. – Egyetlen vojnixot sem – ismételte Ada, és a hangjából ámulat helyett inkább sóvárgás csendült. A magasba emelte a poharát. – Koccintsunk! – mondta. A szervitorok közelebb lebegtek, hogy bort töltsenek a kiürült poharakba. Mindenki felemelte a poharát. Daeman pislogva próbált úrrá lenni a szédülésen, és kedélyes, barátságos mosolyt erőltetett az arcára. Ada végül nem mondott tósztot, mégis mindenki – rövid habozás után még Daeman is – úgy tett, mintha mondott volna, és felhörpintette a borát. A lakoma végére feltámadt a szél, beborult az ég, a felhők eltakarták a poláris és ekvatoriális gyűrűket, a levegőt belengte az ózonszag és a nyugatra fekvő, sötét hegyekre leszálló esőfüggöny illata. A társaság fedett helyre menekült, majd odabent szétszéledtek: néhány párocska visszavonult a szobájába, míg mások az épület különböző szárnyaiban és helyiségeiben folytatták tovább a mulatozást. A szervitorok kamarakoncertet adtak a déli fekvésű üvegházban; páran felkeresték az üvegkupolás uszodát a birtok hátsó végében, az első emeleti kilátóterasz kiöblösödő ablakfülkéjében pedig büféasztalt állítottak az éjszakai nassolók kedvéért. Néhány szerelmespár zárt ajtók mögött ágyba 41

bújt, míg mások kerestek maguknak egy félreeső, csendes zugot, kicsomagolták a torinói leplüket, és megnézték, mi újság Trójában. Daeman Ada nyomába szegődött, aki a második emeleti könyvtárszobába kísérte Hannah-t és a Harman nevű férfit. Daeman úgy tervezte, hogy még a hétvégén elcsábítja a lányt, a cél érdekében pedig minden szabad percét vele kellett töltenie. Tudta jól, hogy a csábítás egyszerre művészet és tudomány: szükség van hozzá tehetségre, önfegyelemre, a vágyott személy közelségére és kedvező alkalomra. A legfontosabb az volt, hogy Ada közelében maradjon. A lány mellett Daeman érezte, hogy forróság árad a testéből a vörösesfekete selyemruhán át. Ráébredt, hogy Ada alsó ajka az eltelt évtized alatt még őrjítőbben telt és vörös lett, szinte kérette magát, hogy harapjon bele. Amikor a lány felemelte a kezét, hogy érzékeltesse Harmannal és Hannah-val, milyen magasra nyúlnak a könyvtár polcai, Daeman figyelte, ahogy a jobb melle finoman, lágyan hullámzik a selyemruha alatt. Daeman több könyvtárban járt már, de egyik sem volt ekkora. A helyiség volt vagy harminc méter hosszú és feleolyan magas. Három fal mentén galéria futott végig, és görgős létrák vezettek mindkét szinten a távolabbi, nehezen hozzáférhető könyvekhez. A szobát fülkék és kis kuckók tagolták, az asztalokon vastag könyvek hevertek, imitt-amott ülősarkokat rendeztek be, és még az ajtóval szemközti falat betöltő nagy erkélyablak felett is könyvespolcok húzódtak. Daeman gyanította, hogy a szobában tárolt fizikai példányokat alighanem sok-sok évszázaddal, talán egyenesen évezreddel korábban, a lebomlást megakadályozó nanovegyszerekkel kezelték, hiszen – az ég szerelmére! – ezek a haszontalan műtárgyak bőrből és papírból készültek, és puszta enyv fogta őket össze. A mahagóniborítású termet természetes fény világította meg, a sarkokban vízözön előtti bőr ülőalkalmatosságok álltak. A gyászos rendben sorakozó kötetek ódon, poros illata megcsapta Daeman érzékeny orrát. El nem tudta képzelni, hogy Ada és a családja miért tartanak fenn egy ilyen mau­ zóleumot az Ardis Hallban, azt meg még kevésbé, hogy Harman és Hannah miért akarta látni aznap este. A göndör hajú férfi, aki váltig állította, hogy az utolsó évébe lépett, és azzal hencegett, hogy gyalogolt az Atlanti-törésvonalban, álmélkodva torpant meg a szoba közepén. – Ez csodálatos, Ada! – lelkendezett. Felmászott egy létrára, majd pár polccal arrébb gördült, és kinyújtotta a kezét egy vastag, bőrkötésű könyv felé. Daeman elnevette magát. 42

– Csak nem képzeli, hogy megint feléledt az olvasási alkalmazásunk, Harman uhr? A férfi olyan magabiztosan mosolyodott el, hogy Daeman a másodperc törtrészéig már-már arra számított, hogy az aranyló szimbólumok végigcikáznak a karján, ahogy az olvasási alkalmazás értelmezi az adatokat. Persze Daeman sosem látta a saját szemével, hogyan működik az elvesztett alkalmazás, de az idősebb generáció, például a nagyanyja, sokszor mesélt arról, hogy az ükapáik és ükanyáik mi mindenre használták a képességüket. A szavak nem áramlottak át Harman testén. A férfi visszahúzta a kezét. – Nem vágyik arra, hogy visszakapja az olvasási alkalmazást, Daeman uhr? Daeman fülében megint a saját nevetése visszhangzott. Csak nevetni tudott az este újabb váratlan fordulatán, aztán hirtelen rádöbbent, hogy a két fiatal nő kíváncsisággal vegyes derűvel szemléli. – Ugyan, dehogy! – felelte végül. – Mire mennék vele? Mit tudhatnék meg ezekből az ócskaságokból, aminek hasznát venném a mindennapi életben? Harman feljebb mászott a létrán. – Hát nem is kíváncsi, hová tűntek a poszthumánok, és miért hagyták el a Földet? – Nem én. Köztudott, hogy hazamentek a gyűrűkben található városaikba. – De miért? – kérdezte Harman. – Miért távoztak azok után, hogy évezredeken át egyengették a sorsunkat, és lesték minden cselekedetünket? – Badarság – förmedt rá Daeman, kissé talán mogorvábban, mint tervezte. – A poszthumánok most is figyelnek minket. Odafentről. Harman bólintott, mint aki megvilágosodott, majd néhány méterrel arrébb csúsztatta a létrát a rézrúdon. A feje szinte súrolta a galéria alját. – Na és a vojnixok? – Mi van velük? – Még sosem töprengett el, mi lehet az oka, hogy évszázadokig nem mozdultak, aztán egyszer csak megelevenedtek? Daeman szólásra nyitotta a száját, de nem tudott felelni semmit. Beletelt némi időbe, mire képes volt kipréselni valami választ. – Egy szó sem igaz abból a szóbeszédből, miszerint a vojnixok az utolsó faxolás előtt nem mozogtak. Abszurd legenda. Mendemonda. Ada közelebb lépett. – Daeman, gondolkoztál már azon, honnan jöttek? – Kikre gondolsz, kiscsillag? – A vojnixokra. 43

Daeman őszintén, szívből kacagott. – Ne tréfálj, drága hölgyem! A vojnixok mindig is itt voltak. Kezdettől fogva, örökkön-örökké… Néha nem látjuk őket, de attól még ott vannak… mint a nap vagy a csillagok. – Vagy a gyűrűk? – kérdezte Hannah lágy hangján. – Pontosan. – Daeman örült, hogy valaki érti, amit mond. Harman leemelt egy súlyos kötetet az egyik polcról. – Daeman uhr, Ada mesélte, hogy ön jeles entomológus. – Tessék? – Rovartani kutató. Azon belül is lepkegyűjtő. Daeman arcát pír futotta el. Mindig jóleső érzés fogta el, ha valaki elismeréssel adózott a képességeinek, még akkor is, ha az illető vadidegen, ráadásul nem teljesen százas. – Nem nevezném magam szakértőnek, Harman uhr. Egyszerű gyűjtő volnék, aki ellesett ezt-azt a bácsikájától. Harman lesiklott a létrán, és egy íróasztalhoz vitte a nehéz könyvet. – Akkor ez tetszeni fog önnek. – Azzal felcsapta a régiséget. A fényes papírra nyomott oldalakon színesebbnél színesebb pillangók képei sorakoztak. Daeman az asztalhoz lépett. Elállt a lélegzete. A bácsikája legalább húszféle pillangó nevére megtanította, és később ezt a tudását még többel gyarapította, amikor befogott néhány példányt, és elvitte őket más gyűjtőknek. Kinyújtotta az ujját, és megérintette a nyugati tigriscsíkos kardfarkú lepke ábráját. – Nyugati tigriscsíkos kardfarkú lepke – mondta Harman, majd hozzátette: – Pterourus rutulus. Daeman döbbenten meredt az idősebb férfira, bár az utolsó két szót nem értette. – Maga is gyűjtő! – Távol álljon tőlem. – Harman egy ismerős, arany-fekete csíkos állat képére bökött. – Pompás királylepke. – Valóban – suttogta Daeman zavartan. – Atalanta-lepke, gyöngyházlepke, közönséges boglárka, bogáncslepke, Apolló-lepke – mutogatta végig Harman. Daeman hármat ismert közülük. – Maga keni-vágja a lepkéket – csodálkozott Daeman. Harman a fejét rázta. – Eddig a percig nem is tudtam, hogy mindegyik fajtát máshogy hívják. Daeman a férfi kérges kezére meredt. – Működik az olvasási alkalmazása! 44

Harman erre is a fejét csóválta. – Többé már senkinek sincs tenyérbe ültetett alkalmazása. Mint ahogy a kommunikátora, helymeghatározó rendszere, adathozzáférése sem, és automatikusan faxolni sem tud. – De hát akkor… – kezdte Daeman, aztán elhallgatott. Teljesen össze volt zavarodva. Vajon direkt cukkolják valamiért a többiek? Jóhiszeműen elfogadta a meghívást, hogy a hétvégét az Ardis Hallban töltse… na jó, valójában azért jött, hogy elcsábítsa Adát, de nem akart neki rosszat… erre tessék, aljas játékot űznek vele! Ada mintha megérezte volna a növekvő haragját, mert vékony ujjait a karjára fonta. – Nem az olvasási alkalmazása működik, Daeman uhr – mondta halkan. – Nemrég megtanult olvasni. Daeman eltátotta a száját. Ennek még annyira sem volt értelme, mint megünnepelni a kilencvenkilencedik születésnapot, vagy az Atlanti-törésvonalról hadoválni. – Szerzett képesség – közölte Harman csendesen. – Olyan, mint az, hogy ön betéve tudja a pillangók nevét, vagy a messze földön híres fortélyai, amelyekkel… leveszi a hölgyeket a lábáról. Daeman nagyot nyelt. Ilyen sokan tudnak a másik hobbimról? – Harman azt ígérte, hogy nekünk is elmagyarázza a nyitját… az olvasásnak – vette át a szót Hannah. – Még kapóra jöhet. Szeretném kitanulni az öntés mesterségét, nehogy megégessem magam. Öntés? Mit akar önteni, forró levest? Fogalma sem volt, mi köze ennek az olvasási képesség megszerzéséhez. Megnyalta az ajkát. – Nincs türelmem tovább játszadozni. Mit akartok tőlem? – Szükségünk van egy űrhajóra – felelte Ada. – És okunk van azt hinni, hogy a segítségünkre lehetsz.

45

6.

OLÜMPOSZ Amint lejár a műszakom Akhilleusz és Agamemnón összetűzésének estéjén, kvantumteleportálok az Olümposzra, vissza a szkholiaszták körletébe, rögzítem a megfigyeléseimen alapuló elemzést, aztán a gondolatokat felvésem egy kőtáblára, és a Múzsa kis, krátertóra néző fehér szobájába viszem. Arra viszont nem számítok, hogy találkozom is a Múzsával, aki éppen egy másik kutatóval beszél. A kutatót Nightenhelsernek hívják: barátságos, nagydarab fickó, akkora, mint egy medve. Négy éve került ide, és azóta megtudtam, hogy a huszadik század első felében született, élt, és hunyt el Amerikában, a középnyugaton, ahol egyetemi tanárként dolgozott. A Múzsa észreveszi, hogy a küszöbön téblábolok, gyorsan lezavarja a megbeszélést Nightenhelserrel, aztán útjára engedi a férfit. Az sietve távozik a bronzkapun, ki a mozgólépcsőhöz, amely csigavonalban vezet az Olümposzon a lenti szálláshoz és a mélyben elterülő vörös sivataghoz. A Múzsa közelebb hív. Odalépek az előtte álló márványasztalhoz, leteszem a kőtáblát, majd hátralépek. Várom, hogy szó nélkül elküldjön, ahogy általában szokott – megvan a magunk bevett rutinja. Meglepő módon azonban még előttem kézbe veszi a kőtáblát, összekulcsolja fölötte a tenyerét, és közben erősen koncentrálva lehunyja a szemét. Várok. Bizony, a torkomban dobog a szívem. Idegességemben a hátam mögött összekulcsolom a kezem, és kihúzom magam, mint egy vigyázzban álló katona tanáros paródiája. Nyirkos a tenyerem. Még évekkel korábban arra jutottam, hogy az istenek a látszat ellenére nem gondolatolvasók, és hiába tudják kísérteties pontossággal megmondani, mi jár a halandók fejében, ráadásul nemcsak a szkholiaszták, hanem a hősök fejében is, ez csupán annak köszönhető, hogy komoly eredményeket értek el a mimika, a szemmozgások és hasonló gesztusok tudományos vizsgálatában. Aztán lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy mégiscsak telepaták. Ha ez így van… 46

Ha vették a fáradságot, hogy belepillantsanak a gondolataimba akkor is, amikor az Agamemnón és Akhilleusz közti hajcihőt követően a tengerparton megvilágosodtam, és elhatározásra jutottam… akkor halott ember vagyok. Másodszor is. Saját szememmel láttam, mi történik, ha valamelyik szkholiaszta magára haragítja a Múzsát, vagy ne adj’ isten, az egyik jelentős istent. Néhány éve történt – egész pontosan az ostrom ötödik esztendejében. Volt egy huszonhatodik századi kutató, egy pufók, tiszteletlen ázsiai férfi, elég szokatlan névvel: Bruster Linnek hívták. Ragyogó koponya volt, roppant tudásával mindannyiunkat lepipált, és végül az arcátlansága okozta a vesztét. Szó szerint. Szokása szerint tett egy ironikus megjegyzést… egy kézitusáról volt szó, amelyet Parisz és Meneláosz vívott egymással, a győztes mindent visz alapon, vagyis a párbaj eredménye egyben eldönti a háború végkimenetelét is. Helené trójai és akháj férje tehát összecsapott életre-halálra – tegyük hozzá, hogy a párviadal a két sereg színe előtt zajlott, akik harsányan buzdították bajnokaikat, az aranypáncélba öltözött Pariszt és a dúvadtekintetű, rettegett Meneláoszt. A harc azonban félbeszakadt. Aphrodité ugyanis észrevette, hogy a szívének kedves Pariszt pillanatokon belül miszlikre szabdalják, így aztán azonnal ott termett, kiragadta kedvencét a csatából, és Helené hálótermébe vitte, ahol – mint az a széplelkű szépfiúkra általában minden korban jellemző – sokkal nagyobb vitéz volt, mint a harcmezőn. Egyszóval, Bruster Lin éppen a Parisz–Meneláosz közjátékon élcelődött, amikor a Múzsa cseppet sem értékelve a kutató humorát, csettintett egyet. A pórul járt szkholiaszta testébe ültetett, több billió engedelmes nanosejt egyetlen óriási csomóba gyűlt össze, majd kirobbant a férfi testéből, elhagyták a szervezetét, mint a vándorló lemmingek. Bruster Lin darabokra szakadt, véres foszlányokkal terítve be minket, a feje pedig elgurult, és az arcára fagyott mosollyal végül a lábunknál kötött ki. Életre szóló lecke volt, valamennyien megjegyeztük. Semmi kommentár, csak a száraz tények. Nem űzhetünk tréfát az istenek véresen komoly játékával. Aki élcelődik, az halállal lakol. A Múzsa szeme felpattan, és egyenesen rám néz. – Hockenberry – szólít meg. Szenvtelenül beszél, mint az én időmben egy személyzeti osztályvezető, aki lapátra készül tenni egy középszintű irodai dolgozót. – Mióta dolgozol nekünk? Tudom, hogy ez költői kérdés, de ha egy istennő teszi fel, legyen akármilyen alul is a hierarchiában, illik válaszolni rá. – Kilenc éve, két hónapja és tizennyolc napja, istennő. 47

A Múzsa bólint. Én vagyok a rangidős szkholiaszta. Más szóval, aki a legtovább életben maradt. Ezzel a Múzsa is tisztában van. Talán azzal, hogy hivatalosan is elismerésben részesít a hosszú évek munkájáért, valójában a nanosejtrobbanás általi kivégzésem előtt tart halotti beszédet. Mindig úgy tanítottam a hallgatóimnak, hogy kilenc múzsa van, Mnémo­ szüné kilenc leánya – Kleió, Euterpé, Thaleia, Melpomené, Terpszikhoré, Erató, Polühümnia, Uránia és Kalliopé –, és a késő hellenisztikus kortól mind­egyikükhöz tartozik egy művészeti ág: zene, tánc, történetmesélés vagy epikus költészet. Ezzel szemben az alatt a kilenc év, két hónap és tizennyolc nap alatt, amíg az istenek parancsára megfigyelőként vettem részt a trójai háborúban, mindössze egy múzsával találkoztam. Csak neki tettem jelentést, és nem is hallottam többről. A márványasztal mögött, velem szemben ülő magas istennőt csikorgó hangja miatt mindenesetre gondolatban elkönyveltem Kalliopénak, akinek eredetileg azt jelenti a neve: „szép szavú”. Nem állítom, hogy a magányos Múzsát különösen szép hanggal áldotta volna meg a sors – jóval fülsértőbben sípol, mint a calliope nevű, gőzzel hajtott orgona –, de az az egy biztos, hogy ha azt mondja, „ugorj a kútba”, akkor én bizony beleugrok. – Gyere velem! – parancsolja. Kecsesen felemelkedik, és átlibben a fehér márványterem titkos oldalsó ajtaján. Öles léptekkel követem. A Múzsa akkora, mint az istenek: számszerűleg kifejezve, két méternél is magasabb, arányos testalkatú. Nincsenek olyan dús idomai, mint némelyik istennőnek, inkább kisportolt, mint a huszadik századi triatlonisták. Még itt, az Olümposz alacsony gravitációja mellett is iparkodva tudom csak tartani vele a lépést, ahogy átvág a fehér épületeket elválasztó, gondosan nyírt zöld gyepen. A kocsiszínhez megy, és megáll a harci szekerek mellett. Többé-kevésbé valóban szekérre emlékeztetnek: az alacsony, nagyjából patkó alakú kocsira oldalról lehet fellépni. Nincsenek befogva lovak, valamint gyeplő és fogathajtó sincsen. A Múzsa megmarkolja a korlátot, és sürget, hogy csatlakozzak. Rövid tétovázás után hevesen kalapáló szívvel felmászok mellé. Félrehúzódom, mire a Múzsa hosszú ujjai végigsiklanak egy aranyszínű panelen, amely valami műszerfalféleség lehet. A panelen lámpák villannak fel. A harci szekér zúgni kezd, majd éktelen recsegés-ropogás közepette energiahálóból szőtt ketrec szökken körénk tekergőzve, a fűből. Hirtelen két „ló” holografikus képe jelenik meg a szekér előtt, aztán vágtába fognak, olyan, mintha ők húznák a szekeret a levegőben. A lovak hologramja nyilván azt a célt szolgálja, hogy az akhájok és a trójaiak ne köthessenek bele semmibe, mégis nehezen tudok sza48

badulni az érzéstől, hogy valódi lovak vannak fogva az égben suhanó, nagyon is valóságos harci szekér elé. A szekéren végigfutó fémkorlátba kapaszkodom, és összeszorítom a fogamat, de meg sem érzem a gyorsulást. A légiszállító korong pedig folyamatosan rázkódik, balra-jobbra rándul, egyszer csak harminc métert süllyed a Múzsa szerény temploma fölött, majd rákapcsol, és a krátertó mély katlanja felé robog. Az istenek is űrhajósok voltak – villan át az agyamon a tudóshoz méltatlan gondolat, aztán betudom a kimerültségnek és az adrenalinnak. Természetesen már vagy ezerszer láttam az Olümposz körül vagy a trójai sík felett röpködni ezeket a harci szekereket, amelyekkel az istenek közlekednek egyik helyről a másikra, ügyes-bajos dolgaikat intézve, viszont mindig csak a terepről, alulnézetből figyeltem őket. Onnan még a lovak is valódinak látszanak. Most, hogy rajta állok a harci szekéren, amely a sivatag szintjétől számítva huszonhatezer méter magas hegycsúcs – vagyis vulkáni kráter – felett hasítja az eget, messze nem tűnik olyan robusztusnak, mint a földről nézve. Az olümposzi csúcs elvileg az örök hó birodalmában, légüres térben található, ehhez képest sűrű idefent a levegő, és ugyanúgy be lehet lélegezni, mint közel huszonhét kilométerrel lejjebb, a tűzhányó lábánál, ahol a szkholiaszták körlete húzódik. A széles hegytetőt jégpáncél helyett füves tisztás borítja, és a fák között fehér épületek magasodnak. Olyan óriásiak és olyan impozánsak, hogy az Akropolisz árnyékszéknek hat hozzá képest. Szinte szuperszonikus gyorsasággal süvítünk el az olümposzi csúcs középső kráterében létrejött, fekvő nyolcas alakú, csaknem száz kilométer széles tó felett; vagy egy erőtér, vagy valami isteni csoda folytán nem tépi le a fejünket a szélvész. Akármi legyen az, a lármát is tompítja. A tó partján épületek százai sorakoznak, gondozott előkerttel, frissen nyírt gyeppel – az istenek lakhelye, vélem –, a kék vízen pedig automatizált háromsorevezős gályák vonulnak méltóságteljes lassúsággal. Bruster Lin kolléga egy alkalommal felvilágosított, hogy becslései szerint az Olümposz akkora lehet, mint Arizona, a füves orom pedig nagyjából kiteszi Rhode Island területét. Már akkor furcsa volt, hogy az új otthonom tájait egy másik világ államaival vetik össze, amely a múlt ködébe vész, az előző életemhez tartozik. Két kézzel csimpaszkodom a vékony mellvédbe, és a nyakamat nyújtogatva elnézek a hegytető fölött. Mellbevágó kilátás tárul elém. Olyan magasan járunk, hogy szabad szemmel is látni a bolygó görbületét. Északnyugaton roppant kék óceán terpeszkedik a látóhatár görbült vonaláig. Északkelet felé nyúlik el a partvidék, és meg mernék esküdni rá, hogy még 49

ebből a távolságból is látom a tenger és a földnyelv határát jelző, kőből vésett, óriási fejszobrokat. Északra tisztán kirajzolódik a névtelen szigetek karéja, amely a szállásunktól néhány kilométerre lévő partszakasz felől nézve alig-alig vehető ki, azon túl pedig csak a nagy kékség látszik, egészen a sarkig. Délkeleten három vulkáni kúp ágaskodik a látóhatár fölé: az Olümposz magasságát persze egyik sem éri el, mivel azonban arrafelé senki sem szabályozza a hőmérsékletet, fehér hósipka fedi a csúcsaikat. Feltételezem, hogy az egyik a Helikon lehet, a Múzsám otthona, na meg a testvéreié, már ha vannak neki egyáltalán. Déli és délnyugati irányban több száz kilométer hosszan megművelt földek terülnek el, aztán felváltja őket az ősvadon, majd vörös sivatag következik, esetleg újabb erdők, és így tovább, egészen addig, ahol a föld beleolvad a felhőkbe, elnyeli a köd, és akárhogy hunyorgok, akármennyit dörzsölöm a szemem, többé nem lehet kivenni a részleteket. A Múzsa széles kört tesz a harci szekérrel, és a krátertó nyugati partja felé ereszkedik. Ekkor jövök rá, hogy azok a fehér foltok, amiket fentről szúrtam ki, miközben elhaladtunk a tó felett, valójában hatalmas fehér épületek, oszlopokkal az előtérben, magas lépcső vezet a bejáratukhoz, a homlokzatot pedig gigantikus timpanon és szobrok díszítik. Biztosra veszem, hogy egyik szkholiaszta sem járt még soha az olümposzi csúcsnak ezen a részén… vagy ha mégis, akkor nem érte meg, hogy mesélhessen róla nekünk. A legnagyobb ház előtt szállunk le. Amint a szekér földet ér, a holografikus lovak szőrén-szálán eltűnnek. Több száz harci szekér álldogál teljes összevis�szaságban a füvön. A Múzsa egy apróságot húz elő a köntöse redői mögül: úgy fest, mint egy medalion. – Hockenberry, utasítást kaptam, hogy elvigyelek egy olyan helyre, ahol máskülönben nincs semmi keresnivalód. Az egyik isten felszólított, hogy adjak át neked két eszközt, melyek birtokában talán nem trancsíroznak szét, mint egy bogarat, ha esetleg lelepleződnél. Vedd fel mindkettőt! A Múzsa átnyújt két tárgyat: egy láncra fűzött medaliont, valamint egy vésett mintás bőrsisakot. A medál kicsi, de nehéz, mintha aranyból verték volna. A Múzsa felém nyúl, és az óramutató járásával ellentétes irányba csavarja a korong egyik részét. – Személyi kvantumteleportáló készülék, olyan, amilyet az istenek is használnak – mondja halkan. – Azokra a helyekre juthatsz el vele, amiket magad elé tudsz képzelni. Ezzel a bizonyos kátétárcsával képes leszel továbbá követni az istenek kvantumnyomvonalát, amikor átlépnek a Planck-térbe, téged viszont 50

senki nem fog észlelni… kivéve azt az egy istent, akitől a tárcsát kaptam. Megértetted, amit mondtam? – Igen – felelem, és majdnem elcsuklik a hangom. Ennek a kütyünek nem lenne szabad nálam lennie. A vesztemet fogja okozni. A másik „ajándék” azonban még ennél is ijesztőbb. – Ez pedig a holtak sisakja. – A Múzsa a nyakam köré kanyarítja a díszes, bőrből készített fejfedőt, majd hátrahajtja, mint egy csuklyát. – Hádész sisakja. Maga Hádész készítette, és ez az egyetlen dolog az egész világon, amely képes eltakarni az istenek elől. Bambán pislogok. Halványan rémlik, mintha a szakkönyvek lábjegyzetei közt találkoztam volna egy Hádészhez köthető sisakkal, és az is eszembe jut, hogy az alvilág istenének a neve – görögül Άιδης – azt jelenti: láthatatlan. Viszont tudomásom szerint Hádész sisakjáról mindössze egyszer esik szó Homérosz művében, mégpedig akkor, amikor Athéné fölhúzza, hogy Árész ne láthassa meg. Mi a fészkes fenéért adna kölcsön nekem egy ilyen értékes kincset valamelyik istennő? Mire próbálnak rávenni? A térdem remeg a félelemtől. – Vedd fel a sisakot! – parancsolja a Múzsa. Ügyetlenül a fejemre rángatom a vastag bőrlebernyeget. A csuklya bélésének anyagába apró készülékeket varrtak: integrált áramköröket, nanotech gépeket. A sisak szemlencséi tiszták és rugalmasak, a számat pedig valamilyen laza szövésű anyag takarja. Amint a sisak a helyére kerül, a levegő furcsán megrázkódik, jóllehet pont ugyanazt látom, mint azelőtt. – Eképesztő – mormolja a Múzsa. Egyenesen átnéz rajtam. Most döbbenek csak rá, hogy sikerült valóra váltanom minden kamasz fiú álmát: totálisan láthatatlan lettem. Azt mondjuk nem értem, hogyan képes a sisak tetőtől talpig eltüntetni. Elfog a vágy, hogy fussak, amilyen gyorsan csak tudok, és elrejtőzzek a Múzsa és az istenek elől. Uralkodom magamon. Tuti, hogy ebben van valami turpisság. Nem létezik, hogy egy isten, egy istennő, vagy akár csak az én egyszerű Múzsám ekkora hatalommal ruházzon fel egy mezei szkholiasztát bármiféle biztosíték nélkül. – Ez a készülék eltakar téged az istenek elől, leszámítva azt az istennőt, akinek a felhatalmazásából átadtam neked a sisakot – tájékoztatta a Múzsa halkan, a fejemtől jobbra, a levegőbe bámulva. – Ő viszont mindig látni fog, és bárhová követheti a nyomod, Hockenberry. És igaz, hogy a medalion elnyomja a hangokat, az illatokat, sőt, még a szívverés zaját is, de az istenek máshogy érzékelik a világot. Ezt nem foghatod fel, egyszerűen meghaladja a képességeidet. Most egy darabig maradj szorosan mellettem. Vigyázz, hová 51

lépsz! Ne szólj egy szót sem! Óvatosan szedd a levegőt, csak kicsiket lélegezz! Tudd, ha észrevesznek, akkor sem én, sem égi pártfogód nem védhet meg Zeusz haragjától. Hogy a francba lélegezzek kicsiket, amikor halálra vagyok rémülve? Mindenesetre bólintok. Igen ám, csakhogy elfelejtem, hogy a Múzsa jelenleg nem láthat. Addig várakozik, enyhén oldalvást fordulva, mintha speciális isteni látásával pásztázna, amíg megköszörülöm a torkom: – Rendben, istennő. – Fogd meg a karom! – mordul fel nyersen. – Ne maradj le! Ne szakadj el tőlem! Maradj velem, ha kedves az életed. A karjára teszem a kezem, mint egy szégyenlős elsőbálozó a szalagavató előtt. A Múzsa bőre jéghideg. Egyszer ellátogattam a Cape Canaveral-i Kennedy Űrközpont járműszerelő csarnokába (a VAB-ba). Az idegenvezető mesélte, hogy néha felhők úszkálnak a fedett csarnokban, százhatvan méterrel a betonpadló felett. Ha fognánk a VAB-t, és áthelyeznénk annak a gigantikus csarnoknak az egyik csücskébe, ahová a Múzsával beléptünk, észre sem vennénk, hogy ott van, megbújna a sarokban, akár egy katedrálisban felejtett építőkocka. Amikor szóba kerülnek az „istenek”, mindenki egyből a klasszikus felhozatalra, a főistenekre gondol – Zeuszra, Hérára, Apollónra, és még néhány híres istenre –, pedig sokkal többen vannak. A csarnokban több száz isten gyűlt össze, és a helyiség még így is kong az ürességtől. Az aranykupola mintha kilométerekkel feljebb borulna fölénk. (Az ókori görögök nem ismerték a kupola szerkezeti elvét, ennélfogva a csarnok elütött az Olümposzon látható épületektől, mert azok megfeleltek a kor építészeti technikáinak.) A terem akusztikája lehetővé teszi, hogy a beszéd a legtávolabbi sarokban is kifogástalanul hallható legyen. A padlót aranylemezek borítják. Az istenek márványkorlátra támaszkodva bámészkodnak a karzatokról. A falakba vájt, boltíves fülkékben százával sorakoznak a fehér márványszobrok. Azokat az isteneket ábrázolják, akik jelen vannak a csarnokban. Holografikus jelenetek elevenednek meg a terem különböző pontjain, akhájokkal és trójaiakkal a főszerepben, nemegyszer teljes életnagyságban, színes, háromdimenziós felvételen villannak fel vitatkozó, lakomázó, szeretkező vagy alvó férfiak és nők. A csarnok középső részén az aranyozott padló lépcsőzetesen ereszkedik alá egy tágas medencéig, amely nagyobb, mint bármelyik úszómedence. Benne újabb villódzó jelenetek lebegnek a levegőben, élő köz52

vetítésben sugározva a trójai eseményeket: madártávlati látképek, közelik, svenkek, egymásra vetített jelenetek. Olyan tisztán hallani az akhájok és a trójaiak párbeszédeit, mintha ők is a csarnokban lennének. A vetített képekkel teli medencét kőtrónokon ülő, süppedős kanapékon ejtőző, tógában ácsorgó istenek veszik körül. De csak a legfontosabb istenek. A közismert, általános iskolában tanított istenek. Az alacsonyabb rendűek utat nyitnak a Múzsának, amikor megindul a középső medence felé; megszaporázom a lépteimet, nehogy lemaradjak, láthatatlan kezemet remegve rajta tartom aranyszínű karján. Erősen koncentrálok, hogy ne nyikorogjon a sarum talpa, ne essek el, ne tüsszentsek, ne szuszogjak. Úgy tűnik, egyik isten sem figyel fel rám. Gondolom, hamar kiderül, ha mégis észrevesznek. A Múzsa megáll néhány lépésre Pallasz Athénétől. Olyan közel húzódom hozzá, mint egy hároméves gyerek, aki az anyja szoknyájába kapaszkodik. Heves vitába csöppentünk. Közben Hébé – az egyik kisisten – az égilakók közt járkál, és nektárt töltöget aranyos poharaikba. Zeusz a trónján ül, és első pillantásra látszik, hogy ő a mindenség királya, a fellegtorlaszoló, az istenek közül is a legkiválóbb. Róla aztán senki nem merné azt állítani, hogy olyan, mint egy rajzfilmfigura: a képtelenül magas, nagyon is valószerű alak a maga szakállas, olajosan csillogó bőrű, fejedelmi pompájában megfagyasztotta bennem a vért. – Hogyan irányíthatjuk a háborút? – szegezi a kérdést az isteneknek, miközben gyilkos pillantásokat lövell a felesége, Héra felé. – Hogyan szabhatjuk meg Helené sorsát? Hiszen két istennő, az argoszi Héra és Athéné is védi az övéit, s folyvást beavatkoznak az események alakulásába… Most is, karon fogták Akhilleuszt, mielőtt vérét ontotta volna Átreidésznek. Viharos tekintetét ezután egy bíborvörös pamlagon heverésző istennőre veti. – Vagy te, mosolyszerető Aphrodité, te, aki mindenűvé kíséred a piperkőc Pariszt, elűzöd felőle a véget, s hárítod előle a pontos-röptű gerelyt! Hogyan zengjen tisztán az istenek… legelőbb Zeusz akarata, akár idefönt, égi otthonunkban, midőn a kotnyeles istennők rendre ujjat húznak a sorssal, és megmentik azt, aki kedves nekik? A mesterkedéseid dacára, Héra, meglehet, hogy Meneláosz visszaviszi az argoszi szép Helenét… vagy Trója falai állva maradnak, ki tudja. A döntés nem néhány istennő kezében van. Héra karba fonja vékony kezét. Az eposzban annyiszor illetik az istennőt a „hókarú” jelzővel, hogy félig-meddig arra számítok, fehérebb lesz a bőre, mint a többieké, és persze olyan fehér, mint a tej. De mindent egybevetve semmivel 53

sem sápadtabb, mint Aphrodité, Hébé – Héra leánya –, vagy akármelyik istennő, akire fentről rálátok a vetítőárokban. Kivéve az egy szem Athénét, aki különös oknál fogva napbarnított. Tudom, hogy ezek a jelzők Homérosz eposzi kellékei közé tartoznak: Akhilleusz mindig „gyorslábú”, Apollón „messzelövő”, Agamemnón nevét pedig rendszerint „seregvezető” vagy „széltébe király” jelzők előzik meg; az akhájok „jólábvértesek”, a bárkáik „barnák” vagy „öblösek”, és így tovább. Az állandó jelzők nem egyszerűen leíró részként szolgáltak, hanem megkönnyítették a hexameter betartását: a szájhagyományra alapozó költészetben az énekmondók az ismétlődő szerkezetek segítségével tartották az időmértékes verselés ritmusát. Mindig is volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ezek a toposzok – például: „a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből” – tulajdonképpen időhúzásként is szolgáltak: az énekmondó nyert néhány másodpercet általuk, hogy felidézze vagy egyenesen kitalálja a folytatást. Mindenesetre nem tudom megállni, és Héra karját bámulom, miközben az istennő kifakad a férjével szemben. – Rettenetes Kronidész! – dúl-fúl Héra karba font kézzel. – Hogy tudtál szólani ilyen gazságokat? Mint akarod, hogy a munkám vesszen, s mind a verejték… nemmúló verejtékem… mellyel munkáltam: olyan nagy népet gyűjtöttem, úgy kenegettem a becses akháj férfiak háját, elejét véve, hogy kioltsák egymás életét, mielőtt a trószokat hánynák kardélre, s nem lankadtam – én, Zeusz, én! –, míg Priamosz, minden fia s szeretett városa vesztére törtem. Zeusz bosszús képet vág, előrehajol kényelmetlennek látszó trónján, fehér lapáttenyerét ökölbe szorítja, majd elereszti. Héra ekkor felháborodottan széttárja a kezét. – Tégy, amit jónak látsz… hisz mindig úgy teszel… de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük! Zeusz felemelkedik ültő helyéből. Ha a többi isten két és fél méter, legfeljebb három méter magas, akkor Zeusz legalább fél méterrel magasabb a legnagyobbnál is. A homlokán elmélyülnek a ráncok, és ezúttal nem csak képletesen értem, hogy mennydörög: – Mondd, te csodás, drága egyetlenem, mit vétettek Priamosz s Priamosznak sarjai néked, hogy szakadatlan sürget a vágyad feldúlni a trójai várat? Héra leengedi a karját, és némán hallgat. Zeusz ettől csak még nagyobb haragra gerjed. – Hogyha te ott a kapun s a magas falakon behatolnál, s nyersen falnád Priamoszt valamennyi fiával, s Trója egész népét, haragod tán úgy lecsitítanád! – harsogja a főisten. 54

Hérának szeme sem rezdül a vádakra. – Akkor… akkor… – dübörög Zeusz, és azt a hápogást, ahogy nem találja a szavakat, talán egyetlen férjnek sem kell bemutatni, hiszen évezredes múltra tekint vissza. – Tégy, amiként akarod! Mást mondok neked én, te pedig jól vésd a szívedbe: hogyha talán nekem is kedvem kél földig alázni oly várost, hol előtted kedves férfiak élnek, miként az én szívem mindig legtöbbre becsülte szent Tróját, akkor haragom ne halaszd te se! Az istennő három gyors lépést tesz előre, mint egy prédára vetődő ragadozó, vagy a sakkmester, amikor megragadja a kínálkozó lehetőséget. – Jó! Három város van, mely nékem a legszeretettebb: Argosz az és Spárta, meg a tágutcájú Mükéné, mely Ílionnal vetekszik. Mindhármat dúld fel, ha szíved meggyűlöli őket. Én értük ki nem állok majd, s tőled nem irigylem. Semmire sem jutnék, hisz sokkal több a hatalmad. De ne feledd, Zeusz: bár a te nődnek mondanak, engem is Kronosz szült, s születésem okán tiszteletet érdemlek. – Sohasem állítottam az ellenkezőjét – morogja Zeusz, és visszatelepszik a trónszékébe. – Akkor engedjünk egymásnak most e viszályban – folytatja Héra jóval édesebb hangon. – Én neked, és te nekem. S hozzánk igazodnak a többi elnemenyészők. Siess, drága férjem! Akhilleusz elhagyta a csatamezőt, s a kényszerű fegyverszünet csendet teremtett a trójaiak s az akhájok harc-zsivajában. Kíséreljük meg azt, hogy a nagyhírű akhájit, eskükötést megszegve, először a trójai sértse! Zeusz zsémbel, zsörtölődik, fészkelődik a trónján, de azért a csupafül Athéné­hez szól: – Szállj le a trójai és az akháj táborba sietve, és kíséreld meg, hogy a győzelemittas akhájit, eskükötést megszegve, először a trójai sértse. – S tiporja el a győzelemittas argosziakat! – követeli Héra. – S tiporja el a győzelemittas argosziakat! – hagyja rá Zeusz fáradtan. Pallasz Athéné egy szempillantás alatt elteleportál. Zeusz és Héra kivonul a csarnokból, és az istenek halkan zsongva szétszélednek. A Múzsa finoman begörbített ujjal jelzi, hogy kövessem, és kivezet a gyűlésteremből. – Hockenberry! – üdvözöl a szerelem istennője, a párnázott díványon elnyúlva. Még a gyenge gravitáció is kidomborítja selyembe bújtatott, telt kebleit. A Múzsa az istenek csarnokából egy másik terembe kísért. Az elsötétített helyiségben csupán a parázstartó tompa fénye derengett, valamint egy világító 55

dobozé, amely gyanúsan hasonlított egy számítógép monitorjára. A Múzsa a fülembe súgta, hogy vegyem le Hádész sisakját. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy végre lehánthatom a fejemről a bőrcsuklyát, másrészt viszont tartottam tőle, hogy megint láthatóvá válok. Akkor lépett be Aphrodité, helyet foglalt a díványon. – Ez minden, Meleté – mondta. – Majd szólítalak, ha kellesz. – Mire a Múzsa távozott egy rejtekajtón. Meleté, gondoltam. Tehát nem a kilenc múzsa közé tartozik, hanem egy korábbi időszakból származik, amikor úgy tartották, hogy három múzsa létezik: Meleté, a gyakorlás múzsája, Mnemé, az emlékezésé, illetve Aoidé, a… – Tudod, Hockenberry, én láttalak ám az istenek csarnokában – zökkent ki Aphrodité az elmélkedésből –, és ha rád mutatok, akkor Zeusz atya porrá zúz a villámaival. Hiába próbáltál volna kereket oldani a kátémedállal. Az egész téridőn át követhetem a fáziseltolódás keltette csapásodat. Tudod-e, miért hívattalak ide? Aphrodité a pártfogóm. Ő utasította a Múzsát, hogy adja oda nekem a készülékeket. Most mihez kezdjek? Térdeljek le? Boruljak le előtte a padlón? Hogyan szólítsam? Az elmúlt kilenc év, két hónap és tizennyolc nap úgy telt el, hogy a Múzsát leszámítva egyetlen isten sem vett tudomást a jelenlétemről. Végül úgy döntöttem, hogy fejet hajtok, és lesütöm a szemem, nem nézek a selymen átütő, rózsaszín mellbimbókra, sem az enyhén domborodó hasra, amely árnyékot vet a lába közé ékelődő, sötét háromszögre. – Nem tudom, istennő – válaszolom kis idő múltán. Már arra sem emlékszem, mi volt a kérdés. – Van fogalmad róla, miért pont téged választottunk ki a kutatók közül, Hockenberry? Miért nem hat a DNS-edre a nanosejtek bomlása? Miért kerültek bele a rekonstruálásod előtt a trójai háborúról szóló írásaid a szimplexbe? – Nincs, istennő. – A DNS-emre nem hat a nanosejtek bomlása? – Hallottál már valaha a szimplexről, halandó árny? Az nem a herpeszt okozó vírus? Csak ennyi jut az eszembe. – Nem, istennő. – A szimplex matematikai fogalom, mely adott dimenzióban a legegyszerűbb geometriai alakzat, logisztikai feladvány, a háromszög vagy a trapéz kiterjesztése – magyarázza Aphrodité. – A sokdimenziós algoritmusok bevonása révén válik csupán lehetővé új képzetes terek meghatározása, az n-tér megengedett megoldásainak születése és pusztulása, miáltal a kizárási lehetőségek végleges valósággá szilárdulnak. Most már érted, Hockenberry? Érted, 56

hogy mi köze ennek a kvantumtérhez, az időhöz, az odalent dúló háborúhoz és a saját sorsod alakulásához? – Nem értem, istennő. – A hangom akaratom ellenére megremeg. Selyem suhog, és épp csak annyi időre pillantok fel, hogy lássam, amint a világ legszebb nője átveti hófehér lábát és csupasz combját a díványon. – Nem számít – feleli. – Több ezer évvel ezelőtt írtál egy könyvet… vagyis az a halandó, akiről mintáztunk. Emlékszel rá, miről szólt? – Nem, istennő. – Ha még egyszer nemmel válaszolsz, Hockenberry, szíjat hasítok a hátadból, és nyakláncot fűzök a beleidből. Remélem, ez legalább érthető. Úgy kiszárad a szám, hogy alig bírok megszólalni. – Igen, istennő – nyögöm ki. Hallatszik, ahogy porzik a nyelvem. – A könyved kilencszázharmincöt oldal hosszú volt, és egyetlen szót jártál körül benne… a ménisz szót… még most sem emlékszel? – Nem, ist… sajnos nem emlékszem, Aphrodité, de semmi kétségem, hogy igazat beszélsz. Egy pillanatra felnézek, aztán elkapom a tekintetem. Az istennő állát a bal tenyerére támasztva mosolyog, ujjai felkúsznak az arcán tökéletes ívű, fekete szemöldökéig. A szeme aranyló, mint a drága konyak. – Harag – mondja halkan. – Ménin aeide, thea… Tudod, hogy ki fog győzni a háborúban, Hockenberry? Most résen kell lennem! Meg is nézhetném magam, ha Homérosz-kutatóként nem volnék tisztában az Iliász befejezésével. Bár az is igaz, hogy az eposz Trója pusztulása helyett Akhilleusz barátjának, Patroklosznak a temetésével végződik, és egy szóval sem említenek benne óriási rejteklovakat: a trójai faló története egy másik eposzban szerepel. Baj csak akkor lesz, ha a válaszomból az derül ki, tudom, hogyan ér véget a valódi háború. Zeusz ugyanis annak idején elrendelte, hogy az isteneket nem lehet beavatni mindabba, ami a jövőben történni fog, és amit az Iliász megjósol. Az imént kihallgatott vita alapján egyértelmű, hogy a rendelet továbbra is érvényben van. Ha még az istenek sem látnak a jövőbe, akkor nem helyezem-e föléjük magamat azzal, hogy elárulom, mi fog történni? Nem dacolok-e így a Sorssal? A hübrisz nem az a tulajdonság, amit az istenek díjazni szoktak. Zeusz ráadásul – ő az egyetlen, aki elejétől végéig ismeri az Iliászt – megtiltotta a többi istennek, hogy a háború végével kapcsolatban tudakolózzon, nekünk, szkholiasztáknak pedig azt, hogy olyan eseményekről beszéljünk velük, amelyek még váratnak magukra. Márpedig ujjat húzni Zeusszal az Olümposzon nem egy életbiztosítás. Viszont úgy tű57

nik, megúsztam a nanosejtek bomlását. A szerelem istennőjének ugyanakkor habozás nélkül elhiszem, hogy nyakbavalóként hordaná a zsigereimet. – Mit is kérdeztél az előbb, istennő? – Többre nem telik. – Te tudod, hogyan végződik az Iliász, de nem kérdezhetek rá, mert akkor megszegem Zeusz parancsát – tűnődik Aphrodité. Halvány mosolya lehervad, és az istennő durcásan lebiggyeszti a száját. – Arra viszont rákérdezhetek, hogy az eposzban foglaltak megfelelnek-e a valóságnak. Nos? Mit gondolsz, Hockenberry kutató, ki a világ ura: Zeusz vagy a Sors? A rohadt életbe! – gondolom. Erre nem tudok úgy válaszolni, hogy a díványon heverő, gyönyörű nő – istennő – ne szabadítson meg a beleimtől, és viselje nyálkás nyaklánc gyanánt. Végül mégis megpróbálkozom valamivel. – Legjobb tudomásom szerint a világ Zeusz akaratának engedelmeskedik, és ki van téve a Sors néven ismert hatalom szeszélyeinek. Azonban rajtuk kívül a khaosznak is van némi beleszólása az emberek és istenek sorsának alakulásába. Aphrodité lágyan, derűsen hümmög. Semmi másra nem tudok gondolni vele kapcsolatban, mint arra, hogy milyen puha lehet, milyen bársonyos az érintése, milyen igéző… – Nem fogunk ölbe tett kézzel várni, amíg a káosz eldönti a viszály végkimenetelét – szögezi le, és a hangjában többé nyoma sincs derűnek. – Láttad, hogy Akhilleusz mától fogva kivonta magát a harcokból? – Igen, úrnőm. – És tudod, hogy a férfiölő azért könyörgött Thetiszhez, hogy az mérjen büntetést akháj honfitársaira, amiért Agamemnón szégyenbe hozta és semmibe vette? – Nem voltam tanúja Akhilleusz imájának, de tudtommal hűen követte az… eposzban leírt változatot – ezt nyugodtan elmondhatom, hiszen az eset megtörtént. Különben is, Thetisz, a tenger úrnője Akhilleusz anyja, és az Olümposzon nem titok, hogy a fia a segítségét kérte. – Jól gondolod – helyesel Aphrodité. – A repedtsarkú ribanc a nedves tőgyeivel rögvest a csarnokba loholt, és Zeusz lábai elé vetette magát, amint a vén kecske befejezte a dorbézolást az aithiópokkal, és visszatért Ókeanosz mellől az Olümposzra. Thetisz addig könyörgött, hogy Akhilleusz kedvéért a trójaiakhoz pártoljon a hadiszerencse, amíg a vén marha beadta a derekát. Pedig jól tudta, hogy ezzel kihúzza a gyufát Héránál, az argosziak legfőbb

58

támogatójánál. Meg is lett az eredménye: magad is láthattad, micsoda jelenetet rendezett. Mereven állok, mint a cövek, karom a törzsem mellett, tenyerem az istennő felé néz, fejemet kissé lehorgasztom, közben megbabonázva figyelem Aphroditét, akár egy kobrát. Tisztában vagyok vele, hogy semmi esélyem ellene, ha támadásba lendül: sokkal fürgébben fog lecsapni, mint a kígyók, és garantáltan végez velem. – Mit gondolsz, miért maradtál tovább életben, mint bármely másik kutató? – csattan fel Aphrodité. Félek, hogy bármit is válaszolok, csak magamnak ártok vele, ezért inkább enyhén megrázom a fejem. – Azért vagy még életben, mert előre láttam, hogy egyszer még jó szolgálatot tehetsz nekem. Kiüt a homlokomon a verejték, a szemembe csorog, csíp, mint a veszett fene. Patakokban folyik rólam a víz, izzadságban úszik az arcom és a nyakam. Az összes szkholiaszta szent esküvel fogadta – és ennek a kötelességemnek kilenc évig, két hónapig és tizennyolc napig eleget is tettem –, hogy csupán megfigyelőként veszünk részt a trójai háborúban, sosem avatkozunk be az eseményekbe, semmi olyat nem teszünk, ami akármilyen úton-módon megváltoztathatja a háború végkimenetelét, vagy befolyásolhatja a hősök tetteit. – Hallod, amit mondok, Hockenberry? – Igen, úrnőm. – Nem is vagy kíváncsi arra, hogy milyen feladatot fogok rád bízni, kutató? – De igen, úrnőm. Aphrodité felkel a díványról, mire mélyen meghajolok, de így is hallom a selyemköntöse suhogását, hallom, ahogy bársonyos, fehér combjai lágyan egymáshoz dörzsölődnek, ahogy közelebb lép hozzám, olyan közel, hogy tisztán érzem édes parfümjének illatát. Egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy az istenek sokkal magasabbak nálam: Aphrodité fölém tornyosul, a melle arasznyira van lesütött szememtől. Hirtelen heves vágyat érzek, hogy a parfümmel hintett dombok közé fúrjam az arcomat, még akkor is, ha ez lesz az utolsó cselekedetem, mielőtt szörnyű kínhalált szenvedek, és most úgy érzem, nem is lenne olyan nagy ár érte. Aphrodité a vállamra teszi a kezét, amely egyből befeszül; ujjai végigsimítanak a Hádész sisakjának durva bőrfelületébe vésett mintákon, aztán az

59

arcomra vándorolnak. A páni félelem ellenére óriási merevedésem támad, a farkam úgy áll, mint a zászlórúd. Amikor az istennő megsúgja a választ, lágyan, érzékien, kissé incselkedve leheli a szavakat. Biztosra veszem, hogy tudja, milyen hatást váltott ki nálam, és jogos jussaként el is várja. Odahajol hozzám, egészen közel, az arca szinte égeti az enyémet, és két egyszerű utasítást súg a fülembe: – Előbb kémkedni fogsz nekem az istenek után – duruzsolja. Majd amit ekkor mond, azt alig hallom a szívem zakatolásától: – Ha pedig eljön az idő, megölöd Pallasz Athénét.

60

7.

CONAMARA KÖZPONT Mahnmuttal együtt összesen öt moravec gyűlt össze a nyomás alatt tartott tanácsteremben a kőzetlemezek szintje felett. Mind az öten a Galilei-holdakról érkeztek. Az európéi struktúrát már ismerte korábbról – Asteague/Che főintegrátor a Pwyll-kráterből származott –, de a másik három jelenlévővel még sosem találkozott, és a nem túl világlátott Mahnmut szemében éppoly idegenek voltak, mint a krakenek. A ganümédészi moravec magas volt, elegáns, mint a holdján élők mindegyike. Emberszabású, ezért Mahnmut szerint atavisztikus fekete fullerénpáncélt viselt, és összetett szemen keresztül szemlélte a világot. A kallisztói moravec mérete és formatervezése már jobban hasonlított Mahnmuthoz: a nagyjából egy méter magas konstrukciót csak nagy jóindulattal lehetett volna humanoidnak titulálni, alig nyomhatott harminc-negyven kilót, tükörsima polimerburkolata alól foltokban elősejlett a szintetikus bőrfelület, sőt, néhol még szerves bőr is látszott. Az iói struktúra… nem volt egyszerű. A régi típusú, mostoha körülmények közé szánt moravecet úgy alakították ki, hogy ellenálljon a gázgyűrű környezeti hatásainak, és kibírja a kéngejzíreket. Legalább három méter magas volt, hat méter hosszú, és leginkább a Földön honos tarisznyarákra hasonlított. Állig fel volt fegyverkezve, a testét elborította az átalakítható toldalékok, fúvókák, lencsék, ostorok, antennák, széles spektrumú érzékelők és facilitátorok kusza erdeje. Láthatóan erős vákuumhoz volt szokva: a külső borítását annyiszor kimarták, lecsiszolták és polírozták, hogy ugyanolyan ragyás lett, mint az Ió felszíne. A nyomás alatt tartott tanácsteremben nagy teljesítményű taszítómezővel maradt fent a levegőben, nehogy barázdákat vájjon a padlóba. Mahnmut nem mert közelebb menni hozzá, és az étkezőasztal túloldalán foglalt helyet. Senki nem mutatkozott be az infravörös vagy a szűk frekvenciás tartományban, így aztán Mahnmut sem árulta el a nevét. Az asztal egyik tápcsatornájára csatlakozott, szürcsölt, és várt. 61

Bármennyire is szeretett szabadon lélegezni, azon ritka alkalmakkor, amikor lehetősége nyílt rá, Mahnmut csodálkozott azon, hogy a szobában 700 millibar légköri nyomást állítottak be. A ganümédészi és az iói moravecnek semmi szüksége nem volt levegőre. Aztán Asteague/Che a levegőben terjedő hanghullámok révén kezdett kommunikálni velük; beszélt, méghozzá nem is akárhogy, a letűnt egyik nyelvén, angolul. Mahnmut ráeszmélt, hogy a mesterséges nyomáskiegyenlítés nem a kényelmüket szolgálja, hanem biztonsági óvintézkedés. A hangos beszéd kínálta a legdiszkrétebb kommunikációs formát a Galilei-rendszerben, és még a páncélos, vákuumhoz szokott iói munkásokat is ellátták az ehhez szükséges eszközökkel. – Szeretném hálámat kifejezni, amiért bokros teendőitek közepette időt szakítottatok arra, hogy részt vegyetek ezen a konferencián – szólalt meg a pwylli főintegrátor. – Azt pedig külön köszönöm, hogy többen más holdakról utaztak ide. A nevem Asteague/Che. Üdvözöllek benneteket, III. Korost a Ganümédészről, Ri Pót a Kallisztóról, Mahnmutot hazai terepről, az Európé déli sarki lelőhelyéről, és Orphut az Ióról. Mahnmut döbbenten megfordult, és azonnal megnyitott egy zárt, szűk frekvenciás sávot. Iói Orphu? Hát te lennél az én jó öreg beszélgetőtársam, akivel Shakespeare-ről vitatkozunk? Személyesen, Mahnmut. Örülök, hogy végre megismerhetlek, cimbora. Eszméletlen! Mekkora az esélye, hogy éppen itt találkozunk, Orphu? Nincs ebben semmi különös, barátom. Amikor megtudtam, hogy te is meghívást kapsz az öngyilkos küldetésre, ragaszkodtam hozzá, hogy engem is bevegyenek. Öngyilkos küldetés? – …miután idestova ötven jupiteri éve, azaz majdnem hatszáz földi éve megszűnt minden kapcsolatunk a poszthumánokkal – magyarázta közben Asteague/Che –, semmit nem tudunk a tevékenységükről. Ez pedig felettébb nyugtalanító. Itt az ideje, hogy expedíciót szervezzünk a naprendszer belső részére, minél közelebb a tábortűzhöz, utánajárjunk, hogy mivé fejlődött az eltelt idő alatt a poszthumán népség, és felmérjük, hogy veszélyt jelentenek-e a Galilei-holdakon élőkre. – Asteague/Che rövid szünetet tartott. – Nyomós okunk van feltételezni, hogy rosszban sántikálnak. Az európéi integrátor mögötti átlátszó falfelület eddig a csillagfényes jégmezők felett a Jupiter óriási korongjára nézett, ám most elsötétült, és a távoli Nap körül méltóságteljesen keringő holdak és bolygók képére váltott. A kamera ráközelített a Föld–Hold gyűrűs rendszerre. 62

– Az elmúlt ötszáz földi évben egyre kevesebb aktivitást észlelünk a modulált rádióhullámú, graviton és neutrínó jelek spektrumán a poszthumánok által lakott poláris és ekvatoriális lakógyűrűk irányából – mondta Asteague/ Che. – Az elmúlt száz évben gyakorlatilag semmit nem fogtunk. A Földről is csak nyomokban észleltünk jeleket… Ezeket valószínűleg robotok bocsátják ki. – Az eredeti emberi faj maroknyi képviselője még életben van? – kérdezte Ri Po, az alacsony kallisztói. – Nem tudjuk – felelte Asteague/Che. Az integrátor elhúzta a kezét a vezérlőpanel felett, mire a Föld képe töltötte be a képernyőt. Mahnmut levegő után kapkodott. A bolygó kétharmada fényárban úszott. A lomhán vonuló fehér felhőréteg alatt csupán itt-ott törte meg a tengerek kékjét egy-két kontinens barna foltja. Mahnmut most látta először a Földet, és alig bírta levenni a szemét az élénk színek tarka együtteséről. – Élőben nézzük? – kérdezte III. Koros. – Igen. Az Öt Hold Konzorcium egy szűk optikai tartományú csillagászati űrtávcsövet telepített a Jupiter magnetoszférája előtti fejhullám határánál. Ri Po részt vett a projekt megvalósításában. – Elnézést a gyenge felbontásért – szabadkozott a kallisztói moravec. – Több mint száz jupiteri éve kénytelenek vagyunk a látható fény tartományára szorítkozni. Az űrtávcső-építési projektet pedig elkapkodtuk. – A felvételeken látszanak eredeti emberekre utaló nyomok? – kérdezte az iói Orphu. A te Shakespeare-ed leszármazottai – tette hozzá Orphu a szűk frekvencián Mahnmutnak. – Nem lehet megállapítani – válaszolta Asteague/Che. – A felbontást mindössze két kilométeres távolságig tudjuk növelni, és a korábban feltérképezett romokon kívül nem fedeztük fel az emberi élet jeleit, sem ember alkotta újabb létesítményeket. A neutrínórészecskékhez köthető észlelt minimális faxtevékenység alighanem automatizált folyamatokat jelez, esetleg visszamaradt sugárzás nyomaként értelmezhető. Igazság szerint az emberek most nem is érdekelnek minket. Csak a poszthumánok. Még hogy az én Shakespeare-em? Nem úgy gondoltad, hogy a mi Shakespeareünk? – üzente Mahnmut a nagydarab ióinak. Ne harapd le a fejem, Mahnmut. Bármennyire szeretem a szonetteket, sőt, még a színdarabjait is, jómagam Proust munkásságában mélyedtem el. Proust?! Az esztéta? Ugye most viccelsz? 63

Ellenkezőleg. A szűk sáv szubszonikus tartományában mély morajlás támadt, amit Mahnmut az iói nevetéseként fordított le. Az integrátor újabb felvételeket hozott be: orbitális élőhelyek milliói lejtettek lassú körtáncot a Föld körül. Némelyik fehéren csillogott, mások ezüstös fényt árasztottak. Olyan közel voltak a Naphoz, hogy szemkápráztatóan ragyogtak fel a fényében, mégis hidegnek tűntek. És lakatlannak. – Sehol egy sikló. Senki nem faxol a gyűrűkről a Földre. Azonkívül nyom nélkül eltűnt a gyűrűk és a Mars között kiépített, a nehézgépek gyors szállítását lehetővé tévő konvojhíd. Pedig még alig húsz jupiteri éve, vagyis kétszáznegyven-egynéhány földi/poszthumán-gyűrűvilági éve is láttuk. – Szerinted miért? – kérdezte III. Koros. – Elmentek a poszthumánok? Netán kihaltak? Vagy máshová vándoroltak? – Annyit tudunk, hogy hirtelen megsokszorozódott a kronotöredékes, a kvantum- és a gravitációs energiatermelésük – válaszolta az integrátor. A struktúra magasabb volt Mahnmutnál, és okkersárga védőburkolata ellenére jobban hasonlított az emberre. Halk, nyugodt, gondosan modulált hangon beszélt. – Térjünk most át a Mars bolygóra. A negyedik bolygó képe betöltötte a képernyőt. A Mars soha nem foglalkoztatta különösebben Mahnmutot, és mindig úgy képzelte el, ahogy a letűnt korban ábrázolták. A falra vetített bolygó még csak nem is emlékeztetett a régi fényképekre és holókra. A felvételen a rozsdavörös bolygó helyett kék óceánt látott: az beborította a Mars északi féltekéjének nagy részét, és a Mariner-völgyben – folyóvölgyben! – több kilométer szélesen tekergő kék szalag egyenesen a tengerbe torkollott. A déli félteke zöme megőrizte vörösesbarna színét, azt viszont zöld pacák tarkították. A Tharsis-hátság vulkánjai sötét vonalként húzódtak délnyugatról északkeletre, az egyik felett füstfelhő gomolygott. Az Olympus Mons azonban nagyjából húsz kilométerre magasodott az északi óceán partvidékének egyik tágas öblétől. A kép napfényes oldalán széles alakzatba rendeződött fehér felhők tapadtak össze, míg a Hellas-medence környékén, a terminátor sötét vonalán túl vakító fények tündököltek. Mahnmut látta, hogy tornádó söpör végig észak felé a Chryse-síkság partja mentén. – Terraformálták a bolygót – szaladt ki Mahnmut száján. – A poszthumánok terraformálták a Marsot! – Mikor csinálhatták? – kérdezte az iói Orphu. A Galilei-holdak lakóinak nem fűződtek érdekeltségei a Marshoz. Ami azt illeti, a belső bolygók egyikével sem törődtek, a szépirodalmukat leszámítva. Épp ezért a terraformálás 64

bármikor bekövetkezhetett azóta, hogy a moravecek elszakadtak az emberektől kétezer-ötszáz földi évvel ezelőtt. – Az elmúlt kétszáz évben – felelte Asteague/Che. – Lehet, hogy másfél évszázadon belül. – Képtelenség – jelentette ki III. Koros ellentmondást nem tűrően. – A Marsot nem lehet ilyen rövid idő alatt terraformálni. – Teljes képtelenség – értett egyet Asteague/Che. – Mégis így történt. – Szóval a poszthumánok átköltöztek a Marsra – vonta le a következtetést az iói Orphu. – Nem tartjuk valószínűnek – mondta a kis Ri Po. – A Marsról valamivel nagyobb felbontású képeket kapunk, mint a Földről. Mutatom a partvidéket… A képernyőn egy girbegurba partvonalú félsziget rajzolódott ki, kicsivel északabbra attól az öböltől, ahol a Mariner-völgy széles folyamai (vagy inkább hosszú beltengerei) deltatorkolatot alkotva az északi óceánba ömlöttek. A táv­cső ráközelített a félszigetre. A vörös, sziklás fennsík és zöld, erdős síkság határolta lankás partszakaszt parányi fekete pontok pöttyözték. A kamera még egyszer kinagyította a képet. – Mik azok? – kérdezte Mahnmut. – Csak nem… szobrok? – Kőből faragott fejszobrok, ha minden igaz – felelte Ri Po. A teleszkóp másik szögre váltott, és az egyik szemcsés folt árnyékában egy homlok, egy orr és egy kiugró áll sziluettjét vélték felfedezni. – Tiszta röhej – mondta III. Koros. – Ha ezek a húsvét-szigeti kőszobrok teljes hosszában szegélyeznék az északi óceánt, akkor milliók lennének belőlük. – Összeszámoltuk őket – válaszolta Asteague/Che. – A végeredmény: négymillió-kétszázháromezer-ötszázkilenc szobor. De az építők még nem végeztek. Mutatok egy pár hónapos felvételt. A Mars akkor volt hozzánk a legközelebb. A tengerparton mákszemnyi, homályos alakok nyüzsögtek: óriási kőfejet vonszoltak görgőkön. A fejszobor arca felfelé nézett, üreges szemével az űrtávcsőbe bámult. A csöppnyi alakok és a szobrok között kábelek teremtettek összeköttetést, azokkal mozgatták a kőtömböket. Mahnmutot a piramisok építőköveit húzó egyiptomi rabszolgákra emlékeztették. – Emberek vagy robotok? – kérdezte Orphu. – Szerintünk egyik sem – felelte Ri Po. – Nem stimmel a méretük. És figyeljétek meg az alakok színét a színképen. – Zöldek – állapította meg Mahnmut. Az irodalmi rejtélyeket jobban szerette, mint a valódiakat. – Zöld robotok? 65

– Vagy egy idegen faj, melynek tagjai alacsony zöld humanoidok – közölte Asteague/Che komolyan. Az iói Orphu szubszonikus kacajt hallatott. – KZE-k – mondta hangosan. ? – üzente Mahnmut. Kis Zöld Emberkék – válaszolta az iói Orphu a közös frekvencián, és megint morajlott egy sort. – Miért hívtatok ide minket? – kérdezte Mahnmut Asteague/Chétől. – Mi közünk a terraformáláshoz? Az integrátor ismét átlátszóvá változtatta az ablakot. A Jupiter gyűrűi és az Európé jégpáncélja tompán, bágyadtan derengett az alkonyi fényben a naprendszer belső részét domináló, harsány kék és fehér színvilág után. – Csapatot küldünk a Marsra, hogy derítsék fel a helyzetet, majd tegyenek róla jelentést – mondta Asteague/Che. – Rátok esett a választásunk. Most még visszakozhattok. A négy jelenlévő egyik kommunikációs csatornán sem szólalt meg. – Szándékosan fogalmaztam úgy, hogy „tegyenek jelentést” – folytatta a főintegrátor –, mert ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy hazatérhettek. Nem tudjuk garantálni, hogy épségben visszajöhettek a Jupiter-rendszerbe. Kérem, most jelezzétek, ha felmentést szeretnétek a küldetés alól. Senki sem reagált. – Rendben – nyugtázta az európéi integrátor. – Néhány perc múlva letölthetitek a küldetés részletes tervét, de engedjétek meg, hogy pár szóban összefoglaljam a lényeget. A Marson Mahnmut tengeralattjárójával fogjuk felderíteni a helyzetet. Ri Po és Orphu bolygó körüli pályára állva feltérképezi a bolygót, Mahnmut és III. Koros pedig leszáll a felszínre. Minket elsősorban a legnagyobb vulkán, az Olympus Mons körül folyó tevékenység érdekel. Mind ez ideig nem találtunk magyarázatot a vulkán környékén nagymértékben megnövekedett kvantumeltolódásra. Mahnmut kiviszi a tengerpartra III. Korost, aztán ganümédészi barátunk felderíti a terepet. Mahnmut emlékezett az olvasmányélményeiből, hogy a letűnt kor embere torokköszörüléssel jelezte, ha meg akarja szakítani egy társa gondolatmenetét. Így aztán krákogó hangot hallatott. – Nézzétek el, ha hülyeséget kérdeznék, de hogy kerül a Fekete Hölgy … a tengeralattjáróm… a Marsra? – Nem kérdeztél hülyeséget – nyugtatta meg az integrátor. – Átengedem a választ az iói Orphunak! 66

Az óriási, páncélozott tarisznyarák tett egy félfordulatot a lebegőpárnáin. Fekete lencséi szembenéztek Mahnmuttal. – Századok óta nem küldtünk senkit a naprendszer belső részébe. A jól bevált módszerrel fél jupiteri évbe telne bármit odaszállítani. Úgy döntöttünk, hogy az ollót fogjuk használni. Ri Po feszengve mocorgott az ülésén. – Azt hittem, hogy az ollót csak csillagközi utazásokhoz fogják bevetni. – Az Öt Hold Konzorcium úgy határozott: a ti küldetésetek elsőbbséget élvez – felelte az iói Orphu. – Gondolom, akkor űrhajóval fogunk utazni – vélte III. Koros. – Vagy egyenként lendítenek át minket, csupaszon, mint csirkéket egy trébuchettel? Az asztal megrázkódott Orphu szubszonikus morajától. Nagyon tetszhetett neki a Koros által lefestett jelenet. Mahnmut kénytelen volt rákeresni az ismeretlen kifejezésre a közös hálózaton. A trebuchet emberi találmány, a letűnt korban ostromoknál vetették be második szintű, az ipari forradalom előtti civilizációk. A hagyományos hajítógépeknél jóval hatékonyabb, mechanikus szerkezet másfél kilométerre röpítette a nagyobb kőtömböket. – Már előkészítettük az űrhajót – közölte Asteague/Che. – A kialakításának köszönhetően néhány nap alatt eléritek vele a Marsot, és elfér benne Mahnmut tengeralattjárója. A Fekete Hölgy egy légköri leszállóegységgel ereszkedik majd le a bolygóra. – Néhány nap alatt – ismételte Ri Po. – Mekkora gyorsulásra van szükségünk ahhoz, hogy kilépjünk az Ió mágneses fluxuscsövéből? – Majdnem háromezer g-re – felelte az integrátor. – Földi mértékegységgel. Mahnmut sosem tapasztalt még annál nagyobb gravitációt, mint az Európén, amely a földi gravitáció hetedrészét sem érte el. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet annak a huszonegyezer-szerese. Csődöt mondott a képzelőereje. – A gyorsulás idejére az űrhajót a hangárban elhelyezett Fekete Hölggyel együtt kibéleljük zselés anyaggal – mondta az iói Orphu. – Olyan kényelmes kuckónk lesz, mint egy kocsonyába ágyazott mikrocsipnek. – Orphu a jelek szerint közreműködött az űrhajó megtervezésében, Ri Po pedig régóta tanulmányozza a két bolygót. III. Korosnak minden bizonnyal előre szóltak, hogy vezető szerepet szánnak neki az expedícióban. Nagyon úgy festett a helyzet, hogy Mahnmut a csapatból az egyetlen, akit kihagytak a tervezési szakaszból, ami nem is csoda, hiszen nem járulhat hozzá túl sok mindennel – azonkívül, 67

hogy elvezeti a Fekete Hölgyet a marsi tenger mélyén – az akció sikeréhez. Kezdte úgy érezni, hogy talán ki kellene szállnia a küldetésből. Proust? – üzente a szűk sávon a nagydarab ióinak. Kár, hogy nem a Földre tartunk, cimbora. Ellátogatnánk Stratford-uponAvonba. Vennénk emlékbe egy bögrét. A poén, amit régen rendszeresen elsütöttek egymás között, a küldetés kontextusában megint vicces lett. Mahnmut megközelítőleg leutánozta Orphu öblös nevetését, és elküldte a szűk sávon, mire a nagydarab gépezet olyan dörgő robajjal válaszolt, hogy mind a négyen tisztán hallották a sűrű levegőben. Ri Po nem nevetett velük. Máris a szükséges számításokat végezte. – Az ollóval végrehajtott csúzlimanőverrel a fénysebesség közel kéttizedére növelhetjük a kezdősebességünket, és a belső naprendszerben, még ha bele is vesszük a mágneses tölcsérrel kivitelezett, drasztikus fékezést, akkor is a fénysebesség ezredrészével fogjuk megközelíteni a bolygót… több mint háromszáz km/s-mal. Hamar elérjük majd a Marsot, függetlenül attól, hogy a nap túlsó oldalán halad, ahogyan most is. Viszont gondolt-e valaki arra, hogy odaérve hogyan csökkentsük a sebességünket? – Igen – felelte az iói Orphu, amikor csillapodott a morajlása. – Alaposan végiggondoltuk. Mahnmut harmincadik jupiteri évét taposta, mégsem kellett senkitől sem elbúcsúznia az Európén. A felfedezőtársa, Urtzweil tizennyolc j-évvel korábban egy balesetben halt meg, amikor a Pwyll-kráter mellett elnyelte egy összezáródó hasadék a jégtakaróban. Mahnmut azóta egyetlen érző lénnyel sem alakított ki közelebbi kapcsolatot. Tizenhat órával a tanácskozás után a Conamara-káosz Központ utasított néhány elkötelezett orbitális vontatóhajót, hogy emeljék ki a Fekete Hölgyet egy nyílt csatornából, és szállítsák a bolygó körüli pályán várakozó, nagy vákuumban dolgozó moravecekhez, akik az iói Orphu irányításával betették a tengeralattjárót a marsi utazásra kijelölt, dokkban várakozó űrhajó hangárjába, majd az ősi, interlunáris, indukciós űrtargoncákra bízták, hogy juttassák el a komplett cókmókot az Ióra. Mahnmut és az expedíciós csapat három másik moravec tagja felvetették egymás közt, hogy mi lenne, ha elneveznék az űrhajót, de a rövid tanakodást követően nem jutott eszükbe semmi frappáns, aztán alább is hagyott a lelkesedésük. Attól kezdve csak úgy hívták a hajót: „a hajó”. Az űrhajózás hajnala óta eltelt évezredekben a legtöbb moravec tervezte űrhajóhoz hasonlóan az expedíciós hajó nem volt túlzottan elegáns kivi68

telezésű, hagyományos értelemben véve legalábbis semmiképpen. A száz­ tizenöt méter hosszú hajótestet javarészt a fullerén rácsszerkezet tette ki, a modulegységeket, félautomata szondákat, antennákat, szenzorokat és kábelkötegeket pedig redőzött sugárvédő ponyva borította. A hajó markánsan eltért a Jupiter rendszerében fellelhető gépektől: a különbség elsősorban a csillogó mágneses dipólusos magon és a mutatós külső deflektorokon látszott. A tömpe orr-részbe sikerült besuvasztani a fúziós hajtómű négy fúvókáját, valamint a Matloff/Fennelly-féle tölcsér öt szája is onnan nyílt. A napvitorla a taton tíz méter széles hólyagba göngyölve várta az indulást. Sem a hajtómű működéséhez szükséges gázokat beszippantó tölcsért, sem a napvitorlát nem fogják használni addig, amíg az űrhajó majd fékezni nem kezd. Az utazás első szakaszában a fúziós hajtóművek helyett más fogja biztosítani a gyorsulást. Mahnmut bevackolta magát a zselés anyaggal feltöltött Fekete Hölgybe, miközben III. Koros és Ri Po elfoglalta a helyét hatvan méterrel arrébb, az elülső vezérlőegységben, amely viszonylag hamar a híd nevet kapta. A küldetés parancsnoka névleg III. Koros volt, de megbeszélték, hogy az útnak azon a rövid szakaszán, amikor kerge birka módra behatolnak a naprendszer belső részére, Ri Po veszi át az irányítást, legalábbis ami a navigációval kapcsolatos feladatokat illeti. Aztán a tervek szerint a ganümédészi moravec majd átszáll Mahnmut tengeralattjárójába, közvetlenül az előtt, hogy a zselémentesített Fekete Hölgy a Mars légkörébe hullana. Miután a tengeralattjáró a marsi óceánba csobban, Mahnmut átvedlik taxisofőrré: elviszi az utasát, III. Korost arra a partszakaszra, ahol a ganümédészi parancsnok partra szállva ki akarja kémlelni a szárazföldön folyó gyanús tevékenységet. A részleteket nem kötötték Mahnmut orrára, elég volt, hogy Koros letöltötte őket magának. Az iói Orphu máris becsatolta magát a gubójába, amely a tíz szolenoid tekercs és a napvitorla tartókábeleinek armatúrái közé ékelődve dudorodott ki a hajó külső burkolatáról, és az összes létező rádió-, adat- és kommunikációs csatornán felvette a kapcsolatot a híddal és a tengeralattjáróval. Amikor nem technikai jellegű kérdéseket vitatott meg a többiekkel, akkor főleg Mahnmuttal beszélgetett. Még mindig nagyon izgatja a fantáziámat a szonettek drámai szerkezetéről alkotott elméleted, cimbora. Remélem, elég sokáig életben maradunk ahhoz, hogy tovább elemezd a versciklust. Nem tudok napirendre térni Proust felett! – válaszolta Mahnmut. – Miért foglalkozol vele? Shakespeare-t egy egész életen át lehetne tanulmányozni! 69

Megkockáztatom, hogy Proust tárta fel a legmélyebben az idő, az emlékezés és a tapasztalás természetét – felelte Orphu. Mahnmut sztatikus zajjal reagált. Az ütött-kopott iói zengő hangja betöltötte az audiosávot. – Alig várom, hogy meggyőzhesselek: több dolgot is lehet egyszerre szeretni, és mindkét szerzőtől sokat lehet tanulni, Mahnmut, drága egy komám. III. Koros üzenete a közös csatornán futott be: Mindenkinek javaslom, hogy növelje a vizuális frekvenciatartomány sávszélességét. Rövidesen megérkezünk az Ió plazmagyűrűjéhez. Mahnmut szót fogadott, és behozta az összes képet. Hacsak tehette, inkább az iói Oprhu lencséin keresztül szemlélte a külső jelenségeket, de ezúttal kivételt tett. Az izgalmas dolgok arrafelé történtek, amerre a hajóorrkamerák néztek, ráadásul valószínűleg nem is estek volna bele a látható fény spektrumába. Az űrhajó egyre gyorsulva, az ekliptika síkja alatt közeledett az Ió roppant, sárgásvörös, hólyagos gömbje felé. A legénység megkezdte az előkészületeket, hogy a hold északi pólusa felett elhaladva az Iót és a Jupitert összekötő fluxuscsőbe repüljön. Az Európétől megtett kurta út során Orphu és Ri Po letöltötte a Jupiter terének ezen kvadránsára vonatkozó lényeges adatokat. Mivel Mahnmut egész életét az Európén élte le, ezért elsősorban mindig a szonár jelzéseire és a látható fény spektrumán megfigyelhető észlelésekre hagyatkozva tanulmányozta a bolygót kitevő fekete óceánokat. Most viszont a maga zajos, nyüzsgő teljességében tárult elébe a jupiteri magnetoszféra. A rádió dekaméteres sávszélességén előretekintve kibontakozott az Iót övező, vastagságában a Jupiterével vetekedő plazmagyűrű, és megfelelő szögből nézve látszott az Ió fluxuscsöve, melynek széles agyarai a Jupiter északi és déli sarka felé nyúltak. Mahnmut szinte érezte, ahogy a Jupiter és a holdjai mögött, valahol a távolban, a magnetopauzán is túl, a fejhullám lökései vadul örvénylenek, fel-felcsapva, mint óriási, habos tajték a víz alatti korallzátonyon. Hallani vélte, ahogy a Langmuir-hullámok dalolva végigsöpörnek a fejhullámot megtörő zátonyon túl húzódó, mágneses sötétségben, és élesen sisteregnek a Nap felől érkező, hosszú utat megtevő hanghullámok, amelyekben ionok oszcilláltak. A Nap egyébként alig látszott nagyobbnak egy különösen fényes csillagnál a Jupiter teréből. Aztán az űrhajó elegáns ívben megkerülte az Iót, behatolt a fluxuscsőbe, és Mahnmut meghallotta a kis hold által keltett széljelenségek, a whistlerek sziszegő kórusát, ahogy az égitest, mintegy a saját farkába harapva átszelte a 70

saját plazmagyűrűjét. Tisztán látta az egyenlítői kiáramlás sötét sávjait, és le kellett szűkítenie a dekaméteres és kilométeres rádiójelek frekvenciáját, mert a fluxuscső dübörgése szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. A Galileiholdak terének olvasztókemencéjében eleve erős volt a sugárzás és az elektromágneses tevékenység – a morajuk állandó háttérzajként zúgott Mahnmut virtuális fülében, amióta az eszét tudta –, most viszont olyan közel jártak a Jupiterhez, hogy abban a pillanatban, amikor átléptek a plazmagyűrűből a fluxuscsőbe, a meggyötört elektronok hevesen záporoztak a hajóra, és fülsiketítően süvöltöttek, mint a kísértetek, amelyek bebocsátást követelnek egy elátkozott kastélyba. Mahnmut még sosem tapasztalt ehhez foghatót, és kissé felzaklatta az élmény. Amint a fluxuscsőbe értek, III. Koros elkiáltotta magát: – Kapaszkodjatok! – Aztán a hurrikán tombolása minden más hangot elnyomott az audiosávokon. Az Ió plazmagyűrűje túlméretezett úszógumiként övezte a holdat. Benne töltéssel rendelkező részecskék mozogtak, az Orphu heves aktivitást kifejtő szülőholdjáról kilökődött és szétterített, majd újra összegyűlt, kén-dioxidból, kén-hidrogénből és egyéb gázokból álló felhők hatására. Ahogy az Ió gyors keringési periódusának köszönhetően 1,77 nap alatt megkerülte a Jupitert, menet közben a gázóriás mágneses terét hasítva, és a saját plazmagyűrűjén is átgázolva, óriási elektromos áramlás keletkezett a két bolygó között. Így jött létre az Ió fluxuscsöve, két, a mágneses erővonalak mentén ívelő hurok, amelyekben rendkívül nagy elektromos áram folyik. A fluxuscső talppontjainál, a Jupiter északi és déli mágneses pólusánál fénylő aurorafoltok keletkeztek. A két hurok együttesen mintegy öt megaamper erősségű elektromos áramot továbbított állandó jelleggel, s ezáltal több mint kétbillió watt hőenergiát szabadít fel. Az Öt Hold Konzorcium évtizedekkel korábban arra az álláspontra jutott, hogy szörnyű nagy pazarlás volna, ha nem használnák fel ezt a kétbillió watt hőenergiát. Mahnmut az Ió északi sarkán felvillanó fényeket figyelte a mélyben. A holdat tarkító aktív vulkánok – különösképpen a sarki övezettől délre, az egyen­lítő tájékán magasodó Prometheus – száznegyven kilométer magasra vagy még annál is feljebb lövellték ki a kénes magmát, mielőtt az visszahullott volna a ragyás felszínre. Mintha a hold ezt az intenzív vulkáni tevékenységet arra használta volna, hogy tüzet nyisson rájuk, hátha meghátrálásra kényszeríti őket, mielőtt átlépik a határvonalat, ahonnan nincs visszatérés. Csakhogy elkésett vele. Megérkeztek. 71

Az orr-részen lévő kamerát mind a négyen látták. A képernyőn Ri Po feltüntette azokat a navigációs vonalakat, amelyek mentén haladva pályára állhatnak a fluxuscsőben, és a megfelelő irányból érnek az ollóhoz. A Jupiter szélsebesen robogott feléjük, rohamosan növekvő, csíkos falként töltve ki a látóterüket. Az olló két fizikai szára – vagyis az Ió fluxuscsöve által alkotott természetes részecskegyorsító közepébe telepített, dupla ágú, saját tengelye körül forgó plazmagyorsító, amelyben az elektromágneses tér gyorsítja az elektronokat – nyolcezer kilométer hosszúságával is csak a töredékét tette ki a fluxuscső teljes hosszának, amely több mint félmillió görbült kilométert megtéve kötötte össze az Ió és a Jupiter északi sarkát. Az ollót azonban mozgásba lehetett lendíteni. Az iói Orphu meg is mondta Mahnmutnak: A perdület csodákra képes, kis barátom. Az űrhajó – hangárjában Mahnmut szeretett tengeralattjárójával – teljes gyorsulásra kapcsolva is mindössze 24 km/s sebességgel, átszámolva alig 86 000 km/h-val közeledett az Ióhoz és a fluxuscsőhöz. Ezzel a sebességgel több mint négy óráig is eltarthat, amíg a fluxuscsőben az Iótól a Jupiter északi pólusáig érnek, és földi évekbe telhet, mire a Marsra jutnak. Az expedíciós csapatnak azonban esze ágában sem volt ilyen csigalassú tempóban vánszorogni úti célja felé. Így tehát behatoltak a fluxuscső recsegő-ropogó, harsogó, vibráló terébe, az olló szárainak találkozási pontjához manővereztek, pályára álltak a felső penge mentén, aztán a fluxuscső saját részecskegyorsító tulajdonságát kihasználva megadták a kezdőlökést a szolenoid felépítésű hajónak. A jármű végigrepesztett a szupravezető mágnesekből álló gyorsító öt kilométer széles tekercsein. Amint áthaladt az első boltív alatt, mint valami imbolygó krikettlabda, amelynek még több ezer kaput kell érintenie, a gyorsítóolló hirtelen szétnyílt, és új szögsebességre gyorsult, amely megközelítette – sőt, elméletileg meg is haladta – a fénysebességet. Mintha egy karikás ostor felületén haladtak volna, amelyet egyszer csak megcsördítettek, és a végéről a következő pillanatban kilőtt az űrhajó, akkora teljesítménnyel, amekkorát a gyorsítóolló a rendelkezésre álló kétbillió watt hőenergiából hasznosítani tudott. Az űrhajó – és a teljes legénysége – a súlytalanság állapotából majdnem háromezer g-re gyorsult mintegy 2,6 másodperc alatt. A Jupiter feléjük száguldott, elsüvített mellettük, egy szempillantás alatt maguk mögött hagyták. Mahnmut lassított felvételre váltott, hogy kedvére gyönyörködhessen a kilövésben. 72

– Juhuhúúúú! – rikoltotta Orphu a külső burkolatról. A hajó és a tengeralattjáró anyaga megfeszült, nyüszített, morgott és szűkölt a mázsás súlyként rátelepedő nehézségi erőtől, de a berendezéseket kemény fából faragták: a Fekete Hölgy építésekor külön gondot fordítottak arra, hogy ellenálljon az Európé mélytengeri térségében uralkodó, több millió kilogramm/ négyzetcentiméter hidrosztatikai nyomásnak. A moravecek is hasonlóan strapabírók voltak. – Szentséges szűzanyám! – mondta Mahnmut, és az iói Orphunak szánt privát üzenetet sikerült mindhárom kollégájának elküldenie. – A számból vetted ki a szót – felelte Ri Po. A Jupiter örvénylő sarki fényei – a gázóriás északi pólusát övező, szikrázóan fénylő ovális, valamint az attól élesen elkülönülő, az Ió lábnyomának nevezett aurorafolt, amelyet a fluxuscső talppontjainál a Jupiter légkörébe ütköző részecskék hoznak létre – felvillantak az űrhajó alatt, majd a távolba vesztek a tat mögött. A Ganümédész, amely néhány másodperce még egymillió kilométerre volt a rendszer túlsó végén, pillanatok alatt sokszorosára nőtt, elsuhant mellettük, majd apró ponttá zsugorodott. – Uruk Sulcus – közölte III. Koros a közös sávon, és Mahnmut hirtelen azt hitte, hogy a moravec fuldoklik vagy esetleg szitkozódik, de aztán szöget ütött a fejében, hogy a parancsnok máskülönben szenvtelen hangja enyhén szentimentálisan csengett. Mahnmutban tudatosult, hogy III. Koros minden bizonnyal a félszemmel észlelt, erezetes, foltos hógolyóként elsüvítő Ganümédész egyik tájegységére utalt: talán épp az otthonára. A Himalia nevű apró hold, ahol a legénység egyik tagja sem járt még soha – egyiküket sem érdekelte különösebben –, úgy cikázott el, mint a parázsló szentjánosbogár. – Most léptük át a fejhullám határát – tájékoztatta Ri Po a többieket színtelen kallisztói akcentusával. – Először hagyjuk el a moravecek kicsiny pocsolyáját… már ami szerény személyemet illeti. Mahnmut a kijelzőkre nézett. Ri Po adatai szerint a Jupiter átmérőjének ötvenháromszorosára távolodtak a rendszertől, és sebességük egyre nőtt. Mahnmut csak akkor fogta fel, milyen szédítő iramban haladnak, amikor az űrhajó használaton kívüli memóriatárolói egyikéből előásta, hogy a Jupiter átmérője csaknem száznegyvenkétezer kilométer. A hajó íves pályája az ekliptika felett húzódott, és Mahnmutnak halványan valami olyasmi rémlett, mintha az lett volna a terv, hogy a Nap gravitációja majd eltéríti őket, vissza 73

a Mars irányába, amely jelenleg a Nap túlsó oldalán járt. De a navigálást rábízhatta a többiekre. Neki addig semmi dolga, amíg bele nem csobbannak a marsi óceánba. Egyelőre úgy tűnt, hogy odaát pofonegyszerű lesz elvezetni a tengeralattjárót: bőséges napfény, meleg idő, sekély vizek, minimális nyomás, éjszaka csillagok segítik a tájékozódást, nappal pedig a bolygó körüli pályára állított navigációs műholdak. A radioaktív sugárzás mértéke szinte elhanyagolható az Európé felszínéhez képest. Sehol egy kraken! A bolygó nincs jégpáncélba zárva! Jég veled! Ez így túl egyszerűnek tűnt. Abban az esetben persze, ha a poszthumánok ellenségesen fogadják őket, fennállt a veszély, hogy a moravecek nem jutnak el élve a Marsra, vagy a légkörbe lépve megsemmisülnek. És még ha épségben földet is érnek, nagy valószínűséggel akkor sem térhetnek haza a Jupiter rendszerébe. Viszont Mahnmut úgysem tehetett semmit ez ügyben. Így aztán a gondolatai ismét a 127. szonett felé kalandoztak. – Mindenki egyben van? – kérdezte III. Koros. A társai visszajelezték, hogy kutya bajuk. Ezt a legénységet nem lehetett csak úgy megtörni, meg sem kottyant nekik, hogy több ezer g nehezedett a mellkasukra. Ri Po újabb érdekességeket kezdett fejtegetni a navigációról és az űrutazásról, de Mahnmut alig figyelt oda rá. Máris belezuhant a 127. szonett, a „Fekete Hölgy”-ciklus első felvonásának gravitációs mezejébe.

74