A szer zôpáros ed dig meg je lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában: Alagutak-sorozat Az Alagutak rejtélye Földmély titka Zuhanás a mélybe

A szerzôpáros eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában: Alagutak-sorozat Az Alagutak rejtélye Földmély titka Zuhanás a mélybe

Roderick Gordon & Brian Williams: Closer Text copyright © Roderick Gordon, 2010 A szerzô minden jogot fenntart.

Hungarian translation © H. Kovács Mária, 2013

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Roderick Gordon & Brian Williams: Closer Az eredeti angol kiadást Closer címmel 2010-ben jelentette meg a The Chicken House kiadó, 2 Palmer Street, Frome, Somerset, BA11 1DS.

Fordította: H. Kovács Mária

Borítóillusztráció: David Wyatt Cover Illustration © David Wyatt 2009 Magyar borítótipográfia: Szabó Levente A magyar kiadás alapjául szolgáló borítót tervezte: Steve Wells

ISBN: 978 61 5527 232 5 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Sz. Molnár Szilvia Korrektor: Boncz Éva

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2013-ban – Felelôs vezetô: Pogány Zoltán igazgató

Mûfaj: gyermek- és ifjúsági irodalom

„Mindenki körbe-körbe táncol és gyanítja, ám a Titok középen ül, és tudja.”

A titok középen ül

Robert Frost

(fordította Imreh András)

Sosem láttál, Sosem reméltél, Nem tudod megmagyarázni, Egyszerûen nem tudod, Nem tudom megmagyarázni ezt a fájdalmat…

Elárulom a barátaim

by Orchestral Manoeuvers in the Dark

Idézet a „Katasztrófák könyvébôl”: „Azon a napon, amikor mindenkit megszólítanak, te is megjelensz romos napjaidon hordott testeddel. Mert nem az vagy, aki voltál, hanem ami lenni akartál.”

17. századi ismeretlen szerzô

elsô rész

Felfedezések

1 Lánghullámok, vörös és fehér izzás. Perzselôdik a haj, összeugrik a bôr. Bömböl a viharos szél, süvítve szökik a levegô, aztán csobban a víz, ahogy Rebecca Kettô beleveti magát a medencébe, magával rántva testvérét is. Rebecca Egy kábult, alig van magánál, teste ernyedt, akár egy rongybabáé, még a jéghideg víz sem tudja magához téríteni. A felszín alá süllyednek. A mérhetetlen forróság alá. Rebecca Kettô rászorítja a kezét nôvére szájára és orrára, hogy elzárja a víztôl. Aztán gondolkodik. Legfeljebb hatvan másodperc, állapítja meg, miközben tüdeje kezd megfeszülni. Hogyan tovább? Felpillant az odakint tomboló pokolra; bíborvörös lángtenger hullámzik felette. Elliott robbanótölteteitôl meggyulladt a csontszáraz növényzet, az táplálja a tûzvihart, amely sûrû fekete hamuval borítja be a medence felszínét. És ami még rosszabb, hogy Elliott – az a félvér ribanc! – még mindig odafent van, figyel és várakozik, készen arra, hogy leszedje ôket abban a pillanatban, amint felbukkannak. Hogy honnan tudja ezt Rebecca Kettô? Mert ô is pontosan ugyanezt tenné ebben a helyzetben. Nem, arra nincs visszaút, ha ezt meg akarják úszni. Az inge zsebében kotorászik, és elôvesz egy tartalék fénygömböt. Ezzel újabb másodperceket veszteget el, de muszáj körbenéznie, hogy merre induljon. Mindjárt el kell döntenem… most… amíg még képes vagyok rá. Más lehetôség hiányában úgy dönt, hogy még mélyebbre merül a baljós félhomályba, maga után húzva testvérét is. Rebecca Kettô ekkor veszi észre, hogy a nôvérének vérzik a seb a hasán, a vércsík vékony vörös szalagként tekergôzik mögötte. 9

Roderick Gordon és Brian Williams

Ötven másodperc. Szédülés. A levegôhiány elsô jele. Rebecca Kettô a buborékok örvénylése és a fülében zúgó víz mellett is hallja testvére kiáltásait. Az oxigén hiánya magához térítette, szavai rémültek és érthetetlenek. Erôtlenül küzd, de Rebecca Kettô erôsen belevájja ujjait a karjába – úgy tûnik, megértette, és megint elernyed, hagyja, hogy magával húzza. Negyven másodperc. Rebecca Kettô folytatja a merülést, miközben erôsen küzd a kényszer ellen, hogy kinyissa a száját és levegôért kapkodjon. A fénygömb vízinövényekkel borított felületet világít meg. Egy apró halakból álló raj rebben odébb, fémes villanó kék pikkelyeik szivárványszínekben játszanak a gömb fényében. Harminc másodperc. Ekkor Rebecca Kettô észrevesz egy árnyékos nyílást. Arra fordul és beúszik a nyílásba a testvérével együtt, közben képek villannak fel elôtte korábbi életébôl: az iskolai úszásórákról Highfieldben. Húsz másodperc. Kiderül, hogy ez egy csatorna. Talán, enged meg magának egy kis reményt. Talán. Mellkasa ég – nem bírja már sokáig, de tovább úszik a csatornában, kétségbeesetten pásztázva tekintetével a környezetét. Tíz másodperc. Összezavarodik – már bizonytalan, hogy hol van a fent és hol van a lent. Hirtelen észreveszi a tükrözôdést. Néhány méterrel odébb a gömb fénye visszaverôdik egy sodródó, tükörszerû foltról. Maradék erejével odaúszik. Fejük áttöri a vízfelszínt, és egy légbuborékban találják magukat, amely megszorult a csatorna mennyezete alatt. Rebecca Kettô teleszívja kimerült tüdejét levegôvel, és elönti a megkönnyebbülés, hogy nem metán vagy valami más ártalmas gáz maradványa

10

Vissza a felszínre

szorult ide. Amint köhögése és köpködése alábbhagy, ellenôrzi a testvérét. Bár a sérült lány feje a víz fölött van, mégis elôrebukik. – Gyerünk! Ébredj! – rázza meg sírva Rebecca Kettô. Semmi. Karjait a lány törzse köré fonja, és párszor erôsen összepréseli. Még mindig semmi. Összecsípi a lány orrát, és szájon át lélegezteti. – Ez az! Lélegezz! – kiabálja Rebecca Kettô, hangja visszhangzik a zárt térben. Közben a testvére bugyborékoló hangot hallat, és vizet köp. Aztán nagyot lélegzik, de ettôl csak még több vizet öklendez fel, és pánikba esve csapkodni kezd maga körül. – Nyugi, nyugi – csitítgatja Rebecca Kettô. – Most már minden rendben. Kis idô múlva Rebecca Egy megnyugszik, és szabályosan lélegezik, még ha csak aprókat is. Kezét a hasára szorítja a víz alatt, nyilvánvalóan szörnyû fájdalmat okoz neki a seb. Arca hullafehér. – Nem fogsz újra elájulni, ugye? – kérdezi aggodalmasan Rebecca Kettô. Rebecca Egy nem felel. A két lány egymásra néz, tudják, hogy biztonságban vannak, legalábbis ebben a pillanatban. Megúszták. – Megnézem, mi van elôrébb – mondja Rebecca Kettô. Rebecca Egy üres tekintettel néz vissza rá. Aztán hatalmas erôfeszítést tesz, hogy megszólaljon, de csak addig jut, hogy egy „m”-et formál ajkaival. – Miért? – mondja ki helyette a szót Rebecca Kettô. – Nézz fel – mutat a fejük fölé, hogy testvére is megpillantsa végre, mibe kapaszkodtak bele ösztönösen. Néhány kígyó vastagságú vezeték fut a csatorna tetejéhez erôsítve – összesodort, sérült borítású, régi villanyvezetékek, belsejük kilóg, és nyálkás barna rozsda borítja ôket. – Valamiféle tárnában vagyunk. Lehet, hogy ez egy másik út kifelé. Rebecca Egy alig láthatóan bólint, majd behunyja szemét.

11

2 Több mint két nap utazás után a föld alatti folyón Chester a hosszú rakpart felé kormányozta a csónakot. – Használd a világítást! Nézd meg, mi van ott! – kiáltotta Marthának a motor bömbölésén keresztül. Martha felemelte a fénygömböt, és sugarát a rakpart végében sötétlô felépítményre irányította. Chester csökkentette a sebességet, és hagyta a csónakot siklani, közben felmérte az épületeket és a dokkdarut. Ez a kikötô egyértelmûen nagyobb volt, mint bármely másik az útjuk során, ahol megálltak tankolni és pár órát pihenni. Chester szívverése felgyorsult a reményteli kilátástól, hogy talán utazásuk végére értek. A csónak nekiütôdött a partnak, és Chester leállította a motort. Martha megragadta az egyik kikötôbakot, kikötötte a csónakot, majd ismét körbevilágított a fénygömbjével. Chester észrevett egy kapuboltozatot, amelynek már messzirôl virított a fehér festése. Eszébe jutottak Will szavai a kikötôbe vezetô téglaborítású bejáratról, amely elég széles ahhoz, hogy egy teherautó keresztülhajtson rajta. Ez lesz az. Habár bôrig ázott és nagyon fázott, Chestert elöntötte lelkesedés. Megcsináltam! Állatira megcsináltam! – ujjongott magában, mialatt kiszálltak a csónakból a partra. Visszatértem a Felvilágba! Annak ellenére, hogy már majdnem otthon volt, a helyzet távolról sem volt ideálisnak mondható. Vetett egy pillantást a rakparton esetlenül lépegetô Marthára. A többrétegnyi koszos ruhát viselô kövér asszony morgó hangokat hallatott, mint egy támadni készülô vaddisznó. Ebben semmi új nem volt, mindig is bizarr

12

Vissza a felszínre

módon viselkedett, most is fejét a sötétség felé kapva szitkozódott, mintha lenne ott valaki. Nem volt. Chester azt kívánta, bárcsak Will visszajött volna vele. Vagy valaki más a többiek közül. A sors azonban úgy döntött, hogy ezzel a nôvel került össze, aki megint morgott egyet, ezúttal még hangosabban, aztán olyan hatalmasat ásított, hogy egy pillanatra kivillantak foltos fogai. Chester tudta, hogy a nô kimerült az utazástól, és azt is, hogy a felszíni gravitációtól megzavarodott az észlelése. Még ô is érezte, hogy valami lefelé húzza a testét, így el tudta képzelni, hogy mennyivel rosszabb érzés lehet ez Marthának, aki évekig nem tapasztalt hasonlót. Abban is biztos volt, hogy nagyon furcsa pillanat lehet ez a nô számára. Martha a Kolónián nevelkedett, sohasem járt még a felszínen, és nemsokára elsô ízben láthatja meg a Napot. Nem jutott neki könnyû élet: a styxek az öt mérfölddel a Kolónia alatt húzódó Földmélybe számûzték ôt és a férjét. Ott vándorokká váltak, és a renegátok törvénytelen brigádjához csatlakoztak, akikkel éppen olyan rossz volt, mintha csak magukban bolyonganak – egyik sem volt garancia az életben maradásra. A Földmélyben csodával határos módon még egy fiuk is született, Nathaniel, akit a férje vele együtt taszított át a Kút peremén. Bár a zuhanást túlélték, Nathanielt elvitte egy láz, és Marthának egyedül kellett gondoskodnia magáról. Több mint két évig egyetlen emberrel sem találkozott. Elbarikádozta magát egy régi kunyhóban, és csak azért maradt életben, mert a környék tele volt ehetô, ám igen bizarr teremtményekkel. Amikor Will, Chester és a súlyosan megsérült Elliott összetalálkozott vele, az asszony azon nyomban kötôdni kezdett a fiúkhoz, mintha pótolták volna elvesztett, szeretett fiát. Ez a ragaszkodás annyira erôs lett, hogy inkább hagyta volna meghalni Elliottot, mintsem veszélynek tegye ki a két fiút. Eltitkolta elôlük, hogy modern gyógyszerkészlet található egy kráter által beszippantott tengeralattjárón, de miután Will felfedezte az igazsá-

13


got, az asszony jóvátette a hibáját azzal, hogy odakísérte a fiúkat, és ezzel megmentette Elliott életét. Will és Chester pedig megbocsátottak neki. Akkor mindannyian tudták, hogy mit kell tenniük. Most azonban Chesternek halvány fogalma sem volt arról, hogy mi következik. A styxek követni fogják, akárhová is megy a Felvilágban. Sehová sem mehetett és senkihez sem fordulhatott segítségért, kivéve Drake-et. Drake volt az egyetlen reménye, az egyetlen mentôkötele. Drake, kérlek, kérlek, legyél itt! szuggerálta Chester, miközben átkutatta a rakpart sûrû sötétjét, azt kívánva, bárcsak felbukkanna a férfi. Chester a legszívesebben a nevét kiáltotta volna, de nem tette, mert Martha kétségtelenül rosszul fogadná, ha rájönne, hogy Drake miatt jöttek ide. Chester tisztában volt azzal, hogy az asszony milyen túlzottan oltalmazó, és milyen erôs benne a birtoklási vágy, és arra volt most a legkevésbé szüksége, hogy hosszas duzzogásba kezdjen. Ráadásul Chester azt sem tudta, hogy Drake megkapta-e az üzenetet, amit a távoli szerveren hagyott neki. Vagy hogy egyáltalán életben van-e még. Chester és Martha követték Will instrukcióit, és behúzták a csónakot a vízrôl. A szokatlanul erôs gravitációban dolgozva mindketten nagyon hamar kifogytak a szuszból. Végül azonban sok nyögés – és Martha részérôl sok szitkozódás – árán átvonszolták a csónakot az egyik üresen álló épületbe, ahol letámasztották az oldalára. Chester a térdére támaszkodott, hogy magához térjen. Abban a pillanatban nem akart semmi mást, csak elmenni Londonba, és találkozni a szüleivel. Akármilyen kockázatos is. Az anyja és az apja biztos megoldást tudna találni erre a szörnyû kuszaságra. Vagy el tudnák rejteni ôt valahol. Nem érdekelte – csak látni akarta ôket, és tudatni velük, hogy jól van. ***

14

Vissza a felszínre

Rebecca Kettô gyorsan visszaúszott a testvéréhez, és megkönnyebbülten látta, hogy még mindig a régi elektromos vezetékekbe kapaszkodik. A styx lánynak sikerült a víz fölött tartania magát, de az ereje rohamosan csökkent, feje kapaszkodó karjára bukott, szeme szorosan zárva volt. Rebecca Kettônek beletelt pár másodpercébe, mire sikerült felráznia. Kezdett sürgetôvé válni, hogy valami száraz és meleg helyre vigye ôt, mielôtt beáll a sokk. – Szívjál be annyi levegôt, amennyit csak tudsz. Kiviszlek innen – mondta Rebecca Kettô. – Van egy hely elôrébb. – Milyen hely? – kérdezte fásultan Rebecca Egy. – Találtam egy keskeny nyomtávú vasútvonalat az alagút alján, azt követtem – felelte Rebecca Kettô, a vízbe pillantva. – Van egy szakasz, amit nem árasztottak el. Nagyobb annál, hogy csak egy levegôbuborék legyen… – Gyerünk – vágott közbe váratlanul Rebecca Egy, majd mély levegôt vett, és elengedte a feje feletti vezetéket. Rebecca Kettô belevetette magát a vízbe, és addig úszott, amíg az általa leírt helyre értek. Mivel Rebecca Egy a hátán lebegett, Rebecca Kettô úgy húzta maga után, ahogy a fuldoklókat mentik. A víz errefelé elég sekély volt ahhoz, hogy átgázoljanak rajta, bár Rebecca Kettônek még testvérét is támogatnia kellett. Hosszasan botladoztak még a tocsogó vízben, mire száraz talajt értek. Rebecca Kettô észrevette, hogy a vágányok tovább folytatódnak az alagútban, de bármennyire is kíváncsi volt, hogy hová vezetnek, elôször a nôvérével kellett törôdnie. Lefektette a földre, aztán nagyon gyengéden felhajtotta az inget a hasán, hogy megvizsgálja a sebet. Kis lyuk látszott a rekeszizma szélén, éppen a csípôje fölött. Bár elsô pillantásra a seb nem látszott komolynak, még mindig vérzett, és áttetszô vörös filmréteget hagyott a lány nedves hasán. – Mi a helyzet? – kérdezte Rebecca Egy.

15


– Átfordítalak az oldaladra – figyelmeztette Rebecca Kettô, aztán óvatosan felemelte a testvérét, hogy megnézze a hátát. – Erre számítottam – mormogta maga elé, amikor megtalálta a kimeneti sebhelyet, ahol a lövedék távozott. – Mi a helyzet? – ismételte meg a kérdést Rebecca Egy összeszorított fogai között. – Ki vele. – Lehetne rosszabb is. A rossz hír az, hogy sok vért vesztettél. A jó hír, hogy a golyó a hasad oldalán talált el téged, a húsos részen… – Mit értesz „húsos rész” alatt? Arra célzol, hogy kövér vagyok? – méltatlankodott legyengült állapota ellenére Rebecca Egy. – Mindig te voltál a hiúbb, nem igaz? Hadd fejezzem be – mondta Rebecca Kettô, visszafektetve hátára a testvérét. – A golyó egyenesen átment rajtad, így legalább nem kell kibányásznom. De el kell állítanom a vérzést. És tudod, hogy ez mit jelent… – Igen – suttogta Rebecca Egy. Hirtelen tébolyultan dühös lett, hosszú, vékony ujjait ökölbe szorította. – Nem hiszem el, hogy ezt tette velem az a kis vakarcs. Lelôtt engem! Will lelôtt engem! – dühöngött. – Hogy merészelte! – Nyugodj meg – szólt rá Rebecca Kettô, miközben levette az ingét. Fogával leszakította a szegélyét, majd csíkokat tépett belôle. Rebecca Egy közben csak mondta a magáét. – A legnagyobb hibát azzal követte el, hogy nem végzett velem. Be kellett volna fejeznie, amit elkezdett, amikor még volt rá esélye, mert én tuti visszamegyek érte. És rohadtul gondoskodni fogok arról, hogy ugyanilyen fájdalmat érezzen, vagy milliószor nagyobbat. – Jó, higgyél csak ebben – értett egyet Rebecca Kettô, miközben két csíkot összecsomózott, a maradékot meg összehajtogatta apró kis párnákká. – Le akarom vágni és ki akarom véreztetni a kis disznót, de lassan… olyan lassan… napokon keresztül… nem… heteken! – fortyogott Rebecca Egy. – És elvette tôlünk a Domínium vírust. Meg kell fizetnie ez… 16

Vissza a felszínre

– Visszaszerezzük a Domíniumot. Most pedig, kérlek, fogd be a szád. Takarékoskodnod kell az erôddel – mondta Rebecca Kettô. – Nyomókötéseket teszek a sebeidre, aztán nagyon szorosan odaerôsítem ôket. Rebecca Egy megfeszült, amikor a testvére a két golyó ütötte lyukra helyezte a kötéseket. Rebecca Kettô körbevezette a csíkot a lány dereka körül, és erôsen meghúzta; a styx lány szörnyû, fájdalmas sikolya sokáig visszhangzott a sötét alagútban. *** – Siess, drágaságom – sürgette Martha Chestert, aki próbálta eldönteni, mit vigyen magával. Nem felelt, de közel állt ahhoz, hogy idegrohamot kapjon. Ó, hagyjál már békén, jó? Az asszony tényleg olyan volt, mint valami idegesítô, minden lében kanál nagynéni, aki mindig körülötte sürgött-forgott, és odaadóan rajongó bociszemekkel bámulta. És erôsen izzadt, amióta kihúzták a bárkát a vízbôl; Chester biztos volt abban, hogy a kesernyés szag, amit érzett, belôle árad. – Nincs értelme itt piszmogni, kedvesem – mondta az asszony negédes hangon. Ennyi volt. Nem tudta többé elviselni, hogy állandóan a sarkában liheg. Mindig csak egy kicsivel volt közelebb a kelleténél, és ettôl Chester kényelmetlenül érezte magát. Véletlenszerûen felkapott pár dolgot, és a hálózsákja fölé gyûrte ôket a már megpakolt hátizsákjába. – Kész – jelentette ki, majd szándékosan úgy hajította fel a vállára a hátizsákot, hogy Marthának hátra kelljen lépnie, nehogy megüsse a zsák. Chester fürgén elindult a rakparton. De az asszony másodperceken belül megint mögötte loholt, mint valami kóbor kutya. 17


– Hol van hát? – tudakolta Martha éles hangon, amint Chester megpróbálta felidézni Will instrukcióit. Az asszony lihegése felerôsödött mögötte, mintha most ôt idegesítené a fiú, vagy az a szituáció, amiben találta magát. Bár Chestert idegesítette Martha anyáskodása, idônként a nô másik oldala is megmutatkozott. Mindenfajta elôjel nélkül néha elveszítette az önuralmát, és nagyon undokká vált. Chestert ez mindig erôsen megrémítette. – Nem tudom – felelte olyan udvariasan, amennyire csak képes volt rá –, de ha Will azt mondta, hogy itt van, akkor itt kell lennie valahol. Megtorpantak az egyszintes betonépületek között. Hiányoztak az üvegek az ablakokból, és semmi sem nyújtott támpontot, hogy melyik épületet mire használták, nem volt rajtuk jelzés, eltekintve a rájuk festett fehér számoktól. Volt valami az épületekben, amitôl Chesternek libabôrös lett a karja. Elképzelte, hogy valamikor a múltban katonák voltak itt elszállásolva, idelent éltek a sötétben és elszigeteltségben. Most az épületek üresen álltak, csak törmelék és elgörbült fémdarabok hevertek bennük. Martha egyre erôsebben szuszogott, ami újabb zsörtölôdést jelentett. Ekkor Chester lámpása megvilágított egy nyílást. – Aha! Ez az! – jelentette ki gyorsan, remélve, hogy ezzel elhallgattathatja az asszonyt. Mindketten az átjárót nézték, amelyet Will nyitott meg a salakbetontömbök eltávolításával. – Remek – jelentette ki Martha érzelemmentesen. Chesternek az volt az érzése, hogy az asszony csalódott. Martha felemelte a számszeríját, mintha bajra számítana, és elsôként mászott keresztül. Chester nem követte rögtön, és megcsóválta a fejét, mielôtt utánament. A túloldalon az asszonyt bokáig érô büdös vízben találta, és a bûz egyre erôsebbé vált, ahogy a mozgásuk felkavarta. – Eh! – bosszankodott, és azzal vigasztalta magát, hogy legalább nem érzi többé Martha szagát. Észrevett egy félig elmerült deszkalapot meg néhány rozsdás olajoshordót. Az egyik hordó üres volt, és az oldalán le18

Vissza a felszínre

begett. Ahogy a víz felkavarodott körülötte, nekiütôdött a falnak, amitôl tompa fémes hang hallatszott, mint egy távoli harang bongása. Aztán egy másik hang is megütötte Chester fülét: egy egyenletes koppkopp. Az olajoshordónak ütôdô üres kólásdoboztól származott. Chester rámeredt, szinte megbabonázta a világos és tiszta mintázat, a piros és ezüstszínek modernsége, és lelkesedése az egekbe csapott. A kólásdoboz kétségtelenül a felszínrôl származott, és a saját világát képviselte. Chester arra gondolt, lehet, hogy Will hagyta itt, amikor dr. Burrowsszal visszajöttek ebbe a föld alatti kikötôbe, pont azelôtt, hogy újra elindultak volna lefelé az atombunkerbe. Tetszett neki az ötlet, hogy a kólásdoboz egy kapcsolat a barátjához. Martha észrevette, hogy Chester a dobozt bámulja, és rámordult, hogy menjen tovább. Neki ez semmit sem jelentett. Egy ajtón át egy szobába jutottak, ahol öltözôszekrények sorakoztak. Pontosan ott, ahol Will mondta, megtalálták a betonba erôsített létrát, amelyen felmászva kijutottak a felszínre. Martha kipróbált néhány fokot, aztán amikor látta, hogy biztonságos, nehézkesen mozogva elkezdett felfelé mászni. Tényleg itt vagyok? El sem hiszem! – gondolta Chester, mialatt Martha mögött mászva kiért a világosságba. Bár eltakarta a szemét, az ég ragyogása túl sok volt Chesternek. Négykézláb bemászott pár szederbokor mögé, ahol Martha is lapult. Ott maradtak, amíg Chester látása apránként hozzászokott a nappali világossághoz. Az idô még csak nem is volt ragyogóan napsütéses – szomorú késô délután érkeztek, az eget felhôk borították. – Hát itt vagyunk, kedvesem – jegyezte meg Martha. Ha ez volt Chester nagy pillanata, a pillanat, amikor hazatért a Föld mélyérôl, több hónapnyi megpróbáltatás után, amire nem is akart feltétlenül emlékezni, akkor ez iszonyú csalódás volt. Finoman szólva. – Az ördögi felvilágiak földje – tette hozzá Martha lekicsinylô hangnemben. Chester figyelte, ahogy az asszony a feje köré teker egy piszkos kendôt, és csak egy nyílást hagy a szemének. Amikor Martha megpróbált 19


szétnézni, Chester rájött, hogy sok idôbe fog telni az asszonynak, amíg hozzászokik a fényhez. Egy ötlet hasított belé. Végre megszabadulhatok tôle! Fusson el? Amíg a látása gyenge, az asszony nehezen tudná utolérni ôt. Most itt a lehetôség, mondta magának, mialatt Martha egy hatalmasat szívott az orrán. A takony szörcsögött az orrlyukaiban, mire felemelte a kendôje csücskét, és elkezdte egymás után kifújni ôket, pontosan úgy, mint amikor az ember megpróbálja kipréselni a legutolsó kis adag fogkrémet is a tubusból. Chesternek eszébe jutott a pillanat, amikor ô, Will és Cal elôször érkeztek meg a Bányavonat végállomására a Földmélyben, és ô valami hasonlóan gusztustalant tett. Legalábbis Willt undorral töltötte el. Ettôl ismét a barátjára gondolt, és az együtt töltött idôkre – jókra és rosszakra egyaránt –, és rájött, hogy már nem is haragszik rá. Fogalma sem volt arról, hogy Will túlélte-e az ugrást a Füstölgô Jean nevû kráterbe, amikor követte lefelé az apját. Vagy hogy Elliott túlélte-e, mivel ô is ezt az utat választotta. Chester megborzongott. Mind elmentek, és lehet, hogy már rég halottak, és talán soha többé nem fogja ôket viszontlátni. De az is lehet, hogy folytatták nagyszerû kalandjukat, aminek Will-lel azon a napon vágtak neki, amikor a Burrows-ház pincéjében leereszkedtek az alagútba. Chester hirtelen ráeszmélt, hogy a fejében úgy jellemezte ezt az egészet, mint egy kalandot, és belenyilallt, hogy ô akkor most ki fog maradni belôle. Elképzelte, ahogy azok hárman különleges dolgokat mûvelnek… Will, dr. Burrows és Elliott… Elliott… Elliott… Olyan élesen látta a lányt, mintha éppen elôtte állna… Mint abban a pillanatban, amikor megitta a folyadékot a farkas szemgolyójából… Látta gonoszkodó, kötekedô mosolyát, ahogy feléje fordul, és felajánlja, hogy ô is próbálja ki. Chester semmi mást 20

Vissza a felszínre

nem érzett, csak rajongást iránta – ô tartotta életben kettejüket a rendkívüli képességeivel. De mindenekelôtt a mosolya maradt meg lelki szemei elôtt, amelynek hiánya most a veszteség és a kirekesztettség érzésével töltötte el. Chester nagyot sóhajtott, emlékeztetve magát, hogy éppen arrafelé tart, hogy jobb helyzetbe kerüljön itt a felszínen. Olyan sok alkalommal érintette meg a halál, hogy ez bárkinek elég lenne néhány emberöltôre… Biztonságosan akar élni ezentúl. Legalábbis ezzel gyôzködte magát, mialatt Marthának sikerült kicsalogatni egy szürke takonygombócot az orrlyukából, amit aztán beletörölt az amúgy is koszos köpenyébe. Ó, ne – rimánkodott magában Chester. Ez lett a végeredmény, hogy Elliott és… eközött a visszataszító öregasszony között kellett választania? – Igen, itt vagyunk – felelte végül Marthának, majd gyorsan elkapta róla a tekintetét. – A Felvilágban vagyunk, úgy bizony. Gyorsan sötétedett, beállt az este, ami megkönnyítette Martha számára a látást. Rejtekhelyükrôl a repülôtér elhagyatott épületeire láttak rá. Néhány óra elteltével és a sötétség leple alatt úgy döntöttek, hogy elôbújnak a szedercserjék mögül. Óvatosan a használaton kívüli épületek közé vették az útjukat. Will mondta Chesternek, hogy Norfolkba fognak érkezni, ami jó százmérföldnyire van Londontól. Keresztülvágtak a kihalt területen, amely kísértetiesen visszhangzott, az aszfaltozás repedéseibôl pedig gyomok sarjadtak. Maguk mögött hagytak egy nyitott platójú teherautót, amelyet Chester alaposan szemügyre vett. A külsejébôl ítélve úgy sejtette, hogy építômunkásoké vagy egy szállítócégé lehetett. Beigazolódottnak látta gyanúját, amikor észrevette az egyik épület körüli állványzatot – történtek változások, amióta Will és dr. Burrows utoljára itt jártak, és már elôrehaladott építési munkák folytak. Ekkor a távolban észrevett egy ideiglenes építményt. Az ablakai világosak voltak, és egy Land Rover parkolt mellette. Will figyelmeztette 21


ôt arra, hogy biztonsági ôrök járôröznek a repülôtéren; bizonyára ez volt a pihenôhelyük. A szél Chesterig sodorta nevetésüket és beszélgetésük foszlányait. – Kérhetnénk tôlük segítséget – vetette fel Marthára pillantva. – Nem – felelte a nô. A fiú nem fárasztotta magát, hogy vitatkozzon vele, de amikor eltávolodtak az ôrök pihenôhelyétôl, Martha hirtelen megragadta. – NEM fordulunk segítségért a pogányokhoz! Soha! – fakadt ki tébolyultan, megrázva Chestert. – A felvilágiak ördögök! – Rendben… igen… igen… – mondta levegô után kapkodva Chester, teljesen megdöbbenve az asszony vad reakciójától. Aztán ugyanilyen váratlanul a dühe semmivé foszlott, és hízelgô mosoly ült ki kövérkés arcára. Chester nem tudta, hogy melyiket szereti jobban. De az biztos, hogy ezentúl átkozottul óvatosan fogja megválogatni a szavait. *** Rebecca Kettô konokul gyalogolt felfelé az emelkedô alagútban. Bár sérült nôvére ismét elveszítette az eszméletét, Rebecca Kettô egyoldalú párbeszédet folytatott vele. – Ki fogunk találni valamit… meglátod. Rendbe fogsz jönni – mondta. Igazság szerint szörnyen aggódott a testvére állapota miatt. Az ideiglenes kötés megfelelônek bizonyult, és csökkentette a vérzést, de Rebecca Egy addigra már túl sok vért veszített. Nem volt rózsás a helyzet. Ugyanakkor Rebecca Kettôben még nem merült fel, hogy feladja a reményt, és tovább cipelte terhét. Egyik kilométert a másik után hagyta maga mögött, a vasúti pálya korrodált sínjei közötti porban lépegetve. Bár több folyosó bejárata elôtt is elhaladt, továbbra is a fô alagút vágányait követte, abban bízva, hogy ez végül ki fogja ôt vezetni a bányából.

22

Vissza a felszínre

Felbátorította, amikor régi gépek darabjaira bukkant további bizonyítékaként a föld alatti munkáért felelôs civilizációnak. Nem állt meg, hogy megvizsgálja a szivattyúknak és generátoroknak látszó felszerelést. Idejétmúlt külsejük ellenére feltételezte, hogy a mélybányászatban használt felvilági technológia termékei voltak. Idôrôl idôre észrevett még az út mentén elhagyott csákányokat, lapátokat és védôsisakokat is. A legfontosabb az volt, hogy kijusson innen, nem utolsósorban azért, mert már szédelgett az étel és a víz hiányától. És a lehetô leghamarabb ki akarta cserélni nôvére ideiglenes kötését is valami hatékonyabbra. Rebecca Kettô hangosan káromkodott, amikor eszébe jutott a dzsekije zsebében lapuló katonai kötszer, amelyet hátra kellett hagynia, amikor Will és Elliott lesbôl rajtuk ütött. Néhány kilométer után, mialatt csupán saját csizmájának egyenletes ropogását hallgatta, elkezdett felfigyelni egy másik zajra is. – Hallod ezt? – kérdezte, nem remélve választ a testvérétôl. Megállt, és hegyezni kezdte a fülét. Bár szakadozottan jött, távolról panaszos hangot hallott. Ismét útnak indult. A vasútvonal fokozatosan kanyarodott, és Rebecca Kettô hirtelen széllökést érzett az arcán. Friss levegô csapta meg. Új remény töltötte el, és felgyorsította lépteit. A harsogás egyre hangosabb lett, és a szellô is erôsebb, majd felülrôl fényt vett észre. – Nappal van… Azt hiszem, annak kell lennie – állapította meg. Az alagút emelkedni kezdett, és Rebecca Kettô újult erôvel követte felfelé a síneket, amikor egyszer csak elôbukkant a világítás forrása. A sínek még folytatódtak, de az alagút oldalából, ahol vésett sziklának kellett volna lennie, vakító fény áradt. Amennyire meg tudta állapítani, nem volt mesterséges. De a sötétségben töltött órák után, amikor csak a fénygömbje adott némi a világosságot, nehezére esett, hogy közvetlenül belenézzen.

23


– Egy pillanatra itt hagylak – mondta testvérének, és óvatosan letette a földre. Szemét a karjával eltakarva a fény felé indult. A szélrohamok olyan intenzitással jöttek, hogy visszalökték. Várt, amíg látása meg tudott birkózni a ragyogással, és pár perc múlva leengedte a karját. A csipkézett nyíláson keresztül megpillantotta a fehér eget. A szélerôsségbôl következtetve az volt a benyomása, hogy nagyon magasan jár. – Szóval… egész idô alatt… egy hegy belsejében másztam felfelé? – mondta ki hangosan is a kérdést. Aztán megvonta a vállát, és közelebb ment a nyíláshoz. Csodálattal kiáltott fel. – Ezt látnod kell! Imádni fogod! – szólt Rebecca Kettô az öntudatlan testvérének. Messze alatta egy város terült el, középen egy folyó szelte ketté. Tekintete követte a folyó vonalát, és látta, hogy egy tengerbe ömlik, amely olyan messzire húzódott, ameddig a szem ellátott. – Egy óceán? – kérdezte. De valójában a város töltötte el csodálattal; nem csak a mérete volt óriási, de a benne lévô épületek is magasak voltak. Még ebbôl a távolságból is ki lehetett venni szabad szemmel egy hatalmas ívet, amely igen hasonlított a párizsi Diadalívhez a körülötte minden irányba szétfutó sugárutakkal. Bár ez a boltív volt messze a legjelentôsebb építmény, számtalan épületet látott még klasszikus arányokkal, szabályos egységekben elrendezve. Amint Rebecca Kettô a városközponttól kifelé tekintett, kisebb épületekkel borított, kiterjedt területeket látott, melyek feltehetôen kertvárosi lakótelepek voltak. Egyértelmûen nem kísértetváros volt.

24

Vissza a felszínre

Ha jobban megnézte, jármûveknek látszó pontok mozogtak a sugárutakon és utcákon, amelyek ebbôl a távolságból kisebbek voltak még a bolháknál is. Ekkor egy motor egyenletes ropogása ütötte meg a fülét, és tekintetével rátalált a város fölött körözô helikopterre. Nem hasonlított egyetlen Felvilágban látott helikopterre sem, mivel a törzse két oldalán voltak a rotorok, ahelyett hogy a végein lettek voltak. – Mi ez? – nézett meghökkenve. Figyelme visszatért a városon túl elterülô óceánra. Ha leárnyékolta a szemét, azon a helyen, ahol a nap megcsillant a víz felszínén, úgy tûnt, mintha mindenféle csónakok és hajók horgonyoznának. De ami messze a legnagyobb hatást tette rá, az ennek a tekintélyes méretû metropolisnak a kisugárzása volt: láthatóan rend és hatalom uralkodott benne. Helyeslôen bólintott. – Nekem való hely – állapította meg.

25

3 Fáradtságuk ellenére Chester és Martha egész éjszaka gyalogoltak. Számtalan mezôn vágtak keresztül, és nagy ívben elkerültek mindenféle lakott épületet vagy utat. Martha hajthatatlan volt abban, hogy ô haladjon az élen, bár Chester tudta, az asszonynak halvány fogalma sem lehet arról, hogy merre tart. Neki sem volt, de eldöntötte, hogy egyelôre vele marad; nem mintha lett volna bármilyen alternatív terve az adott pillanatban, különösen nem a nôvel a nyakában. Gyaloglás közben Chester Drake-re gondolt, és elhatározta, hogy megpróbál újabb üzenetet hagyni neki. Ha ebbôl sem lesz semmi, vesz egy nagy levegôt, és felhívja a szüleit. De ahhoz, hogy bármilyen hívást lebonyolítson, szüksége volt egy telefonra, és felkészült rá, hogy türelemmel kivárja, amíg belefut egybe. Nagyon jól tudta, hogy Martha mindent meg fog tenni azért, hogy megakadályozza ôt az „ördögi felvilágiakkal” való beszélgetésben, így valahogy meg kell majd lépnie elôle. Ez a döntés erôt adott neki gyaloglás közben – mindennél jobban meg akart szabadulni az asszonytól. Amint világosodni kezdett az ég alja, megálltak egy tisztáson, egy me zôkkel körbevett erdôs terület közepén. Kezdetét vette a hajnali madárcsicsergés, és Chester elcsodálkozott, milyen lármásak is a madarak, és milyen rengetegen vannak. Mindenfelé csiripelés és lázas tevékenység zajlott, ami éles ellentétben állt a föld alatti környezettel, amelyhez Chester hozzászokott, és ahol, ha egy állat felbukkant, vagy az próbálta meg megenni az embert, vagy fordítva. És bizonyosan sohasem volt szemtanúja a madarak ilyen bôségének Highfieldben. Én városi gyerek vagyok, töprengett Chester, miközben a madárcsicsergés kakofóniáját hallgatta, de aztán elbizonytalanodott. Úgy érez26

Vissza a felszínre

te, highfieldi élete mintha ezer éve lett volna, és valójában már nem tudta, hogy mi is ô valójában. A tisztás szélén sürgölôdve Martha ágakat nyesett le, melyekbôl két ideiglenes menedéket tákolt egy sarjadzó kôrisfa két oldalán. A kalyibák túl közel voltak egymáshoz Chester ízlésének, de nem szólt semmit miatta. Mellesleg teljesen kimerült, csak arra vágyott, hogy lefeküdjön és aludhasson. Marthával még az atombunker szállásmesteri raktárából vételeztek maguknak hálózsákokat, és éppen kihúzta a magáét a hátizsákja aljából, amikor sziszegést hallott. – Ez te voltál? – kérdezte elgyötört hangon, anélkül hogy felnézett volna. – Csend! – parancsolta Martha halkan. Még a fenekén ülve, mint egy rák, elkezdett feléje mozogni. Chester megfordult, hogy megnézze, mirôl beszél a nô, amikor az a földre rántotta. – Csend. Csend. Csend – ismételte, majd ráfeküdt, és megpróbálta befogni Chester száját. A fiú fénygömbjének sugara rávetült Martha arcára, amely csak centiméterekre volt az övétôl. Chester abban a kegyben részesült, hogy egészen közelrôl láthatta az asszony állán kinôtt göndör, vörös szôrszálakat. – Ne! – kiáltotta, és lelökte magáról az asszonyt. Most egymás mellett hevertek a földön, de Martha még mindig nem akarta elengedni a fiút. Chester rákiáltott, és megpróbálta odébb lökni, de Martha nem hagyta magát. A földön fekve birkóztak. Chester igyekezett távol tartani az arcát a nô arcától, és mindketten erôsen lihegtek az erôkifejtéstôl, mialatt egymást szi dalmazták. Chester meglepôdött, hogy mennyire erôs az asszony. A küz delem kölcsönös csapkodásba váltott, mialatt körbe-körbe forogtak az erdei talajon, feltúrt gallyak és avarhalmok között. – Fejezd be! – kiáltott rá Chester. Ökölbe szorította a kezét, készen arra, hogy megüsse a nôt, amikor a pánik hirtelen lecsillapodott benne egy másodperc töredékére. Apja szigorú szavai derengtek fel benne. 27


Sose üss meg egy hölgyet. Chester habozott. – Hölgyet? – dünnyögte kétkedve. Mindenesetre valamit tennie kell, hogy leállítsa ezt a nevetséges verekedést. Ökle Martha állkapcsát találta telibe. Az ütéstôl az asszony feje oldalra csapódott, és azonnal elengedte ôt. Chester nem tudott elég gyorsan lábra állni, ezért négykézláb araszolt távolabb tôle. – Mi a fene ütött beléd? – kiáltotta a tisztás szélérôl. Alig kapott levegôt, nehezére esett kipréselnie a szavakat. – Teljesen elment az eszed? Az asszony ekkor kúszni kezdett feléje, majd félúton a térdeire emelkedett. Nem úgy tûnt, mintha haragudna rá. Ehelyett rémület volt a tekintetében, ahogy a tisztás szélén álló fák csúcsait fürkészte. – Hallottad? – suttogta sürgetôn. – Mit? – kérdezte Chester, készen arra, hogy elrohanjon, ha az asszony feléje mozdul. – Azt a hangot – felelte Martha. Chester nem válaszolt azonnal. – Mindössze a madarakat hallottam… milliónyi átkozott madarat. Ez minden. – Nem madár volt – hadarta a nô rémületében. Még mindig felfelé nézett, és a szürke eget kémlelte a fák között. – Ez egy világló volt. Hallottam a szárnyai csapkodását. Egyikük követett minket. Mondtam neked, hogy ez lesz. Egyikük utánam jött a mélységbôl. Ha egyszer rád találnak, nem adják… – Egy világló? Ez teljes képtelenség! – szakította félbe Chester. – Valami galambot vagy verebet hallottál átrepülni fölöttünk. Itt nincsenek világlók, te átkozott idióta! Elege volt ebbôl az ostobaságból. A világlók hatalmas, lepkeszerû ragadozók voltak, hús – különösen emberhús – iránti páratlan étvággyal. 28

Vissza a felszínre

Lehet, hogy ôk jelentették az egyik legnagyobb fenyegetést a Föld mélyebben fekvô szintjein, ahol Martha élt, de Chester nem hitte, hogy bármelyikük is követni tudta volna ôket egészen a felszínig. – Elveszíted az ítélôképességedet! – morgott mérgesen az asszonyra. Martha az állát masszírozta, ahol a fiú megütötte. – Csak próbáltalak megmenteni, Chester – magyarázta szelíden. – Próbáltalak megóvni, hogyha lecsap, akkor engem vigyen… ne téged. Chester nem tudta, hogy mit gondoljon. Rosszul érezte magát amiatt, hogy megütötte az asszonyt; ha tényleg azt hitte, hogy egy világló készül támadásra, akkor világos, hogy miért viselkedett úgy, ahogy, és hálásnak kellene lennie. De hogyan kerülne ide egy világló? Martha láthatóan meg volt gyôzôdve arról, hogy hallott egyet, de Martha nem nézett ki valami jól. Arca nyúzott volt, és elgyötört, és miközben Chester figyelte, nagyon furcsán viselkedett. Tekintete folyamatosan egyik oldalról a másikra röppent, mintha látna valamit fent a fákon. Miután talpra állt, visszatért a kalyibákhoz, hogy befejezze ôket, aztán hozzálátott az ételkészítéshez. Amikor készen lett, Chester egy szó nélkül elfogadta, amit kapott; túl éhes és túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon vele. Mialatt csendben ettek, Chester az incidensen töprengett. Világló vagy nem világló, egy pillanattal sem akart tovább maradni az asszony közelében. A lehetô leghamarabb el kell tôle szakadnia. *** Rebecca Kettô kitámolygott a napfényre. Nem tette le azonnal a testvérét, rászánt egy pillanatot, hogy felmérje, hol van. Egy keskeny, sziklás fennsík húzódott elôtte, melyet bal oldalról egy sor csipkés hegycsúcs szegélyezett. A csúcsok túl meredekek voltak ahhoz, hogy szóba jöhessen a megmászásuk, bár Rebecca Kettô irányérzéke azt súgta, hogy a korábban látott város a túloldalukon fekszik. 29


Közvetlenül elôtte a vasúti vágányok pár száz méteren át folytatódtak, aztán eltûntek egy alacsony épületben. Azon túl csak egy poros utat látott, amelyrôl úgy vélte, hogy talán a városba vezet. A szél ismét erôre kapott, és hosszú haját az arcába fújta. – Megmásztam egy hegyet, rendben – motyogta maga elé, elnézve az óriási fák csúcsai fölött. – Valamiféle hegygerincen vagyunk a dzsungel fölött – magyarázta eszméletlen testvérének, akit a karjában tartott. Rebecca Kettô nem volt meglepve. Folyamatosan felfelé mászott, pedig már akkor is magasan volt, amikor megpillantotta a metropolis hihetetlen látványát. – Mindig a sárga úton, feltételezem – sóhajtotta. Égetô hôség perzselte a bôrét, mialatt folytatta az útját a síneken, és lesétált az enyhe lejtôn. A fenn síkot szabadon érte a nap ereje, nyoma sem volt semmiféle vegetációnak. – Be kell mennünk az árnyékba – mondta a testvérének. Rebecca Egy halk nyögéssel válaszolt. Az épület nagyon egyszerû volt, napszítta fából és rozsdás fémlemezek bôl állt, de legalább menedéket nyújtott a hôség elôl. Miután letette a nôvérét, Rebecca Kettô tovább folytatta a felderítést. Az egyik sarokban csillék álltak; odament a legközelebbihez, és belemarkolt a rakományba. – Bányászok – mondta, szikladarabkákat pergetve ki a tenyerébôl. Nyilvánvaló volt, hogy valaha ezeket a csilléket használták arra, hogy kihordják a törmeléket a hegy vágataiból. Gyorsan átkutatta az épület többi részét, de semmi számára hasznosat nem talált. Amint egy ajtó felé tartott az épület hátsó részében, véletlenül felrúgott néhány üres sörösüveget. – Nekem csak víz kéne – dünnyögte, mialatt az üvegek csörömpölve végiggurultak a betonpadlón. Kinyitotta az ajtót, és ismét a szabadban találta magát. Itt egy régi, háromtonnás teherautót fedezett fel, amelynek gumiabroncsai sötét kupacokká enyésztek a kerékagyak körül. Megérintette a jármû viharvert

30

Vissza a felszínre

hûtôrácsán az emblémát; a gyártó zománcozott logója volt, egy régimódi ûrrakétára hasonlított, és alatta egy név állt. – BLIT…? – olvasta ki hangosan Rebecca Kettô, de a többi betû hiányzott. A teherautó mellett négy hatalmas üzemanyagtartály állt; valószínûleg mindegyik alkalmas volt pár száz gallon befogadására. – Benzin – határozta meg, miután megszagolta ôket. Tekintete követte a földutat, amely egy kicsivel odébb elkanyarodott. – Tehát ez a mi utunk lefelé – állapította meg. Igaza volt, minden kétséget kizáróan ez volt az egyetlen út lefelé a hegyrôl, akár teherautóval, akár gyalog. A szélzúgáson át meghallotta testvére hívását. Mindketten ki voltak száradva, és égetô szükségük volt vízre, de még ennél is sürgetôbb volt, hogy Rebecca Egynek orvosi ellátást kerítsen. Rebecca Kettônek nem voltak illúziói: teljesen bizonytalan volt, hogy nôvére túléli-e ezt a megpróbáltatást. Rebecca Kettô éppen visszafordult, amikor észrevett valamit a szeme sarkából. Teljesen megmerevedett. Egy jelzôrakéta emelkedett a fák fölé, vertikális röppályán. A vékony bíborcsík, amelyet maga mögött húzott, kettévágta a tökéletes fehér égboltot, akár egy sebész szikéje, amikor megteszi az elsô bemetszést a fiatal bôrön. Rebecca Kettô tudta, hogy ez nem egy egyszerû jelzôfény, bíborszíne mindennél többet jelentett a styx lánynak. – Igen! – mondta, és száraz ajkai mosolyra húzódtak. – Három… kettô… – reménykedve számolta a másodperceket, alig volt képes lélegezni, an�nyira izgatott lett. – EGY! – kiáltotta. Miközben a jelzôrakéta folytatta röppályáját, a csík színe hirtelen vörös bôl feketébe váltott. A legragyogóbb feketébe. Azután egy csendes robbanással gömb alakú felhôvé változott, amely gyorsan szétoszlott, nyomot sem hagyva maga után.

31


– Vörös és fekete! – kiáltott fel a lány, boldogan összecsapva a kezeit. – Isten áldja az SzME-jüket. – A regulátorok Szokásos Mûveleti Eljárásaira utalt, mivel éppen most szúrta ki az egyik jelzésüket. Most már szélesen vigyorgott. Ez azt jelentette, hogy valahol a dzsungelben volt legalább egyvalaki a magasan képzett és rátermett katonáiból, aki kommunikálni próbált a környéken lévô styxekkel. A regulátorok általában teljesen láthatatlanul mûködtek, eszükbe sem jutott felfedni a helyzetüket, csak a legkülönlegesebb körülmények között. És ez kétségtelenül különleges helyzet volt. Rebecca Kettô tudta, hogy azt a jelet neki és a nôvérének szánták. Valahogy válaszolnia kell a jelzésre, tudatni kell velük a helyzetét. Kétségbeesetten forgolódott ide-oda, amíg tekintete az üzemanyagtartályokra nem esett. – Ez az – csillant fel a szeme. Megér egy próbálkozást. Végignézett a horizonton; néhány fehér füstoszlop emelkedett a dzsungel fölé, de azok a messzi távolban voltak. Ha meg tudná gyújtani a saját tüzét, az talán elég lenne válaszjelzésnek. Ekkor ráeszmélt, hogy nincs nála semmi, amivel tüzet gyújthatna. Még ha lenne is elég üzemanyag a tartályokban, hogyan tudná berobbantani? – Gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj! – kiáltotta ökölbe szorított kézzel. Felpillantva a napra, beléhasított egy ötlet. – Üveg! Az üvegek! Berontott az épületbe. – Biztonságos helyre kell kerülnöd – mondta a nôvérének, miközben sietve karjaiba kapta, és visszavitte a sínek mentén a bányához vezetô bejárathoz. Amikor visszatért az épületbe, felkapott egyet a korábban félrerúgott sörösüvegek közül. Kivitte magával, és tanulmányozni kezdte az üzemanyagtartályokat. Egyetlen módot talált arra, hogy hozzáférjen a tartályokon belüli üzemanyaghoz: a tetejükön lévô töltôszelepen át. Felfegyverezte magát egy hosszú bottal, és felmászott az elsô tartályra, amely hangosan nyikorgott 32

Vissza a felszínre

a súlya alatt. A rozsda már keresztülrágta a fémet, így képes volt benézni. Rég elpárolgott belôle az összes üzemanyag. Hosszasan káromkodott. Átugrotta az egy méter távolságot a következô tartályhoz. Ez szemlátomást sokkal jobb állapotban volt, és nem kongott üresen, amikor a tetején landolt. Megpróbálta elfordítani a töltôszelepet, de nem mozdult. – Gyerünk! – biztatta magát hangosan. Az idô kulcsfontosságú tényezô volt, minél hamarabb vissza kellett jeleznie. Rácsapott a fadarabbal a szelepre, hogy meglazuljon, azután újra megpróbálta kinyitni. Sok feszegetés és erôlködés után végül sikerült elfordítania. Levette a szelepet, amit sziszegés követett a tartályban lévô nagyobb nyomás miatt, és a benzin gôzétôl összerándult az orra. – Tökéletes – mondta, majd belenyomta a botot a tartályba, és kihúzta. A fadarabról benzin csöpögött, és Rebecca Kettô megkönnyebbülten állapította meg, hogy a tartály majdnem tele van. Újra és újra belemártotta a botot, és hagyta, hogy a benzin lecsöpögjön a tartály tetejére, aztán gyorsan leugrott. Lent a földön nekicsapta a sörösüveget egy sziklának, és kiválasztott egy darabot a szilánkok közül: a sörösüveg homorú alját. Letisztogatta a saját ingével, majd letérdelt a darab fával a kezében. Szögbe állította a kör alakú üveget, és a napsugarakat közvetlenül a benzinnel átitatott fára fókuszálta. A nap olyan erôsen tûzött, hogy amint a kör alakú üvegre vetültek a sugarai, másodperceken belül meggyújtotta a benzint. Rebecca Kettô talpra ugrott, és miután meggyôzôdött arról, hogy a hevenyészett fáklyája megfelelôen ég, felkészült a következô lépésre. Nem hibázhatta el a tartály tetejét. Célzott, és ráhajította a lángoló fáklyát. Amint a fáklya eltalálta a tartályt, a lány megpördült, és minden erejével rohanni kezdett. Mindössze húsz métert tudott megtenni, amikor az üzemanyag hangos durranással felrobbant. Egy milliszekundummal késôbb fülsiketítô robbanás követte. A robbanás leszakította a tartály tetejét, és a magasba lökte. A légnyomás földhöz vágta Rebecca Kettôt. Érezte a perzselô hôséget a 33


tarkóján, és sebesen továbbkúszott. Két szomszédos tartály is tüzet fogott, majdnem egyszerre robbantak fel, és tûztengerrel borították be a teherautót meg az épületet. Mire a bánya bejáratánál fekvô testvéréhez ért, a teherautót és az épületet elborító lángok füstje elkezdett emelkedni az ég felé. Sûrû fekete füst gomolygott a fák fölött. Rebecca Egy felriadt a robbanások hangjára. – Mi történt? – kérdezte hunyorogva. – Erôsítés – felelte Rebecca Kettô vigyorogva. – He? – motyogta a nôvére. – Az embereink tudják, hogy itt vagyunk, és segítséget küldenek – nevetett Rebecca Kettô. – Megint vannak regulátoraink! *** A regulátorok, akik a dzsungel magas fáira mászva tartották szemmel a környéket, látták, hogy füst száll fel egy távoli hegygerincen. Mint egy sötétbarna horzsolás az égen, úgy emelkedett a messzi horizonton; szabad szemmel is jól kivehetô volt. A három megfigyelô nem szólt azonnal a bajtársainak, elôbb meghatározták a füst forrását, és pár másodpercig még figyelték, hogy biztosra menjenek. Bár a távolság túl nagy volt ahhoz, hogy lássák, ki a felelôs a tûzért, a füstfelhôk láthatóan növekedtek, mintha a lángok csak most kaptak volna igazán erôre. A megfigyelôk jeleztek egymásnak, és gyorsan lecsúsztak a fákról, melyek tövében az egységük többi tagja várakozott. Egy szó sem esett köztük, csak eloldozták a vérebeket a tisztás szélén álló fáktól, és az ötvenfôs regulátoregység elindult a füves vidéken át a hegyek irányába. Idáig semmit sem tehettek, mert nem tudták meghatározni a Rebecca ikrek szagnyomait a dzsungelban. De most, hogy látták a válaszjelzést, addig fognak menni, amíg el nem érik a hegyet és a füst forrását. 34

Vissza a felszínre

Most már semmi sem térítheti el ôket. Távolról nézve könnyedén össze lehetett téveszteni a füves vidéken nagy sebességgel keresztülrohanó férfiakat és a kutyákat egy talajra vetült sûrû árnyékkal. Egy nagyon dühös viharfelhô árnyékával.

35

4 – Hová tûnt az az átkozott város? – zsémbelt Rebecca Kettô. Tudta magáról, hogy képtelen lenne nyugodtan megvárni, amíg a segítség felbukkan, ezért Rebecca Kettô úgy döntött, hogy leereszkedik a hegyrôl. Úgy becsülte, legalább öt kilométert kell mennie a földút mentén, amely egy meredek falú vízmosás legalján húzódott. A vízmosás magas falai már jó ideje eltakarták elôle a dzsungelt, így nem láthatta, mennyit kell még ereszkednie, vagy milyen közel van a városhoz. Ráadásul a hôség és a testvére súlya együttesen kezdte felemészteni maradék erejét is. Éppen azon gondolkodott, hogy honnan szerezhetne vizet, amikor meglátta, hogy az út elôtte vízszintessé válik, sôt, enyhén emelkedni kezd. – Ó, ne tedd ezt velem! – fakadt ki a lány. Kiáltása felidézhetett valamit Rebecca Egyben, aki ki-be sodródott az öntudatlanságból. – Will – nyöszörögte. – Kitekerem a nyakát. Megölöm. – Ez jó, kapaszkodj a pozitív gondolatokba – bátorította Rebecca Kettô. Bár az ideiglenes kötés jelentôsen csökkentette a vérzést, összességében nem állította el. – Nincs már messze. Nagyon jól csinálod – hazudta neki Rebecca Kettô, aki érezte, hogy ragacsos nedvesség itatja át az ingét. Az út keresztülvitt egy sor hajtûkanyaron, majd Rebecca Kettô elmondhatatlan megkönnyebbülésére ismét lejteni kezdett. Pár perc elteltével végre kikapaszkodott a vízmosásból, és eléje tárult a környék látképe. Hirtelen megtorpant, és kipislogta az izzadságot a szemébôl. – Ezt nézd! Sikerrel lejött a hegyrôl, de önmagában ez még nem lelkesítette volna fel. 36

Vissza a felszínre

Elôtte egy út húzódott – egy valódi út. Egy megmászhatatlanul magas fal mellett futott, amelynek tetején szögesdróttekercsek tekeregtek. Az út másik oldalán hatalmas ipari kémények sorakoztak, nagyon szögletesek és nagyon szabályosak. Óriási területet foglaltak el. – Ezt látnod kell – unszolta a nôvérét. – Célegyenesben vagyunk! Rebecca Egy nyögve felemelte a fejét testvére mellkasáról, és megpróbált fókuszálni. – Civilizáció – suttogta. – Bizony. De milyen civilizáció? – kérdezte Rebecca Kettô, még mindig ámulva a kémények méretétôl. – Nem érdekel… siess, kérlek – kérlelte a nôvére. – Borzasztóan érzem magam. Rebecca Kettô azonnal elindult az úton. Világos színû beton borította aszfalt helyett, amely talán meg is olvadt volna a soha nem szûnô napfényben. Tökéletesen sima volt, és precízen kivitelezett, leginkább egy hatalmas krétára hasonlított. Lehet, hogy csak egy alsórendû szervizút volt az ipari negyed mellett, de valaki nagy büszkeséggel végezhette el a munkáját. Valaki, aki szereti, ha a dolgok rendben vannak. Rebecca Kettô még több kéményt látott a távolban, és jó húsz perccel késôbb a második ipari negyed is láthatóvá vált. A napfény hagyma alakú, rozsdamentes acél építményeken csillant meg, melyek között vékonyabb oszlopok voltak, és egy bonyolult, rácsszerû csôszerkezet, szintén fényesre csiszolt rozsdamentes acélból. Fehér füstpamacsok távoztak a berendezést körülvevô szelepekbôl, hevesen sziszegve, mintha csak arra panaszkodnának, hogy dolgozniuk kell a fullasztó hôségben. Most, hogy az egyenletes felszínen gyorsabban tudott mozogni, Re becca Kettô észrevette, hogy a fal éppen ez elôtt az új komplexum elôtt szakad meg. Amikor elérte a sarkot, tôle balra egy sokkal szélesebb utat talált. Ez már osztott pályás úttest volt, a középsô, elválasztó sávon pál mafákkal. 37


A levegô közvetlenül az út fakó felszíne fölött annyira túlhevült, hogy délibábossá vált. Rebecca Kettô hiába erôltette a szemét, nem látott embereket, csak egy kicsivel odébb egy magányosan parkoló jármû jelezte létezésüket. Miközben az autóhoz sietett, nem kerülte el a figyelmét, hogy az úttest tiszta és törmelékektôl mentes, továbbá a középsô elválasztó részt rendesen gondozták. Mindez arra engedett következtetni, hogy nemsokára emberekkel is találkozni fog. És ez segítséget jelenthet a testvérének. – Ez egy autó – mondta Rebecca Kettô, ahogy odaért. – De milyen típus? Óvatosan letette a testvérét a járdára, és odalépett a jármûhöz. – Kicsit úgy néz ki, mint egy Bogár – tûnôdött, bár ez nagyobb és szögletesebb volt, mint bármely felvilági Volkswagen, amelyet valaha látott, és a kerekei is sokkal robusztusabbak voltak. Ezüstszínben csillogott, és bár nem látott rozsdát a karosszérián, nem tûnt igazán újnak. Kezét a szemöldökéhez emelte, és belesett a sötétített ablakokon, hogy szemügyre vegye a belsejét. Egyszerû, festett fém mûszerfalat látott, a kilométeróra mellett a szokásos kijelzôk sorakoztak. Megpróbálta kinyitni a vezetôoldali ajtót, de zárva volt. Megkerülte az autó orrát, és megállt a motorháztetônél. – Ez egy Volkswagen – jelentette ki, amikor megpillantotta krómozott emblémát. – De még sohasem láttam ezt a típust. Morajló zajt hallott, és megperdült. A délibábos úttesten egy nagyméretû jármû alakját vette ki, valószínûleg egy teherautóét, amint éppen sebességet váltott és felgyorsított az úton a keresztezôdésnél. – Gyerünk, kislány – mondta Rebecca Kettô, miközben felkapta a testvérét, aki érthetetlen szavakat motyogott. Rebecca Egy arca a szemei alatti sötét karikákat leszámítva olyan fehér volt, mint a hó. – Nincs már mes�sze. Csak kicsit tarts ki még – biztatta a nôvérét, és azon imádkozott, hogy közel legyen a segítség. ***

38

Vissza a felszínre

Chester derékig kimászott a hálózsákjából. Bár a nap már felkelt, fogalma sem volt, hogy milyen napszakban járnak. Menedéke ágai között kilesve Martha szundikáló alakját látta maga elôtt. Körvonalaiban egy nagy halom szennyes ruhára hasonlított, ami nem járt távol Chester róla alkotott véleményétôl. Pár percig figyelte az asszonyt, különös tekintettel a mozgás bármely jelére. A hibbant tehén még nincs magánál. Ideje szedni a sátorfámat, állapította meg végül. Élénken élt még benne a kép, ahogy az asszony rávetette magát azzal az ürüggyel, hogy megtámadta ôket egy világló. Ez tényleg az utolsó csepp volt a pohárban, ô nem fog tovább itt maradni, hogy elviselje a zavaros magatartásából fakadó további összecsapásokat. Nem mintha tartoznék neki bármivel, nyugtatta magát, és erôsen koncentrált, hogy ne keltsen zajt, mialatt kicsúszik a hálózsákjából. Nincs rám szüksége. Tud vigyázni magára. Chester megint Marthára nézett. A terve egyszerû volt. Visszamegy Londonba, az otthonába, még ha egész úton gyalogolnia kell is. És mivel pénze nem volt, nem maradt más választása, mint a gyaloglás, hacsak nem akar stoppolni. Vagy fel nem adja magát a hatóságoknak, amirôl tudta, hogy nem teheti meg, mert Will figyelmeztette, hogy styx ügynökök vannak mindenhol. A jövô eléggé komornak és bizonytalannak látszott, de bármi jobb volt az ôrült Martha társaságánál. Ízületeit merevnek érezte, amikor felvette a hátizsákot, és négykézláb elindult az erdei talajon. Néhány méterre járt a búvóhelyüktôl, amikor visszafordult, ellenôri zendô, hogy az asszony nem ébredezik-e. – Jól aludtál? – hallotta meg Martha vidám hangját. Chester megpördült, kezei megcsúsztak az avaron, és majdnem az arcára esett. Az asszony egy öreg fa lelógó ágainak az árnyékában ült. A földön mellette tollak szállingóztak a könnyû szellôben, és a három kismadár rózsa39


szín teste kiterítve várakozott. Mintha valami groteszkmód nagyra nôtt kisgyerek játszana a hátborzongató babájával, úgy ült Martha kinyújtott lábakkal, miközben éppen egy negyedik madáron dolgozott. A méretébôl Chester úgy sejtette, hogy örvös galamb. – Ööö… igen – mondta elakadó lélegzettel, mialatt az asszony kitépkedte az utolsó tollakat is a tetembôl. – Könnyû elkapni ezeket az ostoba felvilági állatokat – közölte Martha tárgyilagosan, miközben a galambot is a többihez tette. – És rengeteg gombát is találtam – tette hozzá, majd a madarak melletti kis halomra mutatott. Ahogy meggyújtotta a tüzet, és elkezdte sütni az elsô madarakat, Chester látta, hogy nem nagyon van gondja az asszonynak az alkalmazkodással ehhez az új környezethez. Kíváncsi volt, vajon Martha rájött-e, hogy ô éppen le akart lépni mellôle. *** Rebecca Kettô folytatta az útját az ipari területen keresztül, amíg egy újabb falhoz és egy nyitott kapuhoz nem ért. Nem ez volt az osztott pályás út vége, jól látszott, hogy az út még sokkal tovább tart. A legvégén, Rebecca Kettô biztos volt benne, az óriási diadalívet pillantotta meg, annak ellenére, hogy nehézséget okozott keresztüllátni az opálosan vibráló, túlforrósodott levegôn. Belépett a kapun. Ekkor mennydörgés hallatszott, és esni kezdett. Hallotta, ahogy az esô cseppek sisteregnek a forró járdán, és még a testvére is megmozdította a fejét. – Ez kellemes – suttogta Rebecca Egy, ahogy az arcába hullott az esô. Újra és újra kinyitotta és becsukta a száját, próbálta lenyelni a cseppeket.

40

Vissza a felszínre

Rebecca Kettô azonban alig vett tudomást az esôrôl, amely közben erôs záporba fordult. A kapu közepén állt, és teljesen rabul ejtette a falon belül elé táruló látvány. Házsorok. Autók a távolban. Emberek. – Istenem – sóhajtott megkönnyebbülten. Bármelyik európai város lehetett volna. Az építészeti stílus nem volt teljesen modern, de a házak teraszai és az üzletek az utca két oldalán tiszták és jó állapotban voltak. Keresztülvitte a testvérét a nyitott kapun, és elindult a széles úton. Szeme folyamatosan a környezetet pásztázta. Opera hangjai szûrôdtek ki valahonnan. Rebecca Kettô hamar megtalálta a forrását: egy nyitott ablakból hallatszott ki, lejjebb az úton. – Nincsenek lámpák – jegyezte meg magának, de azonnal meg is értette, hogy az utcai lámpák fölöslegesek lettek volna az örökös nappal világában. A legközelebbi épület felé indult. A külsejébôl ítélve úgy feltételezte, hogy ez valamiféle iroda lehet, a napellenzôk mind le voltak eresztve. Az ajtó mellett egy gravírozott réztáblán a következôt olvasta: „Schmidts” „Zahnarzt. Nach Verabredung”. – Német… egy fogorvos – mormolta Rebecca Egy, fél szemével hunyorogva. – Hogy rendbe hozza a törött fogaimat. Rebecca Kettô éppen felelni akart neki, amikor meglátott valakit. Egy nô jött ki a rendelô melletti házból, nyomában két kisfiúval. Hátrafelé jött le a kis lépcsôn a járdára, mert próbálta az esernyôt a gyerekek fölé tartani. Krémszínû blúzt és egy térd alá érô szürke szoknyát viselt, a fején pedig széles karimájú kalapot. Úgy nézett ki, mintha egy ötven évvel ezelôtti filmhíradóból lépett volna ki. Nem mai divat, jegyezte meg magában Re becca Kettô. Mindkét fiú legfeljebb hat- vagy hétéves lehetett, és ugyanolyan sárgásbarna színû zakót, valamint rövidnadrágot viseltek.

41


– Ööö… helló – mondta kedvesen Rebecca Kettô. – Nagy szükségem lenne a segítségére. A nô megpördült. Egy pillanatig rémülten meredt rá tátott szájjal, aztán felsikoltott, és elejtette az esernyôjét, amelyet egy váratlan széllökés felkapott, és tovasodort az utcán. Megragadta a fiúk kezét, és rohanni kezdett velük, a két kisfiú majdnem elesett a rángatástól. Bár a nô még mindig rémülten sikoltozott, a kisfiúk megpróbáltak visszanézni, szemük elkerekedett a csodálkozástól. – Nem hiszem, hogy megfelelôen vagyunk öltözve – mondta Rebecca Kettô, és megállapította, hogy nôvérével borzalmasan néznek ki. Az arcuk piszkos volt, ruhájuk égett és szakadt, sár és vér borította ôket. – Mi történik? Szerzel nekem segítséget? – kérdezte Rebecca Egy gyengén, mialatt a testvére leült annak az épületnek a bejárati lépcsôjére, ahonnan a nô kijött. – Légy türelmes – felelte Rebecca Kettô. Nôvérét a lépcsô korlátjának támasztotta, aztán a járdaszegélyhez ment. Lenézett a vízelvezetôbe, ahol az összegyûlt esôvíz belefolyt a csatornába. – Nem kell sokáig várnunk, hogy kapjunk némi figyelmet – tette hozzá, félresöpörve arcából ázott haját. És valóban, kevesebb mint harminc másodperc telt el, mielôtt a szirénák megszólaltak a metropolisban. Mély sivítás hallatszott, sokáig visszhangzott az épületek között. Kisebb tömeg gyûlt össze az egyik sarkon, hogy szemmel tartsák Rebeccáékat, de gondosan tartották a távolságot. Jármû surrogott végig a nedves utcán, és a ház elôtt megállt. Katonai teherautó volt, és amint a hátsó ajtó lecsapódott, egy csapat katona szállt ki belôle, puskával a kezükben. Rebecca Kettô úgy húsz fôre becsülte a létszámukat. A teherautó vezetôfülkéjébôl is kiugrott egy katona, és pisztolyát a lányra fogva közeledett. – Wer sind Sie? – kiáltott oda a fiatal katona Rebecca Kettônek. – Azt akarja tudni, hogy kik vagyunk – motyogta Rebecca Egy. – Idegesnek hangzik. 42

Vissza a felszínre

– Igen, tudom. Én is beszélek németül – felelte gyorsan Rebecca Kettô. – Wer sind Sie? – kérdezte a katona ismételten, és minden egyes szót a fegyvere mozgatásával nyomatékosított. Rebecca szembefordult a katonával, aki feltehetôen a rangidôs tiszt volt. Alaposan megnézte homokszínû egyenruháját, amely egy árnyalatnyival sötétebb lett a zuhogó esôtôl. – Meine Schwester braucht einen Arzt! – jelentette ki hibátlan németséggel. – Igen… orvosra van szükség – mormolta Rebecca Egy. A katona meglepôdött Rebecca Kettô kérése hallatán, és nem válaszolt. Helyette kiadott egy parancsot, mire az csapat felsorakozott mögötte egy vonalban, puskáikat a lányokon tartva. Majd lassan elindultak elôre, alakzatban. Vakító villám csapott le, amelyet hangos mennydörgés követett. A katonák megtorpantak. Rebecca Kettô észrevette, hogy már nem hallja a bádoghangú operazenét a nyitott ablakból. És ha a tiszt eddig idegesnek tûnt, most tisztán látszott, hogy félelem önti el az arcát. Ahogy az összes katonaét. Valódi, határtalan félelem. – Einen Arzt – ismételte Rebecca Kettô, eltûnôdve, hogy mi lehetett rájuk ilyen hatással. Halk és gyors mozgást hallott a háta mögül. Az elôrenyomuló férfiak olyan hatást keltettek, mintha a zuhogó esôbôl öltöttek volna testet. Szürkésbarna terepszínû ruházatuk tökéletesen összhangban volt az esôvel, megjelenésüket mozgó emberi árnyakkal téve hasonlatossá. – Kifogástalan idôzítés – mondta Rebecca Kettô, pontosan abban a pillanatban, amikor a regulátorok csapata megállt. Negyvenen álltak fel keresztben az utca teljes szélességében, és puskáikkal a német katonákra céloztak. Szabályos közönként egy-egy regulátor próbálta féken tartani vérebeit. A támadókutyák természetfölötti hangokat adtak ki; mély pana43


szos hang vibrált a torkukban, miközben pofájukat visszahúzva felfedték félelmetes tépôfogaikat. De ahogy a fiatal katonatiszt, úgy az emberei sem a kutyákat nézték. Tekintetük a regulátorok halálfejszerû arcára szegezôdött, amelybôl a szemek mélyfekete kútként meredtek vissza rájuk. Nem volt mozgás egyik oldalon sem. A zuhogó esôtôl eltekintve olybá tûnt, mintha a helyszín megfagyott volna. Rebecca Kettô az út közepére sétált, és megállt a két vonal között. – Offizier? – fordult a német katonához. Éppolyan magabiztos és laza volt, mintha csak egy felvilági rendôrtôl kért volna útbaigazítást. A tiszt elszakította tekintetét a regulátorokról, és a rongyos ruhájú karcsú lányra szegezte. – Ich… – kezdte Rebecca. – Tökéletesen beszélek angolul – szakította félbe a férfi árnyalatnyi akcentussal. – Remek, akkor nekem szükségem volna… – folytatta, de megint félbeszakították. – Mondja meg ezeknek a katonáknak, hogy eresszék le a fegyvereiket – vágott közbe a férfi kurtán. Rebecca Kettô nem válaszolt neki azonnal, keresztbe fonta a karját, és egyenesen állt a tiszttel szemben. – Ez nem fog megtörténni – mondta határozottan. – Magának fogalma sincs, hogy mivel áll szemben. Ezek a katonák regulátorok. Azt teszik, amire megkérem ôket. És bár ön talán nem látja ôket, egy mesterlövészosztag foglalt el pozíciót a tetôkön. Ha ön vagy az emberei mégis azon gondolkodnának, hogy tüzet nyitnak… Nem törôdött azzal, hogy befejezze a mondatot, mert észrevette a férfi karján végigfutó apró kis remegést. – Idehozok két embert – vetette oda hanyagul a lány. – Az egyikük orvos, akire a testvéremnek nagy szüksége van. Haslövést kapott, és haldok44

Vissza a felszínre

lik. Ez nem agresszív cselekedet, tehát mondja meg az osztagának, hogy ne tüzeljenek. A férfi habozott, majd vetett egy pillantást Rebecca Egyre, aki ugyanazon a helyen ült, ahol a nôvére letámasztotta. A szôke hajú, kék szemû német tiszt majd kicsattant az egészségtôl, az arcbôre és az alkarja napbarnított volt. – Rendben – egyezett bele, aztán odaszólt az embereinek, hogy ne lôjenek. – Köszönöm – mondta Rebecca Kettô kedvesen, és néhány styx nyelven elmondott szó kíséretében felemelte a kezét. Két regulátor törte meg a katonák sorát. Az elsô egyenesen Rebecca Egyhez lépett, és felemelte a lépcsôrôl, hogy kezelésbe vegye. A második megállt pár lépésre Rebecca Kettô mögött, ahol némán várakozott. Egy tábornok volt, a jelen lévô regulátorok közül a legöregebb és a legmagasabb rangú, élénkfehér színû S alakú sebhellyel az arcán és ôsz hajtincsekkel a halántékán. Rebecca nem nézett rá, hanem tovább beszélgetett a német tiszttel. – Mondja… hogy hívják ezt a várost? – Új-Germánia – felelte a férfi, és végigjáratta a szemét a regulátor tábornokon. – És melyik évben jöttek le ide? – kérdezte Rebecca. A férfi elfintorodott, mielôtt válaszolt. – Az utolsó közülünk, aki itt telepedett le… mikor is… neunzehn… öö… vierzig… – Látszott, hogy megfeszülve kutat a helyes válasz után. Az egyik katona az osztagából a segítségére sietett. – Ezerkilencszáznegyvennégy – közölte. – A háború vége elôtt. Pontosan így sejtettem – mondta Rebecca Kettô. – Mindent tudunk a Harmadik Birodalom sarki expedícióiról, melyeknek célja az volt, hogy megvizsgálják az Üreges Föld elméletet. De nem tudtuk, hogy sikerrel jártak. 45


– Mi nem a Harmadik Birodalom vagyunk – jelentette ki kategorikusan a német tiszt. Rebecca Kettô ennek ellenére folytatta. – Nos, akárkik is maguk, feltételezem, van rádiójuk vagy valamilyen kommunikációs eszközük a teherautón. És ha ön és az emberei élve akarnak kijutni ebbôl a patthelyzetbôl, menjen, és beszéljen a parancsnokával. Kérdezze meg, van-e bármi tudomása… Csak most engedte át a szót a regulátor tábornoknak, aki pihenjben állt mögötte. – Az Unternehmen Seelöwe, az Oroszlánfóka hadmûvelet hatvanhatos mellékletérôl. Ez volt Anglia inváziójának a náci terve, amit ezerkilencszázharmincnyolc és ezerkilencszáznegyven között készítettek. A német tiszt nem felelt, tekintete a regulátor tábornok éjszakai irányzékos, hosszú puskáján idôzött. – Jelent valamit önnek Erich Raeder tengernagy neve? – kérdezte tôle a regulátor tábornok. – Igen – erôsítette meg a német tiszt. – És van ember a vezérkarában, akinek hozzáférése van a mûveletek jelentéseihez abból az idôbôl? A német tiszt letörölte az esôvizet az arcáról, mintha csak a tényt akarná leplezni, hogy kezd elege lenni ebbôl az egészbôl. – Nagyon figyeljen rám… ez fontos – szólt rá éles hangon a regulátor tábornok, mintha a saját beosztottját szólítaná meg. – Beszéljen a feletteseivel az inváziós terv hatvanhatos mellékletérôl, amelyben a „Mefisztó” név is szerepel. – Ez a név minket takar. A Mefisztó a népem, a styxek kódneve volt – szólt közbe Rebecca Kettô. – A styx csapatok magukkal dolgoztak Angliában és Németországban. Látja, mi Németország szövetségesei voltunk akkoriban, és a maguk szövetségesei vagyunk most is. A regulátor tábornok kesztyûs kezével a teherautó irányába mutatott. 46

Vissza a felszínre

– Gyerünk, ember, mozgás! Találjon valakit, akinek van tudomása az Oroszlánfóka hadmûveletrôl és a hatvanhatos mellékletrôl. – Meg kell oldanunk ezt a helyzetet, mielôtt maga és az emberei szükségtelenül meghalnak – magyarázta Rebecca Kettô. Gyors pillantást vetett a testvérére, aki egy takarón feküdt, melyet a regulátor orvos terített le a nedves járdára. Már rákötött egy vérplazmát, de Rebecca Kettô tudta, hogy kórházba kell vinni. – Nagyon siessen. A testvérem érdekében. A német tiszt együtt érzôn bólintott. Mondott valamit az embereinek, majd visszarohant a teherautóhoz. Rebecca Kettô a regulátor tábornokra nézett, és elmosolyodott. – Mindig jó összefutni régi barátokkal, nem igaz? *** Chester éppen csak elaludt, amikor heves gyomorgörcsök ébresztették fel. Elôször fekve maradt, és azzal nyugtatta magát, hogy el fog múlni, de nem így lett. A fájdalom fokozatosan erôsödött, végül kimászott a menedéke alól, és berohant a fák közé hányni. Egészen addig hányt, amíg teljesen kiürült a gyomra, de a szörnyû öklendezés csak nem akart elmúlni. Amikor visszatámolygott a helyére, hamuszürke arccal és izzadva, Martha várt rá. – Hasfájás? Nekem is az van. Akarsz rá valamit? – kérdezte. Anélkül, hogy megvárta volna a választ, folytatta. – Fôzök egy teát, ami segíteni fog. Már a tûz körül ültek, és Chester éppen kortyolni akart a langyos teából, amikor a görcsök megint elôtörtek. Ismét a fák közé rohant, de ezúttal a hányás mellé krónikus hasmenés is társult. Martha a tûz mellett várta, amikor visszatért. Szinte jártányi ereje sem maradt. – Igazán rohadtul érzem magam – panaszolta az asszonynak. 47


– Menj és aludj egy kicsit, valószínûleg csak egy bacilust kaptál el – mondta Martha. – Sok pihenés és a meleg italok majd megoldják a gondot. Két napjába került Chesternek, hogy túl legyen rajta. Minden szökéssel kapcsolatos gondolattal felhagyott, ebben az állapotában nem jutott volna messzire. Miközben a lázzal terhes alvás és a félrebeszélôs ébrenlét között hánykolódott, teljesen Marthára volt utalva, de nem volt választási lehetôsége. Amikor végre újra képes volt szilárd ételt magához venni, és érezte, hogy az ereje is kezd visszatérni, felkészültek arra, hogy folytassák az útjukat. – Martha, nem bolyonghatunk tovább céltalanul. Mit csináljunk? – kérdezte Chester. – Elegem van abból, hogy állandóan madarakat eszem. Ami azt illeti, úgy gondolom, éppen ezek miatt lettem olyan beteg. – A koldusok nem válogathatnak – vágott vissza az asszony. – Engem is megbetegítettek. Chester ránézett a szeme sarkából. Nem emlékezett olyan pillanatra, amikor Martha a fák közé rohant volna, vagy akár csak egyszer is panaszkodott volna, hogy hasfájás gyötri. Ugyanakkor nem sok mindent vett észre az utóbbi idôben. Amint leszállt az alkony, ismét útnak indultak, de Chester még gyenge volt, nem tudott egész éjjel gyalogolni. Amint beértek a következô erdôbe pár órával hajnal elôtt, azonnal tábort vertek. Chester nem akarta elhinni, hogy alig félórával azután, hogy ettek, a hasa újra bugyogni kezdett, és a görcsök visszatértek. Ezúttal még rosszabb volt, még a fák közé is Martha segítségével jutott csak el, ahol ugyan némi egyedüllétre lelt, de ismét erôs hányás vett rajta erôt. A rákövetkezô napon még meg is kellett etetni, mert a kezei annyira remegtek, hogy nem volt képes egyedül enni. Elveszítette az idôérzékét, és egyre fásultabb lett a táplálékhiánytól. Egyik éjjel Martha ébresztette. Izgatott volt, és arról habogott, hogy tovább kell menniük. Chester meg48

Vissza a felszínre

próbálta kiszedni belôle az okát, de a nô nem tudott értelmes indokot mondani. Lehet, hogy Martha a képzeletbeli világlóját hallotta megint. Mindenesetre úgy találta, eléggé erôs már ahhoz, hogy pár órát gyalogoljon. A szemerkélô esôben egymás után kerülgették a mezôket, végül elértek egy rozoga pajtához. Bár hiányoztak cserepek a tetôrôl, és odabent rozsdás mezôgazdasági felszerelést halmoztak fel, Martha megtisztította az egyik sarkot a számukra. Itt legalább védve voltak a természeti elemektôl, és lehetôségük nyílt megszárítkozni. Chesternek abból is elege volt, hogy állandóan át van ázva, a lábujjai közötti bôr meglehetôsen riasztó fehér színt öltött, valamint darabokban hámlott, ha hozzáért. Sem magát, sem Marthát nem érezte különösen büdösnek, de valószínûleg csak azért, mert már hozzászokott. Miután elhelyezkedtek hálózsákjukban, Chester a tûrôképessége végére ért. – Most már tényleg elegem van – mondta az asszonynak. Tekintete üres volt, és a nyakáig húzott hálózsákba kapaszkodott piszkos kezével. – Sohasem éreztem ilyen betegnek magam, és rettegek, hogy rosszabb lesz. Martha, én nem tudok ennél többet elviselni. – Elhallgatott, hogy visszanyelje a könnyeit; igazat mondott, amikor azt mondta, hogy nem tudja ezt így tovább folytatni. – Mi van, ha valami komoly bajom van, és szükségem lenne egy orvosra? Engednéd, hogy elmenjek egyhez? És közben nincsen semmiféle tervünk, ugye? Sehová sem tartunk. – Chesterben bujkált a gyanú, hogy körbe-körbe vándorolnak, de nem volt módja bebizonyítani. Martha csendben volt egy pillanatig, aztán bólintott. Felpillantott a roskadozó tetôre, a szemhéjrángása felerôsödött. – Holnap – mondta. – Holnap meglátjuk. Chesternek elképzelése sem volt, hogy mit érthet Martha ezalatt, de miután átaludták a napot a pajtában, kora este elindultak. Ezúttal nem esett, ami kissé feldobta Chester hangulatát. Kezdte biztosra venni, hogy a tengerparthoz közelednek; sós íze volt a levegônek, és idônként egy-egy 49


vijjogó sirály keringett fölöttük. Erôsen emlékeztették a tengerparton töltött családi vakációkra, amitôl csak még inkább elfogta a késztetés, hogy elszakadjon Marthától és visszatérjen a szüleihez. Az éjszakai égbolt kristálytiszta volt. Chester felpillantott az ezernyi csillagra, melyek úgy függtek felette, mint egy hatalmas csillogó faliszônyeg. Miközben felfelé bámészkodott, egyenesen belegyalogolt egy sövénybe. Szem elôl vesztette Marthát, de aztán egy kéz nyúlt feléje, megragadta a karját, és kirántotta a sövénybôl. Miközben botladozott, hogy visszanyerje az egyensúlyát, hirtelen belehasított a felismerés. Heteken át a végtelen termôföldeket és a durva legelôket járta, most viszont egy gondosan ápolt gyepen állt. Tökéletesnek érezte a füves talajt, és a holdfénytôl olybá tûnt, mintha sötét filcszônyeg terülne el a lába alatt. Körbenézve észrevette a virágos szegélyeket és a formára nyírt bokrokat. Martha odasziszegte neki, hogy kövesse, és körbelopakodtak a kert szélén, elhaladva egy üvegház, egy nagy fészer, valamint négy faszék és egy asztal elôtt. Martha irányt változtatva a kert közepe felé tartott, és Chester hamarosan megállapíthatta, hogy két sorban sorakozó, tûlevelû fák között járnak. A fasor végében egy kiskapu állt. Chester átment rajta, kettégörnyedve, hogy átférjen a szomorúfûz ágai alatt, és tekintete egy épület sötét körvonalára esett. – Ez egy hétvégi ház – suttogta, és megállt a szomorúfûz túloldalán. A ház karban volt tartva, de nem utalt semmi jel arra, hogy laknának benne. Nem égtek a lámpák odabent, és a függönyök szét voltak húzva az összes ablakon. Körbesétálták a házat, majd megálltak a bejárat elôtt, ahol egy kis tetô húzódott az ajtó fölé, amelyet futórózsa nôtt be. A kavicsos kocsifelhajtón nem parkolt jármû. Chester nem próbálta meg lebeszélni Marthát, amikor kijelentette, hogy be fognak törni. A ház magányosan állt, és semmi jele nem volt annak, hogy bármiféle riasztó lenne a területén. Visszatértek a ház hátsó részéhez, ahol Martha bezúzott egy üvegtáblát az egyik tolóablakon, majd kinyitotta a re50

Vissza a felszínre

teszt, és feltolta az ablakot. Miközben befelé mászott Martha után, Chester lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, amit csináltak, de nagyon hosszú idôre elege lett a nomád életbôl. És akár észrevették, akár nem, a megváltozott gravitáció még jócskán éreztette hatását, különösen Marthánál. Szükségük volt egy helyre, ahol nyugodtan tudtak pihenni. Felfedeztek egy jól megpakolt éléskamrát és hûtôszekrényt a konyhában. Chester elhárította Martha ajánlatát, hogy készít neki valami ételt, inkább hidegen megevett egy szárazbab-fôzelékes konzervet. Hosszasan nézte a megvetett ágyakat és a ropogós fehér ágynemût az emeleti szobákban, majd gyorsan lezuhanyozott, miután sikerült bekapcsolnia a bojlert. Fogalma sem volt arról, mennyire fáj, ha az ember többhavi koszt mos le magáról. Amikor bôre megnyugodott, Chester még a vízsugár alatt maradt, élvezve simogató melegét. Úgy érezte, mintha nemcsak a koszt mosta volna le a magáról, hanem vele együtt a gondokat is. Miután megtörölközött, átkutatta az egyik hálószoba ruhásszekrényét, és talált egy farmert meg egy pólót a méretében. Azon kapta magát, hogy meredten bámulja a szekrény aljában lévô fiókot. – Zoknik. Ezek csak zoknik – kuncogott magában. Leült az ágyra, hogy felhúzzon egy pár zoknit, majd visszavette rá a csizmáját, és széles mosollyal az arcán ide-oda mozgatta a lábujjait. Sokkal jobban érezte magát. Bármivel szembe tudott volna nézni. – Igen! Száraz zoknik! – kiáltott fel. Lement a földszintre, és keresni kezdte Marthát, hogy szóljon neki, le akar dôlni aludni az emeleten. A nappaliba jutva hirtelen megállt, mert észrevett egy telefont. Ez az. A lehetôség, amiben reménykedett. Felhívhatja Drake-et, vagy akár az szüleit is. Tudatnia kell velük, hogy életben van, és nem esett baja. Hónapok óta nem beszélt velük, azóta nem, hogy Will-lel leereszkedtek a Burrows-ház alatti alagútba azon a végzetes éjszakán. 51


Visszafojtott lélegzettel felvette a kagylót, és a füléhez emelte. Meghallotta a búgást. Nehezen tudta fékezni izgatottságát, amikor elkezdte tárcsázni az otthoni számát. Alig várta, hogy beszéljen az anyjával és az apjával. – Szia apa, szia anya – próbálta el halkan. Közben azért fohászkodott, hogy legyenek otthon. Csak pár számot sikerült tárcsáznia, amikor a telefon kiesett a kezébôl, és eszméletét vesztette a tarkóját ért ütéstôl.

52

A szer zôpáros ed dig meg je lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában: Alagutak-sorozat Az Alagutak rejtélye Földmély titka Zuhanás a mélybe

Recommend Documents