A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:
Karla-trilógia Suszter, szabó, baka, kém (korábban Árulás címen) Hajsza Csapda Önálló kötetek A kém, aki bejött a hidegrôl A zebra dala Az üldözött A mi emberünk Egy tökéletes kém Törékeny igazság A panamai szabó
John le Carré: The Looking Glass War Copyright © le Carré Productions, 1965 Hungarian translation © Falvay Dóra
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John le Carré: The Looking Glass War Penguin Books Ltd, Penguin Classics, England, 2011
Fordította: Falvay Dóra
ISBN: 978 61 5546 837 7 Agave Könyvek Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Bordás Veronika Korrektor: Boncz Éva
Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató
Mûfaj: kémregény, szépirodalom
ELSŐ RÉSZ
Taylor „Egy bolond fekszik itt, aki dérrel-dúrral Keletnek indult.” (Kipling)
1
A repülőteret befedte a hó. Északról jött a ködben, az éjszakai széllel, és tengerszagot hozott magával. Egész télen át maradni is fog: a kemény, jeges por elnyűtten tapad a szürke talajhoz, nem olvad, nem fagy vissza, állandó, akár az év évszakok nélkül. A háború füstjeként szüntelenül fölötte lebeg majd a változékony köd; hol egy hangárt nyel el, hol a radarállomást, hol a gépeket, és egyenként bocsátja el őket újra, mint fekete holttetemeket a fehér sivatagban, miután minden színt kiszívott belőlük. A képnek nem volt mélysége, perspektívája, nem voltak benne árnyékok. A föld eggyé olvadt az éggel, az épületek és a többi alakzat úgy lebegtek a hidegben, mintha jégárba fagytak volna. A repülőtér mögött pedig nem volt semmi. Se ház, se domb, sem út, még csak sövény vagy egy árva fa sem. Csak az ég nehezedett a dűnékre, és a köd gomolygott a sáros balti partvidék fölött. A hegyek messze benn a szárazföldön voltak. A kilátóablakhoz gyerekcsapat sereglett, fejükön iskolai egyensapka, lelkesen csiviteltek németül. Némelyik gyerek síruhát viselt. Taylor semmitmondóan nézett át rajtuk, kesztyűs kezében poharat szorongatva. Egy fiú megfordult, megbámulta, majd elpirult, és suttogott valamit a többieknek. Csönd lett. Taylor az órájára pillantott, nagy, íves mozdulattal emelte csuklóját a szeme elé. Részben, hogy kiszabadítsa a karórát a kabát ujja alól, részben pedig mert ez volt a szokása. Katonaember benyomását akarta kelteni: tisztességes fickó egy rendes ezredtől, túl a háború megpróbáltatásain.
7
Tíz perc múlva négy. Már egy órája késik a gép. Nyilván rögtön be is mondják, miért. Tűnődött, vajon mivel indokolják majd. Talán a köd, gondolta, nem szállhattak föl korábban a köd miatt. Talán nem is tudják, és ha tudnák, nyilván akkor sem ismernék be, hogy a repülő a kijelölt pályájától csaknem négyszáz kilométernyi távolságban tévelyeg, Rostocktól délre. Kiitta a poharát, és megfordult, keresve a helyet, ahová letehetné. Kénytelen volt beismerni, hogy némelyik külföldi ital nem is olyan rossz a saját hazájában. Itt, a helyszínen, ahol jó pár órát kell elütnie, és odakint mínusz tíz fok hideg van, igazán jól jön ez a kis Steinhäger. Majd rendeltet az Alias Clubbal, ha hazatér. Szép kis grimbusz lesz belőle. A hangosbeszélő zümmögött, fültépően felbőgött, elhalkult, aztán újra megszólalt, ezúttal rendes hangerőn. A gyerekek várakozó tekintettel fordultak felé. Előbb finnül, aztán svédül, végül angolul hangzott el a bejelentés, miszerint a Northern Air Services elnézést kér a Düsseldorfból érkező, kettő-kilenc-nulla számú járat késéséért. Nem volt szó sem arról, meddig késik még, és arról sem, miért. Biztos nem is tudják. Taylor bezzeg tudta. Elmélázott, mi volna, ha odaballagna ahhoz az üvegkalitkában ülő hetyke kis hoszteszhez, és megmondaná: kell még ám várni egy darabig a kettő-kilenc-nullára, aranyom, mert a vad északi szél elsodorta a Balti-tenger fölött, egyenesen a pokolba. Nem hinné a nőcske, ez tiszta sor, félkegyelműnek nézné. Bezzeg aztán meggondolná magát. Rádöbbenne, hogy ellenkezőleg, nagyon is különleges emberrel volt dolga. Odakint már sötétedett. A talaj világosabb lett az égnél, a tisztára söpört, a jelzőfények narancsszínében csillogó kifutók szinte árkoknak tűntek a hó között. A közeli hangároknál neoncsövek ontották sápadt fényüket az emberi alakokra és a repülőgépekre; a kép előtere egy pillanatra megelevenedett, ahogy ráesett az őrtorony forgó reflektorának fénypászmája. A bal oldalon a műhelysortól egy tűzoltókocsi húzott ki, és besorolt a központi kifutó mellett várakozó három mentő mellé. Egyszerre kapcsolták be a kék forgófényüket, és türelmesen álltak a figyelmeztető jelzést villogtatva. A gyerekek izgatottan fecsegve mutogattak feléjük.
8
A hangosbeszélőn megint megszólalt a lány hangja; alig pár perc telhetett el az előző bejelentés óta. A gyerekek most is elhallgattak, a fülüket hegyezték. A kettő-kilenc-nulla számú járat előreláthatóan még legalább egy órát késni fog, amint további információk érkeznek, azonnal közzéteszik őket. Volt valami a lány hangjában, félig meghökkenés, félig aggodalom, ami átragadt a váróterem túlsó végében ülő vagy féltucatnyi emberre. Egy idős asszony fölkelt, mondott valamit a férjének, fogta a retiküljét, és odament a gyerekcsapathoz. Egy darabig csak bámult bután a félhomályba, de nem nyugodott meg. Végül odafordult Taylorhoz, és a holland nők torokhangú, kissé méltatlankodó angolságával megkérdezte: – Mi lehet ezzel a düsseldorfi géppel? Taylor megcsóválta a fejét. – Nyilván a hó – felelte kurtán. Ez a modor illett katonás habitusához. Átsétált a lengőajtón, és lement a földszintre. A főbejárat mellett pillantotta meg a Northern Air Services sárga zászlócskáját. A pult mögött rendkívül csinos lány ült. – Mi van a düsseldorfi járattal? – kérdezte Taylor bizalmasan; mondogatták róla, hogy a fiatal nőkkel mindig szót ért. A lány elmosolyodott, vállat vont. – Gondolom, a hó miatt lehet. Ősztől gyakran van késés. – Miért nem kérdezi meg a főnöktől? – mutatott Taylor a pulton a telefonra. – Bemondják a hangoson abban a pillanatban, amint megtudnak valamit – felelte a lány. – Ki a kapitány, kedves? – Tessék? – Ki a kapitány? A pilóta. – Lansen kapitány. – Érti a dolgát? A lány fölháborodottan vágta rá: – Lansen kapitány rendkívül tapasztalt pilóta! Taylor végigmérte, és vigyorogva mondta: – Annyi szent, hogy nagyon szerencsés pilóta, aranyom. – A jó öreg Taylor, az aztán tud egyet-mást, mondogatták az Alias Clubban péntek esténként.
9
Lansen. Milyen különös így hallani a nevét, egyszerűen kimondva. A brancsban ilyet sosem csinálnak. Körülírják, fedőnevet használnak, bármit, csak az igazit ne. Az Archie gyerek, repülős barátunk, északi cimboránk, a fényképezős srác; inkább vennék a szájukra még a betűk és számok rémítő sorozatát is, amely hivatalosan, papíron jelzi az illetőt, minthogy akármilyen körülmények között kimondják a valódi nevét. Lansen. Londonban Leclerc megmutatta a képét: harmincöt körüli, kisfiús, szőke, jóképű férfi. Lefogadom, hogy buknak rá ezek a kis hoszteszek, hiszen mi másra is volnának valók, ágyútöltelék, kis mulatság a pilótáknak. Senki nem nézett be a légitársaság pultjához. Taylor jobb kezét sietve végigfuttatta a kabátzsebén, csak hogy meggyőződjék, ott van még a boríték. Soha életében nem vitt még ekkora összeget. Ötezer dollár egyetlen útért, az annyi, mint ezerhétszáz font, nettó, csak hogy eltévedjen az ember a Balti-tenger fölött. Megfontolandó, persze, hogy Lansen nem művel effélét nap mint nap. Egészen különleges eset a mostani, Leclerc így mondta. Taylor eltöprengett, mi volna, ha odahajolna a lányhoz a pult fölött, és elárulná neki, ki is ő, megmutatná a borítékban lapuló pénzt. Még sosem volt ilyen nője, ilyen igazi, ilyen magas, ilyen fiatal. Fölment megint, vissza a bárba. A pultos már megismerte. Taylor a Stein hägerre mutatott a polc közepén, és ennyit mondott: – Még egyet ugyanabból, ha nem bánja. Pontosan abból, ami épp a háta mögött van, abból a helyi méregből. – A Steinhäger német – jelentette ki a pultos. Taylor bankjegyet halászott elő a tárcájából. A celofán alatt egy kislány fényképe lapult, talán kilencéves, szemüveges kislányé, aki babát tartott a kezében. – A lányom – magyarázta a pultosnak, aki halvány mosollyal válaszolt. Hangja folyton változott, akár az utazóügynököké. Ha saját rangjabelihez szólt, még elnyújtottabb, még fensőbbségesebb hangon beszélt, amivel a nem létező különbséget próbálta fitogtatni. Elváltozott a hangja olyankor is, amikor ideges volt. Be kellett ismernie: borzongatja az izgalom. Fura helyzet ez; hogy az ő korában, az ő tapasztalatával az ember a rutinszerű futármunkáról műveleti
10
területre váltson! Azoknak a nyavalyásoknak a Köröndön, azoknak való az ilyesmi, nem az ő bandájának. Egészen más tészta ez, nem a jól begyakorlott, megszokott rutin, ráadásul ilyen lehetetlen helyen, az isten háta mögött! Föl nem foghatta, kinek jutott eszébe ide repülőteret építeni. Pedig általában szerette a külföldi utakat – ellátogatni Hamburgba a jó öreg Jimmy Gortonhoz például, vagy Madridban tölteni egy éjszakát. Jólesett elszabadulni kicsit Joanie-tól. A törököknél is futott néhány kört, bár a szurtos képűeket sehogy sem állhatta. De még az is kész gyönyörűség volt ehhez az ügyhöz képest: első osztályon repült, a táska mellette a szomszéd ülésen, a zsebében NATO-útlevél – az a munka rangot jelentett, olyat, mint a diplomatáké, vagy majdnem olyat. Hanem ehhez a mostani dologhoz sehogy sem fűlött a foga. Leclerc azt mondta, nagy fontosságú ügyről van szó, és Taylor hitt neki. Új útlevelet kapott, álnévre. Malherbe, amit Mallabynek kell ejteni, magyarázták. A jóisten se tudja, ezt ki kotlotta ki. Taylor még csak le sem tudta írni helyesen, a recepción is elrontotta reggel. A napidíj persze nagyszerű, tizenöt font műveleti költség naponta, számlabemutatás nélkül. A Körönd állítólag tizenhetet ad. Ő is jól el tudná költeni, vehetne valami szépet Joanie-nak. Aki egyébként jobban örülne a pénznek. Megmondta neki, természetesen. Nem lett volna szabad, de hát Leclerc nem ismeri Joanie-t. Taylor rágyújtott, markába rejtve a cigarettát, akár a szolgálatban dohányzó őrszem. Hogy az ördögbe ugorhatna el Skandináviába anélkül, hogy szólna a feleségének? Eltöprengett: mi a bánatot művelnek azok a gyerekek, hogy egész idő alatt olyan megbabonázottan tapadnak a kilátóablakhoz? Elképesztő, milyen könnyedén beszélik az idegen nyelvet. Megint az órájára pillantott, de szinte nem is látta, mennyi az idő. Megérintette a zsebében lapuló borítékot. Inkább nem iszik többet, ide tiszta fej kell. Azon tűnődött, mit csinálhat épp Joanie. Talán most ül le egy pohárka ginre vagy miegyébre. Milyen kár, hogy egész nap dolgoznia kell. Hirtelen eszmélt rá, hogy mélységes csönd támadt körülötte. A pultos megdermedve fülelt. Az öregek is fölfigyeltek az asztalnál, ostoba képüket a kilátóablak felé fordították. Aztán meghallotta: tisztán, ha a távolból is, a
11
repülőgép motorja zümmögött. Közeledett a reptérhez. Taylor az ablak felé indult, de még nem ért oda, amikor újra megszólalt a hangosbemondó. A gye rekek az első néhány német szó után galambrajként rebbentek el az érkezési várócsarnok irányába. Az asztalok mellől is fölkeltek; a nők a kesztyűjükért nyúltak, a férfiak a kabátokért és aktatáskákért. Végre angolul is bemondták: Lansen landolni készül. Nyoma sem volt még a gépnek. Taylor kibámult az éjszakába, mind jobban erőt vett rajta az aggodalom. Mintha a világ végén volnék, mondogatta magában, a nyavalyás világ végén. Mi van, ha Lansen lezuhan, mi van, ha megtalálták a fényképezőgépeket? Bárcsak más vinné ezt az ügyet, fohászkodott. Woodford, miért nem Woodford vállalta, vagy Avery, az a nagyokos diákfazon? A szél erősödött, Taylor megesküdött volna rá, hogy egyre erősebben tombol, tisztán látszott ez a hó kavargásán a kifutó fölött. A szél vadul ostromolta a jelzőfényeket, hatalmas, fehér tornyokat emelt a horizonton, hogy aztán, szinte gyűlölködve, azonnal el is söpörje őket. Egy váratlan szélroham nagy adag havat vert az ablakhoz, éppen Taylor szeme előtt. Taylor hátrahőkölt. Jégszemcsék kurta sorozata záporozott az ablakra, a fakeret felnyögött. Taylor megint az órára pillantott, afféle ideges megszokásból. Mintha segítene egy kicsit az, hogy az ember tudja, mennyi az idő. Úgyse hozza össze ez a Lansen! Taylor szívverése szinte megtorpant. Fölbúgtak a szirénák, mind a négy, halk, lágy hangon, amely pillanatokon belül fültépő vijjogássá erősödött, és úgy jajongott a reptér ördögi sivataga fölött, akár egy csapat éhező farkas. Tűz… nyilván kigyulladt a gép. Lángol, és Lansen megpróbálja így is letenni valahogy. Taylor heves mozdulattal sarkon fordult, hátha valaki meg tudja mondani, mi történik. A pultos mögötte higgadtan törölgetett egy poharat. Ő is kifelé lesett az ablakon. – Mi folyik itt? – kiáltotta Taylor. – Miért szirénáznak? – Rossz időben mindig szólnak – felelte amaz. – Ez a szabály. – Miért hagyják landolni? – faggatózott tovább Taylor. – Miért nem irányítják el délnek? Miért nem küldik át valami nagyobb helyre? Ez a reptér túl kicsi.
12
A pultos közönyösen csóválta a fejét. – Nem olyan rossz ám a helyzet – mutatott ki a kifutókra. – Egyébként is szörnyen késő van. Talán üzemanyaga sincs már. Látták, ahogy a repülő a leszállópálya fölé ér, fényei versenyt villódznak a jelzőfényekkel, reflektorai a pályát pásztázzák. Már alacsonyan repült, biztonságosan közel a talajhoz, és ahogy végiggördült a hosszú pályán, a motorok bőgése egyre közelgett. A bár kiürült, Taylor magára maradt. Rendelt egy italt. Tudta, mi a dolga. Maradjon a bárban, rendelkezett Leclerc, Lansen odajön magához. Nem jön azonnal, dolga lesz még a repülési jegyzőkönyvvel, a fényképezőgépekkel. Taylor hallotta, hogy a gyerekek egy nő vezetésével énekelnek odalent. Mi az ördögnek kell nőknek és gyerekeknek nyüzsögniük körülötte? Hiszen férfimunkát végez, avagy tán nem, ötezer dollárral és egy hamis útlevéllel a zsebében? – Ma már nem lesz több járat – jegyezte meg a pultos. – Letiltották az összes többit. – Tudom – bólintott Taylor. – Rémítő az idő odakint, tényleg rémítő. A pultos palackokat rakosgatott. – Nem volt azért igazán veszélyes – mondta csitítóan. – Lansen kapitány elsőrangú pilóta. – Habozott kissé, nem tudta, elrakja-e a Steinhägert is. – Még jó, hogy nem volt veszélyes! – csattant föl Taylor. – Ki beszél itt veszélyről? – Még egy italt? – kérdezte a pultos. – Nem kérek, de maga igyon. Csak rajta, egyet magának. A pultos vonakodva töltött magának, és rácsavarta a palackra a kupakot. – Akkor is, hogyan csinálják? – kérdezte Taylor, mint aki békülni szeretne a pultossal. – Ilyen időben az orrukig se látnak! – Sokat tudóan mosolygott. – Ül az ember az orrban, és akár csukva is tarthatná a szemét, akkor sem látna kevesebbet. Tudom én azt – tette hozzá, két kezét könnyedén összekulcsolva a pulton, mintha a vámellenőrzésen esne épp át. – Tudom, miről beszélek… A legnehezebbje mindig nekik jut, ezeknek a fiúknak, ha bármi is félremegy.
13
– A fejét csóválta. – Megérdemlik – nyilatkoztatta ki. – Megérdemelnek minden fillért, amit csak keresnek. Főleg egy ekkora gépen. Ezeket madzag tartja össze, én mondom, madzag. A pultos szórakozottan bólogatott, kiitta az italát, elmosta a poharat, megtörölte, és betette a polcra a pult alá. Aztán kigombolta fehér zubbonyát. Taylor nem mozdult. – Nos – mondta örömtelen vigyorral a pultos –, ideje hazamennünk. – Hogyhogy mennünk? – meresztette ki a szemét Taylor, s féloldalra biccentette a fejét. – Ezt meg hogy érti? – Most már kakaskodhatott: Lansen földet ért. – Zárnom kell. – Hazamenni, nahát! Igyunk inkább még egyet. Maga felőlem mehet, ha úgy tetszik. Én a magam részéről Londonban lakom. – Félig kötekedően beszélt, félig játékosan, félig bosszúsan, és egyre hangosabban. – Mivel pedig a maguk légitársaságai holnapig sehogyan sem képesek eljuttatni engem sem oda, sem sehova máshová, kicsit buta dolog ilyet javasolni, igaz-e, öregem? – Mosolygott még, de csak az ideges ember kurta, haragos mosolyával, aki közel jár ahhoz, hogy kijöjjön a sodrából. – És ha legközelebb elfogad tőlem egy italt, barátocskám, akkor jó szándékúan annyit javasolnék, hogy… Nyílt az ajtó, és belépett Lansen. Nem így kellett volna történnie, egyáltalán nem így írták le neki ezt a jelenetet. Maradjon a bárban, így mondta Leclerc, üljön a sarokasztalhoz, rendeljen egy italt, a kalapját és kabátját meg tegye a másik székre, mintha várna még valakit. Lansen mindig megiszik egy sört leszállás után. Szereti a nyilvános bárt, ez illik a stílusához. Sok ember fog ott kavarogni, magyarázta Leclerc. Kicsi a hely, de egy reptéren mindig történik valami. Lansen majd körülnéz, hova telepedjen, alaposan, nyíltan körülnéz, aztán odamegy magához, és megkérdezi, hogy szabad-e a szék. Maga azt feleli, hogy egy barátja számára foglalta, de az illető nem jön. Lansen megkérdezi, leülhet-e. Sört rendel, aztán megkérdezi, hogy férfi vagy nő-e az a barát. Maga azt mondja, ne legyen már indiszkrét, mire nevetnek egy sort, és beszélgetni kezdenek. Két dologra
14
kell rákérdeznie: a magasságra és a repülési sebességre. A kutatási szekciónak szüksége lesz ezekre az adatokra. Hagyja a pénzt a kabátja zsebében. Ő majd fölakasztja a sajátjával együtt, és akkor csöndben, minden feltűnés nélkül elveszi a borítékot, és a maga zsebébe teszi a filmet. Megisszák az italukat, kezet ráznak, és minden tipp-topp. Reggel pedig hazarepül. Leclerc szájából annyira egyszerűnek hangzott az egész. Lansen feléjük ballagott az üres helyiségen át; magas, erőteljes alak sötétkék esőkabátban, sapkában. Futó pillantást vetett Taylorra, és a pultoshoz szólt. – Jens, egy sört kérnék. – Aztán Taylorhoz fordult. – Hát maga? – A maguk helyi itókáját – mondta feszült mosollyal Taylor. – Adjon neki, amit akar. Duplát. A pultos gyors mozdulattal újragombolta a zubbonyát, kinyitotta a szekrényt, és nagy adag Steinhägert töltött, Lansen elé pedig egy sört tett a hűtőből. – Leclerctől? – tudakolta kurtán Lansen. Meghallhatta akárki. – Igen – ismerte be Taylor, és csak sokára, gyáván tette hozzá: – Leclerc és társa, London. Lansen fogta a sörét, és a legközelebbi asztalhoz vitte. A keze remegett. Leültek. – Akkor árulja el – sziszegte vadul –, ki volt az a rohadt idióta, aki az instrukciókat adta? – Nem tudom – hőkölt vissza Taylor. – Azt sem tudom, milyen instrukciókat kapott. Nem tehetek semmiről. Engem a filmért küldtek, ennyi az egész. Még csak nem is ez a szakmám. Nem dolgozom fedett akciókban. Futár vagyok. Lansen előrehajolt, kezét Taylor karjára tette. Taylor érezte, hogy még mindig remeg. – Nekem sem volt a szakmám, egészen máig. Gyerekek is voltak azon a gépen. Huszonöt német gyerek, téli vakáción. Egy egész rakás kiskölyök. – Igen – próbált mosolyogni Taylor. – Ott volt a fogadóbizottság a váróban. – Mi az ördögöt kerestünk egyáltalán? – tört ki szenvedélyesen Lansen. – Mi a fene olyan izgalmas Rostockban?
15
– Mondom, hogy semmi közöm hozzá – tiltakozott Taylor, majd következetlenül hozzátette: – Leclerc szerint nem is Rostock számít, hanem a tőle délre fekvő terület. – A háromszög. Kalkstadt, Langdorn, Wolken. Nekem aztán nem kell magyarázni. Taylor aggodalmasan sandított a pultos felé. – Nem kellene talán ilyen hangosan – jegyezte meg. – Az a fickó nem túl szimpatikus. – Belekortyolt a Steinhägerbe. Lansen legyintett az arca előtt, mintha valamit el akarna hessegetni. – Végeztem – jelentette ki. – Ilyet soha többet. Vége. Semmi bajom nem volt azzal, hogy fényképezgetünk, amíg nem kellett az útvonalról letérni. De ez így túl sok. Érti-e, rohadtul túl sok. – Nehéz, vaskos akcentusa szinte beszédhibának hatott. – Megvannak a képek? – kérdezte Taylor. Meg kell szereznie a filmet, és lelépni innen. Lansen vállat vont, az esőkabát zsebébe nyúlt, elővett egy cinkdobozos harmincötös filmet, és Taylor legnagyobb rémületére egyszerűen átnyújtotta neki az asztal fölött. – Mi volt az? – kérdezte újra. – Mi a fenét kerestek ott? Lementem a felhőszint alá, köröztem erre, arra. Egy darab atombombát nem láttam. – Valami fontos, nekem csak ennyit mondtak. Valami nagy fontosságú dolog. Meg kellett csinálni, hát nem érti? Arrafelé nem repülhet be az ember illegálisan. Rendes, bejegyzett légitársaság kell, menetrend szerinti járat. Máshogy nem megy. Nincs más megoldás. – Ide hallgasson: azonnal kiszúrtak minket, amint megjelentünk. Két MiG. Szeretném tudni, honnan a fenéből jöttek. Mellettünk repültek egy darabig, aztán lekoptak. Közel jöttek, nagyon közel. Piszok veszélyes volt azzal a sok kölyökkel. – A söréhez még hozzá sem nyúlt. – Mi a francot akartak? Miért nem szállítottak le? – Mondtam már, hogy én semmiről nem tehetek. Sose végzek ilyen munkát. De akármit kerestettek is Londonból, ők tudják, mit csinálnak. – Mintha magát győzködte volna; nagy szüksége volt rá, hogy hihessen Londonban.
16
– Nem pazarolják hiába az időt. A magáét sem, öregfiú. Tudják, mit csinálnak. – Összevont szemöldökkel igyekezett meggyőződést mutatni, de Lansen talán meg sem hallotta, mit mond. – A fölös kockázatot sem szeretik – folytatta Taylor. – Maga jó munkát végzett, Lansen. Mindnyájan megtesszük a magunk dolgát, fölvállalunk némi rizikót is. Mindnyájan. Én a háborúban vállaltam, tudja. Maga nagyon fiatal, nemigen emlékezhet rá. Ugyanaz a munka most is, ugyanazokért a célokért küzdünk. – Hirtelen eszébe jutott, mit kell megkérdeznie. – Milyen magasságból készítette a felvételeket? – Változó. Kalkstadt fölött 1800 méterig lementünk. – Kalkstadt érdekelte őket a leginkább – jegyezte meg elismerően Taylor. – Elsőrangú munka, Lansen, elsőrangú. Hát a sebesség milyen volt? – Háromszázhúsz… háromszáznyolcvan. Valahogy úgy. És nem volt ott semmi a világon, nekem elhiheti. Csak a nagy semmi. – Cigarettára gyújtott. – Én ezzel végeztem – ismételte el újra. – Akármilyen fontos is a célpont. – Fölkelt. Föltápászkodott Taylor is, jobb kezével a kabátzsebében kutatott. Hirtelen kiszáradt a torka: a pénz… hová lett a pénz? – Nézze meg a másik zsebet – javasolta Lansen. Taylor átnyújtotta a borítékot. – Lesz ebből valami gond? Úgy értem, a MiG-ekből. Lansen vállat vont. – Nemigen hiszem. Ilyenem még nem volt. Hinni fognak nekem egy szóra, elhiszik, hogy csak az időjárás okozott problémát. Úgy félúton tértem le az útvonalról. A földi irányítás hibája is lehetett. Zavar lehetett az adásban is. – Na és a navigátor? A legénység? Ők mit gondolnak? – Az már az én dolgom – mondta savanyúan Lansen. – Londonnak megmondhatja, hogy végeztem. Taylor aggodalmasan méregette. – Nyilván csak ki van készülve a stressztől – kockáztatta meg. – Menjen a pokolba – felelte Lansen lágyan. – Pusztuljon innen. – Elfordult, pénzt tett a pultra, és kisétált a bárból, hanyagul az esőkabátja zsebébe tömve a bankókkal teli, hosszú, sárgás borítékot.
17
Egy pillanat múlva Taylor is elindult. Ahogy átküzdötte magát az ajtón, és eltűnt lefelé a lépcsőn, a pultos hosszan nézett utána. Roppant utálatos alak, elmélkedett magában, de hát ő világéletében utálta az angolokat. Taylor először arra gondolt, nem kellene taxin menni a szállodába. Gyalogolhatna, megtakarítana egy kis pénzt. A légitársaság alkalmazottja odabólintott neki, ahogy átvágott a hallon a főbejárathoz. A nagy csarnokot tíkfa burkolat borította, a meleg levegő hullámokban szállt föl a padlóról. Taylor kilépett a szabadba. A hideg kardpengeként hasított át ruházata rétegein, bénítóan futott végig az arcán, nyakán, vállán, akár a gyorsan terjedő méreg. Meggondolta magát, tekintete taxit keresett. Részeg volt. Rádöbbent, hogy a friss levegőre kilépve fejébe szállt az ital. A droszt üres volt. Egy szál öreg Citroën állt úgy ötvenméternyire lejjebb az út mentén, járó motorral. A szerencsés dög, nála bezzeg jár a fűtés, gondolta Taylor, és visszasietett az előcsarnokba. – Taxi kéne – mondta a lánynak. – Hol találok, tudna segíteni? – Kétségbeesetten remélte, hogy normálisan néz ki. Őrültség volt annyit inni. Legalább Lansentől nem kellett volna elfogadnia a meghívást. A lány csak a fejét rázta. – Elvitték a gyerekeket – mondta. – Hatot kocsinként. Ez volt ma az utolsó járat. Télen alig van taxi – mosolyodott el. – Tudja, ez egy nagyon kicsi reptér. – Hát az a vén kocsi, odébb az úton? Az nem taxi, ugye? – Taylor hangja távolian csengett. A lány az ajtóhoz ment, és kilesett. Óvatosan, szinte egyensúlyozó léptekkel járt, mozgása mesterkéletlen volt, mégis provokatív. – Nem látok kocsit. Taylor is kinézett. – Volt itt egy öreg Citroën, járó motorral. Nyilván elment. Csak gondoltam… – Jézusom, elment mellettünk, és meg sem hallottam. – A taxik mind Volvók – jegyezte meg a lány. – Talán visszajön még egy, ha letették a gyerekeket. Miért nem megy a bárba? Ihatna egyet addig. – Bezárt – mordult Taylor. – A pultos hazament.
18
– A reptéri hotelben szállt meg? – Igen, a Reginában. És ami azt illeti, sietnem kéne – most már könnyebben beszélt. – Hívást várok Londonból. A lány kétkedően mérte végig Taylor esőkabátját. – Mehetne épp gyalog is – kockáztatta meg. – Tíz perc ide, csak végig kell mennie egyenesen az úton. A csomagját meg maga után küldik. Taylor az órájára nézett, jellemző, széles mozdulattal. – A csomag már ott van, reggel érkeztem. Aggodalmas, gyűrött arca volt, kabaréba való fajta, mégis kimondhatatlanul szomorú. Az ilyen arcon a szem sápatagabbnak tűnik a környezeténél, és az összes vonás mintha az orrlyukak köré rendeződne. Taylor talán épp ennek tudatában növesztett bajuszt. Semmitmondó kis bajsza sikeredett, mintha úgy firkálták volna oda a fényképére, csak összezavarta az arcát, anélkül, hogy a hibáit leplezte volna. Az összhatás bizalmatlanságot keltett, nem mintha kiérdemelte volna, egyszerűen csak semmi tehetsége nem volt a félrevezetéshez. Egyes mozdulatai is hasonlóan disszonánsak voltak, valami örökre elveszett eredeti kezdetleges másolatai, megvolt például az a bosszantó szokása, hogy hirtelen kiegyenesedett, ahogy a katonák szoktak, mintha azon kapta volna magát, hogy illetlenül ernyedten áll. Vagy azok az affektált térd- és könyöktartásai, melyek, ha tökéletlenül is, lovas ember benyomását keltették. És valahogy mégis az egész mozgása sértett, fájdalmas méltóságot sugárzott, mintha könyörtelenül viharos szélben kellene helytállnia. – Ha siet, nem is egészen tíz perc – biztatta a lány. Taylor pedig utált várakozni. Meggyőződése volt, hogy csak komolytalan ember várakozik, hogy sértés, ha várakozáson kapják. Ajkát összepréselte, megrázta a fejét, bosszúsan vakkantott egy Jó éjt, hölgyemet, és kisietett a jeges éjszakába. Életében sem látott még ilyen eget. Határtalan kupolaként borult a havas síkság fölébe, végtelenségét egy-egy ködfolt törte meg néhol, a csoportokba verődő csillagok és a sárga félhold körül. Taylor riadt volt, akár a tengerre
19
vetődött szárazföldi patkány. Bizonytalan, egyre sietősebb léptekkel haladt, kissé imbolyogva. Talán öt perce gyalogolhatott, amikor a kocsi utolérte. Ösvény sem volt a hóban. Először a reflektort vette észre, mert a hó még a motorzajt is elnyelte. Csak az elébe vetülő fényre lett figyelmes; azt sem tudta, honnan jöhet. Taylor jó darabig azt hitte, hogy csak a reptér forgó reflektorát látja. Aztán fölfigyelt rá, hogy a saját árnyéka egyre rövidül, és hirtelen élesebbre is vált a fény – ekkor értette meg, hogy egy autó jön a nyomában. Sietősen gyalogolt az út jobb oldalán, a padka jeges kőrakása mellett. Megfigyelte, hogy a fény szokatlanul sárga, s arra gondolt, hogy a fényszórók a francia szabályok szerint ki vannak maszkolva. Nagy megelégedésére szolgált ez az ügyes kis következtetés: azért csak működik a jó öreg agyvelő, mindennek ellenére. Nem nézett hátra; félénk ember volt a maga módján, és nem akarta, hogy viselkedése alapján úgy tűnjön, autóstopra vár. Eszébe jutott viszont, ha kissé későn is, hogy a kontinensen jobb oldali közlekedés van, tehát a rossz oldalon gyalogol, és tennie kell valamit. A kocsi hátulról kapta el, és azonnal eltörte a gerincét. Egy szörnyű pillanatra a rémült irtózat eleven képévé vált, ahogy feje, a válla és a kitárt két karja hátrarebbent, ujjai a semmibe markoltak. Nem kiáltott. Mintha minden testi ereje és szellemi energiája a fájdalomnak ebbe a végső gesztusába sűrűsödött volna, amely plasztikusabban fejezte ki a halálos gyötrelmet, mint bármely más, élő emberi mozdulat. Valószínűleg a kocsi sofőrje nem is tudta meg, mit művelt; a test becsapódását talán meg sem tudta különböztetni az itt-ott elszabaduló hótömbök puffanásától. Az autó egy-két méteren még magával hurcolta a holttestet, amely aztán lesodródott a karosszériáról az üresen tátongó útra; összeroppant, merev kis alak a havas sivatagban. A puhakalap mellette hevert, aztán elkapta egy hirtelen jött, havat kavaró szélfuvallat. Az esőkabát rongyai is meglibbentek a szélben, hiába kapkodva a kis fémdoboz után, amely lágyan elgördült, egy pillanatra megtorpant a padkánál, majd csüggetegen legurult a lejtőn.
20
MÁSODIK RÉSZ
Avery
„Vannak dolgok, amelyeket senkinek nem áll jogában megkérdezni fehér embertől.”
John Buchan, Mr. Standfast
2 Előjáték
Hajnali három óra volt. Avery letette a telefont, fölébresztette Sarah-t, és így szólt: – Taylor meghalt. – Persze nem lett volna szabad megmondania. – Ki az a Taylor? Egy rakás dögunalom, felelte magában Avery. Alig emlékezett rá. Nyomasztóan unalmas angol fickó, egyenesen a brightoni mólóról. – A futárok közül – magyarázta. – Ott volt a háborúban is. Elég jó volt. – Mindig ezt mondod. Neked mind jó. Akkor hogyan halt meg? Hogyan halt meg? – ült föl Sarah az ágyban. – Leclerc várja még az információkat. – Bárcsak ne figyelné Sarah, míg öltözködik! – És mit akar? Segíts neki várni? – Azt akarja, hogy menjek be. Szüksége van rám. Nyilván te sem azt várnád tőlem, hogy ezek után csak a másik oldalamra fordulok. – Csak kérdeztem. Mindig olyan figyelmes vagy Leclerchez. – Régi embere volt Taylor. Nagyon odavan. – Fülében csengett még Leclerc diadalmas hangja: Jöjjön azonnal, taxin! Átnézzük újra az aktákat. – Gyakran előfordul az ilyen? Sűrűn hullanak az emberek? – méltatlankodott Sarah, mint akinek sosem mondanak meg semmit; mintha ő volna az egyetlen, aki szörnyűnek érzi Taylor halálát. – Senkinek nem szabad említened – mondta Avery. Ez volt az egyik módja annak, hogy távol tartsa magától Sarah-t. – Azt sem, hogy el kellett mennem az éjszaka közepén. Taylor álnév alatt dolgozott. A feleségének is még meg kell majd mondani – tette hozzá, miközben a szemüvegét kereste.
23
Sarah fölkelt, köntösbe bújt. – Az isten szerelmére, ne beszélj már ilyen cowboy modorban. Ha a titkárok tudhatják, a feleségek miért nem? Vagy ők csak akkor értesülnek, ha meghal a férjük? – Az ajtóhoz lépett. Középmagas asszony volt, hosszú hajjal, ami nemigen illett szigorú vonású arcához. Feszült modorából aggodalom, kezdődő elégedetlenség sugárzott, mintha tudná, hogy a holnap csak rosszabb lehet a mánál. Oxfordban találkoztak, ahol jobb eredményeket ért el, mint Avery. Ám a házasság valahogy gyerekessé tette, a függő helyzet lételemévé vált, mintha odaadott volna a férjének valami lényegeset, amit állandóan vissza szeretne kapni, de hiába. A fiuk is inkább ürügy volt, semmint személyisége kiterjesztése: fal a világ ellen, nem pedig összekötő elem. – Most meg hová mégy? – kérdezte Avery. Az asszony hajlamos volt néha merő bosszúságból értelmetlen tettekre ragadtatni magát; például hogy széttépjen egy színházjegyet. – Van egy gyerekünk is, ha emlékszel – jegyezte most meg. – Erre Avery is meghallotta, hogy Anthony sír. Nyilván fölébresztették. – Majd telefonálok a hivatalból. Az ajtóhoz sietett. Sarah visszanézett rá a gyerekszoba küszöbéről, és Avery tudta, mire gondol: hogy meg sem csókolták egymást. – Maradnod kellett volna a kiadónál – jegyezte meg Sarah. – Azt is éppígy utáltad. – Miért nem küldenek legalább egy autót? Azt mondtad, tele vannak kocsikkal. – Vár rám a sarkon túl. – Azt meg mi a fenének? – Biztonságosabb. – Biztonságosabb, mitől? – Van nálad pénz? Nálam egy fitying sincs. – Minek az neked? – Csak hogy legyen, a fenébe már! Nem szaladgálhatok üres zsebbel. – Az asszony előhalászott egy tízshillingest a táskájából. Avery becsapta maga mögött az ajtót, és leszaladt a lépcsőn a Prince of Wales Drive-ra.
24
Ahogy a földszinti ablak mellett elhaladt, oda sem kellett néznie, tudta, hogy Mrs. Yates árgus szemmel figyeli a behúzott függöny mögül. Mindenkit figyelt, éjjel-nappal, macskáját szorongatva az ölében vigasz gyanánt. Szörnyű hideg volt odakint. A szél a folyó felől fújt, a parkon át. Avery végignézett az utcán mindkét irányban. Semmi. Oda kellett volna szólnia a claphami drosztra, de minél előbb el akart jönni otthonról. Ráadásul azt állította Sarah-nak, hogy vár rá a kocsi. Elsétált vagy száz métert az erőmű felé, aztán meggondolta magát, visszafordult. Álmos volt. Különös érzékcsalódás gyötörte, mintha még idekint is egyre hallaná a telefon csöngését. Az Albert hídnál folyton lézeng egy taxi, ez még a legjobb ötlet. Úgyhogy megint elhaladt az épület bejárata előtt, ahol lakott, és fölnézett a gyerekszoba ablakára. Sarah ott állt, bámult kifelé. Nyilván azon tépelődik, hol lehet a kocsi. Anthonyt a karjában tartotta, és Avery tudta, hogy sír, amiért ő nem csókolta meg búcsúzóul. Majd félórájába telt, míg taxit talált, és a Blackfriars Roadra ért. Avery nézte az úton szembefutó lámpákat. Aránylag fiatal volt, a modern angoloknak abba az átmeneti rétegébe tartozott, akik irodalom-diplomát és bizonytalan származást tudhatnak magukénak. Magas termetű, könyvmoly megjelenésű férfi volt, szemüveget viselt, modora lassú volt, udvarias és kissé önbecsmérlő, amivel könnyen az idősebbek kegyébe férkőzött. A taxi döcögése megvigasztalta kissé, akár a kisgyermeket a ringatás. Elhagyták a St. George’s Circust, elhaladtak a szemklinika mellett, s bekanyarodtak a Blackfriars Roadra. Már el is érték a házat, de Avery azt mondta a sofőrnek, hogy a következő sarkon tegye ki. Leclerc mindig óvatosságra intette. – Itt jó lesz – mondta. – Itt, igen. A Részleg zegzugos, kormos régi villában működött, az erkélyen tűzoltó készülék várakozott. A ház úgy nézett ki, mintha állandóan eladásra hirdetnék. Senki sem tudta, miért építtetett falat köré a minisztérium; talán hogy illetéktelen bámészkodóktól óvja, ahogy a temetőket szokás, vagy talán hogy a járókelőket védjék a halottak tekintetétől. Annyi szent, hogy nem a
25
kert miatt, mivel abban a világon semmi sem nőtt, csak fű, az is foltosan, mint egy vén korcs kutya bundája. A sötétzöld bejárati ajtó állandóan zárva volt. Napközben olykor furgonok érkeztek elé, mindig ugyanolyan színűek, végiggördültek a felhajtón, de mindig tovább is hajtottak a hátsó udvarra. A szomszédság, ha egyáltalán említette a házat, csak minisztériumi háznak nevezte, ami szigorúan véve nem felelt meg a valóságnak, hiszen a Részleg külön egység volt, mégha a minisztérium parancsnoksága alatt is állt. Az épület egyébként fegyelmezetten düledezett, mint minden kormányzati bérlemény a világ bármely táján. Azok számára, akik itt dolgoztak, misztérium lengte körül, akárcsak az anyaságot. Fönnmaradása is rejtély volt, mint Anglia fönnmaradása. Az épület beburkolta és magába fogadta őket, bölcsőjük volt, és édes anakronizmussal még a táplálás illúzióját is keltette. Avery élénken föl tudta idézni, hogyan veszi körül otthonosan a köd a stukkókkal díszített falakat, nyáron hogyan sandít be egy-egy napsugár a szobájába a laza szövésű függöny résein, nem hozva meleget, nem tárva föl titkokat. Emlékezetébe vésődött ez a téli hajnal is, a ház foltos-fekete homlokzata, az utcalámpák fényében az ablakokon megcsillanó eső. Ám akárhogy idézte is fel magában, sosem úgy gondolt rá, ahogy a munkahelyére emlékszik az ember, hanem ahogy arra a házra, ahol él. Az ösvényen a ház mögé ért, becsöngetett, és várta, hogy Pine ajtót nyisson. Leclerc ablaka világos volt. Megmutatta Pine-nak az igazolványát. Talán mindketten a háborúra gondoltak ekkor: Avery számára olyan mulatság volt ez, amit maga nem élhetett át, Pine-nak viszont saját tapasztalat. – Gyönyörű a hold, uram – jegyezte meg Pine. – Bizony – lépett be Avery. Pine bezárta utána az ajtót. – Voltak idők, hogy a fiúk nem győzték átkozni az ilyen fényes holdat. – Az ám! – nevetett föl Avery. – Mit szól a melbourne-i tesztmeccshez, uram? Bradley összesen három pontot ért el! – Ó, jaj – felelte udvariasan Avery. Ki nem állhatta a krikettet.
26
Az előcsarnok mennyezetén kék lámpa égett, mint az éjjeli világítás egy Viktória korabeli kórházban. Avery fölment a lépcsőn; fázott, és kellemetlen érzés nyomasztotta. Csengő szólt valahol. Milyen fura, hogy Sarah nem hallotta meg a telefont. Leclerc már várta. – Ember kell ide! – jelentette ki. Mintha önkéntelenül, félálomban szólalt volna meg. Előtte, az asztali lámpa fényében egy akta hevert. Vékony, apró, rendkívül nyájas emberke volt, akár egy emberbőrbe bújt macska, ápolt, mindig kifogástalanul borotvált. Kivágott keménygallérokat viselt egyszínű nyakkendővel, talán annak tudatában, hogy egy gyönge állítás kevesebb a semminél. Beszéd közben mosolygott, de örömtelenül, szeme sötét volt és fürge. Dupla hasítékos zakókat hordott, zsebkendőjét a zakó ujjába dugta. Péntekenként hasítottbőr cipőt viselt, és azt rebesgették, hogy ilyenkor vidékre megy. Senki nem tudta, merre lakhat. A szobában félhomály uralkodott. – Többször nem repülhetünk át, ez volt az utolsó. Külön megmondták a minisztériumban. Kelleni fog ott egy ember. Átnéztem a régi kartotékokat, John. Van egy Leiser nevű, valami lengyel. Ő jó volna. – Taylorral mi történt? Ki ölte meg? Avery az ajtóhoz lépett, és fölkattintotta a mennyezeti lámpa kapcsolóját. Kényelmetlenül meredtek egymásra. – Sajnálom, még nem ébredtem föl teljesen – mondta Avery. Keresni kezdték az elveszített fonalat. Leclerc szólalt meg először. – Eltartott egy ideig, míg ideért, John. Volt valami gond otthon? – Sugárzott róla, hogy nem vezetőnek született. – Sehogy sem kaptam taxit. Próbáltam hívni a claphami állomást, de nem vették föl. Sem az Albert hídon. – Szívből utált csalódást okozni Leclercnek. – Fölszámíthatja – jegyezte meg távolságtartóan Leclerc. – Meg a telefonokat is, ugye tudja? A felesége jól van? – Mondom, hogy nem vették föl. Pompásan van, köszönöm. – Nem is bánja a dolgot? – Dehogyis.
27
Sosem beszélgettek Sarah-ról. Mintha úgy osztoztak volna ketten ezen az egy házastársi kapcsolaton, ahogyan gyerekek képesek megosztozni olyan játékon, ami már nem érdekli őket. – Nos, legalább ott van a fiuk társaságnak – mondta Leclerc. – Bizony. Leclerc titokban gratulált magának, amiért tudta, hogy Averynek kisfia van. Cigarettát vett ki az asztalán díszelgő ezüstszelencéből. Egyszer elmondta Averynek, hogy a szelence ajándék, mégpedig háborús ajándék. Az ember, akitől kapta, halott volt már, az ajándékozás oka rég a múltba tűnt, s a dobozka fedelén nem állt semmilyen fölirat. Még ma sem tudja bizonyosan, tette hozzá, hogy az illető, akitől kapta, melyik oldalon állt a háborúban. Avery nevetett a kedvéért. Leclerc fölkapta az aktát az asztaláról, és a fénybe tartotta, mintha valamit alaposan szemügyre kellene vennie. – John. Avery odalépett mellé, és igyekezett nem érni a vállához. – Mit szól ehhez az archoz? – Nem tudom. Mit lehet megállapítani egy fényképről? Fiúfej látszott a képen: kerek, sima arc, hátrafésült, hosszú szőke hajjal. – Leiser. Nagyon rendesen néz ki, nem igaz? Persze húszéves a kép – ismerte el Leclerc. – Nagyon magasra értékeltük. – Kelletlenül letette a fotót, majd egy cigarettához tartotta az öngyújtót, és rágyújtott. – Nos – folytatta élénken –, úgy látszik, határozottan adódott valami. Fogalmam sincs, mi történhetett Taylorral. Szabvány konzuli jelentést kaptunk, és ennyi. A jelek szerint autóbaleset. Egy-két részlet, de semmi valóban informatív. Olyan jelentés, amit a rokonságnak szokás kiküldeni. A Külügy átküldte nekünk a telexet úgy, ahogy megkapták. Tudták, hogy mi adtuk ki az útlevelet. – Papírlapot tolt Avery felé. Ha mutatott valamit olvasni, mindig nézni akarta, ahogyan olvassák. Avery lenézett a lapra. – Malherbe? Hát ez volt Taylor fedőneve? – Igen. Muszáj lesz egy-két kocsit kérnem a minisztériumtól – magyarázta Leclerc. – Elég abszurd, hogy nincsen saját autónk. A Köröndnek bezzeg
28
egész flottája van. – Aztán újra megszólalt: – Most talán odafigyel végre a minisztérium. Talán fölfogják végre, hogy a Részleg még mindig működik. – És elhozta Taylor a filmet? – kérdezte Avery. – Tudható, hogy sikerült-e megszereznie? – Nem kaptam leltárt a nála talált holmiról – felelte méltatlankodva Leclerc. – Pillanatnyilag mindenére a finn rendőrség tette rá a kezét. Talán ott van a film is. Kicsi, vidéki hely az, gondolom, foggal-körömmel ragaszkodnak a törvény betűjéhez. – És hozzátette még, olyan könnyedén, mintegy mellékesen, hogy Avery rögtön tudta, nagyon aggasztja a dolog: – A Külügy attól tart, valami kavarodás lesz. – Ó, jaj – sóhajtott Avery automatikusan. Ez volt a bevett modor a Részlegnél; régimódi és visszafogott. Leclerc egyenesen Avery szemébe nézve, nagy átéléssel folytatta: – A külügyes rezidensünk fél órája beszélt az Asszisztenssel. Nem hajlandók belefolyni az ügybe. Azt mondják, mi titkos szervezet vagyunk, hát intézzük a magunk módján. Valakinek ki kell menni oda egy rokon szerepében, kikérni a tetemet meg a holmit, és hazahozni. Én magára gondoltam. Avery figyelme hirtelen a teremben kifüggesztett fényképekre fordult, a sok-sok fiúra, akik mind a háborúban harcoltak. Egy ugyancsak poros, fekete, felségjelzés nélküli Wellington bombázómodell két oldalán sorakoztak, két-két hatos sorban. A fotók többsége a szabadban készült. Avery a fiatal, mosolygó arcok mögött hangárokat látott, meg félig-meddig rejtve veszteglő repülőgépeket. Minden fényképen aláírások is voltak, megbarnult, elfakult irkafirkák, némelyik elegánsan nemtörődöm, mások (alkalmasint más rangúaké) kínosan gondosak, mintha az aláíró számára sem volna természetes, hogy ilyen hírnévre jutott. Sehol egy rendes vezetéknév, csupa-csupa becenév, akár egy gyerekmagazinban: Jacko, Törpe, Pip, Mákos Joe és így tovább. Csak a katonai mentőmellény volt egyforma, a hosszú haj és a napsugaras, kiscsibészes mosoly. Mintha élveznék, hogy fényképezik őket, mintha az együttlét magában ok volna a nevetésre, és ki tudja, nem az utolsó ilyen alkalom-e. Akik előrekerültek, guggoltak, kényelmesen és lazán, mint akik alaposan
29
hozzáedződtek ehhez a pózhoz a lövegtornyokban, a hátrébb állók pedig ugyanilyen könnyed gesztussal tették egymás vállára a karjukat. Nem volt ezekben a képekben semmi mesterkéltség, csak egyszerű, spontán jóakarat, ami a jelek szerint nem éli túl a háborút – vagy a fotografálást. Egyetlen arc ismétlődött meg az összes képen mindvégig: egy ragyogó szemű, sovány, düftinkabátos, kordnadrágos emberé. Rajta sosem volt mentőmellény, és mindig kissé távolabb állt a csapattól, mint aki nem egészen tartozik oda. Alacsonyabb is volt a többségnél, öregebb is. Az arckifejezése határozottabb, céltudatosabb volt, mint a fiúké, talán a tanáruk vagy mesterük lehetett. Avery egyszer végignézte a képeket, változott-e az illető aláírása tizenkilenc év alatt, csakhogy Leclerc egyetlen képet sem írt alá. És mindmáig nagyon hasonlított a régi képeire; talán csak az állkapcsa sugárzott még több keménységet, s a haja ritkult meg egy kissé. – No de ez operatív feladat volna – bizonytalankodott Avery. – Magától értetődik. Operatív részleg volnánk, ugye – biccentette félre a fejét Leclerc. – Operatív támogatással, nyilván. Semmi másról nincs szó, mint hogy elhozza Taylor holmiját. Ide hozzánk, minden egyes tételt, a film kivételével. Azt egy helsinki címre kell kézbesíteni. Erről külön tájékoztatást kap. Visszajön, és akkor segíthet Leiserrel… – De nem csinálhatná ezt a Körönd? Csak mert hát… nem volna egyszerűbb nekik? Leclerc mosolya ezúttal nehezen született meg. – Attól tartok, ez a legkevésbé sem volna megfelelő megoldás. Ez a mi műsorunk, John, az egész ügy a mi felelősségünk. Katonai célpont, ugye. Ha átadnám a Köröndnek, azzal meghátrálnék a felelősségvállalástól. Az ő reszortjuk a politika. Kizárólag a politika. Apró keze végigszántott a haján, kurta, feszült, fegyelmezett mozdulattal. – Tehát a mienk a probléma. A minisztérium eddig egyetért az olvasatommal (ez volt Leclerc egyik kedvenc kifejezése). De küldhetek mást, ha nem akarja… Woodfordot, vagy valakit az idősebbek közül. Csak azt hittem, magának tetszene. Igen fontos munka, ugye, érti, és érdekes új feladat is volna magának.
30
– Természetesen nagyon szívesen elvállalnám… ha ekkora bizalomra méltat. Leclerc elemében volt. Kék vázlatpapírt nyomott Avery kezébe. A lap Leclerc saját kézírásával volt teleírva, gömbölyű, iskolás betűivel. A tetején, kétszer aláhúzva, ez állt: Efemer. A bal margóra Leclerc a neve kezdőbetűit rótta föl, mind a négyet, alájuk pedig a Nyilvánosan elérhető besorolást. Avery megint nekilátott az olvasásnak. – Ha figyelmesen olvassa – szólt közbe Leclerc –, maga is láthatja, hogy explicite nem nevezzük meg magát rokonként, épp csak idézzük Taylor útlevélkérelmét. Eddig voltak hajlandók a külügyesek elmenni. Meg hogy ugyanezt az információt továbbítják Helsinkin át a helyi konzulátusnak. Avery a következőket olvasta: A konzuli hivataltól, válasz a telexre Malherbe ügyében. John Sommerton Avery, a … számú brit útlevél tulajdonosa, az elhunyt féltestvére volt megnevezve legközelebbi hozzátartozóként Malherbe útlevélkérelmében. Avery értesítésünk után úgy nyilatkozott, hogy még ma intézkedni fog a holttest és a tulajdontárgyak dolgában. Hamburgon át fog repülni a NAS gépével, helyi idő szerint 18:20-kor érkezik. Kérjük, biztosítsák számára a szokásos támogatást és kényelmi intézkedéseket. – Az útlevélszámát nem tudtam – magyarázta Leclerc. – A repülő ma háromkor indul. Kicsi hely az, tehát gondolom, hogy a konzul személyesen várja majd a reptéren. Kétnaponta megy gép oda Hamburgból. Ha nem kell Helsinkibe beugrania, akkor ugyanazzal a géppel jöhet vissza is. – Miért nem lehetek a testvére? – kérdezte Avery. – A féltestvér olyan gyanúsan hangzik. – Nincs már idő új útlevelet hamisítani. A Külügy roppant érzékeny az útlevelek dolgában. Már Taylorral is épp elég problémánk volt. – Újra kezébe vette az aktát. – Több is mint elég. Kezdjük csak azzal, hogy akkor magának is Malherbe-nek kellene lennie. Nem hiszem, hogy nagyon komálná – hadarta szándékolt nemtörődömséggel. A helyiségben már szörnyű hideg volt. – Na és a skandináv barátunk…? – kérdezte Avery. Leclerc értetlenül nézett. – Lansen. Vele nem kell kapcsolatba lépni?
31
– Azzal én foglalkozom – vágta rá Leclerc. Nem állhatta a kérdezősködést. – Hát Taylor felesége? – Túl pedáns lett volna özvegyet mondani. – Vele is maga foglalkozik? – Úgy gondoltam, hozzá reggel mehetnénk. Telefonon nem elérhető, a sürgöny meg túl titokzatos. – Mehetnénk? – kérdezte Avery. – Mindkettőnknek kell? – Hát maga a szárnysegédem, nem? Túl nagy volt a csönd. Averynek jólesett volna egy kis forgalmi lárma vagy legalább telefoncsöngés. Nappal itt emberek nyüzsögnének, küldöncök trappolnának, levéltári kulik zörögnének. Ha kettesben volt Leclerckel, mindig az az érzés kísértette, hogy hiányzik mellőlük egy harmadik. Leclerc társasága mindig zavarba ejtette, ahogy senki másé, és szinte lehetetlenné tette a fesztelen társalgást. Kínjában azt kívánta, bár kapna még valami olvasnivalót. – Tud valamit Taylor feleségéről? – kérdezte Leclerc. – Hogy milyen személyiség. Biztonságos-e? Látva, hogy Avery nem érti, így folytatta: – Mert előfordulhat, hogy kínos helyzetbe hoz bennünket. Ha akarja, megteheti. Nagyon óvatosan kell vele eljárnunk. – Mit fog mondani neki? – A helyzettől függ. Ahogy a háborúban is csináltuk. Nem tudja az igazat, persze. Arról sem igen tudhat, hogy a férje külföldre ment. – Talán megmondta neki. – Taylor soha. Öreg róka volt. Megkapta az instrukciókat, és tisztában volt a szabályokkal. Az asszonynak özvegyi nyugdíjat kell kapnia, ez tiszta sor. Tényleges szolgálat után – tette hozzá, elszántságot kifejező kézmozdulattal. – Hát az emberek? Nekik mit mond? – A szekcióvezetőket ma reggel összehívom. A Részlegben pedig azt fogjuk mondani, baleset történt. – Talán az is – kockáztatta meg Avery. Leclerc megint mosolygott – mosolya keserűséget sugárzott, olyan volt, mint egy vasrács.
32
– Akkor pedig véletlenül igazat mondunk. Ráadásul több esélyünk lesz, hogy hozzájutunk a filmhez. Még mindig nem volt semmi forgalom odakint. Avery gyomrába belemart az éhség. Leclerc az órájára sandított. – Gorton jelentését olvasta – jegyezte meg Avery. Leclerc megrázta a fejét. Vágyakozóan érintette meg az egyik aktát, a szívének különösen kedves albumot. – Semmi lényeges. Többször is átolvastam. Kinagyíttattam a fotókat, amennyire csak lehetett. Haldane emberei éjjelnappal dolgoztak rajta. Nem jutunk vele tovább. Milyen igaza volt Sarah-nak: azért hívott, hogy segítsek neki várni. Leclerc hirtelen megjegyezte, mintegy értelmet adva találkozásuknak: – Megszerveztem magának egy beszélgetést George Smiley-val a Köröndön a reggeli gyűlés után. Hallott már róla, ugye? – Nem – füllentette Avery. Kényes terepre értek. – Az egyik legjobb emberük volt. Olyan igazi, jellegzetes köröndi figura, de a jobb fajtából. Hol lemond, hol visszajön, érti? Ilyen lelkiismereti dolgok. Sose tudni, hogy épp a Köröndön van-e, vagy sem. Persze a fénykorán már túl van, és azt rebesgetik, hogy sokat iszik. Ő foglalkozik Észak-Európával, és eligazíthatja magát a film dolgában. A saját futárszolgálatunkat föloszlatták, úgyhogy nincs más megoldás. A Külügy tudni sem akar rólunk, és Taylor halála után nem hagyhatom, hogy csak úgy szaladgáljon a világban a filmmel a zsebében. Mennyit tud a Köröndről? – Mintha csak a nőkről kérdezősködött volna egy gyanakvó, ámde tapasztalatlan idősebb férfi. – Nem sokat – felelte Avery. – Csak a szokásos pletykákat. Leclerc fölkelt, az ablakhoz lépett. – Fura egy népség. Jók is vannak köztük, persze. Smiley például. De akkor is svindlerek! – tört ki váratlanul. – Tudom, hogy furcsa ilyet mondani a kollégáinkról, John, de hát szabályosan a vérükké vált a hazudozás. Jó részük már maga sem tudja, mikor mond igazat, mikor nem. – Fejét ide-oda forgatva fülelt valami neszre az ébredező utcán. – Még ilyen pocsék időt! Tudja, elég erős volt a rivalizálás a háború alatt. – Hallottam róla.
33
– Most már rég nincs ilyen. Nem irigylem tőlük a munkájukat. Több a pénzük, az emberük is, mint nekünk. Többet is végeznek nálunk. Csak abban kételkedem, hogy jobban-e. A mi Kutatási Szekciónknak például senki nem érhet a nyomába. Senki. – Avery úgy érezte, mintha Leclerc valami intim titkot vallott volna be, például csődbe ment házasságot vagy szégyenletes tettet; de beismerte, és most már minden rendben van. – Smiley talán kérdezősködni fog a műveletről. Nem akarom, hogy akármit is elmondjon neki, érti? Csak annyit, hogy Finnországba megy, és hogy esetleg hozni fog Londonba egy filmet, ami azonnali intézkedést kíván majd. Ha feszegeti, mondjon csak annyit, hogy tréningről van szó. Ennyire jogosítom föl. A háttérhez, Gorton jelentéséhez, a jövőbeli műveletekhez a világon semmi közük. Tréning, és kész. – Értem. De Taylorról tudni fog, nem? Ha egyszer a Külügy tud róla. – Ezt csak bízza rám. És ne hagyja elhitetni magával, hogy a Köröndnek monopóliuma van az ügynökök futtatására. Nekünk ugyanolyan jogaink vannak, épp csak nem élünk velük fölöslegesen. – Kezdődött elölről a fölvétel. Avery csak nézte Leclerc keskeny hátát a lassan világosodó ég hátterén. Egy ember, akit kizártak, gondolta, akinek nem jutott igazolvány. – Nem gyújthatnánk be? – kérdezte Avery, és kiment a folyosóra, Pine takarítószeres szekrényéhez. Talált is gyújtóst meg némi régi újságpapírt. Visszatért, a kandalló elé térdelt, és gondosan, a nagyobb darabokra vigyázva kihamuzta a tűzteret a rácson át, ahogy otthon szokta tenni karácsonykor. – Azon tűnődöm, okos dolog volt-e, hogy a reptéren találkozzanak. – Sürgős volt az ügy. Jimmy Gorton jelentése alapján halaszthatatlanul sürgős. És még mindig az. Nincs vesztegetni való időnk. Avery gyufát tartott az újságpapírhoz, s nézte, hogy az lángra lobban. Ahogy a fába is belekapott a tűz, a füst lágyan az arcába gomolygott, szeme könnybe lábadt a szemüveg lencséje mögött. – Honnan tudták, merre jár Lansen? – Menetrend szerinti járat volt. Avery szenet dobott a tűzre, majd föltápászkodott, kezet mosott a mosdónál, és megtörölközött a zsebkendőjében.
34
– Hiába kérem állandóan Pine-t, hogy tegyen ki nekem törülközőt – jegyezte meg Leclerc. – Nincs elég dolguk, ez az egyetlen bajuk. – Nem számít – tette zsebre Avery a nyirkos zsebkendőt. Combján érezte a hideget. – Most talán lesz dolguk, több is az elégnél – fűzte hozzá, irónia nélkül. – Gondoltam, behozatnék Pine-nal egy tábori ágyat ide. Amolyan főhadiszállást rögtönöznék – magyarázta Leclerc óvatosan, mintha attól tartana, hogy Avery elrontja a mulatságát. – Idetelefonálhat ma este Finnországból. Ha megvan a film, akkor csak annyit mondjon, hogy áll az üzlet. – És ha nincs? – Akkor elálltak az üzlettől. – Nem jó, túl hasonlóan hangzik – ellenkezett Avery. – Rossz is lehet a vonal. Áll és elálltak? – Hát akkor mondja azt, hogy nincs üzlet. Valami negatívot. Hiszen érti, hogy gondolom. Avery fogta a kiürült szenesvödröt. – Megkeresem Pine-t. Elhaladt az ügyeletesszoba előtt. Egy légierős altiszt darvadozott félálomban a telefonnál. Leballagott a falépcsőkön a bejárathoz. – Szén kellene a főnöknek, Pine. – A portás fölkelt, vigyázzba vágta magát a tábori ágy mellett, ahogy mindig szokta, ha megszólította valaki. – Sajnálom, uram. Nem hagyhatom el a portát. – Az isten szerelmére, itt maradok vigyázni. Megfagyunk odafönt. Pine fogta a vödröt, begombolta a köpenyét, és eltűnt a folyosó mélyén. Fütyörészni mostanában nem szokott. – Meg egy tábori ágy is kellene neki a szobájába – folytatta Avery, mikor Pine visszatért. – Talán megmondhatná az ügyeletesnek, ha fölébred. Ja, meg egy törülköző. Törülköző kell neki a mosdóhoz. – Igenis, uram. Milyen pompás látni újra akcióban a régi jó Részleget. – Hol lehet ezen a környéken reggelihez jutni? Van valami a közelben? – Itt volna a Cadena – felelte vonakodva Pine –, de nem tudom, elég jó-e az a főnöknek. – Elvigyorodott. – A régi szép időkben bezzeg volt kantinunk, uram. Amerikai reggelit is adtak.
35
Háromnegyed hét volt már. – Mikor nyit az a Cadena? – Nem tudom, uram. – Azt mondja meg, Taylort ismeri-e? – Majdnem úgy mondta, ismerte-e. – Hogyne, uram. – Hát a feleségét? – Nem, uram. – Nem tudja, miféle asszony? Nem hallott róla valamit? – Nem, uram. Semmit, uram. Nagyon szomorú eset, uram. Avery döbbenten nézett rá. Hát Leclerc megmondta neki, gondolta, ahogy fölfelé lépdelt. Előbb-utóbb muszáj lesz fölhívni Sarah-t.
36
