Copyright Agave Könyvek, 2011

Copyright © Agave Könyvek, 2011

Port Mesa, Texas 1998. október Jóval azelőtt, hogy a nap rálel a Mexikói-öbölre, a halászhajók útnak indulnak a sötétben. Javarészt rákászhajók, de akad köztük olyan is, amelynek marlinra vagy tarponra fáj a foga. A hajókon szinte kizárólag férfiak tartózkodnak. Az a néhány nő, aki rákászhajón dolgozik, általában félrevonul, magának való. Ez itt a texasi partvidék, és mivel rengeteg férfi adta drágán az életét a halászat kétszáz éve alatt, leszármazottaik és életben maradt barátaik úgy érzik, kiérdemelték, hogy előítéleteik lehessenek, hogy gyűlöljék a vietnámi vetélytársaikat, és hogy ne bízzanak meg azokban a nőkben, akik hajlandóak efféle alantas munkát végezni, az ujjízületeken áthasító, vastag kábelek és kampók között tapogatózni a sötétben. – Bárcsak minden nő olyan lenne – szólal meg egy halász a virradat előtti koromsötétben, amikor a kapitány lejjebb veszi a vonóháló mélyen morajló motorját, és a palaszürke tenger zavarossá válik –, mint Rachel. Az aztán nő a javából! – Bizony, az aztán nő a javából – helyesel egy másik halász is. – Bezony ám, a mindenségit! Rachel viszonylag rövid ideje él Port Mesában. Még júliusban bukkant fel a kisfiával és egy rozoga Dodge kisteherautóval. Kibérelt egy kis házikót a város északi részén, és levette a KISEGÍTŐT KERESÜNK táblát a Crockett a Vártán kikötői bár ablakából. Az épület az ősi, a tenger felszíne felé süppedő cölöpök tetején gubbasztott. Hónapok teltek el, mire egyáltalán vezetéknevét, a Smitht elárulta valakinek. Port Mesa csak úgy vonzza a Smitheket. Meg alkalmanként a Doe-kat is. A rákászhajók legénységének a fele olyanokból áll, akik menekülnek valami elől. Amikor szinte az egész világ dolgozik, ők alszanak, és amikor szinte mindenki alszik, ők dolgoznak; a köztes időt pedig azokban a kocsmákban töltik el az italuk mellett, ahová nem sok idegen merészkedne be. Életüket a kapás és az évszakok vezérlik. Munkájuk során eljutnak nyugatra tartva egészen Bajáig, délre pedig egészen Key Westig, és a fizetésüket készpénzben kapják. Dalton Voy, a Crockett a Vártán tulaja is készpénzben fizeti Rachelt. De akár aranyrúddal is fizethetné, ha a nő azt szeretné, hiszen amióta Rachel beállt a pult mögé, a forgalom húsz százalékkal megugrott, és bármilyen furcsa, a verekedések is megritkultak. A férfiak általában úgy szállnak le a hajókról, hogy a nap felhevítette a testüket és a vérüket, ettől ingerlékennyé válnak, s hajlamosabbak egy meglendített üveggel vagy egy biliárddákó suhintásával pontot tenni a viták végére. A gyönyörű nők társasága pedig... nos, Dalton tapasztalata szerint, csak ront a helyzeten. A férfiaknak hamarabb támad ugyan jó kedvük, de a vizet is gyorsabban felkapják. Rachelben ugyanakkor van valami, ami lenyugtatja, és óvatosságra inti őket. A szeme árulkodik erről: keményen, hidegen villan, ha valaki átlépi nála azt a bizonyos határt, például ha túl hosszan rajtafelejti a csuklóján a kezét, vagy ha elereszt egy disznó viccet, ami egy cseppet sem humoros. Arca, árkolt vonásai, viharvert szépsége egy olyan, Port Mesa előtti életet sejtet, amelyben több sötét hajnalt és rideg tényt tapasztalt meg, mint a rákászok többsége. Rachel fegyvert hord a retiküljében. Dalton Voy ezt egyszer véletlenül vette észre, de csak azon akadt fent, hogy cseppet sem lepte meg a dolog. Valami oknál fogva mindig is tudta. Ahogyan valami oknál fogva mindenki más is tudott róla. Így soha senki nem szólítja le a meló után a parkolóban, hogy megpróbálja becsalogatni az autójába, és soha senki nem követi hazáig.


Amikor viszont megenyhül Rachel tekintete, s eltűnik a távolságtartó arckifejezés, hát akkor, öregem, az egész kocsmát beragyogja a fénye. Úgy térül-fordul a bárban, akár egy táncosnő; hajlékonyan mozdul a csípője, s kecsesen billen az üveg a kezében. Ha felnevet, teli szájjal, örömtől szikrázó szemmel kacag, és ilyenkor a kocsma összes vendége egymást überelve egy-egy újabb viccel próbál előrukkolni, csakhogy újra részesei legyenek az örömének. És akkor még nem is beszéltünk a csodaszép szőke kisfiáról, aki egyáltalán nem hasonlít az anyjára, ám amikor elmosolyodik, a vak is látja, hogy Rachel gyereke. Talán még a hangulatváltozásaiban is emlékeztet rá. Néha figyelmeztetés csillan szemében, ami nem igazán megszokott egy ennyire fiatal gyerektől. Alig tanult meg járni, és máris azt sugallja a világ felé: „Ne feszítsd túl a húrt!” Amikor Rachel dolgozik, az öreg Mrs. Hayley vigyáz a kicsire. Egyszer azt mondta Dalton Voynak, hogy kívánni sem lehetne a fiúnál szófogadóbb gyereket, de olyat sem, aki ennyire nyíltan rajongana az anyjáért. Szerinte ebből a fiúból különleges ember lesz. Elnök, vagy ilyesmi. Háborús hős. „Ezt jól jegyezd meg, Dalton! Jól jegyezd meg”, hangsúlyozta többször is Mrs. Hayley. Egy este, naplementekor Dalton éppen a napi sétáját teszi a Boynton-öbölnél, amikor meglátja az anyát és fiát. Rachel a Mexikói-öböl derékig érő, meleg vizében áll, a hónaljánál fogva újra és újra megmeríti a kisfiút a habokban. A víz aranyló, selymes az alkonyuló napfényben, és Daltonnak úgy tűnik, mintha Rachel aranyban fürdetné a fiát, egy olyan ősi szertartás részeként, amely védőburkot von a gyermek teste köré, nehogy baja történjen. A páros nevetgél a borostyánszínű tengerben, és a nap vörösen bukik le mögöttük. Rachel puszit nyom a fia nyakára, és a csípőjének támasztja a gyerek vádliját. A fiú hátradől a kezében; egymás szemébe néznek. Dalton arra gondol, hogy talán még soha életében nem látott ehhez fogható gyönyörűséget. Rachel nem veszi észre a férfit, és ami Daltont illeti, ő sem igazán erőlteti ezt. Az igazat megvallva, betolakodónak érzi magát. Leszegett fejjel indul visszafelé. Valami történik az emberrel, amikor ilyen tiszta szeretetbe botlik. Egyszeriben kicsinek érzi magát; rondának, szégyenletesnek és méltatlannak. Dalton Voy a borostyánszínű vízben játszó anyát és fiát nézve egy hideg, egyszerű igazságra ébred rá: soha életében, egyetlen másodpercig sem szerette őt még így senki. Ilyen mértékű is lehet a szeretet? Az ördögbe. Olyan tisztának tűnik, hogy az már szinte bűn.


ELSŐ RÉSZ Indián nyár, 1997


1. Ebben az országban naponta kétezer-háromszáz gyerek eltűnését jelentik be. Nagy részüket elhidegült szülők rabolják el, és az esetek ötven százalékában egy pillanatig sem kérdéses a gyerekek holléte. Sok közülük egy héten belül hazakerül. Az eltűnt gyerekek egy másik része elszökött otthonról. Róluk is elmondható, hogy a többségük nem marad sokáig távol, és általában egyből tudni lehet, hogy hol vannak, vagy könnyen kideríthető – leggyakrabban egy barát házában kötnek ki. A harmadik kategóriát az elhanyagoltak alkotják, akiket kidobtak otthonról, vagy akik önszántukból szöktek el, a szülők pedig úgy döntöttek, nem indulnak a keresésükre. Ők azok, akik gyakori tagjai a hajléktalanszállóknak és a buszpályaudvaroknak, de megtalálhatók a vöröslámpás negyedek utcasarkain, majd végállomásként a börtönökben is. Évente több mint nyolcszázezer gyerek eltűnéséről érkezik bejelentés országszerte. Ezekből csupán háromezer-ötszáz-négyezer eset esik abba a kategóriába, amit az Igazságügyi Minisztérium „családtaghoz nem köthető elrablás” névvel illet, vagy azon esetek közé tartozik, amikor a rendőrség hamar kizárja annak eshetőségét, hogy a gyereket egy családtag vitte el, esetleg elszökött, vagy a szülők űzték el, netán csak eltévedt, vagy megsérült. Ezekből az esetekből háromszáz gyerek tűnik el évente úgy, hogy soha nem kerül elő. Senki sem tudja – se a szülők, se a barátok, se a rendőri szervek, se a gyermekvédelmi szolgálatok, se az eltűntek felkutatására létrejött központok –, hol köthetnek ki ezek a gyerekek. Nagy valószínűséggel a temetőkben; esetleg a pincékben vagy pedofilok házaiban; de az is lehet, hogy elnyeli őket az üresség, átesnek a világegyetem szövetén keletkezett réseken, s a túloldalról soha többé nem hallunk felőlük. Bárhol köt is ki ez a háromszáz gyermek, egyikük sem kerül elő. Ideig-óráig kísértenek még néhány idegent, akik hallottak az esetükről, a szeretteiket azonban jóval tovább háborgatják. A hátrahagyott holttest, azaz a haláluk bizonyítéka híján sosem halnak meg. Nem hagyják, hogy megfeledkezzünk róluk. És nem kerülnek elő. – A húgomnak – mondta Lionel McCready, fel-alá járkálva a harangtoronyban lévő irodánkban – nagyon nehéz élete volt. – A nagydarab Lionelre, akinek kissé bánatosan lógó kutyaarca és széles, csapott válla van, mintha valami láthatatlan súly nehezedett volna. Tétován, szégyenlősen mosolygott, de kérges tenyerével erősen szorította meg a kezem. A UPS-kézbesítők barna egyenruháját viselte, és a hozzá illő barna baseballsapka sildjét gyűrögette húsos kezében. – Az anyánk… hát, őszintén szólva egy piás volt. Apánk pedig elhagyott minket, amikor még mindketten kicsik voltunk. Ha valaki ilyen körülmények között nő fel, akkor én… azt hiszem, hogy… meglehet, hogy felgyülemlik benne a harag. Időbe telik, mire benő a feje lágya, és megtalálja a saját útját. Nem csak Helene-ről beszélek. Úgy értem, én is problémás eset voltam, és huszonéves koromban egy elég durva ügy miatt ki is kötöttem a zárkában. – Lionel – szólalt meg a felesége. A férfi leintette, mint akinek muszáj színt vallania: most vagy soha. – Mázlim volt. Találkoztam Beatrice-szel, és jó útra tértem. Ezzel azt akarom mondani, Mr. Kenzie, Ms. Gennaro, hogy idővel, és ha az élet néha hagy nekünk egy kis szusszanásnyi időt, felnövünk. Szerintem a húgom még nem nőtt fel teljesen. Talán… mert nehéz élete volt, és…


– Lionel, ne mentegetőzz állandóan Helene nevében! – vágott közbe a felesége, majd beletúrt rövid, eperszínű hajába. – Ülj le, szívem! Kérlek szépen! – Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy Helene-nek nem volt felhőtlen az élete – makacskodott Lionel. – Ahogy neked sem – felelte Beatrice –, mégis jó apa vagy. – Hány gyerekük van? – kérdezte Angie. – Egy – mosolyodott el Beatrice. – Matt. Ötéves. A bátyám és a felesége vigyáz rá, amíg meg nem találjuk Amandát. Lionel egy kicsit mintha felélénkült volna a fia említésére. – Remek kissrác – jelentette ki olyan büszkén, hogy szinte maga is zavarba jött tőle. – Hát Amanda? – kérdeztem. – Ő is nagyszerű gyerek – mondta Beatrice. – És még túl fiatal ahhoz, hogy egyedül legyen a nagyvilágban. Amanda McCready három napja tűnt el a környékünkről. Azóta egész Boston azt találgatta, hol lehet. A rendőrség több embert ráállított a keresésére, mint amennyit négy évvel ezelőtt, az abortuszklinikák elleni robbantássorozat után John Salvi hajtóvadászatára. A polgármester sajtótájékoztatót tartott, ahol szavát adta, hogy a kislány eltűnése prioritást élvez a város ügyeivel szemben mindaddig, amíg meg nem találják. Még a csapból is Amanda esete folyt: reggelente ő szerepelt mindkét napilap címoldalán, esténként róla szóltak a három legnagyobb tévécsatorna vezető hírei; a szappanoperák és a beszélgetős műsorok közti szünetekben pedig óránként követhette a közönség a legfrissebb fejleményeket. És a három nap leforgása alatt semmi eredmény. Semmi nyom. Amanda McCready négy évet és hét hónapot töltött ezen a földön, mielőtt eltűnt volna. Az anyja vasárnap este ágyba dugta, egyszer még benézett hozzá olyan fél kilenc tájt, aztán másnap reggel, nem sokkal kilenc óra után, amikor már csak lánya testének gyűrött lenyomatát látta a lepedőn. Amanda ruhái, amiket Helene McCready készített ki neki – egy rózsaszín póló, egy farmer rövidnadrág, rózsaszín zoknik és a fehér tornacipő – eltűntek, s velük együtt nyoma veszett Amanda kedvenc babájának is, egy hároméves kislány szőke hajú utánzatának, ami hátborzongatóan hasonlított tulajdonosára, és akit Amanda Borsószemnek hívott. A szobában semmi sem utalt dulakodásra. Helene és Amanda egy háromszintes bérház második emeletén lakott, és ugyan nem lehetett kizárni, hogy olyasvalaki rabolta el a kislányt, aki létrát támasztott Amanda hálószobájának ablaka alá, és a szúnyoghálót feltolva jutott be a lakásba, de nem is tűnt túl valószínűnek ez a lehetőség. A szúnyoghálót és az ablakpárkányt nem bolygatták meg, és az épület alapzatánál sem látszottak a talajon létranyomok. Sokkal valószínűbb volt – mivel nemigen szokott előfordulni, hogy egy négyéves kislány fogja magát, és az éjszaka közepén elmegy otthonról –, hogy a rabló a bejárati ajtón hatolt be a lakásba, méghozzá anélkül, hogy feltörte volna a zárat vagy felfeszegette volna az ajtópántokat. Ilyesmire ugyanis semmi szükség, amikor egy ajtót elfelejtenek bezárni. Helene McCready bőven kapott hideget-meleget a sajtótól, amikor kitudódott ez az információ. Huszonnégy órával a lánya eltűnése után a News és a New York Post-féle bulvárlapok bostoni megfelelője az első oldalon hozta le az alábbi szalagcímet:


KERÜLJÖN BELJEBB! A KIS AMANDA ANYUKÁJA NEM ZÁRTA BE AZ AJTÓT A szalagcím alatt két fénykép díszelgett: az egyiken Amandát, a másikon a lakás bejárati ajtaját lehetett látni. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, ami – amint azt a rendőrség kijelentette – nem felel meg a valóságnak. Igen, Amanda McCready eltűnésének reggelén nem volt kulcsra zárva az ajtó, de azért tárva-nyitva sem hagyták. A város nagy részét azonban nem különösebben érdekelte a kettő közti különbség. Helene McCready magára hagyta négyéves kislányát egy nyitott lakásban, míg ő átment a szomszédba, a barátnője, Dottie Mahew otthonába. Ott aztán nekiálltak tévézni: megnéztek két szitkomot, és a hét filmjét, a Bűnös apát. A híradó után még ott ragadtak az Entertainment Tonight Weekend Edition első felére, majd Helene hazament. Amanda McCreadyt durván három és háromnegyed órán át egyedül hagyták egy nyitott lakásban. A feltételezések szerint valamikor ez idő alatt történhetett, hogy a kislány magától kiszökött, vagy elrabolták. A többi bostonihoz hasonlóan Angie és én is figyelemmel kísértük az eseményeket, és ahogyan mindenki más, mi sem bírtunk napirendre térni fölötte. Tudtuk, hogy Helene McCreadyt hazugságvizsgálatnak vetették alá a lánya eltűnésével kapcsolatban, amin sikeresen átment. A rendőrség egyetlen árva nyomot sem talált, amin elindulhatott volna; az a hír járta, hogy médiumokkal konzultálnak. Az utcában lakó szomszédok azon az estén –egy meleg, indián nyári este volt, amikor a legtöbb ablakot kinyitják, és elég sok járókelő mászkál az utcán –, semmi gyanúsat nem láttak, még gyereksikolyra emlékeztető hangot sem hallottak. Senkinek sem rémlett egy magányosan kóborló, négyéves kislány, mint ahogyan gyanús személy vagy személyek sem cipeltek a karjukban gyereket vagy furcsa formájú csomagot. Amanda McCready jelen állás szerint úgy tűnt el, mint a kámfor. Mintha meg sem született volna. A nagynénje, Beatrice McCready ma délután hívott fel minket. Mondtam neki, hogy kétlem, hogy sokkal többet tudnánk tenni az unokahúgáért annál, mint amit száz rendőr, a bostoni újságírók fele, és több ezer átlagember tesz meg jelenleg is. – Mrs. McCready, találjon jobb helyet a pénzének – javasoltam. – Én inkább az unokahúgomat találnám meg – felelte. Most tehát, mialatt a szerda esti csúcsforgalom távoli zaja beszűrődött az ablakon, Angie és én az irodánkban ültünk, a dorchesteri Szent Bertalan-templom harangtornyában, és hallgattuk, amint Amanda nagynénje és nagybátyja szót emel Amandáért. – Ki az apja Amandának? – kérdezte Angie. A mázsás súly ismét rátelepedett Lionel vállára. – Nem tudjuk. Egy Todd Morgan nevű fickóra tippelünk. Közvetlenül azután lépett meg a városból, hogy Helene teherbe esett. Azóta senki nem hallott róla. – Hozzátenném, hogy hosszú a lehetséges apajelöltek listája – jegyezte meg Beatrice. Lionel lesütötte a szemét, és a padlóra nézett. – Mr. McCready – szólítottam meg. Felnézett rám.


– Lionel. – Kérem, Lionel. Foglaljon helyet – intettem. Némi küzdelem árán beleszuszakolta magát az asztal túloldalán lévő székbe. –Todd Morganről… – szólalt meg Angie, miután leírta a nevet egy noteszbe – a rendőrség tudja, hogy hol van? – A németországi Mannheimben – válaszolta Beatrice. – Az ott állomásozó hadseregben szolgál, és Amanda eltűnésének idején a támaszponton tartózkodott. – Kizárták a gyanúsítottak köréből? – ütöttem tovább a vasat. – Nem bízhatta meg, mondjuk egy barátját az elrablással? Lionel megköszörülte a torkát, és megint a padlóra nézett. – A rendőrség szerint szégyelli a húgomat, és egyébként sem hiszi, hogy Amanda az ő gyereke volna. – Lionel rám emelte elveszett, szelíd tekintetét. – Azt mondták, úgy reagált a témára, hogy: „Ha azt akarnám, hogy egy kis szaros mindent telefosson, és folyton csak bőgjön, kerítenék magamnak egy németet.” Éreztem, ahogy végighullámzik rajta a fájdalom, amikor „kis szarosnak” kellett neveznie az unokahúgát, és bólintottam. – Meséljenek Helene-ről. Nem volt sok mesélnivaló. Helene McCready négy évvel volt fiatalabb Lionelnél, vagyis huszonnyolc éves. A Monsignor Ryan Memorial Leánygimnázium tizenegyedik osztályában lemorzsolódott, és hiába esküdözött, soha nem érettségizett le. Tizenhét évesen elszökött egy tizenöt évvel idősebb férfival, és hat hónapig éltek egy New Hampshire-i lakókocsiparkban, mielőtt Helene lilára dagadt arccal, és túl az első abortuszán a háromból hazatért volna. Azóta sorra váltogatta a munkahelyeket – volt pénztáros a Stop&Shopban, eladó a Chess Kingben, kisegítő egy tisztítóban és recepciós a UPS-nél –, és sehol sem maradt tizennyolc hónapnál tovább. A lánya eltűnésekor szabadságot vett ki – félállásban kezelte a lottógépet a Li’l Peachben –, és minden jel arra mutatott, hogy nem is fog visszamenni. – A kislányt viszont szerette – közölte Lionel. Beatrice olyan arcot vágott, mint aki más véleményen van, de csendben maradt. – Helene most hol van? – firtatta Angie. – Nálunk – mondta Lionel. – Az ügyvéd, akivel kapcsolatba léptünk, azt tanácsolta, hogy tartsuk távol a nyilvánosságtól, amíg csak lehet. – Miért? – kérdeztem. – Hogyhogy miért? – kérdezett vissza Lionel. – Igen, miért. Úgy értem, elvégre nyoma veszett a gyerekének. Nem kellene nyilatkozatokban kérnie az emberek segítségét? Vagy legalább a környéket járnia? Lionel kinyitotta a száját, majd becsukta. Lepillantott a cipőjére. – Helene nem tudna megbirkózni ilyesmivel – felelte Beatrice. – Miért nem? – csodálkozott Angie. – Azért, mert… hát, mert ő Helene – hangzott a válasz. – Nem hallgatja le a rendőrség az otthoni telefonját, arra az esetre, ha valaki váltságdíjat követelne? – De igen – mondta Lionel. – Miközben ő nincs otthon – állapította meg Angie. – Túl sok lett volna neki – szabadkozott Lionel. – Egyedül akart lenni. – Széttárta a kezét, és ránk nézett. – Ó! Egyedül – mondtam.


– Még szép – dünnyögte Angie. – Nézzék… – Lionel ismét morzsolgatni kezdte a sapkáját. – Tudom, hogy ez így milyen látszatot kelt. Tudom. De mindenki máshogy mutatja ki az aggodalmát. Nincs igazam? Meggyőződés nélkül bólintottam. – Ha már átesett három abortuszon – mondtam, mire Lionel arca megrándult –, miért döntött úgy, hogy megszüli Amandát? – Azt hiszem, arra jutott, hogy itt az ideje. – Előrehajolt, és felderült az arca. – Ha látták volna, milyen izgatott volt a terhesség alatt! Értelmet adott az életének. Értik ugye, hogy mire gondolok? Biztosra vette, hogy a gyerek mindent szebbé és jobbá varázsol. – Mármint neki – jegyezte meg Angie. – Na és a gyerek? – Anno én is ugyanezt mondtam – bólogatott Beatrice. Lionel egyik nőről a másikra nézett, tágra nyílt szemébe megint kétségbeesés költözött. – Jó hatással voltak egymásra – erősködött. – Szent meggyőződésem. Beatrice a cipőjét szuggerálta. Angie kibámult az ablakon. – Tényleg – fordult vissza hozzám Lionel. Bólintottam, erre a férfi szomorú kutyaarcát megkönnyebbülten hajtotta le. – Lionel – szólalt meg Angie, még mindig kifelé bámulva az ablakon. – Elolvastam minden riportot a lapokban. Senki nem tudja, hogy ki vihette el Amandát. A nyomozás megrekedt, és a beszámolók szerint Helene-nek sincs ötlete e téren. – Tudom – bólintott Lionel. – Jól van akkor. – Angie Lionelhez fordult. – Maga szerint mi történt? – Nem tudom – felelte, és olyan erővel szorította meg a sapkáját, hogy azt hittem, széttépik a lapátkezek. – Mintha a föld nyelte volna el. – Helene járt mostanában valakivel? Beatrice felhorkantott. – Volt állandó partnere? – helyesbítettem. – Nem – felelte Lionel. – A sajtó azt rebesgeti, hogy kétes alakokkal szűrte össze a levet – említette Angie. Lionel vállat vont, mintha ez magától értetődne. – A Filmore Tapbe szokott lejárni – mondta Beatrice. – Az Dorchester legdurvább késdobálója – döbbent le Angie. – És gondoljon csak bele, hány kocsma verseng ezért a titulusért – bólintott Beatrice. – Nem olyan vészes – vetett rám segélykérő pillantást Lionel. – Rendszeresen fegyvert viselek, Lionel – tártam szét a kezem. – És ideges leszek, ha be kell mennem a Filmore Tapbe. – A Filmore közismert drogtanya – magyarázta Angie. – Állítólag úgy cserél gazdát odabent a kokó és a heroin, mint máshol a rántott csirkecomb. A húga kábítószerezik? – Heroinra gondol? – Akármilyen drogra gondol – mondta Beatrice. – Néha elszív egy spanglit – ismerte el Lionel. – Néha vagy sokszor? – kérdeztem. – Mi számít soknak? – kérdezett vissza. – Tart vízipipát és dzsointos csipeszt az éjjeliszekrényén? – szűkítette le a kört Angie. Lionel elképedt.


– Nem ragad le egy konkrét kábítószernél – felelt helyette Beatrice. – Ebbe is, abba is belekóstol. – Kokó? – kérdeztem. Bólintott, mire Lionel döbbenten meredt rá. – Bogyók? Beatrice vállat vont. – Tűk? – folytattam. – Jaj, dehogy – nyögött fel Lionel. – Tudomásom szerint, nem – hagyta rá Beatrice. – Várjunk csak... á, nem! Egész nyáron rövidnadrágot és ujjatlan fölsőt hordott. Láttuk volna a tűnyomokat. – Álljon meg a menet! – emelte fel a kezét Lionel. – Elég! Amandát kellene keresnünk, nem pedig a húgom rossz szokásait felhánytorgatni. – Mindent tudnunk kell Helene-ről, a rossz szokásairól és a barátairól is – világosította fel Angie. – Ha egy gyerek eltűnik, annak általában otthon keresendők az okai. Lionel felállt, és az árnyéka beborította az asztallapot. – Ez meg mit jelentsen? – Ülj le! – csitította Beatrice. – Nem. Tudnom kell, hogy értette ezt. Arra célozgat, hogy a húgomnak köze lehet Amanda eltűnéséhez? Angie állta a tekintetét. – Maga mondja meg. – Nincs köze! – harsogta. – Rendben? Egyszerűen nincs. – Lenézett a feleségére. – A húgom nem egy bűnöző, oké? Csak egy nő, aki elvesztette a gyerekét. Érted? Beatrice kifürkészhetetlen arccal bámult fel rá. – Lionel – szólítottam meg. Előbb a feleségére, majd ismét Angie-re meredt. – Lionel – ismételtem meg, mire felém fordult. – Éppen maga mondta, hogy olyan, mintha Amanda köddé vált volna. Jól van. Ötven zsaru keresi. Talán még annál is több. Maguk ketten is ezen munkálkodnak. A környéken élők… – Igen – vágta rá. – Sok környékbeli is keresi. Nagyon rendesek. – Oké. Szóval hol van Amanda? Úgy bámult rám, mintha bármelyik percben előhúzhatnám az asztalfiókból. – Nem tudom. – Lehunyta a szemét. – Senki nem tudja – bólintottam. – Ha pedig nyomozni kezdünk az ügyben… és még nem mondom azt, hogy fogunk… Beatrice kihúzta magát ültében, és haragosan meredt rám. – De ha így lesz, akkor feltételeznünk kell, hogy ha Amandát akarata ellenére vitték el, az elrablója közel állt hozzá. Lionel visszaült a székbe. – Úgy gondolják, hogy elrabolták? – Miért, maguk nem? – mondta Angie. – Ha egy négyéves kislány magától szökik el, akkor három nap alatt csak észrevette volna valaki. – Igaz – ismerte el Lionel, mint aki eddig megpróbálta elnyomni magában az igazságot, de most végre szembenéz vele. – Igaz. Valószínűleg igaza van. – Akkor most, hogyan tovább? – puhatolózott Beatrice. – Az őszinte véleményemre kíváncsi? – kérdeztem.


Beatrice oldalra döntötte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. – Nem vagyok biztos benne. – Van egy fia, aki most megy iskolába. Jól mondom? Beatrice bólintott. – Tartsa meg a pénzt, amit ránk költött volna, és fektesse az iskoláztatásába. Beatrice feje meg sem moccant, kissé még most is jobbra volt billentve, de egy pillanatra úgy festett, mint akit pofon vágtak. – Nem vállalja az ügyet, Mr. Kenzie? – Nem igazán látom értelmét. – Egy gyermek… – emelte fel a hangját Beatrice az apró irodában. – Eltűnt – szakította félbe Angie. – Igen. De rengetegen keresik. A híradások a legapróbb részletekre is kitértek. Mindenki tudja a városban, és valószínűleg államszerte is, hogy néz ki Amanda. És nekem elhiheti, hogy a legtöbben árgus szemekkel figyelik. Beatrice Lionelre nézett. Lionel megvonta a vállát. Beatrice levette róla a tekintetét, és ismét elkapta a pillantásom. Alacsony asszony volt, alig több mint százhatvan centi. Szív alakú, sápadt arcát a haja színével egyező szeplők pettyezték, fitos orrának és állának gömbölydedsége, valamint makkra emlékeztető járomcsontja a kisgyerekek arcszerkezetét idézte. Ám ugyanakkor dühtől vibrált körülötte a levegő, mintha számára a lemondás egyet jelentene a halállal. – Azért kerestem fel önöket – jelentette ki –, mert mások nyomára bukkannak. Ez a munkájuk. Azt a férfit is előkerítették, aki néhány éve embereket öldösött; megmentették azt a csecsemőt és az édesanyját a játszótéren, és… – Mrs. McCready – emelte fel a kezét Angie. – Senki nem akarta, hogy idejöjjek – folytatta Beatrice. – Sem Helene, sem a férjem, sem a rendőrök. „Csak pénzpazarlás”, hajtogatta mindenki. „Nem is a te gyereked”, mondogatták. – Drágám – próbálta a kezével megnyugtatni Lionel. Beatrice lesöpörte azt, és előredőlt; a karját az asztalra támasztotta, zafírszeme nem eresztette az enyémet. – Mr. Kenzie, ön képes lenne megtalálni. – Nem – feleltem lágyan. – Akkor nem, ha elég jól elrejtik. Ha az a sok-sok ember sem talált rá, aki legalább olyan jól ért ehhez, mint mi. Mi csak plusz két fő vagyunk, Mrs. McCready. Semmi több. – Vagyis? – A hangja mélyen, fagyosan csengett. – Vagyis mi hasznát vennék még két szempárnak? – kérdezte Angie. – És mi vesztenivalónk van? – mondta Beatrice. – Erre válaszoljon nekem. Mi vesztenivalónk van?

Copyright Agave Könyvek, 2011

Recommend Documents