„A regényen a könnyedség érződik, ami egy krimi esetében nagyon fontos – Baráth Katalin láthatólag szórakoztatni akart, minden mást, vagyis annak kiderítését, könyve több is lehet-e egyes vonatkozásaiban egyszerű kriminél, rábízta az olvasókra. A magam részéről szeretném, ha A fekete zongora egy sorozat nyitódarabja lenne, […] hadd olvassuk metrón, buszon, villamoson, vagy este, az ágyban.” A fekete zongoráról Szilágyi Zsófia, litera.hu „A türkizkék hegedű eséllyel pályázhat nemcsak a nők társadalmi helyzete iránt érdeklődő, hanem a történelmi tárgyú epikának elkötelezett olvasók kegyeire is. Mert akárhogy nézzük is, ez a századelőn játszódó történet egy románcos elemet sem megvető, de azt kellő iróniával kezelő történelmi krimi (is).” A türkizkék hegedűről Benyovszky Krisztián, Új Szó (Pozsony) „Megvan bennük minden, amire a női olvasó csak vágyhat: szeleburdi, de talpraesett hősnő, emlékezetes szereplők, kaland, izgalom, humor és romantikus érzelmek.” A borostyán hárfáról az ELLE „Baráth Kata ezzel a kötettel számomra minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy meg tud újulni, át tudja színezni úgy a már tökéletesen megrajzolt világát, hogy az bármilyen körülményekhez alkalmazkodjon.” Az arany cimbalomról Kovács Tímea, Ekultúra
A szerző eddig megjelent művei az Agave Könyvek gondozásában: Dávid Veron-sorozat A fekete zongora A türkizkék hegedű A borostyán hárfa Az arany cimbalom
Baráth Katalin: Arkangyal éjjel Copyright © Baráth Katalin, 2016
ISBN: 978 96 3419 130 8 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Kóbor Mátyás Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Katona Terézia Korrektor: Horváth Krisztina Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2016-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: krimi
1
Még mindig meglepte, hogy ilyen kevés idő alatt, ilyen kevés erővel ekkora hatást lehet kifejteni. Egyetlen pofon volt csak, különösebben nem nagy, neki se lendítette a kezét úgy igazán. Csak ahogy jött. Ahogy jönni szokott. Vera szájából már dőlt is a vér, végigcsöpögött a szürke garbón, ami alatt kirajzolódott az asszony lötyögősre nyúlt melltartója. Nagyon utálta azt a melltartót. Tudta, ha Vera hátat merne neki fordítani, akkor a melltartó kapcsait is látná, úgy egy tenyérnyire Vera nyakától, messze a helytől, ahol valójában lenniük kéne. Még ez is, ez a rohadt melltartó. Még ezzel is hergelni akarja. Várta, hogy az asszony elvinnyogja magát, azon a fura, perverz, kisállatos hangon. A vinnyogás először meglepően öblös, aztán egyik pillanatról a másikra fölcsúszik, dobhártyaingerlően magas és éles lesz, és akkor neki ütnie kell megint, mert az egér jut eszébe, ami annak idején, még otthon, ráijesztett. Az anyja krumpliért küldte a pincébe. És akkor. Mind a ketten megrémültek, az egér is, ő is. Csakhogy ő rémületében azonnal taposott. Az egérből vöröses massza lett. Alig tudott ránézni, de muszáj volt odahajolnia, közel a masszához, fölszedni a krumplit, amit ijedtében elejtett. Ez az emlék legalább annyira undorította, mint Vera öreg melltartói, a mosástól kifakult bugyik, a stoppolt fejű harisnyák. Az elhasználtságnak ez a népes világa, közepén Verával. Nahát, most az orra is vérzik. Ez új. Verának apró, pisze orra volt, és eddig sikeresen megúszta Zoli gyakorlottan lesújtó tenyerét. Most viszont… Ó, az ismerős öblös hang, megint. Mindjárt nekiáll visítani. – Ne hisztizz – szólt rá. Az ő hangja nyugodt volt, sima, akár a szélcsendes tótükör. Elöntötte a büszkeség, hogy ennyire ura magának. Vera végül csak lenyelte a visítást. Szó nélkül lépett a mosogatóhoz. Leakasztotta a kéztörlőt, az arcához emelte. Próbált úgy fordulni, hogy a férje
ne lássa, de Zoli tudta, hogy az asszony most óvatosan bedugja a mutatóujját a szájába, és végigtapogatja a fogsorát. Zoli ettől ideges lett. Vera mindig mindent túlreagál. Ő a maga részéről sose verné ki egy nő fogát. Még akkor sem, ha az a nő a felesége. Zoli jó nevelést kapott, volt gyerekszobája. Sose verne nőket. Vera megnyitotta a csapot, hogy kiöblítse a véres konyharuhát. Még mindig háttal állt, gondosan kerülve Zoli pillantását. – Fél óra, és kész – mondta maga elé, még mindig azon a pániktól elvékonyodott hangon. Nyilván a vacsorára gondolt. Éppen a hagymát szelte hozzá, amikor Zoli hazaért a melóból. Zoli ezt is utálta. Ezt a rejtőzködést, hátat fordítást. Mégis milyen nő ez, még a szemébe se mer nézni. Ott áll, bal tenyerét a mosogató szélére szorítja, jobb válla leejtve. Az egész teste merő görnyedés, egy göcs, és igen, a melltartó kapcsa tényleg ott domborodik, egész fönt, a nyakánál. Szánalmas. Zoliból különben nem hiányzott az irgalom. Most is igyekezett visszaemlékezni a nőre, akit annak idején – mennyi is?, már három éve, jesszus – feleségül vett. Akinek meg se kellett jelennie, elég volt, ha csak belehallózott a telefonba, Zoli vére máris lezúdult az ölébe, és a gerincében, úgy érezte, a légszomjas gyönyörtől egymás után pattannak el az idegpályák. Képtelenség, hogy ez a görbe, alázatoskodó, mackónadrágban főzőcskéző, határozott körvonalak nélküli asszony ugyanaz a nő volna, akit ő feleségül vett. Márpedig neki ehhez az asszonyhoz kell hazajönni. Minden áldott este. Lehúzza a nyolc órát a mostanában egyre elviselhetetlenebbül píszí multinál, a miniatűr irodában, amit a könyvelők részére az elnőiesedett HR-osztály kijelölt. Persze a nőstény HR-t is a ScandiCam divatosan beszari cégpolitikája eredményezte, a nemek közti egyenlőség trendi jelszava. Ezek után kell ide hazajönnie, ebbe a háromszobás társasházi lyukba, aminek a falait hiába festették vidám puncsszínre. Ha Vera otthon van, a puncs elszürkül. Tódul belőle a szürkeség, éppen az az árnyalat, mint az egéré, régen, a pincében. Zoli számtalanszor elképzelte, milyen lehet Vera belülről. Szürke máj, szürkén kanyargózó vékonybél, és persze szürkén, petyhüdten dobogó szív. Vera még most se nézett rá. Teszetoszán birizgált valamit a lábosban a fakanál szálkásodó orrával. – A kurva életbe! – fakadt ki Zoli. Verának nem maradt ideje elhúzódni, hihetetlen, futott át Zoli agyán, még erre se képes, élő ember ekkorra már rég elugrott volna, és maga elé tartott 6
kézzel védekezne. Vera egyszerűen képtelen tanulni. No és az elevenség, hát annak is hiányzik belőle minden cseppje. – Ne! – nyüszített a nő, de csak öt másodperccel az után, hogy Zoli megmarkolta a vállát, maga felé fordította, és újra arcul ütötte. A változatosság kedvéért ezúttal az arca jobb felén, a tenyere csontos visszájával. – Zoli! Hagyjál! Légyszi, hagyjál! – Légyszi, légyszi, légysziii! – nyüszített Zoli is. Nagyon ügyesen utánozta Verát. Naná, nem először csinálta. – Zárd el a gázt. – És a… a… a vacsi? – nyekeregte Vera, kezét az új pofon lüktető nyomára szorítva. Jesszusom, gondolta Zoli, durva, micsoda hangokra képes ez a ribanc. Kiment az előtérbe. Fölhúzta a ballonját, kitapogatta, a pénztárca ott van-e még a belső zsebben. – Tudod, mit? – lépett vissza az ebédlőasztalhoz a kulcsokért. – Inkább ne zárd el a gázt. Nyisd meg jobban. És tedd be a buksidat a sütőbe. Mint a muffinokat szoktad. Ez vicces volt, zárta be maga után az ajtót. Mint a muffinokat. Kurva jó. Egy ideig csak lófrált a körúton, pontosabban a körút körül. Egyik utcába be, az első saroknál jobbra, a következő utcán megint jobbra, vissza, ki a körútra. Nyolc óra se volt még, a villamos úgy árasztotta az embereket, mint kipufogó a benzingőzt. Zoli egy ideig azzal szórakozott, hogy osztályozta az elébe keveredő csajok seggét. Kiosztott egy csomó kettest, aztán rájött, most valahogy nem találja érdekesnek ezt a programot. Újra elöntötte a büszkeség vagy a megnyugvás, nem is tudta, melyik, de hasonló ahhoz, amit fönt, a lakásban érzett, amikor nem ordított rá Verára, hanem csak finoman, szamurájos önmérséklettel leintette. Hát igen, nem olyan srác ő, akit az ösztönei rángatnak. Már nem olyan. Nem is srác. Férfi ő, felnőtt. Az a fajta, aki világ életében lenni akart. Fontos munkával, diszkrét, matt fekete céges névjeggyel, amire irigyen pillantanak a lipótvárosi pincérek, ha véletlenül kihúzza a tárcájából a borravalóval együtt. És ami a lényeg: ura a gondolatainak, a mozdulatainak. Az életének nem egészen, mert Verával nehéz, Vera alighanem rossz döntés volt, de érthető, amikor feleségül vette, még nem volt férfi, nem volt felnőtt. Sima asszisztens volt a második munkahelyén. Akkor még élvezetet talált a fenekek osztályo7
zásában. Néha kólával öntötte föl a bort, szerencsére csak otthon, az albiban. Jesszusom, jutott Zoli eszébe, micsoda borokat ittunk. Ócska alföldi cuccot, a Kaiser’s legalsó polcáról. Befordult a Király utcába, csak azért, hogy elnéző mosollyal haladjon el az egymás sarkát taposó dizájnlebujok mellett. Ő már nem jár ilyen helyekre. Sűrűn-sűrűn le kellett lépnie a járdáról, mert hétfő volt ugyan, hétköznap, de még javában fújt a hétvége szele, a feketére koszlott bérházak falai egymásba kapaszkodó lányok vihogását verték vissza. Fiúbandák adták körbe az üveget, Zoli vagy öt méteren át az úton kényszerült sétálni, teljesen eldugult a fiataloktól a járda. Egy kölyök, a farmerja dereka divatosan a térdéig csúszott, megrántotta Zoli ballonját. Tüzet kért. – Nem tudok adni – rázta a fejét Zoli mosolyogva. – Leszoktam. Neked is le kéne. – Ne okoskodj, köcsög – morogta a srác. Alig lehetett fiatalabb nála, Zoli most közelebbről is megnézte. – Kurva anyád – válaszolt Zoli az új, felnőttes, tótükörsima hangján. Otthagyta az öreg kölyköt. Elszállt a magabiztossága. Egy sarkon állt, megcsapta a hideg, a körúttal párhuzamos utcán végigiramló szél hidege. Zoli határozottan érezte, hogy lehangolt. Összébb gombolta a kabátját, ami elegáns benyomást keltő, drapp darab volt, még ősz végén vette, a leárazásokkor. – Kurva anyád – morogta. Utálta a lehangoltságot. Ez is Vera miatt van. Már nemcsak a lakást árasztotta el a szürkeségével. A lakásból a szürkeség Zoli után osont, ott csaholt a bokájánál, akkor is, amikor a csajok seggét lekettesezte. Lépések a háta mögött. Zoli megtorpant, önkéntelenül a fal mellé húzódott. Várt. De nem sétált el mellette senki. Fura. Pedig biztosan hallotta a kopogást. És ziher, hogy cipősarok kopogott, mi a fene kopogott volna a bulinegyedben késő este, valami eltévedt, hülye harkály? Esetleg lakásfelújítás. Zoli albérletes éveiből tudta, hogy az emberek a legmeglepőbb időpontokban képesek fúrni, faragni, kopácsolni. Vasárnap reggel, szombat délután. Hétfő éjjel. 8
Hallgatózott. Az átellenes sarkon új helyet vett észre, „Bár-Hol”, a lengőajtó fölött ez a szellemes cégér villogott hidegkéken. Két srác cigizett az ajtó előtt, fázósan toporogtak. – Kettőt rúgnak – bólogatott az egyik, aki csíkos kötött sapkát húzott egészen a szemébe. – Ne röhögtess – bokszolt a vállába a másik, napszemüveggel az orrán. – Legalább ötöt vágnak. Ez a Barça, nem az ETO. Föl kéne hívni Samót, jutott Zoli eszébe. Jövő szerdán forduló, nézhetnék együtt. Persze nem náluk. Novemberben meggondolatlanul beengedte a fiúkat. Félidőben, amikor újabb sörökért indult a konyhába, rajtakapta Jozsót, hogy Vera arcát bámulja. Zoli biztos volt benne, hogy a pár napja még élénken vöröslő ujjnyomokból nem látszik semmi, de mindenképp kínos lett volna, ha magyarázkodni kell. Mármint Verának lett volna kínos, ő nem csinált semmi rosszat. Semmit, amit ugyanabban a helyzetben Jozsó meg nem tett volna. Vagy Samó. Megint a szél. Haza kéne menni, különben holnap literszámra döntheti magába a Coldrexet. A drapp kabát szuper, tíz fok alatt viszont kevés az ing, pulóver kellett volna alá. Föl kéne öltözni, mielőtt megfázik, gondolta Zoli. Csakhogy a lakásban a pulóverek mellett ott van Vera is, és ömlik belőle a meghunyászkodás. Az orrát már biztos betömte vattával, az arcára fagyasztott levesbetétet nyom, és kerüli a férje tekintetét. Zoli minden este elhatározta, hogy nem fekszik Verával egy ágyba. Nem fekhet. Rendelni fog egy kanapét az IKEA-katalógusból, az ebédlőasztal és a fikusz közt éppen elfér egy Klippan. Vera legalább nem kövér, hál’ istennek, simán elég neki egy átlagos kanapé, még az se kell, hogy kihúzható legyen. A szél egyre csak erősödött. Zoli nem csodálkozott volna, ha a következő sarkon fölbukkan a Duna. Csak a korzón szokott így vandálkodni a szél, esetleg Buda lazán beépített, magasabb régióiban. Nem, haza nem megy. Egyetlen bérháztömb csak, mindjárt odaér a Charleston Hotelhez. Nemrég nyílt, Samóval ittak ott egy-két Heinekent, talán két hete, talán három. A dizájn legfőbb elemét a falra felszögelt, meztelen próbababalányok képezték. Guminő Krisztusok, állapította meg Samó. Samó jó arc, bár néha kissé gyerekes. Most nem sört fog rendelni a Charlestonban. Whiskyt. Az fölmelegíti, és a ballonjához is megy. A ballonkabátos csávók whiskyt isznak, ez így van a világon mindenütt. 9
Zoli már nyúlt is a kabát legfölső gombjához, mert eszébe jutott, hogy a gallér milyen kényelmetlen tud lenni, amikor iszik. Szoros is, de valahogy furcsán fölperdül. Vera nem vasalta ki rendesen. Léptek a háta mögött, már megint. Zoli ezúttal nem lépett le a járdáról. Lépjen le az, aki el akarja kerülni. Várt. Nem kerülte el senki, ezúttal sem. A léptek makacsul tovább kopogtak a betonon, éppen Zoli cipőjének ritmusában. Ez most itt fog a nyakamba lihegni, egész a Charlestonig, bosszankodott Zoli. De azért úgy tett, mintha nem zavarná. Ügyelt, hogy nyílegyenesen haladjon, egyik irányba se billenjen el. Lehet, azt várja, hogy lelépjek az útra, és elengedjem, jutott eszébe. No, azt lesheted, öcsém. Beleszagolt a levegőbe. Hátha nem is öcsém, hanem egy csaj, finom parfümmel. Mondjuk egy svéd csaj, iderepült egy hosszú hétvégére, hogy megnézze magának Budapesztet. Egyetemista lány Malmőből. A haja szőke, majdhogynem fehér. A loknik a fenekét verdesik, a kerek, farmerbe szorított fenekét. Kicsi, sűrű svéd húsgombóc a fjordhosszúságú combok fölött. Zoli már-már elhitte magának a svéd lányt. Nem is bírta ki, rögtön meg akarta nézni, hátha tényleg. Lelassított, és behúzódott az egyik háromemeletes, öreg ház kapujának feketéllő aljába. Még mindig hallotta a lépéseket. Tuti, hogy csaj, tágult ki az orrcimpája, hogy megérezze a parfümöt. Könyörgött a sorsnak, hogy ha nem is hosszú combú viking kanca, de legalább csini magyar csajszi legyen. Ha kövér lesz, vagy öreg, hazamegyek Verához, határozta el hirtelen. Kipp és kopp. Mindjárt odaér hozzá. Be tudná rántani magához a kapualjba. Igen, ha még most kiveszi a kezét a zsebéből, be tudja. Mi a franc? Zoli pislogott. A lépések elhaltak, de nem, nem ment el előtte senki. Látta volna, ha a csaj elmegy. Megvan. A csaj nyilván itt áll karnyújtásnyira, és a kulcsát keresi. Abban a házban lakik, aminek a kapujában Zoli meghúzódott. Csodás, akkor közelebbről is megnézheti. Szegény, meg fogja ijeszteni, pedig nem is arra készült.
10
Kidugta a fejét. Csak nem bírta megállni, hogy megnézze a csajt. Képtelen volt lemondani az álomról, hátha tényleg a gyönyörűséges malmői egyetemista az, dús, fehérarany, leomló hajával. Zoli tévedett. Zoli hibázott. Súlyos, kemény, hideg tárgy zuhant felé. Olyan sebesen, hogy mire az arca elé emelhette volna a kezét, már le is csapott. Precízen, könyörtelenül, közönyösen. Először a nyakra. Zoli hallani vélte, ahogy a gégéje bezúzódik. Aztán a hasra. Zoli már nem volt több, csak gúzsba kötött pokoli fájdalom. Amikor a nehéz, hosszú tárgy harmadszor is lesújtott, és pontosan a lába között kapta telibe, Zoli eszmélete úgy döntött, megóvja az idegrendszert az elviselhetetlentől. Zoli fejében fölrobbant a feszülő patron, és a sűrű feketeség egyetlen pillanat alatt árasztotta el a koponyaűrt.
11
2
– Félreraktam ezt a jó kis minit a tegnapi bontásból – hallatszott valahol mögülem Kitti hangja. – Zöld kord. Te nem láttad? Nem fordultam meg, és nem is válaszoltam. Nem volt rá szükség, Kitti nem igényelt párt a párbeszédhez. – Gondoltam, hogy neked nem jön be az ilyesmi, szóval… Én éppen azon töprengtem, hánykor kezdték a kőműves fickók a munkát odaát, a körút túloldalán. Hatkor? Hétkor? Mi tízkor nyitottunk. Akkor már molyolhattak pár órája a lerobbant, valaha sárga épületen. Úgy néztem, a teljes földszintet szét akarják verni. Megint egy bankfiók készül? Á, nem. Valószínűbb, hogy kocsma. – Az előbb fölpróbáltam, és asszem, nekem se jön be – folytatta a kolléganőm. – Túl rövidnek látszik benne a lábam. Én azt hittem, hosszabb. Higgyék a pasik is azt. Kitti se volt kevesebb harmincnál. Volt ideje bőven, hogy észrevegye, milyen hosszú a lába. Elég hosszú. Anélkül is tudtam, hogy megnéztem volna. A miniszoknyás téma nem arra kellett, hogy divattanácsokkal szolgáljak, vagy együtt érezzek Kittivel. Éppen ellenkezőleg, ilyen helyzetben a nőtárstól elvárt viselkedés a vehemens tiltakozás. Nem, Kitti, baromi jó a lábad. Bárcsak olyan lábam lenne, mint neked. Szuper jól áll az a mini, nehogy visszatedd. Megőrültél? Gisele Bündchen a fél lábát odaadná ilyen jó lábakért. Gisele Bündchen sztornó, nem biztos, hogy ki tudom mondani hangosan. Legyen Claudia Schiffer. Vagy Palvin Barbi. Egyiknek se volt előttem a lába, de nagy összeget mertem volna rátenni, hogy foglalkozásukból kifolyólag nem hoznának szégyent a miniszoknyára. De azért továbbra se reagáltam. Bámultam kifelé, keresztül a kirakat üvegén, ami megszáradt esőcseppektől volt foltos. Kitti várt egy kicsit. – Na mindegy – hagyta el a türelme –, azért még nem teszem vissza. Még egyszer fölpróbálom. Hátha nőttem tegnap óta. 12
Ketten eladóskodtunk a Margit Fashion budai üzletében, Kitti meg én. Néha benézett a főnökasszony is, lehetőleg váratlan és alkalmatlan időpontokban, hogy legalább egyikünket rajtakapja a lazsáláson, a lopáson, vagy azon, hogy nem veszünk észre egy lopást. Mivel ismertük Babi mamának ezt a szokását, a látogatásai nem értek célt, mind a kettőnknél halomban álltak a kristályosra csiszolt magyarázatok bármelyik esetre. A dolgunkat megkönnyítette, hogy Babi mama Pesten lakott, valahol a Corvin mozi mögött, úgyhogy a József körúti üzlet (József Fashion) sokkal alkalmasabbnak bizonyult a villámlátogatásokra. A József Fashionben dolgozó másik két lánynak ennyivel volt több baja, no meg hogy a forgalom nagyjából a négyszerese volt a miénknek. A vásárlás nem feltétlenül, sokan ugrottak be csak azért, hogy nézelődés közben észrevétlenül begyűrjenek egy-egy pólót vagy sálat a szatyorba, a kenyér és a kockamargarin közé. Buda ehhez képest tiszta Hawaii. No persze, Buda mindenhez képest tiszta Hawaii. Mondjuk nem pont ez a része, a Margit körút, ahol bármelyik percben rád omolhat valamelyik műemlék épület, és a hazafelé vagy munkába siető, terepjárós hegylakók még a zebrán se kímélik a gyalogost. Kitti eltűnt a próbafülkében. Én tovább figyeltem a munkásokat a szemközti építkezésen. Nem feltűnően, de erre szántam az egész kávéidőt. Ahogy este elterveztem. Négyen kapirgálták a falat az állványzathoz dőlve. Hárman közülük munkavédelmi sisakot hordtak, úgyhogy beletelt némi időbe, ameddig megkülönböztettem őket, mert különben ugyanolyan zöld kezeslábast hordtak, hátukon a BauArt Kft. stilizált téglás logójával. Mind a három cipelt egy kis pocakot, tényleg nem nagyot, csak annyit, amennyitől már nem horpadt be a kezeslábas a dunai szembeszélben. Az egyikük szőkésbarna haja kilógott a sisak alól. A másiknak szakálla volt, ahogy a harmadiknak is, viszont a harmadik látványos bajuszt növesztett a szakállhoz. Annyira látványosat, hogy fogadni mertem volna, a sisak alatt tök kopasz a csávó. Kompenzálni emberi dolog. A negyedik, sisaktalan fickó nem hordta a kötelező pocakot. Sőt, a vállai arról tanúskodtak, hogy a szabad ideje nagy részét gyúrással tölti, ami marad, azt meg azzal, hogy táplálékkiegészítőkre vadásszon a neten. Jól meg is néztem, kőművesben ritka az ilyen. Bezzeg péntek esténként a Westendben. Oké, az előítélet is emberi dolog. Nocsak, nocsak… A közepesen serény falkapirgálás abbamaradt. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, miért. A közeli drogéria egyik eladólánya szaladt át a Sztambulba gíroszozni, ők ilyenkor szoktak ebédelni. Az út az állványzat alatt-mellett vezetett. Az idő áprilishoz képest szabályosan forró volt, a 13
drogériás kislány pedig szabályosan bögyös. Kapta is a bókokat a könnyen elkalandozó kőműves lancelotoktól. Nem hallottam, miket, de el tudtam képzelni abból a derűs és céltudatos mozdulatból, ahogy a lány az ég felé bökött a középső ujjával. – Látsz valami érdekeset? – kérdezte Kitti. Mellettem állt, a szagból ítélve parizeres zsömlével. – Ma nem jössz ebédelni? – intettem a szendó felé. – Fizuig már nem telik luxusra – válaszolta Kitti. Egy paprikakarika ki akart menekülni a szájából, de még időben visszaszívta. Adhatnék neki kölcsön. Egy rendes kolléganő adhatna neki kölcsön. De az efféle felajánlásoknak következményeik vannak. Nem, nem attól félek, hogy Kitti nem adja meg időben a pénzt. Hanem hogy napi nyolc óra bőven sok a közösködésből. Ha most kedveskedni kezdek, Kitti úgy érti majd, számít nekem. Számít, hogy mit gondol rólam. Számít, hogy ne érezze magát kényelmetlenül a pénz miatt. Számít, hogy meleget egyen ebédre. És innen csak egy lépés a „számít, hogy együtt menjünk bulizni”, a „számít, hogy bemutassa a barátját”, „számít, hogy én legyek a gyereke keresztanyja”. Nem mintha Kittivel bajok lettek volna. Kitti rendben volt. Most még. Csilingelt az üvegajtó. Egy ötvenes asszony botlott meg a lépcsőn, ami az ajtót elválasztotta a bolttól. Kiírtuk öklömnyi betűkkel, hogy vigyázz, lépcső, de halottnak a csók. – Egyszer be fognak minket perelni – sopánkodott Babi mama rendszeresen. – A nadrágok? – érdeklődött az új látogató. Tetszett, hogy ilyen célratörő. Nem mozdultam, úgyhogy Kitti sietett a reménybeli vásárló segítségére, kezében a félig rágott szendviccsel. Szabad keze mutatóujjával határozottan a bolt közepére mutatott, ahol szép rendben, kivasalva és fölakasztva tároltuk a világ titokzatos tájairól, névtelen fenekeiről a Margit körútra vetődött nadrágokat. Elfogyott a kávém. Kittit sehol se láttam. A nadrágos asszony szemlátomást el volt veszve egy fekete vászon és egy szürke bársony között. Felváltva próbálgatta a derekához mind a kettőt. Nem szóltam. Ha stílustanácsadóra van szükség, egy darab vasbetonnal is jobban jár a világ, mint velem. – Mit gondol? – kérdezte az asszony. 14
Úgy nézett rám, mint fonnyadt citrom a frigó aljáról. Érezte, hogy nem én vagyok az ő embere, de a szükség kikényszerítette belőle a segélykiáltást. – Szerintem a szürke, de van egy fekete blézerem, és nem tudom, hogy nem-e a fekete-e… – avatott be a nő mélyebben a problémába. – A lányomnak lesz eljegyzése vasárnap, és a Tiborka anyja is jön. Már hogy a szülei. – Ha a szürke, akkor a szürke – böktem ki, és visszafordultam a kirakathoz. A négy kőművesből kettő az állványon ült, talán az első emelet magasságában. Ettek, azt nem tudtam kinézni, micsodát. A másik kettő még mindig a falat birizgálta. – Jó, akkor ezt megveszem – lengette meg a szürke nadrágot a citromarcú nő. A feketét visszaakasztotta, persze nem a helyére, hanem a pólók közé. Olyan nehéz megkülönböztetni a kettőt, ugyebár. Már indultam volna a kassza felé, amikor előkerült Kitti, akkora csokimaradvánnyal a szája sarkában, mint egy anyahajó. Alighanem ma reggel is beugrott a sarki boltba leárazott csokinyúlért. Valami fennforgás van a magánéletében, de ki vagyok én, hogy rákérdezzek. Míg az asszony kifizette a szürke nadrágot, amit talán egy kísérleti atomrobbantás pakisztáni áldozatáról rángattak le, én tovább szemléltem az építkezést. Most már mind a négy munkás ebédelt. A menü különösebben nem zaklatott föl. Nekem csak az számított, hogy a kőműveseket se zaklatta föl semmi. Kapirgálták a falat, zaklatták a nőket, ettek. Átlagos nap egy budai építkezésen. Nagyszerű. Megkönnyítik a dolgomat. – Baszki – méltatlankodott Kitti. – Hétfőn valakit agyonvertek a buli negyedben. Rohadt turisták – vonta le a következtetést egy olyan ember mély átélésével, aki soha nem utazott a Velencei-tónál messzebbre. Megfordultam. – Elmosogatom – emeltem föl a bögrét. Lassú, nagyon lassú léptekkel indultam a teakonyha felé, a próbafülkék mögé. Alapos pillantást vethettem az újságra, amit Kitti szorongatott. – Még jó, hogy nincs kivel bulizni járnom – nyugtatta magát. – Különben vennem kéne egy olyan spray-t, tudod. Amivel pofán kell fújni a szemeteket. – Nem verték agyon – helyesbítettem, miután elolvastam a címet. – „Súlyos sérüléseket szenvedett”, az ugyanaz – igazított ki a kolléganő. Az egyik esetben még valamelyest él, a másikban pedig nagyon is halott, csak ennyi a különbség, de nem akartam fölöslegesen okoskodni. Fogytán volt a mosószer, úgyhogy fölhígítottam egy kis vízzel. Amikor a bögrét a csurgatóra raktam, észrevettem, hogy Kitti a mosogató szélén hagyta a szendvicses folpakkot. Babi mama nem örülne. Kidobtam. 15
– Van személyleírás? – kérdeztem, ahogy visszahúztam a harmonikaajtót magam mögött. – Te, én ezt a Lady Gagát nem ismerném föl, ha szembejönne velem az utcán – nyomta a képembe Kitti az újságot. Abszolút igaza volt, Lady Gaga civilben nem is Lady Gaga, csak egy hosszú orrú lány. Elvettem az újságot, hogy jobban szemügyre vehessem a fotót. – Te, én mégis elviszem azt a minit – szemezett a kasszával Kitti. – Ki tudja, mikor lesz legközelebb kapás. – Ahogy gondolod – mormoltam, és visszalapoztam az agyonverésnek minősített esethez. „A férfi körülbelül százkilencven centi lehet, erős, kisportolt testalkatú” – nyilatkozta az áldozat, amikor magához tért, és a BRFK szakértői fölvették a vallomását. Kinéztem az utcára. Hunyorítottam. Igen, a gyúrós hapek még mindig ott volt a túloldali srácok között. Elképesztő, mintha egy-egy kis sárgadinnye dudorodna a kezeslábasban, a vállai helyén. Százkilencven centi lehet, nagyjából. Szegény fiú, gondoltam. Remélem, mostanában nem akar a bulinegyedben csajozni. Még a végén följelenti valaki. Bori már otthon volt, mire hazaértem. Ha a vedlő, piros műbőr dzseki nem árulta volna el az előszobában, a konyha akkor is leleplezi. Pontosabban az új képeslap, ami a frigóajtón díszelgett. A frigóajtót beborították a különböző egzotikus tájakról készült fotók. Szingapúr, Izland, Bali. A glóbusz gyönyörűségei közé itt-ott egy-egy femi nista ikon ékelődött, Virginia Woolfot és Frida Kahlót fölismertem, meg Emmeline Pankhurstöt is a kalapjáról, de voltak néhányan, akiknek az arca semmit se mondott. Az egyetlen frigóhős, akivel valamilyen közösséget éreztem, az Matthew McConaughey volt. Jellemző, az egyetlen férfi a frigón. Meg akartam kérdezni Borit, Matthew milyen indokkal került a hűtőre, de aztán inkább befogtam a számat. Attól féltem, hogy elbizonytalanodik, kidobja, és akkor itt maradnak nekem Fridáék meg a karibi kókuszok. Egyszer azért meggugliztam, hogy MM + feminism, mire a net kiköpte a „Feminism Is A Hate Movement?” című tumblr blogot. Nem tudtam meg, mi a válasz a címben fölvetett kérdésre, annyira meg nem érdekelt, hogy egy másodpercnél tovább időzzek a tumblr általános csöcstornádójában. Kicsit azért 16
elcsodálkoztam, egyáltalán hogy merülhet föl egy ilyen kérdés (feminizmus!) a tumblr terepén, de úgy döntöttem, az anomália erősíti a szabályt. Az új képeslapon Gandhi szerepelt. Az örömömet, hogy újabb férfi került a frigópanteonba, a felirat azonnal el is rontotta: „Boldogság az, ha amit gondolsz, amit mondasz, és amit teszel, összhangban vannak egymással.” Gandhi röpült a kukába. Gyorsan ráhajítottam egy banánhéjat is, nyomatékul, no meg azért, mert nagyon éhes voltam. Ebédidőben csak egy villanásra ugrottam át a Sztambulba, ott se ettem mást, csak grillezett padlizsánt. Nekem ugyan nincsenek filléres gondjaim, mint Kittinek, de nem dobhatok ki mindennap egy ezrest ebédre. Persze más, ha Özgür tolja a nappali műszakot, olyankor féláron kapom a gírosztálat. Javában kentem a kolbászos vajkrémet a zsömlémre, amikor beillegett Bori. Pirospozsgásabb és gödröcskésebb volt, mint valaha. A hatalmas zöld virágokkal borított ruhát, amit viselt, még sose láttam rajta. A ruha alját bőre szabták. Ha Borinak pörögni támadt volna kedve, a ruha alighanem olyan magasba libben, hogy Bori testszínű tangája a Google Earth-ben is tisztán kirajzolódik. Vagy ha a tanga nem is, a combfix biztosan. Beható ismeretekkel rendelkeztem Bori alsó- és felsőneműit illetően. Az esetek nyolcvan százalékában ugyanis órákra bent felejtette a mosást a gépben. Én eleinte csak belehánytam a vizes cuccait a lila műanyag tálba. Idővel rászoktam, hogy kiteregessem őket, amíg az enyémek pörögnek a dobban. Nem Borinak akartam segíteni, csak gyűlöltem a vizesen összepunnyadt ruhák szagát. Teregetés oda, mosás ide, ezt a zöldvirágos ruhát nem ismertem. – Látom, nem volt rossz napod – csicseregte Bori. – Mármint nem rosszabb, mint szokott. Én ma kivégeztem két ügyfelet is, igaz, megint haza kellett hozzá cipelnem a céges laptopot. Pedig tilos, úgyhogy légyszi, ne dobj fel. Márta odáig lesz, amikor holnap reggel megnyitja a hálózatot. Én meg majd visszalopom a gépet, és ennyi. Kinyitotta a fridzsidert, és előhalászott belőle egy nagyobb fajta vodkás palackot. Kis híján beleivott az üvegbe, de aztán meggondolta magát, és keresett egy rövides poharat. Telizúdította. Az orromat két méterről is megcsapta az alkohol szaga. – Hm, aha – majszoltam a vajkrémes szendvicset. Érdekelt, Bori észreveszi-e Gandhi hiányát a frigón. – Kár, hogy a rendszer nem tud kezet csókolni, mert ilyen hatékony vagyok – méregette Bori a poharakat. Addig öntögetett, ameddig a vodka el nem érte 17
ugyanazt a szintet mindkét pohárban. – Már tuti leosztotta nekem a következő klienseket. Automatikus a rohadék. Ha eggyel fölveszed a kapcsolatot, rögtön kapod a másikat a sorban… Pedig mostanában ritkulnak a levelek. Vagy ezt már meséltem? Figyu, szelsz nekem egy felet – mutatott a befőttes üvegre Bori. Az üveg előttem félig volt kovászos uborkával. Jellemző Borira. Sose kér vagy kérdez, csak kijelent. Nem mondhattam, hogy sértett, ahogy csinálta, csak megfigyeltem. Ezt is, ahogy a többit is. A kezébe nyomtam a fél uborkát, ő meg elébem tolta a megint csak betyárosan megöntött poharat. – Mindjárt hétfő – mosolygott rám Bori. Óriás karika fülbevalói beleringtak a vörös hajtömegbe a nyakánál. Péntek volt különben, de azért fölhajtottam a piát. Dolgos hetem volt, és nem tudhattam, nem kerül-e sor egy még dolgosabb estére. A nyugtalanság a bordáim alatt fodrozódott. – Megbeszélés? – Nem bírtam elfojtani a kíváncsiságot, habár a lakótársamról sütött a randiláz. Bori rám kacsintott, és kitáncikált a konyhából, a fél uborkával a szájában. Reméltem, hogy a laptopját otthagyta a szobájában, az asztalán. Bekapcsolva, ahogy szokta. Szükségem volt rá, ma este is. Kivettem a zacskóból még egy zsömlét, és most lekvárt kerestem hozzá. Az üvegek közt turkáltam, amikor Bori vörös fürtös buksija bukkant föl az ajtórésben. – Hol az az izé? – kérdezte. Két diplomája is volt, de ez a tény nem gyakorolt különösebb hatást a szókin csére. Legalábbis nem akkor, amikor velem értekezett. No, majd ha a vodka beüt. Megemeltem a szemöldökömet. – Tudod, az a nagy izé – magyarázta. – Papírból. Henger, vagy mi. A plakátok voltak benne, amiket rendeltem. – Mi van, az összes retikülödet elhagytad? – próbáltam a kérdés mélyére fúrni. – Az a henger van vagy egy méter. Lötyögni fog benne a rúzs meg az ötezres. Vagy mást is akarsz vinni? Bori nyelvet öltött. – A cipős doboz a szekrény tetején – magyarázta. – Csak a hengerrel tudom leszedni valahogy. Fogtam az egyik konyhai széket, összecsuktam, és kivittem a gardróbba. – Az a zöld, az lesz az – mutatott a dobozokra Bori. 18
Eszébe se jutott fölállni a székre, még úgy sem, hogy hangsúlyosan az ajtófélfához támaszkodtam egy fél percre. Na jó, a vodka az övé, egyeztem ki vele gondolatban, és a székre pattanva levettem neki a dobozt. Bori türelmetlenül nyújtotta a kezét, de én azért belenéztem a dobozba szép kényelmesen, mielőtt odaadtam volna neki. Pántos tűsarkú. Égővörös. A gatyátlan Micimackó is hamarabb lenne a Vogue tudósítója, mint én, de azt tudtam, hogy a zöldvirágos, pörgős ruhához nyálcsorgatóan passzol majd a cipő. – Kicsit kurvás, tudom – vonta meg madárcsontú vállát Bori. – De nekem tetszik. – Oké. – Divatkérdésekben ennyi telt tőlem. Bori arcon cuppantott. Reflexből ellöktem. Nekibillent a falnak. – Bocs – morogtam. – Csak… Na. – Lámpalázam van – tapsolt egyet Bori. – Aztán takarítsd el a deathmetálos partit, mire hazajövök. Lehet, hogy az csak holnap este lesz, de akkor is. Kilibegett az ajtón. Halvány parfümillat keveredett az előszoba cipőpaszta szagába. J’Adore, azonosítottam Bori fürdőpolcon sorakozó arzenáljának legújabb darabját. Visszamentem a konyhába, és megettem a zsömlét a lekvárral. Elmostam a vodkás poharat, összegyűjtöttem az asztalról a morzsát, és megszórtam vele a kukában lapuló Gandhit. Aztán kinyitottam a gardróbszekrényt, pontosabban azt a felét, ahol a vastag, mínuszokhoz illő pulóvereket tartottam. Alájuk nyúltam. Rövid kotorászás, és a kemény kartonhenger, amit Bori keresett, már a kezemben is volt. Kivittem a konyhába. Elővettem egy serpenyőt, és a meggyújtott gázrózsa fölé húztam. Nem emlékeztem rá, zárva-e az ajtó, úgyhogy ellenőriztem. Mire visszaértem a konyhába, a serpenyő már túl forró volt, félre kellett húznom. A láng kéken, felszabadult karikában lobogott. Kinyitottam a hengert, és kikotortam belőle a véres papírgalacsinokat, egyenesen a serpenyőbe, amit rögtön vissza is húztam a gázra. A galacsinok hirtelen lángoltak föl, és szinte azonnal hamuvá égtek. Míg a hamut a kukába, Gandhi kopasz fejére szórtam, azon morfondíroztam, legközelebb kevésbé bonyolult eszközt kell választanom. Egy méteres vasrúddal csomó gond van, akkor is, ha csak föl kell kapni az állványzat alól, este hatkor, amikor a kőműves srácok már rég valamelyik talponállóban 19
verik el a napi bért, és az alkonyi félhomályban föl se tűnik senkinek, ahogy elcsórom és újságpapírba csavarom a cuccot. A kartonhengerbe már otthon csúsztattam, amikor a gardróbban keresgélve észrevettem, és rájöttem, milyen hasznos holmi ez a henger. Mert egy újságba csomagolt vascsőről könnyen el lehet képzelni, hogy egy vascső, ha valamelyik bambuló utasnak spekulálni támad kedve a villamoson. De egy papírhengerben plakátok vannak, festett vásznak, tervrajzok. Nem egy súlyos vascső, amivel akár agyon is lehet verni valakit. Elméletben legalábbis.
20
3
– Éééés… Még egy brownie is lesz. Vaníliafagyival – nézett a pincérre alázatosan Gina. – Nem lesz – javította ki Mátéfi, és nyájas mozdulattal kivette az étlapot a nő kezéből. – Jaj, drágám, egy brownie igazán nem sok – búgta Gina habozás nélkül. Mátéfi akkurátusan összegyűjtötte az étlapokat, és a pincér kezébe nyomta mindet. Az asztalnál ülő házaspárok egyike se mert ellenkezni. Nem akarták fokozni a helyzet kínosságát. – Akkor egy banánflip? – próbálkozott Gina szívósan. – Megleszel desszert nélkül – zárta le a vitát Mátéfi. A pincérnek ilyenkor illett ütni a vasat, fölsorolni a rendelkezésre álló további lehetőségeket, az almás pitét, a karamellás barackot meg a többit. De a pincér azt is tudta, hogy Mátéfi mindennap náluk ebédel az üzletfeleivel, néha egyedül is, és sosem fukarkodik a borravalóval. Úgyhogy megtartotta magának a felsorolást, átvette az étlapokat, enyhén meghajolt, és elügetett a konyha felé. Az étterem alig egy éve nyílt, néhány sarokkal a Deák tér mögött. A belsőépítész szemmel láthatóan esküdt ellensége volt a kiszögelléseknek és az éleknek, minden egyes berendezési tárgy gömbölyű volt, lekerekített és finoman eldolgozott, fehér, bordó és rózsaszín. A falakon ismeretlen kortárs festők nonfiguratív művei lógtak, diszkréten, pasztell árnyalatokkal, nehogy felzaklassák a kedves vendég emésztőrendszerét. Esténként élőzenével igyekeztek elnyomni a tükrösre dörzsölt evőeszközök csörrenéseit, hol egy spanyolgitár, hol egy zongora gondoskodott a kifinomult zajról. Erre az estére sikerült egy hús-vér szitárművészt keríteni, aki visszafogottan unott ábrázattal járatta az ujjait hangszere karcsú nyakán. Mátéfi szerette ezt a helyet, mert szerette a diszkréciót.
21
– Elnézést – mosolygott Gina a társaságra. Hófehér fogsorán megcsillant az asztalon pislákoló mécses fénye. Fölállt, és ügyesen átsiklott az asztalok, székek szűk ösvényén, a férje úgy nézte, a kijárat felé. Mátéfi és a barátok egy ideig csöndben üldögéltek. Amikor a hallgatás átlépte az illendőség határát, Mátéfi és az egyik nő egyszerre szólaltak meg. – Mumbaiban több koncerten is voltunk Ernővel – közölte a nő, akinek a körmére miniatűr Van Gogh-napraforgókat festett a műkörmös. – Itt hagyta a táskáját – jegyezte meg Mátéfi. Szórakozottan a napraforgós nőre mosolygott, és Gina után sietett. A kezé ben nem volt ott Gina táskája, és ezt a társaság minden tagja azonnal észrevette. Gina odakint egy BMW árnyékában próbált cigarettára gyújtani. Azt hitte, a metálszínű böhöm tökéletesen fedezi, de még mielőtt az öngyújtó föllobbant volna, kivették a szájából a cigit. – Hányszor mondtam – suttogta Mátéfi. A cigi az étterem lekerekített, félholdhoz hasonlatos szemetese felé repült, és csak pár centivel hullott mellé. – Egy desszert egy héten – szavalta Gina. Ezüstrózsaszínre rúzsozott szája megrándult. – Megengedted. – De nem egy brownie – horkant föl Mátéfi. – Meg vaníliafagyi! Maximum egy zabkeksz. Vagy egy müzliszelet. Gina nekidőlt a BMW-nek, mire a riasztó fölvisított. – Mi bajod van? – rántotta el Ginát Mátéfi a kocsitól, megmarkolva az asszony meztelen karját. A riasztó olyan hangerővel üvöltött, hogy Gina végre kiabálhatott. – Semmi! Semmi bajom nincsen! – Eleredtek a könnyei. Mátéfi észrevette, hogy a felesége tanult a korábbi esetekből. Lecserélte a szempillafestéket, és az új márka már derekasan állta a könnyek árját. Ez az alkalmazkodás kis híján hangos elismerést váltott ki belőle, de Mátéfi rögtön elhessegette a gondolatot. – Én nem tartok mangalicát a házamban! – ordított a nőre. – Egy grammot se híztam az esküvő óta! – zokogta Gina. Lekapta a körömcipőt, és elhajította, olyan messzire, amilyen messzire csak tudta. A cipő egy motorház tetején koppant, valahol a parkoló ellenkező végében. Mátéfi drukkolt, nehogy a tulaj Jaguárja legyen. 22
Nem, annak nyilván külön parkolója van. Fedett és fűtött. – Mész, és megkeresed – utasította Mátéfi. – Majd ha a te pénzedből lesz a cipő, akkor majd dobálhatod, ahogy akarod. Gina most már nem törődött se a cipővel, se a ruhával, se a méltóságával. Lassan végigcsúszott a BMW oldalán, le a parkoló kavicsos földjére. Mindkét kezét a hasára szorította. A férje megértette a mozdulatot, és nagyokat lélegezve próbálta csillapítani föltámadó indulatát. – Felejtsd el, hogy a gyerekkel zsarolsz – kiabálta túl a riasztót Mátéfi. – Benne van a szerződésben, hogy te vagy a felelős a kihordásért. És hogy nem szedhetsz föl többet, mint amennyit a gyerek éppen nyom. Egy grammal se. Aláírtad. Papír zsebkendőt lobogtatott a nő orra előtt. Gina elvette. – Szólj a pincérnek, ha taxit akarsz – igazította meg a nyakkendőjét. A tű csálén csillogott az apró, szürke rombuszokon. – Te fizeted. Gondoltad volna meg azt a brownie-t, szívem, jobban. Lesimította a zakója sarkát. Lehajolt a BMW visszapillantójához, és elégedetten bólintott: a haja nem kócolódott össze, olyan, amilyenre még otthon fésülte, a sasadi neoavantgárd villa csupa króm fürdőjében. Otthagyta Ginát, aki csöndben szipogott a kavicson. – Őrület, milyen nemtörődöm emberek járnak ide – mormogott Mátéfi távolodóban. – Ha az én kocsim riasztója indult volna be, már a belügyminiszter vizsgálná az ügyet. Az étterem előtt megtorpant, és ellenőrizte, helyén van-e a pénztárcája. Ginától minden kitelik. Ha még egy utolsó pillantást vet a parkolóra, talán észrevette volna a nyúlánk árnyékot a BMW és a sövény között. Az árnyék egyik autóhoz sem tartozott. És nem is Gina árnyéka volt. Mátéfit láthatóan lefoglalta a magyarázat, amit a barátainak fogalmazgatott. Az árnyék ennek ellenére nem moccant. Ráért később is észrevetetni magát. Kutyák riadtak föl, ahogy az S8 végighömpölygött a kertváros halott utcáján. Sasadon minden éjszaka ilyen volt, mintha a marslakók egyetlen szippantással fölszívták volna óriás, láthatatlan hajójukba a polgárokat, hogy hajnaltájt visszaköpdössék őket az ágyukba, fehérre sikált memóriával. Csak a kutyákat 23
hagyták odalent, akik sajnos nem élvezhették a hirtelen támadt, marslakók adta szabadságot, mert hiába tűntek el a gazdák, ha a kerítésfalak, vasalt ajtók és tripla zárak a helyükön maradtak. Az úton néha elhúzott egy-egy nagy, fényes autó. A marslakók ezek szerint igyekeztek őrizni a látszatot, és robotpilótákkal, tompa fényszórókkal cirkáltak az éjszakában. Az S8-ban azonban nem marslakó ült, hanem Mátéfi. A hangulata a kínos parkolós jelenet után romokban hevert, de szerencsére a barátai, akikkel közösen működtette a borsodi hulladékfeldolgozót, mindent megtettek, hogy az este jól végződjön. A srácok új piacok meghódítását vizionálták, és már be is dobták a bajor környezetvédelmi miniszter nevét, aki állítólag boldogan exportálná Kelet-Európába tartománya tetemes szemétdombjait. A lányok meg bájosan csacsogtak, dicsérték Mátéfi nyakkendőjét, fittségét, tájékozottságát. Gináról mintha megfeledkeztek volna, és valóban, mire a harmadik kör Veuve Clicquot megérkezett, Ginának az emléke is elolvadt, akár a jég a pezsgősvödör alján. Mátéfi lelassított. Még nem fordult rá a kocsifelhajtóra, csak járatta a motort, és figyelte a ház ablakait. Minden redőny lehúzva, minden szoba sötét. Remélte, Ginának volt annyi esze, hogy megfogadja a tanácsát, és azonnal hazajöjjön a taxival. Minden más esetben… Nem, Gina hazajött. Mit tehetett volna mást. A nő az övé volt, az ezüstrózsaszín szájától az elhajított tűsarkún át a benne dagadó magzatig. Igaz, ez a tulajdon mostanában inkább terhet jelentett, mint örömet. Megdöbbentő, milyen szörnyűségeket képes kihozni egy nőből egyetlen megtermékenyült petesejt. Mátéfit először kellemesen érintette a trónörökös gondolata, de a nagy hír óta eltelt három hónap, és egyik délután, kávézás közben azon kapta magát, hogy abortusz témájú oldalakat nézeget a neten. Nem tudta, mi a pontos ügymenet, de nem voltak kételyei afelől, hogy a titkárnője is bejelentheti a feleségét a nőgyógyászhoz, ha arra kerül a sor. Áh. Idő, pénz, bőgés. Aztán még több pénz és még több bőgés. Bízott benne, hogy Gina kialussza magát, és reggel megint az a kedves, csinos, lelkes lány lesz, aki egy sasadi villába illik. Aki nemcsak meghallgatja Mátéfit, de kérdés nélkül rajong minden üzletfejlesztési ötletéért. Aki úgy tud megjelenni, hogy társaságában a férfiak akármit képesek aláírni, mert megkergülnek az idomai tól. Aki esténként kifűzi a férje cipőjét. Egyik kezében mamusz, a másikban hideg sör, így térdel a gazdája elé. 24
Nos, ha nem így lenne holnap reggel, ő személy szerint azt is meg tudja oldani. Rámosolygott a kormánykerékre, és a garázsajtóhoz hajtott. A távirányító otthonos zümmögéssel hozta működésbe a bejáratot. Mátéfi remélte, Gina magától is rájött, ma éjszaka nem lenne bölcs választás a hatalmas hitvesi ágy, és egy másik hálóban fektette le vészesen püffedő testét. A férfi úgy tervezte, elalvás előtt a nagyapja hajdúdorogi kertjére gondol majd, ahol Titi kutyával kergetőztek, és ahol, legalábbis az emlékei szerint, majdnem boldog volt. A kert a sasadi ház mögött nemsoká éppen olyan lesz, mint a hajdúdorogi. A locsolórendszert már be is szerelték, még a múlt héten. Holnap megrendeli a palántákat. Gina pesti lány volt. Minden vonzalom hiányzott belőle a kertek és a kertváros iránt. Mátéfit színházba és moziba akarta vonszolni, képtelen volt végiggondolni egy bevásárlólistát, viszont meg akart szólalni az üzleti ebédeken, és nehezen lehetett leszoktatni ezekről a belvárosi ostobaságokról. Mátéfi fontos és jövedelmező munkát végzett, esténként pihenésre volt szüksége. Kezdetben úgy látszott, Gina ezt megérti, ellentétben az előző feleséggel, aki mániákusan igyekezett beszámolni a saját problémáiról. Meg a gyerekeikéről. Gina nem akar gyereket, Mátéfi az első pillanattól kezdve biztos volt efelől. A lánnyal akkor ismerkedett meg, amikor némi tőkeinjekcióra volt szükség az apró PR- és rendezvényszervező céghez, amit Gina alapított. Mátéfi először a céget vette meg, aztán Ginát, feleségül. Legalább az egyik jó döntés volt, morfondírozott magában Mátéfi, amikor kiszállt. Nem zárta be a kocsit, hátra se nézett, amikor a garázsajtó zümmögni kezdett mögötte. Ja, elég, ha a garázs zárva. Mégis ki merne lopni tőle? Már Titi kutya bozontos füle libegett a lelki szeme előtt, amikor akkora ütést kapott a térdhajlatára, hogy a fűre roskadt. – Azt a kurva… – nyögte a sarjadó fűbe, és kétségbeesetten igyekezett a hátára fordulni. Hadd lássa, ki ütötte el. Mert csak erre tudott gondolni, ilyen könnyen és keményen csak egy lökhárító pépesíthette a térdét. Még mielőtt sikerült volna a fordulás, újabb ütés roppantotta meg a csontot, ezúttal elölről. Mátéfi szemhéján fényegyenesek cikáztak, és hallani vélte, ahogy a térdkalácsa millió apró szilánkra robban szét. Nem. Ez nem autó. Félve nyitotta ki a szemét. A gyakorlat ugyanis azt mutatta, hogy minden egyes mozdulatot újabb ütéssel torol meg a támadó. 25
De az ütés ezúttal elmaradt. Mátéfi pupillája úgy tágult ki, mintha élete utolsó látványát akarná az agyába vésni, rákopírozni, belekarcolni a retinájába. Lihegett, akár a kutya, akit sintérek kergettek végig a városon. Mozdulatlan alak tornyosult Mátéfi tehetetlen, sajgó teste fölé, mögötte az üres ég. Feketét viselt, az arcát és nyakát mélyen lehúzott, fekete sapka takarta, két nyílással a szemnek. Mátéfi tekintete reflexszerűen tapadt a nyílásokra, de az óriásnak mintha nem lett volna szeme. Fekete tükrök villództak az arcában, bennük, elérhetetlen messzeségben egy apró, fehér figura. Mátéfi nem jött rá, hogy a figurában saját magát látja. Az álarcos óriás egy biciklipumpát lóbált a kezében. Mátéfi ráismert, a pumpa az a fémmel nem takarékoskodó, szovjet darab volt, amit a nagyapja sufnijából hozott el. Sose használta, se Ginának, se neki nem volt biciklije, többször is nekiveselkedett, hogy kidobja, mégse vitte rá a lélek. Bemagyarázta magának, hogy egyszer még szükség lehet rá. A pumpa most aztán behozta a lemaradást. Mátéfi nem fogta föl, miért nem mozdul az óriás. Miért nem végzi be a munkát. Aztán rájött, érzékelve a diszkrét surrogást. A víz! Az óriást meglepte a spriccelő víz, az időzített öntözőrendszerből. Mi tagadás, a váratlanul fölporladó vízsugár Mátéfit is váratlanul érte. Jólesett, a permet hűsítette a fájdalom lángolását. De nem volt idő meglepődni. Segítséget kell hívni. Kiabálni kell! Mátéfi levegőt vett. Érezte, ahogy az erőfeszítéstől megvastagszik a lüktetés a térdében. Csak arra jutott ideje, hogy kinyissa a száját. Azt már nem hagyta a fekete óriás, hogy hangot is kiadjon. A pumpa lecsapott. A fájdalom eszeveszett tempóban siklott föl a térdből a gégefőbe. A fekete óriás a bakancsát is munkába állította. A pumpa és a vaskos cipőorr felváltva sújtottak le Mátéfi bordáira. Csapás, rúgás. Csapás, rúgás. Mátéfi érezte, hogy alig néhány másodperce van hátra, utána vagy az eszméletét veszti, vagy… A pumpa beleállt a heréjébe. Mátéfi gondolatai megsemmisültek. Gina, a brownie, a nagypapa kertje és Titi kutya egyetlen sötét foltba olvadtak össze, a mélyén két üres, fekete tükörrel. 26
4
Tapasztalataim szerint a szombatok nagyjából hatvan százaléka elviselhetetlenül pocsék, és nem csak az időjárás miatt. Egyszerűen bal lábbal kel föl. Igen, a szombati nap. Megtalál egy jellegzetesen pesti, ordítva motyogó őrült a villamoson, beletrappolok a járda közepén dermedő kutyaszarba, a válogatós öreglányok csapatostul tódulnak az üzletbe. Vagy csak sok az ember, túl sok, és mind akar tőlem valamit, udvariasságot, adományt, segítséget, türelmet, és én nem akarok megfelelni az elvárásoknak. Marad negyven százalék. A negyvenből harmincöt tűrhető, kellemesen csordogáló, szerény szombat, a dolgok nagyjából a helyükön. És akkor van az öt. Öt százalék ragyogó, penge szombat, valami extrával a puttonyban. Új Queen of the Stone Age szám, könnyedén viselt pluszkilométerek a hajnali futásnál, váratlan fordulat az aktuális Kitten Masters-évadban, az ágyamban strapabíró, szikár férfitest, amihez nem tartozik szünet nélkül pofázó fej. Nekem elég ennyi a szombati boldogsághoz. No persze nem árt, ha van előtte egy péntek éjszaka, ami mentes a komplikációktól. A tegnapi nem volt ilyen, de a komplikáció szerencsére semmit nem vont le a szombat tökéletességéből. A Margit Fashion délben zárt, szokás szerint, és én futva indultam haza, szokás szerint. Szombat reggel megkímélem magamat a kapkodós rakparti száguldástól, inkább bedobom a hátizsákba a cuccaimat. Zárás után átvedlek a próbafülkében, kirugdosom a tetű lassan készülődő Kittit, lelakatolom a boltot, bekapcsolom a riasztót, és lassan nekivágok. A híd csak bemelegítés. Régebben belekóstoltam a szigeti pályába is, de az én ízlésemnek túl sok ott a vadiúj Nike cipős rózsadombi zsúrpubi és bársonyseggű marketinges cica, vissza kellett váltanom a rakpartra, különben megvakulok vagy embert ölök. Egyik se szerepelt a terveimben. Szigorúan a híd jobb oldalán kocogtam, a bal oldal még a legcsúszósabb januárban is dugig van járókelőkkel. Gyorsan kiderült, hogy mások is fogékonyak 27
ennek az áprilisi szombatnak a váratlan vonzerejére, csapatostul bolyongtak az emberek még a jobb oldalon is. Ma valamiért nem akartam őket beleborítani a Dunába. Gond nélkül cikáztam a sörösüvegbe kapaszkodó német fiúk, a nordic walking bottal a Normafa felé igyekvő, vitális nyugdíjasok, törülközővel a nyakukban hazafelé ballagó, hétvégi úszók között. Mire a Jászaihoz értem, már úgy éreztem, futok. Az éjjeli kirándulás okozott némi izomlázat, állapítottam meg, amikor Újpest felé fordulva fölfedeztem a hónom alatt feszülő fájdalmat. Nem örültem, mert éjjeli kirándulásokra veszélyes elpuhultan, feledékeny izmokkal indulni, márpedig az izomláz a puhaságot jelentette. Azonnal el is döntöttem, magamra mérek még három kilométert, otthon pedig ráduplázok a súlyzós gyakorlatokra. Sajnos a reflexeim ettől nem javulnak, de tegnap nem azokkal volt probléma. Nem, igazából nem is volt probléma. Mire végeztem, délután kettőt ütött a Lehel téri templom harangja. Az esetek többségében a harangszó nem hallatszik el hozzám, a Dráva utcai ötödik emeletig, hanem fönnakad Újlipótváros bizalmatlanul szürkéllő tömbjein, de most besodorta a konyhámba az irgalmas délkeleti szél. Konyhánkba. – Boris? – szóltam ki a konyhából. Az ember némi gyöngédséget igazán megengedhet magának egy tökéletes szombaton, szóval: – Boriska? Nem kaptam választ. Még mindig ömlött rólam a víz, úgyhogy kivettem egy citromot a hűtőből, félbevágtam, és belefacsartam a jegesre fagyasztott vizespalackba. A palackot le se vettem a számról, amíg Bori szobájához nem értem. Finoman belöktem az ajtót. A szoba ugyanazt a képet nyújtotta, mint este. Különböző ruhadarabok gyűrődtek egymáson, az ágyon és az íróasztalon. Bori kedvenc farmerja a sző nyegen, pontosan úgy, ahogy kilépett belőle. Kis híján megsajnáltam a gatyát, olyan megalázottan tátongott, lehúzott cipzárral, kifordított zsebekkel. Az asztalon piperecuccok: legalább öt üvegcse körömlakk, élénk, tiszta, fejbevágós színek, amiket Bori úgy szeretett. Egy marék szemceruza, kizárólag koromfeketék. Rajtuk öt-hat magazinkupon, mind lejárt. A laptop ugyanott állt, kissé rézsút a kanapé sarkában, éppen úgy, ahogy Bori hagyta, utoljára éppen annál a weboldalnál nyitva. Erre különösen ügyelek. Valamiért úgy 28
éreztem, ha fölgyújtanék egy ruhát a kupacból, nem tűnne föl, de ha piszkálnám a laptopot, rögtön lebuknék. A lebukás meg aztán végképp nem szerepelt a terveim között. Voltaképpen marha kevés tervem volt, és az a kevés is arra vonatkozott, mit nem akarok csinálni. Kibattyogtam a szobából. Behajtottam magam mögött az ajtót, nagyjából abba a szögbe, ahogy Bori hagyta, mielőtt elviharzott. Hova is ment? Lerogytam a konyhaszékre. A hajamból és az orrom hegyéről azonnal csöpögni kezdett az izzadság, rá az asztalra. Kinyújtottam a kezem a konyharuháért, közben fölnéztem a bosszantó zajjal ketyegő faliórára, amit Bori kapott a cégtől, nőnapra. Nem mondta, hova megy. De abból, hogy már tizennyolc órája járt távol, arra következtettem, jól mulat. Álltam a zuhany alatt, és néztem, ahogy a súlyzózástól különben is rózsaszín karom a forró vízpermetben lassan vörösre vált. Csak fél percet engedtem magamnak a gőzben, máskor ennyit se, a zuhany nem azért van, hogy kényeztessem a testem, hanem hogy tisztán és feszesen tartson. Álmatagon bámultam, ahogy a víztől vörös rózsák nyílnak a mellemen, a hasamon, a combomon. A fejemet, ami hirtelen nehéznek tűnt, akár egy ágyúgolyó, nekidöntöttem a falnak. Tudtam, ha figyelek, meghallom a szomszédok tévéjének a hangját. Szombat délután volt, gyaníthatóan egy Bud Spencer-ismétlést néztek, és újra megpróbálták kitalálni, csak a gyerekek (Petra, a hisztérikus kamaszlány; Benettke, a mizantróp óvodás) miatt érdemes-e együtt maradniuk. Levettem a fülemet a csempéről, és kiegyenesítettem a nyakamat. Ezen a szombat délutánon nem akartam a szomszédok párkapcsolati gondjaival foglalkozni. Ahogy a forró vízcsöppek újra meg újra végigcsorogtak a gerincemen, úgy döntöttem, hogy nem csak ezt a szombat délutánt veszem ki. Alighanem meguntam az éjszakákat. Túl sokat láttam belőlük mostanában, és túl kevés nappalt. Igen, bólintottam a párás tükörbe. Szabit veszek ki az éjszakákból, méghozzá határozatlan időtartamra. Itt az ideje, hogy mások keménykedjenek. Talán mindig is a mások dolga volt, nem az enyém. Bekapcsoltam a laptopomat, és megnyitottam a „Filmek” mappát. Az új Kitten Masters már szerda óta várt rám, és a szombat délutánt, mint rendesen, ezúttal 29
is kiváló időpontnak találtam, hogy belevessem magam az intergalaktikus kalandokba. A lapos, euforikusan hatalmas tévéképernyőt betöltötte a sötét és drámai fordulatokat ígérő főcím. Ez a képernyő volt életem első olyan luxuscikke, amire fél éven át képes voltam kuporgatni a miniatűr keresetemből. A tűélesen kivetülő űrbéli képek minden alkalommal bizonyították, hogy megérte. A Kitten Mastersnél nem volt tökéletesebb szombat délutáni program. Az első jelenetben, még a főcím előtt Bob, a fő cselvető bukkant föl a földi menekültek titkos, Szaturnusz gyűrűjébe rejtett táborában. Honnan tud Bob a táborról? A vizespalack rögtön megfagyott a markomban. A tétek megemelkedtek, az agyam elszállt. A Kitten Masters alaphelyzete már-már shakespeare-i, azt hiszem, csak az Ahogy tetszikben van több LSD-mámorban fogant momentum, akár ismerte az öreg Will az LSD-t, akár nem. (Szerintem ismerte.) A környezetszen�nyezés által halálra ítélt Földön alig maradtak tucatnyian, természetesen a kilencven százalékuk amerikai, a maradék angol és kanadai, illetve van egy francia, naná, hogy ő a legnagyobb seggfej. De! A gombostűfejnyire zsugorodott Antarktiszon az olvadó hó alól előkerültek egy ősi kultúra maradványai, mindeközben és a legnagyobb természetességgel. Ennek az ősi kultúrának a fókuszában a macskák álltak. Életben maradt amerikai barátaink ráeszméltek, hogy a kultúra csak látszólag ősi, képviselői még ma is élnek néhány galaxissal odébb. Addig tanulmányozták a kultúrát, míg föl nem virradt az utolsó hajnal a Földön. Ekkor macskává operálták magukat, és katapultáltak az űrbe. Némi vérszegény csillagközi odüsszeia után – a tévében nem telik méregdrága trükkökre – rá is leltek a macskacivilizációra. És ez csak az első évad. A legfrissebb rész, amire ezúttal sort kerítettem, a harmadik évad kilencedik epizódja volt. Hőseink javában akklimatizálódnak, no de folyton a fejük fölött lebeg a lelepleződés damoklészi kardja. Szóval belátható, milyen borzalmas fordulatnak számított Bob, a főmacska megjelenése a titkos szaturnuszi bázison. Bob nem volt hülye, rögtön rájött, hogy a bázis alapítói idegenek, és ez idő szerint az ő birodalmában próbálnak meghúzódni. Az epizód végére a földi bevándorlók megtudták, hogy Bob tudja. Ám Bob még nem tudta, hogy ők tudják, hogy ő tudja, ezért gyanítom, az évad maradéka arról szól majd, hogyan sikerül hősünknek megmenekülni Bob éles cicakarmai közül. Már ha Bob egyáltalán ki akarja őket csinálni. 30
Reméltem, hogy ki akarja. Egy sci-fiben vagy akció legyen, vagy agyzsibbasztó filozofálás, és hát az utóbbi egyértelműen nem volt a Kitten Masters erénye. Behoztam a fürdőből a hajszárítót, és újra elindítottam a részt. Az öreg hajszárító úgy zúgott, akár egy kisebb motorostalálkozó, egy szót se hallottam a párbeszédekből. Bár, amilyen bonyolultra írták őket, már elsőre is megjegyeztem a dialógusokat, némelyiket szó szerint. No és most mi legyen? Amilyen nagyvilági életet éltem, és amekkora rajongója voltam az egyazon tető alá bezsúfolódott tömegnek, a tökéletes szombathoz tökéletesen passzolt volna egy olyan éjszaka is, amit simán, álomtalanul végigalszom. Sajnos az alvás nem volt az erősségem. Plusz eszembe jutott az a perc a zuhany alatt, amikor egészen konkrét dolgokra vágytam. Az én szobámban nem uralkodott olyan káosz, mint Borinál. Az a kevés holmi, ami a tulajdonomat képezte, élére hajtogatva, egymáshoz igazítva, ábécérendben és precízen eldobozolva, elfiókolva hevert a helyén. Ha úgy alakul, harmincnégy perc elég, hogy mindent kocsiba rámoljak, és elhúzzak az örökkévalóságba. Harmincnégy perc, nem fél óra, lemértem többször is, miután Boriska mellé költöztem. Rögtön meg is találtam a kettéhajtott lila kartonlapot, amit éppen Bori hagyott egy hete az asztalom sarkán, a tokjába csomagolt laptopom tetején. Egy meghívó volt, amit Bori nem szándékozott igénybe venni. – Én már egy csomószor voltam – magyarázta. – Az összes csávóval kavartam, aki eljár ide, még azzal is, akivel nem akartam. Már csak a lányok maradtak, őket meg sajnálom összehozni magammal. Amit mondott, annak a felét se mondta komolyan, de ez még mindig ötven százalékkal több volt, mint amennyit általában én mondtam komolyan. – És engem nem sajnálsz? – hagytam a lila papírt érintetlenül. – Hogy így össze akarsz hozni a levetett csávóiddal? – Még a levetett csávóim is százszor jobbak, mint azok, akiket eddig veled láttam – mosolyodott el, és persze igaza volt. Még senkit se látott velem. Nem véletlenül. – Oké – fordultam vissza a képernyőhöz. Alighanem akkor is a Kitten Masters ment. – Kösz. Meggondolom. Bori befelé lépett kettőt, és így máris két lépéssel beljebb került, mint korábban bármikor. Igyekeztem nem megkedvelni, de azt mindenképp bírtam benne, hogy remek radarral rendelkezett a láthatatlan határokat illetően. 31
Egyenesen a képembe vigyorgott. Figyelemre méltó világoszöld szeme volt, akár a júliusi Balaton. A levetett fiúk számából arra tippeltem, hogy ez a szempár meg is kapja a méltó figyelmet. – Szóval nem mész el – dugta az orrom alá a meghívót. Megvontam a vállam. – Komolyan gondoltam – mondta. Előrenyúlt, fölemelte a kezem, és a markomba tuszkolta a papírt. Nem is tudta, milyen közel áll hozzá, hogy megüssem. Mondtam, hogy a reflexeimmel nincs baj, és kissé másképpen reagálok az érintésre, mint a legtöbb ember. – Világos – néztem rá, és mélyeket lélegeztem. Bori megértette, hogy túl sokat szívózott. Lemerült a kerete. A küszöbről még hátrafordult. – Vannak ott értelmes csávók is – vetette be az utolsó érvét. – Páran az Alapítványtól. Meg a kapcsolatainktól. Más alapítványoktól, mint az Amnesty International, meg a többi, tudod. Még az is lehet, hogy érdekesnek tartanád, amit ezek a fiúk mondanak. Nem reagáltam. Azzal voltam elfoglalva, nehogy Bori észrevegye, milyen rosszul tűröm, ha ennyire közel áll hozzám. – Vicceltem – legyintett végül. – Na pont ezért kéne emberek közé menned, látod? Amikor ideköltöztél, még volt humorérzéked. Most meg… De reméljük, a humorérzék is olyan, mint a biciklizés. Lassan, nagyon lassan fújtam ki a bennrekedt levegőt. – Akinek van két kereke, annak már megy? – kérdeztem. Rám bámult. – A biciklizés. Vagy a humorérzék, érted. Boriból előbugyogott egy hosszú kacaj. – Vicceltél! Te vicceltél! Még nincs veszve minden! – kiabálta, már az előszobából. – De azért közel az apokalipszis! Fölvettem a meghívót. Kinyitottam és elolvastam. A Kilátó népszerű szórakozóhely volt, annyira, hogy a legtöbb rendezvényt zártkörűnek minősítették. Szigorúan megszabták a belépők létszámát, de még így is megvolt a veszélye, hogy a tömeg egyszer ledönti a korlátot, és többen palacsintává lapulnak, amikor padlót fognak odalent, hat emelet mélységben. Ha szerencséjük lenne, és túlélnék, nagy valószínűséggel elgázolná őket egy autó. Ez van, ha a terasz a forgalmas pesti rakpart fölé épül. De nemcsak ez van, hanem parádés kilátás is a Dunára, amelynek a fekete vizében ilyenkor, kora éjjel úgy tükröződik a Lánchíd lámpasora, mintha oda32
lent, a víz színe alatt Neptunusz adna partit a sellőknek. És neki-nekiiramodó fuvallat, ami nyáron a sors ajándéka. Ilyenkor tavasszal éppen csak fölfrissíti a tánctól és a többi test közelségétől fölhevült vendégsereget. A mai estére szóló meghívót az Esély A Jogegyenlőségre Alapítvány nevében írták alá. Amíg a liftben a lehető legtávolabbra húzódtam egy elszántan csókolózó pártól, arra összpontosítottam, hogy ez egy tökéletes szombat tökéletes éjszakája lesz. Csak tartanom kell magam a szokásaimhoz. – Emlékszem rád – intett felém az egyik csapos srác, háromnapos borostával és sűrű, fekete szemöldökkel. – Már voltál itt egyszer. A legrosszabb mondat, amivel csak üdvözölhetett. Igaza volt, jártam már itt októberben, de fogalmam se volt, hogy jegyezhetett meg. Az ilyesmire vigyázok, most is vigyáztam. A bejáratnál Bori nevét mondtam be (neki szólt a meghívó), telefon gyanánt meg bediktáltam a Sztambul rendelős számát. Mindig gyorsabb valós számot megadni, mint ott helyben kitalálni egyet. – Long Island, ugye? – vigyorgott rám kötelességtudóan, és már nyúlt is a hosszú pohárért. Megkönnyebbültem. A nyitóduma, mint kiderült, tényleg csak nyitóduma volt. – Most nem – ráztam a fejemet. Utáltam a koktélokat. Long Islandet utoljára alighanem a szalagavatómon ittam, akkor is titokban. – Vodka jéggel. – Csodás – szélesedett ki a srác vigyora. Az egyik metszőfoga rövidebb volt, mint a másik. – A változatosság gyönyörködtet. Varietas delectat, mondja a művelt latin. Megkaptam a vodkát, és hátat fordítottam a pultnak. Egyenesen a korlát felé indultam. Az utóbbi pár évben sikeresen leszoktam arról, hogy élvezzem a pillanatot, és ellazuljak. Valószínűleg ezért engedhettem meg magamnak, hogy néha új emberekkel kössek kiszámítottan rövid, múló ismeretséget. Olyanok voltak a kapcsolataim, mint a pesti utcanévtáblák. Az emlékük gyorsan elkopott, és bármikor lecserélhettem őket. Adtam magamnak pár percet, hogy önfeledten csodáljam a kilátást. Buda fényei úgy üzentek, akár egy elnéptelenedett űrállomás. A folyó komótos, fekete tömege megvetemítette a túl régóta túl feszesre húzott idegszálaimat. Hosszan és mélyet lélegeztem, mint a ringben, meccs előtt. Azzal a különbséggel, hogy most nyugodtan fölfelé fordíthattam a fejemet, gyönyörködni a csillagokban. Nem kellett félnem, hogy pillanatokon belül kapok egy gyomrost. 33
„Egyszer nézzél félre, és már csavarozzák is az állkapcsodat”, mondogatta a villogó műfogsorú Tibi bácsi az Éjjeli Bagolyban. Miután Tibi bácsi intelmei ellenére megbámultam a csillagokat, és hagytam, hogy a tarkómat borzongassa az áprilisi szél, no meg a vodka is lecsúszott, elbúcsúztam a kilátástól. Ideje volt másféle kilátásokkal is foglalkozni. Belehallgattam néhány beszélgetésbe. – Szerintem egyenesen megváltás – győzködte egy turbános lány az őt körbeálló csodálóit. – A slam a legjobb dolog, ami a költészettel történhet. Továbbmegyek. A legjobb, ami a nyelvvel történhet! – Nem is tudjátok elképzelni, mert itt ragadtatok Pesten – magyarázta valamivel odébb egy erős harmincas olyan hévvel, hogy a martinijéből kiesett az olajbogyó. – Berlinben egész más minden. Komolyan, ha reggel megkötöm a cipőfűzőmet, már annak is jelentősége van. – Szerencséd, hogy nem Manchesterbe költöztél – replikázott egy hipszter szakállas fiú, enyhén torz kiejtéssel. – Ott gumicsizmát kéne húznod. Az nem olyan menő, mint a cipőfűző. A többiek röhögtek. Néhány percig én is ott ácsorogtam, vigyázva, nehogy a szemébe nézzek a szót éppen magához ragadónak. Emigráns értelmiségiek, épp nekem való népség. Egy hét, és megszabadulunk egymástól. Amikor angolra váltottak, mégis otthagytam őket. Valahogy elment a kedvem az egésztől. – Cseszheted a meghívódat – morogtam Borira, aki valószínűleg már haza ért. Biztos megint elaludt a kádban. Már a ruhatárnál ácsorogtam, amikor megütötte a fülem egy újabb beszél getés. – Nagyjából hatvan százalékkal kellene csökkenteni az orvosi karok létszámát – törölgette lennonszemüvegét egy fiú. Kigombolt kockás inge alatt pamutpóló fehérlett, Kitten Masters logóval a közepén. – És akkor úgy negy ven százalékkal növelhetnénk az orvosok fizetését. Ha vártok egy picit, meg mutatom a chartokat – nyúlt a térdével kitámasztott táskához. Akkora laptopot húzott ki belőle, mint egy kombájn. – A GDP-re nézve is kiszámoltam, százalékosan is, meg… Mire fölegyenesedett, és kinyitotta a gépet, mindenki elhúzott a búsba. – Az a hatvan százalék hogy jött ki? – kérdezte tőle egy nő, aki a semmiből bukkant föl.
34
Magas volt, széles vállú, túl a harmincon. Rövid, sötét haja éppen csak takarta a fülét. Nem volt szép, de az arcán őszinte érdeklődés tükröződött. Sőt, az érdeklődésnél sokkal-sokkal több. Amit meg se próbált titkolni. A lány én voltam. És a következő tíz órában alig kellett megszólalnom. Éppen, ahogy terveztem.
35
