Dr. Győri-Nagy Sándor kultúrökológus
A SZÉPSÉG BÁTORSÁGA Simai Mihály: Valaki mindent elszeret. Válogatott versek. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2012. 2012-ben jelentette meg Simai Mihály – egy méltatója szerint "ízig-vérig szegedi költő" – válogatott verseit a budapesti Hungarovox kiadó. Aki interneten néz utána alkotói munkásságának, az neve mellé írja be a "költő" foglalkozásnevet is, különben egy-kettőre tudós alteregója, az ugyancsak Békés megyei születésű Simai Mihály közgazdász akadémikus művei közt találja magát. Van azonban valami több is a véletlenszerűségnél ebben a tudományos kísértésben Simai Mihály költő körül. Hisz az sem egészen véletlen, hogy ennek a versválogatásnak éppen egy nyelvész, Békési Imre professzor írta az utószavát. S hogy a jelek komolyan vételénél maradjunk, Simai Mihály esetében még a "Hungarovox" kiadói név is "beszél", hiszen ha "ízig vérig" szegedi, akkor ízig-vérig "magyar hang" is az, amelyet Simai Mihály szépségköltészete megüt. Ilyet persze irodalmi méltatásokban ma nem szokás állítani. Egy kultúrökológus állításaként azonban, amelyet a tudományág törvényei szerint bizonyítani is illik, talán már nem annyira tabuszegés. Kezdjük messzebbről a bizonyítást, hiszen a Simai-életműben nem is a vers az, ami túlteng. Simai Mihály legalább annyira a gyermekek és az ifjúság írója, mint amennyire költő. Közismertek és közkedveltek olvasó gyerekek körében tündérszép meséi, és olvasó fiataljaink közt ifjúsági regényei. Már magában ez a jövendő élethez való vonzalom is gyanús. Simai nem a tudatos önépítő, a maga szobrát aprólékos céltudattal faragó művészfajta. Ő az örök életből számára kimért "inga pillanat"-ban akarja megtenni azt, ami tőle telik. A felelős művészek megritkult, ám mégsem kivesző félben levő típusából való. Nem kitartott, hanem a hitében kitartó művészember. Ezért nem harcos "társadalmár", de nem is eszmefüggőségben szenvedő ideológia-fogyasztó, aki (rög)eszméi nevében bármikor kész lenne bármilyen galádságra embertársaival szemben. Még ahhoz is sírban nyugvó teteme helyébe képzeli magát, hogy ártó embertársairól "utólag" ítéletet mondjon a földi férgekkel folytatott párbeszédben: "De önök satnyák – rokonaik szintjére félig sem érnek! Látnák csak őket ...azok igen...! azok igazán talpig férgek!" "Között" című költeményében azt a megszenvedett legnagyobb látószöget vázolja fel, ahonnan nem az ellenfelekre és a rosszakarókra, hanem a feladatokra láthat: "átváltozásod majd ha végetért lehetsz közép jobb és bal káprázat között mint egykor Ő a jobb és bal lator között"
Hogy mi is pontosan ez a legnagyobb látószög, ahonnan teljes rálátás nyílik a számára kijelölt feladatokra? Ezt "Találkozások" című verséből tudjuk meg, olyan vallomásképpen, ahogy ma nem szokás hovatartozást bevallani: "Magyarország ... első szerelmem" ... "lehetetlenek labirintusához pányvázott árva, szerelmes hazám". Nos, innen nézve már semmi se véletlen a költő életében. Nem véletlen, hogy pedagógus, hogy élete legtartalmasabb éveit a Kincskereső című gyermeklap szerkesztőségében tölti. S nem véletlen, igen, ezért nem véletlen az sem, hogy életművének nagyobbik hányadát ifjúsági regények és mesék teszik ki. Mindkét műfajt az embernevelő szeretet termi. Az aggodalom, amellyel a szülő a gyermekét útjára igazítja: "Nehogy rossz társaságba keveredj!" A magyar mese amúgy se "valótlan események elbeszélése", ahogy az akadémiai kézikönyv tájékoztat félre bennünket ez ügyben. Nemeskürty Istvántól tudjuk, hogy inkább aenigma, azaz tanító példabeszéd. Nem csupán szellemi, hanem emiatt gyökérrokona is a mise szavunknak. Hisz mindkettő a Jóra tanítás szakrális jelrendszere. Sűrített műfaj mindkettő, mint minden példabeszéd, a földi és az égi, a való és az igaz keverékével. Mindazoknak, akiknek még van fülük nemcsak a földi, hanem az égi, s nemcsak a valóságos, hanem az igaz meghallására is. De Simai Mihály emellett a legsűrítettebb műfajt is művelte mindig, sőt idősebb korában már mindinkább csak ezt műveli. A szellem energetikája szerint ebben sincs semmi véletlen. A kultúra tudása egy tapasztalati szinten túl már csak a legtömörebb formákban foglalható össze és adható tovább. A vers mint szó is épp ezt jelenti, nem csupán német "Gedicht" (=sűrítmény) változatában, amely a "dicht" (=sűrű, tömény, tömör) melléknévi alapról kelt. A "dichten" (="költeni") szó tehát azt jelenti a német kultúra nyelvében, hogy "sűríteni". A német költő (=Dichter) eredetileg nem más, mint kultúrájának összesűrítője, amolyan kulturális kompresszor. A vers mint nemzetközi és magyar szó természetesen ugyane jelentésalapot hordozza. A verés is tömörítés. Nemcsak a takácsok verik rá a vetülékfonalat a már elkészült szövetrészre. A válykot is vertük gyerekkoromban a zsombói semlyékeken, pedig a sarat gyömöszölték a vályogvetőbe. A varsában is összeverődnek a halak, hisz enélkül értelme se volna. De a varrás is csak az összetartozók egybeerősítése. Ez az anyanyelvi tudás asszociálta minden elmélet nélkül "A hószín gyolcs toronyban" című vers csodálatos képét: "A hószín gyolcs toronyban ül és varrja csak varrja elnyűtt létemet anyám ...
fáradt mocskos és sebzett aurám könnyeivel fényes tisztára mosta úgy varrja Isten szövetébe vissza csodálkozni se tudok a csodán" A versben is az egyébként csak hosszan és nehezen, avagy másképp aligha elmondható sűrűsödik össze. Simai Mihály verseinek egyik különleges szépségét éppen az adja, hogy verseiben különösen az illeszkedik költői egységbe ismét, ami anyanyelvünkben jelentése és hangi alakja szerint is egybetartozik. A németek csak megértették és lefordították a maguk anyanyelvére a "das Vers" jelentését. Amit nekünk a finnugor nyelvészet máig nem enged, minden összetartozó fogalmunknál és ezért egymásra hangzó szavunknál álnokul másfelé fordítva az útirányjelzőt.
2
Nekem, a nyelvésznek és kultúrökológusnak kikerülhetetlen volt a vitám ezzel az eltévesztő tudománnyal. Simai Mihály a maga költői lelkületével és derűs emberségével kikerülte ezeket a minden elképzelhető fegyverzettel és hátországi aknamezőkkel fölszerelt tudományos frontvonalakat. Ő nem nyelvelméletet írt a költői mélységű anyanyelvtudása alapján, hanem verseket. Ezekbe nemcsak az ő nyelvelmélete fért el, hanem minden más is, amit a korról, az emberről, az életről és Istenhez tartozásunkról mondani akart. "Lehet lehet hogy ősz van lehet hogy ősz vagyok" írja az időfolyam feltartóztathatatlanságára utalva minden központozás nélkül egyik költeményében. Milyen gyönyörű költői kép. Változatait ismerjük Petőfi "Szeptember végén"-je óta. Vagy már sokkal régebbről. Hiszen az anyanyelv ihlette mind. Azzal, hogy minden őszülhet: az idő s az ember is. A nyelvészet mégis vitába száll az anyanyelvvel, s eltérő "eredetre" utalva különválasztja a két "ősz"-t. E nyelv fölé rendelt nyelvészet "ítélőszéke" előtt hasonlóan jár(na) az anyanyelv-tulajdonosok olyan természetes összetartozás-tudása is, mint ami a "Misztériumok" című versben ige- és főnévként így mutat egymásra megint: "Ha belül a pokolnak tüze ég is – bennünk az ég is!" Néhány ezer esztendős, (re)konstruált nyelvtörténelemmel dolgozó finnugrászatunk végképp csak tilalmazni tudja az olyan emberiségtörténeti mélységű nyelvi (alak- és jelentéstani) összefüggéseket, amelyek az "öl" nyelvi gyök többszófajú szerteágazásai közt az (anya)öltől az ölelésen át az ölésig a magyar kultúra nyelvi-jelentéstani jelrendszereiben évmilliós emberi tudásként vannak meg. Simai "Vigasz" című versében szelíden fittyet hány minden ilyen tilalomra: "– a csillagok közé majd oda-föl visszaölel az Örök Anyaöl" Nem csak a ritmikai egyensúlyt szolgálja egyik kötetbeli versében a "valószínűtlenül" szó különös elválasztása ebben a környezetben: "Az égő szárny és valami valószínűtlenül fehér fényesfehér..." Az elválasztástól a "való-" jelentésében is kiválik az összetett szóból és legalább egy villanásra "való"-vá, valósággá válik. A költő engedelmeskedik a nyelv sugalmának, és így is folytatja a verset: "Megvillant egy másik dimenzió, ahol a lelked él." Ugyanakkor előre is hat a szóvégen megvillanó "való-". Villanófénye körébe belekerül az előtte álló "valami" is. A mássalhangzós rím és a "való-" a maga hangszerkezetével szinte kirántja a "valami"-ből a vele azonos hangzótöltetű "vala-" szórészt, egy villanásnyi időre "vala-" és "mi" tagokra szakítva a szót. Ebben a szétszakított állapotában merevedik meg egy pillanatra az emlékezetünkben a "való-" mellett a vala+mi. Az anyanyelv-tulajdonos olvasók, vershallgatók anyanyelvi sugalmai máris 3
sorjáztatják melléje a "vala" régies múlt időt meg a vala+ki, vala+hol, vala+honnan stb. szerkezetű összetételeinket. És eltűnődünk: vajon nem attól határozatlanok-e mindeme jelentéseink, mert a régmúlt "vala" halovány fénye dereng a második tagjuk mellett? De még csak eltűnődni se szabad. Ez minálunk csak a nyelvészeknek megengedett. Közülük sem akárkiknek. Csak akik már lettek "valakik". Olyan nagyok, hogy már nem is tudjuk, kicsodák. A gyűjteményes kötet címadó versében, a "Valaki mindent elszeret" címűben aztán végképp a hivatalos nyelvészet szerint tilos asszociációk, a hangtani szintű jelentésképzés területére csal minket a költő. Nyilván nem azért, mert így tanulta a tanárképző főiskolán, hanem mert így tudja az anyanyelve. Két olyan szó kerül egymás mellé, amelyeknek a finnugor nyelvészet szerint aztán az ég adta világon semmi, de semmi közük egymáshoz. Íme: "Valaki mindent elszeret: a lehetőt, a tehetőt," A "lehető" és a "tehető" a finnugor alapozású iskolai nyelvtanításunk fényében (ködében) pontosan olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. A "lenni" és a "tenni" alapige ugyanis "két teljesen különböző szó". Igaz, hogy a "tenni" tárgyas ragozási képességét leszámítva minden mód- és időbeli alakjukban, továbbá névszószármazékaikban is teljesen azonosan viselkednek. Ráadásul gyökeik két "eltérő" első hangja, a "l" és a "t" is képzéshelyi rokonságban vannak a magyar hangok szerves hanghálóján, míg a többi ismét teljesen azonos. A jelentéstan szintjén pedig a mindennapi tapasztalás igazolja, hogy "lenni" aligha lehet úgy, hogy "tenni" eközben semmit se teszünk. A nyelvi jelentések ugyanis nem az egyes szavak valóságtól elszigetelt jelentései, hanem eredendően léttapasztalatok. "Nyelvi tudatossága", tanult nyelvészeti tudása szintjén persze könnyen lehet, hogy én is akkora sikert aratnék Simai Mihálynál e megállapításommal, mint Arany Jánosnál aratott ama vájtfülű kritikus, aki csuda dolgokat vélt kihallani a költő verseiből. A "Gondóta a fene!" azért mégse cáfolná teljesen az anyanyelvi örökségnek a "muzsikás nyelvemlékek" mélyéből, "az Idők Végtelenjé"-ből feltörő működését. Amelyből kihajtanak ezek a gyönyörűséges költői nyelv-virágok. Bár az is lehet, hogy Simai szelídsége megengedné nekem az ilyen mélybúvárlatokat. Már szegedi középiskolás korom Ady-kollégiumából a szelídségére emlékezem. Az örökké mosolygó szemű, fiatal nevelőtanár be-bejött a hálókba. Pár évődő, barátságos szóval noszogatta meg a lustálkodókat, majd csöndesen kiment. Derű maradt utána a morcosan ébredező reggelekben. Vagy délutánonként a tanulószobán. Ült a tanári asztal mögött, és "költött". Nagy, kék szemei végigfutottak a kócos kamaszfejeken. De aligha látott minket. Tekintete fölsiklott rólunk a mennyezetre vagy tán azon át a kéklő mennyboltra, ki a fénylő szabadba. Talán a Tiszapartra. Vagy még tovább, a tanyás-gyümölcsvirágos alföldi tájba. Aztán feledhetetlent pördített a töltőtoll kupakján a hüvelyk- és gyűrűsujja között. Majd leírta azt a szót a papírra, amelyért messze járt. Ilyenkor én is vele mentem, vele jöttem, bár aligha tudta. Én, a Szegedre szakadt lápastói diák. Csak én ilyenkor mindig hazafelé vettem az utam. Itt, a zsombói tanyavilág egyik Klébelsberg-iskolájában, egykori iskolámban találkoztam vele ötven esztendő múltán. 2013 ádventje előtt volt vendége a Horváth Dezső szegedi író-újságíró keze alatt nevessé serdült Wesselényi Népfőiskolának. Már nem először. Boldogan láttam, hogy az enyéim családtagként fogadták. Mert valóban közülünk való.
4
Igaz, a parasztember mindig ódzkodott kicsit a verstől, mint afféle "hiábavalóságtól". Talán azért, mert a versről az iskolában lehántották azt, ami számára mindig hozzátartozott a rímhez: az életes lüktetést, a dallamot, a zenét. Mert hát azok számára, akikből a népdalok fakadtak, mindez egybetartozik. Simai Mihályt a szívükbe fogadták, mert számára is. Ha van manapság költészet, amelyik csupa szépség, béke és zene, akkor Simai Mihály költészete az. Horváth Dezsőnek a maga konokságával nem soká kellett erőltetnie. Nem véletlen hallgatták verseit a lápastói és a bábai tanyavilág szülöttei, a tágabb "dorozsmai és szögedi főd" mai lakói pisszenéstelen áhítattal. Ennyi békéhez, ennyi szépséghez, ennyi zeneiséghez ösztönösen hozzáhalkul az ember. Odabenn is. És elcsöndesedünk, ha életünk ritka pillanataiban magunkra ismerünk másokban. Ezt az érzést a művészetelméletünk (sajnos) "katarzis"-nak nevezi és tanítja. Görögországban az utcákon is látható felirat. Ott mosodát jelent, ahol a szennyesünket addig potyolják-pátyolgatják, míg patyolat-tiszta nem lesz. Magyarul a lelki tisztára mosottságnak ezt a nagyszerű érzését a görög szó jelentéskörében maradva, de sokkal szebben "megtisztulás"-nak hívjuk. Ezt a megtisztulást szolgálja az a nyelvi rend, amelyet úgy állít helyre verseiben, hogy az "édességes tündér anyanyelv"-ből általa ismét a mi szívünkbe is "beáramlik ... az Idők Végtelenje". Így vall 2012-ben megjelent versválogatásában "utolsó szerelméről", az anyanyelvről. Magyartanári végzettsége csak feljogosította arra, hogy iskolában tanítson magyart. Anyanyelvi öröksége és költői mélységű anyanyelvtudása viszont arra, hogy egész népét tanítsa ő is, "nem középiskolás fokon" magyarra. "Öntöttem bálványt, döntöttem bálványt" – vallja be egyik versében mindannyiunk bűnét és erényét a sajátjaként. Meghökkentő nyelvi lelemény, pedig "csak" azt a jelentésbeli rendet állítja helyre az igazi költők fénylobbantó meglátásaival, amely az összetartozók közt egyébként is fennáll, így az önteni és a dönteni igéink között is. Az ember Istenhez tartozásáról gyönyörűséges képeket alkot. Már idézett "Között" című verse szerint az ember egyik lehetősége, hogy legyünk "utolsó lehelet, akit Isten belélegez". Egyik újabb versében így ír ugyanerről: "s ha már az Istené leszek kicsit tán Istenné leszek s ki úgy szerettem fényedet én adhatok majd fényt neked" Ez csodaszép megfogalmazása annak az anyanyelvmélyi tudásunknak, amely szerint a valaha élt ember, az "ős" ("isemük") és az Isten a végeláthatatlan időben – s ezért nyelvileg is – válhatatlan egység. Bármit is állítsanak e szavaink "eredetéről" a finnugor formára kalapált agyú, "tudós" nyelvészeink. Simai Mihály verseit olvasva nem csak katartikus – megtisztulási – élményekben van részünk. Olyan anyanyelvi revelációkban is, amelyek minden helytálló, bár emiatt annál durvábban vitatott nyelvészeti megállapításnál megvilágosítóbb erejű felismerésekre vezetik az anyanyelvi olvasót, hallgatót. Egyfajta anyanyelvi önfelismerések ezek, amelyekben egy
5
helytálló nyelvelméletre alapuló anyanyelv- és kultúratanítás mellett az iskolai köznapokban is ünnepi részünk lehetne. A széppel való lelki rendtevés nagy nemzeti feladatából vállalt hatalmas részt ez a szerény és szelíd költőember. Bátorság kell ehhez egy olyan korban, amely többre becsüli az esztétikai rútat, az erkölcsi rossz melegágyát. Simai Mihály nem kesereg. Rendületlen hűséggel sugározza ránk derűs békéjét, hogy mi is békére leljünk magunkban, és egymás között. Üzenve mindőnknek, hogy az örök életben egy pillanatnyi létünk nem a háborgásokra és háborúságra, hanem az isteni titkok megélésére, a szépség rendjének megvalósítására van. Amit röviden úgy hívunk: szeretet.
Kiskunmajsán, 2013. ádventjében
6
