94-95. szám. 2014. szeptember 6 és 20.
A mindent betöltő hang Valahol az Óperenciás-tengeren innen, ahol néha vadkaninkarnációja képében jön el Isten, az univerzum varázslatos egén ringott egy kis lélekvesztõ, melyben hõsünk egy elnyûtt lótuszvirágba kapaszkodva figyelte a varázslatos hullámzást. A hullámzást, mely az õ kis ladikját is ringatta, s amelynak fodrai, rezgése az egész univerzumot, a végtelenbe tûnõ ég minden szegletét betöltötte. Mindene volt ez az ámulatba ejtõ rezgés. Az õ életét is ez töltötte ki, hiszen minden érzékszervével ezt itta – ezen kívül nem is volt más. De volt egy nagy problémája! Nem tudta értelmezni, felfogni, hogy mi is ez a vibráció, mert egy titkos baj gyötörte: nem látta, valójában mirõl is szól, mit tükröz és közvetít számára ez a varázslatos jelenség. Ez a világ, mely az Óperencián innen létezett, az Óperencián túli világ folytatása volt. Volt azonban egy fontos különbség: az Óperencián inneni világot egy misztikus köd, egy mindent elfedõ fátyol borította. Ez a hajnal elõtti örökös köd nagyban leszûkítette a látóhatárt és egészen más színekben, formákban láttatta a valóságot, mint amilyen az valójában volt. Így hõsünk a mindent betöltõ rezgést sem érzékelhette
teljes valójában. Valójában a köd miatt építette magának a kis lélekvesztõjét is, mert ebben a nyomasztó ködben sajnos elveszítette a súlytalanságát is. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, de a ködszerû fátyol olyan szinten rátelepedett, hogy csak eltorzult kis részleteit tudta érzékelni a rezgésnek, ráadásul minden egyes részletét más-más érzékszervvel! Ezáltal úgy tûnt, mintha egymástól különálló
információkat, tapasztalatokat közvetítenének ezek az érzékszervek. A vibráció egyik legfõbb tartományát, a hangot a füle juttatta el hõsünkhöz. Egy másik aspektusát, a formát és a látványt a szeme mutatta meg neki. Ugyanígy volt ez az ízleléssel, tapintással és az illattal is. A köd hõsünkhöz legközelebb álló részét téves énképzetnek nevezték. Ez volt a végsõ szûrõ, a végsõ torzító közeg, melyen keresztül az érzékei által továbbított információkat befogadta. Hõsünk is tudta, hogy valami nincs rendjén. Egyrészt, mert komolyabban megvizsgálva látta, hogy az érzékszervei valójában nem érzékelnek semmit. A füle csak
egy közvetítõ eszköz, ugyanúgy, mint egy mikrofon. Valójában õ maga, a tudatos lény az, aki hallja, tapasztalja ezeket a dolgokat a közvetítõ eszközök, az érzékszervek segítségével. Ettõl gyanús lett neki, hogy ha egy tökéletlen eszköz kell neki segítségként a tudatos érzékeléshez, akkor valójában mennyit is tapasztalhat a valóságból. Sejtette, hogy a tapasztalása ezáltal szintén tökéletlen és véges. Másrészt pedig létrejött egy alternatív valóság, ami a tökéletlen érzékei és értelme által keletkezett, s a saját, köddel borított egére rajzolódott ki. Ez volt az õ külön valósága, mert az elméje azt vetítette ki erre az égre (a saját valóságának a vásznára), amit õ fel tudott fogni a ködben imbolygó formákból. De mivel így rendkívül torz volt az érzékelése, valamivel ki kellett töltenie az ûrt – azt, amit nem tudott, nem látott. Így saját találgatásaival töltötte meg a hiányzó információk helyét. Nem volt elég, hogy eleve ködben létezett, még a saját képzelgéseivel is tovább torzította a valóságot. De valahol mindig érezte, hogy nem a valóságot érzékeli, hiszen amikor a mélyére nézett, csak szertefoszló atomokat és elmúlást látott. Más lélekvesztõs élõlények is arra eveztek, és aktívan beavatkoztak ebbe a játékba, mely olyan volt, akár
egy 3D-s, szerepjátékos mozi, melynek így õk is a részesei lettek – mindenki a saját szerepjátékának a fõhõse. Hõsünk velük együtt mozizta és élte meg a köd által megszûrt rezgést, mely így egy sajátos, filmszerû világgá alakult. Ez a filmszerû világ egyfajta alternatív valóságot képezett: ködbe burkolt formákká, ízekké, eseményekké, tájakká, szerelmekké alakítva az eredeti rezgést, az eredeti valóságot. Egyszer hallott egy vibrációról, egy védikus mantráról, mely a hang tudósai szerint maga volt a teljes rezgés, az univerzum eredeti rezgése. Ekkorra már sokat tanulmányozta az õsi tanokat és a modern tudományt a valóság után kutatva, de nem tudta elképzelni, hogy ez a mantra hogyan lehet az eredeti rezgés, hiszen egyszerûen csak egy hangsor volt, ugyanolyan, mint bármelyik hétköznapi szó vagy mondat, melyet a füle segítségével hallott. Azt gondolta, csak képzelõdés az egész, s nem lenne túl megalapozott, ha ebbe bármi egyebet belelátna, hiszen akkor bármelyik szóba, mondatba bele lehetne magyarázni ugyanezt. Így hát bizonyítékra várt. Nem akart mindent bambán elfogadni. Azt mondták neki, hogy ha kitartóan és szívbõl szólóan ismétli ezt a mantrát, akkor egyre inkább érzékelni
fogja a mögötte létezõ valóságot is. Ugyanúgy, mint amikor a szomszéd szoba kandallójában lobogó tûz melegét is érezzük, annak ellenére, hogy nem látjuk közvetlenül a tüzet. Végül valóban bekövetkezett valami csodálatos. Némi próbálkozás után megérezte a tüzet! Ekkor már tudta, hogy valami különleges dolgot talált. Ahogyan egyre többet és egyre mélyebb átéléssel ismételte a mantrát, a hang egyre újabb
aspektusai nyíltak meg elõtte. Elõször csak a hang fizikailag és elmében hallható aspektusait érzékelte, majd belépett egy olyan területre, ahol már a hang és a hang által képviselt dolog szinte megegyezik. Ez az a szint, ahol már nincsenek nyelvi különbségek: a beszélõ látja és láttatni tudja, amirõl kommunikál. Ekkor intuitív módon megjelenik a szó által képviselt dolog és szinte összekapcsolódik annak hangi formájával. Ezen a szinten továbbfejlõdve végül megtapasztalta, hogy a valóság síkján az érzékei nem különálló információkat közvetítenek.
Azok csupán számunkra („Óperencián inneni” érzékszerveink számára), torzított, leszûkített formájukban tûnnek különállónak. Vagyis a saját tévképzetei megszûntek és a köd kezdett fölszállni, az érzékelése pedig kinyílni. A maguk valójában látta a köd, a köddel fedett világ eseményeit, formáit és már azt is érzékelte, hogy mi van mögöttük – hogy valóságos az „Óperencián túli” világ. Látta azt is, hogy ez a rezgés maga az élet, az élet áramlása. Az univerzum és az élõlény saját pr§£ája (életlevegõje) is ebbõl az eredeti rezgésbõl táplálkozik. Megtapasztalta a ªabdát, az eredeti hangvibrációt, és megértette, hogy ez a hangvibráció húzódik meg az élet minden aspektusa mögött. De hátra volt még a negyedik szint. A szint, amirõl a szentírások és tanítók meséltek neki. Könnyek, imák és rengeteg szeretet kellett ahhoz, hogy megnyíljanak ezek a kapuk is. De végül megnyíltak, mert meg kellett nyílniuk, hiszen hõsünk otthonát, eredeti helyzetét rejtették. Elsõ lépésként a saját helyzete vált nyilvánvalóvá számára. Történetünk fõhõse a lélek. (Ez szó szerint is igaz.) A fõhõsünk így meglátta saját magát, a lelket a kis lélekvesztõjében (a testében), a
saját szívének lótuszán, amint a szív egén sodródik. Az élõlények szívét a „kis ég” tölti be. Ez annak a létezésnek, tudatosságnak az alapja, mellyel önnön magunkat is érzékeljük. Vagyis ez a mi saját világunk alapja. Erre a „kis égre” vetül ki az élõlény elméjében a valóságról kialakult kép. Isten saját szíve az univerzum egeként terjed ki. Ez maga a „nagy ég”, melyet Isten gondolatai, a Védák hangvibrációja, a ªabda tölt be. A „kis ég” pedig a „nagy ég” tükörképe az élõlény saját szívében. Ez a „kis ég” a param§tm§, a Felsõlélek is egyben, mely Isten szívünkben tükrözõdõ aspektusa. A „kis ég” a „nagy ég” tükrözõdéseként tehát szintén Isten (param§tm§aspektusának) hangvibrációjával van teli. A hasonló felépítésen túl ez a rejtett és egyben a legfõbb kapcsolódási pont a makrokozmosz (az univerzum) és a mikrokozmosz (az ember) között. Nem tiszta, anyagi helyzetben tehát ködös illúziók és saját képzelgéseink délibábjai borítják be tudatunk egét, s ekkor a param§tm§ ege sem nyilvánulhat meg teljes fényében és „kékjében” a tudatunk tükrén. De amint újra
Isten felé fordulunk, fokozatosan kitisztul az ég, és egyre inkább teljes valójában tapasztalhatjuk meg azt a lelki hangvibrációt, mely egyben az egész univerzum és az anyagi létezés alapja is, és nem különbözik Istentõl. Amint szívünk tükre
egy lépés, hogy be is lépjünk ebbe a világba e lelki hangvibráció által. A teljes valóság, a lelki világ hangvibrációja egy gyönyörû kisfiúról, K¥¢£áról mesél, aki (nem) mellesleg maga Isten, s aki szeretett társai körében önfeledten éli játékos és folyton növekvõ boldogsággal teli életét. Egy olyan világban, ahol a dolgok a maguk eredeti valójában, valódi szubsztanciaként léteznek . Nem pedig úgy, mint a mi kis köddel borított árnyékvilágunkban, ahol minden, ami szép, éppen azért tûnik szépnek, mert az eredeti, örök valóság szépsége sejlik át a ködön.
Acyut§nanda d§sa teljesen kitisztult, végül ebben a tükörben megláthatjuk a teljes lelki világ tiszta tükörképét is. Ekkor még lehet, hogy az anyagi világban élünk, de szinte kívülrõl, a saját elmélyült meditációnk által láthatjuk az anyagi világbeli jelenségek okát és eredeti formáját, s egyúttal a teljes lelki valóság is megnyilvánulhat a saját tudatunk egén. Innen már csak
Melléklet: H.H. indradyumna Swami Kirtan – Sadhu Sanga Fesztivál, Oroszország 2014. szeptember: http://www.lepnikell.hu/download s/09.08_1%20%20Indradyumna%20Swami.mp3
A Viraha tíz szintje Sri Srimad Gour Govinda Swami Maharaja elöadása 1. rész Sri Caitanya Caritamrita, Adi lila 13. fejezet 37. vers: Az Úr Caitanya Mah§prabhu legfõbb kedvtelései azok a cselekedetei, melyeket vándorlása során hajtott végre, miután a sanny§sa rendbe lépett. Fennmaradó tizennyolc évének tetteit antya-l¦l§nak, kedvtelései végsõ szakaszának nevezik. 38. A tizennyolc évbõl hatot megszakítás nélkül Jagann§tha Pur¦ban töltött. Rendszeresen k¦rtanázott, s pusztán éneklésével és táncával minden bhaktában szeretetet ébresztett K¥¢£a iránt. 39. A hátralévõ tizenkét évben Jagann§tha Pur¦ban lakott. Õ Maga élvezte a K¥¢£a iránti szeretet transzcendentális eksztázisának ízét, s ezzel mindenkit megtanított arra, hogyan ízlelje meg ugyanezt. MAGYARÁZAT: Aki fejlett a K¥¢£a-tudatban, az mindig távol érzi magát K¥¢£ától, mert a távollét érzése felülmúlja a K¥¢£ával való találkozás érzését. ¼r¦ Caitanya Mah§prabhu ebben a világban töltött utolsó tizenkét éve során Jagann§tha Pur¦ban
arra tanította az embereket az egész világon, hogyan ébredhet fel szunnyadó szeretetük K¥¢£a iránt a távollét érzésén keresztül. A K¥¢£ától való távollét, illetve a Vele való találkozás érzései az Isten iránti szeretet különbözõ szintjeit alkotják. Amikor valaki komolyan elmélyed az odaadó szolgálatban, ezek az érzések az idõ múlásával kialakulnak. A legmagasabb szintet premabhaktinak nevezik, ezt a szintet
azonban a s§dhana-bhakti végzésével lehet elérni. Nem szabad azzal próbálkoznunk, hogy természetellenes módon úgy emelkedjünk fel a premabhakti szintjére, hogy nem követjük komolyan a s§dhanabhakti szabályozó elveit. A prema-bhakti a megízlelés síkja, míg a s§dhana-bhakti az odaadó szolgálatban való fejlõdés szintje. ¼r¦ Caitanya Mah§prabhu az odaadó szolgálat vallásának minden részletét megtanította, úgy, hogy saját életében példát mutatott rá. Az írások ezért azt mondják: §pani §cari' bhakti ªikh§imu sab§re. ¼r¦ Caitanya
Mah§pra Mah§prabhu Maga K¥¢£a, s egy k¥¢£a-bhaktának, bhaktának, K¥¢£a hívének a szerepében az egész világot arra tanította, hogyan végezzenek az emberek odaadó szolgálatot, s hogyan térjenek így idõvel haza, vissza Istenhez. 40. Az Úr Caitanya Mah§prabhu éjjel és nappal örökké a K¥¢£ától K való távollét fájdalmát érezte. Ennek jeleit kinyilvánítva egyre csak sírt, és teljesen összefüggéstelenül beszélt, akár egy õrült. 41. Ahogyan ¼r¦mat¦ R§dh§r§£¦ összefüggéstelenül beszélt, amikor találkozott Uddhavával, ¼r¦ Caitanya Mah§prabhu szintén éjjel-nappal ilyen eksztatikus beszéd ízét élvezte, ¼r¦mat¦ R§dh§r§£¦ hangulatában. MAGYARÁZAT: Ezzel kapcsolatban elolvashatjuk ¼r¦mat¦ R§dh§r§£¦ monológját, amelyet azután mondott, hogy V¥nd§vanában találkozott Uddhavával. ¼r¦ Caitanya Mah§prab Mah§prabhu hasonlóan viselkedett, amikor eksztázisában Magában beszélt. ¼r¦mat¦ R§dh§r§£¦t féltékenység és õrület kerítette hatalmába annak jeleként, hogy K¥¢£a nem törõdött Vele. Egy méhecskét kezdett el korholni, s úgy beszélt, mint aki eszét vesztette. ¼r¦ Cait Caitanya Mah§prabhun kedvtelései utolsó napjaiban
ennek az eksztázisnak valamennyi jele megmutatkozott. Errõl az Ýdi-l¦l§ negyedik fejezetének 107. és 108. versében olvashatunk. Az elkülönülés a legmagasabb rendű állapot Mahaprabhu azt tanítja, hogy Krisna imádatának legmagasabb rendű hangulata az elkülönülés, a viraha. Ha ő Krisna, hogyan érezheti, hogy távol van Krisnától? Egyszerűen, csak az emberek nem tudják megérteni. Ő Krisna, efelől nincs kétség, de mi a hangulata? Mindig úgy érzi, távol van tőle, és sír, hogy elérje Krisnát, miközben az egész világnak tanítja mindezt. Gyakorlatias, nem elméleti tanár, mint Krisna. Krisna elméletet tanít, míg Gaura gyakorlatot. A gyakorlatban tanít, de ti nem értitek őt. Megállítjátok a sírásban. Gaura számára nagyon nagy szenvedés, ha megállítják a sírásban. Meg kell értenetek ezeket. Rendkívül bensőséges téma, nagyon mély filozófia a viraha, a távollét érzése. Prabhupada azt mondja, hogy a viraha túltesz a Krisnával való találkozás élményén. A legmagasabb rendű állapot. Mahaprabhu mindig ebben a hangulatban van. Mindig úgy érzi, el van választva
Krisnától, mindig sír Krisnáért. A viraha azt jelenti, külsőleg távol van. Kívülről Krisna távol van. De belül, a szíve csücskében Krisna jelen van. Ez a viraha, távollét. Krisna elment valahová, Mathurába vagy Dwarkába. De a szívedben elszakíthatatlanul rá gondolsz.
Ez a mi filozófiánk. A viraha jelentése külsőleg küls távollét, de belül egyesülés. Ezt tartják a legmagas legmagasabb rendűnek. A távollét érzése tehát mélyebb, mint a Krisnával való találkozás élménye. Az
elkülönülés érzésének megtestesülése
Ezért megjelenik a szívedben. Miközben kívül távol van, a szívben egyesül veled, és amikor kívül veled van, a szívedben távol érzed magadtól. Ez a sambhoga és viraha, egyesülés és elkülönülés. Az egyesülés idején a premíbhakta legkedvesebb szeretőjét be akarja vinni a szíve közepébe, és ott nagyon szorosan meg akarja őt ölelni. Az egyesülés idején ilyen érzése van. Amikor meg távol van tőle, a premíbhakta ki szeretné hívni Krisnát a szíve csücskéből, hogy megcsókolja, és hogy élvezze a szájáról származó transzcendentális nektári mézet. Ilyen az elkülönülés.
Mi Gauranga Mahaprabhu valódi svarúpája, természete? Mindig a Krisnától való távollét fájdalmát érzi, mindig sír Krisna után. Ilyen a hangulata: minél inkább érzi a távollétet, annál mélyebb eksztázist él át. Minél sürgetőbb a távollét érzése, annál inkább élvezi vele az egyesülést. Kívülről, a felszínen sír és úgy érzi, elválasztották tőle. t „Krisna nincs a közelemben. Elment.” Ezért Mahaprabhu mindig sír, „Há prána presthah krsna! Ó legkedvesebb Krisna! Ó Hari! Ó Hare! Ó Rama! Ha Rama! Ez a „hare krsna…” éneklés és zokogás. Radharani érzett így. Radharani kínzó fájdalmat érez, amikor Krisna távol van tőle. t Így énekel, „hare „, „ és zokog. A hare itt azt jelenti, „Ó Hari! Ó Krisna! Ó Rama! Mindezt a Rádhá-tantra Rádhá nevű szentírás írja le. De egy feltételekhez kötött lélek számára a „hare krisna…”
éneklése mást jelent: Ó Radharani! Ó Krisna! Ó Rama! A felszabadult lelkek, akik a gopí-bhávában, Mahaprabhu hangulatában vannak, a „hare krisna…” éneklésével ezt mondják: „Ó Hari! Ó Krisna! Ó Rama! Távol érzik magukat tőle, és mindig zokognak. Ez a vipralambha. Ilyen a sírás állapota, az elkülönülés érzésének megtestesülése. Gauranga, Gaura ilyen, mindig énekel, „hare krisna” és sír. Ez az ő valódi svarúpája. A rádha-bháva.
eksztázisnak valamennyi jele megmutatkozott. Srila Krisnadas Kaviraja így fejezte ki magát a Cc. Ádi 13.42 versben: vidy§pati, ca£¨¦d§sera §sv§dena svar¡pa-sahita
jayadeva, g¦ta r§m§nanda-
Végtelen óceán Az első szint a cintá, aggodalom. A példát a Hamsadúta 2. verse mutatja, és Srila Bhaktisiddhanta részletes magyarázatot ad rá a Srí Caitanyacaritámrta bengáli nyelvű kommentárjában (antya 14.53):
Prabhupáda a CC. Ádi 13.41 vers magyarázatában ezt írta: Ezzel kapcsolatban elolvashatjuk Srímatí Rádhárání monológját, amelyet azután mondott el, hogy Vrndávanában találkozott Uddhavával. Srí Caitanya Maháprabhu hasonlóan viselkedett, amikor eksztázisában Magában beszélt. Srímatí Rádháránít féltékenység és őrület kerítette hatalmába annak jeleként, hogy Krisna nem törődött Vele. Egy méhecskét kezdett el korholni, s úgy beszélt, mint aki eszét vesztette. Srí Caitanya Maháprabhun kedvtelései utolsó napjaiban ennek az
szint létezik, a dasamí-dasá dasamí – cintá, aggo aggodalom; jágarah, éberség; udvegah, izgatott elme; tánavah, a test elvetése; malinánmalinán gatá, tisztátalanság érzése; pralápah, úgy beszélni, mint egy őrült; rült; vyádhih, elesettség érzése; unmádah, őrültség; mohah, elájulás; és mrtyuh, halál. Most egymás után bemutatom bemut ezeket a hangulatokat.
Az Úr Vidyápati, Jayadeva és Candídása könyveit olvasta, s dalaikat bensõséges társaival, Srí Rámánanda Ráyával és Svarúpa Dámodara Gosvámíval ízlelte meg. Mahaprabhu mindig kínzó fájdalmat érez a Krisnától való távollét miatt. Mindig sír. Radharani különböző hangulatokat él át az elkülönülés tapasztalata során. Ugyanezek a hangulatok, ugyanezek az érzések jelentek meg Mahaprabhuban is, hiszen ő a rádhá-bhávában van. Tíz ilyen
„A K¥¢£a távolléte okozta tíz testi átalakulás a következõ: aggodalom, álmatlanság, az elme zaklatottsága, soványság, tisztátlanság, õrült beszéd, betegség, tébolyultság, illúzió és halál.” Akrura azért jött Kamsa utasítására, hogy Rámát és Krisnát Mathurába vigye. Amikor Ráma és Krisna – akik gopí-hrdánanda, hrdánanda, a gopík szívének gyönyörét nyújtó személyek – elment Mathurába, a gopik, és közöttük is különösen Radharani kínzó fájdalmat érzett, amiért távol került Krisnától.
Rádhát érintette legmélyebben. Olyan volt, mint egy részeg. Nem tudott felállni, annyira mély fájdalmat érzett a szívében. Magában így gondolkodott: „Ezt nem élem túl, meghalok. Képtelen vagyok elviselni a távollét kínzó fájdalmát.” Olyan gondolatok ezek, mint a végtelen óceán, melynek Radharani a legmélyebb vizeibe vetette be magát. Aztán eszébe jutott, hogy: „A legkedvesebb Krisna, szívem ura bizonyosan el fog jönni, hogy érdeklődjön a hogylétem felől, és ha azt hallja, hogy meghaltam, azt képtelen lesz elviselni. Túl nagy zavart okoznék vele. A fájdalom szétmarcangolná a szívét, és soha nem lenne már boldog. Ahogy ezek a gondolatok átfutottak az elméjén, így folytatta: „Nem, nem halhatok meg. Lehet, hogy elviselhetetlen szenvedéseket kell átélnem, de nem halhatok meg.” Azért döntött az élet mellett, mert ha meghalt volna, azzal Krisnát nagyon szomorúvá teszi. Ilyen tapasztalat a cintá, az aggodalmas fontolgatás.
így nem tudok álmodni. Oly rossz a sorsom.” Ez a második állapot, a jágarah, álmatlanság.
Álmatlanság Ezután jön az álmatlanság. Ez a második dasá, érzés, amit Rupa
Égő szívvel A harmadik érzés az udvega. Erre a példát a Hamsadúta 104. verse szolgáltatja.
Goswami Padyávalí jellemez, valamint Bhaktisiddhanta fejt részletesen.
(322) Srila ki
Radharani ezt mondja „Kedves barátnőm, Visakha. Rendkívül rossz sorsom van, bhágya-hína. Az a nő dicsőséges, aki annak ellenére is látja álmaiban kedvesét, hogy az távol tartózkodik. Ám amikor Krisna elhagyta Vrajapurt és Mathurhá az álom az ellenségemmé vált. Ha valaki alszik, lehetnek álmai, de az álom elkerül mostanában,
Radharani így beszél, „Ó gyönyörű arcú Lalita, szívem a kínzó távollét fájdalmában ég. Nem tudok szavakat találni arra, hogy elmondjam, mennyire fáj a szívem. Ó jaj, mit tehetnék? Olyan, mint egy végtelen óceán. Alázatosan leborulok a lábaidhoz, ó Lalita, kérlek adj tanácsot, kérlek mondj valamit, upadesa dáo, kérlek mondd meg, mit tegyek? Elfogyott a türelmem. Egy pillanat úgy tűnik t számomra, mint egy hosszú yuga. Mit tegyek? Kérlek, mondd meg.” Ilyen az aggodalom.
Forrás: Sri Krishna Kri Kathamrita Magazine Issue 12 -"The Hidden Identity of Lord Jagannath" Gopal Jiu Publications, Publications H.G. Madhavananda dasa
