VALAKI KIÖNTÖTTE A FESTÉKET! (Szétbomló szonettkoszorú)
VALAKI KIÖNTÖTTE A FESTÉKET! Életszínek szuszogó szonettszövetű szövege lírába mázoltan, egy XXI. századi vászonra rajzolva
I. (a vég viharának fekete gyászszonettje) A harang hangja mintha a pokolból zúgna, oly soha meg nem szánt esdeklő fájdalommal kiált a toronyból, s hívására a tömeg egyre nő. Habos ütemre hullámzó, zokogó ázó, fázó, rázkódó gyülekező helye itt ma eme borzongató kihűlt, kősóhajtásba zárt temető. Fekete szoknyák lengő redőinek suttogó fodra, kivasalt nadrágok éleinek fájdalmas giotinja metszi az étert atomjaira, akár lélekgyász a száj kacaját, mint fekete komor a tarka bájt.
II. Nyúlna a zárt fekete doboz felé az ég érintetlen éteri keze, hogy magához intse egy élet lelkét, de az imák még itt tartják, nem mehet. Marad mint ünneplők között a vendég, pedig már vágyna el, menne messze mindegy merre, neki már tényleg elég, de így nem lehet, ha minden fekete. Fekete cipők talpai csiholják
a járda megfagyott szürke porait, de a parázs szikráját letiporják a mosolytalan bánat maró fogai. Fekete szemek néznek s könnyeznek, búcsúzni így nem lehet, nem lehet!
III. Miben a szív szólama még hangol, a koporsót figyeli mindenki, ahogy kötelekkel lejjebb eresztik, úgy a fellélegzés emelkedik. Mire a sötétség aljára esik a nép szétfoszlik s nem marad már senki, egyedül ő, s nesztelen figyeli kivetített emlékek tarka képeit. Vakító, tiszta, űrfényes, fehér gyermekkorának illatok, színek, hangok foszlányaiba zárt értelmét, a világ hirtelen kebelére zuhanásának galaktikus terhét, lágyhalkú szavainak dús tartalmát.
IV. (az ébredező tudat sárga vázlatának émelygő szonettje) Dallamra csalva hamvadó emlékét idézi felleg-árnyi színes múltját, mely nyújtja felé leesett reményét, kezébe adja jelenkapu kulcsát. Most, itt, soha máskor, utoljára még, harctéren faképnél hagyja bánatát, megtalálja a célt, jövő értelmét, s egy végső tánc mi távozónak kijár. Egy utolsó sanzoni lepel ezüst vad suhanása, mi dunnába zárja még, az élet homályos röpke lényegét.
Azt, mi majd tartalommal tölti meg ereink fanyar bíborvonalát, s majd erre koccint minden pezsgős pohár.
V. És a felvillant büszke tudatból Szállnak a szántó széllel szerte széjjel, eszmék zöld sarjai hajtanak abból, hogy lelkét melegítsék smaragdfénnyel. S bár kínzó a léleknek ez új takarója, hogy látni kénytelen, s megértette, hogy ő is az iszapos maszk alól, világunk eddig csak onnan szemlélte. De most benne fő a felismerés lágy tojása, hogy nem ez az élet, hogy nem ezért foglaljuk a helyet itt lent. Üresen koktélozó, jellemtelen hevenyészet, mind-mind, ti elenyészett, ostoba bamba birkatenyészet.
VI. Hogy nem csupán azért vagy, hogy csak legyél, hogy szívd a levegőt, fogyaszd az ételt, idd az italt, napról napra éljél, valamit már igazán tenned kéne! Tanulsz, magolsz, dolgozol, de elég sivár így a lét, akár a puszta széle. Mivel áldozol a test szellemének másoknak és az erkölcsiségnek? Művészeteknek miért nem emelnek Naptűzte teraszt, egy csésze fekete mivel érdemel ki több figyelmet? Egy doboz nikotinos pálcika miért népszerűbb, mint egy vers, egy könyv, ecset, egy segítő kéz, egy ária?
VII. Érdemtelen a legjobbakat kapod, pedig csak egy bábu vagy, egy kellék a színfalak mögött, és kint az ott, a rozsdás reflektorfény nem téged ér. S mégis önteltség övezi arcod, pedig még csak a súgó sem te lennél, a mindenséget hiszed magadról, ellenben te vagy a jellemtelenség. Igéket lövellek feléd, bántalak, mert ember vagyok, bántalak, amiért ember vagy, s ítélkezem mélyen feletted. Tudom, nem kéne, de te úgysem érted, figyelsz, hallgatsz, és mégis igazán egy fájó sejtésed sincs miről beszélek.
VIII. (az elfogadás lila titkának hullámzó szonettje) S a Napnak önzőn nyeled el a fényét, de nyisd fel rejtekét, értsd meg, ám soha ne keresd, leld meg az élet értelmét! Csurgasd lelked a világvászonra! Alkosd meg életed Pollock-festményét, a tehetetlenségedet űzd tova, érd el szellemed függetlenségét, s művedet függeszd ki a pódiumra! Célod nem is lehetne teljesebb, minthogy segíts lépni a világnak, nyújtsd kezed a rászorulóknak. Segíts mosolyogni megtanulni a fáknak, álmot adni a romoknak, s hajts fejet néha a vörös bánatnak.
IX. De bízz, hogy békét nyersz majd magaddal, s a néma-mély horizontmesszeséggel, létgondolatoddal és az anyaggal, az idő kattogó tengelyével. Tudd, hogy békét nyersz majd a szavakkal, az ecsetfutam bolygó színével az álomszőtte piros páncélzattal a jelen múló, lehulló levelével. Állj szembe a tükörrel néha, és ne csak bámuld, de lásd is mit mutat, majd kockáztass meg egy mosolyfélét felé, s kacagva figyeld a zongora élén mályvaértelembe rejtett ébenfa szénfekete színének játszó fényét.
X. (meg nem értett kékek sziluettjének szonettje) Miután a sötétkék ég hamuba hull, s a keserűség bilincse csattan a csüggedt csuklón, miközben makacsul nemet kiált az éledő akarat. Egyén és tömeg csatába vonul, özönlik az eszmék gondolathada, érvek fortyogó folyama vadul ringatózva zászlaját lobogtatja. És többségben a tömeg, egyénben a jellem, benne a hit, rá világít a fény, de a bambáké a győzelem. Mert azt mondják, mert így gondolják, mert amúgy manipulálják, ők állítják a példát, egyenmajmok élőszobrát.
XI. (elvakító tudatkimosó, agyfehérítő fluoreszkáló morzsák szonettje)
Rendíthetetlen áll a látszatbálvány, ne nézz alá, ne nézz mögé, ne ismerd, ne értsd, csak vakon imádd, ne lépj elé, se mellé, ne szállj fölé! Figyeld, bámuld, nyáladzva tátsd a szád, vegyülj kutyamód követői közé, koszorúidőig seregében állj, aranyelv: ne mozdulj, itt minden övé! És a tömeg mint áttetsző fehér rák, vakon úszik áleszmék tavában, sötétségének cseppkőbarlangjában. Üresség, fehérség, maszkfedte arcok, képlékeny kapcsolatok, álhínáros tópartok, multimédiás átok!
XII. Kinő és szaporodik a XXI. század, ahol nincs szellem, csak emberek, túlcsordulnak a hiper-multi gyárak, nincsenek értékek, csak mennyiségek. Mindenki a jövő szolgálatában ki törődik a térdelő jelennel? Mindenből a futurizmus árad ki köt alkut végre az idővel? Pengehegyű tavaszálom, ha ennyit késett a nyár, nem várhat a tél is tovább? Miért hullik le a tegnap a színek festékszagú palettájáról? Mért bújik tejködbe a jelen és minden lehetősége merül el benne?
XIII. De itt lenni csak azért is kellett, áthajózni egy élet folyamán. Mert léteznek, akikért megérte
kapaszkodni és menni tovább, tovább. Mert vannak, amikért mégis megérte átjutni egy élet függőhídján. Tartalmat kell írni a fejezetnek, mit önsorsunk bízva osztott ki ránk. Jó volt olykor repülni, vagy zuhanni és a reménytelenségből is felkelni, támaszkodni és megsegíteni. Hinni és bízni, tudni, érzékelni, látni, hallani, ízlelni, szagolni, sírni és nevetni, jó volt élni!
XIV. (a befejezés csöndjének márványpárás feketefényű szonettje) Mert ezt egy halott mondja, ne feledd, a sötétben könnyebb észrevenni a jéghegymagányba fúló remete lényeget, kagylóhéjként felfedni a tiszta esszenciájú értelmet, az idő lépteit elfeledni, percenként jobban felfogni a jelent, Párkák fonalait rendszerezni. Utunk habos hullámfodraiban ott sejlik a cél, amely irányt mutat, hogy a tartalom üres korunkba beleázzon. Romokból fellegvárat már nem ácsolhatok, de messze még ott késnek az új építőanyagok…
XV. A harang hangja mintha a pokolból nyúlna a zárt fekete doboz felé, miben a szív szólama még hangol, dallamra csalva hamvadó emlékét.
És felvillant a büszke tudatból, hogy nem csupán azért vagy, hogy csak legyél érdemtelen a legjobbakat kapod, s a Napnak önzőn nyeled el fényét. De bízz, hogy békét nyersz majd magaddal, miután a sötétkék ég hamuba hull, rendíthetetlen áll a látszatbálvány. Kinő és szaporodik a XXI. század, de itt lenni csak azért is kellett, mert ezt egy halott mondja, ne feledd!
BOCSÁNAT, ÉN VOLTAM.
