A SIKER TITKA A SZTÁR A HOLLYWOOD-GALAXIS ÁLLÓCSILLAGAI
1
2
Bokor Pál
A HOLLYWOOD-GALAXIS ÁLLÓCSILLAGAI
Atlantic Press Kiadó Budapest, 2009 3
A SIKER TITKA A SZTÁR A Hollywood-galaxis állócsillagai © Bokor Pál, 2009 Szerkesztô TAMÁSI IZABELLA Tipográfia, tördelés SOLTÉSZ ATTILA Borítóterv SOBOTA
Felelôs kiadó az Atlantic Press Kiadó igazgatója, 1114 Budapest, Bartók Béla út 55. E-mail:
[email protected] www.atlanticpress.hu
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt. Debrecen Felelôs vezetô György Géza vezérigazgató
©Atlantic Press Kiadó, 2009 ISBN 9789638825551 4
Julinak
5
6
Tartalom
A szerzô elôszava 9 I. Sztárközelben 15 II. A hajnali csillagok 27 III. Klasszikus sztárok 45 IV. A látható mozdulat 65 V. Bogart és Bergman 83 VI. Marilyn, Marlon és Audrey, aki egészen más 101 VII. Új hullám Amerikában 123 VIII. Hollywood magyar csillagai 143 IX. A botrányhôs mint áldozat 159 X. Fortuna Hollywoodban 181
7
8
A szerzô elôszava
Kötelességem figyelmeztetni az olvasót, hogy ez megint nem a sejtelmes suttogások és a kulisszák mögötti intimitások könyve. Éppenséggel az a célom, hogy a bulvársajtó és a kereskedelmi televíziók által elefántnyugtató dózisokban szállított pletykák és jelentéktelen történetecskék helyett egy valósághûbb képpel szolgáljak az amerikai filmrôl. Elvégre Hollywoodot lehet szeretni vagy nem szeretni, de több mint száz éve szerves része szellemi és lelki életünknek. Az amerikai sztárkultúra alighanem komolyabb dolog annál, ahogyan a médiában elénk tárul. Elôször is, a földkerekség legerôsebb filmiparáról és egyben egyik legfontosabb kulturális élményforrásáról van szó. Akár szeretjük, akár nem, minden áldott nap próbára teszi ízlésünket és befolyásolja világképünket, méghozzá elsöprô erôvel és meglepô szívóssággal. Vannak, akik szerint környezeti ártalom. Persze, ilyen veszély is létezik, s annak idején éppen ez ösztönzött arra, hogy megpróbálkozzak ennek az egész
9
Hollywood-témának egy kevésbé könnyed, de reményeim szerint alaposabb, mégis közérthetô megközelítésével. Nem tartozom azok közé, akiknek az amerikai filmrôl csak a globalizmus jut az eszébe. Számomra ez kulturális világjelenség, még ha nem is csak jó értelemben. Ezen a jelenségen belül a sztár nem csak tehetséget, kreativitást, mûvészetet, vagyont, népszerûséget és botrányokat jelent. A sztár mindenek elôtt és felett marketingeszköz. A kultúrát és a kulturálatlanságot is el lehet adni vele. A sztár fegyver, ha nem is éppen titkos. Minden sztár egy szellemi interkontinentális ballisztikus rakéta, melynek segítségével Hollywood a világ legtávolabbi pontjaira is képes eljuttatni és sikerre vinni a filmjeit. Jókat és rosszakat egyaránt. Globalizált világunkat természetesen a hollywoodi filmiparnak is köszönhetjük, már amikor van benne köszönet. Ezt a kérdést megint csak nem szabad egyoldalúan megítélni. A Hollywoodban készült filmek minôsége a legóvatosabb kifejezéssel élve is, változatos. A filmek által közvetített üzenetek is változatosak. Tény, hogy Hollywood a fülbemászó muzsikánál is, a világhálónál is, de még a CocaColánál és a „mekdönci”-nél is hamarabb egyesítette a kontinenseket és népeket a szórakoztatóipar Bábelében. Ezért köszönet is illeti az amerikai filmipart, nemcsak bírálat. És hogy mibôl érdemel többet a kettô közül, az ideológiai kérdés, melyet még számos alkalommal leszünk kénytelenek érinteni. De csak érinteni fogjuk, nem eldönteni. Eldöntésére ugyanis az érdekek és pozíciók beláthatatlan sokfélesége miatt nem vállalkozom. Engem lassan két évtizede foglalkoztat a film sorsa, a film szépsége, a filmmûvészet jövôje. Mindez pedig igenis függ attól, mi történik az ebben a mûvészeti ágban trendmeghatározó Hollywoodban. Ezt a kötetet ezért azzal az izgalommal bocsátom közre, amelyet csak olyankor érez az ember, amikor járatlan utakat tapos, mégis azt reméli, hogy a bolyongás végén nem a kiindulóponton találja magát.
10
A sztár, ha igaz, hogy nem csupán csillag, hanem mozdulatok, képek és eszmék hordozórakétája is, sok mindent képes magával vinni. Tehát nem csak reklámot, hanem mûvészetet, továbbá intelligenciát, kellemet, követhetô viselkedésmintákat is. Ez az oka, hogy a mostanában celebeknek mondott hírességeket nem fogom egy lapon emlegetni a filmsztárokkal. A celebek ugyanis önmagukon kívül semmit sem hordoznak. A celebek önmaguk reklámozásával foglalkoznak életvitelszerûen, és ebbôl próbálnak megélni. Daniel J. Boorstin 1961-ben elhangzott és azóta a sztárokkal foglalkozó irodalomban minduntalan újra felbukkanó kifejezésével élve a celeb az a személy: „aki jól ismertsége miatt jól ismert”. A filmsztárok is hírességek, ôk is jól ismert személyek, csak egészen másfélék. A témára szakosodott Forbes magazin szerint 2009-ben a világ leghíresebb embere, mint az már lenni szokott, egy filmsztár volt. A neve Angelina Jolie. Ô volt az, aki a hírességek közül is a legtöbb pénzt kereste az elôzô évben, illetve a legtöbbet szerepelt a médiában. Lehet, hogy ezen szereplések némelyike alapján, például egy gondosan felépített „álompár” egyik résztvevôjeként, vagy örökbefogadó szülôként ôt sem nehéz összekeverni a celebekkel. És ugyanezt már száz évvel ezelôtt is el lehetett volna mondani Mary Pickfordról, akit bátran tekinthetünk a mai értelemben vett szupersztár etalonjának. Mégsem tagadhatja senki, hogy a Kifutó a semmibe, A csontember, az Észvesztô, az Elcserélt életek és néhány más sikerültebb film fôszereplôjeként Angelina Jolie kifejezetten tehetséges filmmûvésznek mutatkozott, még ha pályájának elsô szakaszában ez a markáns tehetség nem is mindig találkozott a hozzá méltó feladattal. Legyen ám akármilyen fényes a mozicsillag, a sztár, amióta csak létezik, kettôs szorításban, a stúdió és a sajtó szorításában él. És ha nem hajlandó minden évben minden
11
díszbemutató alkalmával eljátszani „A legszélesebb mosoly” címû melodrámát, abból komoly baj lehet. Charlie Chaplin, Humphrey Bogart, Marlon Brando, Dustin Hoffman és néhány más elsôosztályú filmcsillag képes volt ideig-óráig kivonni magát e szabály alól, de az ô esetük kivételes. A norma az, hogy a stúdiófônökök, akiket filmjüknek a sajtóban való hangsúlyos és elônyös megmutatkozásán és kasszasikerén kívül premier idején semmi nem érdekel, hamar megorrolnak okvetetlenkedô alkalmazottjukra. És lehet az illetô akármilyen világnagyság, ha a bemutató elôtt nem dicséri habzó szájjal az új filmet és annak finanszírozóit, veszélybe kerül. Azt kockáztatja, hogy legközelebb esetleg nem az ô ügynökénél szólal meg a telefon, amikor új szuperprodukciók közremûködôit keresik. Amióta egy Walter Winchell nevû amerikai zsurnaliszta megindította „Az Önök Broadwaye és az enyém” címû színházi pletykarovatát, a pletykák, sikamlós históriák, de még a rágalmak és vádaskodások, zajos botrányok sem állnak távol a filmvilágtól. A különbséget azzal jellemezhetnénk, hogy míg Douglas Fairbanks és Mary Pickford házassági botrányainak kitörését és a sajtóban való megszellôztetését annak idején még meg lehetett akadályozni, egy Angelina Jolie-nak vagy egy Woody Allennek erre már semmi esélye nincs. Itt nem ugyanazokról a sztárokról van szó, akikkel nap mint nap találkozunk a neten, a tévében, a lassan minden médiára rátehénkedô pletykarovatokban. Nem ugyanazokról a sztárokról, bár sokszor ugyanazokról az emberekrôl. A Hollywood-galaxis történetében egyetlen valódi állócsillagot sem találtam, aki kizárólag a nevébôl élt volna, mint a celeb aki arról ismerszik meg, hogy ismerik ôt. Itt a filmmûvészet óriásairól lesz szó, akiket nem a sajtó és a tömeghisztéria, hanem saját mûvészi és emberi teljesítményük emelt a csillagok közé. Tiszteljétek az igazi sztárokat! Azért lettek ôk az igazi sztárok, mert van miért tisztelni ôket.
12
A szárnyas közhely így szól: a legnagyobb sztár is csak ember. No igen, de miféle? Alighanem mégiscsak másféle... A különbség nem abban mérhetô, hogy ô az, aki a legszexisebb Armani- vagy Chanel-kreációkban jelenik meg, aki örökké botrányokba keveredik. Igen, a sztár, még a legnagyobb is, ugyanolyan sérülékeny, keményen robotoló, betegségekkel és más bajokkal viaskodó, saját képességeiben is kételkedô ember, mint mi valamennyien. Csakhogy neki van egy titka, melynek megfejtéséért némelyikünk mindenét odaadná. E titok neve halhatatlanság. Ez az, ami a mozi legragyogóbb csillagait megkülönbözteti tôlünk. Ez az, amiért irigyelni is szabad ôket. Ennek a titoknak a megfejtéséhez szeretnék hozzájárulni könyvemmel.
13
14
I. Sztárközelben A legszélesebb mosoly – Arnold és minden sztár egy güzü – Michael Jackson, egy híres látogató a Bethesda Gyermekkórházban – Woodyval a liftben – Robert Duvall grúz akcentussal beszél – Lepattanni Salma Hayekrôl – És ki az a Tony Curtis? „Az ember nem olyan hatalmas, hogy mások felett ítélkezzen.” Platón
A szakács krumplival, hússal és fûszerekkel, a sebész szikével és emberi szervekkel, a gépkocsivezetô autókkal dolgozik. Az újságíró meg fontos vagy legalább érdekes emberekkel, illetve eseményekkel. Ebbôl következik, hogy a messze földre sugárzó fényû csillagok némelyikével, akikrôl ez a könyv szól, személyesen is volt alkalmam találkozni. Nem érdem ez, hanem foglalkozási követelmény. Amint az is, hogy néha kivételes eseményeknek voltam tanúja. Csak semmi szenzáció. Ezek az élmények a sztárlét emberi oldaláról szólnak. Meghallgathattam például egy alkalommal, ahogy a már hetvenhez közelebb lévô Robert Redford, akinek minden erejére szüksége volt, hogy a kamera elôtt még egy fizikailag jó formában lévô CIA-ügynök dinamizmusával mozogjon, megbeszéli két dublôrével, hogy ki és mikor kerüljön a képbe. Tanúja voltam annak, amint Aishwarya Rai, a fiatal és ragyogó indiai világszépe, Bollywood egyik legfényesebb csillaga, szintén felvételszünetben, leroskad egy kis kerti székbe és idôs öltöztetônôjét
15
hívja – a harmadszor felvett táncjelenet után annyi ereje sem maradt, hogy lerúgja a cipôjét. Fél forgatási napon keresztül figyeltem Brad Pittet, a filmvilág ügyeletes amorózóját. A Budapesten forgatott Kémjátszma címû film forgatásának azon a napján, amelyrôl szó van, nem a kulcsjelenetek valamelyikét vették fel, csak egy vonat érkezését, és egy idôsebb (Robert Redford), illetve egy fiatalabb CIA-ügynök találkozását. Budapest ez alkalommal Berlint „játszotta”, Brad Pitt a fiatalabbik CIAügynököt. Bradnek nem volt sok dolga, akár unatkozhatott volna. De nem ezt tette, és nem is a nôkkel, a kollégákkal vagy a forgatás helyszíne körül ôgyelgô újságírókkal volt elfoglalva. Amatôr fotósként a Nyugati pályaudvar acélcsarnokában sétált fel-alá minden felvételszünetben, hogy megörökítse e valóban építészeti ritkaságnak tekinthetô szecessziós építmény szerkezeti részleteit... Ezek a pillanatok, valamint azok az élményeim, amelyeket az alábbiakban kissé részletesebben idézek, kétségkívül a messzirôl oly titokzatos hírességek fizikai közelsége miatt voltak élményszerûek és tanulságosak. Mindenek elôtt azért elevenítem itt fel ôket, mert hozzájárultak ahhoz, hogy a sztárlétrôl és a sztárminôségrôl alkotott képem ne csak olvasmányok és más közvetett élmények alapján formálódjék. És azért, mert a riporter számára mindig is ezt tartottam a legfontosabb szakmai kötelességnek – a jelenlétet. Arnold Schwarzeneggerbe a Los Angeles-i Morton’s étteremben botlottam bele. Nem mondhatom, hogy meglepetés volt ôt ott találni. Íratlan szabály, hogy ezeken a partikon szinte kötelezôen megjelenik mindenki, aki díjat kapott vagy adott, vagy ilyen közremûködést vállalna a következô években, vagyis aki Hollywoodban valamit is számít. Az Oscar-gálát követô úgynevezett utópartik egyikét tartották a Morton’s-ban. Mint ilyenkor szokás, a székeket kipakolták a terembôl, s így az egész hatalmas hodály egy több száz fôs állófogadás helyszíne lett. Arnold gyakran megjelent ilyen alkalmakkor. Ha Oscar-díjat nem is, de meghívót ô már régen minden évben kapott a filmvilág legfényesebb 16
puccparádéjára és az azt követô társasági eseményekre. És ahol megjelent, ott sarlóholdnyi mosolyokkal elôadott élcelôdésével, természetes kedvességével mindig elérte, hogy a társaság közepének tekintsék. Ez a viselkedésmód amúgy is a sztárrá válás egyik lehetséges útja, de az ô esetében jó iskola volt késôbbi politikai pályafutásához is. Manapság persze, a legnépesebb amerikai állam, Kalifornia kormányzójaként, már nincs ott minden fogadáson, inkább csak azokon, amelyeket ô rendez, vagy politikai pályafutását segítik elô. Térjünk vissza a Morton’s-ba. 1994-et írtunk, és az Oscarosztáson aznap este Steven Spielberg és új filmje, a Schindler listája tarolt. Tizenkét Oscar-jelölést kapott a film, és ezek közül hetet haza is vitt. Díjazták a filmet az év legjobb filmjeként, Spielberget legjobb rendezôként, Oscart kapott az operatôr Janusz Kaminski, a vágó, a két díszlettervezô, a film forgatókönyvírója és zeneszerzôje. Éjjel kettô tájban pedig Hollywood krémje már a Morton’s-ban hömpölygött fel és alá, több tucat friss és régebbi Oscar-díjassal. Arnold Schwarzenegger megint nem tartozik közéjük, de ez nem zavarja. Szmokingja eltakarja ugyan a máskor elôszeretettel mutogatott izomkötegeit, de az arca ugyanúgy kockákból és háromszögekbôl összerakott absztrakt festményre emlékeztet, mint a filmjeiben. Errôl az arcról nekem mindig egy soha el nem készült Picasso- vagy George Braquekép jut az eszembe. Amikor a kis társasághoz érünk, melynek középpontja természetesen Arnold Schwarzenegger, egy zavart fejbólintással üdvözlöm ôt, ô a kezében lévô pezsgôspohár felemelésével köszön vissza. Közben egy felénk küldött lóhorkantásszerû nevetés mögé rejti azt a kétségkívül jelentéktelen tényt, hogy fogalma nincs róla, ki vagyok én és kik vagyunk mi, az újonnan érkezettek. Néhány új vendég, akik a Shrine Auditoriumból, a díjkiosztás helyszínérôl jöttek át, hogy még néhány órán át a sztárok közelében lehessenek... Arnold fesztelen viselkedésén nem látszik sem oscarhiány, sem aggodalom, sem gondterheltség. Ennek az embernek 17
nincsenek karriergondjai. Az ilyen lelkiállapotok ôt aligha érintették meg valaha is, s e tekintetben ez a nagyon szerencsés, színésznek nem kimagaslóan tehetséges sztár nem tipikus jelenség. Annyiban azért mégis, hogy mint mindenkinek, aki a hihetetlenül szoros hollywoodi versenyhelyzetekben végül is képes vinni valamire, neki is megvan a magához való esze. Ahhoz meg Schwarzenegger biztosan elég bölcs és intelligens, hogy különbséget tudjon tenni a nagy színész és a nagy sztár fogalma között. És miért is ne érhetné be valaki az utóbbival? A kettô egybeesésére is van épp elég példa. Ám az ô életre szóló osztrák akcentusa, karakteres, talán túlságosan is karakteres arca és izomzata a sztárminôséghez minden bizonnyal hozzátehet valamit. Ugyanezek a tulajdonságai viszont korlátozzák a színészi sokoldalúság terét és a szereplehetôségeket. Játszhat-e egy izomember mást, mint izomembert? Olyannyira nem, hogy szögletes énjét Arnold még akkor sem tudta levetkezni, amikor pályája egy bizonyos szakaszában legfôbb gondja éppen a rászabott és részben rákényszerített szerepkör kitágítása volt. Fizikai és pszichés adottságainak megfelelôen ô akkor is testnevelô tanárként lépett a vászonra, amikor éppen szerepbilincseit akarta lerázni az Ovizsaruban. A Danny DeVitóval párban forgatott Juniorban, mely ugyancsak kiugrási kísérlet volt a Terminátor-szerepkörbôl, azt a tulajdonságát, azaz a humorérzékét próbálta meg kamatoztatni, melyrôl Hollywoodban a magánéletben ismerik. Abban az évben, amikor azon a bizonyos Morton’s-beli Oscar-partin kicsit közelebbrôl megnézhettem magamnak Arnold Schwarzeneggert, már nagyon is sokadszor fordult elô, hogy nem jelölték Oscar-díjra. Tíz évvel késôbb pedig úgy váltott karriert, hogy soha egyetlen Oscar-jelölése sem volt. Az Arany Glóbuszt egy alkalommal megkapta, méghozzá „A legjobb bemutatkozás” kategóriában, 1976-ban a Maradj éhen! címû filmben nyújtott alakításáért. Az Arany Glóbuszt az Oscar elôszobájaként emlegetik, de elég sokan vannak, akiket soha nem engednek be a szobába. 18
Az 1993-as Az utolsó akcióhôsben Arnold azt játszotta, amit legjobban tud, a rendíthetetlen, legyôzhetetlen, szemrebbenés nélkül gyilkoló acéltökû hímet, s nem is rossszul. Ám azon az estén, s azóta is sokszor, azt tapasztaltam, hogy az igazán nagy csillagokat a hivatalos elismerés hiánya nem feltétlenül zavarja. Ez a sztártípus elsôsorban és mindent megelôzôen vérprofi. A kamera elôtti munka szerelmese, rosszabb esetben mániákusa. Számára a közönség és csakis a közönség számít. Ô az, aki egyszerre a publikum kedvence és a filmipar kényszermunkása, akinek talán a legjellemzôbb tulajdonsága a munkabírás, és szerencsés esetben a minden gyûrôdést elviselô idegrendszer. Az utóbbi tulajdonsággal persze azért nem mindenki dicsekedhet. A sztárgalaxisban azért oly gyakori a tragikus csillaghullás, mert azt a munka- és élettempót, amit Hollywood diktál, nem mindenki képes elviselni. Az áldozatok majd mindig a legtehetségesebbek, mert hogy sokszor ôk egyben a legsérülékenyebbek is. Azt csak találgathatnánk – de minek –, hogy Arnold Schwarzenegger miért tûrte egész pályafutása alatt olyan jól, hogy szakmai teljesítményét sem a filmakadémia, sem a kritika nem volt hajlandó méltányolni, holott saját szerepkörében voltaképpen mindig a legjobbat nyújtotta. A sikerességi mutatóként szolgáló Oscar-díjat, mint az köztudott, nem mindig azok kapják, akik alakításaikkal a film mûvészetét gazdagítják. Noha ilyen statisztika sohasem készülhet, mégis megfontolást érdemel, hogy az Oscart talán gyakrabban kapják azok, akiket ezzel a kis rásegítéssel lehet millióknak eladni. Schwarzenegger esetében a világhírnévhez a markáns arcberendezés, a nevezetes kisfiús mosoly és a híres izomzat is kellett. Ezek egyébként ugyanúgy lehetnek a sikerhez szükséges extrák, mint a díjak, vagy egy kis szerencse. Ezek azonban az extrák, és nem az alapok. A sztár-rangsorolás legfontosabb feltétele, alapja és magyarázata az, s ezt nem gyôzöm ismételni, hogy minden sztár egy güzü, s aki nem bírja fizikummal vagy idegrendszerrel, mint akár Marilyn Monroe vagy Elvis Presley, az 19
elbukik. Ha nem mint sztár, akkor mint ember. Az 1947-es születésû Arnold Schwarzenegger is egy güzü. És amikor a szívpanaszairól szóló hírek nyomán 2004-ben végleg átnyergelt a politikára, a kaliforniai lapok arról cikkeztek, hogy egészségügyi okokból, pihentetônek választotta a nagypolitikát. Teljesen hihetô magyarázat... Michael Jacksonnal Budapesten találkoztam, amikor a Thriller címû lemezének klipjét forgatta. Válogatott tévelygéseim részeként akkoriban éppen egy public relations ügynökség egyik vezetôje voltam, s a magam számára is ellenszenves feladatom volt, amikor Jackson sajtóügynöksége minket választott partnercégnek a sztár magyarországi sajtójának megszervezésére. A feladat nagyjából az volt, hogy távol kellett tartani az illusztris vendégtôl a magyar újságírókat. A kórházlátogatásra érkezett száz-százötven fotós és tévés kolléga ennek megfelelôen odakint szorongott és tülekedett a kórház fôbejárata elôtt az utcán, egy kordon mögött, s csak ketten voltunk abban a kiváltságos helyzetben (Friderikusz Sándorral), hogy Jacksonnal és akkori feleségével, Lisa Marie Presley-vel végigjárjuk a zuglói Bethesda Gyermekkórház kórtermeit. Volt ennek a látogatásnak pikantériája, nem is akármilyen. Ki ne tudná, hogy Jackson életében meghatározó, talán sorsdöntô, és végül szívszakasztó problémát jelentett a kisfiúkhoz fûzôdô viszonya. Pszichológusok akkor is, ma is azt állítják, hogy a tíz éven aluli gyerekek iránti szeretete, az, hogy egész életében kicsikkel akart játszani, a saját elveszett gyermekkora iránti nosztalgiából eredt. Michael ötéves korától kezdve a Jackson Five nevû családi rockbanda húzóembereként énekelt, táncolt, azaz kenyérhez juttatta a családját. Felnôttként, úgy látszik, meg kellett fizetnie az elmaradt gyermekkorért. Mint ismeretes, az idôk során többször is elôfordult, hogy perelték ôt, majd tízmilliókat csikartak ki tôle a bírósági eljárások megszüntetése fejében olyan szülôk, akiknek kisfia állítólag megfordult az ágyában. Vagy akiket, szintén a gyerekek állítása szerint és természetesen 20
tanúk nélkül, valamiféle szexuális játékokba próbált bevonni. Állítólag, állítólag és állítólag. Ez a kifejezés ott volt minden róla szóló hírben, mert ez a közszereplô lejáratásának legszokványosabb eszköze a sajtóban. Kivédhetetlen fegyver, mely sokszor gyógyíthatatlan sebeket ejt embereken és karriereken. A Jacksonról szóló pletykákhoz semmit nem érdemes hozzátenni, de a rockkorszak egyik legnagyobb sztárjának halála után sincs okunk arra, hogy ne közönséges pletykáknak minôsítsük ôket. Egyetlen alkalommal sem lehetett ugyanis hiteltérdemlôen bebizonyítani, hogy Jacksonnak pedofil hajlamai lettek volna. Az ellenkezôje, az ártatlansága sem bizonyosodott be cáfolhatatlanul. Halála után azonban legalább egy korábban pereskedô kisfiú beismerte (persze már felnôttként): saját szülei beszélték rá, éppen a kártérítési díj reményében, hogy tücsköt-bogarat összehordjon az énekesrôl. A kórházlátogatás délelôttjén mindez eszembe sem jutott. Én egy olyan Michael Jacksonnal találkoztam, akinek volt két órája feleségével együtt végigjárni a Bethesda kórház kórtermeit. Volt kedve és energiája megállni szinte minden ágyrács elôtt, és végigkérdezni a gyerekeket, hogy kinek mi a baja és mik az esélyei a gyógyulásra. Volt gondja és lelkiismerete ahhoz, hogy különösebb hírverés nélkül (a magyar lapok megírták, de ettôl egyetlen lemezzel nem fogyott több se itt, se Amerikában) több tízezer dollárt áldozzon egy akkor ötéves magyar kisfiú megmentésére, mely csak egy akkoriban nálunk még hozzáférhetetlen orvosi berendezés segítségével volt lehetséges. A Jacksonnal kapcsolatos vádaskodásokat nem az érdekesség kedvéért citálom, hanem mert azóta is gyanakszom, hogy ez a dolog – folyamatosan rágalmak középpontjában ôrlôdni – ugyancsak a sztárlét lényegjellegzetességei közé tartozik. Az ilyesfajta támadásoknak persze néha van alapjuk, de legtöbbször nincs. A sztárlét ettôl függetlenül mindig kivételes tûrôképességet igényel a szerencsétlen szerencséstôl, aki munkájának és rendszerint tehetségének 21
köszönhetôen vergôdik hírnévre. A csúcson aztán még több tûrôképességre lesz szüksége az élôsködôkkel szemben, akik rögvest rácsimpaszkodnak. Léte szüntelen kockázatvállalás, mely abból fakad, hogy minden világsztár egy erôs fényforrás, mely nemcsak ámuló szemeket, hanem undorító emberformájú férgeket is magához vonz, zsírosbödön, melyhez nyalakodó ajkak tapadnak, kétlábon járó bugyeláris, melybôl közvetlen környezetének legtöbb tagja szeretne kiemelni pár tallért. Farrah Fawcett-tel – a Charlie angyalaiból ismert platinaszôke szépségrôl van szó, aki szintén nincs már az élôk sorában – Los Angelesben, a Rodeo Drive-on, egy méregdrága férfiruha-szaküzletben „találkoztam”. A Rodeo Drive abban az idôben, a kilencvenes évek elején, a világ legdrágább utcájaként reklámozta magát, s mindig is a New York-i Fifth Avenue-val versengett ezért a címért. Akkor még nem tudhattam, hogy pár éven belül elég lesz bemenni egy magyar bevásárlóközpontba, hogy elámuljak a húszezer forintos nyakkendôkön. Farrah ugyanolyan volt, mint a Charlie angyalaiban, ha úgy tetszik, felvételre kész. Mert ha a sztár csak egyszer is smink és bodor nélkül merészel megjelenni egy nyilvános helyen, másnap szarkalábakkal teli arcát millió és millió példányban fogják mutogatni világszerte. Testôrök helyett két barátnôt vitt magával erre a bevásárlásra, nyakkendôk között válogatott, s a People magazin biztosan nem sajnálta volna a pénzt annak kiderítésére, hogy ki az a férfi, akinek a kedvéért egy ekkora sztár elôbújik az odújából. Emlékezetes számomra egy másik budapesti találkozás is, ezúttal az Oscar-díjas karakterszínésszel, Robert Duvalllal. Forgatási szünetben mutattak be neki. A MAFILM egyik nagy mûtermének folyosóján üldögélt, s grúz akcentussal üdvözölt. Sztálint játszotta el az HBO filmjében Julia Ormonddal az oldalán, s a két felvétel közötti átállási szünetet is azzal töltötte, hogy az oroszul beszélô grúzok összetéveszthetetlen sziszegô akcentusát gyakorolta – angolul. A pár másodpercben, amíg beszélgettünk, egyetlen másod22
percre sem esett ki a szerepébôl, s késôbb, miközben a következô felvétel beállítása alatt vártuk, hogy Duvall visszatérjen a kamera elé, végig az volt az érzésem, hogy találkoztam Sztálin elvtárssal... Woody Allennel kettesben utaztam harminc emeletet egy New York-i toronyszálloda liftjében. Az ilyen alkalmat – négyszemközt maradni egy világsztárral – valamirevaló újságíró ritkán szalaszt el, de a 15 másodperc, amelyet a liftben töltöttünk, aligha lett volna elegendô egy udvarias bemutatkozáshoz. Woody azonban már lesütött szemmel lépett be a liftbe, s különben is annyira gondterheltnek tûnt, hogy nem volt merszem megszólítani. Megkockáztatom: azon tünôdhetett, hogy a szálloda földszinti báltermében tartandó sajtótájékoztatóján mi legyen az a kezdômondat, mellyel azonnal felkelti az érdeklôdést új filmje iránt. Frissen kicsomagolt inget, elegáns világosszürke zakót, divatos sárga-kék csíkos nyakkendôt viselt, arcán pedig közelrôl elég jól látszottak a smink jelei. Nem úgy nézett ki, mint aki jókedvében találkozik majd az újságírókkal, már csak azért sem, mert emlékezetem szerint mindössze pár hónappal voltunk házassági botránya után. Amerikában is hatalmas zajt csapott az ügy, s bizony nemcsak a bulvársajtóban, amikor feleségül vette 17 esztendôs nevelt lányát. Mindezen körülmények dacára Woody Allen egyáltalán nem tûnt elesett embernek, lecsúszott rendezônek vagy megszégyenült férfinek. Egy profi filmes állt elôttem elöl összekulcsolt kézzel, akinek soros feladata ezen a reggelen új filmjének sajtótájékoztatója volt. És a világhírû komikus, a bravúrrendezô és a botrányhôs láthatóan erre az egyetlen dologra, a következô feladatra koncentrált. Salma Hayekkel egy Golden Globe-gála utópartiján találkoztam, Los Angelesben. Saját vesszôparipámon lovagolva – nem sokkal korábban készült el egy forgatókönyv Báthory Erzsébet erdélyi grófnôrôl – azt kérdeztem tôle, volna-e kedve eljátszani egy szerepet egy róla szóló filmben, s a válasz egy ôszintének látszó, érdeklôdéssel teli „igen” volt. Nem mondhatom, hogy meglepetésemre. 23
Az igazán jó képességû és sikeres emberekre jellemzô a nyitottság és az érdeklôdés az ismeretlen világok, korok és népek iránt. Késôbb sem hozzá, sem a Báthory Erzsébetszerep iránt szintén vonzódó Angelina Jolie-hoz nem tudtam eljuttatni a forgatókönyvet, mivel a sztár – éppen mert eszközként használják – általában nem ura idejének, szerepválasztásának és karrierjének. Nem ezen múlott persze, hogy a film máig nem valósult meg, de a sztárok élete forgatási napokra és promóciós napokra oszlik. A forgatási napokban a stúdió teszi ôket hozzáférhetetlenné, mert igényt tart minden energiájukra. Két forgatás között viszont titkárok, ügynökök, menedzserek és sajtósok hada zárja el ôket a külvilágtól, s ezen a védôsáncon minden olyan ajánlat fennakad, mely nem a kipróbált nagy ügynökségtôl vagy stúdiótól érkezik. Salma Hayek apró termetû, hibátlan, illetve annál is sokkal formásabb latin szépség, a Frida címszerepének eljátszása után abszolút csúcson lévô világsztár volt, amikor a riportersors és a filmes kíváncsiság 2002 telén pár percre mellé sodort. Amíg beszélgettünk, a zsúfolt bálteremben hullámzó tömeg idônként nekem lökte ezt a fekete sörényû gyönyörû kis nôt, és nem mondom, hogy nem emlékezetes számomra a pillanat, amikor legendás méretû keble úgy pattant a hasamon, mint egy gumilabda. Ám még emlékezetesebb, hogy Salma Hayek, akárcsak ugyanabban az évben a Fox stúdió elnöke, nagyon is jól tudta, ki volt az a Báthory Erzsébet grófnô, és percekig tudtunk beszélgetni arról, volt-e történelmi alapja a hervadó szépségét állítólag jobbágylányok vérével ápoló rémalakról szóló híreszteléseknek. Ez alkalommal nem elôször gyôzôdtem meg arról, hogy semmi sem áll távolabb Hollywood ünnepeltjeitôl, mint a fennhéjázó mûveletlenség, mellyel gyakran vádolják ôket. A vádaskodók ugyanis hajlamosak elfelejteni, hogy jobb amerikai filmmûvészeti egyetemeken vagy a Broadway színházaiban a leendô sztár legkésôbb húszéves korára kénytelen végigolvasni a teljes drámairodalmat, ha tudni akarja, milyen szerepre érdemes áhítoznia. 24
A világhírû hollywoodi színészek címeres bunkókként való ábrázolása teljesen hamis, még ha nagy ritkán akadnak is közöttük címeres bunkók. Ez is egyike a mítoszoknak, melyek fôként azoknak a kisebb európai országoknak a mûvészköreiben keletkeznek, melyek anyagi forrásaik szûkössége miatt idônként óhatatlanul a filmgyártás és egyben a filmvilág perifériájára szorulnak. A Magyar Filmesek Elsô Világtalálkozóján történt 1996ban az az eset, mellyel ezt a kis személyes élménybeszámolót lezárom. Zsigmond Vilmos, akit Los Angelesben a világ öt legjobb operatôre közé sorolnak, Mariska Hargitay, Tony Curtis és más magyar származású amerikai és európai hírességek a Parlament üléstermében vették át a találkozó alkalmából alapított Arany Pillangó szobrocskát, illetve a magyar kormány kitüntetéseit. Az ünneplés most azoknak a külföldön, fôként Amerikában és Nyugat-Európában élô színészeknek, rendezôknek, operatôröknek szólt, akiknek sikere többet jelentett Magyarország jó híre szempontjából, mint jó néhány költséges országimázs akció. Némelyikük, elsôsorban a Van, aki forrón szereti, a Trapéz és A megbilincseltek címû filmekbôl ismert Tony Curtis, késôbb személyesen is útra kelt néhányszor, hogy a magyar kultúra nagykövete legyen. Amint az a parlamenti protokolláris események alkalmával szokás, a kitüntetések átadását követôen a magyar vezetôk és néhány illusztris filmes koktélpartit adtak a megjelentek tiszteletére. Az ünnepségrôl kifelé sétáló többi vendéget is odairányították, s amikor egy hazai filmmûvészekbôl álló kisebb csoport érkezett a különterem ajtaja elé, az erre a célra odaállított hölgy ezekkel a szavakkal állította meg ôket: – Uraim! Tony szeretettel várja Önöket odabent egy kézfogásra és koccintásra. – Ki az a Tony? – horkant fel a társaság egyik tagja, a magyar film egyik Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas, amúgy azonban sajnos szinte világszerte ismeretlen kitûnôsége, aki persze pontosan tudta, kirôl van szó. 25
– Tony Curtis – hebegte a hölgy szinte remegve az idegességtôl. – Igen, és az kicsoda? – kérdezte emberünk, s most már a kíséretében lévô társai is elnevették magukat, igaz, inkább zavarukban, mint egyetértôen. – Na jó, mondja meg Tony Curtisnek, hogy én is bármikor szívesen látom ôt egy koccintásra, és azt is megengedem, hogy kezet fogjon velem – közölte a magyar filmmûvészet kiválósága, s határozott léptekkel indult a parlament legközelebbi kijárata felé. Ne gondoljanak túl rosszat errôl az emberrôl, akit már csak azért sem fogok megnevezni, mert archetípusnak vélem. Ô csak a másodosztályú, avagy szigorúan lokális hírességek jellegzetes modorában nyilvánult meg. Ô csak azoknak az egyébként tehetséges és kiváló filmeseknek a sorát gyarapítja, akik a nemzeti filmmûvészetek felsôbbrendûségét és tisztaságát hirdetik a hamis csillogás városának ízlésromboló tevékenységével szemben, de önhibájukon kívül nem tudják megvalósítani azt. Csakis azért idéztem ôt, mert miközben igazi és menthetetlen bunkóságot követett el, viselkedése nem nélkülözte a logikát. A világsztár nem mindig azért világsztár, mert ô a legjobb. Sokszor inkább azért is, mert mint mondják, megfelelô idôben volt a megfelelô helyen. Egy másik fontos dologban viszont nem volt igaza ennek a hazai filmes hírességnek. Sztárminôség igenis létezik, s Hollywood nem az a hely, ahol boldog-boldogtalan világsztár lehet csak azért, mert esetleg a stúdió azt akarja. A sztárminôség az esetek többségében az emberi akarat, a munkabírás, a tehetség és a szerencse ritka kombinációja, melyre nem méltatlanul figyelnek oda százmilliók.
26
II. A hajnali csillagok A két Florence: körbejár egy kislányka – Adolph Zukor, a sztárcsináló – Az Erzsébet királynô bevonul Amerikába – Sarah Bernhardt falábon is folytatta – Mary Pickford, Amerika üdvöskéje – Fairbanks és Pickford „Én a nép szolgája vagyok. És errõl soha nem feledkeztem meg.” Mary Pickford
A sztárrendszert nem mostanában találták ki, de azt sem mondhatjuk, hogy egyidôs a mozival. Merthogy nem egészen egyidôs. Sem a Lumière-filmeknek, sem késôbb Amerikában a nickelodeonoknak és az egytekercseseknek nem voltak sztárjai. Lumière-éknél még fel sem merülhetett a fôszereplô kérdése. Lehet, hogy A lelocsolt locsoló (L’arroseur arrosé, 1895) szereplôi a mai nézô szemében egész jó kis komikus színészeknek tûnnek, ez azonban véletlen. Az elsô filmekben még nem a színész volt a fontos, hanem a mozgás élménye. A színészek, vagy mondjuk inkább így, az emberfigurák csak arra kellettek, hogy legyen kit mozgatni a kamera elôterében. A vonat érkezésében (L’arrivée d’un train en gare de La Ciota, 1896) a két Lumière testvér, mint emlékezetes, még a családból is vezényelt ki a felvételre „statisztákat”. Azért, hogy legyen, aki leszáll a vonatról. Amúgy pontosan annyi volt a szerepük, mint a mozdonyfüstnek: látvány és mozgás, mozgás és látvány. 27
Ehhez képest az elsô magyar filmben, A táncz címûben a múlt századelô legünnepeltebb színpadi színészei, Blaha Lujza, Fedák Sári és más nevezetességek táncoltak az Uránia Tudományos Társaság tetôteraszán. Történt ez 1901ben. És addigra az ünnepelt színpadi díva, Sarah Bernhardt is túl volt már elsô filmjén (Hamlet, 1900). Bernhardt „korunk csodájának” nevezte a mozit. Vagyis a kor színpadi bálványai minden jel szerint a publikumnál és a producereknél is elôbb megsejtették, mekkora forradalmat hozhat a mûvészetben és az életben a mozgókép. Egy emberként álltak a mozi mellé elôször Párizsban, majd mindenütt a világon, ahova a vonat vagy a gyárból kitóduló munkások mozgó képe megérkezett. Amerika azonban nem volt az elsôk között. A mozi születésnapjának tekintett 1895-ös párizsi nyilvános Lumièrevetítést követô tíz-tizenöt évnek már csak ezért sem voltak sztárjai. A moziárkádok és a nickelodeonok kifejezetten vásári, kifejezetten az alsóbb néposztályok szórakoztatására kitalált világában a filmek szereplôi nem voltak fontosak. Nevüket a közönség nem is ismerte az 1908-10-es évekig, amikor aztán egy Biograph Girl (Florence Lawrence), majd egy Mary Pickford képes volt rákényszeríteni a producert, hogy népszerûsítse ôt. A rövid filmecskék készítôi, ha csak nem maguk voltak a filmjeik fôszereplôi is egyben, nem voltak érdekeltek abban, hogy a nevekre bárki odafigyeljen. Ez csak megdrágította volna a gázsikat, és így a filmek elôállítását. Ahhoz egy Sarah Bernhardt nagyságrendû színpadi híresség kellett, hogy az utcai szórakoztatóipart kerülô, legfeljebb a vaudeville színházakig elmerészkedô középosztály felfigyeljen a filmre, és hajlandó legyen azt valamilyen mértékben a kultúra részének tekinteni. Így aztán nehéz megmondani, hogy kit nevezhetünk az elsô filmsztárnak. Többé-kevésbé ismert jelöltek természetesen vannak erre a ma már inkább kulturtörténeti címre. Közülük Florence Lawrence-rôl a filmtörténészeken kívül
28
bizonyára kevesen hallottak. Ennek az az oka, hogy ellentétben az ôt követô Mary Pickforddal, aki nemcsak hosszú életû, hanem fölöttébb eszes és agilis hölgy is volt, és maga gondoskodott a filmjeinek fennmaradásáról, Florence Lawrence némafilmjei szinte mind megsemmisültek. Pedig legalább háromszáz készült belôlük. Ô volt az elsô és talán leghíresebb Biograph Girl, vagyis az a lány, aki évekig játszotta az ilyen-olyan szerepeket az Edison-féle New Yorki Biograph „filmstúdió” egytekercses (8-12 perces) filmjeiben. A Biograph az öt nagy New York-i filmkészítô mûhely egyike volt, és a Biograph Girlt voltaképpen egész Amerika ismerte. Csak a nevét nem tudta senki, körülbelül 1908-ig. Nos, ôt hívták Florence Lawrence-nek, s legnagyobb vetélytársa az elsô években egy másik Florence volt: Florence Turner, aki a Vitagraph nevû konkurens filmes cég filmjeiben vitte a prímet... Ôt szintén jól ismerték: Vitagraph Girl volt a neve... Florence Lawrence, aki késôbb mégis kivívta magának a jogot, hogy neve is a filmvászonra kerüljön, a kanadai Ontario államból érkezett New Yorkba. A mama ugyanis, aki színésznô volt, azaz vaudeville színházakban játszott, illetve késôbb saját társulatot szervezett, tudta, merre laknak a szórakoztatóipar új istenei. Tehetséges kislányával együtt egy ideig a New York állambeli Buffalóban élt, s ott járatta iskolába gyermekeit. Annak befejeztével Florence is csatlakozott a színtársulathoz, majd a gomba módra szaporodó New York-i filmvállalkozások egyikénél, a Vitagraphnál szerepelgetett. Onnan 1907-ben ment át Edison stúdiójához. Felvételét annak köszönhette, hogy Buffalóban jól megtanult lovagolni. A Biograph ugyanis egy alkalommal pont egy ügyesen lovagló lányt keresett a Daniel Boone címû filmhez. Késôbb Florence egy indián lányt játszott The Red Girl (A vörös lány) címû filmben. A The Girl and the Outlow (A lány és a törvényenkívüli) címû westernben is szerepelt, s ez azért fontos, mert utóbbinak már a
29
nagy David Wark Griffith volt a rendezôje, aki késôbb az Egy nemzet születése és a Türelmetlenség címû filmjeivel csinál majd filmtörténetet. A Biograph Girl, ahogy a stúdió, s igazi név hiányában a közönség is nevezte ôt, 1908-ban férjhez ment egy Harry Solter nevû rendezôhöz. A férjnek természetesen nem tetszett, hogy Florence heti 25 dollárért robotol, és csak a stúdió zsebeli be a nagy pénzeket. Megpróbáltak tehát átigazolni az Essanay nevû vállalathoz, ahonnan azonban besúgták a dolgot a Biographnak, s a házaspár repült. A különös „körbejár egy kislányka” játék folytatásában mindketten Carl Laemmle-nek, a Universal stúdió késôbbi alapítójának filmvállalkozásához, az IMP-hez szegôdtek. Florence ott 1910-tôl már heti ezer dolláros, akkoriban elképesztôen magas gázsiért dolgozott. A sztárrendszer születését sokan ehhez a pillanathoz kötik. Laemmle ugyanis ezen a ponton elébe vágott a konkurenciának. Ma ezt úgy mondanák, hogy Laemmle elsôként volt hajlandó „tejelni” a sztárerô megszerzése érdekében. Vagyis ô lehetett az elsô, aki megérezte, hogy a sztár nemcsak az a személy, aki szemérmetlenül nagy pénzeket vág majd zsebre, hanem az is ô lesz majd, aki a közönséget behozza a moziba. Ekkor jelent meg elôször az amerikai filmeken a fôszereplô neve. Egyelôre ez csak egy név volt, és még évtizedekig volt olyan törekvés a nagy stúdiókban, hogy egy filmnek lehetôleg egy ismert nevû sztár legyen a fôszereplôje, nehogy két vagy több nagy gázsi terhelje a film költségvetését. Nem sokkal a Biograph Girl dezertálása után történt az is, hogy Laemmle szándékosan Florence Lawrence halálhírét keltette. Az eset tantörténetnek is beillik, ha valaki a bulvársajtó és a filmstúdió közötti kölcsönösen elônyös együttmûködésnek, a publikum szándékos hülyítésének módszertanára kíváncsi. Carl Laemmle kiszivárogtatta, és az egész amerikai sajtó megírta, hogy a Biograph Girl St.
30
Louisban autóbaleset áldozata lett. Másnap pedig azt írhatta meg az egész amerikai sajtó, hogy a Laemmle-féle stúdió cáfolja a Biograph Girl halálának hírét. Harmadnap minden lap megírta, hogy Florence St. Louisban megjelent a nyilvánosság elôtt, s ezzel végleg bebizonyosodott, hogy él. Negyednap ugyanazok az amerikai újságok hirdetést közöltek, melyben az IMP stúdió bejelentette, hogy legközelebbi filmjének fôszerepét Florence Lawrence alakítja, s a The Broken Oath (A megszegett eskü) címû filmet férje, Harry Solter rendezi. Lehet-e ezek után csodálkozni azon, hogy amikor a The Broken Oath bemutatásának napja elérkezett, a publikum megrohamozta a mozikat? A fenti történetben a sztárcsinálás teljes eszköztára megtalálható. A sztár, a stúdió és a bulvársajtó összefog a kölcsönösen elônyös üzlet érdekében, hiszen a példányszám és a jegyeladás ilyenkor egymással versengve növekszik. Florence Lawrence sztársága rövid életûnek bizonyult. A húszas évek elejére karrierje kifáradt. Továbbra is hol ennél, hol annál a filmes cégnél dolgozott, egy stúdiótûzben súlyos égési sebeket is szenvedett, majd brit származású férje könyörgésének engedve Angliába költözött. Solter azonban 1920-ban váratlanul meghalt, s a Biograph Girl dolgai soha többé nem egyenesedtek ki. Barátai segítségével visszatért Hollywoodba, de az újrakezdés sem sikerült. További két házassága is szerencsétlen volt. Harmadik férje az együtt töltött néhány év alatt rendszeresen bántalmazta ôt. Régi filmjeit is gyorsan elfeledték, hisz ezek eleinte nem a mai értelemben vett játékfilmek voltak, csak egytekercses rövid történetecskék. Florence-nek végül statisztaszerepeket kellett vállalnia, s 1938-ban, ötvenkét évesen, teljesen elfeledve és kisemmizve, betegen, gyógyszeres öngyilkossággal maga vetett véget szenvedéseinek. Nem vitte sokkal többre korabeli nagy riválisa sem, a Vitagraph Girlként elhíresült Florence Turner, aki nagyjából Lawrence-szel egy idôben kezdte, és nem sokkal utána
31
fejezte be pályafutását. Rajtuk kívül legalább egy tucatra tehetô azoknak a némafilmes színészeknek és színésznôknek a száma, akiknek 1910 körül volt némi esélye arra, hogy a filmrajongók örökké emlékezzenek rájuk. Ez azonban közülük csupán egynek adatott meg. Ôt Mary Pickfordnak hívták. Pickford szerencsésebb volt elôdeinél, idôben kezdte. Még csak 16 éves volt, amikor éppen Florence Lawrence utódjaként, mi több, az éppen távozni készülô Biograph Girl javaslatára, a Laemmle-féle IMP stúdióhoz került. Az a személy pedig, aki végül a sztárrendszert az amerikai és az európai tapasztalatok birtokában és azok integrálásával ma is ismert formájában kialakította, régi ismerôsünk, a bodrogközi Ricsérôl kivándorolt Adolph Zukor volt. Zukorról köztudott, hogy Hollywood egész történetének egyik legbámulatosabb karrierjét futotta be. Az ô neve több vonatkozásban is kiemelkedik Hollywood ôstörténetébôl. E helyen a sztárrendszer kiépítésében játszott meghatározó szerepét kell kiemelnünk. Zukor 103 éves korában Los Angeles-i lakásában halt meg, de New Yorkban is volt lakása és irodája, s életének nagyobb részét New Yorkban élte le, ugyanott, ahova 90 évvel korábban az Árvaszéktõl kapott 35 dollárjával megérkezett. Ez azért fontos körülmény, mert ellentétben a hollywoodi alapító atyák egy másik típusával, Zukor nem is leplezte, hogy ôt nem érdekli a mûvészet. Noha ez nem volt egészen igaz, ô a kezdet kezdetétôl azt állította, hogy az amerikai film mindenek elôtt üzlet, tömegszórakoztatás, melynek sorsa nem annyira a filmek mûvészi kvalitásaitól, hanem a közönség ismeretétôl és a filmek finanszírozásától függ. Annyiban Zukornak igaza volt, hogy a mûvészi értékek Hollywoodban teremtôdnek, ha engedik ôket megteremni, de a filmiparra vonatkozó gazdasági döntések, ennek folytán pedig a kreatív döntések is mind a mai napig a New York-i pénzvilágban születnek.
32
Adolph Zukor filmvállalkozó volt, a produceri filmgyártás egyik megteremtôje, s sok száz Paramount-film sikerének kovácsa. A sztársághoz való viszonya is arra utal, hogy noha nem akarta filmmûvésznek feltüntetni magát, azért mégiscsak ô volt az amerikai filmgyártás elsô korszakának talán legfontosabb szellemi motorja is. Stratéga és összegezõ egyéniség volt, mint a The New York Times írta róla gyászjelentésében: „igazi látnok”. Így állhatott elô az a helyzet, melyben Zukor igazi filmes soha nem lett, de mégis ô volt a nagyjátékfilm mûfajának megteremtôje, legalábbis az Egyesült Államokban, mely az elsô világháború idején egyeduralkodóvá vált a világ filmgyártásában. Szinte mindazok a rendszerek és mûködési mechanizmusok, melyek köré az amerikai filmfôváros a mai napig szervezôdik, egészben vagy részben ennek a zempléni dombvidékrôl Amerikába keveredett apró termetû, de izomagyú férfinak az agyából pattantak ki, vagy legalábbis ô honosította meg ôket a filmiparban. Ô gondolta ki és építtette az elsô mai értelemben vett nagy filmstúdiót, a Paramount Picturest. Ô tervezte meg a stúdión belüli futószalagszerû munkamegosztást, melyben minden egyes osztálynak meg volt a maga dolga a filmépítésben. A Paramount volt az elsô mai értelemben vett filmgyár, amelyben külön osztály foglalkozott a forgatókönyvekkel, a világítással, a kamerákkal, a színészválogatással, a díszletépítéssel, a vágási munkálatokkal és a filmek népszerûsítésével. És még mielôtt a trösztellenes törvények és a világgazdasági válság megállították volna diadalútján, Zukor volt az is, aki megszervezte a filmtörténet leghatalmasabb forgalmazó gépezetét és mozihálózatát. A fentiekbôl következik, hogy Zukor a sztárrendszer tudatos építõje volt. Elsô nagy felfedezettje, akit persze nem felfedezni kellett, csak meglátni a mozivásznon, Sarah Bernhardt „egy holland zsidó kurtizán ismeretlen (talán francia) apától származó leánya” volt, ahogy életrajzírói
33
bemutatják. Ez persze legfeljebb csak érdekesség. A lényeg az, hogy Sarah Bernhardt egy fenomenálisan sikeres angol színpadi színésznô volt, akinek Erzsébet királynô címû filmjét Zukor egyik európai tapasztalatszerzô körútján látta. Mivel amerikai filmforgalmazó hálózata addigra jelentôs jövedelmet hozott, Zukor számára nem okozott gondot, hogy a bajba jutott filmprodukciót kisegítse, s e pénzügyi közremûködés fejében megszerezze a film amerikai jogait. Így történt, hogy az Erzsébet királynô lett az elsô nagyjátékfilm Amerikában, amelyet országos sikerrel vetítettek. Ezzel a filmmel Zukor az egész iparág elé követendô példát állított. A Famous Players in Famous Plays Company, melyet Zukor alapított, a nevében hordozta ideológiáját. Zukor nem csak tudta, hanem az Erzsébet királynô hatalmas kasszasikere után már hirdette is, hogy a szórakoztatóiparban, s azon belül a filmgyártásban a siker titka a sztár. És a Bernhardt-filmek sikeres amerikai forgalmazásával gyakorlatilag elhallgattatta azokat a kritikusokat és filmszakembereket, akik egy évtizeden át állították, hogy az amerikaiak nem bírják tovább tíz-húsz percnél a moziban. Sarah Bernhardt pedig, noha errôl sem David Shipman The Great Movie Stars címû monumentális sztártörténete, sem az 501 filmsztár címû mostanában divatos katalógus nem vesz tudomást, a filmtörténet elsô két világsztárjának egyike lett, miután elôzôleg a 19. század legnagyobb színpadi csillaga is ô volt. Filmsztárként való mellôzésének fô oka két dologban keresendô. Az egyik az, hogy Sarah a filmvásznon is mindig színpadias maradt, ezért a filmtörténészek mindig idegenkedve figyelték filmes kirándulását. A másik ok, hogy mire elkezdhette a mozizást, az „isteni” Sarah (késôbb csak Greta Garbót és Gina Lollobrigidát jutalmazta ezzel a címmel a közönség) már ötvenhat éves volt. Összesen nyolc filmben szerepelt. Már hatvannégy éves volt, amikor 1906-ban egy Tosca elôadás címszerepében filmre vették. Végül A kaméliás hölgy 1911-ben, az Erzsébet királynô 1912-ben került celluloidra.
34
Amikor Zukor az Erzsébet királynô bemutatása mellett döntött, ezt annak tudatában tette, hogy Sarah „elôzô életében” – 1880-tól kezdve – összesen tíz alkalommal vett részt amerikai körúton színházával. Vagyis már ismert, sokak által csodált személy volt az Újvilágban, még mielôtt filmen bemutatkozott volna. Élete, egyénisége, temperamentuma bármely modern sztársztorinál mozgalmasabb. Nyúlánk, csontos nô volt, s e nem éppen színpadra való tulajdonságai miatt 25 éves koráig csak az elismerésért küzdött. Színpadi tehetsége, „ezüstösen” zengô hangja és más készségei miatt nemsokára Párizs, késôbb London leghíresebb asszonyaként csodálták és dicsôítették. Spanyol királynôként, kaméliás hölgyként, Phaedraként, Jeanne d’Arcként, mi több, Napóleon fiának, a Sasfióknak a szerepében, végül Hamlet királyfi szerepében ôrjítette a publikumot. Mindamellett festett, szobrokat mintázott és könyveket is írt, és közben vad karrierharcokba és még vadabb szerelmi kalandokba bocsátkozott. Szerelmi kapcsolatainak számát ezerre becsülték, ami persze egy sztárkarrier felépítésének is része volt, nem csupán Bernhardt valóban nyughatatlan egyéniségének. Tudott mit kezdeni a sikerrel, ami azt is jelenti, hogy ösztönösen igyekezett megfelelni a mai értelemben vett sztárkarrier összes követelményének. Óriási turnékon vett részt, Budapesten is háromszor vendégszerepelt. Elsô filmje, az 1900-ban készült Hamlet, semmi mást nem tartalmazott, mint a darab befejezô párbajjelenetét. Igaz, az ekkori még mérsékelt sikerhez ez is elegendô volt. A mozgás varázslata és a sztár jelenléte által a film vonzerejének örök nagy titkai tárultak fel. A Tosca egy 1906-ban felvett kétrészes, azaz húszperces film volt, mely kézi színezéssel készült, ám megbukott. Nem így a szintén kétrészes, színezett A kaméliás hölgy, melyet már Zukor is látott, s mellyel Sarah a filmtörténet elsô szupergázsiját, az akkoriban vagyonnal felérô 30 ezer dollárját kereste.
35
Filmes világsikerének, a négytekercses Erzsébet királynônek a forgatása idején Sarah Bernhardt 68 esztendôs volt, és már régen a legnépszerûbb színésznô a világon. Színpadi készségeirôl ma már nehéz ítéletet alkotni e film alapján, melynek felvételei többnyire egészalakos beállításban készültek, azaz még alig használták ki a közeliekben és félközeliekben rejlô lehetôségeket. Mai szemmel Bernhardt Erzsébet királynôje bizonyára „túljátszott” és meglehetôsen színpadias alkotás, mégis fogalmat ad Sarah rendkívül kifejezésgazdag mozgáskultúrájáról és arcjátékáról. Az Erzsébet királynô forgatása szokatlanul hosszú ideig, három hónapig tartott. Zukor a film amerikai jogai fejében a bevétel 10 százalékát ajánlotta fel a színésznônek, plusz napi 350 dollárt azokra a napokra, amikor személyesen ajánlja a közönség kegyeibe filmjét Amerikában a Famous Players mozijaiban. Ezzel együtt Zukor végül 80 ezer dollárt keresett a filmen, s részben ekkor alapozta meg – a nagy New York-i filmvállalkozók közül elsôként – késôbbi hollywoodi birodalmát. A következô évben, 1913-ban bérelte az elsô stúdióját egy Los Angeles-i raktárépületben, s 1916ban kezdte építeni a Paramount Pictures filmstúdiót. Sarah Bernhardt tudatában volt annak, hogy az új médium a színmûvészet új korszakát is jelenti majd. És elérte, ha rövid idôre is, hogy filmsztárként ünnepeljék. Egészen 1923-ban bekövetkezett haláláig filmezett. Amikor egy súlyos betegség miatt 1916-ban amputálni kellett az egyik lábát, akkor falábon folytatta, és egy, az elsô világháborúban harcoló francia katonákat lelkesítô propagandafilmben szerepelt. Amikor a filmtörténet elsô világsztárjaként emlékezünk meg róla, ezt azért tesszük, mert összesen nyolc filmje közül öt a maga korában világsiker volt. Vagyis neki és Adolph Zukornak köszönhetô, hogy Amerika megtanulta: a mozi klasszikus kulturális értékek hordozója is lehet. Az angol David Shipman monumentális, háromkötetes sztárkatalógusában, mely 1970-ben jelent meg elôször
36
Londonban, s e lassan alkalmazott tudományi rangot nyerô diszciplina alapkönyvének számít, nem a színház világában sztárrá lett Sarah Bernhardtot, hanem az amerikai Mary Pickfordot tekinti az elsô igazi világsztárnak. Ami igaz is lehet, ha eltekintünk attól, hogy Sarah Bernhardthoz hasonlóan, „a kis Mary” sem volt amerikai... Akárcsak Florence Lawrence, Mary Pickford is Kanadában született, Gladys Smith néven. „Gladys baba egy csoda” – ezzel az ígérettel hirdette egyik mûsorát a torontói Princess színház a múlt század legelején, amikor Gladys, valamint az édesanyja és két testvére családi produkcióval lépett fel heti nyolcdolláros éhbérért ebben a vaudeville színházban. Gladys baba, a késôbbi Mary Pickford hatéves sem volt még, amikor édesapja egy balesetben életét vesztette. Ettôl kezdve az édesanya szervezte a színházi fellépéseket, de kezdettôl Gladys volt az, akire a produkció támaszkodhatott, akinek a legnagyobb közönségsikere volt. A vándorszínész élet kilenc hosszú évig tartott, s a „baba” már 15 esztendôs ifjú hölgy volt, amikor eldöntötte, hogy véget vet a cigánykodásnak és egy állandó New York-i társulathoz szegôdik. És amikor ezt eldöntötte, habozás nélkül felkereste David Belascót, aki ebben az idôben New York egyik legfelkapottabb producere volt, és egy pillanat alatt felismerte a csinos, talpraesett és már nagy színpadi tapasztalattal rendelkezô tinilányban rejlô lehetôségeket. Csupán azt az egy feltételt szabta foglalkoztatásához, hogy változtasson nevet. Mary Pickford is megszületett tehát 1907-ben, s két évig Belasco egyik színházában játszott. Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy milyen sokan érdeklõdnek a városban gyorsan szaporodó mozik iránt. A nickelodeonoknak nevezett moziárkádokban ekkor már egy „nickel”-ért, ami az amerikaiak számára akkor is és ma is egy huszonöt centes érmét jelent, hat-nyolc rövid filmszkeccsbôl álló elôadást lehetett megtekinteni. És vetítettek már egy- vagy kéttekercsnyi filmeket is, fôként a
37
vaudeville színházakban. William Fox, Hollywood másik magyar származású alapítója, eleinte maga is ezekben a színházakban játszotta saját gyártmányú rövid mozifilmjeit az elôadás egyik felében. Mindenesetre a mozi már annyira a levegôben volt, hogy nem sok idôbe tellett, hogy Mary rájöjjön: a kamera elôtt a helye. Az elhatározás, hogy ismét tovább lép a színészi pályán, 1909-ben érett meg benne, s ismét habozás nélkül cselekedett. Felkereste a város akkori legismertebb filmkészítôjét, David Wark Griffitht és közölte vele, hogy a filmjeiben akar dolgozni. Griffith azonnal próbafelvételt készített vele, és nagyon elégedett volt azzal, amit látott. – Jöjjön vissza holnap kisasszony, és kezdjen el dolgozni! Mi csak napidíjat fizetünk, minden szereplônek öt dollárt naponta – mondta Griffith Marynek, aki azonban másképp gondolta a dolog anyagi részét. – Tudja Mister Griffith, én egy Belasco-színésznô vagyok, és nemcsak színésznô, hanem mûvész. Nekem napi tíz dollár jár! – Így hangzott a válasz, legalábbis így számolt be errôl a találkozóról maga Pickford kisasszony, akinek emlékezete szerint a filmtörténet elsô nagy rendezôinek egyike jót nevetett a szemtelenségén, de szó nélkül beleegyezett, hogy magasabb gázsit kapjon a többieknél. Griffith azonban ebben az idôben még az Edison-féle Biographnál (American Biograph Company) dolgozott, s hiába alakultak a dolgok mindkettôjük megelégedésére, mint emlékezetes, a Biographnál a lányok csak a Biograph Girl titulusig vihették. A társaság egyetlen sztárja különben is maga David Wark Griffith volt, akinek eszébe sem volt feladni pozícióját egy mitugrász kis színésznô miatt. Mary tehát azzal vigasztalódott, hogy villámgyorsan „benyomta” a társulatba öccsét és húgát is. Ô maga is egyre több pénzt kapott sikeres közremûködéséért. Egy év alatt mintegy negyven egytekercsesben játszott Griffith keze alatt. Végül azonban mégiscsak ugyanazzal a problémával talál-
38
ta szemben magát, mint az elôzô Biograph Girlök. Hiába dolgozott filmek tucatjaiban, hiába írt maga is több forgatókönyvet darabonként 25 dollárért, a pénzmag növésnek indult ugyan, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy ha minden így megy tovább, akkor soha senki nem fogja megismerni a nevét. Kicsi világ a sztárok világa, mindig is az volt, mindig is az volt rá jellemzô, hogy mindenki mindenkit ismer benne... Amikor Florence Lawrence, aki ekkor már Carl Laemmle társulatánál dolgozott, úgy döntött, hogy rendezô férjével együtt önállósítja magát, Laemmle – éppen Florence javaslatára – átcsábította Mary Pickfordot a Biographtól, méghozzá azzal az ígérettel, hogy ismertté teszi a nevét. Ez meg is történt, amennyiben a Laemmle-nél készült újabb 35 egytekercsesen már olvasni lehetett a Mary Pickford nevet. Csakhogy az ott készülô filmek a mûvésznôt egyáltalán nem gyôzték meg arról, hogy Harry Solter rendezôvel kellene dolgoznia. Visszakéredzkedett tehát Griffithhez, aki ezek után már nem tehette meg, hogy nem írja ki a nevét a filmekre. Mindez csupán elôjátéknak tekinthetô Mary Pickford karrierjében, mely 1913-ban vett döntô fordulatot. Ekkor került Pickford négy évre Adolph Zukornak, az akkori filmvilág legélénkebb fantáziájú producerének a társulatához. Mint már említettük, Zukor nemcsak hogy nem félt attól, hogy sztárt csináljon a színészekbôl, hanem elsô filmgyártó vállalkozásának is azért adta a Famous Players in Famous Plays (Híres színészek híres darabokban) nevet, mert nagyon is jól tudta, mit akar. Mielôtt 1916-ban létrehozta volna a Paramount Pictures stúdiót, Hollywood elsô igazi álomgyárát, Mary Pickford huszonegy filmben játszott a Famous Playersnél. Abban az évben, l916-ban, amikor az elsô világháború miatt a francia stúdiók filmtermése rohamosan sorvadni kezdett és Zukor filmjeibôl egyre több kópiát adtak el Európába, Mary már heti 2000 dollárt
39
keresett, plusz 10 ezret minden befejezett filmért. Átlagfizetése közel százszorosa volt az amerikai átlagjövedelemnek. Szerzôdése azonban majdnemhogy rabszolgamunkára kötelezte. Saját kreatív elképzelései nem nagyon lehettek, más stúdiók filmjeiben nem dolgozhatott. De már jelentôs vagyona volt, és nevét egész Amerika ismerte. Vagyis a sztárrendszer és annak elsô szupersztárja már megszületett! Mary Pickford pedig dicsôsége csúcsán megtehette, hogy fellázadjon. A még nála is önállóbb, mert a filmvállalkozói, színészi és rendezôi funkciókat egy kézben tartó Charlie Chaplinnel együtt kiszállt a formálódóban lévô stúdiórendszerbôl, hogy létrehozza a United Artists elnevezésû stúdiót, mely csak jóval késôbb tagozódik be majd ugyanabba a stúdiórendszerbe... Mindenesetre abban az évben, amikor a Famous Players beolvadt a Paramount stúdióba, Mary Pickford 24 esztendôsen már Amerika és a világ legismertebb embere volt. Ükanyáink bizonyíthatnák, ha élnének, de a korabeli sajtóból is világos, hogy Mary Pickford a múlt század elsô harmadában ismertebb személy volt az Egyesült Államok vagy Franciaország akkori elnökénél. Miért? Mert idôközben elkészült néhány filmtörténeti jelentôségû amerikai film, köztük Griffith és Porter filmjei (Pickford mindkettôjükkel évekig dolgozott), s ami ennél is fontosabb, az amerikai filmek értékes áruvá lettek a világkereskedelemben. Ma Mary Pickfordot egy amerikai kutatás szerint minden idôk 24. leghíresebb filmsztárjának tekinti az amerikai filmszakma. Zukor nagy álma a moziba járó polgárságról addigra szintén megvalósult. A rohamosan növekvô új kereslet kielégítésére ô is és a néhány lépéssel általában mögötte járó William Fox is százával építtették Amerikában és Európában a mozipalotákat. Az amerikai filmek így már a múlt század tízes éveinek közepétôl ugyanolyan rendszerességgel jutottak el Európába, elsôsorban Anglia, Franciaország és az Osztrák–Magyar Monarchia mozijaiba, mint napja-
40
inkban. A némafilmeket szinkronizálni sem kellett, csak a kópiákat kellett legyártani. Az álomgyárak elôdstúdiói ontották a filmeket, eladni pedig legkönnyebben a sztárokkal lehetett ôket. A sztárokkal mindent el lehetett adni. Ezért, ha valaki Mary Pickford új filmjét szerette volna, meg kellett vásárolnia a Famous Players, illetve késôbb a Paramount teljes havi vagy évi termését. Amerika és Európa pedig rajongott a kislányos arcú, tágra nyílt szemû, huszonéves gyereklányért, a göndör fürtû „kis Mary”-ért, akinek még arra is volt gondja, hogy ellentétben Sarah Bernhardttal, lehetôleg soha ne alakítson királynôket, gazdag és elkényeztetett úriasszonyokat, hanem megmaradjon „közülünk valónak”. Ha valakire emlékeztetne, az a mindig jókedvû, mindig jószívû és minden helyzetben tisztességes szomszéd kislány legyen! Így lett Mary Pickford a torontói vaudeville színház gyerekszínészébôl elôbb Amerika, majd az egész filmrajongó világ üdvöskéje, mindenki kedvence, a filmtörténet egyik legnagyobb sztárja. A sztárminôség fogalma szempontjából persze nem közömbös az a kérdés sem, hogy vajon Adolph Zukor csinált igazi világsztárt Mary Pickfordból, vagy Mary tette igazi filmcézárrá a volt szûcsinast. Zukor értelmi képességeihez nem férhet kétség, és Pickford fenomenális intelligenciája talán az eddig felsorolt karrierhúzásaiból is kiviláglott. Mindez azonban csak a kezdet volt. Amikor négyéves szerzôdése Zukorral 1916-ban lejárt, annak megújítását már drákóian szigorú feltételekhez kötötte. Egymillió dollárt kért azért, hogy az újonnan létrehozott saját produkciós cégét a Paramount felügyelete alá rendelje. A The Poor Little Rich Girl (Szegény kicsi gazdag lány) címû filmjét, ahol 24 évesen egy 12 éves kislányt játszott el hitelesen, maga találta ki, maga írta és finanszírozta. Csak azért kellett továbbra is együttmûködnie Zukorral, mert az közben az amerikai mozik jelentôs részét is megszerezte vállalkozásának. A film olyan átütõen sikeres volt, hogy Mary
41
gyorsan leforgatott még kettôt: Rebecca of Sunnybook Farm, The Little Princess (Rebecca a Sunnybrook farmról, A kis hercegnô). Mindhárom film óriási siker volt, s ha nem is lehet rekonstruálni, mekkora pénzt hozott a Zukor-féle mozik pénztáraiba, a nézôszámok alapján bizonyos, hogy a filmmogul sem járt rosszul. Zukor maga is Mary Pickford csodálói közé sorolta magát. A saját szelíd és körültekintô módján amíg lehetett, igyekezett uralkodni felette, és ehhez ismernie kellett ôt. Késôbb maga mesélte el, titokban többször megnézte, hogyan viselkedik Mary a forgatáson, s azt tapasztalta, hogy a fiatal nô a filmkészítés minden elképzelhetô szakmai fogását ismeri. Eredményesen vitatkozott, ha kellett, a rendezôvel is, szakmai tanácsokat adott kollégáinak, maga döntötte el, milyen ruhákat varrjanak neki, és ahhoz is volt szeme, hogy mit csinál az operatôr, adott esetben, ôt is instruálta. Zukor egyszer egy privát társaságban azt mondta, hogy Mary Pickford kiváló filmes, s kivételes tehetségû ember, aki, ha másképpen alakul pályája és érdeklõdési köre, akár a United Steel, azaz a legnagyobb amerikai acélipari konszern elnökeként is megállta volna a helyét. Mary Pickford részérôl ilyen bókra nem volt szükség. Zukor ekkor, hatalmának csúcsán, a Paramount Pictures elnöke és a legnagyobb amerikai filmbirodalom tulajdonosa volt. A kölcsönös függôség Zukor és Pickford között 1919-ben szûnt meg a United Artists stúdió megalakulásával, mely a ma is mûködô amerikai független stúdiók elôdje volt, abban az értelemben is, hogy soha nem volt igazán független a nagyoktól. Mary ekkor már házasságban élt egy Owen Moore nevû színésszel. Ezt a házasságot eltitkolták a nagyközönség elôl, de amúgy is kezdettôl mûködésképtelennek bizonyult. Mary pedig beleszeretett a korai némafilm Rudolph Valentino és John Gilbert mellett legünnepeltebb férfisztárjába, Douglas Fairbanksbe. „Dough” azonban
42
ugyancsak nôs ember volt, és volt egy kisfia is. Mindketten katolikusok lévén, zajos sajtóbotránytól kellett félniük, mert ebben az idôben súlyos morális véteknek számított volna, ha Pickford „tönkreteszi” Douglas családját. Ezért sokáig, egészen addig titkolták kapcsolatukat, ameddig sikerült mindkét válást viszonylag diszkréten lebonyolítani. Hogy ezt megtehették, annak elsôsorban az amerikai média akkori állapota az oka. Nem mintha Hollywood ôskorában nem létezett volna pletykasajtó. Létezett, de a sztárok magánéletébe való beavatkozás mai formái még sokkal ritkábban fordultak elõ, s minden újság nagyon meggondolta, hogy kiteregesse-e a szennyest. A filmtörténet elsô „álompárja” mindenesetre megúszta. Mint látni fogjuk, tíz évvel késôbb erre már nem lett volna esélyük. De lehet, hogy ebben a magánéleti sikerben is Mary Pickford rendkívüli ügyessége és taktikai érzéke nyilvánult meg. Amerika üdvöskéje, ez az ártatlan kinézésû felnôtt gyermek, mindig pontosan tudta, mit akar, és mindig elérte, amit akart. Fairbanks Charlie Chaplin legjobb barátja volt. Ezért végül David Wark Griffithszel együtt ôk négyen – Charlie Chaplin, Mary Pickford, Douglas Fairbanks és D. W. Griffith – hozták létre a United Artists stúdiót. Nemcsak az volt a céljuk, hogy végre kedvük szerinti filmeket csináljanak. Fontosabb volt számukra, hogy létrehozzák saját filmforgalmazó hálózatukat, és ezzel függetlenítsék magukat Hollywood nagymoguljaitól, a Zukor, Fox, Mayer és Cohn típusú, egyre nagyobb hatalmú filmgyárosoktól. A filmezést Pickford negyvenéves korában abbahagyta, de még 47 évig élt. A nagyobb amerikai filmstúdiók egyikének társtulajdonosaként se a sztárságra, se a nyilvánosságra nem volt rászorulva. Háza, a híres Pickfair, melyet Douglas Fairbanksszel kötött házasságának felfelé ívelõ szakaszában ketten építtettek, s melynek neve is a Pickford– Fairbanks nevekbôl származik, a válás után az ô tulajdonába került, és még évtizedeken át a hollywoodi üzleti és
43
kulturális elit találkozóhelye maradt. Mary második házassága tizenöt évig tartott, de Hollywood elsô álompárját sem kerülték el a sztárlét rossz koboldjai. Douglas Fairbanks az elsô boldog évek után már nem hûségérôl volt híres. Maryrôl pedig ebben az idôben az a hír járta, hogy túl gyakran néz a pohár fenekére. Életének utolsó negyven évét egy boldog, sikerült házasságban élte le a nála 12 évvel fiatalabb Charles Rogersszel, akivel két gyermeket is adaptáltak. Ezáltal Mary alighanem trendmeghatározó cselekedetet vitt végbe, melyet sokan követnek majd a sztárok érzelmileg zaklatott világában, ahol az ifjúkori évek nem éppen alkalmasak a gyereknevelésre. Adolph Zukor halálának évében, 1976-ban, Mary Pickford életmû-Oscar-díjat kapott, miután 1927-ben már a Coquette (Kokett) címû filmben nyújtott színészi alakításáért is kitüntették egy szobrocskával. Amerika üdvöskéje 87 évesen halt meg 1979-ben. Életrajzírójával, Eileen Whitfielddel nehéz egyetérteni abban, hogy ô lett volna „a nô, aki megcsinálta Hollywood”-ot. Ami nem kétséges: attól kezdve, hogy már nem játszhatott tizenéveseket, életfogytig ô maradt Hollywood legbefolyásosabb nagyasszonya.
44
III. Klasszikus sztárok Mi is az a klasszikus korszak? – Mauritz Stiller és Greta Garbo Amerikába megy – Aki padlóra küldte Louis B. Mayert – A Garbo-titok, melynek nincsen nyitja – Charlie Chaplin is Amerikába megy „Konok, gyanakvó, egocentrikus, az õrületbe kergeti az embert, és mégis egy szeretetre méltó zseni, olyan mint egy problémás gyerek.” Mary Pickford Charlie Chaplinrõl Hollywood klasszikus sztárjairól szólnék most. Ehhez azonban nem ártana valamilyen támponttal rendelkezni arról, mit is nevezünk az amerikai film klasszikus korszakának. Egyszerû feladatnak látszik, csak épp a gyakorlatban megoldhatatlan. Mert hiába van az amerikai filmnek tengernyi irodalma, ha abban erre a kérdésre nem találunk egyszerû és meggyôzô válaszokat. A mozi korai csillagai mellett a filmelméletnek is voltak korai csillagai. Köztük olyan kiválóságok, mint a magyar Balázs Béla, az orosz Szergej Ejzenstejn vagy az olasz Paolo Pasolini. Szándékosan nem a tudósokat idézem, hanem azokat a szuperérzékeny filmkészítôket, akik úgy érezték, többet értenek ebbôl a mûvészetbôl, mint azok, akik az elméleteket fabrikálják. A dolgok tudományos rendszerezése különben is csak nagyobb távlatból szokott sikerülni, amikor egy korszak a maga teljességében beláthatóvá válik. Szóval mit is nevezünk klasszikus kornak az amerikai filmben és a filmmûvészetben? 45
Balázs, Ejzenstejn, s késôbb még sokan a némafilm korszakát tekintették klasszikus kornak a filmmûvészetben. David Shipman, akit korábban már a sztárgalaxis egyik érdemes kutatójaként mutattunk be, a második világháborúval befejezôdô idôszakot tekinti klasszikus korszaknak az amerikai filmben. Amerikában ma arra hajlanak, hogy a klasszikus korszak alatt a némafilm és az Új Hollywood néven ismert mozgalom között történteket kell értenünk. És lehet, hogy tízezer év múlva klasszikus film alatt a film elsô ezer évét értik majd... A magam részérôl most a Shipman-féle korszakbeosztást fogom használni. Ha ugyanis a sztárminôség alakulása szempontjából vizsgáljuk a történteket, akkor ott tényleg van egy választóvonal. Annak ellenére, hogy sok olyan sztárszínészt ismerünk, aki még jóval a háború befejezése után is közremûködött nagyon sikeres filmekben. Ingrid Bergman, Lauren Bacall és Humphrey Bogart még az ötvenes-hatvanas években is placcon voltak. A 85 éves Lauren Bacallt nagyjából e könyv megjelenésével egy idôben tüntetik ki életmû-Oscar-díjjal. Shipman klasszikus sztárjai közel kétszázan, ha egészen pontosak akarunk lenni, 184-en vannak. Felsorolni nem érdemes ôket, hiszen Sarah Bernhardt például azért maradt ki, mert az angol filmtörténész szerint túl kevés filmet csinált ahhoz, hogy filmsztárnak tekintsék. Arra viszont nem ad magyarázatot, miért került rá a listájára Pola Negri és miért maradt le róla Asta Nielsen, hiszen ô arra hivatkozik csak, hogy akiknek a neve nem maradt meg a filmrajongók emlékezetében, azokat kihagyta. Pola Negri 94 évet élt, és még nyolcvanévesen is filmezett, de filmjeit nem ôrzi az átlagos moziba járó emlékezete. Ez a lengyel származású színésznô pedig csupán abban különbözött a legnagyobbaktól, hogy annyi más sztárhoz hasonlóan nagyon nehezen vészelte át a hangosfilmre való áttérést. Túlságosan mély
46
hangja volt. Karrierkirándulása Hitler Németországában sokat ártott a reputációjának. Kritikusainak az a véleménye, hogy Negri a hangosfilmjeiben sem tudta levetkezni némafilmbeli játékstílusát, s emiatt régimódinak tûnt a vásznon, szintén megkülönböztette ôt a maradandóbban sikeresektôl. Ennek ellenére túlélte legtöbbjüket, és 1987-ben bekövetkezett halálakor még új szerepre készült... A teljesen vagy félig magyar származású sztárok közül csak Paul Lukas és Leslie Howard neve szerepel a klasszikus sztárlistán, holott sokkal-sokkal többen voltak azok, akik Zukor vagy más Hollywood-építô magyarok hívására kerültek a filmbirodalomba, s ott világraszóló sikereket értek el. Szôke Szakáll, Peter Lorre, a Casablanca híres karakterszínészei talán nem tartoztak a szupersztárok kategóriájába. De vajon miért maradt ki a Shipman-féle sztár-regiszterbôl Lugosi Béla, aki talán minden idôk legemlékezetesebb Draculájaként él az amerikai fejekben? Vagy Bánky Vilma, aki Rudolph Valentino partnere volt legsikeresebb filmjeiben. Nem is szólva Putty Liáról, akirôl két könyv is jelent meg az elmúlt húsz évben? Róluk külön fejezetben lesz majd szó, mert ôk is a klasszikus hollywoodi sztárok közé tartoznak, mint Mary Pickford, Gloria Swanson, Bette Davis, Greta Garbo, Charlie Chaplin, Buster Keaton, Marlene Dietrich, Vivien Leigh, Laurence Olivier, Spencer Tracy, Erich von Stroheim, Orson Welles, Emil Jannings, Charles Laughton, Ingrid Bergman és Humphrey Bogart. Utóbbiakat azért soroljuk a korszak legnagyobb sztárjai közé, mert nevükrôl elôbb a filmjeik jutnak az eszünkbe, s csak azután gondolunk arra, hogy koruk legünnepeltebb filmcsillagai voltak. A klasszikus világsztár minôséget közülük Greta Garbo és Charlie Chaplin mintázza ebben a könyvben. És ez talán nem is annyira szubjektív megítélés. Hiszen a filmtörténet legemlékezetesebb sztárjai természetesen azok, akik leghosszabb ideig maradnak meg filmjeik és egyéniségük révén az utókor emlékezetében. 47
Greta Garbo tehetséges volt, még ha kételkedett is saját képességeiben, fôleg azok korlátlanságában. Intelligens volt, ha nem is túlságosan mûvelt. Öntudatos volt, ha kellett öntörvényû és erôszakos, és mégis lojális a stúdióhoz. És hírnevének fennmaradását valószínûleg annak is köszönheti, hogy volt érzéke szerepeinek megválogatásához, majd azok fogytával az idejekorán való visszavonuláshoz. Vagyis pontosan ahhoz, ami Pola Negrinek nem sikerült. Garbo, pályája csúcsán, mindössze 36 évesen, végleg kivonult a nyilvánosságból és a filmbôl. Ehhez emberi tartás és bátorság kellett. Amikor az ifjúság édes madarát elröppenni látta, új szerepkört viszont nem talált vagy nem mert vállalni, Greta Garbo eltûnt a világ szeme elôl. A sztárminôség végsô bizonyítéka ez: a kortalanság. Az imént, a klasszikus korszak nagy sztárjait sorolva, olyan, egyébként ismert nevek is kimaradtak a felsorolásból, mint Theda Baráé, aki számos beszámoló szerint William Foxnak és egyik munkatársának a találmánya volt, de a vamp-szerepkörben annak idején nagy sikereket aratott. Vagy Rudolph Valentinóé, aki bolti tolvajként kezdte, dzsigolóként folytatta, de azért a maga nagy éveiben milliókat vonzott a mozipénztárakhoz. A baj ott kezdôdik, hogy mai szemmel ezeknek a korhoz kötött sztároknak a filmjei elég mulatságosak, s egyáltalán nem keltik fel azokat a szenvedélyeket, mint abban a korban, amikor készültek. Azaz a férfiakat egykor állítólag ôrületbe kergetô Theda Bara ma senkit sem kerget ôrületbe. A „párducmozgású” Rudolph Valentino láttán, ha értik is a mai nézôk, miért is bomlottak a nôk a húszas években, érzelmileg érintetlenek maradnak. És akkor itt van ez a Garbo, akirôl a mozi szerelmesei a világ bármely pontján ma is úgy beszélnek, mintha élne és köztünk volna. Most már századokon is átívelô kultuszát általában három dolognak tulajdonítják. Az egyik a profizmus, a mozgáskultúra, amellyel elôbb a színházi, majd a filmes játéktechnikát elsajátította és mûvelte. A másik a ti-
48
tokzatosság mindent megszépítô fátyla, melyet élete és pályája köré önmaga szôtt. Ez részben arcának, tekintetének és modorának sejtelmességébôl, legendás zárkózottságából fakadt. Részben meg abból, hogy tudott bánni a sajtóval, s akkor szerepelt, amikor úgy érezte, hogy karrierjéhez ez szükséges. A harmadik dolog, mely sztárságát unikálissá teszi még a legnagyobbak között is, az, hogy a színészek közül ô jelképezi a tökéletes átmenetet a némafilm és a hangosfilm között. Ez még statisztikailag is igaz, hiszen huszonnyolc filmjébôl tizennégy volt némafilm és tizennégy hangos. Garbo felnôttként került Svédországból Amerikába, s amerikaiságának mindig is voltak határai. Louis B. Mayer, az MGM ura nem tudott „hétköznapi amerikai lányt” faragni belôle, pedig egy idôben nagyon szeretett volna. Garbo soha nem beszélt teljesen tisztán angolul, a hangosfilmmel mégis szerencséje volt. Zengzetes mély hangja ugyanúgy vonzotta a nézôt, mint korábban arcának és mozdulatainak bája. Greta Louisa Gustafsson 1906-ban született, és Stockholmban nôtt fel. Csinos, ha nem is kifejezetten szép arcocskájának és a film iránti állandó érdeklôdésének köszönhetôen már 15 éves korában felfigyeltek rá a reklámfilmesek. Késôbb fél évig a stockholmi Királyi Drámai Színház színésztanodájába járt. Csak azért ilyen rövid ideig, mert amikor Mauritz Stiller, a kor egyik legnagyobb svéd filmrendezôje a híres Selma Lagerlöf-regénybôl készítendô filmjéhez, a Gösta Berlinghez szereplôket keresett, ôt ajánlották a darabban szereplô olasz lány, Elizabeth szerepére. Gustafsson kisasszony szerencséinek hosszú láncolatában ilyenformán az elsô az volt, hogy az orosz-zsidó származású Mauritz (Moshe) Stillernek megtetszett. A második meg az, hogy a Gösta Berling filmre, s benne Gretára, felfigyelt a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió egyik embere. Az 1925-re már kialakult álomgyári szokás szerint, mellyel a
49
nagy amerikai stúdiók minden európai tehetséget Hollywoodhoz láncoltak, Louis B. Mayer magához szólította a svéd rendezôt, és egy MGM hívásnak akkoriban sem lehetett ellenállni. Stiller azonban feltételül szabta, hogy magával vihesse Gretát, aki ekkor már, védnökének indítványára, felvette a Garbo mûvésznevet. Amikor azonban Mayer elôször fogadta az MGM-ben Stillert, a vele érkezett, akkoriban még picit molett kezdô színésznôn egyszerûen keresztülnézett... Greta még egy jó évig csak tengett-lengett New Yorkban és Los Angelesben a filmstúdiók környékén. Amikor 1926-ban végre szerepet kapott a Vincente Blasco Ibañez regényébôl készülô Torrent (Az áradat ) címû filmben, végül nem Stiller, hanem a tehetségtelennek tartott Monta Bell rendezte ôt. Márpedig Garbo szerencséjének Mauritz Stiller volt a neve. A svéd rendezô gondoskodott arról, hogy kicseréljék néhány csámpás fogát és divatos frizurát csináljanak neki, noha ettôl még senki nem kapott szerepet egy amerikai stúdiónál. Stiller energiájából azonban arra is tellett, hogy elintézzen Garbo számára egy fotózást a Vanity Fair, a máig legtekintélyesebb amerikai sztárfolyóirat számára, ami már megtette a hatását. A fotók megjelenése után egyszer csak mindenki gyönyörûnek látta a svéd dívát, s ettôl a stúdió is észbe kapott. Ekkor kapta meg elsô szerepét. Mauritz Stiller nem sokkal élte túl az amerikai kalandot, mely Garbo felmenedzselésétôl eltekintve számára teljes kudarcot és feledést hozott. A mindig visszafogott, néha a kellemetlenségig barátságtalan Garbo egész életében tisztelettel beszélt barátjáról, s jóval annak halála után is hallottak tôle ilyen kezdetû mondatokat: „Mauritz azt mondja, hogy...” Garbo elsô amerikai filmje, a Torrent szabályszerû bukfenc volt. A második, a The Tempress, viszont Mauritz Stiller számára jelentette azt a karrierkatasztrófát, melybôl többé nem is épült fel. Pár nap után a svéd rendezôt egyszerûen kitessékelték a mûterembôl, mert túl sok idôt és nyersanya-
50
