A priorissza nagy tiszteletben állt egész családja körében, s az idők során számos saját, büszke véréből származó gyermeket tartott keresztvíz alá,

A majom

I. Néhány észak-európai protestáns országban még ma is működik egy-egy olyan intézmény, mely a kolostor nevet viseli, és priorissza vagy diakonissza áll az élén, noha az intézmény nem vallási jellegű. Nemesi származású vénkisasszonyok és özvegyek találnak itt menedéket életük őszén és telén, hogy illő módon, kellemesen és a ház hagyományainak megfelelő egyhangúságban töltsék hátralévő napjaikat. Sok ilyen intézmény rendkívül gazdag, és kiterjedt földbirtokokkal is rendelkezik, mert az évszázadok során óriási hagyatékokat örökölt. Ezekben a tekintélyes épületekben mintha még mindig a tovatűnt, feudális idők büszke és hűséges szelleme honolna, és az vezérelné a kis közösségek életét is. A Seven-kolostor aggszűz főnöknője, akinek uralma alatt, 1818 és 1845 között az intézmény felvirágzott, egyszer egy kis szürke majmot kapott ajándékba unokafivérétől, a Zanzibárból hazatért von Schreckenstein admirálistól. Ezt a majmot a priorissza kiváltképp szerette. A kártyaasztalnál, ahol már régóta élete legboldogabb óráit töltötte, a majom rendszerint széke háttámláján ült, és ragyogó szemmel figyelte a kártyalapok körforgását, az osztást, majd a lapok gyors összeszedését. Olykor meg, egy-egy kora reggeli órán, a létra tetején találtak rá a könyvtárban, ahol azzal mulattatta magát, hogy százéves fóliánsokat húzott ki a polcokról, és a fekete-fehér kockás márványpadlót teleszórta hadi stratégiákat, főúri házassági szerződéseket és boszorkánypereket ismertető, megsárgult lapokkal. Más körökben aligha viseltettek volna ilyen türelemmel a majom szeszélyei iránt, de tiszteletreméltó lakóival együtt a kolostor befogadta kedvenc állataik valóságos menazsériáját is, és mindkét világban egyforma szigorú rangsor uralkodott. Élt itt papagáj, kakadu, számtalan apró öleb és gyönyörű macska a világ hét tájáról, valamint egy fehér angórakecske is, szakasztott olyan, mint Esmeraldáé, és egy bíborszemű, fiatal dámszarvas. Még teknőc is akadt, mely állítólag százéves is elmúlt már. Ezért aztán az idős hölgyek elnézően tűrték a priorissza kedvencének szeszélyeit, valahogy úgy, ahogy a nőuralom alatt álló régi korok udvaroncai, akik tehetetlenségük tudatában hasonlóképpen érezhették a királyi fenség metresszének szeszélyeivel szemben. Időről időre, különösen ősszel, amikor a kolostort körülvevő élősövényeken és óriási erdőkben megérett a mogyoró, előfordult, hogy a priorissza majma felfigyelt a szabad élet hívó szavára, és két hétre, akár egy egész hónapra is eltűnt a kolostorból, majd amikor az éjjeli fagyok beálltak, önként megjelent. E periódusokban megesett, hogy a kolostor alá tartozó falubéli gyerekeknek szerencséjük volt, és észrevették, hogy a majom épp keresztülfut úton, vagy egy fán ülve figyelmesen szemléli őket, de ha a fa köré gyűlve a zsebükben hordott vadgesztenyével bombázni kezdték, a majom vadul forgatta a szemét, rájuk vicsorított, majd végigrohant az ágon, és eltűnt a fa koronájában. A kolostor hölgyei között általánosan elterjedt az a nézet, még inkább állandó tréfálkozás tárgya lett, hogy a priorissza ezekben az időszakokban feltűnően szűkszavú, különösen nyugtalan, és csak ímmelámmal foglalkozik a kolostor adminisztratív ügyeivel, melyeket egyébként nagy energiával és hozzáértéssel intézett. Maguk között a szentanya titkos tanácsosaként emlegették a majmot, és örültek, amikor az erdei élet után kissé még megtépázva újra felbukkant a főnöknő szobáiban. Egy szép októberi napon, midőn a majom éppen távol volt a kolostortól, a főnöknőhöz váratlan vendég érkezett: ifjú unokaöccse, egyben keresztfia, a királyi testőrgárda hadnagya.

A priorissza nagy tiszteletben állt egész családja körében, s az idők során számos saját, büszke véréből származó gyermeket tartott keresztvíz alá, ám mind közül ezt a sötét hajú, kék szemű, huszonkét éves, elbűvölő fiatalembert nevezte ki kedvencének. Noha legkisebb fiú volt a családban, mégis szerencsés helyzetnek örvendhetett. Anyja, aki Oroszországból származott, és nagy vagyont örökölt, őt szerette legjobban fiai közül. A fiú szép karriert futott be, és a minden olyan helyen, ami számított a világon, voltak barátai. Mégis, a kolostorba való érkezésekor cseppet sem keltett olyan benyomást, mint aki szerencsés csillagzat alatt született. Váratlanul, bejelentés nélkül toppant be, és az idős hölgyek, akikkel csupán néhány szót váltott, miközben arra várt, hogy nénikéje fogadja, s akik mind igen jó szívvel voltak iránta, feltűnően sápadtnak, fáradtnak és rendkívül feldúltnak látták. Ámbár a hölgyeknek azért volt némi fogalmuk róla, hogy a fiatalembernek minden oka meglehet erre. Noha a Seven-kolostor a béke és változatlanság légkörében lebegő, még inkább nyugvó külön kis világ volt, a külvilág hírei mégis meglepő gyorsasággal érkeztek el falai közé, mivel mindegyik hölgynek megvolt a maga szemfüles és buzgó tudósítója. Ezek a kolostorba elvonult hölgyek ezért éppoly jól értesültek voltak, mint azon társnőik, akik az események középpontjában éltek, és pontosan tudták, hogy az elmúlt hónapban különös, baljós fellegek gyülekeztek éppen ama ezred egyes köreinek a feje fölött, melyhez a fiú is tartozott. Egy pietista fővárosi klikk, melyet magas rangú személyiségek bizalmasa, maga az udvari káplán vezetett, erkölcsi felháborodásában bevádolta az ország ifjúságának e színe virágát, és senki sem jósolhatta meg, de még csak nem is sejthette, mivé fajulhat ez az ügy. A hölgyek nem vitatták meg egymás közt az eseményeket, de külön-külön több ízben is félrevonták a kolostor könyvtárosát, egy tudós teológust, és négyszemközti beszélgetésekben bátorították, fejtené ki véleményét a problémáról. Ennek révén, legnagyobb riadalmukra, arra a következtetésre jutottak, hogy a dolog valamiképpen az antik Görögországgal áll kapcsolatban, melynek romantikus, szent partjai szépségükkel és klasszikus harmóniájukkal eladdig annyira megindították szívüket. Visszagondoltak ifjúságuk napjaira, amikor minden, ami görög volt divatozott, a rúnák és az ékszerek csakis a la grecque voltak az igaziak, és hölgyeink eltűnődtek, netán ugyanez a kifejezés olyasmit is jelölhet, ami kevéssé egyezik az ő romantikáról, lovagiasságról és jó modorról szőtt leánykori álmaikkal? Mily boldogok is voltak azokban a ruhákban, midőn királyi felségekkel keringőztek! Most elkedvetlenedtek, ha erre gondoltak. Nem sok dolog volt a világon, ami ennél mélyebben felkavarhatta volna őket. Nem csak az álszentek és tollnokok rettentő pimaszsága háborította fel mélységesen e harcias faj korosodó leányait, mellyel a fegyverek népe ellen merészeltek támadni, nem is az ügy elkerülhetetlen következményei, a botrány és a bánat volt az, ami nyugtalanította és megijesztette őket. A dolog mindennél mélyebben gyökerezett. Ők ugyanis megingathatatlanul hittek abban, amit saját köreikben adottságaik szerint maguk is képviseltek, vagyishogy a nő szépsége és varázsa természetszerűleg az élet legmagasabbrendű inspirációja, a harc jutalma. Saját személyes sorsukban megeshetett ugyan, hogy a világ csapdákat állított fel, és elorozta tőlük e jutalmat, olcsóbban, mint ők gondolták, vagy pedig azt tapasztalták, hogy a világ tévesen ítéli meg ezt a személyüket. Mindazonáltal, számukra a dogma sziklaszilárdan tartotta magát. Ha azt hallják, hogy a dogmát valaki kétségbe vonja, az számukra azzal lett volna egyenlő, mintha egy fösvénnyel közölnék, hogy már nem az arany az állandó értékmérő, vagy ha egy misztikus azt hallaná, hogy Krisztus nincs jelen az oltáriszentségben. Ha előre lehetett volna tudni, hogy e tételt valaha is kétségbe vonják, talán egészen másképpen alakul ez a sok emberélet, mely immár oly közel állt a véghez. Egyes büszke aggszüzekre, akik különös erővel fejlesztették ki magukban nemzetségük stratégiai ösztöneit, az új eszmék félelmetesen kemény csapást mértek. Mintha egy bátor és kötelességtudó öreg tábornoknak, aki egy hosszú hadjáratban a felsőbb parancshoz híven szigorúan tartotta magát a defenzívához, hirtelen tudtára adnák, hogy valójában az offenzíva lett volna a helyes és kívánatos taktika. Ám az öreg hölgyek minden aggályuk dacára szívesen hallottak volna még erről a különös eretnekségről, mintha csak az emberi szív gyöngéd és veszedelmes szenvedélyei, rejtőzzenek bár ők maguk a kolostor biztonságos falai között, végső soron az ő felségterületükhöz tartoznának. Mintha a kolostor szobáiban, a falitükrök előtt álló hosszú szárú, száraz virágcsokrok zörögve követelték volna fennhatóságuk elismerését, mindahányszor a virágápolás kérdései kerültek megvitatásra.

Ezért a hölgyek kissé bizonytalankodva fogadták a sápadt fiatalembert, nem tudták, vajon Heródes egyik gyermekáldozatát lássák-e benne, avagy a fekete mágia ifjú papját, akinek a megtérésére azért még van némi remény; s miközben a fiatalember a priorissza lakásához vezető széles lépcsőn haladt felfelé, a hölgyek kerülték egymás tekintetét. A priorissza szép, tágas nappalijában fogadta unokaöccsét. A három magas ablak a keresztöltéses virágfüzérekkel szegett, súlyos függönyök mögött az őszi kert pázsitjára és fasoraira nézett. A damaszttal bevont falakról a priorissza boldogult szülei néztek le púderes arccal, teljes udvari díszben; az atya harcias komolyságot, az anya fiatalos élénkséget sugárzott. A fiatalember kisgyermek kora óta barátainak gondolta mindkettejüket ott a falon, de aznap úgy tűnt neki, hogy arckifejezésük zavart, elgyötört. Úgy érezte, mintha a tömjén illatába, mely aznap erősebben füstölt, mint máskor, valami furcsa, nyugtalanító illat vegyülne. Nem látta a majmot odabenn, márpedig nyilván benn volt, és lénye most erősebben érződött a vörös szobában, mint régebben. Vajon ez is annak következménye lehet – tűnődött a fiatalember –, hogy az utóbbi időben olyan katasztrofális irányt vett az élete? Ám nem akart, vagy inkább nem mert hosszasan időzni rokonánál, az egyébként oly otthonos és harmonikus légkörben. Miután nénjének kezet csókolt, hogyléte és a majom felől érdeklődött, és átadta fővárosban élő családja üdvözletét, rögtön rátért arra, ami ezúttal a kolostorba hozta. – Azért kerestem fel, Kathinka néni – kezdte mondandóját –, mert ön mindig jó szívvel viseltetett irántam. Szeretnék ugyanis megházasodni – nyelnie kellett, hogy kordában tartsa zaklatott szívét, hiszen tudatosan állított valótlanságot –, és abban bízom, hogy nem tagadja meg tőlem a tanácsát és segítségét.

II. A fiatalember számára világos volt, hogy szokásos körülmények között aligha közölhetett volna ennél kedvesebb hírt az öreg hölggyel. Így elégíti ki az élet sokszor a paródiára való hajlamát, még olyanok rovására is, mint ez a néni, akit a fiú, az irgalmasság és a jó szándékú cselszövések kínai istennője után magában csak Kuan-Yiennek nevezett. E pillanatban, gondolta, a néni még jobban szenvedhet a sors iróniájától, mint ő maga, s emiatt őszintén megsajnálta. A kolostor felé vezető úton, miközben erdőkön és kis falvakon hajtatott keresztül, vagy a messzire nyúló tarlók mellett haladt, melyeken mezítlábas kislányok és kisfiúk legeltették népes libanyájaikat, megpróbálta elképzelni hogyan zajlik majd beszélgetése nagynénjével. Tudta, hogy az öreg hölgynek gyöngéi a rövid latin idézetek, és azon tanakodott magában, vajon most melyik hagyja el majd az ajkát. Talán az „Et tu, Brute” vagy egy erélyes „Discite justitiam, et non temnere divos”, gondolta. Esetleg ez: „Ad sanitatem gradus est novisse morbum”*** – ez jobb jel lenne. Pillanatnyi habozás után bátran nagynénje szemébe nézett. A néni magas támlájú karosszékében ült a csipkefüggöny félhomályában, neki pedig arcába tűzött a délutáni nap. Ragyogó szempár nézett rá a félhomályból, ő elkapta tekintetét, és ez a némajáték még kétszer megismétlődött. – Mon cher enfant**** – szólalt meg végre a hölgy szelíd hangon, mely az enyhe reszketés ellenére határozottan csengett –, régóta titkos vágyam, hogy meghozd ezt a döntést. Minden segítséget megkapsz, drága Boris, amit egy magamfajta, világtól elvonult öregasszony csak nyújthat.                                                              

Te is, Brutus…



Légy igaz és féld isteneink. Vergilius: Aeneis, Lakatos István fordítása.

***

A betegség ismerete egy lépés a gyógyulás útján.

****

Drága gyermekem.

Boris mosolygó szemmel nézett a sápadt arcra. Egy rettentő mozgalmas hét és egy sor szívet tépő jelenet után, melyet az anyai szeretet és féltékenység váltott ki, most úgy érezte magát, mint egy fuldokló, akit egy elárasztott városban végre felvesznek a csónakba. – A döntés csakis az ön kezében van, Kathinka néni – mondta, amint szóhoz tudott jutni, és bízott benne, hogy a hatalom édes íze az idős hölgy szívéből minden nagylelkűséget előhív majd. Az asszony továbbra sem vette le róla szeretetteljes tekintetét. Valósággal birtokba vette a fiatalembert, mintha máris a keblére vonta volna, sőt, mindenestül csakugyan bezárta volna a szívébe. Apró keszkenőjét szájához emelte, mely jellemző mozdulata volt, mindahányszor meghatódott. A fiú tudta, hogy segíteni fog, de látszott, hogy még tartogat valamit a begyében. – Mondd meg fiam – kezdte a néni egy szibilla lassúságával és súlyával –, mi az, amit drágán veszünk, ingyen odaadunk, ám amit gyakran mégis elutasítanak? Ez a tapasztalat, az öregek élettapasztalata. Ha Ádám és Éva gyermekei tanulnak szüleik tapasztalataiból hatezer évvel ezelőtt, okosabban alakult volna a világ. Én most egy kis pirulában nyújtom át neked élettapasztalatomat, melyet a költészet még meg is édesít, hogy könnyebben lecsússzon: Egy út vezet csak boldogsághoz az élet útjai közül: a kötelesség. Boris csöndesen ült egy ideig. – Kathinka néni – kérdezte végül –, miért lenne csupán egy út? Tudom, a tisztességes emberek így vélekednek, nekem is megmagyarázta a pap az iskolában, ám a mi családunkban egy másik mottó él: „Találd meg az utadat, vagy törj saját utat magadnak!” Hol találni olyan szakácskönyvet, melyben ne lenne legalább három recept a csirkeraguhoz? Sőt, olykor négy is van. És Kolumbusz is úgy fedezte fel Amerikát – folytatta, mert az utóbbi időben sokat foglalkozott ilyen gondolatokkal, és remélte, jó barátságukra való tekintettel nagynénje talán meghallgatja –, hogy az Indiába vezető utat akarta Nyugat felől megtalálni, és ez hőstettnek számított. – Nem – vetette közbe nyomatékosan a priorissza –, dr. Sass, aki a tizenhetedik században volt lelkész itt a kolostorban, bizton állította, hogy a Paradicsomban egészen a bűnbeesésig a világ lapos volt, egyszerűen háttérfüggönyül szolgált a Mindenhatónak, és a harmadik dimenzió az ördög találmánya. Ezért az olyan szavak, mint: „egyenes, sík, lapos, egyenletes” nemesemberek szájába illő szavak, ám az alma gömbölyű, és a bűnbeesés nem volt más, mint egykori szüleink kísérlete az Úr és az ő figyelmeztetései megkerülésére. Ami engem illet, én jobban is szeretem a festészetet a szobrászatnál. – Boris nem szállt vitába nénjével. Az ő ízlése eltért ettől, de talán igaza van az öreg hölgynek, gondolta. Eladdig büszke volt arra a képességére, hogy az életet több oldaláról is tudja élvezni, de az utóbbi időben kezdte ezt kétes áldásnak tekinteni. Mert úgy vélte, ennek a következménye az is, ami már-már elkerülhetetlenül a végzetének tűnt: hogy mindent megkap, amit kíván, de csak akkor, amikor már nem kívánja. Tapasztalta, miként szűnik meg sokszor a leghőbb vágya is egy-egy orgia, a zene, a nyílt tenger vagy egy barát bizalma után, mielőtt még mód nyílna beteljesülésére, mint ahogy a csillagok fénye is csak sok ezer év múltán éri el a földet, akkor, amikor a csillag már régen kihunyt. Aznap úgy érezte, hogy szomjúhozó lelkét legfeljebb egy bikaviadal vagy az esőben földjét szántó paraszt életének ereje csillapíthatná. A priorissza hosszan nézte, aztán egy verssel folytatta: Kötelmed útja egyenes, a szépségé hegyes-völgyes. Ha az egyenest követed, a szépség nyomodba ered. A fiatalember elgondolkodott e sorokon. A priorissza öreg inasa egy kancsó bort és gyümölcsöt hozott be, s mivel Boris úgy látta, nagynénje azt szeretné, ha most csöndben maradna, szó nélkül felhajtott két pohár bort, ami felettébb jót is tett neki, aztán lassú mozdulatokkal meghámozott egy selymes fényű körtét a kolostor híres terméséből, és kék szőlő-

szemeket csipegetett tömött fürtjéről. Követni tudta nagynénje gondolatait, anélkül, hogy ránézett volna. A helyzet azonnali cselekvéskényszere bizonyára minden vele egykorú hölgyet megrémített volna, ám ő csöppet sem rémült meg. Nemhiába emlegette sokszor, hogy ősei között hadvezérek is voltak, akik nagy hozzáértéssel elkészítették ugyan haditerveiket, de ahhoz is volt tehetségük, hogy ha a pillanat úgy követelte, sugallataikra bízzák magukat. A fiatalember tudta, hogy nagynénje gondolataiban a vörös nappali lassanként megtelik jobbnál jobb családokból származó hajadonokkal; barnákkal, szőkékkel, karcsúakkal és júnói termetűekkel, serény háziasszonyokkal és lóra termett amazonokkal, az udvari etikettben jártas kisasszonyokkal, ifjúkori iskolatársai, barátnői leányaival. A női nem fiatalabbja parádézott előtte, de egyik sem tudta elrejteni sem érdemeit, sem hibáit a néni éber tekintete elől. Képzeletben még a száját is megnyalta, akár egy öreg szőlősgazda, amint komótosan átvonul a borpincéjén; képzeletben Boris is ment utána mint pincemester, aki a gyertyát viszi és tartja a magasba. Nyílt az ajtó, a priorissza öreg inasa jött be újra, ezúttal egy levelet hozott ezüsttálcán, és átnyújtotta asszonyának. Ő kissé reszkető kézzel nyúlt a levél után, mint aki abban a pillanatban nehezen bírna elviselni egy újabb katasztrófát, átfutotta, aztán újra elolvasta, és enyhén elpirult. – Jól van, Johan – mondta, és selyemruhája rejtekébe ejtette a levelet. Kis időre mélyen elmerült gondolataiban, majd unokaöccséhez fordult, sötét szeme tiszta volt és áttetsző, akár az üveg. – Idefelé áthajtattál az új fenyőültetvényemen – hangja olyan lelkesen csengett, mintha kedvenc versenylovát említette volna. – Mit szólsz hozzá? – Az erdőültetés és – gondozás csakugyan egyike volt fő érdeklődési területeinek. Egy darabig kedvtelve beszélgettek a fákról. Az erdei levegő a legjobb az egészségnek, állította. Például ő képtelen kellemesen tölteni az éjszakát városban, vagy olyan helyen, ahol kopár mező veszi körül, viszont annál jobbat, mint annak tudatában térni nyugovóra, hogy mérföldeken át fák veszik körül, melyek gyökerükkel mélyen lenyúlnak a talajba, és koronájuk lágyan hajladozik a sötétben, el sem tud képzelni. Az erdő csakugyan mindig jót tett Borisnak, amikor még mint gyermek a kolostorban vendégeskedett. A néni most is rögtön észrevette rajta, hogy hosszú időt töltött a városban, és bizony szívesen vette volna, ha gyakrabban kilátogat hozzá. – Ki más is lehetne az, kedves Boris – szólt hirtelen gondolatváltással s hangjában fenséges határozottság csengett –, ha már erre került a szó közöttünk, ki más illene hozzád jobban, mint a mi kedves, közös barátnőnk, a kis Athene Hopballehus? Egyetlen más név sem érinthette volna Borist ebben az összefüggésben váratlanabbul, mint éppen ez. Annyira meglepődött, hogy hirtelen szóhoz sem tudott jutni. Maguk a szavak is furcsán csengtek fülében. Soha nem hallotta még, hogy bárki kicsinek nevezte volna Athenét, aki még őt is túlszárnyalta fél hüvelykkel. Ám a legkülönösebb az volt, hogy a néni kedves barátnőjeként említette a lányt, márpedig ez azt jelentette, hogy alapjaiban változtatta meg véleményét. Mert annyi bizonyos, hogy amióta a szomszéd lánya felnőtt, nagynénje és anyja, akik egyébként ritkán értettek egyet bármiben, egyesült erővel próbálták távol tartani őket egymástól. Az öreg hölgy véleményének váratlan megváltozásáról a fiatalember gondolatai arra a hatásra tértek át, melyet mindez az ő jövőjére gyakorolna, és azonnal felismerte, hogy a javaslat semmiképpen sem kedve ellen való. Mindig is volt érzéke a groteszk iránt, márpedig az igazi extravagancia lenne, ha Athénével a karján jelenne meg a fővárosban. Ezért egy gyermek arckifejezésével nézett fel nagynénjére. – Teljes egészében megbízom az ön ítéletében, Kathinka néni – mondta. A priorissza rá sem nézett unokaöccsére, mintha nem akarná, hogy egy másik gondolatmenet esetleg megzavarja saját gondolatait, és minden szót megfontolva a következőket mondta: – Ne vesztegessük az időt, Boris, ez soha nem is volt szokásom, ha már egyszer meghoztam egy döntést. –Márpedig ez úgy értendő, hogy tényleg soha, gondolta Boris. – Eredj, öltsd magadra egyenruhádat, közben én írok egy levelet az öreg grófnak. Tudatom vele, hogy bizalmadba fogadtál szívügyedben, melytől életed boldogsága függ, s melyhez édesanyád támogatását nem volt módod megszerezni. Te pedig fél óra múlva átmégy hozzájuk.

– De Kathinka néni – vetette közbe Boris, miközben már fel is pattant helyéről, indulásra készen –, gondolja, hogy Athene hozzám jönne? – A fiúban mindig is könnyen feltámadt az együttérzés embertársai iránt. Ahogy a kertbe kitekintvén meglátott két idős hölgyet, akik kalocsniban baktattak visszafelé a fasor felől délutáni sétájukról, szívből megsajnálta Athenét már puszta létezése miatt is. – Athene kezét még soha nem kérte meg senki – felelte a priorissza. – Kétséges, hogy az elmúlt évben más férfit is látott, mint Rosenquist tiszteletest, aki néha átmegy sakkozni a papájához. Jó néhányszor hallottam már, amint az itteni hölgyek azt tárgyalják, milyen ragyogó partikat szalasztottál el. Ha Athene mégsem akar hozzád menni, kicsi Boris – tette hozzá hamiskás mosollyal –, majd hozzád megyek én. – A dolog imigyen kilátásba helyezett szerencsés elrendezéséért Boris hálásan csókolt kezet az öreg hölgynek, de a belőle áradó erő és ravaszság elegye olyan ijesztő hatást gyakorolt rá, mintha nem is emberi lényt, hanem valami természeti erőt érintett volna meg. Azok a nők, gondolta, akik már elég idősek ahhoz, hogy fel tudjanak hagyni a női lét nehéz feladatával, és teljes erejüket szabadon vethetik be a játékba, minden bizonnyal a legerősebb teremtmények ezen a világon. A fiú nagynénje finom vonású arcát fürkészte tekintetével. Nem, gondolta, ennek nem lesz jó vége.

III. Boris a priorissza bricskáján és levelével a szíve fölött hajtott ki a kolostor kapuján, akár egy testet öltött ifjú regényhős. Küldetésének híre rejtélyes módon, akár egy újfajta tömjénillat, már bejárta a kolostort, és egyenesen az idős hölgyek szívébe hatolt. Néhányan kiültek napozni a hosszú teraszra, hogy lássák, amint védencük elindul, és Boris egyik leghívebb barátnője, egy terebélyes aggszűz, aki már egészen belesápadt az élet fényforrásaitól fél évszázada tartó visszavonultságába, odaállt a kocsiajtó mellé, hogy átnyújtson neki három szál hosszú szárú, fehér őszirózsát, melyet aprócska télikertjéből szedett. Harminc év előtt így ment el az a fiatalember is, akit az aggszűz odaadóan szeretett, s aki elesett Jénánál. Azóta mintha állandóan valamiféle enyhe melankólia fátylát viselné magán; társalkodónője találóan jegyezte meg vele kapcsolatban: „Fräulein Anastasia hat ein schweres Kreuz. Die Lust zum Essen ist ein schweres Kreuz.” Ám az utolsó búcsú emlékétől szeme még most is úgy ragyogott sápadt, kövérkés arcában, akár az égszínkék zománc. Most úgy érezte, mintha önnön, újra feltámadt sorsával találkozna, és úgy nyújtotta át a fiatalembernek a virágot, mintha azok is e sors részesei lennének, misztikus módon más alakban kelve életre; mintha csak soha meg nem született leányai, immár maguk is eladósorba jutva, koszorúslányként kísérnék útjára Borist. Boris a kolostorban hagyta inasát, mert tudta, hogy jegyben jár az egyik szobalánnyal, és úgy gondolta, most támogatnia illik minden szerelmi történetet. Egyébként is módfelett vágyott a magányra. A magány mindig is bensőséges örömöt jelentett számára, ám csak ritkán volt benne része. Az utóbbi időben úgy tűnt neki, hogy szinte soha sincs alkalma egyedül lenni. Amikor éppenséggel nem az egész napját foglalták le erőszakosan más emberek, gondolatmenetüket akkor is sikerült rákényszeríteniük, míg végül már úgy érezte, agytekervényei, melyeket jelenlegi gondjai amúgy is lefoglaltak, teljesen kimerültek. Még nemrég, útban a kolostor felé sem tudott egészen megszabadulni mások gondolataitól. Most legalább van egy órám, amikor arra gondolhatok, amire akarok, mondta magában. Az út, mely a Seven-kolostortól Hopballehusig egy mérföldön belül mintegy kétszáz métert emelkedik, magas fenyvesek közt kanyarog. Közben olykor megnyílik a vadon, és pompás kilátás nyílik az odalent elterülő sík vidékre. A délutáni napsütésben tűzvörösen izzott a fenyők törzse, a távoli táj hűvös kékjébe sápadt arany árnyalat vegyült. E pillanatban Boris hihetőnek tartotta, amit a kolostor öreg kertésze mesélt neki gyermekkorában: hogy egyszer, körülbelül ebben az évszakban és ebben órában látta, hogy egy csa                                                             

Anastasia kisasszony nehéz keresztet hordoz. A torkosság nehéz kereszt.

pat egyszarvú ront ki az erdőből, és a napsütötte lankákon legelész. A fehér foltos kancák, melyek bőrét a napfény halvány rózsaszínre festette, kecsesen tipegtek körbe-körbe, és forgatták fejüket, hogy szemmel tartsák csikaikat, miközben a hatalmas, sötét csődör, nyerítve, prüszkölve rúgta a földet. A friss levegőben, melyben fenyőtű és gomba illata szállt, Boris hamarosan ásítozni kezdett. De ez a frissesség mégsem hasonlítható a tavasz frissességéhez; halál keveredik még erejébe, merészségébe is. Ez már a szimfónia fináléja. Eszébe jutott egy májusi este, midőn a tavasz ölelte szívére úgy, mint most ez a szomorú ősz. Egy ifjú barátjával három héten át járták a vidéket, csupa olyan helyet kerestek fel, ahol senki sem ismerte őket, és senki nem is sejtette, hogy ott járnak. Egy cigánykaravánhoz csatlakoztak, melyet egy kis bábszínház követett, és az útjukba eső falvakban saját maguk rögtönözte komédiákat és tragédiákat adtak elő. A levegő édes illatokkal telt meg, a csalogányok tébolyultan csattogtak a virágzó vadcseresznyefák tetején. A telihold magasan állt a tavaszi égen, és alig valamivel világított fényesebben, mint maga az égbolt. Egy este fáradtan érkeztek egy parasztházhoz, melyet tágas legelők fogtak közre. A nagyszobában szállásolták el őket, melyben jókora ágy állt, egy bornholmi óra és egy hatalmas, homályos, régi tükör. Éppen amikor tizenkettőt ütött az óra, nyílt az ajtó, és a küszöbön három lányka jelent meg ingvállban, kezében égő gyertyával. A tiszta, holdfényes éjszakában olyanok voltak az aprócska lángok, mintha csak a hatalmas kinti fény csöppjei lettek volna. A lánykák nyilvánvalóan nem is sejtették, hogy két fiatalember kapott éjjeli szállást a nagyszobában, akik most pisszenés nélkül lesik őket a mennyezetes ágy függönye mögül. Pillantást sem vetve egymásra, egyik a másik után, szó nélkül ejtette a földre könnyű kis ingét, majd anyaszült meztelenül mindhárman a tükör elé álltak, és a gyertyát magasan a fejük fölé tartva, elmerültek saját tükörképük szemlélésében. Ezután elfújták a gyertyát, és ugyanolyan ünnepélyes csöndben, mint ahogy jöttek, visszasurrantak az ajtóig, hosszú, kibontott hajuk hátuk közepét verdeste, magukra kapták ingüket, és már ott sem voltak. A csalogányok szünet nélkül daloltak az ablak alatt, a berkenyebokrokon. A két fiatalembernek eszébe jutott, hogy éppen Walpurgis-éj van, nyilván valamiféle titokzatos ceremóniát láttak, amely a lánykák jövendő férjének képét volt hivatva megmutatni a tükörben. Régen volt már, hogy Boris utoljára ezen az úton járt. Gyerekként gyakran jött ő is szomszédolni a priorissza nyitott hintaján. Felismert minden kanyart az úton, habár mintha azóta valahogy összementek volna; Boris eltűnődött az élet változékonyságán. Voltaképpen Isten és ember között az a különbség, gondolta, hogy Isten nem szenvedheti az állandóságot. Éppen csak hogy megteremtett egy évszakot, vagy a napnak egy óráját, máris máshoz támadt kedve, és megszüntette, amit alkotott. Az ember épp csak megtanulja élvezni fiatalságát, a világ rendje máris házasságba, halálba vagy öregségbe hajszolja. Pedig az ember ragaszkodik a pillanathoz. Egész életében azért küzd, hogy a kényszerítő erő ellenében megállítsa a pillanatot. A művészet sem törekszik semmi másra, mint arra, hogy mindenekelőtt megállítsa egy bizonyos pillanat hangulatát, jelentését, megörökítse egy bizonyos nő vagy virág illanó báját. Nagy tévedés, ha a Paradicsomot úgy képzeljük el, mint a boldogság változatlan állapotát. Kétség sem fér hozzá, hogy ennek éppen az ellenkezője vár ott majd ránk: szakadatlan hullámzás, az örök változás Isten szellemében fogant forgataga. De addigra az ember nyilván eggyé válik Istennel, és feltehetően osztja majd ízlését is. Boris mély fájdalommal gondolt vissza az idők során élt sok-sok tökéletes szépségű, életerős fiatalemberre, a markáns arcélű fiatal fáraókra, akik a Nílus mentén vadásztak kétkerekű fogataikon, vagy a kecses, selyembe öltözött kínai bölcsekre, akik ifjan a szomorúfűz hűs árnyában, könyveikbe mélyedve töltötték napjaikat, és lám, akaratuk ellenére, ők is mind átalakultak a társadalom támaszaivá, apósokká és tekintélyekké, mind az asztali örömök, mind az erkölcs kérdéseiben. Ezek a gondolatok elszomorították Borist. Egy kanyar, majd egy hosszabb erdei irtás után szemtől szembe találta magát a még mintegy fertályórányi járásra lévő Hopballehussal. A kétszáz év előtti építésznek olyan kolosszális dimenziójú épületet sikerült létrehoznia, amely teljesen eggyé vált a természettel, olyannyira, hogy akár annak a szürke sziklának egy tömbje is lehetett volna, melyen állt. Ha valaki most kilépne a teraszra, és errefelé nézne, gondolta Boris, még a bricskával meg a barnásderes lovakkal együtt se látna meg szabad szemmel.

Ahogy megpillantotta a kastélyt, gondolatai is afelé szálltak. Ez a ház valami módon mindig is vonzotta a képzeletét. Még most is előfordul, noha már sok-sok éve nem járt itt, hogy éjszakánként, álmában idelátogat, és mindig nagy örömmel látja viszont. Fantasztikus már maga a hely is, a tágas fennsík, rajta a ház, körülötte a végtelen fasorok, melyek mentén késő barokk, ma már inkább barokkosan omladozó szobrok és szökőkutak sorakoznak. Afféle Olümposzként hatott, s különösen a hanyatlása vetett rá Olümposzi árnyat. Az öreg gróf és leánya itt folytatott életmódjában is volt valami Olümposzi. Mindenki tudta, hogy ott élnek, de hogy mivel töltik a nap huszonnégy óráját, az teljesen ismeretlen volt a világ számára. A gróf egykor ragyogó diplomata, tudós és költő volt, de már hosszú évek óta lefoglalta egy Lengyelországban folyó nagy per, melyet még atyjától és nagyatyjától örökölt. Amennyiben ő nyerné meg, visszakapná azt a mérhetetlen vagyont és kiterjedt földbirtokot, mely valaha a családjáé volt, de mindenki tudta, hogy soha nem nyeri meg, a per csak mind gyorsabban sodorja a végzete felé. Ezek a gigantikus gondok szinte megbénították minden mozdulatát. Boris olykor eltűnődött, vajon miféle élete lehet odafönt a lánynak. Az biztos, hogy a pénz nem játszik szerepet benne, talán soha nem is látott még pénzt, és az sem, amit társasági életnek vagy az élet örömeinek neveznek, melyek közt Boris oly otthonosan mozgott. Vajon a szerelmet, legalább hallomásból, ismeri-e? Isten tudja, gondolta Boris, egyáltalán nézett-e már valaha tükörbe. A könnyű kocsi átsuhant a teraszt vastag rétegben elborító, zörgő, barna száraz leveleken. Néhol olyan magasan állt az avar, hogy félig belepte a kőpárkány oszlopait is, és Diana szarvasának egész a térdéig ért. A hatalmas, csupasz fák ágainak csúcsán már csak elvétve remegett egy-egy aranyló levél. Követve az út kanyarulatait, Boris egyenesen a főbejárati teraszhoz érkezett, s a hatalmas ház olyan méltóságteljesen magasodott előtte a naplementében, akár egy valóságos szfinx. Mintha a súlyos, szürke kőtömegek magukba szívták volna a lenyugvó nap sugarait, szinte lángoltak, izzottak saját belső tüzüktől. Az egész épület valamiféle misztikus megdicsőülés hajlékának tűnt, magas ablakai úgy világítottak, akár egy sor esthajnalcsillag. A fejedelmi kőlépcső előtt Boris kiszállt a kocsiból, s ahogy a ház felé haladt, keze a levelet kereste. A házból egyetlen hang sem szűrődött ki. Mintha egy templomba készülne belépni. Vajon, gondolta, amikor újra beszállok a kocsimba, hogy állnak majd dolgaim?

IV. E pillanatban a lépcső tetején kinyílt a súlyos szárnyas ajtó, és az öreg gróf tűnt fel a küszöbön, mint Sámson, amikor éktelen haragjában lerombolta a filiszteusok templomát. Mindig is tekintélyes jelenség volt, roppant törzsével, rövid lábával és hatalmas fejét borító torzonborz, ősz sörényével, ami egy nagy, öreg költőhöz, még inkább egy oroszlánhoz tette hasonlatossá. Aznap egészen különös lelkiállapotban lehetett. Kissé imbolygott, mintha valami nagyon megrázta volna. Egy pillanatig némán állt, és ugrásra készen méregette vendégét, akár egy vén hím gorilla a barlangja előtt. Aztán jelentősége teljes tudatában elindult lefelé a lépcsőn a fiatalember felé, oly impozánsan, mintha maga az Úristen döntött volna úgy, hogy ez egyszer ő ereszkedik le Jákob lajtorjáján. Teremtőm, gondolta Boris, miközben elindult a lépcsőn a gróf felé, az öreg már tud mindent, és most menten agyonüt. Felpillantott az idős gróf vad, diadalittas arcára, akinek világos szeme szikrákat szórt felé. Ám a következő pillanatban erős karjának ölelését érezte maga körül, teste remegve simult az övéhez. – Boris – kiáltott – Boris, drága fiam! – Gyermekkora óta ismerte a fiatalembert, és Boris tudomása szerint valaha egyike volt világszép anyja imádóinak. – Isten hozott! Isten hozott, ma kétszeresen is! Hallottad már? – Mit? – kérdezett vissza Boris. – Megnyertem a pert! – ujjongott az öreg gróf. Boris rámeredt. – Megnyertem a peremet Lengyelországban – ismételte a gróf. Lariki, Lipnika, Parnow Grabowa, minden az enyém, ami hajdan az őseimé volt! – Gratulálok – mondta Boris vontatottan, mert hirtelen nagy zavar támadt a fejében –, szívből gratulálok. Ez csakugyan váratlan hír! – Az öreg gróf többször is megköszönte a gratulációt, és a levelet mutatta

a fiúnak, amelyet épp az imént kapott az ügyvédjétől, és még a kezében tartott. Eleinte lassan beszélt, kereste a szavakat, mint olyasvalaki, aki már elszokott a hosszas beszédtől, de aztán hamarosan visszanyerte hangja érces csengését és ékesszólását, mely a régi időkben oly ellenállhatatlanná tette. – Tudod, Boris – mondta –, igazi, nagy szenvedélyt, amolyan mindent elemésztő, valóban nagy szenvedélyt az ember sohasem egy másik személy iránt érez, talán egyetlen olyan teremtmény iránt sem, mely maga is képes rá, hogy viszontszeresse. Ellenben egy tiszt, aki szereti a hadseregét, vagy a földjeit szerető földesúr, nos, ők tudnának egyet s mást mondani a szenvedélyről. Isten a megmondhatója, hogyan nehezedtek a lelkemre minden egyes éjszaka Hopballehus földjei és erdei, amikor attól féltem, hogy vesztét okozom. De ez itt – mondta, és mélyet lélegzett –, ez maga a boldogság. – Boris tudta, hogy nem új gazdagságának gondolata dobogtatta meg az öreg szívet. A jog aratott diadalt a jogtalanság fölött, és ő most saját személyében az igazságos világrend megtestesülését látta. Hozzálátott, hogy részletesen elmagyarázza Borisnak a bírói ítélet premisszáit, miközben kezét továbbra sem vette le válláról, és a fiú érezte, milyen szívesen látott vendég most, úgy is mint közönség. – Gyere be, Boris, gyere be – tessékelte befelé a fiút –, megiszunk egy pohárral abból a borból, melyet arra a napra tartogattam, ami most végre-valahára eljött. Itt van jó öreg lelkészünk is. Elküldettem érte, mihelyt kézhez vettem a levelet, hogy szót válthassak valakivel, hiszen nem tudtam, hogy jössz. A hatalmas, gazdagon díszített fekete márványcsarnok egyik zugát néhány szék és egy könyvekkel, iratokkal megrakott asztal tette lakályossá. A falon jókora, már befeketedett, ódon festmény függött, a ház valamelyik korábbi urának lovas portréja; a lovas rezzenéstelenül tartja féken aránytalanul kis fejű, ágaskodó lovát, és egy pergamentekerccsel mutat a csatamező irányába, mely a ló szügye alól villan elő. A zömök, pirospozsgás Rosenquist tiszteletes, aki már hosszú ideje a család lelki támasza volt, és akit Boris is jól ismert, az asztalnál ült, és szemmel láthatóan mélyen gondolataiba merült. A nap eseménye megzavarta elméleteit, és ez számára nagyobb csapás volt, mintha leégett volna a lelkészlak. Egész életében szegénységhez és balszerencséhez szokott, és az idők folyamán megtanult egy sajátos szellemi könyvelés szerint élni, miszerint minden földi megpróbáltatás olyan, mint a megtakarított pénz, mely majd a túlvilágon kamatozik. Saját számláján ugyan csekélyke összeg volt csak, annál inkább úgy érezte, hogy az öreg gróf gondjainak a részvényese, mert benne addig az Úr kegyeltjét látta, akinek kincse az új Jeruzsálemben szakadatlanul gyarapodik, mint a zafír, a krizoprasz és az ametiszt, melyek saját erejükből sokasodnak. Most mélyen feldúlta az eset, nem tudta, mire vélje, s ez elviselhetetlen állapot volt számára. Jób könyvében keresett vigaszt, de a számok abban sem egyeztek, a behemót és a leviatán az utolsó pillanatban sajátosan kerültek fel a nyereséges veszteséglistára, amin nem tudott kiigazodni. Ez az egész ügy gyanús volt előtte, mint az a bizonyos ajándék, mely a prédikátorok szerint megrontja a szívet, és nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy az öregúr, ki oly drága számára, éppen elherdálni készül tőkéjét. – Milyen jó lenne – szólalt meg ekkor az öreg gróf, miután behozta és kinyitotta a mélyarany színben ragyogó flaskát –, ha boldogult atyám és nagyatyám is itt lenne, és ihatna velünk ebből a borból. Midőn éjjelente álmatlanul forgolódtam ágyamban, éreztem, milyen híven virrasztanak velem ők is odalenn, a szarkofágjaikban. Boldoggá tesz a gondolat – folytatta, és továbbra is állva, felemelte poharát –, hogy éppen Abunde fia az (Boris édesanyját énekelte meg hajdan e néven), aki ezen az estén koccint velem. – Megittasulva az örömtől kedvesen megpaskolta Boris arcát. Egész lénye olyan ellágyult szelídséget sugárzott, ami hosszú éveken át száműzve volt e házból, és a fiatalember, aki minden jót felismert a világon, ha ilyenbe botlott, megirigyelte az öregurat szívének tisztaságáért. – Most pedig ürítsük poharunkat a mi jóságos lelkipásztorunkra – fordult a gróf a lelkész felé. –Drága barátom ön sok könnyet hullatott e házban, s lám, most mind borrá változva támad fel. Az öreg gróf szavai még jobban elszomorították és nyugtalanították Rosenquist tiszteletest. Csak felületes és könnyelmű szív képes ily hamar beleélni magát egy új helyzetbe, és teljesen feledni a régit, gondolta. Őt vizsgák és előléptetések szigorú rendszerében nevelték, ehhez szokott hozzá, és képtelen volt megérteni azokat, akik a hadiszerencse és az udvar kegyei révén jutnak előbbre, be nem látható eseményekre számítanak, hozzászoktak a váratlansághoz, és akinek számára a biztonság és a megváltás érzése az utolsó dolog a szükségszerűségek listáján. Az írás szavai jutottak eszébe ismét: „Tombolva, nyihogva

kapálja a földet, és nem áll veszteg, ha trombita zeng”, s magában azt gondolta, hogy végső soron öreg barátja talán mégiscsak a helyes oldalon áll. – Igen – felelte barátságosan –, a víz egyszer már valóban borrá változott, és felséges ital. De tudja, mit mondanak parasztjaink: a bor gyermekei balszerencsések. Ilyenformán joggal tarthatunk attól, hogy a borban fogant remények és örömök hasonlóképpen járnak. Persze – fűzte hozzá –, kivételt képeznek ez alól azok a gyermekek, akik a kánai menyegzőn fogantak, amire az imént utaltam. – Lariki kapujában – mondta a gróf – egy súlyos vadászkürt függ alá egy vasláncon a tetőről. Boldogult szépapám, egy valóságos Herkules, esténként, amikor belovagolt a kapun, felkapaszkodott, megragadta ezt a kürtöt, és belefújt. Mindig tudtam, hogy ezt én is meg tudnám csinálni, de soha nem hittem volna, hogy egyszer csakugyan belovagolhatok azon a kapun. Athene is megcsinálná – tette még hozzá elgondolkozva. Újratöltötte poharát. – Hogy lehet, hogy éppen ma jöttél el hozzánk? – kérdezte Boristól, és olyan elérzékenyült, sugárzó tekintetettel nézett a fiú fehér díszegyenruhájára, mintha jövetele hőstett lett volna, ami páratlan bátorságot és tehetséget követel. – Mi szél hozott Hopballehusba? Az öregúr szívélyessége úgy tükröződött vissza Boris szívében, ahogy a kék ég a tenger vizében. Egyenesen öreg barátja szemébe nézett. – Azért jöttem ma ide – kezdte –, hogy megkérjem Athene kezét. Az öreg gróf szeme felragyogott. – Hogy megkérd Athene kezét – kiáltott –, ezért jöttél? – Egy pillanatig némán, megilletődve állt. – Isten útjai, lám, csakugyan kifürkészhetetlenek – tette hozzá. Rosenquist tiszteletes felállt székéből, aztán újra leült, hogy rendet teremtsen gondolatai közt. Amikor az öreg gróf újra megszólalt, már egészen más ember volt. Elszállt a mámor. Újra összegyűjtötte minden erejét. Ez a lelki egyensúly szerzett neki hírnevet a régi szép napokban is, amikor a párizsi nagykövetség attaséjaként, saját szerzeményének, az Undine című tragédiának a premierjén, a két felvonás közti szünetben lefolytatott egy pisztolypárbajt. – Boris, gyermekem – mondta –, azért jöttél, hogy új embert varázsolj belőlem. Eddig a múltba révedt a tekintetem, hogy e győzelem óráját fürkéssze. Csak most, e pillanatban fordulok gondolataimmal a jövő felé. Látom, ideje leszállnom a földre, hogy az előttem megnyíló úton járjak. Szavaid nagy távlatokat nyitnak meg számomra. Ki leszek ezután? Hopballehus pátriárkája, aki átnyújtja a becsület koszorúját az erényes falusi szüzeknek? Gyümölcsfát ültető nagypapa? Ave, Hopballehus! Naturi te salutant! Üdvözölnek az ezután születendők. Borisnak ekkor jutott eszébe a priorissza levele, és beszámolt a grófnak a Seven-kolostorban tett látogatásáról. A gróf udvariasan érdeklődött az idős hölgy felől, és mivel mindenféle dokumentumban nagy kedvét lelte, feltette szemüvegét, és belemerült a levél olvasásába. Boris rendkívül jó hangulatban iszogatta borát. Az elmúlt nyolc nap során bizony kétségbe vonta, hogy az élet még bármi kellemeset nyújthat számára, de ez a fogadtatás, amiben az öreg gróf házában részesült, és az egész helyzet a kastélyban igen élvezetes volt számára, és mindig is könnyedén lendült át egyik végletből a másikba. Miután a gróf végigolvasta a levelet, letette az asztalra maga elé, kezét összekulcsolta fölötte, és sokáig hallgatott. – Akkor hát – mondta végül lassan, ünnepélyesen –, áldásom rád. Éspedig először is mint édesanyád és édesapád fiára, azután arra a fiúra, aki, most látom csak, mindennek ellenére oly sokáig híven kitartott szerelme mellett. És végül, Boris, úgy érzem, hogy ma este egy a tiédnél erősebb akarat vezérelt téged ide. De még mennyire, gondolta Boris. – Athenével egész létem kulcsát adom a kezedbe. Athene – ismételte az öreg gróf, mintha már leánya nevének kiejtése is örömet szerezne számára –, olyan ő, mint vadászkürt az erdő mélyén – és mintha tudta nélkül hatalmába kerítette volna egy fájdalmas ifjúkori emlék, csaknem suttogva hozzáfűzte: „Mily búsan szól a kürt az erdőn, Istenem!”                                                              

Alfred de Vigny: Le Cor. N. Kiss Zsuzsa fordítása.

V. Beszélgetésük közben erős szél támadt odakinn. Napközben szép idő volt, a szélvihar a sötétedéssel jött, akár az éjjeli állatok. Végigsöpört a hosszú falak mentén, körülzúgta a ház sarkait, és felkavarta a hervadt faleveleket. Mindeközben odabent hallották, hogy Athene, aki kifogta és az istállóba vitte Rosenquist tiszteletes lovát, átvág a teraszon, és felfelé lépked a lépcsőn. Az öreg gróf, aki tekintetével addig a fiatalember arcán időzött, hirtelen felriadt. – Ne szólj neki ma este – kérte. – Megérted, ugye: oly sok estét töltöttünk együtt jó barátunkkal, a tiszteletes úrral. Hadd legyünk így még egyszer, utoljára! Aztán én majd beszélek vele. Te pedig, kedves fiam, holnap délelőtt gyere ki újra Hopballehusba, és megkapod a választ. – Boris kitűnőnek tartotta a tervet. A gróf még be sem fejezte beszédét, amikor bő köpönyegében belépett a leánya. Athene erős testalkatú, tizennyolc éves lány volt, száznyolcvan centijének megfelelően termetes; széles vállára könnyedén fel tudott volna kapni egy dézsa búzát. Negyvenéves korára valószínűleg hatalmas kolosszus lesz belőle, de akkor még fiatal volt az elhízáshoz, sudáran állt előttük, akár egy vörösfenyő. Nemes homloka fehérlett a vörös hajsátor alatt, mint a tej, de mind arcát, mind vastag csuklóját elborították a szeplők. Mégis olyan tiszta és hamvas volt a bőre, hogy mihelyt belépett, fény ömlött szét a szobában, mint amikor bevilágít kintről a házba a hó. Tiszta szemének bogarát sötét gyűrű fogta körül – sashoz vagy fiatal nőstény oroszlánhoz illettek volna e szemek –, különben egész hatalmas lényéből békesség sugárzott. Kerek arcán olyan figyelmes, ám feszült kifejezés ült, ami egyébként a nagyothallókat jellemzi. Azelőtt, amikor Boris együtt volt vele, néha eszébe jutott az óriás lányáról szóló ballada, aki egyszer talált egy férfit az erdőben. Csodálkozva, boldogan vitte haza mint egy játékszert, de az óriás azt mondta, engedje el, nehogy még agyonnyomja. Az óriás, esetünkben az öreg gróf, olyan ómódi lovagiassággal bánt a lánnyal, amiről Borisnak azok a régi, veretes érmék jutottak eszébe, melyeket olykor kiásnak a föld mélyéből, napi árfolyamuk már nincs, ám híven őrzik aranyértéküket. A grófról az a hír járta, hogy fiatal éveiben korának legszebb asszonya, Pauline Borghese hercegnő szeretője volt. Szemtől szembe láthatta Vénusz Anadyomenét, és e jelenés emlékére kegyelettel hódolt az istennő minden képmása előtt, még ha ügyetlen kezek faragták is azokat kőbe vagy fába. Így Athene is hozzászokott, hogy a női szépség oltáráról felszálló tömjénfüstöt lélegezze be. Most hunyorgott kissé, mert elvakította a fény és a vendég fehér uniformisa, melynek magas, arannyal hímzett gallérja és a pomádés fürtök fölötte glóriaként ragyogtak Boris feje körül, s maga is úgy hatott a nagy, sötét szobában, mint egy különös, tündöklő meteor. De Athene, hatalmas erejéből fakadó nyugalommal, magabiztosan érdeklődött Boris nagynénje és a kolostorbeli hölgyek felől –, miközben szokásához híven, féllábon állt, akár egy óriás gólya. Athene nagyon kevés embert ismert, és úgy csodálta az idős hölgyeket, ahogy egy parasztgyerek csodálhatja a vásárban a kötéltáncosokat, csillogó flitteres ruhájukban; a hölgyek sok jó tanáccsal látták el, és nagyon szerették, annak ellenére, hogy kissé riasztotta őket a lány kevéssé romantikus, vaskos termete. Ha hozzám jön, gondolta Boris miközben beszélgetett a lánnyal, s hangja lágyan búgott, akár egy dal, és az öreg gróf pillantása kedvtelve járt egyikről a másikra, vajon én is el tudom-e majd bűvölni művészetemmel, és ha igen, akkor a házaséletem merő vásári komédia lesz-e? És ha egy napon lezuhanok a kötélről, vajon veszi-e majd a fáradságot, hogy felemeljen, vagy egyszerűen hátat fordít, és sorsomra hagy? A lány kérte, adja át üdvözletét a priorisszának, és mondja meg neki, hogy néhány nappal korábban, egy este, azon a helyen látta a majmot a Vénusz-szobor talapzatán üldögélni, ahol a kis Cupido állt, mielőtt összetört. Ezután még megkérdezte a fiút, nem tartja-e különösnek, hogy atyja lengyel ügyvédjének ugyanilyen majma van, s szintén Zanzibárból? Az öreg gróf a vendek istenábrázolásairól kezdett beszélni, akiknek földjéről eredetileg az ő családja is származott. –Ott a szerelem istennője – mesélte – elölről nézve asszony, de ha megfordítják, onnan nézve egy vigyorgó majom. Vajon honnan tudta ez a barbár északi nép, hogy egyáltalán milyen egy majom? Netán lehetséges, hogy sok ezer esztendővel ezelőtt a vendek suttogó fenyveseiben majmok éltek?

– Nem, az elképzelhetetlen – vélekedett Rosenquist tiszteletes –, ahhoz sohasem volt elég meleg arrafelé. Ellenben úgy néz ki, hogy a pogány bálványok ábrázolásában bizonyos szimbólumok közösek voltak. Érdemes lenne ennek egyszer a mélyére nézni, mert lehetséges, hogy ez a magyarázata az eredendő bűn általános elképzelésének is. – De vajon – kérdezte Athene – hogyan tudták megállapítani, hogy melyik az eleje, és melyik a hátulja annak a szerelemistennőnek? Nem sokkal később Boris kérette a hintaját, és elbúcsúzott. Az öreg gróf már bánta, hogy elküldte, és korholta magát, hogy ily keményen bánt az ifjú kérővel. Elnézést kért tőle, hogy ilyen rossz idő fogadta Hopballehuson, könnyes szemmel szorongatta a kezét, és kérte Athenét, kísérje ki a kocsihoz a vendéget. Rosenquist tiszteletes ellenben nagyon is örült, hogy kis társaságuk megszabadult valakitől, aki ily mértékig angyalnak látszik, holott korántsem az. Athene kikísérte Borist a teraszra. A kocsilámpák fényében a lány hosszú köpönyegének árnyéka a füvön két hatalmas szárnynak látszott. A holdfényben acélszürkén világító széles pázsit fölött kibukkant a hold, majd eltűnt a suhanó felhők mögött. E pillanatban Boris igazán sajnálta, hogy el kell hagynia Hopballehust. A kastély egész kusza világa gyermekkorára és annak a képzeletében tovább élő képére emlékeztette, melyet annyival jobban kedvelt, mint azt az óraütésre járó életet, mely a kolostorban várt rá. Egy pillanatig még némán állt Athene mellett. A felhőréteg elsuhant a fejük fölül, az égen néhány nagy csillagkép hunyorgott. A Nagymedve azt hirdette: Őrizd meg magad a tömegben is! – Emlékszel még a medvevadászatra, Athene? – kérdezte hirtelen Boris. A két gyereknek hajdan nem engedték meg, hogy elmenjenek a vadászatra, mire ők megszöktek, és követték a gróf vadászait, végig a hosszú hegyi úton, a forró júliusi napsütésben. Két fekete-fehér pöttyös kutya ott pusztult, és Boris szinte még mindig hallotta, hogy üvöltenek, csaholnak az ádáz harc közben, és látta a hatalmas, barna bundás vadat, ahogy villámgyorsan cikázik a bokrok és fenyőfák között, egy pillanatra még őrjöngő, kitátott pofája és piros nyelve is elővillant. – Igen, gondolok rá néha – felelte Athene, és szemével követte a fiú medvevadászatát az égbolton –, az a nőstény medve volt az, amelyet a parasztok Katalin cárnőnek hívtak; öt embert ölt meg. – És még mindig köztársaságpárti vagy, Athene? – kérdezte a fiú. – Annak idején Európa összes zsarnokának le akartad vágni a fejét. A lámpa fényében Boris látta, hogy lesz Athene arca egyre pirosabb. – Igen – felelte –, köztársaságpárti vagyok. Elolvastam a nagy francia forradalom történetét. A királyok és a papok lusták voltak és erkölcstelenek, kegyetlenül bántak a néppel, de azok, akik a Hegy nevet adták maguknak, és vörös fríg sapkát viseltek, bátor férfiak voltak. Danton igazi hazafi volt, szívesen megismertem volna, Sieyés abbét szintén. –Ettől a témától egészen kimelegedett az esti hidegben. – Szeretném megnézni azt a helyet Párizsban, ahol a guillotine állt. – És viselnéd a fejeden a fríg sapkát is? – kérdezte Boris. Athene kurta bólintással válaszolt. Elgondolkodott, majd hirtelen, mintha mindenképpen meg akarná győzni a fiút, néhány verssort idézett, s a szavak pátosza őt magát is egyre jobban magával ragadta: Szöghajú Korzika, oly szép Franciaország, Midőn perzseli Messidor, Táncoló paripa, szertelen, büszke jószág, Érc-zablát, aranyszíjt leszór, Megvadult kancaló, őserejű farán a Király vér tajtékja fakad, De hetykén antikok földjét tiporja lába,

S most először végre szabad! Útban hazafelé Hopballehusból Borisnak arcába fújt a szél, az áttetsző gomolyfelhők mögött a hold vadul száguldott az égen. Dermesztő hideg volt. Jönnek az éjjeli fagyok, gondolta a fiú. A kocsilámpák űzőbe vették a fák árnyait, és egyhamar szanaszét hasogatták őket. Jókora száraz faág hullott alá reccsenve a magasból a hátrahőkölő lovak elé. A magányos száguldás közben Boris előtt felötlött a sötétben, ahogy a gróf most leányával és a tiszteletessel üldögél Hopballehus csarnokában, és e gondolatra elmosolyodott. Kis idő múlva a völgyben cikázó fények tűntek fel. Mintha csak vele játszadoznának, hol kibukkantak a fák közül, és a szemébe világítottak, hol újra elrejtőztek. Egyszerre egy fénycsoport tűnt fel, akár a Fiastyúk földi visszfénye. A kolostor lámpái világítottak. Borisnak hirtelen olyan érzése támadt, hogy valahol valami készülődik, valami baj, valami szörnyűség. Rejtélyes erők támadtak fel az éjszakában. Olyan hirtelen hatalmasodott rajta el ez az érzés, mintha egy jéghideg kéz simított volna végig a fején. Minden szál haja égnek állt. Néhány pillanatig szinte letaglózta a félelem. Ezen a zaklatott éjszakán, melyen holt dolgok elevenedtek meg körülötte, kocsijával és barnásderes lovával együtt is riasztóan parányinak érezte magát, és félt a rá leselkedő veszélytől. Amikor ráhajtott a kolostorhoz vezető hosszú fasorra, kocsilámpája hirtelen egy csillogó szempárba világított. Csöppnyi árnyék suhant át az úton, és beleveszett a priorissza bokrainak még sötétebb árnyaiba. Mire a fiú belépett a házba, a priorissza már nyugovóra tért. Holnapra gyűjti minden erejét, gondolta Boris. Vacsorára nénje ebédlőjében terítettek meg neki, melyet nemrég hozatott rendbe. A fehér falakat díszítő több száz éves gipszstukkók helyett most díszes tapéta borította őket, melynek barnás hátterén tarka színekben pompázó keleti jelenetek elevenedtek meg. Fiatal lány táncolt, és rázta tamburinját a pálmafák alatt, és szakállas, vörös és kék turbános aggastyánok bámulták. Egy szultán épp törvényt ült aranyozott, mennyezetes trónján, egy romos épület mellett vadásztársaság lovagolt, utánuk kis néger fiúcskák kantáron vezették a kutyafalkát. A priorissza az ódivatú gyertyatartókat is kivitette, és helyettük halványpiros rózsákkal díszített, égszínkék hangulatlámpákat állíttatott be. Boris egyedül ült asztalhoz a kellemesen meleg szobában. Akárcsak Don Giovanni, gondolta, az opera utolsó felvonásában. Amíg a Kormányzó meg nem érkezik, merült fel benne a gondolat önkéntelenül. Lopva az ablakra pillantott. A szél szakadatlanul fütyült az ablak előtt, de a súlyos függönyök be voltak húzva, és távol tartották a nyugtalan éjszakát.

                                                             

Auguste Barbier: L’Idole, N. Kiss Zsuzsa fordítása.

VI. A néni és unokaöccse kellemes hangulatban élvezte reggeli teáját, olykor egy-egy pillantást vetve az ezüstszamováron tükröződő, tréfásan eltorzult vonásaikra. A szamovár fénylő, kerek tükrében egy kis nap is ragyogott. A viharos éjszakát ugyanis csöndes, derűs reggel követte. A vihar továbbvonult máshová, otthagyta a kolostor körüli kerteket szellős mezítelenségükben. Boris elmesélte a hopballehusi eseményeket az öreg hölgynek, aki nagy örömmel, mélyen meghatva hallgatta az öreg barátjával és szomszédjával történt fejleményeket. Alig tudta fékezni képzeletét, mely minduntalan a Borisra váró ragyogó jövő felé szárnyalt volna, de mindezt oly finoman tette, hogy akár az öreg gróf és Athene is nyugodtan ott lehetett volna velük. – Szerintem Athenének most körül kellene néznie a világban – vélekedett. – Engem az ő korában a papám elvitt Rómába és Párizsba, ahol sok hírességgel találkoztam. Nagyszerű élmény lehet egy tehetséges férfi számára ezt a rendkívül értelmes gyermeket elkísérni a klasszikus műveltség szülőhazájába, és bevezetni az életbe. – Igen – felelte Boris, és töltött magának még egy csésze teát. – Épp tegnap említette, hogy szeretné látni Párizst. – Hát hogyne – mondta a priorissza –, szegény gyermeknek még soha nem volt a fején párizsi kalap. Larikiben – folytatta, szabad folyást engedve gondolatainak – pompás medvevadászatok vannak, mellesleg vadásznak vaddisznóra is. Szinte látom magam előtt istennődet lándzsával a kezében. Lipniki pincéje pedig tele van tokajival, amit még Mária Terézia ajándékozott az egyik hajdani birtokosnak; Athene bizonyára családja jól ismert nagyvonalúságával tölt majd belőle. Parnow Grabowában van az a világhírű szökőkútallé, melyet Ole Rømer, a híres dán csillagász tervezett, aki a nagy szökőkutat tervezte Versaillesban. Ahogy így ábrándozgattak a fényes jövő lehetőségeiről, az öreg Johan két levelet hozott be, melyek egy időben érkeztek, noha a priorisszáét postán küldték, a másikat pedig, a Borisét, lovas futár hozta Hopballehusról. Boris elolvasta a levél első pár sorát, felnézett, és látta, hogy a saját levelébe mélyedő öreg hölgy ajka körül konok kis mosoly játszadozik. Nem sokáig mosolyog már ilyen elégedetten, gondolta magában, így szólt az öreg gróf levele: Azért én írok neked, kedves Boris, mivel Athene megtagadta, hogy írjon. Mély bánattal, szomorúan ragadom meg a tollat, legszívesebben hamut szórnék a fejemre, ahogy a Zsoltárok könyve írja. Tudatnom kell veled, hogy leányom visszautasította házassági ajánlatodat, melyről tegnap este azt gondoltam, hogy feltenné a koronát a gondviselés házamat illető jótéteményeire. Nem azért, mintha maga a kötelék lenne különösebben ellenére, ám ahogy mondja, soha nem akar férjhez menni, és lehetetlennek érzi, hogy egyáltalán fontolóra vegye e kérdést. Voltaképpen jogos is, hogy rám hárult e levél megírása. Hiszen az én bűnöm, hogy bekövetkezett ez a csapás, nekem kell vállalnom miatta a felelősséget. E rám bízott fiatal élet erejét én mostanáig arra használtam, hogy a fáklyát vigye a sírkamrába vezető utamon. Ahogy lépésről lépésre haladok lefelé, mindig az ő vállára támaszkodom, és ő soha nem tiltakozik. Most már nem akarja, nem is tudja felfelé emelni a tekintetét. A parasztok így mondják ezen a vidéken: a törvényes gyermek nem tud a napba nézni, csak a fattyú. Ah, de még mennyire törvényes gyermek az én szegény Athénem, nemzetségem sorsának

örököse! Olyannyira nem tud a napba nézni, hogy míg a sötétség cseppet sem nem riasztja, a nappal fénye bántja a szemét. Éjjeli madarat csináltam az én galambomból. Fiam és leányom volt ő nekem egyszerre, gondolatban mindig Hopballehus régi páncélruhájában láttam magam előtt. Most, ily későn lett csak világos számomra, hogy nem sárkányölő Szent Györgyként, hanem Asraelként, a halál angyalaként viseli eme öltözetet. Bezárkózott páncélzatába, és nem fogja már levetni soha ebben az életben. A múlt ellen sohasem vétkeztem, de most látom csak, hogy a jövő ellen annál inkább. Jogában áll visszautasítani. Virágot helyezek Athene szűzi sírjára a meg nem született nemzedékekért, akiknek vonásaiban egy pillanatig a te vonásaidat reméltem viszontlátni, drága gyermekem. Midőn bocsánatodat kérem, bocsánatot kérek attól a sok tettrekész tehetségtől és szépségtől is, mely ím, mind kudarcra ítéltetett, valamint bocsánatot kérek a sok hervadt babértól és mirtusztól is. A hamu, amelyet a fejemre szórok, mindezek hamuja. Boris egyetlen szó nélkül nyújtotta át a levelet a priorisszának, és állát kezére támasztva figyelmesen nézte, ahogy az olvasni kezdi. A hatás minden várakozását felülmúlta. A néni arcából kifutott a vér, mint aki menten elájul, vagy egyenesen meghal, a bőrén ugyanakkor égő piros csíkok ütköztek ki, mintha ostorral arcul ütötték volna. Mint köztudott, Salamon király palackba zárta a zsidók földjének lázadó démonait, a palackokat lepecsételte, és a tenger mélyére vetette. Mennyi tehetetlen düh, a bezárt, vad gyűlölet micsoda őrjöngése lehetett az ott lenn a mélyben! Kifejező kép, gondolta Boris, ilyen lehet az idős hölgyek szűk, csontos keblében zajló néma harc is, melyet a jó neveltetés salamoni pecsétje zár le. Még a látása is cserbenhagyta, alighanem elsötétült előtte a vörös damaszttal bevont szoba, mindenesetre letette a levelet, mielőtt végigolvasta volna. – Ah, ah – suttogta rekedt, alig hallható hangon –, hát ezt írta neked a költő. – Levegő után kapkodott, jobb kezét felemelte, és reszkető ujjal a levegőbe bökött. – Szóval a lány nem akar feleségül menni hozzád! – kiáltotta. – Senkihez sem akar feleségül menni, néném – nyugtatta Boris. – Nocsak, nem akar férjhez menni? Senkihez? – gúnyolódott az öreg hölgy. – Mi ő, talán egy Diana, vagy mi? Pedig te igazán szép kis Actaeon lettél volna, szegény gyermekem! És mindazt, amit te nyújtanál neki, a rangot, a befolyást, a ragyogó jövőt nem tartja semmire? Akkor mit akar? – Újra a levélbe mélyedt, de zaklatottságában fordítva tartotta, úgyhogy a betűk tótágast álltak. – Márványszoborként akar heverni egy szarkofágon, örök némaságban? Micsoda fanatikus szűziesség. En plein dixneuvième siècle! Vraiment tu n'as pas de la chance! Az biztos, hogy ez nem horror vacui. – A horror vacui tétele – vetette közbe ijedten Boris, hogy elterelje nénje gondolatait – harminckét láb fölött már nem érvényes. – Mi fölött? – kérdezte a priorissza. – Harminckét láb fölött – felelte a fiú. A priorissza vállat vont. Villogó tekintetet vetett unokaöccsére, a postán kapott levelet félig előhúzta selyemruhája zsebéből, majd újra visszadugta. – Ő nem akar semmit elfogadni – mondta lassan –, s te nem akarsz neki semmit adni. Nekem úgy tűnik, már elnézést, hogy jól illetek egymáshoz. Részemről szívesen adnám áldásomat rátok, mást nem tudok mondani. Már őseim törvénye is ez volt: ahol nem történik semmi, ott az úr elveszíti jogait. Tehát, Boris, most visszamégy az udvarba, ugyanazon az úton, amelyen tegnap jöttél, a jó öreg királynéhoz és a káplánjához. Hiszen – folytatta még lassabban:

                                                             

A tizenkilencedik század kellős közepén! Csakugyan nincs szerencséd!

Törvénye szellemeknek s ördögöknek, hol útját vette be, ki szintén ott vegye s ki elsőben szabad, az rab a másodikban. – És vice versa – tette még hozzá. Úgy tűnt, e szavak nagyobb hatást gyakoroltak őrá magára, mint unokaöccsére, aki nem most hallotta őket először. A priorissza mély némaságba süppedt. Borist nagyon kellemetlenül érintette a téma, és szeretett volna már pontot tenni a beszélgetés végére. Rájött, hogy a néni azonban még szívesen kínozná egy kicsit. Olyankor, amikor boldog, csak boldog embereket szeret maga körül látni. Most, hogy szenved, ugyanazzal a matériával szeretné körülvenni magát, ami őt magát is kitölti, nehogy az űr, amit az imént emlegetett, felrobbantsa. Ám éppenséggel Borisszal szemben már a körülmények is kiváltképp erős szövetségesei voltak. Igaz, ami igaz, a fiú nem fogta fel rögtön, mit jelent számára Athene elutasító válasza. Amennyiben az öreg hölgy továbbra is könyörtelenül ostorozza, bizonyára újra rátelepszik majd az elmúlt két hét minden nyomorúsága. A priorissza hirtelen felállt, és az ablakhoz sietett, mintha azonnal ki akarna ugrani. Saját gondjai közepette sem tudta Boris távol tartani gondolatait e szentháromság másik két résztvevőjétől. Lehet, hogy Athene is ugyanolyan vad elszántsággal rója most Hopballehus fenyveseit, akár a priorissza a szalonját. Gondolatban a fiú úgy látta magát fehér egyenruhájában, akár egy madzagon mozgatott bábot, melynek zsinórját felváltva rángatja hol a könyörtelen öregasszony, hol az ugyancsak könyörtelen fiatal lány. Hogy lehet, hogy ezek ilyen halálosan komolyan fognak fel mindent? Vajon milyen erők dolgozhatnak e két szenvedélyes nőszemélyben, melyek eredményeképpen inkább meghalnának, semmint megadják magukat? Ez a házasság az ő számára minden valószínűség szerint sorsdöntő lett volna, de lám, még csak a keze sem szorult ökölbe, és a szava sem akadt el. A priorissza megfordult, és elindult az ablaktól a fiú felé. Teljességgel megváltozott, már nem volt nála több kínzóeszköz, sőt úgy tűnt, mintha babérkoszorút vagy rózsafüzért tartana a kezében, hogy unokaöcscse homlokára illessze. Oly könnyedén járt, mintha súlyos terhét kidobta volna az ablakon, és most szinte lebegve közeledett, jó hüvelyknyivel a föld felett. – Kedves Boris – búgta –, Athenének is van szíve. Tartozik annyival kedves gyermekkori játszópajtásának, hogy személyesen találkozzék vele, és alkalmat adjon neki a szóbeli megnyilatkozásra, melyre ő is élőszóban válaszolhat. Majd én emlékeztetem erre, küldök neki egy levelet a saját futárjával. Egy igazi hopballehusi leány tudja, mi a kötelessége. Eljön. – Hova? – kérdezte Boris. – Ide – felelte a priorissza. – Mikor? – kérdezte Boris, és körülnézett. – Ma este. Velünk fog vacsorázni – közölte a néni kedves, ámbár némileg pajkos mosollyal, és a száját mind jobban összecsücsörítette, úgyhogy a végén már olyan lett, mint egy különleges, pici rózsabimbó. – Athene nem megy el addig innen holnap – mondta –, amíg nem lesz… – megállt, jobbra, majd balra, aztán egyenesen a fiú szemébe nézett – …a miénk… – lehelte ajkán finom mosollyal. Boris nagy szemeket meresztett rá. A néni arca olyan üde volt, akár egy fiatal lányé. – Gyermekem, édes gyermekem – tört fel belőle hirtelen a mély gyöngédség –, semmi, de semmi nem állhat a te boldogságod útjába!

                                                             

Goethe: Faust, Jékely Zoltán fordítása.

VII. A csábítás estéjén a priorissza ebédlőjében szolgálták fel a vacsorát, melynek mindhárom résztvevő életében sorsdöntő szerep jutott. A falakról keleti államférfiak és táncosnők csoportjai kísérték figyelemmel az eseményt. Az asztalt csodálatosan feldíszítették a kolostor üvegházában termett kaméliával, a hófehér damasztabroszon a sok ragyogó kristály között a rajnai borospoharak kicsiny, zöldes árnyai a nyári fenyőerdő illatos levegőjét idézték. A priorissza csipkés, szürke taftruhát viselt, fodros csipkefejfedővel, mellén több brosst és a fülében jókora gyémánt fülbevalót. Ezek az idős hölgyek, gondolta Boris, akik oly nagy gonddal és ízléssel szépítik magukat, és sokszor szebbek is, mint amilyenek fiatalon valaha is voltak, noha semmi reményük sem lehet arra, hogy felkeltsék a férfiak érdeklődését, legalább olyan erős lelkűek, mint az a nemes szabadgondolkodó, aki továbbra is folytatja jócselekedetei gyakorlását, noha már régesrég nem hisz az égi jutalomban. A vacsora remek volt, a kolostor híres pontyfogását szolgálták fel, melyet saját, szigorúan titkos receptjük szerint készítettek. Az öreg Johan nagylelkűen töltögetett a poharakba, és mire a marcipánhoz és a kandírozott gyümölcshöz jutottak, az elegáns és illedelmes ünnepi vacsora mindhárom résztvevője, az agg és az ifjú szűz, valamint a kikosarazott kérő is enyhén szólva becsípett. Athene épp csak elbódult kissé. Egész életében alig ivott bort, pezsgőt pedig soha nem is kóstolt, és attól a mennyiségtől, amit a vendégszerető háziasszony beletöltött, már igencsak megmámorosodhatott volna. De ősei hosszú sora állt mögötte, kiváló férfiak, akik eleget hevertek hajdan a környékbeli fogadók súlyos, golyólábú tölgyfaasztalai alatt, és most segítségére siettek nemzetségük egyik kései leányának. Egy kicsit azért fejébe szállt a bor, arcán rózsák gyúltak, fényes szeme ragyogott, és új erők szabadultak fel benne. Kissé felfuvalkodottá tette a legyőzhetetlenség érzése, akár az ifjú hadvezért, aki vakmerően rohan a tűzbe, nem is gondolva a vereséggel. Boris jobban bírta az italt másoknál, és mindig ő volt a legjózanabb, őt most is valami más részegítette meg, nem a bor. Természetének legmélyebb vonása a rajongó szeretet volt, melyet a színház iránt érzett, és minden iránt, ami a színházhoz tartozik. Fiatalkorában anyja is ugyanennek a szenvedélynek hódolt, annak idején nehéz és végül vesztett csatát vívott szüleivel Oroszországban, hogy a színpadra engedjék. A fia már megspórolta magának ezt a harcot. Nem volt olyan dogmatikus, hogy azt higgye, a színház egy kis tér kulisszáira és a rivaldafényre korlátozódik csupán, ő a színpadot mindenhová magával vitte a szívében. Kisfiúként sok női szerepet játszott el amatőr előadásokon, és a híres öreg színházigazgató, Pacchasina könnyekben tört ki, amikor Antigoné szerepében látta, mert annyira emlékeztette őt a halhatatlan Marsra. Boris számára a színház volt az igazi élet. Amikor nem komédiázhatott, elbizonytalanodott a világ dolgaiban, és sokszor fogalma sem volt, hogyan boldoguljon velük. Ám ha szerepet játszott, megtalálta igazi énjét, és ha egy helyzetet színpadi fellépésnek tudott tekinteni, azonnal otthon volt benne. Nem tért ki a tragédiák elől, és a legnagyobb élvezettel játszott pásztorjátékban is, ha arra került a sor. Volt valami ebben a felfogásban, ami saját művészi vonzalmai ellenére is elkeserítette anyját. Gyanította ugyanis, hogy a fiúnak alapjában véve cseppet sem kedves az ígéretes és közkedvelt fiatal tiszt szerepe, mely oly szerencsésen az ölébe hullott. Attól félt, hogy bármikor visszaadná ezt a szerepet, ha egyszer olyan ajánlatot kapna, mely nagyobb lehetőséget nyújtana számára tehetsége kibontakoztatására. Az sem érdekelné, ha ez, tegyük fel, egy a társadalomból kivetett pária, egy mártír vagy egy még annál is tragikusabb szerep lenne: a halálraítélt ifjúé a vérpadon. Az öreg Cordelier-vel ellentétben ő sokszor így kiáltott fel: – Ó, gyermekem, túl kevéssé féled a kegyvesztettséget, a száműzetést és a halált! – De azért ő sem tudta kivonni magát fia kedvenc szerepeinek hatása alól, csodálta, sőt, olykor maga is játszott a társulatban, s ha kettejük összjátékára került sor, az előadás igazán nagystílű, repertoárjuk pedig igen széles körű volt.

Aznap este Boris nagyon megörvendeztette volna Pacchasinát. Soha nem játszott még jobban. Keresztanyja iránti hálája arra késztette, hogy megtegyen minden tőle telhetőt. A legnagyobb gonddal öltötte fel maszkját a tükör előtt, egyenruháját fekete öltönyre cserélte, melyet megfelelőbbnek talált a szerep jellegéhez. Végső soron mindig is jobban szerette a boldogtalan szerelmes szerepét a boldogénál. A bor is segített, csakúgy, mint játszótársainak látványa, beleértve az öreg Johant, akinek zárkózott vonásait a boldog együttműködés diszkrét fénye ragyogta be. De a drámai helyzet, a darab feszültsége és önnön tehetsége magát Borist is elragadta. Fellépett a színpadra, a függöny felment, minden pillanat jelentőséget nyert, és nem volt szükség súgóra. Ahogy a jobbján ülő Athenére pillantott, azon az estén elégedett volt élete első szerelmével. Most, hogy együtt léptek színre, úgy olvasott a szívében, akár egy nyitott könyvben. Tökéletesen felfogta, hogy ajánlata milyen mély hatást gyakorolt a lányra. A legkevésbé sem érezhette hízelgőnek, sokkal valószínűbb, hogy mélységesen felzaklatta. A puszta tény, hogy bárki így betörjön büszkén elszigetelt életébe, megrázta és sértette, mint egy pimasz támadás. A fiú teljesen egyetértett vele. Ő maga egész életét olyan emberek között töltötte, akik soha nem voltak egyedül, és ezért megtanulta értékelni a magányt. Néha előfordult, hogy éjszaka álmában nem ismerős embereket és dolgokat látott, hanem egészen fantasztikus vidékeket és alakokat, saját képzelete teremtményeit, és ezekre az álmokra mindig szívesen gondolt vissza. A lányt kissé megzavarta az a váratlan körülmény, hogy az ellenség ilyen feltűnően kedvesen és alázatosan viselkedik vele, s hogy a támadó keres vigaszt. Amikor Boris felfedezte a lány zavarát, még nagyobb hangsúlyt adott ellágyultságának és szomorúságának. Athene számára az a tény, hogy félelmet érez, valószínűleg annyira az újdonság erejével hatott, hogy sajátos vonzalommal fogadta. Aligha hozhatta volna ma este ide a kolostorba más, gondolta Boris, mint az, hogy valamiféle veszélyt szimatol a levegőben. Vajon mitől fél? Hogy boldoggá tesszük a nénémmel? E tragikus szűz imája tehát valahogy így hangozhat: Az udvari sikerektől, a boldog feleség és irigyelt anya szerepétől ments meg, Uramisten! Szintén nagy tragikus színészi minőségében a fiú csak tapsolhatott neki. Gondolta, hogy az ismeretlen veszély érzetét a priorissza viselkedése még csak tovább növelte a lányban. Az öreg hölgy mindaddig barátnőjeként kezelte a lányt, de mint egy szigorú barátnő. A kolostorban általában mindent helytelenítettek, amit Athene mondott vagy tett. A lány nagyon jól tudta, hogy az öreg hölgy minden barátságával együtt is legszívesebben bezárná egy kalitkába. Ám aznap este öreg szeme a legnyájasabb derűvel nézett rá, lágy, simogató mosollyal fogadta minden szavát. Kalitkának nem volt se híre, se hamva. Ez a tömjénáldozat, mely személyesen neki égett, Athene számára éppen olyan újdonság volt, mint a pezsgő, s ahogy jobbról-balról körüllengte ez az illatfelhő, már-már émelygés fogta el a priorissza kényelmes ebédlőjében, de tudta, hogy szerencsére az ajtó akkor nyílik ki a háta mögött, amikor csak akarja, és elindulhat haza Hopballehus hatalmas erdei felé. Boris, aki többet tudott erről az ajtóról, felemelte selymes szempilláját, mely olyan volt, akár a mimóza levele, és a lány izzó arcára nézett. Nem azt mondta-e róla nemrég az apja, hogy olyan, mint az éjjeli madár, melynek a fény bántja a szemét? Lám, ő most mégis lépésről lépésre haladt előtte hátrafelé, kezében gyertyatartóval, melynek fénye a lány szemébe sütött, kicsit hunyorgott tőle, de jött utána. A priorissza pedig valamiféle titokzatos élvezettől mámorosodott meg, mely ünnepi asztala mellett ülő vendégei számára rejtély maradt, pedig szinte világított a sötétben. Olykor-olykor könnyedén szeméhez vagy szájához érintette enyhén illatosított, csipkés kis zsebkendőjét.

VIII. – Dédanyám – fogott neki a mesélésnek – második házasságában nagykövetnéként húsz éven át Párizsban élt. Ez a régensherceg uralma alatt történt. Emlékirataiban dédanyám beszámol arról, hogy 1721 karácsonyán a szent család Párizsba érkezett, és egy teljes napot ott töltött. Az egész betlehemi istálló, még a jászol és az edény is, melyben József épp sörsajtot melegített a szűznek, rejtélyes módon áttelepült egy kis kolostor kertjébe, melyet a Szentlélekről neveztek el. Még az ökör és a szamár is velük volt, és a földre szórt szalmát is magukkal hozták. Az apácák tüstént jelentették a csodát Versailles-ban az udvarnál, ahol teljes titoktartást rendeltek el. Attól féltek, hogy a nép az ég haragjának a jelét látná a dologban, az urak kicsapongó életmódja miatt. Viszont a régens teljes díszben, összes ékszerét magára öltve, leányával, Berri hercegnőjével, Dubois kardinálissal, valamint néhány kiválasztott hölggyel és úrral az udvari színházból, megjelent a helyszínen, hogy kifejezze hódolatát Isten anyja és az ő férje előtt. Mivel dédanyám nagy tekintélynek örvendett az udvarnál, egyetlen külföldiként ő is engedélyt kapott, hogy a kis csoporttal tartson, és élete végéig őrizte azt a prémmel szegett, hosszú uszályos brokátköpenyt, melyet ez alkalommal viselt. A régensherceg mélyen megindult és izgalomba jött amikor meghallotta a hírt. A Szent Szűz látványa különös extázist váltott ki nála: dülöngélni kezdett, és torkából rövid kiáltások törtek elő. Bizonyára tudjátok, hogy az Úr anyjának szépsége páratlan volt, ám korántsem olyan jellegű, hogy földi vágyakat kelthetett volna. Orléans hercege még soha nem tapasztalt ilyet, és teljesen összezavarodott. Hol elvörösödött, hol elsápadt, végül meghívta a Szent Szüzet vacsorára Berri hercegnéhez, és páratlanul különleges étkeket s borokat ígért. Talán még Noircy grófot is rá tudná venni, hogy eljöjjön, mondta, sőt Madame de Parabère-t is. Berri hercegnő, aki akkoriban másállapotban volt, s a rossz nyelvek szerint tulajdon apjától, vagyis magától a régenstől, most Szűz Mária lába elé vetette magát. – Ó, kedves Szent Szűz – fohászkodott –, bocsáss meg nekem! Tudom jól, te soha nem viselkedtél volna így, de ha tudnád, milyen halálosan, milyen átkozottul unalmas hely ez a versailles-i udvar! – Elbűvölte a bájos gyermek Jézus szépsége, és szemét törölgetve kért engedélyt, hogy megsimogathassa az arcát. – Akár a tejszínhabos eper – kiáltott. – Tejszínhabos eper à la Zelma Kuntz! – Dubois kardinális választékos udvariassággal üdvözölte Szent Józsefet. Úgy gondolta, hogy József bizonyára nem gyakran háborgatja a Mindenhatót különféle kérelmekkel, ám amikor mégis, akkor az Úr meg is hallgatja, mivelhogy mégiscsak sokat köszönhet neki. A régens dédanyám nyakába borult, és könnyes szemmel jajgatott: – Nem jön el a Szűz, biztos nem jön el! Ó, Madame, ön oly erényes asszony, mondja meg nekem, most mi a csudát tegyek? –Mindez így van leírva dédanyám emlékirataiban. A továbbiakban szó esett még az utazásról, és a priorissza fiatal évei színes emlékeivel szórakoztatta a fiatalokat. Ragyogó kedvében volt. Az öreg arc üdén piroslott a csipke főkötő alatt. Néha-néha rá nem jellemző, furcsa kis mozdulattal kacéran vakarózott kisujja elegánsan hegyes körmével. – Igazán boldog lehetsz, kis barátnőm – fordult Athenéhez. – Az egész lét úgy hever előtted, akár egy menyasszony, bárhol felemeled ruhája csücskét, új csodát, új elragadtatást jelent számodra. Ah, mi, akik már aranylakodalmunkat is megünnepeltük az élettel, jobban féken tudjuk tartani kíváncsiságukat. – Szívesen elutaznék Indiába – felelte Athene –, ahol most Ava királya az angol Amhurst tábornokkal háborúzik. Rosenquist tiszteletes mesélte, hogy hadseregében idomított tigrisek is harcolnak. – Heves felindulásában Athene meglökte poharát, az eltörött, és a bor kiömlött a térítőre. – Én pedig – vette át a szót Boris, aki nem igen akart Rosenquist tiszteletesről beszélgetni, mert ellenfelet sejtett benne; „Óvakodj azoktól”, súgta benne egy hang, „akik soha életükben nem vettek részt orgián, és nem néztek végig egy szülést, mert veszedelmes emberek” –, én szívesen elmennék egy magányos szi-

getre, mindenkitől messze. Semmi sincs, ami után oly erős vágyódást éreznénk, mint a tenger. Az ember a tengert önzetlenül szereti. Nem tudjuk igánkba hajtani, a vizét nem ihatjuk, ölelése a halálunk. És mégis, távol a tengertől úgy érezzük, mintha lelkünk egy része kiszáradna, és lassan eltűnne, akár egy partra vetett medúza a száraz homokban. – Hajózni – kiáltott a priorissza –, kihajózni a tengerre! Nem, azt már nem, soha! – Páni rémület fogta el, arca egészen kipirult, a szeme fénylett. Borist, mint gyakran máskor is, meghökkentette ez az örök női borzadás a hajózástól. Kisfiúként sokat ábrándozott a tengerről, sőt egyszer el is szökött azzal, hogy beáll tengerésznek, de elfogták és hazavitték; utána sokáig bánkódott. Nincs még egy szó, gondolta, amelynek már puszta említésére is olyan halálos gyűlölet és harag izzana fel a nőkben, mint a tenger. Kezdve a sós víz illatától a foszladozó, kátrányos hajókötelek érintéséig félik és gyűlölik az asszonyok a tengert úgy, ahogy van; talán az egyház is jobban meg tudta volna fékezni a női nemet, ha a poklot úgy festi eléjük, mint hamuszürke, jéghidegen hullámzó, végtelen tengert. A tűztől bezzeg nem félnek, azt szövetségesüknek tekintik, és időtlen idők óta hűségesen szolgálják. De ha a tengerről hallanak, az nekik olyan, mintha magáról az ördögről hallanának. Majd ha egyszer a nők hadserege lakhatatlanná teszi a földet a férfiak számára, a tengeren biztos menedéket találhatnak, mert a nők inkább meghalnának, semmint hogy oda is kövessék őket. Felszolgálták a szilvabefőttel körített pudingot, s az édesszájú priorissza kecsesen kiszedegetett belőle néhány szem szegfűszeget, és a szájához emelte. – Éppolyan pompás az illata, mint az íze – állapította meg –, hát még milyen fenséges illatot áraszt egy szegfűszegcserjés a déli napon, vagy este, amikor a könnyű szellő aromás áramlatokat hint szét a földek fölött! Kóstold meg, igazi tömjén a gyomornak. – Honnan szerzi be a kegyelmes néni? – kérdezte Athene. – Zanzibárból – felelte a priorissza, és enyhe melankólia telepedett rá, ahogy a szegfűszeget szopogatta. Ezalatt Boris elnézte Athenét, és egy fantasztikus kép ragadta meg a képzeletét. Egészen bizonyos, gondolta, hogy különlegesen szép a csontváza. A föld alatt is olyan lesz, mint egy páratlan csipke, mint egy elefántcsont műremek, és amikor ezer év múlva talán majd kiássák, az öreg régészeknek elcsavarja a fejét. Minden kis csontja a helyén volt, akár egy hegedű finoman ívelt vonalai. Kevésbé frivolan, mint egy közönséges öreg libertinus, aki gondolatban minden nőt levetkőztet, akivel együtt vacsorázik, Boris, ruháival együtt, mindjárt üde, edzett bőrétől és húsától is megszabadította a leányt, és elképzelte, milyen boldog is lenne vele, mi több, akár még bele is szeretne, ha megadatna neki, hogy csupán szépséges csontvázát birtokolhatná. Képzeletében eme állapotában látta a lányt, amint nagy feltűnést keltve vágtat lován, vagy amint hosszú uszályát méltóságteljesen felfogva, a királyi palota folyosóin és termeiben vonul, családjának egyelőre még Lengyelországban őrzött, híres gyémántdiadémját viselve kifényesített koponyáján. Mennyivel egyszerűbb lenne jó néhány kapcsolat, gondolta, ha csupasz csontok között köttetne. – Ava királya – szólalt meg a priorissza, felocsúdva édes álmodozásából – a fővárosban, Yandabuban, hatalmas menazsériát tartott fenn, ezt olyanoktól tudom, akik ott jártak. Neki is, mint arrafelé szokás, indiai elefántjai voltak, ám egyszer Zanzibár szultánja megajándékozta egy afrikai elefánttal, mely mind nagyság, mind erő, mind pedig lelki emelkedettség tekintetében felülmúlja a hasas, szelíd indiai háziállatokat. Fenséges állatok. Ők uralják Kelet-Afrika fennsíkjait, az elefántcsont-kereskedők, akik a piacon árulják a hatalmas agyarakat, sok rémtörténetet tudnának mesélni erejükről és vadságukról. Az afrikai elefánt halálra rémítette Yandabuban az indiai elefántokat és őreiket is, mint ahogy Afrika mindig megrémíti Ázsiát, míg végül a király kénytelen volt elrendelni, hogy kötözzék meg, és helyezzék el egy hatalmas, kőből épült, vasráccsal lezárt ketrecben a menazsériában. Ám attól fogva, holdvilágos éjszakákon, Yandabu egész városát ellepték az afrikai árnyékelefántok, és jókora árnyékfülüket lengetve kóboroltak az utcákon. A bennszülöttek Yandabuban azt hitték, hogy ezek a kísértetelefántok az óceán fenekén vándoroltak el odáig, és a hajókikötőben bukkantak fel a víz alól. Egy lélek sem mert kimenni többé az utcára napnyugta után. De lám, az árnyak mégsem tudták összetörni a foglyul ejtett elefánt ketrecét.

– Ha vadállatot ketrecbe zárnak – folytatta a priorissza –, szíve lassú tűzön perzselődik a vasrács árnyékában. Ó, mily lassú tűzön perzselődik a szíve minden ketrecbe zárt állatnak! – kiáltott félelmetes energiával az öreg hölgy. – Mindazonáltal – kuncogott röviddel utána, egészen más arckifejezéssel –, az az elefánt azt kapta, amit érdemelt. Az afrikai elefántok rettenetes zsarnokok saját hazájukban. Egyetlen állat sem élhet békében miattuk. – De mi lett aztán a szultán elefántjával? – kérdezte Athene. – Megdöglött, megdöglött – felelte az idős asszony és kissé megnyalta szája szélét. – A ketrecben? – kérdezte Athene. – Igen, a ketrecben – vágta rá a priorissza. Athene összekulcsolt keze ugyanúgy feküdt az asztalon, mint az öreg grófé nemrég, amikor a priorissza levelét olvasta. Körülnézett a szobában. A ragyogó pír lassan eltűnt az arcáról. A vacsorát elköltötték, és csaknem minden pohárból kifogyott a portói. – Azt hiszem – szólalt meg a lány –, a kegyelmes néni engedelmével most már ideje lenne nyugovóra térnem. Elfáradtam. – Micsoda? – méltatlankodott a priorissza. – Csak nem akarsz máris megfosztani bennünket oly drága társaságodtól, kicsi szerecsendió-virágom? Én, az öregasszony, joggal gondoltam rá, hogy visszavonulok, de ti, egykori játszópajtások nyugodtan beszélgethetnétek még egy félórácskát. Hiszen ezt meg is ígérted az én drága Borisomnak. – Igen, de várnia kell reggelig – szabadkozott Athene –, azt hiszem, kissé sokat ittam ebből a jó borból. Nézze, hogy remeg a kezem, ha leteszem az asztalra. A priorissza mereven nézte a lányt. Talán rájött, gondolta Boris, hogy nem kellett volna ketreceket emlegetnie, s hogy ezáltal ő követte el az este egyetlen baklövését. Athene Borisra nézett, és a fiú érezte, hogy valami szerény kis győzelmet mégiscsak aratott a lány fölött, hiszen ő is ugyanolyan szomorú az elválás miatt, mint amilyen az apja volt, amikor Hopballehusból útjára bocsátotta. Mindent egybevéve a lány nyilván belátta, hogy egy kissé hirtelen vonult vissza a csatából, és ez teljességgel a természete ellen való volt, de az adott körülmények között ezt tartotta a legjobb taktikának. Búcsúzóul Boris szemébe nézett, és ő ezt az ütközet előtti kitüntetésnek vette. Nem magas kitüntetésnek, de ebben a hadjáratban nem is lehetett többre számítani. A lány nagyon kedvesen kívánt jó éjszakát a priorisszának, térdet hajtott, és kisietett. A priorissza feldúltan fordult unokaöccséhez. – Nem engedheted el – kiáltott –, siess utána! Tartsd vissza, ne húzd az időt! – Szerintem inkább békén kellene hagynunk – vélekedett Boris. – Hiszen megmondta az igazat. Nem akar engem. Ez a nyilvánvaló lázadás a két fiatal részéről, akiket mindenáron boldoggá akart tenni, szemmel láthatóan megnémította a priorisszát, legalábbis elvette hitét a beszéd hasznában. Boris még vagy öt percet töltött el nénjével együtt a szobában, és amikor később visszagondolt, úgy tűnt neki, hogy eszmecseréjük kizárólag a pantomimra szorítkozott. A priorissza mozdulatlanul nézte unokaöccsét, s az nem tudta, vajon arra készül-e, hogy a következő pillanatban megfojtsa, avagy megcsókolja. De az öreg hölgy egyiket sem tette. Belenevetett az arcába. Rövid kotorászás után előhúzta zsebéből azt a levelet, melyet aznap reggel kapott, és átnyújtotta a fiúnak. Ez a levél mérte az utolsó, gyilkos csapást a fiatalember fejére. A priorissza barátnője írta, aki első udvarhölgy volt az özvegy királyné mellett. Mély sajnálattal közölte a főváros híreit nénjével. A fiú nevét nyilvánosan meghurcolták, az udvari káplán kifejezetten mint az ifjúság megrontóját állította pellengérre abban a nagy port felvert ügyben, mely akkoriban mindenkit foglalkoztatott. Világossá vált számára, hogy kétségtelenül a szakadék szélén áll, melybe bizonyosan bele is zuhan, és örökre eltűnik, hacsak nem tudja nyélbe ütni ezt a házasságot. Egy pillanatig csak állt némán, arca eltorzult a fájdalomtól. Egész lénye lázadt az ellen, hogy ily módon rántsák vissza szerepéből őt, az este tündöklő csillagát, az elégikus szerelmest a borzalmas valóságba,

melytől oly mérhetetlenül undorodik. Amikor fölemelte tekintetét, hogy visszaadja nénjének a levelet, észrevette, hogy az szorosan mellette áll. Könyökét oldalához szorítva jobb kezével ajtót mutatott neki. – Kathinka néni – esdekelt Boris –, ön talán nem tudja, de egy férfi akaraterejének megvannak a maga határai. Az öreg hölgy rezzenéstelenül nézte. Majd kicsi, száraz, törékeny kezével megérintette unokaöccsét. Furcsa kis fintor jelent meg az arcán. Aztán sarkon fordult, és a szoba másik végéből hozott egy kancsót és egy kis poharat. Vigyázva töltött a pohárba, odanyújtotta a fiúnak, és kétszer-háromszor bólintott. A fiú kétségbeesetten felhajtotta. A pohár tartalma valamiféle ősöreg, sötét, borostyánszínű folyadék volt. Íze erős és keserű. Erős és keserű volt a sötét női szempár tekintete is, mellyel a fiú tekintete a pohár széle fölött találkozott. Az öreg hölgy mosolyogva nézte, míg a fiú kiitta poharát. Azután megszólalt. Különös módon Boris később viszszaemlékezett szavaira, pedig nem értette őket. – Segíts neki most, jó Faru! – ezt mondta. Valamivel később az után, hogy a fiú kiment, az asszony halkan bezárta utána az ajtót.

IX. Nos, gondolta Boris, akkor most eljött a sírás ideje, könnyekkel kell meglágyítanom a gőgös szépség szívét. Eszébe jutott a legenda a rettenetes öreg hóhérok bandájáról, akik valamikor a tizenkettedik században zarándokhelyről zarándokhelyre vándorolva járták végig egész Európát. Vitték magukkal mesterségük címereit is, a hüvelykszorító csavart, ostort, kereket és fogót, s ahogy a fáma tartja, ezek az emberek bármikor tudtak sírni. – Na persze – mondta magában a fiatalember –, de én még nem akasztottam fel, nem törtem kerékbe és nem négyeltem fel ehhez elég embert. Egyet-kettőt már én is kikötöttem, vagy vasra vertem, mint mindenki más, de én még túl fiatal hóhér vagyok, csak egy hóhértanonc, és azt az adottságot, hogy akkor sírok, amikor akarok, még nem sajátítottam el. Elindult a hosszú, széles folyosón Athene szobája felé. Bal felől hajdanvolt zárdabeli hölgyek arcképei kísérték, jobb felől a magas ablakok. A fekete-fehér kockás padló és az egész ház komoran figyelte sorsdöntő lépteit az éjszaka homályában. Az egyik ablakon kinézett. A hold tisztán, hidegen világított a magas égen, a park fái és tisztásai ezüstös párában derengtek. Odakinn kéklett a fenséges univerzum, telis-tele mindenféle dologgal, melyben milliárdnyi közelebbi és távolabbi csillag közt úszik a földgolyó. Ó, világ, gondolta, te gazdag világ! Forró fejében egy rég elfeledett vers pár sora villant fel: Úrnő, Athéna! Loxiász parancsszava küldött, fogadd a vétkest itt kegyelmesen. Nem is vagyok már szennyes, tisztátlan-kezű megsápadott s le is törlődött már a szenny. Az ajtóhoz ért. Elfordította a zárat, és belépett. Eme éjszaka összes benyomása közül, amit Boris megőrzött emlékezetében, a folyosó és Athene szobája közötti fények és színek átmenete vésődött legjobban agyába. A priorissza legelőkelőbb vendégszobája egy tágas sarokszoba volt, két oldalra nyíló ablakokkal, melyek előtt most be volt húzva a függöny. A szoba minden falát rózsaszín selyem borította, a mélyben a mennyezetes ágy élénkpiros függönye izzott. A priorissza szobalánya már jó előre felgyújtott két halvány rózsaszín ernyős lámpát. A padlót apró rózsabimbókkal mintázott, borvörös szőnyegek borították, melyek a lámpa közelében valósággal magukba itták a fényt, de a távolabbiak olyanok voltak, mint egy-egy bíbor                                                             

Aiszkhülosz: Eumeniszek, Devecseri Gábor fordítása.

színű láp, melyektől tanácsos távol tartania magát az embernek. A szobában tömjén- és virágillat terjengett, az ágy melletti asztalon nagy csokor virág állt. Boris azonnal átlátta, mi is az, amihez mind a helyzet, mind saját érzései hasonlítanak. Madridi tartózkodása alatt egy ideig a bikaviadal odaadó híve volt. Ismerős pillanat volt számára, amikor tribün alatti sötét zárkájából a bika hirtelen kiront az arénába, a vakító napsugárzásba, a sok száz rászegzett tekintet kereszttüzébe. Hasonlóan érezte most magát ő is, ahogy a hűvös, fekete-fehér folyosó nyugodt, holdfényes légköréből a sokféle vörösben izzó szobába lépett. A vér a fejébe szállt, mellkasa elszorult. Szédülve gondolt rá, hogy esetleg a priorissza bájitalának a hatása alatt áll. Azt sem tudhatta, vajon Athene a ló lesz-e, melyet ízekre tépve, legyőzötten, bénán vonszolnak ki az arénából, vagy netán a matador, aki egyszer s mindenkorra maga alá gyűri őt. Hogy egyik lesz a kettő közül, az bizonyos. Másképp nem lehet. Athene a szoba közepén állt, már kibújt a ruhájából, mindössze egy kis ing és egy fehér térdnadrág volt rajta, s ebben az öltözetben egészen úgy festett, mint egy matróz, aki éppen a fedélzetet készül felmosni. Amikor a fiú belépett, hátrafordult, rámeredt. Egészen eddig a pillanatig Boris attól félt, hogy nem fogja tudni visszatartani a nevetést, és ezzel mindent tönkretesz. Ez a nevethetnékje már korábban is sok gyöngéd vagy nehéz helyzetben vette el erejét. De most ez a veszély nem állt fenn. Attól a pillanattól fogva, hogy átlépte a küszöböt, éppolyan komoly volt, mint a lány Szinte tudtán kívül ragadta meg a lány csuklóját, és húzta magához. Lélegzetük összetalálkozott, és egymásba keveredett. Mindketten valami mosolyféleségre húzták szájukat, melyben egyszerre volt könyörgés és kihívás. – Athene – szólt a fiú –, egész életemben szerettelek, te is tudod jól, s ha most ajtót mutatsz nekem, megsemmisülök, istenemre, eltűnök örökre. Légy könyörületes! A lány egy pillanatig zavartan nézett rá világos szemével, aztán teljes hosszában felegyenesedett, mint a kígyó, mikor támadni készül. Az, hogy nem is próbál segítségért kiáltani, azt bizonyította a fiú számára, tudja jól, nincs barátja a házban, és sokkal világosabban látja helyzetét, mint ahogy a fiú feltételezte, ám az is lehet, hogy fiatal, széles mellkasa alatt feltámadt a harci kedv. A következő pillanatban úgy csapott le a fiúra, mint egy kovács az üllőre a kalapácsával. Villámgyors, kemény és erős ökölcsapása szájon találta a fiút, és két fogát kiverte. A fájdalom, a vér szaga és íze, mellyel a szája megtelt, felbőszítette a fiút. Elengedte a lányt, de csak azért, hogy aztán annál erősebben megmarkolhassa, s egy pillanat múlva már élethalálküzdelemben fonódtak össze. Boris akkor úgy érezte, szíve felszárnyal, mint amikor egy madár felröppen a fa csúcsára, és rázendít dalára. Ennél nagyobb boldogság aligha érhette volna. Nem tudta előre, hogyan lehet majd megoldani kettejük konfliktusát, de íme, a lány tudta. S ahogy a part elsüllyed, majd tovatűnik a nyílt vízre kifutó hajó körül, úgy tűnt tova Boris felszabadult lelkéből élete minden gyötrelme. Eladdig nem sok alkalmat nyújtott számára az élet a dühöngésre, s most átadta magát a zabolátlan őrjöngés mámorának. Nevetett a szíve, mint a hajdani teutonoké, akik számára a düh gyönyöre volt a legnagyobb kéj, s akik nem is vágytak másra a Paradicsomban sem, csak arra, hogy naponta egyszer meggyilkolják őket. Nincs az a férfi, legyen bár a Walhalla hőse, akivel Boris úgy küzdött volna, mint ezzel a lánnyal. Minden vadász tudja, hogy akármilyen veszélyes állat is a vaddisznó vagy a bivaly, azokra vadászni nem ugyanaz, mint egy nagy ragadozóra, mely, ha úgy hozza a szerencséje, a harc végén felfalja az embert. Boris egyik oroszországi rokonlátogatása alkalmával végignézte, hogyan falja fel lovát egy farkasfalka. Azóta még a priorissza vad elefántjai sem tudtak hasonló érzést ébreszteni benne. A hajdani idők őrjöngő szerelme töltötte el tetőtől talpig, mely korántsem a szimpátiából és hasonlóságból táplálkozik, hanem az ellentétekből és ellenállásból. Ha a priorissza rózsaszínű vendégszobájában ott lehettek volna azoknak a fiatal nőknek az árnyai, akik valaha csüggtek rajta, s akiknek puha karjaiból mint könnyelmű szerető, Boris mindig kitépte magát, most kielégíthették volna nemük hiúságát, látván, milyen halálos komolysággal küzd ezért a lányért, aki most már nem is azon fáradozik, hogy elmeneküljön tőle, hanem azon, hogy megölje. Néhány pillanatig előrehátra dülöngéltek, az egyik lámpa a földre zuhant és kialudt. Nem mozdultak helyükről, egymást átölelve, egymáshoz préselődve imbolyogtak egy pillanatig, aztán megvetették a lábukat, egyikük egyensúlya

olyannyira a másikétól függött, olyannyira összeolvadtak, hogy szinte már nem is tudták, hol végződik saját testük, s hol kezdődik a másiké. Zihálva vették a levegőt. A lány lehelete, frissen, aromásán illatozott, akár egy alma. A fiú szájában még mindig gyűlt a vér. A lány nem rendelkezett a harapás vagy karmolás női hajlamával. Erejére hagyatkozott, akár egy fiatal nőstény medve, ráadásul valamivel súlyosabb is volt, mint a fiú. Olyan szilárdan állt ellen a fiú kísérletének, hogy térdre kényszerítse, akár egy fa törzse. Egy gyors mozdulattal mindkét kezével megragadta Boris torkát. Az erre könyökét az oldalába fúrta, és szorosan magához rántotta a lányt. A lány úgy állt ott, mint egy harcos, aki felemelt kardja markolatát szorítva esküszik, hogy vagy győz, vagy meghal. A fiú nem is tudta, hogy ilyen erős a lány keze és csuklója. Levegő után kapkodva, vérrel teli szájjal úgy látta, mintha az egész szoba egyik oldaláról a másikra hintázna oda-vissza. Vörös és fekete foltok úsztak a szeme előtt. Ekkor az utolsó pillanat esélyéhez fordult. Kezével a lány tarkóján fejét előrehúzta, és száját a lány szájához préselte. Fogaik összekoccantak. Teste szorosan a lányáéhoz tapadt, azonnal érezte, milyen visszataszító hatást tett a csók a lányra. Soha életében nem csókolta meg még senki, sőt nem is igen hallott, vagy olvasott róla. Ez az erőszakkal és számára teljesen váratlanul kieszközölt csók halálos undorral töltötte el egész lényét. A vér kifutott arcából, mintha a fiú tőrrel szúrta volna át egész testét. Megmerevedett a karjában, akár egy törékeny gyík, ha hozzáérnek. Mintha minden hajlékonyság és erő, mely ellen a fiú harcolt, most visszavonult volna, mint a hullám a fürdőző előtt. A lány tekintete elhomályosult, arca, mely oly közel volt a másikéhoz, elszíntelenedett, akár egy halotté. Olyan hirtelen zuhant a földre, hogy a fiú is követte, mint a fuldokló a rákötözött súlyt. Arca a lány arcához ütődött. Feltérdelt, azt hitte, a lány meghalt. Amikor látta, hogy nem ez történt, egy pillanatig nem tudta, mitévő legyen. Nagy üggyel-bajjal felemelte, és az ágyra fektette a lányt, aki most csakugyan egy csatában elesett, fiatal páncélos lovag kőszarkofágon fekvő szobrához hasonlított. Arca megőrizte a halálos irtózat kifejezését. A fiú egy darabig állt mellette, és nézte, maga is csaknem ugyanolyan mozdulatlanul. Nem tudta, hogy saját arca ugyanazt a kifejezést sugározza. Ha ekkor felmerül a fiú gondolataiban az udvari káplán, sőt, ha akár hús-vér alakban lép is elő az ablakmélyedésből, akkor sem gyakorol rá semmilyen hatást. Majdnem olyan erőtlen volt, mint a lány. A bor hatása is elillant. Mint ahogy elillant a priorissza bájitalának a hatása is, mely talán csak egyszeri erőfeszítésre volt szánva. Boris megtörölte vérző száját, és elhagyta a szobát. Szerencsésen visszatérve szobájába lefeküdt, és azon gondolkodott, vajon ébredése után a lány siratja-e majd elveszett ártatlanságát. Egy kicsit nevetett magában a sötétben, s úgy tűnt neki, mintha saját nevetése visszhangjaként valahol a hatalmas ház sötétjében könnyű, sipító kacaj hangzott volna fel, hasonlatos a kannából kicsapó gőz szisszenő hangjához.

X. Másnap korán reggel a priorissza hívatta Borist. A fiút nyugtalanság fogta el, amikor meglátta nénjét, mert úgy tűnt, mintha egészen összezsugorodott volna. Nem töltötte ki sem ruháit sem karosszékét, s a fiú azon töprengett, vajon miféle éjszakai órák szállhattak el feje fölött magányos ágyában, melyek ennyire kipréseltek belőle minden erőt. Ha ez így megy tovább, gondolta, nem marad belőle semmi. De persze én nyilván még rosszabbul festek. Mindazonáltal az asszony ragyogó hangulatban volt, és úgy örült, hogy láthatja unokaöccsét, mintha attól félt volna, hogy megszökik tőle. Felszólította a fiút, hogy üljön le. – Küldettem már Athenéért is – mondta. Boris örült, hogy nem tesz fel neki kérdéseket. A szája feldagadt, és beszéd közben fájt. Miközben várakozott, Valmont vicomte-ra gondolt, akit a szenvedélyek, az aláaknázott másnapok éltettek. Vajon e reggel szokatlan körülményei rendelkeznének-e valamiféle különleges vonzerővel a száz év előtti, kiszik-

kadt, hideg, vén hódító szemében? Vagy e helyzet romantikus értékeit egy vállrándítással elintézné, mint merő ostobaságot? Elmélkedésének Athene érkezése vetett véget. Ugyanazt a bő, sötétszürke köpenyt viselte, amelyet Hopballehuson a fiú érkezésekor, és szemmel láthatóan távozni készült. Sőt, oly mértékben azt a benyomást keltette, hogy már hátat is fordított a kolostornak, és messze-messze jár, hogy a fiú furcsán, fájdalmasan kizárva érezte magát. Míg a lány lassan körülnézett a szobában, Boris döbbenten nézte megváltozott külsejét. A lány a legjobb úton volt afelé a kimondottan csontvázszerű állapot felé, amilyenben előző éjjel maga elé képzelte. Most csakugyan halálfejet viselt erős vállán, kihunyt fényű szeme két fekete üregben ült. Elhagyta azt a régi szokását is, hogy féllábon álljon, mintha ahhoz, hogy egyenesen tudja tartani magát már a kettő is épp csak hogy elegendő lett volna. Szemtől szemben a priorisszával, kinek arcvonásai továbbra is oly élénkek voltak, a lány egy fiatal mártírnak is beillett volna bírái előtt, abban a pillanatban, amikor felhozzák a föld alatti börtön kínzókamrájából. Egy pillanatig Boris azt mérlegelte, vajon jobb lenne-e a lánynak, ha elmondaná neki az igazságot, és felvilágosítná, hogy nem tett benne kárt, és minden valószínűség szerint nem is fog soha, röviden, hogy kettejük erőpróbájából ő, a lány került ki győztesen. De nem, mondta magának, nem lenne jobb. Annak, aki nekiveselkedik, hogy felemel egy mázsás súlyt, és helyette egy festett kartont adnak a kezébe, kificamodhatnak az ízületei. A lány szépséges csontvázának csodálójaként ő lenne az utolsó, aki ilyesmit kívánna neki. Cipelje csak a teljes súlyt. Legyen meg az akarata ennek az ádáz szűznek, aki nem hagyja, hogy boldoggá tegyék. Mint egy művész, aki már öntőformába tette szobrát, és akkor látja, hogy kifogyott az érc, majd összeszed minden nemesfémet, ami csak fellelhető az asztalán, a pénzesládájában, felesége ékszerdobozában, és mindet az öntőtégelybe veti, úgy vetette ő is egész lényét, testét és lelkét e lány természetének sorsszerű mélységeibe. Most aztán kezdjen vele, amit tud. A priorissza előbb egyikre, majd a másikra nézett, aztán a lányhoz fordult. – Hallom Boristól – szólt kemény, tompa hangon –, mi történt itt tegnap éjjel. Nem mentegetem, viszszataszító cselekedet elcsábítani egy szűz leányt. De tudom, hogy erre biztatást kapott, s őszintén megbánta, ami enyhíti bűnét. Hanem te, Athene, a te származásoddal és neveltetéseddel, hogy tehettél ilyet? Ismerned kellett volna saját természetedet, s nem lett volna szabad idejönnöd. – Nem, kegyelmes néni – felelt erre Athene, és mereven az öreg hölgy szemébe nézett –, a két dolognak semmi köze egymáshoz. Azért jöttem ide, mert ön azt mondta, hogy kötelességem. És most elmegyek, s ha nem szívesen gondol rám ezután, akkor ne gondoljon rám. – Ó, azt már nem – méltatlankodott a priorissza –, nem mehetsz el csak így. Kétségbe ejt, hogy ilyesmi történt a Seven-kolostor fedele alatt. Rosszul ismersz, ha azt hiszed, hogy nem hozom rendbe ezt az ügyet. Vagy áruljam el hűtlenül atyádhoz fűződő barátságomat, aki talpig nemesember? Amíg nem hozzuk helyre a bajt, nem mégy el innen. Először úgy tűnt, Athene válaszra sem méltatja, de aztán megkérdezte: – Hogyan hoznánk rendbe? – Nagy szerencsénk van – válaszolta a priorissza –, azért, mert bármennyire is súlyos Boris vétke, a kötelességérzet nem veszett ki belőle. Hajlandó feleségül venni így is. – E szavak kíséretében kurta, kemény, villámló pillantást küldött unokaöccse felé, mely úgy hatott rá, mintha a néni megérintette volna. – Én nem akarok hozzámenni – jelentette ki Athene. A priorissza arca lángvörös lett. – Mit jelentsen ez? – kérdezte dermesztő hangon. – Elutasítasz egy tiszteletteljes ajánlatot, mely elnyerte atyád tetszését is, de az éj sötétjében elfogadod a megvetett szerelmet? – Szerintem egyáltalán nem számít – mondta Athene –, hogy valami nappal történik vagy éjszaka. – És ha gyermeked lesz? – kérdezte a priorissza. – Mit beszél? – kiáltott Athene. A priorissza csodálatra méltó lelkierővel fojtotta el fellángoló dühét. – Legalább annyira szánlak, mint amennyire elítéllek – mondta –, mi lesz, ha gyermeked lesz, te boldogtalan leány? Athene világa szemmel láthatóan hullott szét körülötte, mint egy tüzelőállás nehéztűz alatt, mégis, bravúrosan tartotta magát. – Gyermekem, akinek két elülső foga hiányzik? – kérdezte. – Mit akar nekem be-

beszélni? Nem voltam a hopballehusi kápolnában, és jó öreg tiszteletesünk nem prédikált se rólam, se róla egy szót se. Nem, drága néni, csak szépen lassan. Az öreg hölgy kutató tekintettel vizsgálgatta a lányt. –Athene – szólt kisvártatva, s e beszélgetés alatt most először mutatott némi kedvességet a lány iránt –, a legkevésbé sem szeretném elrabolni tőled maradék ártatlanságodat, de nagy a valószínűsége, hogy gyermeked lesz. – Akkor – szólalt meg Athene, és a lába alatt rengő, összeomlani készülő földről egyenesen az ég birodalma felé tört – apám majd taníthatja csillagászatra. Boris az asztalra könyökölt, kezével eltakarta arcát. Kerüljön bár az életébe, akkor sem tudja visszafojtani a nevetést. Ez a félhalott, teljesen elcsigázott leány még mindig állja a sarat. Sápadtságát és merev tartását alighanem az esti borozás és az azt követő éjszakai erőfeszítés okozta, isten tudja, hogy boldogul majd vele ő és a priorissza. Valami mágnesesség, örvényszerűség volt benne, minek folytán mindent, ami tudata körébe került, beszippantott saját létébe, és összeolvadt vele. Olyan tulajdonság ez, gondolta Boris, amely minden valószínűség szerint a mártírokat jellemezte hajdan, és amely a maga korában a Nagy Inkvizítort, sőt, magát Néró császárt is őrületbe kergette. Kínpadot, máglyát vagy az aréna oroszlánjait, ők mindent magukévá tettek, és magasztos, harmonikus szépséget kölcsönöztek nekik. De a császárt kihagyták mindebből. Akármennyire is erőlködött, hogy uralma alá hajtsa őket, egyáltalán nem volt köztük semmiféle kapcsolat. Igen, velük szemben a császár megszűnt létezni. Olyanok voltak, mint az oroszlánbarlang, ahová minden nyom befelé vezet, kifelé egy sem, vagy mint a folyó, mely felissza a vért és a szennyet, és hömpölyög tovább. Most, amikor az öregasszony és a fiatalember már azt hitte, hogy visszavonhatatlanul bekerítették a lányt, ő arra készül, hogy kilovagol a kolostorból, akár Sámson, amikor egy éjjel felkelt, kiemelte a városkapu ajtajait, a két félfával és keresztfával együtt a vállára kapta, és felvitte a hegy tetejére, közvetlenül Hebron városa előtt. Vajon ha most mégiscsak észrevenné őt is, gondolta a fiú, elvinné-e az óriás lánya a keze fején Hopballehusba, és rábízná-e, hogy egyszarvúit vakarja és csutakolja? Ismét néhány Aiszkhülosz-sor merült fel emlékezetében, s talán az elmúlt esti bor s a feszült helyzet volt az oka, hogy a klasszikusokat, a Szentírást és szülőföldje mondáit ily módon összekeverje, hiszen különben nem vetemedett hasonlóra: Ó, Pallasz, úrnő, házam megmentője, te! Hazám földjétől is meg voltam fosztva én, s te visszavittél; s majd egy hellén hirdeti: „E férfi újra argoszi lett, és apja dús kincsei közt lakik…” – És házad becsületével mi lesz? – kérdezte a priorissza megsemmisítő nyugalommal. – Gondolod, Athene, hogy Hopballehus leánya világra hozhat valaha is egy fattyút? E szavakra Athene arca vérvörösre gyúlt, sötétebben lángolt vörösen izzó hajánál is. Tett egy lépést az öreg hölgy felé. – Az én gyermekem? – kiáltott fojtott hangon, melynek mélyén ott bömbölt egy nőstény oroszlán, egy tőről metszett uralkodó faj sértett leánya. – Az én gyermekem fattyú lenne? – Nem tudsz te semmit, Athene – közölte az öregasszony. – Ha Boris nem vesz el, ugyan mi más is lehetne a gyermeked, mint fattyú? – Akármilyen bátor nő is volt a priorissza, azt nagyon jól tudta, hogy a lány puszta kézzel könnyedén szétmorzsolhatná, ha akarná. Gyors oldalpillantást küldött Boris felé, aki csöndben állt, és nem érzett késztetést, hogy beavatkozzék a nők vitájába gyermekéről. Athene jó darabig csak állt ott megkövülten. – Most – mondta végül – hazamegyek Hopballehusba, és beszélek atyámmal. Kikérem a tanácsát ezekről a dolgokról.

                                                             

Aiszkhülosz: Eumeniszek, Devecseri Gábor fordítása.

– Nem – mondta ismét a priorissza –, ez nem lenne helyes. Ha elmondod atyádnak, mit tettél, összetörnéd a szívét. Ezt semmiképpen sem engedhetem meg. És ha most elmégy innen, ki tudja, vajon Boris hajlandó lesz-e elvenni amikor újra találkoztok? Nem, Athene, hozzá kell menned Borishoz, és soha nem mondhatod el atyádnak, mi történt! Ezt a két dolgot kell megígérned. Akkor elmehetsz. – Jó – válaszolta Athene. – Soha nem mondok el semmit a papának. És megígérem önnek, hogy feleségül megyek Borishoz. De azt is megígérem, kegyelmes néni, hogy ha hozzámentem, megölöm, mihelyt lehetőségem nyílik rá. Már tegnap éjszaka sem jártam messze ettől, ő is megmondhatja, ha akarja. Ezt a három dolgot megígérem. És most elmegyek. Athene szavai után nagyon hosszú csönd állt be. Minden további beszéd nélkül is épp eléggé lefoglalták a gondolatai mindhármukat. Ebben a csöndben hirtelen kemény, éles hang hallatszott. Az ablakon kopogtattak. Borisnak eszébe jutott, hogy már korábban, a beszélgetés alatt is hallotta ezt a hangot, de nem jutott el a tudatáig. Most újra háromszor-négyszer kopogtattak egymás után. Boris csak most lett figyelmes rá, milyen borzalmas hatást gyakorol nénjére ez a zaj. Előzőleg, a vita hevében az ő figyelmét is elkerülte, akárcsak Borisét. Most azonban meghallotta, és abban a pillanatban halálos irtózat lett rajta úrrá. Lopva az ablakra pillantott, és holtsápadt lett. Karja és lába rángatózni kezdett, tekintete a falakat és ajtókat pásztázta le s fel, mint egy patkány, mely látja, hogy csapdába esett, és keresi a menekülőutat. Boris az ablak felé fordult, hogy megnézze, mitől ijedt meg annyira nénje, hiszen sohasem hitte volna, hogy létezik a világon bármi, ami ezt előidézhetné. Odakinn, a kiálló ablakpárkányon a majom ült összekuporodva, és arcát az ablaküveghez nyomta. Boris felállt, hogy beengedje. – Ne! Ne! – rikácsolt az öreg hölgy görcsös rettegésben. Újra kopogás hallatszott, a majom nyilván tartott valamit a mancsában, amivel az ablaküvegen kopogott. A priorissza felkelt a székéből, kissé megingott, de amint lábra állt, látszott, hogy újra teljesen magához tért, és menekülésre kész. Ám a következő pillanatban az ablaküveg csörömpölve a padlóra hullott, és a majom beugrott a szobába. Abban a szempillantásban, mintha szétterjedő tűz lángjai elől menekülne, a priorissza, körül sem nézve, két kézzel összefogta szoknyáját maga előtt, és futott, rohant az ajtó felé. De az ajtó zárva volt, s ő nem fecsérelte idejét kinyitásával. Elképesztő, csodálatos könnyedséggel sebesen felkapaszkodott az ajtófélfán, és összekuporodva leült a faragott karnisra, ahonnan rettentő dühtől reszketve, fogvicsorgatva nézett le rájuk. De a majom követte. Ugyanolyan gyorsan felmászott ő is az ajtófélfán, és már-már megragadta mancsával az asszonyt, amikor az fürgén lecsúszott az ellenkező oldalon. Ruháját továbbra is két kézzel összefogva, mélyen előrehajolva, mintha csak négykézlábra akarná vetni magát, eszelősen loholt a fal mentén, szinte megvakította a rettegés. De a majom a sarkában volt, és gyorsabb volt nála. Ráugrott, megragadta csipkés fejfedőjét, és letépte fejéről. Az arc, melyet a két fiatal felé fordított, teljesen elváltozott, összezsugorodott, csupa ránc és furcsán sötétbarna lett. Rövid, ádáz küzdelem kezdődött. Boris már azon volt, hogy közéjük veti magát, hogy megmentse nagynénjét, de a következő pillanatban, ott, a vörös nappaliban, az öreg, kipúderezett generális és neje szeme láttára, fényes nappal egy átalakulás, egy döbbenetes metamorfózis játszódott le. Az öreg hölgy, akivel egészen addig beszélgettek, a földre kényszerítve, zihálva rángatózott. Azon a helyen, ahol előzőleg feküdt, most egy majom kuporgott szűkölve, megverten, legyőzötten, s egy sarkot keresett, ahol megbújhatna. S ahol az imént még a majom ugrált, most a megerőltetéstől kissé még lihegve, pirospozsgás arccal a Seven-kolostor valódi priorisszája egyenesedett fel. A majom olyan messzire mászott az ablaktól, amilyen messzire csak tudott. Az árnyékban egy ideig még rángatózott, nyöszörgött. Aztán mintha lerázna magáról minden kellemetlenséget, egy könnyed és kecses ugrással felszökkent az Immánuel Kant márvány mellszobrát tartó piedesztálra, és onnan figyelte hármójukat ragyogó szemmel. A priorissza elővette és szeme elé tartotta kicsiny keszkenőjét. Még nem találta a szavakat, de tartását ugyanaz a méltóságteljes, kedves nyugalom jellemezte, melyet a két fiatal már gyermekkora óta oly jól ismert.

Ezen események alatt se szólni, se mozdulni, még egymásra nézni sem tudtak a fiatalok a bénult döbbenettől. Most, hogy elvonult a mindenen eluralkodó félelmetes tornádó, és a szokásos béke szállt a szobára, feleszméltek, és észlelték, hogy szorosan egymás mellett állnak. Megfordultak, és most szemtől szemben álltak egymással. Athene sugárzóan kék szeme, körülötte a sötét karikákkal ezúttal nem rögtön vette birtokba Borist. Úgy fogta fel, mint egy tőle független, önálló teremtményt, felismerte mint egy embert, és ez a legkülönösebb módon megindította a fiút, mintha ő is most először ismerné fel magát emberként. A lány fényes sasszemében ott világított még éjszakai küzdelmük emléke is, tisztán látta és tudta, ki küldte hozzá a fiút, és nem volt különösebben nagy véleménye bátorságáról. De ezzel a tekintettel a lány egy megszeghetetlen parancsot, úgyszólván törvényt mondott ki. Az egyik oldalon állnak ők ketten, akik együtt voltak jelen az utolsó percek eseményeinél, a másik oldalon az egész rajtuk kívüli világ, mely nem volt jelen, és a két oldal között mostantól fogva átléphetetlen határ húzódik. A priorissza elvette szeme elől a zsebkendőt, és lágy, ám lendületes mozdulattal, mellyel mintha mindent félresöpört volna, belevetette magát a tágas karosszékbe. – Discite justitiam, et non temnere divos – mondta.

                                                             

Légy igaz és féld isteneink. Vergilius: Aeneis, Lakatos István fordítása.