Földrajzi Konferencia, Szeged 2001.
A NEMZETI KULTÚRA TÉRSÉGEI AVAGY A TERMÉSZET-KULTÚRA VISZONYÁNAK MISZTIFIKÁCIÓJA. A ROMÁNIAI GEOGRÁFIAI GONDOLKODÁS DILEMMÁI. Benedek József1 A tanulmány célja nem -geográfiára és geográfusokra oly erősen jellemző- programm- és cselekvésközpontú végigazságok megfogalmazása, hanem csupán a romániai geográfia egyik újszerű eszméjét kívánom kritikusan megvizsgálni. Ezen eszme központi tézisei a „vidékek” mint jellegzetes földrajzi régiók jellegére és tulajdonságaira vonatkoznak és újszerüek annyiban, hogy -hosszas szünet után (Vuia, 1926; Conea, 1935)- az 1989-et követően kibontakozó kutatási törekvések egyik központi témájává vált. Különösen Kolozsváron erősödött fel ez az új irányzat, más geográfiai központok és iskolák régebbi munkák kiadására szorítkoztak (pl. Conea Vrancea-ra vonatkozó munkája 1993-as kiadása). Kolozsváron úttörő munkát V. Surd (1991, 1993) és P. Cocean (1997) végeztek, a többi szerző rendszerint átvette és bizonyos mértékben és irányban tovább fejlesztette a fenti szerzők alapgondolatait: M. Ilieş, G. Ilieş (1999), A. Puşcaş és L. Nicoară (2000), stb. A továbbiakban vizsgálódásom három szinten történik, annélkül, hogy a szövegben ezek elkülönülnének: • Episztemiológiai szinten megfigyeljük, milyen alapvető földrajzi paradigmákba sorolhatóak be az eddigi tanulmányok és ennek milyen lehetséges következményei lesznek a jövőbeli kutatások elméleti irányultságára; • Gnoszeológiai szinten megvizsgáljuk, milyen alapvető eszmék alapján történik a „vidékek” geográfiai vizsgálata, anélkül hogy elfogadhatnánk egy „jó” és egy „rossz” variánst, és végül; • Logikai szinten megvizsgáljuk, mennyire koherensek és a tudományosság kritériumait kielégítőek az eddigi tanulmányok. Nyilvánvaló, talán az utolsó pont a legbonyolultabb, tekintettel arra, hogy nem egyszerű „kutatási objektumokról” írok, hanem még élő és cselekvő alanyokról. Tudom azt is, hogy eredményeim nem elégítenek ki majd mindenkit és esetleges magyarországi analógiák ezt az érzést majd megduplázzák. Csupán annyit remélek, a hazai és külföldi közönség a pozitív kritika szellemében olvassa és értékeli a tanulmányt. Rendszerint a földrajz, és ennek keretében a társadalomföldrajz, a kultúrát mint magatartást, tehát lényegében mint cselekvést határozza meg. A kutatási irányzatok célja, hogy ebben az értelemben meghatározzák a kultúra és a tér közötti kapcsolatok és kölcsönhatások mibenlétét és eredményét. Ebben a vonatkozásban a Nyugati Földrajzban kiemelkedő szerep jutott három paradigmának, melyek kutatási stratégiáját a fent jelzett kapcsolatok tanulmányozása határozza meg: • a magatartásföldrajzi paradigma, mely a mental-map technikával kutatja különböző társadalmi csoportok tér-képeit, azaz az élettérről alkotott képet, mely feltételesen visszahat a cselekvésre; • a humán ökológiai paradigma, mely az ember (kultúra)–környezet kapcsolatrendszerét tanulmányozza, erős biológiai, elsősorban evolúciós-elméleti szaknyelvezettel és fogalomrendszerrel; 1
Dr. Benedek József PhD, egyetemi docens, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Földrajz Kar, Kolozsvár
1
Benedek József: A nemzeti kultúra térségei…
•
a harmadik irányzat elindítója B. Werlen (1997), aki a cselekvéselméleti társadalomföldrajz megalapozói közé tartozik. Az utóbbi rendkívül érdekes az aktuális kutatásstratégiai és episztemológiai viták szemszögéből, melyeket még a klasszikus és modern térparadigmák határoznak meg. Itt csupán a témára vonatkozó két alapvető werleni tézist sorolunk fel: 1. a kultúra konstituálja és hozza létre a teret; 2. nem létezhet kölcsönhatás a kultúra és tér között, mert a tér szubjektumon kívül nem létezik, tehát ez egyszerűen a kultúra képződménye, ennek tartozéka. Egyértelmű, hogy ezek szerint eltolódás következett be a nyugati társadalomföldrajzi gondolkodásban a kultúra anyagi komponenséről a mentális, kognitív komponens irányában. Érdekes módon a hazai földrajz idegenkedve fogadta a werleni téziseket, ha egyáltalán ismeri ezeket. Ennek fő magyarázata az, hogy a romániai földrajzosok továbbra is a tér mint önálló dolog eszméjével dolgoznak, vagy erre építenek. Ezt támasztja alá a régebbi, különösen a második világháborút előzően „vidékek”-ről írt tanulmányokat a jelenlegiektől elválasztó jellegzetességek vizsgálata is. Ehhez idéznünk kell mindegyik korszak legmarkánsabb képviselőit: R. Vuia (klasszikus regionális iskola) szerint „Pădurenii şi Ţara Haţegului sunt numiri date de popor unor regiuni mai mult etnografice decât geografice.” (1926, 11 o.). Ehhez képest P. Cocean (új regionális iskola) abszolutizálja a “vidék” típusú téregységet: “The “lands” have in Romania the role of the cells who bear the genetic code, cells that by harmonization gave birth to the organs (the geographical-historical provinces), and them, by association and functional interpretation brought out the unique system of national state.” (1997, 46 o.). Az utóbbi megfogalmazás a reifikációs hagyományok klasszikus példája, melynek során a társadalmi szereplők (ebben az esetben geográfusok) bizonyos dolgok jellegzetességeit anyagi fogalmakká alakítják át. Ugyanakkor az utóbbi megfogalmazás már visszavezet a determinisztikus-abszolút térképzethez, illetve eltávolítja a kutatást a szubjektum és cselekvés orientált, 1945 előtt hagyományoktól. Egyrészt meg kell állapítanunk, hogy továbbra is a „vidék”-fogalom a klasszikus paradigmák szellemében fogalmazódik meg kutatási tárgyként, mint a kultúra (a többségi) és természet jellegzetes ötvöződési formája és ennek területi megnyilvánulása. Másrészt egy kulturális-szimbólikus jelentéstartalmat ruház fel tárgyi tulajdonságokkal: a térség genetikus kódokat tartalmaz, harmonizációra, társulásra képes stb. Ezen különös kapcsolódást nevezem a továbbiakban, akárcsak a címben is, a természet-kultúra viszony misztifikációjának. Az alábbiakban majd követjük, hogyan is jön létre ezen jellegzetes misztifikáció, és majd meglátjuk, hogy ennek a reifikációs folyamatnak eredményei a nemzeti kultúrájú térségek. Az eddig röviden bemutatott irányzat szorosan fűződik két alapvető jelenséghez: a kultúra naturalizációja és a természet kulturalizációja. A „vidékkutató” irányzat is a teret, azaz a vidéket mint térbeli képződményt önálló léttel rendelkező entitásnak tekinti, amelynek misztikuma a fent említett két jelenségen és a történelmi mítoszok beépítésére alapszik. Éppen ezért a továbbiakban ezen két fontos kultúrgeográfiai jelenség Romániai vonatkozásaival foglalkozunk. Miről is van szó? Kezdjük az első jelenséggel, a kultúra naturalizációjával. A román földrajz megrögzött eszméje továbbra is az, hogy egy bizonyos kultúra, konkrét esetben a román kultúra térben lehatárolható és az így létrejött határok egybeesnek egy jellegzetesen strukturált természeti térség határaival, sőt bizonyos mértékben ezáltal determináltak. Ez a térség a Kárpát–Duna–Fekete-tengeri térség, amely sajátos természeti jellegzetességeivel a román kultúra bölcsőjét képezte, és mint már említettem, meg is határozta. Ezt az eszmét a köztudatban a földrajz tankönyvek is gondosan ápolják; az első leckék ezt az egymásba fonódást hangsúlyozzák. De ugyanezen az eszmén alapul a közepes színtű téregységekre
2
Földrajzi Konferencia, Szeged 2001.
vonatkozó tudományos diskurzus is: a „vidék” román megfelelőjét („ţări“) a jelenkori kutatók a hegyközi illetve hegyalatti medencék sajátos földrajzi pozíciójából és természeti adottságaiból származtatják, bizonyos történelmi keretek között. Eszerint általában a „vidékek“ (szó szerinti fordításban „országok“, egyébként a magyar „vidék” vagy „föld” megfelelője, „ţări“ románul, „Land” vagy „Boden” németül) különböző kiterjedésű, jól lehatárolt, jellegzetes természeti, gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális szerveződéssel és aránylag homogén etnikai szerkezettel rendelkező földrajzi térségek. Talán a szerzők által említett jellegzetes gazdasági és politikai szerveződés a jelenkorban már nem konstituens elemei az erdélyi vidékeknek. Szerintem ennél fontosabb a szimbolikus tartalmú és erős regionális identitástudattal rendelkező erdélyi vidékek kialakulásának szemszögéből a közös múlt, a történelem és a sajátos kultúra. Az utóbbi eszmére vissza térek még a tanulmány befejező részében. Az irányzat képviselőinek azon állítása, hogy a vidékek kizárólag hegyközi vagy hegyalatti medencékben szerveződtek, csak részben igaz, és ha figyelembe vesszük a magyar és szász kultúrák „vidékeit”, akkor egyértelművé válik, hogy a hegyvidéki természeti tér és a jelenleg már csak szimbolikus jellegű vidékek közötti bármilyen nemű determinista meghatározottság a földrajzi determinizmus és az etnocentrizmus tévképződménye. Itt nem csupán egy klasszikus determinizmus továbbélése nyilvánvaló, hanem a leibnizi monászeszme téves értelmezése is, mely, a földrajzi diskurzusba C. Ritter révén hatolt be (lásd még Benedek, 2000). Ehhez adódik még a más kultúrához tartozók életterének marginalizálása, azaz kizárása, ami a magyar és szász kultúrák esetében a mezo-szintű térségek mellőzésében és másodtér szintű lefokozásában nyilvánul meg. Például rendszerint a romániai „vidék”-kutatási irányzat 18 vidéket („ţări“) különböztetnek meg: Avasvidék (Ţara Oaşului), Máramaros (Ţara Maramureşului), Kővár (Ţara Chioarului), Lápos (Ţara Lăpuşului), Belényes (Ţara Beiuşului), Zaránd (Ţara Zarandului), Mócvidék (Ţara Moţilor), Szilágyság (Ţara Silvaniei), Hátszeg (Ţara Haţegului), Almás (Ţara Almaşului), Fogaras (Ţara Făgăraşului), Omlás (Ţara Amnaşului), Naszód (Ţara Năsăudului), Barcaság (Ţara Bârsei), Dorna (Ţara Dornelor), Szeverin (Ţara Severinului), Lovistea (Ţara Loviştei), Vrancea (Ţara Vrancei). Egyetlen szerző (V. Surd) tüntei fel a Székelyföldet is (Ţara Secuilor). Az utóbbi esetben a Székelyföld mint egész jelenik meg, annak ellenére, hogy kisebb, az ottani regionális köztudatban is reflektált életterek is léteznek, mint például Erdővidék, Kászon, Sóvidék, Csík, Gyímes, Keresztúr stb. A többi szerző viszont már kivétel nélkül a Székelyföldnek nem tulajdonít „vidék” jelleget. Ezt azzal magyarázzák, hogy a „vidékek” nem etnikai alapon lehatárolt téregységek, eltérően a Székelyföldtől. Ehhez adódik még az a tény, hogy „...,Terra Siculorum, ..., was an artificial administrative creation, resulted after the massive colonization of Szeklers...” (P. Cocean, 1997, 43 o.). Ezen adminisztratív egység természeti diszfunkcionalításai egyértelmüek, annélkül, hogy világosan kifejtené miért. A sorok csupán sejtetik, hogy azért, mert nem csupán hegyvidéki, vagy hegyalji medencékből tevődik össze, hanem más jellegű természeti egységeket is magába foglal. A következő felhozott argumentum a Székelyföldet nem „vidék”-jellegére az, hogy Székelyföldön a székelyeket asszimilálták a magyarok, eltérően a többi vidéktől, ahol a román népesség többségi maradt. A fenti argumentum logikai hiányosságát az is alátámasztja, hogy a Barcaságban (amelyet mellékesen kiterjeszt Kézdivásárhelyig, azaz betagolja a történeti Háromszék jelentős részét is) ellentétes folyamat zajlott le: a többségi szász lakósságot folyamatosan „kiszorította” a román lakósság. Nem is kell említenünk, hogy a székelység magyarok általi asszimilációja ismét egy nagyon kétes argumentum, ismerve azt a tényt, hogy a középkori „székelység” nem mai értelemben vett nemzetként különölt el területileg, hanem különböző kiváltságokkal és jellegzetes jogi státussal rendelekező társadalmi csoportot alkotott.
3
Benedek József: A nemzeti kultúra térségei…
Ehhez hozzá kell adnunk azt a tényt, hogy a „vidékek”, úgy ahogy megjelennek az új irányzatban a helyi szintű és szimbolikus regionalizálás nem kizárólagos termékei. Pontosan különböző kultúrák szimbolikus téregységei maradnak ki a felsorolásokból és elemzésekből. Létezik vagy létezett több, múltban vagy jelenben „nem többségi kultúrájú“ vidék: Kalotaszeg, Aranyos, Hétfalu, Érmellék, Szilágyság (az erdélyi magyarság szimbolikus térképződményei), Beszterce, Régen (a már többnyire kivándorolt szászok kultúrális térségei). A román kultúra esetében viszont újabb érdekesség jelenik meg, melyet H. Lefebvre (1991) a reprezentált tér versus reprezentációs tér fogalmakkal ír le. Arról van szó, hogy a hazai földrajzosok olyan tereket is feltüntetnek a tudományos diskurzusban, melyek a köztudatban nem léteznek és nem is léteztek, mint például a Lápos-vidék (Ţara Lăpuşului), Szilvánia, Omlás. Az első régió esetbében a „Ţara Lăpuşului” elnevezést V. Mihăilescu adta, de ezt csak a Láposi Medencére vonatkoztatta. Később Posea terjeszti ki a Láposi és Kápolnási medencékre, annak ellenére, hogy elismeri azt, hogy a lakosság nem ismeri ezt a földrazji nevet, de egyáltalán más gyüjtőnevet sem használ a régió megnevezésére. Mindezt természeti okokkal magyarázza: a medence nehéz lehatárolhatósága, a hidrográfiai egység (Lápos folyó) nem fedi teljesen a morfológiait. De formája, kiterjedése és funkciója alapján „vidék” jelzővel illethető. Mindezek ellenére elismeri, hogy történetileg a Láposi vidék Kővár vidékéhez tartozott (ţinut) és tartozik részben. A hétköznapi térhasználók, a helyi lakosság tudatában ezek a terek nem reflektáltak, hanem csupán a tudományos diskurzus képződményei, tehát a hatalmi pozíciókban lévő szereplők, pontosabban a pozitív-scientifikus regionalizálás olyan képződményei, amelyek a szimbolikus-informális szférában nem léteznek, tehát a modern társadalomföldrajzi kutatás számára irrelevánsak. Ha a társadalomföldrajz igazából a társadalmi valóság megértésére és tanulmányozására törekszik, akkor nem tűzheti ki kutatási célul saját, a valóságban nem reflektált térképződményeinek elemzését. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy az 1989 után jelentkező kolozsvári regionális iskola olyan pozícióba sodródott, amelyben egyrészt sajátos, földrajzi térképződményeket próbál létrehozni, másrészt egy olyan régiófogalomnak igyekszik tudományos érvényességet szerezni, amely szimbolikus és kultúra által közvetített, de amelynek létét misztifikáló, etnocentrikus alapokra kívánja helyezni. A második jelenség, a természet kulturalizációja a hazai földrajzdiskurzus másik jellemző vonása. Ez nem kötődik szervesen az eddig elemzett új regionális irányzathoz, de ehhez hasonló elméleti-ideológiai síkon nyilvánul meg és ezért röviden kitérek rá. A természet kulturalizációja abban nyilvánul meg, hogy bizonyos természeti egységek (egy hegység vagy egy síkvidék) lehatárolása a tágabb értelemben vett kultúra eszközeivel történik. Konkrétan a politikai vonalakkal lehatárolt és elválasztott természeti egységekről van szó, amelyekből az említett határok olyan régiókat, térségeket képeztek, mint: a Román Kárpátok (mellesleg a Kárpátok öt országon vonulnak végig), a Román Alföld, a NyugatiKárpátok (magyarul a Nyugati Szigethegység, a nyugati Kárpátok igazából Szlovákiában fekszenek, a Nyugati Szigethegység nyilvánvalóan csak Bukarestből tűnhet NyugatiKárpátoknak), a Nyugati Síkság (Tisza-síkság, ugyanolyan alapozással, mint az előbbi). A természet kulturalizációja az egyetemi curriculákban intézményesült, olyan diszciplínák oktatásával, amelyek tartalmilag és elnevezésükkel újratermelik az elemzett jelenséget (Román Kárpátok és Szubkárpátok földrajza, stb.). Sőt mi több, ez a hivatalos program meghatározta a regionalizálás folyamatát is: függetlenül a témakörtől, a lehatárolási kritériumok rendszerint természetföldrajzi jellegűek. Például a Szamos menti dombság településhálózata vagy a Kalota-medence népessége stb.
4
Földrajzi Konferencia, Szeged 2001.
Összegezve: a kultúra naturalizációja és a természet kulturalizációja a román földrajzírás olyan konstansai, amelyek kezdetben a nemzetépítés (nation building) projekt szerves részei voltak (akárcsak a földrajztudomány egészében). Jelenleg megmaradtak az előbbi részeként, kiegészülve egy hatalmi vetülettel, amelyet a lefebvre-i fogalomhasználattal írhatunk le; lényege az, hogy a földrajzosok által használt régiószisztematika már nem aktuális, nem tükrözi a mindennapi térhasználók régióképeit és régióidentitását, és olyan felfogást tükröz, amely szerint nem a kultúra konstituálja a teret, hanem fordítva: determinisztikusan a tér jellegzetességei meghatározóak a kultúra számára. Ebben a kontextusban kihangsúlyozom, nem szabad összekevernünk három alapvető regionalizálási módozat térképződményeit: ∉8 normatív-formális regionalizálás: a regionalizálás intézményes hálózatára vonatkozik és ennek legjobb példáját a társadalmak (államok) területi-adminisztratív felosztása alkotja; ∉8 szimbolikus-informális regionalizálás: a köztudat szintjén, azaz a szubjektumok szintjén lezajló regionalizálás, amely kultúra- és csoportjellegû; ∉8 pozitív-scientifikus regionalizálás: a tudomány által alkalmazott regionalizálásra és az általa létrehozott terekre vonatkozik. Ebben az esetben csak a geográfia tereire koncentrálunk, amelyek különböző geográfiai ágazatok (szociálgeográfia, gazdasági földrajz stb.) által kidolgozott és elemzett, úgynevezett „részterek“-et (gazdasági tér, szociáltér, rurális tér, mentális tér stb.), valamint a klasszikus regionális földrajz régióit egyesítik. A regionalizálási módozatok ezen hármas felosztása nem jelenti azt, hogy a geográfia objektumát csupán az általa lehatárolt régiók képzik. Különbséget kell tennünk a regionalizálás mint régiólehatárolási, régióépítési módszer és az empirikus regionálgeográfiai analízis között. Az utóbbi egyértelműen mind a három módozattal lehatárolt régiótípusokra kiterjed. Az újdonság abban van, hogy a klasszikus regionális földrajz, valamint a mennyiségi paradigmák a régiónak önálló létezési státust tulajdonítottak, amit a geográfiának csupán fel kell fedeznie. Ebbe az episztemológiai mezőbe sorolom a jelenlegi, Kolozsváron kibontakozó „vidék”-alapú régiókutatást is. Ennek megfelelően az osztályozási kritériumok nem szubjektumcentrikusak, hanem egyéb kritériumokat használnak fel: a térelemek jellege, a tér észlelése, a terek mérete (Nemes Nagy, 1998), amihez hozzáadódik a történeti mítoszokból merített ideológiai töltetű alapelem: homogén és többségi kultúra. Ettől eltérően a modern regionális földrajz a régiót nem külső, abszolút léttel bíró reális entitásként határozza meg, hanem mint belső, társadalom által épített, azaz intézmények és cselekvő egyének által kialakított térbeli képződményt. Ebből az következik, hogy az intézmények létrehozzák saját régióikat, a cselekvő egyének szimbolikusan közvetített régióképekkel, régióikonográfiákkal azonosítják magukat, végül pedig a geográfia mint társadalmi intézmény tovább termeli és újratermeli saját régióit. A fenti hármas beosztás alapján, a szimbolikus-informális regionalizálási módozat az, amely jelenleg, hipotetikus szinten, a „vidékek” népességének identitását tükrözi. A cselekvő egyének mindennapos rutinszerű tevékenységeik során kialakítanak egy képet arról a régióról, amelyben élnek, illetve más, szomszédos vagy távolabbi régiókról. Ugyanez érvényes a lokális kép kialakulására is, csupán ebben az esetben a vonatkozási pontok a települések vagy településrészek (nagyvárosi negyedek). Más szóval a szimbolikus-informális regionalizálás során meghatározott régiók szociálpszichológiai építmények, amelyek a modern regionális paradigma egyik jellegzetes kutatási tárgyát képezik. Itt most nem arról van szó, hogy a regionális földrajz csupán a szimbolikus tartalmú, kulturális térségekkel (mint a „vidékek” pl.) foglalkozhat. Természetesen, különösen a gyakorlati, alkalmazott-kutatások esetében (pl. a területtervezés) sajátos kritériumokon alapuló téregységeket is lehatárolunk és elemzünk. Viszont a pozitív-szcientifikus, jellegzetesen földrajzi térképződmények lehatárolása és
5
Benedek József: A nemzeti kultúra térségei…
ezeknek a szimbolikus-informális téregység-tulajdonsággal történő mesterséges feltöltése valóságidegen irányban tolhatja ki a kutatás folyamatát. Az egyének életvilágát felölelő régióról kialakult identitáskép elsősorban a direkt tapasztalat eredménye, de nyilván fontos szerepet játszik a média és az iskolai szocializáció is. Az utóbbi esetében a legfontosabb identitásépítő eszköz a földrajz és a történelem. Ezen a ponton kapcsolódik a pozitív-scientifikus és a normatív-formális regionalizálás a szimbolikus szinthez, ugyanis a tudomány által eszközölt realitásdiskurzusok – ebben az esetben a térről, a régióról, a „vidékről” – beépülnek az iskolai tankönyvekbe és bizonyos identitásképek folytonos újratermelését biztosítják. Ez azt jelenti, hogy a szimbolikus-informális regionalizálás mechanizmusát az iskola, mint a már említett regionalizálások legfontosabb identitásformáló eszköze, jelentősen befolyásolja. A szomszédos vagy távolabbi régiókról kialakult kép (itt már nem beszélhetünk identitástudatról) viszont rendszerint már csak másodlagosan közvetített és csak ritkábban a direkt tapasztalatok eredménye. Az így kialakult kollektív kép bizonyos régiókra vetítődik, amelyek ugyanakkor a személyes „én“ és a szimbolikus „mi“ projekciós felületei. A regionális identitás megőrzésének egyik mechanizmusa az elzárkózás, amely elsősorban az etnikai tartalmú regionális identitások esetében rendkívül erős lehet. Végezetül elmodhatjuk, a szimbolikus-informális regionalizálás a mindennapi térhasználók térfogalmait, regionális identitását, illetve azt a módozatot tükrözi, amellyel az egyének szimbólumokkal, jelentésekkel ruháznak fel helyeket, régiókat, térségeket. A téma részben a társadalompszichológia és a kulturális antropológia témaköréhez tartozik, de a társadalomföldrajz sem maradhat közömbös a témához. Viszont, ahhoz, hogy a geográfia mint tudomány tereit valóságkompatibilisebbé tehessük, ismernünk kell, hogy a különböző társadalmi csoportok tagjai, eltérő hatalmi pozícióban levő térhasználók és döntéshozók milyen mechanizmusokkal építik fel a régiókat, illetve életterük lokálisait. Az eddigi nemzetközi geográfiai kutatások az akciótér, a percepciós (mentális) tér és az időgeográfiai tér–idő zóna fogalmaival operacionalizálták a szubjektumcentrikus regionalizálásokat. Ehhez adódtak a modern regionális paradigma regionális identitástudat kutatásai, valamint az angolszász hagyomány történeti perspektívájú régióelemzései, amelyben a történeti-kulturális régióknak központi szerep jut. Ezektől a nemzetközi trendektől egyelőre a romániai geográfia távol maradt, illetve, az eddig vázoltak alapján, folyamatosan távolodik. Ennek okait a klasszikus regionális geográfia továbbélésében kell keresnünk, annak ellenére, hogy az eddigi munkák nem alapkutatások eredményei, hanem csupán esszé-szintű eszmefutattások. Sőt, az új irányzat elveti azt az értékes megközelítési módozatot is, amelyet a klasszikusok (Vuia és Conea elsősorban) dolgoztak is és amelynek lényege a szubjektumcentrikus, a toponímiának és etnográfiai módszereknek tág helyet biztosító irányultság. Ettől eltérően a jelenlegi irányzat objektumcentrikus, történeti mítoszokot feldolgozó és etnocentrikus. Az utóbbi két vonás tekintetében már a klasszikusok ideáinak hordozója, azzal a különbséggel, hogy a jelen kroszak szerzői nem a modernizáció kihívásaira próbálnak választ találni, hanem a felzárkózási törekvésekre és a globalizációs kihívásokra igyekeznek megtalálni, térbeli kategóriákban gondolkodva, a sajátost, az egyedit. A jövőben kíváncsian várjuk a konkrét empirikus alapkutatások eredményeit, tudva azt, hogy episztemilógiai szempontból (amely meghatározza ugyebár a kutatás stratégiáját és módszertanát) nem lehetséges a három regionalizálási módozat eltérő jellegű téregységeinek eklektikus jellegű analízise. Irodalom Benedek J. (2000): A társadalom térbelisége és térszervezése, Risoprint, Kolozsvár, 152 o.
6
Földrajzi Konferencia, Szeged 2001. Blotevogel, H.H., Heinritz, G., Popp, H. (1987): „Regionalbewusstsein-Überlegungen zu einer geographisch-landeskundlichen Forschungsinitiative“, Informationen zur Raumentwicklung, 7/8, 409-417 o., Bonn. Blotevogel, H. H. (1996): Auf dem Wege zu einer ‘Theorie de Regionalität‘: die Region als Forschungsobjekt der Geographie, in: 44-68 o., Region und Regionsbildung in Europa, Gerhard Brunn (szerk.), Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden,. Buttimer, Anne (1993): Geography and the Human Spirit, John Hopkins University Press, Baltimore. Cocean, P. (1997): Ţara (the land)-a typical geographical region of Romania, Revue roumaine de geographie, tom 41, 41-49 o., Ed. Ac. Române, Bucureşti. Conea, I. (1935): Ţara Loviştei. Geografie istorică, Imprimeria Naţională, Bucureşti, 213 o. Conea, I. (1993): Vrancea. Geografie istorică, Toponimie şi Terminologie geografică, Ed. Academiei, Bucureşti, 202 o. Gregory, D. (1998): Explorations in critical human geography, Druckagentur Jürgen J.–Sause, Heidelberg. Ilieş, G. (1999): Tipuri de conotaţii ale termenului de „ţară”, Revista Română de Geografie Politică, nr. 1, 31-35 o. Ilieş, M. (1999): „Ţările”-regiuni geografice specifice ale României , Revista Română de Geografie Politică, nr. 1, 44-49 o. Ilieş, M., Ilieş, Al. (1999): Emergenţa şi evoluţia istorică a „ţărilor” de pe teritoriul României, 93-97 o. Lefebvre, H. (1991): Production of Space, Blackwell, London. Pohl, J. (1993): Regionalbewusstsein als Thema der Sozialgeographie, Münchener Geographische Hefte, 70, Michael Lassleben, Kallmünz, Regensburg. Popa, N. (2000): Elemente de unitate şi alteritate în spaţiul geografic românesc, Revista Română de Geografie Politică, nr. 2, 34-50 o. Posea, Gr. (1962): Ţara Lăpuşului. Studiu de geomorfologie, Ed. Ştiinţifică, Bucureşti, 280 o. Puşcaş, A., Nicoară, L. (2000): Similitudini şi deosebiri între conceptul românesc de „Ţară” şi cel de „Land” şi „Pays”, Studia UBB, nr. 2, 131-139 o. Surd, V. (1991): Traditional form os organizing geografical space, the „lands”, in Studia UBB, nr. 2, 76-80 o. Surd, V. (1993): Forme tradiţionale de organizare a spaţiului geografic în Transilvania-„Ţările”, Analele Universităţii din Timişoara, vol. 2. Vuia, R. (1926): Ţara Haţegului şi Regiunea Pădurenilor. Studiu antropogeografic şi etnografic. Extras din Lucrările Institutului de Geografie al Univ. din Cluj, vol. II, 1926, 135 o. Wardenga, U., Miggelbrink, J. (1998): Zwischen Realismus und Konstruktivismus: Regionsbegriffe in der Geographie und anderen Humanwissenschaften, in Leipziger Studien zur Erforschung von regionenbezogenen Identifikationsprozessen, Band 1, 33-46 o., Leipzig. Werlen, B. (1997): Sozialgeographie alltäglicher Regionalisierungen, Band I, Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 246 o.
7
