A TARTALOMBÓL: 160 éve történt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2 Tanuljuk a demokráciát! . . . . . . . . . . . . . 3 Jelenj meg Rákóczi Ferenc! . . . . . . . . . . . 4 Egy tizenhét éves kölyök írása . . . . . . . . . 5 A keresztanyák országa . . . . . . . . . . . . . . 6 Bayer Zsolt levele a fideszes „barátaihoz” . . 7 Hálózatok világuralma . . . . . . . . . . . . . . . 9 Európa gyökerei VII. . . . . . . . . . . . . . . . 13 Európa vezetõi kiárusítják nemzeteiket. 14 Ismételt kérdések Soros György. . . . . . . 15 szelleméhez Külpolitikai körkép . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Magyarország elvesztésének. . . . . . . . . . 17 12 EU-stációja Szedelõzködnek? . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!
Nézem, hallgatom, olvasom a kis magyar médiát. Ez is, az is nyilatkozik, véleményt mond, törvényjavaslatot készít elõ, bizonyos szélsõséges, zavart keltõ elemek ellen. Nyilatkozat. Mi alulírottak megérthetjük a józan polgáraink félelmét, hiszen szélsõségesen nacionalista és minden csendes többséget félelemmel eltöltõ, a balhét keresõ csoportok dúlták fel Pest-Buda városának békés életét. Ne feledkezzünk el arról, hogy ezek a csendes többség támogatását nem élvezõ garázda csoportok, mielõtt felrúgták volna a demokrácia szabályait és mielõtt a politikát kivitték volna az utcára, jól benyakaltak a Pilvax-kávéházban. Megtámadták a külföldi tõkét zöldberuházásként idetelepítõ Landerer & Heckenast Press-t. Megakadályozva õket normális termelõ tevékenységük folytatásában, minden jogalap nélkül, törvénytelenül lefoglalták a magántulajdont képezõ sajtót, kényszerítve a nemzetközi tulajdonosokat, fizetés nélkül kinyomtattak valami versfélét és egy 12 pontos kívánságlistát. Komoly anyagi kárt okozva ezzel, nem csak a tulajdonosoknak, hanem az egész országnak, elriasztva a külföldi tõke további beáramlását. A versemény szerzõje kifejezetten gyûlölet-keltõ módon nyilatkozott az ország bizonyos szociálisan kisebbségben levõ csoportjairól, „sehonnai bitangoknak“ nevezve õket, és nyíltan mindenféle láncokkal és kardokkal történõ fegyveres zendülésre szólított fel az alkotmányos rend megdöntésé érdekében. A másik irományban, melynek a 12 pont nevet adták, többek között kezdeményezik valamiféle félelemkeltõ „nemzeti õrsereg“ (félkatonai szervezet) felállítását. Ezek a szélsõséges kuruckodó csoportok, valamivel késõbb elfoglalták a Múzeum kertet, megzavarva ott, számtalan piheni vágyó, békés állampolgár nyugalmát. Végezetül a vandál csõcselék a Lánc-hídon a közlekedés aránytalan sérelmét okozva átvonult Budára, ahol megrohamozták a helyõrségi fogdát, aminek õrsége hõsies erõfeszítéssel védelmezte a közszolgálati objektumot. De az erõszakos futball-huligánok betörve a kaput, kiszabadítottak az igazságszolgáltatás kezébõl egy Táncsics nevezetû bûnözõt, aki anarchista állításaival megkérdõjelezte a képviseleti demokráciát, a legitim kormány elkergetésére szólított fel: „A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik“. Minden számottevõ alkotmány-jogászkodó ügyvéd és a médiák meghatározó személyiségei, továbbá minden mértéktartó, középen levõ és a haza üdvétért tevékenykedõ politikus kinyilvánította, hogy ezen belvárosi zavargások kirobbantói és a passzívan szemlélõdõ támogatóik az alkotmányos rend elleni cselekedetükkel, kiérdemelték a törvény teljes szigorát. És a békés többség védelmének érdekében ki kell tiltani õket a Belvárosból, és bírói úton kell eltiltani õket a nyilvános helyek látogatásától (Pilvax, Múzeum, Lánchíd, Budai-vár) Aláírók: Habsburg Ferenc József, Metternich Vencel, Haynau Gyula Jakab, Janku Ábrahám, Jellasics József, Léderer Ignác, Hurbán Miroszláv József, Sztratimirovics György, Lamberg Ferenc, Zichy Eugen, Latour Tivadar, Windischgratz Alfréd, Schwarzemberg Félix, Wrbna László és még sokan mások. Kiss-Dobos László – http://honlap.extra.hu
2
jó ha figyelünk
– avagy Talán a diktatúrát? – Úgy tûnik Bushmannak, az ámerikai majomembernek, akit in United States, a valaha élt legbutább amerikai elnöknek (Mr. President) tartanak, bejött a dolog. A 2008-as esztendõvel csúcsosodik ki, tetõzõdik be az emberiség semmibevétele. Az év mindjárt egy negatív szenzációval, a Dakar Rally elmaradásával indult. A hivatkozási ok rendkívül egyszerû, s a korrektség kedvéért tegyük mindjárt hozzá, egyben rendkívül kényelmes is, a terrorizmus. Ebben az egészben az a legszörnyûbb, hogy minden józan megfontolásunk ellenére, hiszen nem tudhatjuk, nem ismerhetjük a tényleges ottani helyzetet, csak arról hallhattunk, hogy négy francia turistát megöltek, és természetesen nem nekünk kell vállalni a versenyzõk testi épségéért a felelõsséget, mégis mindezek ellenére az újságolvasó ember, éljen bárhol is ebben a globális faluvá terebélyesedett, s egyszersmind multi-kulturális katyvasszá zsugorodott glóbuszon, már nem tud feltétel nélkül hinni a médiában elhangzó ilyen és ehhez hasonló híradásoknak. De miért is tudna? Hiszen az ikertornyok leomlása, és Bushmannak, az ámerikai majomembernek a demokratikus szabadságjogokat pillanatok alatt a terrorizmus fenyegetettségére való hivatkozással történõ csorbítása óta, az ember, még ha akarná, sem tud hinni önzetlenül és feltétlenül a mainstream (fõsodratú) médiának. Egyszerû és kényelmes hivatkozási alap a terrorizmus és az általa jelentett fenyegetés. Egyszersmind univerzális fogózkodó a hatalom számára, hiszen mindenre ráhúzható, különösebb magyarázkodás nélkül. Úgy tûnik a 2008-as esztendõvel csúcsosodik ki, tetõzõdik be az emberiség semmibevétele. Sajnos itthon is. Ki hitte volna, hogy targoncavezetõk a Ctrl+C, Ctrl+V (a Windowsban a másolás és beillesztés billentyûkombinációi) egyszerû használatával gyakorlatilag pillanatok alatt milliókat kaszálhatnak? A lassacskán Sváby magasságaiba emelkedõ Azurák gyerek pedig a reggeli beszélgetõs mûsorban nem azon esik gondolkodóba, hogy akkor most hogy fordulhatott ilyen elõ, hogyan kerülhetett a targoncavezetõ képbe tanulmányírás ürügyén, hanem laza könnyedséggel és hanyag eleganciával nyögi bele a mikroportba, hogy hát a komplett ORTT-jelentésnek az elõbbiekben említett Ctrl+C, Ctrl+V tematikával történõ átmásolása még simán belefér a „speciális jó ha figyelünk
szakirányú témasegítség” vagy valami hasonló nevû kategória keretei közé. Ja és hát afelett is átsiklana kényelmesen, ha a meghívott CserPalkovics vissza nem rángatná a realitások talajára, hogy ez bizony már nem az elsõ eset. Mit ad isten, a szóvivõ hölgy pedig, ki tudja miért, nem vállalta az együttes szereplést. Talán felesleges e helyt megemlítenem, hogy erre az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkezõ szociológus hallgatók köreiben is azonmód rávágnák, hogy hát ez azé’ gáz. De ha azt hiszik, hogy ezt nem lehet überelni, akkor nagyon tévednek! Nem! Nem a havazás miatt megbénuló elõvárosi vasutakra gondolok! Az csak apró intermezzó volt az „utánunk az özönvíz” típusú vircsaftot prezentáló 1%-os törpeminoritás újonnan bemutatkozó miniszterének belépõjébõl. Van annak valamiféle diszkrét bája, amikor a posztkommunista utódpárt soraiban képviselõként tevékenykedõ, civilben evangélikus lelkész (istenem! Micsoda egyedülálló kombináció!) a lakossági fórumon aszongya a gyülekezetnek, ó pardon, az õt a törvényhozás házába juttató választópolgárainak, megígéri, hogy hát el fogja olvasni az eü-törvény szövegét (miért, eddig nem olvasta el? Úgy nyomta meg a gombot, hogy nem tudta, mirõl fog szavazni?), s majd aztán a képviselõi esküjéhez híven fog szavazni. Tetszik érteni? Ott állnak vele szemtõl-szemben a választói és aszongyák neki, hogy papa, ezt most jobb lenne ha nem szavaznád meg, mert mink nem akarjuk, hogy megszavazd! A képviselõnek meg ugye – legalábbis elvileg – mégiscsak a választóit kellene képviselnie, akik most egyértelmûen tudtára adták, hogy mit szeretnének, erre a képviselõ úr, aszongya, hogy hát majd akkor az esküje szerint. No, de hát az esküje a választói képviseletére kötelezi õtet! Miért nem mondta azt, miért nem tudta azt mondani szemtõl-szemben a saját választóival, hogy hát akkor rendben van gyerekek, ha ti nem akarjátok, akkor én, aki (elvileg ugye) azért vagyok ott, hogy azt képviseljem, amit ti szeretnétek, nos hát én akkor nem fogom megszavazni ezt a törvényt? Mi történik majd akkor, ha teszem azt a képviselõ úr, esküjéhez híven, vagyis a választói akaratát képviselve (vagy nem képviselve) mégis megszavazza a törvényt? Ennyit ér akkor a képviselõi eskü? Ennyit ér akkor a választópolgár és az õ akarata? Mer’ ha mind-
ez megképzõdik, akkor ezt az egész közvetett, azaz a parlamenti képviselõk útján történõ hatalomgyakorlást gyakorlatilag lehúzhatjuk a fajanszon. Az összevissza hazudozó mûminiszterelnök, ha érdekei éppen úgy kívánják, a kamerák kereszttüzében teátrális mozdulatokkal kísérve, holmi langaléta ripacs módjára arról harsog, hogy hát akkor majd mink az istenadta néphez fogunk fordulni, döntsön az istenadta nép! Hölgyeim és uraim, ez itten kérem szépen, a tipikus szájmagyar megtestesülése. Mert hát érdekes módon, amikor tényleg arra kerülhetne a sor, hogy az istenadta nép döntsön, akkor az istenadta nép valahogy mégsem dönthet. Ha már olyan tökös legény ez a mi Fancisco gyerekünk, ennyi erõbõl elõállhatott volna azzal is, amikor még jóval nagyobb népszerûségnek örvendett a szegfûmintás utódpárt, hogy állítsuk vissza a képviselõk visszahívhatóságát. No, az lenne a legkorrektebb eljárás. Hiszen az eü-törvényre való voksolás után szemernyi kétség sem maradna, sem Donát lelkész-képviselõ úrban, sem pedig a választóiban, ki hogyan értelmezte a képviselõi esküt és az aszerint történõ szavazást. Ha a képviselõ nem a választói igénye szerint szavazott, a polgárok kezdeményezik a visszahívását, ’oszt jó napot! (Csak úgy zárójelesen, ahogy szoktam. Valahányszor a médiában szóba kerül a képviselõk visszahívhatóságának visszaállítása, a legelsõ érv, amit felhoznak ellene, hogy hát ez az állampárt idején, a diktatúrában volt szokás. És tessék mondani, ez a téma szempontjából teljesen indifferens kijelentés, ki a rossebet érdekel? Van ennek bármi jelentõsége abból a szempontból, amilyen elõnyöket a visszahívhatóság intézménye kínál a választópolgárok számára? Az égadta világon semmi. Érdekes módon a szolgalelkületû ölebmédia képviselõitõl, vagy az ott megforduló kormánypárti politikusoktól – de gyanítom, ha ellenzékieket kérdeznének meg, onnan is hasonló válaszokat kapnának –, egy árva szó nem sok, de annyit nem hallanak arról, amit más esetekben egyébként oly elõszeretettel szoktak hangsúlyozni, miszerint az elõzõ rendszerben is voltak jó dolgok, azokat meg kell õrizni, át kell venni, és tovább kell vinni. Érdekes módon a képviselõk visszahívhatósága nem tartozik ezek közé. Mint tudjuk, a szabadság egyik elsõ momentuma az volt – emlékeznek, a stabilitásra való hivatkozással! – hogy megszüntették.) Ha engem kérdeznek, számomra már az érthetetlen, hogy kerül egy lelkész az állam3
párti diktatúrát minden tekintetben tovább éltetõ posztkommunista utódpárt soraiba. Nem kisebb dilemmát okoz ez számomra, mint az egykori ’56-os Mécs önkéntes átigazolása a MASZOP-hoz. Egyszerûen nem életszerû. Átülni az ellenséghez csak úgy, se szó, se beszéd. Persze nagy úr a megélhetés. Sok mindent hajlandó be- és feláldozni érte az ember. Úgy tûnik szélsõséges esetekben még a hitelességet is hajlandó odahagyni. Rólunk, magyarokról, fõként külföldiek, nálunk szerencsésebb történelmi fejlõdésû országok politikusai és egyéb mérvadó tényezõi, sokszor mondják, hogy mi még tanuljuk ezt, meg azt. Mostanság úgy bõ másfél évtizede, az elõre lezsírozott, lepaktumozott gengszterváltás szárba szökkenése óta sok egyéb más mellett általában a demokráciát szokás nekünk (rebellis) magyaroknak tanulnunk. Mégis, ha jobban az események mögé nézünk, megdöbbentõ felismerésre juthatunk. Mi ugyanis, drága szeretett felebarátim, nem a demokráciát tanuljuk immáron bõ másfél évtizede, hanem azt a sajátosan magyar utat, mely életszerûtlenségébõl adódóan, sehol másutt nem kerülhetett volna bevezetésre, vagyis a diktatúra továbbélését, fenntartását demokratikus körülmények között. (Valljuk meg õszintén, másutt nem is kerülhetett volna bevezetésre, vagy legfeljebb csak ideig-óráig, hiszen a többi volt szocialista országban még az ottani kommunisták is elsõsorban nemzeti elkötelezettségûek
voltak, s csak aztán a párthoz hûek). Persze most Ön, tisztelt Olvasó, bizonyára aszongya, hogy hát ez a fából vaskarika tipikus esete. Most vagy van demokrácia, vagy nincs? Avagy diktatúra van! Egyszerre a kettõ nem megy. De bizony, hogy megy. Adva van egy a Patyomkin-falura erõteljesen hajazó látszat demokrácia, amely kimerül abban, hogy megteremtették – legalábbis papíron – a demokratikus keretrendszert, melyet azonban az államhatalom erõteljes presszionálásának hatására – és ezen a ponton szükséges megemlítenünk a szolgalelkületû ölebmédia hathatós támogatását, valamint az ún. írástudókként aposztrofált mérvadó értelmiség árulását – nem hagynak tartalommal megtölteni. Ezáltal nem is tölti be maradéktalanul az állam és a társadalom mûködésében betöltendõ praktikus szerepét. Aprócska széljegyzetként e helyütt emlékezzünk meg arról a momentumról, amely a diktatúra egyenes vonalú továbbélését szemlélteti még a Horn Gyula idejébõl származó: „Lehet, hogy nem erkölcsös, amit csinálunk, de jogszerû!” kijelentéssel. Lendvai Sipánka – azé ez is több mint jelzésértékû, egykori állampárti cenzor! – a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetõjeként a múltkorában olyan kijelentésre ragadtatta magát, miszerint „a politikában nincs helye az erkölcsnek!” No, mármost asszem ebbõl mindenki számára kiviláglik, hogy ettõl a bagázstól demokráciaértelmezést, legalábbis a valósággal
Lehet csûrni-csavarni jogi cifraságokat, ha azok átlépték a magyar nemzet létérdekeit formáló örténelmi kereteket. Nem kell már a szó, nem kell a törvény! A vérünk is néma, mégis eladni készülnek hóhéraink. Az emberek azonban nem némák, csak éppen árulóik nem akarják meghallani sem a panaszt, sem a követelést. Ezért ismétlem, nem kell már szó. Vagy némán vonulunk mészárszékre, hosszú terelt sorokban, vagy kitakarítjuk az életünkkel vigéckedõket ebbõl az országból örökre. Nincs más lehetõség. Vagy letesszük cipõnket a folyópartra, vagy sarkantyút csatolunk. Nincs más lehetõség. Aljas indoktól vezetve, nagy tömegek kárára, szervezett keretek között, államhatalmi beosztásukkal teljes mértékben visszaélve kifosztották áruvá tették és elárulták Magyarországot, meghamisították múltunkat, zálogba tették jelenünket, saját hasznukra fenik karmaikat jövõnk megragadására. 2007. december 17-én a Magyar Köztársaság parlamentáris hatalmát erõszakkal bitorló és fenntartó kormánykoalíció olyan társadalombiztosítási törvényt fogadott el, ami egyet jelent nemzetünk legkevesebb megtizedelésével. Alulírott, Lengyel Károly ezért a vélemény szabad kinyilvánításának állampolgári jogával élve a következõképpen fogalmazom meg álláspontom. Tiltakozás helyett, büntetõjogi felelõségem teljes tudatában kijelentem, hogy az említett naptól kezdve nem ismerem el az ország vezetõ erejének egyetlen parlamenti párt egyetlen választott tisztségviselõjét sem. Hiába választott tisztségek betöltõi, mindegyik teljes mértékben visszaélt választóik akaratával és bizalmával. Mind. Akik bevallottan választási csalással kerültek a legfõbb közjogi tisztségek pozíciójába szóba sem jöhetnek a további hatalomgyakorlás tekintetében. Akik pedig semmit nem tettek a két kezükkel ezen történelmi bûncselekmény megakadályozására éppen olyan bûnösök. Ahelyett, hogy azonnal az utcára vitték volna az összes tiltakozó magyart, hogy kerekedjen belõlük fergeteg, a népirtók pusztulására, gyáván és remegve meghunyászkodtak. Undorító gyáva népség! Mert azt is mondták, hogy senkit nem hagynak az út4
köszönõviszonyban állót, nemigen várhatunk. De hát mit is várhatnánk, egy állampárti diktatúrában szocializálódott népelnyomó, a társadalmat kiszipolyozó, a gazdasághoz hozzá nem értõ gyülevész bandától? Õk, az internacionalisták, akik ellenségeik mindenféle nemzeti hagyomány megõrzésének, elmaradhatatlan oldalnehezékükkel, a társadalom végletekig történõ atomizálásában elévülhetetlen érdemeket szerzett másik gyökértelen kaszt, a kozmopoliták társaságában, úgy tûnik, nem tudják, de talán korrektebb, ha azt mondjuk, nem is akarják levetkõzni régi rossz szokásaikat. Ha nagy gáz van, azonnal lövetnek. Kisebb afféroknál elég az össznépi ellehetetlenítés. Úgy tûnik a 2008-as esztendõvel csúcsosodik ki, tetõzõdik be az emberiség semmibevétele. Az utóbbi évek történéseit, valamint a nagy közös gyarmatbirodalom, a pénzimpérium által kamatrabszolgaságban tartott Európai Unió, valamint az egyelõre még mindig a Majomember által dirigált, és újabban sajátos demokráciaértelmezésének köszönhetõen világszerte közutálatot kiváltó Amerikai Egyesült Államok tevékenységét szemlélve pedig nem nehéz megjósolni, hogy ez az érzés, ahogyan Virág elvtárs prezentálásában a nemzetközi helyzet a Tanú címû filmben, évrõl-évre fokozódni fog. Én ezért aszondom: Jó Ha Figyelünk! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
szélen. Hát nem is hagynak, hanem az árokba rugdalnak bennünket. Tûnjenek el õk is! Egyik sem méltó arra, hogy a nevüket bármikor bárki csak említse. A történelem süllyesztõjében a helyük! Sehol máshol. Anyakönyvi papírjaikat is meg kell semmisíteni, mintha soha nem is léteztek volna a magyar nép kárára. Akik pedig idegenek erre a zsíros üzleti falatra ácsingóznak, hallják meg a következõt: Nem marad egyetlen fillérjük sem, amibõl hasznot remélnének lopásuk árán. Mindenüket itt kell majd hagyni, és mehetnek ahová akarnak. A magyar nemzet immár nem tûri el sem kifosztását, sem halomra gyilkolását. Mert senkit nem fog érdekelni a jogi környezet. Ezek a vérszívók el fognak takarodni innen, minden belsõ megbízottjukkal együtt. Hogy a határon kívülrõl hogyan rázzák az öklüket nincstelenül, senkit nem fog érdekelni. Nincs helyük ezeknek a nemzetrontó megbízottaknak sem a magyar nemzet soraiban. S noha a jelenlegi törvények azt mondják, hogy senkit nem lehet megfosztani állampolgárságától, õk lesznek a kivétel, a magyar nemzet pedig a törvény. Jogos igény tehát a Parlament feloszlatása. Ha ez nem megy önként, tegye meg a haragvó nép. Támadjon minden tisztességes magyarban olyan düh, amely vetekszik a pokol kénköves átkaival, hogy ez a népnyúzó és hazug csõcselék, kik idegen kezekbe teszik véreik életét, meg ne láthassa többé Isten szabad egét! Az elsõ adandó alkalommal szükséges a jelenlegi rendszer hatalmasait erõvel kivetni a hatalomból, egyenesen a tárgyalótermekbe. Gyilkos eszmék vezetik õket, s mint ilyeneknek kivétel nélkül rács mögött a helyük. JELENJ MEG RÁKÓCZI FERENC! JÓ KURUCOK FENNEN HÍVNAK! ÁLLJ ELIBÉNK ISMÉT VEZÉRLÕ FEJEDELEM, S NE DÍSZES BUZOGÁNYODDAL, DE EGYETLEN SZÓVAL ADD MEG A JELET! A TÖBBIT BÍZD REÁNK ÉS NEM LÉSZEN CSALÓDÁSOD HÛ TALPASAIDBAN! Lengyel Károly
jó ha figyelünk
Most vagyunk a legveszélyesebbek, már nincs mit veszítenünk! 2008 van. 88 év telt el Trianon óta, amely történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. Sajnos az még nagyobb tragédia, ami ebben a 88 évben történt. „Magyar az, akinek egy kicsit is fáj Trianon“ hangzik az egyik legigazabb mondás. Vajon mennyi magyar él ebben az országban? Sajnos tudjuk a választ. Pontosan ismerjük. Akik 2004 decemberében a megfelelõ helyre tették a keresztet. Akik nem hittek egy hazug szavának, miszerint húszmillió román jön megcsonkított hazánkba. Az igaz magyarok nem hittek egy másik hazugságnak sem, mely szerint ha az átkos határon túli magyarok megkapják a kettõs állampolgárságot, akkor húsz évre biztosított a gyõzelmük. Hatalmas hazugság. (A mai magyar „demokráciában“ csak az szavazhat parlamenti képviselõre, akinek van az államterülethez való tényleges kötõdése.) Szerinte a kettõs állampolgársággal máris visszakaptuk az összes elcsatolt területet. Szerintem egyik párt sem akarta igazán a magyarok érdekeit szolgálni. A mai vezetõségben senki sem szolgálja a magyarság érdekeit. Csak az õ érdekük van szem elõtt. Csak õk számítanak. Tizenhét éves vagyok. Nem diszkóban ünneplem az újévet. Nem egy alkoholistákkal teli házibuliban várom az éjfélt. Itthon ülök Szilveszter éjszaka. De nem a tévét bámulom. Nincs benne semmi értelmes. Megnéztem, tudom. Az egyik csatorna az õ ostobaságaikkal tömi az emberek fejét. Egy másikon kommunista zagyvaság megy. A harmadikon cigány mûsort adnak éppen. Most is megy az agymosás. A szobámban ülök. A nemzeti rock legnagyobbjait hallgatom, néha kinézek az ablakon, és a hóesését csodálom. A házakat, az utcát, a járdát. Minden hófehér. Minden tiszta. Semmi feketeség, semmi romlottság nincs benne. Ilyen tökéletesnek képzelem el a Mennyországot, a Hõsök Mulató Mezejét, a Valhallát, vagy hívjuk bárhogyan. A helyet, ahol földi szenvedések után Isten kegyelmébõl kerülünk. Néha a szoba déli falán lévõ ezerkilencszáztizennégyes Magyarország térképére nézek. A vármegyék címereit figyelem. Mennyi különbség és hasonlóság van közöttük. Végig szalad a szemem a városok nevein. Kassa, Eperjes, Munkács, Beszterce, Nagyvárad, Csíkszereda. Magyarok ezrei élnek itt, akikre egy idegen nép idegen újéve köszönt. Néha a nyugati falon függõ napkeresztet figyelem. Mily egyszerû és csodálatos jelkép. Sokan rettegnek tõle, sokan éltetik. Már-már félelmetes az ereje. Az az erõ, amit szimbolizál. Egy egyszerû jelkép. õk mégis rettegnek tõle. Mert tudják, hogy sokan meghalnának érte. Egyre közeledik a reggel. Azon tûnõdöm, hogy az új év vajon mit hoz számomra? Mit jó ha figyelünk
hoz a magyarságnak? Mit hoz a világnak? Eltöprengek az elmúlt éveken. Eszembe jut az a sok fájdalom és ellenségeskedés, amit a magyarságom miatt kellett elszenvednem. Amit minden magyarnak el kell viselnie. 2001. Az egyik legszebb gyerekkori emlékem. Negyedikes voltam. Évvégén kellett írni egy fogalmazást, hogy mi az álmom. Azt írtam, vadászpilóta vagyok, Erdély visszaszerzéséért harcolunk, és addigra már a többi elcsatolt területet visszaszereztük. Ezután öt szégyenteljes év következett. Eltávolodtam Istentõl, hazától, mindentõl, ami fontos. 2006. Újra megtaláltam az igaz magyarságot. A tüntetéseken én is ott voltam. Hittem a gyõzelemben. Hittem abban, hogy végre a magyarok írják a saját sorsukat. A remények nem váltak valóra. Mégis sokat nyertem azokban a hetekben. Ráébredtem az igazságra. Arra, hogy õk bármire képesek a saját érdekükben. Addig úgy hittem, egy szabad országban élek. Rá kellett ébrednem: a rendszerváltás elmaradt. Semmi sem változott. Sõt! Talán még rosszabb lett. Ma már nyitott szemmel járok a világban. Elszomorít, amit látok és tapasztalok. Valósággal üldözik a magyarokat. A nemzeti jelképeinket nem tisztelik. De már az is baj, ha más tiszteli. Idén Mikulásra magyar osztálytársamtól egy csodálatos ajándékot kaptam. Egy fából kivágott Magyarország, benne a kiegyezéskori címer, babérkoszorú és rovásírással ráírva: „Vesszen Trianon“. Nem fért bele a táskámba, ezért a kezemben vittem óráról órára. Egyik antimagyar évfolyamtársam Horvátországnál megfogta és röhögve kijelentette, hogy ez kutya játéknak lenne jó! Be is mutatta, hogyan dobná el. Ez természetesen nem sértett senkit, hiába védi a kommunista alkotmányunk is a magyar címert. Azon már mindenki felháborodott, amikor kijelentettem, ha eldobja, akkor a bakancsommal fogok beleállni a szájába! Ezer és ezer ilyen példát tudna mondani minden magyar ember, aki vállalja magyarságát. Nem elég, hogy nem tisztelik a jelképeinket, kultúránkat, hagyományainkat, még azokkal is ellenségeskednek, akiben még van egy kis nemzeti érzelem. A médiából is csak árad a sok értelmetlen zagyvaság, amivel bolondítják a népet. Mivel a médiát õk irányítják, ezért nem is várok mást. Ennyire súlyos helyzet még sohasem volt. Még sohasem tiporták ennyire sárba a magyarságot. Már nem is nézek tévét, mert szégyen, mennyire meggyalázzák a jelképinket. Magyar ember sincs a képernyõn. õk a vezetõk minden fontos pozíción. Egyre kevésbé titkolják a céljaikat. Már fölösleges is rejtegetni, mert úgy is látszik. Már kiirtottak minden nacionalizmust az emberekbõl.
Szerencsére nem mindenkibõl. Vannak még magyarok. Június negyedikén még megtelik egy-egy tér a megemlékezõkkel. Vannak még, akik küzdenek a magyarok megmaradásáért. Az õ céljukkal ez ellentétes. Nem tetszik Nekik, hogy vannak még magyarok a Kárpát-medencében. Mindet megtesznek, hogy eltiporjanak minket. Koholt vádakkal be akarják tiltani a jelképeinket. Üldöznek és gyaláznak minket. Minden eszközzel próbálnak eltüntetni minket. A támadás egyre nagyobb és egyre kisebb az esélyünk a visszavágásra. Az igaz magyarok száma sajnos fogy. De félnek tõlünk! Tudják, hogy minden emberben ott van még a honfoglalók vére! A vér nem válik vízzé, hiába akarják! Bármi történjék, mi magyarok vagyunk. Az ereinkben folyik õseink vére! Képesek vagyunk még most is egy világbirodalmat megdönteni! Most vagyunk a legveszélyesebbek. Már nincs mit veszítenünk! A hazánkat elvették, a múltunk meggyalázták, a jelenünk értelmetlen, jövõt pedig tönkretették! Szörnyû ezt belátni, de el kell ismernünk. Már nincs mire várnunk! Már nincs hova hátrálnunk! Meg kell állítani az ellenséget! Nem védekezni kell, azzal már elkéstünk. Támadni kell! Ez az egyetlen esélyünk. Ettõl rosszabb helyzetbe már nem kerülhetünk! Számunkra már csak a Gyõzelem vagy a Halál maradt. A jelenlegi helyzetben a Halált kaptuk. Lassú és szomorú halált. Nekünk is választanunk kell: Háború vagy Szégyen. Mi ne válasszuk a szégyent, hogy aztán háborút kapjunk! Egy háborút sok eszközzel lehet vívni. Szeretném hinni, hogy nekünk még elég „érvágyúkkal“ és „igazságbombákkal“ harcolnunk, de kezdek kételkedni ezek hatásosságában. Magyar Testvérek! 2008 van. Egy új év, egy új remény. Higgyünk egy Istenben! Higgyünk egy Hazában. Higgyünk egy örök isteni igazságszolgáltatásban! Higgyünk Magyarország feltámadásában! De ne csak higgyünk, cselekedjünk is. Tegyünk valamit a hazáért! A 2008-as év legyen a tettek éve. Minden magyar ember tegyen valamit az ország fennmaradásáért! Nem kell hatalmas dolgokat cselekedni, hisz’ nem vagyunk istenek, nem tudjuk megváltani a világot! De sok kicsi sokra megy – tartja a mondás. Idén mindannyian tegyünk egy kicsivel többet a hazáért. Hozzunk áldozatokat és ne csak várjuk, hogy történjen valami, mert ha nem cselekszünk, semmi sem fog változni. Sikerekben gazdag és boldog új évet kívánok mindenkinek! Szebb Jövõt és Magyar Feltámadást! Fekete László
5
Róna Péter a magyar gazdaságról Publikál külföldön és itthon. Nemrégiben jelent meg cikke a Financial Timesban és a Népszavában. Utóbbi írása a következõ mondattal zárul: „Elõbb-utóbb valami vagy bedõl, vagy megdõl.“ Nem éppen optimista, egyebek mellett azt állítja: 2025 elõtt aligha lesz eurója Magyarországnak. Róna Péter (1942) 1956-ban emigrált. Elõbb a Pennsylvania Egyetemen (1964), majd Oxfordban szerez gazdaságtörténészi diplomát (1966). 1969-tõl egy washingtoni ügyvédi irodában dolgozik, majd a kereskedelmi minisztérium úgynevezett közvetlen külföldi befektetések osztályának jogtanácsosa. 1971-tõl a Schroders Bank munkatársa, 1986-tól 1990-ig a J. Henry Schroder Bank & Trust Co. elnök-vezérigazgatója. 1990 és 2004 között a magyarországi befektetésekkel foglalkozó Elsõ Magyar Alapítvány elnök-vezérigazgatója. Mi az a valami, ami vagy bedõl, vagy megdõl? Vagy bedõl a gazdaság, vagy megdõl a jelenlegi gazdasági modell. Mit takar önnél az, hogy bedõl a gazdaság? Amikor odáig fajul a helyzet, hogy Magyarország nem kap hitelt, és fizetésképtelenné válik. A jelenleginél nehezebb helyzeteket is túlélt az állam. Ráadásul most – a megszorítások következtében – javulóban a költségvetési egyensúly. Átmenetileg. Ugyanis a rendszerváltás óta regnált kormányok egyike sem volt képes érdemben tenni az országot sújtó legnagyobb tehertétel, az inaktivitás ellen. Magyarország 1990 körül elvesztett – visszafogott becslések szerint – 1 millió 200 ezer munkahelyet. Az EU-ban a munkavállaló korúak, vagyis a 14-65 életév közöttiek 70,9 százaléka van állásban, Magyarországon mindössze 54 százalék az arány. A különbség egymillió munkahely. A KSH szerint 1991-92 óta mindössze 3,9 millió magyar dolgozik. Legalábbis hivatalosan. Feketén viszont további százezrek, ha nem milliók. Megvan a különbség. Csakhogy aki fusizik, az nem fizet közterhet, viszont felveszi a segélyeket. Többségük nem tehet mást. Örül, ha illegálisan, minimálbérnél kevesebbért kap munkát, és este jut kenyérre a családnak, netán neki magának is egy felesre. Õk nem csalók, hanem sarokba szorított szerencsétlenek. Így igaz. Tegyük hozzá: ha a munkáltató hivatalosan foglalkoztatná õket, becsukhatná a boltot, mert a pluszterheket nem tudná kitermelni. 6
A többi exszocialista ország képes volt visszaemelni a legális gazdaságba a rendszerváltás idején munkanélkülivé lett embereket? Miközben Magyarország az utóbbi 15 évben mindössze 75 ezer fõt emelt viszsza az 1,2 millióból, tehát statisztikailag szinte semmit, a többi volt szocialista állam 40-60-70 százalékot. Miben vagyunk gyengébbek a cseheknél, a szlovákoknál, a lengyeleknél? A magyar munkaerõ képzetlenebb mindnél: a teljes „munkaerõ-állomány“ csaknem felének nincs piacképes képzettsége. Sok jó szakmunkás kellene, esztergályos, vízvezeték-szerelõ? És rengeteg középszintû, 5-10-15 ember tevékenységéért felelõs vezetõ: gyárba mûszakvezetõ, bankba osztályvezetõ. Óriási hiány van belõlük. Ma a multik maguk képzik középkádereiket, ahelyett hogy az iskolák „állítanák elõ“ ezt a réteget. Az ELTE Jogi Karának szenátusában tagtársam a T-Com jogi osztályának a vezetõje. Panaszkodik: az egyetemet nem érdekli, milyen szaktudású diplomásra van kereslet. Miért nem alkalmazkodik az oktatás a gazdaság igényeihez? Mert a magyar társadalom és politika abban a tévhitben él, hogy oktatásunk színvonala megfelel a kor követelményeinek. Oktatásunk persze pont olyan, mint maga az ország. Fejlett államokban a rendszer intézményesen garantál szociális, kulturális, polgári és egyéb jogokat. És hogyan intézõdnek az ügyek nálunk? Az emberek a kapcsolatrendszerük révén próbálják érvényesíteni az érdekeiket. Itt abba nõtt bele a polgár, hogy ha valamit el akar érni, nem az az elsõ kérdése, mit tudok, hanem az, hogy kit ismerek. Ne tanulj, fiam, hanem netvörköt építs? Úgy. A magyar ember élete gyakorlatilag kapcsolatrendszere megszervezésébõl áll. Természetesen a gazdaság sem különb. Ezért írtam: meg kell dõlnie. Pécsett az egyetem gazdasági tanácsának vagyok az alelnöke. Tudja, mi történik, ha nézetkülönbség támad a karok között? Mindenki rohan Pestre a szakállamtitkárhoz. Aki persze nem magával a problémával foglalkozik, hanem a minisztérium kapcsolati hálójának karbantartásával. Döbbenetes. És ez megy mindenütt. Hozok egy saját példát. Sokáig éltem Amerikában, amikor hazatelepültem, honosítani kívántam a jogosítványomat. Kaposváron lakom, van ott egy kis birtokom, bementem a helyi okmányirodába, és átnyújtottam az ügyintézõnek a New York-i jogsimat, hogy szeretnék egy magyart is. Azt a választ kap-
tam, hogy nem tud segíteni, tegyem le itthon is a vizsgát. De hát, hölgyem – szólok én -, létezik egy államközi megállapodás az USA és Magyarország között, tessék, itt a weboldal címe, csak rá kell kattintani... „Lesz szíves odébb állni, ne szórakozzon velem, hosszú a sor, ismétlem, tegye le azt a vizsgát.“ Mesélem otthon a lovászlánynak, mi történt... Lovászlánynak? Lovászlánynak. Szeretek lovagolni... Na, szóval mondja nekem a lovászlány, hogy a hivatalban dolgozik a keresztanyja, megkérdezi tõle, mit lehet tenni. A keresztanya el is intézte, hogy az okmányiroda vezetõje útbaigazítást kérjen Budapesttõl. Budapest pedig elmagyarázta neki, hogy igazam van, mire szépen megkaptam a magyar jogosítványt. Kár, hogy nincs mindenkinek lovászlánya. Valamilyen lovászlánya szinte mindenkinek van – és az ismerõs ismerõsének az ismerõse elintéz valamit, ami egyébként járna. A magyar politika is lovászlányok játéka: kizárólag kapcsolatrendszerben gondolkodik. Ezért vélem úgy, hogy visszavonhatatlanul megbukott. Sajnos hiányzik az a szellemi infrastruktúra, amely visszaterelné a helyes útra a politikusokat. Nincs, aki kiigazítson, nincs, aki azt mondaná, hogy nagy marhaság, amit most csinálsz, miniszterelnök úr. A tudomány dolga volna a kiigazítás? Persze. A legjobb példa az euró bevezetése körüli hajcihõ. A Financial Timesban is megírtam: a politikusok elhitették egész Magyarországgal, hogy érdekünk az euró mielõbbi bevezetése. Kormánypártok és ellenzék, valamint mind a hat nagy magyar egyetem gazdasági tanszéke és persze a Magyar Nemzeti Bank is lelkesen részt vesz az euró körüli mítoszépítésben. Miért lenne mítosz? Nem érdekünk teljesíteni a maastrichti kritériumokat: csökkenteni az inflációt, a költségvetési és az államháztartási hiányt? Nobel-díjas közgazdászok már a hatvanas években kidolgozták a valutaövezethez csatlakozás szakirodalmát. Beszélnek úgynevezett nominálkonvergenciáról – ezek az ön által is említett kritériumok – és reálkonvergenciáról. Utóbbin azt értjük, hogy a csatlakozni kívánó ország gazdasága, munkaerõpiaca, jogrendszere felzárkózzék a valutaövezet struktúrájához. Tudtommal Brüszszel „csupán“ azt követeli meg, hogy csökkenjen a hiány, mérséklõdjék az infláció. Tévedés. Brüsszel nyolc éve szajkózza, hogy a gazdaság felzárkózása – tehát a reálkonvergencia – nélkül nem enged be minket az euróövezetbe. A magyar GDP, vagyis az egy fõre jutó nemzeti össztermék jó ha figyelünk
az uniós átlag mindössze 53 százaléka: egy átlag magyar feleannyi értéket állít elõ, mint mondjuk egy berlini. A mai napig virulnak nálunk a szocializmus gazdasági mechanizmusai, csak rájuk ragasztottuk a piacgazdaság címkéjét. A magyar GDP jelentõs részét a multik termelik. Tõlük eltekintve a magyar gazdaság gyakorlatilag az, ami volt. Politikusaink arról szónokolnak, hogy 3 százalék alá kell szorítani az inflációt, miközben a felzárkózás folyamata önmagában plusz évi 2-3 százalék pénzromlást generál. Vagyis ha teljesítjük a maastrichti feltételeket, lemondunk a felzárkózásról, következésképpen nem lesz eurónk. Viszont ha nem teljesítjük, akkor meg azért nem lesz eurónk. Ez nem hangzik jól. Nem. Mi van, ha csatlakozunk az eurózónához, és a közösségi valutával a zsebünkben próbáljuk közelíteni az EU-átlagot? Úgy járnánk, mint a németek az újraegyesítéssel: a nyugatnémet gazdaság kis híján belerokkant a keletnémetek „befogadásába“, a „demokratikus“ márka egy az egyben való átváltásába. Ráadásul bennünket nem fog megmenteni a „gazdag nyugati testvér“. Az uniós valuta nemcsak gazdasági, hanem politikai, lélektani kérdés is. Brüsszel megteheti, hogy nem ad eurót, miután be-
vitt minket az EU-ba, és multijai elfoglalták az új csatlakozók által kínált piacot? Meg is teszi. Mert ismeri a német példát, és tudja, hogy annak idején a görög és a portugál gazdaságnak is ártott a korai euró. Addig magyarázza, amíg meg nem értjük: „Méreg nektek az euró! Ha felkészületlenül vezetitek be, leáll a felzárkózás, és kezelhetetlen társadalmi feszültségek gerjednek, ami már az egész unióra kihat. Ebbõl nem kérünk, és te se kérj.“ Ön szerint mikor lesz eurónk? Az európai jegybank idén publikált tanulmánya 2025-re várja, hogy a magyarok, a csehek, a szlovákok és a lengyelek „megérnek“ a közös valutára. 2025? 2025. Ha egyáltalán. Mikorra várja, hogy a magyar gazdaság bedõl, vagyis fizetésképtelenné válik? Öt éven belül. A napokban bejelentett 1 százalékos GDP-növekedés az EU legalacsonyabbja, ráadásul az infláció rosszabb még a vártnál is. Ezek azt mutatják, hogy a termelés növekedéséhez szükséges képzett munkaerõ kimerült, a fogyasztásra alapozott növekedés pedig a megszorítások következtében beszûkült. Na de, most jön 7000 milliárd forint az EU-tól az Új Magyarország Fejlesztési Tervre.
Ha az egészségügyi törvény kapcsán a kormánypárti képviselõkhöz volt egy-két kedves szavam, itt az idõ, hogy a Fidesz-KDNP- képviselõkhöz is szóljak. Szintúgy kedveset... Az ok: a lisszaboni szerzõdés megszavazása – csont nélkül. Hadd kezdjem a legegyszerûbb, legkézenfekvõbb kérdéssel: ki az közületek, akinek a leghalványabb fogalma is van arról, mit szavazott meg? Nos? Miért hallgattok? Miért ez a csönd? Megmondom én, ha nektek kellemetlen: egyikõtöknek sem volt halvány fogalma arról, mit szavaz meg... Nem volt, mert nem is lehetett. Mert a szavazás napján kaptátok meg a négyszáz (400!) oldalas mellékletét annak a szerzõdésnek. És bele sem pillantottatok, hiszen bele sem pillanthattatok. Így volt, barátaim? Így volt... És akkor muszáj lesz megkérdeznem másodjára, vajon helyes-e, ha egy képviselõ olyasmirõl szavaz, amirõl halvány fogalma sincsen? Nos? Miért hallgattok? Miért ez a csönd? Megmondom én, ha nektek kellemetlen: nem helyes, ha egy képviselõ olyasmirõl szavaz, amirõl nincsen halvány fogalma sem. És amikor azt mondom, nem helyes, kifejezetten megengedõ vagyok. Megengedõ, szûkszavú és jóságos. Hiszen sokkal többet és sokkal csúnyábbakat kellene igazság szerint mondanom. jó ha figyelünk
Sok pénz, amelyet a politika szétszór majd a kapcsolati hálók mentén, bármelyik oldal van is hatalmon. Lesz egy enyhe „jóérzési periódus“ 2009-ben, kell az a választások elõtt, de amikor a pénz elúszik, nincs tovább – a gazdaság növekedéséhez szükséges tényezõket az Új Magyarország Fejlesztési Terv sem építi fel. Mi jön a bedõlés után? A jelenlegi gazdasági, kulturális, szellemi, oktatási, politikai elit végképp elveszíti hitelességét, eltûnik a színrõl, s jön az új elit. Honnan? Európából. Keresztes lovagok 2.? Akár... Az EU hatalomra segíti majd azt a társaságot, amely hûségesen végrehajtja Brüsszel utasításait. Már a jelenlegi kormányt is EU-szolgalelkûséggel vádolja a jobboldal. Sajnos alaptalanul. Brüsszel megmondja, mit kellene tennünk, s mi nem hallgatunk rá. Kiváló barátom, Romano Prodi olasz kormányfõ – én voltam az esküvõi tanúja – meséli nekem, ahányszor csak találkozunk, hogy a magyarok mindig mindent jobban tudnak, és mennek a maguk feje után. Nehéz velünk. Nagy József – 168 Óra, Nemzeti Hírháló
Mert az a helyzet, drága barátaim, hogy valószínûleg tényleg nagyon fontos dolog az atlanti integráció. No nem azért, mert ez önmagában érték, vagy önmagában jelent bármit is – nem, barátaim. Csakis és kizárólag a kényszer miatt. Tudjátok, ha a mentõcsónak már két hete hánykolódik a tengeren, és nincsen semmi más, csak tokaszalonna, akkor a legmegrögzöttebb vegetáriánus is hamar meggondolja magát. Ilyesmi minekünk az atlanti integráció. Ez a mi kis mentõcsónakunk. Nincsen hová kiugrani belõle. Lesz ez még máshogyan is, persze, emlékezzetek szavamra, úgy húsz év múlva már egyáltalán nem lesz Európai Unió, de lesz helyette sok-sok egymással versengõ, nacionalista nemzetállam, és akkor majd egyáltalán nem lesz mindegy, ki milyen lelki és anyagi állapotban kezdi az új, az igazi „versenyt“. De tény: addig – vagyis most – fontos ez az atlanti integráció. Viszont az sehol sincsen lefektetve, hogy ameddig ebben az egy csónakban ülünk, nekünk kell pucolni folyton a cipõket. A mindenki cipõjét. De ti most, drága barátaim, amikor olvasatlanul, ostobán és kikötések nél7
kül megszavaztátok a lisszaboni szerzõdés ratifikálását, bizony szépen megleheltétek és átsikáltátok a mindenki cipõjét. Feriét is. Fénylik is, mint a Salamon töke. Brávó! S hogy mit is kellett volna tenni helyette? Ez sem olyan bonyolult ám! Elmondom a legegyszerûbbet. Fel kellett volna állni valakinek, és nagyjából a következõket elmondani a parlamentben: Tisztelt Képviselõ Társaim, Tisztelt Kormány, Tisztelt Európai Unió! Mi, a magyar polgári oldal képviselõi tisztában vagyunk az atlanti integráció jelentõségével és fontosságával. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy a magyar nemzeti integráció éppen olyan fontos kérdés, és legalább annyira lényeges probléma, amelynek megoldása nem tûr halasztást. Nem tûr halasztást, ugyanis csak az a nemzet viheti sikerre az atlanti integrációt, csak az a nemzet lehet teljes értékû és hasznos tagja az Európai Uniónak, amely nemzet sikerrel megoldotta saját nemzeti integrációját. Tisztában vagyunk azzal is, hogy Európa számos nemzete nem értheti ezt a problémát, ugyanis a huszadik század bennünket szabdalt szét a legkegyetlenebbül, és Magyarországot, a magyar nemzeti közösséget csonkolta leginkább. Az Európai Unióban ismert és alkalmazott megoldás az állampolgárság letelepedéshez és az adott államban éléshez nem kötött megadása. Ez a magától értetõdõ lehetõség és jog, amely egyezik erkölcsi felfogásunkkal éppúgy, mint az unió gyakorlatával, különösen fontos a mi számunkra, három okból is. Az elsõ ok – mint mondtam – az, hogy az unión belül mi vagyunk a legszétszórtabb, leginkább megcsonkított, legnagyobb nemzeti kisebbséggel rendelkezõ nemzet. A második ok, hogy Schengen éppen az unió határain kívül rekedt, és uniós tagságról még a távoli jövõben sem reménykedhetõ magyar nemzeti kisebbséget sújtja leginkább, és ezt a tényt nem hagyhatjuk és nem is hagyjuk figyelmen kívül. A harmadik ok pedig az, hogy a világon páratlanul és egyedülálló módon nekünk van csak olyan kormányunk, amely három évvel ezelõtt saját nemzete ellen kampányolt, s ezzel alig-alig gyógyuló sebet ejtett a Magyarország határain kívül élõ magyarok lelkén. Tisztelt Képviselõ Társaim, Tisztelt Kormány, Tisztelt Európai Unió! A magyar polgári ellenzék kidolgozta és ezennel benyújtja a parlamentnek a határon túli magyarok állampolgárságáról szóló törvénytervezetet. A törvénytervezet mindössze nyolc paragrafusból áll, nagyjából egy óra alatt megtárgyalható. Amennyiben a parlament a törvényt elfogadja, úgy a polgári ellenzék haladéktalanul hozzájárul a lisszaboni szerzõdés ratifikálásához. Ellenkezõ esetben nem áll módunkban a ratifikálást megszavazni, mert – amint mondtam –, meggyõzõdésünk, hogy az atlanti integráció elképzelhetetlen a magyar nemzeti integráció nélkül, másrészt azért, mert a lisszaboni szerzõdést és annak négyszáz oldalas mellékletét ma kaptuk meg, és azt sem tudjuk, mi van benne. Felelõs képviselõkként pedig nem áll módunkban olyasmirõl szavazni, amelynek tartalmát nem ismerjük. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket! (Taps az ellenzéki, rémült kuss a kormánypárti oldalon...) Nos, drága barátaim, ennyit kellett volna elmondani. Ehelyett ti megszavaztátok, anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalmatok lett volna arról, mit is szavaztok meg. Nem lesz ez így jó. És akkor ismét finom voltam. Hogy ne mondjam, úriember... De azért a fene egyen meg benneteket... Bayer Zsolt, Magyar Hírlap
Kedves Hegyvidékiek! Eljött az az idõ, amikor szembe kell nézni a vágyálmok és a valóság közötti éles szakadékkal. Eljött az az idõ, amikor az Orbán Viktor vezette megélhetési bandát, másnéven Fideszt – néhány tiszteletreméltó kivételtõl eltekintve – el kell sûllyeszteni a történelem árnyékszékében. 8
Erre figyelmeztetlek benneteket immár több mint két éve, mivel – a színfalak mögé csak néhány pillanatra is bekukkantva a polgári körök mozgalmában kifejtett tevékenységem során – sokasodni láttam a baljós jeleket. A logikátlan lépéseket. Az inkompetens, idióta és aljas személyeket a Fidesz és a polgári körök körül. Konkrétumot ez akkor öltött testet, (és ekkor jelentettem be a kilépésemet rövid, két éves tagságom után, a nagy nyilvánosság elõtt a Fideszbõl, és ekkor oszlattam fel az általam alapított Hegyvidéki Lokálpatrióta Polgári Kört) amikor a sok szöveget végre bizonyítható és félreérthetetlen tett követte: amikor a Fidesz – Orbán vezetésével – megszavazta a románok EU tagságát – semmilyen feltételt nem támasztva. Erre figyelmeztettelek benneteket pontosan két éve is, amikor – aljas módon, sutyiban, mindenféle nyilvánosságot kínosan elkerülve, szintén Karácsony elõtt két nappal (milyen véletlenek vannak), amikor mindenki teljesen mással van elfoglalva – 2005. december 22-én megszavazták az ún. EU Alkotmányt. Anélkül, hogy errõl népszavazást kezdeményeztek volna. Társadalmi vitát. Civil diskurzust. Szakértõk véleményézést. Semmi. Ugyanúgy nyomkodták a gombokat akkor is, mint most, – ahogy a dán képviselõ megjegyezte (lásd elõzõ levelemet) úgy látszik ehhez szoktak hozzá. Hogy felülrõl utasítják õket. Õk meg – jó megélhetési politikusokként – teszik a dolgukat. Akkor a fidesz erõtlenül fölvetette, hogy talán a keresztény gyökerekre való utalást is kéne ennek tartalmaznia. Most már ettõl a látszatellenkezéstõl is elállt, és megszavazta a Lisszaboni Szerzõdést, amely 95%-ban megegyezik az elõzõ irománnyal. Bayer Zsolt nem ment olyan messze, hogy azokat a képviselõket, akik megszavazták a Lisszaboni szerzõdést, hazaárulóknak nevezze. Én ezt most ismételten és megint megteszem. Megmondom õszintén, és ezt megírom Neki is, hogy ezt a lépést nem vártam tõle, és ezért Zsoltot minden csodálatunk megilleti. Ez már csak egy hajszállal van attól, hogy kilépjen a Fideszbõl. Ez már nyílt hadüzenet az általa alapított pártnak és annak vezetõjének. Lovas István, Tóth Gy. László, és most Bayer Zsolt. Õk a mi példaképeink, a Sajtóklub tagjai. Most már mind a hárman elhatárolódtak ilyen vagy olyan keménységgel és nyíltsággal a Fidesztõl és Orbán Viktortól. A negyedik Bencsik András, akinek a tevékenységét nehéz lenne logikai lépésekkel jellemezni. Még nehezebb lenne a jellemét jellemezni. Bayer Zsolt nem ment olyan messze, hogy lehazaárulózza Orbán Viktort. Én most ezt megteszem. Számomra Orbán Viktor nagyobb hazaáruló, mint Medgyessy Péter. Medgyessy Péter egy megszállt országban arra vállalkozott (természetesen önként és dalolva), hogy rendõrspicliként saját munkatársaira jelentsen. Ezt nem nevezik hazaárulásnak, ezt aljas becstelenségnek nevezik. Orbán Viktor egy saját szavaival „szuverén országban“ (mondta a Jókai klubban saját füleitek hallatára, emlékezzetek, valamikor 2003. õszén), az Alkotmányt elárulta és lemondott Magyarország függetlenségének egy részérõl. A nevünkben! Hogy ki hatalmazta õt fel erre? SENKI! És hogy mennyirõl? Azt még nem tudjuk, mivel SENKI sem ismeri ezt a szerzõdést. Hogy mennyiért? Ami a Nemzetet illeti, nulláért. Semmiért. Ami az õ személyét illeti, reméljük, hogy egyszer erre még fény derül. Véleményem szerint Orbán Viktor kártékonyabb a Nemzet számára, mint Gyurcsány Ferenc. Gyurcsány Ferenctõl soha, semmi jót nem vártunk. Azt kaptuk tõle, amire számítottunk. Tudtuk, hogy egy aljas gazember, egy hazaáruló, egy pojáca, egy köpönyegforgató, egy idióta. Orbán Viktorról azt hittük, hogy egy magyar hazafi. Egy igazi szabadsághõs. Egy valódi demokrata. Az utolsó reménységünk. A végsõ szalmaszál. Ebbe kapaszkodunk 5 hosszú éve. Ezt a képet köpi most õ maga szembe – ki tudja, hányadszor. Ideje felébredni, hogy bilibe lóg a kezünk. A többit olvassátok Bayer Zsolt tollából, akinek az írása nem jelenhetett meg a „jobboldal“ nyomtatott sajtójában, még saját lapjában, a Magyar Nemzetben sem, és ezért a Magyar Hírlapban jelent meg elõször. Várkonyi Zsolt – Barikád.hu
jó ha figyelünk
Vendég Bogár László korunk kiemelkedõ magyar gondolkodója. Nemcsak egyszerûen közgazdász, hanem a társadalmi mozgásokat egy összefüggõ rendszerben tanulmányozó tudós! Megállapításai, következtetései felfordítják a neoliberális, globalista káoszlovagok monoton, áltudományos hegemóniáját. „Adjatok egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot” – és Bogár László megtalálta a szilárd pontot. A „Magyarország és a globalizáció” címû mûve szintén kötelezõ olvasmány a nemzetféltõ, gondolkodó jobboldaliaknak, csakúgy mint a nemsokára megjelenõ „Hálózatok ura", melybõl most részleteket közlünk kedvcsinálás gyanánt: Elsõ tétel: A globalizációról: kibontakozóban van egy, a „valóság leváltására” irányuló folyamat, amelynek sem okait, sem következményeit nem látjuk tisztán, de az egyre valószínûbbnek látszik, hogy drámai fordulatot jelenthet mind az emberi társadalmak, mind a földi bioszféra jövõje szempontjából. Második tétel: mi jellemzi a világfolyamatokat 2001. szeptember 11 után?. Mi húzódik meg a „civilizációk összecsapása” teória mitológiai rétegei alatt, mit jelent Kína, India és az iszlám egyre nyilvánvalóbb kísérlete a Nyugattal szembeni történelmi pozíció-elõnyük visszaszerzésére? Hogyan érinti ezt a gigantikus küzdelmet az, hogy a fosszilis energiahordozókkal való rablógazdálkodás korszaka a végéhez közelít? A harmadik tétel Európa válaszreakcióit igyekszik feltárni, amelyek Igyekszünk felvázolni Európa „süllyedésének” fõbb dimenzióit, és azokat az okokat, amelyek földrészünket egyre inkább meghasítottá és identitásában elbizonytalanodóvá teszik. A negyedik tétel az addig leírt folyamatoknak egy Magyarország érték-mezõiben zajló pusztító következményeit igyekszik számba venni. Igyekszünk beazonosítani az elmélyülõben lévõ válság különbözõ rétegeit, azt az évtizedek óta (lassan egy évszázada!) fennálló „szocietális lejtõt", és persze azokat az egyre hamisabb válaszokat, amelyeket komprádor elitjei adnak erre a kihívásra. Végül az ötödik tételben összefoglaljuk a jövõvel kapcsolatban megfogalmazható „forgatókönyveket", A kialakult helyzet összetettsége minden képzeletet felülmúl, ezért aligha hihetõ, hogy viszonylag gyors, sikeres és „olcsó” választ találunk egyre súlyosabb lét-dilemmáinkra. Ráadásul, „az idõ nem nekünk dolgozik"! Elsõ tétel: a „megvalósult abszurditás” világa. Ma már unalmas közhely, hogy az emberiség saját élõhelyét, a Földet, mint végfelszámolási fázisban lévõ, csõdbe jutott vállalkozást kezeli. Látja már lét-roncsoló tetteinek fenyegetõ következményeit, ám makacs, perverz következetességgel folytatja mindezt, sõt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását a „haladás", a „fejlõdés” és más hamis meta-fogalmakkal illetni. Ami tehát „van", az éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos következményekkel járjon az egész földi lét számára. Az is evidencia ma már, hogy mindennek végsõ oka a nyugatias modernizáció planetáris dimenziójú diktatúrája, de az is látszik, hogy ez a létmód a XX. században kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ készül adni. A jó ha figyelünk
„globalizáció” olyan új lét-mód az emberiség történetében, amely, ha lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség utolsó lét-módja is lesz. A nyugatias modernizáció felélte tartalékait, és csak olyan brutális lét-kifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos dilemmára a lét-mód urai logikailag két féle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló „de-szakralizációs” folyamatot visszafordítva, a világot a lassú „re-szakralizáció” felé terelve próbálják a létezés veszélyesen megbomlott belsõ egyensúlyát helyreállítani. A másik lehetõség az „elõre menekülés” volt, vagyis a de-szakralizációs lét-roncsolás kvázi-végtelen mélységekig való kiterjesztése. A de-szakralizáció brutális elmélyítésére épülõ planetáris diktatúrák „prototípusai” voltak Hitler és Sztálin konstrukciói. Megjelentek azonban a re-szakralizáció óvatos és ellentmondásos kísérletei is, Roosevelt New Deal-je, illetve a „szociális piacgazdaság” eszméjére épülõ nyugat európai „welfare state” képében. A 70-es évek végétõl a modernitás urai egy eddig ismeretlen logikájú új lét-mód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon „globalizációnak” neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerûen „leváltja” a lázadni próbáló valóságot. És ezzel kezdetét veszi a „mesterséges valóság” felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka. Az emberi civilizáció, születése óta három alapkérdésre keresi a választ. Mi az anyag, mi az élet, és mi a lélek? A háromnak látszó kérdés persze valójában egy, mi a létezés e három dimenziójának közös „gravitációs központja", a káosz-elmélet titokzatos „attraktora", a mikro-kozmosz mínusz végtelenétõl a makro-kozmosz plusz végtelenéig tartó tér „közepe"? Ha tehát a létezés e három alapdimenziójának megjelenési formáit (anyag, élet és lélek) mesterséges konstrukciókkal helyettesítjük, felszámolhatóvá válik a modernitás deszakralizációja ellen forduló lét lázadási potenciálja. Az anyag-tudományok ontják a mesterséges anyagok tízezreit. A globalitás az anyag legmélyebb szervezõdési szintjeire is behatol, és brutális lendületességgel tépi fel a szervezõdési szinteket védõ burkokat. A mûanyagok (és ebben az értelemben a maghasadás elvén mûködõ atombomba és békés célú atom-reaktor fûtõanyaga és égésterméke is mûanyag) veszélyessége hihetetlen gyorsasággal nõ. Minél erõszakosabban tépjük fel a lét-szintek védõburkait, annál kockázatosabb energiákat kell felhasználni e beavatkozásokhoz. A másik oldalon a természet (a valóságos valóság) egyszerûen nem ismeri fel ezeket az anyagokat, és így nem is tudja õket visszafogadni örök körforgásába. És a legnagyobb, egyelõre ismeretlen súlyú fenyegetést jelent e termékek használata. Az evolúció ugyanis nem képes ilyen rendkívül rövid idõ alatt alkalmazkodni. Az életünket megkeserítõ allergiáktól a rákig számos betegség legmélyebb okát nagy valószínûséggel a végtelenségig fokozódó brutális alkalmazkodási kényszer, adaptációs-nyomás jelenti. A fogamzásgátlók többsége a nõi szervezetbõl kiürülve még évtizedekig változatlan formában kering a vízkörzési rendszerekben, és az ivóvíz kiszûrhetetlen tartozékaként 9
kerül vissza az állati és emberi szervezetekbe a vegyszer maradványokkal együtt. A mûanyagok áttekinthetetlen tömege is, de fõként egymásra-hatásuk ismeretlen és feltáratlan kölcsönhatásainak hatványozott gyorsasággal növekvõ számával szédítõ iramban és követhetetlenül növeli a kockázatok és mellékhatások veszélyét. Hasonló jelenségek vannak kibontakozóban ott, ahol a globalitás titánja, egyfajta genetikai hackerként, az élet kódjait tépi fel. A genetikailag módosított élõszervezetek létrehozásával az emberiség újabb határokat készül átlépni. Teszi ezt nagyjából ugyanolyan körültekintõ módon, mint ahogyan az imént a mûanyagoknál láttuk. (Egyébként a genetikailag módosított élõlények is mû-anyagoknak minõsülnek, hiszen a lényeg ugyanaz, a lét védõburkának azelõtt lezajló brutális feltépése, hogy megismernénk a folyamatok valóságos természetét.) Az un. génsebészet ma úgy juttat idegen géneket egy élõszervezetben, hogy nincs pontos képe arról, hogy az adott gén-szekvencia hová fog beépülni. Márpedig ez nagyon nem mindegy! Más és más következmények jelentkezhetnek aszerint, hogy hová épül be a mesterségesen bejuttatott elem. A másik vészjósló mozzanat, hogy a természetben egy gén-szekvencia soha nincs állandóan bekapcsolva. Vagyis egy ma még ismeretlen mechanizmus, csak akkor aktiválja az adott génszakaszt, ha arra a szervezet egésze számára szükség van. Egy erõszakos beavatkozással minden bejuttatott gén állandóan be van kapcsolva. Mivel ez az evolúció milliárd éves történetében soha nem fordult elõ, csak találgathatjuk, mik lesznek a lehetséges következmények! A genetikai állomány döntõ többségérõl eddig úgy gondolták, teljesen feleslegesen létezik, a régmúlt idõk régen használhatatlanná vált maradványának, vagy túlbiztosításnak vélték. Most van kiderülõben, hogy ez a hallgatag mély, vagyis az állomány nagyobbik része valójában a finom szabályozás ma még teljesen ismeretlen mechanizmusok alapján mûködõ komplex rendszere. Minden genetikailag módosított élõ anyag biológiai pokolgép, amelynek idõzítésérõl fogalmunk sincs, és legfeljebb reménykedhetünk, hogy nem akkor és nem ott lép majd mûködésbe, ahol a pusztító következményekre a legkevésbé számítunk. Ráadásul mindez csak a folyamatok belseje! A külsõ hatásoknál teljesen tisztázatlan, hogy a nem génkezelt élõlényekkel való kölcsönhatások során milyen következmények szabadulnak el. Hogy az örökítõ anyagok spontán keveredése hogyan alakíthat át egész élõhelyeket, vagy láncreakciószerûen akár az egész ökoszisztémát. Mint ahogyan az is feltáratlan, hogy a manipulált élõ anyagot elfogyasztó élõ szervezetek hosszú távon hogyan reagálnak majd minderre. A létszervezõdés harmadik szintjét a lélek, az emberi tudat, tágabb értelemben az emberi természet jelenti. Az új spirituális evolúció azonban a lét új minõségét teremtette meg. Kinyílik a lehetõség arra, hogy az emberi kultúra megértve a létbe rejtett rétegeit, segítsen létesülni olyan folyamatoknak is, amelyek ugyan a lét-potencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia lehetõségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri, és gondozni kezdi a lét-szervezõ értelmet, és ezzel kinyílik a lét-harmónia folyamatos újratermelésének lehetõsége, hiszen a kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent. A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció de-szakralizációs korszaka. A szakralitással szembeforduló, pusztító lét-programja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben természet-adta módon benne lévõ szakrális identitás észrevétlenlecserélésére. Ennek az identitás-cserének a gépezetét jelenti a globális média értelmezõ és tematizációs hatalma, beleértve a szükséglet-termelés egész reklám-marketing masinériáját is. A tematizációs hatalom kettõs szerkezetû. Egy felõl mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki eldöntheti, hogy a világ végtelen történés-folyamából mi válik hírré és mi nem. 10
Más felõl óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, amit az fejez ki, hogy a hír-hierarchiában melyik hír hol foglal helyet. Az értelmezõ hatalom talán még ezeknél is nagyobb jelentõséggel bír, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalom-készlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtõ befogadó számára eleve eldönti a világ-szervezõ értelem általa felfogott minõségét. A globalitás lét-módja ezzel a tetszés szerinti identitás-cserével lehetõséget kap a mesterséges lélek felépítésére. Megnyílik elõtte az út az engedelmes tudat-cserélt munkaerõ és fogyasztóerõ állatok gigantikus csordáinak legyártására. Ez a folyamat hasonlít a vírus patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe az elsõ dolga, hogy a sejtmag örökítõ anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettõl kezdve nem a saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet sejtjei tehát vírus-gyárakká válnak. A konzum-idióta létkaraktere így válik a tõke forgási sebessége gyorsításának biológiai kellékévé, akinek mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen átpréselje magán azt a junk food logikára épülõ fogyasztási-cikk tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes hulladékként tételezhetõ. A globalitás stratégiai célja a fentiekben vázolt mesterséges valóság legyártása és üzemeltetése, annak érdekében, hogy egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azt az öko-szocio-kulturális lázadást, amelyet a modernitás létroncsolása váltott és vált ki a világ lokalitásainak érték-mezõiben. Ez a lét-mód az összetett intézményrendszert épített fel, amelynek kiterjeszkedését hatalmas mértékben segítik azok a gigantikus techno-evolúciós változások, amelyek éppen az elmúlt évtizedek során gyorsultak fel szinte követhetetlen tempójúvá. A terjeszkedés kulcs-szavai a liberalizálás, deregulálás és privatizálás. Ezek azok a planetáris hatalom-technikák, amelynek segítségével a globalitás felnyitja a lokalitások védõzárait, hogy korlátlan hozzáférést nyerjen annak érték-mezõihez. Mindez a hálózat kifejezéssel írható le, amely egyúttal egy vészjósló hasonlatot idéz elénk. Van ugyanis korunknak egy sötét és fenyegetõ fõszereplõje. E szereplõtõl valószínûleg a következõ, logikailag hibátlan levezetést hallhatnánk: Teljes liberalizálást akarok, tehát semmi és senki ne korlátozza a sejtek teljesen szabad szaporodását, teljes deregulációt akarok, tehát a szervezet neuro-endokrin szabályozó-rendszere nekem ne szabja meg, hogy mit és hogyan teszek. És végül teljes privatizációt akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immun-rendszer, tessék tehát privatizálni a tulajdonában lévõ szervezetet, például az én javamra. A rák-sejtrõl van szó! A globalitás lét-módjának bolygóméretû hatalmi rendszere átvitt értelemben a rák. A hálózatok e szép új világa három talapzata: a kényszerítõ, a fegyelmezõ és az értelmezõ hatalom. A kényszerítõ hatalmat, kissé leegyszerûsítve, a transznacionális, multinacionális vállalatok gazdaságinak látszó intézményi-hálózata jelenti. A munkaerõ tulajdonosok egy kisebb hányada közvetlenül az õ alkalmazásukban áll, egy további része a beszállítóiknál, végül a maradék tömeg, amelyeket úgy foszt ki ez a hatalmi-intézmény, hogy ehhez a helyi közösségek megfélemlített-korrumpált elitjeit használja közvetítõként. Az így kifosztottak sanyarú helyzetére hivatkozva szokták a globalitás védelmezõi felhívni a figyelmet arra, hogy milyen szomorú sors vár mindazokra, akik, szerintük, kimaradnak a globalizációból. (Pedig ez a globális roncs-társadalom a globalitás legjellemzõbb anyagcsere végterméke, tehát nagyon is belül van a globalitáson, csak mivel a globalitás urai odakinn tárolják õket, így sugallható a kívül maradottság hamis látszata..). A kényszerítõ hatalom szabad hozzáférést követel a helyi értékekhez, és minél alacsonyabb adót és bért kíván fizetni, illetve a lehe tõ legalacsonyabban akarja tartani a szabályozási szintet. Könnyû belátni, hogy az a beteg helyzet, hogy éppen õk azok, akik sikeresen versenyeztetik meg a lokalitásokat, hogy azok maguk szorítsák le minél alacsonyabb szintre a saját elemi szintû újratermelésükre még megmaradó erõforrásaikat, az egész világ gyorsuló ütemû lepusztulásához vezet. jó ha figyelünk
A globalitás hatalmi intézményi rendszerének másik fõ eleme a fegyelmezõ hatalmak világa. Az IMF, a Világbank, a WTO, a hitelminõsítõ intézetek, illetve auditáló óriáscégek képezik annak részeit. A fõ feladatuk, azon az ideológia kidolgozása, amely a lokalitások alávetését megalapozza. Aligha véletlen, hogy a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszava 1989 nyarán az IMF székházában tartott konferencián, Washingtoni Konszenzus néven éppen e szervezetek vezetõi által fogalmazódott meg. A stratégia lényege, hogy a helyi elitjeinek segítségével a kompádor-kollaboráns viselkedési mintákat tegyék az egyetlen lehetséges fokmérõvé, hogy szigorúan megbüntessenek minden elhajlást az ideológiai elvektõl. A figyelmeztetés elõször csak az ideológiai megbélyegzés szintjén zajlik, és, ha ez nem éri el célját, akkor kerülnek elõ a fenyegetés-fegyelmezés eszközei. Ezek egyik klasszikus eszköze a leminõsítés. A hitelminõsítõ intézetek tehát pillanatok alatt milliárddolláros összegek kiszivattyúzását tehetik lehetõvé a helyi értékmezõkbõl. A hatalom harmadik intézménye a globális média rendszer. A fõ feladata, hogy létrehozza, illetve folyamatosan üzemeltesse azt az értelmezési keretet és fogalom-készletet, amely a globalitás hatalmi rendjét, mint természeti törvényt tünteti fel. És amelyben minden ezzel való szembeszegülés csakis a tudatlanságot, vagy destruktív törekvéseket takar, így vagy a pedagógia, vagy a legitim erõszak eszközeivel kell fellépni ellene. Ez a masinéria teszi lehetõvé, hogy gyanús populista, nacionalista, protekcionista stb. elemként legyen megbélyegezhetõ bárki, aki csupán az adott helyi közösség alapvetõ érdekeit kívánja megfogalmazni, vagy képviselni. És fordítva, mintaszerû reformer, szabadelvû, demokrata stb. elemként legyen felmagasztalható mindenki, aki a globális hatalom-szerkezet urainak stratégiai érdekeit minél cinikusabb és gátlástalanabb módon komprádor-kollaboránsként kiszolgálja. Tekintettel arra, hogy éppen a tudatos leépítés nyomán egyre nagyobb az aránya a már teljesen szétbontottaknak, így számukra az elemi ösztönök minél primitívebb kiélhetõségének megteremtésével válhat önmagát erõsítõ örvényléssé mindez. A primitíven és harsányan roncsoló bulvár, az agresszivitást és alig leplezett pornográfiát terjesztõ talk show a létkaraktert formáló lejtõn egyre mélyebbre viszi a puszta fogyasztó-gépezetté tett, valóságos közösségeitõl és identitásától megfosztott egyént. Mindez az engedelmes globalo-karakter létrehozásával kiküszöbölni látszik a lázadási potenciált. A három intézményi pillér finom hangolását végzik azok a hálózatok (Trilaterális Bizottság, Bilderberg Csoport stb.), amelyek a globalitás lét-módjának hatalmi berendezkedését az üzemeltetés szintjén is zökkenõmentessé teszik. Az 1971 és 2001 közötti három évtized során látszólag semmi nem állt tehát ennek a Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman már többször idézett szlogenjére épülõ (The business of the business is the business) létroncsoló stratégia hálózati terjeszkedésének az útjába. 2001. szeptember 11.-tõl kezdve azonban a világ folyamatai máig sem feltárt fordulatot vettek. Ennek rövid kifejtésével folytatjuk. Második tétel, avagy „civilizációk összecsapása"? A szeptember 11.-éhez hasonló történések valóságos mozgatórúgóit és mélyszerkezetét a dolog természetébõl adódóan, soha nem ismerhetjük meg. Máig is így vagyunk például a Reichstag felgyújtásával, vagy a Kennedy gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában lehet: az egyik, hogy ami történt, az, bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények fokozatosan mégis csak „kirajzolják” azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplõket, amelyek közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez. Hogy a 2001. szeptember 11.-i események „úgy” bizonyosan nem történhettek meg, ahogyan azt a hivatalos jelentések, ma már közhely. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy több száz, vagy akár jó ha figyelünk
több ezer ember több évig tartó hatalmas anyagi erõforrások koncentrálását igénylõ és legalább három kontinensre kiterjedõ összeesküvését néhány fanatikus irányíthatja egy afganisztáni barlangból egy szál mobiltelefonnal, és hogy mindez teljesen kívül marad éppen mindennek elhárítása céljából üzemeltett szervezetek látókörén. És akkor még nem is említettük az akciósorozat befejezõ aktusának roppant bonyolultságú tudást, logisztikai összehangolást igénylõ feladatait, amelyeknek precíz végrehajtása még akkor is hihetetlen bravúr, ha mindezt az amerikai intézményi rendszer „belsejébõl” sokan és folyamatosan segítik. A rövidesen kifejtésre kerülõ következményekbõl viszont az ma már egyértelmûen kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség volt, mert a birodalomépítésének soron következõ feladatai végrehajtásához olyan felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítõ erejû csapásra hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés „casus belli", azt különösebben nem is tagadta a birodalom már az esemény után sem. Az tehát, hogy ma világháború folyik, az nem egy alaptalan feltételezés, hanem a korszak „hivatalos” megnevezése. Igyekezünk felvázolni, hogy miért vett új fordulatot a permanens planetáris polgárháború. Egy terminológiai kitérõ: Amikor a „birodalom” kifejezést használjuk, az nem automatikusan „Amerikát” jelenti. A globalitást igazgató „birodalom” ugyanis, nem, vagy nem elsõsorban a földrajzi térhez kötõdõ fogalom, hanem egy szimbolikus térben létezõ konstrukció. Kétségtelen, hogy a földrajzi értelemben vett „Amerika” e birodalom szempontjából kitüntetett „mûveleti terület", de a birodalom fontos intézményei nem feltétlenül itt találhatók, sõt a földrajzi térben való konkrét elhelyezkedésük egyre inkább közömbös. Amerika tehát kettõs szerkezetû, egyrészt a „nemzetállamként” létezõ USA, másrészt a globalitás birodalma, amely történetesen egy USA nevû helyi társadalom fizikai terét használja „hálózati központként". Hogy a kettõ mennyire nem azonos, az jól kiderül abból például, hogy ez a „birodalmi” Amerika gátlástalanul rablógazdálkodik akár saját „nemzettestével” is. Ennek drámai bizonyítéka az afrikai szinten élõ amerikai „underclass", amelynek iszonyú helyzetérõl a Katr ina hurrikán következményei során, mintegy „véletlenül” értesülhettünk. És történik mindez a világ leggazdagabb országában. Bár a globalitás lét-módjának stratégiai célja a „valóságos” valóság lázadásának kiküszöbölése volt a mesterséges valóság megteremtésével, a „projekt” sikerességét az utóbbi idõben egyre több mozzanat kezdi kétségessé tenni. A két legfontosabb ökológiai és szocio-kulturális okot az alábbiakban részletesen is kifejtjük. A nyugatias modernitás látszólagos sikerességét és erre épülõ világuralmát két fontos tényezõnek köszönheti. Az egyik, hogy az agresszív de-szakralizációjával szemben a világ más kultúrái sokáig teljesen védtelennek bizonyultak. A másik, eddig talán kevésbé feldolgozott mozzanat, hogy felívelésének ökológiai alapját a fosszilis energia-források felszabadítása jelentette. A modernitás kapitalizmusa semmiképpen nem épülhetett az emberiség által addig használt energia-források talapzatára. Az ugyanis, az emberi és állati izomerõ, illetve az igen gyenge hatásfokkal használt szél és vízenergia, a kapitalizmus terjeszkedésének sem össz-energia igényét, sem fajlagos energia felhasználás-intenzitási igényét meg sem közelítette. Ha a Nyugat nem talál rá a fosszilis energiákra, és nem tanulja meg az azokkal való rablógazdálkodást, akkor a kapitalizmus már a 18. század során elmerül a saját maga keltette reprodukciós katasztrófák lét-örvényeiben. A kultúrák leigázásához energia kellett, és a kultúrák leigázása szolgáltatta az erõforrásokat az energia-rablógazdálkodás felépítésére, vagyis lét-roncsoló szinergia alakulhatott ki. A ma létezõ szén, kõolaj és földgáz készletek nagyjából kétszáz millió év alatt jöttek létre, és a nyugatias modernizáció kapitalizmusa kb. kétszáz év alatt tüzeli el õket. A techno-evolúció tehát képes volt milliószorosára gyorsítani a természeti evolúciót, és ez az öngerjesztõ dinamika 1850 és 2050 között folyamatos gyorsulást követõen felte11
hetõleg lassítás nélkül rohan neki a „lét falának". A fosszilis energiák mennyisége véges, hisz keletkezésük százmillió éve befejezõdött. Ennél is drámaibb az „output” oldal, az emberiség ugyanis ezzel az egymilliószoros gyorsítással olyan brutálisan avatkozott be a Föld nagy rendszereibe, aminek végzetes következményeit csak most kezdjük megérteni. A szén-körzés bonyolult komplexuma százmillió évek alatt alakult ki, és vált az elmúlt néhány tízezer év alatt egy igen finom és kényes egyensúlyokra épülõ struktúrává. Egymással hihetetlenül bonyolult kapcsolatban lévõ visszacsatolásos mechanizmusok, „termosztátok", egész rendszere gondo skodik arról, hogy a példátlanul meleg és rendkívül kiegyensúlyozott klimatikus viszonyok fennmaradjanak. A modernitás és a globalitás e termosztátok jelentõs részét máris összeroncsolta, és jó úton van a teljes megsemmisítésük felé. A szénkörzési rendszer egyensúlyának felborulása hihetetlenül rövid idõ alatt magával ránthatja a víz és lég-körzési rendszereket is, és ennek következményei a legsötétebb katasztrófafilmek jóslatait is messze túlszárnyalhatják. Mindez tehát arra utal, hogy ez a gigantikus techno-evolúciós „krematórium” végzetesnek bizonyulhat. A globalitás „mesterséges (nem lázadó) valóság” felépítésére irányuló megaprojektje tehát a „külsõ természet” ellenállásán meghiúsulni látszik. De hasonló következmények mutatkoznak az emberi „belsõ természet” tereiben is. Ha az ökológiai értelemben vett bukás végsõ oka a de-szakralizációval szemben spontán keletkezõ lázadás, akkor ez még inkább igaz a szocio-kulturális belsõ természeti rendszerekre, így most röviden ezeket tekintjük át. A nyugatias kapitalizmus világméretû diktatúrája történelmileg a kettõs lét-agresszióra épül. Mind a világ ökológiai, mind szocio-kulturális értékmezõit kiaknázandó nyersanyaglelõhelyként, illetve hulladék-tárolóként kezelte és kezeli ma is. Eközben olyan kultúrákat roncsolt szét, esetenként semmisített meg, amelyeknek „üledékei” ma már igen súlyos fenyegetést jelentenek. Afrika és részben Latin Amerika gigantikus globalo-latrinává változott. A három legerõsebb és kulturális talapzatát mélységében tagoltan megvédeni képes három civilizáció azonban, bár egészen eltérõ stratégiákkal, de megkezdte védekezését, sõt részben ellentámadását. Az alábbiakban Kína, India és az iszlám szembefordulási kísérleteit próbáljuk áttekinteni. E három civilizációnak „személyes elszámolni valója” is van a Nyugattal. Mindhármuk esetében az alávetés olyan brutális és megalázó módjait használta velük szemben a Nyugat, hogy ez feltehetõleg igen mély nyomokat hagyott, amelynek következményei nehezen kiszámíthatók. Ráadásul azt sem árt felidézni, hogy mindhármuk olyan szocietális univerzumokkal rendelkeztek évszázadokon, sõt évezredeken át, amelyek teljesítménye, demográfiai potenciálja meghaladta az akkori Nyugatét, sõt az annak „elõd-szervezeteként” felfogható Római Birodalomét is. Ezek a szakrális mélyszerkezetüket tekintve a nyugatias létszervezõdési mód minõségét messze meghaladó onto-szociális értékekkel rendelkezõ kultúrák most mégis a nyugatias modernizáció és globalizáció lét-módját használják fel – hogy mire is? Ezt pontosan ma még aligha lehet megmondani. Egyelõre csak azt látjuk, hogy az õket hihetetlen brutalitással kifosztó és megalázó Nyugat lét-roncsoló eszközeinek, techno-evolúciós intézményeinek virtuóz alkalmazásával mintegy saját fegyverét fordítják kifosztójuk ellen méghozzá olyan sikeresen, ami minden képzeletet felülmúl. Közben persze az is kiderül, hogy mindez roppant lét-szervezõdési feszültségeket is kelt, hiszen mindhármuk esetében egy szakrális talapzatát még mindig örzõ szocietális univerzum alkalmazza elképesztõ lendülettel a de-szakralizálás pusztító, nyugatias technológiai értelemben vett technikáit. Mindennek nyomán hatalmas dimenziójú környezet-pusztítás, és vészjósló szocio-kulturális lepusztulás is végb
12
emegy értékte reikben. Kína a világ népességének 20%-át adja, de az üzemi balesetekben az egész világon elhunytak több mint fele Kínában hal meg, a bányaszerencsétlenségben elpusztultaknak pedig majdnem a 70%-a. Ez azt látszik megrendítõ módon igazolni, hogy bármi lesz is a gigantikus „lét-mód játszma” végeredménye, ezek a Nyugat ellen a Nyugat fegyvereivel lázadó szocietális univerzumok iszonyú árat fizetnek a játszma megnyerése érdekében. Kína gazdasági növekedése most már gazdaságtörténeti kuriózum, mert soha egyetlen ország modernizációs folyamata nem produkált ilyen hosszú ideig ilyen magas növekedési ütemet. Mindez a Nyugat uralta világgazdaság hatalmi rendszerét fergeteges gyorsasággal alakítja át. Óriási import keresletet teremt minden nyersanyag és energiahordozó iránt, és szinte letarolja a világ export piacait, leírhatatlan feszültségeket teremtve a világkereskedelem eddig fennálló rendszerében. A világtörténelem legnagyobb deviza-tartalékát felhalmozva Kína több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt birtokol már, így aligha véletlen, hogy a Wall Street utca táblája elé a „Great” szót biggyesztve az Economist már a címlapján utal az új világ-pénz-hatalmi komplexum létrejöttének tényére. Demográfiai súlya és hatalom-gazdasági térnyerése akár egy-két évtizeden belül is a Nyugat globális birodalmának kihívójává teszi Kínát, E mellett létezik egy jobb híján „mikro-globalizációnak” nevezhe tõ folyamat, amelynek során, kihasználva a már egy évszázada meglévõ alapszerkezeteket, Kína sikeresen épített ki egy rejtett világhatalmi struktúrát, a családi mikro-vállalkozások ma már egész Földünket átszövõ hálózatát. A legszerényebb becslések szerint is legalább tíz millió kínai család él ma már az öt kontinens szinte valamennyi országában, beleértve Fekete Afrika „legsötétebb” zugait, vagy éppen Amazónia õserdeit. A Mennyei Birodalom évezredes tudásait finom hálózatokon keresztül professzionális módon használja fel e gigantikus rendszer tökéletes összehangolására, arra, hogy mindenütt képesek legyenek komplex társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben egységes egészként fellépni a világhatalmi törekvéseik eszközeiként. Egyetlen évtizeden belül kiderülhet, hogy a világ teljes termék- és szolgáltatás igényét Kína, akár egyedül is képes kielégíteni a jelenlegi átlagos árak töredékét jelentõ ellenértékért. Ez azonban a Nyugat munkavállalói számára végzetes következmények k el járna. Aligha véletlenül fogalmaz úgy az Economist, hogy a „világ kapitalistái paradox módon egy kommunista diktatúrának köszönhetik jó szerencséjüket". Vagyis az átlagos nyugati bérek kevesebb, mint egy tizedéért a kínai munkás szinte minden, a világpiacok számára szükséges terméket, vagy szolgáltatást képes elõállítani. Bár a három nagy tömbön belül India Nyugat általi kifosztása volt a legalaposabb, ehhez képest nem látszanak nyomai a másik két rivális (különösen az iszlám!) esetében már felsejlõ tektonikus törésvonalaknak. Ennek részben az lehet az oka, hogy spirituális értelemben ez a roppant méretû, és mélységû univerzum mindig is bölcs derûvel szemlélte az izgága fehér ember diadalmas elõrenyomulásnak álcázott kétségbeesett menekülését a benne növekvõ spirituális ûr elõl. India politikai elitjei számára részben nyílván taktikailag is célszerû az, egy másik dimenzióban szintén riválisként feltûnõ, iszlámmal szemben árnyaltabb stratégiában lázadni a Nyugat ellen. India helyzete, elképesztõ erejû demográfiai potenciálja, és hatalmas lendületû elektronikai-informatikai térnyerése, kutatás-fejlesztési dinamikája, sõt egyes hagyományos nehézipari globalo-pozíciók megszerzése, és végül, de nem utolsó sorban intenzív hagyományos és nukleáris fegyverkezése azonban összességében azt jelzi, hogy a XXI. század végére feltehetõleg visszanyeri a világtérben a XVII. század elõtti évezred során elfoglalt pozícióit. Forrás: www.halasinfo.hu
jó ha figyelünk
Beszélünk a görög tudományról, görög bölcsekrõl, csak azt nem tesszük hozzá, hogy nagyrészt kis-ázsiaiak voltak. Mûvészet történetben tanulunk a dór oszlopokról, de azt nem tanuljuk meg, hogy a dórok primitív északi barbárok voltak, akik elpusztították a mykénéi és krétai kultúrát, és az õslakóknak több száz évre volt szükségük ahhoz, hogy a vad dórokat kultúrnéppé asszimilálják, hogy késõbb majd görögökké váljanak. Hogy a dóroknak semmi közük sem volt az achájokhoz, az ionokhoz és a hellénekhez. Hogy Róma egy imperialista birodalom volt, amely rabszolgatartó gazdálkodása és az ingyenélõ, nagyszámú római csõcselék (polgár!) miatt csak állandó háborúkkal és terjeszkedéssel tudta életben tartani a birodalmát, és amikor a terjeszkedési lehetõségek kimerültek, szégyenletesen összeomlott. Tanuljuk, hogy a rómaiak elõtt éltek valami titokzatos etruszkok, de hogy a római kultúra, már ami érték benne, az övékre épült, hogy a latin szókincs nagy része is az etruszkból származik, hogy Rómát az etruszkok alapították és az elsõ császárai, a Tarquiniusok, etruszkok voltak, és hogy az etruszkok agglutináló nyelven beszéltek, mint mi, azt nem tanuljuk. Michelangelo Naddeo, egy olasz írja az egyik könyvében: „Róma szennyvíz rendszerét (a Cloaca Maxima-t) etruszk királyok építették, minden bizonnyal a Kr. e. 7. évszázad végén. (A császárság bukása után is ez volt még Róma fõcsatornája.) Újabb 700 évre volt szükség ahhoz, hogy Vespasianus Rómát nyilvános árnyékszékekkel lássa el. (Ez akkora esemény volt, hogy Rómában a nyilvános illemhelyeket még ma is vespasianáknak hívják!) Õ vezette be a „Vizeletdíjat” (nem keverendõ össze a vizitdíjjal. Azt Gyurcsány vezette be, de csak azért, hogy Orbán nehogy hazugságban maradjon. Ha Orbán nem mondta volna, hogy õ be fogja vezetni, sosem tette volna, és akkor Orbán most szégyellhetné magát. Nem, nemes szíve ezt nem viselhette el. Ilyen nagy benne a „fraternitás”. Õ az „utolsó fráter”? – a ford.), és õ adta azt a választ a díj bírálóinak, hogy „Pecunia non olet” (a pénznek nincsen szaga). Az eredeti neve Titus Flavius Vespasianus volt. (Flavius volt az apja és Vespasia az anyja neve – talán az anyajogú társadalom maradványaként?) Janus temploma állandóan zárva volt az uralkodásának az utolsó 9 éve alatt (ez azt jelentette, hogy Róma nem háborúzott). A „vespasiánusi” béke szállóigévé vált. Õ igazi flavio volt.” Hogy mi a flavio? Kérem, ennek az úrnak a szóhasználata szerint Európa õslakói, egy agglutináló, finnugor jó ha figyelünk
nyelvet beszélõ nép, a magyarok és az etruszkok õsei. Egy békés kultúrájú nép, szöges ellentétben az indoeurópaiak, a sztyeppei nomádok, hódító, harcias és elnyomó kultúrájával. Mint honfitársa, Mario Alinei, az utrechti egyetem nyelvész professzora, õ is azt vallja, hogy az etruszkok az õsidõk óta a magyarok elõdei, vagy ha úgy tetszik, az elõmagyarok lakta Kárpát medencébõl, az európai bronz- és vaskohászat szülõhelyérõl vándoroltak Etruriába, és vitték magukkal a szaktudásukat. Ezt egy amerikai régész, Hugh Hencken kutatásai is megerõsítették. Szerinte az õ írásuk, a magyar rovás elõdje, a világ legtöbb írásának az alapja. („Még hogy a föniciaiak fedezték volna fel az írást?”- teszi fel a kérdést, kétségbe vonva a görög Herodotosz állítását. „Egy kereskedõ nép? Egy kereskedõ nem, hogy nem talál ki semmit, de még a vásárolt és továbbadott árúhoz sem tesz hozzá semmit. Mármint a hasznon kívül.”) Tudom, tudománytalan, nem folytatom. Naddeo megemlékezik egy Indus völgyi kultúráról, amelyet szintén az árják éltek föl. „Nem volt nagy civilizáció”- írja. „Nem épített Colosseumot vagy piramisokat, de Harappának csaknem minden téglaházában volt vízvezeték, külön fürdõszoba, és be voltak kötve a városi szennyvízrendszerbe.” Ezt a civilizációt a Kr. elõtti 2. évezred elején pusztították el a nomád árják. „A rómaiak a Colosseumot kétezer évvel késõbb építették, mint az indiaiak a szennyvíz rendszerüket, de nyilvános árnyékszékeket csak a császárkorban kaptak (Vespasianus) és a matronae (háziasszonyok) az insulae (lakótömbök) ablakából dobták ki a monnezza-t (hulladékot) és ürítették ki az éjjeliedényeket az utcára, ahogy még ötven évvel ezelõtt is tették Nápoly külvárosaiban. (Nápoly néhány körzetében még ma is (2006. nov.) a szemetet hetekig hagyják az utcán és a helyi önkormányzatot ez cseppet sem feszélyezi.) Mi hát akkor a „civilizáció”?” – kérdezi. Igen! Harappában nem voltak gladiátor viadalok és a nép nem gyönyörködött abban, hogy kiéheztetett vadállatok hogyan falnak fel élõ embereket, mint a magas római kultúrában, Európa szellemi elõdjében. A Kr. elõtti 2. évezredben emeletes, fürdõszobás, vízvezetékes házak álltak Kréta szigetén is. Aztán jöttek a dórok. Az indoeurópai dórok. Mi hát akkor az a bizonyos „görög csoda”? Hogy a görögök egy tönkretett civilizált nép szenvedései és a barbár hódítók körében végzett kultúrmissziós erõfeszítései következtében nagy nehezen megismerték, megértették, aztán úgy-ahogy tovább is fejlesztették leigázott elõdeik kultúráját, de amelyet mindig bemocskolt a hódító, háborúzó, kalózkodó, kereskedõ szellemük?
Bár az elõbb megígértem, hogy több „tudománytalan” dolgot nem írok, engedjenek meg még egy Naddeo idézetet: „A magyaroknak van egy sajátos vonásuk, amely szintén az õseurópaiakhoz köti õket: nem szerették a háborút. Tény, hogy a Pannonici (pannoniaiak, korábban flaviók – ford.) elvándoroltak, amikor a steppici (a sztyeppei, nomád indoeurópaiak – a ford.) fenyegették õket Európában. Késõbb még arra is képesek voltak, hogy Közép-Ázsiában a hunokkal (Naddeo nem hisz a hun-magyar rokonságban – a ford.), a törökökkel, a mongolokkal és a kínaiakkal elkerüljék az összeütközést. Az alánok (flavio-szkiták), akik után Dárius kutatott az európai sztyeppén, hogy leigázza õket, nem voltak hajlandók megütközni, hanem a király elképedésére elvonultak. Azt azonban megígérték neki az alánok, hogyha a földjüket megtámadja, az ellencsapásuk szörnyû lesz. Ehhez hasonló volt a finnek magatartása is az 1940-es háborúban, amikor az oroszok megtámadták õket. De hasonló volt a magyarok viselkedése, amikor a Warsói Szerzõdés 1956-ban megszállta Magyarországot. (A kommunisták könnyedén meghozták a határozatot Magyarország megtámadására, mert három évvel korábban a berlini felkelésnek azonnal vége lett, mihelyt a tankok beléptek az NDK-ba. De a magyarok nem németek.) Európában a magyarok nem kóborlók és fosztogatók voltak, mint a sztyeppeiek (indoeurópaiak – ford.) A magyarok, még ha rá is szánták magukat néhány támadásra Spanyolországtól Dániáig, mindig hazatértek Pannoniába. Mielõtt elhagyták Európát, õk (a pannonici) már letelepedett európaiak voltak. … Valószínû, hogy a magyarok a legrégebbi, legõsibb, igazi, idõtlen európaiak: csak eltávoztak az indoeuropaisodás legkezdetén.” Michelangelo Naddeo angolul kiadott könyvének a címe: Honfoglalás … the Magyars are back home – Honfoglalás … a magyarok újra itthon. Lehet, hogy ismét menekülnünk kell majd az indoeurópaiak (az EU) erõszakja és gátlástalansága miatt? Vagy … a véres forradalmat fogják kiprovokálni az újabb „unióval” szemben? Lehet, hogy Kurcsányt ebbõl a célból ültették a nyakunkba? Ezt kapta „pártfeladatul”? Mert akkor lecsaphatnának ránk, mint terroristákra, akiknek nincsenek emberi jogaik. Igazi európai megoldás volna! Európa, ahol szabad ég alatt, szabad országban, szabadon mondhatjuk, ami szabad! Éljenek a gyûlölettörvények!!! Le a holokauszttagadókkal, elvtársak!!! Röcsöge –FÚSZ
(folytatjuk...) 13
(FÚSZ-NIM: Magyarország vezetõi már megtették 2007 december 17-én a Lisszaboni Szerzõdés ratifikálásával – a többi tagország vezetõi még visszaléphetnek) A Lisszaboni Szerzõdés – az átnevezett EU Alkotmány – lényeges intézkedései: 1. A Lisszaboni Szerzõdés az új Európai Unió Föderációs Államának Alkotmánya. A Szerzõdés egy nemzetek feletti Föderációs Állam alkotmányos formájában egy jogilag új Európai Uniót hoz létre – az Európai Egyesült Államokat- amely teljesen különbözõ attól, amit jelenleg Európai Uniónak hívunk. Ez az új állam tagállamaitól különálló és azok felett álló ország, hasonlóképpen, mint ahogy Német Szövetségi Köztársasághoz viszonyul annak Bavaria tartományához, vagy miként az USA viszonyul annak Kalifornia államához. Az új Unió annak minden kompetenciájával lépne szerzõdésre a rajta kívül álló államokkal. Az új Unió egy teljes mértékben önálló állam majdnem minden ismérvével rendelkezik. A Szerzõdés ezt az új helyzetet az alábbi három jogi kulcs lépésben teremti meg: (a) Egy új Európai Unió megalapozásával, amely ezúttal, elsõ alkalommal egy önálló jogi személyként megtestesült entitás (b) Eltörli a különbségeket a jelenlegi két Európai Uniós Szerzõdés nemzetek feletti és kormányok közötti pillérei között oly módon, hogy a kormányzati hatalom az új Unió által gyakorolható legyen, akár tényszerûen akár potenciálisan, egy egyöntetû alkotmányos szerkezet által (c) A jelenlegi jelképes és becsületbeli uniós polgári státusszal szemben most elsõ alkalommal mindannyiunkat ezen új Unió valóságos polgárává tesz. Ezután kettõs állampolgárságunk lesz, egy Európai Uniós állampolgárság és egy nemzeti állami polgárság. Mi a Lisszaboni Szerzõdés által megalapozandó rendes állampolgári engedelmességgel kell majd kövessük az új Föderációs Európai Unió törvényeit, hûséggel adózva annak közjogi méltóságainak. Az uniós polgári kötelesség jelenlegi nemzeti állampolgári kötelezettségünket felülírja, mivel maga az új EU hatalom a nemzeti államhatalom fölé rendelt hatalom lesz. 2. A nagyobb tagállamok több szavazati joggal rendelkeznének: a Miniszterek Tanácsán belüli új kettõs többségi szavazati rendszer az EU törvények elfogadására – a 27-bõl legalább 15 tagállam az összes EU népesség 65%-val – a népesség méretét tenné meg a kulcsfontosságú kritériumnak és helyezné a nagy tagállamokat, különösképpen Németországot egy sokkal erõsebb pozícióba. Az Európai Bizottság így a jövõben minden törvényjavaslattal elõzetesen a nagyobb országokkal kezdene konzultálni, mivel a kisebb államokat mindig leszavazzák majd. A jövõben Németország és Franciaország, a népességi méretüket tekintve, képesek lennének bármely EU törvény megvétózására amennyiben két másik országot a szavazataik mellé állítanak. A Lisszaboni egyezmény értelmében például Írország 4 milliós lakossága állna szemben Németország 82
3.
4.
milliós népességével és Franciaország, Olaszország és Nagy Brittania 60 milliós egyenkénti átlagnépességével. Amennyiben annak csatlakozására kerülne sor, Törökörszág lenne a legnagyobb EU állam. Mind a kisebb mind a nagyobb tagállamok joga megszûnik egy állandó EU biztos kijelölésére, ám a nagyobb államok ezt a hiányt áthidalhatják, mert egyéb eszközökkel befolyást gyakorolhatnak az EU törvények javaslatait meghozó testületre. Az állandó EU biztos a kisebb tagállamok számára mindig elismerten különleges fontossággal bírt. Lisszabon értelmében azonban a mi országunk szintén elvesztené jogát abban a kérdésben dönteni, hogy ki lesz majd az országot képviselõ EU biztosa. Egy ország saját javaslata helyett annak EU biztosát az EU minõsített többségi döntéssel szavazná meg a 27 miniszterelnök/elnök közül 20 szavazatával, az EU népességének 65%-os képviseletének javaslatát tekintve alapként. Az Európai Unió számára törvényhozói és döntéshozói hatalmat adna 68 új szakterületen és témakörökben. Az új Szerzõdés a brüsszeli hatalomhoz további olyan 68 szakterületet adna, amelyekben a nemzeti vétó eltörlésre kerülne. Ezek közül 49 területen az EU számára jogi alapokon lenne biztosított a törvény- és döntéshozatal és 19 területen az eddigi egyhangú döntéseket többségi döntés váltaná fel. Az EU új törvényhozói jogokat szerezne mind a polgári mind a büntetõjog területén, az igazságügy és rendészet, bevándorlás, közszolgáltatások, energiaügy, közlekedésügy, túrizmus, ûrkutatás, sport, polgári védelem, közegészségügy és a költségvetés. A külpolitika bizonyos területein szintén többségi szavazással hozna döntéseket. Ha a Lisszaboni Szerzõdés emberi jogi kérdésekben is törvényhozói hatalmat ad a Föderációs Európai Uniónak, az eddigi szerzõdések gyakorlatát követve az Európai Bizottság idõvel garantálni és érvényesíteni fogja ezeket a jogokat egyöntetûen minden EU államban. A nemzetállami törvény és jog csak oly módon kerülhetne alkalmazásra, hogy az ne ütközzön az EU törvényeibe. Amennyiben egy nemzetállami törvény egy uniós törvénnyel összeegyeztethetetlen, az uniós törvény lesz az irányadó. Ez az elv minden témakörre kiterjed, beleértve olyan különösen érzékeny jogi normák területét is, amelyek közt a tagállamok jelenleg kibékíthetetlen ellentétet mutatnak, például a bírósági bizonyítási eljárások módjai, esküdtszéki tárgyalások, cenzúratörvények, a prostitúció és kábítószer kérdés kezelése, a nemzetállamok egyházaira vonatkozó jogok, a katonai szolgálat lelkiismereti alapon történõ megtagadásához való jog, az élethez való jog (abortusztörvények), az eutanázia, öröklés, tulajdonjog, családjog, munkavállalói jogok, a gyermekek és idõsek jogai. (FÚSZ-NIM fordítás)
BÛNCSELEKMÉNY LENNE ELMENNI EGY TÜNTETÉSRE? Gaudi-Nagy Tamás: A javaslat nem a békés tüntetõk védelmét, hanem a kormány érdekét szolgálja
Ez egy rendpárti, jogkorlátozó irány lenne, amely ellentétes a jogállamiság követelményeivel – így vélekedett az MNO-nak nyilatkozva Gaudi-Nagy Tamás, a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány kuratóriumi ügyvezetõje Rogán Antal kezdeményezésére reagálva. A belvárosi polgármester a gyülekezési jog szigorítását kezdeményezte, csatlakozott hozzá Bárándy Gergely is a garázdaság minõsített eseteinek módosítását javasolva. Répássy Róbert jelezte, hogy a Fidesz nem ért egyet a szigorítással. 14
jó ha figyelünk
A legfrissebb hírek szerint, beszüntette tevékenységét a Magyar Soros Alapítvány. A kurátorok 2007 decemberében /a nyilvánosság teljes kizárásával/ lemondtak eddigi funkcióikról. A Soros Világ Hálózat /?/ részeként mûködõ Nyílt Társadalom Intézet és a Közép Európai Egyetem viszont továbbra is mûködik. Az 1984-ben létrejött Magyar Soros Alapítvány az elmúlt több mint két évtizedben, majdnem 30 milliárd forinttal /?/ járult hozzá az SZDSZ közeli értelmiség egzisztenciális bújtatásához. Modellértékû kezdeményezésként – a magyar nemzeti értékekkel szemben –, közel 40 ezer liberális „másként gondolkodót” támogatott az alapítvány. A hatalmas méretû (a magyar oktatási tárca költségvetését messze meghaladó) juttatások ellenére egy, azaz 1 százalékra zsugorodott hazánkban az ultra-liberális terrorpárt támogatása. Alábbi cikkünk a 2006-os választási kampányban jelent meg, amikor érdekes módon, hatalmas összegek jelentek meg az SZDSZ-es kampány közelében. Mi történt most, az alapítvány távozásakor? Már támogatásra sem érdemes a magyar deviancia? Csak nem került válságba a magyar szélsõ-liberalizmus? Vagy mindez csak megtévesztés és szemfényvesztés? Íme egykori cikkünk tényei: Egészséges lelkületû országokban Soros György ártó szellemének megjelenése azonnal felfordulást, riadalmat és pánikot okoz, hiszen a bõkezû mecénás sajátos „magánérdekei” alapján elõszeretettel destabilizál képlékeny pénzügyi és politikai rendszereket. A hazai országgyûlési választások elõtt, bombaként robbant a hír: miszerint a történelem legnagyobb arányú, titkos magánadománya érkezett általa az országba. Az eset azonban érdekes módon nem hozta lázba a magyar közvéleményt. Sõt, furcsa módon, minden oldalról csend és hallgatás övezte Soros mostani, rejtélyes pénzügyi tranzakcióját! (A budapesti Közép-Európai Egyetem, a
CEU vezetõje, eközben rálicitált az általunk említett hatalmas összegre, mert szerinte nem közel 50 milliárdos, hanem 100 milliárdos költségvetéssel rendelkezik a hamarosan megszûnõ oktatási intézet!) A döbbenetes nagyságú adományt övezõ különös némaság, újabb kérdéseket vet fel, melyekre joggal várhat választ a kíváncsi magyar közvélemény: 1. Mondhatjuk-e, hogy ez az adomány Magyarország történetének legnagyobb készpénzes adománya? 2. Kik döntenek ennek a gigászi összegnek a felhasználásáról, kikbõl áll a kuratórium? Voltak-e már egyeztetések az elmúlt hónapokban az oktatási tárcával a stratégiai célokról? 3. Tudott-e arról Kóka János SZDSZ-es gazdasági miniszter, hogy ilyen hatalmas összegû támogatást kapott a CEU, és az ott mûködõ Business School? 4. Ebbõl az alkalomból miért nem készült Soros Györggyel nagyinterjú a közszolgálati televízióban? 5. Miért nem írt errõl szinte semmit a magyar sajtó, miért hallgat az SZDSZ? 6. Miért nem kapott miniszteri elismerést Soros György Magyar Bálinttól? 7. Miért nem kapott Soros György ezért Kossuth-díjat március 15-én? 8. Mi a véleménye errõl az esetrõl Dr. Szigeti Péternek, az OVB újonnan megválasztott elnökének? 9. Mi a véleménye az adományról és annak idõzítésérõl Dr. Halmai Péternek, az OVB frissen választott alelnökének, aki több éven keresztül a Soros Alapítvány elnöke volt? 10. Mi a véleménye a szétvert magyar felsõoktatás résztvevõinek errõl a különös és kitüntetõ figyelmességrõl? 11. Mit gondol a Nemzetbiztonsági Szolgálat? Nem hatalmas kockázati tényezõ, ekkora nagyságrendû összeg felbukkanása a választások idõpontjában? Nem kellene átértékelnünk az SZDSZ álságos magatartását a pártfinanszírozások átláthatóságával kapcsolatban? 12. Mi a véleménye a magyar társadalomnak, és a magyar ellenzéknek errõl a rejtett, nagyon szûk kört érintõ, a nyilvánosságot kikerülõ adományról? A választópolgárok kíváncsiságával várjuk a válaszokat az érintettektõl! Csak remélni tudjuk, hogy nem a szélstséges, ultraliberális SZDSZ kampányát támogatja majd Soros György adománya! Ui: Most, 2008 elsõ napjaiban szinte semmit sem veszítettek aktualitásukból az akkori kérdések, bár a válaszokat már részben ismerjük! Mégis: -A Magyar Soros Alapítvány kivonulásával egy idõben, mibõl és hogyan mûködik tovább az SZDSZ-es hátsó holdudvar? Volt-e vagyonvizsgálat és adóelszámolás? Ha lemondtak a kurátorok, akkor vajon kik kezelik tovább az itt maradt hatalmas pénzösszegeket? Van-e rálátása erre a különös esetre az Állami Számvevõszéknek és a Kormányzati Ellenõrzési Hivatalnak? Miért hallgat minderrõl a Fidesz? Talán nem meri megbolygatni leendõ /potenciális/ szövetségese pénzügyeit? Kíváncsian várjuk a további fejleményeket! Molnár Tamás – ÚDK
GYURCSANY ÉS KÖRE ELSZADESZESEDETT „Az Orbán Viktor vezette jobboldal pedig – ha hatalomra kerül – nagy valószínûséggel saját ígéretei foglya lesz, mert még most is azt a hamis látszatott kelti, hogy „mindenre van elég pénz, csak nem szabad hagyni, hogy ellopják” jó ha figyelünk
15
Évvégi mérleget készített egy külpolitikai szakértõ barátom. (Hangsúlyozom, nem engem rejt a névtelenség!) Minden megállapítása indokolt, jogos, egybeesik saját benyomásaimmal. Ennél részletesebben nem is kell mindezt kifejteni, csak azt teszem hozzá, hogy most érkeztem haza Kijevbõl, ahová az ukrán külügyi szolgálat születési évfordulójának megünneplésére hívtak meg. Hát Kijev is virágzik, nemcsak a nyugati autók hemzsegnek, de teli üzletek, ízlésesen prezentálva, sok a jól öltözött ember, ég és föld, mi volt 10, pláne 15 éve. A repülõ is tele volt utazó ukránokkal. Új földalatti vonalak, még mindig olcsó tömegközlekedés. Persze nem Nyugat, de hozzánk képest ott is nagy a gazdasági növekedés, jó a hangulat. S még az új külügyminiszter is fiatal, rokonszenves, világnyelveken beszél, és tartalmasan. Ott elégedettek Magyarországgal, mert ellenszolgáltatás igénye nélkül teszünk nekik gesztusokat, mint a kishatárforgalmi egyezmény.
NÉMETORSZÁG: Nem megy ez a dolog sehogy sem... Merkel nem hajlandó eljátszani a belpolitika külsõ támogatóját, Steinmeier meg azt hiszi, világpolitikát tud csinálni, és recseg-ropog az egész német koalíciós káosz. Magyarország számára a szemét-ügy és a Soko-bunda ügy volt a csúcspont, és ez valahol jellemzi a kapcsolatrendszer egészét is. A németeket láthatóan két dolog érdekli: az Audi kapjon még kedvezményeket, és a Siemens-ügy nyomozását meg felejtsük el. Egyelõre a kormány mindkettõben partner. Budapest súlya zéró a német külpolitikában, nincs ránk szükségük sem a Balkán, sem pedig Kelet-Európa felé. Nekik pedig elsõsorban Varsó a fontos. Jellemzõ, hogy az E-on is magyarországi gyarmati tulajdonát akarta adni a Gazpromnak az orosz olajmezõkért, és nem a németeken múlott, hogy ez nem sikerült.
JG.
AUSZTRIA: Itt jelenik meg a maga kristálytiszta mivoltában a régi EU felsõbbrendûsége: szemétégetõ és szennyvíz, de azért kiteszik a „Magyar ne lopj“ táblát a Gorenje-korszakot idézõ osztrák bevásárlóközpontokban, ahová a magyarok az APEH elõl kiviszik elkölteni a forintjaikat... Vajon kinek az érdekét szolgálja ez az osztrák kereskedõket hízlaló gazdaságpolitika? Hogy létezik, hogy a négyszer-ötször magasabb osztrák bérköltségek ellenére Ausztriában ugyanaz a multi ugyanazt az árucikket mégis a magyarországi árnál harminc százalékkal olcsóbban tudja adni? Milyen pénzügy- és gazdaságpolitika ez?! A schengeni csatlakozás körüli botrányok jelzik teljes súlytalanságunkat még Ausztria felé is: a burgenlandi tartományfõnök „nem ér rá“, (aki nem mellékesen szocialista!), míg a határ menti utakra éjjel gyorsan kiteszik a behajtani tilos táblákat és a szögesdrót akadályokat. És a magyar kormány mosolyog a határnál, és nem csinál semmit...
Az év vége felé idõszerû, hogy ha vázlatosan is, de készüljön valamiféle körkép arról, hol is tart a magyar külpolitika 2007. végén. A külpolitikai stratégiával kapcsolatos PR kampány, a belpolitikai célokat szolgáló PR programok és látogatások mögött valójában igen kevés az össznemzeti célok tekintetében az eredmény. Vegyük elõször legfontosabb partnereinket: EGYESÜLT ÁLLAMOK: Kétségtelen eredmény a pápai reptér felhasználása a NATO szállító köteléke számára. Ennek – egyik – ára a PRT meghosszabbítása és a déli afgán körzetekbe pedig harcoló magyar alakulatok telepítésének ígérete volt. A korábbi bizalom megingani látszik, fõleg az orosz energia-ügyekben tanusított két- vagy többarcú magyar magatartás miatt, amin a Nabucco konferencia megrendezése ugyan valamit javított, de a kétségek és a kérdések megmaradtak. Az is világos, hogy a Laborc-ügynek lesznek majd folyományai Washingtonban. A Simonyi-féle gitározás, és a Somogyi-féle „családi diplomácia“ egyaránt képtelen volt arra, hogy megfordítsa az amerikai befektetések terén a negatív tendenciákat. Külpolitikai súlytalanságunkat is jelzi, hogy pl. balkáni ügyekben hozzánk már el sem jönnek konzultálni az amerikaiak, míg pl. az osztrákokhoz igen. EU: Továbbra sem tudjuk még azt sem, mi folyik, ráadásul ami folyik, többnyire azt sem értjük... Befolyásolásról már régen nincs szó. Az EU külpolitikai döntéshozatali mechanizmusaiban semmibe vesznek bennünket, teljes joggal. Az elnökségi lufi-felkészülés egyrészt bizonyos káderek bebetonozását, másrészt a Szetey-féle maffia újabb közbeszerzés-mentes üzletszerzõ buliját jelentik. Jelenleg nem hogy az elnökségi tevékenység, de a normális tagállami mûködés feltételei sem biztosítottak. A magyar álláspontok, ha vannak, kapkodóak és belpolitika-vezéreltek, lásd a bölcsek tanácsa ötletének felkarolásától az energia-politikai cikk-cakkokon keresztül a reform-szerzõdés teljesen fölösleges gyors ratifikálásáig. Az, hogy Schengen sikerült, nem a struktúrák miatt volt, hanem jórészt azok ellenére, néhány lelkes köztisztviselõnek köszönhetõen. A jórészt politikailag kézivezérelt tárcák örülnek, ha a napi belpolitikai óhajoknak meg tudnak felelni, egyelõre fel sem fogják, mi is az az EU, és hogy mit is kellene ott csinálni... Azt többnyire valami testidegen külsõ kényszernek, nem pedig a napi cselekvés terepének tekintik. 16
FRANCIAORSZÁG: Sarkozy látogatása a belpolitikai PR része volt, semmi több. Továbbra sem szereplünk a térképen számukra, csak akkor, ha konkrét hasznot tudunk hozni. De azt keveset tudunk, külpolitikailag pedig többnyire ellenkezõek az érdekeink, nekünk nem kell Mediterrán Unió, de kell balkáni EU tagság. Namármost õk egyik dologban sem partnerek, hosszabb távon sem. Nem látszik, hogy a franciáknál bármilyen magyar érdeket tudtunk volna érvényesíteni, de talán nem is nagyon akartunk... NAGY-BRITANNIA: Blair távoztával megszûnt a szoci-barát kampány-varázs, most már csak az a kérdés, hogy Brown mikor bukik. A britek nem fognak az amerikaiakkal szembe menni, hiába remélik ezt néhányan Budapesten... Az orosz energia-ügyek és a Laborc-ügy minden bizonnyal árnyékot vetnek majd erre a kapcsolatrendszerre is. A bizalom itt is megrendülni látszik. SZLOVÁKIA: Egyelõre nem jön be a szlovákokkal a durcás politizálás akkor, ha gazdaságilag ennyire gyengék, politikailag pedig ennyire súlytalanok vagyunk. Pozsonyban ezen jókat mosolyoghatnak. Fico-t nem érdekli túlzottan a szocintern tagság akkor, amikor egyébként szlovák mércével mérve otthon sikeres. Ráadásul, a schengeni csatlakozást követõen a szlovák jószomszédok is kitették a tiltó táblákat és a virágtartó betont az utakra, és Budapestnek megint csak nincs eszköze, hogy ezen változtasson... (A szocinternben ezt bizonyára nem értik...) Amíg a befektetõk az egykulcsos adóval rendelkezõ, és évi 9%-os növekedést produkáló Szlovákiába mennek, addig Ficónak nincs miért aggódnia. jó ha figyelünk
1. Minden magyar érték (benne a termõföld) elvesztése EUM 26. cikk (2) A belsõ piac egy olyan, belsõ határok nélküli térség, amelyben e szerzõdés rendelkezéseivel összhangban biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tõke szabad mozgása. 2. A nemzeti termékek védelmének elvesztése EUM 34. cikk A tagállamok között tilos a behozatalra vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés. EUM 35. cikk A tagállamok között tilos a kivitelre vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés. EUM 63. cikk (1) E fejezet rendelkezéseinek keretei között tilos a tagállamok, valamint a tagállamok és harmadik országok közötti tõkemozgásra vonatkozó minden korlátozás. (2) E fejezet rendelkezéseinek keretei között tilos a tagállamok, valamint a tagállamok és harmadik országok közötti fizetési mûveletekre vonatkozó minden korlátozás. EUM 101. cikk (1) A belsõ piaccal összeegyeztethetetlen és tilos minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, vállalkozások társulásai által hozott döntés és összehangolt magatartás, amely hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre, és amelynek célja vagy hatása a közös piacon belüli verseny
megakadályozása, korlátozása vagy torzítása, így különösen: a) a beszerzési vagy eladási árak, illetve bármely egyéb üzleti feltétel közvetlen vagy közvetett rögzítése; b) a termelés, az értékesítés, a mûszaki fejlesztés vagy a befektetés korlátozása vagy ellenõrzése; c) a piacok vagy a beszerzési források felosztása; d) egyenértékû ügyletek esetén eltérõ feltételek alkalmazása az üzletfelekkel szemben, ami által azok hátrányos versenyhelyzetbe kerülnek; e) a szerzõdések megkötésének függõvé tétele olyan kiegészítõ kötelezettségeknek a másik fél részérõl történõ vállalásától, amelyek sem természetüknél fogva, sem a kereskedelmi szokások szerint nem tartoznak a szerzõdés tárgyához. EUM 107. cikk (1) Ha a Szerzõdések másként nem rendelkezik, a belsõ piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének elõnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet. 3. Pénzügyi függetlenség elvesztése EUM 282. cikk (1) Az Európai Központi Bank és a nemzeti központi bankok alkotják a Központi Bankok Európai Rendszerét (KBER). Az
ROMÁNIA: Az egykulcsos, alacsony adó, a többmillió vendégmunkás hazautalásai, a beömlõ külföldi befektetések nyomán Románia szép lassan elhúz majd mellettünk. A magyar sajtó meg sem említette az ötven százalékos nyugdíj-emelést, (bár kétségtelenül volt honnan...), és az is csak hézagosan jelenik meg, hogy immár nem a magyarok várják a román vendégmunkásokat, hanem pont fordítva. Mert oda megy a pénz. Ki tudja, milyen magyar pénz is... A nagy magyar pártok meg állóháborút folytatnak Erdélyben, miközben elmegy a vonat, és a végén még kiderül, hogy az elnök taktikája sikeres, és megszûnik a magyar jelenlét a román parlamentben. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, itthon kellene elõször sok mindennek megváltoznia, de erre az esély a nullával egyenlõ. SZERBIA: Nem látszik, hogy a szerbek honorálnák a magyar diplomácia látványkonyháját, és mindent az oroszoknak adnak el. Milosevics idején több lehetett a befolyásunk Szerbiában, mint most, pedig most állítólag barátok vagyunk... Nem tudjuk, mi lesz, kapkodás, és dilettantizmus a köbön, zéró gazdasági érdekérvényesítés mellett. Tekintélyünk Belgrádban nulla, jó ha figyelünk
Unió monetáris politikáját az Európai Központi Bank és azon tagállamok nemzeti központi bankjai irányítják, amelyeknek hivatalos pénzneme az euro, és amelyek az eurorendszert alkotják. ... (5) Az Európai Központi Bankkal konzultálni kell a hatáskörébe tartozó valamennyi uniós jogi aktusra irányuló javaslattal, továbbá valamennyi nemzeti jogszabálytervezettel kapcsolatban, és a hatáskörébe tartozó területeken véleményt terjeszthet elõ. EUM 295. cikk Az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság egyeztetnek egymással, és közös megegyezéssel meghatározzák együttmûködésük szabályait. E célból a Szerzõdéseknek megfelelõen kötelezõ jellegû intézményközi megállapodásokat köthetnek. 4. Kereskedelmi függetlenség elvesztése EUM 207. cikk (1) A közös kereskedelempolitika egységes elveken alapul; ez vonatkozik különösen a vámtarifák módosításaira, az áruk és szolgáltatások kereskedelméhez kapcsolódó vámtarifa és kereskedelmi megállapodások megkötésére, valamint a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásaira, továbbá a külföldi közvetlen befektetésekre, a liberalizációs intézkedések egységesítésére, az exportpolitikára és az olyan kereskedelempolitikai védintézkedésekre, mint a dömping vagy szubvenció esetén meghozandó intéz>>
ezért is gond, mi lesz, ha ott borul a fazék, és elszabadulnak az indulatok, nincs olyan súlyunk, hogy az események menetét befolyásuljuk. OROSZORSZÁG: Totó kutya ellenére sincs meg az igazi bizalom, a számos félfordulat nyomán. Az oroszok pedig a következetes magatartást tisztelik. De arra még várni kell... Gyakorlatilag át lettünk verve minden kilométerkõnél, legyen szó akár kék- akár déli áramlatról, gáztározóról vagy amit akartok. Miközben Európában az oroszbarátként elkönyvelt Magyarország kapja majdnem a legdrágábban az orosz gázt... Vajon miért? Ez miért tabu?! Kinek jó, ha az oroszok mindent megvesznek Szerbiában, és Ausztriával boltolnak, jórészt a hátunk mögött? És az kinek jó, ha megszûnik a Malév New York-i járata, ha a Boeingek helyett az EU-ban sem hitelesített orosz gépparkot vesznek? Milyen üzenet ez?! Miközben mély csend honol a beígért magyar mezõgazdasági export-lehetõségekrõl... Hát röviden talán ennyi. A perspektívák pedig még ennél is szomorúbbak. És ezen semmiféle lufi-stratégia nem segít. Egy külsõ legitimációs kényszerben szenvedõ, gyenge ország természetes következménye az, ami történik.
17
kedések. A közös kereskedelempolitikát az Unió külsõ tevékenységének elvei és célkitûzései által meghatározott keretek között kell folytatni. 5. Vám elvesztése EUM 28. cikk (1) Az Unió vámuniót alkot, amely a teljes árukereskedelemre kiterjed, és magában foglalja a behozatali és kiviteli vámok, valamint az azokkal azonos hatású díjak tilalmát a tagállamok között, továbbá közös vámtarifa bevezetését harmadik országokkal fenntartott kapcsolataikban. 6. Az önálló adópolitika elvesztése EUM 110. cikk A tagállamok sem közvetlenül, sem közvetve nem vetnek ki más tagállamok termékeire a hasonló jellegû hazai termékre közvetlenül vagy közvetve kivetett adónál magasabb belsõ adót. A tagállamok továbbá nem vetnek ki más tagállamok termékeire olyan természetû belsõ adót, amely más termékek közvetett védelmét szolgálhatja. 7. Külügy és hadügy elvesztése EUSZ 18. cikk (1) Az Európai Tanács, minõsített többséggel és a Bizottság elnökének egyetértésével, kinevezi az Unió külügyi és biztonságpolitikai fõképviselõjét. Megbízatását az Európai Tanács ugyanilyen eljárás keretében megszüntetheti. (2) A fõképviselõ irányítja az Unió közös kül- és biztonságpolitikáját. Javaslataival hozzájárul e politika alakításához, és azt a Tanácstól kapott felhatalmazásban foglaltak szerint végrehajtja. Ugyanez vonatkozik a közös biztonság- és védelempolitikára. 8. Önálló jogalkotás elvesztése EUM 288. cikk Az Unió hatásköreinek gyakorlása érdekében az intézmények rendeleteket, irányelveket, határozatokat, ajánlásokat és véleményeket fogadnak el. A rendelet általános hatállyal bír. Teljes egészében kötelezõ és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban.
Az irányelv az elérendõ célokat illetõen minden címzett tagállamra kötelezõ, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. A határozat teljes egészében kötelezõ. Amennyiben külön megjelöli, hogy kik a címzettjei, a határozat kizárólag azokra nézve kötelezõ, akiket címzettként megjelöl. 9. Közigazgatás elvesztése EUM 7. cikk Az Unió, valamennyi célkitûzését figyelembe véve és a hatáskör-átruházás elvével összhangban, biztosítja a különbözõ politikái és tevékenységei összhangját. 10. Belbiztonság elvesztése EUM 88. cikk (1) Az Europol feladata, hogy támogassa és erõsítse a tagállamok rendõri hatóságainak és egyéb bûnüldözõ szolgálatainak tevékenységét, valamint a közöttük folytatott kölcsönös együttmûködést a két vagy több tagállamot érintõ bûncselekmények és a terrorizmus, valamint az uniós politikák alkalmazási körébe tartozó közös érdekeket sértõ bûnözési formák megelõzése és üldözése terén. (2) Az Europol felépítését, mûködését, tevékenységi területét és feladatait rendes jogalkotási eljárás keretében elfogadott rendeletekben az Európai Parlament és a Tanács határozza meg. E feladatok a következõket foglalhatják magukban: a) az információk, így különösen a tagállamok vagy harmadik országok hatóságai, illetve az Unión kívüli szervezetek által szolgáltatott információk összegyûjtése, tárolása, feldolgozása, elemzése és cseréje, b) a tagállamok hatáskörrel rendelkezõ hatóságaival közösen vagy közös nyomozócsoportok keretében végzett nyomozati és operatív tevékenységek összehangolása, megszervezése és végrehajtása, adott esetben az Eurojusttal kapcsolatot tartva. EUM 89. cikk A Tanács különleges jogalkotási eljárás keretében meghatározza azokat a feltételeket és korlátokat, amelyek mellett a tagállamoknak a 82 és 87. cikkben említett hatáskörrel rendelkezõ hatóságai egy másik tagállam te-
rületén – annak hatóságaival kapcsolatot tartva és velük egyetértésben – intézkedéseket foganatosíthatnak. A Tanács az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követõen, egyhangúlag határoz. 11. Igazságszolgáltatás elvesztése EUSZ 19. cikk (1) Az Európai Unió Bírósága a Bíróságból, a Törvényszékbõl és különös hatáskörû törvényszékekbõl áll. Az Európai Unió Bírósága biztosítja a jog tiszteletben tartását a Szerzõdések értelmezése és alkalmazása során. A tagállamok megteremtik azokat a jogorvoslati lehetõségeket, amelyek az uniós jog által szabályozott területeken a hatékony jogvédelem biztosításához szükségesek. EUM 86. cikk (1) Az Unió pénzügyi érdekeit sértõ bûncselekmények üldözésére a Tanács különleges jogalkotási eljárás keretében elfogadott rendeletekben az Eurojustból Európai Ügyészséget hozhat létre. A Tanács az Európai Parlament egyetértését követõen, egyhangúlag határoz. 12. Magyarország kinyitása minden idegen elõtt és bezárása az Unión kívülre szakadt minden magyar elõtt EUM 49. cikk Az alábbiakban megállapított rendelkezéseknek megfelelõen tilos a valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történõ szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás. Ezt a rendelkezést azokra a korlátozásokra is alkalmazni kell, amelyek képviseletnek, fióktelepnek vagy leányvállalatnak egy tagállam valamely tagállamban letelepedett állampolgára által történõ alapítására vonatkoznak. A szabad letelepedés magában foglalja a jogot gazdasági tevékenység önálló vállalkozóként történõ megkezdésére és folytatására, vállalkozások, így különösen az 54. cikk második bekezdése szerinti társaságok alapítására és irányítására, a letelepedés országának joga által a saját állampolgáraira elõírt feltételek szerint, figyelemmel a tõkére vonatkozó fejezet rendelkezéseire is. Forrás: FÚSZ
MAGYARORSZÁG CSAK AZ MSZP-SZDSZ-KORMÁNY NÉLKÜL LÉTEZHET MUNKÁSPÁRTI MEGEMLÉKEZÉS MÁRCIUS 15-E ALKALMÁBÓL Mai kérdésekrõl szólva Thürmer hangsúlyozta: A népszavazás megmutatta, hogy nem kell és nem szabad belenyugodni a kormányok önkényébe. Van értelme elmenni a választásra, a népszavazásra. Az embereknek lehet és van is szavuk. Ugyanakkor igaz, hogy az MSZP még sok tisztességes baloldali embert képes megtéveszteni. Nyugdíjas társainkat, akik felépítették Magyarországot, akik ingyen diplomát adtak a mai politikusok kezébe, s most visszaélnek hiszékenységükkel. Értelmiségieket, akik jobb életet reméltek, a valóságban viszont kiszorulnak mindenhonnan. Bizonytalankodókat, akik még nem hisznek saját erejükben. Gyurcsány Ferenc és társai nem Kádár János unokái, az õ gondjuk nem a kisemberek boldogulása, hanem saját maguk gazdagodása. Az MSZP nem a dolgozók, munkások, szegény emberek pártja, hanem a milliárdosoké. A baloldali gondolkodású emberek közül sokan félnek attól, hogy mi lesz, ha bukik a szocialista kormány és jön a jobboldal. Semmi! Minden parlamenti párt felelõs Magyarország mai állapotáért, de a Gyurcsánykormánynál nagyobb pusztítást egyetlen kormány sem végzett. Ideje kimondanunk: Magyarország létezhet az MSZP-SZDSZ kormány nélkül is, sõt Magyarország csak az MSZP-SZDSZ-kormány nélkül létezhet. – fejezte be beszédét Thürmer.
18
jó ha figyelünk
– avagy Állatfarm 2008 Magyarországon – Bizonyos önkéntes hang- és mérvadók elkezdték az ál-liberális törpeminoritás, az SZDSZ halálhírét költeni. Úgy tûnik az egykor szebb napokat látott és szürkeállományára valamikor oly büszke sajátos, véd- és dacszövetség, melyet mint utóbb kiderült, kizárólag mocskos anyagi érdekek mentén lehetett eddig is összetartani, az elsõ, mely rácáfol a régi mondásra, miszerint, akinek halálhírét költik, az hosszú életû lesz. Fõként az elektronikus médiában, de a nyomtatott sajtóban is egyre többször hallunk, olvasunk arról, hogy a következõ országos méretû erõfelmérõn nagy valószínûség szerint el fog bukni a tolerancia és a másság iránti tisztelet jelzésértékû zászlóvivõjeként számon tartott politikai tömörülés. Molnár Tamás legutóbbi írásában a Magyar Soros Alapítvány tevékenységének beszüntetése kapcsán arra a kérdésre keresi a választ, hogy „Mi történt most, az alapítvány távozásakor? Már támogatásra sem érdemes a magyar deviancia? Csak nem került válságba a magyar szélsõ-liberalizmus? Vagy mindez csak megtévesztés és szemfényvesztés?” Nos, az ál-liberális törpeminoritás gengszterváltás óta, a Kiss Jánostól az elnöki székbe ültetett száz kiló marhahúson át egészen a pártot a megalázó (a mérési hibahatáron belülre leküldõ) 1%-os népszerûséget kiharcoló 1ügyû ígérgetõ Kóka Johhnyig befutott nagy ívû karrierjét nézve, George Orwell Állatfarm címû darabja jut az eszembe. Abból is a hatalmat okosan magukhoz ragadó disznók. A kezdetben harciasan antikommunista SZDSZ a végére kisebbségbe kerülve mégis kezében tartja a gyeplõt. – Napólajos elvtársnak mindig igaza van! – kántálja idõrõl idõre Bandi elvtárs, a ló, aki az állatfarm lakói közül a legtöbbet dolgozik, ha pedig felmerül valamilyen megoldásra váró probléma, mindenre azonnal készen van a válasz: „Ezentúl még keményebben fogok dolgozni!” Napólajos elvtárs, aki nem a szavak disznaja, Hólabda elvtárs, a szellemi mozgatórugó, akit késõbb a nálánál sokkal tehetségtelenebb Napólajos a kutyák (értsd az erõszak segítségével) félreállít, valamint az ideológiai szócsõ szerepében tündöklõ Vamzi elvtárs, aki maga ajánlkozik fel önmaga saját kezû kasztrálására az eszme érdekében, nos a disznók mind-mind behelyettesíthetõk a jelenlegi kormánykoalíció, valamint az ún. „magyar” és ún. „politikai elit” tagjai között. Mi történik most? Valóban válságba került a magyar deviancia? Tényleg elérkeztünk ahhoz a már-már elérhetetlennek tûnõ ponthoz, hogy válságba került a magyar szélsõ-liberalizmus? Vagy, ahogyan Molnár Tajó ha figyelünk
más is felteszi a kérdést írásában, mindez csak megtévesztés és szemfényvesztés? Nos, ezeket a kérdéseket biztonsággal egyelõre még nem tudjuk megválaszolni, legfeljebb csak sejtéseink lehetnek. Az utóbbi idõben a pénz, a konc, valamint a hatalommegtartás kényszere által sajátosan összekuszálódott internacionalisták és kozmopoliták egészen sajátos bravúrmutatványokkal szórakoztatják a tisztelt nagyérdemût. Az átlagnál kicsit is jobban érdeklõdõ állampolgárok pedig jókat derülnek azokon az ál-naivnak tûnõ kérdéseken, melyekben a szolgalelkületû ölebmédia megmondó-emberei és sajtószajhái behatóan arról faggatják a Szadesznek az üzleti szférából újonnan szalasztott divatficsúrját, hogy ugyan vajon mondaná mán el nekik, hogyan is lesz ez a 10% körüli új SZDSZ? Miközben mindannyian tudjuk, hogy õk is tudják, dehogy akarnak õk tíz százalék körüliek lenni, tökéletesen megfelel nekik – erre a kis idõre – az 1% körüli központi zsaroló szerepköre is, amit még a torgyáni idõkben kiagyalt, és manapság is – helytelenül – „a mérleg nyelve” szóösszetétellel prezentálnak a külvilág felé. Megbukott a deviancia és a szélsõséges liberalizmus Magyarországon? Vagy mindez csak megtévesztés és szemfényvesztés? Félek ez utóbbiról van szó. Ha már az Állatfarmot hoztam szóba az imént, ez a rideg állattartás. A falka – vagy talán politikailag korrektebb, ha úgy fogalmazunk, hogy a horda –, szóval a mindent letaroló gyülevészhad felélte, de legalábbis az utolsó simításokat végzi a téren, hogy felélje a terület utolsó tartalékait is. Még utoljára beültették emberüket (Ungár Klárát) az utolsó nagyobb pénzszivattyú elérhetõ közelségébe. Jól jön majd a Bahamákon még az a pár milliárd, ami az évi 1500-ból csurran-cseppen. Egyszerûen le- és kiraboltak mán mindent. Minek maradnának? Mi pedig az utolsókat rúgjuk. Az egészségügy körül zajló központilag levezényelt haccacárét elnézve pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy a szó szoros értelmében, tényleg az utolsókat rúgjuk. Elfogyott a felélnivaló, ideje hát továbbállni. Az, hogy mi marad utánuk, azzal õk nem törõdnek. No, de hát miért is törõdnének, hiszen gyökértelenek. Egyik részük internacionalista, másik részük meg kozmopolita. Ez utóbbiak szokták nagyképûen világpolgárnak nevezni magukat. Eftársak! Aggodalomra semmi ok, (most, hogy már mindent lepusztítottak!) most egy kicsikét nélkülözni lesztek kénytelenek szakértõ útmutatásainkat, mer’ ugyanis a nagy átalakítás (jelszó: mindegy, hogy hogyan, csak nyúljunk hozzá, mer’ eddig nem nyúlt hozzá
senki, ezér’, ha mi nyúlunk hozzá, akkó csak jó lehet ahogy hozzányúlunk!), szóval az áldásos reformok kézileg és központilag történõ levezénylésének szakszerûen irányított folyamatában kicsikét elfáradtunk, ezért most jól megérdemelten (értsd a régi, bevált frazeológia szerint: érdemeink elismerése mellett) pihenni vonulunk. És mi ezt is bevesszük majd. De talán még az is elõfordulhat, hogy az elõre gondosan kitervelt irányított visszavonulást gyõzelemként élik majd meg a 2008-as magyar Állatfarm ostoba és hiszékeny lakossága. Ismételten visszautalnék a Giró-Szász András által mondottakra, miszerint nem valami nagy dicsõség egy rommá lõtt csatatéren kitûzni a gyõzelmi lobogót. Pedig a dolgok jelenlegi állása szerint ez a sors vár a most még legnagyobb ellenzéki párt szerepében tetszelgõ tehetetlen Gólemre. De hogyan jutottunk idáig? Az alábbi rövid kis részlet, mely az igazi Állatfarmból való, talán jól példázza, hogyan zajlottak le a folyamatok a gengszterváltás óta Magyarországon: Hólabda elvtárs: Gyengébb felfogású elvtársaink láthatóan képtelenek arra, hogy a hét parancsolatot megtanulják. Ezért a parancsolatokat egyetlen mondókába sûrítettem össze. Négy láb jó, két láb rossz. Ebben benne rejlik az állatfarmizmus leglényege. Tyúk 1: Tiltakozom. Nekem ugyanis csak két lábam van. Hólabda elvtárs: Ez csak a látszat, elvtársak! A tyúk szárnya lényegét tekintve mozgásszerv, nem pedig manipulációs eszköz! Ezért lábnak tekintendõ! Az ember megkülönböztetõ ismérve a kéz, mellyel galádságait elköveti. Tyúk 1: Nem értem. Akkor te most azt állítod, hogy mi jók vagyunk? Hólabda elvtárs: Persze, hogy jók vagytok. Tyúk 2: Mindazonáltal nekem továbbra is csak két lábam van. Hólabda elvtárs: Nem érted a magyarázatomat, elvtársnõ? Sebaj! Én beérem azzal is, ha elfogadod. Elfogadod? Tyúk 2: Elfogadom A nagy kérdés csak az, hogy mi, az igavonó barom státuszába besorolt egyszerû állampolgárok az idei, sorrendben a 2008. esztendõben, mi az, amit még hajlandóak vagyunk elfogadni (értsd: eltûrni) ezektõl a disznóktól, és mi az, amire az ölebként felnevelt és mára már vérebbé kifejlõdött (média)kutyák erõszakos csaholása és vicsorítása ellenére is azt mondjuk, hogy ezt márpedig NEM! Mondjunk NEM-et az õ országukra! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
19
