.LÉON POLIAKOV.
.A marannus eposz. Fordította: Várkonyi Benedek
portugálok lesznek, végül nyelvüket és szokásaikat a mediterrán diaszpóra egy teljes részére rátestálták. Vallásuk a most már kikerülhetetlen keresztény küls√ség mögött egyfajta szinkretizmusig megy el, amelyet történészük, Cecil Roth marannus vallásnak nevezett. Rothtól megtudjuk: egyes portugáliai rejtett zsidók végül csak azt a hitet tartották meg a zsidóságból, hogy a (keresztény módra elképzelt) üdvözülés Mózes törvénye alapján, és nem Krisztus törvénye szerint lehetséges, s megtudjuk azt is, hogy megvoltak saját szentjeik, mint „Szent Eszter” vagy „Szent Tóbiás”. A többség teológiája kevésbé volt sommás; minthogy azonban mímelniük kellett a keresztény életstílust, minden marannusnak le kellett mondania a zsidóságot érint√ küls√dleges jelekr√l és megnyilvánulásokról, mindenekel√tt a körülmetélésr√l – a legodaadóbbak a halálos ágyukon metéltették körül magukat –, és le kellett mondania a zsidó könyvekr√l is. Szent könyvnek csak a keresztény Biblia maradt. Elutasították az Újtestamentumot, figyelmesen olvasták az apokrif könyveket, és azokban egyesek fölmentést is találtak arra, hogy elhagyták hitüket, s fölhatalmazást, hogy kihívóan imádjanak idegen isteneket, miközben szívük legmélyén h∫ek maradtak Izrael Istenéhez. A portugáliai marannusok – XV. századi spanyol el√deikkel ellentétben – h∫ségesen alkalmazkodtak minden keresztény szertatáshoz, misére jártak és gyóntak, s teljes joggal dicsekedhettek, hogy „igen keresztényien élnek”. Ez az életmód annyira beléjük ivódott, hogy kés√bb a protestáns Némealföldön
A PORTUGÁLIAI MARANNUSOK
H
a úgy tekintjük, hogy a kasztíliai inkvizíciónak sikerült teljesen megfosztania gyökereit√l a zsidóságot, akkor a portugáliai inkvizíció bizonyos értelemben talán egyik meg√rz√je lett annak. Igaz, amikor 1536-ban az inkvizíció m∫ködni kezdett, a portugál marannusok voltak az egyedüliek, akik föl voltak készülve arra, hogy túlélésükért harcoljanak. ◊k lényegében spanyol zsidók leszármazottai, akik szívesebben választották a számkivetést, mint hogy elhagyják hitüket. Itt tehát kiválogatódásról volt szó, melynek számbeli jelent√sége – a portugál népességnek több, mint öt százaléka – biztosította számukra a külön összetartó er√t. Abban a korban, amikor a kis Portugália az óceánon keresztül zajló kereskedelem úttör√je lett, √k ott vannak, hogy beilleszkedjenek, hogy fejlesszék a kereskedelmet; hogy ne csak vallásos kasztot alkossanak – amely ugyanakkor nem volt igazi faji kaszt –, hanem egyszersmind a világban szerteágazó kereskedelmi céhet is. A különböz√ nevek, amelyeket Portugáliában használtak rájuk, jól tükrözik ezt a hármas néz√pontot: Cristaos Novos [új keresztények], homens de naçao [a nemzet emberei] és homens de negocio [keresked√ emberek]. Mikor ideérkeztek, más nyelvjárást beszél√ idegenek voltak, és ez a másság, amely még külön akadályt is gördített az elé, hogy a keresztények közé vegyüljenek, csak er√sebb lett. Portugáliában kasztíliaiak, így azután Spanyolországban
Léon Poliakov: „Lépopée marrane”, Histoire de l’antisémitisme, Calmann-Lévy, Paris, 1981, 199–228. o.
55
Léon Poliakov
állapotát. Ez egyébként megfelelt a félszigeten él√ zsidók politikai hagyományának, s egybevág egykori zsidó miniszterek emlékeivel. Idézzük föl David Reubeni, a homályos eredet∫ zsidó kalandor emlékét, aki 1524-ben egy keleti zsidó királyság megbízottjaként jelentkezett VII. Kelemen pápa udvarában, és a muzulmánok elleni szövetséget ajánlott neki. A pápa komolyan vette szavait, és a portugál királyhoz irányította, ahová zsidó lobogó alatt futó hajón érkezett meg. A marannusok ujjongtak, mert azt hitték, elérkezett a szabadulás órája, és fegyverekkel fölszerelkezve megtámadták Badajoz inkvizíciós börtönét. Közülük Diego Pires – aki Salomon Molcho néven lett zsidó – csatlakozott Reubenihez. 1524 és 1532 között mindketten látomásos tervekkel járták be Európát, még V. Károly is fogadta √ket; ám végül mindketten máglyán végezték. Ha a marannusok helyzete serkenthette az efféle álmokat, még inkább kedvezett az a kereskedelmi kalandszellemnek. A XVI. században a portugál „keresked√” vállalkozók kirajzanak az ismert világ minden részébe, és a kapitalizmus vándor úttör√iként új kereskedelmi hálózatot sz√nek. Nemcsak azért vándoroltak ki, hogy meneküljenek az inkvizíció el√l, és hogy békében térjenek át a zsidóságra – ahogy a naiv történetírás ábrázolta. Hajóútjaikat és vállalkozásaikat tanulmányozva akkor is téves következtetésre jutunk, ha elvonatkoztatunk életkörülményeikt√l, és tagadjuk hitüket, ahogy ezt napjainkban a túlságosan kifinomultak próbálják tenni. Végül is a kereskedelem – különböz√ kerül√kkel – fenn tudta tartani a kétségkívül meggyengült hitet a sok nagy export√r és keresked√ szívében. Nem szabad elfeledkeznünk arról a szerepr√l, amelyet a rokonsági és törzsi kapcsolatok játszottak az egykori kereskedelmi életben. Marannusnak lenni egyben annyit jelentett, mint nagy, titkos védelmi és a tagjait kölcsönösen segít√ társasághoz tartozni. S ha kés√bb Szalonikiben vagy Amszterdamban visszatértek a nyíltan vallott zsidósághoz, akkor ez azt is jelentette, hogy er√s kereskedelmi konzorciumba tömörültek, s ezt a sui generis honosítást jelent√s vallásos megújulások – revivals – kísérhették. Marannusnak lenni annyit jelentett, mint állandó harcot vívni a portugál inkvizíció ellen. Ez 1536-tól hatalmas er√vel kezdett tombolni, s egyre növekv√ méreteket öltve üldözte a balsorsú „nemzet embereit” a városokban és a falvakban, az erd√kben és a hegyek között. A máglyák fellángoltak; az autodafék körülményei gyakran még azt sem tették lehet√vé, hogy megtudják, miért haltak meg az új keresztények,
csak akkor fedték föl titkolt zsidó mivoltukat, amikor mint katolikusokat a kizárás veszélye fenyegette √ket. Álcázásuk annyira tökéletes volt, hogy amikor Josel de Rosheim, a német zsidók „régense” 1536-ban meglátogatta az antwerpeni nagy marannus közösséget, ezt írta: „olyan ország ez, ahol nincsenek zsidók”. Hogyan örökl√dött nemzedékr√l nemzedékre a marannus hagyomány? Arról természetesen szó sem lehetett, hogy a gyermekek el√tt fölfedjék magukat, mivel azok még nem tanulták meg, hogy tartaniuk kell a nyelvüket. E fölfedés a leggyakrabban serdül√korban következett be, és úgy látszik, a bár micvó szertartása vagy a vallásos érettség egyfajta beavatási misztériummá változott. Ez legtöbbször a családanya feladata volt, és általában véve a kripto-zsidóság a n√knek köszönhet√en adódott tovább, akikb√l tulajdonképpen valóságos papn√k lettek, a sacerdotisas, a huszadik század utolsó marannusai. De miközben a marannizmus az egyszer∫ emberek és a n√k rejt√zköd√ h∫sége miatt maradt fönn, tovább örökít√dött a fiataloknak és az érett embereknek köszönhet√en is, akiknek kifejezte tiltakozását vagy tükrözte kétségeit. Leszármazási láncolatuk olykor meglehet√sen vegyes volt, s még régi keresztények is voltak √seik között. Err√l tudósít az inkvizíció levéltára, amely amennyire csak lehetséges, rögzítette az elítéltek genealógiáját; ezt tudjuk meg a marannus hagyományból is, mely tiszteli a mártírok emlékét. Ilyen volt Diogo de Assumpçao ferences szerzetes, akinek csak egyetlenegy zsidó √se volt, s akit 1603-ban megégettek; vagy Gil Vaz Bugalho, a desembargador (nagy bíró), egy régi keresztény, aki valamely messianisztikus szektához csatlakozott, s 1551-ben égették meg. Alapos oka volt annak, hogy a marannizmus a legkülönfélébb utakon bukkanhatott föl és terjeszkedhetett a tiszta törzs∫ új keresztények között: egyesek h∫ségnyilatkozat útján váltak azzá, másoknál a nemzedékek közötti konfliktus kifejez√dése volt, ha a betért fiú szembehelyezkedett a hozzá közel álló hith∫ kereszténnyel. Ilyen esettel találkozunk, ha elolvassuk Uriel da Costa híres életrajzát: otthagyta keresztény házát Portugáliában, hogy zsidónak térjen be Amszterdamban, azután egyfajta természetes vallásra tért, s a végén öngyilkossággal vetett véget életének. „Miféle ördög ∫zött engem a zsidók közé?” – töpreng tanúvallomásainak végén. A marannus bizonytalanság és szorongás kifejez√dött a messianisztikus mozgalmak gyakoriságában is, azokban a kísérletekben, amelyekkel itt és most megpróbálták orvosolni a dolgok tarthatatlan
56
A marannus eposz
Az árnyékban továbbra is vegetált, összekötötte a nyilvános keresztény szabályokat a titkos zsidó el√írásokkal. S miközben a Pireneusokon túl él√ zsidók a XIX. században mindvégig azt hitték, hogy a zsidóságnak semmi nyoma sem maradt a Félszigeten, a portugáliai marannusok meg voltak gy√z√dve arról, hogy √k a világmindenség utolsó és egyedüli zsidói. A huszadik században, az els√ világháború után fedezték föl √ket; ekkor derült ki, hogy két csoportban éltek (nem minden analógia nélkül a reneszánsszal): egyiküket – a hith∫ keresztényeket – a népesség többi része zsidónak tartotta, a másik, kevésbé népes csoport saját magát tartotta annak. Az öreg sacerdotisas-aik [papn√ik] hatása alatt továbbra is megtartottak egyes zsidó ünnepeket, portugálul mondtak régi imákat, és zárt körben tagadták Krisztust, akinek isteni mivoltát ünnepelték a templomokban. Néhány ezres csoportjuk f√ként Portugália északi hátországában élt, egyszer∫ kézm∫vesek, parasztok, nagy részük analfabéta. 1925 körül a nagy francia és angol zsidó szervezetek érdekl√dni kezdtek a dics√séges szefárd zsidóságból elt∫nt törzs iránt, és azzal próbálkoztak, hogy Portugáliában valamiféle zsidó missziót honosítsanak meg. De a találkozás nem lelt meleg fogadtatásra, és az er√feszítés eredménytelen volt. Vajon azért, mert „azt képzelték, hogy Istent csak titokban lehet imádni, és mert a nyilvános hit megvallását úgy tekintették, mint valami megszentségtelenítést”? (Cecil Roth). Vajon a kényszer∫ marannusokból önkéntes és felszabadult marannusok lettek a saloniki Deunméh-k mintájára, akikr√l kés√bb még szó lesz? Köztük vannak még olyanok, akik a mai Portugáliában saját módjukon térnek zsidó hitre. Róluk nagyon keveset tudunk. Itt szólunk arról a különös módról, ahogy √k értelmezik a rájuk alkalmazott „zsidók” elnevezést: „Judeus-nak hívnak bennünket, mert segítjük egymást (ajudarmos).” Vannak olyanok, akik kerülik ezeket a kérdéseket Portugáliában, de gondolkodás nélkül adnak felvilágosítást származásukról, ha már letelepedtek Franciaországban – így tájékoztatott néhány éve G. Reis, a Francia Rádió portugál adásának felel√s szerkeszt√je.
és milyen könyörgés hagyta el szájukat… Miután 1542. október 14-én vagy húszat megégettek közülük „ragyogó kék ég alatt”, a rettegett lisszaboni inkvizítor dicsérte bátorságukat: „Semmi nem döbbentett meg annyira, mint amikor azt láttam, hogy mennyi er√t adott az Úr a test gyengeségének; a gyermekek ott álltak szüleik megégetésénél, az asszonyok férjeikénél, és semmi sírást, egyetlen kiáltást sem lehetett t√lük hallani. Isten hozzádot mondtak, megáldották √ket, mintha csak másnapig búcsúznának t√lük.” A marannusok valójában ugyanazt a helyet töltötték be az inkvizíció bevezetésével, mint régen. Továbbra is ugyanazokat a pénzügyi köröket táplálták, az inkvizíció süllyeszt√jén át, vagy a Szent Szék kincstárán keresztül, amely osztogatta kegyeit, egyéni és közösségi b∫nbocsánatot adott. Kés√bb majd látjuk, hogyan és milyen körülmények között menekültek a marannusok külföldre. Akinek ehhez nem voltak meg az eszközei, vagy kevés volt a kitartása, Portugália legvadabb zugaiban rejt√zött el, ahol a marannizmus nyomai egészen napjainkig megmaradtak. 1580 után sokan mentek Spanyolországba. Sevillában, mely az indiai kereskedelem gócpontja volt, 1640 körül csaknem kétszáz „portugál keresked√” dolgozott. Madridban ugyanekkor a legvállalkozóbb szellem∫ek a genovai bankároknak jelentettek konkurenciát az udvarral való pénzügyi tranzakciókban. Kihagyásokkal a XVIII. század közepéig táplálták egész Spanyolországban az inkvizíció máglyáit. Azoknak, akik Portugáliában folytatták titkos életüket, csökkent társadalmi és intellektuális jelent√ségük, s ezt az inkvizítorok sietve ki is használták. Egy 1705-ös autodafé alkalmával egy érsek így mennydörgött ellenük: „A zsidóság nyomorúságos ereklyéi! A zsinagóga szerencsétlen darabjai! Judea utolsó maradványai! Botrány a katolikusoknak, a zsidók számára is nevetség tárgyai!… A zsidók is rajtatok nevetnek, mert még csak be sem tudjátok tartani a törvényeket, amelyek között éltek.” A nemzedékek láncolatában a marannizmus megtisztult drámai lényegét√l. Az emigráció továbbra is áramlott a protestáns országok felé, s így elszívta az országból az er√s természet∫eket: a tömegek számára a kereszténység elutasítása titkolt és békés antiklerikalizmusba fordult át. 1773-ban Pombal √rgróf, Portugália energikus reformátora egyetlen tollvonással megszüntetett minden törvényes megkülönböztetést új és régi keresztények között.1 Az inkvizíció elvesztette létjogosultságát, gyors hanyatlásnak indult, és 1821-ben megszüntették. Azonban a marannus vallás nem t∫nt el.
A MARANNUSOK SZÉTSZÓRATÁSA
A
z 1492-es ki∫zetés több tízezer spanyol zsidót kényszerített Berberiába, Törökországba és a keresztények által ritkán lakott területekre, ahol el tudták
57
Léon Poliakov
fogadtatni magukat. Ezt két évszázadon keresztül lassú és folyamatos marannus kiáramlás követte. Portugáliában ezt a részint hivatalos, részint pedig titkos távozást pénzügyi tranzakciók motiválták. Spanyolországban ez mindig veszélyes volt, mert er√sítették a zsidósággal szemben táplált gyanút. De bizonyos körülmények megkönnyítették a titkos emigrációt. Így amikor 1609 és 1614 között ki∫zték a mórokat, soraikba portugál kripto-zsidók és conversó-k vegyültek, s átkeltek a Pireneusokon. Érdekes, hogy a mórok Franciaországba való bemenetelér√l a marannus Lopez, Richelieu kés√bbi bizalmasa tárgyalt. Nem sokkal korábban még kérdéses volt, hogy hagynak-e letelepedni Franciaországban ötvenezer portugál marannus családot, „okos és ipar∫z√ embereket”. A marannusok tulajdonképpeni fogadóországa Törökország volt, amely Konstantinápoly meghódítása óta be akarta fogadni az ibériai zsidókat. Azt mondják, a spanyolországi ki∫zetés után Bajazet szultán így kiáltott föl: „Bölcsnek mondjátok Ferdinánd királyt, aki szegénnyé tette országát, a miénket pedig gazdagította?” A francia nagykövet, Aramon (1574) szerint „Konstantinápolyt els√sorban törökök lakják, azután számtalan zsidó, tudniillik marannusok, akiket el∫ztek Spanyolországból, Portugáliából és Németországból. Ezek megtanították a törököket mindenféle kézm∫ves mesterségre. A legtöbb üzlet tulajdonosa zsidó.” Aramon kortársa, az ugyancsak francia Nicolas de Nicolay pontosít: „(A zsidók) között minden mesterségben és kézm∫vesiparban kit∫n√ munkások vannak. Kivált azok a marannusok ilyenek, akiket nemrégiben szám∫ztek és üldöztek el Spanyolországból és Portugáliából, s akik a kereszténység nagy kárára és hátrányára több találmány, ügyesség és háborús eszköz használatára is megtanították a törököket, mint például a tüzérségére, a szakállas puskáéra, a l√poréra, golyókéra és más fegyverekére.” De még Konstantinápolynál is inkább Szaloniki lett a XVI. században a levantei zsidók nagy központja és a marannusok f√ befogadó városa. A rabbik azt ajánlották, hogy mindenáron segítsék √ket, hogy megint jó zsidók legyenek bel√lük. A híres Samuel de Medina egyik tanácsában még a csalást és visszaélést is helyesnek tartotta e kegyes ügy érdekében. Más tanítók gondolkodás nélkül kijelentették, hogy a b∫nbánó marannusok jobbak, mint a legvallásosabb zsidók. Amikor 1556-ban mintegy húsz marannust megégettek Anconában, a törökországi zsidók nemzetközi bojkottal akartak válaszolni. De ismét
zsidó hitre térni nem mindig volt könny∫. Az alacsonyabb rend∫ zsidók rossz szemmel néztek a marannusokra, és Kistanios-ként2 kezelték √ket, ami a legf√bb igazságtalanság. A marannusokkal szembeni kétkedést még iszlám földön sem volt könny∫ eloszlatni, ahol pedig kényelmesebb volt zsidónak lenni, mint kereszténynek. Sok marannus telepedett le Észak-Afrikában is, közel az Ibériai-félszigethez. A spanyol és portugál hatóságok mindent megtettek annak megakadályozására, hogy a „Törökökhöz”, az örökös ellenséghez menjenek, és egyeseknek hosszú évekbe telt, amíg Levantéba vagy Berberiába érkeztek, hatalmas kerül√ket téve, hosszan megállva Itáliában vagy Flandriában. Mások soha nem értek el céljukhoz, mert vagy elfogta √ket az inkvizíció, vagy pedig a helyi lehet√ségek és kilátások térítették el √ket. A marannus vándorlást több tényez√ irányította, közülük a kereskedelem törvényei és mechanizmusai voltak a legfontosabbak. „Kis higanygolyók szaladgálnak, gurulnak szerte, és a legkisebb lejt√n nagy tömbbe egyesülnek” – mondják majd a párizsi keresked√k. Ott, ahol a misztikusok misztikusként, a keresked√k keresked√kként m∫ködtek. Egyesek olyan régiók felé tartottak, ahol szabadon térhettek a zsidóságra, másokat a nagy kereskedelmi központok vonzották. Így a marannusok – követve a pillanatnyi konjunktúrát – a XVI. században Antwerpenben, Velencében, Anconában, Szalonikiben, Bordeaux-ban telepedtek le, a XVII. században Amszterdamban, Hamburgban és Londonban, folytonosan kirajzva az újvilába. Minden keresztény kormány (kivéve eredeti országuk kormányát) megtanulta, hogyan húzható bel√lük pénzügyi haszon, tárt karokkal fogadták √ket, és többszörös kiváltságokkal ruházták fel √ket. A Szent Szék mutatott példát, amikor 1525-t√l kezdve befogadta √ket Anconában, a Kelet kapujában. Nem létezett olyan jelent√sebb kiköt√, ahol ne telepedtek volna le, és mint nemzetközi kereskedelmi céh, még a jó katolikus marannus kolóniáikban is számítottak. Az inkvizíció egyik kéme, akit 1632-ben küldtek Franciaországba, hogy nyomozzon utánuk, jelentést írt, amely érdekes részletekkel szolgál a kérdést illet√en: Bordeaux-ban marannus volt egy plébános, a fivérei és két vagy három másik személy; Rouenban „24 vagy 26 házból 8–10 katolikus”; „Antwerpenben minden van”, de Amszterdamban csak egyetlen katolikus marannus volt, akit a roueniak segítettek. Szó volt már iszlám országokban áttért marannusok eseteir√l, ahol a marannus nemzetség∫ zsidók harmadik vagy negyedik generációjánál támad fel a keresz-
58
A marannus eposz
ténység – pontosan ugyanúgy, ahogy portugál vagy spanyol conversó-knál támad fel újra a zsidóság. De a marannusok minden szenvedésen túl kizárólag spanyolok maradtak, akár zsidók, akár keresztények vagy √szinte hitetlenek voltak is. Minden ízükben gyanússá váltak és megkérd√jelez√dtek, mintha így akarták volna fönntartani tartós és mély identitásukat. Egy zsidó Spanyolország élt tovább Spanyolországon kívül. A kasztíliai (vagy portugál) nyelvt√l hangosak Szaloniki, Livorno vagy Amszterdam utcái. A marannusok latin vagy héber bet∫vel írt kasztíliai nyelven leveleznek egymással és adják ki m∫veiket. Ezen a gyakorlaton semmit sem változtat az, hogy levetik a keresztény maszkot. Évszázados h∫ségük a spanyol nyelvhez – melyb√l a sefaradó-k ladinó-ja lett –, nem az egyetlen, ami mély spanyolságukról tanúskodik, és nem is a legmegdöbbent√bb. 1601-ben egy kereskedelmi perben a velencei zsidók kijelentették, hogy „mint Spanyolországból el∫zöttek, magukat szintén a Katolikus Király alattvalóinak tekintik”. A hit és törvény nélküli keresked√k fondorlatossága ez? De a roueni marannusok segítettek 1641-ben a spanyol foglyoknak Rocroi után [a rocroi-i csatában a franciák gy√zelmet arattak a spanyolok fölött; a csata valójában 1643. május 19-én volt – a ford.]. Más, egykori marannusok 1578-ban Feznél emberiesek voltak a portugál foglyokkal, egy levert megszálló hadsereg maradványaival. 1736-ban, amikor egy spanyol hely√rség elhagyta Livornót, a francia ügynök a következ√t jelentette Párizsnak: „A zsidó nemzet sokat veszít azzal, hogy elveszíti a spanyolokat, mert hihetetlen az a jó bánásmód, melyben részesültek. Akárcsak az az érdek nélküli igazságszolgáltatás, melyben a spanyolok részesítették √ket, amikor az ország lakói körében zavartság uralkodott; √k ugyanis arra számítottak, hogy ez a nemzet mindent eláraszt. És a spanyolok hangosan hirdették, hogy ebben az országban nem találkoztak mással, csak zsidókkal, akik jól bántak velük, és h∫ségesen szolgálták √ket.” Mindez azt mutatja, hogy a spanyol zsidók és a spanyol katonák – egyformán számkivetettek – hogyan ismerték föl egymást mint honfitársakat. Emberiesség, amely arra emlékeztet, hogy a spanyolok és a marannusok közötti kapcsolat nemcsak abból állt, hogy üldözés volt az egyik oldalon, és neheztelés a másikon. Ilyen körülmények között jobban megértjük, miképp mehetett annyi marannus Spanyolországba,
hogy ott magát kereszténynek álcázva kereskedjék; s hogy a madridi vagy a lisszaboni kormány hogyan tudott alkalmazni marannusokat diplomataként vagy konzulként, és néha még nemességet is adományozni nekik lojális szolgálataikért. Egy bizonyos Cansino, aki Oránban született, elég gazdag volt ahhoz, hogy 1656-ban Madridba mehessen, nyíltan vállalva zsidóságát. „Spanyolország iránti szeretettel eltelve” nyolcszázmillió dukát kamatmentes kölcsönt ajánlott fel a királynak. A marannusoknak ez a mély spanyolsága sok más kifejezési formát is talált. A spanyol zsidók régi törzsi büszkesége minden viszontagságon át fönnmaradt. A XVII. és a XVIII. században is azt tartották még magukról, hogy királyi felmen√ik vannak, egészen Dávidig visszavezethet√en. A többi zsidó – németek vagy lengyelek – iránt érzett megvetésük közmondásos volt. (Minthogy a keresztény társadalom gyanúval tekintett rájuk, így vajon nem találtak más zsidókat, csak magukat?) Gondosan ügyeltek arra, hogy távol tartsák √ket maguktól. Voltaire-nek, aki nyilakat l√tt ki a zsidókra és a zsidóságra, így válaszolt Isaac de Pinto: „Voltaire úr nem hagyhatja figyelmen kívül a portugál és spanyol zsidóknak azt a kényes igyekezetét, hogy házassággal, jegyességgel vagy más módon semmiképp se vegyüljenek más nemzetek zsidóival. A más testvéreikt√l való elszakadásuk oly méreteket ölt, hogy ha Hollandiában vagy Angliában egy portugál zsidó egy német zsidó n√t venne el, azonnal elveszítené el√jogait, és többé nem ismernék el a zsinagóga tagjaként. Ezzel az egészséges politikával √rizték meg a tiszta erkölcsöt, és olyan megbecsülést értek el, amely megkülönböztette √ket más zsidóktól.” (Voltaire igazat adott neki.) Egy „portugál”, ha történetesen „germánt” vett volna el, a nemzet megvetésével találkozott volna, ha ugyan ki nem átkozzák. Amszterdam vagy London nagy zsinagógáiban a német zsidóknak rácsokkal elválasztott külön padokon kellett ülniük. Velencében a portugálok ki∫zették negyedükb√l, a ghetto vecchió-ból a német és levantei zsidókat. Így a marannusok, miután visszatértek a nyíltan vallott zsidósághoz, meg√rizték azt a viselkedést és azt a tartást, amely egykor maszkként szolgált a számukra, megkülönböztetett személyekként viselkedtek, divatosan öltözködtek, és parókát hordtak. „Már nem volt szakálluk – írja Pinto –, és öltözetükben nem volt semmilyen sajátosság. A tehet√sebbje olyan messzire eltaszította magától a keresettséget, az eleganciát és az efféle fitogtatást, mint Európa más nemzetei, melyekt√l csak a vallásban különbö-
59
Léon Poliakov
nekség vádjával. 1540-ben több barátját és üzletfelét letartóztatták. Az érdekcsoport számára különösen zavaró volt a Brianda de Luna – Jean Miques unokahúga, kés√bbi felesége – és Francisco d’Aragon, V. Károly kegyeltje közötti házassági terv. A családi vagyon így régi keresztények kezébe került volna. A császár és húga, Mária, Magyarország királynéja [Habsburg Mária, II. Lajos felesége – a ford.] (akiknek a kér√ 200 000 dukát tisztes jutalékot ígért) nagyon szorgalmazta a házasságot. Ekkor, 1544-ben a Mendes család úgy döntött, hogy kereket old. A n√k egyenesen Bécsbe mentek. Jean Miques két vagy három évvel kés√bb követte √ket, miután felszámolta az antwerpeni céget, és új üzleteket kötött a francia királysággal Lyonban, a német királysággal pedig Regensburgban. Majd az egész család (a szolgálókkal együtt mintegy negyven ember) Konstantinápolyba ment, ahol a szultán tárt karokkal fogadta √ket. Ott rögtön visszatértek a zsidó hitre, Jean Miques-b√l Joseph Nassi lett, Beatrice de Lunából Gracia Nassi. Tevékenységük részben megváltozott. Gracia Nassi, aki úgy viselkedett, mint afféle özvegy királyné, jótékonykodni kezdett. Rabbik vették körül, s a zsidóság védelme és hírneve fölött √rködött. Joseph Nassi, akinek nem volt uralkodó tulajdonsága az ájtatosság, megnyerte a szultán kegyeit, politikai tényez√ lett, akivel egész Európának számolnia kellett. Kinek a játszmáját játszotta e tényez√? Az alapvonalakat nagyon könny∫ megrajzolni: a marannus nemzetközi hálózatnak és a személyes kapcsolatoknak köszönhet√en – melyekkel egykor Jean Miques rendelkezett – Joseph Nassi tizenöt éven át Európa legjobban tájékoztatott embere volt. Információi – és ajándékai – lehet√vé tették számára, hogy egyedül csakis √ „hatalmi csoportot” alakítson, hogy befolyásolja az oszmán külpolitikát, s√t hadüzenetr√l és békekötésr√l döntsön. Azt azonban lehetetlen kideríteni, hogy id√r√l id√re kinek dolgozott. Bizonyos adatok azonban így is tisztán láthatók. Joseph Nassi, akit Lansac franciaországi követe vezetett be az oszmán udvarba, Franciaország esküdt ellensége lett egy vita miatt; a perlekedés oka ötvenezer dukát volt, melyet II. Henriknek kölcsönzött 1549 körül. Francia képvisel√k szerint felmenthették magukat ama kötelezettség alól, hogy tartozásukat megadják egy marannusnak, „mert a királyság törvényei egyáltalán nem engedik meg, hogy zsidók – amint az említett Joseph Nassi is az – a királyság területén kereskedjenek vagy üzletet kössenek, viszont úgy rendelkeznek, hogy minden, amijük itt van, itt koboztassék el”. Az érvelés tehát így szólt:
zött. Thomas Coryat angol hajóst meglepte a velencei zsidók eleganciája és kifinomultsága: „Olyan tiszta és olyan kedves emberek, hogy azt mondtam magamban: nem igaz az angol állítás: »úgy néz ki, mintha zsidó volna«”. Valójában olyanokat láttam közöttük, akik nagyon elegánsak, jól forgolódók voltak… Sok zsidó n√t láttam, nem egy közülük a legszebbek közé tartozott, akiket valaha is láttam; ragyogtak ékszereikt√l, aranyláncaiktól és drágaköveikt√l, olyannyira, hogy egyes angol grófnéink csak nehezen tudtak volna a nyomukba érni.” Spanyolország meggyalázta spanyolok, hivalkodó keresztények, akik vonakodva ugyan, de engednek az egyház csábításának, önként és szívb√l zsidók, de nehezen hajolnak meg a törvény járma alatt, és megvetik azokat a testvéreiket, akik szigorúan tartják magukat a mózesi szabályokhoz – ebben állt ellentmondásuk. Ez bizonyos mértékig megel√zi a XIX. századi német és más „asszimilált zsidók” szakadását. E körülmény jól illusztrálható néhány egyéni vagy közösségi sorssal és kalanddal.
A NAXOSZI HERCEG
A
XVI. századi marannus szétszóratás történetének középpontjában a Mendes család, pontosabban -érdekcsoport található. A két Mendes testvér, Francisco, aki Lisszabonban és Diego, aki Antwerpenben telepedett le, keresked√házat alapított. Ez a ház Észak-Európa f√ borsimport√re lett, és szép pénzt hozott a királyoknak, esetünkben a Fuggereknek és Welsereknek. A másik – talán legjövedelmez√bb – tevékenységük az volt, hogy a marannusok t√kéjét és javait vitték át Portugáliából Flandriába, innen pedig Itáliába. A két testvér halála után a ház tényleges vezetése Francisco özvegyére, Beatrice de Lunára szállt, aki maga mellé vette unokaöccsét, Juan Miguezt, másképpen Jean Miques-et. A fiú bejáratos volt az uralkodói udvarba, a kés√bbi Miksa császár barátja és vívópartnere lett, V. Károlytól nemességet kapott. Kortársai dicsérték viselkedését és cselekedeteinek eleganciáját. Ám valójában csak egy zsidó volt, aki kit∫n√en tudta ∫zni a keresztény játékot, de akinek származása megmaradt Achillész-sarkának. A nagy pénzügyi tranzakciók során a cég jelent√s adósainak legf√bb érve az volt a haladék vagy az újabb hitelek mellett, hogy az inkvizícióval zsaroltak. 1532-ben Diego Mendes több hónapot töltött börtönben eret-
60
A marannus eposz
„aki a másikon kifog, azon még jobban ki kell fogni”. Te becsaptál minket, azzal, hogy elrejtetted zsidóságodat, mi becsapunk azzal, hogy nem fizetjük vissza a pénzedet. Nyilvánvalóan olyan érvelés ez, amely okkal hozza reménytelen helyzetbe a marannus hitelez√t. Nassi végül sok viszontagság után 1568-ban gy√zedelmesen visszavágott, amikor a szultánnal elkoboztatta a Levantéba szállított árukat, melyek francia színekben érkeztek oda. Éppen annyit, amennyi az adósság volt. Ebb√l Franciaország és a Porta között heveny konfliktus keletkezett, melyet az 1569-es szerz√dés oldott meg. A szerz√dés eredeti példányát héber nyelven írták meg; ki tudja, ez a szokatlan részlet nem arról tanúskodik-e, hogy a zsidó még külön is meg akarta büntetni a legkeresztényebb királyt? A francia diplomaták még nagyobb haraggal viseltettek iránta, és le akarták gy√zni, „pikaheggyel Miques-et”, hogy „elveszítse fejét, és bosszút álljanak √felségéért”. Fel akarták fedni csalásait, amelyekkel elárulta a szultánt, „szobájából megszerezni azt a végtelen mennyiség∫ levelet, melyet naponta írt a pápának, a spanyol királynak, Firenze hercegének”. De az összeesküvést – melyben részt vett Nassi egyik zsidó titkára – könnyedén meghiúsította a török cselszövések eme virtuóza. Az is bizonyos, hogy Franciaországgal szembeni ellenségességében része volt annak, hogy rokonszenvet érzett a flandriai lázadó protestánsok iránt. Ama tanácsok és bátorítások, melyekkel az antwerpeni kálvinistákat látta el – akik között sok régi barátja volt –, nagy szerepet játszottak az Alba herceg kiküldetéséhez és a németalföldi „csirkefogók” lázadásához vezet√ eseményekben. A XVI. századi vallási harcokban megint csak zsidók segítették a kálvinistákat, és maga Orániai Vilmos is hozzájuk fordult segítségért. Azonkívül a flamand ellenállás szervez√i között ott volt a befolyásos marannus Marcus Perez, Martin Lopez és Fredinando Bernuy. Joseph Nassinak a spanyol koronával való kapcsolata egészen más módon t∫nik összetettnek. II. Fülöp olyan embernek nevezte √t, aki „a legtöbbet teszi a kereszténység kárára m∫köd√ vállalkozásokért, és aki életet visz beléjük”. Vagyis a keresztényellenes összeesküvés láthatatlan zenekarának karmestere. De amikor a spanyol titkosügynökök – Juan Barelli √rnagy és a görög pátriárka – Konstantinápolyban el akarták rabolni, és élve vagy halva Spanyolországba vinni, II. Fülöp megtiltotta, hogy megöljék. E lelkiismereti döntésnek – bármi volt is az oka – megfeleltek Nassi bizonyos kíméletes tettei, aki mindent megtett azért, hogy lebeszélje a szultánt a Spanyol-
ország elleni támadásról, amikor 1570-ben kitört a mór lázadás. Ehelyett azt javasolta, hogy támadják meg a velencei tartományokat. Talán II. Fülöp bérelte √t fel. A francia ügynökök szüntelenül ezt hangoztatták, miközben arra hívták föl a figyelmet, hogy végeredményben egy „természetes spanyolról” van szó. Az bizonyos, hogy titkos levelezésben állott a spanyol királlyal, ám sok kérdést még homály borít ebben az egész ügyben. Az mindenesetre tény, hogy Nassi 1570 végén menlevelet kért II. Fülöpt√l a maga és kísérete számára – „hetven f√, héberek és törökök egyaránt” –, hogy Spanyolországba menjen. Kérte, hogy „bocsánatot nyerjen, mert egy ideig a héber törvény szabályai szerint élt, minthogy erre késztették és kényszerítették”. Vajon komoly volt-e szándéka, vagy színlelt csupán? Még arra is volt gondja, hogy vámmentességet kérjen a behozandó árukra. II. Fülöp hajlandónak mutatkozott arra, hogy e rendkívüli kiengesztelést elfogadja. Két vagy három éven keresztül szó volt még az ügyr√l, de soha nem valósult meg, s ennek okát megint csak nem tudjuk. Kinek dolgozott hát e nagy kalandor? Természetesen saját magának, miközben urát, a szultánt is szolgálta. Ám minden arra enged következtetni, hogy a maga vízióját, a saját elképzelt „cionizmusát” követte. Mintha Dávid királyságának visszaállításáról álmodott volna. Többször és különböz√ módokon a zsidók védelmez√jeként is föllépett. 1556-ban IV. Pál pápa Anconában megégettetett huszonöt marannust. Gracia és Joseph Nassi megpróbálta b∫nbánatra bírni a Szent Széket azzal, hogy nemzetközi bojkottot szervezett az anconai kiköt√ ellen. A kísérlet kudarcba fulladt, részleteire itt nem térhetünk ki. E próbálkozás azonban jelzi azt az akaratot, amely a marannusok er√s, vagyis keresztény jelleg∫ körülményein akart javítani. Korábban, amikor Itáliában járt, azt kérte Velencét√l, hogy adjanak egy szigetet a heimatlos [hazátlan] marannusoknak. 1561-ben a szultán neki ajándékozta Tibériászt és a szomszédos földeket, hogy ott a zsidók valamiféle otthonra vagy menedékre leljenek. Arra törekedett, hogy rendbehozza a várost, fallal vette körül, megpróbálta meghonosítani az iparokat, annak ellenére, hogy a palesztinai apostoli küldött, Raguzai Bonifác tiltakozott „e viperák idejövetele ellen, akik rosszabbak azoknál, akik a város romjait kísértik”. A francia követ, Pétremol elbeszélése szerint e költséges vállalkozás láttán döntött úgy, hogy követeli adósságát, amellyel Franciaországnak tartozik. „Miques – írja – engedélyt kapott arra, hogy a Genezáret tó partvidékén várost építsen,
61
Léon Poliakov
Ugyanakkor az izraeli történetírás nem téved, amikor Joseph Nassit a cionizmus nagy el√futárának teszi meg. De a marannusok gyökértelensége még nem vezethetett valamely közös úthoz, amelynek minden egyes résztvev√je egy tisztán földi ideál nevében dönt saját sorsáról. A messiás segítsége nélkül benépesíteni Palesztinát – ez abszurd és szinte szentségtör√ terv volt a rabbinikus hagyomány szerint. A zsidók ezután is elmentek Palesztinába, de nem azért, hogy ott éljenek, hanem hogy ott haljanak meg. A marannusoknak ama törekvése, hogy szabadok legyenek, a következ√ évszázad során er√s messianisztikus mozgalom formáját öltötte. Ez az egész zsidóságot örvényébe sodorta, és sok más baj közepette drámai visszaeséshez vezetett: egyes marannusok megfontoltan és saját elhatározásukból rendezkedtek be a marannus életre.
ahol majd csak zsidók lakhatnak; ezzel a megújulással arra törekszik, hogy megvalósítsa f√ m∫vét – amint vélik: hogy a zsidók királya legyen. Ezért kér oly nagyon pénzt a francia királytól.” De a tervb√l nem lett semmi, mert a zsidó tömegek nem csatlakoztak spontán módon ehhez a „politikai cionizmushoz”, miel√tt kibontakozott volna. Kevés zsidó telepedett le Tibériászban. „Az emberek kevés gyakorlati bátorítást kaphattak a kazuisztikájukban elmélyedt rabbiktól, vagy a misztikusoktól, akik meg voltak gy√z√dve arról, hogy a megváltást csak az Isteni Név bet∫inek cseréivel és kombinációival lehet siettetni. De a menekül√ marannusoktól sem érkezett támogatás, hiszen √k már akkor nagyon boldogok voltak, ha sikerült saját irhájukat megmenteniük.” (Cecil Roth) Joseph Nassiban a politikusban és nagyúrban nem volt semmi messiási. De továbbra is sz√tte terveit. 1566-ban az új szultán, II. Szelim megajándékozta Naxosz szigetével, és herceggé tette, ám nem királyságról volt szó, hanem h∫bérbirtokról. Amikor 1570-ben rávette Szelimet, hogy indítson háborút Velence ellen, a vállalkozás Ciprus meghódításával kezd√dött: azt remélte, hogy a sziget királya lehet. Tudjuk, hogy a nagy sziget a Palesztinához vezet√ földrajzi lépcs√. De Ciprus bevétele létre hívta Velence, a Szent Szék és Spanyolország szövetségét, s mindez a török flotta nagy, lepantói vereségéhez vezetett. Nassi ezek után félig kegyvesztett lett. De továbbra is tele volt reménységgel. 1572 nyarán még azt hitte, kinevezik a sziget kormányzójának. De csillaga leáldozóban volt. A szultán kegyeib√l kiszorították más kedvelt zsidók. 1579-ben gazdagon és befolyásosan, de a nagy ügyekt√l eltávolodva halt meg. Neve – mely tizenöt éven keresztül volt tárgya az európai diplomáciai levelezésnek – még halála után sok id√ elteltével is foglalkoztatta az emberek képzeletét. Marlowe A máltai zsidó cím∫ m∫vén keresztül Shylock, a velencei keresked√ figurájának kikristályosodásáig hatott, és más drámai feldolgozásokban is szerepel. Ahhoz, hogy egyes vonásaitól megszabaduljon, talán egy Shakespeare-re volt szükség. Emlékszünk a velencei kalmár híres tirádájára, aki akadálytalanul érintkezik a keresztényekkel, s aki számukra átkozott: „…Zsidó vagyok. Hát a zsidónak nincs szeme? a zsidónak nincs keze, szervezete, érzelme, szenvedélye? […] Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? és ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút?” [Vas István fordítása] Ilyen volt valójában személyiségünk egyik lélekrugója.
A SÁBBÁTÁJ-HÍV◊K
P
alesztinában, Szafedben – nem messze Tibériásztól, ahol Joseph Nassi azzal próbálkozott, hogy zsidó területi entitást hozzon létre – ugyanebben a korszakban jórészt Spanyolországból menekült kabbalisták alakítottak csoportot. A világmindenség megváltását siettették imával, tanulással és böjttel. Reményeik és misztikus elképzeléseik a Szétszóratás minden országában terjedtek, és a Messiás eljövetele nemzedékr√l nemzedékre mind közelebbinek és biztosabbnak tetszett a zsidók számára. Végül a megfelel√ körülmények találkoztak ahhoz, hogy a Messiás eljöjjön. 1625-ben vagy 1626-ban Mordechai Cevinek, egy szmirnai zsidó-spanyol keresked√nek Av hónap 9-én fia született (azon a napon, amikor a hagyomány szerint a Messiásnak meg kell születnie). Az ifjú Sábbátáj pszichikai zavarokkal küszködött, egyfajta tudathasadással, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Második állapotában szentségtöréseket követett el, melyeket els√ állapotában röstellt, és nem értett. 1648-ban, abban az évben, amikor a kabbalisztikus könyv, a Zóhár szerint a halottaknak föl kell támadniuk, és el kell kezd√dnie a Messiás korának, Sábbátáj a szmirnai zsinagógában elkövette a legf√bb b∫nt: hangosan kimondta a szent tetragrammatont, Isten kiejthetetlen nevét. Kiátkozták, és a bolyongás évei következtek. Végül Jeruzsálemben élt, ahol egy másik látnok rávette, hogy nyilvánítsa magát Messiásnak; ott, ahol lengyel rabbik állítólag el akarták ∫zni a
62
A marannus eposz
„Dibukot”, aki hatalmába kerítette √t. Kettéhasadt elméje nem akart mást, csak hogy meggy√zzék. Ráadásul külseje illett ehhez, fenséges termet, kenetesség, értette a módját, de úgy látszik, f√ként marionettfigura volt, amelynek zsinórjait más hamis próféták rángatták. Hamarosan gazdag csodálókra lelt, a jó hír pedig egyre terjedt, sok-sok hiszékenyt meghódított, s f√ként marannusokat nyert meg a bizonytalan hitre. Minél inkább lábbal tiporta Mózes Törvényeit Sábbátáj, annál meggy√z√bb volt, „mert – érvelt Nathan de Gaza – ha √ nem volna Megváltó, akkor ezek a különlegességek nem történnének meg vele. Mikor Isten megcsillogtatja rajta az √ Fényét, sok olyan cselekedetet visz véghez, melyek az emberek számára furcsák, és igazának ez a bizonyítéka.” Ez tehát a régi teológusok credo quia absurdum-a. Megjegyezzük egyébiránt, hogy Sábbátájnak és utánzóinak a szokatlanságai – akik egyfajta misztikus kihívás nevében prédikáltak – ugyanolyan természet∫ cselekedetekhez vagy törvényszegésekhez vezettek, mint amelyek továbbra is gyötörték a marannusok lelkiismeretét. Sábbátáj messianizmusa – mely valamennyi ország számos zsidója számára megkérd√jelezhetetlen tény lett – a legnagyobb buzgóságot élesztette föl a marannus vagy egykor marannus területeken. Többnyire egyetértettek abban, hogy 1666 lesz a megváltás éve, ami egyébként megfelelt a keresztény eredet∫ millenarista felfogásnak. Valójában f√képp Angliában sok protestáns osztozott a Sábbátájba vetett hiten. 1665 decemberében a tudós Oldenburg ezt írta Londonból barátjának, Spinozának: „Lépten-nyomon arról beszél minden ember, hogy az izraeliták, akik több, mint kétezer éve élnek szétszóratásban, visszatérnek hazájukba. Kevesen hisznek ebben, de sokan szeretnék… Ha a hír igaznak bizonyul, ez mindenben változást hozna.” Azt hihetjük, a londoni pénzemberek – szokásuk szerint – kevésbé voltak kétked√ek, mint a filozófusok, mert a londoni t√zsdén tíz az egyhez Sábbátájt tették meg Jeruzsálem királyául az elkövetkezend√ két esztend√ben. Ami pedig a legérdekeltebbeket, e király eljövend√ zsidó alattvalóit illeti, Hamburgban a portugál közösség megtiltotta nekik, hogy fogadást kössenek leend√ uralma mellett vagy ellene, mert a fogadás kételkedést jelentett. Márpedig a kételkedés többé nem volt helyénvaló. A szédület egyre terjedt, és Lengyelország kivételével a rabbik nagy része csatlakozott Sábbátájhoz. A kétked√ket üldözték, számos helyen vér is folyt. Az egész marannus diaszpórában – Amszterdamtól Livornóig, Szalonikit√l Fezig – a végzetes
id√pont közeledtével gazdagok és szegények kezdték eladogatni javaikat, és készül√dtek az Ígéret Földjére. És a zsidó misztikus buzgóság egész Európában jelent√sen visszavetette a nagy nemzetközi kereskedelmet. Sábbátáj pedig, aki számos új ünnepet vezetett be, és a Zóhár jövendöléseinek megfelel√en kezdte feloldani híveit a zsidó szabályok betartása alól, 1666 elején hajót bérelt, hogy Konstantinápolyba menjen. Ott arra akarta rávenni Ibrahim szultánt, hogy adja át neki trónját. A tragikomikus folytatás jól ismert: a szultán megállíttatta, és hogy minden agitációnak elejét vegye, megparancsolta neki, hogy elevenen megégettetés terhe mellett vegye föl az iszlám vallást. Sábbátáj ezt elfogadta, és nem sokkal ezután szmirnai híveinek a következ√ üzenetet küldte: „Isten muzulmánná tett engem; ezt parancsolta √, és ez újjászületésem kilencedik napján következett be.” (Vagyis eljövetelének kilencedik napján.) Azaz egyáltalán nem mondott le arról, hogy √ volna a Messiás. A Kabbala dialektikus forrásai lehet√vé teszik hitehagyásának misztikus értelmezését; azt, hogy e legf√bb árulást úgy állítsuk be, mint messiási mivoltának legf√bb bizonyítékát, mint egy Megváltó kimondhatatlan Passióját, aki saját maga követte el a legf√bb b∫nt, hitének megtagadását, hogy jobban tudjon vezekelni népének b∫neiért. Így azután a hazugságból mártírium és nagy h√stett lett. Ézsaiás próféta „fájdalmas emberr√l” szóló verseit – akinek szenvedése elhozza az emberiség békéjét –, amelyeket a keresztények Krisztusra vonatkoztatnak, környezete Sábbátáj Cevire alkalmazta. A marannus Abraham Cardozo még azt is tanította, hogy b∫nei miatt bels√leg minden zsidó marannusnak rendeltetett, de Isten kegye – hogy megmentse √ket e szörny∫ sorstól – e legf√bb áldozatot a Messiásra rótta ki. Egyedül az √ lelke olyan er√s, hogy baj nélkül kibírja ezt a sorsot. Így megértjük, hogy a marannusok történelmi helyzete milyen mértékben tette √ket fogékonnyá erre az elképzelésre. „A hitehagyó Messiás gondolata úgy jelenhetett meg számukra, mint ama cselekedet megdics√ülése, amely továbbra is gyötörte tulajdon lelkiismeretüket” (Gerschom Scholem). Ám amikor Sábbátáj Cevi hitehagyásának híre elterjedt a diaszpórában, a messianisztikus láz alábbhagyott, és a zsidók nagy része kijózanodottan tért vissza korábbi elfoglaltságához. Mások titokban továbbra is imádták Sábbátájt, a Messiást, miközben jó zsidóként viselkedtek. „A sábbátájizmusnak e mérsékelt iskolái – írja Gerschom Scholem – megvalósították azt a csodát, hogy örökös paradoxonban él-
63
Léon Poliakov
vá vezet az önkéntes marannizmus. Egy Mekkába vezet√ zarándoklat közben halt meg, szektája pedig el√bb kettéoszlott, azután három alszektára, és mindegyiknek megvolt a maga sajátossága és erkölcsrendszere. A többnyire jómódú keresked√kb√l álló Kapanjik vagy „Cavaglieros” (lovagok) szektája ment el a legmesszebbre: misztikus szaturnáliákat rendeztek, hogy a b∫n szentségét ünnepeljék, a Törvény áthágásától kezdve. A Húsvét évi ünnepén – mely olyan volt, mint valamiféle Úrvacsora, s melyeken csak n√s férfiak vehettek részt –, mikor kialudtak a fények, a férfiak kicserélték asszonyaikat. Az így fogant gyermekeket szenteknek tartották. Ett√l függetlenül a „Lovagok”, akárcsak a többi Deunméh szekta, kit∫n√ erkölcsükr√l, jótékonyságukról és szolidaritásukról volt ismert. Egyikük-másikuk békés életet élt Törökországban, növekedett, sokasodott, hiszen a XVII. század végén ezerre tették számukat, a XIX. század közepén négyezerre, a XX. század elején pedig több, mint tízezerre. A Deunméh-k fontos szerepet játszottak Szaloniki életében és az ifjútörökök forradalmában. Az els√ világháború küszöbén egyikük, Mohamed Djavid Bej Törökország miniszterelnöke lett. A háború után pedig Törökországban telepedtek le, mint Trákia többi muzulmánja, a népek cseréjér√l szóló Lausanne-i Szerz√désnek megfelel√en. Ett√l kezdve nehéz követni a szekta sorsát. Hogy létezik-e egyáltalán, nem tudjuk. Azt sem, vajon vannak-e még hív√k, akik a törökországi partokon imádkoznak, könyörögnek Sábbátáj Cevi visszatértéért, és rituálisan szólnak a Messiáshoz: Sábbátáj Cevi, esperamos a te. Az els√ világháború el√tt a török újságokban olykor viták folytak err√l. Alah Adhi Govsa, az író, aki a Sábbátáj-hív√kr√l írt könyvet, azt állította, hogy a szekta titokban folytatta életét, és bizonyításképpen különös részleteket közölt. Egy egykori Deunméh publicista, Zadeh Mohammed Rusdi azt állította, hogy mindez nem igaz, és ellenkez√ bizonyítékokkal szolgált. Így azután Kemal Törökországában kiújult az inkvizítor és a marannus közötti régi vita, amelyben a vádlott mindig veszít, mert beszédének – akár mint muzulmán, akár mint Deunméh mondja ki az igazságot – ugyanaz a tartalma, és nem tudja meggy√zni hallgatóságát… Úgy látszik tehát, hogy Sábbátáj Cevinek néhány öregen kívül nincsenek már rajongói; azonban a Deunméh-k – akiket hit híján e titkos hit emléke kapcsol össze – még mindig er√s túlél√ kasztot alkotnak. Ez olyan szociológiai jelenség, melynek a jelent√sége – amint err√l hasonló esetek tanúskodnak – két vagy három nemzedékre korlátozódik.
jenek; hogy jámboran eleget tegyenek a Törvénynek, miközben egy új korszak közeli eljövetelében hisznek, amikor az ilyen viselkedésnek nem lesz jelent√sége.” Vagyis számukra elérkezett az id√, miközben nem érkezett el. Scholem pedig rámutat arra a kapcsolatra, amely a félig csalatkozott várakozás, Mózes Törvényének id√leges elhagyása és a messianisztikus remény laicizálódása között van, mely kés√bb, majd az emancipáció korában jellemzi a zsidó élet nagy ideológiai áramlatait. De figyelmünk középpontjában most a Sábbátáj-hív√k „radikális szárnya” áll, mint a marannus sors egyik lehetséges kimenetele. A Sábbátáj-hív√k radikalizmusa abból állt, hogy mindenben utánozták Sábbátáj Messiást, kivált abban, hogy hátat fordítottak a judaizmus szabályainak. Sábbátáj Cevit és híveit – akik (a szent kifejezéssel szólva) „fejükre tették a turbánt” – különböz√ megpróbáltatások után Albániába szám∫zték, ahol az álMessiás 1678-ban meghalt. Messianizmusa, mely mindenekel√tt valamiféle családi tulajdon lett, vejére, Jacob Queridóra szállt („a szeretett v√re”), aki fiának és reinkarnációjának nyilvánította magát. A Szalonikiben él√ Sábbátáj-hív√k körében kell√képp hatásos volt a propagandája, mert 1683-ban közülük mintegy ezren tették föl kollektívan a turbánt. Ebb√l lett az önkéntes marannusok egyik szektája, a Deunméh (aposztaták); kétszeresen is hitehagyottak, mert az iszlám és a judaizmus is ilyennek tekintette √ket, s így mindkét oldal megvetésében egyaránt részesültek. A szekta Mózes Tízparancsolatát Sábbátáj Cevi tizennyolc szabályával cserélte föl. A második szabály elrendelte, hogy higgyenek Sábbátájban („aki az igazi Megváltó; kívüle nincs más megváltó”). A tizenhatodik és a tizenhetedik azt mondta ki, hogy mindenben az iszlám szokásait kell követni („mindent, ami nem látható, végre kell hajtani”), de a törökökkel sem házassági, sem jegyességi szerz√dést nem kell kötni („mert irtóztatók, asszonyaik pedig csúszómászók”). Sábbátáj második Eljövetelét és az id√k végezetét a következ√képpen hirdették: „E tizennyolc szabályt azért írtam el√, mert a trón még nem elég szilárd ahhoz, hogy Izrael bosszút állhasson a Sátánon és légióin. Akkor majd minden egyenl√ lesz; tiltás és engedés, tisztátalanság és tisztaság, és a legkisebbekt√l a legnagyobbakig mindenki elismer majd engem.” A nyolcadik – kissé kétes – szabály azt írta el√, hogy „ne paráználkodjatok; ámbár ez a szabály a kreatúráknak szól, a latrok [zsidók] miatt mégis óvatosnak kell lennünk”. Úgy tetszik tehát, hogy Jacob, a Szeretett, a szaloniki zsidók félelme miatt még nem vont le bizonyos következtetéseket abból, hogy ho-
64
A marannus eposz
nak emléke a sok viszontagság közepette sem veszett el, és ösztönözte az eszmék polémiáját és harcát, melyek továbbra is serkentették gyökértelen utódaikat. Milyen Isten igazi természete? És mi maga az ember? Mit értünk azon, hogy lélek? Létezik-e túlvilág? A történelemben talán nem volt olyan embercsoport, amely oly buzgósággal kereste volna az abszolútot, mint a marannus intelligencia. E viták nem álltak meg a zsinagógák kapuinál; és talán nem volt olyan serdül√korú, akit olyannyira magukkal ragadtak volna, mint az ifjú Baruch Spinoza, az amszterdami „Ec Haim” rabbinikus iskola tanulója. Mindeközben semmilyen jel nem utalt arra, ami az ifjú talmudistát arra ösztönözte volna, hogy megingassa minden hagyományos hit alapjait, és hogy a modern id√k „zsidó demisztifikálóinak” prototípusa legyen bel√le. 1633-ban született Amszterdamban, olyan családban, amelyhez hasonlatos sok volt. Apja Nantes-ban katolikus volt, azután a „holland Jeruzsálemben” telepedett le, ahol visszatért a zsidósághoz, és keresked√házat alapított. A gyermek Spinozát gyakran kényszerítették arra, hogy a zsinagógában jelen legyen Uriel da Costa megalázó büntetésénél; de err√l nem tudunk semmi b√vebbet. Családja jómódú és tekintélyes volt. Mikor az ifjú Baruch érett korba lépett, segített apjának az üzletmenetben, s mikor az 1654-ben meghalt, a cég vezetésében is részt vett. 1655-ben adományt juttat a zsinagóga szegényeinek. Amint írásaiból is kitetszik, kit∫n√ zsidó nevelésben részesült. Ifjúkoráról valójában alig állnak rendelkezésünkre adatok, de azt mindenesetre tudjuk, hogyan tört ki élete nagy válsága a lassú érés után a rabbinikus iskola árnyékában. 1655-ben elragadó ember t∫nt föl Amszterdamban; „szavakban elszánt, az újdonságok barátja, érveléseinek bolondja, a paradoxonok megszállottja, és ami még rosszabb, förtelmes erkölcsei voltak”, mint sokan másoknak. Ez az ember Juan de Prado doktor volt, aki Cordobában született, spanyol egyetemeken tanult, 1638-ban Németalföldön visszatért a zsidó hitre, kóbor és bizonytalan életet folytatott, s örömét lelte abban, hogy ifjú zsidó lelkekben elhintette a filozófiai kételyt. Ez nem akadályozta meg abban, hogy a közösségekt√l rendkívüli adókat kapjon. Az amszterdami közösség azzal fenyegette, hogy megvonja t√le anyagi támogatását, és azt követelte, hogy nyilvánosan vonuljon vissza, amibe a rugalmas marannus szívesen bele is egyezett, hogy azután visszaessék. Olyannyira, hogy még az is fölmerült: a gyarmatokra küldik „nagylelk∫en segítve √t”.
SPINOZA
A
XVII. századi Amszterdam, a Nyugat kereskedelmi f√városa a marannus Európa legfontosabb kolóniájának székhelye lett. A „portugálok” kiemelkedtek bizonyos tevékenységekben, mint például a gyarmati cukor, a f∫szerek, a dohány importjában és a drágak√-kereskedelemben – anélkül, hogy oly dönt√ szerepük lett volna Németalföld gazdasági föllendülésében, ahogy azt néha tulajdonítják nekik. Különösen széles kapcsolatkört tartottak fönn az újvilággal, akár a holland gyarmatokkal, akár magukkal a spanyol birtokokkal, ahol akkoriban megannyi sorstársuk próbálkozott azzal, hogy elfeledkezzenek róluk. Amszterdamban olyan könyves ipart hoztak létre, amelynek nem volt versenytársa a diaszpórában, és protestánsoknak szóló Biblia-fordításokat jelentettek meg. 1675-ben egy zsidó újság, a Gazeta de Amsterdam látott napvilágot. Ez a lap – olvasói számára jellegzetes módon – mindennel foglalkozott, kivéve zsidó kérdésekkel. Említettük már, hogy a „portugálok” lekezelték az √ nyomukban Amszterdamban leteleped√ egyszer∫ német zsidókat, és kerülték a velük való keveredést. Azok viszont megkérd√jelezték tudományosságukat és vallásosságukat, mondván, „könnyebb egy szefárdnak megbetegednie, megsántulnia vagy megvakulnia, mint hogy tanult zsidó legyen bel√le”. Ez persze túlzás, a Törvény kit∫n√ tudósait képezték a „holland Jeruzsálemben”. De az egykori marannusoknak nemzedékekre volt szükségük ahhoz, hogy teljesen visszatérjenek a zsidósághoz. A kardinális kérdést a judaizmushoz való visszatérés dialektikája vetette föl. Egyfel√l ugyanis a marannusok számára hitük elhagyása lelkiismeret-furdalással és rossz érzéssel járt, másfel√l viszont nem volt könny∫ visszatérni a Törvény jármába, több nemzedéknyi szünet után alkalmazkodni az √si parancsokhoz. Innen erednek azok a konfliktusok, amelyek végigkísérik közösségeik életét; e közösségek gondot fordítanak arra, hogy tagjaik megfelel√en viselkedjenek, akár vallásos igyekezetb√l, akár egyszer∫ óvatosságból, nehogy a keresztény hatóságoknál okot adjanak az istentelenség veszélyes vádjára. Láttuk, a marannus lét ellentmondásai hogyan vezetnek egyeseket a Sábbátáj-hit eretnekségéig és hitehagyásuk dics√ítéséig. De mások – miközben a zsidó vagy a keresztény teológiából merítve megkérd√jelezték a vetélytársat – a kétséghez és a hitetlenséghez érkeztek el. Mindez igen könnyen ment, minthogy a spanyol zsidók szkeptikus hagyományá-
65
Léon Poliakov
ja. Ráadásul igényei szerények voltak. A talmudisták el√írásainak megfelel√en mesterséget tanult, és szabad idejében lencséket köszörült. Életstílusa és erényei nagyjából megfeleltek annak, amit el√deinek bölcsessége követelt. De nem házasodott meg (mint a filozófia megannyi zsenije Pascaltól Kierkegaard-ig), és nem voltak n√i kapcsolatai. Filozófiai koncentráló képessége és a tiszta megismerés iránti szeretete könny∫vé tette a magányt. Korának hagyományos rendjében felhívása „az ész természetes fényére” dinamitként hatott, annak ellenére, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ennek messzemen√ következményeit elrejtse. Jeligéje ez volt: caute, óvatosság; életében – névtelenül – megjelent egyetlen fontos m∫ve a Teológiaipolitikai tanulmány – véd√beszéd a gondolat szabadságáért – sok bajt zúdított a fejére. Ócsárlói szerint a m∫vet „egy renegát zsidó gyártotta a pokolban”. És valójában nem az volt-e a sorsa, hogy minden kultúra keresztútján éljen? A zsidóság és kereszténység, Spanyolország és Németalföld találkozásánál? Ahol a fanatizmusok – a nemzetségét üldöz√ inkvizítorok és az √t megátkozó testvérei – futnak össze? Tüd√bajban halt meg negyvennégy éves korában, 1677-ben. Nem sokkal halála el√tt t∫zbe vetette az Ótestamentum fordítását, amelyen dolgozott, akárha valami esztelen vállalkozásról lett volna szó. A többi m∫ve, közöttük az Etika, csak halála után jelent meg, név nélkül, egy ismeretlen csodálójának költségén. Spinoza filozófiai rendszere ma is él√, és mint „a legimpozánsabb gondolati építmény, amelyet emberi agy valaha is létrehozott” (Windelband) továbbra is híveket szerez magának. Történetileg tekintve nagysága a XVII. századi felvilágosult Európa számára mutatkozott meg, olyan formában, amelyet a kor felfogása tett magáévá: mint a „zsidó bölcsesség”, vagyis a Talmud erkölcsi tudománya és vallásfilozófiája, amelyet a középkor zsidó teológusai dolgoztak ki. Pedagógiai zsenije abban állott, hogy ennek az üzenetnek geometrikus megjelenési formát adott, még ha ez valójában Prokrusztész-ágy volt is. Nevével jelezte ezt a felfedezést, és így lett halhatatlan. Igaz, azzal, hogy elismerte: a rabbik adósa – akik hallgatóságának szemében igencsak vitatható kezesek –, rossz hírbe hozta vállalkozását. Az erkölcsi élet tudománya Etiká-jának3 legelevenebb része maradt. A Teológiai-politikai tanulmány-ban – melyben megingatja az elfedett monoteizmus alapjait – a Szentírás ellentmondásairól semmilyen észrevétel vagy kritika nem fordul el√, amit ne Abraham ibn Ezrától,
Természetesen nem Juan de Prado avatta be Spinozát a filozófiába, de megérintette √t az így támadt botrány, s az ifjú Baruch lelke nem volt annyira edzett, mint csábítójáé. Megtagadott minden megegyezést, elutasított minden ellátást, amit azért ajánlottak neki, hogy „eltérítsék a rossz úttól”, s így távollétében ki tudták átkozni, „kizárták Izrael népéb√l”, szakítania kellett családjával, és eredeti környezetével. Ekkor szabad hallgatóként a leideni egyetem el√adásait hallgatja, és „don Joseph Guerrának, egy Kanári-szigetekr√l való lovagnak a házában – aki azért élt Amszterdamban, hogy a lepráját gyógyítsa” – meglehet√sen vegyes zsidó társaságba jár, amely többnyire szabados, és a szabad holland légkört√l megittasult spanyolokból áll. Közülük ketten Madridba visszatértükkor néhány részlettel szolgáltak az inkvizíciónak Spinozáról és beszédeir√l. ◊ sajnálta, hogy nem ismeri Spanyolországot, és azt mondta, szívesen ellátogatna oda. Közben Prado és √ maga „sajnálta, hogy nem részesülnek alamizsnában, amit a zsinagógában kaptak, és hiányzott nekik a többi zsidóval való kapcsolat”. Ez azonban nem akadályozta meg √ket abban, hogy „elégedettek legyenek ateista tévedésükkel, ugyanis azt gondolták, hogy csak filozófiai értelemben létezik Isten, és hogy a lelkek meghalnak a testtel, és így nincs szükségük hitre”. Spinoza alighanem ekkor írta meg mára elveszett Apologiá-ját, mely tele van a zsidók és a zsidóság elleni támadásokkal (ebb√l egyes részeket beillesztett Teológiai-politikai tanulmány-ába). És f√képpen kiteljesítette ismereteit, magába szíva a kor minden tudását – az antikvitás klasszikusaitól kezdve egészen Descartes-ig –, amellyel gyermekf√vel Amszterdam utcáin találkozhatott. Van egy homályos incidens is: 1660-ban egy fanatikus zsidó késszúrása, ami azután arra késztette Spinozát, hogy otthagyja Amszterdamot, és visszavonuljon, el√ször Leiden vidékére, azután Hágához közel Voorsburgba. Ett√l kezdve néhány baráttal és holland csodálóval vette körül magát, s néhány átutazó idegennel, akiket m∫veltségéb√l és bölcsességéb√l építkez√ növekv√ hírneve vonzott. Leibniz meglátogatta, s utána így nevezte: „a hágai zsidó, aki az európai forradalmat hirdeti”. Condé herceg, a francia hadsereg f√parancsnoka meghívta táborába. Ha ítélkezhetünk a magas rangú barátok és protektorok alapján, akiket meg tudott szerezni magának, kisugárzása és bája ellenállhatatlan volt. Az a juttatás, amelyet a hírneves Jean de Witt-t√l kapott, valamint némi hagyaték lehet√vé tette, hogy elmélkedéseit megfelel√ körülmények közepette gyakorol-
66
A marannus eposz
mindenkor mindjobban fellobbantja, t.i. egy gy∫lölet viszonzása. Mert a népeknek is a legengesztelhetetlenebb gy∫lölettel kellett viseltetniök velük szemben.” (XVII. fejezet) [Szemere Samu fordítása] Spinoza e fejezetnek egy másik bekezdésében Tacitusra hivatkozik, hogy kinyilvánítsa, a zsidókat egyfajta természetfeletti átok sújtja: „az emberi nem ellenségei”. E kérdésben az antik gnoszticizmusig visszamen√ egyfajta historiográfiával ért egyet, amely a zsidók kegyetlen Jehováját az Evangélium megváltójával állítja szembe. A XIX. fejezetben a filozófus az Újtestamentum tekintélyére is hivatkozik (ezekre a szavakra: „Ezért mondották nekik: Szeresd felebarátodat és gy∫löld ellenségedet”, amit Máté mond Jézusnak), hogy azt állítsa: Mózes Törvénye a nem zsidók iránti gy∫löletet tanította. (Ekkoriban Németalföldön az unitáriusok szektája, meghamisítva a szövegeket, az Ótestamentumot idézte e gondolat alátámasztására: Spinoza, az els√rangú filológus – anélkül, hogy idáig eljutott volna – megnövelte a kétségeket és bizonytalanságokat, hogy kimutassa ezt.) Ha közelebbr√l megvizsgáljuk, ez a Tanulmányban visszatér√ zsidóellenes motívum ellenpontm∫vészetnek felel meg, mely más és más szinten különböz√ szövegeket idéz meg. Legel√ször is nyilvánvalónak tetszik, hogy Spinoza a zsidók és az Ótestamentum ellen összpontosította támadásait, akárcsak kés√bb Voltaire, mert a hagyományos hitek láncolatában taktikailag a leggyengébb szemekr√l volt szó. A következ√ szinten Spinoza, az ügyes talmudista az explicit nyelv mellett egy második, ezoterikus nyelvet beszél: „úgy tesz, mintha be akarna bizonyítani egy gondolatot, de közben ilyen érveket használva és ilyen szövegeket idézve az a szándéka, hogy az olvasó egészen más gondolatot, egészen más következtetést találjon. És Spinoza valójában ezt a második gondolatot akarta bebizonyítani.” Wolfson szavaival ez az implicit Baruch, vagyis a hitetlen zsidó, aki az explicit Benedekkel, vagyis Jézus marannus csodálójával álcázza magát. Még mélyebb szinten Spinoza nyelve a beteljesületlen vagy csalódott szerelem nyelve; fölfedezzük benne a neheztelést a zsinagóga iránt, mely kivetette √t. Általánosan elfogadott, hogy a Tanulmány-ból fentebb idézett zsidóellenes részeket Spinoza az Apológiá-ból vette át, amelyet exkommunikációja után írt. Ez jól mutatja, hogy e polémia az örök igazságok kutatásán, az isteni értelem boldogságának keresésén kívül helyezkedik el. Az, hogy e szövegeket beépítette a Tanulmányba, mellékes, ám szubjektíve szükséges vállalkozás volt. De a Bölcs, ahelyett, hogy a maga lefektette sza-
Rásitól vagy attól a Maimonidészt√l vett volna át, aki iróniájának céltáblájául szolgált. Másrészr√l viszont, amikor ebben a m∫ben megtámadja Izráel kiválasztásának fogalmát, magát a régi zsidó szabadgondolkodók vonulatában helyezi el (mint amilyen Hajavaih de Balkh, akit a talmudi polémiákból bizonyosan ismert). Mindenesetre bosszantja és ingerli az a meglep√ kiváltság, amellyel a zsidó-keresztény hagyomány ruházza fel a „kiválasztott népet”. A kortárs zsidókat veszi célba, amikor ezt írja: „[Aki azért tartja magát boldogabbnak, mert csak neki megy jól a dolga, másoknak nem, vagy mert boldogabb és szerencsésebb a többieknél, az nem ismeri az igazi szerencsét és boldogságot;] az öröm pedig, amit emiatt érez, ha nem gyermekes öröm, egyedül irigységb√l és rosszindulatból fakad.” (Alább pedig ezt írja: „Aki tehát ennek örül, az másnak a baján örül, s ezért irígy és rosszindulatú, és sem az igazi bölcsességet, sem az igaz élet nyugalmasságát nem ismeri.”) [Szemere Samu fordítása] Látjuk, épp olyan pontról van szó, amely alapvet√en √t magát érinti: saját nemzetségének lebecsülése – mely manifeszt antiszemitizmushoz vezet –, úgy látszik, a nagy filozófus Achillész-sarka. Ha elolvassuk a Tanulmány különböz√ passzusait, látjuk, hogy azokban önkényesen (mert nem a m∫ konstrukciója vezérli) megfordítja a fogalmakat, és a zsidókat teszi felel√ssé azért a gy∫löletért, amellyel a keresztények illetik √ket. (◊ írta az Etiká-ban: Az, aki úgy gondolja, hogy a másik gy∫lölettel viseltetik iránta, gy∫lölni fogja azt.) „Hogy azonban annyi éven át szétszórva, ország nélkül mégis fennmaradtak, egyáltalán nem csoda, miután olyképpen elkülönítették magukat valamennyi népt√l, hogy magukra vonták valamennyinek gy∫löletét, mégpedig nemcsak küls√ szertartásokkal, amelyek szembenállnak a többi nép szertartásaival, hanem a körülmetélkedés jegyével is, amelyet a leglelkiismeretesebben meg√riztek.” (III. fejezet) „A héberek hazaszeretete tehát nem volt egyszer∫ szeretet, hanem jámborság, amelyet a többi nép elleni gy∫lölettel együtt úgy melengettek és tápláltak, hogy természetükké kellett válnia. Mert mindennapi szertartásuk nemcsak általában különbözött más népek istentiszteletét√l […], hanem mindenképpen ellenkezett is vele. Ezért a mindennapi átkokból tartós gy∫löletnek kellett keletkeznie, amely mindennél mélyebb gyökeret vert a lelkekben. Hiszen ez a gy∫lölet mély tiszteletb√l és jámborságból keletkezett és jámbornak is tartották; ennél mélyebb és makacsabb gy∫lölet pedig nincsen. Nem hiányzott a közönséges ok sem, mely a gy∫löletet
67
Léon Poliakov
bályt követte volna: ha jól használjuk eszünket, semmit sem gy∫lölhetünk, semmit√l sem idegenkedhetünk, hagyta, hogy zavaros gondolat vezérelje, melyet az Etiká-ban írt le: „Ha valaki gy∫lölni kezdi azt a dolgot, amelyet szeret, több vágya szenved gátlást, mintha nem szerette volna. […] Azon a szomorúságon kívül, amely a gy∫lölet oka volt, más szomorúság támad abból, hogy szerette a dolgot, s következésképp a szomorúságnak nagyobb indulatával fogja a szeretett dolgot szemlélni, azaz nagyobb gy∫lölettel fordul majd ellene, mintha nem szerette volna, mégpedig annál nagyobb gy∫lölettel, minél nagyobb volt a szeretetete.” [Szemere Samu fordítása] Az efféle ambivalencia jól megfelel egy olyan ember helyzetének, aki – miután szakított a zsidó közösséggel – a világ szemében továbbra is zsidó marad, és nem tudott nem az maradni önmaga számára sem, még ha a „héberekr√l” harmadik személyben beszélt is. És ez az ellentmondásos helyzet megzavarta felfogását, amennyiben „csak felh√n keresztül” engedte megérteni a dolgokat. Ezzel a kiszakítottsággal és saját nemzetsége iránti intoleranciával – melyet viszontlátunk a modern id√k megannyi kiváló zsidó gondolkodójánál – el√ször találkozunk itt, és mekkora er√vel!, Hága magányos embere révén, akit Nietzsche majd e szavakkal ír le (Spinozának cím∫ versében):
Nietzsche egyébként nem tétovázott, hogy Spinozát Jézushoz hasonlítsa. Kevés olyan illusztris embert találunk, akit az utókor – kivált Németországban – akkora kultusszal övezett, mint azt, „aki lencsét köszörült, melyen keresztül a modern kor szemléli magát”. És kevés olyan gondolat van a történelemben, amely gondolkodók és teológusok számára ily mértékben hozzájárult volna a metafizikus antiszemitizmus legitimációjához. Mintha az európai tudat ebben az esetben sommás dichotómiának szolgáltatná ki magát, vezéralakon keresztül csodálva a zsidó hagyatékot, e figura tükrében, aki biztosítékul szolgált számára ahhoz, hogy megvesse a zsidóságot. Spinoza az emberbe vetett új hit h√se marad, „a béke és az igazság pártját” testesíti meg, melyet Alainnel szólva „továbbra is zsidó pártnak fogtok nevezni, de ugyanúgy lesz a béke és az igazság pártja is”. De Spinoza – leküzdhetetlen neheztelése miatt – nem tudott igazságot szolgáltatni annak a népnek, amelyb√l maga származott. Zsidóellenes polémiája a modern id√k talán legfélelmetesebb racionalista vagy laikus antiszemitizmusa el√tt egyengette az utat. Ez feljogosította Herman Cohent arra, hogy a hangsúlyt Spinoza „démonikus iróniájára” helyezze, amely „létének tragikus jellegéb√l ered, abból az ellentmondásból, ahol a szellemi és erkölcsi forrásokkal szemben elhelyezkedik, melyben teremt√ hatalma gyökerezik”. Carl Gebhardt, a filozófus legjobb kiadója és modern életrajzírója arról beszélt, hogy „a marannus tudat megkett√z√dött, ebb√l n√tt ki a modern tudat”. És sírfeliratként a marannusokra testálta „azt a történelmi hivatást, hogy egy Uriel da Costát és egy Spinozát hozzanak létre; azoknak a marannusoknak tulajdonította ezt, akik arra vállalkoztak, hogy a világ értelmét a világban keressék, és ne Istenben…
Szerelmesen fordult „az egy mindenben” felé „Amore dei”, üdvözültté tett √t az ész. Vessük le cip√nket! Háromszor áldott e föld! De e szerelem alatt Titkos bosszút∫z parázslott, Zsidóistent mart zsidógy∫lölet… Rájöttem titkodra, remete?
Jegyzetek
3. H. A. Wolfson szerint Spinoza a mindenekel√tt zsidó középkori filozófia folytatója: „Ha az egész filozófiai irodalmat, mely Spinoza rendelkezésére állt, papírdarabokra tudnánk széttépni, és földobnánk a leveg√be, majd hagynánk, hogy az egész visszahulljék a földre, e szétszakított töredékekkel rekonstruálni tudnánk az Etiká-t.” Wolfson hozzáteszi, hogy a filozófus stílusának meglehet√sen talmudi tömörsége helyenként homályosság és félreértés forrása, és megkönnyítette a legkülönböz√bb értelmezéseket, melyek három évszázada gondolataiból vezetnek le. (H. A. Wolfson: The Philosophy of Spinoza, Cambridge, 1932. 3. o. sk.)
1. Ezzel kapcsolatban lehetetlen nem idézni a legendás példázatot: „I. József portugál király elrendelte, hogy akinek valamilyen fokon zsidó felmen√je van, viseljen sárga kalapot. Néhány nappal kés√bb Pombal √rgróf három ilyen kalappal megjelent az udvarban. A király meghökkent, és azt kérdezte: »Mit akar ezekkel?« Pombal azt felelte, hogy engedelmeskedni akar a király parancsainak. De miért hozott hármat? – kérdezte a király. Egy nekem – válaszolt az √rgróf, egy a nagy inkvizítornak, és egy, ha √felsége óhajtaná befedni a fejét.” 2. Kistanios és nem Kristianos, hogy elkerüljék Krisztus nevének a kiejtését.
68
