Forrás: http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=299&lap=0
A Lengyel Vöröskereszt magyarországi szervezete a második világháború alatt (1939–1945) Kapronczay Károly A Nemzetközi Vöröskereszt 1929-ben a Népszövetség tagállamai elé a hadifoglyokkal kapcsolatos új nemzetközi szerződést terjesztett elő, amely a bánásmóddal és a személyi védelemmel foglalkozott. Ezt a szerződést már 1929-ben több állam aláírta, és Magyarország csak 1936-ban csatlakozott hozzá. Az elfogadott nemzetközi szerződés ismételten tisztázta a hadifoglyokkal kapcsolatos kötelezettségeket (a bánásmód, gondozás, ellátás, ápolás, a külvilággal és családjukkal való kapcsolattartás kérdését, az érdekképviseleti szerveik felállításának ügyét stb.), valamint a VII. paragrafus 81. szakasza intézkedik a polgári személyekről is: a hadifoglyoknak tekinthető személyekkel együtt érkező polgáriakat az előbbiekkel azonos bánásmód illeti meg, de a nőkről és gyermekekről fokozottabb mértékben kell gondoskodni. Az egyezmény mindenkori ellenőrzését a Nemzetközi Vöröskereszt vállalta magára, amely szervezet képviselőit szabad mozgás illette meg háborúban és békében egyaránt. Igaz, a Nemzetközi Vöröskereszt 1934-ben külön a menekült polgári személyekkel és jogaikkal foglalkozó újabb nemzetközi szerződés előkészítését kezdeményezte, de ennek kidolgozására és elfogadására már a második világháború után került sor. Az 1929. évi nemzetközi szerződés szerint az aláíró államok kötelesek a területükön fogva tartott hadifoglyokat póttartalékos egységeik szintjén ellátni, a Nemzetközi Segélynyújtó Egyesülettől érkezett küldeményeket szétosztani, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit beengedni, szabad mozgást adni nekik, valamint a fogva tartottak részére érdekképviseleti szervezeteket engedélyezni. E tevékenység részesei lettek a nemzeti vöröskereszt egyesületek, így hazánkban a Magyar Vöröskereszt Egyesület, amely — a menekültügyet szociális kérdéssé nyilvánított állami szervek mellett — fontos szerepet játszott a lengyel katonai és polgári személyek gondozásában, szervezetén belül külön lengyel tagozatok működését is engedélyezte. (A Magyar Vöröskereszt a lengyel menekültekért) A lengyel menekültek első csoportja 1939. szeptember 10-én lépte át a magyar–lengyel határt, és a következő hónapokban közel százezer lengyelről kellett — hosszabb-rövidebb ideig — gondoskodnia a magyar államnak. Már a menekültek fogadásánál is komoly feladat hárult a Magyar Vöröskereszt szervezetére, de a lengyel menekültügyben illetékes két minisztérium — a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium — is fokozott mértékben számított a Magyar és a Nemzetközi Vöröskereszt segítségére, valamint számos, emberbaráti és szociális gondozást célul kitűzött hazai és külföldi társadalmi szervezet támogatására. A lengyel menekültek hatalmas létszáma sok esetben áttekinthetetlen helyzetet teremtett, így a vöröskeresztes szervezetek, elsősorban a Magyar Vöröskereszt 1939. szeptember végétől olyan feladatokat is ellátott, amelyek eredetileg a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium illetékes osztályainak hatáskörébe tartoztak. A Magyar Vöröskereszt — ideiglenes jelleggel — 1939 őszén önállóan is gondozásba vehetett katonai és polgári menekülteket. A magyar hatóságok számítottak is a Magyar Vöröskereszt segítségére, hiszen annak gyorsan mozgósítható szervezete rugalmasan
alkalmazkodott az adott helyzethez, külkapcsolatai révén képes volt a külföldi segítség azonnali fogadására és szétosztására. Így a Magyar Vöröskereszt ideiglenes jelleggel a magyarországi lengyel menekültügy egyik központja lett. A helyzet valós felmérését bizonyítja, hogy a Magyar Vöröskereszt egyik kezdeményezője lett a hazai és a külföldi összefogást biztosító Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság felállításának, valamint saját szervezetén belül engedélyezte a Lengyel Vöröskereszt egységeinek tevékenységét, szervezeti formáinak kialakítását és a lengyel emigráció anyagi támogatásának beáramlását. A Magyar Vöröskereszt tevékenységét a Nemzetközi Vöröskereszttel összhangban fejtette ki, valamint a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottságon keresztül koordinálta a külföldi (angol–amerikai, dán, svéd, francia stb.) vöröskeresztes egyesületek anyagi segítségét. Az anyagi és az emberi erők összpontosítását bizonyítja, hogy a Magyar Vöröskereszt 1939 októberétől 1940 májusáig mintegy ötvenezer lengyel katonai és polgári menekültet gondozott, s tevékenységéről folyamatosan tájékoztatta az illetékes magyar minisztériumokat. Az adott időszakban állandó táborokat is fenntartott, vagy a Belügy-, illetve a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alatt álló táborokat segélyezett. A nagyarányú szökések és a lengyel menekültek többségértek távozása után 1940 tavaszán már szükségtelenné vált az önálló vöröskeresztes táborok és gyűjtőhelyek fenntartása, így 1940. június 1-jéig gondozottjait átadta a lengyel polgári táboroknak. Ezután csak segélyezési és emberbaráti tevékenységgel foglalkozott, és ennek érdekében kiszélesítette lengyel tagozatait. Az előbb vázolt korszakról számolt be Bors-Takács Edith a Bulletin de la Ligue de Societás de la Croix-Rouge 1940. márciusi számában. Adatai szerint 1939 szeptember végétől 1940 márciusáig — más szervezetektől függetlenül és a hazai és külföldi anyagi segítség igénybevételével — a Magyar Vöröskereszt 30 681 lengyel katonát és tizenegyezer polgári személyt vett gondozásába, biztosította ellátásukat, elhelyezésüket. Az előbbi létszámból a Nemzetközi Vöröskereszt 20 400 katona és 1870 polgári személy ellátását fedezte, a rájuk fordított összeg meghaladta a 2 272 000 pengőt. Itt kell megjegyeznünk, hogy a Belügyminisztérium IX. osztálya — a lengyel polgári menekültek utolsó csoportjának átvétele után — 1940 júliusában a Magyar Vöröskeresztnek megtérítette a fenti összeg felét, majd 1941-ben a hátralékot is. A pénzátutalással kapcsolatos levelezésében a Magyar Vöröskereszt úgy tájékoztatta a Belügyminisztériumot, hogy az adott időszakban megközelítőleg harmincötezer katonai és tizenötezer polgári személyről gondoskodott. E levélben említést tesznek arról, hogy lehetséges „egyes személyeknek többszöri nyilvántartásba vétele” is, mivel a menekültek állandó mozgásban voltak, és más néven is bejelentkeztek. A fenti adatokat bizonyítják Eustachy Serafinowicz, a Lengyel Vöröskereszt Magyarországi Kirendeltsége vezetőjének a Lengyel Vöröskereszt angier-i központjához írott jelentései is. Az 1940 júliusában kelt iratok szerint a Magyar és a Nemzetközi Vöröskereszt az adott időszakban nyolcvankét polgári és katonai tábort segélyezett, illetve részesített rendszeres támogatásban. Ezzel egy időben széles társadalmi gyűjtést is szerveztek, amely nemcsak pénzt, hanem egyéb adományokat (élelmiszert, ruhaneműt, gyógyszert stb.) is tartalmazott. A Magyar Vöröskereszt segítsége felbecsülhetetlennek bizonyult, hiszen sokszor a magyar földre lépett lengyel menekültek először a vöröskeresztesekkel találkoztak, segítségükkel érték el az ország déli határát. A Magyar Vöröskereszt segítségének fontos területe volt, hogy szervezetén belül kialakította a lengyel tagozatokat, s ez inkább a magyarországi lengyel menekültügy második szakaszát jellemezte. A lengyel tagozatok közül elsőnek a Lengyel Vöröskereszt Magyarországi Kirendeltsége alakult meg. Az első lengyel vöröskeresztes egységek 1939 szeptember végén érkeztek hazánk területére és kerestek kapcsolatot a Lengyel Vöröskereszt Angier-ben újjáalakult központjával. A magyarországi lengyel szervezet későbbi vezetője, Eustachy Serafinowicz alezredes, a lódzi szervezet vezetője 1939. szeptember 19-én lépte át a magyar–
lengyel határt, s már október 2-án hivatalosan is mint a Magyar Vöröskereszt tanácsadója szerepelt. Ezen a napon kelt az a kérelem, hogy a kirendeltség megszervezését engedélyezze a Magyar Vöröskereszt elnöksége. A kirendeltség működését 1939. október 9-én hivatalosan is elismerték. Jelentőségét növeli, hogy az első ilyen lengyel vöröskeresztes szervezet lett Európában, és szervezeti felépítése mintául szolgált a Lengyel Vöröskereszt emigrációs Képviseletének létrehozásában. A Lengyel Vöröskereszt Angier-ben újjáalakult elnöksége 1939. október 12-én körlevelet adott ki Európa különböző államaiban szétszóródott lengyel vöröskereszteseknek, amelyben meghatározta az emigráció vöröskeresztes feladatait, és területi alapon ideiglenes szervezeti formák kialakítására szólította fel tagjait. E törekvést támogatta a Nemzetközi Vöröskereszt is, amely jogi védelmét kiterjesztette a lengyel állam határain kívül megalakult Lengyel Vöröskereszt szervezetére. A lengyel menekülteket befogadó államok területén 1939 őszén sorra megalakultak a Lengyel Vöröskereszt helyi kirendeltségei (London, Belgrád, Budapest, Bukarest, Genf központtal), míg a Finnországba, Bulgáriába és Törökországba menekültek érdekeit a belgrádi, a bukaresti és a genfi kirendeltségek képviselték. Legkésőbb — 1940 tavaszán — a tel-avivi kirendeltség alakult meg, de ezt — az emigrációs lengyel kormány kívánságára — megszervezésétől kezdve a budapesti kirendeltség felügyelete alá helyezték. A Lengyel Vöröskereszt budapesti kirendeltsége a Magyar Vöröskereszt szervezetén belül alakult meg, szoros kapcsolatot tartott az angier-i Lengyel Vöröskereszt elnökségével, annak utasításait hajtotta végre, közvetítő szerepet töltött be a Magyar és a Lengyel Vöröskereszt elnökségei között, míg a menekültekkel kapcsolatban — segélyezési, üzenetközvetítési, keresőszolgálati és vöröskeresztes kérdésekben — teljes önállósággal járt el. Feladatköre 1941 májusában és 1942 őszén nagymértékben kibővült, hiszen a német megszállás miatt megszüntetett belgrádi kirendeltsége feladatkörét is átvette, felügyelete kiterjedt Bulgáriára és Törökországra is. A Lengyel Vöröskereszt londoni elnökségének kérésére a Magyar Vöröskereszt varsói és lembergi irodájában — 1940 nyarától — a Lengyel Vöröskereszt magyarországi Képviseletének ügyeit is intézte, a magyar munkatársakon keresztül fontos emberbaráti és segélyezési ügyeket láttak el. Itt kell megemlítenünk, hogy a magyarországi lengyel emigrációs szervezetek, így a Lengyel Vöröskereszt magyarországi Képviseletének információi alapján a Magyar Vöröskereszt munkatársai számos lengyel üldözöttet mentettek ki a megszállt területekről, és rendszeres segélyezésben részesítették a koncentrációs táborok foglyait. Számos adat maradt fenn arról is, hogy hamis mentesítő papírokat osztottak szét Varsó és Lemberg körzetében, vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon pedig rendszeresen szöktették Magyarországra a lengyel üldözötteket. Ugyancsak a Magyar Vöröskereszt közvetítésével sikerült a Lengyel Vöröskereszt Magyarországi Kirendeltségének kapcsolatot teremtenie a francia és spanyol koncentrációs táborok lengyel foglyaival, akiket szintén rendszeres segélyezésben részesítettek, üzeneteiket továbbították otthon maradt hozzátartozóiknak. A Lengyel Vöröskereszt Magyarországi Kirendeltsége működési területén teljesítette az összes vöröskeresztes feladatot, alárendeltségben állt a Lengyel Vöröskereszt angier-i és később a londoni elnökségével, elvi és pénzügyi (segélyezési) kérdésekben annak utasításait hajtotta végre, képviselte magát a Lengyel Polgári Bizottságban, szoros kapcsolatban állt a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium illetékes osztályaival, a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottsággal és természetesen a Magyar Vöröskereszt elnökségéve1. 1939 októberében még olyan tervek születtek, hogy a Magyar Vöröskereszt szervezetén belül megalakult Lengyel Vöröskereszt-kirendeltség szervezi meg a lengyel polgári és katonai táborok — magyar hatóságokat segítő — egészségügyét és orvosi szolgálatát. Tekintettel a menekültek hatalmas létszámára és a feladat különös jelentőségére, maga a kirendeltség
javasolta a Lengyel Orvosok Csoportjának önálló megszervezését, amely szintén a Magyar Vöröskereszten belül alakult meg, de ennek munkáját a kirendeltség a gyógyszerek és kórházi felszerelések beszerzésével és a gyógyító munkát támogató vöröskeresztes nővértanfolyamok szervezésével segítette. Az elkülönülés ellenére a Lengyel Orvosok Csoportja és a kirendeltség igen szoros kapcsolatban állt: az előbbi lengyel tagozat csak a kirendeltségen keresztül léphetett kapcsolatba a Lengyel Vöröskereszt elnökségével, de a gyógyító munka érdekében bármikor igénybe vehette a kirendeltség gyógyszer- és felszerelési készleteit. A Lengyel Vöröskereszt Magyarországi Kirendeltsége a segélyezési, emberbaráti és üzenetközvetítő, családegyesítő és -kereső tevékenysége mellett egészségügyi felvilágosító munkát is végzett. E feladatkört külön szervezett Orvosi Szolgálatára bízta, amely felügyelete alá tartozott — a lengyel emigráció politikai ellentétei miatt — az egri tiszti tábor harmincöt ágyas kórháza. Az előbb vázolt feladatoknak megfelelően alakult a kirendeltség szervezeti felépítése is. A kirendeltség élén Eustachy Serafinowicz alezredes mint kirendeltség-vezető és a Lengyel Vöröskereszt elnökségi tagja állt. Általános helyettese Adam Meysnert ezredes volt, de a központi apparátust négy osztályra tagolták: segélyezési (vezetője Józef Skolski), külügyi (vezetője Bronislaw Zmudski), adatgyűjtési és felvilágosítási (vezetője Maxilmilian Wojtas) osztályokra, valamint az osztályjellegű Orvosi Szolgálatra, amelynek élén Kazimierz Ruppert orvosdoktor, egyetemi magántanár állt. Ez utóbbi szolgálat szervezte meg 1939 novemberétől az önkéntes vöröskeresztes nővértanfolyamot, amely 3-6 hónap alatt — általában 15-30 fős csoportokban — okleveles nővérekkel látta el a magyarországi tábori lengyel egészségügyet, és jelentős számban küldött képzett ápolónőket a lengyel hadsereg európai és afrikai egységeihez. A kirendeltség általában ötven alkalmazottal rendelkező budapesti központi apparátusa alá tartozott a Lengyel Vöröskereszt nyolc magyarországi kerülete (Budapest, Esztergom, Sárvár, Balaton környéke, Szeged, Dráva mente, Eger, Felső-Tisza-vidék). A kerületek élén főmegbízottak álltak, alájuk pedig a tábori megbízottak tartoztak. A kirendeltséghez tartozó kerületekben közel száz tisztségviselő és vöröskeresztes nővér működött, munkájukat számos — létszámban erősen változó — társadalmi aktivista segítette. Az imént vázolt szervezet nemcsak a központi utasításokat hajtotta végre, hanem adatgyűjtési és segélyezési szempontból is fontos szerepet játszott. Az osztályok közül központi szerepet a segélyezési osztály töltött be, de munkája nem csak a szállítmányok szétosztására vagy e faladattal kapcsolatban a Magyar Vöröskereszttel való együttműködésre terjedt ki. Munkáját koordinálni kellett a magyar hivatalos szervekkel, a nemzetközi és a különböző nemzeti vöröskeresztes szervezetekkel, de elsősorban a lengyel emigráció legális magyar szervezetével, a Lengyel Polgári Bizottsággal. A lengyel kormány és a Lengyel Vöröskereszt is szervezett önálló magyarországi akciókat, s csak e program végrehajtásában jártak el teljes önállósággal. A segélyezési osztály tartott szoros kapcsolatot az Amerikai Lengyelek Szövetségével, amely 1939 novemberében irodát nyitott Budapesten, és külön pénzalapból — az amerikai lengyelek hozzájárulásából — segélyezte a magyarországi és más európai államokban élő lengyel menekülteket. Az előbbi szervezet Budapestről — élelmiszer- és ruhacsomagokkal — támogatta a német munka- és koncentrációs táborokban raboskodó lengyeleket, valamint a franciaországi, jugoszláviai és spanyolországi lengyel foglyokat. Közvetítő szervezetként a Lengyel Vöröskereszt hajtotta végre e segélyprogramot, és a fennmaradt iratok szerint rendszeres segélyezésbe részesítettek tizenkétezer hazai lengyel foglyot és tízezer — különböző európai országokban menedéket talált — lengyel menekültet. Az előbbi osztály munkáját segítette az adatgyűjtési és felvilágosítási részleg, amely a
különböző segélyezési akciók lebonyolítását mozdította elő adatszolgáltatásával. Viszont ez az osztály foglalkozott üzenetközvetítéssel, családegyesítéssel, a szétszakadt családokra vonatkozó pontos információk beszerzésével, adatokat kért és közvetített a Nemzetközi Vöröskeresztnek, általában ellátta a működési terület teljes adatszolgáltatását és tájékoztatását. Természetesen munkája szoros összhangban állt a külügyi részleg tevékenységével, hiszen ezen keresztül érintkezhetett a magyar határokon túli lengyel vöröskeresztes szervezetekkel és külföldi segélyező intézményekkel. A Lengyel Vöröskereszt Magyarországi Kirendeltségének egyik jelentős részlege az Orvosi Szolgálat volt, amely magára vállalta az egészségügyi felvilágosítás és a vöröskeresztes nővérképzés feladatait. (Az utóbbiról már szóltunk, de jelentősége fontosnak bizonyult a lengyel hadsereg egészségügyi szolgálatának megszervezésénél.) A részleg rendszeres tanfolyamokat — féléves időtartamban és heti egy-két foglalkozással — szervezett az egészségügyi felvilágosítás és az egészségnevelés tárgykörében a Lengyel Katolikus Szabadegyetemen. Az előadások felölelték a közegészségtan, a járványtan és az egészségi nevelés tárgyköreit. Az előadásokat sokszorosított formában kiadták, a nagyobb táborokban ezek segítségével hasonló tanfolyamokat szerveztek, vagy rövidített formában a lengyel lapok, elsősorban a Wiesci Polski leközölték. E tanfolyamokon gyakran szerepelt előadóként Ruppert professzor, Gustaw Speckt és Krystyna Piechownicza orvosok, valamint a Lengyel. Orvosok Csoportjának több tagja. A Lengyel Vöröskereszt magyarországi Képviselete lényeges szerepet játszott az ún. Koordinációs Bizottságban, amelyet 1940 márciusában hívott életre a Belügy- és Honvédelmi Minisztérium a Magyar és Nemzetközi Vöröskereszt, a magyarországi lengyel emigrációs szervezetek és a külföldi segélyező egyesületek képviselőiből, hogy egységes elveket alakítsanak ki a külföldi segítség felhasználására. E Bizottság határozta el — többek között — a lengyel menekültek egészségügyi intézményeinek — a győri Lengyel Kórház, a budapesti Központi Lengyel Rendelő, több vidéki lengyel szanatórium — megszervezését, döntött az anyagi támogatás mértékéről, javaslatokat tett ifjúsági intézmények fellendítésére stb. A kirendeltség gyakran rendezett különböző segélyező gyűjtéseket, húsvéti és karácsonyi akciókat a magyarországi emigráció körében. Ezek közül a legjelentősebb az 1941. decemberi, amikor segélyalapot létesítettek a lengyelországi üldözöttek támogatására. E pénzalapból rendszeresen felszerelési tárgyakat vásároltak a magyarországi lengyel iskolák és tábori rendelők részére. (A Nemzetközi Vöröskereszt lengyel tagozata) Az előbb vázolt lengyel vöröskeresztes tevékenység Magyarország német megszállásáig, 1944. március 19-éig volt töretlen. A német megszállás a lengyel emigráció számára az üldözés kezdetét jelentette. A megszállást követő napokban a Gestapo — a németellenes magyar politikai vezetőkkel együtt — letartóztatta a lengyel emigráció számos vezetőjét, így a Lengyel Polgári Bizottság és a Lengyel Vöröskereszt Kirendeltségének majdnem teljes vezérkarát. Igaz, a Sztójay-kormány hivatalosan csak 1944. április 29-én tiltotta be a magyarországi lengyel emigráció szervezeteinek működését. A megszállás kezdetének lengyel vöröskeresztes mártírjai is voltak: a Fő utcai Lengyel Rendelőben agyonlőtték Jan Srzednicki-Kollataj orvostábornokot, a Lengyel Orvosok Csoportjának vezetőjét, Kadhaffer vöröskeresztes főorvost és egy vöröskeresztes nővért is. A lengyel emigráció szervezeteinek újbóli életre keltése nehéz feladat volt, hiszen sokan a németek kezére kerültek, a legális körülmények között működő szervezeteket betiltották, a
polgári lengyel menekültek ügyeit a Belügyminisztériumon belül is a IX. Szociális és Szegényellátási Osztálytól másik részleghez helyezték át (a XXI. Lakásügyi Osztályhoz), ahol csupán élelmezési és elhelyezési kérdésekkel foglalkozhattak, míg a személyi ügyek intézésében az Államvédelmi Központ lett illetékes. Mindkét részleg közvetlenül a közismerten németbarát és lengyelellenes Endre László államtitkárhoz tartozott, aki a lengyel kérdésekben mindig a megszálló német hatóságok kívánságai szerint járt el. Első intézkedései közé tartozott, hogy megvonták a lengyel menekültek munkavállalási engedélyeit, az addig folyósított napidíjakat felfüggesztették, és központi zárt táborok felállítását határozták el. A katonai táborok már ekkor is nagyobb védelmet nyújtottak, így hamarosan többen kérték átvételüket a Honvédelmi Minisztérium gondozásába. A lengyel emigráció belső ügyeinek intézését 1944 márciusától Zbiegniew Borówko, a Lengyel Követség egykori tanácsosa, a Lengyel Polgári Bizottság letartóztatástól megmenekült és illegalitásba vonult tagja irányította. Borówko ismert egyénisége volt a magyarországi lengyel emigrációnak, jelentős szerepet játszott a katonai evakuációban és később a Nemzetközi Vöröskereszttel való kapcsolat kiépítésében. A londoni lengyel kormány 1944. április 29-én — rádiótávirati úton — megbízta Borówkot a Lengyel Polgári Bizottság újjászervezésével és a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti képviselőjével való tárgyalások megkezdésével. Feladata rendkívül nehéz volt, hiszen a Gestapo semmilyen körülmények között nem járult hozzá a lengyel emigrációs szervezetek újjászervezéséhez vagy más formában való megalakításához. A lengyel emigráció új vezetőire elsősorban a menekültek jogi védelmének és megélhetésének garantálása hárult. Jogi védelmet a Magyar Vöröskereszt egyelőre még nyújtott számukra, de a lengyelbarát vezetők sorozatos leváltása, a Lengyel Vöröskereszt Magyarországi Kirendeltségének és a Lengyel Orvosok Csoportjának betiltása után mind kevesebb segítséget kaphattak innen is. Az átmeneti időszakban — a segélyek felfüggesztése idején — a Magyar és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatta élelmiszerrel és pénzadományokkal, valamint a londoni kormány által beküldött szállítmányok szétosztásával a lengyel polgári menekülteket A lengyelbarát vezetők sorozatos leváltása és háttérbe szorítása miatt azonban e formát is veszély fenyegette, de minden körülmények között elsősorban a jogi védelmet kellett biztosítani. Borówko és az emigráció vezetői állandó kapcsolatban álltak Utassy Loránd ezredessel, a Honvédelmi Minisztérium 21. osztályának vezetőjével, és neki nyújtották át az emigráció nyolcpontos kérését. Ez a lengyel menekültek deportálásának megszüntetését, a frontvonalak és a hadiüzemek közeléből való elszállíttatását, a munkavállalási engedélyek visszaadását, a katonai és a polgári menekülttáboroknak a korábbi formában történő fenntartását, a Lengyel Polgári Bizottság működésének újbóli engedélyezését kérte. A lengyel menekültek ügyét a magyar hivatalos szervek is rendezni kívánták, ezért 1944 májusában a Belügy-, a Honvédelmi, az Iparügyi és a Külügyminisztérium, a vezérkar, a Miniszterelnökség és a Magyar Vöröskereszt képviselőinek részvételével tárcaközi értekezletet tartottak. Az értekezlet ugyan eredménytelenül zárult, de Utassy Loránd — név nélkül — beterjesztette az említett nyolcpontos javaslatot, amit a Magyar Vöröskereszt is támogatott. A következő értekezlet összehívására 1944. július 12-én került sor, miután a Belügyminisztérium beszüntette a menekültek segélyezését, így a tartalékokkal nem rendelkező lengyelek rendkívül súlyos megélhetési körülmények közé kerültek. Az értekezlet előtt Borówko kérte Utassy ezredest, hogy a végveszélybe került polgári menekülteket a Honvédelmi Minisztérium vegye pártfogásába. Utassy ezredes pedig arra biztatta Borówkót, hogy a jogi védelem biztosítása érdekében mielőbb forduljanak a
Nemzetközi Vöröskereszthez. A tárcaközi értekezleten Utassy Loránd ezredes javaslatot tett a polgári menekülteknek a katonai lengyel táborokban való elhelyezésére, s a Belügyminisztériumtól kérte az elmaradt napidíjak kifizetését, illetve a Honvédelmi Minisztériumnak való átutalását. E javaslatot a tárcaközi értekezlet elfogadta, így augusztus közepén a szóban forgó összeget a Honvédelmi Minisztérium rendelkezésére bocsátották, és a polgári menekülteket szeptember elejétől fokozatosan átvették a katonai táborokba. Ennél bonyolultabb kérdés volt a Magyarországon tartózkodó lengyel menekültek jogi védelmének megszervezése, amellyel kapcsolatban a tárgyalások már 1944. július végén megkezdődtek Zbiegniew Borówko és Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti megbízottja között. Born ebben az ügyben a lengyel londoni kormány és a magyar Külügyminisztérium felkérését, illetve beleegyezését kérte. A londoni kormány felkérése napokon belül megérkezett Genfen keresztül Budapestre, míg a Külügyminisztérium a beleegyezést — a németek magyarországi jelenléte miatt — nyíltan nem adhatta meg. Áthidaló megoldásként Friedrich Born Horthy Miklós kormányzótól — a Nemzetközi Vöröskereszt nevében — a Nemzetközi Vöröskereszt illetékességét, illetve illetékességi jogának szóbani elismerését kérte, amit azonnal megkapott. Ennek birtokában a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti Képviseletén belül 1944. szeptember 10-én — Zbiegniew Borówko vezetésével — megalakult a Lengyel Alosztály, a P Sectio és a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá helyezték az összes Magyarországon tartózkodó lengyel menekültet és táboraikat. E védelmi jog megadását az 1929. évi genfi egyezmény azon rendelkezése indokolta, amely szerint a Nemzetközi Vöröskereszt konzuli és jogvédelmi jogokat gyakorolhat olyan idegen állampolgárok esetében, akiknek országa és elismert kormánya nem áll diplomáciai kapcsolatban a tartózkodási helyüknek megfelelő állammal. Az új helyzetnek megfelelően a Nemzetközi Vöröskereszt megszervezte a lengyel táborok ellátását, amelynek költségeihez nagymértékben hozzájárult a lengyel kormány és a Lengyel Vöröskereszt. A Lengyel Alosztály formailag is átvette a betiltott Lengyel Polgári Bizottság és a Lengyel Vöröskereszt magyarországi képviseletének feladatkörét, tevékenyen részt vett a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá vont lengyel táborok élelmezési, egészségügyi és orvosi ellátásának biztosításában. (A Lengyel Vöröskereszt külön is megbízta Zbiegniew Borówkót képviseletére, utasította az orvosi szolgálat újjászervezésére. Ez Jan Chelmicki orvosezredes és Stanislaw Wawrzyniak irányításával alakult meg, tagjai részben azok voltak, akik addig is feladatot teljesítettek a Lengyel Orvosok Csoportjában. A győri Lengyel Kórház is élvezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét, ez segítette elő fennmaradását és működését. A lengyel menekültek szabad mozgásának, táborokon kívüli tartózkodásának felfüggesztése viszont nagyban korlátozta a P Sectio munkájának eredményességét. A nyilas uralom idején, 1944. október 15-e után újabb nehézségek elé néztek a magyarországi lengyel menekültek. A nyilas fegyveresek sok esetben semmibe vették a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét, betörtek a lengyel táborokba, és számos menekültet elhurcoltak. Így már 1944 novemberében többszázas csoportokban gyalog hajtottak ki lengyel menekülteket Németországba, s útközben sokakat legyilkoltak. A Szálasi-kormány külügyminisztere, Kemény Gábor is javasolta, hogy a magyar hatóságok — „állami érdekekre” hivatkozva — szolgáltassák ki Németországnak a lengyel menekülteket, ami a Nemzetközi Vöröskereszt védelmi jogának nyílt semmibevevését jelentette volna. Ekkor a lengyel menekültek — a magyar lakosság rokonszenvén kívül — valóban csak a Nemzetközi Vöröskeresztre számíthattak, hiszen a magyar minisztériumokból 1944 októberében minden lengyelbarát elemet eltávolítottak. Fontosabb információkat a Nemzetközi Vöröskereszt is csak a Honvédelmi Minisztréium 21. osztálya keretében működő lengyel tiszti csoporttól kaphatott,
amelynek vezetője az idős Wladzmir Bem de Cosba nyugállományú őrnagy volt (Bem József fivérének leszármazottja). Bem őrnagy a titkos lengyel ellenállási központ, személy szerint Borówko és Born tanácsára fogadta el ezt a tisztséget, és igen értékes információkat szerzett be a nyilasok lengyelellenes akcióiról. Born és a Nemzetközi Vöröskereszt számos esetben Bem információi alapján szerzett tudomást lengyel táborok ellen szervezett akciók tervéről, s érvényesíthette a Nemzetközi Vöröskereszt védelmi jogát. Bem tevékenységét hamarosan felfedték, és csak a körülmények szerencsés alakulásának köszönhette megmenekülését. A lengyel táborok elleni nyilas támadások sora és a menekülteknek a német hatóságoknak való kiszolgáltatása 1944 novemberétől kezdődött meg, amelynek következménye lett — többek között — a vámosmikolai lengyel zsidók elhurcolása. A magyarországi súlyos harcok és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőinek (így Bornnak is) a körülzárt Budapesten való maradása nehéz helyzetet teremtett a lengyel menekültek számára. Sokan elhagyták a védelmet már nem jelentő táborokat, s a magyar lakosság segítségével menekültek meg az elhurcolástól és az éhhaláltól. Ma már nem lehet pontosan tisztázni a német és a nyilas hatóságok által Németországba hurcolt magyarországi lengyel menekültek számát. Csupán nagyságára lehet következtetni abból, hogy 1944. szeptember elején a Nemzetközi Vöröskereszt csaknem tízezer lengyel menekültre terjesztette ki védelmét Magyarországon, de az 1945 tavaszán Budapesten működött Lengyel Hazatelepítési Bizottság tagjai között találjuk Borówkót is (magyar területen mindössze 3579 egykori lengyel menekültet vett nyilvántartásba). Igaz, sokan nem várták meg e Bizottság tevékenységének kezdetét, és egyénileg tértek vissza Lengyelországba. A Lengyel Vöröskereszt második világháború alatti magyarországi tevékenysége, a Magyar és a Nemzetközi Vöröskereszt szervezeteinek segítsége szerves része nemcsak a két nép hagyományos történelmi kapcsolatának, hanem a lengyel emigráció történetének is, amelynek egyik lényeges területe éppen a magyarországi menekültügy.
