A középnek mondott Európa
kolofon.indd 1
2011.11.08. 9:17:18
kolofon.indd 2
2011.11.08. 9:17:18
Catherine Horel
A középnek mondott Európa A Habsburgoktól az európai integrációig 1815–2004
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
kolofon.indd 3
2011.11.08. 9:17:18
Cet ouvrage publié dans le cadre du Programme d’aide à la publication (P.A.P.) Kosztolányi bénéficie du soutien de l’Institut français/Ministère français des Affaires étrangères et européennes, de l’Ambassade de France en Hongrie et de l’Institut français en Hongrie. Ez a mű a Francia Intézet/Francia Kül- és Európaügyi Minisztérium, a Magyarországi Francia Nagykövetség és a Budapesti Francia Intézet támogatásával a Kosztolányi Könyvtámogatási Program (P.A.P.) keretében jelent meg.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Catherine Horel: Cette Europe qu’on dit centrale. Des Habsbourg à l’intégration européenne 1815–2004. Paris, Beauchesne, 2009. Fordította Ferch Magda A fordítást az eredetivel egybevetette és szakmailag ellenőrizte Kiss Gy. Csaba Romsics Ignác
ISBN 978 963 05 9111 9
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu
Első magyar nyelvű kiadás: 2011 © Beauchesne Éditeur, 2009 Hungarian translation © Ferch Magda, 2011 © Akadémiai Kiadó, 2011
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.
Printed in Hungary
kolofon.indd 4
2011.11.08. 9:17:18
Nadine-nak
horel2.indd 5
2011.11.08. 9:18:49
„Európa, amit középnek nevezek…” Milan Kundera
„Írásművészetem intellektuálisan Franciaországé, de kulturálisan a közép hatalmas szellemi térségéé is.” Eugène Ionesco
horel2.indd 6
2011.11.08. 9:18:49
Tartalom
Előszó a magyar kiadáshoz (Romsics Ignác) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
9
Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 ELSŐ RÉSZ: Közép-Európa történeti fejlődése. Központ és perifériák 1. A felvilágosodástól a népek tavaszáig (1789–1848) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Közép-Európa politikai földrajza a bécsi kongresszus után . . . . . . . . . . . . . . 1848, avagy a nemzet felfedezése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2. A Kelet kísértése (1866–1918) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Közép-Európa fejlődése a nemzetközi kapcsolatokban . . . . . . . . . . . . . . . . . . A nemzetiségi kérdés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Közép-Európa egysége és sokfélesége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3. A centrumtól a periféria felé (1919–1947). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Közép-Európa új térképe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tervek Közép- és Kelet-Európa egyesítésére . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4. A Kelet Európája – Europe de l’Est (1948–1989) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ausztria újjászületése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Közép-Európa szovjetizálása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A lázadás mint közép-európai jelenség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5. Közép-Európa újjászületése (1989–2004) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Magyarország a demokratikus átalakulás élén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Csehszlovákia: kétsebességes átmenet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szlovénia és Horvátország: visszatérés Közép-Európába . . . . . . . . . . . . . . . . .
25 26 35 48 48 58 64 72 72 78 95 98 102 111 131 133 143 152
MÁSODIK RÉSZ: Elképzelések Közép-Európáról 1. Közép-Európa belülről nézve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 166 „A Nyugat gyógyíthatatlan nosztalgiája” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 166 7
horel2.indd 7
2011.11.08. 9:18:49
Az elutasított Kelet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Öngyűlölet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ausztria helye és képe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A kulturális transzferek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A terület határai és a róla alkotott képzetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A nemzeti sztereotípiák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2. Közép-Európa kívülről nézve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Közép-Európa európaisága . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mitteleuropa: német vagy osztrák elképzelés? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ahogy az oroszok látják: pánszlávizmus és szlavofília . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ahogy a franciák látják. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ahogy az olaszok látják . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ahogy a történészek látják . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
169 174 182 188 193 199 203 203 211 236 241 244 249
HARMADIK RÉSZ: Közép-Európa politikai kultúrái 1. Nemzeti liberalizmus vagy liberális nacionalizmus? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2. A föderalizmus mítosza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1848 előfutárai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A föderalizmus mint a Habsburg Birodalom megmentője . . . . . . . . . . . . . . . A föderalizmus 1914 után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Közép-Európa átrajzolása a két világháború között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Föderalizmus a két totalitarizmus között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A szociáldemokrácia és az ausztromarxizmus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az agrárszocializmus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A keresztényszocializmus. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Közép-Európa sajátos fasizmusai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy másik mítosz: „a harmadik út” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az ellenzékiek szerepe és Közép-Európa újrafelfedezése . . . . . . . . . . . . . . . .
259 264 264 276 285 290 300 308 313 327 339 349 354
Zárszó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 367 Irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 371 Névmutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 383
8
horel2.indd 8
2011.11.08. 9:18:49
Előszó a magyar kiadáshoz
A német és az orosz nyelvterület, illetve a Baltikum és a Földközi-tenger közötti területsáv évszázadok óta 24 nagy és több kisebb népcsoport otthona. A középkori cseh, magyar és lengyel királyságok összeomlása után ezek tagjai hosszú időn át három nagy multietnikus politikai egység, az Oszmán, a Habsburg és az Orosz Birodalom alattvalói voltak. Az elmúlt két évszázadban ismét alaposan átalakult a térség politikai térképe. A nagy birodalmak helyén kisebb és nyelvi-kulturális szempontból homogénebb politikai szerveződések – zömmel nemzetállamok – jöttek létre. Ezek száma ma – Koszovót nem számítva – éppen 20. Eközben az együttélés belső formái is többször átalakultak. Az első világháború után létrejött új királyságok és köztársaságok parlamentarizmusát az 1930-as években csaknem kivétel nélkül jobboldali diktatúrák vagy autoriter rendszerek váltották fel, amelyeket a második világháború után szovjet típusú diktatúrák követtek. Az 1989–90-es rendszerváltozások óta viszont mindenütt a liberális demokrácia különböző formáival kísérleteznek a régi és az új államok. Nem meglepő, hogy ezek a sokrétű és mélyreható változások a professzionális történetírás 19. századi létrejötte óta folyamatosan foglalkoztatják a historikusokat. A szakma specializálódásának következményeként már a 20. század elején létrejöttek a régió történetére szakosodott tanszékek, kutatócsoportok és folyóiratok, amelyekhez azóta több új csatlakozott. A második világháború utáni évtizedekben nem akadt olyan nagyobb európai vagy amerikai egyetem, ahol ne működött volna legalább egy régiónkra szakosodott intézet. A Kelet- és Közép-Európával foglalkozó angol, német és francia nyelvű folyóiratok száma ugyancsak tetemes. A térségünkre szakosodott franciaországi kutatásoknak három központja alakult ki. A még 1795-ben létrehozott École des langues orientales vivantes – népszerű nevén: Langues O’ – főleg nyelvoktatással foglalkozott. A finnugor nyelvek oktatását magára vállaló tanszék – jóval a szláv nyelvi és irodalmi tanszékek után – 1931-ben jött létre, és első vezetője Aurélien Sauvageot, a budapesti Eötvös Collegium korábbi francia lektora volt. Bár más néven (Institut national des langues et civilisations orientales, röviden: INALCO), de az intézmény ma is működik. A tekintélyes Collège de France-on belül az 1840-es évektől oktattak régiónk múltjával és jelenével összefüggő tárgyakat. A téma első előadója a romantikus lengyel költészet nagy alakja és 9
horel2.indd 9
2011.11.08. 9:18:49
egyben a párizsi lengyel emigráció egyik vezéralakja, Adam Mickiewicz volt. S végül a Sorbonne-on belül 1923-ban cseh támogatással létrejött a ma is működő Institut d’études slaves, amely nevének megfelelően elsősorban a szlávok történetével és kultúrájával foglalkozik. A magyar nyelv oktatása ettől függetlenül zajlott a párizsi egyetemen. A fenti intézetek és a különböző párizsi és vidéki történelmi tanszékek napjainkra számos Kelet-Európa-szakértőt neveltek. Ezek egyike Catherine Horel. Catherine Horel (1966) az 1980-as évek végén szerzett történelem szakos diplomát a Sorbonne-on. Szakdolgozatában az 1848–49-es francia–magyar kapcsolatok történetével foglakozott. Doktori fokozatát ugyanitt szerezte meg 1993-ban a magyarországi zsidóság reformkori történetének témaköréből írott munkájával. A későbbiekben térben és időben egyaránt kiszélesedett érdeklődése. A francia, angol és magyar mellett kitűnően megtanult németül és olaszul is, valamint elég jól csehül, szerb-horvátul és oroszul. Műveinek sorában ezért ma már nemcsak a magyar, hanem a cseh és a horvát történelemmel foglalkozó könyvek és tanulmányok is szép számmal találhatók. A 19. század mellett elmélyedt a 20. század, ezen belül az 1989–90-es rendszerváltás történetében is. Bár évek óta a francia tudományos központ (C.N.R.S.) kutatási igazgatója, széles körű ismereteit számos európai egyetem is kamatoztatta. Anyaegyetemén kívül, ahol elsődlegesen a doktori képzésben vesz részt, a strasbourgi, a bécsi és a leuveni katolikus egyetemen egyaránt oktatott. Természetesen többször megfordult Budapesten is; legutóbb a Collegium Budapest ösztöndíjasaként. Ez a kötete, amelyben a lengyel, cseh és szlovák, osztrák, magyar, szlovén és horvát területek 1815 és 2004 közötti múltjának politika- és eszmetörténeti szempontú áttekintésére vállalkozott, és amely francia nyelven 2009-ben jelent meg, eddigi kutatásai eredményeinek nagy ívű összefoglalása. A politika- és eszmetörténeti szempontokon belül a szerzőt elsősorban a soknemzetiségű térség önazonosságának dilemmája és ehhez kapcsolódóan állami megszervezésének lehetőségei, mindenekelőtt a föderalizmus kérdésköre érdeklik. Ebből adódóan munkájában diplomáciatörténeti fejezetek váltják egymást a politikai ideológiák elemzésével, a pártok történetével, és helyenként társadalom-, illetve mentalitástörténeti megfigyelésekkel. Mindezt nem német alapossággal, a szakmonográfiákra jellemző szigorú logika, alaposság és gazdag forrásfelhasználás tradícióit, hanem az angolszász és a francia esszéirodalom könnyedségének, merészen asszociatív építkezésének és oldott hangvételének hagyományát követve és a túltengő lábjegyzetekből adódó nehézkesség veszélyeit elkerülve adja elő. Könyve ezért nemcsak a szakembereknek, hanem a régió elmúlt kétszáz évének története iránt érdeklődő értelmiségi olvasóknak is bízvást ajánlható. Romsics Ignác
10
horel2.indd 10
2011.11.08. 9:18:49
Előszó
Közép-Európa országai, miután csatlakoztak az Európai Unióhoz, jogosan gondolkodtak el azon, mi a helye ennek a térségnek az európai kontinensen belül. Amikor felmerül a kérdés, hogy hol húzódnak az egyesült Európa határai és ambícióinak korlátai, Közép-Európa újra periferiális helyzetbe került. A közép-európai országok (Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Magyarország és Szlovénia) 2004. május 1-jei csatlakozása az unióhoz az európaiságról szóló vitára inspirálta ezeknek az országoknak az értelmiségi köreit és közvéleményét. Azt mindenki elismeri az unióban és azon kívül is, hogy ez a régió Európához tartozik, geopolitikai természetén azonban még el kell gondolkodni. Európa e részének a meghatározása is problémát jelent, és nincs megegyezés a határairól sem. A centrum, a közép fogalma jelentősen változik aszerint, hogy Európa melyik pontján állunk. Az érintett országok nagyon nem szeretik ezt az elnevezést, mert úgy érzik, félretolja vele őket a Nyugat, pedig ők mindig arra igyekeztek. A centrum térségének a határai is mozognak, még akkor is, ha nyugati és déli körvonalai biztosabban rögzültek. Mai felfogásunkat tagadhatatlanul meghatározza a hidegháború időszaka, amely a szó szoros értelmében kitörölte Közép-Európát Európa térképéről, pedig a két háború között nagyon is ott volt, különösen a franciák felől nézve. Egyes szerzők egyébként abból az alapelvből indulnak ki, hogy csak Nyugat-Európa (Europe occidentale) és Kelet-Európa (Europe orientale) létezik. A centrumot újra a Kelet Európája (Europe de l’Est) kifejezéssel egybemosott perifériára száműzték,1 pedig ezek az országok épp ellenkezőleg a Nyugathoz közelinek akarják látni magukat. A keleti határt északról Oroszország és a Szovjetunió volt tagköztársaságai, délről a Balkán és az ortodoxiához tartozás határozza meg. Az Adria déli határvonalként szolgál, ugyanakkor ez az egyetlen tengeri kijárat is. Közép-Európa nem azonos a mediális Európával, amely, amint a neve jelzi, a balti országoktól a Balkánig futó vonalat rajzolja ki. Yves Lacoste 1988-as meghatározása szerint2 Németország Közép-Európához tartozik, az újraegyesülés után még 1
Schmale, Wolfgang: Die Europäizität Ostmitteleuropas. Jahrbuch für europäische Geschichte 4 (2003), 189. 2 Lacoste, Yves: Éditorial: Europe médiane? Hérodote 48/1 (1988), 3–12.
11
horel2.indd 11
2011.11.08. 9:18:49
inkább.3 A történészek gyakran folyókkal határolják körül Közép-Európát. Vagy kizárólag a Dunát veszik számításba, ami lehetővé teszi, hogy idesorolják Németországot és a Balkán egy részét (Szerbiát, Romániát, Bulgáriát), olykor egyszerűsített változatban visszaidézve a „dunai Monarchia” elnevezést, amelyet gyakran használtak a Habsburg Birodalomra; vagy más folyókat is, például a Visztulát, hogy Lengyelországot is bevehessék ebbe az együttesbe.4 Az északi határt Lengyelország alkotja, amely múltjából következően Németországtól és Oroszországtól is távol tartja magát, tehát, mindent egybevetve, igazi közép-európai ország. A régiót története és a „közép birodalmához” tartozása, európai változatban, társadalmainak Nyugat felé törekvése ellenére két, ha nem is fenyegető, legalábbis potenciálisan veszélyes – politikai rendszerüktől függetlenül – hatalom, Németország és Oroszország közötti térré teszi. Egyes keleti vonzalmakról (sőt a lengyelek esetében őszinte szlavofíliáról) tanúskodó lengyel vagy magyar eszmeáramlatok soha nem tudtak versenyezni a Nyugat iránti vonzalommal. Németország nyugtalanító ugyan, de lenyűgöző is kultúrájával, technikai fejlettségével, azaz korszerűségével – a 19. század végén éppúgy, mint az 1930-as években –, ellentétben Oroszországgal, amelynek egzotizmusa csak a felvilágosodás korának emberét csábította. Éppígy, ha Németország Közép-Európához tartozása törvényszerű, Oroszország kizárása belőle egyenesen evidencia.5 Közép-Európa nyugati határának kitűzése tehát attól függ, milyen helyet jelölnek ki Németországnak: a francia értelmezés általában kizárja ebből a régióból, hogy megtegye nyugati országnak, és harcba szálljon vele az európai főhatalomért. A német Mitteleuropa szó, amelyet gyakran használtak Franciaországban a téma 1980-as évekbeli újrafelfedezése óta, nem azt jelenti, ahogy a franciák értelmezték: a kifejezést a nagyközönség számára a Pompidou központban megrendezett A vidám apokalipszis: Bécs 1880–1938 című kiállítás hozta újra divatba, és az Osztrák–Magyar Birodalomra utalt. Márpedig az, amit a német világban a Mitteleuropa szóval határoznak meg, Közép-Európa német változatának felel meg. E tekintetben általában Friedrich Naumannra hivatkoznak, aki iskolát teremtett a két
3
Barbier, Bernard: L’Europe centrale. Une définition géographique. In L’Europe centrale. Réalité, mythe, enjeu XVIIe–XIXe siècles. (Les Cahiers de Varsovie, 22.) Warszawa, 1991, 32. A „mediális, köztes” Európa témájáról lásd még a Centre d’étude de l’Europe médiane Antoine Marès vezette munkáit az Inalcóban (Institut national des langues et civilisations orientales) (Cahiers du Centre d’études sur l’Europe médiane); továbbá Michel, Patrick (szerk.): L’Europe médiane. Au seuil de l’Europe, Paris, 1997. 4 Lásd Gérard Beauprêtre előszavát: L’Europe centrale. Réalité, mythe, enjeu XVIIe–XXe siècles… 8., egy amerikai folyóirat meghatározását idézi: Orbis, A Journal of World Affairs (Foreign Policy Research Institute, Philadelphia); szovjet Nyugat (Észtország, Lettország, Litvánia, Moldávia, Nyugat-Ukrajna) Balkán–Fekete tenger (Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Albánia) és „a két nagy folyó, a Visztula és a Duna sávja” (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország). 5 Schöpflin, George: Central Europe: Definitions Old and New. In Schöpflin, George–Wood, Nancy (szerk.), In Search of Central Europe. Cambridge–Oxford, 1990, 7–8.
12
horel2.indd 12
2011.11.08. 9:18:49
háború között, hogy igazolja Németország jelentős német népcsoportok jelenlétén alapuló politikai és gazdasági terjeszkedésének politikáját.6 Közép-Európa francia meghatározása viszont, amely az első világháborúból és az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségei melletti elkötelezettségből öröklődött, éppen a Németország ellen irányuló francia befolyási övezetet jelenti. A német nyelv Ostmitteleuropáról beszél, amikor a Németországtól keletre fekvő térségre utal. Ezt a kifejezést fordították le szó szerint (East Central Europe) angolra a második világháború idején a Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba emigrált kelet-európaiak. Egyik fő propagálója a lengyel Oskar Halecki, ő fordította franciára, és „a kelet-közép Európája” összetétel meghonosításával próbálkozott, mérsékelt sikerrel. Meghatározását, amely a hidegháború első éveiben keletkezett, ez az időszak és az ő lengyelsége határozta meg, mivel kiindulópontja a Jagellók lengyel–litván királysága.7 A francia iskola Ernest Denis és Louis Léger szlavistára alapoz, és Louis Eisenmannra, az Osztrák–Magyar Monarchia jogász és történész specialistájára, valamint földrajztudósokra: Élisée Reclus-re és főleg Emmanuel de Martonne-ra, akinek igen jelentős hatása volt a háború után. A Közép-Európa kifejezést is földrajztudósok írták le először franciául, Auguste Himly 1894-ben és Étienne Fournol 1924ben. Martonne egyetemes földrajzában,8 a Közép-Európának szentelt kötetek előszavában Németországot (amely egymaga egy egész kötetet elfoglal), Svájcot, Ausztriát, Magyarországot, Csehszlovákiát, Lengyelországot és Romániát sorolja ide. Kizárja belőle a Balkánt, amelyet a mediterrán félszigettel együtt tárgyal. Ezt a nézetet osztja André Tardieu is, aki Vidal de la Blanche Géographie universelle-jének IV. kötetében beszél Közép-Európáról, és ugyanezeket az országokat nevezi meg. „Közép-Európa nem egy szó. Kontinensünk egyik részére ismerünk benne, amely nem annyira tömbszerű, mint a Kelet Európája, nem annyira megosztott, mint a félszigetEurópa (Olaszország) és a periféria (Spanyolország és Portugália, valamint a Balkánfélsziget), nem annyira korán indult fejlődésnek, mint az utóbbi, de kétségtelenül előbbre tart, mint a Kelet Európája; az etnikai bizonytalanságból következően hosszú ideje bizonytalan politikailag, különböző hatások találkozóhelye, hatásoké, amelyek harmonikusabban olvadnak össze az óceáni Közép-Európában (Franciaország és a Brit-szigetek), és szélesebb körben terjednek a kontinentális Európa keleti részén; heves tekintélyi és éghajlati ellentétek régiója, ahol a fajtán és a környezeten alapuló helyi egyéni jellegek jobban tudatosulnak, mint Kelet-Európában, és tartósabbak, 6
Naumann, Friedrich: Mitteleuropa. Berlin, 1915. Halecki, Oskar: Borderlands of Western Civilization. A History of East Central Europe. New York, 1952. Magyarul: A nyugati civilizáció peremén. Kelet-Közép-Európa története. Budapest, 1995. Łukasiewicz, Sławomir: L’apport fédéraliste de l’historiographie d’Oscar Halecki. In Kłoczowski, Jerzy: L’Europe du Centre-Est dans l’espace européen. Entre l’Est et l’Ouest. Lublin, 2004, 36–59. 8 Martonne, Emmanuel de: L’Europe centrale, Géographie universelle IV. Paris, 1931. 7
13
horel2.indd 13
2011.11.08. 9:18:49
mint a félsziget-Európában.”9 Jacques Ancel hat évvel később szűkebben értelmezi a dunai Európát. Szerinte ez „földrajzi” kifejezés, és annak az inkább geopolitikai együttesnek a meghatározására használja, amelyet „Habsburgiának” nevez. Ez az új Közép-Európa Ausztriát, Magyarországot, Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát foglalja magában, abban az értelemben, ahogy Martonne használja: „Közép-Európa nemzeteinek feltámadását” ünnepli a német Mitteleuropa pángermanizmusával szemben.10 A földrajztudósok általában négy vagy öt zónára osztják fel Európát: finn– skandináv Észak-Európára, a végtelen kelet-orosz területekre, a mediterrán félszigetekre, Nyugat- és Közép-Európára. Ez az utóbbi három nyugatról kelet felé vezető párhuzamos szalagból áll: a nagy Német–lengyel síkság, a hercini hegységrendszer középmagas hegyei és medencéi, az Alpok és a Kárpátok magas hegyláncai és nagy árkai. Az átmenetet délkelet felé Erdély biztosítja, amely Közép-Európa utolsó előretolt területe ebben az irányban. A földrajztudósok Közép-Európán belül két kisebb együttest különböztetnek meg: a német térséget (Németország, Ausztria és Svájc); valamint a lengyel–cseh–magyar térséget.11 Völgyekkel és folyókkal tagolt, feldarabolt domborzattal van dolgunk, amelynek nincs igazi belső egysége, és nincsenek vitathatatlan külső határai. Közép-Európa tehát inkább kulturális és történelmi fogalom. Az igaz, hogy földrajzi szempontból inkább Kelet-Európával (Europe orientale) állítható szembe, mint az európai kontinens többi részével, de Paul Valéry kifejezésével megjelenhet úgy is, mint „az ázsiai földrész kis nyúlványa”.12 Közép-Európa a franciák szellemi konstrukciója lesz német politikájuk szolgálatában. Közép-Európa nagyon is létezik tehát mint a nemzetközi kapcsolatok tétje, de ez már 1918 előtt is igaz volt, ha nem is így nevezték: Közép-Európa az 1815-ös bécsi kongresszus eredményeként létrejött európai összhangban, „koncertben” az Osztrák Birodalmat jelentette. A térség geopolitikai egysége bizonyos kulturális egységet is indukált, amelynek a birodalom és dinasztiájához tartozás az alapja, noha a birodalmon belül sokszínűség uralkodott. A nemzetek „koncertje” több mint egy évszázadon keresztül azon igyekezett, hogy ne hallja meg a Közép-Európából érkező disszonáns hangokat, és az 1848-as kakofónia zavart keltett a kancelláriákban. Míg egyesek a régió újrameghatározásán gondolkodtak – persze német uralom alatt –, a nagyhatalmak egyetértettek abban, hogy fenn kell tartani osztrák Közép-Európát. Ausztria létének szükségessége nem újdonság Európában, de Franciaország számára az egyesítés felé menetelő porosz Németország semlegesítésének garanciája lett. Franciaország hagyományosan Habsburg-ellenes, mégis úgy dönt, hogy jobb híján megóvja 9
Idézi Marès, Antoine: La vision française de l’Europe centrale, d’un prisme à l’autre, du XIXe au XX siècle. In L’Europe centrale. Réalité, mythe, enjeu, XVII–XX siècles… 387. 10 Foucher, Michel: L’Europe centrale, actualité d’une représentation à géométrie variable. Uo. 54. 11 Barbier, B.: L’Europe centrale… 33. 12 Uo. 25. e
14
horel2.indd 14
2011.11.08. 9:18:49
Ausztriát. A volt Habsburg Birodalommal területileg azonosított Közép-Európa szűk korlátok köré szorított és túlságosan historizált képnek tűnhet, de van benne rendszer, és igazolható mint történeti régió (Geschichtsregion).13 Összetevői vitathatatlanok: Lengyelország Közép-Európa történelmének főszereplője a középkor óta; még akkor is, ha 1795 után a lengyel területnek csak egy része tartozott a Habsburgokhoz; Csehország és Szlovákia; Magyarország; Ausztria; Szlovénia; Horvátország, a Földközi-tenger vidéke és a Balkán között kapcsolatot teremtő, átmeneti zóna, amelynek fővárosa és öröksége azonban a Habsburg Birodalomhoz kötődik. Erdély is regionális tengely, jelentőségét főleg a magyarok hangsúlyozzák. Mióta a 18. században megszületett az európai összhang, majd a nemzetek összhangjának fogalma, Közép-Európa helyzete többször változott, ahogy a lakóié is a kontinens földrajzi–stratégiai fejlődésének és a hatalmi egyensúlynak a függvényében. A felvilágosodás megmutatta, hogy Európa tengelye megváltozott, a középkorra és a reneszánszra jellemző délről északra érvényesülő hatások helyett a következő két évszázadban a nyugat–keleti irányúak váltak meghatározóvá. A nyugati írók és gondolkodók műveiben is megnyilvánult az Oroszország és II. Katalin birodalmának szinte ismeretlen területei iránti érdeklődés. Ebben a már „keletinek” tekintett hatalmas, de viszonylag közeli világban az Osztrák Birodalom köztes világként jelent meg, és meghatározása problémát okoz: vajon a nyugati civilizációnak az orosz–oszmán világba benyúló része, vagy épp ellenkezőleg, barbár előretörés? A 18. században nagyon hamar az első megoldás mellett döntöttek, ugyanakkor elismerik, hogy a Habsburg Birodalom elmaradt a fejlődésben. Amint Larry Wolff amerikai történész kimutatta, az orosz és oszmán Kelet-Európa felfedezése nemcsak földrajzi, hanem politikai és szellemi jelentést is ad annak, amit most Közép-Európának nevezünk.14 Innen rajzolódik ki annak a „három Európának” az építménye, amelyet Szűcs Jenő medievista határozott meg; de az újkorban a nyugati kereszténység már nem elegendő kritérium az értékeléshez.15 A határozottan európai, „centrum”-nak nevezett Európa a törökök fokozatos visszavonulása következtében közeledett a Nyugathoz – ahogy 1989-ben, a vasfüggöny lerombolása után is –, az oszmán hatalom visszahúzódását a lakosság visszatérésnek tekintette a normális helyzethez. A közép-európaiak fájdalmasan, egyesek az ortodox, mások a muzulmán barbársághoz való visszafejlődésként élik
13
Schmale, W.: Die Europäizität… 195. Lásd még Janowski, Maciej: Pitfalls and Opportunities. The Concept of East-Central Europe as a Tool of Historical Analysis. East European Review of History–Revue européenne d’histoire 6/1 (1999), 93. 14 Wolff, Larry: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford, 1994. 15 Szűcs Jenő: Les trois Europes. Paris, 1985. (Magyarul lásd Szűcs Jenőnek eredetileg a szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyvbe írott tanulmányát, majd: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle 1981/3, önálló kötetben: Bp., 1983 – a ford.)
15
horel2.indd 15
2011.11.08. 9:18:50
meg mindazt, ami eltávolítja őket nyugati alapjaiktól, jóllehet a szomszédjaik közelebb maradnak hozzájuk, mint távoli példaképeik. A 19. századi önazonosság-építés a nyugati kereszténységbe integrálódott középkori királyságokra tekintettel ment végbe. Minden esetben az volt a célja, hogy bizonyítsa az ország európai civilizációhoz tartozását, és szentek, alapító királyok jelképes alakjait magasztalja. A közép-európai nemzeti önazonosságok megteremtése azonban – hogy Anne-Marie Thiesse16 művét értelmezzük – közép-európai összefüggésben nagyon sajátos: már a nemzetállam hiánya miatt is sokkal inkább a véletlenen múlt, mivel vagy teljesen hiányzott az építmény alapja, mint a szlovéneknél és a szlovákoknál, vagy többé-kevésbé a közelmúltban keresendő, amivel a kortársaknak már nincs közvetlen kapcsolatuk, kivéve Lengyelországot, amelynek 1795-ös utolsó felosztása 1848-ban még hatásos hivatkozásként szolgált. Jól meghatározható és a történelemben pontosan megállapítható állami örökség, nemzetinek tekintett dinasztiák, emlékhelyek és konkrét anyagi emlékek (korona, koronázási díszöltözékek stb.) megléte gyökeresen más gondolati kategóriákat indukált a térség lakosai számára, akik azonosultak azzal a közösséggel, amely ezt az örökséget átadta. Ez lényegesen megkönnyíti a 19. századi nemzeti megújulást, még akkor is, ha vannak, akik habozás nélkül hamis dokumentumokat gyártanak, vagy anakronisztikusan eltorzítanak egyes szereplőket és eseményeket. A középkori lengyel, cseh vagy magyar királyságok már soknemzetiségű és sokfelekezetű entitások voltak, amelyek alkotóelemeit azután önmagában is heterogén, új felépítménybe integrálták. Közép-Európa határainak gyakori megváltoztatása a 16. századtól a 19. századig felerősítette ezt a jelenséget, és a hatóságok is ösztönözték geopolitikai és gazdasági okokból: ahogy húzódott vissza a török, úgy népesítették be újra a felszabadult vidékeket a főleg német nyelvű területekről érkező földművesek, de ezt a gyakorlatot a helybéli uralkodók már a középkorban meghonosították. Az Osztrák Birodalom örökös tartományai és országai így néhány kivétellel kulturális, nyelvi és vallási szempontból annyira vegyes területek voltak, hogy nehéz elképzelni őket a két világháború után. Egyes kapcsolódó régiók (Isztria, Erdély, Bánság, Bukovina) és a városok a kulturális sokféleség központjai. Ennek a sokféleségnek és mobilitásnak a mozgatóerői maguk az állam képviselői, általában a németek és a zsidók, akik minden más etnikai–nyelvi csoportnál több nyelvet beszéltek. Ez az embermozaik mindenütt kisebbségi csoportokat hozott létre, birodalmon belüli életüket az egyéni és nem a kollektív jogok biztosították, mivel mindenki személy szerint számított alattvalónak. A 19. században viszont, a nemzeti tudat éledése már a kollektív jogok figyelembe vételét követelte, ami a birodalom szerkezetének gyökeres megváltozása nélkül elképzelhetetlen volt a hatalom számára. Az elégedetlenségre négyféleképpen reagáltak aszerint, hogy a csoportnak volt-e ál-
16
Thiesse, Anne-Marie: La création des identités nationales. Europe XVIIIe–XXe siècle. Paris, 1999.
16
horel2.indd 16
2011.11.08. 9:18:50
lami múltja: a lengyelek és a magyarok, akiket jelentős számú, nemzeti értékeket őrző nemesség erősített, szívesen fogtak fegyvert; a nemességüktől megfosztott csehek minden energiájukat a nemzet szellemi védelmére fordították; az olaszok, románok és szerbek az irredentizmus felé hajlottak; a szlovákoknak és a szlovéneknek egyedül a kulturális tevékenység maradt. A horvátok esete sajátos, átmeneti helyzetükből következően, amely a délszlávok és Jugoszlávia felé vonzza őket, vagy a függetlenedés felé, amely nem jelenti feltétlenül a birodalom megtagadását. Minden általánosító megoldás tehát csak frusztrációt, fájdalmat és igazságtalanságot gerjeszthet, és szinte minden területen többé-kevésbé kiélezett kisebbségi helyzetet teremt. A kudarcok erősítik össze azt, ami hiányzott a nemzeti érzésből, és mártíromságtudatot fejlesztenek ki, amitől Közép-Európa máig nem szabadult meg. A szorongás a megsemmisüléstől és az áldozattá válástól megvan ezekben a kultúrákban, a nyugati elemzések pedig, köztük a leghíresebb Herderé, csak fokozzák. Ő ugyan megerősíti, hogy léteznek, de elsüllyedéssel fenyegeti ezeket a népeket, sőt a magyarokat azzal, hogy teljesen eltűnnek.17 A balsors, a tragédia lényegi komponens a régióban élők kollektív tudatalattijában: amint jó néhány gondolkodó kifejtette, Közép-Európa szinte tetszeleg abban, hogy a hatalmak étvágyának áldozata. A nemzeti tudatot ezek a drámai kronológiát meghatározó, kudarcokról szóló képek táplálták a középkortól 1945-ig, de csak ritkán párosultak a helyiek felelősségének távolságtartó elemzésével. Akik a szomszéd hatalmat vádolják, könnyen felmentik magukat saját hiányosságaik alól: a kritika nem volt lehetséges a 19. századi önazonosság-építés időszakában, a kommunista korszakban még kevésbé, mivel a nemzeti kommunizmus és az ideológiai kényszerek megakadályozták a történelmi igazság kutatását. A tét – azaz a külső biztonság és Közép-Európa különböző területeinek határai – akkor vált igazán jelentőssé, amikor a 13. században megjelent a mongol és még inkább a 16. században a török veszedelem. A fenyegetést mindenki keletinek érezte, nem annyira azért, mert a leggyakrabban kelet felől jött, hanem azért, mert a civilizáció visszaszorításának látták. Közép-Európán birodalmak osztoztak, lényegében érintkezési zóna funkcióját töltötte be a nagy középkori királyságok között, és csak később integrálódott a Habsburg Birodalomba, körülötte más európai óriások vagy olyan területek helyezkedtek el, amelyek később váltak azzá: Oroszország, az Oszmán Birodalom, Velence, a német Reich, amikor a Habsburgok megválasztásának köszönhetően nem része a Szent Német-római Birodalomnak. Minden nemzete őrzi egy vagy több megszálló történelmi emlékét, és ha erről van szó, hosszú ideig leginkább a törökökre hivatkoztak. Hódításaik a Balkánon, majd Közép-Európában eltüntették a középkori királyságok egy részét, azokat, amelyek Közép-Európa nyugati szomszéd17
„Da sind sie jetzt unter Slawen, Deutschen, Wlachen und andern Völkern der geringere Theil der Landeseinwohner, und nach Jahrhunderten wird man vielleicht ihre Sprache kaum finden.” Herder, Johann Gottfried: Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit, Riga–Leipzig, 1791, III, 90.
17
horel2.indd 17
2011.11.08. 9:18:50
jai és partnerei voltak: Bizánc bukása jelentős szakítás volt; véget ért a keleti kereszténység hatása, amelyből addig a Rómából és a Nyugatról érkező hatásokkal együtt Közép-Európa táplálkozott. Ettól kezdve lett nyugati és latin a vallási hivatkozás.18 A törökök jelenléte Közép-Európa kapuinál kikényszerítette a régió geopolitikai újrameghatározását, és nyugat felé tolta a területet. A szakadás viszont, amit a török uralom okozott, leválasztotta a szomszédos régiókat, így azok nem ismerték meg a Közép-Európát mélyen érintő nagy művészi és szellemi mozgalmakat: a Balkánon nem volt reneszánsz, reformkor és felvilágosodás. A 18. század két első évtizedére befejeződött a törökök eltávolítása a Habsburg-területekről: Magyarországon és Horvátországnak azon a részén, amelyet elfoglaltak, megjelent a meggyengült késő barokk (főleg Magyarországon, ahol érezhető a protestantizmus hatása), de mindkét terület fogékony volt a felvilágosodásra. A törökök visszahúzódása azonban nem jelentette azt, hogy a meghódított nemzetek visszatérnek a színre. Az állam eltűnését Magyarországon és Horvátországban bizonyossá tette a Habsburg Birodalom fennmaradása. Ebben azonban nem egyedül a törökök vétkesek: a Habsburgok hódításai közül nem mindegyik köszönhető ügyes házasságoknak, gyakran választották a háborúkat, jóllehet ritkán provokálták őket. A cseh királyság megszűnése egy folyamat része volt, amely a fehérhegyi csata19 előtt kezdődött, ahogy Lengyelország többszöri felosztása is 1772 és 1795 között zajlott, mind a három hatalom fokozatosan növelte területi nyereségét, míg meg nem szüntetette a lengyel királyságot. Az eredmény: egyre erősödő Osztrák Birodalom jött létre, amely igen jelentős helyet kapott a porosz és orosz törekvések között. Elsődlegesen fontossá vált a tenger megközelítése is, amit Velence összeomlása és a törökök visszaszorulása tett lehetővé. A Triplex confinium-ban (Hármashatár: Ausztria, Velence, az Oszmán Birodalom) Ausztria egyedül maradt, és Dalmácia megszerzésével rátalált keleti küldetésére. A térség jelképes vagy képzeletbeli, imaginárius jelentősége20 fontos a közép-európai önazonosságtudat szempontjából, mind a dinasztikus állam csúcsán, mind az államot alkotó nemzeteknél. Ebből a szempontból a kapcsolat a tengerrel és a Dunával erős nemzeti vagy transznacionális önazonosságtudat-gerjesztő elem. Közép-Európa, amely 1848-ban az állandóság szükségszerű pólusa volt a német és az orosz törekvésekkel szemben, fokozatosan kelet felé csúszott abban az ütemben,
18
Kłoczowski, Jerzy: L’Europe du Centre-Est dans l’espace européen. Entre l’Est et l’Ouest. Lublin, 2004, 13. 19 1620. november 8-án a Prága közelében lévő dombon (Bila Hora) ütköztek meg Csehország protestáns királya és a császár csapatai. A király menekül, a cseh nemeseket leverték, és sokukat megölték a harcban. Ezután indult meg a küzdelem a cseh koronáért és a katolicizmus visszaállításáért, ismertebb nevén ez volt a harmincéves háború. 20 Amit Bernard Michel a föld imagináriusának („l’imaginaire du sol”) nevez: Nations et nationalismes en Europe centrale XIXe–XXe siècles. Paris, 1995, 117–131.
18
horel2.indd 18
2011.11.08. 9:18:50
ahogy a Habsburg Birodalom elvált Németországtól és Itáliától, értelmiségi körei közben továbbra is azt állították, hogy a nyugati példát követik. A két háború között a régió országaiból származó gondolkodók azon töprengtek, mi lehet Közép-Európa helye Európában a Habsburg és az Oszmán Birodalom összeomlása után. A nyugati diplomaták Közép-Európát „visszás szövetségnek”, rossz okokból megkötött szövetségnek látták, amely arra szolgált, hogy csillapítsa a németek étvágyát. A zónát 1945 után újra eszközül, védőbástyaként használták, és a szovjet tömb perifériája lett. A védőbástyáról többször kiderült, hogy nem elég szilárd: az érintett országokban 1956ban, 1968-ban, 1971-ben és 1981-ben újra felmerült a régió geopolitikai önazonosságának kérdése. A szakítás tehát 1989-ben ebből a szempontból hosszú folyamat része volt: a magyar vagy cseh értelmiségiek és politikusok az első megrázkódtatásoktól kezdve határozottan állították, hogy országuk történelmi szempontból Európához tartozik, és hogy „vissza akarnak térni” az európai nemzetek közösségébe, amelynek szinonimája ezentúl az Európai Unió. Közép-Európa azonban továbbra is periferiális helyzetben van: a NATO bővítése, majd az európai integráció során ezek az intézmények kelet felé menetelnek. Közép-Európa helyének történeti fejlődése Európában, 18. századi felfedezésétől kezdve nagyrészt folyamatos, különösen a nagyhatalmakkal való kapcsolataiban. A kortársakat azonban a válság pillanatai gondolkodtatják el arról, hogyan lehetne újra meghatározni a régiót geopolitikai szempontból. A felvilágosodás, a napóleoni háborúk, az 1848-as forradalom, az 1919–1920-as békeszerződések, a második világháború vége, a szovjet tömb összeomlása, a csatlakozás 2004-ben és a leendő bővítés a szakítás megannyi pillanata. Közép-Európa – a nemzetközi kapcsolatok tárgya és nem témája – csak nagyon ritkán tevékeny szereplő a helyette döntéseket hozó nagyhatalmi játszmákban, ez volt a helyzet 1848 táján, 1918-ban, a két háború között és 1945-ben. Az, hogy miként látják Közép-Európát magában a régióban és Nyugaton, és hogy milyen transzferek lehetségesek egyikből a másikba, alapvető szempont a régió megértéséhez. Az értelmiség a 19. század fordulója óta gondolkodik Közép-Európa lényegéről. A Habsburg-területeken a nemzeti érzés éledezése óta, két évszázada folyton visszatérő kérdés, hogy mi határozza meg az egyes nemzetek és a régió nyugati, keleti vagy „centrum”-beli önazonosságát, és mit jelent az osztrák önazonosság – amelynek összemosása a német önazonossággal 1938-ban mutatta meg korlátait. Belülről nézve a nemzeti önazonosság és önképviselet gyakran negatív, Kelet és Nyugat hol vonzás, hol erős ellenszenv tárgya, az áldozattudat gyakran vezet komplexusokhoz és bezárkózáshoz, ami felfokozott nacionalizmusban, sőt antiszemitizmusban fejeződik ki. A másikról alkotott kép, mint mindenütt, a történelmi valóságban gyökerező sztereotípiákból áll össze. Kifelé viszont mindenki határozottan európainak és nyugatiasnak akar látszani. Idegen szemmel nagyon sokáig csak utazók látták Közép-Európát, ők saját hivatkozásaik és összehasonlítási szintjeik szerint mondtak véleményt az ot19
horel2.indd 19
2011.11.08. 9:18:50
tani társadalmakról, és az elbeszéléseikben a térség elé tartott tükör olykor torzított. Annak, ahogyan a németek látják Mitteleuropát, nem szabad elfednie azt, amit Franciaország vagy Olaszország adott eszmékben és reményekben ennek a térségnek, azokkal a tendenciákkal együtt, amelyek Oroszországhoz közelítették a szláv szolidaritáson keresztül. A történészek, az értelmiségiek egyszerre szereplői és gondolkodói Közép-Európa történetének. František Palacký 1848-as fellépése óta sokat dolgoztak azért, hogy megismerjék Közép-Európát, de a mítoszgyártáshoz is hozzájárultak, és olykor inkább politikai, mint tudományos célokra használták fel a történelmet. A nyugati történetírás – ahogy a földrajz is – a maga alkotta képet terjesztette KözépEurópáról, gyakran geopolitikai érdekeknek megfelelően. A tudomány ritkán elfogulatlan, arra törekszik, hogy a „saját” nemzetét védje, vagy eszményített, gyorsan nosztalgiába forduló képet adjon a birodalomról. Az igaz, hogy „a népek börtönén” jóval túltett a két totalitarizmus, és visszatekintő értelmezésekben nyugaton éppúgy bővelkednek, mint keleten, de a viszonyítás nem jelent megbocsátást vagy dicsőítést. Közép-Európa földrajzi helyzete és sajátos kultúrája nagyon változatos politikai gondolkodást teremt: ha nincs nemzetállam, alternatívákkal kell beérni, vagy más működési módokat kell megfontolni. Közép-Európa ezért a szövetségi gondolat, a föderalizmus egyik bölcsője is, nem meglepő, hogy a róla szóló vita bizonyos elemei 1989-ben ismét felbukkantak. Birodalmak vagy nagyhatalmak (Habsburgok, a náci Németország, Szovjetunió) és nemzetállamok váltakozása jellemzi a régió történelmét, politikai élete, nagy eszmeáramlatai (konzervatív, keresztényszocialista, legitimista, szociáldemokrata, kommunista) is ezeknek a változásoknak a függvényében határozhatók meg, de a régió megközelítésében többségükre a folyamatosság jellemző. Az értelmiség szerepe döntő ezen a téren: különböző politikai családokhoz tartozva a 19. század óta nemcsak gondolkodtak Közép-Európa fogalmáról és arról, hogy milyen helyet foglal el ott az országuk, hanem mindezt tágabb európai dimenzióba helyezték, ami az unióhoz csatlakozásban talált igazán jogérvényre. Az 1848-as forradalom volt az eszmék széles körű terjedésének első pillanata, ekkor fogalmazódott meg számos szempont a régió jövőjéről a frankfurti parlament és a morvaországi kremsieri (Kroměříž) országgyűlés vitáiban, a lengyel emigráción belül és Kossuth Lajos környezetében a magyar szabadságharc, majd a száműzetés idején. A század végén a Ferenc Ferdinánd körül kialakult Belvedere-kör és a politikai pártok foglaltak róla állást: különösen érdekes a szociáldemokrácia attitüdje, amely elméletben elutasította az amúgy éppen szárnyaló nemzeti érzést. A két háború között a spektrum kiegészült a közgazdászokkal és a genfi körökkel, itt a magyar Hantos Elemérre gondolok, akiről mindeddig nem készült alapos tanulmány. Arról sem tudunk sokat, miként gondolkodtak az önazonosságról az írók. A kutatók nem foglalkoztak kellőképpen azzal, hogyan látta Közép-Európa jövőjét a nemzetiszocializmus, hajlamosak voltak arra, hogy uniformizálják a hitleri gondolatkört, és 20
horel2.indd 20
2011.11.08. 9:18:50
Németországot tegyék meg középpontjának: holott az megvolt és újra felbukkant a helyi fasiszták gondolkodásában is, akik a leggyakrabban ellentmondásba kerültek vele. Rosszul ismerjük az orosz és szovjet mentalitást is, és hajlunk arra, hogy egységes rendszernek tekintsük a közép-európai kommunista hatalmat, holott minden ország más, és más is maradt, és a szovjetek sem bántak velük egyformán. Mára annak sincs nyoma, hogy mivel járultak hozzá az egyes országok disszidens vagy legalábbis alternatív csoportjaik révén a kommunista tömb szétrobbantásához. Az észak-amerikai kutatás az Egyesült Államokat mutatja egyetlen tényezőnek ebben a folyamatban.
21
horel2.indd 21
2011.11.08. 9:18:50
3. A centrumtól a periféria felé (1919–1947) Közép-Európa új térképe A Habsburg Monarchia a nemzeti feszültségek ellenére általános lelkesedés közepette lépett be a háborúba. Szerbiára a Monarchia minden nemzete neheztelt: a propaganda könnyen meggyőzte a polgárokat arról, hogy Szerbia bűnös a trónörökös meggyilkolásában. Olyan vétek volt ez, amelyet a dinasztiához ragaszkodó lakosság elfogadhatatlannak tartott, és teljes szívvel osztozott a Monarchiát sújtó bánatban. A birodalom összeomlását 1918-ban belső és külső tényezők okozták. Az utóbbiak közül a legfontosabbak a katonai kudarcok és az elhúzódó konfliktus, amely bizalomvesztést idézett elő a német szövetségesek táborában, és lassanként beoltotta őket a vereségtől való félelemmel. Az orosz forradalom hatása lefegyverezte az amúgy is csüggedt, de az új lendületet kapott nemzeti követelésekkel áthatott csapatokat. A belső tényezőkhöz sorolandó a levertség, a nyomorúság, a gazdasági nehézségek sora, ezek azt a meggyőződést erősítették az emberekben, hogy hiábavaló, ráadásul idegen ügyért harcolnak. A nemzeti elégedetlenség tehát csak a probléma egyik oldala és nem fő oka volt, ahogy a szövetséges fővárosokban száműzetésben élő nemzetiségi vezetők állították. A dezertálások, az oroszországi és franciaországi cseh önkéntes légiók felállítása ellenére a katonák nagy többsége a végsőkig harcolt a fronton is, ahol honfitársaikkal kerültek szembe, és fraternizálás is csak néhány szerb és olasz egységben fordult elő. Az 1918-as év a hasadás folyamatának kezdetét jelöli, először is az Oroszországgal megkötött különbékével. Meghiúsult az új császár és király, IV. Károly gyászos próbálkozása, hogy békét kössön a szövetségesekkel, ami erősítette azt a gazdasági szempontból igazolódott sejtést, hogy a Monarchia kimerült. A császár, számításba véve a nemzeti tanácsok követeléseit, még egyszer, utoljára nekirugaszkodott, és 1918. október 16-án kiadott kiáltványában javasolta a Lajtán túli területek újjászervezését államszövetségi alapon, de már késő volt, annál is inkább, mert nem merte rákényszeríteni akaratát Magyarországra. Ferenc József az 1867-es kiegyezéstől kezdve nem akart szembeszállni a magyarokkal, ez politikájának állandó eleme volt hoszszú távon is, és Károly is megörökölte tőle az őt körülvevő politikusok révén. A királyság területének nagysága és a nemzet 1848-ban már megmutatkozott mozgósító ereje elég volt ahhoz, hogy megakadályozza Magyarországon olyan reformok bevezetését, amelyek hasznát a Monarchia osztrák fele élvezte volna. A magyarok ellenezték volna 72
horel2.indd 72
2011.11.08. 9:18:57
a birodalom esetleges államszövetségi újjászervezését, mert az a királyság feldarabolódását is jelentette volna, és nem biztos, hogy a századfordulón a politikai szempontból kisebbségi, valójában azonban mindenki által helyeselt függetlenségi törekvések nem vezettek volna megint elszakadáshoz. A magyaroknak ezért sikerült zátonyra futtatniuk számos kezdeményezést, többek között az általános választójogról szólót, de 1914-ben Tisza István miniszterelnök mégsem tudta meghiúsítani Ferenc József akaratát, hogy háborúba lépjen Szerbia ellen: a dinasztiáról és a hadseregről volt szó, két olyan pontról, amelyben a király soha nem engedett. Az első világháború után Közép-Európa már majdnem olyan volt, amilyennek ma ismerjük, a Habsburg Monarchia utódállamainak megjelenése után. Geopolitikai helyzete nem változott, Európa centrumában maradt, néhány igazítással: kissé Kelet felé csúszott, aminek máig megvannak a következményei, a szlovének és a horvátok pedig szerb fennhatóság alatt beléptek a jugoszláv közösségbe. Erdély is irányt változtatott, és Románia része lett, de az nehezen emésztette meg az erdélyiek partikularizmusát, amely hamarosan Landespatriotismusként jelentkezett, ahogy a németeknél, a magyaroknál és a románoknál, akik Bukarestet elmaradott és idegen bizánci fővárosnak látták. Bukovina is Kelet felé tolódott, a románok területi nyereségei közé számított.63 Az új csehszlovák államnak két olyan entitást kellett kezelnie, amelyben végső soron nem volt sok közös vonás, valamint Kárpátalját, ahol magyarok, szlovákok, ruténok, zsidók és még néhány más nemzetiség élt együtt. Lengyelország újjáalakult a háború után, de három fő nehézséggel kellett szembenéznie: az orosz bolsevizmussal, amellyel azonnal konfliktusba került; az ukrán szeparatizmussal, amely egy időre teret nyert; és a több mint egy évszázada három részre szabdalt ország regionális egyenlőtlenségeivel, ezeken a területeken ugyanis nagyon ellentétes fejlettségi és identitásbeli állapotok alakultak ki. Ezek az országok két – az osztrák és a magyar – központ romjain jöttek létre, de Magyarország szenvedte el a legnagyobb veszteségeket. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés szentesítette Magyarország feldarabolását, amelyet a cseh és a román megszálló csapatok indítottak meg 1918 őszétől. Magyarország elveszítette területének 70%-át és csaknem tizenegymillió lakóját: minden harmadik magyar kisebbségi helyzetbe került egy új országban, és az új államhatárokkal leválasztott hárommillió magyarnak körülbelül a fele gyönge kisebbségi csoportokat alkotott. 63 A háború után a szövetségeseknek köszönhetően Románia megkapta Erdélyt, a Bánságot, Bukovinát, Besszarábiát és a Dobrudzsát: ezeken a területeken mindenütt jelentős nemzeti kisebbségek éltek, a háború utáni Románia ezért soknemzetiségű állam lett, amely csak nagyon kevéssé tartotta tiszteletben a kisebbségek jogait. Helyzete kétértelmű volt, mivel a központi hatalmakkal 1918 márciusában aláírt különbéke elvben nem adta meg neki azt a jogot, hogy ugyanolyan kegyesen kezeljék, mint Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Márpedig Románia a legnagyobb területi nyereséggel jött ki a békekonferenciáról. Megmaradt azonban az ellentét a Csehszlovákiával (Kárpátalján) határos területen és a jugoszláv határ meghúzása miatt a Bánságban.
73
horel2.indd 73
2011.11.08. 9:18:57
A békeszerződés 35 000 emberre korlátozta a fenntartható fegyveres erőt, és jóvátétel megfizetésére kötelezte Magyarországot. A tárgyaló felek aggodalmukban, hogy életképes lesz-e a két állam, több megoldást vettek fontolóra: azt, hogy megnagyobbítják Ausztriát Bajorországgal, amely szintén katolikus és hosszú ideje szövetséges, illetve azt, hogy dunai államszövetséggé szervezik Ausztriát, Magyarországot és Csehszlovákiát. De a csehek és a magyarok közötti vita olyan heves volt, hogy ezt a tervet gyorsan meghiúsította a csehek és a románok, valamint a csehek és a jugoszlávok között létrejött szövetség, azután a három partner társult, és létrehozta a kisantantot. Úgy látszott, hogy ez a szövetség adja a legbiztosabb garanciákat Németország ellen, ezért Franciaország a támogatása mellett döntött, és ezzel egy időre kizárta a közép-európai megbékélést. Ausztria gyengesége Anschluss-szal fenyegetett, Magyarország új keletű bizonytalan helyzete sem ígért semmi jót: a saint-germaini szerződés 86. paragrafusa megtiltotta Ausztriának, hogy Németországhoz csatlakozzon; a szövetségesek viszont segítették Magyarországot abban, hogy megszilárdítsa helyzetét. Támogatták Horthy Miklós hatalomra jutását, az altengernagy 1920 márciusában az ország kormányzója lett. A tizennyolc hónapnyi káosz, amit Magyarország megélt, múlhatatlan nyomot hagyott az emberek emlékezetében, és 1944-ig, sőt azon túl is meghatározta az ország politikáját. A megpróbáltatásokhoz csak az volt hasonlítható, amit a lengyelek éltek át, azzal a különbséggel, hogy Lengyelország a nemzeti újjáépítés pozitív időszakát élte, míg Magyarország területileg sérült. Az Ausztriával és Németországgal szövetséges Magyarország néhány hónap alatt elvesztette a háborút, igaz, már nem várt tőle semmit, sokan elátkozott kalandnak tartották ezt a háborút, amelyhez – csak a függetlenség kivívására törekvő – nemzeti közösségtől idegen érdekek fűződtek. Az utódállamok seregei elözönlötték az országot, hogy megszerezzék azokat a területeket, amelyekre régen áhítoztak: a románok behatoltak Erdélybe, a csehek Felső-Magyarországra, a későbbi Szlovákiába. Magyarországon ugyanakkor polgári forradalom zajlott, és 1918. november 16-án kikiáltották a köztársaságot. A szövetségesek következetlensége, az utódállamok nemzeti ígérgetései és a belső politikai bizonytalanság azonban legyőzte az új rendszert: Kun Béla bolsevikjai 1919 márciusában megszerezték a hatalmat. A Vörös Hadsereg folytatta a harcot a csehek és a románok ellen, az utóbbiak augusztusban eljutottak Budapestig, ahonnan kiűzték a kommunistákat. Időközben konzervatív politikusok és tisztek szövetkeztek az ország déli részén, hadsereget állítottak Horthy vezetésével, aki a szövetségeseknek köszönhetően ura lett a helyzetnek. Magyarország 1920 márciusában újra királyság lett. Túl az új európai államok közötti ellentéteken – mindegyiknek vannak területi jogvitái a többiekkel – a háború utáni időszak fő problémája az, hogy mindenütt jelen voltak a birodalom etnikai–nyelvi egybefonódásának idejéből örökölt nemzeti kisebbségek. A német és magyar kisebbség esetében ezt még tetézte az is, hogy a lakosság neheztelt rájuk, mert az elnyomókkal azonosította őket. Csehszlovákia ese74
horel2.indd 74
2011.11.08. 9:18:57
te a legjellemzőbb, olyannyira, hogy ócsárlói „miniatűr Ausztria–Magyarország”nak nevezték. Az új állam a cseh közjogi folyamatosságon alapult, megszépítve a „két nép egy nemzet”, azaz a csehszlovákizmus elméletével. Az Ausztriához csatolás reményében a szudétanémet nevet felvett cseh- és morvaországi németek szeparatista kísérletei közvetlenül a háború után elbuktak a területek cseh katonai megszállása következtében, és nem támogatta őket a német nyelvű népesség sem, amely könnyedén behódolt. A németek ellenségessége új hazájuk iránt 1922 után csillapodott le, a csehek ügyes egyesítési politikát folytattak, ezért a kormányba is bekerültek. Csehországban megmaradt a német nyelv, köszönhetően a hagyományoknak és azoknak a korábban meglévő struktúráknak, köztük a prágai német egyetemnek, amelyeket az állam fenntartott. A zsidók a német kultúra fontos szereplői maradtak, noha a századforduló óta közeledtek a csehekhez. A német együttműködés akkoriban valóságos volt, főleg gazdasági téren, de továbbra is a húszas évekbeli jóléthez kötődött, a válság idején halmozódtak a nehézségek. Amikor Hitler Németországban hatalomra került, a lojalitás lassanként csorbult. Csehszlovákia a Habsburg Birodalom egyik olyan utódállama lett, ahol a nemzetiségek száma a legmagasabb: az 1921-es népszámláláskor a népesség 51%-a cseh, 14,5%-a szlovák, 23,4%-a német, 5,4%-a magyar, 3,4%-a rutén és 2,42%-a zsidó,64 és élt még ott néhány ezer lengyel és román. Ausztria és Magyarország sokkal homogénebb volt: a szűkebb értelemben vett Ausztria már az volt, ha nem számítjuk a karintiai szlovén és a burgenlandi horvát kisebbséget; a magyarországi kisebbségek gyengék maradtak, a német kisebbséget pedig mindenütt megnyerte Hitler „Heim ins Reich” jelmondata az 1930-as években. A kisebbségek problémája egybeesett a területi kérdéssel: a helyi viták a régió minden államát megmérgezték különböző mértékben, de a Balkánon a legélesebben. Még a győztesek is szembekerültek: a csehek és a lengyelek Sziléziában65 kínlódtak Tessen (Tĕšin, Cieszyn, Teschen) és a Lengyelországnak adott szepességi (Spiš, Spisz, Zips) és árvai (Orava, Orawa, Arwa) mikroterületek miatt. Jugoszlávia és Olaszország Isztrián és a dalmát part egy részén vitázott. Az 1920. novemberi rapallói békéig kellett várni, hogy végre kitűzzék a határt Olaszország javára, amely megkapta Triesztet és Isztriát, három dalmát szigetet és Zadart, Görz-Gradiskát, az egykori osztrák hercegséget: majd Fiumét (Rijeka), miután Gabriele D’Annunzio 1922-ben újra erővel
64 A cseh állam alkotmánya elismerte a zsidó nemzetiséget, de a számok azt mutatják, hogy a zsidók többségükben inkább németnek, csehnek vagy magyarnak mondták magukat. 65 A történelmi Osztrák-Szilézia keleti részéről van szó, amelyet a lengyelek Zaolziának neveznek (túl az Olza folyón). Michel, Bernard: La Petite Entente et les crises internationales des années 1930. Revue d’histoire de la Seconde Guerre mondiale 20 (1970), 17.
75
horel2.indd 75
2011.11.08. 9:18:57
visszavette.66 Ausztria életképességének nevében és erős német kisebbség jelenléte miatt Magyarország Trianonban elveszítette Burgenlandot, és népszavazással csak Sopront és környékét tudta megtartani. A területi viták többségében a tervezett vagy a békekonferencián ajánlott többi népszavazást meg sem tartották. A békeszerződések ugyan a legtöbb országban lehetővé tették a nemzeti érzés kielégítését, de olykor túlságosan nagy áron, mint Magyarországon, másutt ingatag egyensúlyi állapotokat teremtettek, félreértésekre és állítólagos rokonságokra alapozva, amint a régióban 1989 óta bekövetkezett változások megmutatták. A területi újrafelosztás hatalmas frusztrációt okozott, amit a politikai osztály még táplált is, a fájdalommal vegyes harag az 1920-as és 1930-as években a régióban berendezkedő önkényuralmi rendszereknek készítette elő a terepet. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása jelentősen hatott az emberek gondolatvilágára: egyik napról a másikra határokat emeltek ott, ahol a kortársak szerint korábban soha nem voltak, vasútvonalakat vágtak el, vám- és pénzforgalmi korlátokat vezettek be ott, ahol azelőtt minden egységes volt. Bécs vidéki város lett, túlságosan nagy a nemzeti területhez viszonyítva, ugyanez vonatkozott Budapestre is, amelyet elözönlöttek a messzi vidékekről érkező magyarok, akiket éveken keresztül szükséglakásokban kellett elszállásolni. A presztízs, a birodalmi nagyság, a királyság elvesztése, a háború traumája mind a revizionizmust erősítette, amely a háború utáni Magyarország létoka lett. A békeszerződések felülvizsgálatának igénye, a visszatérés Szent István Magyarországához összekovácsolta az összes társadalmi osztályt és az összes politikai pártot, beleértve a kommunistákat is. Szent István király lett a Horthy-rendszer propagandájának kiváltságos alakja. A magyar revizionizmus főleg Romániára irányult, mivel Erdélyt a magyar önazonosság lényegi elemének tekintették, és Csehszlovákiára, hogy legalább Szlovákia déli részét visszaszerezzék, ahol sok magyar élt. Magyarország tehát csatlakozott a frusztráltak táborához Mussolini Olaszországával együtt, amely nemcsak Szlovéniára sandított, hanem balkáni becsvágyai is voltak. Németország ettől kezdve számított potenciális védelmezőnek a revizionista keresztes hadjáratban. Horthy számítása hosszú távon veszedelmesnek bizonyult: viszonzásul a bécsi döntésekért, amelyek neki juttatták Szlovákia déli részét és Észak-Erdélyt, Magyarországnak 1941-ben be kellett lépnie a háborúba Németország oldalán. A revizionizmus megmérgezte Magyarország kapcsolatát a szomszédjaival és a nyugatiakkal, és ismét az áldozattá válás retorikájának adott helyet, de ez más volt, mint az előző században, amikor a királyság idegen uralom alatt létezett, de legalább sértetlen egész volt. A vereség és a megcsonkítás után már nem lehetett Ausztriát vádolni, az országon belül kellett felelősöket találni. Az egyhangúlag kikiáltott kiegyezés után létrejött liberális 66
Az 1920-as olasz–jugoszláv paktum szabad városnak ismerte el Firenzét, de 1922. március 30-án Gabriele D’Annunzio katonái, akik ott maradtak a városban, véget vetettek ennek a szabad státusznak (a ford.).
76
horel2.indd 76
2011.11.08. 9:18:57
kormányokat, a kommunistákat és a zsidókat tették felelőssé, a két utóbbit egymás szövetségesének és a nemzeti közösségtől idegennek tekintették, pedig a zsidók asszimilálódtak a legjobban a régióban. A széles körű egyetértésen alapuló revizionizmus tehát egyszerre szolgált külpolitikai célokat és belső használatra szánt, bezárkózásra, szűklátókörű nacionalizmusra buzdító diskurzust. A sokféle közösségből álló országokban megjelent a partikularizmus, sőt a szeparatizmus veszélye. Az erdélyi regionalizmus nem ment túl ezen a fokon, de az autonómia akarása Szlovákiában és Horvátországban világosabban mutatkozott meg, különböző okokból. Andrej Hlinka szlovák néppártja (Slovenská l’udová strana) védte a katolicizmust a francia mintájú laicizmustól, amelyet a csehszlovák állam hirdetett, és bírálta, új idegen uralomhoz hasonlította a prágai központosítást. A szlovákok fokozatosan elhatárolódtak a csehszlovák tervtől, és de facto autonómiát szereztek a müncheni egyezmények után, amelyek jóváhagyták Csehszlovákia feldarabolását, majd de jure is, a cseh területek német megszállását követően, aminek következtében létrejött a hitleri Reichnek erősen behódolt szlovák állam. A szeparatista lépésért a nácizmussal való cinkossággal kellett fizetni, ami a háború után megakadályozta az ország függetlenedését. A horvátok hasonló utat jártak be, még ha ők államuk folytonosságára és történelmi jogaikra hivatkozva követelték is az autonómiát; a szeparatizmus hordozója itt egy nagy hatalmú politikai párt volt, amely a néptömegekre támaszkodva erősödött meg 1918 előtt, vezetője pedig Hlinkától eltérően mártír lett. Stjepan Radičnak, a horvát parasztpárt (Hrvatska pučka seljačka stranka) megtestesítőjének a helyzete a két háború között jelentősen megszilárdult: 1914 előtt ellenséges volt Magyarországgal szemben, akkoriban a Monarchia államszövetségi átalakítását támogatta, amely helyreállította volna a horvát államjogot Hercegovinára is kiterjesztve. A háború alatt horvát (báb)államot alapított, de tartotta magát a Monarchia egységéhez. A konfliktus vége felé programjában szerepelt az együttműködés a bolgárokkal és a szövetség a csehekkel. 1918-ban a három délszláv nép teljes egyenlőségen alapuló egyesítése mellett emelt szót, és meghirdette a „szláv háromszöget”, amelyet a lengyelek, a csehek és a délszlávok alkottak volna. 1919-től azonban szembefordult a monarchikus rendszerrel, és követelte a köztársaság bevezetését és a horvát autonómia elismerését. A hatóságok többször zaklatták, bebörtönözték, végül 1928-ban, a parlament ülésén egy montenegrói képviselő meggyilkolta. Sándor király rendszere egyre inkább önkényuralmi jelleget öltött a nemzetközi helyzet – a királyt 1934-ben meggyilkolják – és belpolitikai problémák miatt. Ideológiája az egységes Jugoszlávia eszméjén nyugodott, amit nem tudott elérni tisztán politikai eszközökkel, azt felülről kényszerítette ki. A jugoszláv ügy az állam egységén alapult, az államszövetséggé alakítás elképzelhetetlen volt. Hogy az egységet megőrizze, Sándor úgy döntött, hogy feláldozza a demokráciát, a hadsereg és a bürokratikus apparátus segítségével megpróbált új, nemzetek feletti ideológiát kikényszeríteni. A politikai sakktáblán inkább baloldalt elhelyezkedő parasztpárt akciójával párhuza77
horel2.indd 77
2011.11.08. 9:18:57
mosan kialakult az usztasák szeparatizmusa. Vezetőjük, Ante Pavelić visszanyúlt a szerb központosítás elleni horvát nemzeti sérelmek egy részéhez, még hozzá is adott, nyíltan fasiszta dimenziójúvá téve őket, ami Mussolini Olaszországához közelítette, amelynek megpróbálta elnyerni a támogatását a náci Németországéval együtt. Az ő művük volt a király elleni merénylet és több más erőszakos cselekmény. A feszültségek a végletekig fokozódtak Jugoszláviában, ami arra indította a régenstanácsot, hogy 1939 augusztusában egyezményt (Sporazum) írjon alá a horvátokkal. Horvátország széles körű autonómiát kapott, és most először, szinte eszményi módon visszaállt a Háromegy Királyság67 Bosznia–Hercegovina egy részével megnagyobbítva. A felbomlás sémája nagyjából követte Csehszlovákiáét. Az 1941. áprilisi német támadás következtében Jugoszlávia szétrobbant. Két közép-európai területe eltérő sorsra jutott: Szlovénián olaszok és németek osztoztak, a Független Horvát Állam német fennhatóság alatt, Olaszországgal rivalizáló légkörben jött létre. A helyi hatalom Pavelić usztasái kezébe került, az ő céljai és módszerei másként voltak radikálisabbak, mint a szlovák néppártéi.
Tervek Közép- és Kelet-Európa egyesítésére Az első világáború után, tekintettel a szövetségesek, főleg az angolok és az amerikaiak kívánságára, hogy korlátozzák az új országokban az irredenta konfliktusokat, a szerb, román és cseh hadsereg elfoglalta azokat a területeket, amelyekre országaik kölcsönösen igényt tartottak a békekonferencia megnyitása előtt. Ez a taktika a legtöbb esetben kifizetődőnek bizonyult, a valóságos határ az a határvonal lett, ahol a seregek állomásoztak. A magyarországi tanácsköztársaság bukása után a csehek megpróbáltak közeledni a délszlávokhoz. Ez a mozgás persze Magyarország ellen irányult, de Románia ellen is. A két főkolompos féltékeny volt a támogatásra, amelyet Franciaország nyújtott Romániának, és azzal vádolta ezt a két országot, hogy a magyarországi reakciónak kedvez, attól pedig féltek. A csehek és a délszlávok akkor kijátszották az angolokat és az amerikaiakat Franciaország ellen, szem előtt tartva a régió későbbi újjászervezését. Amikor 1920 januárjában Magyarország képviselői megérkeztek a békekonferenciára, a három ország megpecsételte egyezségét, és nyomást gyakorolt Franciaországra, hogy rendezze a határkérdést köztük és Magyarország között. Továbbra is tartottak a potenciális, valójában nagyon irreális magyar veszélytől, ami arra indította Csehszlovákiát és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, hogy szövetséget kössenek, majd Romániát is befogadták. Ez a konstrukció romba döntötte a franciák kétségkívül illuzórikus terveit egy másfajta dunai egység kedvéért.
67
A történelmi Horvát–Szlavón–Dalmát Királyság (a ford.).
78
horel2.indd 78
2011.11.08. 9:18:57
A később megalakult kisantantot tehát nem Franciaország akarta, és nem is ellene jött létre, ezért eleinte nagyon óvatosan fogadta ezt a szövetséget, amely megsemmisítette a dunai államszövetségre vonatkozó terveit – ezek Magyarország nélkül nem járhattak sikerrel, a többi ország számára pedig elfogadhatatlanok voltak. Az egyesítési tervek, amelyekről már a békekonferencia előtt is vita folyt, általában öt országra vonatkoztak: Romániára, Jugoszláviára, Csehszlovákiára, Lengyelországra és Görögországra, ami elnyerte Olaszország, Franciaország és Nagy-Britannia rokonszenvét. Valójában azonban tisztán védelmi és nagyon valószínűtlen szövetségről volt szó. Az új miniszterelnök, Alexandre Millerand ekkor érdeklődni kezdett egy élhető és szilárd, a Monarchia felbomlása után üresen maradt térben Franciaországnak kedvező gazdasági egység létrehozása iránt, hogy féken tartsa Németországot és a bolsevik Oroszországot. Túlságosan szűk lett volna a mozgástér, ha ebben csak a győztes államokra támaszkodott volna. Maurice Paléologue, a francia külügyminisztérium, a Quai d’Orsay főtitkára azt tervezte, hogy először gazdasági, később esetleg politikai térséget hoz létre. Ez az egyesítés lehetővé tette volna, hogy Franciaország uralja a zónát, míg nélküle Ausztria és Magyarország Németország, Jugoszlávia és Románia pedig Olaszország felé hajlott volna. Egy olyan keleti határ, amelyet csak Lengyelország és Csehszlovákia alkot, nem tudta volna visszafogni a német és orosz veszélyt. A terv általános ellenzéssel találkozott: a győztesek oldaláról nyilvánvaló politikai és gazdasági okokból, merthogy Jugoszlávia és Románia félt Magyarország mezőgazdasági konkurenciájától; de Ausztria is félt attól, hogy olyan szövetségbe lép, amely gyöngének ítélt országok között jön létre, neki az volt az érdeke, hogy Németországhoz közeledjen, sőt az Anschluss, ezt az álláspontot védte a politikai teret uraló osztrák szociáldemokrácia. Végül csak Magyarország rokonszenvezett Paléologue programjával, amely őt állította a középpontba, és így hozzájárult volna ahhoz, hogy viszszatérjen a nemzetek „koncertjéhez”. De Horthy kormányzó új rendszere a program ellen foglalt állást, részben gazdasági okokból, ahogy a versenytársai, de főleg politikai okokból. Ha Magyarország csatlakozik egy ilyen szövetséghez, az azt jelentette volna, hogy felhagy területi követeléseivel. Mivel nem volt más alternatíva, mint vagy a dunai államszövetség terve – de azt senki nem támogatta – vagy a kisantant, Franciaország végül a másodikat választotta, mert az óvta meg alapvető érdekeit Németországgal szemben. Az első tervet, amelyet a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš nyújtott be, a román Take Ionescu és a horvát Ante Trumbić elvetette. Ők nem Magyarországot tekintették fő veszélynek, és azt sem értették, hogy mire lenne jó egy olyan szövetség, amely ugyanazt a célt szolgálná, mint a magyar revizionizmussal szemben a határaikat egyszer már biztosító szerződések. Romániát sokkal inkább az nyugtalanította, hogyan viselkedik Oroszország Besszarábiával, Jugoszláviát pedig az, hogyan viselkedik Olaszország Fiuméval. A három ország 1920 nyarán fűzte szorosra kapcsolatait, látva, hogy Franciaország Magyarországot támogatja. Úgy tűnt, a délszlávoknak a 79
horel2.indd 79
2011.11.08. 9:18:58
legsürgősebb, hogy egyezségre jussanak a csehekkel. De Beneš Romániával is egyezségre akart jutni, ezért Belgrádba tartva megállt Bukarestben. Franciaország eleinte helytelenítette ezt az egyezséget, miközben dúlt az orosz–lengyel háború. A franciák úgy gondolták, hogy mindez közép-európai politikájuk ellen irányul, ezt a benyomásukat erősítette, hogy a britek kedvezően fogadták Beneš kezdeményezéseit. Jugoszláviát azonban már nem lehetett megakadályozni abban, hogy megkösse és 1920. augusztus 14-én aláírja a két évre szóló, meghosszabbítható szövetségi szerződést. Az egyezmény kikötötte, hogy a két aláíró fenntartja a trianoni szerződésben megállapított rendet. Ha Magyarország támadást indítana, a másik fél kötelezi magát arra, hogy beavatkozik. Beneš megpróbálta meggyőzni Romániát, de Take Ionescu csak szóbeli megegyezésre volt hajlandó, nem akart belépni szláv dominanciájú szövetségbe. Románia attól félt, hogy ha összeütközésbe kerül Oroszországgal, a szláv országok hátba támadják. Miután önkényesen annektálta Besszarábiát, nem akart lemondani erről a hódításáról. Franciaország támogatta, noha Románia semmiféle szövetséget nem fogadott el Magyarországgal, pedig Franciaország Lengyelország–Románia– Magyarország tömböt szeretett volna létrehozni. Habsburg Károly két magyarországi restaurációs kísérlete közül az első hirtelen irányváltoztatást idézett elő. Franciaország már nem támogatta a magyarokat, és mintegy felhatalmazta Romániát arra, hogy csatlakozzon a kisantanthoz. Ionescu 1921. április 23-án aláírta a védelmi egyezményt Csehszlovákiával, és nem sokkal később Jugoszláviával. A kisantant tehát három kétoldalú politikai és katonai egyezményen alapult. Ionescu csatlakozott hozzá, de nem mondott le arról, hogy beléptesse Lengyelországot, amit Franciaország is szeretett volna. A Csehszlovákiával való egyezmény megkötése után Franciaország Romániával és Jugoszláviával is erre készült. A két érintett ország közvéleménye jól fogadta ezt az eshetőséget, de a kormányok, amelyek nem akarták, hogy Olaszország és Nagy-Britannia elégedetlen legyen velük, viszonylagos tartózkodó állásponton maradtak. Románia ráadásul attól tartott, hogy egy Franciaországgal kötött szövetség lehetetlen helyzetbe hozná Oroszországgal szemben. De Franciaország nem akarta átengedni a kezdeményezést Mussolininak, aki épp azon igyekezett, hogy megkörnyékezze Jugoszláviát, és egyezségre buzdított. A fasiszta párt hatalomra jutása Olaszországban megváltoztatta a lapjárást az ország és szomszédjai között. Potenciális és a Balkánon hatékony versengésük ellenére Jugoszlávia királya, Sándor, miniszterelnöke, Pašić és külügyminisztere, Ninčić Olaszországhoz húzott, és későbbre halasztotta közeledését Franciaországhoz. Az egész 1924-es év Franciaország, Olaszország és Jugoszlávia közötti ide-oda sasszézással telt, ami oda vezetett, hogy Párizs felhagyott azzal a tervével, hogy még az olasz–jugoszláv megegyezés előtt aláíratja a francia–jugoszláv paktumot. Olaszország és Jugoszlávia január 27-én aláírta a barátsági szerződést, ami diplomáciai kudarcot jelentett Franciaország számára, be kellett hoznia a lemaradását, és a lehető leghamarabb el kellett fogadtatnia Jugoszlávia szövetségét Romániá80
horel2.indd 80
2011.11.08. 9:18:58
val, hogy elvágja az Olaszország és Románia közötti hasonló szerződés megkötéséhez vezető utat Mussolini előtt, még mielőtt ő is hasonló szerződést ír alá Olaszország és Románia között. Mussolini akaratlanul Franciaország segítségére sietett, amikor elismerte a Szovjetuniót, és így bezárta a kaput a Romániával való megegyezés előtt, a románok által annektált Besszarábia függőben maradt kérdése miatt. Az Olaszországgal már megkezdett tárgyalások megszakadtak, Románia egy ideig folytatta kétkulacsos politikáját Nagy-Britannia felé fordulva. Az utóbbi is habozott, hogy támogassa-e Olaszországot, amelyről úgy gondolta, hogy ellensúlyozza a francia törekvéseket a régióban. Az 1920-as évek második felében Mussolini politikája egyre agresszívabbá vált, többek között a kisantant országaival szemben, ami végül a briteknek sem tetszett. A francia–jugoszláv és a francia–román megbeszélések 1926-ban újrakezdődtek, viszonylag titokban, és főleg a Jugoszláviával való megegyezésre összpontosultak. Mussolini közben mindent megtett azért, hogy megakadályozza Jugoszláviát abban, hogy az 1924-es barátsági szerződést kiterjesztve elkötelezze magát Franciaország mellett. Olaszország feltételei azonban hamar elfogadhatatlanná váltak Jugoszlávia számára, ezért az újrakezdte Franciaországgal tárgyalásokat, amelyek eredményeként 1926-ban alá is írták az egyezményt. Hamarosan újrakezdődtek a tárgyalások Romániával is, 1926. június 10-én ezek is szerződés aláírásával végződtek. Franciaország ebben elismeri a román határok sérthetetlenségét, azaz Románia félreérthetetlen fennhatóságát Besszarábiában: a románok éppen ezt akarták. Az 1920-as évek végétől és az 1930-as évek elejétől újra érdeklődést keltettek bizonyos regionális egyesítésre vonatkozó, főleg gazdasági tervek. A fasiszták olaszországi hatalomra jutásának voltak következményei a hatalmak egyensúlyi helyzetére Középés főleg Kelet-Európában. Mussolini nyíltan támogatta a magyar revizionizmust, fenyegette Jugoszláviát, és nem rejtette véka alá balkáni ambícióit, amelyek Albániában kezdtek megvalósulni. A világválság és Hitler hatalomra jutása önkényuralmi tömb létrejöttét sejtette Közép-Európában. Az ismét fenyegetővé váló Anschluss és a Lebensraum német retorikája felélesztette a német imperializmus szellemét. A balkáni konferenciákat a kisantant gyűlései ihlették. Jelen volt ezeken a konferenciákon Románia, Jugoszlávia és Görögország. Az utóbbit a volt miniszterelnök, Alekszandrosz Papanasztassziu képviselte, aki 1930-ban javaslatot tett a Balkán-paktum létrehozására, azaz a tagok közötti gazdasági együttműködésre. A terv felépítése az 1870 előtti Német Szövetségre emlékeztetett, és később a Népszövetség védnöksége alatt működött. Átvette a kisantant bizonyos alapgondolatait, de Aristide Briand európai uniós terve is hatott rá. A IV. balkáni konferencia résztvevői 1933 novemberében egyhangúlag megszavazták a paktum tervét, 1934-ben létrejött a Balkán-antant.68
68
A jugoszláv–román–görög–török szövetség (a ford.).
81
horel2.indd 81
2011.11.08. 9:18:58
A gazdasági válság gondolkodóba ejtette a politikai döntéshozókat a gazdasági egyesülésre vonatkozóan. Több tervet fontolgattak a kisantant kiszélesítésére Magyarország és Ausztria, valamint Lengyelország irányába. A Bethlen István gróf vezette magyar kormány politikája 1928 óta fokozatosan közeledett Franciaországhoz, főleg azért, hogy változatosabbá tegye külpolitikai orientációit, és ezzel ellensúlyozza a német és az olasz irányt, de azért is, hogy gazdasági és pénzügyi támogatást szerezzen, ennek egyik előfutára volt az 1925-ös francia–magyar kereskedelmi egyezmény.69 A kapcsolatok eleinte kulturális és gazdasági területekre korlátozódtak. Bethlen 1929. júniusi párizsi látogatásának az volt a célja, hogy Magyarországra vonzza a francia tőkét, és így szegüljön szembe a német befolyással. Bethlen diplomáciája arra irányult, hogy nyitott választási lehetőségeket szerezzen Magyarországnak a változatlan végső cél eléréséhez, amelyet a lehetőségek megsokszorozása révén kívánt megvalósítani. Mindenáron véget akart vetni Magyarország elszigeteltségének, és potenciális szövetségeseket keresett, akik segítenék a békeszerződések felülvizsgálatának kiharcolásában. Többször hangot adott annak a kívánságának, hogy teremtsenek újra egyensúlyt a Duna-medencében, a kisantantéhoz hasonló szervezettel. Franciaország érdeklődését azzal keltette fel, hogy tartózkodónak mutatkozott a német–osztrák vámuniót illetően, amit a Quai d’Orsay ellenállásként értelmezett. Úgy tűnt, Bethlen őszintén harcol azért, hogy Németország ne kerüljön gazdaságilag uralkodó helyzetbe a térségben.70 Franciaország ekkor nem akart nyíltan a magyarok mellé állni, beérte azzal, hogy kölcsönt adott Magyarországnak. Az 1931 nyarán megítélt kölcsön egyébként őszre egy nagyobb összegűt is kilátásba helyezett, és egy kis oxigénhez juttatta a magyar gazdaságot; diplomáciai téren úgy látszott, Magyarország készen áll arra, hogy a dunai térség egyensúlya érdekében félretegye követeléseit. Ebben az öszszefüggésben mutatták be André Tardieu – francia miniszterelnök, külügyminiszter – tervét.71 A terv rendelkezései több ponton találkoztak egyes magyar szakemberek nézeteivel, főleg azokéval, akik a dunai térség államai közötti kereskedelmi és díjszabási kedvezményeket pártoló Hantos Elemér környezetéhez tartoztak.72 Hantos Elemér genfi körökbe volt bejáratos, ahol jó szándékú hallgatóságra talált, és hatása a régió újjászervezésére vonatkozó összes tervben – a Tardieu-tervben73 is – kimutat69
Lortsch, Charles: La Hongrie édonomique et les intérêts français en Hongrie. Paris, 1927, 139. Kühl, Joachim: Die Föderationspläne im Donauraum und Ostmitteleuropa. München, 1958, 43. 71 Horel, Catherine: La Hongrie et le plan Tardieu. Revue d’Europe centrale 5/2 (1997), 73–85. A folyóiratnak ezt a számát teljes egészében a Tardieu-tervnek szentelték. 72 Kühl, J.: Die Föderationspläne… 54–56. Hantos Elemér (1881–1942) kereskedelemügyi államtitkár 1916-ban. Jogot tanult, ügyvéd lett, majd pénzügyi kérdések iránt kezdett érdeklődni. Kapcsolatot tartott a genfi Közép-európai Tanulmányi Központtal és a bécsi Mitteleuropäische Wirtschaftstagunggal, amelynek egyik alapító tagja volt. 73 Bariéty, Jacques: Der Tardieu-Plan zur Sanierung des Donauraums (Februar–Mai 1932). In Becker, Josef–Hildebrand, Klaus (szerk.): Internationale Beziehungen in der Weltwirschaftskrise 1929–1933. 70
82
horel2.indd 82
2011.11.08. 9:18:58
ható volt a harmincas években. A Quai d’Orsay-n az ő műveiből és közép-európai fővárosokban szolgáló diplomaták jelentéseiből ismerték Hantos eszméit, a magyar közgazdász ugyanis számos konferencián megnyilatkozott. Valószínű, hogy a francia döntéshozók átvettek bizonyos elemeket Hantosnak a Duna-medence gazdasági együttműködésének előmozdítására vonatkozó állításaiból. Ennek a bizonyítékát láthatjuk abban, hogy Franciaország elhagyta a „dunai konföderáció” kifejezést, amelyet Bécsben és Budapesten is elfogadhatatlannak tartottak. A bécsi francia nagykövet, Clauzel beszámolt Hantos és Beneš 1931. októberi genfi beszélgetéseiről és Bécsre tett hatásukról, és „elavult”-nak74 minősítette ezt a kifejezést. Valamivel később, 1931. december 2-án, Hantos előadott a prágai Přítomnost (Jelenlét) elnevezésű körben, François Charles-Roux francia követ elmondta, hogy a szónokot kedvezően fogadták, és a csehszlovák politikai és gazdasági élet jelentős személyiségei szemmel láthatóan támogatták javaslatait.75 Nem meglepő tehát, hogy Hantos elképzelései megjelentek a Tardieu-akták között megmaradt egyik jegyzékben, amely a Hantos és Beneš közötti érintkezésről számol be: „Beneš azt tervezi, hogy regionális egyezménnyel egyfajta miniatűr Népszövetségbe rendezi a szóban forgó öt országot, tanáccsal és éves konferenciával. Ez a felfogás, amely megegyezik Hantoséval, a volt magyar miniszterével [sic!], aki a dunai államok közeledésének lelkes propagandistája, arra az állításra épül, hogy van valami megalapozott és jogos abban a közösségben, amely sokáig összefogta a Habsburgok jogara alatt egyesített területeket.”76 Nem sokkal azelőtt, hogy André Tardieu külügyminiszter lett, jegyzéket írt elődjének, Pierre Lavalnak 1932. február 11-én. Ma ez a jegyzék a Tardieu-papírok között található, és úgy kell tekintenünk rá, mint a február 20-án hivatalba lépő új miniszter gondolatrendszerének alapjára. Ellentétben más forrásokkal, amelyek Ausztria helyzetét mutatták a legaggasztóbbnak, ebben Magyarország kapott kiemelt figyelmet. Nyugtalanító helyzetkép után a jegyzék írója a folytatásban arra törekedett, hogy megoldásokat javasoljon a válságra: „Az ilyenfajta csoportosulásnak, amely a volt Osztrák–Magyar Monarchia gazdaságilag egymást kiegészítő részeire terjed ki, az az előnye, hogy gyakorlati szükségszerűségekre válaszolt, és nem keverednek bele politikai megfontolások […] Magyar részről, ha elvonatkoztatunk a még csak csekély befolyással rendelkező ellenzéktől, a hivatalos körök magatartását az jellemzi, hogy minden gazdasági közeledést alárendelnek a trianoni szerződés felülvizsgálatának. Teljes volt az egyetértés arról, hogy van miről lemondatni a cseh kormányt, amelynek
München, 1980, 361–387. 74 Clauzel Lavalnak, 1931. október 16. A külügyminisztérium (AMAE) levéltára, Z sorozat, Europe, Autriche 1930–1940, 206. vol. Rapprochement politique et économique des pays danubiens, 1931. október – 1932. június, fol. 22–24. 75 Uo. fol. 33–39. 76 AMAE, papiers d’agent, AP 166. Tardieu, 516. dosszié, fol. 52.
83
horel2.indd 83
2011.11.08. 9:18:58
már számolnia kell a földművesek és iparosok sajátos érdekeivel. Tőlük kétségkívül nem álltak távol azok az indítékok, amely késleltették a Prága és Budapest között folyamatban lévő kereskedelmi tárgyalások befejezését. A francia kormány viszont azon igyekezett, hogy meggyorsítsa őket, amennyire csak lehetséges.”77 A terv közzététele után Magyarország Franciaország különleges figyelmét élvezte, még akkor is, ha konkrétan a britek és a Népszövetség pénzügyi bizottsága foglalt állást egyértelműen Magyarország mellett. Jacques Rueff, aki akkor Franciaország londoni pénzügyi attaséja volt, ismertette a brit szakértők álláspontját: szerintük Csehszlovákiának különleges elbánásban kellene részesítenie a magyar gabonát, vagy vámtarifával vagy inkább kontingentálással; de azt nem tervezték, hogy Romániára és Jugoszláviára is kiterjesztik ezeket az intézkedéseket. Az angolok látszólagos jóindulatához Tardieu a következő széljegyzetet fűzte: „Azaz, az angoloknak egyáltalán nem érdekük, hogy ejtsék őket.”78 A Népszövetség pénzügyi bizottsága ugyanakkor azzal védekezett, hogy Magyarországnak akart kedvezni, amikor azon igyekezett, hogy befolyásolja a kormányát.79 Magyarország akkor szerzett tudomást a Tardieu-tervben javasolt megoldásokról, amikor zavar támadt a kormány, következésképpen a külpolitika elfogadott irányát illetően. A Tardieu-terv lehetővé tette Magyarország számára, hogy tisztázza néhány álláspontját, de a vezetői magatartására jellemző tétovázáson nem tudott segíteni.80 Némi gyanakvás ellenére a Tardieu-tervet jól fogadták Magyarországon. Szakértők azonban, köztük Hantos, úgy gondolták, előfordulhat, hogy a terv mögött Tardieu választási manővere rejlik az 1932. májusi választások előtt.81 A kormánykörökből érkező reagálások azonban elég őszinte beleegyezésről tanúskodtak. A dunai országok gazdasági uniójának hívei élén ott állt a közismerten franciabarát Károlyi gróf, a miniszterelnök, és külügyminisztere, Walkó Lajos. Az utóbbinak sikerült elfogadtatnia ezt az álláspontot a harminckettek konzultatív bizottságával, azzal a parlamenti
77
Uo. fol. 39. Uo. Jacques Rueff 60.205 számú levele, 1932. március 23., fol. 130–135. 79 Uo. Report of the Financial Committee (a Párizsban megtartott 45. ülésről készült jelentésről van szó, amelyet Coulondre továbbított Tardieu-nek, 1932. március 24., fol. 136–151. 80 Az 1932. februári határozatlanságról a Tardieu-akták 517. számú dossziéja számos felvilágosítást ad. Úgy tűnik, Bethlen gróf továbbra is uralni akarta a magyar külpolitikát, és határozottan Olaszország felé húzta, míg az új külügyminiszter, Walkó Lajos a gazdasági válság megoldását tartotta mindennél fontosabbnak, és kijelentette, hogy készen áll minden ilyen irányú javaslat fogadására. AMAE. PA–AP 166 Tardieu, 517. dosszié, fol. 47–49 (távirat Budapestről 1932. február 25-én, Louis de Vienne követ aláírásával). 81 Hantos, Elemér: Der Weg zum neuen Mitteleuropa. Berlin, 1933, 89. Ugyanezt a Tardieu személyes ambícióira alapozott feltételezést találjuk meg: Wandycz, Piotr: The Twilight of French Eastern Alliances 1926–1936. French–Czechoslovak–Polish Relations from Locarno to the Remilitarization of the Rhineland. Princeton, 1988, 223. 78
84
horel2.indd 84
2011.11.08. 9:18:58
szervvel, amelyet a kormány gazdasági és pénzügyi terveinek vizsgálatával és megvitatásával bíztak meg, és amelynek fő célja továbbra is az volt, hogy megtalálja a válságból kivezető utat. A miniszter az 1932. március 23-i ülésen támogatta a Tardieutervet, hangsúlyozta, hogy a francia terv Magyarország gazdaságának három lényegi szintjét érinti: a kereskedelmi cserét, az átmenő áruforgalmat és a pénzügyeket.82 Magyarország azonban arra is felhasználta a Tardieu-tervet, hogy nyílt és végleges támogatást kapjon Olaszországtól. Az olaszok vonakodása egyértelműen kiderült, amikor Walkó Rómán keresztül utazott Párizsba.83 Indulása előtt szembesülnie kellett azzal, hogy Horthy kormányzó ellenségesen fogadta a Tardieu-tervet, és azzal, hogy Bethlen gróf megpróbálta meggyőzni a magyar kormányt, hogy akármilyen feltételekkel ne fogadja el a francia javaslatokat.84 A magyar külpolitika a harmincas évek elején gyakran keltett olyan benyomást, hogy úgy forog, mint a szélkakas; végső soron pedig rendkívül egyszerű volt: két megoldhatatlan problémát, a gazdasági válságot és a határok revíziójának kérdését Magyarország úgy akarta megoldani, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Csak addig tartotta elfogadhatónak a Tardieu-tervet, amelynek megvolt az az érdeme, hogy kijuttatta volna Magyarországot a válságból, amíg rendelkezései nem jártak politikai kötelezettségekkel. Másrészről viszont egyedül Olaszország és Németország volt alkalmas arra, hogy támogassa Magyarországot revizionista keresztes hadjáratában; ráadásul Bethlen – távozása után titkon továbbra is ő irányította részben az eseményeket – és a magyar vezetők meg voltak győződve arról, hogy Németország a régió jövőbeli gazdasági nagyhatalma. Magyarországnak nem voltak meg az eszközei arra, hogy megvédje a Tardieutervet ilyen szövetségesek ellen, közvetlen szomszédja, Ausztria azonnal kinyilvánította, hogy ellenzi a tervet. A kortárs megfigyelőknek azonban 1932 márciusa és májusa között úgy tűnhetett, hogy Magyarország valamiképpen elhagyja a Bethlen-féle vonalat, és Franciaország mellett voksol. Ez a magatartás azonban tiszavirág életűnek bizonyult, és nem élte túl a Tardieu-tervet. A Károlyi-kormány 1932 szeptemberében megbukott, és ettől kezdve nagyrészt a Róma–Berlin tengely határozta meg a magyar külpolitikát. A politika világa egyelőre továbbra is kedvezően reagált, még a londoni konferencia kiábrándító eredményei után is. Károlyi és minisztere, Walkó mintha továbbra is azt hitte volna, hogy a tervnek van esélye arra, hogy elfogadtassák. Károlyi gróf 1932. május 14-én beszédet mondott a Parlamentben, üdvözölte a Tardieu-tervet: szerinte 82 Bulletin périodique de la presse hongroise, 1932. március 21. – 1932. május 14., 1932. június 6–8-i keltezéssel. AMAE, Z sorozat, Europe, Hongrie 1930–1940, 100. dosszié (A magyar sajtó elemzése. Dokumentáció); Kühl: Die Föderationspläne… 48. 83 Ormos Mária: Franciaország és a keleti biztonság. Budapest, 1969, 116. 84 Ránki György: Economy and Foreign policy: the Struggle of the Great Powers for Economic Hegemony in the Danube Valley 1919–1939. Boulder, 1983, 106.
85
horel2.indd 85
2011.11.08. 9:18:58
csak ez húzhatná ki a bajból a dunai államokat. Ez az optimizmus árnyaltabb volt a magyar ipari és mezőgazdasági körökben, ahol nem voltak meggyőződve arról, hogy új piacokat találnak először Romániában és Jugoszláviában, majd Csehszlovákiában, és nyugtalanította őket a potenciális konkurencia. Bethlen István gróf viszont úgy látta, hogy a Tardieu-tervet május 5-től végleg eltemethetik. Több hónapos távollét után ekkor tért vissza a parlamentbe, és erre az alkalomra a költségvetési vitáról szóló ülést választotta: „A Tardieu-tervnek nagy érdemei voltak – mondta. – Úgy vetette fel a problémát, hogy nem lehetett többé megkerülni. A kedvezmény elvét javasolta, és összekapcsolta a gazdasági újjáépítést a pénzügyivel. De hiba volt, hogy nem törődött a bukaresti konferencián elhangzott óhajokkal, amelyek »a részt vevő országok, nevezetesen Olaszország, Svájc, Németország és Franciaország összes természetes piacát« akarták. Magyarországnak szüksége volt ezekre a piacokra éppúgy, mint a csehszlovákiaiakra és ausztriaiakra. A terv szolidárisan, mind az öt dunai államra tekintve »mintha dunai konföderációra hajlott volna; az előny, amelyet kínált, egy kicsit sokba kerülhetett volna«85”. Ugyanakkor a kisantant Belgrádban május 21-én megtartott konferenciája Közép-Európa összes „újraegyesítési” terve ellen foglalt állást.86 A baloldali ellenzék és a szélsőjobboldali körök is szigorúan bírálták a Tardieu-terv elleni támadásokat, és hinni akartak a jövőjében; azzal vádolták Bethlent, hogy szabotálta a tervet, amikor titkon járt el Olaszországban. A kormánykörök is helytelenítették a volt miniszterelnök közbelépését. Bethlen a fölzúdulás láttán hamarosan árnyaltabb nyilatkozatra kényszerült, nyitva hagyta a terv esetleges újrafelvételének a lehetőségét, de a közvélemény előtt ügyesen érzékeny húrokat pengetett, a békeszerződések felülvizsgálatát állította előfeltételül Magyarország minden olyan elköteleződése elé, amelynek célja a dunai régió átfogó rendezése.87 A magyar sajtó sokkal kritikusabb volt a Tardieu-tervet illetően, mint a hivatalos körök. Az összes nagy napilap kommentálta 1932. március 4-étől: a szociáldemokrata sajtó azt nehezményezte a francia tervben, hogy mellőzi Németországot, és nagyobb befolyási övezetet akar szerezni Franciaországnak Közép-Európában, tekintettel a Magyarországon és a dunai régióban képviselettel rendelkező nagy francia csoportokra.88 Az újságok többsége – köztük a kormányhoz közeliek – azonban azt állította, hogy Magyarországnak az összes elképzelhető megoldást számításba kell vennie ahhoz, hogy kijusson a válságból, és azt javasolta, várják meg, amíg konkreti-
85 Vienne Tardieu-nek, távirat 1932. május 6-án. AMAE, Z sorozat, Europe, Hongrie 1930–1940, vol. 116., 156. 86 Michel, B.: La Petite Entente et les crises internationales des années 1930… 18. 87 Vienne Herriot-nak, 1932. október 4. AMAE, Z sorozat, Europe, Hongrie 1930–1940, vol. 117, 1. 88 Népszava, 1932. március 5.; Bulletin périodique de la presse hongroise 1932. február 7 – március 20. 1932. április 4–6-i keltezéssel. MAE, Z sorozat, Europe, Hongrie 1930–1940, 100. dosszié (A magyar sajtó elemzése. Dokumentáció).
86
horel2.indd 86
2011.11.08. 9:18:58
zálódik a dunai országok közötti gazdasági együttműködés. A Magyarság, a katolikus jobboldal orgánuma március 4-i számában elismerte, hogy a terv nagyszabású, intelligens és pozitív vállalkozás, de Franciaország hibájául rótta fel, hogy túlságosan sokat markol, és azt ajánlotta, hogy először egyesítsék Magyarországot Ausztriával, és csak utána szövetkezzenek a kisantant országaival.89 A magyar lapok számos cikket közöltek a gazdasági és pénzügyi világ szakembereinek tollából, ők inkább előnyösnek tartották a tervet, még ha joggal jelezték is, hogy a dunai országok közötti gazdasági együttműködés eszméje nem új, és szinte mindnyájan utaltak Hantos Elemér megállapításaira. Székely Artúr, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara titkára nyíltan kiállt a Tardieu-terv mellett az erősen franciabarát Gazette de Hongrie-ban: „A Tardieu-tervben őszintén szólva nincs semmi új. A közép-európai államok közötti vámrendszerek közelítése évek óta napirenden van. De kidolgozójának politikai pozíciója igen nagy jelentőségűvé teszi ezt a tervet, és ha francia részről komoly akciót óhajtanak kezdeményezni a közép-európai országok gazdasági nyomorának csökkentésére, magyar részről csak elégedetten lehet fogadni ezt a szándékot.”90 Az 1932. május 1. és 8. között megtartott francia választások után jutott el oda a magyar sajtó, hogy védte a Tardieu-tervet, jóllehet úgy tűnt, hogy az már megbukott. A szociáldemokrata párt lapja, a Népszava, amely márciusban imperialista mesterkedéssel vádolta Franciaországot,91 most a Tardieu-terv védelmére kelt, ostorozta a hatalmon lévő pártot és Bethlen gróf lépéseit: „Bethlenék csak a közeli napokban tértek fölénnyel napirendre a francia orientáció fölött, és szögezték le ismét magukat az olasz diktatúra mellé. […] Ma ez a politikai oktalanság csimborasszója, mert azt jelenti, hogy a demokratikus Franciaország bezárja kapuit, nem az ország, hanem a rendszer előtt, amely fügét mutatott Franciaországnak. Végre is, ha Bethlennek nem kell Herriot és Blum, miért kelljen Léon Blumnak Bethlen? Ha Csehszlovákiában, mint a Duna-államok legerősebbikében valóban a politikai bosszú vágya él Magyarországgal szemben, hogy örülhet most Beneš, hogy a hivatalos Magyarország ilyen ellenséges izoláltságban áll Franciaország, a legnagyobb hatalom felé.”92 A jobboldali Magyarság nem volt ennyire pesszimista, és hitt a terv jövőjében, kezdeményezőjének, névadójának választási veresége ellenére is; azt elképzelni sem merték, hogy a képviselőház színeváltozása fordulatot idézhet elő Franciaország külpolitikájában, mégis remélték, 89
Magyarság, 1932. március 8. Uo. 91 Népszava, 1932. március 5., l.: Európa kelete c. vezércikk: „A Tardieu-féle elgondolás azonban nem teljes. Hiányzik belőle Németország, amelyre vonatkozóan Tardieu-nek nincsen vámszövetségi terve. […] Nem titok az, hogy Franciaország mai uralkodó politikája Európa keletén is biztos hatalmi alapot akar építeni a maga számára. Eddigi szövetségeseit ki akarja egészíteni olyanokkal, akik mind a mai napig e szövetségi csoporttal szemben állottak, részben azért, hogy a maga uralmát is biztosítsa, de részben azért is, hogy a maga iparának és pénzkivitelének megbízható piacot szerezzen” (a ford.). 92 Népszava, 1932. május 10., 1.: A francia baloldal győzelme (a ford.). 90
87
horel2.indd 87
2011.11.08. 9:18:59
hogy egy baloldali kormány fogékonyabb lehet a békeszerződések felülvizsgálatára. Miután Édouard Herriot elfoglalta helyét a Quai d’Orsay-n, ugyanez az újság megpróbálta meggyőzni olvasóit Franciaország politikájának folyamatosságáról: „Herriot a szentimentális hazafi prototípusa. Az ő kitisztult patriotizmusa azon az őszinte hiten alapszik, hogy aki Franciaországot védi, az az emberi művelődést védi. Ezért fogja az új kormány folytatni a régi politikáját a leszerelés és biztonság kérdésében.[…] Herriot az önálló Ausztria fennmaradását európai szükségnek tartja, és az Anschluss megvalósításának minden erejével ellene szegül. […] De ha Herriot meg akarja őrizni Ausztriát a Németországba való beolvadástól, tovább kell folytatnia a Tardieu által kezdeményezett dunai politikát. […] Minden jel arra mutat, hogy Herriot nem száll mereven szembe a német és olasz felfogással, amely a dunai preferenciáknak Németországra és Olaszországra való kiterjesztését kívánja. […] Azonban míg Tardieu a dunai államok gazdasági közeledését önálló diplomáciai akciónak tekintette, talán azzal a céllal, hogy ezzel egy Németország háta mögötti szövetségi politika alapjait rakja le, addig Herriot ezt a kérdést a németekkel való teljes egyetértésben óhajtja megoldani, és a német–francia megegyezés egyik pontjának tekinti.”93 Magyarország megtalálhatta volna számítását ebben a szövetségben, de a francia– német közeledés hamarosan lehetetlenné vált, és a magyar vezetők úgy döntöttek, hogy újra előveszik revizionista követeléseiket, emiatt elhidegültek Franciaországtól. Ugyanakkor az is igaz, hogy gyakran a békeszerződésekre vonatkozó legkisebb nyilatkozatot is a revízió támogatásaként értelmezték. Bethlen gróf 1933-tól átalakult a revízió ügyét képviselő utazó ügynökké. Mérsékelt fogadtatásra talált, csak azokat sikerült maga köré gyűjtenie, akik addig is a revízió meggyőződéses hívei voltak, de amikor visszatért Magyarországra, győzelemként tüntették fel vállalkozását, a kormánypárti sajtó már hitt abban, hogy megnyerték Angliát a revizionizmus ügyének.94 Nagy-Britanniában tett látogatása után Bethlen úgy tervezte, hogy Franciaországba megy, de nem talált egyetlen intézményt sem, amely fogadta volna. Beérte tehát azzal, hogy újra rendszeresen eljárt a francia követségre, és igyekezett meggyőzni Louis de Vienne-t, a budapesti francia követet arról, hogy segíteni kell Magyarországnak elveszett területei visszaszerzésében, másként nem marad más lehetősége csak az, hogy végleg Németország oldalára álljon, ezzel pedig Németország megszerezné azt, amit Franciaország annyira meg akart akadályozni, nevezetesen a Duna-medence feletti hegemóniát. Más partnereket azért kerestek, hogy megsokszorozzák a lehetséges szövetségeket, azután azért, hogy ne maradjanak egy védelmezőhöz kötve, mert tartottak a kétszínűségétől vagy a gyengeségétől, esetleg mindkettőtől. A Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt megalakult két kormányt az jellemezte, hogy fenntartotta, 93
Magyarság, 1932. június 9., 1.: Herriot a németekkel és az olaszokkal egyetértően akarta megoldani a dunai kérdést (a ford.). 94 Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1999, 356–360.
88
horel2.indd 88
2011.11.08. 9:18:59
sőt megkísérelte erősíteni kapcsolatait Olaszországgal, és vonzódott Németországhoz, de fenntartásokkal, végleges elkötelezettség nélkül. Gömbös Gyula, akiről gyakran úgy beszéltek, mint Adolf Hitler feltétlen csodálójáról, valójában Bethlen politikáját folytatta. Hitler hatalomra jutásától, 1933-tól sok megfigyelő úgy gondolta, nem kell sokáig várni, Magyarország hamarosan szövetségre lép Németországgal, Horthy és kormánya viszont, épp ellenkezőleg, igyekezett, gazdasági és kulturális kapcsolatokat, ha nem is szövetséget kötni számos országgal. Gömbös berlini útja miatt a legrosszabbtól tartottak, de a magyar miniszterelnök csalódottan és gondterhelten tért vissza, Hitlert ugyanis nem érdekelte az esetleges német–olasz–osztrák–magyar egyezmény; még azt is kijelentette, hogy Magyarországnak Csehszlovákia elpusztítása után be kellene érnie azzal, hogy visszakapja ottani elveszített területeit, és hogy Németország nem fogja támogatni a magyar revizionizmust Jugoszláviával és Romániával szemben, mert saját hatáskörébe akarja vonni ezt a két országot. A Német Birodalom kétségkívül legalább annyira nyugtalanította, mint amennyire csábította a magyar államférfiakat, akik kedvezően fogadták az elszigetelt partnerek – Görögország, Törökország, Bulgária – összefogását célzó olasz intézkedéseket. Magyarország maga is tervezte, hogy közeledik hagyományosan baráti országokhoz, például Lengyelországhoz, és Olaszországgal egyetértésben támogatja a kisantant és főleg Jugoszlávia destabilizációs mesterkedéseit, hátországként és logisztikai támogatóként szolgálva a horvát függetlenségre törő usztasákat.95 A magyar külpolitika igazi fejlődésének elmaradása nem jelentette azt, hogy Franciaország felhagyott a reménnyel, hogy Magyarország orientációt változtat. A fasiszta veszély előretörése sokakat elgondolkodtatott arról, milyen szerepet játszhatna Magyarország a térség egyensúlyának újbóli kialakításában. De a francia törekvések – Ausztria fenntartása, harc az olasz befolyás ellen Európa délkeleti részén, Közép-Európa gazdasági megmentése – főként arra irányultak, hogy fenntartsák a francia befolyást a régióban, 1933 után pedig arra, hogy semlegesítsék a német törekvéseket. Magyarország és a Szovjetunió 1934-ben Rómában aláírta azt az egyezményt, amely helyreállította a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat. A nyitás a Szovjetunió felé, amitől Horthy kormányzó annyira irtózott, az olaszok műve volt, ők is szélesíteni akarták szövetségeseik körét: Franciaország mindig jó szemmel nézte azt, ami a Németországtól való elszakadáshoz vezethetett, most is inkább kedvezően fogadta ezt a nyitást. Az év a francia–olasz közeledésnek kedvező hangulatban kezdődött, de a magyar kormány félhangon már kérdéseket fogalmazott arról, vajon hogyan viselkedik majd Mussolini, ha Magyarország szövetségre lép Franciaországgal, a kisantant 95 Az olasz–magyar szövetséget, amelyet Mussolini és Bethlen írt alá 1927 áprilisában Rómában, megerősítette a két partner találkozása a következő évben: Bethlen akkor nem írt alá semmit, de megegyeztek abban, hogy támogatják az osztrák Heimwehrt és az Ustaša mozgalmat, amelyet Magyarország ténylegesen segített 1929-től.
89
horel2.indd 89
2011.11.08. 9:18:59
fő támogatójával. Az olasz vezető fontosnak tartotta, hogy megnyugtassa a magyarokat, ők mégis féltek attól, hogy netán ellenük fordul, ragaszkodtak a szabadságukhoz, pedig alig voltak eszközeik arra, hogy független külpolitikát folytassanak, mert rabjai voltak a rendszer szilárdságát egyedül biztosító szövetségi rendszernek és a revizionista ideológiának. Budapesti tartózkodása idején, 1934. február 21-én a Quai d’Orsay képviselője az olasz külügyi államtitkárt, Fulvio Suvichot faggatta, ki akarta fürkészni Mussolini szándékait és azt, hogy milyen választ adtak neki a magyar szereplők. Olasz részről éppúgy, mint francia részről, az osztrák probléma volt a fő vitapont. A tervezett megoldásoknak Olaszország szerint nem az volt a céljuk, hogy szembeállítsák az olasz és az osztrák–magyar tömböt a kisantanttal, hanem az, hogy egy második vitapólust teremtsenek Németországgal szemben. Ha Olaszország tartja magát ehhez az irányhoz, Franciaország, amint nyilatkozta, fenntartás nélkül kész a támogatásra, ha megóvhatja a saját és a kisantant érdekeit. Az enyhülés magyar részről bizonyossá vált, amikor a magyar követ, Khuen-Héderváry Sándor január 17-én először tárgyalt Párizsban a francia külügyminiszterrel, Joseph Paul-Boncourral, majd 1934. február 16-án és március 6-án96 Louis Barthouval és Gaston Doumergue-gel, a beszélgetés fő témája a római protokollról folyamatban lévő tárgyalás volt. Barthou megerősítette, hogy Franciaországnak érdeke a kapcsolatok, mindenekelőtt a gazdasági kapcsolatok normalizálása a Duna-medencében. Az idill azonban csak néhány hónapig tartott, a magyar kormányt 1934. május közepétől bosszantja az új külügyminiszter, Barthou sokfelé irányuló tevékenysége. Barthou főleg azzal törődött, hogy megerősítse a már meglévő kapcsolatokat, nevezetesen a kisantantot. A közeledés Olaszországhoz nem volt annyira sürgős Franciaországnak, mivel olyan irányban kötelezte el magát, amely egyelőre kielégítette a francia minisztert. A római protokoll, amelyet Mussolini, az osztrák kancellár, Engelbert Dollfuss és Gömbös írt alá, elhárította az azonnali Anschluss veszélyét. Khuen-Héderváry szemére vetette Barthounak, hogy egyszerre több vasat tart a tűzben, és kigúnyolta a francia miniszter intenzív tevékenységét Franciaország szövetségesei, főleg az általa „puhának” nevezett Jugoszlávia és Románia irányában. Azt a következtetést vonta le, hogy Franciaország határozottan a kisantanttal meglévő kapcsolataira helyezi a hangsúlyt, amitől Magyarország eleve nem várhatott semmi jót.97 Közben Magyarország is kínálgatta magát, mert tartott Franciaország konkurenciájától, különösen Lengyelországot illetően. Barthou április 23-án Varsóba utazott, hogy megpróbálja felmelegíteni a lengyel–cseh kapcsolatokat, és biztosítékokat szerezzen a lengyelektől a franciákat nyugtalanító január 26-i német–lengyel 96 Khuen-Héderváry Kánya [Kálmánnak], 1934. január 17. Magyar országos Levéltár (MOL), Külügyminisztérium, Külképviseletek (KK). K63, Politikai Osztály (PO) 1919–1945. 92/11. doboz, 11/7. csomó, fol. 78–80; Khuen-Héderváry Kánya [Kálmánnak], 1934. február 16., fol. 28; Khuen-Héderváry Kánya [Kálmánnak], 1934. március 6., fol. 30. 97 Khuen-Héderváry Kánya [Kálmánnak], 1934. május 17., MOL, KK, K63, PO 1919–1945.
90
horel2.indd 90
2011.11.08. 9:18:59
egyezmény aláírása után. Magyarország ugyanakkor ki akarta használni a Varsó és Prága közötti félreértéseket, és a saját táborába akarta csábítani Lengyelországot. Louis Barthou bukaresti látogatása a végletekig fokozta a franciák és magyarok közötti meg nem értést, és csak az 1934. júliusi osztrák puccs tette lehetővé, hogy újra összekössék valamennyire a köztük lévő szálakat, mielőtt a marseille-i válság újra komolyan megzavarta Párizs és Budapest kapcsolatát. A francia miniszter Kolozsváron, majd Bukarestben tett nyilatkozatait a magyarok visszalépésként és provokációként értelmezték Franciaország részéről. Szerintük történelmi eretnekség arról beszélni, hogy Erdély visszatér a román nemzet kebelébe, az a kijelentés pedig, hogy ez a terület Románia törvényes birtoka, igazolja a magyar kisebbségek jogai elleni támadást. A francia követ levelet intézett Louis Barthouhoz, mérleget készítve az incidensről: a magyar történelem és nemzeti tudat figyelemre méltó ismeretéről téve bizonyságot részletesen elmagyarázza, miért reagáltak a magyarok úgy, ahogy. Még ha egyértelműen szemrehányást tett is a miniszternek a nyilatkozatai miatt, hitt abban, hogy az olasz–osztrák–magyar szövetség felmenti Magyarországot attól, hogy közeledjen a kisantanthoz, és úgy ítélte meg, hogy elmúlt az Anschluss-veszély; de nyugtalanságának adott hangot azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen következményei lesznek ennek az ügynek a magyar közvéleményben.98 Azon a vacsorán, amelyet Louis de Vienne Budapestről távozása alkalmából rendeztek 1934. október 2-án a miniszterelnöknél, Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi miniszter szinte szóról szóra átvette Bethlen korábbi érveit: a Róma–Berlin tengely elkerülhető, ha Franciaország is úgy akarja. Maga Gömbös sem nyilatkozott másként két nap múlva, amikor beszédet mondott a Parlamentben miniszterelnöksége második évfordulója alkalmából. A magyar külpolitika folyamatosságáról beszélt, a Franciaországhoz közeledés szándékáról, de mintegy biztosítékot adott azzal, hogy jobb kapcsolatokat kíván teremteni a kisantanttal, anélkül, hogy feladná Magyarország érdekeit, vagyis a békeszerződések felülvizsgálatát. Gömbös itt is megmutatta, hogy nem tud túljutni a kör négyszögesítésén. A revízió és a köré kerített ideológiai pogygyász a Horthy-rendszer fő politikai eszköze volt, ha elhagyták volna, helyrehozhatatlanul elítélik az 1920 óta fennálló rendszert. Gömbös demonstrálni akarta, hogy a franciaországi nyitás egyedül az ő agyából pattant ki, és folyamatosan megbélyegezte azokat, akiket „mindenáron franciabarát”-nak nevezett, ugyanakkor érvényben tartotta a többi szövetséget is, amit ígéretesebbnek látott.99 A közeledés Franciaországhoz és a kisantanthoz egy csapásra veszélybe került a marseille-i merénylet miatt, amely több okból zavarba hozta a magyar kormányt. Az enyhülés elérésére tett kísérletek nemcsak azt fejezték ki, hogy óvni akarják a magyar 98
Vienne Barthounak, 1934. június 30., DDF, I. sorozat 1932–1939, vol. VI, 840–841. Beauverger Barthouhoz. 511. távirat, 1934. október 3. MAE, Z sorozat, Europe. Hongrie 1930– 1940, vol. 123. 99
91
horel2.indd 91
2011.11.08. 9:18:59
érdekeket arra az esetre, ha létrejönne a francia–olasz egyezmény, Barthou halála azonban árnyékot vetett erre a vállalkozásra. Sándor király halála is problémát jelentett, mivel senki előtt nem volt titok, hogy Magyarország több éve támogatja a horvát szeparatistákat. Hogyan győzzék meg a jugoszlávokat a magyar kormány őszinteségéről? Magyar részről tehát éppúgy, mint francia részről, azon igyekeztek, hogy ne dramatizálják a helyzetet, még ha a magyar lapok, nem sokat törődve a kormány ajánlásaival, nem is rejtették véka alá elégedettségüket Louis Barthou halála miatt, mert nem tudták megbocsátani neki romániai kijelentéseit. Magyarország megértette, hogy nem elég az olasz támogatás, még az Ausztriával kötött szövetségben sem, mert Ausztriát már megrendítette a júliusi puccs. Az osztrák–olasz tengely nem adta meg az összes biztosítékot a helyzet megszilárdításához Magyarország számára, és úgy látszott, nem képes megvalósítani revizionista ambícióit. A közeledési kísérletek Franciaországgal és azontúl, a kisantanttal, veszélybe kerültek, és úgy tűnt, hogy a francia eshetőségtől is végleg elbúcsúzhat Magyarország. Új irányokat kellett tehát találni a külpolitikának, és ellentétben azzal, amit sokan elkerülhetetlennek tartottak, a magyar kormány nem sietett a német táborba, de a lehetőségek mezeje korlátozott volt. Gömbös Gyula halála 1936 őszén túlfeszült politikai légkörben következett be, Mussolini etiópiai kalandja felzaklatta Közép-Európát, és elfordította Olaszországot Magyarországtól, amelynek hamarosan nem maradt más potenciális szövetségese, csak Németország. Kérdések merültek fel Magyarország politikájának, főleg belpolitikájának alakulását illetően.100 A kormányfő ismételt ígéretei ellenére sem vezették be a titkos választást a vidéki körzetekben, vazallusai jól berendezkedtek a hatalom csúcsán, a revizionizmus ügyét azért nem tudták feladni, mivel éppen az volt a rendszer biztosítéka. A demokratáknak kevés reményük maradt, de az új budapesti francia követ, Gaston Maugras úgy gondolta, hogy a helyzet nem annyira fagyos, mint amennyire kívülről gondolják: ezért adott némi hitelt Horthynak, szerinte egyedül a kormányzó képes arra, hogy megváltoztassa a dolgok menetét. A „tisztogatás”, amelyet Darányi Kálmán, az új miniszterelnök indított Gömbös hívei között, rácáfolt azokra a félelmekre, amelyeket a francia diplomata fogalmazott meg még Gömbös halála előtt, amikor azt látta, hogy a nácizmus vakbuzgó hívei szereznek befolyást a legitimitás nélküli Országgyűlésben.101 A közép-európai diplomáciai játszmában 1934-től új partner jelent meg: a Szovjetunió. A vele kötendő keleti paktum tervének köszönhetően, amelyet a kisantant támogatott, a szovjetek a régió jelentős szereplői lettek. A kisantant országainak viselkedése azonban nem volt egyértelmű, mivel Csehszlovákia számított a közeledés 100
Maugras Delbosnak, 206. távirat, 1936. december 18., MAE, Z sorozat, Europe. Hongrie 1930– 1940, vol. 111, fol. 15–17. 101 Maugras Delbosnak, 156. távirat, 1936. szeptember 5., MAE, Z sorozat, Europe. Hongrie 1930– 1940, vol. 111, fol. 1–3.
92
horel2.indd 92
2011.11.08. 9:18:59
motorjának, Románia pedig várakozó álláspontot foglalt el, ha éppen nem nyugtalankodott hatalmas keleti szomszédjával való területi versengése miatt. De a paktumot megbuktatta az eredetileg részvételre meghívott Lengyelország ellenségessége. Válaszul a régió országai, mindegyik a maga módján, sorra normalizálták kapcsolatukat a Szovjetunióval a franciák és az olaszok ösztönzésére, akik ebben alternatívát láttak a német fenyegetéssel szemben. Franciaország és Csehszlovákia 1935-ben szövetkezett a szovjetekkel, mindkettő németellenes indíttatásból, ami feszültséget keltett Lengyelországgal és Romániával való kapcsolatukban. Ezekben az országokban, akár tagjai voltak a kisantantnak, akár nem, éleződött a politikai harc a nyugatbarátok és a Róma–Berlin tengely, sőt a fasizmus mint politikai megoldás csodálói között. A kisantanton belül a román és jugoszláviai elit hajlandósága okozott belső és külső problémát, mert zavarta a kapcsolatokat főleg Franciaországgal és Nagy-Britanniával. A nemzetközi feszültségek erősödése indította Milan Hodža csehszlovák miniszterelnököt arra, hogy 1936-ban új regionális együttműködési tervet javasoljon,102 amelynek tartószerkezetét a római paktum és a kisantant közti szövetség adta. A terv hivatalosan beillesztette volna Olaszországot Közép-Európába, de ez nem felelt meg az akkori olasz stratégiának. Több találkozás után Hodža rábírta a csatlakozásra Ausztriát és Magyarországot, de Olaszország elutasította. Amikor megértette, hogy a vonakodás részben abból eredt, hogy Németországot kizárta a tervből, és ezzel eleve bukásra ítélte, Hodža megpróbált tárgyalni a németekkel, sikertelenül. Mégis folytatta tárgyalásait az osztrákokkal, hogy Olaszország és Németország számára elfogadható kompromisszumra jusson, de erőfeszítéseit végleg semmissé tette az Anschluss 1938 márciusában.103 A kisantantra 1937 elején súlyos csapást mért, hogy Jugoszlávia egyezményt írt alá Bulgáriával, és egyre jobban közeledett Németországhoz és Olaszországhoz, ahogy Románia is. Olaszország akkor inkább a szövetséges, mintsem a feldarabolt Jugoszláviára fogadott, és mérsékelte a horvát szeparatistáknak adott támogatását. Ezt a politikát a Németországgal való versengés irányította, a tét a Kelet-Európa feletti uralom volt, az olaszok attól féltek, hogy Jugoszlávia és Románia végzetesen közeledik Németországhoz. Csehszlovákia egyre jobban elszigetelődött, a kisantant az Anschluss után kiürült. Kelet-Európa az olasz–német dominanciájú régióba került. KözépEurópa egy része 1941-ben megszűnt, bekebelezte a hitleri ihletésű Mitteleuropa, ezt sokan a német hegemóniáról szövögetett korábbi álom következményének tartották, amelyben a náci ideológia csak másodlagos szerepet játszott. Egyes országok huszonegy évnyi létezés után megszűntek: Lengyelország ismét eltűnt a színről, két szomszédjának esett áldozatul, Csehszlovákia a német megszállás alatt lévő Cseh–Morva
102 103
Hodža, Milan: Federation in Central Europe: Reflections and Reminiscences. London, 1942. Michel, B.: La Petite Entente et les crises internationales des années 1930… 19.
93
horel2.indd 93
2011.11.08. 9:18:59
Protektorátusra szűkült, Szlovákia a Harmadik Birodalom csatlós állama lett. Ausztria, „az első áldozat” egyszerű tartománnyá alakult. Jugoszláviát feldarabolták, olaszok és németek osztoztak rajta a szintén csatlóssá vált horvát állammal. Csak Magyarország maradt egyben, még növelte is a területét, de túlságosan nagy árat fizetett érte: engedelmeskednie kellett Hitlernek, és háborúba kellett lépnie két fronton 1941 áprilisában, majd júniusában, először Jugoszlávia, majd a Szovjetunió ellen, ahova egész hadsereget küldött. Közép-Európa a német időszámítás alatt újra középpontba került, de elveszítette sajátosságai egy részét, elutasította a hitleri uralmat általában, jobban, mint amennyire valaha a Habsburgokét. Először fészkelte be magát relativizmus az emberek tudatába, amit a következő időszak csak erősített.
94
horel2.indd 94
2011.11.08. 9:18:59
Irodalom
Ádám, Magda: Confédération danubienne ou Petite Entente? Acta Historica 25 (1979), 61–113. Ádám, Magda: The Little Entente and Europe (1920–1929). Budapest, 1993. Ádám Magda: Magyarország és a Kisantant a harmincas években. Budapest, 1968. Ádám Magda: Magyarország sziget volt vagy híd? In Glatz Ferenc (szerk.): Szomszédaink között Kelet-Európában. Emlékkönyv Niederhauser Emil 70. születésnapjára. Budapest, 1993, 313–319. Ádám, Magda: Les pays danubiens et Hitler 1933–1936. Revue d’histoire de la Deuxième Guerre mondiale 98 (1988), 1–26. Altermatt, Urs (szerk.): Nation, Ethnizität und Staat in Mitteleuropa. Wien, 1996. Ancel, Jacques: Les Balkans face à l’Italie. Paris, 1928. Angerer, Thomas (szerk.): Österreich in Europa. Wiener Zeitschrift zur Geschichte der Neuzeit 2001/1. Ara, Angelo: Das Erbe Mitteleuropas in Italien. Europäische Rundschau 15 (1987), 127–138. Auer, Paul de: Problèmes danubiens. Paris, 1932. Balogh Piroska: Transzilvanizmus: revízió vagy regionalizmus? In Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920–1953. Budapest, 1998, 156–174. Batowski, Henryk: Un précurseur polonais de l’union balkanique – le prince Adam Czartoryski. Revue internationale des études balkaniques 3–4, 149–156. Baumgarten, Sándor: L’Europe de Proudhon. Revue d’histoire comparée 23/3 (1945), 171–198. Beauprêtre, Gérard (szerk.): L’Europe centrale. Réalité, mythe, enjeu XVIIe-XXe siècle. (Les Cahiers de Varsovie 22.) Warszawa, 1991. Behring, Eva–Richter, Ludwig–Schwartz, Wolfgang, F. (szerk.): Geschichtliche Mythen in den Literaturen und Kulturen Ostmittel- und Südosteuropa. Stuttgart, 1999. Berend, T. Iván: Central and Eastern Europe in the Short 20th Century. In Glatz Ferenc (szerk.): Modern Age, Modern Historian, in Memoriam György Ránki (1930–1988). Budapest, 1990, 225–238.
371
horel2.indd 371
2011.11.08. 9:19:27
Berend, T. Iván: Central and Eastern Europe, 1944–1993. Detour from the Periphery to the Periphery. Cambridge, 1996. Berend T. Iván: Elmaradottság és ideológia. In Vass Henrik (szerk.): Elmaradottság és ideológia a XIX–XX. században. Budapest, 1985, 17–39. Bernath, Matthias–Nehring, Karl: Friedenssicherung in Südosteuropa. Föderationsprojekte und Allianzen seit dem Beginn der nationalen Eigestaatlichkeit. (Südosteuropa Studien 24.) München, 1985. Bethlen István angliai előadásai. Budapest, 1933. Bethlen, Stefano: L’Ungheria e l’Europa. Milano, 1937. Bibó István Emlékkönyv I. Budapest, 1991. Bibó, István: Misère des petits États d’Europe de l’Est. Paris, 1986. Bojtár Endre: Közép-Európa vagy Kelet-Európa? In Bibó István Emlékkönyv I. Budapest, 1991, 144–160. Borsody, Stephen: Let Free Danubian Federalist Unite. In Liberation and Union. The Future of the Danubian Federation and the Atlantic Union, Freedom and Union. Washington, 1952, 7–8. Borsody, Stephen: The New Central Europe (East European Monographs 366.) New York, 1993. Borsody, Stephen: The Tragedy of Central Europe. Nazi and Soviet Conquest and Aftermath. New Haven, 1980. Brechtefeld, Jörg: Mitteleuropa and German Politics. 1848 to the Present. London, 1996. Burmeister, Hans-Peter–Boldt, Frank–Mészáros, György (szerk.): Mitteleuropa. Traum oder Trauma? Überlegungen zum Selbstbild einer Region. Bremen, 1988. Burz, Ulfried–Derndarsky, Michael–Drobesch, Werner (szerk.): Brennpunkt Mitteleuropa. Festschrift für Helmut Rumpler zum 65. Geburtstag. Klagenfurt, 2000. Busek, Erhard–Brix, Emil: Projekt Mitteleuropa. Wien, 1986. Busek, Erhard–Stourzh, Gerald (szerk.): Nationale Vielfalt une gemeinsames Erbe in Mitteleuropa. Wien–München, 1990. Busek, Erhard–Wilflinger, Gerhard (szerk.): Aufbruch nach Mitteleuropa. Rekonstruktion eines versunkenen Kontinents. Wien, 1986. Campus, Eliza: Idea federală in perioada interbelic? [A szövetségi gondolat a két háború között] Bucureşti, 1993. Chervin, Arthur: L’Autriche et la Hongrie de demain. Les différentes nationalités d’après les langues parlées. Paris, 1915. Chervin, Arthur: De Prague à l’Adriatique. Considérations géographiques, ethniques et économiques sur le territoire (Corridor) faisant communiquer les Thèques et les Yougoslaves. Paris, 1919. Chopin, Jules (Jules-Eugène Pichon álneve): L’Autrich–Hongrie „brillant second”. Paris, 1917. 372
horel2.indd 372
2011.11.08. 9:19:27
Coudenhove-Kalergi, Richard Nikolaus von: Projet d’un pacte européen. In Lutte pour l’Europe. Wien, 1931, 89–103. Delsol, Chantal–Maslowski, Michel (szerk.): Histoire des idées politiques de l’Europe centrale. Paris, 1998. Delsol, Chantal–Maslowski, Michel–Nowicki, Joanna (szerk.): Mythes et symboles politiques en Europe centrale. Paris, 2002. Demorgny, G.: Danube et Adriatique. Paris, 1934. Diószegi, István: Die Außenpolitik der österreichisch–ungarischen Monarchie 1871– 1877. Budapest, 1985. Droz, Jacques: L’Europe centrale, évolution historique de l’idée de Mitteleuropa. Paris, 1962. Dziewanowski, Kamil M.: Joseph Piłsudski. A European Federalist, 1918–1922. Stanford, 1969. Elvert, Jürgen: Mitteleuropa! Deutsche Pläne zur europäischen Neuordnung (1918– 1945). Stuttgart, 1999. Erdődy, Gábor (szerk.): Mitteleuropa. Politische Kultur une europäische Einigung. Baden-Baden, 2003. Fischer András–Gärtner Péter (szerk.): Vissza Európába. Gondolatok Magyarország integrációs lehetőségeiről. Budapest, 1991. Fischer, Holger: Politik und Geschichtswissenschaft in Ungarn: die ungarische Geschichte von 1918 bis zur Gegenwart in der Historiographie seit 1956. München, 1982. Forst von Battaglia, Otto: Zwischeneuropa. Von der Ostsee bis zur Adria I. Polen, die Tshekoslowakei, Ungarn. Frankfurt-am-Main, 1954. Frantz, Constantin: Der Föderalismus. Mainz, 1879. Fröbel, Julius: Wien, Deutschland und Europa. Wien, 1848. Gál, István (szerk.): Ungarn und die nachbarländer. Budapest, 1944. George, Pierre: Géographie de l’Europe centrale, slave et danubienne. Paris, 1968. Gerlich, Peter–Glass, Krzysztof (szerk.): Vergangenheit und Gegenwart Mitteleuropas. Wien–Poznań, 1998. Glatz, Ferenc (szerk.): Europa und Ungarn (Schriftenreihe des Europa Institutes 3.) Budapest, 1996 Glatz, Ferenc (szerk.): Europäische Visionen (Schriftenreihe des Europa Institutes 1.) Budapest, 1995. Glatz Ferenc: Hova tartozunk? Kelet-Európa, Nyugat-Európa? História 5–6 (1992), 34–37. Glatz, Ferenc (szerk.): Hungarians and their Neighbours in Modern Times 1867–1950. New York, 1995. Glatz, Ferenc (szerk.): Die kleinen Nationen in Europa (Schriftenreihe des Europa Institutes 4.) Budapest, 1997. 373
horel2.indd 373
2011.11.08. 9:19:27
Glatz Ferenc: Magyarok Európában. Budapest, 1990. Glatz Ferenc (szerk.): Magyarok a Kárpát-medencében. Budapest, 1998. Glatz Ferenc: Új regionalizmus? Közép-Európa 1993. Kritika 1994. február. Gombrowicz, Witold: Souvenirs de Pologne. Paris, 1995. Gragger, Robert: Die Donauföderation: Ludwig Kossuths Plan zur Lösung des Donaustaatenproblems. Gerechtigkeit. Monatsheft für auswärtige Politik, Jahresband 1919, 822–843. Gratz, Gusztáv: La balkanisation de l’Europe centrale. Revue de Hongrie 22/40 (1929. január 15.), 1–8. Graubard, Stephen R. (szerk.): Eastern Europe, Central Europe, Europe… Boulder– San Francisco–Oxford, 1991. Gross, Feliks: Crossroads of Two Continents. A Democratic Federation of East-Central Europe. New York, 1945. Grothusen, Klaus-Detlev (szerk.): Ostmitteleuropa im Umbruch. München, 1993. Guida, Francesco (szerk.): L’altra metà del continente: l’Europa centro-orientale dalla formazione degli Stati nazionali all’integrazione europea. Roma, 2003. Gyarmati György: Magyarország közép-európaisága. Történelmi adottságok – jelenkori konzekvenciák. Századvég 1990, 31–46. Halecki, Oskar: Borderlands of Western Civilization. A History of East Central Europe. New York, 1952. Halecki, Oskar: Europa. Grenzen und Gliederung seiner Geschichte. Darmstadt, 1957. (Eredeti kiadása: The Limits and Divisions of European History. London, 1950.) Hanák, Péter: Central Europe: an alternative to desintegration. New Hungarian Quarterly 127 (1992). Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa. Budapest, 1985. Hanák Péter: Közép-Európa: az imaginárius régió. Liget 3 (1989. ősz), 20–31; Világosság 1989/8–9, 561–571. Hanák Péter–Szűcs Jenő (szerk.): Európa régiói a történelemben. Budapest, 1986. Hantos, Elemér: L’Europe centrale. Une nouvelle organisation économique. Paris, 1932. Hantos, Elemér: L’Europe danubienne dans l’économie mondiale. Revue de la société belge d’études et d’expansion 1934. Hantos, Elemér: Das Kulturproblem in Mitteleuropa. Stuttgart, 1926. Hantos, Elemér: Mémorandum sur la crise économique dans les pays danubiens. London, 1933. Hantos, Elemér: Die Neuordnung des Donauraumes. Wien, 1935. Hantos, Elemér: Der Weg zum neuen Mitteleuropa. Berlin, 1933. Haselsteiner, Horst: Nationale Frage, Föderalismus und die Christlichsozialen. Christliche Demokratie. Schriften des Karl von Vogelsang Instituts 9/1 (1991–1992), 133–143.
374
horel2.indd 374
2011.11.08. 9:19:27
Haselsteiner, Horst (szerk.): Nationalitätenprobleme und Föderationsvorstellungen im Donauraum. Der Donauraum 1997/1–2. Havelka, Miloš–Cabada, Ladislav (szerk.): Západní, východní a střední Evropa jako kulturní a politické pojmy [Nyugat-, Kelet és Közép-Európa mint kulturális és politikai fogalom]. Plzeň, 2003. Heer, Friedrich: Der Kampf um die österreichische Identität. Wien, 1981. Helyünk Európában. Nézetek és koncepciók a 20. századi Magyarországon I. Budapest, 1986. Henry, René: Questions d’Autriche–Hongrie et question d’Orient. Paris, 1903 (19073). Herder, Johann Gottfried: Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit. Riga– Leipzig, 1791. Hertz, Frederick: The Economic Problem of the Danubian States. A Study of Economic Nationalism. London, 1947. Hobsbawm, Eric J.: Mitteleuropa, Politik und Kultur. Heimweh nach Kakanien und die vergessene Gegenwart. Wiener Tagebuch 1989. november, 17–19. Hodža, Milan: Federation in Central Europe: Reflections and Reminiscences. London, 1942. Horel, Catherine: Europäische Integration als Gegenwartsgeschichte. Das Beispiel Mitteleuropa. In Rindler Schjerve, Rosita (szerk.): Europäische Integration und Erweiterung. Eine Herausforderung für die Wissenschaft (Biblioteca Europea) Napoli, 2001, 99–109. Horel, Catherine: L’Europe danubienne, nostalgie ou idée d’avenir. In Bossuat, Gérard (szerk.): Europe brisée, Europe retrouvée. Paris, 1994, 13–41. Horel, Catherine: Frankreich und der Donauraum 1848/49. In Der Reichstag von Kremsier 1848–1849 und die Tradition des Parlamentarismus in Mitteleuropa. Kremsier, 1998, 439–449. Horel, Catherine: Französiche Vorstellungen zum Nachkriegs–Österreich 1943– 1945. In Österreich 1945. Ein Ende und viele Anfänge, Forschungen zur Militärgeschichte IV. Wien, 1997, 53–71. Horel, Catherine: Lajos Kossuth et les projets de confédération danubienne en 1848– 1849. Cahiers Balkaniques 30 (2000), 19–27. Horel, Catherine: La politique étrangère hongroise dans l’optique de l’intégration européenne. In L’élargissement de l’Union Européenne aux pays d’Europe centrale vu de Paris et de Vienne. Revue d’Europe Centrale 6/1 (1998), 75–83. Hułas, Magdalena–Pánek, Jaroslav (szerk.): Political Culture in Central Europe (10th– 20th Century) II. 19th and 20th Centuries. Warszawa, 2005. Irinyi Károly: Mitteleuropa-tervek és az osztrák–magyar politikai közgondolkodás. Budapest, 1973. Jäckh, Ernst: Das größere Mitteleuropa. Weimar, 1916.
375
horel2.indd 375
2011.11.08. 9:19:27
Janowski, Maciej: Pitfalls and Opportunities. The Concept of East-Central Europe as a Tool of Historical Analysis. European Review of History – Revue Européenne d’Histoire 6/1 (1991), 91–100. Jászay, Madeleine: Mazzini et les peuples danubiens. Revue d’histoire comparée 25/1 (1947), 147–166; 25/3 (1947), 59–85. Jászi, Oszkár: The Dissolution of the Habsburg Monarchy. Chicago, 1929. Jászi Oszkár: Magyarország jövője és a Dunai egyesült államok. Budapest, 1918 (a Monarchia jövője c. könyv második kiadása, amely már számol a Monarchia megdöntésével). Jászi, Oszkár: Russia Balks Danube Unionists. In Liberation and Union. The Future of the Danubian Federation and the Atlantic Union, Freedom and Union. Washington, 1952, 3–6. Jaworski, Rudolf–Luft, Robert (szerk.): 1848/49 Revolutionen in Ostmitteleuropa. München, 1996. Jaworski, Rudolf: Die aktuelle Mitteleuropadiskussion in historischer Perspektive. Historische Zeitschrift 247 (1988), 529–550. Johnson, Lonnie R.: Central Europe. Enemies, Neighbours, Friends. Oxford, 1996. Judt, Tony: The Dilemmas of Dissidence. Politics of Opposition in East Central Europe. Eastern European Politics and Societies 2/2 (1988. ősz), 185–240. Kanner, Heinrich: Der mitteleuropäische Staatenbund. Ein Vorschlag zum Frieden. Wien–Leipzig, 1925. Károlyi Ede: Foederált Hunnia vagy a nemzetek egyesülése. Kassa, 1860. Kende Péter: Miért nincs rend Kelet-Közép-Európában? Budapest, 1994. Kerekes, Lajos: Von St Germain bis Genf. Österreich und seine Nachbarn 1918–1922. Wien–Köln–Graz, 1979. Kerner, R. J.–Howard, N. N. H.: The Balkan Conferences and the Balkan Entente 1930–1935. Berkeley, 1936. Király, Béla–Veszprémy, László: Trianon and East Central Europe, Antecedents and Repercussions. New York, 1995. Kłoczowski, Jerzy: L’Europe du Centre-Est dans l’espace européen. Entre l’Est et l’Ouest. Lublin, 2004. Kluke, Paul: Deutschland und seine Mitteleuropapolitik. Bohemia 1965/6, 373–389. Konrad, György: L’antipolitique. Méditations mitteleuropéennes, Paris, 1987. Kořalka, Jiří: Tschechen im Habsburgerreich und in Europa 1815–1914. Wien, 1991. Kosáry Domokos: Az európai fejlődési modell és Magyarország. In Kosáry Domokos (szerk.): A történelem veszedelmei. Budapest, 1987, 7–19. Krasiński, Andrzej: Europaśrodkowa [Közép-Európa]. Kultura 9/480 (1987), 55–65. Kučera, Rudolf: Kapitoly z dějin středni Evropy [Fejezetek Közép-Európa történetéből]. Praha, 1992.
376
horel2.indd 376
2011.11.08. 9:19:28
Kühl, Joachim: Die Föderationspläne im Donauraum und Ostmitteleuropa. München, 1958. Kundera, Milan: Un occident kidnappé. Le Débat 1983. november, 3–22. Lacoste, Yves: Europe médiane? Hérodote 48 (1988. 1. negyedév), 3–12. Laignel-Lavastine, Alexandra: Esprits d’Europe. Autour de Czesław Milosz, Jan Patočka, István Bibó. Paris, 2005. Laignel-Lavastine, Alexandra: Jan Patočka, István Bibó. Paris, 2005. Laignel-Lavastine, Alexandra: Jan Patočka. L’esprit de la dissidence. Paris, 1998. Laudiero, Alfredo (szerk.): Il tiglio slavo. Fonti del liberalismo in Europa Centrale. Roma, 1992. Lengyel, Emil: The Danube. New York, 1939. Litván, György (szerk.): Homage to Danubia. Selected Writings of Oszkár Jászi. Lanham, 1995. Löser, Jochen–Schilling, Ulrike: Neutralität für Mitteleuropa. Das Ender der Blöcke. München, 1984. Lutz, Heinrich–Rumpler, Helmut (szerk.): Österreich und die deutsche Frage im 19. und 20. Jahrhundert. Probleme der politisch–staatlichen und soziokulturellen Differenzierung im deutschen Mitteleuropa. Wien, 1982. Magris, Claudio: Danubio. Milano, 1991. Magyarország helye a 20. századi Európában (Tanulmányok). Budapest, 2002. Makay Miklós: A kelet-közép-európai államrendszer problémája. Budapest, 1928. Martonne, Emmanuel de: L’Europe centrale. Géographie universelle IV/2. Paris, 1931. Masaryk, Tomaš G.: La nouvelle Europe. Paris, 2002. Mastny, Vojtech: The Historical Experience of Federalism in East Central Europe. East European Politics and Societies 14/1 (2000. tél), 64–96. Mastny, Vojtech: (szerk.): Italy and East Central Europe. Dimensions of the Regional Relationship. Boulder–San Francisco–Oxford, 1995. Matitch, Milossav: Projet d’union danubienne. Le point de vue yougoslave. Paris, 1933. Mészáros, György (szerk.): Mitteleuropa. Traum oder Trauma? Bremen, 1988. Meyer, Henry Cord: Mitteleuropa in German Thought and Action 1815–1945. Den Haag, 1955. Michel, Bernard: Nations et nationalismes en Europe centrale. Paris, 1995. Michel, Bernard: Le retour de l’Europe centrale. Politique Internationale 1985. október. Michel, Patrick (szerk.): L’Europe médiane. Au seuil de l’Europe. Paris, 1997. Michnik, Adam: Penser la Pologne. Morale et politique de la dissidence. Paris, 1983. Mihailescu, Stefania: Transilvania in lupta de idei. Controverse in Austro–Ungaria privind statutul Transilvaniei II–III. [Erdély az eszmék tükrében. Osztrák–magyar viták Erdély státuszáról]. Bucureşti, 1996. Mindorff, Constantin: Les États-Unis des Balkans. Paris, 1930. 377
horel2.indd 377
2011.11.08. 9:19:28
Mitteleuropa, gibt es das? Im Gespräch mit Zedněk Mlynař. Wiener Tagebuch 10 (1986). Mitteleuropa. Spuren der Verangenheit – Perspektiven der Zukunft (Veröffentlichungen der Universität Innsbruck 160.) Innsbruck, 1987. Moritsch, Andreas (szerk.): Der Austroslavismus. Ein verfrühtes Konzept zur politischen Neugestaltung Mitteleuropas. Wien–Köln–Weimar, 1996. Naumann, Friedrich: Mitteleuropa. Berlin, 1915. Németh László: Magyarság és Európa. Budapest, 1935. Németh László: A minőség forradalma. Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok. Budapest, 1992. Niederhauser Emil: A kelet-európai fejlődés egysége és különbözősége. Magyar Tudomány 1988/9, 668–681. Niederhauser Emil: A kelet-európai történetírás útja a mítosztól a tudományig. Világosság, 1983/8–9, 512–519. Niederhauser, Emil: The Rise of Nationalism in Eastern Europe. Budapest, 1982. Oncken, Hermann: Das alte und das neue Mitteleuropa. Historisch–politische Betrachtungen über deutsche Bündnispolitik im Zeitalter Bismarcks und im Zeitalter des Weltkrieges. Gotha, 1917. Ormos, Mária: Sur les causes de l’échec du pacte danubien 1934–1935. Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 14 (1968), 21–83. Papke, Sven–Weidenfeld, Werner (szerk.): Traumland Mitteleuropa? Beiträge zu einer aktuellen Kontroverse. Darmstadt, 1988. Patočka, Jan: L’idée de l’Europe en Bohême. Grenoble, 1991. Pavel, Pavel: Transylvania and Danubian Peace. London, 1943. Pelinka, Anton: Zur österreichischen Identität. Zwischen deutscher Vereinigung und Mitteleuropa. Wien, 1990. Perényi, József: L’Est européen dans une synthèse d’histoire universelle. Nouvelles études historiques 2 (1965), 379–405. Perényi, József: Hol élünk, Közép- vagy kelet-Európában? Élet és Tudomány 1966. Plaschka, Richard G.–Haselsteiner, Horst–Drabek, Anna (szerk.): Mitteleuropa. Idee, Wissenschaft und Kultur im 19. und 20. Jahrhundert. Beiträge aus österreichischer und ungarischer Sicht. Wien, 1997. Plaschka, Richard G.–Haselsteiner, Horst–Suppan, Arnold (szerk.): Mitteleuropa Konzeptionen in der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. Wien, 1995. Pók, Attila: Some Problems of 20th Century European Integration from an EastEuropean Angle – an Historian Hopes and Doubts. In Glatz, Ferenc (szerk.): Szomszédaink között Kelet-Európában. Emlékkönyv Niederhauser Emil 70. születésnapjára. Budapest, 1993, 289–294. Pomian, Krzysztof: L’Europe et ses nations. Paris, 1990.
378
horel2.indd 378
2011.11.08. 9:19:28
Pomian, Krzysztof: L’Europe centrale: essai de définition. Revue germanique internationale 1994/1, 11–23. Popovici, Aurel: Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich. Leipzig, 1906. Pynsent, Robert: Intellectuals and the Future of the Habsburg Monarchy 1890–1914. London, 1988. Radice, Lisanne: Prelude to Appeasement. East Central European Diplomacy in the early 30s. Boulder, 1981. Ránki, György: Economy and Foreign Policy: the Struggle of the Great Powers for Economic Hegemony in the Danube Valley 1919–1939. Boulder, 1983. Ránki, György (szerk.): Hungary and European Civilisation. Budapest, 1989. Reszler, André: Rejoindre l’Europe. Destin et avenir de l’Europe centrale. Genève, 1991. Ring Éva (szerk.): Helyünk Európában. Nézetek és koncepciók a 20. századi Magyarországon II. Budapest, 1986. Ripka, Hugert: East and West. London, 1944. Romsics, Ignác–Király, Béla (szerk.): Geopolitics in the Danube Region. Hungarian Reconciliation Efforts 1848–1998. Budapest, 1999. Romsics Ignác: Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest, 2002. Romsics, Ignác: 20th Century Hungary and the Great Powers (War and Society in East Central Europe 32.) New York, 1995. Rotschild, Joseph: East Central Europe between the Two World Wars. Seattle, 1974. Rumpler, Helmut: Österreichische Geschichte 1804–1914. Eine Chance für Mitteleuropa. Wien, 1997. Sakmyster, Thomas L.: Hungary, the Great Powers and the Danubian Crisis 1936– 1939. Athén, 1980. Scheicher, Josef: Ein Traum aus dem Jahre 1920. Sankt Pölten, 1900. Schlesinger, Rudolf: Federalism in Central and Eastern Europe. London, 1945. Schmale, Wolfgang: Die Europäizität Ostmitteleuropas. Jahrbuch für europäische Geschichte 2003/4, 189–214. Schöpflin, George–Wood, Nancy (szerk.): In Search of Central Europe. Cambridge– Oxford, 1990. Schüßler, Wilhelm: Mitteleuropa als Wirklichkeit une Schicksal. Leipzig, 1937. Schüßler, Wilhelm: Mitteleuropas Untergang und Wiedergeburt. Stuttgart–Berlin, 1919. Seibt, Ferdinand: Deutschland und die Tschechen, Geschichte einer Nachbarschaft in der Mitte Europas. München, 1993. Seipel, Ignaz: Nation und Staat. Wien–Leipzig, 1916. Seton-Watson, Hugh–Seton-Watson, Christopher: The Making of a New Europe. R. W. Seton-Watson and the Last Years of Austria–Hungary. London, 1981.
379
horel2.indd 379
2011.11.08. 9:19:28
Srbik, Heinrich Ritter von: Mitteleuropa. Das Problem und die Versuche seiner Lösung in der deutschen Geschichte. Weimar, 1937. Stavrinos, L. S.: Balkan Federation. A History of the Movement toward Balkan Unity in Modern Times. Northampton, 1944. Steger, Hanns–Albert-Morell, Renate (szerk.): Ein Gespenst geht um… Mitteleuropa. München, 1987. Stirk, Peter: Mitteleuropa. History and Prospect. Edinburgh, 1994. Stolper, Gustav: Donaukonföderation oder Grossdeutschland. Berlin, 1919. Šťoviček, Ivan–Valenta, Jaroslav (szerk.): Československo–polská jednáni o konfederaci 1939–1944 [A cseh–lengyel tárgyalások a konföderációról]. Praha, 1995. Strohmeyer, Arno: Theorie der Interaktion. Das europäische Gleichgewicht der Mächte in der frühen Neuzeit. Wien–Köln–Weimar, 1994. Suda, Zdeněk–Musil, Jiří: The Meaning of Liberalism: East and West. Budapest–New York, 2000. Südland, L. v. (Ivo Pilar álneve): Die südslawische Frage und der Weltkrieg. Übersichtliche Darstellung des Gesamt-Problems. Wien, 1918. Sugar, Peter–Lederer, Ivo: Nationalism in Eastern Europe. Seattle, 1969. Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Budapest, 1988. Szaboszlai, György (szerk.): Democracy and Political Transformation. Theories and East-Central European Realities. Budapest, 1991. Székely András Bertalan: Dunai patriotizmus és a gondolkodás a két világháború között. Vasi Szemle 1985/4, 481–498. Szekfű Gyula: Állam és nemzet. Budapest, 1942. Szekfű, Gyula: État et nation. Paris, 1945. Szűcs, Jenő: Les trois Europes. Paris, 1985. Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Budapest, 1974. Tagil, Sven: Regions of Central Europe: the Legacy of History. London, 1999. Tapié, Victor-Lucien: Monarchie et peuples du Danube. Paris, 1969. Thun, Leo: Der Föderalismus im österreichischen Parteikampfe. Graz, 1875. Tihanyi, László: A History of Middle Europe. From the Earliest Times to the Age of World War. New Brunswick–New York, 1976. Towards a New Central Europe. A Symposium on the Problems of the Danubian Nations. Astor Park, 1970. Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Budapest, 1982. Varga József: Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós? Adalékok Magyarország és a Dunamedence kortörténetéhez. Budapest, 1991. Varga, József (szerk.): Donauraum gestern, heute, morgen. Wien, 1967. Vodopivec, Peter (szerk.): Strednja Evropa [Közép-Európa]. Ljubljana, 1991.
380
horel2.indd 380
2011.11.08. 9:19:28
Wandycz, Piotr: Czechoslovak–Polish Confederation and the Great Powers 1940–1943. Bloomington, 1956. Wierer, Rudolf: Der Föderalismus im Donauraum. Schriftenreihe des Forschungsintituts für den Donauraum. Graz–Köln, 1960. Willms, Bernard–Kleinewefers, Paul: Erneuerung aus der Mitte: Prag, Wien, Berlin, diesseits von Ost und West. Herford, 1988. Wirsing, Gieselher: Zwischeneuropa und die deutsche Zukunft. Jena, 1932. Wolff, Larry: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford, 1994.
381
horel2.indd 381
2011.11.08. 9:19:28
horel2.indd 382
2011.11.08. 9:19:28
Névmutató
Áchim L. András 317–321 Adamec, Ladislav 145 Adenauer, Konrad 227, 228, 363 Adler, Viktor 309 Albrecht főherceg 52 Altenberg, Peter 67 Ancel, Jacques 14, 246 Andrássy Gyula 51, 52, 220 Andropov, Jurij V. 116 Antall József 135, 138–141, 252 Apponyi Albert 247 Aron, Raymond 114 Árpád 173 Auer, Paul (Auer Pál) 293, 306 Auerbach, Bertrand 243 Bach, Alexander 47 Badeni, Kasimir Felix 309 Bainville, Jacques 243 Bakunyin, Mihail Alekszandrovics 41, 237, 238 Balbo, Cesare 271 Bălcescu, Nicolae 270, 273 Balog Zoltán 209 Bárdossy László 346 Barthou, Louis 90–92, 292, 296 Basariček, Ðuro 324 Batthyány Lajos 46, 113, 179 Bauer, Otto 288, 309–312 Beethoven, Ludwig van 183
Belcredi, Richard 278 Bem, Józef 113, 270 Beneš, Edvard 79, 80, 83, 87, 102–107, 147, 237, 240, 257, 301 Bérenger, Jean 49, 51, 56, 57 Berzeviczy Albert 247 Bethlen István 82, 84–89, 91, 295, 297, 298, 299, 342–346 Betnár Béla 319 Beust, Friedrich Ferdinand 51, 52 Bibó István 15, 97, 115, 175, 350, 351, 352, 372, 377 Biggini, Alberto 247 Bismarck, Otto von 48, 50, 214–216, 218, 219, 220, 265, 276, 288, 328 Bled, Jean-Paul 49, 357 Blum, Léon 87 Bobetko, Janko 156 Bombelles, Heinrich 280 Borejsza, Jerzy 230 Brandt, Willy 227, 228 Brătianu, Ion 271 Brezsnyev, Leonyid Iljics 120, 123, 125, 130 Briand, Aristide 81, 293 Brix, Emil 235 Brlić, Andrija T. 271 Brod, Max 70, 190 Bruck, Karl Ludwig von 213 Brunhes, Jean 243 383
horel2.indd 383
2011.11.08. 9:19:28
Budiša, Dražen 156 Bulatović, Momir 152 Busek, Erhard 183, 235, 356 Čalfa, Marián 145 Cavour, Camillio 45, 275 Ceauçescu, Nicolae 123, 164, 191 Černik, Oldřich 121 Černý, Václav 121 Charles-Roux, François 83 Charmatz, Richard 233 Chauvel, Jean 98, 99 Chervin, Arthur 194, 195 Chodzko, Ignacy 241 Churchill, Winston 99, 102, 303 Cioran, Emil 174 Clauzel, Bertrand 83 Clemenceau, Georges 164, 183 Coudenhove-Kalergi, Richard 291, 292, 293, 301 Cristea, Miron 282 Crozier, Philippe 56 Czartoryski, Adam 238, 269, 270, 271, 371 Czartoryski, Ladislas 271 Csernoch János 337 Csizmadia Sándor 317 Csokor, Franz Theodor 69 D’Annunzio, Gabriele 75 Dabčević-Kučar, Savka 128 Dalos György 354 Darányi Kálmán 92, 345 Davidović, Ljuba 323 Denis, Ernest 13, 243 Déry Tibor 113 Desprez, Hippolyte 242 Dienstbier, Jiŕí 146, 147 Dimitrov, Georgi 304, 305
Dmowski, Roman 164, 172, 291, 292 Dobrovský, Josef 267 Doderer, Heimito von 185 Dollfuss, Engelbert 90, 234 Donáth Ferenc 117 Doumergue, Gaston 90 Dubček, Alexander 117, 120, 121, 123– 126, 144, 145, 351 Drnovšek, Janez 154 Dzůr, Martin 122 Dzurinda, Mikuláš 151 Eisenmann, Louis 13, 243 Engels, Friedrich 309, 311 Eötvös József 26, 52, 278, 331, 332 Erdő Péter 209 Esterházy Miklós Móric 332, 334 Eugénia császárné 51 Fabinyi Tihamér 91 Fallières, Armand 55 Farkas Mihály 110, 113 Faure, Edgar 101 Favaretto, Tito 248 Fellner, Ferdinand 68 Ferdinánd, I. 43 Ferenc, I. (osztrák császár) 27, 198 Ferenc Ferdinánd 20, 56, 64, 233, 257, 280, 282, 284, 323 Ferenc József 27, 28, 43–45, 49, 50, 51, 52, 54, 56, 59, 61, 65, 72, 73, 180, 184– 187, 189, 219, 266, 276, 278, 280, 282, 329, 334, 357 Ferry, Jules 52 Fichte, Johann Gottlieb 276 Fierlinger, Zdenĕk 102–104 Forman, Miloš 119 Forst von Battaglia, Otto 227 Fournol, Étienne 13 Frank, Josip 322, 324
384
horel2.indd 384
2011.11.08. 9:19:28
Frankel Leó 308 Frantz, Constantin 265, 276 Frigyes, I. (Barbarossa) 215 Frigyes, II. 50 Frigyes Vilmos 29 Friedman, Milton 145 Fröbel, Julius 265, 270 Gaj, Ljudevit 33 Gal, Susan 179 Gambetta, Léon 52 Garašanin, Ilija 279 Garton Ash, Timothy 363–365 Gaulle, Charles de 98, 99 Gellner, Ernest 262 Genscher, Dietrich 137 Geremek, Bronisław 129, 207, 257 Gerő Ernő 110, 112–115 Ghica, Ion 270 Gierek, Edward 129, 130 Giesswein Sándor 336–338 Gimes Miklós 118 Glotz, Peter 363 Gogol, Nyikolaj Vasziljevics 240 Golescu, Alexandru 270 Gömbös Gyula 89–92, 173, 342, 344–346 Gombrowicz, Witold 174, 178 Gomułka, Władysław 113, 123, 128, 129 Göncz Árpád 139, 140, 257 Gorbacsov, Mihail Szergejevics 137, 143, 145, 229, 235, 359 Gotovina, Ante 132, 156 Gottwald, Klement 104–106 Grillparzer, Franz 185 Gross, Mirjana 280 Grósz Károly 134–137 Grősz József 110 Habsburg Ottó 139, 202, 302, 358 Halecki, Oskar 13, 172, 183, 184, 196, 244, 301
Hanák Péter 96, 97, 251, 307, 369 Hantos Elemér 20, 82–84, 87, 292–294 Haraszti Miklós 360 Harrach Péter 209 Hassinger, Hugo 218 Hauner, Milan 237 Haushofer, Karl 225, 230 Havel, Václav 129, 137, 143–151, 207, 257, 353, 360, 369 Haynau, Julius 46 Heer, Friedrich 183 Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 31 Helfy Ignác 277 Hellmer, Hermann 68 Henderson, Neville 196 Henry René 242 Hentzi, Heinrich 45 Herder, Johann Gottfried 17, 29, 31, 276 Herriot, Édouard 86–88 Hervé, Édouard 242 Herzen, Alexandr Ivanovics 237 Herzl, Theodor 69 Himly, Auguste 13, 242 Hitler, Adolf 20, 75, 77, 81, 89, 94, 98, 181, 183, 194, 211, 224–226, 234, 246, 289, 303, 339, 341, 344, 345, 348, 371 Hlinka, Andrej 77 Hobsbawm, Eric 365 Hock, Karl Ferdinand 183 Hodža, Milan 93, 233, 282, 284, 296, 302, 320, 321 Hofmannsthal, Hugo von 233 Horaková, Milada 106 Horn Gyula 136, 140, 358 Horthy Miklós 74, 76, 79, 85, 89, 91, 92, 179, 226, 247, 250, 257, 258, 262, 313, 339, 341–350, 369 Horváth Mihály 332 Hotowetz, Rudolf 295 House, Edward 290 385
horel2.indd 385
2011.11.08. 9:19:28
Hruscsov, Nyikita Szergejevics 112, 116, 117 Husák, Gustav 125, 126, 145 Iancu, Avram 273 Imrédy Béla 342, 346, 347 Ionesco, Eugène 355 Ionescu, Take 79, 80 István, I., Szent 40, 64, 76, 163, 173, 197, 226, 290, 296, 348 Jäckh, Ernst 213, 218, 219, 221, 224 Jakeš, Miloš 145 Jánosi Ferenc 118 Jaruzelski, Wojcieh 130, 165 Jászi Oszkár 97, 218, 276, 285, 289, 290, 297, 302, 303, 306, 307, 311, 312, 318, 352, 374, 377 Jelačić, Josip 41, 45, 200, 201, 270, 271 Jeszenszky Géza 140 József, II. 31 Judt, Tony 364 Kádár János 113–117, 126, 133–136, 139, 235 Kafka, Franz 70, 190 Kaiser, Jakob 227 Kállay Miklós 347 Kania, Stanisław 130 Kant, Immanuel 276 Kánya Kálmán 90, 91, 295, 296, 347 Károly, IV. 72, 80, 184, 187, 282, 286, 288, 291, 342, 357 Károly Albert (szárd-piemonti király) 29, 39 Károlyi Gyula 85, 344 Károlyi Mihály 169, 288, 289, 303, 338 Kassner, Rudolf 227 Katalin, II. (orosz cárnő) 15, 25 Katusev, Konsztantyin 124
Kautsky, Karl 309 Kavan, Jan 205 Kende, Pierre (Péter) 134, 359 Khevenhüller, Rudolf 55 Khuen-Héderváry Sándor 90, 91 Kiš, Danilo 357, 360 Kis János 139 Klebelsberg Kunó 247 Klima, Viktor 69 Klaus, Václav 145, 147–151, 201 Kleinewefers, Paul 363 Kohl, Helmut 136 Kolder, Drahomír 119 Komarek, Valtr 145 Konrád György 96, 143, 202, 353, 354, 360–363, 369 Kopátsy Sándor 117 Kopitar, Jernej 267 Korošec, Anton 323 Kościuszko, Tadeusz 180 Koszigin, Alekszej Nyikolajevics 123 Kossuth Lajos 20, 38, 44–46, 48, 179, 180, 270, 272–277, 284, 285, 289, 290, 295, 297, 303, 312, 374, 375 Košutić, Mirko 324 Kovács István 116 Kölcsey Ferenc 173 Kuznyecov, Vaszilij 124 Kreisky, Bruno 69, 234, 235, 354 Krek, Janez 330 Kriegel, František 124, 125 Kristóffy József 282 Krleža, Miroslav 127 Krnjević, Juraj 324 Krúdy Gyula 186 Kučan, Milan 152, 154 Kun Béla 74, 289 Kundera, Milan 96, 167, 360 Kunfi Zsigmond 313
386
horel2.indd 386
2011.11.08. 9:19:29
Lacoste, Yves 11, 244 Lakatos Géza 348 Lamartine, Alphonse de 36, 37 Lammasch, Heinrich 330 Latour, Theodor Baillet de 42 Laval, Pierre 83 Lechner Ödön 68 Léger, Louis 13, 243 Leibniz, Wilhelm Gottfried 213, 276 Leó, XIII. (pápa) 333, 337 Leroy-Beaulieu, Anatole 242 Lichtenstein, Alois 329 Liehm, Antonín 362 List, Friedrich 213, 265, 276 Löhner, Ludwig von 269 Losonczy Géza 115, 118 Lajos, XIV. 27, 48 Lueger, Karl 329, 330, 333 Maček, Vladko 325 Mádl Ferenc 142, 257 Magris, Claudio 71, 183, 248, 354, 356– 358 Maiorescu, Ion 270 Malenkov, Georgij Makszimiljanovics 112 Maléter Pál 115, 116–118 Malinovszkij, Vaszil Fjodorovics 238 Maniu, Iuliu 282, 292, 294 Marès, Antoine 12, 241, 249 Mária Terézia 31 Marković, Ante 153 Martonne, Emmanuel de 13, 14, 243 Martonyi János 205 Marx, Karl 308, 309, 311 Masaryk, Jan 104, 106 Masaryk, Tomáš G. 148, 149, 171, 172, 195, 198, 250, 257, 291 Massigli, René 99 Mátyás (Hunyadi) 166
Maugras, Gaston 92, 93 Mayer, Cajetan 44 Mazowiecki, Tadeusz 129 Mazzini, Giuseppe 244, 245, 272, 274, 275 Mečiar, Vladimir 148, 149, 151, 152, 165, 191, 251 Mendès France, Pierre 101 Menzel, Jiří 119 Mesić, Stipe 153, 156 Metternich, Klemens 27–29, 35, 37, 38, 264 Michel, Bernard 18, 193 Michnik, Adam 129, 172, 354, 359, 360 Mickiewicz, Adam 10, 129, 178, 196, 241 Mihu, Ioan 282 Miklós, I. 45 Mikojan, Anasztaz Ivanovics 114, 116 Millerand, Alexandre 79 Milošević, Slobodan 152, 155, 323 Miłosz, Czesław 96, 129, 351 Mindszenty József 110, 115, 179 Mock, Alois 136, 354, 358 Molnár Miklós 177 Molotov, Vjacseszlav Mihajlovics 101 Montalembert, Charles de 332 Mosca, Rodolfo 247 Munin (Carl Martin Iro) 286 Murgu, Eftimie 270 Musil, Robert 185, 186 Mussolini, Benito 76, 78, 80, 81, 89, 90, 92, 296, 340, 341 Nagyatádi Szabó István 319, 320, 343 Nagy Imre 111, 112–118, 135–138, 179, 350, 351 Nagy Vince 303, 306 Napóleon, I. 19, 26, 27, 169, 181, 197, 238, 260 Napóleon, III. 48–51 387
horel2.indd 387
2011.11.08. 9:19:29
Nasszer, Abdel Gamal 116 Naumann, Friedrich 12, 213–224, 230– 234, 265, 276, 285 Németh László 349, 352 Németh Miklós 135, 135, 137, 138 Ninčić, Momčilo 80 Nosek, Václav 105 Novotný, Antonín 119–121 Nyers Rezső 134, 136, 137 Oberwinder, Heinrich 308 Oláh Miklós 319 Oncken, Hermann 218–220, 223 Orbán Viktor 138, 141, 210, 252, 261 Ostrožinski, Ognjislav 269 Palach, Jan 125, 143 Palacký, František 20, 33, 40, 43, 149, 171, 262, 267–269, 277, 278, 351, 358 Palásthy Pál 331 Paléologue, Maurice 79 Palmerston, Lord Henry 29 Papanasztassziu, Alekszandrosz 81 Pašić, Nikola 80 Patočka, Jan 97, 121, 167, 351, 353 Paul-Boncour, Joseph 90 Pavel, Josef 122 Pavelić, Ante 78, 251 Pázmándy Dénes 266 Pekař, Josef 231 Penck, Albrecht 224 Peroutka, Ferdinand 167 Péter, I., Nagy 25, 236 Petőfi Sándor 38, 178 Pichon, Stephen 56 Pietromarchi, Luca 245 Pilar, Ivo 280, 281 Piłsudski, Józef 164, 291, 292, 339, 369 Pitamic, Leonid 218 Pithart, Petr 148
Podgornij, Nyikolaj Viktorovics 124 Popovici, Aurel 233, 257, 282–284, 289 Pozsgay Imre 134–136, 138 Prchlík, Václav 125 Prešeren, France 178 Prevadec, J. 324 Pribičević, Svetozar 324 Prohászka Ottokár 336 Proudhon, Pierre Joseph 275 Pulszky Ferenc 26, 168, 271, 273 Račić, Puniša 324 Radetzky, Johann Joseph Wenzel von Radetz 39, 42, 266 Radić, Antun 322 Radić, Pavao 324 Radić, Stjepan 77, 281, 322, 324 Rádl, Emanuel 169 Rajk László 113 Rajk László, ifj. 137 Rákosi Mátyás 110–113, 117 Ravasz László 110 Reclus, Élisée 13, 242 Reinach, Joseph 287 Renner, Karl 100, 218, 222, 224, 288, 309, 310, 312 Révai József 110 Richelieu bíboros 38 Rieger, Ladislav 43, 271, 277, 278 Ripka, Hubert 132, 240, 302, 306, 307 Robert, Cyprien 236, 268 Rossi, Francesco C. 248 Roth, Joseph 185, 190 Rovan, Joseph 229 Rudolf főherceg 56, 59, 257 Rueff, Jacques 84 Sándor, I. (orosz cár) 29 Sándor, I. (jugoszláv király) 295 Scheicher, Josef 286
388
horel2.indd 388
2011.11.08. 9:19:29
Schlegel, Friedrich 276, 363 Schlögel, Karl 229, 362, 363 Schnitzler, Arthur 357 Schönerer, Georg von 286 Schumacher, Kurt 228 Schuschnigg, Kurt 234 Schüßler, Wilhelm 218, 220–222 Schwarzenberg, Felix 43, 44, 46, 47, 213, 232, 266, 269 Seipel, Ignaz 234, 288, 330 Sikorski, Władisłav 300 Šimon, Bohumil 124 Simonffy József 273 Simor János 332 Sinowatz, Fred 69 Słowacki, Juliusz 178 Smrkovský, Josef 121, 124 Sölch, Johann 244 Sommaruga, Franz 266 Špaček, Josef 124 Srbik, Heinrich von 222–224 Starčević, Ante 322 Stepinac, Alojzije 156 Sternberg, Gaspar 33 Stresemann, Gustav 293 Strossmayer, Josip Juraj 280 Suvich, Fulvio 90 Svevo, Italo 248 Sviták, Ivan 121 Svoboda, Ludvík 103, 121 Szabad György 139 Szabó Ervin 312 Szálasi Ferenc 173, 226, 346–349 Szalay László 266 Széchényi Ferenc 33 Széchenyi István 33 Székely Artúr 87 Szekfű Gyula 168 Szemere Kálmán 319
Szeps, Moritz 257 Szilágyi József 118 Sztálin, Joszif Visszarionovics 102, 104, 111–114, 117–121, 125, 138, 150, 163, 237, 300, 301, 304–306, 351 Sztambolijszki, Alekszandar 326 Sztójay Döme 347, 348 Szuszlov, Mihail Andrejevics 114, 116, 124 Szűcs Jenő 15, 98 Taaffe, Eduard 328 Taillandier, Saint-René 242 Tapié, Victor-Lucien 28, 45 Tardieu, André 13, 82–88, 292–294 Teleki László 270, 271, 273, 274 Teleki Pál 346 Thant, Sithu U 123 Thiesse, Anne-Marie 16 Thomas, Alexandre 242 Thun, Franz 231 Thun Leo 26, 267, 328 Tildy Zoltán 115, 117 Tisza István 73, 252, 282, 286 Tito, Joszip Broz 102, 116, 123, 127, 128, 131, 303–305, 351 Tkalac, Imbro I. 266, 277 Tocqueville, Alexis de 26, 169, 267 Tommaseo, Niccolò 274 Tripalo, Mirko 128 Trumbić, Ante 79, 324 Tuđman, Franjo 128, 152, 154, 251 Türr István 284 Ulbricht, Walter 123 Urbanek, Karel 145 Vaculík, Ludvík 120, 122 Vaida-Voevod, Alexandru 282 Valéry, Paul 14 389
horel2.indd 389
2011.11.08. 9:19:29
Vámbéry Ármin 303 Vámbéry Rusztem 302 Várkonyi Péter 136 Vásárhelyi Miklós 118, 138 Vidal de la Blanche, Paul 13 Vienne, Louis Mathieu de 84, 86, 88, 91 Vilmos, I. 215 Vilmos, II. (Hohenzollern) 212 Vlad, Aurel 321 Vogelsang, Karl von 328–330 Vorosilov, Kliment Jefremovics 109 Vranitzky, Franz 69 Wagner, Otto 68 Wagner, Richard 69 Wałęsa, Lech 129, 130 Walkó Lajos 84–86 Weber, Max 213 Weizsäcker, Richard von 147, 229
Werfel, Franz 185, 190 Wesselényi Miklós 272 Willms, Bernard 363 Wilson, Woodrow 290 Windischgrätz, Alfred 41, 42, 44, 266 Wirsing, Gieselher 223 Wojtyła, Karol (II. János Pál pápa) 129, 143, 156, 209, 181 Wolff, Larry 15, 25 Zajíc, Jan 125 Zamoyski, Władisłav 271 Zeman, Miloš 150, 151, 207 Zichy Nándor 332, 334 Zieleniec, Josef 150 Zita királyné (bourbon-pármai) 187, 357 Zweig, Stefan 66, 68, 185, 187, 357 Zsigmond, III. (Wasa) 181
390
horel2.indd 390
2011.11.08. 9:19:29
