A fejlettnek mondott Nyugat már csak ilyen

szubjektív

„A fejlettnek mondott Nyugat” már csak ilyen „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának!” – figyelmeztette Virág elvtárs a titkárnőjét Bacsó Péter Tanú című, 1969-ben készült filmjében. „A fejlettnek mondott Nyugat általános tendenciáival mentünk szembe […] a törvénymódosításokkal s egyéb jogszabályokkal. Saját tapasztalatból tudhatjuk, hogy ezek a tendenciák nem hozták meg a kívánt, irigylésre méltó eredményeket, ezért nem szabad vakon követnünk őket. Az UNESCO is ezért fogalmazta meg – más, neveléssel-oktatással foglalkozó partnerszervezeteivel együtt – az idei Pedagógus Világnap címét és szlogenjét így: »Kiállni a tanárokért!«” – olvasható az Oktatásért Felelős Államtitkárság 2012-es közleményében a tárca honlapján. Mintha valaki megállította volna az időt vagy visszahajtotta volna a naptárt négy évtizeddel. Tekintsünk el attól a ténytől, hogy az UNESCO-t aligha a magyar oktatási átalakítások ihlették az idézett jelmondat megfogalmazására. Nem feltételezzük, hogy ilyen direkt módon akartak volna üzenni a magyar oktatásirányításnak, hogy álljon ki végre az óvónőkért, tanítókért, tanárokért, akiknek a bére messze elmarad nemhogy a fejlettnek mondott Nyugat pedagógusainak jövedelmeitől, de a kevésbé fejlett országok értékeit is tartalmazó OECD-átlagtól is. Azt azonban már ne tegyük, hogy szó nélkül hagyjuk azt a fejtegetést is, amely az egyes országok oktatási eredményeit próbálja értékelni. Mert az ugyan igaz, hogy nem szabad mindent vakon másolni, ám az is cáfolhatatlan tény, hogy a „fejlettnek mondott Nyugat” országainak többsége előttünk jár ezen a téren. Legalábbis a PISA-vizsgálat – amely a világ legfejlettebb országait tömörítő gazdasági szervezet, az OECD nemzetközi tanulóiteljesítmény-mérési programja – ezt mutatja. És megkockáztatjuk: ennek a kutatásnak az eredményei inkább tekinthetők relevánsnak és tudományosan megalapozottnak, mint a tárca egyes vezetőinek személyes tapasztalata.

Abban ugyanakkor nincs vita, hogy Magyarország valóban egy másik úton jár, mint pél­dául Finnország, Hollandia, Belgium, az Egyesült Királyság vagy Németország, hogy csak néhányat említsünk az oktatás területén a sorban előttünk haladók közül. Ezekben az országokban ugyanis nehezen lehetne elképzelni például olyan helyzetet, amikor az állam háborús viszonyokra emlékeztető módon sajátítja ki az önkormányzatok szakembereit, rekvirálja el (ingyenes használatra) ingatlanjait, tárgyi eszközeit. Ha egy törvényben együttműködési kötelezettséget írnának le, akkor mindkét fél számára elfogadható megállapodásokra gondolnának és nem diktátumok érvényesítésére. Nem neveznének pitiánernek valós problémákat, csak azért, mert nem az övék. Minősítgetés, lekicsinylés helyett inkább a valóság megismerésére és a megoldás megkeresésére fordítanák energiáikat. Nem tennék meg, hogy menet közben egyoldalúan mondanak fel iskolákkal kötött érvényes támogatási megállapodásokat, s nemcsak azért nem, mert ez törvénysértő, hanem azért sem, mert látnák a szerződések mögött a sok ezer gyermeket, pedagógust, szülőt és az általuk elvégzett munkát. Ráadásul a programok kifutása után sem állítanák le őket automatikusan, az eredmények ismerete nélkül, mert a tapasztalatok hasznosítása lenne az elsődleges cél. Nem tekintenének a nem általuk indított fejlesztésekre úgy, mint amelyeket bármi áron be kellene szántani, pláne ha azokat éppen az a közösség finanszírozza, amelynek maguk is a tagjai. Inkább megpróbálnák megérteni, hogy miért esett a választás éppen az ilyen innová­ciók támogatására, ennek érdekében pedig igyekeznének alaposan megismerni azokat. Főként akkor, ha egyébként más területen ők is hasonló megoldásokban gondolkodnának. Felmérnék ugyanis, hogy nem biztos, hogy minden rendben van a fejekben akkor, ha miközben a legfelső szinten, a kormányzati struktúra kialakításakor – a racionalitást valószínűleg jóval meghaladó mértékben – integrálják az irá-

A tar talomból Államosítás – Veszélyes időzavar

2

Az új rendszer lefelé nivellál – Iskolahasználói szemmel az „államosításról” 4 Lannert Judit szerint tíz év múlva erős tanárhiány lehet 6 Életpálya – Elnapolva?

6

Erőszak az iskolában: ki a felelős?

9

Iskolák agresszió nélkül?

10

Konfliktuskezelési tréning gyerekeknek 13 Testmódosítás: divat, lázadás vagy önkifejezés?

16

Nem történelemkönyveket ír – Umberto Ecóról

17

Ötéves sikertörténet: Budapest Bár

20

„Egy építészeti Stradivari”: a Kodály Központ 23 Pannon Filharmonikusok

24

Pedagógusok a filmvásznon: A hírnév (Fame, 1980) 26 Zsánerben – A Mozinet.hu mozgóképes vetélkedője középiskolásoknak 27 Hajdúnánás: feltárt múlt, példamutatás

28

nyítási területeket, addig a rendszer másik végén – a józan ész szabályait szintén félrerúgva – éppen ellenkezőleg cselekednek: szétverik a már létrejött együttműködéseket is. (A közbülső szinten pedig a hatékonyság jegyében mindent megkétszereznek, megháromszoroznak). De ezekben az országokban az sem nagyon eshetne meg, hogy ha egy államtitkár nem ért egyet a kormány döntéseivel és lemond hivataláról, akkor mégsem távozik, hanem marad. Nem kérdés ugyanis, hogy félszívvel, egyet nem értve milyen hatékonysággal lehet küzdeni egy olyan cél eléréséért, amellyel az érintett vezető nem tud azonosulni. Ez „a fejlettnek mondott Nyugat” már csak ilyen.

ÚJ KATEDRA Pedagógusok lapja Kiadja: COMMITMENT Kommunikációs Iroda Kft., 1055 Budapest, Balassi Bálint u. 9–11. félemelet 4., Tel.: 412-09-09, fax: 412-09-08 Felelős kiadó: Ekler Gergely Alapító-főszerkesztő: Pecsenye Éva Felelős szerkesztő: Varga Gabriella, [email protected] Szerkesztőbizottság: Kojanitz László (elnök), Barlai Róbertné, Szebedy Tas Munkatársak: Klotz Mária, Novák Imre, Simonyi Gáspár Tervezőszerkesztő: Molnár Tamás Olvasószerkesztő: Nagy Márton A szerkesztőség címe: 1055 Budapest, Balassi Bálint u. 9–11. félemelet 4., Tel.: 412-09-09, fax: 412-09-08 Hirdetésfelvétel: Kovács Balázs, 30/337-9962, [email protected], www.ypsylonmedia.hu Nyomdai munkák: OOK-Press, Veszprém Felelős vezető: Szathmáry Attila ISSN 0865-6177 (nyomtatott) ISSN 1788-3709 (on-line) 2012.

november

új katedra

1

s ú ly p o n t

Államosítás – Veszélyes időzavar Reális kockázatvállalás vagy felelőtlenség?

A köznevelésről szóló törvényt majdnem egy éve fogadta el az Országgyűlés. Azóta tudható, hogy 2013 januárjától – az óvoda kivételével – állami fenntartásba kerülnek a köznevelési intézmények. Ehhez képest csak november elején kezdhették meg az átadás-átvétel szabályait tartalmazó törvény vitáját a képviselők, amit sürgősséggel, az érdemi véleményütköztetés lehetőségét minimalizálva, a hónap végéig feltehetően le is zavarnak majd. Azonban ha mindez sikerrel jár is, kérdés, hogy a törvényszöveg és a valóság összhangban lesz-e annyira, hogy a kormányzati szándék megvalósuljon, nem is szólva az igencsak szűkre szabott határidőkről.

A tárca érvelése, miszerint a késlekedés oka, hogy a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KIK) felállításáról szóló rendeletet csak nyáron fogadta el a kormány, kifogásnak jó lehet, releváns magyarázatnak azonban erőltetetett. Egyrészt nemigen volt akadálya a KIK működését szabályozó rendelet gyorsabb előkészítésének és akár hónapokkal korábban történő elfogadásának, másrészt – ami lényegesebb – a törvénytervezet előkészítése nyugodtan elkezdődhetett volna a KIK nélkül is. Ebben az esetben nemcsak a mostani kapkodás lett volna elkerülhető – alig néhány hét maradt az érdemi munkára, miközben majdnem egy év ment el a jogszabállyal való szöszmötöléssel –, de jutott volna idő arra is, hogy a leginkább érintett önkormányzatokat is bevonják az átalakítás kereteinek kimunkálásába. Az oktatásirányítás átszervezése Ha az intézményfenntartó központ felállítása reá­ lis időkeretben zajlott volna, akkor nem október utolsó napján kellett volna kinevezni a tanke­ rületek vezetőit, s nem most kezdődne a többi munkatárs kiválasztása sem. A csúszás azért aggasztó, mert nekik idén az átadási-átvételi folyamat – állam részéről való – menedzselésében, januártól pedig már több ezer intézmény fenntartásában lenne kulcsszerepük. November elején azonban úgy tűnik, hogy bár tankerületi igazgatók már vannak, ám munkafeltételeiket – legalábbis jogszerűen – legkorábban talán decembertől, a törvény elfogadását követően lehetne részben biztosítani. Részben, hiszen leendő munkatársaik többsége december vé­ géig még az önkormányzatok alkalmazottja, de a tárgyi feltételek „tulajdon- és használati jogát” tekintve is hasonló a helyzet. És talán – mivel az önkormányzatok, az intézményfenntartó központ és a minisztérium vezetői is arról számoltak be különböző fórumokon – az önkormányzati erőforrásokra spekuláló tankerületek könnyen hoppon maradhatnak, az infrastruktúra és a szakapparátus egy része ugyanis a járások felállásakor már elkelt, más része pedig nem mobilizálható. Például azért nem, mert sok polgármesteri hivatalban fizikailag sem biztosítható a járások és a tankerületek elhelyezési igényeinek kielégítése, másrészt a szakapparátus létszáma is véges. Már a kisebb városok önkormányzatainál is gyakorlat, 2

2012.

november

új katedra

hogy az oktatási intézmények fenntartásával ös�szefüggő munkát végző szakember más – kulturális, szociális, sport-, ifjúsági stb. – feladatokat is ellát, így távozása esetén több terület maradna ellátatlanul. Másutt az oktatási feladatok helyben maradó nagy aránya – óvodafenntartás, iskolák működtetése stb. – indokolja, hogy a jegyzők ragaszkodjanak munkatársaik megtartásához. Az oktatási területért felelős tárca későn érzékelte az osztozkodás szempontjából hátrányos pozícióját – amit egyébként szinte kizárólag saját késlekedésének köszönhet –, ezért radikális javaslatot fogalmazott meg a törvénytervezet egyik korai változatában. Eszerint a feladat működtetéséhez szükséges személyek, ingatlanok és tárgyi eszközök automatikusan átkerültek volna a tankerületekhez, ennek érdekében pedig kísérletet tettek arra is, hogy az önkormányzatok és a járások között korábban megkötött megállapodásokat újratárgyaltassák. Ezt az indítványt azonban a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium érthető okokból még a beterjesztés előtt megtorpedózta, így az már nem is szerepel a benyújtott jogszabálytervezetben. A körvonalazódó kép mindenesetre nem arra utal, hogy az új rendszer olcsóbban, hatékonyabban és magasabb színvonalon működik majd. A fenntartással és működtetéssel összefüggő feladatok három szereplő – járások, tankerületek és önkormányzatok – között oszlanak majd meg, amelyeket az említett szervezetek a mainál lényegesen magasabb létszámmal és nagyobb infrastruktúra igénybevételével próbálnak majd elvégezni. Az oktatásirányítás minőségét pedig nyilván érdemben befolyásolja, ha lényegében az utcáról kell toborozni a jövendő apparátus tagjainak jelentős részét. Nekik a szakmai felkészültséget – mind oktatási, mind közigazgatási szempontból – bevetés közben kellene megszerezniük, aminek a sikere legalábbis esetleges. (Ebben a helyzetben nem tűnik kellően megfontoltnak a KIK magatartása, amikor is a központ nem kívánja átvenni azokat a jelenlegi önkormányzati munkatársakat, akiknek a végzettsége nem megfelelő. Könnyű belátni, hogy finnyáskodás helyett célszerűbb és hatékonyabb lenne inkább a működtetési rutinnal rendelkezők képzésére koncentrálni: átmeneti alkalmazás lehetőségének felkínálásával

támogatni, hogy esetlegesen már megkezdett tanulmányaikat befejezzék, vagy rávenni őket a szükséges képesítés megszerzésére.) Tény, hogy mind az intézményfenntartó központ, mind a tárca vezetése elkalkulálta a tankerületi igazgatóságok elhelyezési lehetőségeit. Felmérés, tapasztalat helyett illúziókra alapoztak. Önkormányzati vezetők beszámolói szerint sok helyen meglepődtek, hogy nem tudnak majd 8-10 embert leültetni a mostani 3-4 szakember helyére, hogy nincsenek okostelefonok, számítógépek, és megdöbbentek, hogy az osztályvezető sem szolgálati autóval, hanem busszal közlekedik. Mindez tükröződik a törvénytervezet szövegében is. Már nem feltétlenül ragaszkodik a központ a hivatalokban megoldható zsúfolt elhelyezési lehetőségekhez, más, önkormányzat által biztosított megoldások is szóba jöhetnek. Az irány jónak tűnik, hiszen szerencsés és kívánatos is, hogy a fenntartási feladatokat ellátó szervezet előbb-utóbb fizikailag is elkülönüljön az önkormányzatoktól. A gond sokkal inkább az, hogy – úgy tűnik – sok helyen a realitásokat megismerve sem igazították az előzetesen megfogalmazott igényeket a valódi szükségletekhez. Államosított iskolák Az iskolák világát persze jobban érdekli, mi lesz az ott dolgozók sorsa, kell-e változtatni az intézmény programján, ki lesznek-e fizetve rendben a bérek, a közüzemi és karbantartási számlák. A minisztérium állítja, hogy zökkenőmentes lesz az átállás és csak az irányításban részt vevők veszik majd észre a változásokat. Az ígéret tehát arról szól, hogy a diákok és szüleik mellett a pedagógusok számára sem lesz érzékelhető a fenntartóváltás. Elvileg az iskolák futó programját és az ennek megvalósítására alkalmazott pedagógusokat és oktatást segítő munkatársakat is átveszi az intézményfenntartó központ, sőt már a január első napjaiban esedékes decemberi fizetést is innen kapják majd az érintettek. (A működtetést nem vállaló önkormányzatok intézményeiben foglalkoztatott technikai dolgozókra ugyanakkor más szabály vonatkozik: esetükben a központi költségvetés nem biztosítja az utolsó havi bér fedezetét, azt a korábbi fenntartónak kell előteremtenie.) A status quo ugyanakkor kimondva és kimondatlanul is ideiglenes csupán. Szeptembertől

s ú ly p o n t ugyanis – legalábbis a ma még hatályos jogszabályok szerint – életbe lép a köznevelési intézményekben foglalkoztatottak új munkarendje és az ehhez kapcsolódó életpályamodell. (Utóbbi bevezetésének ideje bizonytalanná vált, az elmúlt hetek kormányzati nyilatkozataiból a biztos halasztásra és az eredeti időpont betartására egyaránt számos példát hozhatnánk, a munkavégzésre vonatkozó új szabályozás bevezetése körül azonban csend van. Ez azt is jelentheti, hogy ezek életbelépése időben elszakadhat az új illetményrendszer bevezetésétől.) Legkorábban szeptembertől indulhatna el a változásokat támogató (vagy legalábbis ahhoz kapcsolt) új finanszírozási modell is, amely az intézményi feladatok alapján számított pedagóguslétszám szerint biztosítana támogatást a bérek kifizetéséhez. Ennek metódusát, részleteit lehet, hogy a minisztérium vezetői már ismerik, az érintettek, az óvodák, iskolák, kollégiumok és más intézmények azonban nem. Pedig ez nem részletkérdés, számos szakértő szerint az új rendszerben kevesebb állami támogatás érkezik majd, ami miatt a futó pedagógiai programok jelentős megcsonkítására lehet szükség, és sokan számíthatnak arra is, hogy elveszítik állásukat. A törvénytervezet benyújtott változata szerint bizonyosan nem veszi majd át (pontosabban csak a tanév végéig, határozott időre alkalmazná) a KIK azokat a pedagógusokat és oktatást segítő munkatársakat, akik nem rendelkeznek a munkakörük ellátásához szükséges képesítéssel. Ez a lépés első ránézésre a minőséget lenne hivatott szolgálni, valójában azonban szakmailag átgondolatlan, igazságtalan és pazarló szituá­ciókat teremt; egyes helyeken, például a kisebb településeken ellehetetlenítheti az intézmények működését. Gyakran egyébként sem dönthető el egyértelműen, hogy az adott képesítés megfelelő-e (például a szakképzésben a gyakorlati oktatók esetében), másrészt indokolatlanul zárja ki a továbbalkalmazhatók köréből azokat, akik a szükséges képesítést éppen megszerezni igyekeznek. Méltányosabb, hatékonyabb és az érintett személyek és intézmények érdekét jobban szolgáló megoldás lenne ezért egyfelől egy rugalmasabb, megfelelő korlátok között a helyi mérlegelést is lehetővé tévő szabályozás, másrészt elegendő türelmi időt kellene biztosítani azok számára, akik a munkakörhöz előírt képesítés megszerzése érdekében elkezdték vagy elkezdik tanulmányaikat és azt ésszerű határidőn belül teljesítik is. Nehezedik az intézményvezetők munkája is. Bár sokak szerint a törvény egyszerű telephelyvezetőkké minősíti vissza őket, hiszen sem a pedagógusok, sem a technikai dolgozók munkáltatói nem ők lesznek, dolgukat éppen ez teszi majd bonyolulttá. Nem kérdéses, hogy valamennyi szereplő – diákok, szülők, alkalmazottak – szemében ők maradnak a vezetők, sőt

az intézményfenntartó központ és a működtető önkormányzatok is tőlük várják majd el az operatív irányítást. Mindeközben jogosítványaik látványosan szűkülnek, amin az sem változtat, hogy az intézményfenntartó központ a munkáltatói jogok – egyelőre meghatározatlan körét – átruházhatja rájuk. A működtetést vállaló önkormányzatok ezt csak bonyolult szerződésekkel tehetnék meg, a jelenlegi helyzetben azonban amúgy is inkább tartózkodónak tűnnek ebben a kérdésben. Természetesen az intézmények állami fenntartásba vétele során is meghatározó kérdésként jelenik meg az új fenntartó vagyonhasználati, egyes esetekben vagyongazdálkodási joga. Sokan azt is megkérdőjelezik, hogy az önkormányzati vagyon állam részére történő használatba, kezelésbe adása lehetséges-e a törvényben meghatározott módon az alapozó jogszabályként definiált, minősített többséggel elfogadott önkormányzatokról szóló törvény módosítása nélkül. Praktikus szempontból foglalkozni kell olyan – a minisztérium egyes vezetői szerint pitiáner – kérdésekkel is, hogy miként lehet elérni, hogy a fenntartók az ingyenes használatba kapott vagyonnal ésszerűen bánjanak (energiafelhasználás, állagmegóvás, felújításokban való részvétel stb.), és a különböző működtetési konstrukciókban ki az, aki az ingatlan hasznosítási lehetőségeiből bevételre tehet majd szert, azt hogyan használhatja fel. Meg kell fontolni azt is, hogy azon intézmények esetében, ahol a működtető is az állam lesz, meghatározott célokra miként biztosítható használati jog az önkormányzatoknak (sok helyen ugyanis az iskola a település egyetlen közösségi célokra is igénybe vehető ingatlana). Merev szabályozás, veszélyeztetett intézmények Az államosítás szabályai meglehetősen rugalmatlanok, ami komoly nehézséget okoz az általánostól eltérő formában működő intézmények esetében. Elsősorban a társulások által fenntartott intézmények, a többcélú intézmények és az Európai Unió támogatásával működő programokban részt vevő intézmények helyzete kezelhető nehezen az új körülmények között. De még náluk is bizonytalanabb helyzetbe kerülhetnek azok a nem állami, nem egyházi fenntartású intézmények, amelyek köznevelési megállapodás alapján kapnak támogatást önkormányzatoktól. Az átadás-átvételi törvény automatikusan feloszlatja a társulásokat, ami az elmúlt másfél-két évtized egyik fontos, a hatékonyság irányába ható fejlesztését zúzza porrá, miközben ennek sem szakmai, sem szervezeti indoka nincs. Az intézmények állami fenntartásba vétele ugyanis semmilyen elvi vagy gyakorlati akadályt nem gördít az elé, hogy ezeknek az óvodáknak, iskoláknak, kollégiumoknak és más köznevelési

feladatokat ellátó intézményeknek a fenntartása és működtetése – akár egy szervezet által, akár megosztva – továbbra is társulás keretében történjen. Mellette ugyanakkor több érv is szól, például a finanszírozási és irányítási hatékonyság, a kialakult szervezeti kultúra, a garantált tanulási utak biztosítottsága. Mindenesetre a törvény vitája során még van mód olyan megoldást találni, amellyel elérhető, hogy a fenntartóváltást követően ne semmisüljenek meg a gyakran évtizedes munkával kimunkált, hatékony szervezeti együttműködések. Jelen állás szerint a többcélú intézmények is a feldarabolás sorsára juthatnak. Az óvoda – mivel ezek fenntartója a jövőben is az önkormányzat lesz – automatikusan leválik ezekről az intézményekről, de a többi intézmény sorsa is bizonytalan. Pedig könnyű belátni, hogy e hosszú folyamatok eredményeként létrejött működési forma esetében indokolt lenne mérlegelési, egyéni elbírálási lehetőséget biztosítani a további működést illetően (s ebbe beleértjük az óvodával való további együttműködést is). Igaz, a működési tapasztalatok nagyon eltérőek, de éppen ezért megfontolandó egy rugalmasabb szabályozás kialakítása. (S akkor még nem szóltunk arról, hogy a korszerűnek és eredményesnek tekintett oktatási rendszerek fejlesztése is ilyen irányt vett az elmúlt évtizedekben.) Külön csomagba tartoznak azok az intézmények, intézménycsoportok, amelyek éppen néhány éve kezdtek szorosabb együttműködést kialakítani, uniós támogatással. Esetükben a részekre szabdalás egyúttal a támogatási szerződés felmondását is jelentené, ami – a projekt végéig szóló fenntartási kötelezettség megszegése miatt – több tízmilliárdos támogatási ös�szeg visszafizetési kényszerét is eredményezné. A kormány – úgy tűnik –, ha szükségből is, de belátta ennek értelmetlen voltát (a korábbi törvényszöveg-változatok még komoly finanszírozási szankciókat tartalmaztak azokra az esetekre vonatkozóan, ahol a támogatási szerződés nem módosítható), így legalábbis a projektek lezárásáig változatlan formában működhetnek az érintett intézmények. Ez egyúttal talán reményt ad arra is, hogy ezt követően – érdemi hatásvizsgálat elvégzése után – sem verik majd szét a jól működő együttműködéseket, hanem helyet találnak számukra az új fenntartási-működtetési struktúrában. Nyitott kérdés ugyanakkor, hogy ki legyen januártól a futó projektek gazdája, hogyan alakuljon a felelősség, a finanszírozás, az irányítási jogosultságok megosztása. A törvénytervezet gazdájaként az állam a javaslatban nem fogalmazott meg sem nagyvonalúnak, sem és�szerűnek nevezhető megoldást. A logikus ugyanis az lenne, ha azok vinnék tovább a programok menedzselését, akik azt a legjobban ismerik, ők felügyelnék a vállalt szakmai és infrastrukturális fejlesztések menetét és gazdálkodnának az eh2012.

november

új katedra

3

S ú ly p o n t hez szükséges forrásokkal és javakkal. Az előterjesztés ezzel szemben – egyoldalú haszonelvű megközelítéssel, de zavarosan – egy megosztott felelősségi, irányítási javaslatot tartalmaz. Alighanem ez lenne a legrosszabb opció; ennél már az is jobb változat, ha az intézményfenntartó központ válik minden területen a projektért felelős szervezetté s egyúttal vállalja annak későbbi fenntartását is. Szerencsére – a korábbi elképzelésekkel szemben – legalább a projekt ideje alatti önrész-finanszírozás kérdése megoldottnak tűnik, azt ugyanis a költségvetés magára vállalná. Végül a komoly kockázattal szembenéző intézmények körébe tartoznak azok a nem állami, nem egyházi fenntartású intézmények, amelyek

feladataik ellátásához köznevelési szerződést kötöttek önkormányzatokkal. A korrekt megoldás az lenne, ha a szerződéseket változatlan feltételek mellett hagynák kifutni. Ezzel szemben a törvénytervezet szerint a megállapodásokat felülvizsgálnák, és azokat a következő tanévtől az állam egyoldalúan módosíthatná, illetve felmondhatná. Mindezt anélkül, hogy megközelítőleg is felmérték volna, milyen tartalmú és összességében milyen összegű szerződésállományról van szó, és az érintett intézmények milyen az állam által el nem látott feladatokat vállaltak át. Azzal azonban nagyon is tisztában vannak, hogy az egyoldalú szerződésmódosításokkal vesztett pereket vesznek a nyakukba s komoly kártérítési

kötelezettséggel kell számolniuk, ami azonban az igazságukat kereső intézmények számára aligha jelent vigaszt. Mire évek múlva a számukra kedvező döntések megszületnek, már régen be kell zárniuk kapuikat. Az államosítási folyamat tehát összességében meglehetős kockázatokkal indul. A tervezők szinte minden esetben úgy számolnak, hogy minden optimálisan alakul majd, a felmerülő problémák megoldhatók, az irreálisnak tűnő határidők tarthatóak lesznek, a váratlan kiadásokra pedig lesz fedezet. Tekintettel arra, hogy mekkora rendszer átalakításáról van szó, mindez nem egyszerűen kockázatos, de felelőtlen játszmának is tűnik. F L

Az új rendszer lefelé nivellál Iskolahasználói szemmel az „államosításról”

Jogi és eljárási kérdéseket így-úgy tisztáz ugyan a köznevelési intézmények állami fenntartásba vételéről szóló törvény tervezete, ám a 2013 január­jától életbe lépő új működéssel kapcsolatos számos kérdésre nem ad választ. Más törvények, miniszteri és helyi rendeletek, szabályzatok, utasítások módosítására és létrehozására van még szükség ahhoz, hogy világosabb kép alakulhasson ki. Az alábbi gondolatok nem az önkormányzati iskolák állami fenntartásba vételének szükségességéről folyó vitába kívánnak beleszólni – ez a vita amúgy is eldőlni látszik egy időre, mielőtt még érdemben elkezdődhetett volna –, nem is az új konstrukció hosszú távú előnyeiről és hátrányairól szólnak, még csak nem is az új fenntartó vagy a működtető gondjaival foglalkoznak. Sokkal inkább azokat a problémákat igyekeznek számba venni – természetszerűleg a teljesség igénye nélkül –, amelyekkel az iskolák jó része (dolgozók, vezetés és iskolahasználók) a változások nyomán valószínűleg szembe kerülnek majd.

Az iskolai munka finanszírozása Valójában nem tudjuk, hogy az új rendszerben 2013. januártól milyen logika alapján finanszírozza majd az egyes iskolákat az állam. Kérdés, hogy az új fenntartó januártól átveszi-e a status quót minden csoportbontással, plusztanórával, szakkörrel, sport- és színjátszó körrel és egyéb, az önkormányzati fenntartó által eddig finanszírozott szabadidős tevékenységekkel, valamint az ehhez tartozó tanári státusokkal, és finanszírozza-e ezt legalább a tanév végéig, vagy ezeket a foglalkozásokat egy csapásra meg kell szüntetni. A nyilatkozatok szerint a tanulók és a tanárok semmit sem fognak érezni az átállás nehézségeiből, ami ad némi reményt, hogy legalább a tanév végéig ezeket a programokat folytathatják az iskolák. Mindez persze bizonytalan és a rendszer logikájának némileg ellentmond, hiszen az új fenntartó a rendelkezésére álló rövid idő alatt aligha vizsgálhatja az adott program szakmai indokoltságát, vagyis kénytelen lenne elfogadni ezeket, ugyanakkor kérdés, hogy rendelkezni fog-e megfelelő forrásokkal. Sajnos ez a probléma nemcsak az átmenet évében jelenik majd meg, hanem az új struktúra egyik alapproblémája. A fenntartó önkormányzatok többsége ugyanis az állami normatíva mellett rendelkezik saját bevételekkel is, így módjában állt mérlegelni, hogy milyen többletszolgáltatást lát indokoltnak finanszírozni (csoportbontás, 4

2012.

november

új katedra

plusz nyelvi óra, szakkör). Az új fenntartónak azonban nincs önálló bevétele, mindössze a valószínűleg normatív módon neki leosztott állami pénz további – valószínűleg normatív – leosztását végzi majd. Nem hisszük, bár reméljük, hogy a költségvetés mai helyzetében a támogatás a minimumon felül tartalmaz majd valamilyen puffert, aminek a terhére a tankerületek majd szakmai mérlegelés tárgyává tehetik az éppen folyó, minimálison felüli szolgáltatások indokoltságát és finanszírozását. Mindez persze azt fogja jelenteni, hogy talán tanév közben, talán csak a tanév végén, de az iskoláknak felül kell vizsgálniuk pedagógiai programjukat, jelentős részüknek csökkenteniük kell a szolgáltatásaik mértékét. Mondhatnánk, hogy erre a jogszabályi kötelezettség mellett az új kerettanterv és helyi tanterv miatt amúgy is szükség van. Mindez az átmenet problémáit nem oldja meg, hiszen az új tantervet felmenő rendszerben kell bevezetni, így 2013 szeptembere után még legalább három tanévig életben van a régi is (jogszabály szerint is), aminek a finanszírozhatósága már sok esetben kérdéses lehet. Minderre megoldást jelenthetne, ha legalább ezekre a tanévekre a finanszírozás nemcsak normatív módon, hanem a helyi program figyelembevételével történne. Persze nem ilyen időket élünk, ennek a megoldásnak nincs sok esélye. Így viszont bizonyosan nem tartható be az az ígéret, hogy a tanulók és a szülők

semmilyen negatív hatást nem érezhetnek meg a változásokból. Elméleti lehetőségként persze fennáll, hogy az eddigi fenntartó, a működtető önkormányzatok finanszírozzák a minimumon felüli pluszokat, ám ennek a technikája teljesen kidolgozatlan (például fizethet-e a működtető a tanárnak?), illetve az önkormányzatok arról panaszkodnak, hogy az elvonások miatt 2013-tól minderre forrásuk sem lesz. De ha még lehetne is: a szakmai munka önkormányzati pluszfinanszírozása éppen az új rendszer létrehozásának ideológiai fundamentumát, az egyenlőséget veszélyeztetné. Általában véve meg kell barátkoznunk a gon­ dolattal, hogy a rendszer működésének logikája a lefelé nivellálás irányába hat. Így egyfelől két­ ségtelenül megőrizhetővé válik a nehéz helyzetben lévő önkormányzatok által eddig fenntartott iskolák működőképessége, másfelől viszont a kötelező minimum felett finanszírozott iskolák helyzete szükségszerűen – és az iskolahasználók által is érzékelhetően – romlani fog. Ki mit fizet? A kérdésre a válasz látszólag egyszerű: a szakmai, nevelő-oktató munkát a fenntartó, míg az intézmény működtetését a működtető önkormányzat. Igen ám, de például ki finanszírozza a papírt? Attól függ, hogy mi kerül rá? Tantárgyi teszt vagy levél a helyi Gamesznek? Általában véve bizonyos

S ú ly p o n t tárgyi eszközök használatánál vagy nem választható szét a két funkció, vagy nem érdemes ezeket szétválasztani (például részletes kimutatást gyártani a papírfelhasználás funkcióiról). De egy iskola életében amúgy is vannak olyan funkciók, amelyeket nehéz szétválasztani. Az, hogy az épület tiszta-e vagy koszos, hogy a függöny ízléstelen-e vagy szép, hogy az ebéd megfelel-e az egészséges táplálkozás követelményeinek vagy sem, hogy a felhasznált fénymásolópapír újrahasznosított-e vagy sem stb. – nemcsak működtetési, de nevelési kérdés is. Kérdés, hogy a működtetésért felelős önkormányzatok döntéshozó gazdasági szakemberei mennyire fogják akceptálni az ilyesfajta felvetéseket. (A funkciók szempontjából mindez a foglalkoztatottak szintjén sem egyértelmű, az átvételt szabályozó törvénytervezet funkcionálisfeladat-definíciója jogi értelemben talán megnyugtató lehet, de az iskolák működésének szempontjából számos kérdést vet fel.) Reális veszély, hogy a költségvetési présben mindkét érdekelt fél – fenntartó és működtető – úgy véli majd, hogy az adott költség a másik illetékességi körébe tartozik és egyikük sem akarja majd finanszírozni. Az igazgató majd lobbizik mindkettőnél, de ha nem jár sikerrel és nem tudja alapítványi forrásból sem megoldani, akkor nincs más választása, mint hogy feladja a küzdelmet, és a program meghiúsul. Félő, hogy ez kezdetekben alapvető működési problémákat is okozhat. Hogy elkerüljük ezeket a csapdákat, érdemes lenne nemcsak definíciós szinten elkülöníteni a funkciókat, de taxatíve felsorolni, hogy mely kiadásokat kell a fenntartónak és melyeket a működtetőnek fedeznie, különben a fenntartó és a működtető vitájának és egymásra mutogatásának a vesztese az iskola és a gyerek lesz. Az igazgatói hatáskörök Azzal, hogy az iskolák megszűnnek költségvetési szervek lenni, sokak szerint könnyebb lesz az iskolavezetők feladata, hiszen csak a pedagógiai munkával kell majd törődniük. Ez az állítás szépen hangzik, de sajnos sem a jogszabályok, sem az élet nem igazolja. Az intézményvezetőktől a fenntartóváltás jogokat és hatásköröket vesz el, ugyanakkor a nemzeti köznevelésről szóló törvényben megfogalmazott valamennyi felelősséget náluk hagyja (miközben a kötelező óraszámuk nő, a fizetésük pedig sok esetben csökken). A hatáskörök és a vezetői felelősség ugyan eddig sem voltak mindig egyensúlyban, de ez az egyensúlytalanság most végképp elbillenni látszik. Egyrészt az intézményvezető ráhatása a szakmai munkára is nyilvánvalóan csökken, hiszen a munkáltatói jogok átkerülnek tőle a fenntartóhoz, és nem fog olyan anyagi forrásokkal sem rendelkezni, amelyekkel ösztönözhetné alulfizetett pedagógusait, másrészt pedig a körülmények arra fogják kényszeríteni, hogy foglalkozzon a működtetés kérdéseivel is.

Ezután kétféle vezetői stratégia és attitűd lehetséges. Az egyik értelmében az igazgató az iskolahasználói igényekre és panaszokra (miért nincsenek szabadidős foglalkozások, plusznyelvóra; miért nem tud tanítani az új fizikatanár; miért koszosak a vécék stb.) széttárja a karját és felfelé mutat vagy az önkormányzatra, vagy a KIK-re (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ). Ő a szakmai munkáért felelős, de még azért sem teljesen, hiszen nem ő alkalmazta a fizikatanárt, nem utasíthatja a takarítókat és egyébként sincs pénze. Ez azért nem jó, mert a szülő szemében mégiscsak az igazgató a felelős, hiszen a szülő az iskolával van kapcsolatban, nem rohangálhat a panaszaival a Gameszhez, ráadásul a felettes szervek sem fognak örülni annak, hogy az igazgató folyton rájuk mutogat. Vagyis amennyiben az igazgató nem akarja magára vonni a szülők, a tankerület és az önkormányzat neheztelését, és jól működő iskolát akar, kénytelen lesz továbbra is felvállalni olyan ügyeket, amelyeknek a megoldására ettől kezdve már sem pénze, sem pedig valódi hatásköre nem lesz. Fizetések Nem világos, hogy a döntéshozók tisztában vannak-e azzal, hogy 2013 januárjától hány pedagógus szenved el kisebb-nagyobb jövedelemcsökkenést. Az intézményfenntartó központ költségvetését nézve többen aggódnak, hogy a 2013-ra rendelkezésre álló kb. 420 milliárd forint óvatos becsléssel is legalább 100 milliárddal kevesebb, mint amennyibe a rendszer fenntartása 2011-ben került, ami felveti a kérdést: honnan származhat a megtakarítás? A pedagógusok, illetve a pedagógiai munkát közvetlenül segítő alkalmazottak egy részének elbocsátása legfeljebb az új munkarend bevezetésétől kezdve, vagyis leghamarabb 2013 júliusától képzelhető el, ám az elbocsátások költsége és kivitelezhető mértéke miatt aligha keletkezik ilyen nagyságrendű megtakarítás. Ennél sokkal hatékonyabbnak bizonyulhat a KIK-hez tartozók jövedelmének csökkentése. A nyilatkozatokból kitűnik, hogy januártól az állami fenntartásba vont intézményekben dolgozó pedagógusok és a pedagógusi munkát közvetlenül segítő alkalmazottak (iskolatitkár, informatikus, könyvtáros) – majdnem másfél százezer ember – csak a jogszabályokban előírt minimumot fogják kapni. Kétségtelen, hogy az iskolafenntartó önkormányzatok egy része nehéz anyagi helyzete miatt már most is csak a kötelező minimumot finanszírozza, sőt vannak helyek, ahol a túlórákat sem fizetik ki, ám számos fenntartó a kötelezőnél valamivel többet nyújt. Nem ismerünk erre statisztikai adatot, de bizonyos közvetett adatokból meglehetősen nyugtalanító következtetéseket vonhatunk le. 2011-ben például a tízéves közalkalmazotti jogviszonnyal rendelkező középiskolai tanár bértábla szerint

(H4) 148 900 Ft garantált illetményt kapott, ugyanakkor egy felmérés szerint a tízéves gyakorlattal rendelkező tanárok átlagfizetése ennél több mint 30 százalékkal volt magasabb, 198 000 Ft.1 A különbség forrása igen változatos lehet: szakvizsgások magasabb besorolása, túlóra, többletfeladatokhoz rendelt kötelező pótlékok, címpótlékok, minőségi bérpótlék, jutalmak, egyéb keresetkiegészítések, illetve – függetlenül attól, hogy a fenti statisztika tartalmazza-e – a cafetéria (utazási, étkezési és egyéb támogatások). A költségvetés helyzetét figyelve nyilvánvalónak tűnik, hogy a cafetéria, a jutalom és egyéb keresetkiegészítések a beolvadás időpontjától megszűnnek. Nem tudjuk, hogy mi történik majd a cím-, illetve a minőségi bérpótlékokkal, valamint hogy a kötelező pótlékok esetében az új fenntartó megtartja-e a korábban megállapított mértéket vagy éppen lecsökkenti a minimum pótlékra. Nehéz megbecsülni, hogy hány közalkalmazottat és milyen mértékben érint majd a keresetcsökkenés, de félő, hogy az érintetti kör jelentős részét: több tízezer alkalmazottat. De a csökkenés is jelentős mértékű, néhány százaléktól akár 30-40 százalékig is terjedhet egyénenként. Különösen aggasztó és nem kis morális válságot eredményezhet, hogy valószínűleg éppen azok a dolgozók lehetnek leginkább érintettek a fizetéscsökkentésben, akik eddigi munkájuk alapján többletjavadalmazásban részesültek, vagyis az iskolai munka meghatározó szereplői: azok a tanárok, akik a nevelőtestület húzóemberei, osztályfőnökök, munkaközösség-vezetők, vezetők és iskolatitkárok. Mindez annak a fényében, hogy a pedagógusfizetések reálértéke fél évtizede évről évre csökken, és hogy 2010-ben elveszítették a tizenharmadik havi fizetésüket is, olyan tény, amely negatívan befolyásolhatja az átalakítás iskolai fogadtatását és az egész iskolai szakmai munkát. * Hosszan folytathatnánk még a sort azokkal a kérdésekkel és problémákkal, amelyekre az átalakítás előtt nem egészen két hónappal még nem látszanak válaszok és megoldások. Függetlenül attól, hogy mi a véleményünk az átalakítás hasznáról, most már közös érdek, hogy a fenntartóváltás minél kisebb megrázkódtatást okozzon a közoktatás működésében, és hogy az új rendszer előnyeit sikerüljön minél jobban kihasználni, míg a hátrányos hatásait igyekezzünk mérsékelni. Ehhez természetesen az érintett szereplők közös munkájára és együttműködésére van szükség, arra, hogy a részletszabályok kialakításakor pénzügyi és jogi szempontok mellett a köznevelési szakértelem is hangot kapjon helyi és kormányzati szinteken egyaránt. N I K L A I VERA 1 http://eduline.hu/kozoktatas/2010/6/22/20100622_ tanari_fizetesek_brutto_berek

2012.

november

új katedra

5

s ú ly p o n t

Katasztrófa lenne egy Medgyessy 2.0-féle béremelés Lannert Judit szerint tíz év múlva erős tanárhiány lehet

Katasztrófa lenne, ha a pedagógus-életpályamodell csak egyfajta Medgyessy 2.0-ként egy egyszerű, általános béremelés lenne – véli Lannert Judit. Az oktatáskutató felhívja a figyelmet arra, hogy már középtávon komoly tanárhiány várható, és úgy véli, ma az a legfőbb gond, hogy a pedagógustársadalom kontraszelektált.

– Sokszor hallani, hogy Magyarországon sok a tanár, az egy tanárra jutó gyerekek száma alacsonyabb, mint máshol, ugyanakkor ennek ellentmondani látszik az a néhány évvel ezelőtt végzett kutatás, amely kimutatta, hogy a pedagógusok munkaterhelése magas. Mi ebben az igazság? – Ezt lehet statikusan és dinamikusan is nézni. Ha statikusan nézzük és az OECD-arányokkal vetjük össze, akkor azt találjuk, hogy nálunk egy pedagógusra valóban kevesebb gyerek jut, mint általában a többi fejlett országban, és ez főleg az általános iskolára igaz. Ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy más országoknál több erőforrást fordítunk az oktatásra. Ez önmagában nem lenne gond, hiszen a leszakadó térségekben nagyon sok a hátrányos, halmozottan hátrányos gyermek, és az ő felzárkóztató nevelésük, oktatásuk nagyobb pedagóguslétszámot igényelhet,

de azt is látni kell, hogy vannak olyan országok, amelyek kevesebb erőforrással is hasonló vagy jobb eredményt érnek el, mint mi. Tehát nemcsak az erőforrás mennyisége, de a minősége, szerkezete is érdekes ahhoz, hogy egy befektetés jól hasznosuljon. Ráadásul paradox módon néhány év múlva éppen, hogy hiány lesz pedagógusokból Magyarországon. Évtizedek óta nem foglalkoztunk azzal, hogy valamilyen teljesítményhez igazított, megfelelő bérrendszert alakítsunk ki. Rossz kompromisszumok sora vezetett oda, hogy – tisztelet a kivételnek – mára rendkívül kontraszelektált lett a pedagógustársadalom. – Ráadásul eléggé elöregedett. – Igen, és ez talán még nagyobb baj. Jóval többen vannak a pályán a 40-50 évesek, mint a fiatalok. Ha tíz év múlva ez a korosztály nyugdíjba megy, és nem lesz elég vonzó a pálya a fiataloknak, nagyon erős tanárhiánnyal kell számolnunk.

Európában ez már sok helyen bekövetkezett, tehát nem egyedi, magyar jelenségről van szó. A legszomorúbb az – s ezt kutatások bizonyítják –, hogy nálunk egy abszurd, fordított jelenség figyelhető meg: a 40-50 éves pedagógusok sokkal inkább innovatívak, mint a fiatalok, használják a csoportmódszereket, differenciálást, kooperatív módszereket. Tehát ha nyugdíjba mennek az idősebb, a korszerű pedagógiát inkább képviselő tanárok, nemcsak mennyiségi, hanem minőségi romlás is várható. – Más pályákhoz képest egészen szokatlan, hogy az idősebb tanárok innovatívabbak, mint a fiatalabbak. Hogy alakult ki ez a helyzet? – Szerintem ez részben a kontraszelekciónak tudható be. Varga Júlia kutatásai mutatják, hogy évről évre a leggyengébb érettségi eredményt elérő fiatalok mennek a pedagóguspályára, másrészt a ’80-as, ’90-es években indultak el azok a

Életpálya – Elnapolva? Elhalasztja a kormány a pedagógus-életpályamodell bevezetését – tájékoztatta a közvéleményt a gazdasági miniszter az első költségvetési kiigazítás bejelentésekor. Az oktatási államtitkár kapásból reagált, miszerint ez még csak bejelentés és nem döntés. Aztán kiderült, hogy bár a törvény még nem módosul, valóban több esélye van a halasztásnak, mint a 2013. szeptemberi bevezetésnek – hacsak addig a magyar gazdaság meg nem táltosodik (nagyobb GDP-növekedés) és az állam nem működik takarékosabban (kisebb költségvetési hiány). Akkor januártól legyen visszamenőleges a béremelés – hangzott az oktatási államtitkárság tromfja (mellőzve azt az apróságot, hogy ez egy életpálya bevezetése esetén nehezen értelmezhető, márpedig eddig erről volt szó). Aztán érkezett az újabb megszorító csomag ismertetése, majd a harmadik valószínűségének a bejelentése.

Furcsa módon az egyre kedvezőtlenebbül ala­kuló helyzet sem csendesítette le azokat az állami vezetőket, akik szerint mindezek ellenére is van még realitása az eredeti időpontban történő bevezetésnek. Pedig az újabb és újabb sok százmilliárdos csomagok, az a tény, hogy az EU és az IMF nem elégedett ezekkel a kormányzati lépésekkel, ráadásul egyes területek – az adótörvényekről, a költségvetésről és a megszorításokról zajló vita során – az oktatásnál eredményesebben lobbiztak saját érdekeikért, nem növelte, hanem jelentősen szűkítette a lehetőségeket. Az is kérdés, hogy ha 2013 szeptemberében nincs pénz, honnan lesz 2014 januárjában háromszor annyi, mint amennyi néhány hónappal korábban hiányzott. Főként, mert a tíz évvel ezelőtt alkalmazott Medgyessy-modell sem vethető be újra az intézményfenntartás államosítása miatt. (Akkor, mint 6

2012.

november

új katedra

emlékezetes, a hivatalba lépő kormány végrehajtotta a beígért béremelést, majd néhány hónappal később kiszállt annak finanszírozásából, s a szükséges források előteremtésének feladatát az önkormányzatokra hárította.) Úgy tűnik, azért akadnak szereplők, akik pes�szimistábbak, vagy egyszerűen csak realisták: a szakszervezetek sztrájkbizottságot alakítottak és parlamenti vitanapot kezdeményeztek. (Más kérdés, hogy a szakszervezetek is komoly hitelességi problémával küzdenek, mert bár most joggal hangoztatják, hogy évek óta stagnálnak a bérek, de arra nem emlékeztetnek, hogy amikor a Gyurcsány–Bajnai-kormány megszüntette a 13. havi fizetést, kevésbé voltak harciasak. Márpedig akárhonnan is nézzük, egy béremelés néhány hónappal való elhalasztása kevésbé hátrányos döntés, mint a jövedelmek drasztikus csökkentése.)

De nem sok reményt láthatott az eredeti tervek megvalósulására a közoktatásért felelős helyettes államtitkár sem, aki már az első egyeztető tárgyalások után bejelentette lemondását. Igaz, „távozását” a miniszter úgy „fogadta el”, hogy a közigazgatási vezető tavaszig még biztosan a helyén marad. Lapzártánkkor tehát a szaktárca elkeseredett utóvédharcot folytat, ám korántsem biztos, hogy jó stratégiát választottak. Ha ugyanis nincs 70 milliárd forint (amely összeg, ha a költségvetésbe adók, járulékok formájában vis�szakerülő pénzt levonjuk, valójában inkább a 30 milliárdhoz közelít) a mindenkire kiterjedő életpályamodell elindítására, attól még lehet pénz egy-egy részelemének a bevezetésére. Könnyen lehet, hogy inkább erről kellene alkut kötni, mert a kevesebb is több, mint a semmi (és a folytatás kényszerét teremti meg), a dupla vagy semmi

s ú ly p o n t

Lannert Judit

Közgazdász, szociálpolitikus, szociológus (PhD). 1987–1990 között az Országos Közvélemény-kutató Intézet munkatársa volt. 1990-ben került az Országos Közoktatási Intézethez, azóta foglalkozik oktatáskutatással. Egyik elindítója volt a Jelentés a magyar közoktatásról sorozatnak. Kutatói érdeklődése elsősorban a tanulói továbbhaladásra, az iskola és a munka világa közötti átmenetre, a pályaválasztási aspirációkra terjedt ki. Több tucat hazai kutatásban és jó néhány nemzetközi összehasonlító vizsgálatban vett részt. 2008-tól TÁRKI-TUDOK Zrt. vezérigazgatója, 2012-től az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet tudományos főigazgató-helyettese, a TÁMOP-3.1.1-11/1 programvezetője.

koncepciója ugyanakkor komoly kockázattal jár a későbbi halasztott bevezetést illetően is. Lehetne olyan alternatív megoldást kínálni, amely szakmai és finanszírozási szempontból is elfogadható. Vannak olyan megoldások, amelyek alkalmazása esetén a korlátozottan rendelkezésre álló források ellenére sem kellene halasztani, csak többlépcsőssé tenni a bevezetést. Ráadásul ez lehetőséget adna arra is, hogy egy szakmailag megalapozottabb, a minőséget, a többletmunkát valóban elismerő, vonzó karriert jelentő, az előrelépésre ösztönző minősítési rendszert tartalmazó életpályamodellt vezessenek be a közoktatás területén. Persze az átmeneti megoldások között is van olyan, ami jobb lenne, ha fel sem merülne: az egységes, mindenkire kiterjedő „fél pénzből fél béremelés”. Ennek ugyanis semmi köze nincs az életpályamodellhez, ez nem lenne más, mint egy szociális és politikai szempontok által vezérelt, a szakszervezeti logikát követő hangulatjavító bérintézkedés. (Nem véletlen, hogy a szakszervezetek követelése között most is egy ilyen, mindenkire egyformán érvényes fix százalékos bérrendezés jelenik meg, s nem egy differenciált, életpálya jellegű illetményemelés.) Jól ismert, megszokott forma ez, az elmúlt két-három évtizedben nem is igen láttunk mást. Ilyenek voltak a rendszerváltozást megelőző bérintézkedések éppúgy, mint

reformmozgalmak, Soros-pályázatok, amelyek a módszertani megújulást segítették. Később az uniós pénzek egy része is hatott erre. Ezekben a programokban a ma a 40-50 éves korosztályhoz tartozó pedagógusok vettek részt. Napjainkban a fiatal tanároknak sokkal kevesebb ilyen jellegű lehetőségük adódik, ráadásul a tanárképzés modernizálódásának üteme is bőven hagy kívánnivalót. – A tanárképzés miért ennyire mozdíthatatlan? Miért nem vezeti be a leendő pedagógusokat az új módszertanokba, mért nem készíti fel őket az új kihívásokra? – Ennek szerintem van egy tradicionális oka. Az angol egyetemi rendszerrel ellentétben, amely nagyon gyakorlatorientált, a humboldti rendszer az akadémikus tudást állította középpontba. A tanárképzés is mindig azt szerette volna megmutatni, hogy milyen akadémikus, elméleti képzést nyújt. Ezt a szemléletet nagyon nehéz megváltoztatni. Ezért mondták régebben, hogy az óvónőképző, a tanítóképző az igazi, mert ott a gyakorlati képzés lényegesen nagyobb hangsúllyal jelent meg. Az egyetemek például alig találnak olyan gyakorló tanárokat, akik jól tanítanak az iskolában és ezt a tudást az egyetemistáknak át is tudják adni. A tanárképzés átalakítása – legalábbis jogszabályi szinten – most szerencsére elindult a gyakorlati képzés erősítésének irányába.

– Hogyan lehetne vonzóbbá tenni a fiatalok számára a pedagóguspályát? Az életpályamodell, a tanárképzés új rendszere, a beígért hallgatói ösztöndíjak elégséges vonzóerőt jelentenek erre? – Az Oktatási Kerekasztalnak volt egy olyan – részben a McKinsey-jelentés alapján megfogalmazott – javaslata még az előző kormány idején, hogy a kezdő pedagógusbéreket kellene látványosan megnövelni. A jelenlegi oktatásirányítás ezzel nem ért egyet, az életpályamodell minősítési és bérezési rendszere más elveket követ. A pedagógus-életpályamodellt nagyon sokan félreértelmezik és egyfajta Medgyessy 2.0-nak, egy egyszerű, általános béremelésnek tartják. Ez katasztrófa lenne. Szabó Gábor, az Innovációs Szövetség elnöke mondta: „Attól, hogy kétszer annyi pénzt kapok, nem leszek kétszer okosabb.” A tanártársadalomnak van egy jogos elvárása a béremelésre, mert szégyen, hogy milyen keveset keresnek, de az nem lenne megoldás – és nem is erről szól az életpályamodell –, ha mindenki egyszerűen többet keresne. – Mennyire alacsony a magyar pedagógusok bére a többi hazai diplomáséhoz képest – és nemzetközi összehasonlításban? – Az értelmiségi pályák bér-összehasonlító táblázataiban a pedagógusok régóta sereghajtók. Ez két dologból adódik: a kezdő bér alacsony

a közalkalmazotti bértábla számítási alapjául szolgáló összeg évenkénti meghatározása vagy a Medgyessy Péter-féle béremelés. Valamennyi hibája, hogy mindenkire egységesen vonatkozott, nem vette figyelembe az eltérő teljesítményeket, így nem is szolgálhatott eszközül az iskolai, tanári munka hatékonyságának emeléséhez. Senki nem vitatja, hogy a közoktatásban dolgozók bére elmarad attól a mértéktől, amelyet indokoltnak és méltányosnak ismerhetnénk el. Ugyanakkor az is tény, hogy az egyenlősdi, a kellő mértékű differenciáltság hiánya is feszültségek forrása. Éppen ezért lenne fontos, hogy az életpályamodell bevezetésével ne csak a fizetések emelkedjenek, hanem haladjuk meg az eddigi gyakorlatot, és a bérek rendezése egy összetettebb célrendszerre alapozva történjen. Pedagógus-életpályamodellt sehol sem azért vezetnek be, mert az óvónők, tanítók, tanárok szociális helyzetén akarnak javítani (bár következményként nyilván ez is bekövetkezik), hanem azért, mert segítségével változásokat szeretnének előmozdítani a közoktatás rendszerében. A teljesség igénye nélkül ilyen lehet például az, hogy tehetséges fiatalokat akarnak a pályára vonzani, szakmai fejlődésre szeretnének motiválni, el akarják ismerni a több és jobb színvonalú munkát, meg akarják akadályozni a pályaelhagyást, karrierlehetőséget, perspektívát, presztízst sze-

retnének kínálni. De ilyen cél lehet a közoktatás által ellátott egyes feladatok hangsúlyosabbá tétele és az ebben közreműködők ösztönzése, munkájuk magasabb jövedelemmel való elismerése. Magyarországon ilyen evidens feladat lehet az iskolai esélyteremtés erősítése, az integrált és inkluzív oktatási gyakorlat támogatása, a hátrányos helyzetű területeken végzett munka elismerése vagy éppen a vezetői feladatokra vállalkozók munkájának tisztes kiegészítő jövedelemmel való honorálása. Nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy nehezebb körülmények között végezhető munkára is csak akkor lehet megfelelő számban felkészült, elkötelezett pedagógusokat toborozni, ha a feladat nehézségét jelentősen magasabb illetménnyel ismerik el. Ez a probléma itthon is égető: ma már sok esetben nem egyszerűen a szakos ellátottságot nehéz biztosítani egyes területeken, a kistelepüléseken vagy a hátrányos helyzetű családok által lakott, gettósodó városrészekben sokszor már az óvónői, tanítói, nagy óraszámú tantárgyak tanári állásaira sem akad jelentkező. S ezen a helyzeten nem segítene az állami pedagógusok esetleges vezénylési rendszere sem, mert inkább elhagynák a pályát azok, akiket nekik nem tetsző településen, intézményben alkalmaznának. A jelentős keresetbeli különbség és az életpálya későbbi szakaszában cserébe meg2012.

november

új katedra

7

s ú ly p o n t és nagyon lapos a fizetési görbe, azaz időben előrehaladva a bér kismértékben emelkedik. A  magyar pedagógusok az OECD-országokban tanító kollégáik bérének 50-70 százalékát keresik meg. – Január elsejétől az állam átveszi az iskolák fenntartását, ez azt is jelenti, hogy az állam lesz a tanárok munkáltatója, a fizetésüket az állami hivatalokban állapítják meg és fizetik ki. Ez mit jelent majd a gyakorlatban? Lesz lehetősége a rendszernek például arra, hogy elismerje a pluszmunkákat? Honnan fogja tudni a fenntartó intézet hivatalnoka, hogy melyik pedagógus végez különmunkát, minőségi munkát? – Az elképzelések szerint a pedagógusok az életpályamodellben megtalálható minősítési rendszer alapján kapják majd a fizetésüket, az életpályamodell bevezetéséig pedig a jelenlegi bértábla szerint. A pluszmunka elismerésére ugyanez vonatkozik. A fenntartó intézet járási és megyei tankerületeken keresztül végzi majd a köznevelési intézmények munkájának szakmai irányítását, a hivatalnokok az igazgatók által szolgáltatott adatok alapján szereznek tudomást a pedagógusok különmunkájáról, illetve annak minőségéről. A munka minőségéről az igazgatók jelzésén kívül a rendszeres szakmai ellenőrzés szolgál majd információval. Ez egy nagyon összetett folyamat, amely számos rész-

letkérdés tisztázását igényli. A történelmi és nemzetközi tapasztalatok arra is figyelmeztetnek, hogy szerencsés megteremteni a központi és a területi (járási) döntéshozatali rendszer egyensúlyát. Ha túl messziről tekintünk az oktatás szereplőire, akkor értékes információk veszhetnek el, és gyengülhet a támogató, fejlesztő célkitűzés hatásfoka. – A pedagógus-életpályamodellben szó van a pedagógusok értékeléséről, minősítéséről. Ez sem fogja feltérképezni a munka minőségi elemeit? – Általában egy ilyen életpályamodellnek része az alapképzés, a továbbképzés, a karrierút, a minősítés és a bérezés – ez mind együtt. Egy rosszul bevezetett életpályamodell, túl azon, hogy rengeteg pénzbe kerül, még frusztrációt is okozhat. Egy ilyen rendszer akkor működik jól, ha folyamatosan építhető, fejleszthető, és olyan belső önmozgással rendelkezik, amely magában hordozza az állandó megújulás lehetőségét. – Ha a pedagógustársadalom nagy része elmegy nyugdíjba, és a fiatalok sem „kapnak rá” a tanári pályára, akkor kik fognak tanítani? Mit tettek más országokban ilyenkor? – Ilyenkor megnő a helyettesítések, túlórák száma, valamint a képesítés nélküli tanárok aránya. Ha optimistán nézzük a kérdést, azt mondhatjuk: talán a pedagógushiány jó alkalom lesz

arra, hogy még komolyabban elgondolkodjunk azon, hogyan lehetne vonzóbbá tenni a pályát. – A természettudományos tanároknál már lehetne is kezdeni. Gyakorlatilag nem jön ki új fizikatanár az egyetemekről. – Igen, ez a legaggasztóbb terület, és ez összefügg azzal is, hogy romlik a pedagógusminőség. Az iskolákban már nem tanítják olyan jól a matematikát és a fizikát, mint régebben, kevesebben szeretik meg, tanulják meg. Ez hat arra, hogy kevesebben mennek a természettudományos pályák irányába, és azok sem tanár szakra. Van egy racionális kalkuláció minden pályaválasztásnál: az emberek a befektetett energiát és az elérhető nyereséget megpróbálják összehasonlítani. Nagy energiabefektetést igényel, hogy a fizikát valaki jól megtanulja, és ez, szembeállítva azzal a kevés bérrel, amit fizikatanárként kapna, aránytalan. – De hát csak kell tanítani fizikát öt-tíz év múlva is, sőt a természettudományos képzés most kifejezetten kormányzati prioritás… – Az oktatáspolitika ugyan megemelte a felsőoktatásban a természettudományos területeken a kvótákat, de ettől nem lesz több ilyen szakember. A megoldáshoz a munkaerőpiacon kell vonzóbb feltételeket teremteni, illetve az alapoktatásban emelni a természettudományos képzés színvonalát. F L

jelenő előnyök ugyanakkor motiválóak lehetnek. Érdemes lenne megfontolni, hogy a jelenlegi lakóhelyüktől távol munkát vállalók támogatási programjában megkülönböztetett figyelmet kapjanak a közoktatási feladatok ellátásába ilyen módon szerepet vállaló pedagógusok. (Azt talán nem is kell hangsúlyozni, hogy speciális szabályokra van szükség: azt nem érdemes támogatni, hogy valaki a pénzügyi előnyért egyik nagyváros helyett egy távoli másikban vállalja a letelepedést és a munkát, azt viszont igen, aki mondjuk akár a közeli kisebb településen, nehezebb körülmények között hajlandó tanítani. Ami biztos: az ilyen célok megvalósulását csak jelentős differenciálásra képes rendszer tudja támogatni – ha úgy tetszik, az életpályamodellnek első lépcsőben ezeken a feladatterületeken történő bevezetése egy ilyen pozitív megkülönböztetést jelenthetne. De ha kevés a pénz, akkor különösen indokolt lehet azt is megfontolni, hogy előbb történjék meg a pedagógusok minősítése, s csak ezt kövesse – az eredmények ismeretében – az új besorolás és az illetmény megállapítása. Ha minden teljesítményelvárás nélkül első lépésként mindjárt egy nagyot lehet előrelépni a jövedelem terén, akkor a következő kisebb béremeléssel járó nagyobb erőfeszítésre, energia-, idő-, esetleg anyagi befektetésre kevesen vállalkoznak majd. Nem ismerünk a világban olyan életpályát,

amelyben a béremelés megelőzné a teljesítménymérésen alapuló minősítést. Ez a feje tetejére állított megoldás ugyanis nemcsak nem ösztönöz a nagyobb teljesítményre, de ráadásul a minősítést is formálissá teszi (komoly konfliktusokkal járna, ha azon sokan nem felelnének meg, s ezért csökkenteni kellene a bérüket). Márpedig az olyan értékelési rendszer, amely nem fogalmaz meg komoly elvárásokat, amely nem kíván meg erőfeszítést, amelyen játszi könnyedséggel mindenki megfelel, az nem alkalmas hitelesítésre. Ha pedig ez így van, akkor az erre támaszkodó életpályához is nehéz vagy éppen lehetetlen több közpénzt biztosítani, mivel a társadalom támogatása ehhez hiányzik majd, s az is biztos, hogy a pedagógusok presztízse sem emelkedne. A minősítési rendszer újragondolása tehát nem csupán egy fokozatos bevezetést jelentene, hanem szakmai szempontból is kívánatosabb volna. Végül megfontolható az is, hogy a minősítésen való részvétel egyelőre önkéntes legyen, ám azoknak, akik sikerrel teljesítik a követelményeket, járjon magasabb illetmény. Ilyen megoldás több országban is működik, s a tapasztalatok azt mutatják, a minősített pedagógusokat szívesebben alkalmazzák, munkájukat még ott is magasabb fizetéssel honorálják, ahol ez nem lenne kötelező. Igaz, ezek a minősítések valóban magasra teszik a mércét, amit sokan meg sem próbálnak átugrani,

másoknak pedig több kísérletre is szükségük van a sikerhez. A pedagógusok illetményemelésének halogatása nem szerencsés. Ennél is rosszabb azonban az a bizonytalanság, amit a bevezetés lebegtetése okoz. De van, ami még ezeknél is kedvezőtlenebb lenne: ha megint úgy rendeznék a pedagógusok helyzetét, hogy az sem a közoktatás színvonalának emelkedésére, sem a szakma előrelépésére és jobb társadalmi elismerésére nem lenne hatással. A 2002-es béremelés óta tíz év telt el, az akkori intézkedés hatásával mindenki tisztában van. Mint ahogyan azzal is, hogy kivételes szerencse, hogy egy évtized után egyáltalán lehetőség nyílhat az akkori ballépés korrigálásra. Egy újabb hiba esetén azonban hosszú időre el lehet felejteni azt, hogy a közoktatásban dolgozók munkáját a társadalom elismerje és magasabb jövedelemmel honorálja (akár más területek háttérbe állítása árán is). Az életpálya bevezetésének meghiúsulása rossz a pedagógusoknak és rossz az oktatási kormányzatnak. Utóbbinak nem csak azért, mert hitelességének kérdését veti fel. Ennél súlyosabb következmény lehet, hogy a köznevelés rendszerében elhatározott változtatások végrehajtása során nem számíthatnak majd a pedagógusok közreműködésére, támogatására, ami pedig megfizethetetlen. F L

8

2012.

november

új katedra

a k t u áli s

Erőszak az iskolában: ki a felelős?

Kerekasztal-beszélgetés Pokorni Zoltán, Vekerdy Tamás, dr. Pásztorné Bakó Márta és Molnár-Gál Béla részvételével Mi az oka az iskolai erőszaknak? Ki felel az agresszióért? Mennyire okolható az iskola és a pedagógus? Kell-e büntetni a szülőt, aki megüt egy tanárt? Mire való az iskola és ki hogyan áll hozzá? – ilyen és hasonló kérdések merültek fel 2012. október 17-én az X Kommunikációs Központ (XKK) által szervezett rendezvényen, az Arany János utcai Aranytíz Kultúrházban. A kerekasztal-beszélgetés vitapartnerei Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke, az Országgyűlés Oktatási, Tudományos és Kutatási Bizottságának elnöke; Vekerdy Tamás pszichológus; dr. Pásztorné Bakó Márta, a miskolci II. Rákóczi Ferenc Általános és Magyar–Német Két Tanítási Nyelvű Iskola igazgatója és Molnár-Gál Béla atya, a kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola, Szakiskola, Szakközépiskola és Kollégium igazgatóhelyettese voltak.

A beszélgetés előtt a „Mit gondol az iskolai erőszakról az utca embere?” riportfilmet tekinthették meg az érdeklődők, amelyben a megszólalók többek között a következőket nyilatkozták: „amikor elsős voltam (’56-ban) a tenyeres, a körmös bevett szokás volt”; „a lelki terror sokkal hatékonyabb, mint a testi fenyítés”; „a szülők még agresszívabbak, mint a gyermekek” stb. A vita a „Több-e ma az erőszak az iskolában?” kérdés boncolgatásával indult, amelyről Vekerdy Tamás úgy vélekedett: nincs több agresszió az iskolában, mint korábban volt. Példaként Arany János Aranysárkány című művét hozta fel, amelyben a költő arról ír, hogy Ferenc József korában is vertek már agyon tanárt Szabadkán. Manapság az ilyen eseteknek nagyobb a médiavisszhangja – tette hozzá a szakember. Felelevenítette a 2008-as elhíresült esetet, amikor a budapesti VIII. kerületi Lakatos Menyhért Általános Iskola és Gimnáziumban a tanítási órán egy cigány diák csapteleppel hadonászott fizikatanára felé. A pszichológus szerint tettlegességre nem került sor, a diák „csak” fenyegette az eszközzel a tanárát, akiről a rendőrségi nyomozás során kiderült, hogy alkoholista volt, nemegyszer ittas állapotban ment be a munkahelyére és rendszeresen lehülyézte a roma diákokat. Pokorni Zoltán kifejtette: Magyarország az európai és tengerentúli összehasonlításban „a nyugalom szigete”. Szerinte azt, hogy több-e az erőszak a mai magyar iskolákban, mint korábban, nem tudjuk, nincsenek ugyanis a birtokunkban erről szóló adatok. A kép nem homogén, hiszen az agresszió inkább a szakiskolákban fordul elő, az érettségit adó középiskolában szinte alig jelentkezik. Az általános iskolák esetében az északkeleti vidékeken gyűrűzik, a Dunántúlon kevesebb ilyen eset van. A volt oktatási miniszter szerint a pedagógusok véleménye alapján romlott a helyzet, és nincsenek felkészülve az agresszív megnyilvánulások kezelésére. Dr. Pásztorné Bakó Márta, a többnyire hátrányos helyzetű, elsősorban roma tanulókat nevelő-tanító borsodi intézmény igazgatójának véleménye alapján az iskolai erőszak helyzete romlott, a probléma égető, a helyzetet kezelni

kell, de sajnos erre a pedagógusoknak nincsenek eszközeik. Az igazgató szerint a módszertani kultúra hiánya is hozzájárul a kérdés megoldatlanságához, ezért hármas egységben – szülőgyermek-tanár – kellene a problémát orvosolni. Molnár-Gál Béla atya, a kazincbarcikai intézmény igazgatóhelyettese arról tájékoztatott, hogy hozzájuk a mélyszegénységben élő diákok mellett még börtönviselt „kemény” tanulók is járnak, ezért még inkább ismeri a problémát. Kifejtette: a nevelés eszköze maga a pedagógus, hiszen a pedagógus tud hatni a gyermekekre, ezért az iskolában a családiasság szerepe kiemelten fontos. A vitapartnerek egyetértettek abban, hogy az agresszió, mint előforduló jelenség nem újdonság, hiszen amióta emlősállat él a földön, azóta létezik. Mindig is volt és lesz, az emberi viselkedés egyik alaptulajdonsága, „belénk van kódolva”. Ami fontos, az a kezelése. Pásztorné Bakó Márta szerint új módszerekre, új szemléletű oktatási-nevelési folyamatokra van szükség. Az alsó tagozaton különösen fontos a pedagóguskép szerepe, a felső tagozaton pedig a módszertani kultúra hiányának megoldása. Az igazgatónő felhívta a figyelmet arra, hogy az iskolai agresszió társadalmi, szegénységi probléma is egyben. Kezelésére jó lehetőséget lát a kompetenciaalapú nevelés-oktatásban. Vekerdy Tamás úgy véli, az agresszió kezelhetőségét maga a társadalom befolyásolja. A frusztrációra egy gyermek agresszióval válaszol. Az iskola hibájának nevezte, hogy a hét-nyolc fajta intelligencia közül mindössze egyet, az úgynevezett verbális intelligenciát ismeri el, és csak azt osztályozza. „A kudarc be van építve” – mondta a pszichológus, hiszen a diák nem érti meg a tananyagot, lemarad vele, frusztrált lesz. Szerinte a pedagógus is frusztrált, mert siet, hogy leadja a tananyagot, amely a már amúgy is lemaradásban lévő tanulókkal megoldhatatlan feladat. A pszichológus aggodalmának adott hangot, amikor arról beszélt, hogy a gyermekek kíváncsiságát az iskola nem elégíti ki, a most készülő tantervek pedig ezt egyenesen „meg fogják ölni”. A „könnyebb rossznak lenni, mint butának”,

valamint a „szeresd, hogy megszeressen téged, hogy megszeresse azt, amit te szeretsz” gondolatokkal hívta fel a figyelmet a problémára Molnár-Gál Béla atya. Szerinte a családihoz hasonló hangulatot kellene az iskolákban teremteni, hiszen ilyen közegben a módszerek eredményesebbek. Céljuk, hogy segítsék tanulóik társadalmi beilleszkedését, valamint szakmatanulását. Motiválásukhoz három fontos dolgot tartanak szem előtt: az érzelmet, a szeretetet és a vallást. A sajtó időnként valóban torzít, de ez önmagában még akár jó is lehet, ugyanis egyfajta „kultúrsokkot” idéz elő – mondta Pokorni Zoltán. Baj akkor van, ha erre rossz válaszokat adunk, például minden iskolába rendőrt vezénylünk. Ehelyett inkább a tanárokat kellene felkészíteni a konfliktushelyzetek kezelésére. A volt oktatási miniszter véleménye alapján az agresszió tünet, a magyar oktatás gyenge pontjait hangsúlyozza. Kezelése megtanulható, kordában tartható, ebben az esetben még teremtő erőforrás is lehet. Az iskolai agresszió kezelésére a korábbi, pedagóguspályán eltöltött tapasztalatai alapján a következő javaslatokat tette: • tudja a tanár a gyermek nevét, hiszen akkor hatékonyabb a személyre szabott nevelés; • a pedagógusok álljanak szóba a kollégákkal, cseréljék tapasztalataikat, hiszen több szem többet lát – ugyanazt a gyereket több pedagógus is tanítja, és lehet, hogy az egyiknél figyel, tanul, a másiknál kibírhatatlan. Ha beszélgetnek erről a tanárok, akkor talán hatékonyabban elérik, hogy mindannyiuknál figyeljen; • a tanárok és a szülők együttműködése nélkül nem lehet „megfejteni a gyerekeket”, ezért a pedagógusok álljanak szóba a szülőkkel, vonják be őket munkájukba, esetleg kiránduljanak velük együtt; • a gyerekközösség fegyelmez, ezért teremtsenek a pedagógusok közösségeket. A kortárs csoport tudja a legjobban betartatni a szabályokat, és ha ebben a pedagógusok segítenek nekik, akkor ezt pozitív energiává formálhatják. Mindezek és az ezekre alapozott jó módszerek ma is jelen vannak a magyar iskolarendszerben – tette hozzá Pokorni –, de nagy hiba, ha ezeket 2012.

november

új katedra

9

a k t u áli s rendeletbe foglalva kényszerítik rá a rendszerre. „A felvilágosult abszolutizmus több kárt csinál, mint hasznot” – fejtette ki a Fidesz alelnöke. „A közoktatásban minden használ, ami lehetséges, és minden roncsol, ami kötelező” – idézte Vekerdy Tamás egy nemzetközi közoktatási kutatásból, a McKinsey-jelentésből. Sajnálná, ha hazánkban ez így alakulna – tette hozzá a pszichológus, aki kérdésre válaszolva elmondta: az új jelszó jelenleg az integráció, de amíg egy in-

tézményvezető csak a magasabb normatíva miatt integrál, addig az bukásra van ítélve. Szerinte sokkal kevesebb szabályra volna szükség a közoktatásban, és az élménypedagógia irányába kellene elmozdulni, ahol kevesebb a tananyag és több a praktikus tapasztalat. Hazánk első élménypedagógiai könyvét a Szegedi Rendőrkapitányság adta ki és nem valamely pedagógiai szakmai szervezet – tette hozzá. Eszmefuttatását így fejezte be: a Waldorf-módszert jónak tart-

ja, „csak épp most, 21 év után szüntették meg a Waldorf-képzést Magyarországon”. A pedagógusképzéssel kapcsolatban Pokorni Zoltán kifejtette: nincsenek roma tanárok, a pedagógusokat nem képezik ki a kritikus helyzetek megoldására stb. A kerekasztal-beszélgetés végén megjegyezte: az elmúlt 15-20 év (beleértve saját minisztersége idejét is) nem a pedagógustársadalom felemelkedéséről és anyagi megbecsültségéről szólt. K LOTZ M Á R I A

Iskolák agresszió nélkül? Miközben szinte hetente találkozhatunk a híradásokban arról, hogy diák bántalmazza tanárát vagy diáktársát, szülő pedagógust vagy tanár gyereket, keveset hallunk azokról az iskolákról, ahol nincs vagy legalábbis minimális az agresszió, az erőszak. Sajnos úgy tűnhet, mintha már ez lenne a normálistól eltérő helyzet, ezért lenne fontos, hogy a médiában az is napirenden legyen, mi történik ezekben az intézményekben: megelőzik, kezelik vagy elfojtják a konfliktusokat? Ha megelőzik, illetve kezelik, akkor milyen szereplők bevonásával és milyen eszközökkel, technikákkal teszik ezt? Ha elfojtják, annak milyen következményei vannak és lesznek?

Vannak iskolák, ahol már-már értetlenül néznek, ha az iskolai erőszak témája felmerül, mert a probléma náluk nem létezik. Ez természetesen némi túlzás az érintettek részéről, és „becsapós” a kívülállók számára, hiszen mindkét oldalon tudják, illetve sejtik, hogy ez valaminek a következménye. Konfliktusok ugyanis mindenütt vannak, az pedig, hogy ezek „kezelése” nem jelenik meg agresszió formájában, valamilyen tudatos és következetes tevékenységnek tudható be. Ez a tevékenység alapvetően kétféle. A látványos, agresszióba torkolló eseményektől mentes intézmények egyik felében a megelőzés, illetve konfliktuskezelés kap fontos szerepet, más részükben az elfojtás működik. Előbbi jelenik meg azokban az iskolákban, ahol van idő és módszer az egyéni problémák kezelésére (az iskolai konfliktusok jelentős része az iskolában robban, de az okot gyakran az iskolán kívül találjuk). Ilyen például az egész napos iskolai forma vagy a „közösségi” iskola, ahol az oktató-nevelő munkához meghatározó háttértámogatást biztosít az iskola és a családok szoros együttműködése. A legritkább, hogy e keretek között direkt formában zajlik akár prevenciós tevékenység, sokkal inkább jellemző, hogy az iskola egész életét, napi tevékenységét átszövi ez a megközelítés. Az egyre több helyen gyakorlattá váló reggeli beszélgető kör például kiválóan alkalmas arra, hogy a pedagógusok közvetlen módon (a tanulócsoport tagjai pedig spontán módon) feltérképezzék, kinek van rossz napja, ki hozott otthonról valami problémát. Ha pedig napközben nehézség adódik, újra le lehet ülni közösen 1015 percre és megbeszélni a felmerült problémát. Emellett szükséges az egyéni foglalkozásokra szánható több idő, amikor is megfelelő szakmai felkészültséggel, intimebb közegben van mód a gyerekek számára az otthoni, egymás közötti 10

2012.

november

új katedra

vagy a tanárokkal való kapcsolataikból fakadó gondjaik­ra segítséget nyújtani. Mindehhez nevelési térre – helyre és időre – van szükség, s olyan módszertani háttérre (részben ideértve a pedagógusok felkészültségét és a nevelőtestület más tagjainak, illetve segítő szakemberek bevonásának a lehetőségét is), amelyhez bármikor biztos kézzel és önbizalommal lehet nyúlni. Az ilyen iskolák szükségszerűen építhetnek a partnerségre. Partnerek egymással a pedagógusok és a diákok, partnerek a pedagógusok és a szülők, kölcsönös a bizalom és az együttműködési szándék. Tervezett és szervezett a pedagógus–pedagógus együttműködés és a segítő eszközök igénybevétele (civil szervezetek, külsős szakemberek stb.), a lehetséges keretek között nagy gondot fordítanak a pedagógus személyiségének és állapotának mint munkaeszköznek a gondozására (továbbképzés, tréning, mentálhigiénés állapot figyelemmel kísérése, mentorálás, szükség esetén tehermentesítés stb.). A másik gyakori iskolaierőszak-elkerülési „megoldás” a konfliktusok elfojtása. Ez figyelhető meg azokban az iskolákban, ahol nagy a tanulási verseny (és gyakran nincs idő sem, szándék sem másra), illetve ott, ahol rendkívül erős a kontroll, a hétköznapi értelemben (és gyerekközösségekben különösen) abnormális szigor, amit – tévesen – „rend”-nek hívnak. Ezekben az intézményekben azonban a látszat ellenére jelen van az agresszió, annak elfojtása, kirobbanásának időbeni és térbeli elodázása csak látszólag teszi egyszerűbbé a munkát, a szereplőkben dolgozó feszültségnek az iskolai tevékenységre gyakorolt hatása ugyanis aligha kedvező. Mindkét megközelítésre jellemző a prevenciót, illetve konfliktuskezelést alkalmazó iskolákban meglévő feltételek szinte teljes hiánya. Nincs elegendő kontaktidő, hiányoznak a megfelelő módszerek és struktúrák. A tanárok és a diákok szinte

kizárólag tanórai környezetben találkoznak, erősen korlátozott a partnerség kialakulásához elengedhetetlen személyes kapcsolat, így esély sincs a bizalmi légkör kialakulására. Nincs érdemi partneri kapcsolat és együttműködés a szülőkkel sem, amit többnyire kölcsönösen természetesnek is tekintenek: mindenki végzi a saját dolgát az iskolában, illetve otthon. Mindennek a következménye, hogy a konfliktusok, az agresszió az iskolán – és gyakran a családon – kívül kap teret, kontrollálatlan körülmények között, döntően diák-diák vagy diák-szülő konfliktusban jelenik meg. Jellemző ugyanakkor, hogy gyakran valamennyi szereplő szívesen igénybe venné a másik vagy külső szereplő segítségét, de a kialakult és hallgatólagosan kőbe vésettnek tekintett munkamegosztás ennek gátat szab. Másrészt meghatározó korlátot jelent az is, hogy senki nem akarja transzparenssé tenni – mert szégyelli – megoldatlan problémáit, feloldatlan konfliktusait, így sokszor még a közösségi programokon, a szülői értekezleteken vagy a nevelőtestületi értekezleten sem esik szó a gondokról. Sokat segítene az iskolai konfliktusok megelőzésében és helyes kezelésében egy a mai iskola világához igazodó pedagógiai és pedagógusi attitűdváltás. A hagyományos pedagógusszerepből – természetesen leegyszerűsítve – ma két irányba indult meg változási folyamat. Az egyik irány a tanári és pedagógusi szerep erőteljes elkülönülése s utóbbi részbeni háttérbe szorulása. Az óvodában és az általános iskola alsóbb évfolyamain az oktatói és nevelői szerep még természetes egységben működik, a felső tagozaton és a középfokon azonban már gyakori, hogy megjelenik egy torzult szerepértelmezés, amelynek következményeként a tanár nem tekinti feladatának a nevelést, a személyiséggel való foglalkozást. Ennek természetesen sok külső oka van, mint például az idő hiánya, e

a k t u áli s tevékenység munkaidőben és fizetésben is hiányzó elismerése, de vannak belső motivációi is, mint például a kudarckerülés vagy a megbecsültség hiá­ nyának érzése. Erősíti az erőszakos iskolai konfliktusmegoldások kialakulásának kockázatát az is, hogy megváltozott a tanárokkal kapcsolatos iskolahasználói (diák, tanár, későbbi munkáltató stb.) szerepelvárás is, miközben erre a pedagógustársadalom jelentős része nem reagált. A frontálisan működő, alá-fölé rendeltségre alapozó rendszer nem működőképes, helyébe a kooperáción alapuló, a tanulást segítő igénye lépett, amit nem követett az iskolai gyakorlat átalakulása. Egyidejűleg az iskola unalmassá vált, a módszertant tekintve mindenképpen, de sok esetben a közvetített tudást

tekintve is, és megszűnt mint a szinte kizárólagos tudásátadás helyszíne. Mindezek odavezetnek, hogy nőnek a fegyelmezési problémák, amelyek megoldásához hiányzik a felkészültség, az eszközpark, a pénz, a segítő szakmai háttér és nagyon sokszor – ezt be kell látni – a pedagógusi elkötelezettség is. Ezt a helyzetet nyilván nehezíti, hogy az agresszív viselkedés mint konfliktuskezelési minta hangsúlyosan van jelen a gyerekek életében. Ezt közvetíti a média (ahol egy valóságnak tűnő beszélgető show-ban a legtermészetesebb a problémák lelki és testi terrorral való megoldása, és sajnos gyakran már a családon belüli magatartásminták is nagyon hasonlítanak ehhez (le lehet nyomni agresszióval a másikat vagy éppen ki lehet lépni a problémából megoldás he-

lyett, s el lehet válni). Az is nyilván­való, hogy ilyen feltételek mellett a kortárscsoportokon belül is ez lesz a gyakorlat. Éppen ezért lenne fontos az iskola, mint szervezett, strukturált tanulási környezet erőteljesebb megjelenése e területen. És a dolog, bár komoly erőfeszítést igényel, nem reménytelen. Amint azt a jelen írásunk elején bemutatott gyakorlatok igazolják, az elmúlt évtizedekben általánossá vált tanári, pedagógusi szereppel való szakítás szükségességét egyre többen látják be, és a változtatást a mindennapi munka eredményei pozitívan igazolják vissza. Látható az is, hogy ez a másik irány nem a radikális és főként adminisztratív eszközökkel operáló reformokban hisz, hanem a mindennapi aprómunkában. F L

Év végi akciós csomagokat hirdet a Modern Oktatási Eszközök Kft.

Most kedvezményesen vásárolhat Promethean-termékeket Ma már egyre több pedagógus szerez nemcsak ismeretet, de tapasztalatot is a huszonegyedik század tantermének legkorszerűbb eszközéről: az interaktív tábláról, amely lehetővé teszi, hogy bármit kivetítsünk az osztályközösség elé, ami egy számítógépen látható és elvégezhető, például elrejthetjük, elővarázsolhatjuk vagy kiemelhetjük a szövegeket. A táblaszoftver beépített alkalmazásaival ösztönözhetjük a diákok aktív részvételét a tanórán. A Promethean ActivBoard interaktív tábla valódi élménnyé változtatja tanárnak a tanítást, diáknak a tanulást. Az ActivExpression2 tanulói válaszadó rendszer egyidejűleg minden diák számára lehetővé teszi, hogy kifejezze magát szavakkal, szófordulatokkal vagy akár komplett matematikai egyenletekkel is, továbbá biztosítja a számadás és a kiértékelés azonnaliságát. Ezekből az eszközökből a Modern Oktatási Eszközök Kft. most három csomagot kínál akciós áron.

I. csomag • Promethean ActivBoard – 300-as sorozatú, 87"-os, teljes felszereltségű interaktív tábla, • ActivInspire Professional táblaszoftver, • ActivExpression2 – 32 darabos, rádióhullámú, vezeték nélküli szavazórendszer. Kedvezményes áron:

II. csomag • Promethean ActivBoard – 100-as sorozatú, 78"-os, teljes felszereltségű interaktív tábla, • ActivInspire Personal – táblaszoftver, • ActiVote – 32 darabos, rádióhullámú, vezeték nélküli szavazórendszer. Kedvezményes áron:

Az I. csomag tartalma kedvezményesen rendelhető külön is! • ActivBoard 387Pro: 254 900 Ft + áfa • ActivExpression2 (32-es csomag): 384 900 Ft + áfa

III. csomag • Promethean ActivBoard – 100-as sorozatú, 78"-os, teljes felszereltségű interaktív tábla, • ActivInspire Personal táblaszoftver, • PRM-32 rövid vetítési távolságú projektor, • táblatartó elemek és projektorkonzol. Kedvezményes áron:

569 900 Ft + áfa

429 900 Ft + áfa

347 710 Ft + áfa

A Promethean termékek kizárólagos hazai forgalmazója a Modern Oktatási Eszközök Kft. További információkért érdeklődjön az [email protected] címen, látogasson el a www.promethean.hu weboldalra vagy keresse viszonteladó partnereinket! 2012.

november

új katedra

11

a k t u áli s

Hálózatba kötve Az elmúlt évtized a hazai közoktatási intézményekben jelentős változást hozott az oktatásban alkalmazott eszközök területén. Ma már – főleg Budapesten kívül – alig van olyan iskola, ahol ne találkoznánk tantermekben elhelyezett számítógépekkel, interaktív táblával, és egyre népszerűbbek a tanulói szavazó- és válaszadó rendszerek is. Jelenleg Magyarországon már közel 20 000 interaktív tábla van, ami a tantermek mintegy egyharmadát jelenti.

A pedagógusok egy részének a tanítási gyakorlatában mindennapossá váltak az informatikai eszközök, de akad természetesen olyan kolléga is, aki még csak mostanában ismerkedik és barátkozik alkalmazásukkal. Az időt és energiát nem kímélő innovatív pedagógusok azonban nem csupán önmaguk útját tapossák ki, hanem másokkal is megosztják az eszközhasználat közben kialakuló megújult módszertani kultúrát, tapasztalatot, jó gyakorlatot, az informatikai eszközöket még nem vagy kevéssé használó pedagógusoknak így már a rendelkezésére áll elérhető tartalom, információ és útmutatás az eszközök felhasználása kapcsán az előttük járó kollégáktól. Mindeközben arról is hallhatnak, hogy a kezdeti lépések nehezek, az előkészítés sok időt vesz igénybe, és az órán – persze elsősorban a gyakorlat hiányában – nem mindig az történik, amit elterveztek, de ezekben a helyzetekben tudniuk és érezniük kell, hogy kézzelfogható közelben van hozzájuk a segítség. A digitális világban történő minél kön�nyebb és jobb eligazodás tekintetében min-

12

2012.

november

új katedra

denekelőtt a pedagógus-továbbképzések jönnek szóba, majd a 30 vagy 60 óra elteltével a mindennapi gyakorlat során az eszközök tanórai használatában még kellő jártasságot nem szerzett pedagógusok számára a már jártasabb kollégák megkérdezése tűnik a leghasznosabbnak, hiszen mindenki egyéni ütemben halad, így eltérő időben találkozik egy-egy használat közben adódó, megoldást igénylő szituációval. Pályázat hamarosan A kezdő interaktívtábla-felhasználó pedagógusok támogatása és az első lépések megkönnyítése érdekében szervezi meg a Promethean Aktív Iskola Hálózatot a Promethean cég magyarországi képviseletét ellátó Modern Oktatási Eszközök Kft. Olyan pedagógusokat, közoktatási intézményeket, általános és középiskolákat várunk ebbe a hálózatba, akik és amelyek:

• a mindennapi oktató-nevelő munka során már jelentős tapasztalattal rendelkeznek a Promethean interaktív táblák használata terén; • vállalják példaértékű gyakorlatuk megosztását, ezen tudás átadását más intézmények pedagógusainak – a támogatás formája a tananyagok megosztása mellett a konzultáció, informális tapasztalatcsere; • szeretnének maguk is továbbfejlődni, még több információhoz jutni az eszközök tanórai és tanórán kívül felhasználásának lehetőségeiről. A hálózat munkájában szerepet vállaló pedagógusok számára rendszeres továbbképzési lehetőséget biztosítunk és folyamatos tájékoztatást nyújtunk az újdonságokról. A tagokat virtuális és valódi hálózatba kapcsoljuk, továbbá évente megrendezzük a Promethean Aktív Iskola Hálózat konferenciát. Most nyilván mindenki arra kíváncsi, hogy mindezért mit kapnak cserébe az intézmények, illetve a pedagógusok. Ez egyelőre még maradjon meglepetés! Pályázati felhívásunkat az érdeklődők hamarosan megtalálják a www.promethean.hu oldalon, bővebb tájékoztatást pedig az info@ promethean.hu címen kérhetnek.

tanulmány

Konfliktuskezelési tréning gyerekeknek A felnőtt emberek életük minden területén „kötelesek” megfelelni. Szabályok szerint kell élniük, dolgozniuk, gyermeket nevelniük, viselkedniük stb. Jó esetben a pozitív viselkedési mintákat sajátították el szocializációjuk során. Mégis, néha összeroppannak az elvárások súlya alatt, felemelik hangjukat, türelmetlenek, agresszívak. Pedig a szabályokat a felnőttek alkotják. Ugyanakkor elvárják, hogy gyermekeik mindenben engedelmeskedjenek, az általuk létrehozott szabályok, utasítások segítségével „viselkedjenek”. A gyermekek azonban csak akkor tudnak megfelelni ezeknek az elvárásoknak, ha napjaik zökkenőmentesek, konfliktusmentesek.

Az elsődleges szocializációs színtér a család. Itt a gyermekek – jó esetben – a középpontban vannak, osztatlan figyelem irányul rájuk. Intézményes keretek között azonban már osztozniuk kell társaikkal a figyelmen, a játékokon. Ott már gyakrabban kerülnek konfliktushelyzetbe, s e helyzetek megoldatlansága agressziót, deviáns viselkedést eredményezhet, ami teljesítményük romlásához is vezethet. Ha megtörténik a baj és kialakul a magatartáskonfliktus, sürgős segítségre van szükség. A  legfontosabb, amit tehetünk, hogy partnernek tekintjük a gyermeket. Személyiségének fejlődése során elkerülhetetlen, hogy konfliktushelyzetekbe ne kerüljön. Már kiskortól helyes normákat kell kialakítani, következetesen a helyes mintákra irányítani figyelmét, hogy a felmerülő problémák megoldása során személyisége pozitív irányba fejlődjön. De lássuk, mi is a személyiség fogalma! „Lénárd Ferenc szerint: a személyiség az egyedi, a különös és általános lelki tulajdonságok összessége. […] Az ember személyisége, így a tanuló, a gyermek személyisége is nem más, mint a velünk született és szerzett testi és lelki sajátosságok, adottságok összessége” (Oláh–Zsidi 7.). Minden emberre jellemző viselkedése, magatartása. Lássuk, milyen összefüggés van e két fogalom között! „A viselkedés: nem más, mint az élő szervezetnek, így az embernek is olyan akciója vagy reakciója, amellyel a környezethez való viszonyát vagy magát a környezetet változtatja meg. […] A  viselkedés alkalmi jellegű – a körülményektől meghatározott, determinált reflektálás, reakció, válasz; pszichológiai forma. Ezzel szemben a magatartás állandó jellegű és tartósan jellemzi a személyiséget” (Oláh–Zsidi 8.). Ha gyermekeinknek példamutatóan mindig helyes viselkedési mintát adunk, elvárjuk, hogy kövessék is és a helyes viselkedési formát is tanúsítsák, akkor általában minden szituációban helyes a magatartásuk is. Ez a helyes magatartás befolyásolja az alkalmi viselkedést, hacsak nem lép közbe valamilyen deviáns magatartást kiváltó ok.

A magatartáskonfliktusnak sokféle kiváltó oka lehet. Oláh Erzsébet és Zsidi Zoltán szerint elsősorban környezeti és szociokulturális problémákból fakad, mint például az elhanyagoltság, ismerethiány, tanulási probléma, beilleszkedési képesség, kapcsolatteremtő képesség hiánya, valamint a nehezen nevelhetőség problémája. Az ember megnyilvánulásában benne van az egész személyisége. A legapróbb konfliktus is befolyásolhatja ezen megnyilvánulásainkat. A gyermekeknél a pszichoszociális tényezők nagyobb mértékben jelentkeznek, az emberi kapcsolataikban a rendellenességek magatartáskonfliktust okozhatnak. Nagyon fontos, hogy minél gyorsabban és szakszerűbben oldjuk meg ezeket a problémákat, ehhez pedig elsősorban ismerni, szeretni és megérteni kell a gyermeket. Jellemző az ilyen tanulókra, hogy vagy az ismeretek elsajátításában, vagy a szociális tanulásban retardáltak, de fejleszthetők. Egyéni bánásmódot igényelnek. A  személyiségük fejlesztése közben e lemaradások behozhatók, teljesítményük emelhető, természetesen szakszerű és differenciált foglalkozások keretében. Ha még a társadalmi beilleszkedésük is problémás – családi helyzetükből, szokásaikból adódóan –, akkor akár a deviancia határát is súrolhatják. Ilyenkor komoly gondot okoz társas magatartásuk, erkölcsi értékítéletük, érzelmi életük kiszámíthatatlansága (Oláh–Zsidi 10.). A szakemberek feladata a szülőkkel szorosan együttműködve a deviáns magatartás okainak feltárása, csökkentése, illetve lehetőség szerint ezek megszüntetése. A segítségnyújtás egyik hatásos eszköze lehet, ha a pedagógus felismeri, hogy vannak olyan területek, ahol a magatartási rendellenességekkel küzdő gyermek jó képességű. Például ha jó a kézügyessége, az segíthet abban, hogy visszaszerezze önbecsülését és megtalálja önmagát. Úgy gondolom, hogy ezt az előnyt folyamatosan hangsúlyozni kell a gyermek előtt, dicsérni, biztatni – ezzel is segíthetjük deviáns magatartása javításában. Milyen okok vezethetnek oda, hogy ma-

gatartáskonfliktus alakuljon ki? Ezek már a primer szocializációs színtéren kialakulhattak: a gyermek kapcsolata szüleivel, szűkebb környezetével nem megfelelő. Általában a szűkebb környezetnek jelentős szerepe van abban, hogy a gyermek rendellenes magatartású lett. Ez a brutális, következetlen, túlvédő, hazug stb. nevelés következménye. A  közösséghez később szintén nehezen vagy egyáltalán nem tud alkalmazkodni, állandó figyelmet igényel, nem szereti, ha nevelik. A  kiváltó okok közül gyakran több is jelentkezik egy időben, ezzel súlyosbítva a helyzetet. Ilyen ok lehet például a szülők válása, az érzelmi éhség, a gyermek meg nem értése, háttérbe szorítása, iskolai, otthoni kudarcok, túlzottan szigorú bánásmód, nem megfelelő anya-gyerek, apa-gyerek kapcsolat, testvérrel való rossz viszony stb. Ahhoz, hogy segíteni tudjunk a gyermeknek, ismernünk kell viselkedéskultúráját is. Az eredményességhez az is kell, hogy a szülő és a gyermek is akarja a változást, valamint a segítő szakember megfelelő felkészültséggel rendelkezzen. Oláh Erzsébet szerint azok a gyermekek, akik átlagos nevelési eszközökkel nem nevelhetők, lehet, hogy nevelhetetlenek, de a személyiségfejlesztés sajátos eszközeivel nagy részük igenis nevelhető. Elsősorban türelmes, szeretetteljes, a gyermek érdekeit szem előtt tartó nevelésre van szükség. Éreztetni kell vele, hogy így is szeretjük, és éppen ezért szeretnénk, ha a „jó úton” haladna tovább. Fontos nekünk, hogy ő is értékes felnőtté váljon, és ezt többször a tudomására kell hoznunk. Először meg kell nyernünk a bizalmát, szeretetét ahhoz, hogy követni tudjon minket. Ha agresszív is a gyermek, már nehezebb dolgunk van. Első lépésként meg kell találni az agresszivitást kiváltó okot és meg kell szüntetni. Dr. Ransburg Jenő szerint: „Agressziónak nevezünk minden olyan szándékos cselekvést, amelynek indítéka, hogy – nyílt vagy szimbolikus formában – valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat okozzon” (Ransburg, 90.). Fontos a megfogalmazásban a szándékos, 2012.

november

új katedra

13

tanulmány tudatos cselekvés. Az agresszív gyermek személyiségfejlesztéséhez szintén kölcsö­ nös bizalomra, támaszt nyújtó bánásmódra, elfogadható megbízások adására, feszültséget levezető foglalkozásokra van szükség. Semmi esetre sem elfogadható az, ha olyan nézeteket vallunk, hogy az agresszió csökkenthető például agresszív filmek nézésével, ilyen játékok játszásával (Oláh–Zsidi 32.). Az utóbbi évtizedekben sajnos nagyon elharapózott az iskolában a tanulói agresszivitás akár a gyermek-gyermek, akár tanárdiák, akár szülő-tanár között. A  problémás gyermek szülei az iskolától várják a csodát, erre fel nem készített pedagógusoktól remélnek megoldást, és amikor a csoda elmarad, az iskolát, a pedagógusokat hibáztatják saját kudarcuk miatt. A  problémák megoldása hosszú folyamat, a gyermeket szakemberhez hordani pluszmunka, pluszidőtöltés a szülő részéről is. Gyakran elmaradnak a foglalkozásokról vagy csekély javulás után abba is hagyják a terápiát. A konfliktusok megoldását tanulni, gyakorolni is lehet, és erre kiváló hely az iskola. Egyik gyermeknek sem árt, ha olyan játékokat játszunk, amelyek célja a konfliktuskezelés. Ezeket akár tanórára is bevihetjük, dramatizálhatjuk a témákat, megbeszélhetjük, véleményt alkothatunk. Gyakorlati hasznuk jelentős. A  „Szemtől szembe” konfliktuskezelő módszer gyakorlati haszna már bizonyított. Ezt a módszert inkább középiskolás korú diákoknak javaslom. A konfliktusok azonban már általános iskolában, sőt már az óvodában is jelen vannak. Ennek a kornak alapvető tevékenysége a játék. A  gyermeki lét alapvető szükséglete is a játék. Karl Gross szerint a játék funkciógyakorlás, előkészíti a felnőttkori tevékenységet. Viselkedési mintákat tudunk általa gyakorolni, így a konfliktuskezelő játékok szerepe is hangsúlyos lehet. Sigmund Freud nagy fontosságot tulajdonított az ösztönöknek és a tudattalan viselkedésnek. Szerinte a viselkedést alapvetően a vágyak motiválják. A  játékban tükröződnek az egyes személyiségfejlődési szakaszok konfliktusai is. A  gyermeki játékból következtethetünk kellemetlen eseményekre, s ezek megismétlésével csökken a konfliktus által keltett izgalom (http://www.matraiwood.com/ loghatas.htm). Nézzünk néhány tréningszerűen végezhető játékot! A  játékok célja az, hogy a gyerekek megtapasztalják a „szembefeszülést”, versengést, a konfliktust, elfogadják az esetleges vereséget, illetve tudjanak „intelligens” módon nyerni. 14

2012.

november

új katedra

„Adj király katonát!” A résztvevőket két csapatra osztjuk. A  két csapat egymással szemben áll kb. 10-20 méternyi távolságra. A tagok fogják egymás kezét és vonalba állnak. A csapatok között a következő párbeszéd zajlik: ­­– Adj király katonát! – Nem adok! – Ha nem adsz, szakítok! – Szakíts, ha bírsz! – Kit kívánsz? – XY-t! Ekkor XY nekifutással megpróbálja szétszakítani az ellencsapat vonalát, ha ez sikerül, hadifoglyot ejt, ha nem, ott kell maradnia fogolynak. A  játékot kb. 10 percig játszhatjuk, és az a csapat a győztes, amelyik több foglyot ejtett. A csapatok gratuláljanak egymásnak a játék végén! „Kakasviadal” Rajzolunk a földre egy kb. 2 méter átmérőjű kört. A gyerekek párosával mérkőznek meg egymással. Vigyázzunk, testi adottságuk hasonló legyen! Kezüket hátul összefogják, egy lábra állnak és szökdelve, testtel lökdösődve próbálják társukat a körből kilökni, vagy arra kényszeríteni, hogy egyensúlyát vesztve tegye le a feltartott lábát is. A győztes természetesen az erősebb „kakas” lesz. Fontos, hogy a végén a két kakas kezet fogjon és gratuláljon egymásnak! „Grundbirkózás” A játék leírása hasonló a Kakasviadaléhoz, csak itt szőnyegen „igazi” szabályokkal birkózni kell. A  győztes az lesz, aki társát a szabályok betartásával két vállra tudja fektetni. Ügyelniük kell egymás testi épségére, komoly, sportszerű magatartást követeljünk tőlük. A játék végén kezet kell fogni és gratulálni egymásnak a bátor küzdelemhez! „Aprópénz” A játékot annyi gyerek játszhatja, ahányan kényelmesen körbe tudnak ülni. Az asztal közepére kiborítunk egy zacskó aprópénzt, és megadott jelre mindenki annyit vehet magához, amennyit csak tud. (Én ezt úgy módosítom, hogy egyesével vehet mindenki pénzt egymás után, de úgy, hogy figyelnie kell arra, hogy mindenkinek jusson belőle.) Ezután megszámoljuk, kinek hány forintja lett. A  második körben mindenki két társától elvehet annyi pénzt, amennyit csak akar. Ismét megszámoljuk, kinek hány forintja lett. A  harmadik körben mindenki köteles adni két társának annyi pénzt, amennyit akar. Ismét számolunk. A  játék végén megbeszéljük ta-

pasztalatainkat, érzéseinket, kinek miért adtam, kitől miért vettem el, tőlem miért vehették el, nekem miért adhattak. Önérvényesítési tréning, illetve rokonszenvkapcsolatokba enged betekinteni (www. ektf.hu/hefoppalyazat/tanszemfejl/07_ konfkezkeszsfejl.doc). „Csináld meg!” A gyerekeket 5-7 fős csoportokba osztjuk, és az a feladatuk, hogy 15-20 perc alatt minél szebb kollázsokat hozzanak létre megadott anyagokból. Egymás között üzletelhetnek, cserélhetnek, így alkalmuk nyílik a tárgyalási, társalgási megnyilatkozások gyakorlására is. Egy kis idő elteltével rájönnek a csapatok, hogy összesen egy olló és egy ragasztó van. Az a csapat, amelyik ezt először fedezi fel és magához veszi az eszközöket, nyilván jobb tárgyalási pozícióba kerül, mint a többi csapat. A  játék végén megbeszéljük, hogy melyik csapat tagjai tanúsítottak intelligens magatartást, kik „loptak” eszközt a másik csapattól stb. Értékeljük egymás munkáit! Kinek melyik miért tetszik? (www.ektf.hu/hefoppalyazat/ tanszemfejl/07_konfkezkeszsfejl.doc) „Sziget” A játékosokat leültetjük körbe. Elmondjuk nekik, hogy hajótörést szenvedtek, nem tudjuk, meddig lesznek a szigeten, lehet, hogy hónapokig, lehet, hogy évekig is. Mindenki öt, számára kedves tárgyat írjon össze, azt viheti magával a szigetre. Ezután elmondjuk, hogy az egész csapat együtt szenvedett hajótörést, s a saját listájuk alapján össze kell állítaniuk azt az öt tárgyból álló csapatlistát, amelyet magukkal visznek a szigetre. Csak olyan listát fogadunk el, amelyet a csapat minden tagja jónak tart. Tehát meg kell egyezniük közös munka után. A  játék során önérdekek ütköznek, valamint megtapasztalják az önérdekről való lemondást a közösség érdekében (www.ektf.hu/hefoppalyazat/ tanszemfejl/07_konfkezkeszsfejl.doc). „Bomba” Testnevelésórán a félpályára labdákat helyezünk, jó sokat. A gyerekeket két csapatra osztjuk. A  csapatok minden tagja térfelük legtávolabbi vonalára áll. Sípszóra négy percen keresztül a „bombákat” – melyek a labdák – át kell dobni az ellenfél térfelére. Az a csapat győz, amelyik térfelén a kevesebb bomba van. A játék végén megbeszéljük, hogy ki érzett félelmet, bátorságot, ki érezte úgy, hogy a társai életéért is dolgozik, illetve milyen érzés volt nekik az ellenfél megsemmisülését okozni.

tanulmány Konfliktusok eljátszása Van benne károkozó, sértett, károkozó segítője, sértett segítője, kívülállók. Az egyes szituációkat többféle szereposztással is játszassuk el, ezáltal megtapasztalják a különféle érzéseket, a kiszolgáltatottságot, a gonoszságot, a kifosztottságot stb. Utána mindig megbeszéléssel záruljon a játék! Életszerű helyzeteket játszassunk el, pél­ dául lopás, verekedés, megalázás stb. * Véleményem szerint minden gyermek megmenthető, de ehhez komoly összefogás szükséges mind a pedagógus, mind a szülő részéről. Ha elég jól ismerjük gyermekeinket, tudjuk, hogy hol a határ: mikor tudjuk még mi fejleszteni őt, beszélgetni vele, támogatni, szeretni, és mikor van szükség már szakember segítségére. Tapasztalatom az, hogy a rendszeres sport rendkívüli módon fejleszti, támogatja személyiségüket. Szerintem még mindig nem tudatos és kevésbé használt területe, módja ez a nevelésnek. A sport kitartásra, az akarat önkorlátozására nevel. A  csapatsportok tudatosítják a tagokban, hogy csak együtt nyerhetnek vagy veszítenek. Minden egyénnek alá kell rendelnie magát a csapat érdekének és a csapat érdekéért kell dolgoznia. Ha valakinek nem megy,

akkor a többi tagnak át kell vállalnia az ő feladatát is. A másik, amit én személy szerint még nagyon jó nevelési és konfliktuskezelési módszernek is tartok, az a vallásos oktatásnevelés. A szeretet, a tisztelet, a kölcsönös megbecsülésen alapuló tanítások segítenek a másik elfogadásában, a konfliktusok elkerülésében, illetve az intelligens megoldásban. Tudatosítják a gyermekben idejekorán a helyes viselkedést, magatartást, segítenek megtanulni a negatív gyakorlat elutasítását. A harmadik általam jó nevelési eszköznek tartott dolog a hagyományőrzés. Lehet ez népzene, népdal, néptánc tanulása, kézműves foglalkozások stb. Lényeg az, hogy a nemzeti kincseinkkel való foglalkozás közben a gyermek a múltba forduljon, a múlt értékeivel foglalkozzon, átmentse azt a mai értékválságos világba. A  nagy elődeinkkel való találkozások során példaértékűnek fogja tartani azt az életet, azokat a hagyományokat, amelyeket ők ránk hagytak. Évek óta buzdítom a gyermekeket és szüleiket, hogy e három foglalkozáson feltétlenül vegyenek részt. Évek óta figyelem azokat a gyerekeket, akik ezeken rendszeresen részt is vesznek. Nem jellemző rájuk a magatartáskonfliktus! Vidám, mosolygó

Eötvös József Pedagógiai Szolgáltató

gyerekek, akik jól teljesítenek, tisztelettudóak, szabadok, bátrak és nem szégyen számukra segíteni az időseknek vagy lehajolni a szemétért. Szeretnek szerepelni, versenyezni, mindig jobb teljesítményre ösztönzik magukat. A segítségnyújtás a pedagógus kötelessége. A  játék a gyermek alapvető léte. Próbáljuk meg a kezdetektől a játék segítségével megoldani a konfliktust, hogy az agresszivitást végre száműzni tudjuk az iskola falai közül! S közben „használjunk” sok-sok szeretetet! DOBOKA I R Ó BERTN É S I MON D Ó RA

Felhasznált szakirodalom: Csillag Ferenc–Takács István: Utak-tév­ utak. Példák iskolai konfliktusok kialakulására és kezelésére. Flaccus Kiadó, Győr, 2010. Dr. Oláh Erzsébet–Zsidi Zoltán: Mit tehet az osztályfőnök? Mit tegyen a szülő? Konfliktusok és feloldások az iskolában, a családban. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft, Debrecen. Dr. Ransburg Jenő: Félelem, harag, agres�szió. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. http://www.matraiwood.com/loghatas. htm www.ektf.hu/hefoppalyazat/tanszemfejl/ 07_konfkezkeszsfejl.doc

OM azonosító: 200216 Felnôttképzési nyilvántartási szám: 01063-2008 Intézményi akkreditációs lajstromszám: AL-1988 Cím: 7100 Szekszárd, Szent István tér 11–13.

Intézetünk szakmailag önálló intézményként évek óta alapvetően pedagógiai-szakmai szolgáltatások ellátását végzi a Közoktatási Törvény 36. § (2) bekezdés alapján közoktatási intézmények és fenntartóik számára. Eredményeink között szerepel a régiós jelleg kialakítása, a képzési tevékenység megerősítése, szaktanácsadói, szakértői hálózat kiépítése, a feladatellátás minőségének emelése, a megnyert pályázatok színvonalas megvalósítása. Kiemelt szolgáltatásaink: • Akkreditált felnőttképzési intézményként pedagógus-továbbképzések tartása. • Korszerű tanulásszervezéssel kapcsolatos módszertani fejlesztések, szakmai konferenciák, felkészítő tréningek, előadások, tájékoztatók, workshopok szervezése. • Pályázati projektek szakmai megvalósítása. • Szakértői feladatok ellátása közoktatási intézmények, intézményfenntartók számára.

Kollégáink készséggel állnak rendelkezésükre! Forduljanak hozzánk bizalommal! További információ: Telefon: 06-74/505-660 • Fax: 06-74/505-639 • www.epszi.hu • E-mail: [email protected] 2012.

november

új katedra

15

harmónia

Testmódosítás: divat, lázadás vagy önkifejezés? Piercing, tetoválás, fülbevaló, testplasztika – a testmódosító eljárások egyre divatosabbnak számítanak manapság, és főként persze a fiatalok körében, ami az iskolák falai között egyre több problémát jelent.

Tetoválás, ősi szokás A test megváltoztatásának ösztöne majdhogynem az emberiség létezésével, pontosabban inkább annak öntudatra ébredésével egyidős. A tetoválások, a hegek, a testrészek nyújtása már egészen ősi szertartásoknak fontos részét képezte, hiszen mind-mind különböző jelentéssel bírtak, és valamilyen módon kijelölték az egyén helyét az adott közösségen belül. A törzsi kultúrákban a transzcendens világgal való kapcsolatteremtés egyik eszköze volt a testmódosítás, mivel úgy tartották, hogy a közben átélt fájdalom révén könnyebben találkozhatnak a törzs tagjai a misztikus világgal, és a fiatalok számára is egyfajta beavatásként szolgált: ezen keresztül váltak a törzs egyenjogú tagjaivá. Ugyanakkor a tetoválások, a sebhelyek, a testékszerek nemcsak társadalmi rangot, törzshöz tartozást, vagyoni helyzetet jelöltek, hanem egyfajta esztétikai célt, valamiféle önkifejezési módot is szolgáltak. A ruhaneműk széles körben való elterjedésével és a kereszténység előretörésével ez a fajta testkultusz igen erősen a háttérbe szorult, és lényegében csak a primitívnek bélyegzett törzsi kultúrák vitték tovább ezeket a szokásokat. Egészen az 1980-as évek elejéig volt ez így, amikor is egy Fakir Musafar nevű tetoválómester újra a köztudatba nem vezette a bőrre varrt ábrák és motívumok, illetőleg a különböző testrészekre felhelyezett ékszerek, piercingek létezését. Az addig tabu témaként kezelt testmódosítási eljárásokat a punk irányzat gyorsan magáévá tette, hiszen a polgárpukkasztás, a konzervatív értékek elleni lázadás volt a fő eszményképe, s egy orrba helyezett karika tökéletes választás

16

2012.

november

új katedra

volt ennek kifejezésére. Hamar divattá vált az ilyen kiegészítők, tetoválások viselete, szép lassan a mindennapokba is beszivárgott, és többé már nem a fegyencek és a tengerészek megkülönböztető jegye volt, hanem elfogadott trend, amin már senki sem botránkozott meg. Ebben a folyamatban a minél feltűnőbb sztárokat gyártó médiagépezetnek és a fogyasztói társadalomnak természetesen igen nagy szerepe volt. Már a gyerekek is Napjainkban tehát nem számít devianciának az ilyenfajta testmódosítás, ám a minél inkább különbözni akarás vágya és a főként a fiatalokra ható médianyomás következtében az iskolák falai között is megjelentek a piercingek, a tetoválások, a plasztikai beavatkozások, ráadásul az utóbbi időben az egyre fiatalabb korosztály körében is. Az extremizálódás szintén tagadhatatlan, most már a testre varrt motívumok minél feltűnőbb helyeken és minél nagyobb méretben készülnek, a fülbevalót felváltotta a fültágító és a köldökpiercing, továbbá a nem egészségügyi jellegű plasztikai beavatkozások iránti igény is felütötte a fejét (hihetetlen, de egy németországi középiskolai felmérés szerint a gyerekek 17 százaléka fontolgat zsírleszívást, orr-, fül- vagy mellműtétet). Önrendelkezési joguknál fogva a diákok úgy jelennek meg az iskolában, ahogyan akarnak, ebben korlátozni őket csak abban az esetben lehetséges, ha saját vagy társaik testi épségének, egészségének megóvása érdekében ez feltétlenül szükséges. Ennek ellenére a testékszereket, tetoválásokat általában generálisan tiltják az iskolákban, ám fontos kiemelni, hogy a problémát nem önmagában egy-egy orrklipsz vagy bokára tetovált motívum, sokkal inkább az elkészített tetoválások és a testátformálásra törekvő szándékok mögötti motivációs folyamatok jelentik. A tinédzserek, kamaszok körében ugyanis főként az ellenállás vagy a dac húzódik meg az ilyen döntések mögött, a szüleik vagy a tanáraik elleni lázadás, de előkelő helyen található a motivációs listán az egyéniség kihangsúlyozása, az individuum megerősítése, a másoktól való különbözőség és a különlegesség érzésének erősítése és persze a divat követése is. A legritkább esetben jelenik csak meg indokként a való-

di egyéniség kihangsúlyozása, a teljességre való törekvés, illetőleg a magasabb rendű spirituális-kulturális ok, ez pedig arra enged következtetni, hogy a fiatalok nagy része múló hóbort, a népszerűség, netán egy közösségnek való megfelelés érdekében vállalja a testének különböző eszközökkel való átformálását. Pályakezdő fiatalként azonban már korántsem biztos, hogy a középiskolában annyira menő fültágító a munkaadó tetszését is elnyeri majd egy állásinterjún, vagy hogy a gyermekfejjel még imádott figurát tíz esztendővel később is ugyanolyan érzés lesz viselni a vállra tetoválva. A tiltás semmiképp sem jelent megoldást, hiszen sok esetben pontosan ez a katalizátora egy-egy testmódosító beavatkozásnak, mégis fontos ezekre fokozottan odafigyelni, ugyanis ahogyan egy nem megfelelő öltözék, úgy egy extrém testékszer is sértheti erkölcsileg, lelkileg az osztályközösséget vagy elvonhatja a figyelmet a tanításról. Továbbá komoly pszichológiai betegségek jelenlétét is jelezhetik az avatott pedagógusszemek számára, hiszen a feltűnő tetoválások és a látványos orrkarikák mögött gyakran testképzavar, testegységzavar vagy akár testmódosító beavatkozások iránti függőség is állhat. A  probléma tehát sokszor nem a kifestett bőrön, hanem sokkal mélyebben rejtezik. S I MONY I G Á S P Á R

s u li t é k a

Nem történelemkönyveket ír Umberto Ecóról

„csupán a szavak számítanak, a többi üres locsogás” Ionesco Umberto Eco, a bolognai egyetem szemiotikaprofesszora ismert regényíró, esszéista és újságíró is, a XX. századi olasz irodalom kiemelkedő alakja, társadalomkutatóként és filozófusként is meghatározó gondolkodója korunknak. Számtalan nyelvre fordították le műveit, különféle nemzetek kultúrájában készteti elmélkedésre olvasóit. Igazi terepe a középkor, avatott elemzője, de képes összekapcsolni a középkor és a legújabb kor emberének érzé­ seit, meglátásait is. Beható történelemismeret jellemzi, otthonosan mozog különböző korok világában.

1932-ben született Alessandriában. Tudományos pályáját kutatóként kezdte, majd kommunikációt és esztétikát tanított olasz egyetemeken, dolgozott az olasz tévénél is. Nagy tekintélyű tudós, több egyetem díszdoktora. Professzor és kalandregényíró egyszerre. Körülnéz különböző korokban, és kutatásai inspirálják műveit. Szeret írni és mesélni. Az igazi világhírt A rózsa neve című könyve hozta meg számára. Műfaji összetettség jellemzi, hol bűnügyi, hol történelmi regény, hol filozófiatörténeti eszmefuttatás, hol korunk gondolkodói szólalnak meg szövegében a középkori történeten keresztül. Könyvéhez fűzött magyarázatában nem is titkolja, hogy szándékosan vállalta a korok szellemi összeolvasztását, mert úgy gondolja: minden szó, mondat, gondolat eggyé válik a kultúrában. Intertextuális utalásaival kelt izgalmat, igazolva Benedetto Croce szavait, miszerint minden történelem a jelenkor története. A regény gondolatiságának alappillére az argentin Jorge Borges szellemi világa, aki több ponton is kapcsolható a műhöz. Többször említette, milyen nagy hatással volt rá a vak argentin író, aki képes volt egy „sosem volt

múltat” teremteni, álmodni népének. Másik kapcsolódási pont a vak Borges és a könyv vak könyvtárosa. Regényét úgy kínálja nekünk, hogy egy XIV. századi szerzetes latin nyelven írt művének XVII. századi latin kiadásának neogótikus francia változatából született olasz változatról van szó, amire ráakadt, és ezt másolja le nekünk. A történet 1327-ben egy toszkán bencés kolostorban játszódik, valahol Pomposa és Conqes között, ahol Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és Adso von Melk novícius furcsa eseményeket élnek át. Vilmos missziós útra indult, küldetése, hogy találkozót szervezzen XX. János pápa és a ferencesek között. Akkortájt a katolikus egyházon belül teológiai viták zajlottak. A ferencesek tiltakoztak az ellen, hogy az egyházi személyek vagyonnal rendelkezzenek, és azzal érveltek, hogy Krisztus sem birtokolt tulajdont. A  bencések ezzel szemben – ahogy a pápa is gondolta – a hatalmat birtokkal együtt képzelték el. A konfliktus abban rejlik, hogy a hitvita senkinek nem szolgál előnyére, ezért is keresik a megállapodást. Bonyolítja a helyzetet, hogy a ferencesek jó viszonyban vannak a császárral. Vilmos nincs könnyű helyzetben, mert a hírhedett inkvizítor, Bernard Gui is jelen van, aki a pápát képviseli. Ő nem érdekelt a megegyezésben, az vezérli, hogy bizonyítsa: a pápa Avignonban van biztonságban (a francia királyság gyakorolja a pápaság fölötti uralmat), mert mindenhol máshol életveszély leselkedne rá. A hata-

lomért folytatott játszmák befolyásolják az egyházon belül az eseményeket, és a cél eléréséhez jó ürügyül szolgál a kolostorban zajló rejtélyes gyilkosságsorozat, ami a ferencesek rossz hírét kelti az egyházon belül. Az egyetemes rend és a helyi közösség érdeke kerül szembe. A regény szellemi krízisről és az érdekviszonyok megjelenéséről szól, és nem lehet tudni a rejtélyességek okát. Ez jelenik meg a regénybéli titokzatos gyilkosságokban. Sugalmaz valamit, még akkor is, ha nem kinyilatkoztatás, hanem a félelem és a bizonytalanság eredménye. Történeteinek erdejében a levelek között fészkel a rejtelem. Történelmi regény, de a gondolatok napjainkban is érdekesek, továbbgondolásra késztetnek. A művet átszövi a kereszténység történetének problematikája. A kereszténység szent könyvének, a Bibliának sokféle története tele van gyakorlatias tanáccsal a tisztaságra, a józan észre vonatkozóan, és arra, hogy ne titkoljuk el bűneinket, legyünk hűek ígéreteinkhez. Eco könyvének is ez a mondanivalója, hogy a hiedelmeknek, kultuszoknak rengeteg olvasata van, és nincs kizárólagos igazság. Nyitott mű című kötete a XX. század második felének fontos esztétikai megközelítéséről szól. A különböző irodalmi, képzőművészeti csoportosulásokat, áramlatokat veszi górcső alá, elképzeléseiket, céljaikat és azok hatását kutatja. Foglalkozik a zen (buddhizmus), a szemlélődés keleti filozófiájának hatásáról a nyugati kultúrára, ami jelentős befolyással bírt a század világszemléletére. Eco szerint a művészet a formák strukturálódása, és saját beszédmóddal rendelkezik. Minden művészben benne van a vágy, hogy kilépjen a korábbi formai, tárgyi, szellemi keretekből. Ehhez kapcsolódik az amerikai filozófus, Dewey gondolata, aki szerint valamiről akkor szerzünk tapasztalatot, ha befejeződött. A Nyitott mű kiindulópontja a forma, a nyitottság, a rend és a kaland. A  forma többértelműségét vizsgálja az új esztétikai helyzetben, ami a befogadótól kreatív önállóságot követel. A lényeg a művészet minden aspektusa szerint tárgyalható, és csak az a kérdés, hogy milyen lelki hatást gyakorol, illetve milyen tapasztalatokat ad az olvasónak, a nézőnek, a hallgatónak, a befogadónak. Regényei szerkezetének, gondolatiságának fontos szervező elve ez a nyitottság. Eco szívesen vállalkozik egy-egy erkölcsi probléma boncolgatására, miközben a társadalom működésében szerepet játszó 2012.

november

új katedra

17

S u li t é k a politikusokról, illetve az őket közvetítő és magyarázó vagy bíráló médiák működéséről, szerepéről is szól. Ezek közé tartozik a Gondolatok a háborúról című esszéje, amely az 1991-es Öböl-háború idején íródott, mikor a CNN vastag betűkkel adta hírül a világnak: „the war has begun”, és egyenes adásban láthattuk a harcokat. A háborúról szól az írás, annak hasz-

a nyers intolerancia ellen, mert a gondolat nélküli puszta állatiassággal szemben a gondolat fegyvertelen. A nyelvészprofesszor 1993-ban jelentette meg A tökéletes nyelv keresése című kötetét, amely a nyelvek összezavarodottságának világában a közös nyelv feltalálásának kérdéséről szól. Témája a tökéletes nyelv, ami az európai kultúra kísértete.

azok a könyvek, amelyeket nem olvastak soha, de ez nem is baj, mert nem a men�nyiségtől függ a műveltség. Eco nyitott szemmel jár a világban, továbbgondolja, amiket olvasott, tapasztalt, és elindul gondolatainak folyama: miért szeretne örökre New Yorkban vagy Párizsban élni, miért fontos a milánói kereskedők számára a figyelemfelkeltő falfirka?

náról, előnyéről, de azt, hogy bizonyos esetekben még mindig járható út, váltig tagadja, még ha a szemben álló felek rászolgáltak is egymás vádjaira. Egy értelmiségi ne fújjon harci kürtöt – vallja, mert az értelmiségi olyan, mint a Szóló Tücsök (Beszélő Tücsök) a Pinocchióban, az elbeszélő szerepét tölti be. A lojalitás elvét követi, de ez nem kategória, hanem erkölcsi probléma. Aki bombát dob, az a Földnek (és a jövőnek) üzen hadat, veszélyezteti a közlekedést, a turizmust, a szórakoztatóipart, sajnos csak a tőzsde lódul meg tőle. Ma már a háború nem két országot állít szembe egymással, hanem önfelfaló acsarkodás, sőt pazarlás is. Eco korunk problémáit elemzi, hiszen sokasodnak a bajok. Túl sok ember él a földön (egymás sarkát tapossuk), magas a születésszám a szegény országokban, terrortámadások fenyegetnek, kevés az élelmiszer, a víz, szélesre nyílt az olló a társadalmi egyenlőtlenségek terén, halmozódnak a nemzeti adósságok, a Nyugat gyengül, torz a pénzügyi rendszer, a közvélemény közömbös a politika iránt, a lakosság nem ért a pénzügyekhez, hiányzik a vállalkozó szellem és a sikeres integráció, nem erősek az oktatási rendszerek, megállíthatatlanul terjed az AIDS, nem használjuk ki a földrajzi fekvések adta lehetőségeket, migrációs többlet van. Ezeket sorra véve, a vándorlás és bevándorlás közötti különbséget elemezve előkerül a tolerancia, az együttélés kérdése, és megállapítja, hogy az értelmiség nem képes harcolni

A nyelvek sokféleségén elmélkedik az első megjelenési formáktól, a hieroglifáktól – azaz a metaforáktól –, a dolgok általi beszédtől a középkori teológusok és Dante kutató gondolatain át az ész egyetemességének elvéig és a számítógépes nyelven át a mesterséges intelligenciáig. Kulturális légköröket elevenít fel. Az ikonikus jelek vagy az önkényes egyezményeken nyugvó jelek (Bacon-féle felosztás elve) világába vezet, majd Leibniz élőbeszéd-vizsgálatát is hozzákapcsolja, majd Locke megközelítése szerint szól a létező nyelvek terápiájáról is. A tökéletes nyelv egy utópia és egy sor kudarc története, ezért az álom álom is marad, hiába kísértett az eszperantó, mint egy új közös nyelv, ha már az ősnyelvet, az Édenkert nyelvét nem találhatjuk. Összegubancolódtak az etnikumok. Olaszország sem értékelhető fajilag, csak kulturálisan. Magyarországon a La Bustina di Minerva Gyufalevelek címmel jelent meg, s benne az olasz hetilapokban publikált tárcáit gyűjtötték egybe. Ezek is a véletlenszerű alkalmak forrásvidékéről származnak. Ezekben arról ír, ami éppen eszébe jut. Talán Széljegyzeteknek is fordíthatnánk vagy Déry Tiborra való utalással Napok hordalékának is nevezhetnénk. A kilencvenes évekből származó írások New Yorktól Kínáig átfogják a világot. Többségük híreket kommentál, hol a koszovói háborúról, hol a halálra ítélt Rushdie-ról meditál. Az értelmiségi, ha nincs rá szükség, akkor hallgasson – fűzi hozzá tanácsul az elemzésekhez, aztán arról értekezik, hogy melyek

Az emberi gondolkodásmód összetevőit elemzi. Eco a kulturális értékeire vigyázó emberiség képviselője. Nála Arisztotelész az emberi racionalitás megtestesítője. A  dolgokat ok-okozati összefüggéseiben látja és láttatja. Számára világos, hogy a természetjárás a reneszánszból ered. Tudja, hogy a nyugati tudomány egész fejlődése az egyetemeknek köszönhető, annak a felismerésnek, hogy kellenek olyan oktatási intézmények, amelyek függetlenek a politikai és vallási hatalomtól, és a tanárok ideológiailag függetlenek még az egyetemektől is. Olvasásra bátorít. Egy olvasó ember kettővel felér – vallja Valentino Bompianival, mert ha klasszikusokat olvasunk, gyökereinkhez zarándokolunk. Eco ötödik regénye, a Loana királynő titokzatos tüze képeskönyv, ifjúkori önportréjához kínál kultúrtörténeti hátteret, de persze fikció a javából, epizódokat rejtő regény. Az elbeszélő kómából ébred, élete egy üres lap, semmire sem emlékszik, ami az ő élete volt. Sehol egy kép, egy emlékezetdarab, semmi, ami személyes, de a világirodalmat kívülről fújja, csak a világ létezett, és ő semmit sem tud magáról. Az eltűnt idő nyomába ered, érzéki önmagát keresi. Gyermekkora vidékén, idején kutat saját személyisége és élete után. Egy feledésbe merült Loana képmását és titokzatos tüzek sugallatát követi, azt vizsgálja, hogyan épül be az ember gondolkodásába, amit olvasott, tanult, látott, és ki ő alapjában véve. Megteremthető a valóság, ezért is van az, hogy a tudósok néha jobban

18

2012.

november

új katedra

S u li t é k a hisznek az íróknak, mint a kutatóknak, történészeknek. A tegnap szigete 1994-ben született, Eco módra: egy előkerült kéziratot veszünk kézbe az ő segítségével. Egy gondolkodó barokk ifjúról szól, aki várvédő, aztán szabadgondolkodó, aztán a Bastille foglya, de titkosügynöke lesz Mazzaninak és végül déltengeri hajótörött. Rendhagyó a hajótörés, mert egy elhagyott kereskedelmi hajón következik be, amin minden földi jó megtalálható. A történet főhősét, Robertót hajótöröttként ismerjük meg a mű elején. Krimiszerű, játékosan tudományos regény. Többféleképpen értelmezhető írás. Roberto feljegyzéseket készít életéről, melyet úrnőjének címez. Így képzeletben újraírja az életét, és a szöveg valósággá válik. Közben kalandozhatunk tengeren, párizsi szalonokban. Roberto azt keresi, hogyan ismerhető meg teljességgel a világ, hol találunk egy szilárd pontot, ahonnan az életünk érthető, és mi kell ahhoz, hogy a tengeren való hajózás során is eligazodjunk. Magyarországon 2012-ben jelent meg A  prágai temető című könyve. Itt látjuk igazán, hogy meggyőződésekkel nehéz vitatkozni. Ebben a műben is látszik, hogy kevesen tudnak nála jobban érvelni az ös�szeesküvés-elméletek leleplezésekor, bár ez már a Foucault-inga című kötetből is világos volt. Izgalmas korkép az időről. A re-

gény 1897-ben megkezdett naplón alapul, amelyben a főszereplő beszámol arról, hogyan lett notórius gyűlölködő, az emberiség ősszenvedélye melengeti a szívét. Sötét hangulatú regény – ahogy Kelemen János filozófus jellemzi. Elsőre eltúlzott az alaphelyzet, de történelmi tényanyagon alapul, csupa olyan mondat szerepel a könyvben, ami elhangzott korábban. A történet több szálon fut, három alappillérre épül. Narratív írástechnikájában váltakozik a beszélő személye. Van az Elbeszélő, aki mit sem tudónak mondja magát, és úgy gondolja, hogy csupa meglepetés minden dokumentum, talán regénynek is érdemes lenne megírni, aztán van a főszereplő, Simonini kapitány alias Dalla Piccola zugjegyző, hamísító, ügynök. A főszereplőn kívül mindenki valós személy. (Betartja a történelmi regény alapszabályát – ahogy Walter Scott mondta –, főhősét nem a történelemből választotta, hanem csak mintázta belőle.) Elbeszélésökonómiai megfontolásból használ kitalált személyt. A mű kulcsproblémája a zsidógyűlölet, amelynek hagyományai vannak. Alig akad olyan európai város, amelynek múltjában ne találnánk zsidókat érintő korlátozásokat, hogy a gonosz, szélsőséges történeteket ne is említsük. A főszereplő, Simonini frivol alak, azon elmélkedik, hogy összeesküvés folyton fenyeget. A zsidókon kívül

gyűlöli a szabadkőműveseket és a jezsui­ tákat, a nőket, legalább annyira, mint a németeket, de rossz véleménye van az angolokról, a franciákról és az olaszokról is, hogy keletebbre most ne menjünk. Thomas Mann műveltségével, Swift iróniájával, Defoe részletességével és Verne fantáziájával megírt könyv, amit jegyezhetne Dumas és Sue is vagy egy ponyvaregényíró. Arra hagyatkozik, hogy az emberek csak olyasmit hisznek el, amit tudnak, de amíg a világon nincs jó válasz a problémákra, addig jók az összeesküvés-elméletek, hogy mindenre találjunk magyarázatot, és ne csak a tőrbot hatékonyságában bízzunk. Eco a nagyobb lélegzetű történések mestere, alkatának és hajlamának ez felel meg a legjobban. Kedveli a narráció örömét. Otthonos az Európán áthömpölygő szellemi áramlatokban. Tudja, amit az emberről tudni kell. Tudja, az embereket az jellemzi, hogy bármit képesek elhinni, hiszen a katolikus egyház sem állhatna fenn kétezer éve az egyetemes hiszékenység nélkül. Kitűnően érti a módját, hogy egy felvetett problémából történet kerekedjék. Nem az elbeszélők művészkedő kedve vezeti. Gondolatai vonzóak, az általa elképzelt civilizáció és a szabadság nyelvén beszél, még ha nyüzsögnek is körülöttünk a kémek. NOVÁ K I MRE

A Kairosz Könyvkiadó karácsonyi könyvvásárából: Az igazi Velence és Firenze közelről

Ember és művészet keresztútjárása

A neves művész, Szinte Gábor összeállította könyv annak az utazónak szól, aki nem elégszik meg a többi útikalauz felsoroló adatközlésével, amelyek a turistatömegek által kitaposott utak mentén található műtárgyakról tesznek említést. Azoknak szól, akik szeretnek elmaradni a csoporttól, azoknak, akik magukban vágnak neki a labirintusnak, akiknek képzeletében testet ölt a múlt, és szívesen találkoznak szakállas, öreg mesterekkel, csábító szirénekkel, zord és megejtően szép árnyalakokkal. Számukra nem léteznek a „gyorsan” és „gyerünk már” parancsszavak. Ők azok, akik előbb néznek, majd látnak és megértenek. A könyvbeli utazás 1973-ban kezdődik. Állott a vasfüggöny, szigorú volt a vámvizsgálat, a legmagasabb címletű pénz az 500 forintos volt. Az úton látottak örökéletűek. A könyv időnként kitér az azóta eltelt három-négy évtized változásaira. Tapasztalni fogjuk, hogy egy emberöltő milyen kevés, amidőn olyan világban járunk, amely már a megdicsőül­ tek birodalma. (Szinte Gábor: Az igazi Velence és Firenze közelről. Harmadik, bővített kiadás. Borító: keménytábla. Oldalszám: 234 p. Illusztráció: fekete-fehér rajzok. Kairosz Könyvkiadó, 2011.)

Szándékom az volt – írja az album szerzője, Miklósvölgyi János –, hogy találjak egy olyan átfogó rendszert, mely a létezés teljességét felmutatva kulcsot adhat kezembe festői életművem rendszerszerű megfogalmazásához. [...] Mivel egyezést talál­tam a keresztút egyes stációi és az emberi élet egy-egy életszakasza között, úgy éreztem, nem mehetek el szó nélkül a művészettörténet adott korszakaival való esetleges megfeleltetések mellett sem, hiszen azok az évezredes képjelek, melyeket elődeink épülésünkre ránk örökül hagytak, ugyanúgy emberi kéz által tolmácsolt képjelek, mint egyébként az emberi élet egy-egy kockája. Amennyiben pedig az emberi élet rávetíthető a keresztút működésrendjére – a művészetet pedig, ha Isten által is, de mégiscsak az ember tolmácsolja –, akkor logikusan adódott a feltételezés, hogy a művészet egyetemes történetét is fel kell hogy lehessen fűzni a keresztútjárás stációira. (Miklósvölgyi János: Ember és művészet keresztútjárása. Borító: keménytábla, színes illusztrációk. Oldalszám: 510. Kairosz Könyvkiadó, 2011.) 2012.

november

új katedra

19

kottavarázs

Ötéves sikertörténet: Budapest Bár

Farkas Róbert: „A régmúlt idők kávéházas, cigányzenés hangulatát hozzuk vissza” Mind a négy albumuk platinalemez lett, és megjelent már két DVD-jük is. Hamarosan a boltokba kerül a Budapest Bár Örömzene című jubileumi könyv. Ötéves születésnapi koncertjüket december 30-án a MÜPÁ-ban tartják. Felfelé ívelő pálya az övék, jóllehet 2007-ben, alakulásuk évében maguk sem gondolták, hogy ilyen sokáig muzsikálnak majd. Az alapító tagok – Farkas Róbert, Farkas Mihály, Farkas Richárd és Ökrös Károly – tíz hazai rockénekessel együtt régi filmslágereket, kuplékat, táncdalokat szólaltatnak meg, igényesen hangszerelt cigányzenével kísérve. A korabeli korok kávéházas, cigányzenés atmoszféráját varázsolják a hallgatóság elé. Eddigi zenei pályájáról, a Budapest Bár tevékenységéről és sikereiről a zenekar alapítója és vezetője, Farkas Róbert számolt be lapunknak.

– Mikor került kapcsolatba a zenével? – A muzsika nálunk régi családi hagyomány. Rengeteg zenész van az őseim között, a dédnagyapámtól a nagypapámig mind-mind zenéltek, sőt az édesapám a mai napig muzsikál brácsán, a hagyományos vendéglátó műfajban dolgozik. Magam is nagyon korán kerültem kapcsolatba a zenével. Talán még nem tudatosan, de ötéves korom körül nyúltam először a hegedűhöz, játéklehetőséget látva benne. Hat-hét éves korom körül aztán zeneiskolába írattak, ahol komolyan elkezdtem zenét tanulni. – A zenei indíttatás tehát megvolt. A későbbiek folyamán tudatosan irányították a

F ot ó : B u ll a B e a

20

2012.

november

új katedra

zenei pályára vagy egyéni affinitásból választotta? – Azt hiszem, mind a kettő igaz. Édesapám nem erőltette a hangszertanulást, de mivel látta, hogy érdekel, még inkább támogatott. A zene már gyermekkoromban központi szerepet töltött be az életemben, hiszen otthon ebbe nőttem bele. Mivel sokat volt hangszer a kezemben, egyre boldogabbá tett, hogy meg tudtam őket szólaltatni. – Alapfokú zenei tanulmányait hol végezte? – A VII. kerületi Kertész utcai Általános Iskolába jártam, és természetesen egy kerületi zeneiskolába, ahol hegedülni tanultam. Tizenkét éves koromtól kezdtem zongorázni. Húszéves voltam, amikor elkezdtem tangóharmonikázni, majd hat évvel ezelőtt gitározni is megtanultam. – Elég széles a paletta, van közötte billentyűs és vonós hangszer is. Aki billentyűs hangszeren tud játszani, annak könnyebb a többi hangszerjátékot elsajátítania – mondják a zenetanárok. Szülei látták, hogy tehetséges, érdekli a hegedű, ezért az eredményesség kedvéért szigo­ rúan fogták-e? – Nagyon! Mint általában a szülők esetében, az egyik fél mindig keményebb. Így volt ez nálunk is: édesapám nagyon szigorúan fogott, édesanyám engedékenyebb volt. Édesapám céltudatosan ne­ velt. Azt szerette volna, hogy komolyan vegyem a tanulást, minél jobban játsszak a hangszeremen. Ez azt jelentette, hogy nagyon sokat kellett gyakorolnom, sok más dologról

le kellett mondanom. Volt olyan időszakom, amikor a gyakorlást nem szerettem, később viszont éppen ellenkezőleg, imádtam! Már iskolába indulás előtt egy órát gyakoroltam, sőt tanítás után sem az ebéd volt az első, hanem a hangszer. Általában a sok gyakorlás határozta meg az életemet, egyszerűen azért, mert szerettem. Amit kedvvel végez az ember, annál észre sem veszi, hogy repülnek az órák. Nem volt ritka a napi öt-hat óra gyakorlás sem. – Az általános iskola elvégzése után, gondolom, szintén zenei vonalon tanult tovább. – Ez lett volna a normális, de nem így történt. Tizennégy éves koromban bekerültem a Száztagú Cigányzenekarba, ahol aztán tizenkét évig játszottam. Miután előtte a zeneiskolában csak klasszikus zenével foglalkoztam, itt sokat kellett dolgoznom. Azt a fajta játékmódot, amit ők képviselnek, sőt a kotta nélküli játékot, a színes repertoárt el kellett sajátítanom. Akkoriban édesapám brácsás szólamvezetőként tevékenykedett a zenekarban, ezért, hogy ne gondolják, hogy protekciós vagyok, minél maximálisabb helytállásra törekedtem. Ez sikerült is, ugyanis néhány év múlva vezető prímás lettem. Nagyon sokat turnéztunk, volt olyan időszak, amikor két hónap után csak egy hétre jöttünk haza és máris mentünk tovább. Bejártuk Amerika, Ázsia, Ausztrália, Európa országait, városait. Ezek az utazások és fellépések sok időt igényeltek, így nem tudtam zenei szakközépiskolába járni. Tizenkét év után eljöttem a zenekartól, mert szerettem volna diplomát szerezni. Középiskolai végzettségem hiányában pótolnom kellett az elmulasztott éveket, ezért esti gimnáziumba, a Montessoriba jártam, ahol többnyire muzsikusok tanultak. Az érettségivel együtt a négy évet három év alatt, oklevéllel fejeztem be. Hál’ Istennek sikerült. Hat-hét évvel ezelőtt felvételiztem a Zeneművészeti Egyetemre, amit sikeres felvételi és sok tanulás után el is végeztem. Hegedű tanszakra jártam, végül tanári és kamaraművészi diplomát szereztem.

kottavarázs

F ot ó : R u t h e Zu n t z

– Megfeszített tempót igényelhetett ez a tanulás… – Igen, de szeretem a kihívásokat; minél több dolog van az életemben, annál kitartóbban művelem. Van bennem egyfajta céltudatosság, ami nagyon fontos ahhoz, hogy a komoly célokat el tudjam érni, helyt tudjak állni. – Milyen zenei irányzatokkal foglalkozott a cigányzenén kívül? – A Kusturica-filmek által meglehetősen felkapott zene lett a balkáni. Ez a stílus nagyon érdekelt, ezért huszonvalahány évesen meg is tanultam harmonikázni, és 1999-ben az akkor alakult Besh o droM zenekarba (nevük jelentése lovári nyelven: „Üld meg az utat!”) kerültem. A velük való muzsikálás másfajta életmódot igényelt akkoriban, a hazai fellépések mellett ugyanis sokszor külföldön is felléptünk. A Száztagú Cigányzenekarral este tíz órakor már befejeztük a koncertezést, ezzel az együttessel pedig akkor kezdtük. Ezt a szabadabb zenei életformát nagyon élveztem akkoriban. Zenénkben a különböző kelet-európai és balkáni kultúrából (magyar, cigány, román, szerb, bolgár stb.) kiemelt népzenei elemek tudatos ötvözete találkozik saját dallam- és ritmusvilágunkkal. – Utána még milyen formációkban játszott? – Párhuzamosan játszottam több zenekarban, köztük a Kistehénben, a Pannónia Klezmer Bandben, majd egy autentikus cigányzenekarban, a Romano Dromban (romani nyelven azt jelenti: „cigányok útja”). A diplomám megszerzése után úgy éreztem, nekem nem több együttesben kellene játszanom, hanem egy saját zenekart kéne alapítanom. Igaz, sok stílust kipróbáltam már akkor, mégis a cigányzenét tartottam a zenei öröksé-

gemnek, így aztán 2007-ben megalapítottam a Budapest Bár zenekart. – Akkor jubilálnak: idén lesznek ötévesek. Hogyan alakultak meg? – Valóban, idén ünnepeljük fennállásunk ötéves jubileumát. A Besh o droM zenekarban ismerkedtem meg a feleségemmel, Gáncs Andreával, aki akkor a menedzserünk volt. Andival gyakran beszélgettünk arról, hogyan lehetne a cigányzenét megújítani, felfrissíteni, olyasmit kezdeni vele, hogy a fiatalok számára is hívó szó legyen, kíváncsiak legyenek rá, tudjanak rá szórakozni. A feleségemmel a mai napig együtt dolgozunk, most is ő a menedzserünk. Ha nem találkozunk, talán a Budapest Bár sem születik meg. Fontos volt, hogy ezzel a kultúrával foglalkozzunk, ami a zene mellett olyan sok feladatot igényelt, hogy egyedül erre nem lettem volna képes. – Mint egykor, amikor a kávéházak hangulata elképzelhetetlen volt cigánymuzsika nélkül... – Ennek az egyik fénykora a ’20-as, ’30-as években volt. Akkoriban Budapesten több mint hatszáz kávéház üzemelt. Az ott előadott cigányzene életformává alakult, a hétköznapokat is színesítette. Ez fogott meg engem, ezt szerettem volna a huszadik századi hangzásba belecsempészni. Ehhez a stílushoz kerestünk olyan énekeseket, akik sajátos módon adják elő a dalokat. Többekkel dolgoztam már együtt korábban, így nem volt nehéz őket rábírni a feladatra. Németh Jucival tanítottam, Kollár-Klemencz Lászlóval a Kistehén tánczenekarban, Szalóki Ágival a Besh o droM-ban játszottam. Tíz remek énekest sikerült összegyűjtenünk, akiknek természetesen már nevük volt a szakmában. – Farkas Róbert (hegedű, gitár) mellett azóta is töretlen a felállás a zenekarban?

– Egy kis változás történt, elfoglaltsága miatt ugyanis Ági már nincs már velünk. A  többi énekesünk: Behumi Dóri, Ferenczi György, Frenk, Keleti András (Colorstar), Kiss Tibi (Quimby), Kollár-Klemencz László (Kistehén tánczenekar), Lovasi András (Kispál és a Borz), Németh Juci (nemjuci), Ruttkai Bori (Specko Jedno), Szűcs Krisztián (HS7). A zenekari tagokkal a Zeneakadémián kötöttem szoros barátságot, ők: Ökrös Károly (harmonika, zongora), Farkas Mihály (cimbalom), hozzájuk csatlakozott Farkas Richárd (bőgő) és Kisvári Ferenc (dob). – Elmondhatjuk tehát, hogy képviselt stílusirányzatát tekintve a Budapest Bár zenekar a régi idők kávéházi szalonzenéjét közvetíti modern muzsikába ágyazva? – Zenénk a legszorosabb kapcsolatban a pesti dallal van. Az 1910-es években a dzsessz nagy hatással bírt a cigány muzsikusokra, ezáltal muzsikánkban összekovácsolódott a cigányzene a dzsesszel, a swinges játékmóddal és természetesen az akkori magyar dalokkal. Régi filmslágereket, kuplékat, táncdalokat és sok mindent – nemcsak a ’20-as ’30-as évekből, hanem egészen a ’80-as évekig bezárólag – dolgozunk fel. Ilyenek például az akkori alternatív zenekarok számai, a Tűz és a Toporzékolok. Általában a mi hangzásunkhoz a cigány dallam- és ritmusvilág motívumainak becsempészésével hangszereljük a dalokat. – Milyen albumokat készítettek eddig? – Az első, a Budapest Bár Volume 1 2007ben jelent meg az EMI kiadásában, ezen alapvetően a ’20-as ’30-as évek dalait dolgoztuk fel. A második, élő koncertfelvételt tartalmazó, Tánc című dupla albumunkon még nagyjából ugyanezt a világot elevenítettük 2012.

november

új katedra

21

kottavArázs fel, majd készítettünk egy önálló dupla zenei anyagot a ’20-as, ’30-as évek nemzetközi dalaiból és klasszikus művekből. A CD-n helyet kapott az argentin tangó, az amerikai, a brazil zenei világ, olyan vendégművészek közreműködésével, mint Brian Kellock skót dzsesszzongorista, Mazz Swift amerikai énekesnő és hegedűművész, Joao Egashira brazil gitárművész és Szakcsi Lakatos Béla. A negyedik albumunk a Hoppá, ezen az 1920–1980-as évek dalainak feldolgozásait játsszuk. – Ötéves fennállásuk alkalmából is adnak ki lemezt? – Igen, augusztus óta egy duettlemezen dolgozunk, amely egy könyvhöz készül. Tíz énekes énekel rajta öt duettet. Novemberben jelenik meg a Vajay Zsófia és Bombera Krisztina által írt, Budapest Bár Örömzene című könyv a zenekarról, a már említett hanganyag-melléklettel. – Jubileumi koncertet is szerveznek? – Természetesen, ezt decemberben 30-án a MÜPÁ-ban, a Bartók Béla Hangversenyteremben tartjuk. Jövőre terveink szerint egy egész estés dokumentum-játékfilm is készül a zenekarról, már tavasszal megkezdjük a forgatást. – Sikertörténet az önöké. Gondolta volna öt évvel ezelőtt, amikor megalapította a ze-

nekart, hogy ennyire felfelé ível majd a pályájuk? – Egyáltalán nem. Annak idején az énekeseket csak egy album erejére kértem fel, aztán ez lett belőle. Énekeseink a saját zenekaraikban is frontemberek, ezért nem gondoltam, hogy ennyit koncertezünk majd együtt. Hál’ Istennek sok helyen fellépünk, többek között a MÜPÁ-ban, a Katona József Színházban, a MOM Kulturális Központban, nyáron például a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében. Fesztiválokon, városi rendezvényeken is részt veszünk. – Cigány/roma emberként nem érezte soha, hogy származása miatt hátrány éri? – Nem könnyű kisebbségiként élni egy országban, de én szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis mindig olyan közegben mozogtam, amely megvédett, amely ezeket a problémákat áthidalta vagy legalábbis nem éreztette velem. Irányomba ezáltal könnyebben elfogadóbbak lettek az emberek, inkább érdeklődést váltott ki belőlük a tevékenységem, minthogy ferde szemmel néztek volna rám. Inspirált is, hogy megmutassam azt a világot, amit meg tudok fogalmazni a zenében. Akikkel együtt dolgoztam, azok is mindig kíváncsian szemlélték ezt a fajta kultúrát. Erről a hamarosan megjelenő könyvemben is beszélek.

Eötvös József Pedagógiai Szolgáltató

– Nyilván ön példát is mutatott a többieknek tehetsége, szorgalma, kitartó munkája által. – Azt vallom, hogy a származás egy dolog, de hogy azzal miként bánunk, és hogyan tudunk beilleszkedni a társadalomba, mennyire tudjuk elfogadtatni magunkat, az egyéni dolog, az tőlünk függ. Amikor velem dolgoznak, a társaimban nem az merül fel, hogy cigány vagyok vagy sem, hanem az ember a fontos, az, hogy hogyan lehet velem dolgozni, mit tudok, mire vagyok képes. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy valaki mennyire elhivatott a munkájában, mit tud letenni az asztalra, s hogy az emberek ezekről ítélkezzenek, ne a származás alapján döntsenek. – Úgy tudom, munkájukat állami kitün­te­té­ sekkel is elismerték. – Három évvel ezelőtt a Budapest Bár több művészét is kitüntették: Lovasi András Kossuth-díjat, Kiss Tibor lovagkeresztet kapott, én pedig – nagy örömömre – a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét vehettem át. – A régmúlt idők kávéházas, cigányzenés hangulatának elővarázsolásához helyszín is kell. Van ilyen? – Hogyne! Október végén nyitott a Budapest Bár nevű mulató, amelynek programját a Budapest Bár csapata alakítja. Ott a vendégek igazi cigányzenés, mulatós légkörre számíthatnak! K LOTZ M Á R I A

OM azonosító: 200216 Felnôttképzési nyilvántartási szám: 01063-2008 Intézményi akkreditációs lajstromszám: AL-1988 Cím: 7100 Szekszárd, Szent István tér 11–13.

Az Eötvös József Pedagógiai Szolgáltató pedagógus-továbbképzési ajánlata • A tanítási/tanulási folyamatban alkalmazható tudást biztosítunk. • 30 vagy 60 órás pedagógus akkreditált képzések óvodapedagógusoknak, tanítóknak, tanároknak. • 5, 10, 15 órás kompetenciafejlesztő tanfolyamaink nevelőtestületi értekezletekre, munkaközösségi foglalkozásokra, belső továbbképzésekre is igénybe vehetők. • Képzéseink a továbbképzési normatívából elszámolhatók. • Rugalmas időbeosztás! • Elérhető földrajzi közelség! • Kedvezmény: teljes nevelőtestület/munkaközösség/kistérség jelentkezése esetén.

Várjuk jelentkezéseiket! További információ: Telefon: 06-74/505-660 • Fax: 06-74/505-639 • www.epszi.hu • E-mail: [email protected] 22

2012.

november

új katedra

kottavArázs

„Egy építészeti Stradivari”: a Kodály Központ A Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa (EKF) program kiemelkedő kulcsberuházása eredményeként létrejött Kodály Központot Maxim Vengerov hegedűművész illette ezzel a megállapítással – s véleménye mögé a nemzetközi összevetésben is jelentős adottságokkal rendelkező létesítmény 2010. december 16-i átadása óta minden bizonnyal még számosan felsorakoztak. Nem ok nélkül: a Zsolnay Kulturális Negyed közelében lévő, zöldövezeti területen álló, multifunkcionális, igen látványos Kodály Központ hangverseny- és konferenciateremként egyaránt megfelel a kor legmagasabb elvárásainak. Az átadása óta több építészeti elismerést begyűjtött épületet tehát nemcsak a külső megjelenése tette híressé: világviszonylatban is figyelemre méltó akusztikai tervezéssel készült, s emellett a legkorszerűbb háttértechnikát vonultatja fel. Magyarországon egyedülálló, égerfa borítású hangversenyterme az egyik legjobb akusztikájú és legszebb hazai koncertterem, amely világszínvonalával valóban minden igényt kielégít. Nemzetközileg elismert zenekarok és zenészek, neves komoly- és könnyűzenei előadók rendszeresen fellépnek a Kodály Központban.

Pécs zenei intézményrendszere képzési és előadói oldalról is teljesnek mondható, azonban korábban nem állt rendelkezésre olyan zenei tér, amely méltó módon be tudta volna fogadni a létrejövő előadásokat. Az új koncert- és konferenciaközpont tervezésére 2007-ben kiírt országos pályázatot a budapesti Építész Stúdió nyerte, amelynek két vezéralakja, Cságoly Ferenc és Keller Ferenc az 1999–2003 között felépült és komoly kritikai sikereket aratott Barbakán Ház kapcsán már ismertté vált a városban. Az eredeti program és méret több módosítását követően, a komoly redukciót szerencsésen elkerülve az épület kivitelezési szerződését 2009 nyarán írták alá, az alapkövet pedig augusztus 29-én helyezték el. A feszített határidejű és a terület vizenyős altalaja miatt hónapokat csúszó kivitelezés 2010. november 11-én zárult le – akkor kapták meg a használatbavételi engedélyt. A Kodály Központot a nagyközönségnek 2010. december 16-án adták át ünnepélyes keretek között. A szerződés értelmében a pályázó a támogatási szerződésben és a pályázatban foglaltak szerint az Európai Regionális Fejlesztési Alapból, a Magyar Köztársaság társfinanszírozásával a Dél-dunántúli Operatív Program előirányzatából 5,254 milliárd forint egyszeri, vissza nem térítendő európai uniós támogatásban

F ot ó : C s e r i L á sz ló

részesült a 999 férőhelyes hangversenyterem megépítéséhez; a projekt összköltségvetése 7,2 milliárd forint volt. Az Építész Stúdión belül négy építész: Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Fialovszky Tamás és Sólyom Benedek együttműködésében kialakult terv egységes hatást keltő, de változatos tagolású tömbben helyezte el a kért funkciókat, azaz a koncert- és konferenciaközpont 11  144 négyzetméterét. A  mag a koncertközpont doboza, amelynek a város felé képernyőszerű, hatalmas nyílással forduló tömbjét körbeöleli és a vasút felől védelmezően takarja a kisebb

A Kodály Központ díjai, elismerései Átadása óta a Kodály Központ nemzetközi összehasonlításban is jelentős értékeit és kvalitásait számos kitüntetéssel ismerték el. Belsőépítészeti megoldásaiért a Rádóczy László–Tolnai Zsolt István tervezőpárost Az év belsőépítésze – 2010 díjjal tüntette ki a Magyar Építész Kamara Belsőépítészeti Tagozata. Az épület 2011-ben elnyerte a Média Építészeti Díja pályázat közönségdíját, valamint a hg.hu Design Award I. díját. Ugyanebben az évben a XIII. Magyar Ingatlanfejlesztési Nívódíj Pályázat II. díját kapta meg a létesítmény, majd 2012-ben a FIABCI (Nemzetközi Ingatlanszövetség) Prix d’Excellence ingatlanfejlesztési nívódíj pályázat középület kategóriájának második helyezésért járó díját ítélték a Kodály Központnak. Az intézmény weboldala (www.kodalykozpont.hu) lett 2011-ben az Év honlapja pályázat győztese a kultúra kategóriában. „Korszerű, sokszínű tartalom és minőségi grafikai megjelenés” – így értékelte röviden a 17 tagú szakmai zsűri a honlapot, amely a magyarul, angolul, németül is elérhető programok mellett multimédiás tartalmakat is kínál.

termeket és irodákat tartalmazó szárny. Ahol a két épületrész tölcsért képezve elválik egymástól, ott nyílik a közös előcsarnok. Az épület mesterien játszik a változatos terepviszonyokkal: a széles üvegsávban elhelyezett bejárati ajtók egy lépcsőzetes mélyedés végén helyezkednek el, de a koncertterem oldalából nyíló ajtón, illetve az épület előtti parkoló felől megközelíthető az előcsarnok szabadon bejárható teteje is. A döntött oldalfalakat és a tetősíkokat süttői mészkőlapok borítják, ennek köszönhető a madártávlatból is impozáns, szoborszerű hatás. A szomszédos kollégium, illetve a vasút felé néző homlokzatok zártak, csak néhány elegáns, vízszintes ablaksáv tagolja őket. A ház akár három eseményt is képes kiszolgálni egyszerre: a rezidens zenekar – a Pannon Filharmonikusok – használhatja a saját termét, a vendégegyüttes a nagytermet, a konferenciatermek valamelyikében pedig közben folyhat kisebb üzleti rendezvény. A fogadótér, impozáns, letisztult formájával, városra nyíló óriási panorámaablakával méltó módon öleli körbe a hangversenytermet. A szinte organikusnak tűnő csigaforma épület izgalmas, felfedezésre csábító térszerkezetet hoz létre. A bejárat előtti nyitott, mégis intim hatású „amfiteátrumból” közvetlenül az előcsarnokba jutunk. Az oszlopok, tartószerkezetek itt, a két 2012.

november

új katedra

23

kottavarázs épületszárny találkozásánál kuszán megsokasodnak, ezt a hatást a bravúrosan megoldott világítás finoman enyhíti. Az időnként lejtőssé vagy épp kaptatóvá váló mészkőpadló izgalma, az épület tagolását felidézve kígyózó bútorok játékossága valóban meggyőző. A tereket a természetes fényeket és a mesterséges világítást remekül ötvöző megoldással tették átláthatóvá. A  földszinti büfétől indulva a nagyterem hátsó fala üti át a teret egészen az erkély szintjéig, ahol a hatalmas panorámaablak teremt kapcsolatot az épület és a város között. A hangversenytermet hat centiméter vastag égerfa panelek borítják. A  beléjük mart, eltérő mélységű és nagyságú hasítékoknak az akusztika szabályozásában jut szerep. Ez eredeti „pécsi” megoldás, itt használták először. A külsőt meghatározó csigavonal, spirál itt is feltűnik a burkolaton végigkígyózó, erkélymellvéddé szélesedő sávban. A  faburkolat itt-ott kihasasodó, geometrikus hasábjai fölött és alatt elhelyezett fénycsíkok a színpad felé vezetik a tekintetet. A  padlótól plafonig faburkolat monotonitását a terem aszimmetrikus felépítése ellensúlyozza: a hosszanti tengelyhez képest még a széksorok is ferdén helyezkednek el. Kiderült, hogy a megszokott, szimmetrikus „cipősdoboz”-szisztémától való eltérés nemhogy rontaná, de még jót is tesz az akusztikának: a hivatalos mérés szerint a terem hangminősége valamivel jobb a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytereménél. A három színpadállásból a legkisebbet használva 999 ember tud helyet foglalni a teremben. A földszinti nézőtér színpadhoz közelebb eső része szükség esetén vízszintesre süllyeszthető, és a széksorokat a középkarzat alá tolva így rendezvénytérré alakítható ki. A  zeneitől eltérő használatot segíti a színpad hátterében leereszthető, tonnás súlyú vetítővászon, illetve a székekbe épített konnektorok. A nagyterem mellett a földszinten egy 300 F ot ó : Tót h L á sz ló

24

2012.

november

új katedra

fős, két teljes értékű helyiséggé osztható konF ot ó : B u b li k Ró b e rt ferenciaterem, az első emeleten pedig egy valamivel kisebb méretű (287 fős), öt, egyenként 20-50 fő befogadására alkalmas szekcióteremre bontható konferenciaterem található. Számos más konferencia mellett a 2011-es év talán legfontosabb ilyen jellegű eseményét, az Európa Kulturális Parlament jubileumi ülését is a Kodály Központban tartották. A szekciótermek – akusztikai tulajdonságaiknak köszönhetően – próbateremként is funkcionálnak. Az emeleti konferenciaterem balettpróbáknak is helyet biztosít, az egyik falának teljes hosszában tükörfalat rejt a paraván. Az épület táncszínházi produkciók befogadására is alkalmas. A nagyközönség számára rejtett stúdió­ terem a hangversenyteremhez hasonló karakterisztikával rendelkezik. Kiválóan alkalmas komoly- és könnyűzenei felvételekre. A  mindennapokban a Pannon Filharmonikusok próbatermeként szolgál. Emellett olyan stúdióhelyiséget jelent, amely magas színvonalú hangfelvételek készítésére alkalmas. A  közvetlenül hozzá tartozó hangstúdió professzio­ nális berendezése remek lehetőséget nyújt master minőségű hangzóanyagok elkészítésére. Az első stúdiólemez-felvétel 2011 áprilisában készült Steven Mercurio saját szerzeményeiből a karmester részvételével és a Pannon Filharmonikusok közreműködésével. A hangszerek királynője, a Kodály Központ orgonája nagylelkű felajánlásból készül el. Scheffer Ferenc és házastársa fiatalon elhunyt fiuk emlékének adózva vállalták a Kodály Központ hiányzó orgonájának finanszírozását. A  nagylelkű felajánlásért cserébe a házaspár mindössze annyit kért, hogy minden év augusztus 4-én, Scheffer Péter születésének napján orgonakoncertet tartsanak Scheffer Péter-emlékhangverseny címen, valamint a fiatalon elhunyt fiú emlékét tábla őrizze a

Kodály Központban. Az orgona helye elkészült, a hangszer megépítése tervezés alatt áll. A Kodály Központ a komolyzene határterületeivel, cross-over produkciók, a kánonba nem tartozó művek bemutatásával, új előadásokkal, koprodukciók, kortárs, újító jellegű produkciók létrehozásával hordozza az innováció lehetőségét. Az épület 200 kilométeres körzetében nem található hasonló. Stúdiótechnikája szintén világszínvonalú. A  Pannon Filharmonikusok mint rezidens zenekar működésére alapozott létesítmény államilag finanszírozott kulturális tartalma az épület lehetőségeihez igazodva a zenei minőséget, az igényesen létrehozott produkciók követelményét hordozza oly módon, hogy minden korosztály számára kínál programot. A  Kodály Központ a komoly- és kortárs zene, könnyűzene, dzsessz és operett műfaja mellett színházi, tánc- és irodalmi előadásokkal várja a gyermekeket és a felnőtteket. Az aktuális programkínálatról a www. kodalykozpont.hu oldalon lehet tájékozódni.

Pannon Filharmonikusok A Pannon Filharmonikusok zenekar Pécs város gazdag zenei és zenekari múltjának legjelentősebb képviselője; 2011-ben ünnepelte fennállásának 200 éves évfordulóját. Jogelődje a Bécsből 1807-ben áttelepült Mozart-kortárs és Haydn-tanítvány Lickl György (Johann Georg) által 1811-ben alakított Zeneművész Társaság (Tonkunstler Sozietat), amely 1811. december 9-én adta első hangversenyét. Az idők folyamán különböző neveken mindig működött a városban szimfonikus zenekar. Az 1830-as évek közepén jelentős operaelőadásokra került sor; a szimfonikus zenekar Szabad Királyi Pécs Városi Zenekar néven adta hangversenyeit. A  hagyományokat folytatva 1871-ben megalakult a Pécsi Zeneegylet Zenekara, mely a XX. század közepéig magas színvonalon elégítette ki a város lakosságának zenekari igényeit. A világháború utáni átmeneti visszaesést követően az Antal György kezdeményezésére létrejött Pécsi Szimfonikus Zenekar 1951. március 6-án adta első hangversenyét. A  Pécsi Szimfonikus Zenekar mint önálló művészeti intézmény 1984-ben alakult meg Breitner Tamás karmester művészeti vezetésével, 92 zenekari művész taggal; fenntartójuk azóta is Pécs Megyei Jogú Város. A zenekar életében áttörő erejű fejlődést hozott a Howard Williams által vezetett négyéves szakmai munka, majd Nicolás Pasquet, az Uruguayban született, de a német zenei iskolán nevelkedett művészeti vezető kiváló folytatója volt a korábban megkezdett tudatos zenekarépítő munkának. Nicolas Pasquet vezényletével 1994-ben indí-

kottavarázs totta az együttes nagyszabású hanglemezfelvétel-sorozatát, amely százezres példányszámú kiadásával megteremtette a Pécsi Szimfonikus Zenekar nemzetközi ismertségét. A Naxos–Marco Polo hanglemezkiadó felkérésére a zenekar elkészítette Lajtha László összes szimfonikus zenekari művének CD-világpremierjét. A Pécsi Szimfonikus Zenekar a Lajtha-összkiadás nyomán a magyar zenekultúra egyetemes népszerűsítéséért 1998-ban Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjban részesült. Az 1997 szeptemberében indult zenei évadtól az igazgató ismét Howard Williamst kérte fel az együttes vezetésére, a vezető karmesteri feladatok ellátására. Howard Williams távozásával – 12 évi külföldi vezető karmesteri sorozatot megszakítva – Hamar Zsolt személyében egy rendkívül tehetséges, több hazai és nemzetközi karmesterversenyen elért győzelemmel, valamint nagy sikerű koncertekkel bizonyított magyar vezető karmester vette át a Pécsi Szimfonikus Zenekar irányítását. 2004. január 1-jétől új arculattal és ennek fontos elemeként új néven a Pannon Filharmonikusok folytatja a magas színvonalú szakmai munkát. A megújulást célul kitűző zenekar 2010-re Magyarország egyik meghatározó művészeti együttesévé vált. Számos egyedi hangversenyével, széles körű, minden korosztályt kielégítő műsorstruktúrájával a dél-dunántúli régió kiemelt művészeti intézménye. Rendszeres meghívottja rangos hazai fesztiváloknak, többek között a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Miskolci Operafesztivál és a Budapesti Fesztiválzenekar Maraton sorozatának is állandó vendége. Vendégművészei és karmesterei a nemzetközi zenei élet élvonalából kerülnek ki, dolgozott együtt többek között Oliver von Dohnányi, Olari Elts, Maxim Vengerov, Krzysztof

Pécsi Szimfonietta

F OT Ó : BUB L I K R Ó BERT

Pendereczki, Leopold Hager karmesterekkel, Mischa Maisky csellóművésszel, Fazil Say zongoraművésszel, Hadady László oboaművésszel és Roby Lakatos hegedűművés�szel. A  zenekar sikerrel vendégszerepelt többek között Németországban, Svájcban, Hollandiában, Franciaországban, Olaszországban, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Kanadában. 2006 tavaszán a Bécsi Filharmonikusok bérletsorozatában nagy sikerű hangversenyt adott a bécsi Konzerthausban, ősszel pedig a bécsi 1956os forradalmi megemlékezések díszhangversenyét adta a Stephansdomban, 2010ben fellépett Essenben, 2011-ben Bécsben és Grazban. Rendszeresen koncertezik Horvátország különböző városaiban. Több nemzetközi projekt együttműködő partnere, alapítója, valamint rezidens zenekara az Armel Operaverseny és Fesztivál nemzetközi

Pécs és a dél-dunántúli régió zenei életének megújulását, a hangversenykínálat és repertoár teljessé válásának lehetőségét teremtette meg a Pannon Filharmonikusok 2003-as intézményi átalakítása. Az országban páratlan módon két művészeti együttes működik az intézményben: egy 73 fős Hangversenyzenekar és egy 22 fős Szimfonietta. A Pécsi Szimfonietta kamara szimfonikus együttesként a Pécsi Nemzeti Színház zenés produk­ cióiban vállal kiemelkedő szerepet. A Pécsi Nemzeti Színház 45 éves operajátszásának köszönhetően gazdag repertoárral és felkészültséggel emeli a színház produkcióinak művészi színvonalát. A Pécsi Szimfonietta nagy szerepet vállal a dél-dunántúli régió ifjúságának zenei nevelésében: évi 52 koncertet ad a fiatalok számára a három megye nagyvárosaiban. Az együttes jövőbeni terveiben hangsúlyosan jelennek meg a szimfonikus hangversenyek. A zenekart kiváló muzsikusai, strukturális adottsága alkalmassá teszi arra, hogy megjelenítse, közönségének bemutassa a zeneirodalom azon ritkán játszott műveit, melyek hangszer-összeállításukban a klasszikus kamara szimfonikusok és a szimfonikus nagyzenekar között helyezkednek el. E repertoár Pécs és környezetének zenei kínálatában sohasem jelent meg, pótlása kötelesség, szakmai kihívás s mindenekelőtt izgalmas barangolás. Az együttes alapítása lehetőség teremt arra, hogy a régió középvárosaiban is napi élményként jelen lehessen az igényes kultúra, a koncertlátogatás öröme.

együttműködésnek. 2009-ben a Pécsett rendezett Operália énekverseny zenekaraként több alkalommal dolgozott együtt Plácido Domingóval. A  zenekar 1991-ben elnyerte az Artisjus nívódíját, 1996-ban Pécs város Pro Communitate kitüntetését, 1997-ben Baranya Megye Művészeti Díját, 1998-ban a Bartók Béla–Pásztory Ditta díjat, 2007-ben a Baranya Megyei Területi Príma-díjat. 2007-től a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program nagykövete volt. A pécsi Kodály Központ rezidens zenekaraként évi 42 produkciót állítanak színpadra Pécsett, ezenfelül közel egy évtizede telt házzal futó koncertsorozatot tartanak fenn a budapesti Művészetek Palotájában. A  Pannon Filharmonikusok zenekart 2009–2011 között Peskó Zoltán vezető karmester dirigálta, aki a kelet-berlini Deutsche Staatsoper karmestereként Lorin Maazellel dolgozott együtt, a Hochschule für Musik tanára volt, operaelőadásokat és koncerteket vezényelt szerte a világban a milánói Scalatól a Berlini Filharmonikusokig. A zenekar 2011 őszétől Bogányi Tibor vezető karmesterrel és Vass András állandó karmesterrel dolgozik együtt, állandó vendégkarmestere Kocsis Zoltán. Bogányi Tibor 2003–2006 között a finnországi Turku Philharmonic Orchestra vezető karmestere, majd 2008-tól a Lappeenranta Városi Zenekar zeneigazgatója és vezető karmestere volt. A csellóművészként is ismert muzsikust a karmesteri pálca mellett gyakran láthatjuk hangszerével is a színpadon. A Pannon Filharmonikusok zenekar a felnőttek mellett 8 éves kor alatti és e feletti gyermekeknek is kínál programokat; ezekről és a zenekarral kapcsolatos további információkról a www.pannonfilharmonikusok. hu vagy a www.pfz.hu oldalon lehet tájékozódni. 2012.

november

új katedra

25

szertenéző

Pedagógusok a filmvásznon A filmek gyakran érzékletesebben tárják fel az iskola világának problémáit, mint a különböző pedagógiai elemzések, kutatások garmadája. A tantermek számtalan mozgókép számára biztosítottak (és biztosítanak napjainkban is) tökéletes díszletet a maguk sajátságos konfliktusaival, speciális közegével és persze egyedi hőseivel. Ezen filmek legfontosabb hősei pedig kik mások is lehetnének, mint a pedagógusok? S legyen akár fiatal, idealista, szenvedélyes tanító, netán bölcs, dörzsölt professzor a főszereplő, ezek az alkotások arra emlékeztetik nézőjüket, hogy milyen fontos szerepük van a pedagógusoknak a fiatal személyiségek formálásában, nevelésében. Sorozatunkban emlékezetes pedagógusfigurákat bemutató alkotások közül válogatunk.

A hírnév (Fame, 1980) Egy amerikai művészeti gimnázium felvételijére csupa fura figura érkezik: pofátlan utcagyerek, analfabéta tánczseni, anyuka kedvence zsidó kislány és diszkózenegyáros egyaránt harcba száll a betöltetlen helyek elfoglalásáért. A közös bennük annyi, hogy mindannyian az áhított hírnév elérését hajszolják, pedig még azt sem tudják, hogy kik is ők valójában, és mi az, amiben igazán tehetségesek. A felnőtté válás rögös útját járják be a középiskola négy éve alatt: megismerik igazi önmagukat, feltárják képességeiket és életre szóló barátságokat, kapcsolatokat kötnek. Alan Parker 1980-ban készült mesterművének műfaja ne tévesszen meg senkit, ugyanis annak ellenére, hogy a musicalt mint zsánert általában a könnyed szórakozással, illetőleg a fülbemászó dalbetétekkel és a látványos táncos koreográfiákkal azonosítják, A hírnév nagyon nehéz mozi. Fél-

26

2012.

november

új katedra

reértés ne essék, a film nem szenved hiányt az említett musicalkellékekben sem, hiszen Parker nagyon érti a műfajt (erre jó példa az 1982-es Pink Floyd The Wall vagy éppen az 1996-ban készült Evita), ám közben nagyon komoly témákat vet fel. A felnőtté válás, a korszak szociális problémáinak színes palettája éppúgy megjelenik benne, mint a művészeti oktatás visszásságai és a tehetségfejlesztés kérdései. Négy művészeti iskolás diák tanulmányait és magánéleti hullámvasútját követhetjük nyomon négy esztendőn keresztül, a tervekkel és álmokkal teli első évtől kezdve egészen a fájdalmakkal és értékes tapasztalatokkal teli záró szemeszterig. A hírnév kicsit olyan, mint az általa bemutatott művészeti iskola élete: színes kavalkád, amelyben éppúgy helye van a kőkemény drámának, mint a humornak, a dalbetétnek vagy a fajsúlyos monológnak. Alan Parker filmje egyfajta kör- és kórkép, amely őszintén ragadta meg a korszak tabu témaként kezelt problémáit, mint a szegénység, vallás, homoszexualitás, droghasználat vagy éppen az abortusz kérdése (nem csoda, hogy a forgatásra kiszemelt művészeti iskola vezetése azonnal nemet mondott, miután elolvasták a forgatókönyvet, így Parkerék kénytelenek voltak elhagyatott épületeket átalakítani a díszletekhez). A direktor nem ítélkezik hősei felett, csak megmutatja, hogyan élnek, milyen nehézségekkel küzdenek és milyen örömök érik őket, a többit a nézőre bízza. A filmből egyébként nem ragadható ki egyegy pedagógusfigura, ahogy tulajdonképpen klasszikus értelemben vett főszereplője sincsen a mozinak. Ahogy a tanárok, úgy a diákok is kicsit sztereotípiák. A zsidó lány szégyenlős, a nagyszájú dumagép kiskori trau­ mákat leplez kivagyiságával. A fekete táncos olvasási nehézségekkel és a rá pikkelő irodalomtanárral küzd, akiről persze kiderül, hogy csak a fiú javát akarja. A zenei zsenit nem is-

merik el, mert szintetizátoros muzsikája túlságosan is modern az őskövületekből álló tanári kar konvencióinak, ám végül mégis fejet hajtanak tehetsége előtt. Parker mentségére legyen mondva, hogy mivel sokuk életét követjük nyomon a kicsivel több mint kétórás játékidő során, így igazán komoly karakterépítésre már nem maradt elég idő, de talán ez az egyetlen felróható hibája A hírnévnek. Nem csoda, hogy hat Oscar-jelöléséből kettőt díjra is váltott annak idején (igaz, ezek a legjobb betétdalnak és a legjobb hanganyagnak szóltak), illetőleg, hogy az Entertainment Weekly beválogatta az ötven legjobb iskolafilm közé. S I MONY I G Á S P Á R

szertenéző

Zsánerben – A Mozinet.hu mozgóképes vetélkedője középiskolásoknak A Mozinet.hu on-line mozgóképes magazin a 2012/2013-as tanévben is elindítja a középiskolás korosztálynak szóló mozgókép-ismereti vetélkedőjét. A népszerű versenysorozat, amely idén immár a hetedik évébe érkezett, az elmúlt időszakban több száz iskolásnak nyújtott lehetőséget arra, hogy érdeklődésének megfelelően, játékos formában és magas színvonalon mélyítse el filmtörténeti tudását.

A különböző témakörökhöz kapcsolódó elemzések és a hozzájuk tartozó kérdések, amelyek korábban a folyóirat nyomtatott verziójában jelentek meg, tavaly óta az on-line felületen érhetők el. A szervezők a játékra 3–5 fős csapatok jelentkezését várják, az általuk látogatott oktatási intézmény típusától függetlenül, elsősorban a 14–18 éves korosztályból. A versenyzők feladata, hogy a havonta frissülő oldalon feltett kérdéseket a megadott határidőig e-mailben megválaszolják. A legjobban szereplő csapatok fordulónként értékes DVD-csomagot nyerhetnek, amelyet a magazin az előzetesen regisztrált oktatási intézmény címére postáz számukra. Az összetett versenyben legjobb helyezést elérő játékosok az év végén személyesen is összemérhetik tudásukat egy izgalmas fővárosi döntő keretében.

A verseny október közepén indult és hat fordulóból áll; a feladatok megoldásához a hagyományoknak megfelelően a tárgyi tudáson túl a tanulók kreativitására is nagy szükség van. A Zsánerben témája a korábbi években a műfaji film történetétől fokozatosan mozdult el a szerzőiség problémája felé.

A magazinban a verseny keretében közölt tanulmányok kezdetben meghatározó mozgóképes irányzatokat és ezek kultúrtörténeti hátterét (western, katasztrófafilm, történelmi film, vígjáték, musical, horror stb.), majd meghatározó hollywoodi figurák életművének (Steven Spielberg, Tim Burton, Sigourney Weaver, Clint Eastwood stb.) egyegy izgalmas aspektusát dolgozták fel, legutóbb pedig a magyar filmtörténet és a magyar társadalom- és politikatörténet fontos korszakaihoz kapcsolódtak az elemzések. A  folyóiratban közölt anyagok elkészítésében és lektorálásában, valamint a döntő zsűrijében a szakma neves szereplői rendszeresen részt vesznek. A tanulók érdeklődését és a felkészítő tanároktól érkezett visszajelzéseket figyelembe véve az idei verseny során ismét a hazai mozgókép egyik fontos területe, az animációs film kerül terítékre. A koráb­ biaktól eltérően, de a műfaj sajátosságaihoz nagyon is illeszkedve, a feldolgozandó anyagok most nem hagyományos szöveges elemzések, hanem egy nálunk még kevésbé elterjedt oktatási módszer, a videoelőadás formájában kerülnek nyilvánosságra. A  havonta megválaszolandó kérdések ezekhez a 25-30 perces, a Youtube-on és a honlapon egyaránt elérhető videókhoz kapcsolódnak. A 2012/2013-as tanévben a magyar animációs filmművészet kiemelkedő szemé-

lyisége, Jankovics Marcell vállalta, hogy közreműködik a Zsánerben előadásainak elkészítésében. Az elismert rendező, aki hosszú pályájának nagy részét a Pannónia Filmstúdióban (később annak vezetőjeként) töltötte, többek között olyan alkotásokat jegyez, mint a János vitéz (1973), a Sisyphus (1975), a Küzdők (1977), a Magyar népmesék (1977), az Ének a csodaszarvasról vagy a nemrég bemutatott, monumentális kiállítású Az ember tragédiája (2011). A kultúrtörténettel sokat foglalkozó alkotó előadásaiban nem kizárólag az animációs filmekről beszél, hanem tágabb vonatkozásban próbálja meg feltárni a technikához kötődő fontosabb műfajok hátterét. A  Mozinet.hu honlapon október 15. óta látható első forduló anyaga így a mesék, különösen pedig a népmesék kutatásának elméletét, az azokban található szimbólumok jelentőségét és társadalmi szerepüket járja körül. A továbbiakban tőle hallhatunk majd többek között az adaptáció problémájáról, a mondák szerepéről és a magyar történelem feldolgozásának lehetőségeiről, különböző animációs technikákról és a magyar animációtörténet fontosabb állomásairól is. A jelenleg zajló versenyre az előzetes regisztráció során több mint 100 csapat jelentkezett, köztük határon túli iskolák tanulói is. Az októberi forduló válaszainak beküldési határideje november 5. (hétfő) éjfél volt, de a játék továbbra is nyitott, a bekapcsolódásra bármelyik hónapban lehetőség van. Bővebb információ az [email protected] e-mail címen vagy a 70/507-5833-as telefonszámon kérhető Spitzhütel Gábor oktatási referenstől. A Zsánerben középiskolás vetélkedő anyagai havonta megjelennek a http://www. mozinet.hu/zsanerben oldalon. BARK Ó C Z I JANKA

2012.

NOVEMBER

új katedra

27

7 h atá r

Hajdúnánás: feltárt múlt, példamutatás

Egymáshoz hívta őket az emlékezet: szűk évszázad után ismét egymásra találtak a hajdúk és a székelyek Hajdúnánás egy év óta mind a lakói, mind pedig a ma élő székelyek számára más jelentést hordoz, mint azelőtt: e településnév emberek tíz- és százezrei számára telt meg ismét az együvé tartozás erőt adó érzésével, a kölcsönös megbecsülés és az egymáshoz ragaszkodás tudatával. Kilencvenöt esztendőn keresztül mindkét fél ismereteiben fehér foltot jelentett a két nép történelmének 1916-ban kezdődött és 1918-ig tartott közös fejezete, Buczkó József Hajdúnánáson élő néprajzkutató, a helyi önkormányzat képviselő-testületének tagja azonban az elmúlt években végzett kiterjedt kutatásai során feltárta a Hajdúnánás és a székelység közös múltját érintő és az utókor számára ez ideig többnyire ismeretlen részleteket. Sőt nemcsak feltárta: az észak-alföldi hajdúsági település minden lehetséges eszközzel és módon ráirányította a nemzet figyelmét a közel száz évvel ezelőtt történtekre.

Az első világháború derekán, 1916 kora őszén, amikor Magyarország keleti vármegyéit román katonai támadás érte, 206 ezer székely kényszerült arra, hogy mindent hátrahagyva elmeneküljön otthonról. Mivel a 17 és 56 év közötti férfiak a csatatereken harcoltak, a nincstelenség és a bizonytalanság súlyos terhével gyalogosan, szekéren vagy nyitott és zsúfolt vasúti szerelvényeken útra kelt menekültáradatban leginkább édesanyák, gyermekek, idősek és betegek próbáltak megküzdeni mérhetetlen bánatukkal és kétségbeesésükkel, nem kevésbé a hos�szú, megpróbáltatásokkal tele utazás viszontagságaival. A menekülők több napon, sőt több héten keresztül úton voltak, míg fedélhez jutottak. Ideiglenes tartózkodási helyüket az akkori magyar belügyminisztérium jelölte ki: a Csík és Maros-Torda vármegyéből

Hajdúnánás

érkezőket Hajdú és Szabolcs, a szebenieket és az alsó-fehérieket Bács-Bodrog, a brassóiakat és a nagy-küküllőieket Torontál, a fogarasiakat Csanád, a kis-küküllőieket Csongrád, a hunyadiakat pedig Arad vármegyébe irányították. A hajdúk földjére és annak fővárosába, Debrecenbe 1916 őszén 20 ezer székely menekült érkezett, onnan vezényelték tovább őket Hajdú vármegye különböző települései­ re. Az Alföld északi peremén fekvő Hajdúnánás összesen 3200, főként Csík vármegye településeiről érkezett menekültet fogadott be. Kilencvenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a menekülés körülményeit, a menekülő székelyek lelkivilágát, a befogadó hajdúk kitárt szívét és kapuját, az együtt töltött mindennapok megannyi szépségét és nehézségét megismerjük, úgy, olyan közelről, mintha

A 17 500 lakosú város a Hajdúságban, a Hajdúháton, az Alföld északi peremén, a Keleti-főcsatornától 2 kilométerre, Debrecentől északnyugatra 40 kilométerre, Nyíregyházától délnyugatra 25 kilométerre fekszik. A város szomszédságában, tőle északnyugatra húzódik az M3-as autópálya. Vonattal a Debrecen– Tiszalök vasútvonalon közelíthető meg. Az itt talált leletek tanúsága szerint ezen a területen már a csiszoltkő-korszakban (i.e. 4500–2500), a rézkorban (i.e. 2500–1900) és a bronzkorban (i.e.1900–900) is éltek különböző népcsoportok. A város határában megtalálhatóak annak a Csörsz ároknak a maradványai, amely a kutatások szerint a szarmatákat védte a germán törzsek ellen. A IV. század második felétől gepidák, hunok és avarok váltották itt egymást. A településről az első írásos említést a Váradi Regestrumban találjuk 1221ben. Ugyanitt később Nánásmonostora néven bukkan fel, ami arra utal, hogy templommal rendelkező község volt. Az 1301-es adatok szerint a tatárjárás következtében teljesen elnéptelenedett. 1421-ben Brankovics György szerb fejedelem birtoka lett, majd Hunyadi János kezébe került, az 1490-es Országgyűlés pedig Corvin Jánosnak adományozta. A mohácsi vész idején Debrecenhez tartozott. 1556-ban hódoltsági terület lett, adózó portáinak száma ekkor 25 volt. 1564-től Tokajból igazgatták. Bocskai István 1605-ös kiváltságlevelében puszta terület megnevezéssel szerepel. A fejedelem 1605. december 5-én Korponán 9254 hajdúnak adományozott nemesi rangot, majd telepítette le őket birtokain családostul. Bocskai mozgalma nyomán a nemesi szabad-

28

2012.

november

új katedra

magunk is átéltük volna, mintha az első világégés pusztító zajaitól riadtan mi is a félelmetes bizonytalanság talaján lépkedtünk volna a valamikori hazatérés reménye felé. Könyv a menekülés és a befogadás történetéről Ez a háborús okok miatt bekövetkezett hatalmas népmozgás – amely katonai körök véleménye szerint is az egész háború legnagyobb evakuálása volt – a szeretetteljes befogadás, együttélés mindennapjaival, a sorsközösség vállalásával a

ságjogok birtokába került mezővárosban mintegy 1800-2000 gyalogoshajdú talált otthonra, csatlakozva a már ott élő gyér lakossághoz. A település a hajdúvárosok egyikeként 1605. december 12-én kapott városi jogot. 1611-re kialakult a rendszeres közigazgatás, erről tanúskodik a város kör alakú pecsétje is: „Sigillum Oppidi Nánás. Ap. 1611.” A lakosság a törökök elől többször menekülni kényszerült és sokat szenvedett a kuruc háborúk idején is. 1676-ban annyira lerombolták, hogy tíz évig pusztaság volt. A lakosok a királytól kértek segítséget az újjáépítéshez. Később Nánás Rákóczi oldalán vett részt a szabadságharcban. Megtorlásként a császáriak kétszer is feldúlták a várost, 1709-ben pestis is pusztított. A XVIII. században az őslakosság és a bevándorló nemesek között okozott feszültséget a teherviselés és a határbirtoklás kérdése. A helyzet csak a XIX. század derekára rendeződött, ekkor vett nagyobb lendületet a földművelés az addig jellemző állattenyésztés mellett. Az 1848–49-es szabadságharc idején a hajdúk két népfelkelő századát egyedül Nánás szolgáltatta. Az 1849-es világosi fegyverletétel után a Hajdú-Kerület kiváltságai megsemmisültek. Az oroszok és az osztrákok által is megsarcolt város a Bach-korszak alatt az eladósodás ellen és az önkormányzatáért küzdött. Az alkotmányos élet az 1867-es kiegyezéssel kezdődött meg. A fejlődés csak 1876ban vett nagyobb lendületet. 1876-ban megszűnt a Hajdú-Kerület, s ugyanazon év szeptember 4-én megalakult Hajdú megye. Az addigi városvezető, a katonai rangban lévő hadnagy felvette a polgármester címet. A város első polgármestere Hadas Benjámin lett.

7 h atá r hajdúnánásiak előtt sem volt ismert az elmúlt esztendőig. Buczkó József „Szállást adtunk hűséges, magyar véreinknek” – Székely menekültek Hajdúnánáson 1916–1918 című, 2011-ben megjelent könyve tehát hiánypótló munka. A szerző levéltári és más hiteles források alapján kellő részletességgel tárja az olvasó elé a csaknem száz évvel ezelőtt történteket. A Hajdúnánást és Székelyföldet ös�szekovácsoló szeretetről ezt írja: „Nem más ez, mint olyan kőszikla, amelyen felépülhet a nemzeti összetartozás temploma. Boltozata alatt pedig ismét összeölelkezhet a karddal szerzett nemesi múltjára oly büszke hajdú és székely magyar egyaránt.” Emlékoszlop hirdeti az utókornak Az 1916 őszén bekövetkező események, a befogadók és befogadottak emlékére a Hajdúnánási Római Katolikus Egyházközség a város önkormányzatával közösen 2011 szeptem­ berében hagyományteremtő szándékkal meg­szervezte a Székely Menekültek Emléknapja elnevezésű eseményt, amelynek keretében a templomkertben két emlékjelet is avattak. A templom bejáratának bal oldalán egy kő emlékoszlopot, a Székely Menekültek Emlékosz-

lopát helyezték el, amelyen a következő szöveg olvasható: „Emlékjel annak emlékezetére, hogy dr. Berencsy János (1881–1930) polgármester áldozatos munkája nyomán Hajdúnánás népe 1916 őszén 3200 székely háborús menekülttel osztotta meg hajlékát. Közöttük volt a kilyénfalvi Jakab Antal (1909–1993), aki 1980–90 között gyulafehérvári püspök volt, valamint a csíksomlyói Domokos Pál Péter (1901–1992), akit néprajzi munkásságáért később a Csángók Apostola címmel tiszteltek meg. A befogadás 95. évfordulóján állíttatta a Római Katolikus Egyházközség 2011. szeptember 10-én”. Az avatás alkalmával az emlékoszlop talapzata mellett Kilyénfalváról és Csíksomlyóról hozott földet hintettek szét székely népviseletbe öltözött fiatalok. Az emlékjelet és a mellette elültetett, a Hargitáról származó két ezüstfenyőt 2011. szeptember 10-én Horváth István gyulafehérvári kanonok-plébános, valamint Nt. Gudor András gyulafehérvári református lelkész áldotta meg – tekintve, hogy a menekültek között annak idején református vallásúak is voltak. Emlékkereszt az elhunyt székelyekért 1918 nyarára végül minden székely menekült visszatelepülhetett szülőföldjére, ám közülük 38 léleknek a hajdúk földje lett a végső nyughelye. Az ő emlékükre készült ugyancsak tavaly az a templom bejáratának jobb oldalán álló fafeszület – a Székely Menekültek Emlékkeresztje –, amely a székelyföldi utak mentén, a Hargita hágóin látott feszületekkel hasonla-

A társadalmi, kulturális és politikai élet a század utolsó évtizedeire sokszínűvé és mozgalmassá vált – megalakult a Hajdúnánási Kaszinó, a Polgári Olvasókör, elindították a Nánási Lapok című újságot –, a XX. század eleji építő, szépítő „boldog békeidők” korszaka után azonban a világháborúk véres pokla következett el. Az első világháború 642 fiatal nánási életet követelt, míg a másodikból 1300-1500-an nem tértek haza. Nagy volt az állatállomány és a mezőgazdasági felszerelés pusztulása is. Az 1956-os forradalom leverése után Debrecen után Hajdúnánáson ítélték el a legtöbb embert a megyéből a büntetőperekben. Az 1950-es évektől a korábbiaknál lényegesen erőteljesebb iparosodás kezdődött a városban: országos jelentőségű üzemek telepedtek meg a térségben (Egyesült Izzólámpa, Villamossági Rt.), kezdetét vette a közmű- és a közvilágítás kiépítése. 1962-ben megnyitották a Városi Fürdőt. A rendszerváltozás után a fejlődés itt is látványosan visszaesett, ma a város fő vonzereje a termálfürdő és a (Magyarországon egyetlen) struccfarm. Napjainkban fellendülőben van a korábban jelentős háziiparnak számító szalmafonás. Hajdúnánás 1992 óta tagja a Hajdúvárosok Szövetségének. Hajdúnánási Gyógyfürdő Hajdúnánás – Hajdúszoboszló és Debrecen mellett – Hajdú-Bihar megye harmadik fürdővárosa. Már az 1930-as években megállapították, hogy a város területe alatt gazdag hévízkincs rejtőzik, de csak az 1950-es évek végén nyílt lehetőség a kiaknázására. A fúrások nyomán 1958. november 5-én felszínre törő vizet

tos, és amelynek egyik hasonmása a Hargita tetején áll, nem messze attól a helytől, ahol 1567-ben a katolikus székelyek diadalt arattak János Zsigmond seregei felett, s ezáltal megmaradhattak őseik szent hitében. A feszület tövénél elhelyezett kőurnában az elhunytak szülőhelyéről hozott anyaföldrögöket helyeztek el. Az emlékkeresztet a 2011. szeptember 10-én tartott avatóünnepségen Bosák Nándor, a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye római katolikus püspöke áldotta meg. II. Székely Menekültek Emléknapja A II. Székely Menekültek Emléknapját idén szeptember 30-án tartották és az ünnepi szentmise bemutatására ezúttal Fejér Lajos kilyénfalvi plébánost kérték fel. Azok között a falak között, ahol a két éven át tartó együttélés ideje alatt oly sokat imádkoztak a székely menekültek s ahol most is teletöltötték a padokat a helyi hívek és a vendégek, ez alkalommal tehát dr. Jakab Antal néhai gyulafehérvári püspök szülőfalujának jelenlegi lelkipásztora hirdetett igét. A Buczkó József kötetének előszavában írtakhoz – a szerző a székely menekültekről és az őket befoga-

egy már meglévő csónakázótóba vezették, és ott fürödtek mindaddig, amíg az új strand meg nem épült. Azt követően a tó környékét és a közepén lévő kis szigetet parkosították, fásították, üdülőházakat építettek. A fahíd, amely összeköt a szigettel, minden arra járóban romantikát ébreszt: a susogó nádas, a vízen ringatózó csónakok emberek tucatjait vonzza. Az 1962. július 15-én megnyitott strand (Városi Fürdő) az 1019 méter mélyről feltörő, 67 °C-os gyógyvíznek köszönheti létét. A víz összetétele vetekszik a Hajdúszoboszlóiéval. A termálvizet 1989-ben nyilvánították gyógyvízzé. Nagy sókoncentrációjú nátrium-kloridos, jódos-brómos ásványvíz, amelynek ös�szes oldott szilárd ásványianyag-tartalma 7981 mg/liter. A gyógyvíz elsősorban ízületi, mozgásszervi és nőgyógyászati betegségek kezelésére alkalmas. A nyitott csúszdás medence vize 25-27, a nyitott gyerekmedence vize 25-27, a nyitott gyógymedence vize 36-37, a fedett gyógymedence vize 36-37, a fedett merülőmedence vize 17-19, a nyitott úszómedence vize pedig 18 °C-os. A strand 14 hektáros területe csendes, árnyas parkosított zöld területeivel kedvenc helye a pihenésre, gyógyulásra vágyóknak. A szolgáltatásokat a fedett fürdő emeletén lévő új termálszálló, a kemping, valamint a gyógyrészlegben található büfé egészíti ki. Sportolásra a két teniszpálya, a strandröplabdapálya ad lehetőséget. Szemet gyönyörködtető a botanikus környezetben lévő csónakázótó. A 2003-ban történt teljes rekonstrukció eredményeként Hajdúnánáson Kelet-Magyarország egyik legkorszerűbb fürdője várja a pihenni és gyógyulni vágyókat.

2012.

november

új katedra

29

7 h atá r

dó nánásiakról ezt írja: „Úgy érzem, létezik valamiféle láthatatlan kapocs, amely ezt a két, hasonló lelkületű társadalmat összeköti” – a kilyénfalvi plébános hozzátette: e kapocs ápolásának igen szép és megható példáját adták a nánásiak 1916-ban, amikor „szállást adtak hűséges magyar véreiknek”, és napjainkban is ezt teszik, amikor a Székely Menekültek Emléknapját évenként megszervezik. Elmélkedésében a szónok ráirányította a figyelmet arra a két „kiváló erdélyi főpapra”, akiknek a főpásztori szolgálatuk „emberpróbáló nehéz időre esett”: Isten szolgája Márton Áron és dr. Jakab Antal példáját idézte fel „továbbelmélkedésre”, hozzátéve: „Ilyenekre van szüksége ma is népünknek és a világnak. Sok olyan emberre, akik elkötelezettek, akik nem hát-

Buczkó József

rálnak meg a nehézségek, akadályok láttán, akik nem futnak meg a munka elől, akik készek az Istentől kapott tehetségüket kibontakoztatni a maguk és embertársaik javára. A  két főpap életét is a fáradhatatlan küzdelem jellemezte. Erőt merítettek Isten kegyelméből és győztesen kerültek ki a harcból. Példát mutatnak nekünk kitartásból és helytállásból. Reméljük, és imádkozzunk is, hogy a jó Isten ajándékozzon meg sok ilyen egyéniséggel, és tegyen minket is olyanná, akik nemes eszmékért, Isten országáért, embertestvéreink boldogulásáért tudják szentelni életüket.” Sokak szemébe könnyeket csalogatott, amikor a szentmise végén, az áldás után elindultak az oltár felé a hajdúnánási Vitéz Makláry Lajos Énekkar tagjai, ajkukon az Ó  én édes jó Istenem ősi himnuszunk énekével. Mint elmondták: annak idején a menekültek gyakran énekelték e templom falai között ezt a szép Mária-éneket, ennek emlékére hangzott fel ismét a városi énekkar előadásában. A szentmise után a Varga Miklós karnagy által vezényelt kórus ünnepi műsorral örvendeztette meg a jelenlévőket. A megemlékezés a templomkertben folytatódott ünnepi beszédekkel és az emlékjelek megkoszorúzásával. Bevezető szavaiban

Néprajzkutató, a Móricz Pál Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény igazgatója. 1955-ben született Újfehértón. Középiskolai tanulmányait ugyanott, a tanárképző főiskolát – földrajz–rajz szakon – Nyíregyházán, az egyetemet Debrecenben végezte, ahol néprajzkutatói oklevelet szerzett. Pályája elején rövid ideig egy szabolcsi kisközségben tanított, majd Hajdúnánáson telepedett le, ahol egy évtizeden át mint közművelődési felügyelő szervezte, irányította a város közművelődési életét. A helytörténet- és néprajzkutatás, valamint a műemlékvédelem ebben az időben került az érdeklődése középpontjába. Ennek eredményeként a témában cikkei, tanulmányai jelentek meg, miközben műemléki rekonstrukciós munkálatokat is kezdeményezett, irányított. Ilyen például a középkori erődfal és bástya, illetve az 1870-es években épült csőszházak rekonstrukciója Hajdúnánáson, a XIX. század elejéről való kúria teljes felújítása Újfehértón. Ez utóbbiban 1995 ősze óta az általa szervezett múzeum működik, amelynek másfél évtizeden át vezetője volt. Első néprajzi tanulmánya Debrecenben, a KLTE Folklór és Etnográfia című sorozatában A hajdúnánási szőlőskertek népi építkezése címmel jelent

30

2012.

november

új katedra

Buczkó József itt is hangsúlyozta: „Az akko­ riak emberbaráti cselekedetükkel, amikor székely testvéreikkel megosztották hajlékukat és utolsó falatjukat, egyben hidat is építettek a hajdúk és a székelyek között: a szeretet, a befogadó szeretet hídját, s föléje templomot is emeltek: az összetartozás templomát, amely most itt, Isten háza előtt is fölénk tornyosul. Egy évvel ezelőtt ezt a hidat, ezt a templomot kívántuk újjáépíteni, s ma, a 96. évfordulón ezen a felújított szeretethídon lépdelünk az összetartozás templomának boltozata alatt.” Holocsi Mária Anna versszavalata után – Szélyes Sándor: Székely karácsony –, mivel „96 évvel ezelőtt nem csupán katolikus eleink, hanem református testvéreink is kitárták házuk ajtaját a menekültek előtt, a 3200 hazátlan székely többségét legfőképpen ők fogadták be, példát mutatva arra, hogy a felekezeti különbség feloldódik a befogadó szeretet által. Nélkülük ennyi ember nem lelhetett volna otthonra ebben a városban, hiszen a katolikusság aránya mindössze 7-8%-a a településnek”, elsőként Gacsályi Gábor hajdúnánási református lelkipásztor szólt az egybegyűltekhez, majd Szólláth Tibor Zoltán országgyűlési képviselő, Hajdú­nánás

meg 1992-ben. Más művei még: Kovácsmesterség Hajdúnánáson (Debrecen, 1994); Pusztuló értékeink (Debrecen, 1995); Az utolsó huszárok Újfehértón (Újfehértó, 1996); Újfehértó zsidósága (Újfehértó, 1998); Újfehértóiak az 1848–49es szabadságharcban (Újfehértó, 1998); Képek a régi Újfehértóról (Újfehértó, 1999); Újfehértó története (szerk., Újfehértó, 2000); Az újfehértói Kaszinó története (Újfehértó, 2001); A Hajdúnánási Római Katolikus Egyház története (Hajdúnánás, 2001); Jeles személyiségek Újfehértó múltjából (Újfehértó, 2004); Gúzsba kötött évtized 1946–1956 (Újfehértó, 2006); „Akin átsugárzott az Evangélium ereje” – Mikó József 1881–1959 hajdúnánási református igazgató-tanító emlékezete (Hajdúnánás, 2008); „Jöjjön haza Magyarországra” – A hajdúvárosokból indult mozgalom a Bocskai-korona visszaszerzéséért 1926 (Debrecen, 2009); Számvetés – 15 éves Újfehértó város múzeuma (Újfehértó, 2010); „Szállást adtunk hűséges, magyar véreinknek” – Székely menekültek Hajdúnánáson 1916– 1918 (Hajdúnánás, 2011).

7 h atá r polgármestere köszöntötte a jelenlévőket. Hozzájuk hasonlóan Bodó Sándor, HajdúBihar Megye Önkormányzatának elnöke is az összetartozás érzésének fontosságát hangsúlyozta, és azt, hogy a múltból táplálkozva közös jövőt kell építenünk. Az ünnepi felszólalók sorában Kassay L. Péter, a Hargita Megye Tanácsa által működtetett Gyergyószárhegyi Művészeti és Alkotóközpont igazgatója, miután tolmácsolta Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök üdvözletét, többek között ezeket emelte ki beszédében: „Nekünk, székelyeknek a huszadik században mindkét világégéskor menekülnünk kellett. Szüleink, nagyszüleink történetei alapján a mi generációnk családi emlékezetében inkább a második világháborús események élnek, de emlékeznünk kell a korábbi történésekre is, hiszen múltunk ismerete nélkül szegényebbek lennénk. Minderről évtizedekig nem beszélhettünk nyilvánosan, de a családban meséltek róla, úgymond alternatív történelemórákban lehetett részünk az iskolán kívül, otthon. Ez több volt, mint a kommunizmus időszakában a tanodákban leadott lecke. Jelenleg hál’ Istennek már más a helyzet: a most megjelent székelységtörténeti tankönyvből – amely a Hargita és a Kovászna megyei önkormány-

zat támogatásával jelent meg – az 1916-os román betörésről és a menekülésről is tanulhatnak a székelyföldi 6–7. osztályosok. Így az elkövetkező generációkban remélhetőleg többen lesznek azok, akik ismerik e megemlékezés hátterét, és a jövő nemzedékek is el fognak jönni, hogy tisztelettel adózzanak őseik emlékének.” Az igazgató ezzel zárta szavait: „Melegséggel tölti el szívünket, hogy a hajdúnánásiak ápolják »székely véreik« emlékét. Nemcsak a nyelv, hanem a történelem is összeköt. A nemzeti szolidaritás alapja a közös múlt, a kollektív történelmi tudat. Ápoljuk hát együtt véreink emlékét továbbra is! Isten áldja mindnyájukat!” Bokor Sándor parajdi és Szőcs László kőrispataki polgármester őszinte szívvel és szavakkal köszönték meg a hajdúnánásiak 1916-os és mostani hozzáállását. A Székely Menekültek Emlékkeresztje tövénél lévő kőurnába a vendégek kilyénfalvi és csíki földet helyeztek el – hogy a Hajdúnánáson elhunyt és itt nyugvó székelyek érezzék szülőföldjük közelségét és melegségét. A templomkertben tartott ünnepséget méltóságteljes koszorúzás zárta. Az emléknap eseményeihez kapcsolódott még a Részletek varázsa: szív-motívumok Székelyföldön című fotókiállítás is a helyi

Kéky Lajos Városi Művelődési Központban. A kiállítás anyagát a Hargita Megye Tanácsának Műemlékvédelmi Közszolgálata által ez év tavaszán meghirdetett fotópályázatra érkezett legjobb pályamunkák alkották. A  tárlatot először ez év áprilisban, Csíkszeredában láthatta a közönség; annak a megnyitóján díjazták is a legjobban sikerült alkotásokat. A hajdúnánási megnyitóünnepségen a közönséget Marth P. Ildikó, a művelődési ház munkatársa köszöntötte, majd a kiállítást Márton Ildikó építész-fényképész, Hargita Megye Tanácsának munkatársa nyitotta meg. Elmondta: Hargita Megye Tanácsa számára kiemelten fontos mind tárgyi, mind szellemi hagyományaink őrzése, népszerűsítése, és kiemelte azt is: ez az alkalomhoz igen találó kiállítás, „hiszen a szívünknél többet mi egyebet adhatunk mi most a valamikori 1916-os hajdúnánási befogadásért...” Körültekintve a templomkertben álló emlékoszlop és az emlékkereszt árnyékából, még fülünkben az ima- és hálaszavakkal, az ősi és a mai székely himnusz dallamaival, kezünkben Buczkó József kötetével, és azóta is, valahányszor feltűnnek lelki szemeink előtt a hajdúnánási egykori és mai események, úgy érezzük, mintha „szeretethídon” lépdelnénk… VAR G A G ABR I E L L A

Adventi készülődés Képek, jelképek minden korábbi elképzelést meghaladó mennyiségben jelennek meg az életünkben. A képernyők világában egyre inkább felértékelődik a pillanatok alatt fogyasztható képi üzenet a bonyolult, megfejtésre váró szöveges tartalommal szemben. Miközben az információ átadásának módja ekképpen gyorsul és változik, sajnos a tartalom is veszít fajsúlyából: pillekönnyűvé válik, kiüresedik. Valahogy így vagyunk a karácsonnyal is. Eredetileg mindenki tudta, hogy szentestén a Megváltó Jézus születésnapját ünnepeljük, az adventi ünnepkör, a betlehemezés és a karácsonyi készülődés ezt mindenki számára világossá tette, mai társadalmunkban azonban a karácsonyvárás már egészen másról szól: a gazdasági bajok ellenére is a legintenzívebb kereskedelmi időszak, a legnagyobb kereskedő cégek ilyenkor realizálják éves forgalmuk egyharmadát. Ennek megfelelően átalakult az ünnep szimbolikája is. Mivel az ajándékosztás került előtérbe, katolikus kultúránk szimbólumait le kellett cserélni valami egyetemesre, így aztán a piros ruhás, nagyszakállú Mikulás vis�-

szatér Télapó képében karácsonykor is, hogy valahonnan a fenyvesek sűrűjéből elhozza nekünk a karácsonyfát a sok-sok meglepetéssel együtt. Az ünnepkör leegyszerűsítése ily módon nyilván hasznos a kereskedelemnek, hiszen a mikulással elindított karácsonyi szezon díszein és csomagolásán mit sem kell változtatni, de lélekromboló és ünneprontó hatása felmérhetetlen. A multinacionális áruházláncok kínálatában elénk terített silány minőségű áruözönben szinte már lehetetlen a karácsony igazi hangulatát megjelenítő ajándékot találni. Ezért hat újdonságnak és kivételesnek az az Adventi naptár, amellyel egy magyar kisvállalat kedveskedik a vásárlóknak. A huszonnégy ablakos dobozban jó minőségű csokiból készült figurák találhatók, és a doboz felületén a Szent Családot ábrázoló bájos, a mai rajzfilmek hangulatát idéző kép látható. Azoknak a családoknak és pedagógusoknak, akiknek fontos, hogy gyermekeikkel a hagyományainkhoz híven készüljenek a kis Jézus születésnapjára, ennél jobb adventi ajándékot nem is tudnánk ajánlani. 2012.

november

új katedra

31

hi r d e t é s

32

2012.

november

új katedra