http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN
Bezárás | Nyomtatás
Összekacsintók Százéves a magyar kabaré: „A mienk nőtte ki csak magát ilyen finommá, elméssé” 2007.12.29 00:00
Párkány László
Egy Kellér Dezső-adoma: A cigányra huszonöt botütést róttak. Egy ideig zokszó nélkül tűrte, hogy csattogjon a bot az ülepén, aztán egyszer csak elkezdett kapálózni, kiabálni, hogy hagyják abba, mert kérdezni akar valamit. – Mit akarsz, more? Feltápászkodott szegény a deresről, hunyorogva körülnézett és megkérdezte: – Hát, tessenek mondani… Számolja ezt valaki? Kétkedéssel és vitával fűszerezett kabarészülinapról lévén szó, valóban annyi a száz? Számolta valaki, vagy csak annyit mondott: száz, és kész?! Fogódzó azért van: a Bonbonničre, az első vegytiszta kabaré 1907-ben, száz esztendővel ezelőtt alakult, de Tarka Színpad néven már korábban adtak „tarka műsort”, olyan egyveleget, amelyben elhangzott tréfás vers, kuplé, rövid párbeszéd, sanzon, és szerepelt szatirikus jelenet. Vannak, akik még távolabbra gördítik a műfaj megszületésének dátumát, egészen Arisztophanészig hátrálva az időben, bízvást állítva, hogy a kabaré ősapja a görög vígjátékíró volt. Valószínű, hogy aki a minden részletre kitérő kabarétörténetet megírja, a keltezés felől sem hagy kétségeket. Vélhetően megfellebbezhetetlen érvekkel jelöli ki majd a múzsák kertjében a kabaré helyét. Most ugyanis az a helyzet, hogy még igazi múzsája sincs, bár egy német kabarettista buzgalmában meglelte a tizedik helyen az ihletet adó istennő székhelyét, amelyet persze azóta is lázasan keresnek a kabarészerzők, ellentétben a kritikusokkal, akik tagadják még a múzsa létezését is. Stendhaltól származik a mondás: az élcelődés az egyetlen dolog a világon, amitől Napóleon félt. A kabaré formát, testet adott az élcnek. Nem tekinthető véletlennek, hogy a pesti kabaré bölcsője körül tüsténkedő írókat megelőzték azok a hírlapírók, akik napi hírekből, értesülésekből szerkesztettek aprócska jeleneteket, írtak gúnyos versikéket, szatirizáló epizódokat. A magyar kabarétörténet első pódiumát Tarka Színpad néven Zoltán Jenő, a Budapesti Hírlap fiatal munkatársa alapította, de később is fel-feltünedeztek a toll emberei; a hazai kabaré „atyja”, Nagy Endre is hírlapíró volt. Bár az első valódi pesti kabarét 1907. március elsején Fővárosi Cabaret Bonbonničre néven egy vidéki színész, Kondor Ernő indította útjára, a kabaré igazi arculatát Nagy Endre tervezte meg. E „kalandra” így emlékszik vissza az újságíró A kabaré regénye című könyvében: „A hónap végén Kondor Ernő engem tett meg főrendezőnek. Persze ez csak múló kalandnak látszott, bűn lett volna az újságírást otthagynom érte. Hanem egy néhány perces politikai tréfa juttatta igazi országos sikerhez a kabarét. Ahhoz a sikerhez, amely már nemcsak a szmokingokat, hanem a polgári zakókat, agrárcsizmákat, sőt munkászubbonyokat is megmozgatta. Világos, hogy Magyarországon ez az egyetemleges hatószer csak a politika lehetett.” Nagy Endre jól tudta, hogy azok az írók, akik maguk is tárcákat, karcolatokat, jegyzeteket, glosszákat, elbeszéléseket jelentettek meg napilapok hasábjain, küzdőtársak lehetnek a műfaj meghonosításában. Társul szegődött hát Molnár Ferenc, Heltai Jenő (aki már korábban is kóstolgatta a kabaré műfaját), Szép Ernő, Bródy Sándor, a verseket, vidám szövegeket Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Szirmai Albert, Zerkovitz Béla zenésítette meg, az előadók között nem kisebb neveket találhatunk, mint Somlay Artúr, Nyáray Antal, Széchy Magda, László Rózsi. Fel lehetett lapozni az Üstököst, a Bolond Istókot, a Borsszem Jankót, a Herkó Pátert, ezek az élclapok üde sorvezetők voltak. Például a csimpánz mint intellektuel, a csökött emberi értelmet „felülíró” figura „gentlemanként” pompázik a színpadon. Herczeg Ferenc a húszas évek közepén Majomszínház címmel már teljes színházi estét töltött ki a témával. Milyen alapgondolatokra irányította a kabaré múzsája ez idő tájt a figyelmet? Női divat, anyósvicc, a kis cseléd botlásai, a „geróf” is ember (Nagy Endre egyik kitüntetett céltáblája az arisztokrácia volt), a vidéki ember, a kültelki munkás és minden motívumot meghaladóan az esendő (vagy gőgös?) polgár. Hogy a műfaj otthonra leljen, kezdetben az emberi tökéletlenségek szelídebb indái fonták be a „kabarévirág” szárait, később már felbukkantak a durva kórók is; erre már a kritikusok is reagáltak: színre lépett a „kellemetlen kabaré”. Ekkor még nem néztek ferde szemmel a kabarészerzőre, nem tarolt a személyfüggő kabaré, mint a későbbi esztendőkben, amikor Molnár Ferenc joggal panaszkodott: „Ha http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN (1 / 5) [2009.06.10. 15:48:26]
http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN
valaki hidegen köszön, már nem is kérdezem az okát, bizonyosan valami vicc jutott a fülébe, amit én találtam ki róla.” A kabaré teljes polgárjogának elnyerése után szinte minden pesti utcasarkon nyílt valamilyen kabarépódium, ha nem is önálló épületben, kávéházi szögletekben vagy mulatókban. A minőségi kabarék állták a sarat; az alkalmi szerveződések hamar kimúltak. A Modern Színpad (korábban Modern Színház Cabaret néven) az Andrássy úton nyílt meg. A pódiumot nem Nagy Endre indította útjára, de a kitűnő újságíró keze alatt virágzott fel az intézmény. „Ez a kis színház egyfelvonásosok és sanzonok színháza volt. Ez a színházi műfaj találkozik azután Nagy Endre konferáló és szervező géniuszával. Nagy Endre hozza majd a nagy költőket, hiszen Nagy Endrének még Ady és Babits is lelkesen írt sanzonszövegeket. Ennek az új sanzonnak a műfaját azonban eleve Heltai teremtette meg” – olvashatjuk Hegedűs Géza Heltai Jenőről írt portréjában. E színpad 1913-ig állt Nagy vezetése alatt. A kabaré regénye című könyv – mellőzve kronológiai rendet, műfaji okoskodást – könnyesmulatságos históriákba ágyazva ír le egy ragyogó történelmi korszakot, amelyben a kabaré megszületett és felnőtté cseperedett. „Egy kurta emberöltő töredéke elég volt hozzá, hogy életpályáját lefussa a születéstől a halálig” – olvasható ez a szkeptikus mondat is, amely tulajdonképpen a kellemes kabaré mulandóságáról beszél, de a történelem gondoskodott arról, hogy a műfaj haló poraiból újjáéledjen, csillaga felragyogjon. Sajátos módon a „meghalt a király, éljen a király” közkiáltásra ismételten a „kabarékirály”, Nagy Endre került trónra, de ezt megelőzően Medgyaszay Vilma, aki maga is vezetője volt a Modern Színpadnak, értékelő-elemző portrét kapott a Színházi Élet 1916. január 16-i számának hasábjain. „A londoni kabaré ostoba. A párizsi malac. A berlini vaskos. A bécsi egyenesen közönséges. A mienk nőtte ki csak magát ilyen finommá, elméssé. Az, amit Pesten kabarénak hívnak és szeretnek, sehol sincs másutt a világon… Hosszú fáradság, nagy szeretet és sok tehetség kellett hozzá, míg a magyar kabaré egyáltalán gyökeret verhetett, s csak azután lehetett olyan művészi és színvonalas, mint akármelyik nagy színház. Akiknek ezt meg kell köszönni, azoknak rövid sorában ott van Medgyaszay Vilma is.” E portré műfajtörténeti jelentőségű. Hiába írt a kabaré megjelenéséről méltató sorokat Karinthy Frigyes, dicsérő szavakat Szép Ernő, magasztos jelzőket Heltai Jenő, higgadt elemzést Nagy Endre – ez a kabaréelit hangja volt. A hivatalos színibírálat egyfolytában kétkedett, gáncsoskodott, fanyalgott, sehogyan sem akarta honosítani a „fattyút”. Karinthy Frigyes gyarapította a kabaré forrásvidékeit, amidőn kijelentette: „a műfaj független az időszerűségtől – őszintén megmondom, nem hiszem, hogy okvetlenül kapcsolatban kell lennie a napi eseményekkel. Amit írok, egy cseppecske dráma, de dráma.” Ebből a vallomásból világosan kiolvasható például A nagy drámaíró, az Énekóra, A bűvös szék, A följelentő és más Karinthy-jelenetek általános emberi érvénye és az a gondolat is, hogy az utókor mindenkor megtalálja bennük az érvényes erkölcsi tanulságot. A kabarétörténetet nemcsak új szerzők raja, hanem súlyos történelmei események is szakaszolták. Az első világháborút a kabaré viszonylag könnyen átvészelte, hangja tompult kissé, s a világégést követő esztendőkben felszabadult, harsány jókedvre volt igény, a forradalmakkal sújtott publikum is szívesen nélkülözte a politikai színezetű kabarét. A két háború között új utakat nyitott a kabaré. Az alaphangot ismét Nagy Endre adta meg immár személyre szóló politikai tréfáival. A hírneves Pódium Kabaré a Gresham-palota pincéjében nyílt meg 1921 őszén. Itt már találkozhatunk az új színésznemzedék neveivel is. Fellépett a pódiumon Uray Tivadar, Péchy Blanka, Dénes György, Pethes Sándor és még sokan mások. Dénes és Pethes indította útjára a „két ember beszélget” típusú csevegést Cox és Box címmel, ezt követte a minden vihart átvészelő Hacsek és Sajó Herczeg Jenő és Komlós Vilmos felvezetésében. Ide illik a kis történet: Vadnai László, a kabarettisták új nemzedékének fiatal humoristája bekopogott Nagy Endréhez, és átnyújtott neki egy szerény jelenetet, amelynek Két ember beszélget volt a címe. A rutinos színházi ember nyomban telefonkönyv után nyúlt, és kiválasztott két nevet, ez volt Hacsek, illetve Sajó. A nevekhez színészegyéniségek illettek, a fanyar humorú, elegáns, visszafogottan karikírozó Herczeg Jenőben (Hacsek) és a korpulens táncos-komikus Komlós Vilmosban (Sajó) megtalálta a csevegő műfaj két felülmúlhatatlan színészegyéniségét. A két beszélgető ember természetesen szót váltott a politikáról is. A húszas évek elején, amikor a Bethlen-kormány a trianoni sebek gyógyítását tűzte ki célul, érzékeny volt az élcre és a gúnyiratra. Az egyik csevejt betiltotta a Budapesti Rendőr-főkapitányság 1922 szeptemberében. Egy esztendővel később Nagy Endre jámbor versikéje okozott botrányt. A „volt egyszer egy ember” „dallamára” felfűzött poémácska így szólt: „Volt egyszer egy tenger, / Azon volt egy ember, / Felmászott a trónra, / Nem mászik le róla.” A kormányzót gúnyoló versike nyomán 1923 januárjában bezárták a kabarét. E dátumnál érdemes egy kis kitérőt tennünk. Klebelsberg Kunó kultuszminisztert erősen foglalkoztatta „egy új szépirodalmi és kritikai revü” megindításának ideája. A Nyugat ellensúlyozására, de leginkább kiegészítésére gondolt, amikor kezdeményezte a Napkelet című folyóirat útnak indítását. Már azért is, mert „a budapesti irodalom jóformán csak két hangon beszélt, a pénz és az erotika hangján, és az http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN (2 / 5) [2009.06.10. 15:48:26]
http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN
úgynevezett egyéni boldogság jogával rátiport az emberi közösség érdekeire”. Klebelsberg – akit Bethlen és több minisztere mellett „szájára vett” a kabaré – humorpárti volt. Babitsot és Kosztolányit személyesen buzdította „bármilyen írás” megjelentetésére, a Napkelet írói gárdájának gyarapítására. Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Zilahy Lajos vidám írásai, bohózatai is helyet kaptak a lap hasábjain. Az írások java feltűnt a nívósabb kabarészínpadokon is. A konferanszié mint színpadi és pódiumi mesterség már korábban is jelen volt a kabarékban, de a műfaj irodalmi rangra emelése Nagy Endrét követően Békeffi László, Kellér Dezső, Kőváry Gyula, Darvas Szilárd, Rátonyi Róbert, Komlós János és Fábry Sándor nevéhez fűződik. A Horthy-korszakban Nagy Endrét és a későbbiekben Békeffi Lászlót hatósági atrocitások érték, mégis virágzott a kabaréirodalom, s vagy ötven kabaré nyitott-zárt a szerencsének vagy a színvonalnak köszönhetően. Kalandra vágyó grófok, művészetpártoló iparmágnások, kalandor pénzcsinálók nyúltak mélyen pénztárcájukba, de leginkább azok a kabarék maradtak fenn, amelyeket szerény anyagi hátérrel írók, újságírók, színészek tartottak életben. Békeffi László a Szegedi Napló munkatársaként a Ferenczy Kabaréban konferált először, majd hat évig kabarészínész volt, később Nagy Endre örökébe lépett; megalapította a Lipótvárosi Kabarét, de igazi otthona a Pódium Kabaré lett, ahol létrehozta az Írók Kabaréját. Munkatársai: Harsányi Zsolt, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Zilahy Lajos. A nyitáskor, 1936 októberében ekképpen nyilatkozott: „A Pódium Kabaréval tulajdonképpen nem akarok mást, mint feltámasztani, újjászülettetni az igazi nemes hagyományokon táplálkozó valódi kabarét úgy, ahogy az valamikor Nagy Endre idejében volt, amikor valóban pódium volt a kabaré, ahol a humor és szatíra tükrében megláthattuk az élet, a közgazdaság, a politika és az irodalom égető és izgalmasan érdekes problémáit. Mulattatni akarunk, derűt széthinteni a nézőtéren, de ugyanakkor egy kis irodalmat is akarunk adni. Mert ez is hivatása a kabarénak: túl minden megnevettetésen, némi irodalom is…” A harmincas években bekapcsolódik a pesti kabarék munkájába Feleki Kamill és Rejtő Jenő. A negyvenes évek elején a Komédia Kabaré emelkedik ki az átlagból, elsősorban a zseniális Kellér Dezső konferanszai révén. A két háború között a Komédia Kabaré volt a leghosszabb életű. Kapuit 1927-ben nyitotta meg, és 1944-ig szórakoztatta a főváros közönségét. Műsorrendje igen változatos volt. Színpadán a kabaré, a varieté minden műfaja szerepelt. E színházban együtt lépett föl három eltérő alkatú művész, Rózsahegyi Kálmán, Rott Sándor és Rátkai Márton. Kevesen tudják, hogy Hacsek, azaz Herczeg Jenő híres kabarérendező is volt, jelesül a Komédia Kabaré főrendezője. Rátkai és Rott fellépését követően dohogott a Pesti Napló kritikusa: „Rott Sándor és Rátkai Márton a szerep szerint két nagyon öreg ember. Beszélgetnek. Nem is igen történik más… Két ragyogó művész! Az egyiknek Moličre-t kellene játszania, a másiknak Shakespeare-t. Mindkettőnek ott volna a helye a város legelőkelőbb drámai színpadán. Ők itt vannak. Beszélgetnek. Nem baj. Így is – élmény!” Miként a tízes, húszas évek kabaréja Nagy Endre szellemében építkezett, akiről még a kritika is kénytelen volt elismerni: „senki sem tudja az aktualitásokat oly csintalan és gúnyos bohócköntösbe öltöztetni, mint Nagy Endre”, a harmadik és negyedik évtized Békeffi László kabaré-világnézete jegyében telt el. Ő sem volt agresszív, de az anyósviccektől elrugaszkodva Hitlerig is eljutott a gúny hétmérföldes csizmájában. Bátorságát börtönbüntetéssel „honorálta” a rezsim, s ezt követően alakította ki a színpadi komikum sajátos gesztusrendszerét, amely gyakran nélkülözte a szóbeliséget, egy mozdulat, egy tekintet, egy katonás vigyázzba állás, egy dal (Kívül a kaszárnyán…), tekintet az ég felé, s a néző tudta, kire vagy mire célzott a konferanszié. Ekkor járta a mondás: a szöveg cenzúrázható, de a mosoly és a gesztus nem. E gondolatkörhöz kapcsolható: a személyi kultusz (erről később bővebben) és a puha diktatúra természete arra késztette az új kabarettistákat, hogy bőséggel merítsenek a Békeffi-hagyományból. Kellér Dezső tudta a dolgát, megbecsülve gyarapította a Békeffi-örökséget. A második világháború után a kabaré tért magához a leggyorsabban. Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy a Pódium Kabaré már 1945 márciusában megnyitotta kapuit. Itt Kellér Dezső, Herczeg Jenő, Komlós Vilmos, Feleki Kamill, Kiss Manyi, Ascher Oszkár és Rátonyi Róbert köszöntötte a nagyérdeműt. Rövidesen megnyílt a Népvarieté, ahol Alfonso, a kabaré új stílusú, erős komikus egyénisége várta a vidámságra vágyókat. Azután a Vidám Varieté, a Kamara Varieté és színpadjaikon új „kabarécsillagok”; Dajka Margit, Honthy Hanna, Tolnay Klári, de fellépett még Csortos Gyula is. Milyen témák érdekelték a kabaréírókat? A romeltakarítás, a közbiztonság, az infláció, a vetkőztetés, a feketézők hada, a polgári „csökevények”. Később, ma bármilyen hihetetlen, volt olyan kabaré, amelyben Rákosi, Veres Péter, Rajk és más politikusok voltak a humoristák céltáblái. A szép új világ nem tartott sokáig. A Szabad Nép Kabaré és a Ludas Matyi Kabaré programja szeizmográfként jelezte: változásnak néz elébe a polgári kabaré. Gádor Béla a Ludas Matyi Kabaréban jelzi az irányt, merre kell a műfajnak haladnia: mai feladata, hogy mulatságos formában gyakoroljon kritikát és önkritikát a társadalmi ferdeségek, a bürokrácia túlzásai és más effajta kinövések felett, ugyanakkor pedig harcoljon a demokrácia célkitűzései érdekében. Nemcsak Napóleon, Rákosi is az élctől, a gúnytól félt a világon a legjobban. A kabaré sorsa, mint http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN (3 / 5) [2009.06.10. 15:48:26]
http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN
Németországban a hitleri érában, megpecsételődött. A száműzetés ideológiája: „A humor és a szatíra egészségtelen, terméketlen, öncélú jelenség, s nem felel meg a társadalmi tendenciák bírálati formájának. A humor, a szatíra az ellenzékiség csírája – nincs helye abban a történelmi szakaszban, amikor társadalmunk a szocializmus alapjait rakja le.” Megszűnnek a kabarék, de még a varieték is. E sorok írója emlékszik még rá: a szélnek eresztett artisták, bohócok, mutatványosok mozikban, a vetítések előtt, emelt helyárak mellett léptek fel, így keresve kenyerüket. A kabarészínészek népes csapata pódium nélkül maradt. Tetézte a bajt, hogy az államosított színházakban a „sztárokat”, a polgári színészeket nem szerződtették, ily módon feleslegessé vált vagy két színháznyi kitűnő színész. Ekkor – nem túl bátran – megszólalt néhány újságíró azt bizonygatva, hogy a magyar színpadokról száműzött „negatív hős a szocialista szatírában mindig pozitív gondolatokat fejez ki; a szocialista szatírában nem feltétlenül szükséges a pozitív hős”. Ez ugyan nagy szamárság volt, de ahhoz elégségesnek bizonyult, hogy a kulturális kormányzat engedélyezze a Vidám Színpad létrehozását. Később, főleg értelmiségi nézők számára, megnyithatta kapuit a Kis Színpad. A Vidám Színpad, bár voltak hullámzó korszakai, a magyar kabaré otthonává vált, s bizonyos keretek között „bátor” volt. Kellér Dezső, mint a „kikacsintás” művésze, gesztusaival naponta „írt” a nézők üzenőfüzeteibe kimondhatatlan dolgokat. A bátorságról filozofálgatott is egyik műsorában a konferanszié: „Bemutattunk egy műsort, és abban hősies elszántsággal (mert bátorságra biztattak feletteseink), vakmerően kijelentettük, hogy a magyar borotvapenge nem a legislegjobb, sőt még a FIK-re is tettünk egy rosszalló megjegyzést. Mi az, hogy nem vagyunk elég bátrak? Legközelebb szemtelenül odavágtuk, hogy a Patyolatnál sokáig kell várni a tisztításra…” A „puha” diktatúra korszaka a szatírát, a kabarét és minden létező vidám műfajt „visszafogadott”. Nem jószántából cselekedte. A nevetés műfajai kiválóan alkalmasak voltak a mind erősebben jelentkező társadalmi feszültségek oldására. A politika tisztában volt azzal, hogy a „panem et circenses” gyakorlata eddig mindig bevált. A kor értékválságait tükröző kabaré egy idő után maga is válaszút elé érkezett. Ismert Királyhegyi Pálnak a legendák világából mindig szívesen idézett táviratszövege, amelyet Sztálinnak címzett: „Sztálin generalisszimusz, Moszkva. A rendszer nem vált be, abbahagyni. Stop.” Nos, a Vidám Színpad és a Kis Színpad gyakori igazgatóváltása általában „profilváltással” járt, a kispolgár beilleszkedett, Pomócsi már néhányszor kinyitotta száját, a kis bürokraták, a vállalati „zsebtolvajok” megkapták a magukét, ezt a „rendszert” tehát abba kellett hagyni. A Thália Kabaréban, ahol a nemes Nagy Endre-i hagyományok szervezőerőként voltak jelen, nagy nevetőünnepségen adta át Kellér Dezső a kabaré marsallbotját vélt utódjának, Verebes Istvánnak. Verebes nyitott volt a „célzott” kabaré, a politikai személyiségekre szabott humor művelésére, de a jelentős fordulatot az újkori kabaré történetében a Mikroszkóp Színpad hozta meg, ahol Komlós János, a Népszabadságtól átigazolt újságíró fazonírozta a kissé megkopott kabarét. Itt ismét fontossá vált a napi hír, amely ezúttal a színpad mélyén képernyőkön jelent meg, Komlós pedig a humor, a szatíra nyelvén kommentálta. E színház hamisítatlan politikai kabaréműhely lett, bár a legeredetibb hangú Hofi Géza csak „közvetve” politizált, ő elsősorban a kisembereket, az ezer bajjal küszködő külvárosi embereket szólította meg, természetesen a Kádár-kor szellemében. A kabaré rádió- és tévémegjelenése új dramaturgiai megoldásokra sarkallta művelőit. Marton Frigyes, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után színházakban kezdett, ráérzett a „hanghumor” kivételes erejére, és munkatársaival létrehozta a Rádiókabarét, ahol a színpadi gesztusok, az „összekacsintások” mint nélkülözhetetlen „kabarékellékek” sajátos hanghordozásban, hangeffektusok alkalmazásában, rádiós „poéntanban” (ez a poénok közeliségét jelentette) öltöttek testet. A Karinthy Színpad az igényesebb szórakoztatás műhelye volt, a Kabarécsütörtök a szélesebb közönség szórakoztató fórumává vált. Mind a rádió, mind pedig a televízió – Közép-Európában szinte egyedülállóan – a szilveszteri kabaréműsorok létrehozásában volt kimagaslóan eredményes. A legjobb kabaréírók „szállták meg” a két médiumot, hogy az országos rangú esemény ne hagyjon diszharmóniát a hallgatóban és nézőben. Emberöltőn át tartott a televízió kabarékísérletezése. A Tévékabaré, a Humoristák klubja és vagy fél tucat címen futó kezdeményezés hamar elakadt a cenzúrán. Volt a televíziónak egy igen sikeres műsora, a Parabola, amelyet – sajátos módon – a külpolitikai szerkesztőség hozott létre. Chrudinák Alajos kezdetben külföldi politikai nagyságok botlásait, a nyugati életforma visszásságait szerkesztette szatirikus programjába, később mind előkelőbb szerepet kapott a hazai létforma bizonyos szegmenseinek kigúnyolása. A szilveszteri Szuperbola éveken át meghaladta az év végi kabarék színvonalát. A kezdetek után, amikor Varga József (akit komolysága okán csak „Savanyú Jóskának” becéztek) vezette a Parabolát, Chrudinák úgy döntött, hogy a tévébemondót váltva egy „profi” humorista kezébe helyezi a műsor sorsát. Ekkor esett a választás a kitűnő szemű, remek humorú Árkus Józsefre, aki haláláig a televízió egyik legszínvonalasabb kabaréműsorát állította elő. A hetvenes–nyolcvanas években megjelent a humor színterein egy különleges tréfamester, aki http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN (4 / 5) [2009.06.10. 15:48:26]
http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN
humoralistának nevezte magát, és egyebek között hídpénzt szedett az egyik budapesti hídfőnél. Felzúdulás, rajongó dicséret az „utcai játszadozás” után. Megyesi Gusztáv írta: „Mit látunk? Idős embereket a nyolcvanas évek Magyarországán, amint a rácsudálkozás legkisebb jele nélkül veszik tudomásul, hogy most már a gyaloglásért is fizetni kell… sarcot szednek tőle a hídon, akkor ez jelez valamit. Mondhatni: a társadalmi fejlődés oly szakaszába sikerült jutni, amelyben az emberek többsége már semmin sem lepődik meg.” Sándor György utcai abszurdjaival, szabad képzettársító szövegeivel új irányt szabott a komédiázásnak, ezért szinte teljesen kiszorult a szokványos nevettetés arénáiból. A rendszerváltást követően nem a kabaréval volt baj, hanem a tárgyával. A hagyományos tréfák mindenütt – a menet közben létesült kereskedelmi televíziókban és rádiókban is – reneszánszukat élték. Az Antal Imre humorával hitelesített Szeszélyes évszakok című vegyes felvágott nem tágított a hagyományoktól. Ugyanakkor a politikai kabaré területén sajátos polarizáció ment végbe. Mire vélhette a publikum Farkasházy Tivadar vidéki kabaréturnéit éppen az 1998-as, nem a jobboldali pártok esélyét növelő választási kampány idején? Majd 2004-ben ugyancsak a választási kampány részeként mit keresett a vörös lufikkal övezett színpadon Horn Gyula és Kuncze Gábor társaságában Lorán Lenke és Sas József a Mikroszkóp truppjával? Miként lehetséges, hogy a Heti hetes az ellenzéki és a lojális attitűdöt pártszimpátia mentén alkalmazza? Gyanítható, hogy a kabarét éltető, a műfaj értelmét visszaigazoló „ellenzéki” humor korteshumorrá szelídült. S ma a műfaj tetszhalott. Nemrég ismeretgerjesztő műsort sugárzott a rádió: tudós hangú hölgy hozta tudomásunkra, megvan a tizedik múzsa! Rabul ejtették a politikusok: ők csinálják a kabarét…
http://www.mno.hu/portal/printable?contentID=534404&sourceType=MN (5 / 5) [2009.06.10. 15:48:26]
