Balázs Tibor: A honfoglaláskori
magyar nép hite I.
2001.09.30. 14:00
Ha a honfoglaláskori magyar nép hitét és világnézetét meg akarjuk ismerni, akkor - sok évszázad távlatából- mindennapos szokásainkat, kialakult hagyományainkat kell tanulmányozás alá vonni. A Kárpát-medencét több éven át elözönlő őseink társadalmi alapegysége a nagycsalád volt. Ezek nemzetségbe, törzsekbe, majd törzsszövetségbe rendeződtek. Az ismert hét törzs élén álló vezér még a Kárpát-medencébe érkezés előtt - választott fővezért, akit a "vérszerinti testvér" jogán szent fejedelemként tisztelt Ennek a rendezőelvnek megfelelően népesült be az okupált terület. A medence középső területén helyezkedett el a fővezér nemzetsége, majd körülötte a többi nemzetségek. Kiemelkedő szerepet mutatott már akkor is a mai Erdély területén elhelyezkedő Gyula nemzetség ( Gyulafehérvár - Alba Giulia központtal). Ennek az elrendeződésnek megfelelően képzelték el őseink az önmaguk számára elképzelt és kialakított, láthatatlan másik világot (másvilágot). Az emberek feletti erők birodalma is, képzeletük szerint, a földihez hasonló módon szerveződött. Elgondolásuk szerint a "túlvilágon" mindenki folytatja a halállal befejeződő földi, de egyben kezdődő túlvilági - másik - életét. (Feltehetően a keleti mohamedán környezetből magukkal hozott beütések hatásaként.) Hitük szerint a nagycsalád munkamegosztása a túlvilágon is megmarad. Abban a világban is megvan mindenkinek a társadalmi helye, szerepe és tennivalója) Feltehetőleg ezt igazolják a velük eltemetett legfontosabb használati eszközök, fejedelmek esetében a megölt és velük eltemetett szolgák sokasága. Már a fentiekből is kitűnik, hogy honfoglaló őseinknek is volt hite, vallása, sajátos világszemlélete, amit később barbár felfogásként, pogány vallásként emlegettek, mivel nem ismerték az akkor már fejlett keleti vallások tanításait. Az őseink által elképzelt világszerkezetet, hitük szerint átszőtte, az ősi anyajogú (matriarkális) nagycsaládba vetett hit. Mint minden sarjadó élet kútforrását, tisztelték az ősanyát, a minden életet teremtő és befolyásoló erőt a NAPISTEN-t. Ez az ismeretlen erő, a "jobblétre szenderült" korábbi fejedelmek szentként tisztelt őse. Tehát a NAPISTEN volt a mindenek ura, akinek jelenlétét szimbolizálták a turul madárral. Az istennel csak a mindenkori fejedelem kommunikálhatott, neki csak a szent fejedelem mutathatott be áldozatot, mivel csak ő állt vérségi kapcsolatban vele. Ez az isten csak a miénk volt, a magyaroké a magyarok istene. A becsületes, "törvénytisztelő" embernek illett hét ősét ismerni, azoknak áldozatokat bemutatni. Az ősöket -főleg egy-egy csata előtt- áldozatok bemutatásával (bizonyos javak feláldozásával) igyekeztek befolyásolni, törekvéseiknek megnyerni. A kor felfogása nem más, mint a túlvilági ősök ( égi nagycsalád) vagyonának gyarapítása. A hét törzs istenként tiszteltelt ősei helyett kialakult a hét rétegre bontható Mennyország. Ennek minden rétegében isteni lények laktak, de - a földi léthez hasonlóan - megfelelő rangsorban, felfelé csökkenő létszámmal. A piramis csúcsán székelt az úr, a NAPISTEN. (Érdemes megfigyelni a hetes szám gyakoriságát és jelentőségét, pl. a hét törzs, a Mennyország hét rétege, naptári hét, később a hét szentség, a mesékben a hetedhét-ország stb.
Balázs Tibor
A honfoglaláskori magyar nép hite II. 2001.09.30. 14:00
Ebbe a számunkra alig megérthető, de az abban nevelkedettek számára természetes rendbe, beleszövődtek a világ keletkezéséről feltételezett állítások, amelyek népi-mondák alakjában maradtak ránk.
Melyek ezek? A teremtés során az anyagi valóság a tárgy nevének, a teremtő által történő kimondásával jött létre. (A biblia, mint ősi irodalmi alkotás is ezt írja: "Az Úr mondá legyen…és lőn.) Ahogyan ezt később az egyházi tanítások hirdették: Az ige testé lett… Őseink felfogása szerint a dolgok valódi nevének (esetleg többszöri) kimondásával megteremthetők és megszerezhetők a dolgok. (Feltehetően innen ered a megigézés fogalma.) A baj nevének többszöri emlegetésével az ember hatalmába kerítette a bajt, uralkodni tudott felette. Bizonyos "varázsszavak" többszöri emlegetésével, ezt kiegészítő szertartásos cselekményekkel az ember gúzsbakötötte a gonoszt, elháríthatta a veszélyt. A későbbiekben Pláton ezt írta: Az idea a teremtett dolgok igazi valója, ami öröktől fogva van és soha el nem pusztul" A túlvilágról vallott nézeteik azt mutatják, hogy az tükörképe a földi létnek. Ott minden fordított helyzetben létezik. Így lesznek az elsőkből az utolsók, ezért a szellemek éjjel aktívak. E miatt tartották az éjjeli életet élő állatokat szentnek, mint például a denevér, a bagoly, a róka, stb. Az említett néhány szemléletbeli tétel megfelel az akkori keleti népek világnézetének, vallási felfogásának, amelyek ugyancsak az idők előrehaladtával állandóan módosultak, keveredtek és álltak össze egységes vallássá. Sok példát találhatunk a magyar történelemben arra is, hogy a honfoglaláskori nagycsaládon alapuló nézetek, szokások, hagyományok hogyan öröklődtek át a későbbi keresztényfelfogásba és gyakorlatba. Számtalan írott emlékünk mellett népszokásaink még ma is elevenen őrzik ezeket a hagyományokat. Ma is élnek hazánkban jövendőmondók, javasasszonyok, a túlvilági ősökkel kommunikálni tudók (spiritiszták). Alapvetően ma is nagy tekintélye van a babonáknak, a horoszkópoknak stb. Táltosaink nem haltak ki a kereszténység felvétele után sem. A sámánok tevékenységének tanulmányozása kedvező körülményként mutatkozik az Ural-altáji népek ilyenirányú tevékenységének megismerése. A keleti népek ma is azt tartják, hogy a sámánságot nem lehet megtanulni, hanem arra születni kell. Erre utalnak a középkori Magyarország boszorkány pereinek tanulságai is. 1725-ben például Debrecenben Bartha Andrásné - aki magát a bíróságon táltosnak vallotta - azt mondotta: "A táltosságra nem tanított senki, mert azt az isten, az anya méhében formázza". Egy jakut sámán ezt vallotta: Húsz éves koromban megbetegedtem, s a szemeimmel látni, a füleimmel hallani kezdtem olyan dolgokat, amiket más emberek nem látnak és nem hallanak." A táltosok - a néphagyomány szerint - gyakran különböző állatok alakját öltik magukra. A magyar táltos legszívesebben a lóval azonosult. Az áldozatra kiszemelt lovat is előbb kancatejben megfürdették, hogy minden földi szennytől megtisztulva vehessen részt az áldozat bemutatásában.
Balázs Tibor
A honfoglaláskori magyar nép hite III. 2001.09.30. 14:00
A boszorkányok szerepe I. István király államférfiúi bölcsességét bizonyítja mindaz, amit a magyar nép összekovácsolása és megmentése érdekében tett. Ez irányú lépései közé tartozik a kereszténység felvétele is. Több évtizeden keresztül alkalmazott kemény törvényekkel igyekeztek kiirtani, megsemmisíteni mindent, ami a keresztény hit terjesztésének útjában állt. I. István király törvénykönyvében ez olvasható: " Tanácsi végzésből vetettünk nagy rettentő tilalmat az ördöngősöknek és bűbájosoknak, hogy senki bűbájjal, vagy ördöngős tudománnyal egy embert az eszéből kiforgatni vagy elveszteni ne merjen. Ha pedig jövendőmondók találtatnának, akik hamuban vagy más e félében mesterkednek, igazítsa meg őket a püspök ostora."
Később Szent László ugyancsak a püspökre bízza, hogy miként lakoljanak a lator asszonyok és boszorkányok. Könyves Kálmán szünteti meg üldözésüket kimondva: "..hogy boszorkányok nincsenek". A későbbi évek boszorkánypereiből jól tudjuk, hogy továbbra is "léteztek". A boszorkányok is védekeztek az új hit, a kereszténység ellen. Azzal tették "hatástalanná" az imát, hogy fordítva mondtak el az általuk ráolvasásnak tartott szöveget. Ez a tevékenységük is elárulta, hogy hatalmukat a túlvilági tükörkép világból merítették. Ellentétben a táltosokkal és boszorkányokkal, a közösség jólétéért bemutatott áldozatot nem a kuruzsló, hanem a közösség feje, vezetője végezte. Mint ahogy már említés történt, a kuruzsló és a boszorkány (javasasszony) mindig csak egyének számára tudott közreműködni a túlvilági rokonokkal. Ennek eredményeként a közösségekben soha nem jutottak jelentős befolyáshoz, hatalomhoz. A honfoglaló magyar nép életében irányítóként soha nem vehettek részt. Csak ha baj volt, akkor fordulhattak hozzájuk az egyes emberek. A táltosok között is legnagyobb tekintélye a fejedelem táltosának volt. A fővezér - és később annak utódai - mint vérszerződésben is megerősített legfőbb családfő felelt az egész nép sorsáért, ennek megfelelően szinte korlátlan volt a joga, hatalma és tekintélye. Ő volt a NAPISTEN fia és csak személyesen ő érintkezhetett a túlvilági erőkkel. A fejlődés kezdetén a fejedelem maga volt a sámán is, vagyis a vallási főhatalom is személyében testesült meg. Ezt szentesíti az a régi legenda, miszerint Emese álmában egy turul madártól fogant meg, s így szülte meg a magyar nép jövendő vezérét, akit ennek folytán Álmos névre kereszteltek. Később Álmost áldozatként - megölték, hogy vele a nép bűneit, a túlvilági istenek felé megváltsák, a haragvó istent kiengeszteljék. I. István korában már emlékezni sem nagyon akartak arra, hogy a Kárpát-medence megszerzése, birtokbavétele, milyen vallási szertartások közepette ment végbe Az akkori néphit szerint először a föld szellemi tulajdonát kellett megszerezni, majd azután a földi valós, fizikai birtoklást. Ez a folyamat a következőképpen ment végbe: A felderítők mintákat hoztak Szvatopluk szláv fejedelemtől. Földet, füvet és vizet. Ezeket egy ünnepélyes szertartás keretében, az ősöknek bemutatott áldozat során felajánlották a túlvilági isteneknek. Az áldozat bemutatása során egy kövér fehér lovat is feláldozva (belsőségeit, zsigereit tűzön elégették, húsát közösen elfogyasztották ) három napos lakomával megszerezték a birtokbavétel jogát őseinktől. Az áldozat bemutatása - a törzsekből meghívott vendégek jelenlétében lármás szertartás keretében zajlott. Árpád a hozott földet, füvet és vizet az egybegyűltek előtt bemutatta, megkóstoltatta, majd ivókürtjét a magasba emelve, kérte az egek urát, az ősök szellemét, hogy örökre adja nekik azt a földet. Erre a jelenlévők nemzetségük nevében háromszor hangosan kiáltották, hogy úgy legyen. (huj, huj, huj) A honfoglaló magyarok hitvilágába mélyen beletartozott az ősök tisztelete. Ez mindenek előtt abban nyilvánul meg, hogy az új zsákmányt, vagy annak egy részét fel kellett ajánlani az ősöknek. Az áldozat bemutatása mindig a nagycsalád fejének kötelessége volt, aki ebből a túlvilági szellemekkel való érintkezésből különleges erőt merített. Hittek az így szerzett különleges erő tovább adásának erejében és lehetőségében. Így érthető meg a kézrátétel gyógyító erejének tudata, az atyai áldás szükségességének ismerete. Ebből az elgondolásból maradt ránk az I. István király szent kezének levágása, bebalzsamozása és ereklyekénti tisztelete.
Ezen a néphiten alapszik ma is a főpapi áldás csodálatos erejében való hit, avagy a szólás-mondás is: "Adja rá atyai áldását!
Balázs Tibor
A honfoglaláskori magyar nép hite IV. 2001.09.30. 14:00
Ismerkedve a keresztény tanításokkal, a magyar nép kezdetben az egyház tanításait igyekezett összeegyeztetni saját világképével, beállítottságával Géza fejedelem még úgy fogta fel a dolgot, hogy "elég gazdag ahhoz, hogy két úrnak is áldozzon." Mivel a fejedelem korlátlan ura és parancsolója volt a népnek, a magyarság keresztény hitének felvétele abban a pillanatban eldőlt, amikor a szent fejedelem kereszténnyé lett. Az új hit kezdetét (a régi hiten gondolkodók felfogása szerint) az áldozat bemutatása, vagyis István király országának felajánlása Szűz Mária védelmének, jelentette. (1038) Ennek szimbólumaként épült meg a székesfehérvári koronázási templom. A Szent Király megkoronázása 1000-ben (egyesek szerint 1001ben) történt. Egyes történészek szimbolikusan ezt az időpontot tekintik a kereszténység felvételének. (Ezeknek a történelmi jelentőségű, korszakos lépéseknek egy eseményhez vagy évszámhoz való kötése meglehetősen bátor és teoretikus kérdés.) A kereszténységre vonatkozó szokásaink legnagyobb része szláv eredetű. Szláv eredetűek azok a babonáink is, amelyek gyökerükben az európai pogányságból táplálkoznak, de szerepelnek bennük az egyház szentjei is. Népünk abban a hitben, hogy a keresztény szokásokat veszik át, abban a hitben, hogy a "Szent Fejedelmük" akaratából cselekszenek, egy sereg új babonát tanult meg az itt élő szlávoktól. Az itt élő szlávság is, -új keresztény lévén - nem sokkal korábban kezdte meg babonás szokásainak az új hithez igazítását. A honfoglaláskori emberek eszközeiket, szerszámaikat, csak bizonyos hagyományok, szokások rendszeres alkalmazásával használhatták. Hitük szerint csak ilyen módon volt remélhető tevékenységük eredményessége .Így kerültek be szokásaik közé, az istállózó állattartás babonái. Mindenről azt hitték akkor, hogy az új vallás, a keresztény hit szükséges alkotó elemei, szükséges velejárói. Már a magunkkal hozott régi pogány hitünkben is egy sor olyan vonás volt, amely megkönnyítette a keresztény hitre való beilleszkedést. Melyek ezek? - Hittük azt, hogy a halott szelleme halála után negyven napig a nagycsalád környezetében létezik és csak azután távozik az ősök közösségébe tartozó valamelyik újszülöttbe.Ez a felfogás könnyebben elfogadhatóvá tette őseink számára a pünkösd ünnepét, amely a feltámadás utáni 45-50. napra esik) - Elevenen élt bennük a szent fejedelemnek - aki az ég fia és ha kell bűneik megváltójaként feláldozható - különleges állapota. Ez a körülmény megkönnyítette az áldozat, a megváltás misztériumának elfogadását. - Az Emese álma szerinti -turul madártól történő- fogantatás, az eljövendő szent vezér megjövendölésének lehetősége megkönnyítette a szeplőtelen fogantatás, a megjövendölt király tanításának elfogadását - A tiszta családi életben a házasságtörés, honfoglaló őseink körében a legnagyobb bűnök közé
tartozott, a házassági szentség tisztelete meg volt bennük már a honfoglalás előtt is. Annál nehezebben tudta elfogadni a hittérítő papok által gyakorolt több ágyas tartását (konkubinátust.). Az őshitben és a kereszténységben tapasztalható közeli fogalmak - de mindenek előtt a fejedelem hitének prioritása- teret nyitottak a keresztény hit tanításai terjesztésének. ( A lázadó fejedelmek - a történelemből jól ismert pogány lázadók - többségében a királyi akarattal bátran szembehelyezkedő rokonokból tevődött össze.) Ezzel együtt megállapítható, hogy új volt a keresztény hit a tömegek számára és éppen ennek következtében meglehetősen lassan terjedt. A néphagyományként átöröklött szokásokban még ma is jelentős mértékben megtalálhatóak a pogány vallás rituális maradványai. A tömegek számára a legnagyobb nehézséget nem a dogmatikus szabályok elfogadása jelentette, hanem a társadalmi szokások vallási alapon történő megváltoztatása. Mindenek előtt a fejlettebb nyugati kultúrát képviselő papsággal - mint a magyar társadalomban idegen testtel - kellett megbarátkozniuk. A nagycsalád gondolkodás módja, a rontás ellenei védekezés lehetősége, ma is eleven alkotó része népünk életének, gondolkodásának. A babonás szokások alól kicsúszott a régi kötőanyag, az egységes hit, így az megmaradt az egyszerű - a fejlődést nehezen követni tudó -emberek népi tudálékoskodásának. Valószínűleg ennek is része van abban, hogy a magyar nemzeti egyházak sajátos tulajdonságokkal rendelkeznek. A magyar erős kötelékkel rendelkező népszokások beépültek a rituális szertartásokba. Összességében megállapítható, hogy a honfoglalás korabeli magyar nép számára a keresztény vallás tanításainak befogadását jelentős mértékben megkönnyítette az a körülmény, hogy a nép előző hazájában is sokat hallott már e vallásról, s a Kárpát-medencében letelepedve pedig különböző felfogású keresztény vallási csoportokat talált. Az ásatások leletei azt igazolják, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek a Dunántúlon a római katolikus, a Tiszántúlon a bizánci keleti katolikus, az egész területen elszórva pedig a zsidó vallást ismerő és annak tanításai szerint élő csoportokat találtak.
Balázs Tibor
A honfoglaláskori magyar nép hite V. 2001.09.30. 14:00
A keresztény vallás elterjedése
A honfoglaláskori Kárpát-medence területén a más egyéb vallási nézeteket vallók között létezett már szervezett kereszténység is. Európának ez a része az egymástól mindinkább elkülönülő keleti és nyugati kereszténység találkozási pontjához tartozott. Érthető tehát, hogy itt - különböző hatásfokkal és befolyással, de - mind a nyugati, mind a keleti keresztény tanítás érvényesült. A terület nyugati szélén - a hajdani Pannonia területén, a Római Birodalom bukása után a latin hatás volt a hatékonyabb. Egyes történészek Nagy Károlynak / 768-819/ mint nyugatrómai császárnak tulajdonítják Pannonia egyházszervezeti beosztását. Ismeretes, hogy nagy Károly egyetlen birodalomban akarta egyesíteni egész Európát, és a birodalom szilárd kötőanyagának a kereszténységet szánta. Elképzeléseinek megfelelően a Dunántúlon a Salzburgi érsek esperességet létesített /836/ és Pécsett templomot szentelt. Ugyancsak a Salzburgi érsek létesítette az első szervezett egyházmegyét a Kárpát-medencében, Nyitrán. Itt székesegyházat szenteltek 880-ban és a
sváb származású Wichinget nevezték ki megyéspüspöknek. (Lényegében az ő személyében testesült meg a honfoglaló magyar nép lelki életének irányítása.) Az első magyar szervezett egyházmegye a nyitraiból kikanyarítva alakult meg esztergomi székhellyel. Ezt kívánta meg az uralkodó (árpádházi) törzs, akkori székhelye. A Kárpát-medence keleti részén - a honfoglalás előtt - "az avarok pusztája volt". A honfoglalás korában - meglehetősen laza keretek között - ezt a területet a 864-ben keresztény hitre tért bolgárok tartották uralmuk alatt. Ezen a területen ebben az időben szervezett egyházról nem lehet beszélni. Az mindenesetre megállapítható , hogy a Kárpát-medence keleti része a bizánci császár érdekszférájába tartozott. Ezen a területen, ebben az időben - nagyon is evilági célokért, praktikus uralmi eszmékért - folyt keresztény hittérítés. A Kárpát-medence területére két oldalról jött hatás, mind szervezetében, mind vallási tartalmában elenyészett - megtorpant - a magyarok bejövetelével. A honfoglalás ténye új helyzetet teremtett ezen a területen. Árpád (889-907) magyarjai egységesek voltak a vérzivataros menekülés következtében, a honszerzés szükségességében és a lehetőségek felismerésében. Kezdetben a kor az európai követelményeinek megfelelően feudális államot alapítani nem tudtak, erre sem szándékuk, sem lehetőségük nem volt. Fél évszázados kalandozásaikkal mutatkoztak be európai környezetüknek. Jelentősebb központi hatalom a törzsszövetségükben nem létezett. Veszedelmek idején a vérszerződésnek megfelelően - a terület középső részén elhelyezkedő - Árpád törzse volt az irányadó, a meghatározó, egyébként az ősi kialakult gyakorlatnak megfelelően élték életüket. Országot szervezni nem tudtak, nem is volt szándékukban. Alapvető feladatuknak tekintették azt, hogy törzsüknek megfelelően szálláshelyet, népüknek minél jobb életlehetőséget, maguknak és kíséretüknek lehetőleg külön jövedelemforrásokat biztosítsanak. Árpád halála után, annak fia Zsolt (907-947) csak a kalandozásokra koncentrált, ennek árán igyekezett törzsének kiemelkedő feltételeket biztosítani. A Kárpát-medence - megállapíthatóan -csupán a törzsfők uralmi területének laza szövetsége volt. A Merseburg-i, majd Augsburg-i vereség (933ban és 955-ben) megteremtette azt az ideológiai válságot, amely szétzúzta a kalandozásokban vakon bízók optimizmusát. A kalandozásokból addig, elsősorban a perifériákon elhelyezkedő törzsek nyertek erkölcsi és anyagi tőkét. Ez idő alatt úgy tűnt, hogy a középen elhelyezkedő törzs gyengül, míg a nyugaton letelepedő Lél (Lehel), a Balaton (Bolota) vidékén letelepedő Bulcsú, vagy a keleti részen (Tiszántúlon) elhelyezkedő Gyula törzs, fokozatosan erősödik. Ilyen körülmények között -amikor azt a politikai és történelmi körülmények lehetővé tették - megtették a szükséges lépéseket egy központi hatalom megszervezésére és biztosítása érdekében. Erre az ország alapítás mutatkozott a legkedvezőbbnek. A perifériákon legyengült törzsek maradványait tudatosan szétszórták, összekeverték, ezzel megakadályozva, hogy a központi törekvések ellen hatalmi csoportosulásokat tudjanak létrehozni. Árpád törzséből nőttek ki olyan nagyformátumú egyéniségek, akik erre a feladatra alkalmasságukat bizonyítani tudták. E nagy ívű munkának - amely számtalan etnikai csoportosulásból egységes nemzetet tudott teremteni -három nagy vezéregyéniség volt a megalkotója: Taksony, Géza és I. István. folytatjuk
Balázs Tibor
A honfoglaláskori magyar nép hite VI. 2001.09.30. 14:00
A fejedelmek szerepe Taksony (947-972) volt az első, aki már az egész Kárpát-medence viszonylatában tudott gondolkodni és cselekedni. Az országegyesítés kulcsát, mindenek előtt az Erdélyben letelepedő Gyula hatalmának semlegesítésében látta. Fiát Gézát - akit már igazi nagyfejedelemnek szánt - eljegyezteti Gyula leányával Sarolttal. Ebben a Bizánc felé orientálódó asszonyban az uralkodásra méltó társat is megtalálta Géza. Géza fejedelem (972-997) mint második legnagyobb méltóság a bolgár-bizánci törekvésekkel szemben erősen tudta tartani magát, hatalmát a keleti széleken. Tekintélye Taksony után neki volt a legnagyobb. A perifériák nehéz helyzetét jól ki tudta használni, a bizánci urak és azok ellenségeivel folytatott taktikázásokkal. Ennek anyagi hasznát igyekezett mindenkor a központi törzs javára ford161tani. A hagyományok szerint egy nomád türk vezér a helyzetet a következőkben jellemezte: "Sokszínű szavaitokkal és ravasz elmétekkel, minden népet kigúnyolva és hízelgéssel kijátszva, amikor fejükre tódul a baj, cserbenhagyjátok és magatok számára fölözitek le a hasznot." Bizánc veszélyes manőverekkel, ideológiai befolyással, keresztény térítésnek álcázott manőverekkel kezdi meg a Kárpát-medence felé befolyásainak kiszélesítését. 951-ben Theofülaktosz patriárka (Turkia) püspökévé szenteli Hierotheosz szerzetesét. (Turk alatt akkor a Tisza és Maros között elterülő területet kell érteni. Ide küldeni tehát a bizánci császár, térítő püspökét. Ezzel indul el Bizáncból a magyarok irányába a szervezett egyházszervezés. Hogy milyen eredményei mutatkoznak ennek a törekvésnek, azt igazolja a következő tény: Géza fejedelem feleségének segítségével megalapították a Veszprém-völgyi görög apácakolostort. Ennek folytatásaként több bazilita kolostor alakult a Kárpát-medencében, melyről III. Ince Pápa egy levélben (1204-ben) említést tett. Ebből a levélből kitűnik, hogy a magyar király kérte, hogy Bizánchoz tartozó püspökségben egyesíteni az ország területén működő görög monostorokat. Nem Bizáncon múlott, hogy a magyar népet nem tudta leválasztani Géza fejedelem központi törekvéséről és nem tudta Gyula fejedelmet önálló hatalommá erősíteni. A magyar római kereszténység megalapozását Géza és István antagonisztikus egyéniségének tulajdonítják. E szerint: Géza gátlástalan politikus egyéniség, aki céljainak elérése érdekében nem ismer semmilyen akadályt. Ő végezte a térítés munkáját "karddal és akasztófával". Ennek negatív morális hatását igyekezett enyhíteni István akkor, amikor egész jövedelmét a zarándokoknak, özvegyeknek és árváknak osztotta szét. A lázadó Koppány és Ajtony feletti győzelme (azok felnégyelése) bizonyítja, hogy ha a szükség úgy kívánta, ő is kegyetlenül leszámolt ellenségeivel. Taksony felismerte, hogy a keletről és nyugatról -egyházszervezés ürügyén - érvényesülő befolyás egy alakuló ország szervezését megakadályozhatja. Géza belátta, hogy egyetlen kiút lehetséges, erős hatalmat teremteni a Kárpát-medencében, amely képes ellenállni ezeknek a törekvéseknek. Az egyesítés első lépéseit Taksony tette meg, mely után néhány évtizednyi csönd következett. Ez alatt kellett a megrendült hatalmú kiskirályokat bázisaiktól megfosztani, demoralizálni és széttelepíteni. Ezzel egy időben a kereszténységet korlátozott előnyökhöz juttatni. Amikor már mindezt megtették, akkor következett az állam berendezése. Az alávetett szolganépek engedelmes alattvalói voltak uraiknak. Egységes vallás, pláne vallási szervezet, amely a kereszténység felvételét akadályozhatta, vagy károsan befolyásolhatta volna, nem létezett. A kereszténység felvétele - az ország megteremtői számára - elsősorban nem ideológiai kérdés volt, hanem hatalmi megfontolás. Géza fejedelem megteremtette a lehetőséget egy feudális államszervezet kiépítésének. Ennek megvalósítása érdekében Istvánnal együtt vállalta a harcot is. Ebben a harcban a szembehelyezkedőkre - a kor követelményeinek és szokásainak megfelelő büntetéseket kellett mérni. I. István ennek tudatában számolt le a pogány tömegekre támaszkodó Koppány vezérrel és a görög orientációt kereső Ajtony vezérrel. Géza fejedelem külpolitikájában az alkotó béke állott előtérbe. Felismerte, hogy Ausburg után támadni (kalandozni) már nem lehet sikeresen. Ugyanakkor azt is tudta, hogy védekeznie még nem kell. Intézkedéseit egy jelentős tényező motiválta: a megfelelő tanulmányozáson alapuló felismert történelmi pillanat. Mi volt ez?
Tzimiszkész János bizánci császár és Nagy Ottó nyugatrómai császár szövetséget kötöttek és az ifjú II. Ottó (972 húsvétján) a római pápa előtt házasságot kötött Theofanu görög hercegnővel. Ez a kialakulóban lévő egységes birodalom előre vetítette az árnyékát annak, hogy erősödésével megakadályozhatja az egységes magyar állam kialakulását. Géza úgy értékelte, hogy a nagyobb veszély Bizánc felől fenyeget, ezért mind Ő maga, mind fia István tudatos egyházszervező munkával a római pápának tetsző lépésekkel - igyekezett elhárítani ezt a veszélyt. Géza fejedelem engedte (feleségére bízva) Bizánc "politika-mentes" terjeszkedését, I. István (997-1038) gátat vetett a birodalmi egyház nyugatról fenyegető integráló tevékenységének. A magyar római katolikus egyházszervezet kiépítése I. István működésének eredményeként terebélyesedett ki.
Balázs Tibor
A honfoglaláskori magyar nép hite VII. 2001.09.30. 14:00
Egyházépítés I. Istvántól származtatható tíz eredeti alapító oklevél. Ezek: - A veszprémvölgyi görög apácakolostor görögnyelvű levele (1001) - A Pannonhalmi Benedek-rendi kolostor alapító levele (1002-ből) - A Veszprémi Püspökség alapító levele (1002) - A Pécsi Püspökség alapító levele (1009) - Oklevél a nyitrai kanonok részére (1006) - A pécsváradi apátság alapító levele (1015) - A zalavári apátság alapító levele (1019) - A bakonybéli Bencés kolostor alapító levele (1037) - Még két pontosan meg nem határozható alapító levél. Történettudományi ismeretek szerint az alapító levelek nem jelentik egyben a püspökségek megalakulásának időpontját. Ismereteink szerint I. István az általa uralt területeken tíz püspökséget alapított, majd erre hivatkozva fordult a pápához megkoronáztatását kérve. A magyar egyházmegyék megalakulása nem egyszerre történt, hanem több ütemben. Az egyházszervezés kiinduló pontjai a magyar udvarházak voltak. Géza fejedelem két ilyen központot létesített: a fejedelem mellett Esztergomban és a fejedelemasszony városában Veszprémben. Az első térítő papok ezekből a központokból jártak az országot, gyűjtötték be az "észrevételeiket" az uralkodó számára. A történelmi iratok tanúsága szerint még Géza fejedelem alapította a Pannonhalmi Bencés Apátságot már 966-ban. A veszprémvölgyi görög apácakolostort pedig egy Sarolt udvarában élő görög nyelvű térítő pap. A fejedelem udvarházában működő térítő papok hatásköre az egész országra kiterjedt, amit a perifériákon létező törzsek vezetői nem is mindig néztek jó szemmel. Az esztergomi egyházi központ első vezetője Domonkos atya volt (1000-1002) aki azért kapott érseki címet a pápától, hogy I. István királyt -annak nevében és képviseletében - megkoronázhassa. Csak a Pannonhalmi Apátság nem tartozott a joghatósága alá. I.István király a koronát II. Szilveszter pápától kérte. Akkor amikor az egyház építésének alapjai már le lettek rakva, mind jobban kirajzolódott a magyar független, de nyugati orientációjú Rómához hű kereszténység. Közben - természetesen - haladt a nagy belpolitikai átszervezés, kialakultak a királyi vármegyék, élükön a várkapitányokkal, majd várispánokkal. Ezek fogták össze a széthúzó és széthulló törzsek maradványait. A létrehozott megye szervezetek lettek a keretei az egyházi
központok kialakításának is. Ennek megfelelően az első megyeszékhely és egyházi központ Esztergom lett. A második megyeszékhellyé Fehérvár vált (1002) , amely akkor a Csák nemzetség őseinek Elődnek és Szabolcsnak volt a szállásbirtoka. A harmadik megyeszékhely Kolon, amely ma ( Balatonmagyarád határában) egy puszta. Ez a hely Vérbulcsu Koppány törzsének szálláshelye volt. A honfoglalás időpontjában a honfoglaló magyar nép központi székhelye Kurszán fejedelem vára lett, amely megfelel a mai Óbudának (Aquincum romjain). I.István megkoronázása után kezdődött el az egyházépítő munka második szakasza. Ebben az időben épül ki a Dunántúl két püspöksége, a győri és a pécsi. Ezután következtek a keleti részek püspökségei: a váci a kalocsai és az egri. A kalocsai egyházmegyei központ érseki rangra emelése azt sejteti, hogy nagy feladatokat szántak neki a déli és a keleti részek térítő munkájában. (Ahogyan az egriek is a későbbiekben). Az évezred második évtizede a belső és külső konszolidációnak időszaka volt, majd elkezdődött az egyházépítő munka harmadik időszakasza. Megalapították a csanádi, a bihari és erdélyi püspökségeket. A későbbi évszázadok már csak apróbb átalakításokat hoztak. Egy-egy püspökség joghatósága két-három várispánnal kellett egyeztetni a felmerült problémákat. I. István király - a pápával kötött megállapodás alapján - egy személyben dönt az egyház főbb kérdéseiben, problémáiban. Egyházi létesítményeket alapít, szerzetes házakat, püspökségeket hoz létre, kinevezi azok vezetőit. (főkegyúri jog) A veszprémi püspökség alapító okirata - mint az egyik legrégebbi hivatalos okirat - meg sem említi a pápa hozzájárulását vagy egyetértését. Ez a tevékenység a felszentelt király jogai közé tartozott. I István király egyházépítő tevékenysége - történelmi távlatban is - nagy jelentőségűnek bizonyult. Ezt nem csak az a körülmény igazolja, hogy azóta is ennek megfelelő felépítésben működik, hanem meggyőz bennünket arról is, hogy I. István bölcs előrelátó államférfiú is volt. Egyetlen pillantás az ország térképére bemutatja, hogy Esztergomot - mint királyi székhelyet elhagyva - Székesfehérváron az un. Koronázó városban - négy egyházmegye találkozási pontjánál szervezete meg az új centrális püspökséget. Ennek az új püspökségnek sajátságos kiváltságot adott, a kiváltságokkal bíró székesegyházi társaskáptalant. Lényegében valamennyi püspökség a királyi birtokok központjaiban helyezkedett el. Ezen csak a XVIII. században történt módosítás változtatott. ( Nyíregyházi székhellyel létrehozták a Hajdúdorogi Görögkatolikus Püspökséget).
Balázs Tibor
