A
K U L T Ú R A F Ő V Á R O S A E L Ő T T : A B Á NY Á S Z A T S Z E RE P E NAMIKUS FUNKCIONÁLIS MORFOLÓGIÁJÁBAN
PÉCS
DI-
BEFORE
BEING A CULTURAL CAPITAL: THE ROLE OF MINING IN T H E S P A T I A L , F U N C T I O N A L R E S T R U C T U R I N G O F P É CS
Megjelent: Pirisi G. – Stefán K. – Trócsányi A. 2009. A kultúra fővárosa előtt: a bányászat szerepe Pécs dinamikus funkcionális morfológiájában. In: Csapó T. – Kocsis Zs. (szerk.): A közép- és nagyvárosok településföldrajza. Savaria University Press, Szombathely, pp. 257-269.
P I RI S I G Á B O R 1 – S T E F Á N K L Á RA 2 – T R Ó C S Á N Y I A N D R Á S 3 The rapid development of Pécs started at the turn of the 19th and 20th century transferred Pécs from a countryside trading town to a fast growing industrial city by the end of the 1980s. The basis of the abovementioned was the mining activity which focused on black coal, later also on uranium ore. Presently the city is engaged in the image development of a (multi)cultural city often neglecting its industrial tradition. The present study makes an attempt to reveal the spatial results of mining on the development of Pécs with the help of dynamic functional morphology analysis.
1. BEVEZETÉS A 2010-es évre készülő, régi-új kulturális arculatát építgető városban sem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy Pécset a bányászat – és annak több lépcsőben és időszakban, illetve szereplő által történő jelenléte – tette nagyvárossá. Nem állítjuk, hogy a jelenlegi városi elit tudatosan törekedne arra, hogy ezt az örökséget megtagadja, de abban már felfedezhető a szándékosság, hogy a múltnak ettől a stigmaként megélt, az imázst jelenleg inkább negatív irányba befolyásoló korszakától minél távolabb fogalmazzák meg a város új helyzetét. Amikor Pécs és a nagyvárosiság kapcsolatáról van szó, akkor véleményünk szerint mindenek előtt ennek a tényezőnek a szerepét kell megvizsgálnunk. A további kutatások témája lehet, hogy miképpen kombinálható sikeresen az ipari örökség és a kultúra alapú, kreatív településfejlesztés. Jelen írásban Tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar, Földrajzi Intézet PhD-hallgató a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar Földtudományok Doktori Iskola 3 Tanszékvezető egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar, Földrajzi Intézet 1 2
arra teszünk kísérletet, hogy a szokottnál nagyobb mélységben, a dinamikus funkcionális morfológiai hatásokat is figyelembe véve elemezzük a város és a bányászat kapcsolatának fejlődését.
2. A BÁNYÁSZAT KEZDETEI – A SZÉNKORSZAK A Mecsek déli lejtőjén elhelyezkedő város lakói a XVIII. század eleji újjáépüléstől fogva ugyanazzal foglalkoztak, amivel a középkor századaiban is: megélhetésüket a szőlőtermelés és -feldolgozás, a borkereskedelem, a tágabb térség kereskedelmének szervezése biztosította elsősorban. Ezt az arculatot alapjaiban nem változtatta meg az ipari forradalom első hullámában megtelepülő, jellemzően korábbi kisipari alapokon nyugvó könnyűipar sem. Mindezek következtében is Pécs a XIX. század közepén csak a magyar városok második-harmadik vonalában foglalt helyet. 1870-ben, az első modernkori népszámlálás idején például nem csak az akkor még az egész Kárpátmedencét magában foglaló Magyarország valódi regionális központjai (Pozsony, Kassa, Zágráb, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Szabadka) előzték meg, hanem a mai országterületen is csak a 7. legnagyobb vidéki városnak számított (1. ábra). Nem egészen 30 ezer lakosával (29 830 fő) éppen csak meghaladta Szeged népességének felét, de ekkor még olyan mezővárosok is megelőzték, mint Kecskemét vagy Hódmezővásárhely. A nagyvárossá válás útján csak a századforduló táján indul be, és ebben igen nagy szerepe volt annak a mecseki szénbányászatnak, amelynek Pécs vált szervezeti, majd a XX. században – elsősorban a környékbeli települések integrálása révén is – termelési központjává is. 1. ábra: Magyarországi nagyvárosok népességdinamikája (1870–2001) 250 000 200 000
Szeged Debrecen
150 000
Hódmezővásárhely Kecskemét Győr
100 000
Miskolc Pécs
50 000
2
2001
1990
1980
1970
1960
1949
1941
1930
1920
1910
1900
1890
1880
1870
0
Forrás: KSH
A pécsi bányászat kisipari jelleggel indult a XVIII. század végén, illetve a rákövetekező század elején, és akkor vált városformáló erejűvé, amikor a Dunagőzhajózási Társaság megjelent a színen, és jelentős tőkebefektetéssel megkezdte a nagyüzemi bányaművelést. Az első aknájukat (András-akna) 1853-ban nyitották meg, és sorra vásárolták fel a Pécs környéki bányákat 1852-1923 közötti időszak folyamán, illetve ahol ez nem volt lehetséges – az egyházi birtokokon – hosszú távra bérbe vették. A kitermelés egyre mélyebbre követte a szénadó rétegeket, és az 1913-ban kezdődő bányamodernizációs program nyomán a két világháború között sok szempontból már igen korszerű, európai színvonalon álló bányavidék működött a Mecsek déli oldalán, Pécs, Somogy és Vasas települések határában. Miben fogható meg a bányászat településformáló ereje ebben az időszakban? Azt kell mondanunk, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos hatások tekintetében sokszínű, érinti a város közlekedését, társadalmát, épített környezetét, általános gazdasági fejlődését, kulturális és szellemi életét is. Az egyik legközvetlenebb hatás a vasútvonal megnyitása volt. Az első szakasz – amely egyben Baranya megye első vasútja volt – Pécsbányától Üszögig 1854-ben készült el, majd a sokkal nagyobb jelentőségű 55 km hosszú Mohács–Pécs Vasút (MPV) vonala pedig 1857-ben került átadásra – ezek voltak a Dél-Dunántúl térségeinek első vasútjai. Ez nem csak a szén, hanem más áruk (például a nagy hagyományokkal rendelkező bor) piacra juttatását is lehetővé tette, segítette. A másik jelentős közvetlen hatás a társadalmi: a DGT tevékenysége révén körülbelül 12 ezer külföldi munkavállaló érkezett Pécsre a környező országokból (Orosz É. 2006). Ezek az emberek jellemzően magasabb szintű, sokszínűbb ipari kultúrát hoztak magukkal a Mecsek aljára, mint ami korábban a városban meghonosodott, így nem csak a demográfiai fejlődéshez, hanem a városiasodáshoz is jelentősen hozzájárultak. A vállalat sajátos városrészeket alakított ki. Kolóniák egész sora épült ki, az adott kornak megfelelő színvonalon, ahol a vállalat nem csak a lakásépítést szervezte meg, hanem az élelem- és az egészségügyi ellátást is, saját kórházat, orvosi rendelőket, szakképzett egészségügyi személyzetet, sportpályákat és elemi iskolákat tartott fenn, ahol a bányászgyerekeket ingyenes oktatásban részesítették, tanszereket kaptak és kölcsönkönyvtárat, illetve templomokat biztosítottak számukra. Az 1930-as évekre minden jelentősebb bányatelepen élelemtárat állítottak fel. Ezek, ha némileg lepusztult formában is, de fontos emlékei a nagyváros születésének idejéből származó örökségnek (OROSZ É. 2006, PILKHOFFER M. 2008). A másodlagos hatások közül kiemelhető az a bérleti díj, amelyet a vállalkozás a legnagyobb földbirtokosnak, a Pécsi püspökségnek fizetett. Ez az összeg az egyik legfontosabb bevételi forrássá vált, és hatásaival lépten-nyomon találkozhatunk. Az összeg a századfordulón elérte az évi 240 ezer koronát (MENDLY L. 2002). Többek között ez tette lehetővé a székesegyház épületének XIX. század végi átépítését, vagy akár a jelenleg a PTE TTK és BTK által használt, Ifjúság útjai egykori Pius gimnázium felépítését, vagy
3
a Hunyadi úti korábbi Székesegyházi Énekiskola épületének létrehozását (PILKHOFFER M. 2008). A püspökség és a város, valamint több társadalmi szereplő ezen felül is számíthatott a DGT támogatására, ingyen, vagy jelentős kedvezményekkel történő szénjuttatások formájában. Általában: a vállalat volt a város egyik legfontosabb munkaadója és mecénása, lett légyen szó a legkülönbözőbb ügyekről – ez a gyakorlat a szocializmus előttről ered, de abban a korszakban is fennmaradt, olyannyira, hogy egyes szerzők a bányát, később a bányákat mint „fejős tehenet” emlegetik (MENDLY L. 2002). Ennél is fontosabb másodlagos hatás az ipari fejlődés katalizálása. Az ipari forradalom idején a szén egyértelműen a legfontosabb telepítő tényezővé vált. Pécs ebből a szempontból kedvező helyzetbe került. Ahogy az ország más bányavidékein, például a Borsodi-medencében vagy Hunyad megyében, Pécsett is megindult az iparosodás, igaz, a szigetszerű elhelyezkedés, az ágazati integrációk kiépülésének, és még inkább a vasérc, vagy más fémérceknek, mint nyersanyagoknak a hiánya megakadályozta azt, hogy igazán jelentős nehézipar alakuljon ki. Az eredmények azonban így sem lebecsülendők. A szén jelentette a helyben rendelkezésre álló fontos energiaforrást olyan üzemek megalapításakor, mint a Madarász-féle vasgyár (1845), a bőrgyár (1889), az Első Pécsi Mész- és Téglagyár (1850), a Zsolnay-féle fazekasműhely (1852), majd kerámiagyár (1868), Engel Adolf parkettagyára (1862), a Havas és Ritter (1862), vagy a Pécs-Mohács Vasúttársaság önálló gépgyára (1880). Ezek az üzemek tették a tágabb térségben kiemelkedő jelentőségű ipari központtá a várost, amely szemben az elsősorban az agrártermékek feldolgozására alapozott tevékenységű Kaposvárral, vagy a kisvárosi lét dimenzióit meghaladni nem képes Szekszárddal, számottevő nehéziparral rendelkezett már a XX. század hajnalára. A bánya jelenléte meghatározó jelentőségű volt a város energiaellátásában, hiszen 1914-től a DGT szerződésben vállalata a Pécs számára a villamos energia szállítását, 10 ezer kWh-os teljesítményig. Ez természetesen szintén hozzájárult az ipari fejlődéshez, de lehetővé tette például a villamosközlekedés kiépítését is. A bánya ivóvízkitermeléssel, valamint a meszesi víztorony felépítésével is hozzájárult az infrastrukturális fejlődéshez. Ez a jelentőség fokozódott az első világháború után, amikor Pécs, illetve tágabb értelemben a Mecsek maradt az egyetlen kokszolható feketekőszenet adó lelőhely az országban. Noha a bányászat városfejlesztő energiái innentől kezdve megoszlottak a valódi szocialista város, Komló, és a polgári elemeket soha teljesen le nem vetkőző Pécs között, a fejlődés ennek ellenére látványos eredményeket hozott.
4
1. kép: Pécsbányatelep a magasból. A háttérben a bányagödör az utolsóként, 2004-ben felhagyott Karolina-külfejtés máig sem rekultivált maradványa. Előtérben a Széchenyi István-akna épületei és műemléki védettséget élvező vasbeton aknatornya. A telep ma a város egyik legalacsonyabb presztízsű lakóterülete
Fotó: Trócsányi A.
Teljesen átalakult a város térszerkezete, az 1950-60-as években Pécs integrálta azokat a bányászfalvakat és kolóniákat, amelyek korábban elszeparáltan, a keleti peremeken jöttek létre. A termelés felfutását igen jelentős lakásépítés követte. Az 1. ábrára tekintve látható, hogy a népesség növekedésének legintenzívebb, „take-off” szakasza egybeesett 1950 és 1980 között a bányászat volumenének növekedésével. Az új lakótelepek mellett más tényezőket is figyelembe kell venni. Az 1950-es években megépült a hőerőmű, amely több átalakulás után ma is a város egyik legjelentősebb vállalata, természetesen – akkor – a helyi szénnel fűtött kazánokkal. A városban, ahol és amelynek közvetlen vonzáskörzetében a csúcsidőben nem kevesebb mint 11 ezer szén- és 8 ezer uránbányász dolgozott (SALLAY Á. 2002). Ennek számos következménye volt. Először is, noha a szocializmus évtizedeiben a bérskála összenyomása miatt a jövedelemkülönbségek általában csekélyek voltak, a bányászok a többi ipari foglalkoztatotthoz képest jól kereső rétegnek számítottak, különösen a jövedelmeiket a könnyű-, vagy élelmiszeripari dolgozók fizetésével vetjük össze. Ennek következtében, a sajátosan iparosodott, alapvetően bányászjellegű Baranya megye az ország legnagyobb átlagjövedelmű térségei közé emelkedett. Ez természetesen még abban az időben is élénkítőleg hatott az egyéb gazdasági ágakra, például a kereskedelemre, amely abban az időben új áruházaival (Skála, Centrum, Domus stb.) és kisebb üzleteivel a korban a
5
legjobban ellátott várossá tette Pécset, még az államilag vezérelt gazdaság viszonyai között is. A „munkásjelleg”, még ha a város társadalmi viszonyait jelentősen átalakította is, jól jött más szempontokból is. A központosított forrásleosztás, vagyis az a mechanizmus, amelynek révén az összes jelentős beruházásról központi, lényegét tekintve politikai döntés születik, sajátosan alakította a településhálózati viszonyokat. A döntéseknél így kedvezményezetté válhatott Pécs, amelynek hatásai sok mindenben megnyilvánulhatnak. Ez elősegítette a lakásépítést (amely, mint legszűkebb keresztmetszett, a növekedés legfontosabb feltétele volt), de szerepet játszhatott olyan döntéseknél is, mint amilyen a pécsi felsőoktatási, egyetemi központ kiépítése, a műszaki, az orvostudományi, jogi és közgazdaságtudományi képzés meg-, illetve újraindítása volt. Összességében úgy véljük, hogy a bányászat hatása nélkül Pécs egészen más pályát futott volna be az elmúlt 150 évben. Pusztán a szocializmus időszakának adatait vizsgálva, közel 20 ezer foglalkoztatott és családtagjaik, megközelítőleg 60 ezer (!) ember kötődött a bányászathoz. Ők természetesen nem kizárólag pécsi lakosok voltak, és a bányák jelenléte nélkül egy részüket nyilván más iparágak szívták volna fel, de talán nem túlzó, amennyiben a szocializmus időszakában a város lélekszámában mintegy 30 ezer főre becsüljük a bányászatnak köszönhető népességet. Mivel a növekedésnek már ezt megelőzően is a szén volt a legfőbb pillére, megkockáztathatjuk, hogy a Mecsek kincsei nélkül Pécs ma talán inkább 100 ezres város lenne, sokkal inkább hasonlatos az olyan átmeneti helyzetben lévő, nagyméretű megyeszékhelyekhez (Kecskemét, Nyíregyháza, Székesfehérvár, Veszprém), mint a valódi regionális központokhoz. Még a város elismert kulturális életének fenntartása, országos hírűvé válása sem mehetett volna végbe a bányászat által teremtett viszonylagos jólét – és a fentebb említett folyamatos mecenatúra – nélkül.
3. AZ URÁNÉRCBÁNYÁSZAT SZEREPE A FEJLŐDÉSBEN Mekkora szerepe volt ebben a kisebb – de stratégiai jellege miatt különös bánásmódban részesülő – testvérnek, vagyis a szénbányászat mögött második helyen álló uránérc- (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak urán-) bányászatnak? A mecseki uránbányászat sajátos körülmények között vette kezdetét. A kutatások 1953-ban indultak és 1955-ben alapult meg nagy titkolózások közepette a Bauxitbánya Vállalat, amely 1956-ban nyerte el a valódi tevékenységére utaló nevét, Pécsi Uránbánya Vállalatként, majd 1963-ban Mecseki Ércbányászati Vállalatként. A névváltozások egyrészt az időben változó fő tevékenységi körökkel (potenciális hadianyag-termelés, bauxitbányászat, uránérc felkutatása, feldolgozása, ritka földfém-kutatás, illetve dúsított uránérc exportjának lebonyolítása), másrészt az éppen a profilból és a politikai közhangulatból adódó titkosítási igénnyel függtek össze. Magáról a helyszín kiválasztásáról, annak háború előtti és közvetlen azt követő gazdasági, politikai és stratégiai öszszefüggéseiről mozaikszerű információink vannak, amelyek éppen a későbbi titkosítások következtében sem mindig állnak össze egységes képpé.
6
A tényleges kitermelés az 1953-ban meginduló uránérc-kutatatás által predesztinált helyszíneken (Kővágószőlősön és Bakonyától északkeletre) kezdetleges módszerekkel indulhatott meg: a radiometrikus méréseket kutatóárkok sokasága követte, majd kézi erővel 5-15 m mély kutatóaknák mélyítésére került sor. Az 1954. év végére a 42 méter mélységet meghaladó akna felé előbb fa, majd fém aknatornyot emeltek, az aknából megindított kutatóvágatokkal megindult a bánya feltárása, amely később nagyipari méreteket öltött. (SALLAY Á. 2005.) A térben a kitermelés szinte teljes időtartama alatt terjeszkedő bányászat helyszíne a Pécstől nyugatra a Mecsek alján fekvő községek, Cserkút, Kővágószőlős és Kővágótöttös voltak. A kitermelés mélyművelésként, olykor kifejezetten nagy, 1000 métert is meghaladó mélységben, ebből adódóan nehéz körülmények, például igen magas kőzethőmérséklet mellett folyt. Hasonlóan a széntermeléshez, amely nem vált teljes nehézipari vertikum alapjává, a stratégiai jelentőségű uránércre sem épült, épülhetett a teljes feldolgozási lánc (ezt az ipari háttér korlátozottsága, nemzetközi szerződések és gazdasági megfontolások is akadályozták), de 1964-ben elkészült a vegyidúsító üzem. Ekkortól a vállalat már nem uránércet, hanem dúsított uránport – félkész-terméket, a „sárga pogácsát”, vagyis az ércből kivont U3O8-at – szállította a Szovjetunióba további feldolgozásra. Ennek egy része az 1980-as évek elejétől fűtőelem formájában visszakerült Paksra, a többit a szovjet nukleáris ipar dolgozta fel, ily módon az uránérc az ország egyik legfontosabb bányaipari exportcikkévé vált. Ugyan a kitermelés kezdettől fogva gazdaságossági problémákkal küzdött (PILKHOFFER M. 2008), a két ország közti egyezményt az 1960-as évek végén meghoszszabbították, újabb aknákat (üzemeket) nyitottak, tekintettel az árucikk stratégiai jellegére, amelyből fakadóan az egyébként is autokrata hajlamokkal küzdő „béketábor” nem engedhette meg magának a világpiaci beszerzésektől való függést. A tartósan alacsony árak mellett a magyar állam 1968-tól szubvencionálni kényszerült a bányászatot. Az uránbánya, mint munkahely az egyik legkomolyabb fizikai kihívást jelentette abban az időben. Mivel a termelés felfutásának idejére az ipar extenzív növekedésének munkaerő-tartalékai nagyobbrészt kimerültek (BARTA GY. 2002), a vállalat számára a megfelelő munkáslétszám biztosítása fontos prioritássá vált. Ebben az időben Pécsett már nehéz volt a szükséges létszámot összetoborozni, így a vállalat a vidéki térségek akkor még létező humán erőforrás tartalékaira támaszkodott. Ez viszont a jó tíz évvel korábban felfutó szénbányászathoz képest annyiban volt nehezebb, hogy a – városi piac ellátási igényeire épülő – mezőgazdaság megerősödtével egyre jobb lehetőségeket, magasabb jövedelmeket kínált vidéken, amelyhez képest a földalatti munka már nem volt annyira vonzó alternatíva. (Az 1950-es évek elején a bányászok számára biztosított, az átlagosnál jóval bőségesebb élelmiszer-ellátás már önmagában is komoly motivációt jelentett, a “fridzsiderszocializmus” idején ilyesmi már nem volt elegendő.) A vállalat humánerőforrás-politikájának központi elemévé így a lakásépítés vált. Ennek szellemében az ipari beruházásokkal egy időben hozzáfogtak a végül 20 ezer lakosúvá váló (27 000-re tervezett) városrész, az Uránváros (hivatalosan sokáig
7
Újmecsekalja) felépítéséhez, méghozzá a legmagasabb szinten született, minisztertanácsi döntés (1955) jelentette terv alapját. A kijelölt fejlesztendő városrész a bányaterületeket a várossal összekötő tengely mentén, tulajdonképpen zöldmezősnek tekinthető területen ment végbe, ahol valamikor katonai lőtér, később a város első repülőtere működött. Sík terep, amelyen a tervezőknek nem sok kompromisszumot kellett kötni. Az első lakásokat – a korban megszokott, igen feszített ütem mellett – 1956. október 23-án (!) adták át. A zömmel kis alapterületű, négyszintes, hazánk több városában is megjelenő téglaépületek típusai szolgálták a mintát a városrész tervezett kereteihez, amelyet alapszintű szolgáltató egységek egészítettek ki. Az egyre fokozódó lakásigényeket kielégítendő Pécsett is meghonosodik a nagyszerkezetes panel technológia, amelynek alapját az újhegyi salakhegy lábánál 1958-ban kialakított – az ország első – házgyára szolgálja. A korszerűbb építési technika az 1960-as évtizedre válik dominánssá, felgyorsítva a lakáshoz jutás lehetőségét (BÉKÉS S. 1971) és a városrész integrációját a településtestbe. 1960-ban elkészült egy 800 fős munkásszálló (ma kollégium, illetve Hotel Laterum), míg az 1970-es évek elejére a kereskedelmi, szolgáltató, egészségügyi, oktatási intézmények is kiépültek, illetve kialakították a 17 emeletes épület környezetében az új városrész-központot, illetve építészetileg ezt ellenpontozva a MÉV vállalat központja is átadásra került. Az építéstechnológiai korszakhatárt is jelentő 1968-ig 4250 lakás épült fel (SALLAY Á. 2002), amelynek dinamikáját a városrész életében maghatározó két évtizedben átadott az új lakások számával illusztráljuk. Ebben az időszakban az évi 900-1000 db, nagypanelos építésű házban átadott lakás lett a norma, ami meghaladta a korábbi évek összes lakásépítését. Napjainkban a KSH 2001-es népszámlálása szerint a pécsi lakásállomány 18,6%-a származik az ércbányászat felfutásával jellemezhető hatvanas évekből, és összességében a pécsi lakások mintegy 40%-a panelházban található. Uránváros általában pozitív példaként szerepel a második világháború utáni magyar városépítészet történetében. Általános vélekedés, és napjaink ingatlanpiaci viszonyai is azt támasztják alá, hogy a tervezőknek és a kivitelezőknek sikerült élhető, sok szempontból esztétikailag is tetszetős városrészt alkalmazni. Kialakításakor hangsúlyozottan alkalmazták a szomszédsági egységek koncepcióját, az épülettömbökből majdnem teljesen zárt, parkosított belső tereket hoztak létre, amelynek közösségfejlesztési jelentősége is volt. A városrészt, noha a közösségi épületek elkészülte a lakófunkcióhoz képest általában késést szenvedett, egy többfunkciós decentrum köré építették. A decentrum környezetében álló épületeket megemelték (ezek az esztétikailag és talán a funkcionálisan is legjobban sikerült, mára helyi védelem alatt álló hétemeletesek), illetve egy 17 emeletes magasépülettel is hangsúlyozták a városrész központját. A lakóházak első generációja még hagyományos téglafalazattal készült el (ezeknek mindmáig meglévő magasabb presztízsük a pécsi lakáspiacon), de ebben a városrészben épült fel az ország első panelépülete, sőt az első tízemeletes lakóegység is (PILKHOFFER M. 2008). Az Uránváros értékét emelte a területileg és funkcióiban is differenciált oktatási- és kulturális infrastruktúra (pl.: Ságvári Endre Művelődési Ház), a város egyik legjelentősebb járóbetegellátó intézménye (ún. Veres Endre utcai SZTK 1970-ben készült el), valamint a kiter-
8
jedt zöldfelületek. Északi peremén a téglagyár volt telephelyén épült fel az Újmecsekaljai Stadion, ahol az Urán SC, később a több csapat összevonásából születő PMSC talált otthonra, amely a bányavállalat támogatásával vált az 1980-as évekre első osztályú csapattá, a város sportéletének akkori legfőbb reprezentánsává. 2. kép Uránváros és Pécs
Fotó: Trócsányi A.
A vállalat az 1970-es évektől az Uránvároshoz fogható, nagy önálló lakásépítési programot már nem kezdeményezett Pécsett. Új településpolitikájában azonban az Ércbányász Lakásépítő Szövetkezeten keresztül támogatta a saját megtakarítással is rendelkezők lakásépítését, amelynek következtében még mintegy 2000, főként szintén paneles, ám nemegyszer a kor igényeivel is lépést tartó technológiai és esztétikai kivitelezésű lakás készült el. Ezek meglehetősen szórványszerűen helyezkednek el a város szerkezetében, kiemelésre talán leginkább az Ércbányász utcai társasház együttese méltó. Ahogy azt a Szénbányászati Vállalat esetében láthattuk, az uránbánya is szoros együttműködést alakított ki a városi tanáccsal. Igen példásnak mondható a vállalat társadalmi szerepvállalása. Ezekben az években többek között 40 millió Ft-tal támogatta a „400 ágyas” klinika felépítését, részt vett a város legnagyobb rekreációs terének kialakításában, az állatkert és a vidámpark felépítéséhez való anyagi és egyéb támogatással, a város vízellátását diverzifikáló, és az ipar fejlődését akadályozó szűkösség megszüntetésével jellemezhető Mohács–Pécs vízvezeték kiépítésében, később a Hullámfürdő lefedésében, így a város első valóban korszerű uszodájának létrehozásában.
9
2. ábra: A bányászathoz kapcsolódó szerkezeti egységek Pécsett
Forrás: saját szerkesztés
Amint az a 2. ábra térképvázlatán is kitűnik, a bányászat által életre hívott települések erősítették a város kelet-nyugati tengely mentén kialakult jellegét. A keleti részen a bányaterületek részben a várostest integráns részét képezték, ezért a szénbányászat szerepét alapvetőbbnek kell tekintenünk. Itt a város tulajdonképpen csak a XX. század második felében inkorporálta azokat az eredetileg nagyjából független településmagvakat, amelyek többnyire alacsony komfortfokozatú munkáslakásokból és a kapcsolt létesítményekből álltak. A folyamat nem is tekinthető teljesnek, hiszen közigazgatásilag Pécs része Vasas és Somogy is, amelyek mai napig nem állnak szerkezeti kapcsolatban a várossal. Ezeknek a területeknek az arculatára és imázsára mai napig rányomja bélyegét az egykori funkció – többnyire negatív értelemben.
10
4. AZ ÖRÖKSÉG KÉRDÉSE NAPJAINKBAN A pécsi és Pécs környéki szén- és ércbányászat halálát alapvetően piaci jellegű problémák okozták. Ezek már jóval 1990 előtt ismertek voltak: a világ jelentősebb felének gazdasága a posztindusztriális átmenet korszakát élte, ahol a nem anyagi jellegű termelés egyre nagyobb teret követelt magának a hagyományos iparágakkal szemben, és ahol az energiagazdaságban mind a szén, mind a nukleáris energia háttérbe látszott szorulni. A világgazdasági problémák begyűrűzése nélkül is jelentkeztek a gazdaságossági problémák mindkét pécsi bányavállalatnál már korábban. Ezek igen jelentős része objektív, földtani tényezőkből fakadt. Még a szocialistából kapitalistává váló vállalatoknál sem akadt annyi hatékonysági tartalék, amellyel a termelés költségét a világpiaci árral versenyképes szintre lehetett volna szorítani. A töredezett, nagy dőlésű, magas gáz- és kéntartalmú, sok problémával fejthető szénrétegek, és az egyre mélyebbről felhozott, nehéz körülmények között kitermelt és az akkoriban műrevalónak tekintett készletekhez képest alacsony koncentrációjú uránérc-telepek kitermelését legfeljebb csak az a gazdasági racionalitás indokolhatta volna, hogy az amúgy is külső energiahordozóktól függő ország külkereskedelmi mérlege ne romoljon tovább. Ez azonban önmagában, de még a foglalkoztatási érvekkel együtt is kevésnek bizonyult. Az állam, az igen kényelmetlen költségvetési helyzetben és nemzetközi hitelezői, mindenekelőtt az IMF szorításában a veszteséges állami vállalatok esetében is a reorganizáció, lehetőség szerinti privatizáció és ennek hiányában a megszűntetés mellett foglalt állást, remélve, hogy a külföldi tőkebeáramlás által elősegített – és egyébként nyilvánvalóan szükséges – szerkezetváltás majd képes lesz megoldani az ebből fakadó foglalkoztatási válságot. Szerepet játszottak ebben környezeti megfontolások is: a szénbányászat az erőművi felhasználás révén, az uránágazat pedig elsősorban a szállítás és a meddő kőzetanyag elhelyezése kapcsán járult hozzá Pécs tágabb környezetének degradálódásához. Utóbbival kapcsolatban az évtizedes titkosság a miatt a lakosság hajlamos volt a ténylegesnél jóval nagyobbnak látni, feltételezni a környezeti károkozást. Ezek a tényezők megpecsételték a bányászat sorsát, annak ellenére, hogy tulajdonképpen műszaki szempontból nem voltak elavultnak mondhatók: mindkét vállalatnál folytak még az 1980-as években is beruházások, az ércbányászatban annak ellenére, hogy akkoriban már a vállalat jelentős állami szubvencióra szorult, és jövője már akkor is bizonytalannak látszott. Végül a leépülési folyamat időben meglehetősen hosszan elhúzódott. Az első bányaüzemet 1991. október 8-án zárták be. 1992 és 1995 között a széntermelés a megelőző időszak volumenének mintegy felére esett vissza. A megye bányászata 1992-ben 7500, 1995-ben már csak 1600 főt foglalkoztatott (GERENDÁS R. – KOPÁRI L. 2002). 1997ben állt le a termelés az uránbányában, és 2004-ben került lakat az ezidáig utolsó pécsi szénbánya, a Karolina-külfejtés kerítésére. A szénbányát az utolsó időkben a bányaerőmű integráció révén tulajdonló hőerőmű átállt a „zöldáram” termelésre, noha ezt a lépést napjainkban egyre több helyről és egyre élesebben vitatják, a járulékos károko-
11
zást sokkal jelentősebbnek érezve az ezáltal megoldott problémánál (ti. az emisszió és a CO2-kibocsátás csökkentése). A termelést a környezeti- és tájrekultiváció váltotta fel, eltérő eredményekkel, mert a szénbányászat okozta sebek részben még napjainkban is eredeti állapotukban éktelenkednek a város északkeleti peremén (ld. Karolina-külfejtés), addig az ércbányák rekultivációja (a kitermelést biztosító felszíni létesítmények, ún. üzemek, a meddőhányók, a térség vízrendezése, a vegyi dúsító üzem és annak zagytárolója) országosan elismert módon példaértékűen zajlott, amelynek révén igen jelentős szellemi potenciál, szakmai tudás halmozódott fel a tevékenységet végző, ércbánya-jogutód vállalkozásnál. Napjainkban a város tulajdonképpen nem találta meg a bányászati örökség megfelelő helyét és jelentőségét. Az első fázisban a rekultiváció megtörtént: néhány látványos kivételtől eltekintve ez a feladat nagyobbrészt megoldottnak tekinthető. Ugyanakkor az egykori üzemi épületek jellemzően elhagyatottan árválkodnak, igen tág terepet kínálva a barna mezős rehabilitációhoz kapcsolódó tervezéshez és tevékenységhez. Az ipari örökségben vannak igen rétékes elemek is. A valamikori Széchenyi István akna Pécsbányatelep határában, valamint a Szent István akna tornyai a város belterületétől északkeletre egyaránt az 1920-as évek vasbeton építészetének Magyarországon egyedülálló, helyi védelem alatt álló elemei. Ezek, a kapcsolódó létesítményekkel együtt elvileg hasznosításra várnak – elhelyezkedésük sajnos igen kedvezőtlen, nehezen megközelíthető fekvés, etnikai gettóvá váló környezet riasztja el a potenciális befektetőket. Ennél valamivel jobb helyzetben van az egykori szénosztályozó épülete, legalábbis fekvését illetően. Sajátos kialakítása, egyedi jellege miatt időről-időre filmipari hasznosításával kapcsolatban röppennek fel hírek, ezek valóságtartalma egyelőre azonban nem túl meggyőző, az épület évek óta teljesen kihasználatlanul áll. Környezetét rekultiválták, és részben ezen a területen talált otthonra a Pécsi Ipari Park. Vannak az örökségnek speciális elemei is: ilyen az egykori pécsbányatelepi kórház épülete, amely még a bányabezárások után is egy ideig gyógyító funkciókat látott el (krónikus gondozással foglalkozó ágyak működtek itt), de a város jelenleg kísérletezik értékesítésével, hasznosításával. Ilyen sajátos elem volt az egykori, és forgalom hiányában évekig teljesen kihasználatlanul álló iparvasút is, amelynek csak a végleges felszámolása (2005) kapcsán merültek fel ötletek a turisztikai hasznosításra. A legnagyobb feladattömeg azonban mégsem a barnamezők, hanem a bánya által létrehozott, erkölcsi, társadalmi és építészeti értelemben is többnyire erősen erodálódott lakónegyedek révén keletkezik. Pécs-Kelet napjainkban erősen stigmatizálódott városrésszé vált, ahol 20-25%-kal alacsonyabb négyzetméteráron lehet a kertvárosihoz hasonló korú és felszereltségű panellakásokhoz jutni. Rehabilitására ugyan elvileg komplex program létezik, ez azonban aligha fogja megoldani az etnikai és szociális gettóvá válás útján haladó városrész gondjait. Ehhez képest Uránváros helyzete sokkal kedvezőbb: szerkezetváltozása részben az egyetemi központok és kollégiumok betelepülése által is végbement, fekvése kedvezőbb, népessége szintén lassan kicserélődött,
12
és egyetemi albérlői miatt ma viszonylag fiatalosnak számít (ami persze nem mondaható el állandó lakosairól). A történelmi várostesttől távolabb elhelyezkedő, azzal csak tengelyek mentén öszszenőtt egykori (bányász) lakótelepek szerkezeti reintegrációja fontos feladat, az erre irányuló fejlesztések egyik eleme az Európa Kulturális Fővárosa program sikeresnek látszó kulcsprojektje, a közterek és parkok megújítása. Ennek keretében több olyan sétányt, parkot alakítanak át a mai kor szellemének is megfelelő módon, hogy az egyrészt az ott élők mai igényeit, másrészt a várostestbe történő szerves illeszkedést is szolgálja. (TRÓCSÁNYI A. – STEFÁN K. 2008) Hasonló, bár nehezebben megfogható problémát jelent az, hogy mit kezd a város a szellemi örökséggel? Napjainkban a bányászathoz, sőt, gyakran a bányászokhoz negatív asszociációk kötődnek, az egykori munkásközösség kiöregedett, egykoron híres közösségi aktivitása is egyre gyengébb, ugyanakkor mintha a város maga is szívesen szabadulna a „terhes munkásörökségtől”. Évről-évre, egyre kényszeredettebben rendezik meg a valamikor a város talán legnagyobb ünnepének számító bányásznapot, ahol egyre kevesebb olyan ember gyűlik össze, akik valamikor még a föld alatt dolgoztak. Az újabb generációkat pedig már tanítani kell arra, ami az idősebbeknek még természetes volt: Pécset minden ellentmondásával együtt a bányászat tette nagyvárossá, és megszűntével olyan stagnáló pályaára került, amelyből egyelőre nem látni a kivezető utat.
13
IRODALOM
BARABÁS A. – KONRÁD GY. (2008): A mecseki kőszén és uránérc bányászatának múltja és lehet-
séges jövője. Földrajzi Közlemények, 1. sz. pp. 3-20. BARTA GY. (2002): A magyar ipar területi folyamatai, 1945-2000. Dialóg-Campus Kiadó, 272 p. BÉKÉS S. (1971): Épületek hitvallása. TIT Baranya megyei Szervezete, Pécs, 127 p. BRÓDY A. (2005): A multiplikátor és története. Közgazdasági Szemle, 4. sz. pp. 402-416. GERENDÁS R. – KOPÁRI L. (2002): Adatok a szén- és uránbányászati tevékenység földhasználatra és tájszerkezetre gyakorolt hatásáról a Mecsek déli előterében. Data Geograpnica, 1. sz. pp. 16-21. GYÜRE J. (2006): Pécsi egyetemisták a térben. Kézirat, PTE TTK Földrajzi Intézet, 26 p. KOVÁCS K. (1995): Egy „hirtelen-nőtt” falu életrajza (Urbanizációs folyamatok Szentlőrinc példáján). – Comitatus, 2006/3, pp. 36-44. LÓCZY D. – NAGYVÁRADI L. – GYENIZSE P. – PIRKHOFFER E. – DEZSŐ J. (2006): Umweltfolgen und Rekultivierung in Steinkohlbergbaugebieten bei Pécs. in: Stadt Und Region Pécs. Arbeitsmaterialen zur Raumordnung und Raumplanung. Heft 243, pp. 65–78. MENDLY L. (2002): A pécsi szénbányászat szerepe a város XX. századi fejlődésében. In: Szirtes G. – Varga D. (szerk.): Iparosok és bányászok a Mecsekalján. PBKIK – Pro Pannonia, Pécs, pp. 297-328. NYAKACSKA M. (2006): Baranya megyei ipari teljesítményének alakulása az ezredfordulótól napjainkig. KSH Pécs, 25 p. OROSZ É. (2006): Pécs és Essen összehasonlító vizsgálata a tájrekultiváció és annak társadalmi összefüggései szempontjából. Kézirat, PTE TTK Földrajzi Intézet, 58 p. PAP. N. (2006): A dél-nyugati korridor jelentősége Magyarország számára. In: Pap N. (szerk.): a Balatontól az Adriáig. Lomart Kiadó, Pécs, pp. 9-32. PILKHOFFER M. (2008): Bányászat és építészet Pécsett a 19-20. században. Pro Pannonia, Pécs, 246 p. PIRISI, G. – TRÓCSÁNYI, A. (2006): The effects of post-industrial processes in the spatial structure of Pécs, Hungary. In: Aubert, A. – Tóth, J. (eds.): Stadt und Region Pécs – Beiträge zur angewandten Stadt- und wirschaftgeographie. Arbeitsmaterialien zur Raumordnung und Raumplanung, Heft 243. Universität Bayreuth, pp. 89-108. SALLAY Á. (2002): Az uránércbányászat szerepe Pécs XX. századi fejlődésében. In: Szirtes G. – Varga D. (szerk.): Iparosok és bányászok a Mecsekalján. PBKIK – Pro Pannonia, Pécs, pp. 329-341. SALLAY Á. (2005): Ötven éve kezdődött a mecseki uránbányászat. Pécsi Szemle 2005. Tél, pp. 100-104. SZIRTES B. (SZERK.) 1993. A mecseki kőszénbányászat. Kútforrás, Pécs, 690 p. TRÓCSÁNYI A. – STEFÁN K. (2008): Megújuló Balokány? – Városrész-rehabilitáció az EKF szellemében. In: Szabó V. – Orosz Z. – Nagy R. – Fazekas I. (szerk.): IV. Magyar Földrajzi Konferencia. Debreceni Egyetem, Debrecen, pp. 298-306.
14
