TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A nemzetállam szerepe a világgazdaságban
A
NEMZETKÖZI
RENDSZERRŐL
(international system) és a nemzetközi gazdaságról
(international economy) szóló írásokban merült fel először, hogy a gazdasági globalizáció
(economic globalization) transznacionális erői aláássák a nemzetállam (nation-state) eszméjét. Számos szerző azzal érvel, hogy a nemzetközi szervezetek (international organization - IO) és a nem-kormányzati szereplők (nongovernmental actors) kezdik átvenni a nemzetállam nemzetközi rendszerben játszott domináns szerepét. Az erről szóló könyvek között olyan drámai címeket találunk, mint a The Reatreat of the State /Az állam visszavonulása/, The End of Geography /A földrajz vége/ vagy End of Sovereignty? /A szuverenitás vége?/.1 Daniel Yergin és Joseph Stanislaw fenntartják álláspontjukat, hogy az államtól a piac magához ragadta a gazdaság feletti irányítási és ellenőrzési jogosultságokat, s ezzel az állam domináns gazdasági szerepe a végéhez közeledik.2 Más szerzők úgy vélik, hogy a világgazdaság fejlődése abba az irányba halad (vagy már ott is tart), ahol a nemzetgazdaságok már nem léteznek, a nemzeti gazdaságpolitika pedig ellehetetlenül.3 Ez a fejezet ezeket a nézeteket támadja, és azt igyekszik bizonyítani, hogy a nemzetállam továbbra is a hazai és a nemzetközi viszonyok fő aktora marad. A XXI. század elején a nemzetállamot valóban komoly támadás éri mind alulról, mind felülről, és kétségtelen az is, hogy igen fontos változások történtek. Számos nemzeten belül a politikai identitás és etnikai konfliktusok veszélyeztetik az állam integritását, mivel az etnikai és regionális csoportok függetlenséget, de legalábbis nagyobb autonómiát követelnek.4 Fontos megértenünk, hogy a kurdok, a palesztinok és a hasonló csoportok mind saját nemzetállamot akarnak; nem az a céljuk, hogy felszámolják a nemzetállamokat, hanem arra törekednek, hogy a fennállókat osszák fel olyan egységekre, melyeket önállóan irányíthatnak. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy bár a gazdasági globalizáció és a transznacionális gazdasági erők sok tekintetben aláássák a nemzetek gazdasági szuverenitását, azonban a globalizáció terjedelmét és a gazdasági globalizáció nemzetgazdaságra gyakorolt hatását hajlamosak vagyunk eltúlozni. Végül is ezt a világot mégiscsak az államok dominálják. Mint azt Vincent Cable a londoni Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézetétől (Royal Institute of International Affairs) megjegyzi, a globalizáció nemzetállamokra gyakorolt tényleges
1
hatását nem könnyű megítélni.5 Bár az állam gazdasági szerepe egyre csökken, más területeken viszont éppen növekszik az állami szerepvállalás, ezért nem helyénvaló arra következtetnünk, hogy a nemzetállam fölöslegessé vagy anakronisztikussá vált. V. Cable szavaival élve, a helyzet „sokkal
rendezetlenebb”
annál,
mint
amilyennek
látszik.
A
gazdasági
globalizáció
nemzetállamokra gyakorolt hatása nemzetállamonként és témánként is eltérő mértékű; például a pénzügyek sokkal jobban globalizálódtak, mint a szolgáltatások vagy az ipari termelés. Míg a globalizáció sok tekintetben korlátozta az államok gazdaságpolitikai mozgásterét, ennek mértéke azonban függ az adott állam nagyságától és gazdasági erejétől. Például az Egyesült Államok és Nyugat-Európa sokkal kevésbé érzékenyebb a pénzáramlások destabilizáló hatásaira, mint a kisebb gazdaságok. Valóban igaz az, hogy bizonyos területeken nőtt az állam szerepe, leginkább a nemzetközi versenyképességet biztosító K+F-tevékenységek, technológiai fejlődés és általában a hazai vállalkozások támogatása körében. A gazdasági globalizáció jóval korlátozottabb, mint azt sokan gondolják, és ezért az állam gazdasági szerepére gyakorolt hatása is hasonlóképpen korlátozottabb mértékű. Továbbá amellett, hogy a gazdasági globalizáció folyamán valamelyest valóban visszaszorult az állam, az ideológiai, technológia és nemzetközi politikai változásoknak sokkal nagyobb hatásuk van, mint a globalizációnak. A gazdasági globalizációval kapcsolatba hozott társadalmi, gazdasági és más problémák nagy része valójában olyan technológiai és hasonló fejlemények nyomán jelentek meg, melyeknek egyébként semmi közük a globalizációhoz. Bár szerepe csökkent, a nemzetállam továbbra is a hazai és nemzetközi gazdasági kapcsolatok kiemelkedő szereplője marad. Mark Twain amerikai humorista szavaival élve, a nemzetállam halálhíréről csak azt mondhatom, hogy „azt azért jól eltúlozták”6. A GAZDASÁGI GLOBALIZÁCIÓ KORLÁTAI Bizonyos értelemben a globalizáció évszázados jelenség, hiszen a közlekedés és a kommunikáció fejlődésével az egymástól távol élő emberek egyre közelebb kerültek egymáshoz. A ló és a teve háziasítása, a vitorlás hajó feltalálása, a távíró megjelenése mind-mind az emberek egyesítésének egy-egy lépcsőfokát szimbolizálják, igaz nem mindig úgy, ahogyan azt az emberek eredetileg szerették volna. Évezredeken át eszmék, művészeti stílusok és termékek szivárogtak egyik társadalomból a másikba, hatottak egymásra, ami legalább olyan félelmet keltett, mint napjainkban a gazdasági globalizáció jelensége. Mindazonáltal igenis fontos beszélnünk a
2
társadalmak és nemzetek XX. század utolsó évtizedeiben, de különösen a hidegháború végét követően felgyorsult gazdasági és technológiai integrálódásának nyomán kialakuló gazdasági globalizációról, ami alapvetően a nemzetközi kereskedelemben, a multinacionális vállalatok tevékenységében és a nemzetközi pénzügyek terén történt mélyreható változások eredménye. A gazdasági globalizáció növekvő jelentősége ellenére a világgazdaság integrációja kiegyensúlyozatlan, bizonyos gazdasági szektorokra korlátozódik, és nem is olyan kiterjedt, mint azt sokan gondolják. Sok kritikus rámutat arra, hogy a világ ma számos vonatkozásban kevésbé integrált, mint amilyen a XIX. század végén volt. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy bár a technológiai síkon folyó globalizáció visszafordíthatatlan, a gazdasági globalizációt elősegítő és azért felelős nemzeti gazdaságpolitikák változtak, s várhatóan a jövőben is változni fognak. Az első világháború előtt a világ több vonatkozásban is jóval integráltabb volt, mint most, a XXI. század elején. Az aranystandard-rendszerben és a laissez-faire tanával áthatott gazdasági viszonyok közepette például az első világháborút megelőző évtizedekben volt olyan időszak, amikor ténylegesen érvényesült a piac szupremáciája, s a kormányoknak igen kevés hatalmuk volt a gazdasági viszonyok felett. A kereskedelem, a befektetések, a beruházások és a pénzáramlások volumene az 1800-as évek végén meghaladta a mai szintet – legalábbis a nemzetgazdaságok és a világgazdaság akkori és mai méreteihez képest. A XX. századi változások a nemzeti határokon átívelő gazdasági „események” „forgási sebességének” emelkedésében és mindenek felett álló jelentőségében öltöttek testet, valamint abban, hogy egyre több és több állam szorult ki a világgazdaságból. Gyakorlatilag a gazdasági globalizáció [területileg – a ford.] Észak-Amerikára, Nyugat-Európára és Ázsia csendes-óceáni partvidékére korlátozódik. Azonban még ha ezek az országok nyitottabbak is lettek, az import és a külföldi beruházások volumene mégis messze elmarad belföldi kereskedelmi és beruházási mutatóiktól. Például az amerikai import 1970-ben az Egyesült Államok össztermelésének 5%-a volt, ami 1995-ben csupán 13%-ra emelkedett, pedig az Egyesült Államok a világ „legglobalizáltabb” gazdasága! Bár az utóbbi fél évszázadban a kereskedelmi forgalom óriásira duzzadt, a gazdaságok többségében a kereskedelem viszonylag alacsony részarányt képvisel, és bár a kereskedelmileg forgalmazható dolgok („tradables”) száma folyamatosan nő, a kereskedelmi tevékenység csak igen kevés gazdasági szektorra jellemző. A vállalatok többségének a versenytársai külföldi cégek [azaz a verseny a belföldi piacokon (internal competition) is hazai és külföldi vállalatok között
3
folyik – a ford.] (kivéve persze néhány iparágat, mint amilyen az autógyártás és az elektronika). A külföldi közvetlen beruházások túlnyomó része az Egyesült Államokba, Nyugat-Európába és Kínába irányul; a nyersanyagipart és az erőforrásokat leszámítva a beruházásoknak csak igen kis hányada jut el a legkevésbé fejlett országokba. Csak a nemzetközi pénzügyekről mondható el, hogy teljesen globalizálódtak. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a pénzügyek globalizációját fenntartásokkal kell kezelni, mivel a nemzetközi pénzügyek jelentős része rövidtávú és spekulatív befektetésekből áll. A különböző országok gazdasági integrációjának és a közöttük fennálló interdependenciák legfőbb mértékegysége – közgazdasági szakzsargonnal élve – az „egy ár törvénye”. Ha egyazon termékek és szolgáltatások ára a különböző gazdaságokban teljesen vagy közel azonos, akkor a közgazdászok ezeket a gazdaságokat szorosan integrálódottnak tekintik. A tények azonban azt mutatják, hogy egyazon termékek ára a világ különböző részein jelentősen eltér egymástól, függetlenül attól, hogy meghatározásuk a The Economist folyóirat Big Mac indexe vagy egyéb, hivatalosabb gazdasági mérőszámok alapján történik.7 Ha az „egy ár törvényét” az Egyesült Államokra alkalmazzuk, akkor látható, hogy az amerikai árak jelentősen eltérnek a többi ország áraitól, különösen a japán áraktól. Az árkülönbségek a világ különböző részei közötti munkaerő költségek eltéréséből adódnak, s megemlítendő az is, hogy igen nagy eltérések vannak világszinten a munkabérek között. Mindebből kitűnik, hogy a világ nem is annyira integrált, mint azt sokan hirdetik. A XIX. század végi és a XXI. század eleji globalizáció közötti további nagy különbség a migráció jelentős csökkenése. Az utóbbi fél évszázadban az Egyesült Államok volt az egyetlen a világon, amely örömmel fogadott be nagyszámú bevándorló tömegeket. Bár Nyugat-Európa is nyitva hagyta kapuit a menekültek és vendégmunkások áradata előtt, ezekben az országokban finoman szólva megkülönböztetett a helyzetük; csak kevesen juthatnak állampolgársághoz. A munkaerő globalizálódása jóval fejlettebb volt az első világháború előtt, mint azt követően. A XIX. század végén több millió európai szelte át az Atlanti-óceánt és Észak-Amerikában telepedett le; a nyugat-európaiak jelentős tömegei vándoroltak az „újonnan benépesült földekre” is: Ausztráliába, Argentínába és más mérsékelt-égövi régióba. Nagyszámú indiai és kínai vándorolt Délkelet-Ázsiába, Afrikába és más trópusi területekre. Ezek a migrációs hullámok mind jelentős hatással voltak a világgazdaság struktúrájára.8 A XIX. század első éveiben már
4
nem a munkaerő-áramlás a világgazdaság fő jellemzője, és még az Európai Unión belül a tagországok közötti migráció is alacsony fokú. Az országok a munkaerő-áramlás elé saját állampolgáraik reálbérének és a szociális juttatások védelmére irányuló nemzeti politikája állít akadályokat, mert a modern jóléti állam alapelve, hogy előnyeit [ti. a jóléti juttatásokat – a ford.] csak saját polgárai számára biztosítja.9 Néhány reformer az iparosodott országokban egy olyan morális tételt állított fel, mely szerint a nemzeti jólétet meg kell osztani a világ szegényeivel, de legjobb tudomásom szerint arról nem írnak, hogy a nemzetközi migráció előtt le kellene bontani az akadályokat, hogy a szegények bejuthassanak
a
gazdagabb
országokba,
s
ezáltal
csökkenjenek
a
nemzetközi
jövedelemkülönbségek. Csodálkozom, hogy a globalizációs vitában mindeddig kevés szó esett a termelés legfontosabb tényezőjéről, nevezetesen a munkáról és a munkaerő-áramlásról. A szegényebb országokban emberek milliárdjai számára a világgazdaság fő ismertetőjelei biztosan a nemzeti határok maradnak. A GAZDASÁGI GLOBALIZÁCIÓ ÁLLÍTÓLAGOS KÖVETKEZMÉNYEI A világot megváltoztató globalizációs konjunktúra és egyéb politikai, gazdasági és technológiai fejlemények miatt nagyon nehéz megértenünk a gazdasági globalizációt és annak következményeit. A huszadik század végi mélyreható gazdasági változások történtek. Az iparosodott országokban elmozdulás tapasztalható a termelő / feldolgozó iparágakból a szolgáltatások felé, emellett a változások közé tartozik a számítástechnika terén végbement forradalmi technológiai fejlődés, beleértve az Internet és az információs gazdaság megjelenését és fejlődését. A számítástechnika korának munkahelyi követelményei (képességek, képesítések) miatt az iparosodott országokban a képzetlen munkaerőt igen komoly hátrány éri mind a munkavállalók béreit, mind munkahelyük megőrzésének távlatait illetően. A számítástechnikával összefüggő gazdasági és technológiai fejlődés – a telekommunikáció terén
tapasztalt
gyors
fejlesztésekkel
egyetemben
–
tagadhatatlanul
hozzájárult
a
globalizálódáshoz, és fordítva is: sok esetben a globalizáció is elősegítette ezeket a gazdasági és technológiai változásokat, azonban a két folyamat nem egyenértékű. Valójában a globalizációhoz képest korunk technológiai „forradalma” jóval széleskörűbb és sok tekintetben mélyrehatóbb is volt, legalábbis eddig. Például az egyén életét napjainkban befolyásoló és megváltoztató legfontosabb fejlemények a biológia tudományában történt forradalmi változásokkal, különösen a
5
biotechnika fejlődésével kapcsolatosak. Ennek az emberi, humán viszonyokra óriási hatást gyakorló fejlődésnek nem sok köze van a szorosan vett globalizációhoz. A gazdasági globalizációval összefüggésbe hozott problémák valójában a szerencsétlen nemzeti politikák és kormányzati döntések következményei. A környezetvédők a környezeti károkért a globalizációt és káros hatásait teszik felelőssé, jóllehet e károk nagy része a nemzeti kormányok politikájának és viselkedésének eredménye. A lég-, víz- és talajszennyezés elsősorban az egyes nemzetek hanyag politikájának és/vagy erőtlen végrehajtási-illetve. kényszermechanizmusainak „köszönhető”. Az Amazonas-menti esőerdők pusztítását alapvetően a brazíliai kormányzat nemzeti fejlesztési politikája okozta; az Egyesült Államokban az erdőirtások a kérvényező társaságok részére nyújtott bőkezű kormányzati támogatásban részesülnek. Délkelet-Ázsia földnélküli parasztjainak hivatalosan is engedélyezett az erdőirtás, hogy így művelhető földekhez jussanak. Franciaország, az Egyesült Államok és a világ ás részeinek kis farmerjei gazdasági helyzetükért a globalizációt hibáztatják, de ezek a kisméretű gazdaságok annak a gazdasági/technológiai fejlődésnek az áldozatai, amelyek révén nőtt a mezőgazdasági termelésben a méretgazdaságosság jelentősége. Sajnálatos módon csak a nagyfarmok és mezőgazdasági nagyvállalatok (agrocégek - agribusiness) képesek e gazdasági/technológiai változások előnyeit kiaknázni. Az amerikai mezőgazdasági szektor – különösen a nagyfarmok – hatalmas összegű kormányzati támogatásban is részesül. A globalizációval kapcsolatos problémák sorát könnyű tovább folytatni, valójában azonban a gondok nagyrészt a nemzetek kormánypolitikájában és főképpen hazai tényezőkkel összefüggő technológiai változásokban gyökereznek. Nyugat-Európában a régió gazdasági és politikai integrációja folyamán kialakult problémákért szintén a globalizációt teszik felelőssé. A globalizációt és a regionalizmust egyaránt a gazdasági akadályok lebontása, az üzleti vállalkozások átstrukturálása és hasonló gazdasági / társadalmi változások kísérik. Ezért aztán sokan a két folyamatot azonosítják egymással, „egyszerűen egy kalap alá veszik”, bár a globalizáció és a regionalizmus egymástól – különösen célkitűzéseik tekintetében – eltérő jelenségek, folyamatok. A modern élet égető problémáinak nagy részével tehát a globalizációt okolják, ami részben a politikai jobboldal nacionalista és idegengyűlölő (xenofób) magatartásának, másrészt pedig a baloldal antikapitalista mentalitásának köszönhető. A nacionalista attitűdöket Ross Perot, Patrick Buchanan és az amerikai munkaszervezetek közvetítették, ez utóbbiak saját szent érdekeik
6
előmozdításáért már régóta hangoztatják, hogy „világ proletárjai egyesüljetek”. A kapitalizmus baloldali kriticizmusa mélyen gyökerezik sok nemzet és ország tudatában, s még a fejlett tőkés országokban is, különösen Franciaországban. A kapitalizmus irányában megnyilvánuló antagonizmus a kapitalista rendszer fő képviselőit támadja: az Egyesült Államokat, a multinacionális vállalatokat és a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világkereskedelmi Szervezethez (World Trade Organization - WTO) hasonló nemzetközi gazdasági szervezeteket. Én a kriticizmusba nem sorolom az olyan – a kapitalizmus tág fogalmához tartozó – jelenségeket, mint a mindenek felett uralkodó kommercionalizmus, a jólét és a privilégiumok terén érvényesülő óriási különbségek, a reklámok által gerjesztett szükségletek, szerzési vágy vagy fogyasztás, és azt a jelenséget sem, hogy a jólét hajszolása minden dolgok legfőbb értékmérője. A kapitalizmus önérdeken alapuló rendszer, amely túlságosan is a nyílt, leplezetlen kapzsiságot testesíti meg. A kapitalizmus súlyos hiányosságai ellenére sem igaz az, hogy a mai világ problémái a globalizmus elleni támadásokkal megoldhatók lennének. A kapitalizmusról is elmondható, amit Winston Churchill mondott a demokráciáról, azaz, hogy a demokrácia valamennyi társadalmi rendszer legrosszabbika, az összes többit kivéve. E könyv más részében, illetve a The Challenge of Global Capitalism című könyvemben írok a globalizációhoz társított negatív következményekről és kifejtem, hogy e negatívumok többsége helytelen, félrevezető és túlzott.10 A nemzeti és nemzetközi jövedelemkülönbségek (income disparities), a képzetlen, szakképesítéssel nem rendelkező munkások problémái és a modern jóléti államokban percipiált „lefelé száguldás” (race to the bottom) sem a gazdasági globalizáció következménye. Ezekért a jelenségekért szinte minden esetben más tényezők – technológiai változások, nemzeti politikák, és a konzervatív gazdasági ideológiák győzelme – felelősek. Azoknak,
akiket
különösen
érintenek
a
nemzeti
társadalmi
osztályok
közötti
jövedelemkülönbségek, meg kell érteniük, hogy az iparosodó országokból az iparosodottakba irányuló exportban testet öltő globalizáció gyakorlatilag az iparosodó országok számára előnyös, s századunkban csak kevés országnak sikerült aktív világgazdasági részvétel nélkül fejlődést produkálnia. A MAKROGAZDASÁGI POLITIKA HATÉKONYSÁGA A második világháború végétől, különösen pedig azóta, hogy a kormányok elfogadták a keynes-i közgazdaságtant a háború utáni első években, az iparilag fejlett országok nemzeti kormányai
7
felelősek országuk nemzetgazdasági teljesítményéért. A recesszió és az infláció kedvezőtlen körülményei között a nemzetgazdasági stabilitás fenntartásáért és a gazdaság irányításáért az államok váltak felelőssé. Makrogazdasági politikája révén az állam bizonyos fokig ellenőrzése alá vonta és kordában tartotta a viszontagságos piaci viszonyokat. Ugyanakkor, ha elfogadjuk azt az érvelést, hogy az állam gazdasági viszonyok feletti „hatalma” csökken, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy a nemzeti kormányok többé már nem képesek irányítani gazdaságukat. Az igaz, hogy a gazdaságpolitika jóval bonyolultabbá vált a XXI. század integrált világgazdasági viszonyai között, az országok gazdaságpolitikája azonban továbbra sem kevésbé működőképes, mint a múltban volt, s a jövőben is képes lesz elérni céljait. Nincs erre jobb példa, mint az, milyen sikeresen irányította a Federal Reserve az amerikai gazdaságot a kilencvenes években. Emellett napjainkban ugyanúgy, mint a múltban is, a makrogazdasági politikák kényszerei inkább hazai semmint nemzetközi szinten érvényesülnek. A nemzetgazdaság irányítása terén a gazdaságpolitikának két fő eszközét találjuk: a fiskális és a monetáris politikát. A fiskális politika alapvető eszköze az adóztatás és a költségvetési politika. Az adók csökkentésével vagy emelésével és/vagy az állami kiadások növelésével vagy visszafogásával a szövetségi kormányzat (a Kongresszus és a Végrehajtás) hat a gazdasági tevékenységek nemzeti szintjére. Míg a szövetségi költségvetési hiány (azaz ha a kiadások meghaladják az adóbevételeket) ösztönzőleg hat a gazdaságra, addig a költségvetési többlet (vagyis ha az adóbevételek haladják meg a kiadásokat) visszafogja a gazdasági aktivitást. A monetáris politika egy ország pénzkínálatának, azaz nagyságának és velocitásának (forgási sebességének) alakításán keresztül hat. A Federal Reserve úgy ösztönözheti vagy foghatja vissza a gazdasági aktivitást, hogy a fogyasztók és a termelők rendelkezésére álló dollármennyiséget növeli vagy csökkenti. A Federal Reserve alapvető módszere e téren, hogy meghatározza a kamatlábak nemzeti szintjét, mivel az alacsony kamatlábak gazdasági növekedést indukálnak, a magasak pedig visszafogják azt. A kommentátorok azzal érvelnek, hogy a nemzetközi pénzáramlások növekedése nyomán csökkent a monetáris politika hatékonysága. Ha például a gazdaság ösztönzése érdekében valamely jegybank csökkenti a kamatlábakat, akkor a befektetők kivonják ebből az országból tőkéiket és olyan országba helyezik át, ahol a kamatlábak magasabbak és ezzel éppen az alacsony kamatszinttel megcélzott ösztönző hatás ellen „dolgoznak”. Hasonlóképpen, ha a jegybank növeli a kamatlábakat, mert vissza kívánja fogni a gazdaságot, akkor a befektetési tőke ebbe az országba
8
fog áramolni, ami így ellensúlyozni fogja a magasabb kamatlábak deflációs hatását és ösztönözni fogja a gazdasági növekedést. A felsorolt példákból úgy tűnhet, hogy a globalizáció miatt csökken a fiskális és monetáris politika hatékonysága. Ezért sokan arra a következtetésre jutnak, hogy a nemzeti kormányzat már nem képes irányítani saját gazdaságát. Vizsgáljuk meg ezt az állítást. Ehhez használjuk a 9. fejezet „trillemmáját” és az „összeegyeztethetetlen szentháromságot”. Minden nemzet szembesül a gazdaságpolitika következő három – egymásnak ellentmondó, egymást kizáró – céljával: legyenek az árfolyamok rögzítettek, a nemzetgazdasági politika autonóm, a nemzetközi tőke pedig mobil. A nemzetek azért akarnak rögzített árfolyamokat, mert általuk csökkenthető a gazdasági bizonytalanság és stabilizálható a gazdaság. De egy nemzet másoktól függetlenül szeretné alakítani monetáris politikáját is, hogy ezzel elkerülhesse a magas munkanélküliséget és a gazdaságot a recesszió és az infláció között lavírozhassa. Ám emellett a nemzetek azt is szeretnék, ha a tőke szabadon áramolna, mert az elősegíti a kereskedelmet, a külföldi beruházásokat és egyéb nemzetközi gazdasági tevékenységeket. Sajnos azonban a kormányok nem tudják mindhárom célt egyszerre elérni, legfeljebb csak kettőt közülük. Például, ha egy ország a tartósan rögzített árfolyamokat választja, s emellett némi monetáris mozgásteret is fenn kíván tartani magának, akkor ezzel le kell mondania a szabad tőkeáramlásról, mivel a nemzetközi tőkeáramlás a rögzített árfolyamok és a független monetáris politika ellen hat. Másrészről, egy ország gazdaságpolitikájában a teljes foglalkoztatás elérésének célját is kitűzheti, ezzel viszont fel kell áldoznia a rögzített árfolyamokat és a tőkeáramlás szabadságát is. A fenti elemzés azt igazolja, hogy bár a gazdasági globalizáció valóban szűkíti a nemzeti gazdaságpolitika mozgásterét, választási lehetőségeit, mégsem húz rá úgymond pénzügyi kényszerzubbonyt. Egy nemzet például rendelkezhet vagy sem azzal a képességgel, hogy önálló gazdaságpolitikát folytasson, önmagában ez is egy választás. Ha egy nemzet függetlenül szeretné meghatározni gazdaságpolitikáját, akkor ehhez fel kell adnia a rögzített árfolyamokat vagy a tőkemobilitást. A különböző országok különbözőképpen választanak. Az Egyesült Államok például a független monetáris politikát és a tőkeáramlás szabadságát választja, ezért feladja az árfolyam-stabilitást; az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) ezzel szemben előnyben részesíti a rögzített árfolyamokat és ezért közös valutát alkot. Más országok, amelyek ragaszkodnak makrogazdasági függetlenségükhöz – ilyen pl. Kína – ellenőrzésük alatt tartják a tőkeáramlást.
9
A nemzetgazdaságok egyes szektorainak érdekei és preferenciákkal szintén különböznek. Míg az exportágazatok az árfolyamok szintjében, addig a hazai érdekeltségű vállalkozások inkább a nemzet gazdaságpolitikai autonómiájában érdekeltek. A befektetők a tőke szabad áramlását támogatják, ezzel szemben a munkavállalók ellenzik azt, kivéve, ha a tőke saját országukba áramlik. A gazdasági globalizáció önmagában nem korlátozza a nemzeteket abban, hogy gazdaságuk irányításához saját makrogazdasági politikát alakítsanak ki. A monetáris politika mechanizmusait nem nagyon befolyásolja a globalizáció. Bár az egyes jegybankok meglehetősen eltérően működnek, tanulságos megvizsgálni, hogyan irányítja az amerikai Federal Reserve (Fed) az amerikai gazdaságot, mert ezzel kiderül, hogy – legalábbis az Egyesült Államok esetében – a globalizáció csak minimális hatással van a monetáris politikára. A Fed a fogyasztók és a termelők rendelkezésére álló dollármennyiség (likviditás) növelésével vagy csökkentésével képes a teljes gazdaságot irányítani. Egy nemzet gazdasági aktivitását nagymértékben befolyásolja a nemzeti pénzkínálat szintje. Ha a pénzkínálat nő, akkor ez ösztönzőleg hat a gazdaságra, míg ha csökken, az lassítja vagy visszafogja. A Fed három módon befolyásolhatja a nemzeti pénzkínálatot. Először is közvetlenül, másod- és harmadsorban a bankrendszeren keresztül. A Fed elsődleges gazdaságirányítási eszközei az ún. nyíltpiaci műveletek (open market operations), melyeket a Federal Reserve New York-i Bankjának Nyíltpiaci Testülete (Open Market Desk of the Federal Reserve Bank of New York) végzi. Az USA államkötvényeinek közvetlen és nyilvános eladásával vagy felvásárlásával a Fed a nemzetgazdaság egészének tevékenységére hatást gyakorol, mivel ha lassítani akarja a gazdasági növekedést, akkor eladja az államkötvényeket (ezzel a gazdaságból pénzt von el és csökkenti annak likviditását), ha viszont ösztönözni kívánja, akkor felvásárolja azokat (mert ezzel pénz kerül a gazdaságba és nő annak likviditása). A Fed emellett megváltoztathatja a diszkontráta nagyságát. A diszkontráta a Fed által a nemzeti kereskedelmi bankoknak nyújtott kölcsönök kamata. A Fed például kölcsönt nyújt azoknak a bankoknak, melyek tartalékszintje a Fed-követelmények (lásd alább) alá csökken; ez olyan esetekben történik, ha például az adott bank túl sok hitelt helyez ki vagy túl sok betétet vonnak ki tőle. Azáltal, hogy a Fed kölcsönt nyújt a magánbankoknak, növeli azok tartalékszintjét, hozzájárul ahhoz, hogy e bankok több hitelt tudjanak nyújtani és ezzel áttételesen növeli a nemzeti pénzkínálatot. Ha a diszkontráta emelkedik, akkor csökkennek a
10
hitelkihelyezések és a „pénzképzés”, ha viszont a ráta csökken, akkor növekszik a hitelfelvétel és több pénz jelenik meg a gazdaságban. Ezek a változások óriási hatással vannak a gazdaság egészére. A Fed határozza meg a bankokra vonatkozó tartalékkövetelményeket, ami ismét egy eszköz a Fed kezében, amellyel a nemzeti pénzkínálatot befolyásolni tudja. A tartalékkövetelményekben a Fed meghatározza a monetáris tartalékoknak azt a minimális szintjét, amelyet a bankok a náluk lekötött betétek visszafizetése érdekében köteles fenntartani. A tartalékkövetelmények tehát korlátozzák a banki hitelezést azzal, hogy meghatározzák azt a pénzösszeget, amelyet a bank hitelek formájában nyújthat, azaz végeredményben azt, hogy mennyi pénzt helyezhet ki, mennyi kerülhet ki a forgalomba. A tartalékkövetelmények emelésével vagy csökkentésével a Fed a bankok által a gazdaságba injektálható pénzösszeget határolja be. A pénzkínálat befolyásolásának ezt a módját azonban nem alkalmazzák túl gyakran, mivel a tartalékok csökkentése fennakadásokat okozhat a bankrendszerben / bomlasztóan hathat a bankrendszerre. A globalizáció és egy nyitottabb világgazdaság csak igen kismértékben befolyásolja a Fed gazdaságirányítási képességeit. Igaz, hogy a nyíltpiaci műveletek hatékonyságát némileg csökkentette a nemzetközi pénzpiac bővülése, mert az amerikai államkötvények külföldiek általi felvásárlása vagy eladása hatással van a nemzeti pénzkínálatra. A kilencvenes évek végén egyes becslések szerint körülbelül 150 milliárd dollár értékű államkötvény volt külföldi kézen, ez a hatalmas összeg mégis eltörpül a több mint 8.000 milliárd dolláros hazai gazdaság mellett. Az amerikai pénzpiacra (és más iparosodott ország pénzpiacára is) érvényes az ún. „hazai egyoldalúság”, ami azt jelenti, hogy a magánszemélyek általában saját nemzeti valutájukban tartják pénzeszközeiket. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a kisebb és gyengébb gazdaságok központi bankjai úgy találják, hogy saját pénzkínálatuk befolyásolására irányuló képességük csökkent, mint ahogyan ezt az 1997-es ázsiai pénzügyi válság nyomán szemléltettük. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a hitelkártyák és a hasonló új pénzformák megjelenésével némileg csökkent a Fed azon képessége, hogy a bankok és a pénzkínálat felett a kamatlábak befolyásolásával gyakorolja hatalmát. Ezek a hiteleszközök valamelyest csökkentették a Fed által használt gazdaságirányítási eszközök hatékonyságát. A Fed számára további problémát az elektronikus pénz (e-money) és az Interneten folyó kereskedelem (Internet commerce) okoz. Ezek a fejlemények gyakorlatilag azt jelentik, hogy a Fed egykori pénzteremtő monopóliuma és a bankrendszer is kezd fellazulni. A hitelkártyák használatával és/vagy az elektronikus
11
kereskedelemben (e-commerce) való részvétellel a magánemberek és a vállalkozások saját maguk képesek pénzt teremteni. Természetesen az elektronikus pénz és a pénz egyéb új formáit előbbutóbb valódi vagy legális fizetőeszközre kell váltani, ezen a ponton azonban a Fed továbbra is fenntartja magának a valódi pénz „előteremtésének” privilégiumát. Így tehát, bár a monetáris rendszer jóval komplexebbé vált, a Fed végül továbbra is uralja a rendszert, s ezzel az egész gazdaság feletti irányítás is kezében marad. Bár a központi bankok kamatráták és pénzkínálat feletti befolyása némiképp csökkent, azonban mindaddig, amíg a készpénz és a banktartalékok lesznek a pénzváltás és a számlák kiegyenlítésének végső eszközei, addig a központi bankok megtartják a pénzkínálat és ezzel a gazdaság egésze feletti irányítási és ellenőrzési jogukat. Az is tény, hogy még ha mindenki át is tér az elektronikus fizetésre, a hitelnyújtók pedig továbbra is a bankrendszeren keresztül egyenlítik ki a kereskedőkkel fennálló számláikat (ahogyan ez a hitelkártyákkal jelenleg is történik), addig a központi bankok mindenek feletti ellenőrzési jogosultságai is fennmaradnak. Talán egyszer az elektronikus pénz felváltja a pénz valamennyi egyéb formáját. Ha és amennyiben elérkezik a fejlődés erre a szintre, akkor a pénzügyi elszámolások a kereskedelmi bankok bevonása nélkül is lehetővé válnak és ekkor a központi bankok el is fogják veszíteni a kamatráták alakításával megvalósuló gazdaságirányítási hatalmukat. Ezek a fejlemények távlatilag a pénz nemzeti mivoltának elvesztését (denationalization of money) fogja eredményezni. Okkal feltételezhetjük azonban, hogy akkor is lesz valamilyen hivatalos hatóság vagy szerv, amely felügyelni fogja az infláció alakulását és ellenőrzi majd a pénzügyi elszámolásokra használt számítógépes rendszer integritását. Ami a tartalékkövetelményeket illeti, a nemzetközi bankok között folyó éles verseny miatt néhány központi bank csökkentette a banki tartalékokra vonatkozó előírásait annak érdekében, hogy ezzel is javuljon a hazai banki ágazat nemzetközi versenyképessége. A japán bankok például a kormány engedélyével hosszú ideig tarthattak jóval alacsonyabb mértékű tartalékokat, mint az amerikaiak. A Bázeli Egyezmény (1988) egyik alapvető célja éppen a banki tartalékokra vonatkozó világszerte egységes szabályozás létrehozása volt. Azt beszéli a fáma, hogy az egyezmény fő szorgalmazója a Fed volt, mert így akarta csökkenteni a japán bankok és más külföldi bank nemzetközi versenyképességét az amerikai bankokkal szemben. Bármilyen cél is húzódott meg a bázeli szabályozás mögött, az egyezmény a pénzügyi globalizáció elleni fellépésként került be a történelembe, s az egységes nemzetközi tartalékkövetelmények
12
kialakításával a banki tartalék-előírások ismét a [monetáris – a ford.] politika hatékony eszközévé váltak. A makrogazdasági politika legfőbb korlátjai hazai szinten jelentkeznek. Ha valamely gazdaság izolálódik a világgazdaságtól, a fiskális politika mozgásterét a kölcsönfelvétel költségei fogják korlátozni. Ha valamely nemzeti kormányzat a gazdaság ösztönzéséhez deficites gazdálkodásba kezd, akkor a költségvetés hiányát a hazai hitelnyújtóknak kell finanszírozniuk. Egy ilyen helyzetben a kormányzat hitelfelvételének lesz egy felső korlátja, mivel ahogy a hiány és hiány kezelésének költségei nőnek, úgy a kötvényvásárlók egyre inkább tartani fognak attól, hogy a kormány adósságkezelése végül kudarcba fullad és/vagy monetáris eszközökkel inflálni fogja a pénzkínálatot, ami miatt aztán csökken az adósságok reálértéke. Az adósság emelkedésével növekvő kockázatok miatt a hitelezők abbahagyják a hitelnyújtást és/vagy magasabb kamatokat követelnek, emiatt aztán a kormány kevesebb hitelt fog tudni felvenni. A monetáris politika másik belgazdasági korlátja az infláció. A központi bank a pénzkínálat növelésével és/vagy a kamatlábak csökkentésével ösztönzi a gazdaságot; e képességének felső határát húzza meg az infláció. Egy bizonyos ponton túl az inflációs veszély a gazdasági aktivitás ellen fog hatni. Röviden tehát, a makrogazdasági politika mozgástere behatárolt, e korlátoknak azonban nemigen van közük a nemzetközi gazdasághoz – és ezek a hazai korlátok már jóval azelőtt léteztek, hogy bárki is hallott volna a globalizációról. A gazdasági globalizáció bizonyos tekintetben megkönnyítette, másrészt viszont jelentősen megnehezítette a gazdasági irányítást. Egyrészről a globalizációnak köszönhetően a kormányok szabadabban jutnak kölcsönökhöz; az Egyesült Államok a nyolcvanas és kilencvenes években – a szövetségi költségvetés hiányának és a gazdasági növekedési ráta magas szintjének fenntartása érdekében – hatalmas összegeket kölcsönzött japán és más külföldi befektetőktől. A Casino Capitalism (1986) /Kaszinó-kapitalizmus/ és Mad Money (1998) /Őrült pénz/ című könyveiben Susan Strange rámutat, hogy ez az adósság-finanszírozásra épülő növekedési stratégia különösen kockázatos és sokáig nem is tartható. A dollár összeomlásától félve a befektetők egy napon majd meg akarnak szabadulni dollárra szóló pénzeszközeiktől és azokat más valutában fennálló, biztonságosabb eszközökre fogják lecserélni.11 Egy ilyen menekülés végzetes lehet az Egyesült Államok számára és a világ többi részének is. Ezért bár a gazdasági globalizációnak köszönhetően nőtt a kormányok expanziós gazdaságpolitikájának mozgástere, mert szinte korlátlanul juthatnak külföldön hitelekhez, azonban a második világháború utáni időszak nagy
13
válságai, mint amilyen az 1994-1995-ös mexikói válság, 1997-es kelet-ázsiai pénzügyi válság és az orosz rubel 1998. augusztusi aggasztó összeomlása volt, e kormányzati gyakorlat óriási kockázatait demonstrálják. A gazdasági globalizáció és a nemzetgazdaságok nyitottabbá válása a gazdaságpolitika szerepét is megváltoztatta. A nemzetgazdaságok nyitottabbak lettek, aminek eredményeképpen a makrogazdasági politikák komplexebbek és egyre nehezebben kivitelezhetők. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nemzeti kormányzat már ne tudná gazdaság hajóját átkormányozni az inflációs veszélyek és a recesszió zátonyain, csak éppen nőtt a hajótörés kockázata. A TÖRTÉNELMI PERSPEKTÍVA IGÉNYE A globalizáció téziséből hiányzik a történelmi távlat. Azok, akik azzal érvelnek, hogy a globalizáció miatt jelentősen csökkent a kormányok gazdasági szuverenitása, ezzel azt sugallják, hogy a gazdasági viszonyok irányítása fölött a kormányzat valaha korlátlan nemzeti autonómiával és szabadsággal rendelkezett. Érveik arra a feltevésre épülnek, hogy a nemzetállamok
a
transznacionális
piaci
kényszerektől
mentesen
alakíthatták
gazdaságpolitikájukat és irányíthatták gazdaságukat. A globalizáció támogatói a XXI. századi gazdaságpolitikát annak képzelt múltbéli változatával vetik össze és arra a következtetésre jutnak, hogy a nemzetállamok a történelem során először szembesülnek a nemzetgazdaságoknak a kereskedelem, a pénzáramlások és a multinacionális vállalatok egyéb tevékenységei eredményeképpen megvalósuló fokozott integrálódásával. Ezért ha feltételezzük, hogy az államok gazdasági szabadsága valaha korlátlan volt, akkor ezek az emberek teljességgel félreértelmezik az állam és a gazdaság közötti alapvető kapcsolatok lényegét. Ha történelmi távlatokban gondolkodunk, akkor az állam és a piac közti viszony napjainkban sem meglepőnek, sem forradalminak nem nevezhető. Az első világháború előtti évtizedekben a nemzeti kormányok gazdaságuk feletti irányítása nem volt éppen hatékony. A rögzített árfolyamokra épülő klasszikus aranystandard keretei között a kormányok sokkal erősebben kötöttek voltak – amit Barry Eichengreen „arany bilincsnek” nevez – mint a XXI. század rugalmas árfolyamai mellett. Emellett Arthur Lewis Nobel-díjas közgazdász megjegyzi, hogy az első világháború előtt a kormányzat gazdasági irányítása a központi bankoknak a nemzeti valuta értékének fenntartására tett erőfeszítéseire korlátozódott.12 The Economic Consequences of the Peace (1919) /A béke gazdasági következményei/ című
14
könyvében Keynes arra mutat rá, hogy a nemzetgazdasági politika nem foglalkozott az „alacsonyabb rendű” társadalmi rétegek jólétével.13 Az államnak ez a minimális és erősen korlátozott szerepe az első világháborúval és az azt követő gazdasági és politikai változások nyomán drámaian megváltozott. A XX. században az állam és a piac kapcsolata valóban jelentősen megváltozott, mivel a kormányok totális háborúkra és saját polgáraik növekvő gazdasági elvárásainak kielégítésére használták és merítették ki gazdaságaikat. A század világháborúi, a harmincas évek nagy válsága és a hidegháború hatalmas gazdasági szükségletei miatt az állam gazdasági szerepe felértékelődött. Azokban az időkben, amikor előtérbe került a biztonság, a nemzeti kormányok újfajta eszközökkel irányították és előzőleg soha nem tapasztalt módon vonták ellenőrzésük alá gazdaságukat. A nagy gazdasági válság, a szervezett munkaerő megjelenése és a második világháború
társadalmi
áldozatai
arra
kényszerítették
a
nyugati
kormányokat,
hogy
tevékenységüket bővítsék ki állampolgáraik jólétének biztosításával is. Néhány évig úgy tűnt, hogy a kommunizmus rendszere sikeres, ami ismét arra ösztökélte a kormányokat, hogy tevékenységüket Keynes „alacsonyabb rendű” társadalmi rétegeinek jóléti támogatására is kiterjesszék. A második világháborút követően aztán minden fejlett gazdaság kormányzata a teljes foglalkoztatást és a gazdasági jólét magas színvonalát igyekezett megteremteni. KÖVETKEZTETÉSEK A nemzetállam visszavonulását hangoztató érvek jórészt az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és persze Japán esetében helytállóak. A hidegháború vége a gyors gazdasági fejlődés és a politikai / katonai konfliktusok másfél évszázadának korszakhatárát is szimbolizálta. Az amerikai polgárháború (1861-1865), a francia-porosz háború (1870-1871) és a japán-orosz háború (19041905) óta a nacionalizmus, az iparosodás és az államalapítás erői mozgatják Európa iparosodott hatalmait, az Egyesült Államokat és Japánt. Az első és a második világháború, valamint a hidegháború gazdasági és háborús gépezetként mozgatták előre a modern nemzetállamot. Az államközi rivalizálás ezen évtizedeiben a nemzeti hadigépezet szükségleteinek kielégítése miatt a gazdaságot sokszor tűrőképességének határáig kiaknázták. Úgy tűnik, hogy ez a harcias korszak a végéhez ért, és az iparilag fejlett országok végre visszavonulhatnak XIX. század végi nyugodtabb állapotukba. Felmerül a kérdés, hogy vajon a nacionalizmus, az iparosodás és az államépítés tragikus nyugati eseményei megismétlődnek-e Ázsia, Afrika vagy a világ más fejlődő
15
gazdaságában? Mindezidáig úgy tűnik, hogy semmi nem utal arra, hogy ezek a gazdaságok bármit is tanultak volna az iparosodott világ hibáiból…
1
Richard O’Brien, Global Financial Integration: The End of Geography; Walter B. Wriston, The Twilight of Sovereignty: How the Information Revolution Is Transforming Our World (New York: Scribner’s, 1992); Joseph A. Camilleri és Jim Falk, End of Sovereignty? The Politics of a Shrinking and Fragmenting World (Brookfield, Vt.: Elgar, 1992); Susan Strange, The Retreat of the State: The Diffusion of Power in the World Economy (New York: Cambridge University Press, 1996). 2 Daniel Yergin és Joseph Stanislaw, The Commanding Heights: The Battle Between Government and the Marketplace That Is Remaking the Modern World (New York: Simon and Schuster, 1998). 3 Paul Hirst és Grahame Thompson, Globalization in Question: The International Economy and the Possibility of Governance (London: Polity Press, 1996), 1. old. 4 Vincent Cable, “The Diminished Nation-State: A Study in the Loss of Economy Power,” in: What Future for the State? Daedalus 124, 2. szám (1995. tavasz), 44-46. old. 5 Ibid., 38. old. 6 Mark Twain XIX. századi amerikai író, akinek gyászjelentése véletlenül halála előtt jelent meg a sajtóban. Twain a történteket úgy kommentálta, hogy halálát “azért jól eltúlozták”. 7 Charles Engel és John H. Rogers, “Regional Patterns in the Law of One Price: The Roles of Geography versus Currencies,” in: Jeffrey A. Frankel, szerk.: The Regionalization of the World Economy (Chicago: University of Chicago Press, 1998), 153. old. 8 W. Arthur Lewis, The Evolution of the International Economic Order (Princeton: Princeton University Press, 1978). 9 James Mayall, Nationalism and International Society (Cambridge: Cambridge University Press, 1990), 5. fejezet. 10 Az antiglobalista álláspont igen remek kritikáját találjuk Geoffrey Garrett, “Global Markets and National Politics,” International Organization 52, 4. szám (1998. ősz): 787-824. old. 11 Susan Strange, Casino Capitalism (Oxford: Blackwell, 1986); és Mad Money: From the Author of Casino Capitalism (Manchester, U.K.: Manchester University Press, 1998). 12 Barry Eichengreen, Golden Fetters: The Gold Standards and the Great Depression (New York: Oxford University Press, 1992); és W. Arthur Lewis, Growth and Fluctuations, 1870-1913 (London: Allen and Unwin, 1978). 13 John Maynard Keynes, The Economic Consequences of the Peace (London: Macmillan, 1919).
16
